DESMOND MORRIS

MIÉRT CSINÁLJA…?
A LÓ
FORDÍTOTTA
BARTOS TIBOR

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1993

KÖTETÜNK AZ ALÁBBI KIADVÁNY ALAPJÁN KÉSZÜLT:

DESMOND MORRIS: HORSEWATCHING
JONATHAN CAPE. LONDON. 1988
COPYRIGHT © 1988 BY DESMOND MORRIS

HUNGARIAN TRANSLATION © BARTOS TIBOR. 1993

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
92/0855 FRANKLIN NYOMDA, BUDAPEST
FELELŐS VEZETŐ MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ
FELELŐS SZERKESZTŐ VÁRADY SZABOLCS

A FORDÍTÁST SZAKMAILAG VÁRADY JENŐ ELLENŐRIZTE

A BORÍTÓ, A KÖTÉSTERV ÉS A TIPOGRÁFIA KÁLLAY JUDIT MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 6,88 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 5503 3
 TARTALOM
Bevezetés
Mit jelez fülével a ló?
Jól hallanak?
Hányféle a ló szava?
Mit jelez a ló a farkával?
Nyakával mit jelez a ló?
Testével mit jelez?
A lábával mit jelez?
Mi olvasható a ló pofájáról?
Mit ér a szaglása?
Milyen a látásuk?
Mennyit alszanak?
Hogyan táplálkoznak?
Miféle szervezet a lótársadalom?
Hogyan vallanak érzelmeikről egymásnak?
Hogyan fest az udvarlásuk?
Elfogultak-e egymás színe iránt?
Hogy bánik újszülött csikajával a kanca?
Hogyan fejlődik a csikó?
Meddig él a ló?
Hogyan olvashatjuk le korát a fogáról?
Mennyire értelmesek a lovak?
Hogyan találnak haza?
Mennyire tekinthetők területi lényeknek?
Hogyan veszekszenek?
Mennyire gyors a lábuk?
Mi a különbség forróvérűek és hidegvérűek közt?
Hányfajta lovat ismerünk?
Miért versenyeznek a lovak?
Miért fut az egyik ló gyorsabban a másikánál?
Miért fut lassabban egyik a másikánál?
Miért nem gyorsabbak a versenylovak évről évre?
Miért verik lovukat a zsokék?
Tudja-e a ló, hogy versenyt nyert?
Ki találta fel a kengyelt?
Miért hoz szerencsét a patkó?
Honnét van a sallang?
Miért nem esszük a lovat?
Mi a lóerő?
Miért nevezzük zsokénak a hivatásos versenylovasokat?
Miért beszéltek régen boszorkány nyergelte lovakról?
 BEVEZETÉS
Ha a kutya legjobb barátja az embernek, a lóról elmondható,
hogy legkülönb szolgája. Évezredekig igázták, megülték,
sarkantyúzták, verték. Könyörtelenül ugrattak vele a csata
sűrűjébe, s ott akár összeapríttatták. Évszázadokon át vonta
az emberi célratörés súlyos terheit, s hálából utolsó útja a
gyepmesterhez vezetett. Örök kizsákmányoltsága az
emberekkel való együttműködés bámulatos készségéből
következik, és szívós akaratából, hogy a kedvünkre tegyen.
Annyiszor vesztévé lett szelíd erkölcse vad állapotának társas
életében keresendő. A lovak nyájösztönűek, kis ménesekben
élnek, s ott az együttműködés éppoly fontos, mint a
versengés – egymáshoz ragaszkodásuk pedig oly erős, hogy
könyvyen alakítható emberhez fűződő kötelékké.
Szerencsétlenségükre ebben a kapcsolatban mindig az ember
kerekedik felül, szó szerint is, képes értelemben is. Drágán
fizet jámborságáért a ló.
Az érem másik felén az ember szeretetét és odaadását
látjuk iránta, ma talán inkább, mint valaha. Mert valahány
lónyúzóra csak emlékszünk, éppannyi az emlékünk
lórajongókról, akik hosszú órákat töltenek önzetlen
ápolásukkal, kényeztetésükkel. Manapság már minden kérges
lelkű kocsisra jut egy légió az olyanokból, akik pitymallatkor
serkennek, és kezük-lábukat törik, csak hogy imádott lovaikat
minden jóban részesíthessék. Állatot a lónál nagyobbra nem
tartanak ma.
Miért gyújt a ló ekkora érzelmeket? Látványa teszi-e vagy
viselkedése? Inassága, kecsessége vagy egyénisége éppen? A
válasz egy Edward Topsel nevű természetvizsgáló majd
négyszáz esztendeje kelt traktátusában olvasható. Azt írja
ugyanis, hogy a ló "ritka szép testű és fennkölt lelkületű
állat… Lelki tulajdonságai közt is a legfigyelemreméltóbb,
hogy háborúságban és békében egyaránt ernyedetlen
szeretettel és kötelességtudással szolgálja az embert… miért
is a négylábúak rendjében a legnemesebb és
legszükségesebb". Egyszersmind. Szolgai alázattal páros úri
büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná.
Ha csupán nemes volna, mint a zsiráf, nem kezes,
megcsodálnánk szépségét, bele nem bolondulnánk. Ha
csupán hasznos volna, nem szép, akár a disznó vagy a tehén,
hálásak lennénk szolgálataiért, de nem zengenénk hű
lelkének dicséretét. A ló titka bizony, hogy az igát is húzza
meg előkelő is. Ebben a varázsa. Mert ha ilyen méltóságos
állat meghódol akaratunknak, akkor a világ gazdái nem mi
volnánk?
Így történt, hogy a lovak szelídítésének kezdetétől az
ember a ló igézetébe került. És a ló mindjárt kezdettől
fordított az ember életén egyetlen tulajdonságával: a gyors
lábával. Mihelyt munkába fogták, meglódult az ember
terjeszkedése a világon. Eleink attól fogva jutottak el egyik
helyről a másikra gyorsan. Korábban a barom volt a málhás
meg a fogatolt állat, az ekevonó. A lószelídítés kezdetétől a
barmot már durvább, nehézkesebb munkákra foghatták, a
helyváltoztatás pedig a ló dolga lett. Hatalmasan
megnövekedett az ember mozgékonysága. Terjedhetett a
civilizáció, kereskedelmi utak nyílhattak korábban
elképzelhetetlen nyomvonalakon. Kultúrák cseréje
bontakozott, és az elgondolások kereszteződése lendített az
alkotókedven. Évezredekig, mind a belső égésű motorok
megjelenéséig a ló maradt a föld hódításának legfőbb emberi
eszköze.
Délceg képéhez gyors lába is jelentősen hozzájárult. Mivel a
vadlovak fürge sík vidéki, legelő állatok és a határtalanság
kedvelői, az évmilliók során hullámzó izomzatú atlétaalkatuk
fejlődött. Gyors mozgáshoz a test szerkezetében rejlő stílus
kell, s ezt a stílust, magunk is atléták, sokra tartjuk. Futó faj
vagyunk – nem áskáló, mászó, kapaszkodó, hanem nyargaló,
s e lovakkal közös vonásunk teszi, hogy annyira csodáljuk
iramodásuk báját. A magunk testének tökéletesebben működő
mását csodáljuk, s ha megüljük, egyetlen győzelmesen ügető
testté válunk, az ősi hitvilág kentaurjává.
Mikor történt mindez? A ló meglepő későn futott be
háziasításaink történetébe. Kutya, kecske, juh már régen
uralta az embert, amikor a Krisztus előtti harmadik
évezredben elkezdtük kezesíteni, mégpedig a mai déli
Oroszország és északnyugati Ázsia térségében, az ottani
mezőgazdasági igyekezet hullámhegyét lovagolva meg. Nem
ez volt persze az ember első találkozása a lóval. A korai kőkor
óta vadásztak lovakra a húsukért, amint a francia és spanyol
barlangok falán szemléltetik történelem előtti festmények. De
a betörésükre nem történt próbálkozás. Tőrbe ejtették,
dárdával leterítették, megették, ennyi volt velük az ember
kapcsolata.
Vadászásuk korára érdekes fényt vet, hogy a vadlovak
fogyatkoztak már addigra emberi beavatkozás nélkül is,
mégpedig azért, mert a jégkor végével sűrű erdők kezdtek
terjedezni a mérsékelt égövön. S a ló mint a legelő mezők
állata ilyenformán teret vesztett, sőt számítások szerint ki is
veszett volna, ha az ősidők gazdái el nem kezdik háziasítását.
Ez a történet tehát jobb véget ér, mint a többi efféle,
amelyekben az emberi beavatkozás a fajok idő előtti
megboldogulásának oka.
A Krisztus előtti második évezredre a lovak fogyása megállt,
és a kezessé lett állat ismét terjedni kezdett Európa-szerte. Kr.
e. 1500-ra a szelíd lovak két fajtája válik el jól – az északi
vidékek testesebbje és a melegebb déliek karcsú lovai. És az
elkülönülés folytatódott. A vaskos északi pónikból
fajnemesítés útján hatalmas fajta támadt, igavonók
gazdaságban, hadban. A hosszú lábú déli lovak közül pedig
kiváltak az arab mének, és korunk kényes versenylovait
nemzették. S amerre az ember csak bővítette mozgási körét,
a ló vele tartott, mígnem együtt elterjedtek a világ teljes
színén. Az Újvilágba a spanyol hódítók vittek néhányat –
Kolumbusz harmincat, Cortés tizenhatot – és nem telt bele sok
idő, az "indián lovak" új nemzedéke támadt a nyomukban, és
megváltoztatta az amerikai földrész sík vidéki indiánjainak
társadalmi rendjét.
S amint az emberi közösségekből milliók nyüzsgése lett
mindenfelé, velük nőtt a befogott lovak tömege. Úgy tetszett,
teljes társadalmak sarkatlanak a ló tehetségén, gazdaságuk,
szállításuk, háborúik, parádéik, testedzésük, mulatságaik. S
ahogy a fegyverek mind pusztítóbbá váltak, a lovakra is egyre
irgalmatlanabb sors várt a háborúkban. Az első világháború
egyetlen napján 7000 ló veszett oda. A hadszíntérre küldött
milliónyi angol lóból csupán 62 000 került vissza hazájába. A
szerencsésebbek megúsztak ugyan gránátot, repeszt, de
azoknak legtöbbjét a fegyverszünet után hadifoglyokkal
etették föl, vagy szerves trágyául adták el európai gazdáknak.
 Hiába voltak azonban a lovak tehetetlenek a modern
fegyverzettel szemben, egy nevezetes lovasroham még várt
rájuk a második világháború kezdetén. A lengyel lovasság
1939-ben vitézül megrohamozta a nácik tankjait és
zuhanóbombázóit. El is söpörték őket egy szálig. De lőttek a
csatalónak is. Ha háborúról készült játékfilmeket nézünk
manapság, nem kell látnunk már a ló belének kiontását. A
filmgyáraknak idomított lovak költségesek ahhoz, hogy a
mulatságunkra mészárolják őket. Pusztulásuk csupán játszott,
ilyenképpen könnyen elfelejtjük, milyen iszonyú árat
fizettettünk a lóval engedelmességéért.
Az ipari forradalom hajnalától a lovaknak bizony
bealkonyult. Előbb a vasút szorította ki a lóvontatást, majd az
autózás. A többit megtette a mezőgazdasági gép meg a
földgép. Teherautók, traktorok, tartálykocsik, buszok,
furgonok, családi és sportautók teszik az utak forgalmát. A
patkoló kovácsból kivesző emberfajta lett. A munkás lovat
csupán a nosztalgia élteti. Versenyzésen, sétalovagláson kívül
nincs sok tennivalója korunk lovának. A régi idők ínszakasztó
munkáinak elmúltával azonban nőtt a megbecsülésük.
Négylábú társaink tisztessége nemzedékről nemzedékre száll
és terjed. A lókupeckedésből partnercsere lett. Ötezer
esztendeje először jó lehet lónak lenni megint. Az ember
legkülönb szolgája ugyan még nem kószálhat síkokon,
szolgasága azonban a családtagé; gondoskodás, odaadás
veszi körül.
Az Erzsébet-korban így írt John Florio: "Anglia a nők
paradicsoma, a férfiak tisztítótüze és a lovak pokla." Anglia
lovai ma már a mennybe tartanak. Törleszteni kezdtük irántuk
való régi adósságainkat. Azonban lehetünk irántuk bármily
elfogultak, akár bolondulhatunk értük, furcsa módon mégsem
magát a lovat értékeljük soha finom nyilvánulásaiért,
beszédes mozgásáért, társas viselkedéséért. A ló és lovas
kapcsolata elvakítja az embert ló és ló kapcsolata iránt.
Tapasztalt lovasok sem értenek a lovak társas életéhez. Ez a
kis könyv néhány tárgyilagos megfigyeléssel segíti
legközelebbi állatszövetségesünk megértését. Lovak
kedvelőinek szánjuk, akár ötven esztendőt töltöttek
nyeregben, akár lovat másutt nem is láttak, csak a televízió
képernyőjén. S aki elolvassa, remélem, megegyezik velünk
abban, hogy a ló máig megmaradt nemes és szükséges
jószágnak, de akár puszta létével is gazdagítja mindnyájunk
életét.

MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ?

A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeresői,
hol erre, hol arra fordulnak, a környező világ mindenféle zaját
derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez
a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén
a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély
első jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását
megelőzve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderítő- és
riasztórendszere a mozgó füle.
Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai
jelzésként olvashatják. Az egyik ló tud a másik érzelmi
állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe
tehát kettős: hangos jeleket fogad, és szemléltető jeleket
közvetít. A látható jelek azért oly szemléltetőek, mert
szembeszökő a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és
rőtvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig
takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora
távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük.
Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és
előre, vagyis elölről és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a
világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az
egyik füle vagy mind a kettő, és forogni kezd a nesz után,
hogy szemből kapja és elemzőre foghassa.
Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes
testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét – azaz
merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés
neszelő, éber vagy csupán érdeklődő lóra vall. De hegyezi
találkozásai alkalmával is.
A hegyezett fül ellentéte a repülő fül. Vízszintesen lebeg,
résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik
már nemigen érdeklődik az újság iránt. Megmondja világosan,
hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még
beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a
vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja
valamijét, és minden érkező hír elől elzárkózna. Árulkodnak a
konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló
küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek
megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek
veled, jobb a békesség, te vagy az erősebbik, hagyj békemet."
Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is
tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé
fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta.
Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig
azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit
meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása
ez, de megfigyelhető, ha kancával nemző kedvében találkozik.
A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja
az erős ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is tőle, ezt beszéli a
füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkentőül
szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha
a kancát hátulról közelíti meg.
Ha a közönséges félelemből páni rémület lesz, a fül
fölszegül megint. Meredtebb is, de sűrűbben billeg is, forog is.
A fülét billegető ló meg is bokrosodik még rémületében.
Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és
úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel. A ló a fejének
lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe
fületlen – s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak
magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a
mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen
fenyegetőek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is
tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak,
mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem
eresztjük álmos egykedvűségünkben.
Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb
támadókedvet. Az ősi ló így védte fülét vetélytársainak
támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy
haraphatják meg – így lett az evolúció során a fülvédelemből a
mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor
sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két
vetélkedő ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a
fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát
lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló
fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak
így. A jelek alkalmatosan megelőzik a rúgást-harapást.
Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a
versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról
megítélhető, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé
konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle
jártában lifeg, mintha izmai nem is működnének. Ha viszont
serkentőszerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul.
Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny
előtt így viselkedik.
Végül, emlékeztetőül: az egészséges, szereken nem tartott
ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A
ménesben élő pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e
valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az
efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz hátulról
érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült,
akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe.
Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását
leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe"
beletanultunk s egy pillantással értünk is belőle, akkor
kezdünk világukba hatolni.

JÓL HALLANAK?
Jobban nálunknál. Érzékeny fülük a hangok nagyobb
tartományából olvas, kisebb és nagyobb rezgésszámok közt,
és élesebb a hallásuk minden hullámhosszon.
Meglett emberek másodpercenként 20 000 rezgésszámot
meghallanak, hatvanéves korunkra azonban 12 000-re
csökken a szám. Lókísérletek megállapították, hogy az ő fülük
25 000 rezgést érzékel, tehát a miénknél jóval többet, de
idővel gyengül az ő hallásuk is.
Élessége bámulatosan mozgékony fülkagylójuknak
tulajdoníthatóan haladja meg a miénket. Kerek 16 izom
mozgatja, és forgatható 180 fok körül mind a kettő –
ilyenformán kiszűrnek egy-egy hangot nagy távolságból is.
Gazdáik akárhányszor megállapítják, hogy a közeledő zajokat
jóval előbb meghallják náluknál.
 A lovak oly jól megneszelik az elemek fenyegetését is,
viharokat és földrengéseket, hogy némelyik lovas ember azt
tartja, van hatodik érzékük. Hogy efelől
megbizonyosodhassunk, ahhoz olyan lovat kellene
megvizsgálnunk, amelyik süket, akár az ágyú. A titokzatos
érzéknél hihetőbb, hogy fülük a neszeket jóval messzibbről
befogja. Jelzik a földrengéseket is, mert ezek olyan csekély
geofizikai rezgéseket bocsátanak előre, amelyeket a ló hallási
tartományának alsó fokán még éppen észlel. Földrengési
övezetben lakók megfigyelték, hogy lovuk roppant izgatottá
és hangossá válik földrengések előtt – életmentő előrejelzésül
az érzéketlenebb embernek.
Kétkedésünk nem zárja ki a lovak hatodik érzékének
lehetőségét, csupán óvatosságra int, hogy ne mindjárt a
titokzatosságot keressük, ha a lovak érzékelési lehetőségeit
nem ismerjük kellőképpen. Lehetséges viszont, hogy ha
hangtól, látványtól, szagtól, íztől, a tapintás érzékelésétől
megfosztanánk őket, még kiderülhetne, hogy a ló is, mint
annyi más állatfaj, érzékenynek bizonyul a föld változóan
delejes mezőire. Akárhány lovas, aki délutáni lovaglása során
elbóbiskol, ámultan állapítja meg, hogy lova hazaviszi
csalhatatlan, ismeretlen vidékeken át, akár éjnek éjjelén is. Az
ilyen történetek lehetnek az éles hallás példái is – hiszen forgó
fülével a ló meghall ismerős hangokat nagy távolságból –, de
lehet magyarázatuk "a haza" földje iránti delejes
érzékenységük is. Bármi a magyarázat, egy bizonyos. A lovak
bámulatosan ráhangolódnak környezetükre.
Érzékenységük e tekintetben oly nagy, hogy a zajos
környezet kiforgatja őket természetes valójukból. Akik lovukat
repülőterek vagy nagy forgalmú utak tájékán tartják, gyakran
elmondják, hogy állataik idegesek. Ami számunkra
kellemetlen hangzavar csupán, az a lovaknak fülsiketítő
lárma. A hangokat ugyan kizárhatják némiképp fülük
lapításával, ez azonban nem elegendő: gondoskodnunk kell,
hogy a zajos helyekről mihamarabb elkerüljenek. Parádés
lovakat, rendőrlovakat természetük ellenére kell úgy nevelni,
hogy ne riadozzanak kiáltozástól, éljenzéstől, dobszótól, s
ehhez bizony idő és türelem szükséges. Ám még ha
természetüket elnyomni sikerült is, a nagy napon
megfigyelhető, hogy meg-megrezzennek, berzenkednek,
amikor a hangok a fülüket ostromolni kezdik. Talán nem
ágaskodnak és ugranak meg, mint szívük szerint tennék,
sokatmondó testbeszédük azonban árulkodik, hogy korántsem
nyugodtak a kínos ingerek áradásában.
Hangok iránti érzékenységük különös haszna, hogy az
értelmes lovas a csöndesen kimondott, egyszerű parancsszóra
hamar megtanítja. Megjegyzi a ló, akárcsak a kutya, az efféle
kurta szót, hogy "állj", "indulj", "most!", "ne!" és még sok
egyebet. Azonban ki tudja miért, e tehetségét kevéssé
hasznosítják. Tájékozatlan lovasok azt hiszik, hogy a lóval
beszélni nem érdemes, és a parancsot mindig testi jellel adják
– rántással, húzással, csavarással és más egyébbel –
ilyenformán figyelmen kívül hagyják pompás hallását.

HÁNYFÉLE A LÓ SZAVA?
Hangjainak skálája nem terjedelmes, zeneinek meg éppen
nem nevezhető, azonban felöleli a társas életéhez szükséges
és változó kedvéről tudósító horkanást, nyihogást, röhögést,
nyerítést. Nyolc legfőbb hangváltozata:

1 HORKANÁS

"Lappangó veszedelem!" – mondja vele, olyankor, ha

kíváncsisága és félelme ütközik meg. Érdeklődése ébred
valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne, és a horkanással
kétfélét is tesz az új helyzet felől: megtisztítja légzőútját, hogy
készen legyen a cselekvésre, és riasztja a ménest, hogy
veszedelem várható. S mivel ő néz vele szemközt, a hang jelzi
a többinek, honnan fenyeget, azért ráhangolódhatnak. A
horkanásban hallhatjuk akár a jóval hangosabb kutyaugatás
mását – azonban, nem úgy, mint az ugatást, csupán ötven
méteren belül hallani. Ha tehát a ló valami messzi
veszedelemre lett figyelmes, úgy riaszthatja társait, hogy a
csatangoló ragadozókat egyben nem figyelmezteti a ménesre.
A horkanás voltaképpen a ló erős kilégzése orrán keresztül.
Szája csukva marad. Nem hallani tovább a másodperc nyolc-
kilenctized részénél, és az orrcimpák hallható rebegése kíséri.
A ló feltartja fejét-farkát, és teljes teste izgalomról,
készenlétről árulkodik.
Bár a távolban felfedezett nyugtalanító jelenség
ismertetőjele, él vele az a mén is, amelyik küzdelemre hívja a
másikát. Érdeklődése persze ilyenkor is félelemmel színezett.
Minden összeütközés természete ilyen.

2 NYIHOGÁS

Védekező jel, összeütközésekben azt jelenti: "Ne kötekedj

velem!" Továbbá jelzi, ha ellenfele nem hagyja annyiban,
hogy megtorlás következik. Így tiltakozik a szoptató kanca is,
ha csecse sajog, és az érintést nem tűri. De így tesz a kacér
kanca is, ha kelleti magát a csődörnek. Tiltakozás persze így
is, csak éppen bővül az értelme: "Gyere ide, menj innét!"
A nyihogások hangereje változó. Az egytized másodperctől
az 1,7 másodpercig terjednek; és ha teljes az erejük, elhatnak
száz méterre is. A leghangosabbak a csődör meg a kanca
találkozásakor elhangzó nyihogások, és ilyenkor a száj zárt,
csupán a sarka nyílik meg.

3 ÜDVÖZLŐ RÖHÖGÉS

Mély hangú, gurgulázó és lüktető hang, a barátság érzéséből

fakadó "gyere ide" jelzésére. Közelre szól, harmincméteres
távolságon belül megismert társnak. Hallani azonban
etetéskor is, amikor az emberi társ jelenik meg a táplálékkal.
Erre mondják, hogy "megröhögi az abrakot" – valójában mégis
inkább üdvözlés, s azt mondja vele a ló: "De jó, hogy látlak!"

4 UDVARLÓ RÖHÖGÉS

Köszöntés ez is, a kancához közeledő ménlóé, azonban nemi

színezetű. Emberi mása ez lehetne: "Szervusz, gyönyörűm!"
Mikor a csődör így röhög, szaporán bólogat is hozzá. Szája
zárva, orrlika tágul. Az ilyen röhögés hosszabb, mélyebb és
mintegy szótagokra tördelt. Ahány csődör, annyi lüktetése
udvarló röhögésének, így aztán a kanca megismeri, melyik, rá
sem kell néznie.
 5 ANYAI RÖHÖGÉS

Kanca a csikaját bizalmasan röhögi meg, röhögését

távolabbról nemigen hallani. Akkor teszi, ha nyugalmasan
érdeklődik magzatának állapota iránt, és annyit tudatna vele
nyájasan, hogy "gyere közelébb!" Csikók attól a pillanattól
hallgatnak erre a hangra, ahogy a napvilágot meglátták,
tanulniuk sem kell. Így történik, hogy az újszülött csikón a
természet követeli az engedelmességet, amikor az embert is
követi, ha az utánozza az anyai röhögést.

6 NYERÍTÉS

Nevezik nyihogásnak is, mert sivítással kezdődik, és

röhögésbe torkollik. A leghosszabb s a leghangosabb a ló
hangjai közt. Lehet másfél másodperces, és elhallatszik akár
egy kilométerre. Ez lehetne a kutya vonításának mása, mert a
ló akkor nyerít, ha társaitól elválasztják, vagy amikor társait
megpillantja a távolban. Hívására választ is kap. A párbeszéd
ilyen jelentésű: "Én vagyok itt! Te vagy az?" – s a válasz: "Én
vagyok hát! Hallak jól!" A nyerítés segít a társak együtt
maradásában, akár a távoli kapcsolattartásban. Kísérletek
megmutatták, hogy a lovak jobban figyelnek a maguk
csoportjának nyerítő tagjaira, mint az idegen lovakra, a
kancák pedig a maguk Isikajára jobban az idegennél, vagyis
nyerítésük egyéni és az azonosítást szolgálja. S ha jobban
megfigyeljük, kiderül, hogy egy-egy lóhoz fűződő sajátossága
van mindnek, de rávall a lovak fajtájára is.
Megkülönböztethető továbbá a csődör nyerítése a kancáétól,
mert a csődör a nyerítést apró horkantással végzi. Tévednek,
akik azt hiszik, hogy a nyerítés vagy a hinnyogás félelem vagy
rémület jele. Nem riadt a nyerítő ló, csupán hírre éhes.

7 PRÜSZKÖLÉS

Amikor lovak csúnyán összekapnak és indulatosak – félnek,

dühösek, vagy félnek is, dühösek is –, prüszkölnek vagy
magasabb hangfekvésben tüsszögnek. Istállózott ló ilyen
hangot ritkán ad, legfeljebb ha ménes közé szabadul, vagy
födőztetés céljából tartják ott.
 8 FÚVÁS

Voltaképpen horkanás, orrcimparebegés és a hang lüktetése

nélkül. Csupán a levegő kifúvása az orron át. Jelentése is
hasonló a horkanáséhoz, de a feszültség hiányzik belőle. "Mi
ez?" – kérdi a ló. Máskor csupán jókedvének ad hangot vele,
mondván: "Szép az élet!"

Hallani még lovakat mordulni, nyögni megerőltetéstől vagy

unalmukban, csaffogni jóllakottan, ezek azonban
jelentéktelenebb nyilvánulásaik. Igazság szerint nem is
tesznek bonyodalmas nyilatkozatokat, és szavuk nem mindig
szabatos. Nem egyvalamit tudatnak csupán. Jellegzetes
hangjaikat jellegzetes helyzetekhez kapcsoltam itt, azonban a
helyzetek köre bővíthető társas alkalmak egyéb elemeivel. S
ezt mindig gondoljuk meg, ha lóbeszédből értenénk.

MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL?

A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a
feszültségmérő tűje. Ha feltartja, éberségét, készenlétét,
tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos,
elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos.
Oka ennek a kettősségnek az, hogy haladása minél inkább
gyorsul, annál erősebben működik a nehézkedés ellenében
ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának
emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a
folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül"
ősi szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására
itt. A törzsfejlődés évezredei múltán azonban a ló már jelként
is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan.
A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és
játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi.
Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is
kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére
volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a
játék kezdődhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs
gyorsuló mozgás. Évődhetnek akár egy helyben. A
"fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot
meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe
csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani
egyet!"
Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván
mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit
akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is
vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza
be fülét-farkát".
Ha feszült vagy támadó kedvű, úgy adja jelét a farkával,
hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik elő, akár valami
szőrös bunkó.
Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a csődörrel,
farka a pillanat izgalmában megmered mind a kettőnek – a
különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül
félreáll emelt helyzetében is.
A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors,
minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról
beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor
farkát légycsapóként használja. Ezt az ősi mozdulatot
azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas
érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló
kandargat a farkával, oldalvást először, majd föl-le, majd
körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos.
Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi.
Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit
"akaratosságául" rónak fel – azaz a csapdosást úgy
értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az
alkalomhoz eléggé.
Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét erősödő
farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy
süvölt, és a vér is kiserken az ember bőréből, ha végigvág
rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy
csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak.
A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen
jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors
kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába
hosszán. Mindez egy másodperc műve ugyan, mégis
csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt.
 Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i
sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel
idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára
hamis szőrt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor
megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a
szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori
fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" – az efféle
mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából.

NYAKÁVAL MIT JELEZ A LÓ?

Hosszú, inas nyaka hajlékonyan mozgatja a fejét, ezért
nyakának és fejének sokfajta jeléből következtetni változó
kedvére. A nyak jeleinek egy része a tisztálkodás
mozdulataiból származik. Lovak sokat szenvednek a fejük
körül dongó legyektől-bogaraktól, és gyakran tesznek röpke,
ingerült mozdulatokat a nyakukkal, hogy a gyötrő
apróságokat lerázzák. A legismertebb e mozdulatok közt a fej
rázása oldalvást. Nyomában akárhányszor légyfelhő támad. A
másik a fővetés, a harmadik a nyak rángása. S bár e jelek a
testi jóérzés helyreállítására valók mind, van másodlagos,
társadalmi jelentésük is. Ha a lovat akár emberi, akár
lótársának viselkedése bosszantja, ingerültségét úgy
nyilvánítja, mintha bogarak kínoznák. Hányja-veti, rángatja,
rázza a fejét bosszúsan, még akkor is, ha nem lepik legyek. Ez
a jel a haragos emberi fejvakarás mása. A lovakhoz hasonlóan
mi is ősi testi jellel nyilvánítjuk bosszúságunkat, amelynek
fészke inkább a lelkünk, mint a testünk. Akik bosszúságunkat
okozták, azok nem a fejünk búbját csípik, mégis úgy teszünk,
mintha bögölyök volnának.
Ezek a fővetések-főrázások nem összetévesztendők a
bókolással, amikor a ló egymás után többször lehorgasztja,
majd megemeli a fejét. Ezzel többnyire látásának körét
bővítené, s azon igyekszik, hogy az előtte lévő ismeretlent
jobban megértse. A fej ingatásának értelme is jól
körülhatárolható: orrát facsarja jobbra-balra, a feje búbja
többé-kevésbé mozdulatlan. A látását tisztítja ilyenkor is, s
jelzi mintegy: "Készülődök." Furcsa módon ez a jel szinte
elbizakodott, és nagyjából megfelel a hetyke emberi
fővetésnek.
Fejének előre tartó mozdulatai, mint a döfölés s az orral
böködés magabiztosságának jelei mind. Ha döfköd vagy
bököd, az a harapással kapcsolatos támadó mozdulat. Csupán
ha az orra hegyével bök és a szája zárt közben, akkor kérdez
inkább, ilyesmit: "Hát énvelem mi lesz?" – vagy: "Hadd lássuk,
mi lesz ebből!" Figyelmet kér ilyenkor, akár lótól, akár
embertől. Élhet vele kínjában is, azért ezt a jelét figyelmen
kívül hagyni sohasem ajánlatos.
Ha elkerülne valamit, a fejét lódítja el a kellemetlenség
forrásától. Egyetlen gyors nyaktekerés, mintha hátrálna, azt
tudatja társával, hogy szabadulna valamitől, testi vagy lelki
szorultságból. Fejének tekergetése – ami merőben más, mint
a fejrázás: a nyújtott nyak billegtetése oldalvást – látnivaló
akkor is, ha a vezérmén nem egykönnyen tereli össze
szertejáró kancáit. A döfölés még a bökés harapással
fenyegető mozdulatai finomultak az evolúció során a
nyaktekergetés ütemes mozgásává. Ma csupán akkor él vele
a mén, ha a kancáival parancsot közölne.
Megfigyelhetünk nyugtalanítóbb nyakjelzéseket is. Ezek
közt van a nyak segélyt kérő facsarása jobbra-balra. Ha egyéb
jeljátékok közt bukkan fel, értelme ez: "A legszívesebben
százfelé indulnék!" De ha a helyzet komoly, elégedetlenség
szól belőle: "Úgy szabadulnék innét!" Még keservesebbek az
akár órák hosszát ismétlődő mozgások a szűk istálló
unalmában. Efféle a szitálás. Papagájokéhoz és más kalitkába
zárt állatokéhoz hasonló, amelyek szöknének mind, de nem
tudnak. Köröznek a fejükkel szédítően. A hosszas
nyakmozgások arra vallanak mind, hogy az állat környezete
kietlen. Vadon élő állatoktól nem is telik ilyesmi, szolgáljon
azért figyelmeztetésül, hogy állatunk gondozása körül hiba
van.

TESTÉVEL MIT JELEZ?

Tartása sokat mond kedélyállapotáról. Általános igazság, hogy
minél fennebben hordja magát, annál izgatottabb. Ahogy
gerjed az állat, teste is, méltósága is mintha nőne. Fejét-farkát
büszkén feltartja. Ahogy izgalma csappan, unott vagy
törődött, elereszti fejét-farkát, mintegy magába roskad – és
kisebb lesz. Ez a növés-zsugorodás társainak körében ismert,
s élnek is jeleivel, valahányszor találkoznak.
A szintemelkedés-csappanás akkor szűnik csupán, ha az
izgalom hosszú vágtában a csúcsra hág. A nagy sebességű
mozgás akkora testi megerőltetést követel ilyenkor, hogy a ló
karcsúbbá is válik, és hiába magas a kedve, közelebb jár a
földhöz.
Az izomfeszültség általános jelein kívül beszédes testi jelek:
a megakasztás, a taszigálás, a far mutatása.
A parancsoló állat akasztja meg a vetélytársát testével.
Amikor így gátolja továbbjutását, azt mondja neki mintegy:
"Itt én vagyok az úr!" Azzal megáll keresztbe a másik előtt, és
választás elé állítja. A vetélytárs vagy fölveszi a kesztyűt, és
igyekszik utat törni, vagy nem bánja a másik úrhatnámságát,
és áll egyhelyben jámborul, vagy megfordul s odébbáll. Ha
meghátrál, megvallotta vereségét, és urát tiszteli
megakasztójában. A kitérés ilyenkor szertartásos jel: a
törülköző bedobása akkor is, ha két ló valóban
megverekedett. A megakasztás – tehát, hogy a másik valljon
színt: állja a sarat, vagy mutatkozzék gyengébbnek nyíltan –
után a kitérés voltaképpen a megakasztó fensőbbségének
elfogadása viadal nélkül. A megverekedés veszélye pedig az
erősebb állatot is fenyegeti, hiszen megsérülhet, amíg a
gyengébbet legyűri, s a természetben élő ló talán éppen egy
ilyen sérülés miatt nem menekülhet a ragadozó elől – ezért
jobb bármilyen rangvita a verekedésnél.
A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A
kihívó messzibbre megy: testével taszigálja a másikat. Ha
ezzel sem félemlíti meg, bizony lehet, hogy a jelképesség
erejük összemérésévé fajul, de csakis legvégső soron.
Ez az egyik oka, hogy annyi "óvás" és "kivizsgálás" történik
a lóversenypályákon. Ha a versenylovas szántszándékkal
taszigáltatja ellenfelét lovával, nem csupán ott helyben
gátolja vele, hanem meg is félemlíti, s az attól kezdve úgy
viselkedik, mint amikor parancsoló állat utasítja rendre –
vagyis a vártnál jóval lassabb lesz a verseny során. A
lovaspólópályán éppen ezt a játékot játsszák. A jó pólópóni az,
amelyik rá se ránt a taszigálódásra.
Fara mutatásával védekező jelként él a ló. Amikor
megpördül és farát ellenfelének fordítja, az voltaképpen
burkolt fenyegetés: "Ne bosszants, mert megrúglak!" Eredetét
tekintve ez nekigyürkőzés a hátrarúgásnak, jelként pedig
figyelmeztetés, hogy baj lehet, ha a másik nem marad
veszteg. Viselkedési szempontból szándéknyilatkozat –
minden ló ért belőle, és nem várja be a jelzett előkészület
tényleges folytatását, ezért a farmutatás a teljes erejű
lórúgásnak hatásos megelőzése.

A LÁBÁVAL MIT JELEZ?

Sok mindent. Kedve váltakozását. Ilyen jel a kapálás, mellső
lábának kaparó mozdulata. Eredetét tekintve táplálkozásával
kapcsolatos. Vagy azt vizsgálja, enged-e alatta a talaj.
Ilyenkor mechanikus a kapálás, nem a test beszéde – máskor
azonban a ló kedvetlenségéről beszél, ha menne nagyon, de
indulásában gátolja akár félelem, akár tárgyi akadály. Ilyenkor
a kudarc érzése viszi a kapálásra.
A mellső láb megemelése fenyegetés. Szelíd jele annak a
nekilódulásnak, amikor két ló szemből csap össze. Ha két mén
ágaskodik, hátsó lábukon állnak, és első lábukkal hadakoznak.
A mellső láb megemelése ennyit mond csupán: "Így jársz, ha a
macerának vége nem lesz!" Olyasmi; mintha az ember az
öklét rázza.
A hátsó láb emelése védekezőbb fenyegetés. Jelzi, hogy
egészséges rúgás következik, ha a dolgok így folytatódnak.
Valójában erősíti a far mutatásának jelét, ha az a hatását
tévesztette. Kancák is élnek vele, ha törleszkedő csikaikat
ráznák le. Ha terhükre válnak, mert keresik a csecset akkor is,
ha a kanca nem szoptatna, azt a hátsó lábát emeli meg
fenyegetésként, amelyik közelebb hozzájuk.
A lovak dobogással és toporzékolással jelzik, hogy
nincsenek rózsás kedvükben. Mind a kétféle megmozdulás a
rúgással kapcsolatos, de jelentésük módosult. A dobogás a
hátsó láb emelintése és ejtése oly módon, hogy kopogó
hangot támaszt. A toporzékolás az elülső láb hasonló
mozgása. A kettő együtt "diszkrét tiltakozást" fejez ki. A kanca
dobog, ha csikaja bosszantja. A hátasló toporzékol, ha olyan
útra nyergelik, amelynek nem szívesen vág neki. Mint testük
egyéb jelei, szólnak ezek állattársaiknak, embereknek – s az
emberek akarva-akaratlan, meg is tanulják hamarosan.

MI OLVASHATÓ A LÓ POFÁJÁRÓL?
Az ember arca játékánál kevesebb, de így is sokat elmond az
állat kedélyvilágáról, érzéseiről.
A fiatal csikó pofáján megjelenő első jelet csaffogásnak
nevezik. Az állat kitátja a száját, sarkát hátravonja, kimutatja
a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor összecsattannak
fogai, máskor nem. Összecsattanásukból a mozgás neve – de
nevezik fogcsattogtatásnak is. A jel természete szerint
alázatos, és ilyesmit mond: "Kiscsikó vagyok, nem bántok
senkit. Azért, ha lesznek oly kedvesek, engem se bántsanak."
A csikó olyankor tesz így, ha testes idegen ló közeledik. A
harmadfű csikók el is hagyják, s ebből kitetszik a csaffogás
társadalmi szerepe: hogy óvja a ménes zsengéjét.
Furcsasága, hogy első pillantásra támadó jelnek hihető
mintha a fiatal állat harapással fenyegetne. Idősebb lovak
azonban nem olvassák félre, hanem az ápolás kívánságát
értik belőle. Mikor két ló találkozik, gyakran nyilvánítják
barátságukat kölcsönös csinosítással: egymás sörényét-bőrét
nyalogatják. Ez a fajta kölcsönösség akkor lehetséges csak, ha
az állatok között nem uralkodik feszültség. A tisztogatás
kezdeményezése tehát éppen nem lehet támadás jele. A fiatal
csikó szájával utánozván a tisztogatást, annyit mond
lónyelven: "Barátságra vágyok" – s ilyen módon kitér az
ellenséges megnyilvánulások elől.
Szöges ellentéte a csaffogásnak, amikor a ló állkapcsa
feszülten nyitott, és a fogai mind kilátszanak. Ez a harapás
fenyegetése. Az összeakaszkodás elhárításául élnek vele.
Kevésbé feszült helyzetben a ló csupán szorosra zárt száját
mutatja. A zárt száj egyéb feszültségek, aggodalom, félelem,
fájdalom jele is lehet, a laza száj viszont a békességé vagy
éppen a fáradtságé. Ha a ló álmos, alsó ajka lebiggyed,
kifordul.
A mén nemző kedvében furcsa pofát vág, amit mondanak
hágópofának is. Ha a sárló kanca vizeletét megszimatolja,
fölsodorja a felső ajkát annyira, hogy foga is, foginge is
kilátszik. Fejét messzi előrenyújtja, és nagy igyekezettel
szimatol. A mozdulat is, a szimatolás is a kanca szaga iránti
erős érdeklődés jele. Furcsa szagú vegyszer is indíthatja ilyen
szimatolásra a ménlovat – de a kancát is. Megtörténik, hogy a
kanca vágja a hágópofát, ha más kanca hugyát szimatolja,
azért a hágópofa fordulata némiképp félrevezető, bár fedező
mének gyakrabban vágják.
Az orrát éppoly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, s
ha izgatott vagy indulatos, tágul az orrlika, akár a miénk. Az
arab paripáknak tágabb az orrlikuk egyébként is (sivatagi
levegőben fejlődtek így), azért a más fajtáknál mindig
éberebbnek és izgatottabbnak tetszenek.
A ló a szemét általában lehunyja, ha valamije fáj vagy
álmos, és tágra nyitja, ha tart valamitől vagy megretten.
Békés, engedelmes kedvében leereszti a szemhéját, de akkor
is, ha neheztel. A dühös ló a szeme fehérjét mutatja, mért
olyankor a szeme kigúvad és visszafelé tekint. Nem kell
mégsem azt hinni, hogy dühös minden ló, amelyiknek látszik a
szeme fehérje. Meglehet, hogy csupán érdeklődően tekint
hátra.

MIT ÉR A SZAGLÁSA?
A ló egyik legjellemzőbb vonása a hosszú pofája, pedig nem
csupán nagy őrlőfogainak teremt helyet. Nyúlt csatornával
szolgál az orr működéséhez is. Állítják, hogy bonyodalmas és
csavaros csatornarendszere kiterítve nagyobb lehetne a ló
bőrénél, és így már sejthető, hogy a hajnali levegőből a ló
jóval többet megtud az embernél. A levegőben úszó messzi
szagokra figyelmes lesz, ha a gazdája nem is.
Vadlovaknak sokféleképpen fontos a finom szimatuk. Meg
kell ismerniük az éhes ragadozót a szagáról, ha rájuk les, vagy
a legelésző ménest cserkészi be. Biztosan el kell találniuk
távoli vízállásokhoz. Csődöröknek pedig tudniuk illik, mikor
sárlik a kanca.
Lovas emberek megfigyelték, hogy az istállóban tartott
mén akkor is megérzi ezt az ellenállhatatlan illatot, ha a kanca
a mezőn kószál. Szaglása e tekintetben oly finom, hogy a
kancát akár kilométeres messziségből is fölfedezi. Ebben van
segítségére az említett hágópofa: amikor vágja, nagyot
lélegzik, majd felső ajkát úgy sodorja föl, hogy az orrlikát
elfödi vele. Ilyen módon a kancaszagot befogja orrjárataiba,
és ott kerengeti. Az orrjáratok rendszerében különleges
szerepű üreg: a "vomeronasalis" vagy "Jacobsen-féle" – itt
történik a szagjelek vagy feromonok értelmezése. A
feromonok nem csupán a jeladó nemi és érzelmi állapotáról
tudósítják a jelfogót, hanem általuk a ló megismerheti a
másikát személyesen is.
Megfigyelhető ez a személyazonosítás, valahányszor két ló
első ízben találkozik. Társadalmi kapcsolat létesítésére
vágyón szimatolják egymást igen gondosan ilyenkor. Kivált a
másik leheletére kíváncsiak. Orrt orrhoz tartva állnak meg, s
az egyikük belefú a másik orrlikába – mintegy vizitkártyát
juttat érzékeny orrüregeibe, ahol olvasása és emlékezeti
raktározása történik. Majd a másik viszonozza a fúvást, s
mikor már iktattak mind a ketten, kiderül, lesz-e közöttük
megértés.
Egyik-másik lókedvelő állítja, hogy állataival maga is akkor
jut bensőségesebb kapcsolatba, ha így jár el. Ha orrfúvást
váltanak legkedvesebb lovaikkal, mondják, kapcsolatuk
annyira megerősödik, hogy szinte varázslatot látnak a
dologban. Ha a ló barátságos természetű, és gazdája is jól
bánt vele mindig, lehet célravezető valóban. Érdemes
azonban meggondolni, hogy amikor vadlovak a természetben
így üdvözlik egymást, az sem vezet mindig barátságra. Sőt,
éppannyira meglehet, hogy kegyetlen küzdelem lesz belőle,
amely rangrendjük felől dönt. Ha az üdvözlés során a
vetélytársat fedezik fel egymásban, akkor a névjegyek cseréje
arra jó csak, hogy idegenkedésüket miheztartás végett jól az
emlékezetükbe véssék. Ez azonban nyájas és szerető
gazdájukat ne tántorítsa el, mert a lélegzet váltása fölérhet
egy forró öleléssel valóban.
A csődör finom szimatával legfeljebb ott a baj, amikor a
csábos kancaillat elvonja a figyelmét egyéb fontos
tennivalóitól, mint például egy verseny megnyerésétől vagy
egy díszszemlétől. Ménlovak gazdáinak ezért fondorlathoz kell
folyamodniuk. A legegyszerűbb nyilván, ha ménjük orrlikait
erős illó olajokkal kenik meg, ilyenformán kifogják orrából a
kancaillatot – persze a más szagokat is –, és lovuknak ott lesz
az esze, ahol kell. Az efféle eljárás buktatója, hogy az erős
szerek sérthetik a ló orrnyálkahártyáját, sőt körültekintés
nélküli alkalmazásuk kárt is tehet benne.
Kancák mindenekelőtt szagukról különböztetik meg
csikaikat a más kancákéitól. Olyan kísérletek igazolják ezt,
amelyekből kiszűrték a hang és látvány minden lehetséges
elemét. Ettől persze a kanca megismeri Isikaját formájáról is,
hangjáról is, de éjszaka, amikor a csöndesség meg a sötétség
teljes, éppúgy kiszimatolja. Vadlovak megfigyelői szerint a
kancák mintegy napi vizsgálat gyanánt is szimatolják
csikaikat, alighanem azért, mert a csikók cseperedtével
nemcsak külsejük, hanem a szaguk is változik, s az anyák
követni akarják e fejleményeket.
A szagoktól független ízlés dolgában négy
megkülönböztetéssel élnek a lovak is: megismerik a sóst, az
édest, a keserűt meg a savanyút. Tőlünk abban különböznek
mégis, hogy a keserű ízek iránt fogékonyabbak. Válhatnak
édesszájúakká, tudja azt minden ló gazdája, s hogy kivált a
kockacukrot meg a borsmentát szeretik. Érdekes azonban,
hogy az édesség iránti vágy a fiatal lovakban nem oly fejlett –
azért meglehet, hogy az idősebbjét sem az édes íz vonzza
annyira, mint inkább az a bizalmasság, ahogyan lovasától
hozzájut.

MILYEN A LÁTÁSUK?
A ló szemét tekintve a legszembeszökőbb, hogy mekkora.
Kétszer akkora éppen, mint az emberi szem. De a legnagyobb
a ló szeme a teljes állatvilágban, meglepő módon nagyobb
még az elefánténál meg a ceténél is. Épült bele egy
különleges fényerősítő is – a tapetum lucidum –, olyan szövet,
amely a ragyogást visszaveri a recehártyára, ilyenformán
homályban a ló sokkalta jobban lát lovasánál. A macska
szeméhez hasonló éjszakai villózást is ad a ló szemének ez a
szövet.
Ha a kettőt összeadjuk – a nagy szemet meg a beleépült
fényvisszaverőt –, azt kell mondanunk, hogy a ló éjjeli állat.
Aki persze a vadon élő zebrát tanulmányozta, annak ez a
megállapítás nem nagy újság, hiszen a zebracsordák az
erősödő félhomályban a legfürgébbek, és a szürkületben is
nyilván sokkal jobban látnak az embernél. Mi azonban a kezes
lóra nappali állatként tekintünk, olyannyira, hogy természetes
életének e vonásáról meg is felejtkezünk. Akik éjszaka,
holdvilágnál megkockáztatják, hogy lovukat ugrassák,
megmondhatják, hogy ők talán nyaktörőnek érzik a
vállalkozást, lovuk azonban, mint halljuk, "menet közben"
megoldja a dolgot simán.
Hogy a ló fürgén mozog éjjel, attól még nem lustálkodná el
a napját szíve szerint. Tevékeny ő nappal is, ezért
elmondható, hogy mind nappali, mind éjjeli állat. Napjának és
éjjelének hosszas ébrenlétei során a szeme ragadozóként
kutatja a látóhatárt. Az pedig bámulatosan érzékeny a
legapróbb távoli rezdülésekre is. Hiába él olyan világban, ahol
az oroszlánok roppant ritkák, egy papírszelet rebbenése a
szemhatárán elég, hogy megrémítse. Makacs a régi félelem.
Éberségében segíti széles látóköre. 360 fokából 340-et
betekint, csupán közvetlenül maga elé és maga mögé nem
lát. Fontos ezért, hogy a lovat, ha mégoly kezes is, ilyen
szögekből ne közelítsük. Megriadhat, ha láthatatlan kéz
veregeti vagy simogatja. Mindig féloldalról lépjünk mellé, hogy
lássa, kivel van dolga.
Mivel feje két felén a szeme, mélységélességet általában
nem érzékel. Síkban látja a világot, akárcsak mi, ha fél
szemünket lehunyjuk. Ezért minálunk kevesebb részletet is
figyel meg – viszont több mozgásra lesz figyelmessé.
Bár látása főként oldalsó, ha egyenest előre tekint, egy
keskeny sávban telik tőle háromdimenziós látás is. De mivel
feje hosszú, ez a látás mintegy a fejétől két méterre kezdődik
csupán. Ajánlatos jól meggondolnia ezt az ugrató lovasnak,
mert amikor táltosát egy kerítésnek hajtja, az állat vakon
szökken. Amint az ugratás helyéhez közeledik, lát mindent a
két szemével, de a végső pillanatban az akadály látványa
eltűnik előle. A tulajdon feje fogja el. Olyan, mint amikor
repülőgép felszállását az irányítótoronyból vezénylik. Látja,
hogy lendülnie kell, meg is jegyzi a helyzetét, de aztán vakon
ível a levegőben. Ebből érthető, miért történik meg
akárhányszor, hogy az ugró ló úgy ütközik a kerítésbe, mintha
észre sem vette volna. Az történik ilyenkor, hogy valami egy
pillanatra eltérítette figyelmét, ilyenformán védtelen a
közeledő akadály ellen. Ugrásának aprólékos megfigyelése
során kiderül, hogy az állat az utolsó pillanatban egy kissé
elfordítaná a fejét, hogy a legyűrendő akadályt legalább fél
szemmel befoghassa. Nincs is akkor semmi baj, ha fejüket
nem a kelleténél előbb fordítják félre, mert azzal éppen a
legfontosabbat, a világos mélységélességi képet szalasztják el
az ugrás távolságának helyes megítéléséhez.
Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Mi már tudjuk, hogy
ez nem igaz, bár színlátása a miénknél gyengébb. Legjobban
a sárgára érzékeny, azután a zöldre, azután a kékre,
legkevésbé a vörösre az újabb kísérletek tanulsága szerint.
Erős fényben, amikor a ló pupillája szűkül, merőben más
történik, mint az emberrel ilyenkor. A mi pupillánk ugyanis
kisebbedik, amíg apró fekete pont nem lesz belőle. A lovak
pupillája réssé szűkül – de nem függőleges réssé, mint a
macskáé. Hanem vízszintessé. Így tartja meg a ló nagyobb
Tárószögét még akkor is, ha a pupillája verőfényben szűkül.
Végül pedig: milyen messzire látnak el jól a lovak?
Meghökkentően messzire. Vetélkedő arab lovasok állapították
meg, hogy lovuk fél kilométernyi messziségből megismeri
őket. Hogyan, hogyan nem, azt nem tudni, de alighanem
jellemző mozgásukról inkább, mintsem formájuk részleteiről.
Ebből is kitetszik, milyen figyelemre méltó a ló szeme.

MENNYIT ALSZANAK?
Az alvás szüksége igen változatos az állatvilágban. A macskák
akár a nap tizenhat óráját átalusszák – vagyis kétannyit
alszanak, mint mi. A lovak viszont huszonnégy órából nem
alusznak el hármat se – a mi álmunknak bő harmadánál nincs
többre szükségük. A ló meg a macska közti különbség persze,
hogy a macska ragadozó, a ló pedig jellegzetes prédafaj. Vad
őseire éjjel-nappal lestek a ragadozók, azért nem
ereszkedhetett neki az igazak álmának. Ehelyett hosszú és
éber pihenőket szokott meg.
Istállózott lovak viselkedésének gondos elemzéséből tudni,
hogy napjuk huszonnégy óráját így osztják be: 19 1/4 óra
éberség, 2 óra álmos ébrenlét, 2 óra szendergés, 3/4 óra
álom. Nemcsak kevesebbet alusznak tehát minálunk, de
pihenésük ideje is szakaszosabb. Álmuk is kilenc szakaszra
oszlik, mégpedig ötperces szakaszokra. Az álmosság ideje
még elaprózottabb: két órája átlag harminchárom három és
fél perces szakaszra töredezett.
A dolog titka, hogy a ló jól pihenteti testét négy lábon állva
is. Nincs szüksége teste örökös egyensúlyozására, mint
nekünk, hogy aztán az egyensúlyozásba fáradtan romoljunk le
nyolc órára. A lovak a napnak legfeljebb két óráját heverik el.
Valójában könnyebb is a lónak állva pihenni. Ledőltéhez
nagyobb erő kell, a heverés jobban megnyomja nagy testét.
Vérkeringése, légzése nehezebb ilyen helyzetben. Meglett
kancák még annyi időt sem töltenek fekve, mint csikaik vagy
a mének.

HOGYAN TÁPLÁLKOZNAK?
Akármilyen együgyű kérdésnek tetszik, a lovak táplálkozása
körül meglepően sok a félreértés. Istállózott ló nemigen
táplálkozhat természete szerint, és táplálásának
következményei gyakran kellemetlenek. Hogy megérthessük,
mit vétettünk el, jó lesz, ha a vadon élő lovak táplálkozási
szokásait meggondoljuk.
Első meghökkentő tapasztalatunk, hogy a ló akár tizenhat
órát is evéssel tölt napjában teljes szabadságának
állapotában. Buzgó megfigyelői szerint folytatja az evést
sötétségben is, akár éjfélig – majd pirkadatkor serken, és eszik
tovább. Lassan és válogatósan. Bámulatosan fürge és
mozgékony ajkával válogat a növényzetből, tolja félre, ami
nem kell, és kanyarítja le, ami ízlik. Kedveli a változatosságot.
Bár legfőbb tápláléka a fű, eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót
és csonthéjasokat, ha kedve szottyan. Ha víz közelébe kerül, a
vízi növényeket falja. Ha a föld kopár, gyökereket is kikapar
belőle. Ha a fű nem ütközik ki eléggé, leveleket legel. Vagyis
szabadon a legváltozatosabb növényi táplálkozás kedvelője.
A marhánál jóval lassabban eszik, mert gyomra viszonylag
kicsiny, s csak egy van belőle, nem úgy, mint a marhának. A
tehén napjából nyolc óra az evés. Gyorsan nyeli a táplálékot,
de újabb nyolc órát fordít kérődzésre – csomóban öklendezi föl
az emésztetlen táplálékot, és tovább rágódik rajta. A lovak
csipegetnek, rágnak, nyelnek és emésztenek apránként. Nincs
jól a dolguk, ha kicsiny gyomruk üres, így aztán örökös
táplálkozás az életük.
Furcsa, hogy hányni nem tudnak. Nem telik tőlük. Olyan
egyirányú szelepek működnek bennük, hogy "nem fordulhat ki
a gálájuk". Éppen ezért meg kell válogatniuk, miféle
növényeket esznek, mert ha a gyomrukba mérges növény
került, nem könnyíthetnek magukon. Érthetetlen, hogy
csúszhatott ilyen hiba a ló táplálkozási rendszerébe.
Kockázatos is, ha mérges és ártalmas növények vannak a
környezetében.
Ha természetes táplálkozása a folyamatos és változatos
legelés, hogyan illeszkedik ehhez az istállózott ló táplálása?
Sehogy – ennyi a rövid válasz. Az istállózott lovakat általában
háromszor etetik napjában – akár az embereket –, hátralevő
idejükben pedig álldigálnak és igyekeznek mással elfoglalni
magukat. Nem rosszul tápláltak ettől. Takarmányuk sűrű és
nagy tápértékű. Csupán viselkedési értelemben rosszul
tápláltak. És a következmények ismeretesek. Az istállózott ló
mesterséges táplálásából következnek azok a bajok,
amelyeket "rossz természetével" magyaráznak,
igazságtalanul.
Ilyen a karórágás vagy jászolrágás, a böfögés, a
csettintgetés, a nyelvnyelés, az alom vagy a trágya evése
meg a pokrócrágás. Mindezeket azért teszi, hogy a tiszta és
szűk istálló unalmától szabaduljon, azaz a legelés hiányzó
mozgásait pótolja valahogyan. Annak sincs értelme, hogy
egyszerre vessük elébe minden tápanyagát, hiszen
genetikusan programozott legelési ideje legalább napi
tizenkét óra – akár tizenhat –, s azt táplálkozással töltené, ha
jut megfelelő tápanyaghoz, ha nem. A ló gyenge tápértékű
táplálék fogyasztója, és életét tölti a nagy mennyiségű rostos
takarmány keresésével. Ha tehát nagy tápértékű takarmányt
adunk neki, amellyel gyorsan végez, a természete ellen
cselekszünk. Így kap rá az üres rágásra – rágja a jászlat, az
istállóajtót, és nyeli a levegőt, amitől a gyomra tágul akkor is,
ha üres, és eszi a trágyát, mert az legalább némi ízt lop
egyhangú étrendjébe.
Szerencsére az istállózott lovak többsége nem fogékony az
efféle "vétkekre", bár föllelhetők szinte minden istállóban. A
természetellenes tartáshoz valamiképpen minden "jól tartott"
ló hozzászokik. A naphosszat legelés vágya bennük, de
elnyomják. Ki-kitör belőlük, ha egyikük-másikuk "csintalanná",
"vérmessé" és "idegessé" válik. Bármennyire távolinak
látszanak az efféle bajok a lovak táplálásától,
visszavezethetők a természetellenes étrendhez. A lovak
azonban oly alkalmazkodók, hogy akár a napi bőséges
háromszori étkezés bolond emberi szokásával is
összebékélnek. S talán bölcsen teszik, mert ha szabadon
jutnának abrakhoz, hízásnak indulnának, és árnyképük a
hasas zebráéhoz válna hasonlatossá. Természeti
környezetben a lovaknak ugyanis ínséges évszakokkal kell
szembenézniük – északi égalján fagyos telekkel, amikor
tizenhat óra legelés árán sem jutnak bőséges táplálékhoz,
melegebb éghajlat alatt pedig a perzselő szárazságot sínylik,
és patájukkal kaparhatják ki táplálékukat a földből, vagy fák
kérgének rágására fanyalodnak. S hogy az efféle ínségeket
átvészelhessék, a vadlovak meghíznak bőség idején –
legalábbis többet szednek föl, mint amennyi egy nyalka
lovasnak, kivált versenyzőnek a kedvére lehetne. A ló
táplálása tehát megmarad élő kérdésnek. Ügyeskedhetünk –
például gyenge tápértékű takarmányt helyezünk el az
istállóban úgy, hogy bajosan juthasson hozzá. Ajánlják, hogy a
szénáját sűrű hálóban helyezzük el – órákba teljen, amíg
szálanként kicsalogatja belőle. A ló természetes
táplálkozásának egy részét némi ötletességgel
visszacsempészhetjük az istállóba, és látni fogjuk, hogy
panasz is kevesebb lesz a természetére.

MIFÉLE SZERVEZET A LÓTÁRSADALOM?

A lovak társas állatok, azért a magánzárkától hozzánk
hasonlóan szenvednek. Erről bizony megfeledkezik akárhány
gazda, mert azt hiszi, hogy az ő becses társasága elég is a
lovának. A figyelmesebbek rájöttek, akik csődöreik és kancáik
együtt-tartásával kísérleteznek, hogy lovaik így jobban
megtanulják "a társaságban forgolódást", és jobban bírják a
megerőltetést is. Nyugalmasabban viselik az idegen
környezetet, és kerekebb egyéniségekké lesznek a
hagyományosan istállózott lovaknál. Az egy fedél alatt élők
rangrendi összecsapásaitól pedig, mint kiderül, kár is annyira
tartani. Lovak közt, úgy tetszik, a barátság fontosabb a
rangnál. Hogy ezt a tapasztalatot megérthessük, vissza kell
tekintenünk a lovak szerveződésére vadon élő
társadalmukban.
Vadlovak lehetnek ketten, de huszonegyen is egy
csapatban. A vad ménesek többsége háromtól hétig számlál
tagokat. A legszokásosabb az érett csődör kancáival és
csikaikkal. A ló tehát háremben él természete szerint, és az
apamén más meglett csődört nem enged kancáinak közelébe
sem. A kancák védőn és gondoskodón veszik körül csikaikat
életük első évében, hanem amikor a következő évben jönnek
az újak, a másodfű csikóknak rosszra fordul a soruk. Kivált a
fiatal méneké. Az apamén zargatni kezdi őket, utóvégre el is
űzi a csapatból, mire a tizennyolcadik hónapjukat betöltik. A
méncsikók elhúzódnak biztos távolba, ahol kicsiny
legénycsapatot alakítanak. Tarthat ugyan velük egy-egy
kancacsikó is, az apamén azonban türelmesebb a kancacsikók
iránt – sőt távozásuk tulajdonítható éppen a figyelme
hiányának is, hogy nem tereli őket a többi kancával együvé.
Az elvándorló kancacsikók csatlakozhatnak a
legénycsapathoz, majd ebből az újabb társulásból egy napon
apamén válik ki pasául, és maga köré gyűjti a kancacsikókat,
elűzi a többi mént.
A virgonc fiatal csődör folyamodhat ahhoz a módszerhez is,
hogy egy régebben alapított hárem pasájának fensőbbségét
teszi kérdésessé. Az ilyen kihívó viselkedés irgalmatlan
küzdelmekre szokott vezetni a pasa és hatalmának követelője
közt. S a régi pasa többnyire győz, ha ugyan el nem gyengült,
meg nem sérült vagy valami bajt össze nem szedett az idők
során. Ha pedig uralma ilyenképpen rendült meg, az ifjú
bajnok elűzi. Neki kell tehát szégyenszemre otthagyni a
háremet a tüzes ifjúnak.
A "vezér" szóval nem élünk ilyen csapatról szólván, mert
bármilyen úrhatnám a mén, sereghajtó inkább, mint vezér. De
még ha vezérkedik is, semmiképpen nem zsarnoka
csapatának, inkább fáradhatatlan szervezője. Hogy a csapat
milyen irányban induljon és mikor, afelől általában a kancák
döntenek. Az apamén, ha látja, hogy megindultak, a
nyomukba szegődik, és szemmel tartja őket. Nem kockáztatja,
hogy közéjük keveredjen egy serdülő mén, és a kancákban
érdeklődés ébredjen iránta. Vadlovak méneseinek gondos
megfigyelései kiderítették, hogy valahányszor egyetlen ló a
sereghajtójuk, az 73 százalékos valószínűséggel a mén.
Mozgásuk irányát máskor éppen a csapat fiatalsága szabja
meg. A cseperedő csikók kíváncsiak, mi sem természetesebb
tehát, mint hogy felfedező útra induljanak. Aztán mulatságos
módon meg-megzabolázzák kíváncsiságukat, megállnak, és
megvárják, hogy az idősebbek utolérjék őket. Ilyenformán
szabhatják az útirányt a tapasztaltabbak tekintélyének
csorbítása nélkül, mert az idősebbek magukévá teszik a
fiatalos ötletet, ha úgy tetszik, hogy az ő fejükből pattant.
Bár a ménnek elegendő a kancák és csikók sereghajtói
szerepe, tereli is őket olykor, akár a juhászkutya. Csoportos
kóborlásukat nem bánja, de hogy elbitangoljon közülük egy-
egy, azt nem tűri. Harciasan szaladgál körülöttük, fülét
sunyítja, nyakát nyújtja, fejét rázza. Pasai dicsőségének
pillanata akkor köszönt rá, amikor idegen csődör közelít a
csapathoz. Ilyenkor és csakis ilyenkor lép föl zsarnokként: a
behatoló s a kancák közé furakszik harciasan. Támadó kedve
azonban csakis a másik csődör ellen irányul – kancái és
csikaik iránt legtöbbnyire védői jóakarattal viseltetik.
Változik a helyzet, ha ménessé növekszik a csapat. Az
apamének jóval gyakrabban találkoznak idegen csődörökkel a
ménes vonulása során, azért a pasáknak ébernek kell
maradniuk. Ilyenkor csoportfőre van szükség, nem
sereghajtóra az pedig a megfigyelések 77 százalékában az
apamén csakugyan. Jelentős szerepváltozás.
Az apamént segíthetik a betolakodó elzavarásában kancái
és csikaik is, ámbár segítségükre ritkán szorul. Az olyan
idegen kancákat, amelyek a háremhez csatlakoznának, elűzik
az ő kancái. De űzi őket néha az apamén is – olyankor nyilván,
ha kancákból több az elégnél amúgy is – és nem tűrheti, hogy
a megduzzadt háremmel jel ne bánhasson egymaga.
Úgy tartották régebben, hogy minden csapatban szigorú a
rangrend – vagyis minden állat jól ismeri társadalmi helyzetét
a többi közt. Ma már tudjuk, hogy ez a rend nem annyira
feszes. Az alá- és fölérendeltségek változékonyak, új
helyzetek alakítanak rajtuk. Egyféle társadalmi állapotban
felsőbbrendű az egyik, máskor alárendelt vagy éppenséggel
egyrangú. A lovak társulási hajlandósága erős. Baráti
kötelékek fűzik őket egymáshoz, és ha egy-egy ilyen barátság
bensőségesebbé válik, a szokásos rangrend belerendül.
Gondos elemzések mutatják, milyen erősek az anya-csikó,
testvérbáty-testvéröcs, nővér-húg kapcsolatok, s mennyire
fölébe nőnek a társadalmi rendnek. A lovak társadalma inkább
barátságokra és helyzeti fensőbbségekre alapozott tehát,
semmint a ranglétra rendjére.
E megállapításban semmi újat nem talál az, aki már tartott
lovat csapatostul, azaz nem istállóban, állásokban
elrekesztve. Ők nyilván megfigyelték a legelőn, mezőn
csoportosan élő lovaik közt az egyéni vonzalmakat és
viszolygásokat. A kapcsolatok bontakozása során legfeljebb a
szeretetért kezdődik szelíd versengés, és a barátságok néha
éppenséggel furcsa hálója olyankor bomlik csak meg, amikor
szűkké válik a hely, megduzzad a csapat, vagy valamelyik
kívánatos táplálék válik vitássá. Ilyenkor megpattannak a
mégoly erős szálak is. A ló azonban szíve mélyén mindvégig
barátságos és társainak segítségre kész – így történhetett,
hogy nyájasságát az emberi nem könnyedén kiaknázta.
Kevésbé társas hajlandóságú állat rég lerázta volna emberi
kullancsait.

HOGYAN VALLANAK ÉRZELMEIKRŐL EGYMÁSNAK?

Barátságát, mint annyi emlős, a ló is a kölcsönös ápolgatással
mutatja ki. Az anyai szeretet szoptatást követő legelső és
legmeghittebb jele, hogy Isikaját tisztogatja. Bőrének gyengéd
harapdálása a bensőség és biztonság legnyugalmasabb
pillanatait teremti. S a serdülő csikó megőrzi a szeretet és
ápolás kapcsolatának emlékét.
A csikót élete első félórájában gondosan végignyalja az
anyja. A nyalogatásnak ezzel szinte egyszer s mindenkorra
vége is szakad, és a tisztogatás módja a gyengéd harapdálás
ezentúl: az anya így tartja karban a csikó bőrét. Így takarítja
róla az összetapadt és hulló szőrt, az elhalt bőrt, és így nyitja
meg az eltömült pórusokat, hogy a csikó izzadása
akadálytalan legyen. Néhány napos korában már a csikó is
harapdálja anyját, bár az igazi kölcsönösség még ritka
ilyenkor. Kivételesnek mondhatjuk azt a megfigyelést, hogy a
háromnapos csikó meg az anyja egymást csinosította. A
kölcsönösség majd a csikó élete első hetének végétől
kezdődik, s attól fogva egy hónapig egyre gyakoribb. A fiatal
csikók olykor ápolgatják egymást is néhány percig – ez a
tevékenységük a leggyakoribb három-négy hónapos
korukban.
Kiskoruk szokása nem is hagyja el őket életük során. Vadon
élő csapataik kutatóit az egymást ápolás pillanatai vezetik rá,
melyik ló barátkozik melyikkel. S minél barátibb a
kapcsolatuk, annál többet csinosítgatják egymást.
Vetélytársak közt ritka az efféle bizalom. Két állat közt a
gyengébbik kezdeményezi a szertartást, mint a
megfigyelésekből kiderül, 62 százalékos gyakoriságban.
Azonban a bizalomnak szinte mindig a rangosabbik vet véget.
Minden ilyen jelenet azzal kezdődik, hogy a két állat
megszimatolja egymást, majd ellenkező irányból közelednek
egymáshoz úgy, hogy egymás sörényét rágcsálhassák. Ezt
szeretik a legjobban. A csinosítgatásnak mintegy 60 százaléka
történik a sörényen. Az oka kettős: sörényét rendben tartani
legbajosabb a lónak magának, s a hosszú szőr több ápolásra
szorul, mint testén egyebütt a rövid. Majd a sörényről tovább
halad a szerető majszolás a nyak két felére, a vállra meg a
hátra, majd a farcsíkra – baráti segítség nélkül bajosan
ápolható helyek ezek mind. A ló hengereghet a földön
egymaga, dörgölőzhet fatörzsnek-ágnak – az ilyen módszerek
azonban gorombák és tökéletlenek. Viszketeg pontjaihoz csak
baráti segítséggel férhet.
S a két barát, ha egyik felől végzett, megkerüli egymást, és
másik felükön kezdik ismét, a fejüktől. A kétfelőli ápolás
elhúzódhat akár félóráig, bár nem gyakran. 90 százalékuk
ideje nem több három percnél. Gyakoriságukat viszont
évszakja válogatja. Legsűrűbben történnek tavasszal meg
nyáron. Tavasszal leggyakoribbak éppen akkor, amikor a
lovak téli szőrüket hányják el, a nyár melegében pedig akkor,
amikor leginkább szorulnak árnyékra. Ha delelésre
összeállnak, egymásra vetik az árnyékot, a vadlovak meg
annyira összebújnak, hogy buzdítják szinte egymást a
kölcsönös csinosításra.
Legyezik is egymást, ha a legyek lepik őket. Rekkenő
melegű, légydöngéses nyári napokon meg-megcsapják
egymás pofáját a farkukkal. Olykor egy csapatra való is
összeáll, s úgy hajtják a kellemetlenkedőket. Vadon élő lovak
vizsgálata a végére járt annak is, hogy az egymást legyezőkön
kevesebb a bögölycsípés, mint a magánosokon.
Az errefelé baráti szívességek folytatódnak olyankor is, ha a
lovak szőre makulátlan. A csinosítgatásból szertartás lett, a
ragaszkodás szertartása. A hosszas csutakolás is úgy él a ló
emlékezetében, mint amiben jó barátja részesíti. Azért jobb,
ha a ló csutakolója a gazdája is egyben. Így erősítik
barátságukat egymás iránt. A ló mindig igyekszik majd a
kedvében járni lovasának közös útjaikon. Ha a lovas meg a
lóápoló két személy, ló és lovas közt kényesebb a kapcsolat.
A hosszas csutakoláson kívül van más módja is, hogy lovas
a lovát magához hajtsa. Amikor az ember először találkozik
idegen lóval, az állat gyanakvását és félelmét csökkentheti
úgy, hogy egymást ápoláshoz hasonló játékba kezd. A ló
orrlikainak megszaglászása az üdvözlés legjobb módja. Azután
következhet, hogy sörényét morzsolja újfai közt úgy, mintha
másik ló rágicsálná. Fel-le jártatjuk kezünket a ló sörénye
hosszán, ezzel jelezzük, hogy szándékunk barátságos – sokkal
inkább, mintha csupán veregetnénk, mint annyiszor látni. A
módszer egyetlen hibája, hogy néha a kelleténél jobban
beválik: megtörténhet, hogy válaszul az ember is
rágicsálásban részesül. A ló hátrafordul, és a barátságot
akkora igyekezettel viszonozhatja, hogy az ember ruhája
tisztításra szorul.
 HOGYAN FEST AZ UDVARLÁSUK?
Tavasszal a napok hosszabbodtával nemi csúcsformájukat érik
el a kancák. Hormonrendszerük serken, mikor több napvilág
éri őket. Födőztetésük azért márciustól szeptemberig
bármikor lehetséges, mert sárlanak háromhetente mindaddig,
amíg csikót nem fognak. Egy-egy sárlásuk eltart öt napig,
peteérésük a negyedik napra teljes. A kezes kancák persze
ettől a rendtől eltérhetnek sokféleképp.
A kanca sárlásának első figyelmeztető jele, hogy
gyakrabban vizel. Vizelete olyan vegyi anyagokat tartalmaz
ilyenkor, amelyek nemi ingert keltőek – ezek illatát szívja be a
csődör, amikor hágópofát vág, és felsodort fölső ajakkal
szimatol.
Ilyen ingerelt állapotban kezdi környékezni a kancát.
Időközben megszaporodnak nemi hormonjai neki is, ettől
nyakának és vállának izmai megduzzadnak – akár az uszodák
izompacsirtáinak. S a falu bikájához válik hasonlatossá,
amikor a kancát leszegett orral és erősen ívelt nyakkal
környékezi, majd hangosan, hosszan nyihog, és farkát emelve
táncba kezd. Lépései magasra szedett lábúak, csöbörbe
hágók, amint a kancát ficánkolón és peckesen körbejárja.
Voltaképp vívódás ez a tánc nemi vonzódása és félelme közt.
Hogy megérthessük, miért fél egy pompás mén a kancától,
csupán azt kell megfigyelnünk, mi történik, ha egy
tapasztalatlan csődörből ilyenkor kitör a türelmetlenség.
Hátulról közelítené a kancát, de az toporzékolón és
nyihorászva hatalmas rúgással fogadja. A szeles csődört egy
ilyen rúgás leverheti lábáról – azért a megfontoltabbja tudja,
hogy illő megvárnia a kanca végső döntését.
A félig-meddig kész kanca ingerkedővé válik akárhányszor.
Vizeléssel, ficánkolással, majd megállással és kacsintással
csalogatja a csődört, majd amikor közeledik, rúgással hárítja
el. Nem csoda tehát, ha a csődör sóvárgása rettegéssel
vegyül. Csupán mikor látja, hogy a kanca megáll nyugton,
akkor közeledik hozzá bizalmasabban. A nyaka táját kezdi
rágcsálni és orrával döfölni, mintegy figyelmének eltereléséül.
Majd a rágcsálással óvatosan visszafordul a tomporának és
hátsó lábának, majd a változatosság kedvéért vállát dörzsöli a
tomporához.
Minél inkább kívánja a kanca, annál jobban kacsintgat a
csődörre – bár nem emberhez hasonlóan. Tudniillik nem a
szemével, hanem a hüvelyével kacsintgat: pillanatokra ki-
kivillantja rózsaszín bélését. S ha eközben már meredt háttal
és félrecsapott farokkal áll, a kacsintásoktól mind izgatottabb
csődör megkockáztatja a hágást. Látja, hogy a kanca
szándéka nem támadó, félelmei ilyenformán csillapodnak, és
merevedéshez jut. Amint pedig megugorja hátulról,
félméteres hímvesszejét úgy kell igazgatnia, hogy
behatolhasson a kanca hüvelyébe. Nem mindig sikerül
egyszerre, de ha megtörtént, a párzás pillanatok műve.
Szaktekintélyek nem értenek egyet időtartamát illetően –
talán azért nem, mert különféle lófajtákat figyeltek meg. Egyik
12-26 másodpercnyire becsüli a párzást, másik 14-43
másodpercnyire, a harmadik 5-60 másodpercesre teszi az
idejét. A jellemző, hogy a mén megugorja a kancát, lök vagy
hetet gyorsan, és 9-16 másodperc múltán önti a magvat. S
amint ez megtörténik 6-9 sugárban, farkával föl-le csapdos,
mintha korbácsot suhogtatna. A suhogtatás jelzi a hágató
gazdának, hogy a kanca befogadta a csődör magvát, és a
termékenyítés alighanem megtörtént. Harminc másodperc
múltán pedig a csődör leszáll a kancáról, és a hágás után
teljes egy perccel már visszahúzódott hímvesszővel nekifog
legelészni.
Hébe-hóba a kanca az érdeklődőbb a párzás iránt, azért
csinosítgatni kezdi a csődört, majd azt a bőrzsákot nyalogatja,
amelyből majd hímvesszeje kiszökik, ha megmeredt.
Igyekezete olykor meghozza a várt eredményt. Máskor
azonban a csődör megelégül ilyenképpen, és nem törődik a
hágással. Az átlagos csődörnek elég naponta három hágás, s
ha ez megtörtént, a legigyekvőbb kanca sem jut vele sokra.
Egyetlen fickós, vadon élő csődört figyeltek meg csupán,
amelyik hatszor hágott napjában, mégpedig három más
kancát.
Ha magát a párzás idejét kurtának látjuk, meggondolandó,
hogy a vadon élő lovak sikerének titka gyors menekülésükben
rejlik. Ébernek kell lenniük naphosszat, hogy bármikor
elinalhassanak. Ha a párzás ideje elhúzódna – mint annyi
állaté, a kutyáké egyebek közt – kiszolgáltatottabbak
lennének a ragadozóknak. A ló ijedős állat, azért szerelmét is
rövidre fogja. Hímvesszejének irtóztató nagysága is alighanem
ezzel magyarázható: a ló nemi stratégiája a lehető
leggyorsabb csúcsrajáratás.

ELFOGULTAK-E EGYMÁS SZÍNE IRÁNT?

Hajánál fogva előrángatott kérdés! Csak nem fajvédők a
lovak? Bizony azok. Régi megfigyelés, hogy némely csődör
csakis ilyen vagy olyan színű kancát hág meg, másokkal nem
törődik, vagy figyelmüket elutasítja.
Vadon élő lovak tanulmányozása az Egyesült Államokban
arra idézte a figyelmet, hogy mének már a háremüket szín
szerint toborozzák. Az egyik mén a szattyánpejt szereti, a
másik a fekete szőrűek közül válogat, a harmadiknak a fakó
kanca a kedves. Elfogultságuk oka felől nem lehetünk
bizonyosak, de úgy tetszik, csikókorukban anyjuk színét
követték – az ő színe vésődött beléjük zsenge korukban
annyira, hogy meglett ménként ez az emlék irányítja nemi
választásaikat.
Válogatósságuk nem is lenne egyéb tudományos
jelentőségűnél, ha díjnyertes ménektől nem várnák el, hogy
ilyen vagy olyan színű válogatott kancát meghágjanak. S ha
olykor megtörténik, hogy a mén nem áll kötélnek, a csáberőt
nélkülöző kancát nagy lópokróccal borítják le, méghozzá a
mén anyjáéhoz hasonló színűvel.
A mének válogatósságának leghírhedtebb példája volt azé a
Little Cloud nevezetű Derby-győztesé, amelyik fakó kancát
meg nem hágott volna semmi pénzért. Végül becsomagolták
szinte, hogy a kedvére tegyenek.
Nem is különösen vesződséges az efféle ravaszkodás, mivel
a bajnok mének a szabad szerelem örömeiben úgysem
részesülhetnek sosem. Gazdájuk nem kockáztatná, hogy a
kanca megrúgja őket. Ne higgyük azért, hogy a bajnok élete
csupa dicsőség.
Nevezetes hágatások előtt a kancát jelentéktelen próba
csődörrel gerjesztik fel, hogy a bajnokot már ne ingerkedőn
várja. A bajnokot pedig ráveszik, hogy a kancát udvarlás
nélkül szökje meg nyomban. Ha még így is tartanak attól,
hogy rúghat a kanca, hágatópapucsot csatolnak a hátsó
lábára, hogy tompítsanak a rúgásán, vagy úgy
megbéklyózzák, hogy kiszemelt párjával ne ellenkezhessen.
Nyilvánvaló tehát, hogy nemi élete különb a szilaj lónak, mint
az akármilyen kapkodott és elkapatott bajnokénak.

HOGY BÁNIK ÚJSZÜLÖTT CSIKAJÁVAL A KANCA?

Vemhességének végére járván nyughatatlanná válik, jeléül,
hogy csikózni készül. Nyughatatlansága nem merő testi
szorultság – tükrözi az lelki állapotát is. Szorongás lesz rajta
úrrá, nem is oktalanul. Esendőbb lesz, mint életében
bármikor. A szeretett és ápolt lónak efféle szorongásra igazi
oka nincs is talán – azonban eleinek tapasztalata szólal meg
most, és arra inti, hogy igen körültekintő legyen nehéz óráján.
A vadonban ugyanis a csikózó kanca legkönnyebb zsákmánya
a ragadozónak.
A kanca úgy rendezi csikózása idejére, hogy sötétben és
egymagában lehessen. Nem tudni, miféle ez az igyekezet, de
annyi bizonyos, hogy a csikózásoknak kilenc tizedénél
nagyobb része történik éjnek éjjelén. Ha pedig a kanca
ménesben él, a többiektől messze csikózik. Furcsa módon
még azt is megteszi, hogy valami rétet, ingoványt keres,
mintha bizony a nedves föld a hasznára lehetne ilyenkor. Ha
pedig a ház körül tartott lovak legelőjén akad tóka is,
szerencsétlen csikót az anyja akárhányszor annak a vizébe
pottyantja, hogy akár bele is fúl rögtön. A természetben talán
az a magyarázata a kanca vízhez való vonzódásának, hogy
vajúdásában első szüksége az ivás – de az is, hogy a
zsombékosban az újszülött különb rejtekhelyet találhat
magának, mint a füves síkon.
S ha egyszer a kanca a magányt keresi ilyenkor, bizony az
emberi segítőkészségtől is szívesen szabadulna. Többnyire ki
is fog a tolakodókon. Vár. Fékezi fájásait, és lesi az alkalmas
időt. Az emberek előbb-utóbb elunják a virrasztást, és
elvonulnak egy szíverősítőre. De alig kitették a lábukat az
istállóból, a kanca megcsikózik. Mikor a gazdája visszatér, s
azt látja, hogy az újszülött már éppen kapna lábra, azt hiszi,
nem volt szerencséje – pedig ha más gazdákkal tapasztalatot
cserélne, kiderülne, hogy azok is így jártak mind, mivel a
csikózó kancák Garbóhoz foghatóan rejtőző természetűek.
Szilaj ménesben egy ellés a csikózások sorozatát indítja
meg, s ebből kitetszik, hogy a kanca nemcsak késleltetheti
vajúdását, hanem siettetheti is. Így aztán bajos a ló
vemhességének idejét napra megmondani. Egyik szilaj
csapatban 336-392 nap közt váltakozott az ideje. Az istállóban
tartott kanca általában 340-350 napig hordja vemhét.
Hogy mindenórás, annak a jele egyebek közt, hogy a fejét
gyakran forgatja a lágyéka felé (nyilván az onnan sugárzó
furcsa érzéseit figyeli), kapál, izzad, nem leli helyét. Hol
lefekszik, hol fölkel, és olykor a tulajdon hasát célozza meg
egy-egy rúgással, mintha az ott növekvő feszültséget
hessentené el. Végre lefekszik, és elkezdődik a vajúdás.
Először a burok több színben játszó léggömbje bukkan elő,
majd az alhas erősödő görcsei megrepesztik, és elfolyik az a
vizenyő, amelyben a csikómagzat feküdt. A kanca nagy
érdeklődéssel figyeli elfolyását, és figyelmesen szagolgatja –
felpöndörített ajakkal, vagyis hágópofával. Ez a pofa arra vall,
hogy emlékezetébe vési a magzatvíz szagát, mert az majd a
Isikajával való ismerkedésének fontos eleme lesz.
Ezután a csikó két mellső lába jelenik meg, majd
hamarosan előbukkan a teljes állat. A csikózás voltaképpen
nem telik többe néhány percnél. Lóhoz hasonló faj a
vadonban nem is időzhet vele sokat. Az ősi lovak lustábbja
ragadozók martaléka lett, ilyenformán nem örökíthette génjeit
késő udódokra.
Amint a kiscsikó a világra jön, máris nyitja két szemét, s
igyekszik a fejét emelni. A kanca hátrafordul hozzá, és
gyengéden szimatolja az orrát. Közben csöndesen üdvözli, és
nyihogását utánozza Isikaja is. Bensőséges kapcsolatukat már
meg is teremtették.
A kanca kisvártatva felkél, s eközben önkéntelenül
elszakítja a köldökzsinórt, és elválasztja testétől az újszülöttét.
A csikó csammogni kezd, amint az anyja hozzáér – mint a
későbbiekben valahányszor, ha a csecsét keresi. Így tesznek
az újszülött állatok mind, és nem telik bele sok idő, már
mohón táplálkoznak. A kanca azonban nem engedi a
táplálkozáshoz mindaddig, amíg le nem nyalta és meg nem
rágcsálta a csikó nedves bőrének teljes színét. A csöpp állat
pedig már kapna föl, állna lábra, csakhogy anyja határozottan
visszanyomja, és amíg szárogatásával végez, emlékezetébe
vési teste szagát. Ez teszi majd lehetővé, hogy
megkülönböztesse magzatát a más csikóktól még sötétben is.
Emberek a csikózás körüli segédkezés buzgalmában kettőt
véthetnek: az egyik, hogy elmetszik a köldökzsinórt, a másik,
hogy a lucskos csikót ők dörzsölik szárazra. A kanca nem
pattan föl nyomban magzata mellől a csikózás végeztével, s
addig összeköti őket a köldökzsinór. Ilyenformán a csikó
megkapja a kanca vérátömlesztését még egyszer, és
védettebbé válik a fertőzések ellen. Egyébként idő is kell a
csikó köldökén bevezető vérerek természetes elzáródásához.
Ha emberek odarontanak, és a köldökzsinórt időnek előtte
metszik el, kárt tesznek. S hogy a csikó tiszta legyen, az is a
kancának fontos, nem az embereknek, mert a csikó nedves
testének szaga anyai érzéseit veri fel. Ha a kanca korán
elrúgja csikaját, az többnyire az emberi buzgóság rovására
írható, mivel a természetes kapcsolat megerősödésére nem
hagyott elég időt.
A csikózás szakaszai ilyenek:
A szülés maga terjedhet néhány perctől háromnegyed
óráig, bár az efféle nehéz szülés ritkaság. Amint befejeződött,
a kiscsikó máris igyekszik mellső lábaira emelkedni. Huszonöt
perc múltán lát mind a két szemére, negyven perc múltán
hegyezni kezdi fülét a neszekre. Több száz csikó
tanulmányozása során kiderült, hogy megszületésük után
ötvenhét perccel általában már négy lábon állnak – egyik állt
negyedórán belül, a másiknak két órájába is beletelt, amíg
felkelt. Első szopásukig általában 111 perc telik el attól fogva,
hogy a napvilágot meglátták. Akadnak koraérettek, ezek
félórán belül táplálkoznak. S amelyik már megízlelte anyja
édes tejét, az visszajár rá a következő órákban, mégpedig tíz
perctől másfél óráig terjedő időközökben. A csikók gyomra
kicsiny, keveset, de sűrűn esznek.
A csikó első napjaiban megmarad anyja mellett, az pedig
többnyire elűzi a ménes kíváncsian közelébe merészkedő
tagjait. Csikaját szoptatja mind egyesztendős koráig – majd
következő Isikajának megjöttével elrúgja emezt. Az
elválasztás természetes idejének tehát a kilenc-tizenkét
hónapot tekinthetjük.

HOGYAN FEJLŐDIK A CSIKÓ?

Viharosan, ha fejlődését az ember gyermekéhez vetjük.
Egynapos korára nemcsak lát, hall, szopik, áll, jár, ürítkezik,
hanem követi a kancát, hangokat ad, üget, vágtázik, játszik,
hengereg, vakarózik és tisztálkodik, farkával legyezkedik, sőt
úszik is.
Első hónapjában igen kíváncsi és játékos, és annyit ismer
meg környezetéből, amennyit anyja éppen enged. Mert a
kancának jól szemmel kell tartania csemetéjét. Ebben az első
hónapban ütköznek ki csikófogai is, és elkezd csipegetni a
földről. Kivált a más lovak piszkát keresi, és szívesen
belekóstol a friss lótrágyába. Ez az elsőre visszatetsző szokása
valójában fontos, mert így fertezi meg beleit a felnőtt
táplálkozáshoz szükséges baktériumokkal. Ilyen korában a
csikó szinte minden órájának felét elalussza, ennek is
kétharmadát a fűben fekve tölti. Mire féléves, ez az idő
minden óra negyedórájára csökken, és a javát állva tölti
ennek is. A féléves csikó egy órájából legfeljebb öt percet
hever el.
Minél kevesebbet alszik, annál többet legel. Négy hónapos
korára már a nappali órák egynegyedét fordítja legelészésre,
de mire egyéves korát megéri, a negyedórából félóra lesz
(még szabatosabban: tizenhat percből negyvennégy).
Társas lénnyé is egyéves koráig válik. Ha lovak közt él, két
hónapos korára megtanulja, hogy ló ő is. Ha azonban
születésétől két hónapos koráig emberek becézgetik-nevelik, s
csupán akkor vezetik lovak társaságába, megriad tőlük, és
védelemért visszafordul az emberekhez. Magyarán két
hónapos korára rögződik a maga fajához. Hogy a kezes lovat
kettős életéhez szoktassuk, tehát mind lovak, mind emberek
társaságához, életének első nyolc hetében kell mindkét
társaságba bevezetni.
Három hónapostól hat hónapos koráig minden csikó
megtanulja, ha pajtásai társaságában része lehet, a számára
oly fontos társas játékokat – vetélkedést, ágaskodást,
rajtaütést, üldözést, menekülést. Kölcsönös csinosítgatással
tarkított barátságos küzdelmek ezek, soha nem haragosak,
kivált nem kíméletlenek. A méncsikók szívesebben játszanak a
kancacsikóknál, és sokat fitogtatják kamaszos nemiségüket is.
Már életük első hónapjában szemléltetik (többnyire anyjukon)
a hágást, méghozzá ötóránként egyszer általában.
Gyerekességeikkel lehetnek a felnőttek terhére. A kancák a
más Isikaját többnyire el is zavarják, a mének azonban
meglepően türelmesek. Engedik a fiatalságnak, hogy a
támadást rajtuk tanulják, és hagyják béketűrően, hogy
sörényüket-lábukat rágják. Hanem ahogy a csikók
cseperednek, úgy fogy a mének türelme. Némi hancúrozást,
dulakodást eltűrnek az egyéves, sőt még a másodfű csikóktól
is, hanem a harmadfű csikókkal már másként beszélnek.
Addigra komolyra fordul a vetélkedés. Ha az ifjú mén a kancát
környékezi, az öreg mén már könyörtelenül elkergeti, és a
ménes szélén kell elfoglalnia szerény társadalmi helyét. Most
őrá nehezedik a lóélet ranglétrájának terhe.
Ivarérettek már a harmadfű csikók is, érettségük azonban a
következő évek során tovább növekszik, teljességébe ötéves
korukra jutnak majd. Vadon élő csődör ilyen korára már
háremet alapítana – ehhez azonban mérkőznie kell a nála
idősebb és tapasztaltabb ménekkel. Minden esztendő
elmúltával lehetségesebb, hogy valamelyik mén örökébe lép,
mígnem férfiereje hanyatlani kezd magának is. Ménektől telik
éppen nemzés húszéves korukban is még – tehetségük
azonban fogytán, amint tíz-tizenöt éves korukat meghaladják.

MEDDIG ÉL A LÓ?
A telivér ló élete húsz esztendő. A félvérek valamivel tovább
élnek. Könnyen szemléltethető, hogyan viszonylik a ló kora az
emberéhez, ha a számok nem is mindig megbízhatóak:

Emberi kor A ló kora

20 5
40 10
 50 15
60 20
70 25
80 30
90 35

Az igás lovat tizenhét éves korára már öregnek tekintik,

mivel a lába ad ki rajta először. S amint tovább öregszik, szőre
őszül a pofáján, kivált szeme s orra táján, szeme fölött pedig
mélyülnek a gödrök. Szemhéja ráncosodik, ajka pittyed, háta
lazul, s a járása merevebb.
Figyelemre méltóak a ló átlagos életkorától messzi elütő
lómatuzsálemek. Világrekordnak a hatvankét esztendő
számít: Egy Old Billy nevű ló állította. Az 1760-tól 1822-ig élt
Billy keresztezett fajtájú volt, a lancashire-i Warrington táján
vontatott bárkákat a csatornákon. S ha a régi feljegyzéseknek
hihetünk, dolgozott még ötvenkilenc esztendős korában is,
bár alighanem tiszteletbeli munkákat bíztak rá csupán –
hiszen ilyen korú lovat megdolgoztatni olyan, mintha 150
esztendős aggastyánt hajszolnánk. A Vén Billy mindenképpen
párját ritkítja – ha ugyan nem két Vén Billyből tettek a
feljegyzések egyet, hogy a csoda nagyobb legyen.
A legöregebb póniló Franciaországban érte meg
ötvennegyedik életévét, a legöregebb tiszta fajú versenyló
pedig Ausztráliában lett negyvenkét esztendős (Tangó Duke,
1935-78). Megérte aztán még egy hajóvonó ló a bámulatos 61
esztendőt, egy vadászló az 52-t, egy harmadik pedig még 43
éves korában is javában húzta az igát. Aztán hallani egy
lovasgazdáról, akinek egyik lova 39 évet ért, a másik 37-et, a
harmadik meg 35-öt, bizonyítván, hogy a lótartáshoz nemcsak
szerencse kell. Mindezek azonban ritkaságok, és senkinek
nem kell bánkódnia, hogy rosszul bánt a lovával, ha az nem
vénült meg így. Húsz-huszonöt esztendő tisztes kor a lovak
életében.

HOGYAN OLVASHATJUK LE KORÁT A FOGÁRÓL?

A régi mondás, hogy "ajándék lónak ne nézzed a fogát", arra
figyelmeztet, hogy ha mégis nézzük, elárulja, mennyi idős. A
lovak idősödtével fogazatuk változik, és metszőfogaik
hosszáról, formájáról és színéről nagyjából leolvasható a ló
kora. Némi útbaigazításul:

Születéskor a csikó két felső és két alsó apró

metszőfoggal születik. Ezek tejfogak,
s később maradó fogra cserélődnek.
4-6 hetes korára két-két újabb metszőfoga "hasad ki"
alul s fölül. Az első kettőt, a fogó
fogakat fogják közre ezek az új,
középfognak nevezett metszőfogak.
Féléves korára az eddigieket újabb 2-2 metszőfog
fogja közre – nevük szegletfog. A
csikó metszőfogainak száma tehát
tizenkettő (hat alul, hat fölül).
Mindezek tejfogak. Kupájuk van –
azaz rágólapjukat zománcajkak
határolják. Ezek az apró
betüremkedések eltűnnek a fogak
kopásával, ami egyik jele a ló
öregedésének, és segítségünkre van
a kormeghatározásban.
Egyéves korára a fogófogak kupája lekopott,
rágólapjuk sima. A középfogak és
szegletfogak kupája megvan még.
Másfél éves korára lekoptak a fogófogak és középfogak,
de a szegletfogak kupái megvannak
még.
Kétéves korára minden metszőfog kupája lekopott,
rágólapjuk sima.
Két és fél éves korára a tej fogófogak helyett maradó fogak
nőttek, s azokon ott a kupa.
Három és fél éves korára a tej középfogak is
kicserélődtek maradandóra, s ezeken
a kupa ismét látható.
Négy és fél éves korára minden tej metszőfoga nagyobb,
maradó metszőfogra cserélődött, és a
kupa ott mindeniken. A ló ilyenkor
már felnőttnek számít.
Hétéves korára a maradó fogófogak rágólapja simára
kopott, a középfogakon és
szegletfogakon még ott a kupa.
Nyolcéves korára lekopott a középfogak rágólapja is, de
a szegletfogak kupája még látható.
Kilencéves korára minden metszőfog rágólapja simára
kopott. Kupa egyiken sem látható. A
fogó- és középfogakon azonban új
jelként megjelent a kupanyom:
voltaképpen sötét vonal a kupa
helyétől a fog ajaki színéig. Ez nem
más, mint a fogüreg felső széle,
amelyet a kopás tesz láthatóvá. A
kupanyom hatéves korban
mutatkozik először, azonban még alig
láthatóan, és csupán a fogófogakon.
Mostanra azonban már egyaránt jól
látható fogó- és középfogakon.
Tízéves korára minden metszőfogán ott a kupanyom.
Tizenhárom éves korára a fogak rágólapja lekerekedik, és a
közepükön sötét folt lesz a
kupanyomból.
Tizenöt éves korára a fölső szegletfogakon hosszanti árok
jelenik meg szembeötlően, a fogínytől
mintegy hosszának feléig. A sötét
árok képződése elkezdődött már a ló
tízéves korában, de akkor még nem
volt ennyire látható.
Húszéves korára a szegletfog árka már a fog teljes
hosszán végighúzódik.
Huszonöt éves korára az árok eltűnt a szegletfog felső
végéből, és csupán alsó felén látható.
Harmincéves korára az árok teljesen eltűnik.

A lónak tehát hozzávetőlegesen mindig megmondhatjuk a

korát fogainak állapotából. Minden hájjal megkent kupecek
igyekeznek is változtatni a fogak beszédes jelein, és
megreszelik az idősebb lovak fogát, hogy fiatalabbnak
tessenek. Kupázásnak is mondják ezt a csalást, mert a
lekopott kupát reszelnék újjá. S hogy a reszelés friss színét
eltüntessék, forró vassal égetik meg. Az idős lovat persze nem
kérdik, kér-e az efféle fiatalításból.
Ha már a fogaknál tartunk, megemlítendő, hogy a felnőtt ló
fogainak teljes száma negyven. A tizenkét metszőfog után
négy apró szemfog következik, majd hézag – ebbe illik a
zabla, ha a lovat kantározzák vagy igázzák –, majd további
huszonnégy rágófog vagy zápfog következik. Az első
tizenkettő ezekből (a ló pofájának mindkét felén három felül,
három alul) először csikófogként hasad ki, majd a tej
metszőfogakkal egy időben cserélődik maradó fogra. A hátsó
tizenkét őrlőfog későn jelenik meg, maradó fogként mindjárt.

MENNYIRE ÉRTELMESEK A LOVAK?

Van annyi eszük, hogy emberre sose fogadnak, mondták a
régiek. De mennyi az annyi? Egy híres lovas azt vallotta, hogy
"sok ész nem szorulhatott beléjük, különben meg nem tűrnék
hátukon az embert egy pillantásnál tovább". Hát az igaz, hogy
engedelmességük kétlábú gazdáik iránt nem vall sok
bölcsességre – hiszen századokig csak bajt hozott a nyakukra
a jámborság. Holott a kizsákmányolásuk iránti türelem
természetes társas életükből következik jórészt. Annyira
társas lények, hogy igazodnak tulajdon fajuk zsarnokaihoz is,
azért nem csoda, ha az erőszakos emberi nemnek is beadták
a derekukat. Viselkedésüknek ez a vonása azonban nem zárja
ki, hogy akár roppantul értelmes állatok lehessenek.
Értelmének mértéke, hogy régi tapasztalatait új kérdések
megoldásában ki mennyire hasznosítja. Az értelemhez tehát
jó érzékszervek kellenek, hogy környezetünkről tudósítsanak,
jó emlékezet, hogy megszerzett tudomásaink kéznél is
legyenek, és sokrétű agy kell, hogy különféle emlékeket
kapcsolhasson össze, ha új kérdésre keresünk választ.
Az állati értelem vizsgálatának bökkenője, hogy tárgyilagos
méréséhez módszert találjunk. A maga módján kimutatja az
értelmét minden faj – a mi dolgunk, hogy
következtetéseinkhez a fajhoz mért vizsgálati módszert
szerkesszünk. Ha valamely állatfajnak olyan mértéket állítunk,
amelyik valójában a miénk, azzal nem jutottunk sokra.
 A vadonban prédafajok és vadállatok értelmük "stílusában"
különböznek egymástól. Ha a vadállat hibázik, és prédája
megmenekül, járhat tovább préda után. Ha azonban a
prédafajok, mint például a lovak, elvétik a lépést, annak
szörnyhalál a vége – éppen ezért a lovak jól emlékeznek olyan
tapasztalataikra, amelyek során rettegést vagy fájdalmat
kellett elszenvedniük. Ha egyszer valahol vagy valakivel ilyen
kellemetlen pillanatot megértek, legközelebb akár
megvadulnak, amikor hasonló helyzettel kerülnek szemközt.
Kínra, rémületre emlékszik az állat évek távolából is. S az
emlék ereje első tekintetre akár szeszélyessé teszi. Meglett ló
egy szerkezet vagy egy környék láttán hőköl, megugrik, új
gazdájának pedig nem fér a fejébe, mi lelhette. A jámbor
jószágból idegroncs lett. Az efféle viselkedés megítélésébe
csúszik is aztán hiba akárhány, holott a nyitja, hogy a ló
kiscsikó korában szerzett rossz tapasztalatát azóta sem
verhette ki a fejéből. S ez mintha a ló ostobaságát
bizonyítaná. Pedig a lovak világában inkább az értelmet
dicséri az ilyesmi. Megfontoltnak nevezhető az ilyen ló – azért
félénkségét sohase állítsuk szembe az értelmével. Prédafajok
értelme az óvatosság.
Másik különbség a lovak esze s a miénk között, hogy
nekünk van kezünk, nekik nincsen. Rengeteg tapasztalathoz
jutunk kezünk útján, így aztán elmondhatjuk, hogy ujjunk köré
csavarjuk a világot – bajos épp ezért olyan világot
elképzelnünk, amelyet patával tapodunk. Nagy fejében a ló
megfordít sokféle kérdést, azonban keze nincs döntésének
valóra váltásához. Néha a fogával meg az erős ajkával segít
magán, s olyankor láthatjuk, mi furfang telik tőle. Kiagyalják
például, hogyan nyissák meg az istálló ajtaját, és szökjenek
vagy jussanak egymás társaságába. Némelyik kallantyút
emel, másik a reteszt húzza félre. Ismét mások a
táplálkozásukon javítanak. Egyszer egy lónak elege lett a
száraz takarmányból, azért mind közelebb tuszkolta vizes
táljához, majd végre fogott egy pofa száraz szénát, és
megmártotta a vízben, úgy ette meg. Vagyis értelmét
hasznosítva olyan táplálékhoz jutott, amelyik hasonlít kedves
eledeléhez, a friss fűhöz. Ezt pedig nem véletlenségből vagy
éppen megszokásból tette. Ha friss füvet vetettek neki, vagy a
száraz szénát mártották meg vízben, mielőtt odavetették, a ló
nem mártogatta aztán. Ha a tálját vizes vödörre cserélték,
vödörbe mártogatta a szénát. Viselkedése alkalmazkodó
maradt, célját tekintette csupán, a táplálkozás unalmának
elkerülését.
A lovak megkülönböztető tehetségének vizsgálatára
szerkesztett módszerek meghökkentő eredményre vezettek.
Ha ellentétpárokban kaptak mintákat, mint például
négyszöget és kört, kört és félkört, háromszöget és pontokat,
és élelmet jutalmul egyhez-egyhez, hamarosan megtanulták,
melyiket válasszák. S amikor húszra szaporodott az
ellentétpárok száma, megismerték akkor is külön-külön
mindet (a majmok csupán tizenhármat a húsz közül, a zebrák
meg csak tízet). Választásaik pedig mindig jóval fölötte voltak
az 50-50 százalékos határnak, s akárhányszor megütötték a
hibátlan 100 százalékot. A legnehezebben megjegyezhető
ellentétpárral sem volt az eredményük soha gyengébb a 73
százalékosnál. Még lenyűgözőbb azonban, hogy egy évvel
később sem felejtettek el a húsz ellentétpárból egynél többet
– s ez az eredményük sokkal jobbnak bizonyult az
emberekénél. Amiből kiviláglik, hogy a természetben élő
lovaknak fontos megjegyezniük a növények sokféleségét:
melyek közülük a jóízűek, melyek szúrnak vagy csípnek,
melyek utálatosak vagy mérgezőek. De fontos a számukra az
is, hogy emléküket sokáig megőrizzék – hogy majd
elővehessék a növények serkenésének új esztendejében is.
Hogy a ló milyen jó megfejtője a környezetéből érkező
jeleknek, arra a "Clever Hans, a számoló ló" példája ékes
bizonyíték. Erről az állatról azt híresztelték, hogy megtanulta
az egyszeregyet, és a kérdésre lába dobbantásával tudatja a
szorzatot. Mennyi 2 x 3? Ha az idomítója ezt a kérdést
szegezte neki, a ló hatot dobbantott. A nézők elámultak.
Hogyan telik lótól számolás? Akik a dolog végére akartak járni,
először azt hitték, az idomító ad jelet titkon, azért
eltávolították. Hanem a ló így is helyes válaszokat dobbantott.
Hol lehet a csalafintaság? A következő lépés az volt, hogy a
nézőket távolították el, s rekeszt emeltek a ló köré. Akkortól
nem is adott többé helyes válaszokat, és lassan kiderült:
Clever Hans a nézők feszültségéből következtetett, hogy
dobbantásaival a helyes számhoz közeledik. Mert a választ
mindenki tudta és leste lélegzetét visszafojtva. A ló pedig
szemmel tartotta őket, s ha nem volt a dolgában bizonyos,
legfeljebb megállt a dobogással, mint aki még egyszer
utánaszámol. Aztán folytatta. S így tett azután is, mikor a
csalafintaság már kiderült. Az emberek, úgy tetszik, nem
titkolhatják kedvük változásait. Testük beszéde elárulja őket
(legfeljebb a hivatásos hamiskártyásokat nem), a ló pedig
roppantul érzékeny az izomfeszültségek és testtartások
értelmezésében, s a legapróbb változásra is figyelmessé lesz.
Ha viszont ilyen érzékenyek, az a csoda, hogy versengések
során a lóversenypályán vagy gátugratások alkalmával nem
viselkednek szeszélyesebben hírneves lovasukkal. A
versenylónak hamarosan rá kell ébrednie, ha az élbolyban jár:
a végső kétszáz méteren pálcázzák végig, hogy a díjat
elvigye. Ha reménytelenül elmaradt, és semmi reménye nincs
jó helyezésre, tapasztalja azt is, hogy nem ösztökélik tovább.
De mivel annyi sikeres ló elviszi a díjat újra meg újra, és
igyekezetéért pálcázás a jutalma, arra kell következtetnünk,
hogy a legkülönb versenylovak nem a legragyogóbb elmék
egyszersmind. A legjelesebb gátugrók is megértik, ha egy
sima kört megtettek, hogy újabb fordulóra ösztökélik őket – ha
azonban nem viszik át az akadályt, vagy megriadnak a
veszedelmesnek tetsző ugrásoktól, nem kell majd ismételten
fáradozniuk. Jó eredményre tehát csakis a buta ló törekszik,
vagy amelyik szeret ugrani.
Ámbár meglehet, hogy a legjobbakat nem is a veszélyek
ösztönzik, hanem vitéz küzdelmük emberi szurkolói. Csupán
annyi bizonyos, hogy a legtöbb ló nem oly tehetetlen a
lovasával, mint annyian képzelik. Hamar megtanulják, mit
követelnek tőlük, aztán makacsul ellene szegülnek a
követelésnek. A kocalovasokkal meg a legértelmesebb és
egyben legálnokabb cselfogáshoz folyamodnak: vágtába
csapnak, és úgy viharzanak el egy alacsonyan lógó ág alatt,
hogy a nemszeretem gazdi megemlegeti.

HOGYAN TALÁLNAK HAZA?

A nagyfölű időkben, amikor még az automobil nem volt
föltalálva, akárhány megfontolt vidéki úr azzal kapott a lovára
estelente, hogy ellátogat a helyi vendégfogadóba – aztán ha
az esti ivászat végeztével nem vihetné haza a lovát, majd
hazaviszi az. Az ittas lovaglás biztonságosabb volt az ittas
vezetésnél mindenképpen.
Kérdés, hogyan talál haza a ló. Kis távolságon persze
téremlékezetével él, akárcsak mi. Előveheti fejében rég
elkészített szagtérképét is. A zegek-zugok ismerős rendje, a
helyi illatok-szagok-bűzök ismerős egymásutánja, látványok
és hangok mindennapi sora eligazítással szolgál. Csakhogy
szólnak példák arról is, mikor lovak ismeretlen vidéken
találnak haza, megszokott, útba igazító jelek nélkül. Hogyan
boldogulnak ilyenkor?
Csupán kettő a példák sokaságából. Egyéves csikót
elszakasztanak az anyjától, elviszik öt mérföldre, amerre még
soha nem járt, majd egy idő múltán eleresztik – s a csikó öt
napon belül visszatalál anyjához. Tekinthetnénk akár
szerencsés véletlennek a dolgot. Ez a példa azonban oly sok
változatában ismeretes, hogy azt kell hinnünk, valami
különleges érzékelő irányítja tájékozódásában az állatot.
Második példánk azokról a vadlovakról szól, amelyeket
Virginiában évente befognak, némelyiket eladják árverésen, a
többit pedig szélnek eresztik. S ezeknek messzi az útjuk
hazáig. Folyókat is meg kell úszniuk, mégis rövidesen eljutnak
szűkebb hazájukba, újjáalakult ménesük körébe. Ismét
különleges érzékelő munkálkodására kell gyanakodnunk
tehát.
Ilyesmire lovakban semmiféle bizonyítékunk nincsen. A
hazataláló madarak tanulmányozása azonban bizonyította,
hogy a föld mágneses mezőinek alakulására érzékenyek.
Mesterséges mágneses mezőkkel alkalmazott kísérletek
viszont azt bizonyították, hogy a madarak hazatalálását
megszakasztani egyszerű. Minden amellett szól tehát, hogy az
állatok legtöbbjében található apró vasrészecskék úgy
működnek bennük, mint megannyi mágnes. A
tájékozódásukat irányítják. Szinte bizonyos, hogy ezzel élnek
a lovak is.
Figyelemre méltó ága ennek a kérdésnek, hogy a kaliforniai
földrengéses övezetbe telepített lovaknak hazatalálniuk
milyen bajos. Amikor először érkeznek erre a vidékre,
nyugtalanságuknak nincsen vége-hossza a folytonos
szeizmikus mozgások miatt. Ezek a mozgások csekélyek
ahhoz, hogy az emberek is észleljék, de a helyi mágneses
terek ingadozása az eredményük, ezért vannak kínban a lovak
itt eleinte – olyasféleképpen, mint a falusi ember, amikor
lármás város közepébe csöppen. A lovak egy idő múltán
megbékélnek a helyzettel, és jobban hazatalálnak, de kezdeti
nyugtalanságuk mindenképpen arra utal, hogy tehetségüket a
delejes erők érzékelése teszi.

MENNYIRE TEKINTHETŐK TERÜLETI LÉNYEKNEK?

Némely állat úgy jár-kel a tanyáján, hogy védelme eszébe
sem jut. Mások jól körülhatárolt házuk táját megvédik a
behatolóktól. A lovak nem tartoznak egyikük rendjébe se.
Csoportos vándorlásuk során szinte soha nincsenek
védekezőben. Elégedetten csatangolnak tágas tereiken, el
nem zavarnának más lovakat. Ivóhelyeiket is megosztják
velük. Közös legelőmezeik békéjét sem zavarják villongások.
Ha két kis ménes találkozik, annyi történik csupán, hogy
elkerülik egymást, és a maguk útján mennek tovább.
Legalábbis akkor, ha terük bőséges. Zsúfoltság nélkül nem
hozakodnak elő birtokjogaikkal.
Csupán amikor szűkül a mozgásterük, akkor kezdődik a
birtok védelme. Ha egy csapatuk ilyenkor találkozik a
másikával, a csapat ura, általában az apamén viadalra kel a
másikkal. S ilyenkor mindig az a mén győz, amelyik a terület
"birtokosa", és elűzi a betolakvót. Győzelméből nem
következik, hogy üldözi is a megvert mént – csupán elűzése a
cél, nem elpusztítása –, s ha az ellenfél egyszer visszavonult,
békesség száll a tájra megint.
Az istállóban nevelt lovak tapasztalatain viszont kívül esik a
birtokosság. Világuk oly szűk, hogy megvédeni való hazájuk
sincs. Ha azonban az istállózott lovat kifutóba csapják ki,
viselkedésének új mozzanata figyelhető meg: a
"birtokkerülés". Ha a kifutót nem ismeri, nyomban őrjáratba
fog. Becserkészi teljes kerületét, ismerőssé lesz formájával,
kiterjedésével. De ha őrjáratát bevégezte, máris a kapott
terület békésebb örömeit keresi.
 Persze a tágas kifutók is apró másai csupán a természetes
hazának. Megfigyelések szerint a vadlovak egy-egy csapata
50-100 négyzetkilométert birtokol. Legelőjük, ivóhelyük és
szállásuk között járván 16 mérföldet is megtesznek naponta,
többnyire libasorban és járt utakon. Kezes rokonaik viszont
szűk körben mozognak mind életükben, s némelyek szinte le
is tesznek a területi viselkedésről. Vad állapotukhoz képest oly
beszorítottak, hogy a legjobban járnak, ha csöndes életükkel
kapálózás nélkül megbékélnek. Mások nem kérnek belőle, és
kicsiny kifutójukat is elszántan védik. Vigyáznunk kell mindig,
ha új lovat vezetünk be olyan kifutóba, amelyiket egy másik
már birtokba vett, mert a "birtokos" ilyenkor szabadjára
eresztheti elfelejtett honvédő kedvét, és csúnyán rátámad az
újonnan érkezettre. Az ilyen támadásból súlyos baj
származhat, ha el nem hárítjuk. A birtokos, vagy azért, mert
múltbéli sérelmei miatt duzzog, vagy mert úgy érzi, hogy a
betolakodót e szűk hazába be nem fogadhatja, nem elégszik
meg békülékenységével sem. Támadásaival sarokba szorítja,
akármennyire meghunyászkodik. Az efféle kegyetlenség a
kezes lovak szűkös tartásának tulajdonítható, s az új lovat
bevezető gazda rendet tehet könnyedén. Csupán zöldfülűek
nem tudják, hogy a lovak társas élete versengés is, nemcsak
együttműködés. A versengés pedig kockázatokkal jár. A
régiek tudják jól, hogy bármennyire szót fogad is gazdájának a
ló, ha a maga fajával kerül szemközt, társas lény lesz megint.

HOGYAN VESZEKSZENEK?
Mint értelmes állatokhoz illik, a lovak úgy intézik vitás
ügyeiket, hogy csülökre lehetőleg ne menjenek.
Fenyegetésekre szorítkoznak a végsőkig, és a fenyegetés
sokféle jele általában el is dönti, melyik a legény a csárdában.
Terepen végzett aprólékos kutatások kiderítették, hogy a
veszekedéseknek csupán 24 százaléka megy túl a fenyegetés
látható vagy hallható jelein meg az enyhe taszigálódáson. Ezt
az arányt itatóhelyen támadt 1162 nézeteltérés
megfigyeléséből számították. Egy másik vizsgálat a lovak
etetés körüli összekoccanásait figyelve azt állapította meg,
hogy itt a számarány 22,6 százalék – vagyis igen hasonló.
Elmondhatjuk tehát, hogy a lovak veszekedésének
háromnegyed része zajlik anélkül, hogy erőszakhoz
folyamodnának.
A fenyegetés jelei pedig így festenek: fülüket sunyin
hátravonják, fejüket leszegik, nyakukat nyújtogatják, farukkal
közelebb férkőznek ellenfelükhöz ("fart löknek"), testükkel
útját állják, vagy fejükkel, nyakukkal, vállukkal taszigálják.
Ha a veszekedés indulatosabbá válik, a lovak tekergetik
leszegett nyakukat, mintha fogukkal marcangolnák ellenfelük
testét. Szájuk közben nyitva, mintegy a harapás
fenyegetésében. Ellenfelükbe persze nem marnak. Farkukkal
dühösen csapkodnak, mellső lábukkal az ellenfélnek fordulva
kapálnak, vagy éppen toporzékolnak. A nagyobb nyomaték
kedvéért hátsó lábukkal rúgnak ki, és ha ellenfelük meg nem
hátrál idejében, bizony eléri a rúgás, ha nem is nagy
lendülettel. Összekoccanthatják fejüket vagy testüket is – de
bármennyire érintkezés az ilyesmi, teljes támadássá nem
fejlődik. S e fenyegetések cifrázatául elhangzanak dühös
nyerítések is.
Ha semmi nem használ, a nyers erejével kell élnie mégis a
lónak. Hogy ezt elővehesse, felágaskodik, úgy esik ellenfele
nyakának két első lábával, és hörögve harapdálja a nyakát.
Vagy előreszegett nyakkal rohanja meg, és harapja, ahogy
bírja. Ha a letiprást és harapást választja, bizonyos, hogy
úrhatnám állat. Ha viszont nem annyira dühödött, inkább
idegesen védekezik: farral fordul ellenfelének, és fél lábbal
vagy mindkét hátsó lábával kirúg, úgy támadja.
Ha a viadal egyszer megkezdődött, sok a hőkölés, ágálás
mindkét részről, és jó néhány perc beletelik, amíg az egyik
megadja magát. Megadásának jele, hogy félrefordul és
odébbáll. Ha erre nincs módja, megadásának jele a kölcsönös
csinosításhoz fűződő csaffogás, s az a fajta fővetés, amikor a
fejét fölfelé és féloldalvást rángatja. Szemét is mereszti hozzá,
hogy az a szokásosnál inkább kimencseredik, farkát pedig
behúzza sarlósan álló farának. A legtöbb támadó elfogadja az
effajta békülékenységet, és nem támad tovább. Ebből
némelyek "emberséget" olvasnának ki – holott a győztes
csupán attól óvakodik, hogy megsebesüljön. A viadal ugyanis
kárára válhat a győztesnek is, azért ilyen óvatos győzelme
pillanatában.

MENNYIRE GYORS A LÁBUK?

A teljes vágtában elnyúló lovak irama lehet nagyobb az
óránkénti 30 mérföldesnél, tiszta vérű, egészséges állatok
pedig tartják is ezt az iramot néhány mérföldön. Negyedes
lovak, amelyek, mint elnevezésük is sejteti, csupán
negyedmérföldön versenyeznek, meghaladják akár a 40
mérföldet is óránként. E távolságon 43 mérföldes óránkénti
gyorsaság a csúcs, ámbár egyszeri. Hárommérföldes távon a
csúcs 34 óránkénti mérföld.
A leghosszabb lóverseny talán Portugáliában zajlott 1200
mérföldön. Győztese egyiptomi tenyészetből való Emír
nevezetű arab paripa volt. Másik rekorder egy Champion
Crabbet nevű szívós hosszútávfutó 300 mérföldet tett meg 52
órán belül.
Az akadályfuttatás őskorában, amikor még árkon-bokron át
vitt a verseny, 8, 12, sőt akár 20 mérföldes volt a táv. A
modern korban azonban nincs a lovaknak ekkora
megpróbáltatásban részük. A liverpooli Nagy Akadályverseny
4 és 1/2 mérföldje, amennyit a legkülönb lovaktól követelnek.
Itt a csúcsot a bámulatra méltó Red Rum állította 1973-ban, a
világ legnehezebb akadályait ugorva 9 perc 1,9 másodpercen,
vagyis óránkénti 29 mérföldes gyorsasággal.

MI A KÜLÖNBSÉG FORRÓVÉRŰEK ÉS HIDEGVÉRŰEK

KÖZT?
Lótenyésztői hagyomány, hogy forróvérűt, melegvérűt vagy
hidegvérűt tekintenek minden kezes lóban. Ennek a három
osztálynak a test hőmérsékletéhez köze nincsen, csupán a
tenyésztéshez meg a lovak fajtájához.
A forróvérűek osztályába csupán két lófajta sorolható: az
arab meg a tiszta fajúak. Ők a lovak világának finom csontú
arisztokratái. Nevezik őket telivéreknek is. Nevük nem csupán
arra utal, hogy fajuk a Közel-Kelet és Észak-Afrika forró
sivatagaiból származik, hanem arra is, hogy tüzesek és
fürgék.
A hidegvérűek igás állatok, többnyire testesek, egykedvű és
béketűrő természetűek. Nagy csontúak, higgadtak, az északi
erdők lófajtáiból származnak – a tundra meg a sztyeppek
lovaitól. A vérük ugyan nem hideg, de a hideg égalján termett
vaskos alkatuk jobban állja a csikorgó hidegeket.
A telivérekkel szemben a melegvérűeket néha nevezik
félvéreknek is. A két szélsőség keresztezéséből származtak.
Többnyire finom csontú állatok. E sajátságukat forróvérű arab
eleiktől örökölték. Nem olyan tüzesek és ingerlékenyek, mint
az arab paripák, hidegvérű ükeiknél mégis jóval elevenebbek.
A melegvérűek a modern kor sportra és szabadidőre
tenyésztett lovai.

HÁNY FAJTA LOVAT ISMERÜNK?

Legújabb áttekintésük 207 különálló fajtát számlál. Soknak
tetszik, hiszen akárhány országban s akárhány vidékén helyi
nevet akasztanak a "fajokra" – viszont maradhattak isten háta
mögötti zugokban lófajták feljegyzetlenül is. A szám
mindenképpen utal a lovak világának roppant
változatosságára.
A 207 lajstromozott fajta közt 67 a póni, 36 az igás és 104 a
sportló. Ilyen összevetésben póni az a ló, amelyiknek 147
centiméternél (14,2 maroknál) nem nagyobb a
marmagassága – azonban nem csupán a magasság
különbözteti meg a pónikat a lovaktól. A póni jóval inkább
hasonlít ősi elődeihez: rövidebb a lába testéhez mérten,
keményebb kötésű, és egy súlycsoportban erősebb is a lónál.
De van a lovaknak két fajtája, amely mérete szerint póninak
számít ugyan, arányait tekintve mégis lónak mondjuk. Az
egyik az ősi káspi fajta, a másik korunk falabellája. Mindkét
fajtát inkább apró lovakként emlegetik, mert a póniktól
kecsesebb arányaik különböztetik meg őket. A káspiakat
nemrégiben fedezték föl a Kaszpi-tenger iráni partvidékén.
Csöpp arab lovaknak tetszenek inkább, és általános az a
meggyőződés, hogy voltaképpen annak a lófajtának ivadékai,
amelyből az arab lovakat tenyésztették évezredekkel ezelőtt.
Felbukkantak már 2500 éves perzsa faragványokon is, de
azóta nemigen látta őket a világ. Egymás közt szaporodtak
ezen a távoli tájékon, és emberek nem bolygatták az életüket
– meghagyták őket olyannak, amilyenek az ókorban voltak.
1965-ben néhány példányukat Nyugatra hozták, pátyolgatták-
tenyésztették, mint a modern telivérek előhírnökeit.
A falabella története merőben más. Argentínában
tenyésztették, voltaképpen a shetlandi póni kicsinyítésével.
Arányai azonban a lóéra emlékeztetőek. Hanem ezek a
pöttöm állatok ahhoz pillesúlyúak, hogy megüljék őket, inkább
csak kényeztetnivalók. Átlagos magasságuk méteresnél
kisebb, vagyis apróbbak a kutya akárhány fajtájánál. A
legkisebb felnőtt falabella marmagassága csupán 38
centiméter, azért törpe a nagy szelindek egy métert
meghaladó magasságához mérten. Elgondolni is hajmeresztő,
hogy egy ló elsétál a kutya alatt – azonban e többsincs lovak
mégsem tekintendők torzszülöttnek, mivel korunk lovának
közös őse, az ötvenmillió évvel ezelőtt élt Eohippus csupán 25
centiméter magas volt. Manapság, amikor 30 centiméteres
marmagasságot alig meghaladó falabellacsikók születnek,
voltaképpen őseiket csodálhatjuk bennük.
S ha most a pónik világából az igáslovakéba ugrunk át, a
túlsó végletet látjuk, a lovak óriásait. Némelyikük 213,36
centiméteres marmagasságával (21,1 marokkal) nőtt ki a
földből, és egy tonnánál súlyosabb. Ezek a nagy testű lovak
szolgáltak erővel a mezőgazdaságnak, mielőtt a
robbanómotor a gázait pufogni kezdte úton-útfélen. A csöndes
régi világ kényeztetett tanúi az igáslovak, legszebb
példányaikat rendszeresen mutogatják mezőgazdasági
szemléken és vásárokon. Lelkes gazdáik éltetik legfontosabb
fajtáikat, és az érdeklődés akkora irántuk, hogy jövőjük az
űrkorban is biztosnak látszik.
A fajták legváltozatosabb csoportja manapság mégis a
sportlovaké. Vagy száz fajtát foglal magába. A sport – akár
lovaglás, akár vadászat, akár verseny, akár ugratás, akár
parádé, akár póló – a huszadik századi ló kiválóságának
biztosítéka. Amint a népes városok terjednek és mind jobban
körülzárják a vidéket, a vidéki foglalatosságok mind
védettebbé válnak, és a lovaglás fonák módon éppen az
autózás és a forgalmi dugó korában a legnépszerűbb. Mint az
élet motorizálódásának ellenszerét nem csupán lovasok
élvezik, hanem sok millió nézőjük is lóversenyeken,
bemutatókon és a televízió képernyőjén. A sportló nem lovasa
szenvedélyének tárgya már. Ember-állat bensőséges
kapcsolatának és a zöldbe vesző vidéki múlt jelképévé is vált.
Ha felértékelődése így folytatódik, meglehet, hogy a jövőben
még több lófajtát ismerünk meg.
Érdemes megemlíteni, mely országok dicsekszenek a
legtöbb lófajtával. Oroszország mintegy 27 fajtával vezet.
Második Nagy-Britannia 19 fajtával, Franciaország a harmadik
18 fajtával, az Egyesült Államok és Németország következik
utánuk 16-16-tal, Olaszország 10, Lengyelország 9 fajtával.
Ezeket a számokat azonban szűkre fogottnak tekinthetjük,
mert a változó környezetnek megfelelő új fajtákat
tenyésztenek mindig, mégis elárulják, mely országok
foglalkoznak fajták tenyésztésével a leginkább, és kényeztetik
lovaikat a huszadik század legvégén.

MIÉRT VERSENYEZNEK A LOVAK?

A kérdés ostobának tetszik, mégsem az. A lovaknak nem
természetük, hogy lóhalálában vágtassanak hosszú
mérföldeken. Miért teszik hát? Tudjuk, miért szalad az agár –
mert a nyulat űzi –, de telivér lovak miért nyargalnak nagy
iramban a messziségnek?
Korunk versenylovát akkor értjük meg csak, ha furcsa
életmódját vizsgáljuk. Akik a versenypályán látják őket, el sem
gondolnák, milyen spártai az életük. Amikor nem
versenyeznek, idejük java részét az istállók bokszaiban töltik,
és reményvesztetté válnak. A rendszeres edző futtatások sem
igen rázzák fel őket, hiszen a mozgás szabadságával csupán
kecsegtetnek.
Ha a tapasztalatlan lótulajdonos azzal állna elő, hogy
versenylovát talán ki kéne csapni legelni a mezőre, azt fogja
hallani a trénertől, hogy akkor nem lesz a versenyen az esze.
Ha ez igaz, a lovak azért versenyeznek, mert
beszorítottságukban sóvárognak a megerőltető mozgásra, és
alig várják, hogy felhalmozott energiájuk kirobbanhasson. A
verseny nagy napján aztán lódulnak és rontanak szélsebesen.
S ha a végkimerülés előbb lepi meg őket, mint ahogy a
céloszlopot elhagyják, pálcázzák vagy éppen fékezik őket,
aszerint, hogy az esélyük milyen.
Testi megerőltetésük egy-egy verseny alkalmával akkora,
hogy telivérektől nem is telik újabb versenyfutás napokig.
Ebből is érthető, mennyire természetük ellenére élnek. Vadló
nem is bírna egy-egy futás után napokig pihenni. Viszont a
vadlótól nem várnák, hogy annyit vágtázzon egyhuzamban. A
vadlovak ragadozói – vad kutyák, macskafélék, farkasok –
vagy végeznének kiszemelt áldozatukkal, vagy futni hagynák
jóval előbb. Amikor a versenylovak nekilódulnak a pályának,
valójában úgy viselkednek, mint a naphosszat padjukban
görnyedő kisiskolások, ha a játszótérre kieresztik őket.
Amilyen szertelen és eszeveszett az ő játékuk, éppolyan a
versenyló futása is. Nem annyira a fejveszett menekülés ősi
emlékét eleveníti meg, mint inkább élete kalodájából
szabadul.
A lovak versenyében mégis benne rejlenek a félelem és
menekülés elemei. Először azért, mert vadló nem fogná
menekülését hosszú vágtára, ha nem űzné rémület. Megteszi
az ügetés is, ha a ménes valami gyanús jelre eszül. Teljes
vágtára szüksége csupán akkor van a lónak, ha a ragadozó
lesből tör rá, úgy fogja űzőbe. A versenylónak legalább
képzeletében él a bokrok alján lappangó gyilkos. Másrészt ott
a lovaglópálca. Mikor az megcsípi farát vagy véknyát, a
kutyafélék foga vagy a macskafélék körme juthat az eszébe. S
hogy a támadás a pálcával ilyen közelből éri, megkettőzi
menekülésének igyekezetét.
A verseny ilyenformán elegye a láthatatlan ragadozó előli
szökésnek és a rabságból való szabadulásnak.

MIÉRT FUT AZ EGYIK LÓ GYORSABBAN A

MÁSIKÁNÁL?
Amikor a fogadók verseny előtt a szemüket meresztik a
kifutókban lépegető lovakra, valami apró jelet keresnének
mindenáron, hogy megtudják, melyik lesz a leggyorsabb lábú.
Szerencsétlenségükre bele nem láthatnak a lóba – márpedig a
lovak szíve dönti el, melyik lesz győztes és melyik vesztes a
versengésben. A mai versenylovak lába szélsebes mindnek,
izomzata pompás, nagy iram telik mindeniktől. Más dönti el a
versenyt. Titkukat mélyebben rejtik, a bukmékerek nagy
megkönnyebbülésére – mert a vérkeringés dönt végül, melyik
telivérnek lesz osztályrésze a dicsőség, melyiknek a
jeltelenség.
Az első mérföld negyede minden versenyen anaerobikus –
magyarán a ló nem használ el fűtőanyagul oxigént a
véráramából. Az első negyedmérföld után a ló aerobikai
mutatványba kezd: akkortól tüdeje és szíve együttesen
szolgáltatja inainak a szükséges oxigént. A legenyhébb
szívgyengeség elég, tüdejének legapróbb fertőzöttsége, máris
vesztes. Azért ha a lelkes versenyjáró kijelenti, hogy kedves
lova "csupa szív", nem érzeleg.
A lóverseny élettanában a legbámulatosabb a szívverés
hajmeresztő gyorsulása a nyugalmi állapottól a teljes vágtáig.
Szaktekintélyek állítják, hogy meg is tízszereződhet – 25-ről
250-re szökhet fel percenként. Mások megelégszenek a 36 és
240 közötti játékkal, de még így is hétszeres csaknem a
szívverés irama, vagyis másodpercenként négy lüktetés. Nem
csoda, ha a telivéreket annyira elcsigázza egy-egy szoros
verseny.
Efféle erőfeszítések rendszeressége nyilvánvalóan nem
természetes a lovak számára. A nagy kockázatú versenyeken
szereplő drága versenylovaktól azonban mind többet
követelnek, és a többet is mind gyakrabban. Előre látható
eredménye a szívnagyobbodás és más komoly baj. Valójában
az történik, hogy a szív megnövekedésével "nem marad helye
az igyekezetnek" a megerőltető verseny feszültségében.
Munkájának végzése közben a szív nekiszorul a környező
szöveteknek, a nyomás fárasztja, és a ló "hervadni kezd",
ahogy végéhez közeledik a verseny. Ismeri ezt a jelenséget
akármelyik fogadó, aki "tutira ment" valaha. Lova fényesen
szerepel a verseny korai és középső szakaszában, majd
mintha megindulna visszafelé. A többiek elhúznak mellette, és
iramodnak a céloszlopnak – legalábbis ilyen a látszat. A
valóságban az történik, hogy lassít a teljes mezőny, amint
teljesítőképességük véghatárához közelednek. Azonban a
gyenge szívű ló jobban lassít a többinél, és azt a látszatot
kelti, mintha a többiek rákapcsolnának. Ha a lankadó lovat az
ilyen verseny után nem pihentetik, szíve javíthatatlan
károsodást szenved.
A nyerők másik fontos tulajdonsága, a járás – az a
részarányosság, ahogyan a lábuk vágtában a földet éri. Az
eszményi ló lába úgy jár, mondják, akár a kerék küllője.
Mindenik küllő a rész szerint ránehezedő súlyt hordozza
egyenletesen.
Ha a ló szíve erős, mellkasa boltozatos, járása részarányos,
mégis elveszti a versenyt, mi lehet a baja? Okolhatók a gének,
a szülők párosítása, de nem annyira, mint a legtöbben hinnék.
A közhiedelem szerint két győztes párosításából csakis bajnok
csikók származnak – erre a hiedelemre azonban sok
istállótulajdonos ráfizetett már. Az igazság az, hogy a mai
telivérek oly szűk rokontenyészetből származnak, hogy
genetikai összetételük igen hasonló, és díjnyerő versenyló
bármelyik utódjukból válhat. Némi részrehajlás mutatkozik
ugyan díjnyertesek csikai iránt, azonban ez sem több az
elfogultságnál.
Fontos a ló egyénisége – megmondani bajos azonban,
mennyi abból a genetika, mennyi sorsának tanítása. Hogy
erről többet nem mondhatunk, annak nagy oka, hogy a
versenylovak értékesek, szaporításuk hosszas, az
összehasonlító viselkedéstan kutatói nemigen
kísérletezhetnek velük. Könnyebben hozzáférhető állatokkal,
például fehér egerekkel végzett kísérletek mégis azt mutatják,
hogy győztest "teremteni" is lehetséges edzési módszerekkel.
Ha apró egereket győzni engedünk erőszakos, nagy egerekkel
szemben (mégpedig úgy, hogy a nagy egeret a jámborságig
kábítjuk), a kisegér önbizalma hamarosan megnő, és amikor
ismét összeeresztjük a (már kábítatlan) vezéregérrel,
győzedelmes lesz, és győzteshez méltóan viselkedik a
továbbiakban is, hiába jóval kisebb. Ez a módszer arra vall,
hogy magabízást építeni akármilyen állatfajban lehet, ha
rávezetjük, hogyan viselkedjék társas koccanásai során. Egy-
egy állat életének története tele apró afférokkal, és nem is
eszmélünk, hogy a fiatal csikó egyetlen röpke pillanatában
életére szóló leckét tanulhat bátor elszántságból.
 Ha dolgunkban bizonyosak lehetnénk, hogy a fiatal
telivéreket "segíthetjük" cseperedésük során, erősíthetnénk
elszántságukat is, hogy tovább viseljék a versenynek azt a
testi kínját, amelyet az atléták oly jól ismernek. S hogy az
elszántság természetét jobban megérthessük, érdemes
meggondolnunk, hogyan tesz a vadló menekülés közben. A
patás állatnak, akár ló, akár szarvas, akár antilop, a
legbiztosabb helye a veszély elől menekülő csapat közepében
van. A ragadozók martalékává a sereghajtó válik, olykor az
élenjáró. Az is kerülhet éppoly távol a többiektől, mint a
sereghajtó, és a lesben álló ragadozó lecsaphat rá. Ezért
parancsolja ösztöne a vágtató lónak, hogy csoportjában
maradjon – más szóval, hogy: bolyban a biztonság. Ha ezt az
intést a versenyek nyelvére fordítjuk, a nyerők példája
beszédes. Ha versenyekről készült filmeket visszafelé
pergetünk, azt látjuk, hogy a győztes szinte mindig a "mezőny
közepében" fut, mind a hajráig. Ez többnyire a harmadik vagy
negyedik hely – a legjobb helyezés a hajrázáshoz. A ló
mindeddig biztonságban érezte magát, és meg is maradna e
helyzetben, ha a zsoké nem ösztökélné. Mikor azonban
közeledik a céloszlop, a zsoké többnyire pálcájával utánozza a
ragadozó karmának marását a biztonságban futó ló farán. Ez
szalasztja meg a lovat, hogy társainak elébe kerekedjék. S
amikor óvatosságát sutba vágva élenjáró helyzetre tör, és az
a félelme kerekednék felül, hogy a ráleső ragadozónak éppen
így válik áldozatává, akkor tör rá az a bizonyosság, hogy
gyilkosa máris a hátsó felét szaggatja.
Persze a többi zsoké is pálcázza lovát, ha előtte a győzelem
lehetősége. A végső kétszáz méter a szívósság próbája. –
Hiszen a mezőny minden lova menekülne a hátbatámadás elől
s az a hosszú verseny végén ismét csak szív kérdése: mind
szó szerint, hogy a ló vérkeringése milyen, mind képes
értelemben, az erkölcsét tekintve.
Némelyik versenylónak nem kell noszogatás a végső
nekirugaszkodáshoz. Nem azért tör élre, mert a boly
biztonságát bízvást elhagyja, hanem mert a boly kezd
elmaradozni. Neki pedig jó a "versenyirama" – azaz nem
nyargal annyira előre időnek előtte, hogy vissza kellene
tartani – mert értékes erő fecsérlődik azzal is –, és nem marad
el már kezdetben, hogy a zsokénak korán ösztökélnie kelljen.
Így is, úgy is erőt veszítene. A tökéletes iram, amikor a ló
megmarad az élbolyban a hajráig. A lovisok nyelvén a zsoké
akkor "megnyomhatja a gombot", a ló pedig nyakába szedi a
lábát.

MIÉRT FUT LASSABBAN EGYIK A MÁSIKÁNÁL?

Minden verseny után kisebb ceremónia zajlik a vesztes ló
tulajdonosa, trénere és zsokéja közt. Ez a "Miért is fogtunk
padlót?" színjátéka, amelynek során a zsoké meg a tréner
ürügyet keres a tulajnak, hogy a következő havi edzési díjat is
folyósítsa, és ne váljon meg csalódást okozó lovától.
A színigazság, az tabu e színjáték során. Ami a
legnyilvánvalóbb, az nem hangozhat el: hogy vagy a ló nem ér
semmit, vagy a többi ért többet. Sem, hogy a zsoké rosszul
lovagolt, sem hogy a tréner nem állt hivatása magaslatán.
Tilos megemlíteni továbbá, hogy a ló elvégre nem gép,
viselkedése lehet olykor következetlen. A versenylótartás
költségei csillagászatiak, ezért a ló sem adhatja alább a
tökéletességnél… Ha ugyan a tökéletlenségének súlyos oka
nincs. Ilyenkor kell előszednie az eszét a trénernek meg a
zsokénak. Minden vesztett verseny után nem lehet egyazon
ürüggyel előállni. Újat kell találni alkalmanként.
Amikor egy elkeseredett lótulajdonos beírt a Sporting Life-
nak e tárgyban, elsorolván néhányat a hajánál fogva
előrángatott magyarázatok közül, az újságot a csalódott
tulajdonosok hasonló példák százaival árasztották el. Íme,
némiképp csiszolt és személyes gyűjtéssel kiegészített
válogatásuk:

1. Lenyelte a nyelvét a ló.

2. A pálya külső szélén nyúlodúba hágott.
3. Gyeprög érte.
4. Lenyelte a gyeprögöt.
5. Nem szereti ez a ló az éles kanyarulatokat.
6. Bögöly csípte a rajtnál.
7. Megzavarták a tévések.
8. Az eső zavarta meg.
 9. Tályog kelt a szájában.
10. A lábát sajdítja.
11. Megkutyálta magát már a versenyistálló előtt.
12. Görcsölt.
13. Nem bírja az erős szelet.
14. Lankadt volt/heves volt.
15. Megtaszították.
16. Megrúgták.
17. Vontatott/túlhajtott volt neki a verseny.
18. Alacsonyra fogta/magasra fogta az ugrást.
19. Beszorult a nagy mezőnybe.
20. Kicsi volt a mezőny, nem éledt meg a lóban a
versenyszellem.
21. Nem vette fel a lassú/feszített iramot.
22. Nem akart balra/jobbra tartani.
23. Kevés/sok volt neki a tréning.
24. Rövidebb/hosszabb távon jobban boldogul.
25. Elvétette a rajtot és lemaradt.
26. Pofán találta a másik zsoké pálcája.
27. Szorította/félrefordult rajta a nyereg.
28. Tapasztalatlan/rosszak a tapasztalatai.
29. Megugrott a rajt előtt/félreugrott a célnál.
30. Beszorították.
31. Hosszú volt az útja a pályán.
32. Kínozta a kipufogógáz a teherkocsiban.
33. A múlt éjjeli tűzijáték vadította meg.
34. Elszakadt a nyeregszíja.
35. Elhagyta a patkóját.
36. Sárlik.
37. Hamar élre tör/élretöréshez kell szoktatni.
38. Nem a megszokott abrakján tartották.
39. Jobban meg kell hajszolni.
40. Nem kell pálcázni/nem kell ennyire kesztyűs kézzel
bánni vele.
41. Ki kell herélni.
42. Alighanem kicsiny a vörösvérsejtszáma.
43. A díjnyertes apja is későn érett.
44. A zsoké azt hitte, van még egy fordulója/azt hitte, az
utolsó kört futják.
45. A zsoké azt hitte, baja esett, és megállította.
 46. A zsoké elejtette pálcáját.
47. A zsoké céloszlopnak nézte az utolsó kétszáz métert
jelző oszlopot, és lazított.
48. A zsokét megrúgták a futtatás során.
49. Az előnyosztó szigorú volt, és túlterhelte a lovat.
50. Az istállót vírus fertőzi.

Aki versenyló-tulajdonos még nem került szembe effélékkel

verseny után, annak táltos a lova.
Talán a legfaramucibb magyarázattal szolgált a ló rossz
szereplésére egy növendék zsoké, amikor a versenyintézőség
elé idézték: "Az úr megfenyegetett, hogy ne merészeljek
elébe kerülni!"

MIÉRT NEM GYORSABBAK A VERSENYLOVAK ÉVRŐL

ÉVRE?
Az atléták idényről idényre gyorsabban futnak, és szinte
versenyről versenyre döntik a csúcsokat. Emberi
versenypályán ritkán régibb egy-egy csúcs néhány évesnél. A
telivér versenylovak közt más a helyzet. Hiába gondosan
eltervezett a tenyésztésük, hiába a beléjük vert rengeteg
pénz, ami a gyorsaságot illeti, úgy látszik, a mai
versenylovaknak megállt a tudománya. Csúcsokat ritkán
döntenek, de nagy általánosságban is alig javultak valamit az
elmúlt évszázadban. Ugyan miért nem? Miért, hogy a
gyorsaság szerint válogató fajtanemesítés nemzedékei során
nem mutatkozik fokozatos tökéletesedés? Valami hiba lehet
itt.
A lóversenyzés ősi sport. Legrégibb formájában nem is
ülték meg a lovat. Versengő sivatagi törzsfők szomjaztatták
lovaikat, aztán az itatótól megadott távolságra eleresztették
őket. Amelyik elsőnek jutott vízhez és ivott, az lett a győztes.
Egy versenylótréner birtokunkban lévő első feljegyzései 3338
évesek, és a Közel-Keletről származnak. Az ősi
Görögországban nem sokkal később, 2636 éve kezdődtek a
lovaglóversenyek. A lovasok szőrén ülték meg lovukat. 150
évvel később már külön versenyeztették a kancákat, külön a
kezdő lovasokat. A rómaiakból idővel lóversenyek
megszállottjai lettek, és 1900 éve már rendeztek napjában
száz futtatást is. Tudunk az akkori időből nézőseregekről,
nagy fogadásokról, tömegverekedésekről, bundáról,
vesztegetésről, serkentőszerekről – egyszóval mindenről, ami
csak lóversenyhez kell. A lelkesedés azonban kihunyt. A római
birodalom bukásával vége lett a lóversenyzésnek. A gyors
keleti lovak utánpótlása megszakadt, és a súlyosabb
csatamének és igáslovak tenyésztése került az előtérbe.
Ezer év elteltével a Közel-Kelet lótenyésztése ismét
éreztetni kezdte a hatását Európában. A keresztes lovagok
megcsodálták ellenfeleik gyors paripáit, és hoztak belőlük
haza. Nyolcszáz esztendeje heti alkalmakká váltak a
lóversenyek Londonban. A hazahozott gyors lábú lovakat
futtatták, és akkoriban jegyezték föl az első fogadópénzekből
gyűlt díj átadását is: negyven aranyfontot, ami igen szép
summa volt akkoriban. Mégsem vert a lóversenyzés gyökeret.
Megmaradt apróbb mulatságnak, mivel a lovas vadászatoknak
meg a csatalovaknak jóval nagyobb volt a becsületük. A ló
gyorsaságára figyelmessé csak akkor lettek megint, amikor a
vértes lovasság divatát a könnyűlovasságé váltotta fel. A
lóversenyek is mind szervezettebbé váltak akkortól, míg végre
megnyílt a pálya a telivérek versengése előtt.
A királyi védnökségű komolyabb versenyek a tizennyolcadik
században kezdődtek, a Közel-Kelet pedig ismét fontos
elemmel járult hozzájuk. Három ősatyát – pompás arab
méneket – hoztunk be és szaporítottunk vagy ötven kancával
az első menetben, így támadt az az új vérvonal, amelyet
telivérnek nevezünk. A század végére, 1793-ban megnyitottuk
a Méneskönyvet, és ebbe belekerült minden tiszta vérű
versenyló családja. A méneskönyv eszméjét alighanem arab
lótenyésztőktől kölcsönöztük, mert a versenylovaik tiszta
vérvonaláról feljegyzéseket vezettek ők is. A telivér neve
voltaképpen az arab kehilan fordítása, s az is szín tenyészetet
jelent.
A Méneskönyvet azonban hamarosan lezárták – azaz újabb
vérvonalat a tenyésztésben nem nyitottak. Ebből következik,
hogy kétszáz évig igen szűk genetikai alapon történt a
telivérek tenyésztése. Nemrégiben úgy becsülték, hogy
génkészletük mintegy 81 százaléka harmincegy ló génjein
alapszik. Kezdetben volt mégis tere a genetikai
tökéletesedésnek, azért az első száz esztendőben a verseny
sebessége szinte évről évre nőtt, a számítások szerint
mintegy 2 százalékkal 1900-ig bezárólag. A tizenkilencedik
században a lovak is nőttek – mintegy harmadfél
centiméterrel huszonöt évente –, míg a 162,5 centiméteres
(16 markos) átlagmagasságot el nem érték. Lábuk pedig
megnyúlt, kecsesebbé lett. Készen állt tehát a modern
lóversenygép. Hanem ezzel mintha el is jutottunk volna a
véghatárig. Napjaink akárhány gyorsasági csúcsa fél
évszázados. Klasszikus versenyünkön, a Derbyn például 1926-
ban állított csúcsot ló utoljára, mégpedig másfél mérföldes
távon 38 mérföldes óránkénti sebességgel. Az efféle
csúcsokat nem döntötték meg azóta sem, pedig évről évre
több díjnyertes lovat párosítanak, tehát lehetnénk akár
folytonosan javuló teljesítmények tanúi. Meg kell ezért
állapítanunk, hogy vagy az eredeti géntőke nem volt éppen
dús, a közös ősök szűk köre miatt, vagy a modern
versenylovak nevelése körül van hiba.
Ha a génekkel magyarázzuk a helyzetet, akkor bizony ideje
volna a szent Méneskönyvet újból megnyitni, és közel-keleti
vérrel frissíteni a fáradt vért. Ha a versenylónevelés körül a
hiba, a modern telivérek igen mesterséges életkörülményeit
kell vizsgálóra fognunk. Ha viszont elfogadjuk, hogy "jobb a
békesség", ne babráljunk bele a lóversenyek világának
szentelt hagyományaiba, akkor bizony bele kell nyugodnunk
abba is, hogy a lótenyésztésbe és -nevelésbe vert költségnek-
fáradtságnak csekély a megtérülése. Bizonyos csupán, hogy
valami nincs rendjén, vagy a tenyésztés, vagy a nevelés körül.
A bökkenő az, hogy az újításnak félelmetes még a gondolata
is, amikor díjvárományos csikók születnek – trénerek és
lótulajdonosok egyaránt viszolyognak a kockázattól. Márpedig
sok forog a kockán. De valaki előbb-utóbb elszánakozik majd a
nagy lépésre, és a lóversenyzés akkortól izgalmasabb
huszonegyedik századot ígér.*

* Ez a fejezet némi korrekcióra szorul. Igenis van fejlődés a

versenylovak teljesítményében. Az ügetők világrekordja például
1912-ben 60:13:03 volt; 1992-ben Mack Lobell a csúcsot
60:09:07-re javította. És a teljesítmény javulását szemlélteti az
is, hogy az 1912-es olimpián az ugratásban épített pályán 15 db
120 cm magas, 140 cm széles akadály szerepelt, 1992-ben
Barcelonában viszont a győztes ló (Classic Touch) már két pályán
26 db 170 cm magas és 220 cm széles akadályt teljesített
hibátlanul. A tenyésztés technikája, a felnevelés metodikája és a
tréning is sokat fejlődött. (Várady Jenő jegyzete)

MIÉRT VERIK LOVUKAT A ZSOKÉK?

A lovaglópálcát lovak kormányzására és siettetésére
használják. Megbocsáthatatlan, hogy olykor a büntetésükre is.
A lóversenyzés számos kritikusa kegyetlennek és
szükségtelennek ítéli a pálcázást, ezért hangos a követelés,
hogy a pálcát tiltsák ki minden versenyről. Némelyik
országban a hatóság máris megszorította a pálca használatát.
Skandináviában például össze kell fogni a gyeplővel,
ilyenformán szűkül használatának köre. Másutt az ütések
számát korlátozzák. A versenyintézőség résen van, és az
indulatos zsokén elverik a port.
Emelnek szót a pálca ellen a lóversenyek világából is. A
telivér lovak egyik nagy szakértője kimondta kereken, hogy a
lovak verése "a civilizáció alsóbb fokain tengő emberek
szokása, azok rendszabályozzák így a háziállataikat". Egy
kiszolgált tréner nyilatkozata: "Vertek a szódások eleget."
Igaz, visszavonulót is fújt mindjárt, nehogy azt higgyék, a
szíve vérzik – hiszen tudta jól őkelme, hogyan vélekednek a
szakma kemény legényei az efféle beszédről. De még a
legirgalmatlanabb lónyúzók is érzik, hogy ellenük fordult a
közvélemény. A kiszolgált tréner jelszava – "Nyeljék le az
ostort!" – újságok címoldalát járta meg, és az a tanácsa is
megfogan, hogy az emberek "figyeljék az alamuszi zsokét,
amikor verseny végeztével elsimogatná a hurkákat lova
oldalán". Most már tehát nem csupán a hatóság tilt, hanem a
lóverő maga is feszeng, tapasztalván, hogy a nagyközönség
nem hisz régi mentségeinek.
Mi legyen tehát? Törjük el a lovaglópálcát? Sok szakmabeli
állítja, hogy legfontosabb eszközüket veszítenék el, amellyel a
lovat a zsúfolt mezőnyben irányítják, akadályozástól-
ütközésektől óvják. Előállnak azzal is, hogy a hajrában csakis
pálcájukkal bírhatják rá a lovat, hagyja a boly biztonságát és
szökjön élre. Ha pedig nekik van igazuk, mi legyen a
megoldás?
Olyan megegyezés, nyilvánvalóan, amely szerint a durva
verések büntetését szigorítani kell. Könnyebben kimondható
legyen, hogy eljárt a pálca. Voltaképpen enyhe legyintése
nem fájdalmasabb, mintha a tulajdon combunkat érné,
azonban foganatosabb, mintha az érzékeny lovat csépelni
állunk neki.
Ha viszont ilyen egyszerű a megoldás, a szócséplés minek?
Azért, mert fontos versenyek megnyeréséért óriási nyomás
nehezedik a zsokéra. Ha a ló tulajdonosa azt látja, hogy
zsokéja nem él a pálcával és lóhosszal versenyt veszít,
szemére veti, hogy nem tett meg mindent a győzelemért. A
fogadók, ha nagy összeget kockáztatnak, nekiállnak ordítozni
is, hogy "verjed! verjed!", amikor megtett lovuk fejhosszal
második. Nem mintha kérges lelkű emberek volnának,
azonban a verseny láza elragadja őket a végső pillanatokban.
A zsokékkal is ez történik. Úgy érzik, mintha lovuk csupán egy
csöpp sarkallásra szorulna, s máris elszelelne a többi mellett.
Így aztán nemcsak billegtetik a lovaglópálcát, hanem ütik vele
a lovat, ahol érik. S ezt a látványt utálta meg a közönség egy
része. Ezért fordul akár a lóversenyzés ellen.
Ráadásul a verés korántsem sarkallja a versenylovat
annyira, mint zsokéja hinné. A ló oldalának meglegyintése
már azt az érzést kelti, mintha a ragadozó hátulról ugrana rá,
ezért gyorsít – a kíméletlen ütés pedig célját tévesztheti. A ló
elfarol fájdalmának forrásától. Mivel a pálca mindig vagy egyik
oldalát éri, vagy a másikat, a félreugrás megszakaszthatja
mozgásának ütemét, akár lassíthatja az iramot a döntő
pillanatban. Ezért nincs a verésnek mentsége.

TUDJA-E A LÓ, HOGY VERSENYT NYERT?

A nyertes lovak körüli érzelgősségben is kimondandó
határozottan, hogy nem. Nem tudja. A válasz nyilvánvaló, ha
a lóverseny részleteit végigvizsgáljuk – mégsem éppen
illendő, sőt elfogadhatatlan a nagy pénzt nyert lótulajdonos,
tréner és zsoké számára.
A verseny utolsó szakaszában a telivér megfeszíti inait, ha
nem is azért, hogy nyerjen, hanem hogy lovasának a kedvére
tegyen. A lovak roppant érzékeny és készséges állatok.
Lovasukat tisztelik, és lesik minden parancsát. Érzi a ló, ha a
hátán ülő ember akár csak egy csöppet gyorsítaná vagy
lassítaná. Testi kapcsolatuk közvetíti az akaratot, a kéz
érintése, a láb szorítása, a lovagló testének feszülése.
Tetszését is érzi a ló, akár nyakának veregetéséből, akár
diadalordításából. Mégsem kötheti össze az elégedettség
efféle nyilvánulásait azzal a megfigyeléssel, hogy a célvonalat
a többi ló előtt lépte át. A lóverseny emberi okoskodás műve,
a lovaknak semmit nem mond.
Bámulatos inkább az, hogy a lóversenyzők világa mennyire
értetlenül áll az efféle válasz előtt. Holott a verseny rendezői
sem tudják mindig, ki nyert. Amikor a szoros verseny végén
fölharsan a kiáltás, hogy "célfotót!" – még a céloszlopnál állók
sem tudják bizonyosan, melyik ló a győztes. Miért tudná a ló?
S amikor a célban nem több az előnye egy fejhosszal, honnan
tudná, hogy a pillanat melyik töredékében dőlt el a verseny?
Kétséges már az is, hogy a versenyzésről tudomást vesz,
nemhogy győztesről és vesztesről. A lovak annyit tudnak
csupán, hogy szűk istállóban tartották őket, aztán
kieresztették a gyönyörűséges, füves pástra – azon futhatnak,
amilyen gyorsan csak akarnak, amíg a lábuk bírja, vagy amíg
lovasuk lazít, és nem ösztökéli őket tovább. Számukra a
verseny nem egyéb a mozgásnál, a ménes fejveszett
menekülésének emlékénél. A versengés nem része
életszemléletüknek, gazdájuk regényes gondolkodását pedig
nem tehetik magukévá.
Egy fontos versenyt éppen megnyert ír lovat ezzel
köszöntött a televízió tudósítója: "Íme egy ló, amelyik nyilván
tudja, hogy győzött!" S ezt akkor mondta, amikor a lihegő,
verítékező állatot a boldog ír lovisok tömege szorongatta,
veregette nyakát, véknyát, farát, vagy amijéhez csak
hozzáfért. Valójában hogy vélekedett a veregetés és kiáltozás
kitörése felől, az nyitott kérdés. Annyi bizonyos csupán, hogy
nem tudta, melyik pillanatban előzte meg a másikat. S ha
következtetnie kell, a ribillióból inkább arra következtet, hogy
valamit csúnyán elvéthetett, azért őt most lincselik, míg a
többi ló békéjét és biztonságát élvezi. Lehetnek a lovak
bármilyen értelmes és odaadó állatok, nem emberek, és
főként nem szerencsejátékosok. A fogadók lelkében sem
olvashatnak, ezért nem tudják, megnyerték-e a versenyt vagy
sem.

KI TALÁLTA FEL A KENGYELT?

Némi megdöbbenéssel értesülünk, hogy az ókori Görögország
és Róma lovasai nem éltek kengyellel. Ha csatába lóháton
rontottak, combjukkal szorították, és remélték a legjobbakat.
Sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar nem élvezhette azt a
biztonságot, amelyet a kengyel nyújt a lovasnak. Így még
bámulatosabb, hogy Nagy Sándor lovassága összesen
kétmillió négyzetmérföldet hódított meg a világból. A régi
görögök lovaglására rávilágítanak Xenophón írásai,
amelyekben egyebek közt ezt tanácsolja a lovasnak: "…üljön
peckesen, lábát szétvetve, mert így a combja jobban szorít,
egyenes ültéből pedig a dárdáját… nagyobb erővel veti".
A comb szorításából következik, hogy nyereg és kengyel
híján igen jó formában és nagy hozzáértéssel kellett küzdenie,
hogy a ló hátán megmaradhasson a csatában. Mozgásának
lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Lóra pattanni, majd
leugrani sem volt oly egyszerű. Megérteni bajos, hogy az ókor
sok ezer lovasa közt nem akadt egy találékony szellem, aki
bőrből ülőkét s hozzá hágcsót tákolt volna lova hátára. Talán
éppen a katonai nevelés szigorúsága állta útját a
találékonyságnak, és kényszerítette arra a régi görögöket és
rómaiakat, hogy az ismert világot kínos kényelmetlenség árán
hajtsák igájuk alá.
Akkor mégis ki találta fel a kengyelt? Orosz szakértők úgy
vélik, hogy a görögöktől északra élő szittyák kiváló lovasai.
Tárgyaikon valóban mintha kengyellel felszerszámozott
lovakat lehetne látni, bár nem valami világosan. Ráadásul
Nagy Sándor lovakat szerzett tőlük, azért hihetetlen, hogy
találmányuknak is hasznát ne vette volna. Alighanem másutt
kell kereskednünk.
Távolabb keletre, forróbb égalján, ahol mezítláb lovagolnak,
ott már Kr. e. 200 táján megjelennek olyan kötélhurkok,
amelyekbe a lovas a nagylábujját illeszti bele a lóra szállás
megkönnyítésére. Ezt a nagyujjkengyelt Indiában találták föl –
úgy tetszik tehát, hogy az ottani civilizációnak köszönhetjük a
kengyel egyszerű, de nagy jelentőségű találmányát. S az
először Ázsiában terjedt el, úgy jutott a hidegebb égövbe, ahol
a lovasok súlyos csizmát viseltek, hogy lábukat melegen
tartsák. S a lábbeli tette szükségessé, hogy a nagylábujjas
kengyelt talpallóvá nagyítsák. A kengyel ebben az új,
tökéletesített formájában annyi biztonságot és egyensúlyt
adott a lovasnak, hogy forgathatta a fegyvert mindkét
kezével. Korábban, ha dárdát vagy lándzsát vetett, combjával
szorítania kellett a ló hátát, fél kezével pedig kapaszkodni a
sörényébe. Nos, ezentúl nyilazhatott, pusztíthatta
szerencsétlen ellenfeleit mindkét kezével. E nagy találmány
birtokában az Attila vezette ázsiai hordák elárasztották a
Nyugatot, és fürge lovaikon megmaradva ölhették az ellenük
szegülőket rakásra. Egy hadtörténész megítélése szerint a
kengyel volt "a hadviselés fejlődésében a legjelentősebb lépés
a lovak szelídítésétől a puskapor feltalálásáig".
A Krisztus utáni nyolcadik századra már élnek is a
kengyellel Európa-szerte, és a nyugati lovaglás stílusa
merőben megváltozik. A tökéletesedő nyeregben és a
lábtámasztékkal minden lovas biztonságban érezhette magát
annyira, hogy viselhetett akár nehéz vértet, nyeregbe szállt a
lovasok korosabbja vagy kövérebbje is. A lovaglás már nem
volt az ifjú atléták kiváltsága. Lovagolhatott öreg és fiatal
egyaránt, két kezének szinte teljes mozgási szabadságában.

MIÉRT HOZ SZERENCSÉT A PATKÓ?

Patkóutánzatokkal tele a világ – talizmán karkötőn,
kulcskarikán, esküvői tortán, üdvözlőlapon, autók belsejében.
Vidéken még a valóságos patkókat szegezik kapukra,
istállóajtókra. Hajósok olykor árbocukra erősítik, mint Nelson a
Viktóriá-ja árbocára, sőt a patkó babonájában osztoznak a
taxisofőrök is, mert igyekszenek úgy választani
rendszámtáblát, hogy az U, mint a patkó jelképe, rajta legyen.
 Mindezen alkalmazásában egyet jelent a patkó –
védelemmel szolgál, szerencsét hoz. De miért? A legtöbb
embernek sejtelme sincs, és csupán elfogadja a patkót a
jószerencse címereként, nem firtatja a dolgot. Akik búvárkodni
próbáltak az ügyben, visszás eredményeket hoztak
napvilágra. A legegyszerűbb magyarázat, hogy bajelhárító
szerepe merő tükre a ló lábára vert patkóénak: ha ugyanis a
ló lábát megóvja a rögös földtől, talán megóv minket is e
veszedelmes világban.
Ezt az okoskodást erősíti a patkó bűvössége. De miért
bűvös? Mert amikor a ló patájára illesztik, a tűzből veszik ki s
úgy verik föl, mégsem okoz az állatnak fájdalmat. Ezt a
mozzanatot a lópatkolás babonás bámulói kiváltképp
megjegyezhették a korai századokban, amikor a ló lábának
anatómiája felől gyengék voltak a tudomások.
A patkót még bűvösebbé tette a hét szög, amivel fölverték,
lévén a hét bűvös szám. De bűvös volt maga a patkó anyaga
is – hiszen a hit szerint a vas varázsereje távol tartja az
ördögöt. A vasművesség legkorábbi idejétől a vas a rossz
szellemek elűzését szolgálta, és akárhány nép körében "vasat
fogni" annyit tesz, mint "fán lekopogni".
Ez talán megmagyarázza, miért vastárgyat erősítettek az
ajtófélre – de miért éppen patkót, miért nem valami mást? A
válasz a patkó formájában rejlik. Ha száraival felfelé, U-ként
szegezik fel, szarvnak tetszik, márpedig a szarvak több ezer
éve a ház védőinek számítanak. Kezdetben az ősi Szarvas
Isten fejéből ötlöttek elő. Ez volt az a pogány isten, amelyiket
később a buzgó keresztények megszentségtelenítve
Sátánként iktattak hitükbe. De hiába lett a Szarvas Istenből
ellenség, szarvai óvnak a veszedelemtől mind a mai napig. A
V-jelként felnyújtott két ujj máig a remélt diadal jele, az igazi
szarvpárt pedig máig sokfelé fölteszik védelmül a ház ormára.
(Magyarul a szarufák kettős rendje: a ház szarvazata:)
A kereszténység mindig kész volt korábbi jelképek
bekebelezésére, azért megkeresztelte a pogány patkót is.
Fölerősítését a ház külső falára nem U-ként, hanem C-ként
javallotta, így pedig a patkó Krisztus jelévé válhatott, sőt a
hiszékenyebbek e jelben látták a szokás eredetét.
Mások éppenséggel szárán álló U-ként szögezték kapujuk
szemöldökére. Óvó hatalma ilyen helyzetben kiváltképp
foganatos, némely országban, ahol az U a szerencse jele, a
fordított U pedig a baj elhárításáé. Jelképes jelentése
egyébként, mondják, a női nemiszerv. S ha úgy véljük, hogy e
jelentéssel nemigen díszítené háza külső falát senki,
gondoljuk meg akárhány középkori templom vízköpőit,
amelyeknek szerepe az volt, hogy a Gonosz figyelmét
magukra vonják, különben behatolt volna a templomba
pusztítani. S a trágár vízköpőknél utóvégre elfogadhatóbb
jelkép a megfordított U.
Hogy a patkó hordozott nemi jelentést még a tizennyolcadik
században is, annak bizonyítéka, hogy bizalmas szava volt a
női nemiszervnek. Ha Németországban leányt elcsábítottak,
azt mondták rá a rossz nyelvek, hogy "elveszítette az egyik
patkóját". (Sie hat ein Hufeisen verloren. Magyarul viszont az
el nem csábultakat gúnyolták: "Piros szoknyás kisleány,
Patkolatlan maradtál!")
Ártatlanabb lelkek a fölborított patkóban a szentség jelét, a
dicsfényt tekintik. Szentelmény a házuk fölött. Más nézet
szerint a holdsarló mása, ilyenképpen a Holdistennő védelmét
élvezi.
Bármerről várják is védelmét, látnivaló, hogy a jelképek e
keresztútján miért maradt meg talizmánnak a patkó.

HONNÉT VAN A SALLANG?

Hihetnénk manapság, hogy az igavonó lovakat csupán dísznek
sallangozzák föl parádés alkalmakra. Pedig a sallang az ősi,
pogány múltra utal a lovak történetében. Óvó amulettek
voltak akkoriban, a rossz szellemek ellen védték a lovat.
Múltjuk évezredekre visszavezethető, szinte arra az időre,
amikor a ló megjelent az ember történetében.
Amint az ember uralma alá hajtotta a lovat, mindjárt oly
magasról tekinthetett le lovatlan társaira vagy ellenfeleire,
hogy lovát tisztelettel kezdte övezni. S a babonás lelkek azt is
sejtették, hogy drága tulajdonuk a sötétség hatalmainak
irigységét vívta ki, s az elpusztítására vágynak. Pusztító erejük
titkos fegyvere a szemverés. S oly ravaszak e hatalmak, hogy
megmondani bajos, kibe költöztek. Rávetheti szemét akárki
idegen délceg paripádra, és hamarosan nehéz kór, sérülés
áldozatává válik. Gyanús lett minden kancsal vagy sötét
tekintetű ember – bár az illető maga sem tudhatta mindig,
hogy a Gonosz eszközévé vált.
A babonás félelmek baljós világában alkalmaztak is
mindenféle oltalmat a pogány hitek, komor szertartást vagy
csúf áldozatot. Az abrakadabrák sűrűjében még ártatlan
mulatságnak számított a talizmánok és amulettek viselése.
Ezek vagy elhárították a szemverést, vagy éppen vonzották s
úgy törték meg a varázsát. Vagyis a szemverés elhárítása a Jó
jelképeivel történt, megtörése pedig trágár jelképekkel. A
sallang a Jó jelképeivel él: szarvakkal, nappal, növő holddal,
hatalmas istenségek képeivel.
Motívumként ezek uralkodnak a sallangon, azért
mulatságos elgondolni, hogy a múlt század kegyes
kereszténye a napimádás és holdimádás jelképeit pucoválta
buzgón, ha lovával ünnepi alkalomra készült. Ősi hiedelem,
hogy a szemveréstől leginkább tartani olyankor kell éppen,
amikor leendő áldozata diadalmas – vagyis a jelek védelmére
a lovas ünnepségek jeles napjai szorulnak a leginkább. Azért
látjuk máig szemléken, kocsiversenyeken a legszebben
csillogni lovak súlyos sallangjait. Persze senki nem tudja már,
hogy ez a csillogás a baj elhárítását célozza. Legkevésbé a ló
tulajdonosa hinné, hogy pogány szertartás részese.
Ha a sallang cifráját tekintjük, szembeötlő, hogy legelemibb
motívuma a napkorong, s az rézből kiverten kivált az állat
homlokán ragyog a legszebben. A napkorongot éppen azért
csiszálták-fényezték oly buzgón, hogy a mozgó ló tükröt
vetvén a napfénynek elvakítsa a Gonoszt. A fakó házat
sohasem tekintették gonoszűzőnek.
A körkörös nap mellett volt kelő is meg sugaras is. Ősi
napjelkép a horogkereszt is – az égbolton átvonuló napé –, de
látni régi sallangon holdat, csillagot, kereket, szívet (mint
jelképet Egyiptomból kölcsönöztük), kezeket, szarvakat,
makkot, lepkét, madarakat, vadakat és virágokat, kivált
lótuszvirágot (ugyancsak Egyiptomból). Ezek mind a sallang
régiségére vallanak. A Viktória-korban azonban megnőtt a
motívumok száma, és a szíjgyártók százak közül
válogathattak. Hanem a pogánysághoz ezeknek már vajmi
kevés a közük. Ami jel a Viktória-koriaknak csak megtetszett,
azt rátették a lovak sallangjára válogatás nélkül – így
történhetett, hogy a gyűjtők hétszáznál nem kevesebb
figurális ábrázolást és vagy ezer jelet tartanak nyilván a
sallangozásnak ebből az idejéből. 1820-tól öntet lett a sallang
rézveretéből, s a legújabb korban öntötték is tömegestől e
díszeket, bár nem lovakra kerültek, hanem fali díszként
lakásokba. A történelem fintora, hogy az igáslovak védelmét
szolgáló jelképek ilyenformán túlélték az igáslovakat, hiszen
azok nem állhatták a huszadik század sűrű szemverését, az
autók reflektorfényét.

MIÉRT NEM ESSZÜK A LOVAT?

A lóhús tápértéke nagy és jóízű is egybehangzó vélemények
szerint. Miért olyan erős tabu tehát az evése? S nem is új
keletű, mint talán hinnénk – azaz nem a lószerető népek újabb
kori tiltakozása állattársaink fölzabálása ellen. Nem, a tilalom
régibb, és oka homályosabb. Egy évezrednél régebben már a
pápa oly fontosnak ítélte a kérdést, hogy teljes tilalmat
rendelt el a lóhús evésére.
S hogy a tilalom okát megérthessük, az ember és ló
kapcsolatának legkezdetibb idejére kell visszatekintenünk. A
jégkor barlangjainak kutatása kiderítette, hogy eleink igenis
vadászták és ették a lovat. Megszerzésének módja az volt,
hogy a vad ménest szakadékba hajszolták. Ez a durva
vadásztechnika akkor finomodott csupán, mikor a korai
kőkorból a gazdálkodás átvezetett az új kőkorba. Akkor már
összeterelték a vadlovakat, és őrizték őket. S ahogy
kezesebbé váltak, megtalálták egyéb hasznaikat is. Bár
húsnak tartották mindenekelőtt, szívós bőre alkalmasnak
bizonyult ruházatul, egyszerű hajlékok héjául. Kancák tejét
itták, a ló csontját és patáját eszközökhöz vagy díszül
hasznosították.
Hasznait mégsem aknázták ki teljesen, hiszen effélékre
kínálkoztak más háziállatok is, mindenekelőtt a szarvasmarha.
Sem húsosságukkal, sem tejelő tehetségükkel nem
versenghetett a ló. Így aztán a korai idők lovai alkatra sem
igen változtak. Majd ötezer éve megkezdődött sorsdöntő
szerepe az emberi életben teherhordóként, igásként és
hátasként.
Már a teherrel megrakott vagy a megült ló nagyot fordított
életünkön. Mindaddig nem is álmodhattunk ekkora
mozgékonyságról és harci készségről. A lóból hamarosan
legfontosabb állatunk lett, nem csoda tehát, ha legendák
szőtték körül, és tisztelete az imádatig növekedett. Ilyen
pompás állat, vallották a babonás lelkek, kedves az
isteneknek. Csakis a ló méltó, hogy őket az egekben
hordozza, és a korai időkben egyébként
megmagyarázhatatlan mennydörgést és villámlást is az isteni
lópaták dübörgésének és az isten ostora csattanásának
tekintették.
S a hatalmas istenségekkel való kapcsolata miatt a ló
legfontosabb áldozati állatává lett sok korai pogány vallásnak.
Húsának evéséből és vérének ivásából merítettek erőt a
hívők, s ez a kulcsa a lóhúsevés későbbi tilalmának. Mert
amikor a kereszténység terjedni és hatalmasodni kezdett,
elsöprő rohamot indított a lovat áldozó régi vallások ellen, így
lett evéséből gonosz fertelmesség.
Némely vidékeken mégsem bizonyult egyszerűnek a ló
leszállítása a korai vallások szentelt magaslatairól az igavonó
barmok sorába – és ették a húsát tovább, hiába tilalmazta az
egyház. Így történt aztán, hogy Kr. u. 732-ben III. Gergely
pápa bullába foglalta a tilalmat. A kelták azonban Eponának
nevezett lóistennőjükhöz oly makacsul ragaszkodtak, hogy az
ír király beiktatásához még a tizenkettedik században is
hozzátartozott a lólevesben való fürdés. Fehér kancát öltek
szertartásosan, azt főzték meg erőlevesnek, az új király pedig
beült a fürdőbe, evett a ló húsából, majd kiitta fürdővizét.
A pogány lóhúsevés itt-ott még tartotta magát századokig,
de a szokás lassan elhalt a keresztény világban. Ellenezték
más nagy vallások is. Buddha kiváltképp tiltotta. Mohamed
soha nem evett lóhúst, s bár nem tiltotta éppen, a
mohamedánok máig nemigen élnek vele. A hinduk
hasonlóképpen nem.
A vallási tilalmak tették tehát, hogy a lóhús evése nem
dívik. Ha éhezők folyamodtak hozzá, őket is kárhoztatták
ámbár alig hihető, hogy a háború nyomorúságában ne
folyamodott volna a nép minden időkben a csaták piacain
heverő, fehérjében dús lótetemekhez. A dögevést persze
röstellették mindig. S ez a röstelkedés tart a mai napig, hiszen
a lótetemek eltakarítására a hallgatás sűrű fátyla borul. Ha
evésre szánják is, kiviszik az országból, hogy mintegy a tett
helytől távol egyék – vagy ölbéli állatok táplálékába dolgozzák
bele jeltelenül.
Európában egyetlen alkalommal próbáltak divatot
teremteni a lóhús evésének, de megbuktak. Bámulatos
módon éppen akkor, amikor a múlt század közepén a Viktória-
kor embere a legkönnyesebben érzelgett az állatok sorsán.
Éledt viszont a hivatalos érdeklődés a szegény osztályok rossz
táplálkozása iránt, és megpróbálkoztak, hogy a pocsékba
menő sok jó lóhúst a szegények fazekába irányítsák. 1868-ban
társaság is alakult Angliában "a lóhús népélelmezési cikké
való nyilvánítására". Az év augusztusában rendeztek egy
nagydobra vert bámulatos vacsorát is a londoni Langham
Szállóban. A kilencfogásos lakoma tételei ilyesmik voltak:
Lóleves. Nyelvhalfilé lóolajban. Csőben sült sovány lómáj.
Pegázus-pecsenye. Lószemű szilvával töltött pulyka, földi
eperrel töltött lóhátszín. Párolt lófar Kentaur módra.
Lófarkcsonttal díszített csirke. Gladiátor lóhúspogácsa. Trójai
lónyelv. Gebeolajban sült rák. Patakocsonya Maraschino-
lében. Kínáltak hideg falatokat is: göngyölt lónyakat, dupla
lóhátszínt és főtt marját.
A csillogó étlap rideg gazdasági valót fedett: vész tizedelte
a marhaállományt országosan, és a sertéshús ára nőttön-nőtt.
Ha tehát a lóállomány – s a száma akkor milliókra rúgott az
igáslovaknak – kivénhedt és lesántult példányait hasznosítani
lehetne, okoskodtak a közgazdászok, az emberek a hús új
(azaz igen régi) forrásához férhetnének. Némely országban el
is fogadták ezt az érvelést – Franciaországban és Belgiumban
voltak chevaline-ínyesek mindig –, általában mégis kudarcot
vallott a lóhús népszerűsítése. A Punch című élclap két új
szóval, azaz két régi szó új értelmével gazdagította az angol
nyelvet: a hippofágia a lóhús fogyasztása, a hipokrízis pedig
az, ha valaki azt mondja, élvezi is.
A cambridge-i egyetem egyik tanára úgy alakított volna az
új divaton, hogy a ló méltóságát ne sértse – ezért egy
kilencéves szamarat felhizlalt, megölette, és a Trinity College
tanári asztalára tálaltatta fel. Elgondolását azonban nem
koronázta siker. Oxford egyetemi tanárai nyomban példálózni
kezdtek, hogy a cambridge-i kollégák új étke fölér az
emberevéssel.
Az egyház hallgatásba burkolózott a próbálkozás láttán.
Talán el is feledkezett már az ősi kelta lóistennőről meg a
lóhúsevés tilalmának hitbéli gyökereiről. Nem is okolható
tehát az egyház a sikertelenségért. Az állatokkal kapcsolatos
közgondolkodás változott. Darwin tudatosította az
emberekben rokonságukat más állatfajokkal, s az új társas
vonzalom ellenállást szervezett az állatokkal való
kegyetlenkedés minden formájával szemben. Szervezetté vált
a vegetarianizmus is, a történelem során először. Ha állatok
kerültek szóba, vérszomjasságunk megcsappant. A
keresztények a szentmiseáldozat során itták ugyan Krisztus
vérét és ették a testét, azonban higiénikus formában, löszén
vérül olcsó bor szolgált, a hús jelképéül pedig a vékony ostya.
Az új közvélemény nem is engedett más állatot az étlapra
kerülni, mint amit étekül neveltek a gazdaságok.
Háziállatainkat nem, hiszen azokkal társadalmi szerződést
kötöttünk! Lovak, kutyák és macskák szolgáinkká, társainkká
szegődtek, nem pedig táplálásunkra. S ha egy ló az életét
szolgálatunkban tölti, vénségére jó sorsot érdemel. Az agg
lovak háza a gyepmester telepénél inkább egybecsengett az
idők szellemével. Így aztán mind a mai napig kerülgetjük a
lóhúsevés régi tilalmát.

MI A LÓERŐ?
Gépek, autók erejének mértékéül alkalmazzák már régóta. A
legtöbb autótulajdonos el is hiszi, hogy imádott járgányát
ennyi meg ennyi ló ereje mozgatja. Hát nem éppen.
A gép erejének lóerőben való mérése a skót James Watt
ötlete volt, hogy friss sütetű gőzgépét közérthetőbbé tegye.
Emberek a tizennyolcadik században a ló munkaerejében
gondolkodtak, ezért kínálkozott a gép munkavégzéséhez
alkalmas mértékül.
Számításaihoz Watt kilátogatott a londoni serfőzdékbe, és a
testes söröslovak munkáját vizsgálván jutott egy szerinte
használható átlagértékhez. Ez lett volna a valóságos lóerő
Watt azonban, ki tudja miért, meggondolta a dolgot, és
értékét a másfélszeresével szorozta, így jutott azóta is
használatos végeredményéhez: a 33 000 font/láb/perchez
(vagyis ahhoz az erőhöz, amely 33 000 fontot odábbit
egylábnyira egy percen belül). Állítólag az vezette, hogy
"szűken becsülje gőzgépeinek teljesítményét". Ilyenformán tíz
lóerős gépére tizenöt sörös ló erejével számolt. Éppen nem
dicsekedett tehát, gondolván, hogy inkább okoz kellemes
meglepetést.
Számításait szinte az első pillanattól fogva támadták.
"Meghökkentően tudománytalan mértékegységet" láttak
benne – mégis megmaradt mindmáig, talán éppen azért, mert
az új autótulajdonosok nem tekintik a számítás apró
pontatlanságát. Fontos, hogy büszkeségük hatalmát a lovak
ereje szemléltesse.

MIÉRT NEVEZZÜK ZSOKÉNAK A HIVATÁSOS

VERSENYLOVASOKAT?
Angliában néhány évszázada a Jack név jelentette a Jánost
meg a várost. Skótföldön parasztok viselték ezt a közönséges
nevet, csak másképp mondták: Jocknak. A Jockokat pedig,
kivált azokat, akik lovászfiúként dolgoztak, Jockie-nak
becézték. Majd a tizenhetedik század elején azokat a
legényeket becézték így, akik lóval kupeckedtek. Közülük
vonzódtak legtöbben a versenylovagláshoz, így aztán a
század végére a jockey – franciásan: zsoké – név átragadt a
hivatásos lovasokra, és meg is maradt a nevüknek.
Egyezett is mindenki a szó származtatásában, csupán
egyetlen szakértő emelte fel a szavát még a Viktória-korban,
mondván: "A szó gyökere nem egyéb a »csakni«-nál, az pedig
a cigányok szava arra a súlyos korbácsra, amellyel a kupecek
a lovakat igazgatják." Tudósok ezt a magyarázatot légből
kapottnak minősítik, holott meglehet, hogy a csöknek,
cséknek másodlagos szerepe volt a zsoké szó alakulásában.
A francia, a spanyol, a portugál, a német meg a magyar
nyelvben mindenképpen gyökeret vert.
 A zsoké ismerős sapkáját egyébként a régi római
versenykocsizótól kölcsönözte. Csak a rómaiak a bronzból vert
változatát viselték bukósisakként, de ellenzője annak is volt,
hogy szemüket ernyőzze a vakító naptól. A zsokésapka egyik
változata került aztán az angol diákok fejére is.

MIÉRT BESZÉLTEK RÉGEN BOSZORKÁNY

NYERGELTE LOVAKRÓL?
Régi időkben sokféle babona környékezte a lovak tartását.
Gyakori volt az a félelem is, hogy boszorkányok vetik rájuk a
szemüket. A hiedelem szerint e gonosz nőszemélyek éjjel
behatolnak az istállóba, elkötik a lovat, megnyergelik, s azon
indulnak boszorkányszombatjukra. Banyák kivált oly
keményen ülték meg és annyira megfuttatták, hogy a ló nem
volt se élő, se holt, mire az istállóba visszakerült.
Verítékükben fürödtek, s alig szuszogtak hajnalra. Ha pedig a
lovászok ilyen állapotukban találták őket reggel, valamelyik
szerencsétlen vénasszonyt megint elővették a környéken. A
boszorkány nyergelte ló meséje közszájon forgott, pedig a ló
reggeli elcsigázottságának volt egyszerűbb magyarázata is.
Az istállókat rosszul építették régen. Előbb szolgálták a
biztonságot a lovak egészségénél, így aztán az állások fölé
ablakot sem igen raktak. S ha a lónak áporodott levegőben,
oxigén híján kellett kihúznia reggelig, bizony reggelre
elhagyhatta az ereje, s ez nem a boszorkányok műve volt,
hanem a lótartó gazda butaságáé.