Professional Documents
Culture Documents
Lányi György
A szörnyek világa I.
A VIZEK GYILKOSAI
NATURA
Lányi György – A vizek gyilkosai
Lektorálta
dr. Stohl Gábor
Illusztrálta
Veres László
A titokzatos szörnyjelenség
Indulatok szörnyei
A szörnyek jellemzői közül bizonyára a gonosz tulajdonság ösztö-
nözhette Shakespeare-t ama képzettársításában, amikor a féltékenysé-
get a zöld szemű szörnyeteg (the green-ey'd monster) névvel ruházta
föl az Othello III. felvonásának 3. jelenetében, amikor a velencei már
álnok zászlótartója, Jago a szerelemféltés gyanúját oltja be fellebbva-
lója szívébe. A nagy népszerűségnek örvendő, egykori francia sanzoné-
nekes, Maurice Chevalier viszont a Francia Becsületrenddel kitüntetett
Lányi György – A vizek gyilkosai
Keleti sárkánymítosz
Talán még mélyebb, mondhatnók kultikus erő rejlik a sárkányokban
Keleten, a kínai, az indonéziai, az indiai, az indokínai, a japán mítoszok-
ban. A keleti néphit szerint a sárkány a derék emberekre nézve jóságos,
igazságtevő, bölcs lényként, a rosszakra viszont büntető, végzetes fene-
vadként jelenik meg. A fenséges sárkánygondviselő egyébként a kí-
naiak nemzeti jelképe, a hajdani császárok címerállata, a mai népünne-
pélyek felvonuló jelmezes embercsoportból kialakított, kígyózó táncá-
val megjelenített ünnepi szimbóluma. A sárkányisten jóformán az
egész Keleten ez a cafrangos, hosszú kígyótesttel megelevenedő, tigris-
vagy oroszlánfejű, félelmetes fogait mutogató lény (régen Ázsiában is
nagyobb számban éltek még oroszlánok). Egy ősi kínai legenda szerint
Yao idején, i. e. 2297-ben „a vizek kiléptek medrükből és elöntötték Kí-
nát. A földet kígyók és sárkányok lepték el."
Vietnamban magam is lépten-nyomon találkozhattam a long, vagyis
a sárkány névkapcsolataival, s a domborműveken, faragványokon, a ki-
monók selyempalástján aranyfonállal kihímzett, díszesen stilizált alak-
jával. Mindez ott magától értetődő, hiszen a szájhagyomány szerint
maguk a vietnamiak a sárkányok leszármazottai... E „népi ősök" nem-
csak mondavilágukat kísérik végig, de nevezetesebb helyeiket is róluk
nevezték el. Mai fővárosuknak, Hanoinak a régebbi neve Thang Long
volt, ami felszálló sárkányt jelent. A Haiphongtól északra húzódó ten-
geröböl, a Ha Long épp az ellenkezőjét jelenti: e név a leszálló sárkány
öblét fedi. Noha ezt az elnevezést méltán származtathatnánk a világ
nyolcadik csodájának tartott csipkés karsztkúp szigetsorok mesés össz-
képének, amely egy tengerbe zuhant hatalmas sárkány kiemelkedő ta-
rajaira emlékeztet, az „igazi" magyarázatot mégis a néphitben ma is ele-
venen élő, ősi legenda adja rá. E szerint ezen a tájon a vitorlás dzsunkái-
kon békésen halászgató vietnamiaknak valaha gyakorta kellett megküz-
deniük a nagy tengeri viharokkal és a kalózok kegyetlen támadásaival.
Lányi György – A vizek gyilkosai
Néphitünk sárkányai
A magyar néphit a sárkányt főleg felhőkön vágtató szörnyként, a vihart
élesztő garabonciás szárnyas paripájaként képzeli el. Petőfi 1844-ben ih-
letett mesekölteményének hőse, János vitéz pedig ilyennek látta a Tün-
dérország harmadik kapuját őrző rettenetes sárkányt: „Uram ne hagyj
el! itt volt ám szörnyű strázsa; I Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: I
Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban! I Elnyele hat ökröt, akkora
szája van. "Nem csoda hát, ha a rettenthetetlen vitézt egyből elnyelte,
ámbátor a példás mesehős egy szál karddal a sárkánykígyó gyomrából is
kiszabadítva magát, le tudta győzni a rémes szörnyóriást. Figyelemre
méltó itt a félelmetes kígyó gonosz sárkányként való „félreértékelése",
mely hüllő az ótestamentumi teremtéstörténet álnok rontójaként meg-
gyűlöltetett édenkerti kígyójából nőtt át ilyen nagy, gonosz szörnnyé a
magyar mondavilágba. Hiszen minden igaz hívő emlékezetébe vésőd-
hettek az első asszonyt elámító kígyót elátkozó isteni szózat szavai:
„Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei
vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod
között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sar-
kát mardosod." (Mózes I. könyve 14., 15., Károli Gáspár fordítása).
Felvilágosodott korunk kétségbevonhatatlan jele, hogy a Csu-
kás-Bergendy szerzőpárosnak a kígyók jegyeit is magán viselő mesesár-
kánya, a tévéből, a magnókazettákról, a hanglemez- és mesekönyvborí-
tókról jámbor kedélyességgel ránk tekintő Süsü sárkány napjaink jósá-
gos meseszörnyalakjaként gyerkőceink népszerű „barátjává" lépett elő.
Lányi György – A vizek gyilkosai
Földtörténetünk sárkányai
Híresztelések szörnyei
A sárkányok mitikus világából térjünk át az ugyancsak képzelet kiszí-
nezte, de híresztelőik által létezőnek állított szörnyek bemutatására. A
híresztelt szörnyetegek leghírhedtebb alakjai a középkori hajósok előtt
„többször is megjelent", 30 méter hosszúra is megnövő tengeri óriáskí-
gyók, továbbá a hatalmas szigetként a tengerből felemelkedő óriáspoli-
pok, a krákok. És hogy milyen félelmetes szörnyetegek ezek, arról rész-
letes feljegyzések maradtak ránk Erik Pontoppidan bergeni püspöktől,
aki szerint „...szavahihető tengerészek tanúsága szerint a tengeri kígyó az
egész hajót körülgyűrűzi és mindenestül a mélybe rántja". A svéd Olaus
Magnus történetíró 1554-ben azt írta erről a szörnyről, hogy „...ez az
óriás tengeri kígyó a Bergen-vidék sziklás barlangjaiban pihen, és nyári éj-
szakákon jön elő. Elsősorban a partok mellett vadászgat, de kijön a szá-
razra is. Hossza 200 láb (kb. 60 m), vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m)".
Ami pedig a legendás óriáspolipot illeti, az nem a ma ismeretes
mélytengeri óriás tintahalakra (a tízkarú óriáskalmárokra), hanem leí-
rásuk szerint egy hatalmasra nőtt közönséges nyolckarú polipra emlé-
keztetett, csakhogy - és itt megint Pontoppidan norvég püspököt idéz-
zük - „...amikor feljő a krák, az óriáspolip, a hullámokból fokozatosan
Lányi György – A vizek gyilkosai
Jelen munkám céljául azt tűztem ki, hogy a Földünkön egykoron élt,
valamint a napjainkban létező s szörnynek tekintett lényekről az eddigi
tudományos ismeretek és hitelt érdemlő történetek alapján tájékoztas-
son. Ám a létező szörnyek teljes körű számbavétele terén újabban némi
zavart idézett elő az 1982-ben jónevű tudósokból verbuválódott Nem-
zetközi Kriptozoológiai Társaság egy s más meglepetést keltő bejelenté-
se. (A kriptozoológia a rejtetten élő állatokkal foglalkozó, azok kinyo-
mozására létrehozott új tudományág.) Az amerikai Roy P. Mackal pro-
fesszor, a szovjet Dimitrij Bajanov moszkvai zoológus, a kanadai H. Le
Blond oceanográfus, valamint japán, kínai, bolgár, dél-afrikai kollégáik
feltételezik, hogy a tengerek kellőképp át nem kutatott térségeiben és
mély zónáiban, továbbá a szárazulatok még ember nem járta, nehezen
megközelíthető helyein olyan állatok és vademberek, jobbára kimon-
dott szörnyek rejtőznek, amelyeket éppúgy, mint egy sor nemrég felfe-
dezett, addig kipusztultnak vélt vagy legalábbis sose látott unikumot,
behatóbb kutatóexpedíciók révén még elő lehetne keríteni.
Végül szörnyleltárunkból még föltétlenül ki kell emelnünk a ször-
nyetegek széleskörűen bizonyított, manapság létező alakjait. Noha egyi-
kükhöz, másikukhoz fantáziaszüleménynek ható, régebbi és új keletű
kalandos történetek fűződnek, ám a tudományos művekből megbízha-
tó információkat olvashatunk róluk. Azonban ezek a száraz, rideg, de
mindenképp hiteles tények, adatok sem fosztják meg - mint látni fog-
juk - ezeket az ijesztő külsejű s veszélyes állatfajokat rettegett szörny mi-
voltuktól. Viszont naiv igyekezet volna mindezeket a lényeket lexiko-
nokban vagy zoológiai rendszertani munkákban ilyen összefogó cím
alatt keresni.
A szörnyetegek virágkora
Sárkányok - életközeiben
A viszapergetett időt tekintve, a 220 millió éve kezdődött triászban nyo-
mozunk az ősvilág megtestesült szörnyurai után. Ekkor jelennek meg a
dinoszauruszok közvetlen ősei, a Thecodontia néven egybefoglalt, tü-
dővel lélegző őshüllők. Ezek a szárazföldön futkározó ősgyíkok első-
sorban a szemgödör előtti koponyanyíláspárjukkal, továbbá még azzal
Különböznek a náluk is korábbi, egyszerűbb alakoktól, hogy fogmed-
rükben az állkapocsra tapadó fogak helyett már gyökeres fogak sora-
koztak. A nemegyszer tüskés páncélzatú elősárkánygyíkoknak hosszú
farkuk volt, s erőteljesebb hátsó lábaikon már felemelkedve futkároz-
tak. A kisebb termetű, páncélos tekodonciák azután három irányban
ágaztak szét még a triász folyamán: a családfa egyik ágán a további ko-
rok minden viszontagságát mind a mai napig átvészelt krokodilok (Cro-
codilia) rendje, a másikon a Saurischia, a harmadikon pedig az Ornit-
hischia rend tagjai jutottak át a 180 millió éve kezdődött jurakorba. Az
utóbbi két csoportot hosszú ideig Dinosauria néven közös rendszertani
egységbe foglalták. A dinoszaurusz szörnyetegek e két alakcsoportja
képviselte a hüllőfejlődés csúcsát: a környezeti feltételekhez szerveze-
tük módosulásával, testrészeik átalakulásával legjobban alkalmazko-
dott, vagyis az akkori adottságokhoz specializálódott életformákat fel-
sorakoztató, olykor 20-30 méteres testméretet is elérő állatóriásokat.
Leletek sokasága
Bolygónk hajdani szörnyóriásait korántsem képzelgő fantáziánk sza-
badjára eresztésével idéztük föl. Hiszen a kréta végéig eltelt 150 millió
éven át Földünk felszínét uraló (majd 70 millió évvel ezelőtt hirtelen el-
tűnt) hüllőszörnyetegek külsejéről, testméreteiről és életmódjáról fel-
tárt testmaradványaik sokasága árulkodik; ezek a sárkánygyíkleletek
Ausztrália kivételével valamennyi világrészben ezrével kerültek elő.
Egyik-másik lelőhelyen teljes csontvázaikat is tucatjával találták meg.
Így például az észak-amerikai Rocky Mountains sziklái közt és a Colo-
rado folyó mentén egész „tömegsírokra" bukkantak; a hatalmas dino-
szauruszcsontok egymás melletti darabjaiból teljes csontvázakat lehe-
tett összeállítani.
A Föld számos pontján mintegy kétszáz éve sorra feltárt maradvá-
nyok közül az egyik leggazdagabb leletegyüttes a belgiumi felsőkréta-
rétegből a múlt században (1877-ben) előkerült 29 leguánfogú sárkány-
gyík (Iguanodon) csontváza. Bernissart környékén e 10 méter hosszú, 6
méter magas, két lábon járó, növényevő őshüllő 23 teljes csontvázát tár-
ták fel. Ám ennél is híresebb látnivaló Kanada nyugati részén, a hatal-
mas préri végén, a Sziklás-hegység előterében, Brooks város közelében
levő Dinosaurus Park. E 37 000 négyzetméternyi „csontbánya" terüle-
tén több mint 400, kb. 100-200 millió éve élt állatóriás maradványát ta-
lálták meg. Ebben az ősvilági állattemetőben az őslénykutatók együtt
lelték föl a kifejlett hatalmas példányokat a még fiatal „kicsinyeikkel". A
következtetésük nyilvánvaló volt: ezek a dinoszauruszok éppen szapo-
rodási korukban valami ismeretlen ok miatt egyszerre pusztultak el
utódaikkal.
A hajdani hüllőszörnyetegekre fényt derítő egyik legszenzációsabb
leletegyüttesre viszont csak nemrég, 1987-ben, a kanadai Alberta tarto-
mány déli részén, közel az Egyesült Államok határához bukkantak rá.
A Warner várostól 23 kilométerrel nyugatra levő Devil's Coulee hegy-
szakadék mélyén, a Milk River Ridge közelében 20 dinoszauruszfész-
ket tártak fel a paleontológusok. A 21 centiméter átmérőjű tojások 30
centiméteres közönként növényrostok kazlában, rétegenként, halom-
ba voltak rakva. Egy-egy fészek 1-2 tucatnyi tojást rejtett, közel a felszín
alatt. A leletegyüttes nagy szenzációja, hogy a tojások egy részében
magzatok maradványait, sőt néhány tojásból éppen kibújt sárkánygyík-
bébit is találtak! Ezekről Len Hill, a Calgary egyetem geológusa és Phi-
lip Currie, a Tyrell múzeum őslénytudósa megállapították, hogy a ka-
csacsőrű dinoszauruszok (Hadrosaurus) két fajának: a tülkös Styraco-
Lányi György – A vizek gyilkosai
OGOPOGO
Cryptotaxonómiai besorolása: a Basilosaurus cetoidesszel rokon faj.
Leírása: primitív fogascet, amely hosszan megnyúlt testével óriáskí-
gyóra emlékeztet. Hossza 10-18 méter. Feje hosszú orrba nyúlik előre,
és lefelé meglehetősen lapított. Bőre sima. Színe a sötétzöldtől a sötét-
barnáig és a feketéig változik. Háta fogazása hosszan hátranyúlik, a feje
mögött kétoldalt egy-egy széles mellúszója, a farka végén pedig vízszin-
tesen helyeződő faroklebenye van. Utóbbi lefelé csapkodó mozdulatai-
val óránkénti 25 mérföldes sebességgel képes haladni.
Lakóhelyei: a tengerek, ahonnan felkeresi a tengerpartokat, öblöket,
Lányi György – A vizek gyilkosai
"Nessie", az utolérhetetlen
Egy igazi szörnyeteg váratlan felbukkanásának makacs reményét azon-
ban egynémely tudós a 40 millió éve kihalt dinoszauruszok máig vala-
hogyan fennmaradt egyik képviselőjéhez fűzi. Ez a sokak szeme láttára
állítólag már megmutatkozott különös szörny az észak-skóciai,
hosszan elnyúló, keskeny Loch Ness tó vizében rejtezik. A 37 kilomé-
ter hosszú tavat egyébként a Ness folyó köti össze az Északi-tengerrel.
A Loch Ness-i ismeretlen lény rejtélyéhez több mint fél évezredes népi
legenda fűződik. A tó mélyén lappangó szörnyetegről szállongó babo-
nás hírek különösen elszaporodtak a Loch Ness vizén 1880-ban felbo-
rult és utasaival együtt elsüllyedt vitorlás katasztrófája óta. A hajó
ugyanis tökéletesen nyugodt időben borult fel, teljesen váratlanul.
A tó partvidékén 1933-ban kezdtek vasútvonalat építeni, amihez az
erdőszegélyt ki kellett vágni. A víz mélyének titokzatos lakója most már
a tóból való felbukkanásával hétről hétre hírt adott magáról. Az újságok
egyre többet kezdtek foglalkozni a népszerűsége kapcsán Nessie bece-
névvel illetett szörnnyel. Egy amatőr fényképésznek, Wilson sebészor-
vosnak még felvételt is sikerült készítenie a kis fejét karcsú nyakán a víz-
tükörből kidugó szörnyetegről, mely fotó azután az egész világsajtót be-
járta.Mindenki megcsodálhatta a titokzatos szörny fejét, nyakát, hacsak
nem egy bealgásodott úszó ágat kapott lencsevégre a derék turista... A
vasút megépítésével szállodák sora épült a hosszú part mentén; rövide-
sen a vidék a Nessie-t leső turisták kedvelt üdülőkörzetévé vált.
Akadt azonban olyasvalaki is, aki a szörnnyel kapcsolatban meg
akarta téveszteni a részben még bizakodó tudósokat, s 1933 nyarán a tó
partján egy ismeretlen vadállat jól kivehető lábnyomait nyomtatta be a
fövenybe. A fotóriporterek lefényképezték a szörnyeteg vélt nyomait, a
zoológusok pedig azokról gipszlenyomatot készítettek. A megvizsgált
„lelet" azonban kiábrándító hamisítványnak bizonyult: egy víziló szabá-
lyos lábnyomai voltak. A hamisítási tréfa következtében a Loch Ness-i
szörnykutatás a köznevetség tárgya lett. A megsértődött tudósok jobb-
nak látták, ha továbbra sem hallatják véleményüket, noha a skóciai
szörny egyre több „szemtanú" híresztelése szerint újra meg újra felbuk-
kant...
1957-ben azonban C. White tudós tollából Több, mint legenda cím-
mel könyv jelent meg, amelyben 117 tanúvallomást gyűjtött össze olya-
noktól, akik látták a Ness tó titokzatos lakóját. Egy másik sikerkönyv
szerzője, S. Denis-Dahl pedig 100 szemtanú állításait elemzi. Érdemes
néhányat a könyvben ismertetett beszámolók közül felidézni.
1933. július. Mister Speecer és felesége kora reggel a Ness tó partján
autózott, amikor előttük hirtelen kimászott az útra a szörnyűséges lény.
Fejét hosszú, vékony nyak tartotta, nagy teste pedig formátlan volt. Át-
mászott az úton, s észrevéve szemlélőit, meglehetős gyorsasággal el-
tűnt a vízben.
1948. május. Mister Farell távcsövével figyelte meg a szörnyet, amint
a hosszú nyakon a kicsike fej légvételre kiemelkedik a vízből. Jól megfi-
gyelte a szörny viszonylag nagy szemeit. A megfigyelő és az állat között
mintegy 200 méternyi távolság lehetett.
1952. augusztus. Egy Finnely nevű fiú és édesanyja egészen közelről
pillantotta meg Nessie-t. „Akár egy kaviccsal megdobhattam volna: Nes-
sie rendkívül szép volt - áradozott az újságíróknak az anya. - A hosszú,
hajlékony nyakon levő kicsiny fejet két szarvacska ékesítette... Különös
formájúak voltak, a hegyük gömbszerüen kiszélesedett."
Ám a sok-sok tanúvallomás közzététele után a közvélemény tovább-
ra is rendkívül óvatosan kezelte a skóciai tó talányát, mígnem 1963 tava-
szán műkedvelő természetbúvárok robbantásokat végeztek a tóparton,
hogy a megriadó Nessie-t megfigyelve lefilmezhessék. Öt napon át nem
Lányi György – A vizek gyilkosai
sában hivő tudósok körében. A kongói pigmeusok által már régóta ret-
tegve ismert, az ő nyelvükön mokele-mbembe néven említett, félelme-
tes állatóriást idáig két amerikai és egy kongói expedíció kutatói látták, s
mennydörgésszerű hangját is hallották már.
A kongói brontoszaurusz felfedezésének története összefügg a Nem-
zetközi Kriptozoológiai Társaság kutatási programjával.
A Kriptozoológiai Társaság törekvéseinek megalapozott reményét
olyan tények sora éleszti, mint a tudomány előtt az utóbbi másfél évszá-
zad alatt felfedezett, azelőtt ismeretlen vagy már kihaltnak vélt állatfa-
jok egész légiója. Többek közt ilyen váratlanul fedezték fel 1847-ben a
gorillát; 1892-ben a dinoszauruszok előtt több millió évvel már létezett
tasmániai maradványrákot (Anaspides tasmaniae); 1901-ben a pigmeu-
sok elbeszélései alapján a kongói őserdőben megtalált okapit; 1938-ban
az előző egyik alfejezetünkben már részletesen ismertetett módon az
Indiai-óceán délkelet-afrikai partvidékén kifogott bojtos úszójú marad-
Lányi György – A vizek gyilkosai
Ám, hogy mennyire nem ülnek el a szenzációs hírek eddig soha nem
látott szörnyek feltűnéséről, jelzi az imént fellapozott reggeli újság ke-
retbe tördelt közleménye (Kínai „Nessie"? - Népszabadság 1988. au-
gusztus 10.), amelyre csak jelen fejezet megírása után vagy két héttel fi-
gyeltem fel. Így mintegy utóiratként, hadd egészítsem ki e sajtóinfor-
mációval az ősvilági szörnyek mai létezését firtató fejezetet.
Az Új Kína-hírügynökség jelentése szerint az ország északkeleti ré-
szén, az Altáj-hegységben fekvő, 90 méter mély tavat a nankingi geográ-
fiai intézet kutatói korszerű műszerekkel kezdték átfésülni. A kutatás
célja, hogy kézre kerítsék azt a 10 méteres „vörös halszörnyet", amelyet
egy iskola e tóhoz kiránduló tanulói és az oktatóik is látni véltek. A köz-
leményben meg nem nevezett tóban a környék lakóinak régi tapasztala-
Lányi György – A vizek gyilkosai
ellenállhatatlan erővel húzta lefelé, mígnem a vízbe fulladt. Ezt, a más álla-
tokon bekövetkezett tragédiát persze Koko egyszer sem tapasztalhatta
meg, de a krokodil ijesztő külseje - akárcsak a kígyóké is - ösztönösen, fe-
nyegető életveszélyt sugallt számára
A vízben otthonosan mozgó, a szárazon viszont esetlen, a parttól tá-
volabbra pedig már óvatosan viselkedő páncélos hüllők közül 14 nem-
zetség már kihalt, a jelenkori 21 fajuk közül a legnagyobb fajszámban
(11) létező valódi krokodilok feje fölülről feltűnően háromszögletű, or-
ruk a szemüktől az orrlyukakig fokozatosan elvékonyodik. Velük
szemben az aligátorok (2 faj) feje az orra végéig igen széles, alig valami-
vel vékonyodik, az egész fej fölülről nézve elöl lekerekített sarkú,
hosszúkás tégla alakúnak tűnik. A dél-amerikai kajmánok (7 faj) vi-
szonylag rövid orrcsúcsa széles, elöl kissé felemelkedő, a szemboltozat
a többi krokodilfélénél jobban kidomborodó. A dél-ázsiai gaviálok (2
faj) csőrszerűen megnyúlt állkapcsai nemcsak igen hosszúak, de oldal-
ról, s fölülről nagyban elvékonyodók. Ami a teljes testhosszúságukat il-
leti, a kihalt (fosszilis) krokodilóriások 15-18 méteres hosszához képest,
a maiak (recensek) közül íme a legnagyobbak.
avatja őket. Utódaik már a tojásból való kibúvás előtt vartyognak, idő-
sebbjeik pedig nemcsak morognak és fenyegetően fujtatnak, hanem
időnként messzire hallatszó, mennydörgésszerű ordítást is hallatnak.
Utóbbival kapcsolatos meghökkentő tapasztalatom Ludwigsburg ter-
mészettudományi múzeumából ered, ahol a hüllőgyűjtemény neves
vezetőjének, Heinz Wermuth herpetológusnak élő hüllőkedvenceit
nézegetve a „Kroki" becenévre hallgató, háromméteres krokodil éppen
akkor ijesztett meg valamennyiünket ezzel a félelmetesen erős bömbö-
lésével, amikor egy katonai repülőgép keltette hangrobbanás dörrené-
sére nyomban válaszolt... A terráriumok szobájának ablaküvegei meg-
remegtek az ordítástól. A bömbölés közben Kroki oldalai erősen re-
megtek a levegő heves kifújásától. Megtudtam, hogy nem kivételes ese-
ménynek voltam szem- és főleg fültanúja: a város fölött akkoriban
rendszeresen gyakorlatozó, s a hangsebességet nem ritkán túllépő kato-
nai gépek hangrobbanásaira Kroki bömbölésével eddig is minden alka-
lommal azonnal reagált. A budapesti állatkertben éveken át megfigyelt
krokodiloktól, aligátoroktól, kajmánoktól ennél csak halkabb, kaffogó
felhördüléseket hallhattam, azt is meglehetősen ritkán. Nyilvánvalóan
a kerítéssel nem messzire elkülönített társak közelsége és a pálmaház
krokodilcsarnokába való bezártságuk miatt fölöslegesnek tartották a tá-
volba jelző bömbölést, a tartózkodási helyükről árulkodó mennydör-
gést...
A vízben való tartózkodáshoz, az olykor órákig tartó merüléshez a
krokodilfélék tüdeje nagy levegőtartalékokat képes befogadni, tetemes
térfogatával éppúgy nagyszerűen alkalmazkodott szerv, akárcsak a le-
merüléskor bőrlebenyekkel lezárható fül és az orrhegy kupolaszerű ki-
emelkedésein lévő orrlyukak. A belső orrnyílások (choanák) pedig egé-
szen a garat közelébe, a szájpadlásról lelógó bőrredő mögé húzódtak, s
így még akkor sem juthat víz a légutakba, amikor a krokodil teste a víz
színe alatt van, s csupán orrkiemelkedése, füle és a környezetet kémlelő
szeme látszik ki a vízből.
A krokodilok főleg alkonyatkor és éjszaka vadásznak fő zsákmányaikra,
amelyek halak, valamint más víziállatok. Üldözéskor gyors úszásuk meg-
hajtó szerve az oldalt ellaposodó, előbb kettős, majd egyélű, erős farok.
Amikor aztán nesztelenül, lassan ráúszik megközelített áldozatára, ujjai
közötti úszóhártyákkal és az alszáron pikkelyszegélyekkel ellátott hátsó lá-
baival evez, s kormányozza testét. A főleg halevő fajok állkapcsa különö-
sen hosszú, csontos szájpadlásának fogüregeiben 50-70 hegyes fog ül. Fo-
gaikat gyakran hullatják, de a régiek üreges alapjába új fogak nőnek bele, s
amíg az új fog nem fejlődik ki teljesen, a régi nem hullik ki. Ezzel az erős,
Lányi György – A vizek gyilkosai
Krokodilkönnyek...
A páncélba bújt vízi szörnyekről több, merőben különleges tulajdonság
híre terjedt el. Az egyik ilyen szóbeszéd az európai humanizmus egyik
legkiemelkedőbb alakjának tekintett Desiderius Rotterdamus Erasmus
híres-neves Példabeszéd Gyűjteményében (Velence, 1508) már fellel-
hető krokodilkönnyek hullatása, mely jelkép az emberi képmutatás, a
hamis szánalom kifejezésévé vált. Az emberek már régen megfigyelték,
hogy a krokodilok a zsákmány elfogyasztása után nagy, áttetsző könny-
cseppeket választanak ki szemsarkaikból. A romantikus észlelők ezt úgy
kommentálták, hogy „a krokodilok megsiratják az áldozatukat". A tu-
lajdonképpeni ok azonban jóval prózaibb: a krokodil ily módon szaba-
dul meg a vízzel és a táplálékkal felvett sófeleslegtől.
A krokodilokról szóló hiedelmek közül a régi természethistóriák
szinte kivétel nélkül állítják, hogy a krokodiloknak is van ádáz ellensé-
gük, s ez az ichneumon, más néven mungó vagy monguz. Ez a rokon-
szenves kis ragadozó csakugyan ügyesen bánik el a kisebb kígyókkal,
még a veszélyes marású viperákkal is, de hogyan is lehetne halálos el-
lensége a kívülről kemény bőrpáncéllal védett, erős farkcsapásaival és
éles fogaival védekező krokodiloknak? Legföljebb e páncélos hüllők to-
jásait pusztíthatja el a szóban forgó kis tojásrabló, ha a fövénnyel s nö-
vényrostokkal fedett krokodilfészek rejtett csemegéire rátalál.
A krokodilbőr ugyan jelentős védelmet nyújtó páncélvértezet, mégis
tévednek mindazok, akik ezt holmi érzéketlen kültakarónak vélik. Aki
gondozott már krokodilt, kajmánt vagy alligátort, észrevehette, hogy
páncélos hüllőkedvence szemmel láthatólag milyen kellemesen érzi
magát, amikor érdes, rücskös bőrét a rárakódó moszatoktól és iszapré-
szecskéktől súrolókefével tisztogatva dörzsölik. Ilyenkor páncélos hül-
Lányi György – A vizek gyilkosai
Szaporodási sajátságok
A krokodilok valamennyi hüllőtől merőben eltérő, különös szaporodá-
sa körül is még itt-ott titokzatosság honol. Az anyaállat 20-100 lúdtojás
nagyságú, likacsossága ellenére is kemény, bőrhéjú tojást rak az általa
ásott parti homokgödörbe, s a kiköltést a napra bízza. Máskor meg az
iszapból és fűcsomókból készített fészkében rothadó növényrétegekkel
takarja be a tojásokat, s így valóságos keltető inkubátor jön létre. A
70-90 napig tartó kelés ideje alatt az anya mindvégig a fészken vagy an-
nak közelében tartózkodva őrzi tojásait. Daraniyagala Sri Lankán azt is
megfigyelte, hogy a mocsári krokodil egy tócsa vizéből farokcsapdosá-
saival időnként vizet fröcskölt fészkére, amivel ösztönösen a növényi
korhadást, s ezzel a fészekanyag hőmérsékletét és nedvességtartalmát
szabályozta. Amikor az ivadékok kibúvásuk előtt a tojásban vartyogni
kezdenek, a nőstény odasiet, az ágakat és a homokot félrekotorja, majd
a kikelt krokodilbébiket a vízhez vezeti.
Ami a krokodilok szaporodásával kapcsolatban talán még érdeke-
sebb, az az utóbbi évek szenzációs felfedezése: miszerint a krokodilfé-
léknél az utódok ivarát - miután az ivarsejtjeikben nincsenek ivari kro-
moszómák - az határozza meg, hogy a kelőfélben levő tojásokat mek-
kora meleg éri. J. M. Hutton, a zimbabwei egyetem kutatója a Nyezi-tó
nílusi krokodiljai 9 szabadban rakott fészkének hőmérsékletszintjeit
mérte meg 1986-1987-ben, s ezen adatokat összehasonlította a kikelő
kis krokodilok ivarával, majd 9 másik fészekből kiszedett 300 tojást kü-
lönböző hőmérsékleten, laboratóriumi inkubátorokban keltetett ki. Ha
a fészekben a hőmérséklet a 31 °C-ot nem érte el: csupa nőivarú, míg a
34 °C-os vagy annál melegebb fészek tojásaiból csupa hímivarú kroko-
dilapróság bújt ki. Csakhogy a szabadban a hőmérséklet több mint 10
fokkal is ingadozott, s még nem tudjuk: az ivart vajon nem az embriót a
fejlődésének csupán valamely időszakában érő hőmérséklet határozza-e
meg. Bizonyos, hogy ama fészkekből, amelyeknek átlagos hőmérsékle-
te a szabadban 31 C alatt volt, mindig nőivarú krokodilbébik keltek ki.
Ám a természetben előadódhat, hogy a fészek felszínéhez közelebb el-
helyezkedő tojások napközben jobban felmelegszenek, s belekerülnek
a hímmé váláshoz szükséges 34 °C fölötti hőmérséklet-tartományba.
Inkubátori mérések szerint a 34 °C átlaghőmérsékleten keltetett to-
jásokból 85 nap múlva, a fészek mélyebb részein fekvőket érő 28 °C át-
lag hőfokúakból pedig 110 nap múltán születnek meg a kis krokodilok.
Noha a páncélos hüllők ivarát megszabó kelési hőmérsékletre vonatko-
zó felismerések még nagyon új keletűek, azokat a számos meleg égövi
Lányi György – A vizek gyilkosai
csak nem sok jót ígér e lapos vízirovar viselkedése felől. Hiszen az
áldozatukba halálos mérget szúró hírhedt szárazföldi skorpiók gyilkos
lényére való utalás már eleve rosszat sejtet e vízirovarról, s amint látni
fogjuk, e baljós feltételezésünkre alaposan rá is szolgál.
Nézzük tovább a növényi törmelék közt táplálékot kutatva óvatosan
mászkáló, tojásdad alakú, barnás vagy feketésszürke hátú, szárnyai alatt
vörös potrohú, lapított testű vízirovart. Egyszerre csak gyanútlanul apró
halacska közeledik feléje, mire a poloskaszerű állat egészen megmere-
vedik, azután hirtelen előrecsap, és a halacska már ott vergődik fogó-
karjai között. De nem sokáig, mert a beléinjekciózott bénító méreg ha-
marosan megmerevíti a szerencsétlenül járt áldozatot. A zsákmány be-
kebelezése után a vízi útonálló a víz színére emelkedik, és a szurony-
szerű légzőcsövén keresztül levegőt szippant. Ha ekkor nyakon csípjük
vagy csupán egy nádszállal megijesztjük, nyomban megmerevedik,
holtnak tetteti magát. Ám, ha nem kellő óvatossággal fogjuk kézbe ezt a
veszélyes szúrófegyverű szimulánst, fájdalmas szúrását magunk is el-
szenvedhetjük: döfése helyén égető gyulladás keletkezik. Közeli roko-
na a 4 centiméter hosszú, barnás színezetű karcsú víziskorpió vagy más
nevén vízi botpoloska (Ranatra linearis) rendkívül karcsú testével és
igen hosszú fogókarjaival mozdulatlan zsákmányvárása közben inkább
korhadt nádtő- vagy ágdarabkára, mintsem állatra emlékeztet. Talán
soha senki nem venné észre ezt a magát tökéletesen álcázó kis vízi hara-
miát a mocsár lakói közül, ha néha nem közeledne feléje valami zsák-
mánynakvaló. Mihelyt azonban nyugodt úszkálással egy hajlékony ro-
varlárva vagy egy zsenge ebihal közelít feléje, egyszerre élet szökik a
merev „ágdarabba". A rendkívül hosszú fogókarok - mint a villám -
előrecsapnak, s már köztük is a megragadott zsákmány, amely többé
nem menekülhet.
Alig ocsúdunk fel az előbbi kis vízi tragédia meghökkentő szemlélé-
séből, máris újabb gyilkos támadásokat figyelhetünk meg. Ha netán ta-
núként állítanának elő a természetbíróság elé, további vérfagyasztó ész-
leleteinket ekként folytathatnánk: „gonosz kis ragadozók egész raja lo-
vagolt egy kétségbeesetten ide-oda úszkáló halon..." Nos, arról van szó,
hogy a dúsan szőrös, hosszú lábú, domború hátú hanyatt úszó poloskák
- a közönséges Notonecta viridis és a tarka N. glauca - kínozzák szeren-
csétlen áldozatukat. A gyors evickéléssel a hátukon úszkáló, 13-16 milli-
méter nagyságú vízipoloskák elülső és középső lábaikkal megragadott
zsákmányukat megszúrják, és bénító mérget fecskendeznek bőre alá.
Majd amikor áldozatuk elpusztult, a víz felszíne alá emelkednek vele, s
ott kiszívják a testnedveket.
Lányi György – A vizek gyilkosai
tokkal kavargó tusa. Itt élet vagy halál esélye pillanatokon múlik! Ame-
lyik éppen ügyesen megelőzte a végzetes döfésben küzdőtársát, azé az
élet... Bámulatos, milyen pontosan választja ki a győző ösztönösen azt a
helyet, ahol a mérge a leghamarabb végez az utolsó erejéig védekező
társával! A bajnok éles rágói ugyanis pont a másik feje mögötti idegdúc-
ba vágódtak, ahonnan aztán pillanatok alatt terjed szét a bénító hatású
váladék. Ezután már csak egészen rövid tusakodás következik, majd a
holttá merevedett áldozat az őt el nem eresztő gyilkosával együtt lassan
a felszínre emelkedik, ahol kezdetét veszi a lakoma. A fajtárs táplálko-
zás céljából való elpusztítása azonban kivételes jelenség az állatvilág-
ban, pláne annak ilyen fantasztikusan szörnyű módja!
Élősdi halszörnyecskék
A vizek gerinctelen lakóinak számos faja - főleg az egysejtűek, férgek és
rákok köréből - parazita életmódra specializálódott. A vízi gerincesek
közül is azonban néhány ragadozó halfaj az élősködés meghökkentő
életmódját folytatja, legalábbis életének egy bizonyos életszakaszában.
A piócaszerű, kerek szívószájjal és kapaszkodó szarufogacskák fog-
sorkoszorújával felruházott körszájúak (Cyclostomi) kizárólag tenger-
ben élő családja, a nyálkás angolnák vagy nadályhalak (Myxinidae) sze-
mei visszafejlődtek, viszont szaglóérzékük annál fejlettebb, úgyhogy
annak segítségével a gyengén áramló vízben is könnyen fel tudják ku-
Lányi György – A vizek gyilkosai
ladékával. Az állat ezer undok szájjal tapad rád; a hidra beleolvad az em-
berbe; az ember összeelegyül a hidrával... a polip - borzalom! - beszív té-
ged. Magához és magába húz, és megkötözve, beenyvezve érzed, mint
ürülsz lassan ebbe a félelmetes zsákba, amely élő szörnyeteg."
A) úszó nyolckarú polip (Octopus vulgaris), B) kis hajóspolip (Argonauta argo) hímjén
jól látható a kicsapott vékony, hosszú párzószerv, a hektokotilusz, C) a tízlábú polipok
(Decapoda) legismertebb képviselője a szépia vagy közönséges tintahal (Sepia officinalis)
gül Dumas úgy játszadozott Victor Hugo szörnyetegével, akár egy kis
játékos cicával...
A kiváló francia könnyűbúvár kutatók a nyolclábúakról még több
olyan érdekes megfigyelést is tettek, mely észleléseik révén egészen
átalakították e rossz hírű szörnyekről alkotott addigi elképzeléseinket.
Porquerolles mellett például a lapos, iszapos tengerfenéken valóságos
polipfalura bukkantak. A nyolckarú közönséges polipokról már előbb
is tapasztalták, hogy azok előszeretettel lakják a sziklahasadékokat és az
olyan előre gyártott lakásokat, mint a tengerbe bedobált ócska edények
vagy kályhacsövek. Itt azonban alig hittek a szemüknek, mert a polipo-
kat furcsa, kétségtelenül öntevékenyen készített otthonaikban lelték
föl. Lapos kövekből, korhadt fadarabokból és téglatörmelékből felet-
tébb tarka, barlangszerű „palotákat" építettek maguknak, a bejárat elé
pedig osztrigahéjakból, rákpáncélokból, tengerisün-vázakból, kavi-
csokból, üvegcserepekből és agyagedénydarabokból festői sövényt
hordtak össze. A magas, cifra kerítéssel álcázott lakások mögül csak a
tulajdonosok fürkésző bagolyszeme lesett kifelé. Amikor egy ilyen le-
selkedő felé közeledtek, a barlangba fokozatosan behúzódó állat karjai-
val maga után húzta a sokféle limlomból álló sövényt, amely végül is
mint egy ajtó, bezáródott utána, teljesen elrejtve a palota lakóját. Nem
kétséges, hogy a különböző építkezési elemek ilyen célszerű felhaszná-
lásához értelmes magatartási kombinációk szükségesek, ami viszont a
Lányi György – A vizek gyilkosai
A) óriás kalmár (Architeuthis princeps), a norvégiai Ranheim partjain 1954-ben partra ve-
tett példány testtömege 30 tonna volt, B) a középmély tengerszintről vadászatra fel-
emelkedő óriáspolipok nemegyszer még az óriás ámbráscetet (Physeter catodon) is meg-
támadják
Szörnyetegek a halászhálóban
Valóságos agyrémek!
A „tengeri szörnyek" nemcsak a félelmetes méretű tengerlakók köréből
verbuválódnak, hanem olyan kisebb testű, de merőben meghökkentő
külsejű lények is rászolgálnak az emberek e nem éppen megtisztelő
megjelölésére, mint a tengerek mélyebb szintjébe leeresztett hálókkal
olykor előkerülő tengerimacskák (Chimaeridae) hajmeresztő külsejű
képviselői. Az ősi szabású porcos halak (Chondrichthyes) külön kate-
góriájába, a tömörfejűek (Holocephalia) alosztályába tartozó, a mi
szemünkben förtelmesen rút kinézetű ezen halak évmilliókkal ezelőtt
Lányi György – A vizek gyilkosai
dó halak sűrű rajai közé betörve, minél több halat halálra sebezzenek,
majd nagy falatozást csapjanak leszúrt áldozataik terítékéből. Amit már
nem bírnak elfogyasztani, otthagyják az éhes cápáknak.
A „tengeri óriáskígyó" kilétének nyomozásakor már említettük a le-
gendás hüllőszörnnyel nemegyszer azonosnak hitt hevederhalat (Rega-
lecus glesne), amelynek 10 méter hosszúra megnövő, oldalról erősen la-
pított teste csakugyan kígyószerűen megnyúlt, ám nem olyan kerekded
vagy ovális keresztmetszetű, mint a tulajdonképpeni kígyóké. Az At-
lanti-óceán partjai mentén némelykor megjelenő halóriás ezüstösen
csillogó testén különben is igen hosszú, sövényszerű hátúszó található,
amelynek első 12-15 sugara magasan a többi fölé nyúlik, s így az állat
úgy fest, mintha felfelé nőtt, hosszú szakálla lenne.
Életmódját ugyan még senki sem tanulmányozta, de viszonylag kis-
méretű szájnyílásából arra következtethetünk, hogy apróbb állatokkal
táplálkozó, az emberre nézve ártalmatlan hal lehet. Az eddig kifogott
legnagyobb -15 méter hosszúságú! - példányát a benne veszélyes ször-
nyet gyanító halászok óvatosságból négyfelé darabolták, nehogy a „ten-
geri óriáskígyó" elbánjon velük.
A bemutatott tengeri teremtmények azok a halászok hálóiból is alka-
lomadtán szem elé kerülő, sőt részint rendszeresen halászott, horgá-
szott „tengeri halszörnyek", amelyek jobb megismerésük óta még ma
sem valami bizalomkeltő jelenségek ugyan, de a legendák köréjük szőtt
mítoszából fakadó számos eltúlzott vonásukat a tengerkutatás újabb
meg újabb eredményei részint merőben más megvilágításba helyezték,
részint bizonyos fokig „megszelídítették".
Lányi György – A vizek gyilkosai
Méregkeverő halszörnyek
Mérgezett haltőrök
Az aktívan mérgező halszörnyek nem a haláluk után, mint mérgező ét-
kek, hanem még életükben, a méreg szúrt sebbe oltásával védekeznek
támadóik ellen. Így aztán nagyon is agresszív módon maguk viszonoz-
zák a támadást vagy pusztán annak szándékát sejtető háborítást. Vagy
hegyes, nagy úszósugártüskéik döfésével, vagy hegyes fogaik vad hara-
pásával oltják be mérgező bőrnyálkájukat, illetve méregmirigyeik vála-
dékát az ejtett sebbe. A tüskéjükkel mérgezők közt a veszélyességükről
hírhedteknél jóval több halfajt említhetnénk, mint ahánytól e tulajdon-
sága miatt rettegnek. A legtöbb tüskés úszójú haltól ugyanis a kezün-
kön szenvedett sérülés könnyen elmérgeződhet, gyulladásossá dagad-
hat, minthogy a halak bőrén az azt síkossá tevő, nyálkamirigyektől ter-
melődött - és a szúrással a sebkapuba oltott - bőrnyálka számos mik-
roorganizmus - köztük a gennykeltő baktériumok - kitűnő táptalaja. A
következőkben azonban csak az olyan erős támadótüskékkel felfegy-
verzett halszörnyekről lesz szó, amelyek védekezéses, illetve támadó
Lányi György – A vizek gyilkosai
Alvilági kísértetszörnyek
rók. Ahhoz ugyanis, hogy a fény csak egy irányban sugározzon ki az élő
reflektorból, a szerv sötét tokban helyezkedik el, amelyen a fény kisu-
gárzását egy kis rés teszi lehetővé, a fekete tokot pedig belülről erősen
tükröző réteg vonja be. A tok mélyén húzódik a reflektorizzónak meg-
felelő, fényt termelő szövethalmaz, s előtte a színes sejtekből álló, a ref-
lektor színszűrő előtétének beillő színes sejtréteg, amely a világítószerv
kibocsátotta fény sajátos színét határozza meg. Végül a világítószerv
szabadba nyíló rése előtt, átlátszó sejtek kocsonyás szövethalmazából
alakult fénygyűjtő és fényszóró lencse tereli egybe a világító sejthalmaz
termelte fénysugarakat, és felerősítve vetíti egy irányba. A mélytengeri
halak ezen bonyolult felépítésű világítószervüket idegrendszerük sza-
bályozásával autóreflektor módjára tetszés szerint be- és kikapcsolhat-
ják. Van azután olyan reflektoruk is, amely a hal szeme alatt lefelé és
kissé előre, a mozgás irányába eső teret világítja meg, ennek a világító-
készüléknek a be- vagy kikapcsolását egy szemhéjszerűen lecsukható,
illetve felnyitható bőrredő szabályozza. Más világítószervek működé-
sét az idegrendszerrel indukált mirigyműködés hormonális hatásra
váltja ki.
A világítószerv legegyszerűbb formája a bőr gödreiben termelődő vi-
lágítónyálka. Ezek a parányi szervek a bőrben elszórtan helyezkednek
el, négyzetcentiméterenként húszezer is lehet belőlük. Sok mélytenge-
ri hal velük képes testét és fogait megvilágítani. Így például a tüskésszájú
mélytengeri halakhoz (Stomatoidea) sorolt kardfogú viperahalnak
(Chauliodus sloani) kivilágított szájában 350 erősen fénylő pontocska,
azaz nyálkatermelő gödröcske van, többnyire a szájpadlásán. Miután az
örök tengersötétség kisebb élőlényeit a fény éppúgy vonzza, mint az éj-
jeli lepkéket s más, este repülő rovarokat, a viperahal pazarul kivilágí-
tott nyitott szájába a zsákmányul szolgáló állatok maguktól sereglenek
be, a világító torkú halszörnyek csupán le kell nyelnie őket.
A már Beebe által észlelt világító felhő is ilyen nagyobb mennyiség-
ben kilövellt fénykibocsátó váladék, amelyet az említett úszórákokon
kívül még mélytengeri tintahalak, s feltételezhetően néhány halfaj miri-
gyei termelnek. A fényrobbanás említett produkálóinak világítószervei
csöves vezetékkel nyílnak a külvilágba, körülötte pedig külön záróiz-
mok vannak. Utóbbiak összehúzásával préseli ki az állat testéből a vilá-
gító nyálkafelhőt.
A mélytengeri halak által kibocsátott fény egyébként egyugyanazon
a példányon különböző színű is lehet. Például az alvilági lámpáshal
(Myctophum punctatum) testoldalán a felső világító sor vörös, kék és
ibolyaszínű, míg az alsó sor vörös és narancsszínű fényt bocsát ki. A
Lányi György – A vizek gyilkosai
Alvilági szörnyóriások
Az eddig tárgyalt mélytengeri lények evolúciós kialakulására az jellem-
ző, hogy egyikük kiválasztódásában sem a daliás termet vagy a tetszetős
külső vonások, vagyis nem a megszokott testarányok voltak a párválasz-
tásukat befolyásoló tényezők. A tengermély örök sötét alvilágában jó-
val döntőbbeknek bizonyultak a létfenntartás ottani feltételeinek sok-
szorta megfelelőbb alakulású testarány-eltolódások, egyes testrészek
funkcionálisan kedvezőbb - bár a mi szemünkben hajmeresztően csúf
- eltorzulásai, mint például a kidülledő, nagyméretű szemgolyók, a mi-
nél nagyobbra tátható állkapcsok, a zsákmányt megragadó hosszú, tű-
szerű kapófogak, az elcsenevészedő törzs rovására rendkívül nagyra
nőtt fej és tágas has, a különféle formájú zsákmányt csalogató csápok,
amelyek külön-külön és együttesen a meghökkentő szörnykülső, a torz
jelleg kialakítói. Ugyanakkor a legendás tengermélyi szörnyóriások ko-
rábban vélt mélytengeri egyeduralmával szemben az idáig sorra bemu-
tatott mélytengeri szervezetek testméreteire a viszonylagos törpeség
volt a jellemző.
Hol vannak hát akkor a tengermélyt lakó legendás hírű monstru-
mok, a félelmetes mélytengeri óriásszörnyek? - kérdezhetné méltán a
netán csalódott olvasó. Nos, „megnyugtatóan" válaszolhatom erre:
ilyenek is léteznek, noha csak kevés hírmondójuk került idáig emberi
szem elé.
Az óriás polipokról, pontosabban a tízkarú lábasfejűek mélyebb ten-
gerszinteken tanyázó Architeuthis fajairól, a tulajdonképpen hatalmas
méretű tintahalaknak tekintendő óriás kalmárokról korábban már rész-
letesebben szólottunk. E valóban fantasztikus testméretű puhatestűek
gyakorta vívnak elkeseredett harcokat az óriás ámbrás cettel és a szilás
bálnák különböző fajaival, de a tenger színére csak nagy ritkán jönnek
fel. A mélytengeri kutatóhajókban alászálló kutatók egyike sem figyelte
Lányi György – A vizek gyilkosai
A tökéletes tömeggyilkos
Néhány hírhedt cápafaj: A) nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias), hossza 6,5-9,5
méter, az emberre mind közül a legveszélyesebb, B) a tigriscápa (Galocerdo cu-
vieri) testhossza 5,5-8,5 méter, C) nagy pörölycápa (Sphyrna mokarran), 4,5-5,5 méter,
D) kék cápa (Prionace glauca), hossza 3,6-4 méter
A kiszámíthatatlan támadó
A tenger tükre alatti élményeikről beszámolót írt honi és külföldi neves
könnyűbúvárok úgyszólván mindegyike találkozott már búvártevé-
kenysége közben veszélyes cápafajok váratlanul megjelent példányai-
val, és eme életveszélyes szembesüléseik nyomán a legkülönfélébb cá-
paviselkedési észleléseikről adtak számot. Volt olyan eset, nem is egy,
amikor a cápák a békaember körüli folytonos térszűkítő körbeúszkálás
kínos percei után egyszerre csak váratlanul sarkon fordulva elinaltak,
máskor pedig a cápa által fenyegetett búvár bátor szembeszegülésének
a támadni készülődőt zavarba ejtő valamilyen ijesztő hatására (hangos
kiáltás, esernyő átpingált ernyőjének pajzsként való szétnyílása, cápa-
bottal való fenyegetés stb.) a támadni szándékozók hirtelen meghátrál-
tak. Ám megint más esetekben minden elhárító manőver hiábavalónak
bizonyult, és csak az idejében jött gyors segítség: a cápa figyelmének el-
terelésével vagy a fenevad elűzésével a szorongatott helyzetű búvárt
társai kimentették vagy a cápa fejtetőjét megcélzott szigonypuska rob-
banó lövedéke volt az utolsó lehetőség a végzetes tragédia elkerülésére.
Hans Hass, a híres osztrák búvár-kutató sok száz cápával való bántó-
dás nélküli találkozásának tapasztalatát megvonva ama véleményének
adott kifejezést, hogy „míg az ember semminemű félelmet nem árul el ve-
lük szemben, aligha támadnak, sőt megfutamodnak, amikor egyszerűen
feléjük úszunk". De igenis akadnak cápák, amelyek egészen másképp vi-
selkednek, és várakozás nélkül támadnak. Később ezt Hass is keserűen
tapasztalhatta, amidőn Curacao északi partjainál az egyik cápa hirtelen
nekirontott, s ez a támadás hajszál híján az egyik lábába került. Majd
egy végzetes családi tragédia végképp rácáfolt korábbi elképzelésére: a
búvárkutató-munkában hozzá méltóan jártas és bátor felesége, a szép,
szőke Lotte egy cápatámadás áldozata lett.
1967. december 17-én az ausztráliai miniszterelnök, Herold Holt tűnt
el kedvelt s mindaddig sikeresen űzött sportja, a könnyűbúvárkodó szi-
Lányi György – A vizek gyilkosai
Viharos cápaszex
Amilyen hajmeresztőek kifejletten ezek az ősi szörnyek, olyan meg-
hökkentően fergeteges viharos szerelmi életük s egész szaporodási cik-
lusuk is. Már a párzásuk is milyen vad izgalmakkal megy végbe! A ho-
moki cápákon figyelték meg, minő ingerült dühvel rontanak egymásra
a nőstényért vetélkedő hímek. Farkukkal ilyenkor erőteljesen csapkod-
ják a vizet, és nekibőszültségükben húsdarabokat harapdálnak ki egy-
más testéből az egymáson felülkerekedni akaró cápahímek. A vereke-
dés helyén vöröslik a tenger vize, a vér a nászharc helyére csalogatja a
többi cápát is. A vetélkedő verekedésben kimerült és sokszor halálos
sebektől vérző hímek aztán könnyen zsákmányául esnek az odasereg-
lett többi cápának. A nőstényért folyó elkeseredett vetélyharc órákig is
eltart, és megesik, hogy a nagy tusa egyik résztvevője sem marad élet-
ben. Kedvezőbb esetben a nászvetélyharcból szerencsésen kivált, s kis-
sé távolabbra húzódott hím vagy épp a küzdelem végére odaérkező hím
párzik végül is a nősténnyel, de az ő aktusuk se zajlik le viharos nászjá-
ték nélkül.
A cápafajok egy része tapadós kocsányú, áttetsző tasakba zárt peté-
ket, úgynevezett cápatojásokat aggat a fenéksziklák kiszögelléseihez,
más cápafajok tojásai viszont az anyák petevezetékeiben fejlődnek
magzatokká. Utóbbiak önálló élelemszerzésre kész kis vízi haramiákat
tojnak, ezért ezeket elevenszülőknek nevezik. A macskacápák partköze-
li sziklákhoz, cölöpökhöz, növényekhez ragasztott, kocsánnyal füg-
geszkedő petetasakjaiból, vagyis a macskacápatojásokból 8-9 hónapi
embrionális fejlődés után kelnek ki az utódok, amelyek kibúvásuk után
nyomban önálló életet kezdenek. Ezek a cápák többször szaporodtak a
budapesti állatkert akváriumában, s miután a petetasakjuk fala áttetsző,
ezen keresztül jól nyomon lehetett követni a macskacápa-embrió kifej-
lődését. A kikelés előtti hónapban a cápamagzatnak már egyre szűkebb
Lányi György – A vizek gyilkosai
ban az előző évben 306 000 tonna cápahús került a piacra. És akkor még
nem szóltunk a cápák ipari feldolgozási célra (csiszolószalag, konzerv,
csontliszt) való keresettségéről, ilyen célból történő fogásáról.
Tökéletes élelemszerző képességeik révén bolygónk legrégebbi
„gyilkosai" az évmilliók során folytatott létharcban mindmáig szinte
változatlan mivoltukban kitűnően fennmaradhattak a tengeri élet po-
rondján. Míg az Északi-tenger szerencsétlen borjúfókáinak millióit
évek óta egy eddig ismeretlen vírus halomra pusztítja; délkeleten pedig
részben a gyilkos bálnáktól, részben egy ugyancsak titokzatos kórtól
kergetve a partra menekült delfinek százai szenvednek ki egyre gyak-
rabban; addig a fantasztikus életerővel s érdes, fogas bőrrel felruházott
ragadozó cápákat ilyen tömegpusztító vírusok vagy paraziták se ritkít-
ják. Hanem a korszerű technika birtokában levő ember immár az „em-
berevő cápák" jelentős ellenségévé válhatott.
Miközben a korábban cápáktól nagyban veszélyeztetett emberek az
egyre hatékonyabb védekező módok, a korszerű elhárító eszközök, va-
lamint a széles körű óvintézkedések révén mind ritkább esetben válnak
a cápák áldozatává, addig az emberre veszélyes fajok állománya az elle-
nük tűzzel-vassal vívott irtó hadjárat következtében máris annyira meg-
csappant, hogy a cápakutatók véleménye szerint előbb-utóbb kiveszé-
sükre számíthatunk. Azt pedig korántsem tudhatjuk még, hogy esetle-
ges kiveszésük milyen káros ökológiai következményekkel járna.
Hovatovább már-már ott tartunk, hogy a mozinézőket riogató iszo-
nyatos tengeri rémnek, a nagy fehér cápának kell mitőlünk rettegnie...
Lányi György – A vizek gyilkosai
Az óceánok feltartóztathatatlan
rémei
Fókák szörnyábrázattal
Persze a tengeri emlősöknek más képviselőit is - pusztán behemót ter-
metük s ormótlan idomaik folytán - gigantikus szörnynek lehet ugyan
tekinteni, de a kevésbé vérengző és a kimondottan békés, emberre leg-
alábbis ártalmatlan fajokat mégis csak ritkábban illetik ilyen megbé-
lyegzéssel, Így nem illik a szörny jelző a szárazra is kijövő, kecses moz-
gású s rokonszenves ábrázatú fókákra. Akadnak ugyan köztük meg-
hökkentőbb képű alakok is, de még az Atlanti-óceán északi partvidéke
mentén élő, nőstényeik figyelmét hangos bömböléssel és a fejükön le-
vő hólyagszerű bőrzsák hirtelen felfújásával magukra terelő hólyagos
fóka (Cystophora cristata) hímjeiről sem szólnak soha a velük találkozó
Lányi György – A vizek gyilkosai
Óriás tengeri emlősök: A) az északi vagy sarkköri bálna (Balaenoptera borealis) 20-23
méteresre is megnő, B) nagy szürkebálna (Eschrichtius robustus), testére települt tenge-
rimakk-telepekkel, C) barázdás- vagy hátúszós bálna (Balaenoptera physalus), hossza
eléri a 25 métert, D) hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae), neve a testhossz
egyharmadát is elérő széles melluszonyokra utal, E) kék simabálna (Eubalaena glacia-
lis) tengerimakk-telepekkel a fejtetőjén és a pofája körül, hossza eléri a 33 métert, testtö-
mege pedig a 130-150 tonnát, F) az óriás ámbráscet (Physeter macrocephalus IP.
catodon) a legnagyobb fogascetfaj, hímjei elérik a 20-25 méteres hosszúságot és a
10 tonnás testtömeget, G) a gyilkos bálnaként rettegett nagy kardszárnyú delfin
[Orcinus (Grampus) orca] hímjei hossza eléri a 9 métert, testtömege pedig a 3 tonnát, H) a
palackorrú delfin (Tursiops truncatus) testhossza 3-3,5 méter, I) a gömbölyűfejű delfin
(Globiocephala melaena) kifejlett példányai elérik a 7-8,5 méter testhosszúságot és a
4-5 tonna testtömeget, J) narvál (Monodon monoceros), hossza 6 méter, egyik agyara
olykor 2,5 méteresre is megnő
Lányi György – A vizek gyilkosai
A) nagy kardszárnyú delfin [Orcinus (Grampus) orca] olyan jégtábla alá settenke-
dik, amelyen fókák pihennek, majd nagy erővel fölugorva, fejével töri szét a vastag jég-
páncélt, hogy elfoghassa az egyik vízbe pottyanó fókát, B) nagy kardszárnyú „orkák"
delfinre vadásznak: a kiszemelt 2-3 méteres delfint társaival közrefogva kísérik, majd a
gyűrűből kitörni nem tudó delfint hirtelen az egyik (rajzunkon nyíllal jelzett) vadász
megtámadja és széttépi
Újharmad-időszak Pliocén
25 millió év
(Neogén) Miocén
Harmad-időszak
(Tercier) Óharmad-időszak Oligocén
35 millió év
(Paleogén) Eocén
Felső
Kréta 65 millió év
Alsó
Malm
Mezozoikum
Felső
Devon Középső 45 millió év
Paleozoikum
Alsó
Felső
Gotlandium Középső
Alsó 30 millió év
Szilur
Felső
Ordovicium Középső 75 millió év
Alsó
Felső
Kambrium Középső 80 millió év
Alsó
Algonicum 300 millió év
Őskor