ELSŐ RÉSZ

A NAGY HÁZ GYEREKEI

I. FEJEZET
SZÜLETÉSNAPPAL KEZDŐDIK

Felébredni sokféleképpen lehet. Például úgy, hogy az ember egy egészen

kicsit kinyitja a szemét, körülnéz, azután gyorsan a fejére húzza a takarót és
hamar elalszik megint — csakhogy ez tulajdonképpen nem is igazi felébredés.
Aztán úgy is lehet, hogy az ember jó mélyet lélegzik, frissen kiugrik az ágyból
és vidám dalba kezd, akárcsak az a bizonyos Jóska, aki a másodikos
olvasókönyv harminchatodik lapján lakik. Azután úgy is lehet, hogy az ember
először csak a lábafejét dugja ki nagyon óvatosan a takaró alól, majd az egyik
kezét, majd a másik kezét, azután a másik lábát, és így tovább, amíg végül
egészen kinn van.
Gabi viszont úgy ébredt fel, hogy először is az orrát emelte a magasba,
behunyt szemmel szimatolt egy kicsit és rögtön megérezte a fokhagymás pirítós
szagát, amely az ajtó alatti résen behúzódott a konyhából és figyelmeztette,
hogy jó lesz sürgősen felébredni, mert reggel van, mégpedig nem is egészen
közönséges reggel, hanem különleges reggel, születésnapi reggel, ami aránylag
eléggé ritka dolog.
Gabi erre gyorsan kinyitotta a szemét és kíváncsian megnézte saját magát:
látni-e rajta vajon, hogy többé nem hétéves, hanem nyolc? De nem látszott
semmi, legalábbis első pillantásra nem. Ugyanaz a piros szegélyű hálóing,
ugyanaz a csíkos takaró, ugyanaz a haj, ugyanaz a kéz, ugyanaz a Gabi.
Megtapogatta a karját is, hátha vastagabb lett az éjszaka, hiszen már nyolcéves,
de semmi változást nem talált. Még a lába sem lett nagyobb. Az óra a falon
mindezt kerek közönyös arccal nézte s egykedvűen ketyegett. Az asztal, az ágy
lábánál, tudomást sem vett a fontos eseményről, az ablakban a roletta oly ferde
volt, mintha nemtörődöm módra vonogatná a vállát s az ablak alatt, az udvaron,
a barna poroló oda se figyelt. Gabi tehát kénytelen volt fennhangon közölni
velük:
—Nyolcéves vagyok ám ...
Ez sok is volt, meg kevés is. Mert igaz, hogy az emeleten lakó Duci még
csak négy és fél éves, igazi pocok, amellett még copfja is van, viszont Ede a
földszinten, nemsokára kilenc lesz ... Persze, jövőre ő is lehet kilenc, de az a baj,
hogy Ede akkor már tíz lesz ... Bár ez még nem egészen biztos, ennek még utána
kell nézni...
—Gabi, felébredtél? Gyere mosakodni — hallatszott a konyhából anyu
hangja.
— Március tizenkilencedike van, vasárnap és születésnap és én nyolcéves
vagyok ám — közölte még egyszer Gabi, nem az órával, nem a porolóval,
hanem úgy általánosságban az egész világgal. Azután gyorsan kiugrott az
ágyból, majdnem olyan gyorsan, mint az a bizonyos Jóska, aki a másodikos
olvasókönyv harminchatodik lapján lakik, mert félt, hogy még el találja késni a
születésnapot. Azután aggodalmas arccal kiment a konyhába — ugyanis
sejtette, hogy egy ilyen vasárnapi születésnapon nem lesz könnyű
megfeledkezni a fogmosásról.
Anyu a tűzhely mellett állt és villával forgatta a pirosbarna kenyérszeleteket
a sistergő zsírban. Apu a viaszosvászonnal leterített fásláda mellett ült, teát ivott
és a tányérján vagy hat darab gyönyörű, barna pirítós-kenyér csepegett a zsírtól
s illatozott a fokhagymától. Apu félbehagyta a reggelizést, felkapta Gabit,
felemelte, egészen a dróton csüngő villanykörtéig — Gabi még azt is jól
láthatta, hogy a villanykörte kék porcelánernyőjének a teteje poros egy kicsit —
és azt mondta:
— Ekkorára nőj. Isten éltessen, Gabi, boldog születésnapot.
Gabi, ahogy ismét földet ért, megcsókolta anyut, majd óriási fújtatást,
prüszkölést, pocskolást rendezett a kék mosdótálban, még a konyha kövét is
összelocsolta köröskörül vízzel, de mindez nem használt — meg kellett mosnia
a fülét belülről is, pedig oda mindig bemászik a szappan és csíp. Balsejtelmei is
valóra váltak: következett a fogmosás. Amikor pedig felöltöztették, mélységes
aggodalommal szemlélte sötétkék ruháját és fehér ingét. Ugyanis, Edével még
tegnap elhatározták, hogy ma felfedezik a vastag fagerendákkal aládúcolt,
keresztgerendákkal megerősített pincét, amelyet hivatalosan ugyan légoltalmi
óvóhelynek neveztek, de mindenki csak légópincének becézett, pedig alig-alig
akadt rajta becézni való. Kézi villanylámpát is akartak vinni magukkal, mert
állítólag van odalenn egy befalazott szoba, amiről egyáltalában senki sem tud,
csakis ők, vagyis még ők sem — éppen ezért kell feltétlenül felfedezni és
megtalálni. Azon kívül az sem lehetetlen, hogy vannak odalenn egészen apró,
szürke egerek is, piros szemekkel.
Végül azért valahogyan belenyugodott a sötétkék ruhába. Nagyon vigyázok
rá, nem zsírozom össze — ígérte komolyan, miközben leült a kisszékére s
belemerült a piros pöttyös bögrébe.
Ez nagyon érdekes volt, mert ahogyan a tűzhely fénye átvilágította a bögre
falát, hát belülről is lehetett látni a pettyeket, persze csak ott, ahol nem volt a
bögrében tea. Így hát gyorsan kiitta a teát és nézegette a piros pettyeket,
amelyek belülről egészen feketének látszottak.
Anyu elvette tőle az üres bögrét és pirítóst nyomott a kezébe, amitől
zsírosak lettek az ujjai, mert a zsír átcsepegett a kenyér lyukacsain és ezt is
érdekes lett volna megfigyelni, de eszébe jutott, hogy, sajnos, nagyon kell
vigyáznia a sötétkék ruhára, elvégre megígérte. Ezért gyorsan megtörölte a
kezét a nadrágjában, de csak hátul, ott, ahol egyáltalában nem látszik és harsány
»kezicsókolom«-mal kiszaladt az udvarra.
Csudálatosan nagy udvar volt, annyi bizonyos. Százszor, talán még ezerszer
is nagyobb, mint Gabi. Még a poroló is egészen kicsinek tűnt benne, pedig a
 poroló még apunál is magasabb. Köröskörül ajtók meg ablakok nyíltak az
udvarra: két ablak, egy ajtó, köröskörül. És fent, a magasban, Gabi feje felett,
körbe futott a gang, vagyis a folyosó. Gabi elképzelte, milyen rémes lenne, ha a
gang leszakadna. Akkor például Csobánék kilépnének az ajtón és leesnének az
udvarra. De a gang még sohasem szakadt le. És különben is, a leszakadás
egészen jó volna akkor, ha mondjuk, az udvar tele lenne vízzel, mint egy
uszoda, egészen az emeletig és akkor nekik, Gabiéknak is muszáj lenne
felköltözködni az emeletre, mert az udvarban nem lehetne lakni, mert

csupa víz lenne náluk minden, és akkor az emeleti lakások ajtajából mindjárt
bele lehetne ugorni a vízbe és csak búvárúszással lehetne ki- meg bejárni a
kapun.
Mivel azonban ilyesmiről egyelőre szó sem volt, hát Gabi a szájába dugta
két ujját s füttyentett. Sajnos, a füttyentés nem sikerült, eddig még sohasem
sikerült, pedig nagyon sokat gyakorolta. Ezért kivette a szájából a két ujját,
megtörölte a nadrágjában, de csak hátul, ott, ahol egyáltalában nem látszik, és
azután rendesen, csücsörített ajakkal, leadta a hármas füttyjelet: tilió, tilió, tilió.
— Miau, miau, miau — hangzott az egyetlen válasz a pincefeljáróból, ahol a
»Légoltalmi óvóhely« felírású tábla tövében Piszke, Varjas néni macskája
üldögélt, rózsaszín nyelvével a hátát nyalogatva.
— Piszke, nyolcéves vagyok ám — közölte vele Gabi a nagy újságot. — Ma
ezerkilencszáznegyvennégy március tizenkilencedike van, vasárnapi
születésnap, gyere játszani.
 De Piszke nem ment játszani. Talpával megmosta a fülét is — úgy látszik
őneki is születésnapja volt — azután nyújtózkodott egy jó nagyot és lesétált a
pincébe.
Most már egészen biztos, hogy van odalent egér, talán még patkány is —
gondolta Gabi. És elhatározta, hogy játszani fog. Mégpedig rablópandúrt.
Sokáig tanakodott, hogy mi legyen: rabló vagy pandúr? Végül úgy döntött, hogy
rablópandúr lesz és nyomozni fog a bűnösök után, akik éjszaka betörtek a
légópincébe és elrabolták Piszke kisgyerekeit. Mindjárt jajveszékelni is kezdett
Piszke helyett.
— Segítség! Tolvaj ! Fogják meg! — kiáltotta kétségbeesetten, azután
dudált, pöfögött, berregett és fékezett, mivel átalakult automobillá. Majd
leugrott magáról, vagyis az autóról, átalakult ismét rablópandúrrá és azonnal
nyomozni kezdett.
Körbe járta az udvart, hogy megtalálja a tolvajok nyomát. Kolbáék ajtaja
előtt egy nadrággombot lelt, ami azt mutatta, hogy már nyomon van. Néhány
lépéssel távolabb, Varjas bácsi ajtaja előtt, éppen a »Házfelügyelő« feliratú
vastábla alatt egy fehér cérnaszál feküdt a földön, majd egy eltépett, kékszínű
borítékra bukkant, amelyen csak ennyi állt nyomtatott betűkkel:
Tekintetes
Nagyságos………………………
Méltóságos
Lehet, hogy a rablók itt vannak még a közelben — gondolta Gabi, és
lábujjhegyen követte a láthatatlan nyomokat, egészen a kapuig. Ott megállt és
hallgatódzott. Valami csörömpölést hallott. A rablók hurcolják a zsákmányt! —
gondolta döbbenten és egyáltalában nem jutott az eszébe, hogy Piszke gyerekei,
vagyis a kismacskák, nem szoktak csörömpölni. Félelmében pisszenni sem mert,
de azért nagybátran elképzelte, hogy amint a rablók a kapu elé érnek, ő kiugrik a
kapun s rájuk kiált: »A törvény nevében foglyom !« és mindenki azt mondja
majd: ejnye, ez a Klimkó Gabi igazán megérdemli, hogy nyolcéves legyen, ha
ilyen ügyes és bátor és egymaga elfogta a rablókat.
Közben a csörömpölés egyre hangosabb lett, egyre hangosabb ...
— Itt vannak a rablók — susogta Gabi és érezte, hogy a szíve
sebesebben és erősebben dobog, de megkapaszkodott a kapu nagy
rézkilincsében és lélegzetét is visszafojtva, óvatosan kikémlelt.
Az utca teljesen üres volt. A zaj meg csak erősbödött. Jobbra fordult, de
arrafelé senki se járt. A rablók pedig egyre hangosabban csörömpöltek.
Óvatosan, lassan, vigyázva, balra fordította a fejét és akkor, éppen abban a
pillanatban, a Szegedi útról, dörögve, csattogva, egetverő csörömpöléssel egy
rémségesen nagy, szürkés-zöld vasállat csattogott be az utcájukba.
Gabi csak állt a kapuhoz lapulva és nézte a vasállatot, amely elviharzott a
ház előtt, de nyomában már ott csörömpölt-csattogott a második, meg a
harmadik. Amikor a negyediket is megpillantotta, nem állhatta tovább, sarkon-
fordult és berohant a konyhába.
 — Apu! — újságolta lelkendezve — apu! Nagy tankokat láttam, itt
mennek az utcában, sárgák meg zöldek meg szürkék, rettenetesen csattognak és
mindegyiknek a tetején egy katona áll és német tankok, legalább száz
egymásután.
Apu éppen borotválkozott, de még az arcát fedő hófehér szappanhab alatt is
látszott rajta, hogy egy szót sem hisz abból, amit Gabi mesél. A habosélű
borotvát fel is emelte tréfás fenyegetéssel, de akkor megcsörrent az ablaküveg és
az ablakkilincsen függő borotválkozó tükör is, mintha csakugyan száz vasállat
robogott volna el a ház előtt, bizonyítani Gabi igazát.
—Ezt is ők csinálják — mondta diadalmasan Gabi és megint kivágtatott az
udvarra.
Akkor már sokan álltak az ajtók előtt, az emeleten is meg a földszinten is,
mások az ablakban könyököltek, de nem az utca felé figyeltek, hanem
mindnyájan fölfelé néztek. Gabi is felfelé nézett és látta, hogy az égen kő-szürke
felhők vonulnak, akárcsak az utcán a tankok és a felhők alatt, vaskosan és szinte
egészen feketén egy repülőgép rohan. Olyan volt, mint egy súlyos, fekete
ágyúgolyó, amely körbe-körbe vágtat a levegőben és egyelőre még gondolkodik
azon, hogy hol csapjon le, de ha lecsap, mindent elpusztít és összerombol. És a
körbe keringő ágyúgolyó oldalán is ugyanolyan kereszt feketéllett, mint a
tankokén.
Ede is künn állt az ajtajukban. Gabi kényelmesen átszólhatott volna hozzá,
az udvar túlsó oldalára, de az nem lett volna szabályos. Ezért hármat füttyentett.
Ede, feleletül, ugyancsak hármat füttyentett, azután mindketten megindultak a
poroló felé.
—Szervusz — mondta Ede.
—Szervusz — mondta Gabi. — Tudd meg, hogy jövőre én is kilencéves
leszek. Mert ma születésnapom van és nyolc lettem.
—Nagyszerű — mondta Ede. — És láttad már a repcsit ?
—Az semmi — mondta Gabi. — Az utcán tankok mennek. Kinyomoztam.
— Gyerünk utánuk — javasolta Ede.
—Jó. Gyerünk — helyeselt Gabi. — De hívjuk Ducit is.
— Jó. Hívjuk — egyezett bele Ede. Hármat fütyültek,
azután egyszerre kiáltották:
— Duci! Gyere le ! Duciiii !
Komlósék ablaka mögött két copf jelent meg, azután eltűnt. Komlós néni,
kezében gyűrött zsebkendővel, nagyon sápadtan kilépett a folyosóra, áthajolt a
rácson s lekiáltott:
— Gyerekek, Duci ma nem mehet sehova.
— Beteg, néni kérem? — kérdezte Gabi. Komlós néni egy pillanatig
habozott.
—Igen, beteg — mondta végül és bement, de mintha könnyezett volna.
Gabi azonban tudta, hogy Duci nem lehet beteg, mert tegnap még
egyáltalában semmi baja nem volt és igaz ugyan, hogy Duci csak egy pocok, de
azért nem olyan, hogy egyik napról a másikra csak úgy megbetegedjék. Azon
kívül, ha beteg lenne, akkor Serbán doktor urat, a háziorvost hívták volna, akit
azért neveztek háziorvosnak, mert a házban mindenkit ő gyógyított, egyszer
még a Piszke lábát is meggyógyította. De Serbán úrnál mély csend honolt. Nem,
itt valami minden bizonnyal nem volt rendben.
—Duci nem beteg — jelentette ki Ede is határozottan és kancsalított,
mint mindig, amikor nagyon mérgelődött.
Mindenesetre utána kellett járni a rejtélynek. Felmentek hát az emeletre s
becsöngettek dr. Serbán Péterhez, akit valamely ismeretlen okból mindenki
urazott, még Gabi is, ilyen nagy volt a tekintélye.
— Szervusz, Gabi — mondta a nyíló ajtóban Serbán doktor úr. Papucsban
volt, nyakkendő nélkül, látszott rajta, hogy csak nemrégen kelhetett fel.
Szemüvege felett az előtte álló két gyerekre nézett.
— Szervusz, Serbán doktor úr — mondta Gabi. — Mondd csak, igaz, hogy
Duci beteg?
— Már hogy volna beteg? Miből gondolod?
— Abból, hogy Komlós néni mondta. Hívtuk, hogy jöjjön játszani, de
Komlós néni azt mondta, hogy Duci nem jöhet, mert beteg. Gondoltuk, te
biztosan tudod.
— Tudom, tudom — mondta Serbán doktor úr és felnézett az égre, amelyen
megint előbukkant a vadul berregő, fekete ágyúgolyó.
—És meggyógyítod? — kérdezte szigorúan Ede.
—Sajnos, nem hiszem — mondta halkan Serbán doktor.
— Úgy ! — szólt rosszallóan Gabi. — Hát akkor micsoda doktor vagy te,
Serbán úr? Talán még azt se tudod, mi a baja?
—De tudom — mondta Serbán doktor. — Tudom. Az a baja, hogy itt
vannak Hitler csapatai.
—Mért baj az Ducinak?
—Az bizony nemcsak Ducinak baj.
—De mért?
—Nézd, Gabi — mondta Serbán doktor nagyon komolyan —, ez olyan
dolog, hogy nagyon nehéz elmondani. Majd megérted magad is.
—De mikor? Persze, majd ha nagy leszek? Ti mindig ezt mondjátok.
—Sajnos, félek, hogy sokkal hamarabb. De most mennem kell.
Szervusztok.
—Szervusz, Serbán úr.
Visszaballagtak az udvarra és most már volt min gondolkodniuk. De a
poroló mellett már ott álltak az ikrek, meg ott volt az öcsi is, az alig
kétesztendős Gyurika, meg ott volt Piszke is, meg a három Sefcsik, továbbá
Dénes.
—Játsszunk valamit — indítványozta Dénes.
— Játsszunk német bevonulást — mondta Ede, aki kövér volt és a nadrágja
térden alul ért, hogy lassabban nője ki.
 Bezzeg a három Sefcsiknek nem volt ilyen gondja. Ha Peti, a legidősebb
kinőtte egy ruhadarabját — feltéve persze, hogy nem szakadt már jóval előbb
ronggyá — akkor az a ruhadarab az öccséhez, Jancsihoz került. Ha Jancsi is
kinőtte, megkapta Sanyi, a legkisebb. Mire pedig Sanyi is kinőtte, addigra már
igazán nem tudtak volna azzal a valamivel semmit sem kezdeni, de ilyesmire,
szerencsére, eddig még nem volt példa, mert ők hárman nemhogy a szövetet,
vagy a cipőtalpat, de még a vasat is elszakították volna, ahogy az anyukájuk,
Sefcsik néni mondta. Viszont ennek az öröklési rendszernek a következtében a
Sefcsik-gyerekek úgy tekintettek egymás ruhadarabjaira, mint a sajátjukéra és
váltig mondták is egymásnak : »Te, vigyázz ám a nadrágomra«, vagy pedig »Te,
hallod, már megint elszakítottad a kabátomat«.
Amit úgy kellett érteni, hogy azt a nadrágot, vagy azt a kabátot, amit utánad én
fogok hordani.
A három Sefcsik rögtön beleegyezett a bevonulási játékba, az ikrek is
beleegyeztek, Gabi is.
— Jó, játsszunk bevonulást — mondták mindannyian.
— Ti lesztek a tankok — rendelkezett
Gabi. — És én leszek a repcsi.
— És mi lesz a Piszke? —
kérdezte Ede.
— Piszke lesz a Duci — közölte
Gabi. — Duci, vagyis Piszke beteg, ezért
nem mehet sehová, itt marad a poroló
mellett. Indulás. Tankok előre!
A tankok megindultak. Elől Ede,
mögötte, párosával, az ikrek, mögöttük
libasorban a három Sefcsik, azután
következett Dénes, aki kézenfogva vezette
Gyurika-tankot és mindnyájan zúgtak,
dörögtek, csattogtak, ahogy csak a torkukon
kifért. Amikor a menet a légópince elé ért,
felzúgott Gabi motorja is és ő elindult
fülsiketítő berregéssel, vijjogással, mint
repülőgép, két karját, akár a szárnyakat
szélesen kiterjesztve. Azonban alig haladt
párezer kilométert, máris megjelent Varjas bácsi, a házmester, kezében a hosszú
pálcával és igen mérgesen kiabálni kezdett:
— Micsoda banda ! Nem takarodtok azonnal haza, szemtelen kölykei!
Ha rajcsúrozni akartok, menjetek a Ligetbe, ez nem rajcsúr.
A Varjas bácsi által emlegetett rajcsúrról egyikük sem tudta, hogy micsoda,
a pálcát azonban jól ismerték. Azért még csattogtak, csörömpöltek, pöfögtek
egy kicsit, de amikor Varjas bácsi, pálcáját lengetve, ellépett az ajtótól, mindjárt
nekiiramodtak és csak az utcán álltak meg, hogy kifújják magukat.
 — Hát azért mondom ! — szólt utánuk diadalmasan Varjas bácsi és
visszabújt a lakásába.
Künn álltak az utcán, ami igazán nem sokban különbözött az udvartól.
Szürke por borította, mint amazt. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy az
utcán nem állt ott a poroló az ablak alatt, meg hogy odabenn az udvaron a
kerékpárt is csak tolni volt szabad, míg idekünn az utcán a kintornázás sem volt
tilos. A kapu alatt ugyanis egy megfeketedett vastábla függött s azon állt, hogy
koldulás és kintornázás tilos. Csak azt tudták volna, hogy mi lehet az a kintorna?
Egyszer még az öreg verklistől is megkérdezték, de az sem tudta, pedig ő
legalább százesztendős volt már.
— Most mit csináljunk? — kérdezte Ede.
—Én már tudom — jelentette ki Gabi. — Reggel egyedül nyomoztam,
ugyanis ma éjszaka rablók törtek be a légópincébe és elrabolták Piszke
gyerekeit.
—Azokat vízbe fojtották — közölte Dénes.
—Nem is igaz — tiltakozott Gabi. — Igenis elrabolták. Én kinyomoztam
őket. Erre mentek a ház előtt, de sokan voltak, nem tudtam elfogni őket. Most
majd együtt tovább nyomozunk. Jó?
Mondták, hogy jó. Erre Gabi elmagyarázta, hogy nagyon óvatosan kell
nyomozni, mert a rablók rém elszánt fickók, nem szabad felkelteni a
gyanújukat. Ezért most szétoszlanak, úgy tesznek, mintha nem ismernék
egymást és elindulnak a nyomokon.
Szétoszlottak. Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Elindultak.
A nyomokat nem volt nehéz követni, mert a tankok hernyótalpai mélyen
belevájtak a kocsiút földjébe, amely alig egy-két napja engedett fel a fagytól. Ők
lehajolva vizsgálgatták a nyomokat, azután titokzatosan bólintottak és
továbbmentek, illetve továbbnyomoztak.
Az Országbíró utca sarkán Szipó álldogált és szipogott, szokása szerint.
Vele volt a húga, Milka, aki azon dolgozott, hogy a rongybabáját
belegyömöszölje egy ereszcsatorna végébe, de ezidáig még nem sikerült neki.
— Gyertek nyomozni — hívta őket Ede.
Azok semmit sem kérdeztek. Mentek.
A grundon pillantották meg a tankokat. Hat tank állt egymás mellett,
mindegyiknek az orrából hosszú ágyúcső meredt előre, olyanok voltak, mint az
elefántok az állatkertben. És mindegyik mellett ott állt az ápolója, egy-egy
feketeruhás katona.
—Itt vannak — alapította meg Gabi és megállt. A többiek is megálltak
és nézték a katonákat, kiknek karján széles vörös karszallag virított, a karszalag
közepén fehér kör, a fehér körben fekete horogkereszt.
A katonák nem mozdultak. A gyerekek se. Csak álltak és bámultak igazán
nem csináltak semmi mást. Egyszercsak megjelent egy hetedik katona, és
mérgesen kiabálni kezdett. Senki se értette, hogy mit mond.
— Hiszen ezek még magyarul se tudnak — jegyezte meg sajnálkozva
 Dénes.
A katona, mármint a hetedik, tovább kiabált, mindig vörösebb lett, mérgesen
hadonászott és azt ordította, végre egészen érthetően : — Mars ! Mars !
Szakasztott olyan volt, mint Varjas bácsi.
Ettől megijedtek és elszaladtak, de időnként hátra-hátranéztek, nem fut-e
utánuk a mérges katona.
Most, hogy már mindent kinyomoztak, igazán nem tudtak mihez kezdeni.
De szerencsére Szipó elhozta a rongylabdáját, hát legalább labdázhattak egy
kicsit, mert nagyon korán volt még hazamenni. Gabi állt be a kapuba, amit
kapufa híján úgy jelöltek ki, hogy az egyik sarokba egy nagy követ tettek, a
másik sarokba pedig — mivel csak egy nagy követ találtak — Gyurikát ültették
és megmondták neki, hogy maradjon szépen a helyén. Érdekes volt a játék, már-
már úgy látszott, hogy Gabiék győznek, amikor a nagysefcsik rosszul
helyezkedett, nem tudta szerelni Jancsit, a középsősefcsiket, aki elcsípte a labdát
és kapura rúgott. Gabi gyönyörűen vetődött, azonban a labdát nem sikerült
elérnie. S nem volt elég a gól, még földet sem ért, amikor, vetődés közben
érezte, hogy valami reccsen. A sötétkék ruha hónalja kinyílt, mint egy
csodálkozó szem és a varrás mögül kinézett a világba a fehér bélés.
A kapufélfát helyettesítő Gyurika felugrott s a labda után szaladt. Gabinak
pedig hirtelen eszébe jutott, hogy március tizenkilencedike van, a születésnapja,
jó lesz hazamenni. Azaz, lehet, hogy nem is lesz olyan nagyon jó!
Feltápászkodott a földről, leporolta a ruháját és megindult hazafelé. Lassan
ment, abban reménykedett, hogy hazáig meggyógyul a ruha. Vagy ha nem is
gyógyul meg, de útközben majd eszébe jut valami, amivel megmagyarázhatja a
szakadt hónaljat. De nem jutott eszébe semmi és így most már kizárólag abban
reménykedhetett, hogy azért nem fog nagyon kikapni, mert március
tizenkilencedike van, nyolcadik születésnapja.
Anyu a tűzhely mellett állt és ebédet főzött.
Gabi szívszorongva mutatta meg a szakadást.
Anyu még össze sem szidta, csak ennyit mondott:
— Mit számít az, Gabikám? Hiszen micsoda nap is van ma!
Gabi rettentően büszke lett, hogy olyan nagy nap az ő születésnapja, hogy
még az elszakadt ruha sem számít. Csak azt nem értette, miért beszél anyu olyan
szomorúan. De nem sokat törte a fejét, hanem bement a szobába, hogy levesse a
ruháját és minél gyorsabban eltüntesse szem elől a beteg kabátot.
A szobában rengetegen voltak. Amikor ő belépett, elhallgattak és egyszerre
ránéztek, mintha tudnának az elszakadt kabátról.
Rosmeyer bácsi, Ede papája, az ágyon ült, egészen összegyűrődött alatta a
zöld mokettakaró. Apu az asztalnál ült, sötétkék ruhában, mellette Sefcsik bácsi,
aki kicsi volt, de mindig nagyon sokat beszélt, azért most bekötötték a száját,
hogy ne juthasson szóhoz. Később azonban kiderült, hogy Sefcsik bácsi egész
jól tudott beszélni és nem a száját kötötték be, hanem a bajuszát, bajuszkötővel,
hogy mentől kackiásabban ágaskodjon. Azonkívül ott volt még Kolba bácsi, aki
Gabi kisszékén kuporgott, és a térde az állát verte, meg ott volt Rendek úr is,
akit Gabiék, páratlanul nagy feje miatt, Lopótök-nek neveztek maguk között.
Rendek úr a másik ágyon ült, anyuén, cigarettát sodort és a dohányszemeket
csapkodta le tenyerével a takaróról.
Egy pillanatig mindannyian hallgattak, tetőtől talpig jól megnézték Gabit,
aki kinyitotta a szekrényt — a szekrényajtó iszonytatóan nagyot nyikordult —
és az ajtó mögé bújva levetette a kabátját. Csöndben várták, hogy Gabi felvegye
az ajtó mögött a másik ruháját, a köznapit s amikor végre kiment a konyhába,
mindannyian egyszerre kezdtek beszélni.
Gabi a hokedlire ült, a sarkával ütemesen dobolt a falon és nézte, hogyan pöfög
a bab, mintha csak haragos pokol lapulna a lábas fenekén. Olyan hangja volt a
babnak, akárcsak Rosmeyer bácsinak, szakasztott olyan rekedt és pöfögő és
zsíros. Gabi, amint ott ült a konyhában, a hokedlin, nem is tudta biztosan, hogy
tulajdonképpen a bab pöfögi, vagy Rosmeyer bácsi mondja odabent:
—Phö, phö, nagyon helyes, hogy végre itt vannak Hitler katonái.
Régebben kellett volna. Most majd rend lesz.
Közben már a leves is forráshoz készülődött a kis barna fazékban. És abban
a pillanatban, amikor forrni kezdett, megszólalt odabenn Sefcsik bácsi zubogó
szava.
— Deamindenitneki — rotyogta egyszuszra — nemondjanekemsenkihogy
jólvanezígy lehethogyamaga kocsmájatelilesznácikatonákkal, deamiházunk
majdalaposan kiürülnekemháromgyerekemvan akitfelakaroknevelnimicsoda
dologazhitlernekígybetörniMagyarországra nemvagyunkrabszolgák.
— Úgy, úgy — morogta mérgesen a tűz, vagy talán Rendek úr, a Lopó-tök
—, ezt ugyan ne mondja még egyszer szomszéd. Nem betörők azok, hanem a
szövetségeseink.
—Gyerünk, leves, gyerünk, ne hagyd magad — biztatta Gabi gondolatban a
kis barna fazekat és az nem is hagyta magát.
— Szövetségeseimagának, denemnekem — zuborogta, szusszanás
nélkül — ugyanszépkisszövetségesek mondhatom tankkalmegrepülőgéppel
megrohannak, megisszukmimég ennekalevét annyibizonyos
hogysüllyedtekvolna elmíndnyájan amikorbetettékhozzánk alábukat
megbánjukmimégeztkeservesen...
Most váratlan segítség érkezett a tepsi felől, amelyben vékony
krumpliszeletek sercegtek a forró zsírban. A tepsi Kolba bácsi hangján szólalt
meg.
— Piha, de meg ám ! — ezt mondta a tepsi, vagyis Kolba bácsi. — Ellenünk
könnyen nyeri meg Hitler a háborút, mert lám, most is, az egyik így beszél, a
másik meg úgy, ahelyett, hogy nekiálltunk volna, oszt ki veletek innen,
takarodjatok. Most aztán nálunk is az lesz, ami náluk, mert a nyakunkra ült
Hitler. Derék emberek eltűnnek, elhurcolják őket, börtönbe, meg ki tudja, hová,
ha egy hangos, igaz szót szólsz, már a nyakadon a rendőrségük, már visznek is.
Rémség, szörnyűség ... és azután majd jönnek a bombák, ne féljenek, jut majd
nekünk annyi odaföntről, csak győzzük elkapkodni.
— Nono, no — mondta megfontoltan apa és az a nagykanál, amivel anyu a
babot kavarta — nono, no, hiszen még nem tudhatunk semmit, előre nem lehet
azt sohase tudni, nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik.
—De nem ám! — rikkantott a sistergő zsír. — Mert sokkal feketébb!
—Hát nekem ebből elég volt — dünnyögte a tűz.
—Majdakkormondja hogyelégvolt amikoravégéreértünk deholvagyunk
mégattól — rotyogta a leves.
— Ph, ph — ezt én nem hallgatom tovább — pöfögte a babfőzelék.
Most rettenetes zenebona támadt. A zsír belefröccsent a babfőzelékbe, a
levés összeakaszkodott a zsírral, a tűz kicsapott a kályhából és lekozmálta a
főzeléket. Hiába kavart a nagykanál, tönkrement az egész ebéd.
Az ajtó kivágódott. Gabi felriadt. A fazekak, lábasok, tepsik villámgyorsan
visszaugrottak a helyükre. Csend lett. A konyhán köszönés nélkül
keresztülrobogott Rosmeyer bácsi, nyomában Rendek úr, a Lopótök, mögötte
Sefcsik bácsi és Kolba bácsi haragos arccal.
Legvégül apu lépett ki a szobából, az állát simogatta, mint mindig, ha
töprengett valamin s elgondolkozva mondta:
—Hát akkor talán ehetnénk is.
Csendben ebédeltek, azután apu lefeküdt, hogy szundítson egyet, anyu meg
az ablakhoz ült s varrni kezdte Gabi sötétkék kabátjának a hónalját. Gabi
kirakta a gombcsapatot, a székre térdelt és az asztalra hasalva saját maga ellen
gombozott. Közben félszemmel anyura pislogott, várta, hogy mikor indulnak
végre cukrászdába meg moziba, ahogy megígérték neki. Lassan-lassan sötétedni
kezdett, apu horkolt a télikabátja alatt, amivel takaródzott, anyu pedig csak ült
az ablaknál s néha az ölébe ejtette a kezét és mintha figyelt, hallgatódzott volna,
de lehet, hogy egyszerűen csak hallgatott.
Gabi végül nem állhatta tovább, megkérdezte :
—Anyu, mikor megyünk moziba?
—Ma nincs mozi, fiacskám — felelte anyu csendesen.
—De miért nincs, anyu?
—Mert nincs. Tudhatnád. Csend.
Majd Gabi óvatosan megkérdezte :
— Anyu ! Cukrászdába se megyünk?
— Nem, kisfiam, nem megyünk.
—Ma cukrászda sincs?
—Nem, kisfiam, ma cukrászda sincs. Tudhatnád.
—De mért nincs, anyu? A németek miatt?
—Azok miatt, hát — felelte anyu s hozzátette —, majd máskor elmegyünk.
— A németek miatt! — gondolta Gabi. És elképzelte, hogy minden mozi és
minden cukrászda előtt egy-egy tank áll és ha jön egy kisfiú, hogy
megünnepelje a születésnapját, akkor az ágyúval lövöldözni kezdenek és jön
egy feketeruhás német, pálcával a kezében, nem is olyan, mint Varjas bácsi,
hanem ezerszer borzasztóbb és kiabál, hogy mars! mars! és elkergeti a kisfiút.
És nagyon sokan vannak, úgyhogy minden mozi és minden cukrászda elé jut
belőlük és odafönt a levegőben, a repülőgépben ül a parancsnokuk és figyeli,
hogy mindent úgy csinálnak-e, ahogyan parancsolta. Csak azt nem értette Gabi,
honnan tudták meg, hogy pont ma van a születésnapja. Biztosan a Lopótök
mondta meg nekik. Az nem szereti a gyerekeket, se a három Sefcsiket, se a
Dénest, se a Ducit, még Gyurikát se, pedig azt mindenki szereti, legkevésbé őt,
Gabit szereti, talán csak az Edét kedveli. És most így elrontották az ő
születésnapját. De azért, ami biztos, biztos, meg kellene nézni, hátha mégsem
áll minden egyes mozi és cukrászda előtt német tank. Ha anyu elszundítana,
akkor megnézhetné, persze csak álruhában, hogy ne ismerjék fel.
Gombozott és várta, hogy anyu elszundítson, mert mindig elszundikált az
ablaknál, foltozgatás, varrogatás közben. Egy idő múlva lecsusszant a székről és
közönyös arccal — mint aki azt mondja: semmi, semmi, csak úgy járkálok egy
kicsit — kisétált a konyhába, leakasztotta a szögről apu portássapkáját,
álruhának, aztán vizet ivott, vágott magának egy karaj kenyeret, azt csendesen
elmajszolta a tűzhely előtt ülve, fején a portássapkával, azután megint vizet
ivott.
Mikor mindezzel végzett, belesett a szobába. Anyu, fejét a sötétkék kabátra
hajtva, aludt. Óvatosan kilopódzott az ajtón, majd nagy iramban
keresztülvágtatott az udvaron. A kapuban beleütközött valakibe.
— Hohó ! Hiszen ez Gabi! — kiáltotta vidáman Serbán doktor, amikor
leemelte a fejéről a portássapkát, hogy lássa, ki rejtőzik alatta.
—Szerbusz Serbán úr — köszönt illedelmesen Gabi és a sapka után nyúlt.
— Hiszen neked tulajdonképpen születésnapod van ma, ugye? — mondta
Serbán doktor. — No hiszen, micsoda egy születésnap.
—Igen, mert a Lopótök elárulta a németeknek és azok most ott állnak
tankkal minden mozi és minden cukrászda előtt és nem engednek be, tudod?
— Gondolod? — kérdezte Serbán doktor. — Különben, lehet, hogy igazad
van. No, idefigyelj. Ha akarod, hát a moziért kárpótlásul majd mutatok neked
valamit.
—Mit mutatsz?
—Csak bízd rám, van nálam egy-két érdekes dolog, hiszen tudod.
—Tudom — mondta Gabi. — De van-e olyan csöved, amiben látni lehet a
láthatatlant?
—Amiben látni lehet a láthatatlant? — gondolkozott el Serbán-doktor. —
Várjunk csak, mi is lehet az. Aha, tudom már. A mikroszkópra gondolsz?
—Nem tudom, hogy milyen pók. De, tudod, olyan csöve van neki, ami
megmutatja azt is, ami olyan picike, hogy már nincs is.
— Persze, hogy mikroszkóp. No, csak gyere, van nekem, hogyne volna. Hát
persze, hogy van.
Már mentek is felfelé a lépcsőn. Serbán doktor egy kicsit nehezen mászta
meg azt a néhány lépcsőfokot, állandóan fújtatott és szuszogott és minden
ötödik lépcsőfokon megállt, pihenni. Ilyenkor a szemüvege felett Gabira nézett,
aki türelmetlenül előreszaladt. Végre mégiscsak felértek az első emeletre és
több emelet nem is volt. Serbán doktor kulccsal kinyitotta az ajtót, előrement,
meggyújtotta a villanyt. Az asztalnál egy idegen ült és cigarettázott.
Gabi azonnal látta rajta, hogy betörő és már készült, hogy részt vegyen
Serbán doktor oldalán a betörőfogásban. De Serbán doktor ránézett a
cigarettázó idegenre és elámult.
—Keresnek — mondta az idegen, köszönés helyett és minden helyett. —
Már mindenkit lefogtak, akit tudtak, pontos névsoruk van, úgy látszik. Amikor
hazamentem, páncélautó állt a ház előtt.
—Neked is születésnapod van? Azért — kérdezte Gabi.
Az idegen ránézett. Serbán doktor is feléje fordult és olyan csodálkozó
tekintettel vizsgálta, a szemüvege felett pillantva rá, mintha most látná először,
vagy mintha abban a bizonyos csőben figyelné, amiben látható a láthatatlan. A
te gyereked? — kérdezte az idegen.
—Nem. A barátom — felelte Serbán doktor. — Ez Gabi. Ez a bácsi pedig,
izé...
— Kelemen — vágott közbe gyorsan az idegen. — Kelemen András.
— Úgy van, Kelemen András, olyan feledékeny vagyok — mentegetődzött
Serbán doktor. — Most pedig Gabikám, nekem egy
kis megbeszélnivalóm van Kelemen barátommal,
úgyhogy a legokosabb lenne, ha hazamennél.
— Azt ígérted, hogy megmutatod a csövet —
emlékeztette Gabi.
—Ez igaz. De talán inkább holnap. Tudod,
Kelemen bácsi, a barátom...
—Legfeljebb neki is megmutatjuk — javasolta
Gabi. — Hiszen neki is születésnapja van.
—Miből gondolod, hogy születésnapom van?
— érdeklődött Kelemen András.
— Hiszen tudom én — mondta Gabi —, én se
mehetek ma születésnapi moziba, meg
születésnapi cukrászdába, mert ott állnak a
németek tankkal. Te mehetsz a páncélautó miatt.
Szóval neked is születésnapod van, én nyolc éves
vagyok. Te hány vagy?
—Én harmincnyolc.
— De hogyan kerülsz tulajdonképpen ide a lakásba? -
érdeklődött Serbán doktor.
— Egyszerűen — mondta Kelemen András —, a
takarítónőd engedett be, még délelőtt. Azóta várok rád. Nem
akartam villanyt gyújtani. De hagyjuk ezt. Most inkább
lássuk azt a csövet.
 Átmentek a másik szobába, abba, amit Gabi nagyon jól ismert abból az
időből, amikor szamárköhögése volt és abból az időből is, amikor mumszot
kapott, meg bárányhimlőt, meg torokgyulladást, meg amikor elrontotta a
gyomrát. Itt mindig ki kellett nyújtania a nyelvét, azt kellett mondania : á-á-á,
meg mélyet kellett sóhajtania ... De most szó sem, volt nyelvnyújtásról, meg
sóhajtásról, mert Serbán doktor már vette is elő a szép ezüstszínűre nikkelezett
csövet, ami kicsike állványra volt erősítve és az oldalán csavarok voltak.
Behunyta a félszemét, a másikkal belekukkantott a csőbe és csavargatni kezdte
a csavarokat. Azután felvett az asztalról egy apró kenyérmorzsát és megmutatta
Gabinak: látod? Gabi látta. Akkor a kenyérmorzsát a cső alá tette és Gabi végre
belenézhetett a csőbe.
Óriási, vörösesbarna sziklát látott és ez volt a kenyérmorzsa.
—Most megnézzük a vizet — mondta Serbán doktor és egy csepp vizet
csöppentett a mikroszkóp alá.
Gabi belenézett a csőbe és valóságos tavat látott, amelynek vizében állatok
cikáztak : kígyók meg halak, talán még emberevő cápák is.
A tavon egy szép kis hajó is úszkál — gondolta Gabi és valóban, máris ott
úszkált a szép kis fehér hajó, pontosan olyan, amilyenre gondolt és a fedélzetén
ott utazott ő maga, Gabi, mint a hajó kapitánya. De akkor a hajó fölött
repülőgép jelent meg, fekete és tömör, mint egy zúgó ágyúgolyó, pedig a
repülőgépre nem is akart gondolni, de az mégis ott volt és lecsapott és
elsüllyesztette a szép fehér hajót, azután ő maga is belezuhant a tóba és a
hullámok összecsaptak fölötte. És amikor Gabi rémülten kinyitotta a másik
szemét is, hát semmi sem volt ott, csak egy csepp víz a mikroszkóp alatt és
Serbán úr meg Kelemen András a másik szobában. És Kelemen András éppen
azt mondta, igen halkan Serbán doktornak :
—Meg kell találni az összeköttetést az elvtársakkal és fegyvereket kell
szerezni, mert különben mindnyájunknak végünk van.
- Egy puskalövés nélkül! — háborgott Serbán doktor — egyetlen
puskalövés nélkül kiszolgáltatták ezek a gyilkosok az országot a
legrosszabbnak.
—A legrosszabb még csak most jön majd — hallotta Gabi Kelemen
András válaszát, majd ezt: — Mondd csak, a gyerek nem hall minket ?
— Ugyan ! — felelte Serbán doktor. — Szegénynek eléggé elrontották a
születésnapját. Éppen március tizenkilencedikén kellett születnie. És
Hitlernek éppen az ő születésnapján kellett megrohannia az országot. De ne
félj, nem hallgatódzik. Gabi nem olyan gyerek, aki hallgatódzik.
— Persze. És úgyse értené, amit beszélünk — helyeselt Kelemen András.
— Jó a gyerekeknek.
Gabi éppen szólni akart, hogy nem is olyan jó a gyerekeknek, mert
nagyon sok bajuk van, meg azt is, hogy hallja, amit odaát beszélnek, de
elkésett, mert Kelemen András már folytatta a mondókáját. És Gabi hiába
hunyta be a félszemét, hiába hajolt a mikroszkópcső fölé, ott már nem látott
semmiféle csodát, mert a halk hang teljesen lekötötte a figyelmét.
Kelemen András arról beszélt, hogy. Hitler csapatai, akiket ő néha náciknak,
néha meg fasisztáknak nevezett, már kora hajnalban megrohanták Budapestet és
most mindenkit elfognak és börtönbe zárnak, aki nem akar az ő oldalukon
harcolni és azt akarja, hogy béke legyen, ö sem mer odahaza aludni, mert nem
tudja, mikor törik rá az ajtót a géppisztolyos gyilkosok, hogy megöljék vagy
elhurcolják. Neveket mondott, azoknak a neveit, akiket már megrohantak és
megöltek, vagy elhurcoltak, Gabi nem értette pontosan, hogy hová, csak azt
értette, hogy ott kínozni fogják őket. Serbán doktor minden névnél összecsapta a
kezét, sziszegett meg azt kiáltotta: no, megálljatok, gazemberek ! Az idegen
pedig tovább beszélt és azt mondta, hogy ő mától kezdve nem Csépány János,
hanem Kelemen András és felveszi a kapcsolatot, valami titkos mozgalommal és
fegyvereket kell szerezni, hogy harcolhassanak a betörők ellen, de nem igazi
betörőkre gondolt, hanem a hitleristákra. És azt is mondta, hogy az elvtársak
nem fogják ölbetett kezekkel nézni, hogy eladják az országot, ez szégyen, ez
tűrhetetlen. Végül pedig azt kérdezte, hogy hol alhatna ma éjszaka, mert haza
nem mehet és nagyon fáradt, majd holnap keres magának titkos lakást.
Erre Serbán doktor azt felelte, hogy először is hamis iratokat kell szerezni,
hogy igazolni tudja magát, ha sor kerül rá, azonkívül meg kell növesztenie a
bajuszát, hogy üldözői ne ismerhessenek rá. Addig pedig ott fog rejtőzködni
majd őnála. Gabi nem sokat értett az egészből. De azt most már értette, hogy
a németek nem az ő születésnapja miatt törtek be Pestre, hanem valami más,
valami nagyon rossz miatt. Eszébe jutott a délelőtti beszélgetés is, amikor
Kolba bácsi azt mondta : a derék emberek eltűnnek, elhurcolják őket... Serbán
doktor barátja is derék ember tehát, mert őt is el akarják fogni és el akarják
hurcolni és mindenkit el akarnak fogni és el akarnak hurcolni, aki nem akar a
németek oldalán harcolni és azt akarja, hogy béke legyen ... vagyis azok a
derék emberek. Nagyon szeretett volna még többet is tudni az egészről, de
nem kérdezhetett, mert akkor kiderült volna, hogy hallgatódzott, pedig ő
igazán nem olyan és az tulajdonképpen nem is volt hallgatódzás, csak
véletlen.
Kelemen András, akiről senkinek sem volt szabad tudni, hogy Csépány
János az igazi neve, éppen akkor mondta Serbán doktornak ;
—Senkinek se szabad tudni, hogy nálad vagyok. Még Teréz néninek sem,
csak az elvtársaknak, a mozgalomból.
— És Gabi? Ha meglátja, hogy maradsz ? — kérdezte Serbán doktor.
—Majd nem látja. Most elbúcsúzom — mondta halkan Kelemen András,
azután hangosan kiáltotta : — Szervusz Gabi, én megyek !
— Kezitcsókolom, szerbusz — felelte Gabi és nagyon jól hallotta, hogy jó
hangosan kinyilik meg becsukódik az előszoba ajtaja, azután azt is hallotta,
hogy a konyhaajtó, amely az előszobából nyílt, halkan bezárul valaki mögött. És
akkor belépett a szobába Serbán doktor.
— A barátom elment — ezt mondta.
 — Én is megyek — búcsúzott Gabi és büszkén gondolt arra, hogy tud
valamit, ami titok, de nem kitalált, hanem valódi titok, amit senkinek sem
szabad tudni, csak a mozgalomnak, úgyhogy lehetséges, hogy most már
tulajdonképpen ő is mozgalom. És nagyon büszke volt magára és kifelémenet
szinte szeretettel pillantott a barna konyhaajtóra, amely mögött Kelemen
András, akiről senkinek sem szabad tudnia, hogy valójában Csépány János,
most arra vár, hogy ő elmenjen és akkor előbújhat a rejtekhelyéről és lefekhet
aludni, mert nagyon fáradt.
Odahaza persze nagy volt a riadalom. Anyu sírt az eltűnése miatt, apu pedig
faggatni kezdte, hol csavargott ilyen soká. Elmondta, hogy Serbán úrnál volt,
elmesélte a mikroszkópcsövet is, de többet nem mondhatott, pedig hogy
csodálkoztak volna, ha mesélni kezd.
De a vacsoránál annyit mégis megkérdezett:
—Apa kérem, mi az a mozgalom?
Apu ránézett, meghökkent, azután hümmögött s végül azt mondta:
—Jobb lesz, ha nem használsz ilyen szavakat. Most nem olyan időket
élünk.
Gabi szerette volna megkérdezni, hogy milyen időket élnek, de nem merte,
így hát ettől sem lett okosabb. Inkább hallgatott és azt igyekezett kitalálni, hogy
mi is lehet az a mozgalom. Nem lehet nagyon rossz dolog, ezt abból gondolta,
hogy az idegen is és Serbán doktor is mozgalom, márpedig Serbán doktor jó,
tehát akkor a mozgalom is jó. De ő is szeretne jó lenni. És akkor ő kivel lehetne
mozgalom? Dénessel? Edével? Ducival? Vagy talán a három Sefcsikkel? Egyik
se volt egészen olyan, amilyennek a mozgalmat képzelte, pedig azt se tudta
pontosan, hogy milyennek képzeli. Végül is lefeküdt és elaludt, mert ez látszott
még a legjobb megoldásnak.

II. FEJEZET

A SÁRGA KITÜNTETÉS
Az egész ház mélyen aludt. Sötét volt minden; egyetlen ajtón, egyetlen
ablakon sem szűrődött ki fénysugár. Csupán a lépcsőházból szivárgott
valamilyen halvány, liláskék derengés, mintha maguk a lépcsőfokok
világítanának önmaguknak, hogy meg ne botoljanak egymásban, amint szép
rendben haladnak felfelé, fokról fokra, egészen az emeletig és onnan tovább, a
padlásfeljáró vasajtajáig. Ez a liláskék derengés csak mégjobban
kihangsúlyozta, hogy milyen sötét az udvar, milyen fénytelen az udvar felett
körbefutó folyosó és milyen fekete a tintafekete égbolt alatt a meredek háztető,
amely egy kissé az udvar fölé hajolt, alkalmasint azért, hogy megnézze, miért
olyan sötét minden odalent.
Az egész ház olyan volt, mint Gabi rajza, amelyet egyszer számtanóra alatt a
számtanpélda helyett firkált a füzetébe, de a tanító bácsi észrevette, hogy nem
figyel s rászólt, hogy mit művel? És akkor megrezzent, ijedtében feldöntötte a
tintatartót és a tinta mind az irkára ömlött és a következő pillanatban sötétkék
tintafolt terpeszkedett a rajz helyén. Látjátok — mondta akkor a tanító bácsi —
ilyen egy rossz gyerek füzete. És megmutatta az egész osztálynak az irkalapot,
amelyen megszáradt a tintafolt és alatta sötétkék vonalakkal, egyes-egyedül
Gabi számára láthatóan, ott rejtőzött a szép rajz. Hát ilyenek voltak, ilyen
láthatatlanok, inkább csak sejthetők, a ház fekete körvonalai az éjszaka fekete
tintafoltja alatt.
De a számtanfüzetben csak egyet kellett lapozni s máris vidám fehér papír
ragyogott a következő oldalon. A házban is csupán egyet kellett lapozni, csupán
egyetlen ajtót kellett kinyitni és máris vidám, fehér fénysugár tört elő. Ugyanis a
fekete ajtók, a fekete ablakok mögött mindenütt égett a villany. Gabiéknál is.
Mindhárman az asztál körül ültek. Apu újságot olvasott, anyu, orrnyergéről
lecsúszott szemüveggel szunyókált az ölébe ejtett foltozás felett. Gabi pedig az
asztalra hasalva gombozott. A megvetett ágyon három nagykabát feküdt, az ajtó
mellett egy szatyor és két kézitáska kuporgott a földön, mintha csak úti
készülődés folyna Kolbáéknál. A szatyorban kenyér volt, néhány keménytojás,
szappan, törülköző, alma, sótartó, vatta, jód, varrókészlet, bögrében
pecsenyezsír, üvegben szódavíz. A táskában fehérnemű szorongott, továbbá
Gabi ünneplője, az a bizonyos, amelynek hónalja a születésnapi futballozás
alkalmával kirepedt, azután apu sötétkék ruhája, meg anyu selyemruhája meg
még sok mindenféle, amit Gabi nem is tudott egész pontosan.
Alaposan felkészültek az utazásra, az már bizonyos, pedig nem is
szándékoztak messzire utazni, csak az udvar végébe, a légópincébe, oda se
szívesen. De mit lehetett tenni, ha egyszer Csobán néni, aki éppen légoltalmi
ügyeletes volt, körüljárta a házat, ellenőrizte, hogy az ablakok jól el vannak-e
sötétítve, és bekopogott mindenüvé, hozzájuk is, hogy jó lesz készülni, mert
jelez már a rádió, alighanem légiriadó lesz, le kell majd menni az óvóhelyre.
Akkor Gabi mindenesetre kiszaladt, megnézni, hogy a fekete papírból készített
elsötétítőtáblák pontosan takarják-e az ablakot, nem csillan-e ki valami kicsi
fény, mert abból borzasztó nagy baj lenne, ha odafentről meglátnák, hogy
valami világít idelenn. De felesleges volt az aggodalma, egyetlen fénysugár se
szűrődött ki, minden a legnagyobb rendben volt, így hát Gabi visszamehetett a
szobába gombozni és várni a légiriadót.
Csak ültek az asztal körül és csak vártak.
Apu már éppen azt mondta:
- No, úgy látszik, ma nem lesz

Amikor utálatosan nyávogó és vijjogó hangon felüvöltöttek a szirénák,

valósággal kárörvendő süvítessél jelezve, hogy jönnek a bombázó repülőgépek.
Azok számára pedig, akik esetleg még a sziréna hangját sem hallották meg,
Csobán néni, az ügyeletes, teljes erejéből verni kezdte egy mozsártörővel a ház
külön vészharangját, a légópince bejáratánál függő rozsdás síndarabot, csak úgy
zengett belé az udvar.

Gabi felvette a kabátját, anyu a szatyrot vette kezébe, apu a két táskát, azután
eloltották a villanyt és kiléptek az udvarra. Amikor becsukták maguk mögött az
ajtót, nem tudták, viszontlátják-e valaha
még a szobakonyhás lakást, a jólismert
bútorokat, a meghitt tűzhelyet. Lehet, hogy
egy óra múlva nem marad semmi egyebük,
csak a szatyorban s két kézitáskában
rejtőző kicsi motyójuk. Az lesz az
éléskamrájuk, a ruhásszekrényük s a
kincseskamrájuk is.
Mindenfelől, a földszintről is, az
emeletről is ajtónyitások nyikorgó zaja
hallatszott és a vaksötét udvar megtelt
zajokkal.
—Jaj, a bokám ! — hallatszott a
lépcsőház felől.
— Gyere szépen, Gyurika — hangzott
az emeleti folyosóról.
—Ica, Mica, hol vagytok?— kiáltotta
egy ijedt hang az udvaron, mire,
valahonnan, a poroló mellől jött az ikrek
illedelmes válasza:
—Itt vagyunk, anyu.

Az udvar közepén pedig ott állt Rendek úr, azaz Lopótök, a házparancsnok, aki
ilyenkor elemében érezte magát, mert a hatalmát gyakorolhatta.
Legnevezetesebb testrészén szürke légósisak csillogott s időről időre
felvillantotta villanylámpáját, miközben még a rozsdás síndarab és a szaporán
működő mozsártörő egyesült zenebonáját is túlharsogó hangon ordítozott:
— Gyerünk már ! Mozgás ! Mindjárt itt lesznek ! Hé, Sefcsikék, mi lesz
odafent! Mindenki azonnal jöjjön le. Ki mozog ott azzal a zseblámpával, a
kutyamindenit! Rögtön eloltani! Gyerünk ! gyerünk ! gyerünk !...
Gabi visszaemlékezett a légógyakorlatokra, amelyeken azt tanulták, hogy
mit kell majd tenni, ha jön a légitámadás. De a gyakorlatozás egészen másképp
festett, akkor sokkal kevesebb volt a kiabálás és sokkal több a nyugalom.
Lopótök hangja nem reszketett annyira, senki se rándította meg a lábát a
lépcsőházban és ha például azt gyakorolták, hogy valakinek valami baja történt,
akkor Lopótök nem kiabálta, mint most, hogy az nem számít, ha kificamodott,
majd visszaficamodik, csak mozgás, mozgás, gyerünk már, hanem azonnal ott-
termett a képzeletbeli sérült mellett két szakképzett ápoló és nagyszerű
elsősegélyt nyújtottak annak, akinek tulajdonképpen nem is volt semmi baja.
Most azonban szó sem volt ilyesmiről, úgyhogy Gabi megállapította magában:
úgy látszik egészen más a gyakorlatozás és egészen más az igazándi.
Végre, Lopótök szüntelen irányítása és parancsosztogatása ellenére mégis
lejutottak a légópincébe, amelynek tetejét vastag faoszlopok tartották, hogy
bombatalálat esetén se zuhanjon a fejükre. A falak mentén lócák sorakoztak, a
második pincében pedig a lócákon kívül még nagy teknők is voltak, meg két
hatalmas, kormos üst, mivel azelőtt ez volt a mosókonyha s a falak még mindig
őrizték a nedves, gőzös mosottruhaszagot.
Gabiéknak ebben a pincében volt kijelölve a helyük, szemközt az ajtóval, a
sarokban. Apu azt mondta, hogy ez a pince a legszilárdabb, anyu azt mondta,
hogy ezt a pincét legalább megszokta már, legfeljebb majd azt képzeli, hogy
nagymosás van és akkor nem is olyan rémes a légitámadás. Gabi nem mondott
semmit, csak körülnézett.
Ugyanazt látta, amit tegnapelőtt meg az elmúlt héten látott. Az ajtó mellett
az ikrek ültek, illedelmesen és hajszálra egyformán, csak éppen hogy Ica
valamivel soványabb volt » nem akar enni ez a gyerek « — panaszkodott
mindig a mamája), Mica viszont valamivel gömbölydedebb (»ez a Mica még a
szöget is megenné« — dicsekedett mindig a mama). Úgy festettek, mintha
kizárólag azért ülnének ott két példányban, hogy választani lehessen közöttük.
Az ikreken túl ültek Terebesék, elhúzódva mindenkitől, mintha az egész
pince valamilyen súlyos fertőző betegségben szenvedne. Körülbástyázták
magukat bőröndökkel, kerek kalapskatulyákkal, a hátukat mereven kifeszítették,
mintha nyársát nyeltek volna s nem néztek se jobbra, se balra. Terebesné
őméltósága a férjére nézett, Terebes úr pedig szarvasbőrkesztyűbe bújtatott
kezére, amely sétapálcájának ezüstgombján nyugodott. Terebes úrék alig egy-
két napja költöztek a házba, egy üresen álló lakásba, rengeteg holmival, s Varjas
bácsival közölték, hogy őket vidéken kibombázták, romhalmazzá vált a házuk,
de csak ideiglenesen maradnak ebben a nyomorúságos proliházban, mivelhogy
Terebes úr nyugalmazott alispán, aki különbhöz van szokva. Miután mindezt
egyszuszra elsorolták, szigorúan összezárták az ajkukat s nem ereszkedtek le
senkihez, holmi tereferére.
Most is némán elfordították a fejüket az ikrek mamájától, aki azt
bizonygatta nekik, hogy ma feltétlenül lesz bombázás, mivel a bal térde szaggat,
márpedig az rosszat jelent.
Terebesék helyett Sefcsik néni vette át a beszélgetés fonalát. Elmondta,
hogy délután elszunyókált egy kicsit, mert még a tegnapelőtti virrasztást sem
tudta behozni. És azt álmodta, hogy a postás levelet hozott neki, de a levél kerek
volt, egy eleven egér ugrott ki belőle és nyávogott és mindez az álmoskönyv
szerint nagy szerencsétlenséget jelent.
—Nem kell ehhez álmoskönyv — mondta erre Sefcsik bácsi —, látnivaló,
hogy itt van már a szerencsétlenség március tizenkilencedike óta.
—Hallgasson szomszéd, hallgasson — figyelmeztette különös hangsúly-
lyal, szuszogva Rosmeyer bácsi és kancsalított.
 Ede a papája mellett ült és semmit se csinált, csak hasonlított. Amikor
észrevette, hogy Gabi nézi, intett neki, ujját a szájára tette, félszemét behunyta,
fejét ingatta s balkezét a levegőbe emelte. Mindez együttvéve azt Jelentette,
hogy titka van és ha Gabi becsületszentségére megfogadja, hogy nem árulja el
senkinek, akkor elmondja. Gabi már éppen inteni akart, hogy rendben van,
megfogadja, amikor mindenki egyszerre elhallgatott és a mosókonyha ajtajában
megjelentek Komlósék, kosarakkal, szatyrokkal, Komlós még egy pokrócot is
hozott a karján. Körülnéztek, azután bementek a harmadik légópincébe, ahol
azelőtt szenet tartottak.
— Én mondom, hogy ma lesz valami — mondta megint Sefcsik néni.
Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg a pincét, a dróton fűggő
villanykörte meglendült.
Dermedt csend állt be. Most, a hajdani légógyakorlatok értelmében,
készenlétbe kellett volna helyezkednie a mentőosztagnak, miközben a
többieknek fesztelenül tovább kellett volna csevegniük, nehogy az esetleges
bombatalálat következtében pánik törjön ki. Ehelyett mindenki dermedten
hallgatott, mindannyian a mennyezetre néztek, még maga Terebes úr is, lestek,
hogy szakad-e már és senki sem mozdult. A következő percben megjelent az
ajtóban Lopótök, fején légósisakkal, övében egy csorba baltával és nagy hangon
kijelentette:
—Ez a rendetlen társaság mindig nyitva hagyja a vasajtót, rettenetes
léghuzat van, hát jól bevágtam, hogy megemlegessék.
Egyszeribe kiderült, hogy senki se ijedt meg, mindenki tudta, hogy nem
bomba robbant, hanem valami más, mert a bombának egészen más hangja van.
A nagy beszélgetésben Gabi lecsúszott a padról és megindult a harmadik
légópince, a szenespince felé. Közben intett Edének, hogy jöjjön utána. Gabi a
takarókba bugyolált Duci mellé ült és hívta Edét, hogy üljön oda ő is. De Ede
megállt az ajtóban és kijelentette, hogy nem megy.
— Apa azt mondta, hogy nem barátkozhatom ilyenekkel — mondta.
—Milyenekkel? — kérdezte Gabi csodálkozva.
—Te is tudod már, mit tetteted magad.
—Bolond vagy? —érdeklődött Gabi.
— Aki mondja, mindig az — válaszolt Ede. Gabi odaállt
Ede elé.
— Mondd ezt mégegyszer, ide a szemembe.
Ede kacsintott, vigyorgott és Gabi füléhez hajolva halkan súgta.
— Ne hülyéskedj, titkom van. Csudanagy titok. De Gabi
makacsul hajtogatta a magáét:
— Mondd még egyszer, ide a szemembe.
—A Serbán úrról van titkom — suttogta Ede roppant titokzatosan, hogy
felkeltse Gabi érdeklődését.
Jól számított. Gabi, Serbán úr nevét hallva, azonnal megfeledkezett a
 sértésről. Érdeklődve közelebb hajolt, mire Ede izgatottan susogta:
— A Serbán úrnál betörők járnak. Tegnap se volt odahaza és mégis járkáltak
a lakásában. Tudod, éppen felettünk lakik és mindent jól hallani. Valaki
fütyörészett is. Már máskor is hallottam. Ki kellene nyomozni.
— Kinyomozom — jelentette ki Gabi.
Odakünn felzúgott a légvédelmi szirénák egyenletesen süvöltő hangja,
amely a légitámadás végét jelezte. Gabi rohanni akart, hogy megkeresse Serbán
urat, de Ede megragadta a karját.
—Ne mondd el senkinek — hadarta. — Ezt csak mi ketten nyomozzuk
majd. Meglátod, hogy én is milyen jól tudok nyomozni, nem is hinnéd.
Komlósék mentek el mellettük. Gabi köszönt és odaszólt:
—Féltél, Duci?
—Nem, nem féltem — felelte Duci és a copfja végét rágcsálta.
—Ne is félj, mert én teveled tartok — biztatta Gabi, azután kitépte magát az
izgatottan kancsalító Ede markából és elvágtatott.
De hiába rohant, Serbán úr már nem volt a pincében, a szűk lépcső pedig
telisteli volt a fölfelé igyekvőkkel, teljesen lehetetlen lett volna utat törni
közöttük. Most nagyon jó lett volna egy titkos kijárat, de az nem volt sehol, így
hát Gabinak várnia kellett a sorára, különben is felhangzott a hátamögül apu
szava:
—Gabi! Gabi ! Hol kószál már megint ez a haszontalan?
—Itt vagyok — kiáltotta Gabi.
De ezúttal nem mondott egészen igazat. A lába valóban ott topogott ugyan a
lépcső alján, de gondolatban Serbán úr lakásán járt, sorra benyitott az ajtókon s
keresett valakit, akiről nem tudta biztosan, hogy Csépány János a neve, vagy
Kelemen András. Csak egyszer találkozott vele, éppen a nyolcadik
születésnapján, azóta még csak nem is gondolt reá, annyi mindenféle dolga
akadt közben. Például három napig nem játszottak a mozik, azután elkezdődtek
a légiriadók, azután az iskolában is különös dolgok történtek: Garait,
Schwarzot, Rónát, Halmost meg a szemüveges Kasznárt külön padba ültették,
másnak nem volt szabad melléjük ülni! Mindez rengeteg gonddal és még több
elfoglaltsággal járt, mindennek utána kellett néznie, érthető, hogy nem volt
ideje mással törődni, például Kelemen, vagyis Csépány bácsival. Pedig ez nem
volt szép tőle, sőt nagyon csúnya volt, ha meggondolja, hiszen Serbán úr még
azt a mikrosz-micsodát is megmutatta, de ő mégsem törődött Serbán úrral,
pedig hátha szüksége van Serbán úrnak őreá, mármint Gabira. Mindez
végigfutott az agyán, miközben ott topogott a lépcső alján és gondolatban
végigjárta Serbán doktor lakását. A legszívesebben azonnal felrohant volna
Serbán doktorhoz, de már nagyon későre járt, éjfél is elmúlott, olyan sokáig
kucorogtak a pincében. Igazán nehezen tudná megmagyarázni, hogy miféle
sürgős dolga van éjszaka Serbán úrnál. A titokról pedig még csak említést sem
tehet, hiszen a titok azért titok, hogy senki ne tudjon róla. Csak az az egyetlen
baj, hogy Ede is tud valamit, pedig hát Edét nem lehet beavatni, ez teljesen
lehetetlen.
Még az ágyban is csak a titkon járt az esze, erősen törte a fejét, olyan erősen,
hogy azt hitte, még mindig ébren van, pedig már régesrég mélyen aludt.
Reggel szinte már gyanús buzgalommal mosakodott, öltözködött, nem
mondta, hogy a torka fáj, azt se, hogy elrontotta a gyomrát, azt se, hogy szúr a
háta, hanem vágtatott az iskolába. De csak a kapualjig vágtatott, a kapualjban
megállt, óvatosan körülkémlelt, azután gyorsan feliramodott az emeletre.
Becsengetett Serbán doktorhoz.
Borzasztó sokat kellett várnia, pedig ez nagyon veszélyes volt, mert az
udvarról könnyen megláthatták. Igyekezett egészen kicsikére összezsugorodni
az ajtó előtt és nagyon de nagyon sajnálta, hogy nincs láthatatlanná tevő
köpenye vagy ködsipkája.
Végre felhangzott odabentről Serbán doktor álmos hangja:
—Ki az?
— Én vagyok — mondta Gabi — kezicsókolom, szervusz. A kulcs
fordult, az ajtó kinyílt. Serbán úr végigmérte Gabit.
—Hé, — mondta- krákogva és hunyorogva — ez nem elemi iskola.
—Tudom — felelte Gabi és gyorsan beugrott az ajtón.
Sebesen körülnézett az előszobában. A fogason, Serbán doktor kabátja és
gyűrött kalapja mellett egy szürke felöltő meg egy fekete kalap függött.
Cigarettafüstöt is szimatolt a levegőben, pedig Serbán doktor nem dohányzott.
—Serbán úr, fontos ügyről van szó — mondta jelentőségteljesen.
— Reggel fél nyolckor? Iskola helyett? — csodálkozott Serbán doktor.
—Igenis, reggel fél nyolckor, iskola helyett, Serbán úr. Ugyanis az Ede
tegnap szigorú titoktartás mellett elmondta nekem kinyomozás végett, hogy
amikor nem vagy itthon, akkor betörők szoktak járni nálad. Nagyon különös
betörők, mert fütyülnek is és — a fogasra pillantott — itt hagyják a szürke
kabátjukat meg a fekete kalapjukat. Én persze, tudom, hogy ez nem igaz,
de az Ede mondta.
Serbán doktor is a fogasra nézett s legyintett.
—Azokat egy barátom felejtette itt — mondta.
—A füstöt is? — kérdezte Gabi.
Serbán doktor a levegőbe szimatolt, azután bólintott.
— Igen, úgy látszik, a füstöt is.
Gabi szájaszéle pityergésre görbült.
—Te nem szeretsz engem, Serbán úr — mondta halkan és majdnem
szipogva. — Pedig azt hittem, hogy a barátod vagyok.
Serbán úr lenézett Gabira és nem felelt, csak a kezét nyújtotta feléje. Gabi
Serbán úr hatalmas tenyerébe tette a kezét és komolyan mondta:
—Tudod, bevallok neked valamit. Én akkor, a születésnapomon, ami
kor egy barátodat találtuk itt, a szobában, véletlenül mindent végighallgat
tam. De nem akarattal, igazán nem, mert én nem vagyok olyan, hanem
véletlenségből. És hallottam azt is, hogy az a bácsi nem ment el, hanem elbújt a
konyhában és ott várta, hogy én elmenjek és én tudom, hogy nem betörők
járkáltak nálad, hanem ő, de az Ede mondta nekem, hát gondoltam, hogy meg
kell mondani neked és most megyek az iskolába, mert földrajzóra lesz és én még
nem tudom hazánk határait . . .
Serbán úr nagy figyelemmel hallgatta mindazt, amit Gabi egyszuszra
előadott, azután biztatóan mondta:
— Ha esetleg fáj a torkod vagy a gyomrod, szívesen adok orvosi
bizonyítványt. Az nagyon jót tesz hazánk határai ellen.
—Nem azért jöttem — tiltakozott Gabi.
— Tudom. Derék gyerek vagy, Gabi. Felejtsd el a titkot és most menj. De
délután gyere vissza. Megint megnézünk majd valamit a mikroszkóp alatt,
tudod, a mikroszkóp az a cső, amiben látni lehet a láthatatlant és ígérem neked,
hogy a mai még sokkal érdekesebb lesz, mint a múltkori volt. Jó?
—
Jó ! Jó ! — kiabált vissza Gabi a lépcsőről. És egész délelőtt azon
törte, a fejét az iskolában, hogy mi lesz az a még sokkal érdekesebb?
Délben villámgyorsan falta be az ebédet, pedig tarhonya volt, amit igazán
egy cseppet sem szeretett, mert az volt a véleménye, hogy a tarhonya a
legunalmasabb étel, kiskorában csak akkor ette meg, ha anyu közben mesét
mondott.
A poroló mellett már várt reá a három Sefcsik meg az ikrek meg Ede.
Mindannyian Dénest figyelték, aki a porolón éppen a kötéltáncolás művészetére
oktatta Gyurikát. Gyurikának eleinte nagyon tetszett, hogy a porolón sétál, de
később igen határozottan kijelentette, hogy elég volt, nem akar kötéltáncos
lenni, inkább tűzoltó lesz, vagy esetleg villamoskalauz.
Gabi elszáguldott a várakozók mellett, ajkára tett ujjal intett Edének, aki
kacsintva visszaintett és sejtelmesen mondta a nagysefcsiknek: »nyomozunk«.
Azután, mintha az egész dolog nem lenne fontos, gyorsan másról kezdett
beszélni. Elmondta, hogy náluk a kocsmában, éppen százhuszonnégy ebédet és
háromszázötvenkét krigli sört adtak el, mert nekik most nagyon jól megy, a
németek egyenesen Rosmeyerék kocsmájának a fellendítéséért szállták meg
Magyarországot. A három Sefcsik szájtátva hallgatta Edét s bár már túl voltak
az ebéden, úgy érezték, hogy ők hárman játszva meg tudnák enni azt a bizonyos
százhuszonnégy ebédet és a tetejébe még azt a dupla adag paprikásszalonnát is,
amit délelőtt egy német táboricsendőr-őrmester rendelt tízóraira.
Gabi éppen az első lépcsőfokra tette a lábát, amikor vad üvöltés harsant fel
az udvaron. Talán egeret fogtak — gondolta irigykedve. Vagy esetleg Edét
verik. Az se rossz. Érdeklődve megállt és fülelt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Amit előre tudott, az hamarosan bekövetkezett. A zajra kirontott a
házmesterlakásból Varjas bácsi és pálcáját lobogtatva harsogta:
—Mars ! Mars a rajcsúrra ! Ez nem rajcsúr !
A poroló körül álldogálók villámgyorsan szétfutottak a szélrózsa minden
irányába. De Gyurikát, úgy látszik, a porolón felejthették, mert keservesen
kiáltozott:
 —Jaj, nem tudok legyönni! Nem tudok le-
gyönni! Jajajaj !
Gabi felszaladt néhány lépcsőfokot, hogy a lépcsőház ablakából
megfigyelhesse, mi történik az udvaron. Éppen kinézett az ablakon,
amikor valaki lefele jött a lépcsőn. Csak félszemmel
pillantott oda. Magas ember volt az illető, szürke
felöltőt és fekete kalapot viselt s arcát lekonyuló, tömör
bajusz és kis szakáll takarta. Eközben Gyurika
változatlanul jajveszékelt, sőt, egyre keservesebben
siránkozott, mert — Gabi jól sejtette — csakugyan
ottfeledték a porolón. És most Varjas bácsi
közeledett feléje! Kezében nádpálca! Most odaért!
Gyurika szívszaggatóan és fülrepesztőén
jajveszékelt rémületében. Varjas bácsi a hóna alá
kapta a pálcát! Azután megragadta Gyurika kezét!
És rákiáltott:
—Te mamlasz ! Ne félj odafenn !
Majd én vezetlek ! Nem fogsz lepotyogni! Gyerünk
és Varjass bácsi megindult a poroló mellett, még
számolt is: egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő.
A halálra rémült Gyurika
pedig egyetlen szóval se merte
elárulni, hogy neki elég volt a
dicsőségből, inkább kalauz lesz
vagy tűzoltó, nem akar
kötéltáncos lenni.
Engedelmesen
lépkedett a
porolón,
egy-kettő,
egy-kettő,
egy-kettő,
amíg a
végére értek.
Akkor megfordultak
és megindultak visszafelé, a földön Varjas bácsi, a porolón Gyurika,
miközben a többiek részint a kapualjból, részint a lágópince ajtajából
Kerekre nyílt szemmel lesték őket. Gabi eleget látott. Továbbindult.
Becsöngetett és Serbán doktor azonnal ajtót nyitott, mintha már várt
volna reá. Gabi körülnézett az előszobában s azonnal megállapította,
hogy a fogasról eltűnt a fekete kalap és a szürke felöltő. A szobában
viszont nyitva voltak az ablakok és a kopott, zöldesszürke karosszékek,
akárcsak megannyi öregúr, valósággal dideregtek a csípős tavaszi
hidegben, mintha csak azt mondanák: nem vagyunk mi ilyesmihez
szokva, öregek vagyunk mi már ehhez a tavaszi hűvösséghez,
különben is szellőztetni csak reggel szoktak.
Úgy látszik, Serbán doktor megértette a karosszékek vacogó beszédét, mert
magyarázóan mondta :
—Nagyon fülledt volt a levegő.
Gabi bólintott, leült az egyik zöldesszürke öregúr ölébe, könyökét a térdére
támasztotta, állát az öklére fektette és várt. Serbán doktor is leült, vele
szemközt, nézte Gabit a szemüvege felett, azután beszélni kezdett.
—Ígértem neked mára valamit — mondta — de sajnos, az illető, akit
meg akartam mutatni a mikroszkóp alatt, nem tudott megvárni, kénytelen
volt elmenni és még a szürke felöltőt is magával vitte. De azért ne félj, nem
fogunk unatkozni. Majd mesélek valamit. Jó ?
Gabi szólni akart, hogy nagyon szereti a meséket, de Serbán doktor nem várt
választ, máris tovább beszélt.
— Esetleg éppen arról a bizonyos illetőről szól majd a mese. Hallgass csak
ide. Tudod, hogy orvos vagyok, hát majd a betegségekről beszélek. Figyelj hát.
A betegség rendszerint úgy kezdődik, hogy az ember egészséges és nincs az
égvilágon semmi baja. Egy nap azután szaggatni kezd a feje, megfájdul a torka,
és lázas lesz ! Mi történhetett ? Semmi egyéb, csak annyi, hogy az embert
megrohamozta sok apró kis lény, szabad szemmel nem is láthatóak, és
leteperték. Ezek az apró kis lények, a baktériumok, így nevezik a betegségek
okozóit. Az ember nagy, akkora, mint egy egész ország. A baktérium egészen
kicsike, szabad szemmel nem is látható, csakis mikroszkóp alatt. Vagyis a
baktérium olyan kicsike az emberhez képest, mint egy ember egy egész
országhoz képest. Mégis leteperik az embert, megrohanják, megszállják és
végeznek vele.
— És honnan jönnek ezek a baktériumok ? — kérdezte Gabi.
— Ott ólálkodnak a levegőben, vagy a vízben például — hangzott a válasz.
— Ólálkodnak és várják az alkalmas percet. Az alkalmas perc pedig akkor
érkezik el, amikor az ország, vagyishogy az ember valamilyen okból legyengült.
Mondjuk, nincs mit ennie, és éhezik. Nincs hol lania, és nem alhatik. Nincs mit
magára öltenie, és didereg. De lehet valamilyen más oka is: belső oka. A
gyomor, vagy a tüdő, vagy a szív rosszul végzi a munkáját és ettől gyengül le a
szervezet. Ilyenkor a baktériumok azt mondják: elérkezett a mi időnk, az ország,
vagyis az ember szervezete legyengült, nem tud ellenállni. Rohamra indulnak, a
legyengült szervezet gyengén vagy sehogyan sem védekezik és az ellenség
benyomul.
— Az ember pedig meghal — mondta szorongva Gabi.
— Nem — csattant a válasz. — Ilyenkor a szervezet elkeseredetten ellenáll.
Jönnek például a piros vérsejtek, amelyektől olyan szép piros a véred, és buzgón
szállítják az oxigént, ami nélkül nem lehet élni. És jönnek a fehér vérsejtek,
amelyeket szabad szemmel nem is lehet látni és pusztítják a betolakodókat.
Nagy küzdelem folyik ilyenkor az ellenállók és a megszállók között. Hiszen az
egészségről, az életről van szó! Kívülről alig látszik valami ebből a
küzdelemből. A beteg csak fekszik mozdulatlanul, azt hinnéd, megadta magát a
betolakodottaknak. De odabenn, a szervezetben, láthatatlanul és
észrevehetetlenül folyik a küzdelem, csellel és ravaszsággal, életre, halálra. És a
vérsejtek néha ...
— Szürke felöltőt és fekete kalapot viselnek — szólt közbe Gabi.
—Ha muszáj igen — bólintott rá Serbán doktor. — Miért ne ? Elvégre
életről-halálról van szó. Azután kívülről is segítség érkezik: az orvosság. Néha
nagyon is keserű, az íze utálatos, azt hiszed, rosszabbul leszel tőle, pedig
gyógyít. Egyik-másik orvosság valóságos, igazi méreg, mégsem öl, hanem
gyógyít. Vagyis hogy éppenséggel öl; a betolakodókat öli és ezzel gyógyít. De a
külső segítség egymagában nem elegendő. A betegnek magának is akarnia kell
élni. Ezt nevezzük belső ellenállásnak. Ez a legfontosabb. Mert ha nincsenek
szürkefelöltős, feketekalapos vérsejtek, akik belülről ellenállnak, akkor a
kívülről jövő orvosság sem használ. Egyszóval, ha azt akarod, hogy a beteg, aki
olyan nagy a baktériumhoz képest, mint mondjuk egy emberhez képest egy
ország, meggyógyuljon, akkor nem szabad kiköpni az orvosságot, ha mégoly
keserű is és segíteni kell a belső ellenállást. A segítség a jó orvos dolga. Ezt
akartam mondani.
Elhallgatott. Gabi csöndesen nézett rá, majd komolyan megkérdezte:
— Mondd, Serbán úr, te jó orvos vagy?
—Legalábbis nagyon szeretnék az lenni és mindent megteszek, ami tőlem
telik — felelte ugyanolyan komolyan Serbán doktor.
— Akkor megértettem, amit meséltél, Serbán úr — bólintott Gabi. — Még
csak azt mondd meg nekem, hogy énbelőlem is lehet-e olyan vér-izé ?
—Vérsejt ?
—Igen. Vérsejt.
—Ha megértetted, amit meséltem, akkor már az is vagy — felelte Serbán
doktor.
De ezzel véget is ért a beszélgetés, menni kellett, mert csöngettek és egy
néni állt az ajtóban.
Gabi visszanézett rá az előszobából. Kívülről nem látszott rajta semmi, de ő
tudta, Serbán doktortól megtanulta, hogy a belsejében, a szervezetében most
nagy harc folyik, élethalál-harc, szinte titokban, de elkeseredetten ...
Odalenn az udvaron Varjas bácsi még mindig, sétáltatta Gyurikát a porolón.
A többiek már régen előmerészkedtek rejtekhelyükről, körülállták őket és
biztatták: még, no még egyszer. Duci az ablakban könyökölt, onnan nézett le az
udvarra. Gabi integetett neki, hogy jöjjön le. Duci visszaintett, hogy nem jöhet.
Gabi kérdezni akarta, hogy miért nem jöhet, de akkor odalépett melléje Ede és
izgatottan érdeklődött, hogy mi van a nyomozással?
Gabi alaposan megnézte őt és azonnal megállapította, hogy Ede semmi esetre
sem olyan vér-izé, tehát hosszú mesébe kezdett arról, hogy Serbán úr új
gyógyszerrel kísérletezik, amit kutyán és kanárin próbál ki. A kutya járkált a
lakásban, a kanári meg fütyült, azt hallotta Ede. Mire a bonyolult történetet
sikerült befejeznie, becsukták Komlósék ablakát és Duci eltűnt.
Azután megszólaltak a szirénák, egyik a másik után, de ezúttal nem
légitámadást jeleztek, hanem a munkaidő végét a gyárakban. Néhány perc
múlva megérkezett apu, kezében a kis lábossal, amelyben az ebédet szokta a
gyárba vinni. Apa rosszkedvű volt és fáradt. Gabi elébeszaladt, elvette tőle a
kis-lábost és segített vinni.
A három Sefcsik is kiállt a kapu elé, várták Sefcsik bácsit.
Egy ember jött, fekete keménykalapban és fekete télikabátban és a
házfelügyelőt kereste. Varjas bácsi leemelte Gyurikát a porolóról és hivatalos
arcot öltött.
Rosmeyerék konyhájában vidám mozsártörő csengett-bongott, az emeleten
egy női hang bánatos dalra gyújtott és az udvar megtelt sercegéssel meg
zsírszaggal, mert Kolbáék szalonnát kaptak vidékről és Kolba néni most zsírt
olvasztott.
Minden olyan békés volt, olyan nyugodalmas, a levegőben repülőgépek
doromboltak, mint szárnyas macskák, a hátukat bizonyára hízelegve
odadörgölték egy szürke felhő oldalához.
Gabi a számtankönyvvel a kezében az ajtó elé ült, a küszöbre és éppen ki
akarta számítani a számtanpéldát, amely szerint, ha egy kőműves egy házat tíz
nap alatt- épít fel, akkor hány nap alatt építi fel a házat tíz kőműves. De vagy a
számtankönyvben, vagy valamilyen más könyvben úgy volt megírva, hogy
Gabi ne számítsa ki. Mert alig telepedett a küszöbre, amikor éktelen
sivalkodás, ordítozás verte fel a békés csendet. A három Sefcsik abban a
pillanatban a gangon termett. Dénes futva tartott a kapu felé. Ica és Mica,
vagyis az ikrek, kidugták a fejüket az ajtón és Gyurika az ablakból kiabált, hogy
várják meg, mindjárt jön.
Gabi kirohant az utcára. A Szegedi út felől egy kutya ugrált feléje három
lábon, keservesen vonítva. A kutya mögött egy fekete egyenruhás német futott
ordítozva és a revolverével hadonászott. Az arca egészen vörös volt a méregtől
és az ordítozástól és azt kiabálta, hogy agyonveri a kutyát, de azonnal.
Gabi látta, hogy itt cselekedni kell, habozásra nincs idő.
Hátranézett. A három Sefcsik már mögötte állt. Ő gyorsan mondott
valamit a három Sefcsiknek, mire azok éktelen kiáltozással kifutottak az
utcára, szemközt a német katonával. Elől futott Péter, nyomában Jancsi és
Sanyi, utánuk, magánszorgalomból, Dénes. Rúgták a port, ahogy csak tudták
és torkukszakadtából kiáltozták:
— Fogják meg, tolvaj ! Fogják meg, tolvaj!
Ugyanakkor Gabi is kiugrott a kapun, felkapta a három lábon ugráló kutyust és
behajította a lépcsőházba. A kutyus egyet nyikkant s elhallgatott.
A három Sefcsik, továbbá Dénes, magánszorgalomból, elrohantak a német
katona mellett. Az zavarodottan megtorpant, nem tudta, hogy melyik a tolvaj,
melyiket kell megfogni a három, azaz négy menekülő közül. Mire felnézett, a
kutya nem volt sehol. Akkor megállt az út közepén és revolverével hadonászva
félig németül, félig magyarul kiabált, hogy adják elő a kutyát, mert ő azonnal
megöli, mivel ellopta a szalonnáját. Ez egy betanított kutya, egyenesen
idomítva van ilyesmire. Sorra benézett a kapukon, de Gabi akkor már réges-
régen a küszöbön ült és buzgón tanulta a számtanpéldát. A két iker az ablakban
könyökölt, a három Sefcsik pedig, Dénessel együtt, árkon-bokron túljárt.
A német katona elment. A három Sefcsik
és Dénes abban a pillanatban bedugta a fejét
a kapun. Pisszegtek. Gabi felnézett.
—Psszt! Gabi! Megvan a kutya ?
— kérdezte a három Sefcsik és Dénes.
— De meg ám — felelte Gabi.
Bebújtak a földszinti lépcsőforduló alá. A
kutyus ott feküdt, fehéren és gömbölyűen,
mint egy pamut-gombolyag. Sefcsik Jancsi
mindjárt javasolta is, hogy le kellene
gombolyítani, mert hátha nem is igazi. De
igazi volt és a bal hátsó lábát nyalogatta
nyüszítve, a kövön pedig vérfolt piroslott.
— Úgy látszik, az az undok
eltalálta a lábát — állapította meg Gabi.
A kutyus felnézett, mint aki azt mondja:
pontosan így történt, azután tovább
nyalogatta sebesült lábát.

—Be kellene kötözni - mondta Sefcsik Péter, a nagysefcsik.

Igenám, de ki kötözze be? Sefcsik bácsi esztergályos, nem szakmája a
sebészet, legfeljebb akkor tudna segíteni, ha új lábat kellene esztergálni a
kutyusnak. Apa sem ért az ilyesmihez. Gyári portások ritkán szoktak törött,
sebesült kutyalábakat helyreigazítani. Maradt volna Lopótök, aki elsősegély-
tanfolyamot végzett, mint házparancsnok, De hát Lopótököt igazán nem
 kérhették meg.
—Vigyük Serbán úrhoz — javasolta Sefcsik Sanyi.
—Te buta, Serbán úr nem állatorvos — világosította fel a bátyja, Péter.
— Te vagy buta, mert ez meg nem állat, hanem kiskutya — ellenkezett
Sanyi.
Gabi nem vitatkozott, hanem felnyalábolta a halkan nyüszítő kutyust és már
vitte is az emeletre. Várnia kellett, mert Serbán úr éppen vizsgált valakit. A
kutyus halkan nyüszített szüntelenül és néha-néha végignyalta Gabi képét.
Végre elment a beteg és a rendelőbe bevonult az újabb beteg, mégpedig Gabi
karján. Serbán doktor nem kérdezett semmit, hanem azonnal munkához látott.
Gabi közben elmesélte neki a kutyus megmentésének történetét.
— No és mi a neve? — kérdezte Serbán doktor.
—Kérdeztem, de nem mondta meg — felelte Gabi.
—Akkor legyen, mondjuk, Pamut. Úgyis olyan, mint egy gombolyag —
javasolta Serbán doktor.
—Pamut — mondta Gabi, próbálgatva a szót, mire Pamut, jelezve, hogy
megértette a nevét, meglengette a farkát és barátságosan végignyalta Gabi arcát.
Most hát kutyájuk is volt már. Igaz, három lábon bicegett, mert a negyedik
lábát vastag fehér kötés borította, de azért mégis igazi kutya volt, fehér és
gömbölyű és az orra olyan, mintha fekete cérnával varrták volna ki, akár egy
gomblyukat. Igen ám, de hol tartsák Pamutot? Se apu, se pedig Sefcsik bácsi
nem valami nagy kutyakedvelő. Azonban úgy érezték, ha már megmentették
Pamutot a halál torkából, akkor kötelességük gondját viselni. És nyilván maga
Pamut is így gondolkodhatott, legalábbis erre mutatott bizalomteli
farkcsóválása és piros nyelve, amelyet időnkint kioltott és megkísérelte
végignyalintani a lépcső alján töprengve üldögélő Gabi arcát. Nem, nem, teljes
lehetetlenség volt Pamutot a sorsára hagyni. Elvégre a németek akarták
megölni, úgyszólván olyan vér-izé dolog gondoskodni róla. Úgy, ahogyan
Serbán doktor gondoskodott a keménykalaposról.
A három Sefcsik persze mindebből semmit sem tudott, ők csak azt látták,
hogy Gabi töprengve üldögél a lépcső alján, a homlokát ráncolja és időnként
elkapja a fejét Pamut barátságos nyelve elől. Azután azt látták, hogy Gabi felkel
és karján a kiskutyával, megindul egyenesen a lakásuk felé. Odalopakodtak hát
Klimkóék ablaka alá, hogy elkapják Pamutot, ha Gabi papája kihajítaná. De
végső esetben hajlandók lettek volna Gabit is elkapni.
Gabi belépett a szobába. Mindössze öt vagy hat lépést kellett csak
megtennie a konyhán keresztül, de ezen a rövid úton villámgyorsan végig
gondolta az összes lehetőségeket, amelyek Pamut számára kínálkoztak. Apu
bizonyára megkérdezi majd: mi az a kezedben? Akkor ő csodálkozva bámul
majd Pamutra s elképedve felkiált: nini, egy kiskutya, észre se vettem. Vagy
teljesen közönyös hangon így válaszol: Ez? Ó semmi, ez csak egy vad oroszlán,
most kaptam ajándékba az állatkertből, megjegyzem szobatiszta. Esetleg meg
se várja apu kérdését, hanem rögtön bejelenti: csak kölcsönkaptam, néhány
napra, szombaton vissza kell adni. . . Végül is úgy döntött, hogy körülugrálja az
asztalt s vidáman kiáltozik:
—Apu, apu ! Nézd, micsoda szerencse ! Mit találtam !
Apu gyanakodva felnézett, mert már jól ismerte Gabi szerencséjét, amely
egyszer egy döglött verebet, egyszer egy morcos sündisznót, egyszer meg egy
mogorva teknősbékát eredményezett. Fel is tette a kérdést, amelyre Gabi jóelőre
számított már:
—Mi az a kezedben? — szólt alig titkolt aggodalommal.
— Kutya ! Igazi kutya ! — mondta boldogan Gabi, miközben a szíve a
torkában dobogott. — Képzeld, Pamut a neve. Ő fog vigyázni majd a házra. És
bombatalálatnál is nagyszerű lesz, mert ha ránk esik a ház, hát ugatni fog és
akkor meghallják és kiásnak. Biztosan sebesülteket is nagyszerűen tud
felkutatni, mert Pamut olyan kutya ám.
—Kutya nem kell. Vidd vissza oda, ahol találtad — jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon apa.
—Oda nem vihetem vissza — felelte szipogva Gabi.
—Miért nem?
—Mert ott megdöglik.
— Csak nem a sintér elől mentetted meg?
—Rosszabb — felelte Gabi. — Egy fekete egyenruhás német katona elől.
És elmondta Pamut megmentésének rövid történetét. Apu némán végighallgatta
a történetet s mikor Gabi befejezte, csak annyit kérdezett:
—No és ki eteti majd és ki viseli gondját?
— Majd a gyerekek — felelte Gabi és már kint is volt a konyhában és
kunyorálta anyutól azt a rossz, fületlen kosarat, amely a kamraajtóra akasztva
porosodott és amely pontosan olyan volt, mintha a kosárfonó is egyenesen
Pamut lakásának szánta volna. A kosarat kibélelte ronggyal (közben némi
lemondással arra gondolt, hogy abból a töméntelen rongyból legalább két remek
rongylabdát lehetne kötni) és a lakást elhelyezte a tűzhely alatt. Pamut
bemászott a házába, összegömbölyödött és már aludt is. Gabi pedig büszke volt
és úgy érezte, hogy most kitüntetést érdemelne. Vagy legalábbis annyit, hogy őt
is befogadják a vér-izék közé.
De nem kapott semmiféle kitüntetést.
Hanem másnap reggel, amikor az éjszakai bombatámadás miatt kialvatlanul,
álmosan hunyorogva az utcára lépett, meglepődve látta, hogy emberek járnak-
kelnek odakünn, s a mellükön aranyszínű, csillag alakú kitüntetés virít. A
balmellükön viselték a kitüntetést, mindjárt a szívük felett és egyáltalában nem
látszott rajtuk, hogy különösebben büszkélkednének kitüntetésükkel. Éppen
ellenkezőleg. Legtöbbjük lesütötte a szemét és a falhoz simulva sietett. Gabi
eleinte szalutálni akart nekik, de azután mégse szalutált, maga se tudta
pontosan, miért.
Csodálkozása fokozódott, mikor belépett az osztályba, a második cébe és
látta, hogy a különpadban ülők mindegyike ilyen szép sárga kitüntetést hord.
Nézte, kinek van még rajtuk kívül. De nem volt senkinek. Pedig a Pernesz
sokkal jobb tanuló volt, a Moldován pedig sokkal jobb magaviseletű,
akármelyiküknél. Megkérdezte az előtte ülő Csernyiktől, hogy miért éppen a
különpadosok hordják a kitüntetést?
—Hogy meg lehessen ismerni őket — felelte Csernyik.
—Hülye vagy — jelentette ki Gabi —, hiszen meg lehet ismerni őket. Az
egyik a Garai, a másik a Schwartz, a harmadik a Róna, a negyedik a Halmos. A
Kasznárt meg még külön is meg lehet ismerni a szemüvegéről.
—Te vagy a hülye — felelte Csernyik. — Azért kell nekik hordani,
hogy mindenki megismerhesse őket.
(Úgy látszik, mégiscsak kitüntetés, gondolta Gabi, de szólni is akart, de
Csernyik tovább magyarázott.)
—Mert tudd meg, igenis, hogy ők az okai mindennek.
—Minek?
—Mindennek.
— De mégis, minek? — makacskodott Gabi.
—Mindennek, általában; Igenis, hogy ők az okai általában.
—A Garai?
— Nem a Garai. Ők. Mind.
—Akkor biztosan a Kasznár. Annak még szemüvege is van és mindig olyan
alamuszi volt.
—De nem a Kasznár. Mondtam már, hogy ők mind. De most már mindenki
megismerheti majd őket, és olyanok lesznek, mint a leprások, vagy még
rosszabbak és most majd elbánunk velük, örökre végük van. Tudod, mondta is a
Schlampeter testvér...
— Butaságokat beszélsz — vágott közbe Gabi. — Téged úgy hívnak, hogy
Csernyik, akkor a testvéred is Csernyik, nem pedig valami Slam Péter vagy
micsoda.
— Azért is te vagy a buta. Mert a Schlampeter nem úgy testvérem, hanem
úgy, hogy akik benne vannak a nyilaskeresztbe, azok testvérnek szólítják a
másikat és a papámnak a barátja ez a Schlampeter és őtőle tudom, mert mindig
szok magyarázni, ha elgyön ...
Többet nem mondhatott a Csernyik, mert belépett a tanító bácsi és
megkezdődött a számtanóra.
Tízpercben Gabi odament a különpadhoz és megkérdezte, igaz-e, hogy ők az
okai mindennek. Egyikük sem felelt, lehajtott fejjel hallgattak, csak Kasznár
nézett rá mérgesen a szemüvege mögül, a Róna pedig elfordult és sírni kezdett.
— Lehet, gondolta Gabi, hogy Rónát bántja a lelkifurdalás, biztosan egyes-
egyedül ő az oka annak a bizonyos mindennek és most szégyenli, hogy a
többieknek is ilyen kitüntetésekkel kell ülniük, hogy megismerjék őket.
Rögtön mondta is Csernyiknek, hogy Róna nagyon bőgött, biztosan ő az oka
egyedül. De a Csernyik azt válaszolta, hogy buta és még szamárfület is mutatott.
Gabi hátba akarta verni. De Csernyik magyarázni kezdte, hogy neki az a
bizonyos testvére, akit nem Csernyiknek hívnak, hanem Schlam-peternek, ez
megmagyarázta, hogy az izraelita vallású zsidók az okai mindennek, háborúnak,
meg általában minden rossznak és legyünk hálásak Hitlernek, mert az vette
észre, hogy így van. És a németek találták ki, hogy ezentúl minden izraelita
vallású zsidó ilyen sárga csillagot hordjon a mellén, hogy meg lehessen ismerni
és ne menekülhessen, amikor egészen le fognak számolni velük, mert befogják
zárni őket és el fogják intézni őket, de addig is, aki sárga csillagot visel, az
olyan, mint a leprásos, tudd meg.
Amikor Gabi meghallotta, hogy Hitler, meg hogy németek, akkor már nem
is kérdezett többet, mert eszébe jutott Pamut, a bekötött lábával. És arra gondolt,
hogy biztosan Pamut is az oka mindennek, azért akarta az a fekete egyenruhás
elintézni és talán neki is sárga kitüntetést kell majd hordania, ha kiderül róla . . .
Meg eszébe jutott a Kelemen András nevezetű Csépány János is, a szürke
kabátban és fekete kalapban és eszébe jutott a vér izé…
Ezért azután, hazafelé menet, valahányszor meglátott egy sárga kitüntetést,
illedelmesen szalutált és azt mondta: kezicsókolom. És amikor meglátta Komlós
bácsit és Ducit, akinek szíve felett ott villogott a sárgacsillag-kitüntetés, hát nem
húzta meg Duci haját, pedig máskor mindig megcibálta, hanem behívta a
konyhába és megmutatta neki Pamutot.
— Látod, már kutyánk is van — mondta neki. — Kutya nagyon kellett, és
most már van. Tulajdonképpen neki is ilyen csillagot kellene hordania, mert a
németek el akarták intézni. De mi megmentettük. Ugye, Pamut ?
De Pamut nem felelt semmit, csak meglengette a farkát és egy óvatlan
pillanatban végignyalta Duci kis arcát, aztán visszafeküdt a helyére és nagyon
elégedett pofát vágott.

III. FEJEZET
DUCI ELTŰNIK
Gabinak egyáltalában nem volt könnyű dolga Pamuttal. Nem mintha Pamut
gonosz szándékú vagy rosszindulatú lett volna, ilyesmiről szó sincs. Hogyan is
lehetett volna gonosz, amikor csupa mulatság volt nézni, ahogy megállt három
lábon, bal hátsó lábát a hasa alá húzva, akár a gólyák, balfülét lekonyította,
jobbfülét hegyezte, gömbölyű fejét féloldalt hajtotta és cérnával kivarrt orrán,
üveggomb szemében csak úgy csillogott az érdeklődés. De olyan volt, hogy akit
egyszer megszeretett, azért akár még a vízbe is beugrott volna, pedig a vizet
csak ivásra használta szívesen, fürdésre nem. Viszont, akit meggyűlölt, az
csalogathatta csirkecsonttal, édesgethette szalonna-bőrrel, vagy bármiféle finom
falattal, nem barátkozott vele, még a cukrot is morogva vette el a kezéből.
Hiába, no, ilyen volt.
Ducit például első szempillantásra és első szimatolásra kicsiny kutyaszivébe
fogadta és ha meghallotta a hangját, még Gabit is faképnél hagyta, úgy rohant
hozzá. Megállt előtte három lábon, fejét féloldalt billentette,
balfülét lekonyította, jobbfülét hegyezte és pamutszálból font bozontos farkával
vidám zászlójeleket adott, mintha mondaná: mit állsz ott te mamlasz Gabi,
gyere már ide te is, itt sokkal jobb.
Edét ellenben nem állhatta. Amint megpillantotta, tűhegyes hangján vadul
csaholni kezdett és ínyét felhúzva, apró fogait mutogatta. Gabi becsületszavára
állította, hogy Pamut ilyenkor pontosan úgy kancsalít, mint Ede, de ezt
kizárólag azért teszi, hogy még jobban bosszantsa.
Esténkint, amikor elkezdődött a légiriadó, persze Pamut is lebillegett a
pincébe. Oldalvást leült a farkára és várt.
Amint megérkeztek Komlósék, amint elhelyezkedtek a hajdani
szenespincében, Pamut rángatni kezdte Gabi nadrágszárát és hívta, hogy jöjjön
vele Ducihoz. Egy cseppet sem törődött azzal, hogy Komlósék balmellén
sárgacsillagos kitüntetés virít és hogy ők az okai mindennek, minek
következtében olyanok, mint a leprások, akikkel nem szabad szóbaállani.
És Gabi ment is Pamuttal, a békesség, de méginkább Duci kedvéért. És ez
nem lett volna olyan nagy baj, habár Lopótök, a házparancsnok egyre morgott a
bajusza alatt, hogy gyanús, nagyon gyanús, mért barátkozik az a kutya folyton
azokkal a csillagosokkal. Pedig »az a kutya« barátkozott Gabival is, a három
Sefcsikkel is, Dénessel is, Gyurikával is, csak éppen Lopótök kedvencével,
Edével nem barátkozott. És ez volt a hiba.
Mert az igazi nagy baj akkor kezdődött, amikor tompa buffogással
megszólaltak a légvédelmi ágyúk és a bombák hatalmas robbanásai megrázták a
pince falait. Pamut ilyenkor otthagyta Ducit is, Gabit is, a három Sefcsiket is,
ugyanúgy, mint Dénest meg Gyurikát és éles csaholással kirontott a hajdani
szenespincéből, egyenest Rosmeyeréknek. Megállt előttük, mintha kurta lábait a
földbe cövekelték volna és felszegett orral ugatott, vonított, ahogy csak a torkán
kifért.
Ede rémülten maga alá húzta a lábát, Rosmeyer úr pedig azt mondta:
felrúgom ezt a dögöt! De Pamut nem zavartatta magát, csak ugatott tovább
veszett haraggal.
Azután elkövetkezett egy este, amikor majdhogy pánik tört ki.
Dermesztő pillanatok voltak, annyi bizonyos.
Odakünn buffogtak a légvédelmi ágyúk, hatalmasan robbantak a bombák.
Pamut szokásához híven ott állt Ede előtt, már kancsalított is és éppen ugatni
készült, de váratlanul a torkában rekedt a hang.
Mert az emeleten és a földszinten, az ívboltozaton és a vastag falakon
keresztül velőt hasogató hang hatolt a pincébe. Nem volt ez a sivítás se túl
hangos, se túl halk, olyan volt, mintha valaki nagyon magas hangon kezdené s
egyre mélyebbre szállva, folyton csak azt kiáltaná, mindig vastagabban, mindig
torkot szorítóbban : »Uuuu-uuuu-uuuu«... De az az elnyújtott »uuuu« a velőkig
hatolt, átütötte a falakat, kilyukasztotta a mennyezetet és egyenesen az agyba
fúródott.
A pincében ülők, mintha csak egy-egy láthatatlan fonál fűzné őket a
hanghoz, egyszerre emelkedtek fel ültükből, mert tudták, hogy a hang nem lehet
más, csakis lehulló bomba hangja. A sivítás elhalt, tompa rázkódás hintálta meg
a házat, a pince földjétől a tető cserepéig. Azután kínos, félelmetes csend lett.
Mindenki felugrott s az ajtó felé rohant, elől a légósisakos Lopótök, nyomában a
többiek s kíméletlenül törtettek előre, hogy mentől előbb, még a bomba
felrobbanása előtt, kijussanak a pincéből. Csak Gabi maradt ülve, görcsösen
szorította anyu kezét, mert anyu nem felejtette el, amit tanult, hogy ilyenkor a
fejvesztett rohanás még sokkal rosszabb, a rémült emberek letapossák egymást,
pedig ha a bomba csakugyan a közelben hullott le, úgyis késő menekülés.
Azonkívül ülve maradt azért is, mert nem lett volna képes egyetlen lépést se
tenni. Csak szorította görcsösen Gabi kezét és várta, mi lesz.

Az lett, hogy abban a pillanatban, amikor a hang elhalt és mindenki

felpattant, Pamut, a szelíd, a kedves, a barátságos, a mulatságos Pamut is ugrott
egyet. De most nem csaholt szemtelenül cérnavékony hangján, hanem néma
gyűlölettel vetette magát Edére. Rosmeyer úr később azt állította, hogy Pamut
egyenest Ede torkának ugrott, pedig igazán csak a nadrágját akarta elkapni.
Apró kutyaagyával talán úgy gondolta, hogy az ellenszenves szagú Ede a hibás
mindenben, tehát nem engedi szökni. Ede viszont rémülten menekült a papája
hátamögé, de az akkor nem sokat törődött az acsarkodó Pamuttal, hanem csak
törtetett, tülekedett az ajtó felé, legázolva az útjába kerülőket.
 A robbanás azonban elmaradt. Akik a lépcső tetejéig jutottak, már fordultak
is vissza azzal a hírrel, hogy nincs semmi baj.
Rosmeyer úr haragja csak akkor fordult a kiskutya felé. Kiáltozni kezdett,
hogy ez a ronda dög egy rettenetes vérszopó bestia, át akarta harapni a kis Edus
torkát, de hát mit is lehet várni egy olyan kutyától, amelyik kizárólag a
sárgacsillagos egyénekhez dörgölődzik. De ő majd elintézi, felrúgja, agyonüti,
eltiporja és különben is holnap azonnal szól a németeknek és a sintéreknek.
Pamut, a vérengző fenevad, félrebillent fejjel, ámuldozva hallgatta egy
darabig Rosmeyer urat, miközben kancsalított, végül pedig veszett ugatásban
tört ki. Hiába szólongatta Gabi, csak nem hagyta abba. Pamut és Rosmeyer úr
szóváltásának csak a szirénaszó vetett véget, a légitámadás végét jelezve. „ De
Rosmeyer úr még akkor is hátra-hátrafordult, a lépcsőn felfelé haladtában és el-
elvakkantotta magát. Pamut pedig morgott.
Lopótök házparancsnok Gabiékhoz lépett és kijelentette, hogy Pamutnak
pusztulnia kell. Apu erre azt mondta, hogy Pamut egy kiskutya, nem felelős a
tetteiért, ő pedig nem hajlandó elpusztítani vagy elverni a háztól, csak azért,
mert nem szereti Rosmeyer urat. Elvégre, ha mindenkinek pusztulnia kellene,
aki nem szereti Rosmeyerékat, akkor nem sokan maradnának a házban.
—Tulajdonképpen kié ez a dög — kérdezte fitymálva Lopótök úr.
—Gabié — közölte apu.
—Meg a három Sefcsiké: meg Dénesé, meg Gyurikáé — egészítette ki
Gabi.
— Úgy — mondta bölcsen Lopótök úr. — Akkor majd a gyerekek elintézik.
És döngő léptekkel távozott.
De Lopótök házparancsnok úr megfellebbezhetetlen ítéletét ezúttal mégsem
hajtották végre. Mert amikor Gabiék is feljutottak a pincéből és elhaladtak az
udvar közepén felhalmozott homokdomb mellett, amely tűzoltás céljaira
szolgált, Pamut minden ok nélkül megbicsakolta magát és keservesen kezdett
nyüszíteni, szűkölni.
A homokkupacot csak néhány napja hozták szekéren, valójában azért, hogy
a bombázás következtében támadó tüzet oltsák vele, de Gabiék úgy vélték,
hogy várépítésre sokkal alkalmasabb. Aznap délután is nagyon szép
homokvárat építettek a közepére és Pamut éppen a vár tövében nyüszített és
vonított. Apu azt gondolta, hogy a macska van ott — Pamut ugyanis Piszkét
sem kedvelte túlságosan — ezért odavilágított a zseblámpájával. Piszke nem
volt ott, de Gabi észrevette, hogy a vár tornya nyomtalanul eltűnt, pedig szép
magas, erős torony volt. Közelebb akart lépni a várhoz, hogy megnézze, mi
történt a toronnyal. Pamut erre még keservesebben nyüszített és apró fogaival
Gabi cipőjébe kapaszkodott.
— Várj — szólt rá Gabira apu — ez a kutya valami rosszat érez.
Pamut elbocsátotta Gabi cipőorrát és úgy csóválta a farkát, mintha helyeselne
apunak.
Közben odagyűlt a három Sefcsik, meg Dénes, meg Gyurika, de Pamut
egyiküket sem engedte a homokvár közelébe. Pedig Gyurika nagyon szipogott,
mert eszébe jutott, hogy délután a várban felejtette a homokozóvödrét.
— Ne sírj, Gyurika — mondta ekkor a sötétben egy kedveskedő hang,
Ede hangja — majd én elhozom neked.
Ede nagyhősködve előlépett.
Több se kellett Pamutnak. A fogát csattogtatta, vicsorított és nem tágított a
homokdomb mellől.
— Ez a kutya megveszett! Le kell puffantani — kiáltotta Rosmeyer
úr, kézenfogta Edét és elvonszolta.
Mindnyájan hazamentek lefeküdni. Gabi az ágyba csempészte Pamutot és a
takaró alatt becézte, simogatta, jó kis kutyuskájának nevezte. Pamut meg,
amikor csak szerét tehette, végignyalta Gabi arcát. Így aludtuk el,
Reggel dörömböltek.
Anyu nyitott ajtót és Gabi hallotta, hogy Rosmeyer úr dörömbölt, Pamutot
keresi. Gyorsan a párna alá gyömöszölte a halálraítéltet és amikor Rosmayer úr
belépett, úgy tett, mintha mélyen aludnék, még horkolt is egy kicsit.
— Hol az a dög kutya ? — ripakodott az alvóra Rosmeyer úr. —
Hoztam neki egy kis sonkacsontot, mert megmentette az életünket.
Gabi erre gyorsan felébredt. Felült és izgatottan érdeklődött, hogy mi
történt?
Rosmeyer úr elmondta, hogy a bomba, amelynek hangját olyan rettenetesen
hullották a pincében, az udvar közepére hullott, belefúródott a légó-homokba,
ott elfulladt, nem robbant fel. Most ott fekszik a homokban és rettentő
veszélyes. Pamutnak köszönhetik, hogy nem
bolygatták meg az éjszaka, szegény kis Ede talán
szörnyethalt volna, Ha nincs ott Pamut. Lehet, hogy
még kitüntetést is kap a kis kutya, hiszen nélküle
mindannyian felrobbanhattak volna a sötétben. Most
már körülkerítették a bombát, senki se mehet a
közelébe, jönnek majd és kiemelik, de a dicsőség
Pamuté, megérdemli a sonkacsontot.
Így kapott kegyelmet Pamut. De ez őt egy
cseppet sem hatotta meg. Elő sem bújt a párna alól,
míg csak Rosmeyer bácsi el nem búcsúzott. Akkor
felugrott az asztalra, vidáman ropogtatni kezdte a
sonkacsontot és Gabi becsületszavára állította
később, hogy evés közben kancsalított.
Ezután felkereste Serbán doktort és még egyszer megkérdezte, hogy mi a
nevük azoknak a vér-izéknek. Serbán úr érdeklődött, hogy miért akarja tudni, de
ő csak annyit mondott, hogy az embernek tanulnia kell, ugyebár és tudnia kell a
vér-izék nevét. Pedig azért kérdezte, mert sürgősen meg kellett alakítani a
sejtegyesületet, hát tudni kellett az egyesület nevét is, elvégre egy egyesületet
mégse lehet izének nevezni.
 Az egyesületet pedig azért kellett sürgősen megalakítani, mert rájuk bízták a
házat. Nem az udvart, nem a gangot, nem a padlást, nem a légópincét, hanem az
egész házat. Mégpedig Csobán bácsi bízta reájuk.
Csobán bácsi ugyanis elment. Igaz, először Komlós bácsi ment el, nagy
zsákkal a hátán, sárga karszalaggal a karján, Duci sokáig integetett utána a
kapuból. Azután elment Csobánék
albérlője, kezében barnára festett
katonaládával. Azután elment Varjas bácsi
fia. Igaz, ő nem lakott a házban, csak
búcsúzkodni jött el a szüleihez, de vele
ment a földszintről Pintér bácsi is és
mindennap sírt valaki valahol; vagy a
földszinten vagy az emeleten. Csak
Rosmeyeréknél szólt naphosszat a rádió, az
unalomig harsogtatva a recsegő
katonadalokat. Mert Rosmeyer úr
megvásárolta Csobánék rádióját, amikor
parancs jött, hogy Csobán András bácsinak
el kell mennie, kezében a festett
katonaládával.
Csobán néni a szemét törölgette, az orra
egészen vörös volt a sírástól. Csobán bácsi ott állt előtte, kezében a
katonaládával és azt mondta, hogy őtet nem kell félteni, ő úgyis faképnél hagyja
a katonaságot, mert nem bolond azért lövöldözni és elpusztulni, hogy Rosmeyer
úrnak rádiója legyen.
—És mi lesz velünk ? — sírta a szegény Csobán néni. — Elárvulunk
egészen. Ki vigyáz majd a házra?
Csobán András bácsi tehetetlenül legyintett, körüljáratta tekintetét az egész
házon s megpihent Gabin, a három Sefcsiken, meg Dénesen, akik az udvaron
álltak s némán, komolyan figyelték a búcsúzkodást. Csobán bácsi szája szélén
ügyetlen, bánatos mosolyféle jelent meg s a kis csoportra mutatott.
— Kicsoda? — mondta elkeseredve — hát... majd a gyerekek.
Azzal mélyet lélegzett, vagy talán nem is lélegzett, hanem sóhajtott,
sarkonfordult és elsietett.
Csobán bácsi persze keservesen, vagy inkább keserű haraggal mondta, amit
mondott, de Gabi mégis komolyan értette és elhatározta, hogy sürgősen
megalakítja az egyesületet, hiszen rájuk bízták, nekik kell ezentúl vigyázniuk a
házra.
Még aznap délután összehívta a sejtegyesületet, amelyről még senki sem
sejtette, hogy egyesület.
Kedvenc helyükön, a földszinti lépcsőforduló alatt gyülekeztek ott, ahol
annakidején Pamut is meghúzódott, amikor a feketeegyenruhás halálra kereste.
Eljött a három Sefcsik, a két iker, azután Dénes, Gyurika, Duci, sőt még Szipó
és Milka is, habár Gabi eleinte nagyon gondolkodott, hogy elhívja-e őket, hiszen
nem laktak a házban, ők nagyanyóval éltek egy egészen kicsi házban, a sarkon
túl. Végül mégiscsak úgy határozott, hogy Szipó és Milka is tagja az
egyesületnek, először is azért, mert hiszen ők is gyerekek, másodszor is azért,
mert minél nagyobb az egyesület, annál jobb. Volt egy harmadszor is, de azt
Gabi időközben elfelejtette. Ede szerencsére éppen nem volt odahaza, de őt
különben sem hívták volna meg.
Gabi lett a sejtegyesület elnöke, Sefcsik Péter titkár lett, azzal a kikötésnél
hogy ha kinövi a titkárságot, akkor utána Jancsi következik. Megállapodtak a
titkos jelükben: begörbített mutatóujj, ami azt jelenti: »így görbüljek meg, ha
nem vigyázok a házra«. Péter, mint titkár aziránt érdeklődött, hogy milyen titkot
kell őriznie?
— Hát azt a titkot, hogy egyesületünk van — világosította fel Gabi. — Ez
csak igazán elég nagy titok?
Péter elég nagynak találta a titkot és Gabi már éppen javasolni akarta, hogy
labdázzanak egy kicsit, amikor az egyesület két tiszteletbeli tagja egymás
torkának esett.
Az egyik tiszteletbeli tag: Piszke, meggörbítette a hátát, felborzolta a szőrét,
a bajusza harciasan meredezett és fújt, sziszegett, köpködött mérgében. A másik
tiszteletbeli tag: Pamut, viszont a fogát mutogatta és mély torokhangon morgott.
Gabi pofonvágta Piszkét, oldalbaverte Pamutot, aztán hosszabb beszédet
intézett hozzájuk, amelyben megmagyarázta nekik, hogy most sokkal nagyobb
baj van, semhogy ilyen személyes haragot tarthatnának. Igenis, kutya-macska
barátsággal kell bebizonyítani, hogy most félreteszik a régi ellenségeskedést a
közös cél érdekében.
Aligha valószínű, hogy akár Piszke, akár Pamut sokat értett a szép
szónoklatból. Viszont Gabi a jobbkezével megmarkolta a cicát, balkezével
nyakonfogta a kutyát, összeütögette a fejüket, összedörzsölte a pofájukat, így
adott nekik szemléltető oktatást az egyesületi tagok kötelességeiből. Piszke fújt
még egy darabig, Pamut morgott még egy ideig, közben gyanakodva
szagolgatták egymást. Végül kisimult Piszke felborzolt szőre, s halkan
dorombolni kezdett. Pamut barátságosan meglobogtatta a farkát és
beleegyezően vakkantott, így végződött az egyesületi ülés.
Azután végre elmehettek labdázni, úgyis mint egyesület.
Nemsokára kiderült, milyen hasznos volt, hogy megalakultak.
Néhány napig szorgalmasan köszöntek egymásnak begörbített mutatóujjal
és az egész ház csodálkozott Pamut és Piszke hirtelen támadt barátságán. De
senki se sejtette, hogy ez az egyesület miatt van. Ezt csak ők tudták és igen
büszkék voltak, de amellett határozottan gondterheltek is, hiszen nem olyan
kicsi dolog néhány gyereknek egy egész házra vigyázni. Különösen, ha emellett
még önmagukra is vigyázniuk kell.
Pedig hát az első, akivel kapcsolatban az egyesületnek működést kellett
kifejtenie, éppen egy egyesületi tag volt.
 Gyurika ugyanis eltűnt.
Rezik néni, Gyurika mamája déltájban észrevette, hogy Gyurika elkószált
valamerre. Átszaladt Csobán nénihez, megnézni, hogy nincs-e ott? De nem volt
ott. Csobán néni Rezik nénivel kiállt a gangra, átkiáltott Dénesékhez, hogy
nincs-e ott Gyurika ? De ott se volt. A nagy kiabálásra előbújt Varjas bácsi és
kijelentette, hogy ő majd ellátja a baját annak a komisz kölöknek, aki csak
rajcsúrozni tud, meg a porolón mászkálni, biztosan most is ott van. De Gyurika
a porolón se volt, akárki láthatta. Ekkor Gabi mamája felszaladt az emeletre és
elmesélte, hogy egy robogó német tank a múltkor is elgázolt egy kisgyereket.
Varjas néni már úgy mesélte tovább, hogy Gyurikát gázolta el egy német tank
és kórházba vitték szegénykét. De — később kiderült — Gyurika ott se volt.
Mármint a kórházban.
Ekkor a titkár elérkezettnek látta az időt a közbelépésre. Lement az elnökhöz
a földszintre, és begörbítette a mutatóujját.
Az elnök is begörbítette a mutatóujját.
—Rezik György elveszett — jelentette a titkár.
—Meg kell keresni — rendelkezett az elnök.
Két perc múlva együtt ült a sejtegyesület a lépcsőforduló alatt és tárgyalt.
A középsősefcsik azt javasolta, hogy szagoltassák meg Gyurika ruháját
Pamuttal, az majd megtalálja a szag után. A baj csak az volt, hogy Pamutot
elmulasztották betanítani a nyomkeresésre és az is, hogy Gyurikán rajta volt az
egyetlen ruhája, így csak akkor lehetett volna megszagoltatni azt, ha előbb
megtalálják a tulajdonosát. Akkor Dénes azt ajánlotta, hogy jelentsék az esetet a
rendőrségen. De ezt a javaslatot is elvetették, mert ha a rendőrség nyomoz,
akkor mi szükség van az egyesületre ? Amellett a házban nem is nagyon
szerették a rendőrséget, elég baja volt vele például Sefcsik bácsinak, aki a nagy
lemezgyári sztrájk idején bizony nem nagyon barátkozott össze velük. És
amikor Kolba bácsit rendőr kereste, mert gyárbizalmivá választották... erre is jól
emlékezett a sejtegyesület, tehát úgy döntöttek, hogy a saját szakállukra
nyomoznak majd. Gabi szeretett volna álruhákat beszerezni, de erre nem volt
idő, hát gyorsan beosztotta a nyomozókat.
A három Sefcsiknek az emelet és a padlás jutott. Az ikrek a földszintre
indultak nyomozni. Azelnök. Dénessel és Pamuttal a légópincét vette vizsgálat
alá.
Ica és Mica végigjárták a földszinti lakásokat. Ica feketén és soványan
megállt az ajtóban és szigorúan kérdezte:
—Nincs itt a Gyuri?
Mica ellenben kedvesen és dundin mosolygott, besétált a szobába és az ágy
alá kukucskált.
De Gyuri se itt, se ott nem volt.
A három Sefcsik — kerített. Péter jobbról, Jancsi és Sanyi balról rohant
végig a körfolyosón, vészes szirénázással. Középütt találkoztak, de Gyuri nem
volt egyiküknél sem. Akkor felmásztak a padlásra. Ott rengeteg érdekes dolgot
találtak. Először is megcsodálták saját lábnyomaikat, amelyek olyan tisztán
látszottak a vastag porban, mintha lerajzolták volna őket. Azután egy ócska
vaskályhára bukkantak. Megvizsgálták kívül-belül és elhatározták, hogy télen
majd krumplit sütnek rajta. Találtak egy képet is, amely arccal a földre borulva
feküdt és szinte vidáman elmosolyodott, amikor felemelték és leverték róla a
port. Azután tovább mentek, a világítóablak alatt leültek az egyik széles
fagerendára és a lábukat lógázták.
Az elnök, Dénes és Pamut társaságában, módszeresen látott a nagy
munkához, a pince felkutatásához. Eszébe jutott, hogy ezt már nagyon régen,
hónapokkal előbb, éppen a születésnapján akarta megtenni. Akkor közbejött
valami és azóta teljesen kiment a fejéből, de most eszébe jutott. Ugyanis arról
Volt szó, hogy a pincében van valahol egy titkos, befalazott szoba, amiről senki
tud és azt kell megkeresni. Most végre itt volt a jó alkalom.
A pincébe vezető lépcső minden egyes fokát gondosan megvizsgálták, hogy
hátha elmozdítható és titkos rejtekajtó nyílik alatta. Azután Dénessel
Megkopogtatták a falat az előtérben és ugyanezt tették az első pincében is.

Onnan átmentek a hajdani mosókonyhába, ahol szorgalmasan kopogtatták a

falat, akárcsak Serbán doktor a betegek hátát és mellét. Egyszer csak valami
tompa kiáltásra lettek figyelmesek. Ugyanakkor Pamut ugrálni, csaholni
kezdett. Felforgatták a mosóteknőt, benéztek mindkét nagy üstbe, de Gyurika
egyikben sem volt. Átszaladtak az egykori szenespincébe. Ott a hang sokkal
erősebben hallatszott és egészen tisztán érteni lehetett, hogy azt kiáltja:
— Segítség ! Segítség !
Amiből nyilvánvalóvá lett, hogy valaki bajban van. S mivel a hang Gyurika
hangja volt, az is nyilvánvalóvá lett, hogy Gyurika van bajban.
Gabi azonnal arra gondolt, hogy Gyurikát elfogták, mert kitudódott a
sejtegyesület és most titkos börtönben sínylődik. Tehát még szorgalmasabban
kopogtatta a falakat, hogy megtalálja a titkos börtön titkos bejáratát. De nem
találta, Dénes közben kinyitotta azt a kisajtót, amely a pince végében nyílott és
bement a kamrába, ahol a söprűket, lapátokat, vödröket, felmosórongyokat
raktározta Varjas bácsi. Amint kinyitotta az ajtót, a hang még erősebben
hallatszott. Pamut kaparni kezdte a lapátokat, söprűket, mögéjük igyekezett.
Gabi zseblámpájával bevilágított a kamrába, aztán se szó, se beszéd, nekiállt a
lapát, vödör és söprűhalomnak s szétdobálta. A lomok mögül egy poros, szürke
ajtó tűnt elő. Az ajtót kinyitották, bevilágítottak a sötétségbe. A fénysugár
Gyurikára esett, aki a földön ült, kézében rongylabdával és szüntelenül
hajtogatta:
— Segítség, segítség, segítség; segítség...
A szűk kis helyiség, amelyben Gyurika kuporgott, teljesen üres volt,
csak egy öreg mángorló maradványai porosodtak benne. A házban évtizedek
óta nem mángorolt senki, megfeledkeztek a mángorlópincéről, a kisajtó
mögött. Nem volt nagy, csak éppen akkora, hogy meg lehetett benne
fordulni.
És hogy került oda Gyurika ?
Hát úgy, hogy labdázott a lépcsőházban, a labda elgurult, beleesett egy
sötét lyukba, a lépcsőforduló alatt. Gyuri utánamászott, de kimászni már
nem tudott, ezért leült a földre és azt mondta: segítség, segítség, segítség.
Amikor Gabiék ráakadtak, éppen négyszázötvenedszer mondta.
— Ez lesz a helyiségünk — jelentette ki Gabi, amikor körülnézett.
Ceruzát vett elő s felírta az ajtó belső oldalára, úgy, ahogyan Serbán úrnál
látta:
»Sejtegyesület, minden délután 4-től 6-tig.«
Gondolkodott egy kicsit, majd alája írta:
»Titkos helség.«
Megint gondolkodott egy kicsit és kijavította:
»Titkos hejiség.«
És így már jó volt.
Az ajtó elé megint gondosan felhalmozták a söprűket, lapátokat, vödröket,
hogy eltakarják a titkos bejáratot és Dénesnek meg Gyurikának fogadalmat
kellett tenniök, hogy senkinek se árulják el a titkos helyiséget. Mikor ez
megtörtént, diadalmenetben felvitték Gyurikát az udvarra, ahol már együtt volt
az egész ház, Terebesék kivételével és arról tanácskoztak, hogy értesítik a
rendőrséget, a mentőket és a tűzoltókat.
Gabi hosszú és bonyolult történetet adott elő arról, hogy Gyurikát hogyan
találták meg a mosófazékban. Ez mindenkinek nagyon tetszett és Varjas bácsi a
szerencsés megtalálás örömére megsétáltatta Gyurikát a porolón. És azt hitte,
hogy Gyurika ennek nagyon örül.
A titkos helyiséget Gabi a következő ülésen közölte a sejtegyesülettel.
Mindenki nagyon örült neki. A három Sefcsik rögtön bejelentette, hogy ők be is
rendezik. Van a padláson egy nagyszerű kályhájuk, van egy gyönyörű képük,
amit a falra lehet akasztani és találtak még egy nagyon szép piroscsíkos
szalmazsákot is. Szipó szipogva felajánlotta, hogy szerez egy létrát és akkor az
egyesületi üléseket a titkos helyiségben lehet majd tartani.
Sefcsikék, sajnos, nem tudták lehozni a padlásról a kályhát, mert nagyon
nehéz volt. Szerencsére nem is volt rá szükség, mert ragyogóan sütött a júniusi
nap. A képet azonban felakasztották a falra, hogy szebb legyen a titkos helyiség
és sikerült lecipelni a szalmazsákot is, bár Varjas bácsi majdnem észrevette.
Másnap megérkezett Szipó is a létrával. A létrát lebocsátották az ablak-
nyíláson és most már lejáratuk is volt.
Lemásztak a létrán a titkos helyiségbe. Gyurika ment elől, mert ő már jól
ismerte a járást, azaz inkább az esést. Utána következett Gabi, mert ő volt a
tulajdonképpeni felfedező, őt követte Dénes, mint másodfelfedező. Mögötte
mászott Szipó és Milka, mert ők szerezték a létrát. A nyomukban a három Sef-
csik igyekezett, mert ők találtak képet és szalmazsákot. Utánuk már csak Pamut
következett, ő maradt utolsónak, mert ő nem talált, nem hozott és nem fedezett
fel semmit. Piszke nem jelent meg az ülésen, azért el is határozták, hogy Piszkét
jegyzőkönyvi megrovásban részesítik, amint lesz jegyzőkönyvük.
—Az ülést megnyitom — mondta az elnök, miután mindannyian
elhelyezkedtek. Elhallgatott és azon törte a fejét, hogy most mit kellene
mondania, ha már egyszer elnök lett.
A pillanatnyi csöndben tisztán hallotta az egész sejtegyesület:
—Látja, nyilas testvér, az az a lakás, ott a sarokban. Éppen magának
való lenne. Csak egy asszony lakik benne a kölykivel, mert az embert már
elvitték munkaszolgálatra, nem is jön az többet haza. Ha elintézi őket, a magáé
a lakás, mindenestül.
A hang Lopótök házparancsnok hangja volt. És egy másik, teljesen
ismeretlen, borízű hang válaszolt rá:
—Jól van, apám, meglesz.
Azután nehéz léptek csattogtak, mintha a borízű hang tulajdonosa szöges-
patkós csizmát hordott volna. Majd minden elcsendesedett.
—Az ülést bezárom — mondta akkor Gabi. — Az ülésnek vége, mert
mostan sürgős tanácskozás kezdődik. Meg kell tanácskozni, hogy mit tegyünk.
Meg kell védelmezni Komlós nénit és Ducit.
— Fogjuk el Lopótök urat és zárjuk be a titkos helyiségbe — javasolta
Dénes.
—Be kell csukni a kaput és nem szabad senkit se beengedni — mondta
Szipó és szipogott.
— Ki kell nyomozni, hogy kicsoda az idegen — vetette fel Jancsi, a
középsősefcsik.
— Szamár vagy — torkolta le Sanyi, a kissefcsik. — Hiszen hallhattad, hogy
a Lopótök testvére.
—Te vagy a szamár — torkolta le Jancsi. — Nem a testvére, hanem a fia,
mert apámnak szólította Lopótököt.
 —Akkor Lopótök a saját testvérének a papája — mondta bölcsen Dénes.
—Ti ezt nem értitek — mondta az elnök. — A testvért azt nem úgy kell
érteni. Testvér az nagyon szép szó, de most már nem ér semmit, mert a
nyilaskeresztesek mondják egymásnak, akik Hitlerrel vannak és el akarják
intézni Duciékat, mert gonosz emberek.
— Ha gonosz ember — mondta a kissefesik — akkor mégiscsak a fia
Lopótöknek.
— Ez most nem fontos — intette le az elnök. — Először is szólni kell
Komlós néninek. Ez most a legfontosabb.
— Úgy van — helyeselt a titkár az elnöknek. — Értesíteni kell
Komlós
nénit, ez most a legfontosabb.
Azonnal elhatározták, hogy bezárják a sürgős megbeszélést és Gabi mint
küldöttség értesíti Komlós nénit a fenyegető veszedelemről.
Egyenként felmásztak a létrán, amiből majdnem baj lett, mert éppen akkor
érkezett vissza Lopótök, aki alighanem elkísérte egy darabon a nyilaskeresztes
ismeretlent és meghallotta Pamutot; aki a titkos helyiségben vadul ugatott egy
egeret. A sejtegyesület azonban úgy tett, mintha semmi köze sem lenne az
ugatáshoz, Lopótök pedig csak ennyit mondott:
—Ezt a dögöt mégis kiirtom.
És felment a lépcsőn, úgyhogy a többiek is előbújhattak.
De Gabi már nem tudta értesíteni Komlós nénit. Csöngetésére csak Duci
válaszolt, aki a zárt ajtón keresztül elmondta, hogy a mamája éppen most ment
el és a kulcsot is magával vitte. De legkésőbb öt órára biztosan idehaza lesz;
mert akinek sárga kitüntetése van, az csak délután öt óráig járhat az utcán. Ha öt
óra után az utcán találják, elfogják a nyilaskeresztesek és vége van.
Duci mamája nem érkezett haza öt órakor, sőt még hatkor sem volt otthon,
és hétkor és nyolckor sem. Tíz órakor megszólalt a sziréna és Ducit az ablakon
emelték ki, hogy levigyék az óvóhelyre. Ducinak ezúttal nem kellett a hajdani
szenespincébe mennie. Ott ült a mosókonyha-óvóhelyen, de nem sírt a mamája
után. Csak ült és csak hallgatott. Kis arca egyszerre megnyúlt, sovány lett, a
szeme száraz volt és szinte tüzelt. Csak ült és hallgatott. Ha kínálták valamivel
— pedig mindegyre kínálták — csak ennyit mondott, illedelmesen : »köszönöm
szépen, nem kérek« és tovább hallgatott.
Ezen az estén az egész óvóhely különös módon hallgatag volt. Talán azért,
mert apu elmesélte, hogy a németek parancsára megkezdik a gyár leszerelését és
elszállítását, egyelőre csak a nyersanyagot csomagolják, de később sor kerül a
gépekre is, azokat is Németországba viszik. Talán azért, mert Duci mamája nem
érkezett vissza. Talán azért, mert mindenki a távollevő hozzátartozójára
gondolt: férjére, fiára, barátjára ...
Egyedül Lopótök kockáztatott meg annyit, hogy azok a gépek meg azok a
nyersanyagok nagyon jó helyen lesznek Németországban.
—Hogyne, Hitlernek — mondta Varjas bácsi, aki pedig sohasem szólt bele
a politizálásba.
—Amit egyszer azok kivisznek, abból ugyan nem lesz többé magyar gyár
— tette hozzá Sefcsik bácsi.
—Hallatlan — sziszegte felháborodva Terebes úr és németül mondott
valamit a feleségének.
Azután tovább hallgattak mindnyájan.
Csak a sejtegyesület tanácskozott szaporán a szenespince-óvóhelyen. Arról
tárgyaltak, hogy mi legyen Ducival. Eleinte arra gondoltak, hogy elbújtatják, ha
jön a nyilaskeresztes gonosz ember. Ez nem okozott volna különösebb
nehézséget, hiszen ott volt a remek titkos helyiségük, amiről senki se tudott.
Abban Duci pompásan eléldegélhetett volna. Igaz, kicsit sötét és barátságtalan,
de Sefcsikék azt mondták, ha Duci odaköltözik, ők feltétlenül lehozzák a
padlásról a kályhát, akármilyen nehéz is. Az élelmezés se okozott volna
nagyobb gondot, hiszen mennyit is eszik egy ilyen Duci? Bizony nem sokat. Ha
mindnyájan elteszik a tízóraijukat, akkor nagyszerűen eltarthatják zsíros-
kenyéren.
Odakünn a mamák ezalatt megállapodtak abban, hogy felváltva viselik
Gondját a kislánynak, amíg hazajön az anyukája. Az első nap Sefcsik néni
volt a soros. Amikor véget ért a légitámadás, ő vitte fel Ducit az óvóhelyről,
ő fektette le, ő takargatta be, ő csókolta meg, ő oltotta el a villanyt, hogy
nyugodtan alhasson.
Harmadnap megjelent az ismeretlen. Fekete csizmát, zöld inget és
papagájszínű nyakkendőt viselt, továbbá ellenzős fekete sapkát és hátul, a
nadrágján, egy bőr revolvertokot. Pöffeszkedve sétált körbe az udvaron
Lopótök ház-parancsnokkal, s közben a bajuszát babrálgatta. A bajusza
olyan volt, mintha két fekete dongólegyet ragasztott volna az orra alá, de ő
szemmelláthatóan igen büszke volt rá.
— El kell vinni a kölyköt a rokonaihoz, a többi csillagosokhoz —
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben ellenségesen meredt
Gabira, aki a poroló mellől figyelte.
Lopótök motyogott valamit, mire a zöldinges hadonászni kezdett.
—Ha nincsenek rokonai, át kell adni a rendőrségnek — recsegte. —
Elvégre ma, amikor a bombázás egész házakat semmisít meg, nem
bitorolhat egy kölyök egy egész lakást.
Lopótök mindenre bólogatott nagy fejével és udvariasan a kapuig
kísérte a zöldingest, aki ott összevágta a csizmasarkát, felemelte a
jobbkarját és harsányan kiáltotta:
— Bátorság!
És döngő léptekkel távozott.
Gabinak akkor már megvolt a maga haditerve. Amint a zöldinges eltávozott,
ő is elvágtatott. Egyenesen Szipóék házacskájához futott, amely kissé
roggyantan könyökölt ki az utcára és behunyt félszemével — az ablaküveget
ugyanis ízzé-porrá törte egy bombázáskor a légnyomás, és most deszkadarabok
helyettesítették az üveget — vaksin meredt a környék bombaverte házaira,
bombatölcséres utcáira. Gabi leadta a hármas füttyjelet, mire a deszkatábla
kinyílt s az ablakban megjelent Szipó. Gabi begörbítette a mutatóujját. Szipó is
begörbítette a mutatóujját. Gabi intett Szipónak, hogy jöjjön ki. Szipó
visszaintett, hogy kijön.
Már jött is, nyomában kishúgával, Milkával, aki hozta a rongybabáját is,
pedig az nem tartozott a sejtegyesület tagjai közé.
Gabi és Szipó összedugták a fejüket, néhány percig izgatottan tanácskoztak,
azután begörbítették a mutatóujjukat és Gabi futva indult hazafelé, míg Szipó és
Milka visszaballagott a kisházba és elkéredzkedett nagyanyótól egy kis sétára.
Ettől a perctől kezdve különös dolgok történtek a házban.
Sefcsikéknél elveszett a nagy olló, amelynek pedig a varrógépen volt a
helye. Sefcsik néni felforgatta az egész lakást, de az ollót nem lelte, pedig aznap
senki se járt náluk. Átszaladt Dénesékhez, hogy elmesélje a titokzatos esetet,
mire Dénes mamája ezzel fogadta:
— Képzelje csak, Sefcsikné, úgylátszik ma tolvaj járt nálam. Szőrén szálán
eltűnt a fiam kissapkája, amelyet csak az ünneplőruhájához szokott viselni.
Nem is értem, hogyan történhetett.
Ugyanakkor anyu Gabi kis zubbonyát kereste. Gabi már régen kinőtte a
zubbonyt és anyu éppen foltnakvalót akart vágni belőle Gabi elszakadt
nadrágjára. De a zubbony nem volt sehol. Csakis a föld nyelhette el, habár
ilyesmi mostanában már nemigen szokott előfordulni.

Később Sefcsik néni észrevette, hogy nemcsak az olló tűnt el, hanem
 Jancsi ócska cipője, továbbá Sanyi nadrágja is. -
Az ikrek mamája viszont két szál gyertyáért tette tűvé a konyhaszekrényt,
de a két szál gyertya éppoly kevéssé került elő, mint az olló, a nadrág, a
zubbony és a sapka.
Nemsokára összekolompolták a házat, Lopótök bejelentette, hogy Ducit
másnap reggel átadja az illetékes szerveknek. Gabi nem tudta pontosan, hogy
miféle szervek azok az illetékesek, de annyit sejtett, hogy nem túlságosan
jók.
— Át köll adni — mondta Lopótök — mivelhogy holnapután kezdetét
veszi az összeköltöztetés és a sárgacsillagos egyének ezentúl csak
sárgacsillagos házban lakhatnak, hogy pusztulna ki a fajtájuk. Nálunk nem
maradhat csillagviselésre kötelezett egyén. Ebből a sejtegyesület megtudta,
hogy Duci nemcsak kislány, hanem egyén is, amit eddig igazán nem
sejtettek. Gabi ennek a felfedezésnek különösképp megörült, mert mostanáig
egy kicsit aggódott, hogy miképpen sikerül majd tervét egy kislánnyal
megvalósítania, hiszen a lányok olyan kiszámíthatatlanok, az előbb még
nevettek, a következő percben már sírvafakadnak, nehéz őket kiismerni.
Persze, egy egyénnel, mégpedig egy kötelezett egyénnel. - ahogyan Lopótök
úr mondta — minden sokkal, de sokkal könnyebben megy majd.
Lopótök úr a nagyhangú bejelentés után szélnek eresztette hallgatóit s a
házban folytatódtak a különös események.
Másnap, kora reggel, szinte még hajnalban, füttyszó hasított keresztül az
udvaron, mire kinyílt Sefcsikék ajtaja és libasorban kiosont a három Sefcsik.
Kimenet megkocogtatták Dénesék ablakát, azután lelopakodtak a lépcsőn és
eltűntek a földszinti lépcsőforduló homályában.
Néhány másodperc múlva az ikrek futottak végig az udvaron.
Több koránkelő Pamut ugatását vélte hallani a föld alól.
Kisvártatva Gyurika kiáltása harsant:
— Én is jövök ! én is jövök !
Azután minden elcsendesedett.
Tíz órakor Lopótök úr, a Duci gondozásában soros Csobán néni kíséretében
megjelent Komlóséknál, hogy a kötelezett egyént átadja az illetékes
szerveknek.
Kopogtattak, de nem kaptak választ. Csöngettek, de odabenn nem mozdult
senki. Dörömböltek, de senki se felelt. Akkor Lopótök lehajolt a kulcslyukhoz
és megállapította, hogy a kulcs belülről van a zárban. Csobán néni erre
összecsapta a kezét és jajveszékelni kezdett:
—Jaj, jaj, szegény drágám, biztosan elemésztette magát félelmében.
Sefcsik néni kezében megállt a poroló. Átkiabált Csobán néninek és
megkérdezte, mi történt? Csobán néni visszakiáltott, hogy szegény Duci
elemésztette magát, mert ez a lelketlen fráter — márminthogy Lopótök úr —
isten tudja miféle gonoszságot akart vele mívelni. A kiabálásra Varjas néni is
az ajtóban termett, anyu is kinézett az ablakon, egy pillanatra megállt Serbán
doktor takarítónője is, aki éppen a piacról érkezett üres kosárral és amúgyis
nagyon haragudott, mert tegnap óta mindennek felszökött az ára. És
mindannyian, egyesült erővel szidni, szapulni kezdték Lopótök urat, aki annak
az ártatlan kis léleknek a vesztére tört.
Lopótök behúzta a nyakát, mint kutya az esőben, de azért nem hagyott fel a
vizsgálódással. Végül felfedezte, hogy az egyik ablak nincs bezárva, csak be
van támasztva. Betaszította az ablakot és mézédes hangon fuvolázta:
—Gyere ki, tubicám, a jó Rendek bácsi van itt.
— Azt ugyan már szólongathatja, maga gyilkos — hangzott kontóban az
udvarról. — Most bezzeg tubicám, meg a jó Rendek bácsi. De eddig egyén
volt, meg házparancsnok úr. A maga lelkén szárad ez az ártatlan kis élet.
Még Varjas bácsi is a könnyeit törölgette, teljesen megfeledkezve arról,
hogy a kis életet, a kis ártatlant hányszor nevezte haszontalan csirkefogónak,
hányszor fenyegette nádpálcával és hányszor küldte a rajcsurra, amiről a kis;
ártatlan most már soha többé nem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen
micsoda.
—Soha többé nem tenném, ha visszaadhatnám az életnek — mondta
könnyezve Varjas bácsi, amikor Sefcsik néni emlékeztette őt a múltra.
Miután sem a szólongatásra, sem a mézesmázos hízelkedésre nem jött
válasz, Lopótök úr, úgyis mint házparancsnok, bemászott az ablakon. Egy ideig
járkált, motozott a lakásban, azután egy kiáltás hallatszott odabentről.
—Most találta meg a kis halottat — vélte Varjas néni.
— Nem csodálnám, ha frázt kapna — mondta Csobán néni.
A következő percben megjelent az ablakban Lopótök hatalmas feje.
—A lakásban nincs senki — közölte.
— Biztosan leugrott a lichthófba — szólt Serbán úr takarítónője és
fenyegetően rázta a házparancsnok felé az üres kosarat.
Lopótök úr eltűnt az ablakból, majd kisvártatva ismét megjelent.
—Ott sincs — mondta. — Nincs a lichthófban. Egyáltalában sehol sincs.
Megszökött a kis bestia.
—Hála istennek! — szakadt fel az örömkiáltás az udvari kórusban.
—Maguknak hálaistennek — berzenkedett Lopótök úr —, mert maguk
mind hazaárulók és pártolják az ilyen bűnösöket. De én vagyok a
házparancsnok és én vagyok felelős mindenkiért. Mit mondok majd, ha rajtam
keresik? Mi? Fel kell kutatni a taknyost, nem mehetett messzire.
Mindenki sajnálkozni kezdett szegény Duci sorsa felett. Hogy hová
futhatott a kis árva ? Hogy el fog pusztulni egyedül. Hogy nincs aki gondját
viselje. Hogy gazság ilyen ártatlan jószágot üldözni és gyalázni. Hogy milyen
kedves és szófogadó volt...
—Márpedig a ház kötelessége megkeresni a szökevényt, hogy el tudjak
számolni vele! — szólt szigorúan Lopótök házparancsnok úr.
—Jaj ! Kifut a levesem! — kiáltotta kétségbeesetten Varjas néni és sarkon
fordult.
 —Jajjaj, elkések az ebéddel — kiáltotta Sefcsik néni és a szőnyeget
bevonva eltűnt a konyhában.
—Jaj, énrám vár a zsírolvasztás! — kiáltotta Csobán néni és máris eltűnt.
Szempillantás alatt kiürült az udvar és a gang. Lopótök úr egyedül maradt.
Körülnézett a kihalt házban és máris határozott.
—Úgy? — mondta gúnyosan — senki se akarja megkeresni? Úgy?
Akkor majd a gyerekek megkeresik.
De a gyerekek sem keresték meg Ducit, mert a gyerekek mással voltak
elfoglalva. A gyerekek Szipót és Milkát kísérték, akik kézenfogva vezettek egy
kisfiút, hazafelé. A sejtegyesület kinnmaradt az utcán, az ismeretlen kisfiú,
Szipóval és Milkával bement a kis házba.
Nagyanyó éppen a tüzet fújta, élesztgette a kályhában. Megálltak előtte
és Szipó közölte:
—Nagyanyó találtunk egy kisfiút. Úgy hívják, hogy Tamás és ezentúl
itt fog lakni. Nagyanyó megperdült a sarkán és megdörzsölte a szemét. Lehet,
hogy azért, mert a füst belecsapott és csípte, de az is lehet, hogy azért, mert nem
akart hinni a saját két szemének. Ugyanis Milka és Szipó valóban egy kisfiú
kezét szorongatta. Nagyanyó alaposan szemügyre vette az ismeretlen, sohasem
látott kisfiút. Azt látta, hogy a nagy meleg ellenére sötétkék posztósapkát visel,
a lábán ormótlan ócska cipőt hord, hogy szürke zubbonya régen megérett arra,
hogy foltnak szabdalják fel és hogy gyertyapecsétes zöld nadrágja lötyög a
lábszárán.
 A kisfiú levette a sapkáját és igen vékonyka hangon, illedelmesen köszönt
nagyanyónak, miközben szép, szöszke, de nagyon különösen nyírt haj bukkant
elő a sapka alól.
Ha nagyanyó történetesen tudta volna mindazt, amit nem tudott, akkor
könnyűszerrel megállapíthatta volna, hogy a kisfiú különösen nyírt haja Sefcsik
néni nagy ollójának a működéséről árulkodik, hogy a sapka nem is olyan régen
még Dénes birtokában volt, hogy a foltnak való zubbonyt valamikor Gabi
viselte, hogy a zöld nadrág hajdan Sefcsik Sanyié volt, míg a nadrágon
felfedezhető gyertyapecsétek okozójáért, a két szál remek gyertyáért az ikrek
mamája tűvé tette a házat, míg a két szál remek gyertya a titkos helyiségben
világított s hogy az ormótlan cipőkben nemrég még Sefcsik János első elemista
rúgta a labdát. De nagyanyó mindezt nem tudta, valamint azt sem, hogy Duci
fiúvá varázsolása az egyesület titkos helyiségében történt. Gabi eredetileg még
bajuszt is akart festeni Ducinak, hogy férfiasabbnak látsszék és nehezebb legyen
ráismerni, de erről a tervéről később lemondott, mert eszébe jutott, hogy ötéves
kisfiúk a legritkább esetben szoktak bajuszt növeszteni. Az álöltözet ennek
következtében kissé hiányosan festett, legalábbis Gabi véleménye szerint, de
nagyanyót, úgy látszik, kielégítette, habár az is igaz, hogy nagyanyó kissé
rövidlátó volt.
Szipó és Milka elejét akarták venni a további, tüzetesebb vizsgálódásnak,
ezért egyszerre kezdték mesélni nagyanyónak Tamás szomorú és megható
történetét (Gabi művét). Elmondták, hogy Tamás — mert a fiúsított Duci ezt a
nevet kapta odalenn a titkos helyiségben —, tehát Tamás Óbudán lakott, de a
házat bombatalálat érte. Mindenki meghalt, csak ő menekült meg, teljesen
egyedül, egy szál ruhában. A haja is azért olyan furcsa, mert az óvóhelyen
nyírták, gyertyavilág mellett. Nincs senkije szegénynek, egyetlen nagynénikéje
volt, de az vidékre utazott a bombázások elől és nyomtalanul eltűnt. Tamás nem
akar árvaházba menni, mert ott megverik a kisgyerekeket és ők ígérik, hogy
ezentúl inkább valamivel kevesebbet esznek, csakhogy neki is jusson, meg majd
szereznek is mindenfélét. És különben is nagyon jók lesznek, csak ne küldje el
nagyanyó Tamáskát.
Tamás, azaz tulajdonképpen Duci, aki nagyon félt Lopótök úrtól, az
illetékes szervektől, meg attól, hogy ő kötelezett egyén, szintén összekulcsolta a
kezét és könnyes szemmel mondta:
—Jó leszek, nagyanyó, ne tessék elküldeni.
Nagyanyó, aki igazán egészen olyan nagyanyó volt, mint a mesebeli
nagyanyók megcsókolta Tamást és azt dörmögte:
—Nahát, ez a kisfiú egészen olyan, mint egy kislány.
Azután odacsoszogott a konyhaszekrényhez, vágott Tamásnak egy karaj
kenyeret, megkente zsírral, mert gondolta, hogy szegény kisfiú nagyon éhes
lehet, hiszen Óbuda olyan messze van. És ebből már mindannyian láthatták,
hogy Duci, Tamás néven alighanem harmadik unokája lett nagyanyónak.
A házban pedig tovább folytatódtak a különös események.
Délután megjelent a zöldinges, mindenkivel közölte, hogy ő Schlampeter
Teofil nyilas körzetvezető és beköltözik, úgy nézzenek rá.
Ezután felment az emeletre, kinyitotta Komlósék ajtaját, belépett a lakásba,
mire jéghideg zuhany ömlött a nyaka közé.

IV. FEJEZET
KELLEMETLEN ESETEK

Schlampeter Teofil leszedte a konyhafregoliról a két fazekat, amelyeket

spárgával oly ügyesen erősítettek az ajtókilincshez, hogy ha kinyitották a
folyosóajtót, akkor megbillentek és kiömlött belőlük a víz. Levetette zöld ingét,
kiakasztotta az ablakba, száradni és azt hitte, hogy ezzel el is intézte az ügyet.
De tévedett. A sejtegyesület ugyanis hadat üzent a zöldingesnek és a hideg
zuhany csupán az első hadművelet volt. Erről azonban csak a sejtegyesület
tudott, Schlampeter úr nem. Aminthogy Sefcsik bácsi sem tudta, hogy a
csavarkulcsa, amely délelőtt elveszett, hogyan került meg délutánra.
Egyesegyedül Serbán doktor sejtett talán valamit, de ő hallgatott és olyan
ravaszul mosolygott, hogy Gabi nem állhatta tovább a titkolódzást. Este, a
légópincében, miközben mindenki a bombarobbanásokra figyelt, odalépett
hozzá, és begörbítette a mutatóujját. Serbán doktor is behajlította a mutatóujját.
Azután megkérdezte :
—Ez mi?
—Ez a titkos jel — világosította fel Gabi.
 —És az mi ?
—Na hallod, Serbán úr — mondta szemrehányóan Gabi — azt igazán
tudhatnád. Titkos jel az titkos jel. Mert már nekünk is van mozgalmunk, a
sejtegyesület.
—Aha — bólintott Serbán doktor. — És ha jól sejtem, ez a sejtegyesület
gyerekszöktetéssel, húsvéti locsolással és csavarkulcslopással foglalkozik.
—Eltaláltad, Serbán úr — ismerte be Gabi. — Ha akarod, tégedet is
felveszünk bele. Jó?
—Jó. És mi a jelszavatok?
—Jelszavunk még nincs. Titkos jelünk már van, de jelszavunk nincs.
Serbán úr, igazán kitalálhatnál nekünk egyet.
—Szívesen. De... várj csak egy kicsit. Ugyebár, ti megtaláltátok Gyurikát,
akit senki se talált?
—Igen.
—Megszöktettétek Ducit, akit mindenki sajnált, de azért senki se tett érte
semmit.
—Igenis.
—Megöntöztétek a zöldingest, akit mindenki utál.
—Megöntöztük Serbán úr, vagyis ő saját magát öntözte meg.
—Az már mindegy. Figyelj csak. Akármi történik a házban, mindig azt
mondják : majd a gyerekek. És úgy is van. Legyen hát a jelszavatok : »Majd a
gyerekek.« Tetszik?
— Csudajó. Nagyon tetszik. Majd a gyerekek! — lelkesedett Gabi, de
hirtelen elszontyolodott. — De akkor te hogyan lehetsz majd tag, Serbán úr?
Hiszen te nem vagy majd a gyerek.
—Ez igaz — ismerte be Serbán doktor. — Akkor én, mondjuk nem
egyszerű tag leszek, hanem tanácstag, ami azért is jó, mert ha esetleg tanácsra
lesz szükségetek, akkor mindjárt kérhettek a tanácstagtól, vagyis tőlem.
—Nagyszerű. Akkor . . . Majd a gyerekek !
—Majd a gyerekek ! — köszönt vissza Serbán doktor és begörbítette a
mutatóujját.
A szomszéd pincéből Schlampeter Teofil hangja harsant fel. Gabi átment, hogy
meghallgassa a szónoklatot. A zöldinges szétvetette két csizmás lábát, zöld inge
alatt kidüllesztette a mellét, fekete sapkáját feltolta a homlokából, úgy
szónokolt. Rosmeyer úr és Lopótök házparancsnok áhítattal hallgatták, Terebes
úr mereven bámult maga elé, de időnként helyeslően bólogatott. A többiek oda
se hederítettek. Elfordultak s beszélgettek, olvastak vagy aludni próbáltak. De a
zöldinges nem hagyta őket.
—Béke nincs! — üvöltötte torkaszakadtából. — Mindenkit kiirtunk,
aki ellenünk van és mindenki ellenünk van, aki nincs velünk. Hitler parancsára
készülnek már a titkos csodafegyverek, a legnagyobb titokban és a
legnagyobb csodákkal, senki se tud róluk, egyáltalában senki, nekem is csak
titokban árulták el...
 Úgy kiabált, mintha süketekhez beszélne és nem is igen tévedett, mert
mindenki süketnek tette magát. De ez egy cseppet sem zavarta a zöldingest csak
darált, darált, amíg teljesen be nem rekedt. De akkor sem hallgatott el, hanem
összebújt Rosmeyer úrral és Lopótökkel, a házparancsnokkal és hápogva,
hörögve magyarázott, egészen a bombatámadás befejezéséig.
Másnap összeült a sejtegyesület. Az újdonsült Tamásra való tekintettel nem
a lépcsőforduló alatt üléseztek, hanem azon a grundon, ahol Gabi születésnapján
elsőízben pillantották meg a német tankokat. A tankok azóta elmentek máshová,
de a grund ottmaradt. A tagok letelepedtek a fűbe és Gabi elmesélte az előző
nap történetét az újdonatúj kisfiúnak.
— Tudod, Tamás, nem volt könnyű megszerezni Sefcsik bácsi
csavarkulcsát, mert nagyon vigyáz a szerszámaira, de Jancsinak mégis sikerült.
Délután, amikor a zöldinges nem volt odahaza, Dénes, aki úgyis motorszerelő
lesz, besurrant a lakásba és kicsavarta az ágyból az összes csavarokat, mind.
Azután Jancsi visszalopta a csavarkulcsot, a helyére. És tudod, amikor lefújták a
légiriadót, a zöldinges felment a lakásotokba. A titkárt bíztuk meg, hogy tartsa
megfigyelés alatt. Titkár, meséld el, hogy volt.
— Hát az úgy volt — mesélte nagysefcsik, a titkár —, hogy a zöldinges
becsukta az ablakot és feltette az elsötétítő táblát, de az elsötétítőn már előre
vágott valaki egy rendes lyukat, hogy mindent lehessen látni és azt hiszem én
voltam az a valaki. Szóval láttam, hogy a zöldinges levetette a zöld ingét meg a
fekete csizmáját, meg a ruháját és hálóingben megállt a tükör előtt és felemelt
karral köszönt magának és azt mondta magának, hogy bátorság, azután
nyújtózkodott egy jó nagyot és zsupszt! belevetette magát az ágyba. Az ágy meg
annyit se mondott, hogy nyekk, csak összedőlt alatta. A sárgaréztámla a fejére
esett, a zöldinges belegabalyodott a takaróba, meg a párnába, és segítségért
kiabált, de alig lehetett hallani a hangját, pedig nagyon ordítozhatott és nem is
hallotta meg őt senki, egy teremtett lélek se. Végre kikecmergett valahogy,
akkor az ablakhoz rohant, de meggondolta a dolgot, visszarohant, gyorsan
felrántotta a nadrágját, magára kapta a zöld ingét és akkor én már nem vártam
tovább, hanem nagyon gyorsan hazaszaladtam.
Azután az történt, hogy a zöldinges kiállt a folyosóra és kiabálni kezdett,
hogy az egész házat beviteti a nyilastestvérekkel a nyilasházba, akik majd
mindenkit elintéznek, mert a nyilastestvérek nem ismernek irgalmat! És itt az
ideje, hogy a zöldingesek átvegyék a hatalmat, majd akkor rend lesz, ő
megmutatja, megtáncoltatja ezt a büdös prolibandát. De hiába kiabált, senki se,
jött ki, mindenki nagyon mélyen aludt aznap, egészen véletlenül. Csak Lopótök
úr igyekezett csitítani a zöldingest, azt mondta neki, hogy ő a házparancsnok,
majd ő elintézi. Hát ez volt éjszaka.
Reggel azután megint történt egy kellemetlen eset.
A lépcsőházban valaki egy kötelet feszített ki és a zöldinges átbukfencezett
rajta. A homlokát beverte a rács sarkába. De most már nem kiabált.
Ellenkezőleg, nagyon csendesen körülnézett, hogy nem látja-e valaki? (és nem
is látta senki, kivéve Gabit, akit viszont a zöldinges nem látott). Gyorsan
zsebrevágta a kötelet és elment. A feje egészen feldagadt és támolygott is egy
kicsit, legalábbis Gabi, aki egészen az Aréna útig nyomon követte, úgy látta.
Arról már nem szólt Gabi, hogy miért csak az Aréna útig nyomozta a
zöldingest. Úgy gondolta, erről még nem tudósítja a sejtegyesületet, legfeljebb a
titkárt, akinek amúgyis nagyon kevés a titka. De az volt a véleménye, hogy a
titkárnak is csak akkor lehet elárulni, ha előbb előléptetik főtitkárrá, mert ez egy
igazi főtitok volt.
Ugyanis az Aréna útnál találkozott valakivel.
Az illető az autójavító-műhellyel szemközt álldogált egy fának támaszkodva
és újságot olvasott. Gabi, amint nagy buzgalommal lopakodott a zöldinges után,
véletlenül beleütközött ebbe az illetőbe. Az illető először riadtan az arca elé
kapta az újságot, azután leeresztette, Gabira meredt és haragosan rámordult:
—Hé, öcskös, nem tudsz vigyázni?
Gabi el akart futni, mert nem szerette, ha ismeretlen illetők nyakonvágják,
meg a zöldinges is messze járt már. De az illető hangja nagyon ismerősnek tűnt.
Felnézett és egy fekete kalapot látott. A fekete kalap alatt kis kerek szakáll és
tömött bajusz berzenkedett. Néhány másodpercig törte a fejét, hogy ki is lehet
ez az ismerős hangú idegen, de amikor megpillantotta szürke felöltőjét,
boldogan elvigyorodott.
—Kezicsókolom, Kelemen bácsi — mondta lelkendezve.
—Micsoda Kelemen bácsi ? — förmedt rá az illető,— Menj innét, semmi
közöm semmiféle Kelemenhez.
— Akkor ... — Gabi nyelt egyet — ... akkor . . . Csépány bácsi.
Az illető megmarkolta Gabi vállát és úgy megszorította, mintha vassatuba
került volna. Gabi feljajdult.
—Takarodj ! — sziszegte az illető. — Nem ismerek semmiféle Csépányt.
Fogd a szád és eredj, te kis csirkefogó !
Eltaszította Gabit és gyors léptekkel indult a Lehel utca felé. De Gabi már
tudta, amit tudott. Utánairamodott és megrántotta szürke kabátját.
—Bácsi, hát nem emlékszik rám ? — suttogta. — Én vagyok a Gabi,
Serbán úr barátja . ..
Az idegen megállt, gyorsan sarkonfordult, megfogta Gabi állát, felemelte és
mélyen a szemébe nézett.
—Azám. Úgy látszik, csakugyan te vagy az — mondta. — Nohát,
akkor szervusz, kiskomám és felejtsd el, hogy valaha is találkoztál velem.
Ez nem kisfiúknak való, hidd el. No, szervusz. Elindult, de Gabi
belekapaszkodott a kabátjába.
—Bácsi — hadarta — ne tessék elmenni, mert nekünk is van már
mozgalmunk, én vagyok az elnöke és a nagysefcsik a titkár és Serbán doktor
úr a tanácstag és ez a titkos jelünk — begörbítette a mutatóujját — és ez
azt jelenti, hogy így görbüljek meg és a titkos jelszavunk: majd a gye
rekek.
 Mindezt egy szuszra hadarta el, nehogy az illető faképnél hagyja. Kelemen
András, illetve Csépány János, illetve az ismeretlen szakállas illető kerekre nyílt
szemmel nézte.
—Mitek van? — kérdezte ámuldozva — mozgalmatok?
— Igenis, hogy mozgalmunk, amiről beszélni tetszett, a sejtegyesület. És
most hadat üzentünk a zöldingesnek, vagyis Schlampeter Teofil
nyilastestvérnek. Ott megy, ni.
Körülnéztek, hogy hol megy tulajdonképpen a zöldinges, de az addigra
eltűnt már, valahol a sarkon túl. A soknevű illető kérdezte Gabit, hogy miféle
ember ez a zöldinges Schlampeter. Gabi elmondta, hogy milyen, hogy kis
légybajusza van, gacsos lába, fekete sapkája, meg hogy azt mondta magáról,
hogy körzetvezető nyilas és testvér.
— Testvér! — mondta keserű gúnnyal a soknevű illető. — Olyan testvére a
többi embernek, mint Káin Ábelnek. Csak alkalomra les, hogy elpusztítsa,
meggyilkolja a becsületes embereket. De, te kisfiú. Idefigyelj. Ez a gazember, a
többi gazemberek testvére, nagyon érdekel engem. Hogyan tudhatnék meg
valamit róla. Hogy hová megy, mit művel? he?
—Ez igazán nagyon könnyű, Csép ... bácsi kérem — hencegett Gabi.
—A sejtegyesület majd mindent kinyomoz.
—Jó, jó — intette le az illető. — De ez nem gyerekjáték ám.
— A sejtegyesület se gyerekjáték — mondta méltóságteljesen Gabi.
—A sejtegyesület nagyon komoly. És most már úgyis a legfőbb ideje, hogy
kapcsolatot... izé létesítsünk a mozgalommal.
—Miféle szavakat használsz? — csodálkozott amaz. — Hogyhogy
kapcsolat meg mozgalom meg létesíteni? Honnan veszed ezeket a
kifejezéseket?
Gabi elpirult. Most mit válaszoljon? Hebegett, makogott valamit, de végülis
mélyet lélegzett és megvallotta, hogy hallgatódzott, vagyis nem is hallgatódzott,
hanem véletlenül meghallott mindent, amit azon a bizonyos születésnapi
vasárnapon, 1944. március 19-én, a német megrohanás napján beszélgettek a
másik szobában, miközben ő a mikroszkópot nézte. Onnan tudja a mozgalmat is
meg a kapcsolatot is. De nem árulta el senkinek, még a titkárnak sem, pedig
nemsokára főtitkár lesz belőle.
A soknevű figyelmesen hallgatta Gabit. Azután megsimogatta az arcát,
derék gyereknek nevezte és beleegyezett abba, hogy Gabiék nyomozzák a
zöldingest, vagyis hogy lessenek utána.
—És amit megtudunk, azt jelentjük majd a mozgalomnak — mondta Gabi.
— Csipisz az orrodra — nevetett a soknevű. — Amit megtudtok, azt szépen
elmeséled majd Serbán elvtársnak. . . vagyis Serbán doktornak. És kész.
Ennyiben maradtak, de Gabi mégis úgy gondolta, hogy ez már kapcsolat a
sejtegyesület és a mozgalom között, mert Serbán úr úgyis mindent el fog
mondani az illetőnek, akit eredetileg Csépány Jánosnak hívtak, azután Kelemen
János lett, de most már se nem Kelemen, se nem Csépány, csak egyszerűen a
szakállas illető.
Így azután Gabinak a következő napokban töméntelen munka szakadt a
nyakába. Különösen azért, mert elhatározta, hogy nem mesél el semmit, hanem
írásban fog jelenteni, mert úgy sokkal igazibb. Így hát az ő gondja volt a
sejtegyesület vezetése, a zöldinges elleni háború, általában a ház minden gondja-
baja és azonkívül még házi feladatokat is kellett írnia, amikben Serbán doktor —
tekintet nélkül borzasztó nagy fontosságukra — állandóan és könyörtelenül
kijavította a helyesírási hibákat.
Az első jelentés így szólt:
Ezennel jelentem, hogy a zöldingesset megint szerencsétlenség értté.
Mindenki nagyonis sajnáljja az egész házba és senkisenem tudgya, hogy ez
hogyan történhetett megg, de a zöldingess tennap este későn gyött haza és
amikor a kilincset megfogta odaragatt neki a keze, képzejjék. Tisztelt
mozgalomm, valaki be kente azt a kilincst valami ragadóval, a péter a
Nagysefcsik aki nagyon ért az ijesmihez, azt gondojja, hogy szurokok voltak,
mégpedig azokból a szurokokból, amiket a sarkon főznek a zuccát igazítni és
amiből nekije is voltt egy egész kicsike othonn, mert kért belőle abból a
zöldingessnek. most is egész fekette a tenyere igazivalódi fekete kézz mint a
történetekbe van és mindenki nagyon sajnája őt és ászt mongyák, hogy nagyon
el van csúfulva sokkalta szeb lenne, ha egéssz fekete lene. És a zöldingess azért
gyött ojan későn haza mert a rossz-meyer bácsi kocsmájába sugdosódott a golós
csap ágygyárból két emberrel, meg valami eszes katonával, de lehet hogy nem
eszes hanem esesz, szóval a fő, hogy gaszember. Eztet jelentem a
selytegyesületből a mozgalomnak Gabi az elnök eská salyátkezüleg.«
Gabi, az elnök, sajátkezűleg leitatta a jelentést és kiült a porolóra, hogy
megvárja Serbán doktort az írásbeli dolgozattal. Amint ott ült és lógázta a lábát
és azt gyakorolta még mindig, hogy a két ujját szájbavéve tudjon fütyülni, de
nem tudott, hát egy poros, fáradt ember lépett a házba. A kapualjban óvatosan
körülnézett s lábujjhegyen indult a lépcső felé. Gabi leugrott a porolóról és
utánarohant. Sikerült elérnie, még mielőtt feljutott volna az emeletre.
Megragadta, viharkábátját és izgatottan suttogta:
—Komlós bácsi ! Komlós bácsi! Ne tessék felmenni.
Komlós bácsi visszafordult, megismerte Gabit és kezet nyújtott. Az arca
borostás volt, a szeme piros és fáradt, a ruhája kopott és szennyes, a bakancsa
poros. Hangja végtelenül fáradtan csengett, amikor megkérdezte:
—Miért ne menjek fel, Gabikám?
—Mert nincsenek otthon a néniék, Komlós bácsi kérem.
—Hát hol vannak?
—Komlós bácsi nem tudja, hogy el kellett költözniök innen?
— Tudom, Gabikám. A csillagosokat összezsúfolták, mint a birkákat a
karámba. És ki tudja, mi vár még ránk. Miféle szörnyűség. Hát ezért ne tessék
felmenni, Komlós bácsi kérem.
 — De, Gabikám — mondta Komlós bácsi és egészen úgy beszélt vele,
mintha felnőtt lenne — értsed meg, nem kaptam semmiféle értesítést arról, hogy
hová költöztek, hogy mi lett velük. Hát gondoltam, megnézem idehaza. Mert
tudod, Gabikám, akárhová is kellett menniök, bizony csak itt van nekünk itthon.
Mondd, kisfiam, ki lakik most... ott... a lakásban. Talán az tud valamit róluk.
— Hát az lehet, hogy tud — mondta Gabi. — De tessék elhinni, jobb nem
kérdezni tőle.
—Miért? Ki az illető? Beszélj !
—Zöldinges. Bizonyos Schlampeter Teofil körzetvezető.
Komlós bácsi megdöbbenten meredt Gabira. Kissé megingott és vállal a
lépcsőház falához támaszkodott.
— Értem — mondta nagysokára, pedig bizony még nem értett semmit. — És
. .. mi történt az enyéimmel ? Hallottál róluk ? Gabi I
—Hallottam, de csak egészen véletlenül — füllentette Gabi — tessék
egészen nyugodt lenni, a Duci nagyon jól van.
Komlós bácsi felsóhajtott, kiegyenesedett s leveregette válláról az odatapadt
festékport. Türelmetlenül kérdezte Gabit, hol van a családja. Siet, az idő sürgeti,
néhány percre odaugrik hozzájuk, aztán ...
— A Duci nagyon jó helyen van — mondta még egyszer Gabi. — Igazán,
mintha csak odahaza lenne, tessék elhinni. De Komlós bácsinak nem szabad
odamenni hozzá.
—Miért ? Hiszen az én kislányom ? !
— Azért, Komlós bácsi, mert Duci közben fiú lett.
Komlós bácsi úgy nézett Gabira, mintha gyanakodnék, hogy az előtte álló
kisfiú váratlanul megzavarodott. Szólni se tudott. Gabi magyarázkodni kezdett.
—Tetszik tudni, Komlós bácsi — kezdte óvatosan — ennek a zöld
inges Schlampetemek megfájdult a foga Komlós bácsiék lakására. És be is
költözködött, jelzem, azóta biztosan megbánta, mert nagyon sok
kellemetlensége volt, minden a fejére esett, meg ilyesmi. Lopótök úr, ... vagyis
Rendek bácsi a házparancsnok éppen ezért át akarta adni illetékes micsodáknak,
mert hogy kötelezett egyén, de sokan úgy gondolták, hogy inkább
ne adja át, mert mindenki nagyon szereti és ezért Duci úgy volt hogy meghal,
de nem halt meg, hanem eltűnt, de tulajdonképpen nem is tűnt el, hanem
megvan, de mégsincs meg, mert egy kisfiú van meg, egy Tamás, aki Óbudán
élt, de a ház bombatalálatot kapott és mindenki meghalt, csak ő maradt
életben, hogy a Szipó hazavihesse a nagymamájához, de ez a Tamás úgy
hasonlít Ducihoz, mintha ikrek lennének és köszöni szépen nincs semmi
baja, mindenkit csókoltat.
Komlós bácsi kábultan hallgatta Gabi szóáradatát és az egészből csak annyit
értett, hogy Duci, Tamás néven, mint kisfiú él és egészséges.
—Hálistennek — sóhajtotta. — És persze, Komlós néni is vele van?
— Nem. Komlós néni nincs ott — mondta Gabi lehajtott fejjel és cipője
orrával láthatatlan ábrákat húzogatott zavarában a lépcsőház kőkockáira.
Komlós bácsi megragadta a vállát — aznap ez már másodízben esett meg vele
— és úgy megszorította, hogy Gabi felkiáltott.
—Azonnal mondd meg, mi történt Komlós nénivel — mondta tompa
hangon Komlós bácsi.
Gabi alig birta kinyögni:
—Komlós bácsi... mi nem tudtuk ... segíteni akartunk ... de már
késő volt.. . csak annyi .. . hogy izé ... egy délután elment és . . . és
aztán hiába vártuk . . . nem jött többé.
Komlós bácsi nem nyögött, nem kiáltott, nem sírt, csak lerogyott a lépcsőre
s ült ott, és hallgatott, arcát a tenyerébe temetve. Gabi melléje lépett.
Most egy fejjel magasabb volt Komlós bácsinál, aki csak ült, némán,
mozdulatlanul s csak a melle emelkedéséből-süllyedéséből lehetett látni, hogy
nem halt meg, hogy él, hogy nem tudta egycsapásra megölni a szívébe hasító
fájdalom. Gabi ott állt mellette s nézte ezt a nagy, komoly, felnőtt embert, Duci
édesapját, ezt a hajszolt, fáradt, szenvedő nagy embert. Hirtelen úgy érezte,
hogy ő most rettenetesen öreg és borzasztó tehetetlen és mégis, meg kell
találnia azt a szót, amelynek hallatára szegény Komlós bácsi felemeli arcát a
tenyeréből és mond vagy tesz valamit, mert ezt így nem lehet tovább bírni.
Kinyújtotta a kezét s bátortalan, szegényes kis mozdulattal megsimogatta
Komlós bácsi görnyedt vállát.
—Komlós bácsi! — mondta sírós hangon — megtaláljuk a nénit.
Tessék elhinni, megtaláljuk. Istenbizony.
Komlós bácsi felemelte a fejét. Arca sápadt volt és a szeme zavaros.
— Kicsoda ? — kérdezte kifejezéstelen hangon, de nem is Gabitól, csak
úgy a lépcsőktől, a háztól, az égtől, az egész világtól. — Ki találhatná meg ?
—Majd a gyerekek — felelte Gabi és titokban, a nadrágzsebében
begörbítette a mutatóujját.
Komlós bácsi úgy ült ott még egy darabig, mint akiben porrá tört valami.
Azután felkelt és megindult, mint az alvajáró, gépiesen emelgette a lábát s
tekintetét a földre szegezte, de nem látott semmit. Gabi mindenütt mellette
maradt és mesélt neki a zöldinges elleni háborúról, Pamutról, a csillagviselésre
kötelezett kutyáról és megmutatta a félszemű házat, amelyben Duci él Tamás
néven.
Komlós bácsi megállt s úgy bámulta a rozzant kis viskót, mintha az lenne
az Országház vagy valami más, nagyon nevezetes középület, amelyről még az
olvasókönyv is mesél.
A kis ház ajtaja kinyílt s töpörödött öreg néni lépett ki rajta. Mosdótál volt
a kezében, abból kiloccsantotta a vizet a küszöb elé. Komlós bácsi odalépett
hozzá, megölelte sovány kis vállát, kétfelől megcsókolta öreg, ezerráncú arcát,
azután egy hang nélkül elrohant. Nagyanyó elejtette a lavórt, csak bámult,
bámult az ismeretlen után és még akkor is csodálkozva csóválta a fejét, amikor
az a különös ember már régesrég eltűnt rövidlátón hunyorgó, gyenge szeme
elől.
 Gabi Komlós bácsi után loholt. Utolérte s lihegve mondta:
— Ha valami nagy baj lesz, csak tessék bátran jönni és tessék így
csinálni, mert ez a titkos jel.
Felmutatta begörbített mutatóujját és elvágtatott, mert a jelentést át kellett
adnia a tanácstagnak.
Hanem a tanácstag nem volt túlságosan elragadtatva a jelentéstől. Úgy vélte
— és véleményét meg is mondta —, hogy a háború, a bombázás, meg a
sejtegyesület nem ok arra, hogy egyes elnökök elhanyagolják a helyesírást. Gabi
nyomban ígéretet tett, hogy a mozgalom mellett gondot fordít majd a nyelvtanra
is. Megállapodtak abban, hogy Serbán doktor, úgyis mint tanácstag, ezentúl
osztályozni fogja a jelentéseket. Ha Gabi az osztályzatok alapján megbukik
Serbán doktornál, akkor le kell mondania az elnökségről és nem vehet részt a
mozgalomban, amíg pótvizsgát nem tesz.
Miután megkötötték ezt a megállapodást, Gabi felnézett Serbán úrra és így
szólt:
—Kérek pénzt.
Serbán úr meglepődött. Arra igazán nem számított, hogy a sejtegyesületi
tanácstagság fizetéssel jár majd, tudniillik olyan fizetéssel, amit ő ad a
sejtegyesületnek. Meg is kérdezte az elnöktől, hogy mire kell a sejtegyesületnek
a pénz.
— Nem nekünk kell, hanem Csobán néninek — világosította fel Gabi.
Serbán úr tovább kérdezősködött. Gabi elmesélte, hogy Csobán bácsi, mielőtt
katonának ment, kénytelen volt eladni a rádiójukat, hogy a néninek legyen miből
élni. De egyesek, akik mindig az udvaron kószálnak és mindenbe beleütik az
orrukat, tegnap kihallgatták Csobán nénit, aki Varjas néninek mesélte, hogy a
rádiót már megette, most a mokett ágytakarón a sor és mire Csobán bácsi
hazakerül, üres lesz a lakás, pedig igazán nagyon takarékoskodik, húst hétszám
nem lát másutt, csak a mészárosnál, gyümölcsöt sose eszik, csak főzelék meg
kenyér járja, reggel is, este is. Pedig ugye, valakinek Csobán nénire is kell
gondolnia? — kérdezte Gabi.
Serbán úr bólintott és pénzt adott Gabinak, majd begörbítette a mutatóujját.
Gabi is begörbítette a mutatóujját s bár teljesen egyedül voltak a lépcsőházban,
mégis suttogva mondta :
—Majd a gyerekek.
—Majd a gyerekek — felelte Serbán doktor és elment.
Gabi leült a lépcsőre és megszámolta Serbán doktor adományát. Közben
megérkezett Dénes, markában néhány pénzdarabbal. Büszkén jelentette, hogy
az emeleten kerek tizenkét pengő huszonhat fillért és egy gombot gyűjtött
össze. A gombot Gyurika adta, és dicsekedve említette, hogy Csobán néni
egymaga harmincnégy fillért adott.
—Ó, te szamár ! — mérgelődött Gabi. — Tőle is kértél ? Hiszen neki
gyűjtünk.
— Tudom. Éppen azért — felelte Dénes. — Ha neki gyűjtünk, úgyis
visszakapja, vagyis nem veszít semmit, akár tíz pengőt is adhatott volna.
Azonkívül muszáj volt elfogadni azért is, mert látta, hogy gyűjtünk és úgy örült,
hogy adhatott. Gabi Serbán úr pénzét és Dénes gyűjtését feljegyezte a
házifeladatfüzetbe, hozzáírta azt is, amit Sefcsikék hoztak. Közben megjöttek
az ikrek, akik a földszintet járták végig. Ica keményen szorította kis barna
markába a pénzt és kijelentette, hogy kizárólag Csobán néninek hajlandó
odaadni. Gabi nagynehezen megmagyarázta Icának, hogy ez lehetetlen. Csobán
néninek nem szabad tudnia, kitől kapta a pénzt, elvégre a sejtegyesület teljesen
titkos egyesület, nem szabad, hogy kitudódjék. Mica, ikerhúgával ellentétben,
kedvesen mosolyogva nyújtotta át a pénzt, amit ő kapott a földszinti lakóktól és
szerényen megjegyezte :
—Jé, mennyi sok pénz van itten. Jó lenne egy kis fagylajt.
— Hová gondolsz ! — háborodott fel az elnök. — Nem fagylajt, hanem
fagylalt. És ez a pénz nem a mienk, hanem Csobán nénié.
—De Csobán néni úgyse tudja, mennyi van — ellenkezett Mica. —
Azonkívül, ha kérnénk tőle, Csobán néni is adna fagyira.
—Ez nem fagyira, hanem ebédre kell — zárta le a vitát Gabi. Gondosan
bejegyezte a füzetbe : »Mica, földsz. hat pengő harminchat fill.« Azután
megkérdezte:
—És mennyit adott a zöldinges?
Kiderült, hogy a zöldinges nem adott egy fityinget se. Becsapta az ajtót
Dénes orra előtt és kikiabált, hogy nincs otthon, már régen elment hazulról,
különben is, aki nyomorog, kérjen segélyt a hatóságoktól és örüljön, hogy
éhezhet a végső győzelemért. Dénes jelentette azt is, hogy a zöldinges éppen
uzsonnázott, ő belesett az ablakon és látta, hogy sonkát evett meg még valami
nagyon finomat, de nem figyelhette meg jól, hogy mit, mert a zöldinges
elkergette.
—Fagyi is volt? — kérdezte Mica.
Dénes a béke kedvéért ráhagyta, hogy igen, fagyi is volt, mégpedig olyan
óriási tölcsérrel, amelyben Mica kényelmesen elfért volna és csak az oldalán
annyi csorgott le, hogy az elég lett volna az egész sejtegyesületnek.
Mica elábrándozott a rengeteg fagylalton és nem zavarta tovább a
sejtegyesület fontos ülését, ami nagy szerencse volt, mert az egyesületnek
életbevágó ügyekben kellett határoznia.
Mindenekelőtt meg kellett ímiuk a levelet Csobán néninek, mert levél
nélkül igazán nem lehet a pénzt elküldeni és egy ilyen levél nem csekélység.
Azután ott volt a zöldinges ügye is. Világos, hogy a zöldingesnek fizetnie kell,
akár akar, akár nem.
Természetesen, először a levelet fogalmazták meg. Sokáig tanakodtak,
főleg a megszólításon. Sefcsik Péter azt javasolta, hogy kezdjék így : »Tisztelt
-hölgyeim, ezt ő olvasta valahol és ez nagyon szép. De elvetették, mert akárki
láthatta, hogy Csobán néni egyáltalában nem hölgy, hanem néni, mert ha hölgy
lenne, akkor nem kellene pénzt gyűjteni a részére, de ha kellene, akkor se
gyüjtenének. Mert a hölgyek nyáron is kesztyűt hordanak, vörös a körmük,
délelőtt is kalapban járnak és ha meglátják Micát, sikoltozni kezdenek: Jé de
cuki ez a kis mocskos. Dénes azt javasolta, hogy írják egyszerűen: »Drága
Csobán néni«. Ez viszont nem hangzik elég titokzatosan, tehát nem ér semmit.
Elvetették. Gabi azt állította, a leghelyesebb, ha megszólítás helyett így kezdik
a levelet: »Fel a fejjel!«
Hosszas tanakodás után végül megállapodtak, piszkozatban leírták a levelet
és Sefcsik Jancsi, akinek egyese volt szépírásból, gyönyörűen letisztázta egy
irkalapra, csupa nyomtatott nagybetűvel, a következőképpen:
Csobán Andrásnénak salyát kezeihez !
Hejben !
Kedves szomszédaszony
Fel a fellyel !
Ez a pénz mind a magáé, kőccse el
Tiszteltettyük szeretettel, a titokzatos
Fekete Kézz.

A pénzt gondosan becsomagolták egy másik irkalapba és a levéllel együtt

átadták Dénesnek, aki felosont az emeletre, becsöngetett Csobánékhoz, azután
a nyakába szedte a lábát. Mire az ajtó kinyílt, Dénes árkon-bokron túlról,
vagyis a lépcsőforduló alól leste, hogy mi történik.
Csobán néni kinézett a folyosóra, nem látott semmit és senkit és már
éppen be akarta csukni az ajtót, amikor a földön megpillantotta az irkalapot és
mellette a kicsiny csomagot. Mindkettőt felemelte, de roppant óvatosan, csak
úgy két ujj közé csippentve, mintha attól tartana, hogy a papír felrobban a
kezében. Látta, hogy valami írás van a papíron. Kötényzsebéből kihalászta a
 szemüvegét s olvasni kezdett. Arcán először csodálkozás tükröződött, azután
öröm és végezetül megcsóválta a fejét. Kibontotta a kis csomagot,
megszámolta a pénzt, azután, kezében az irkalappal és a pénzzel becsöngetett
Dénesékhez. Az ajtóban állva mutatta a titokzatos küldeményt és kérdezett
valamit, bizonyára azt, hogy ki lehet a titokzatos levelező. Dénes mamája a
fejét ingatta, mint aki nem tudja. Ezután Sefcsikékhez kopogtatott be Csobán
néni s ott szóról szóra, taglejtésről taglejtésre megismétlődött az előbbi
jelenet, így járta végig Csobán néni a házat, az irkalappal és a pénzzel, még a
zöld-ingeshez is becsöngetett, de ott ajtót se nyitottak. Végül már a könnyeit
törölgette Csobán néni. Gabi mamája pedig átszólt Varjas néninek:
— No, Varjasné, szégyelhetjük magunkat. Erre nekünk kellett volna
gondolnunk, igazán nem kellett volna megvárni, amíg a gyerekek megcsinálják.
És ezt az egész sejtegyesület hallotta.
Aznap este a papák és a mamák egyetlen gyereket se szidtak meg. A három
Sefcsik éppen ezért borzasztóan sajnálta, hogy aznap nem tört be egyikük feje
sem, hogy nem szakadt el egyikük cipőtalpa sem, hogy nem zúztak be még egy
egészen kicsike ablakot sem.
Gabi pedig még az este megírta a második jelentést:
Ezennel jelentem, hogy minden rendben van. A Csobánnéninek, akinek a
zura, vagyis a Csobánbácsi katona, pénzt gyűjtöttünk depersze titokba és az
egészt mekkapta, nem vettünk ralyta fagylajtot pedig nagyon meleg voltt. De
azonban a zöldinges nem adott egy fitty inget se és mi mingyjárt gondoltuk
hogy ebből nem lesz jó dolog egy szegén asszonnak nem segítni hogy eztet ő
még meg foglya bánni és ahogy gondoltuk úgy is történt ! Ijen az élet !
Tennap ugyanis megtörtént. Mostanmár azután igazán senkise sajnájja
azt a zöldingesset hanem asztmondgya ugy köttetett neki megérdemlette
vagyis minden rendbe van.
Tennap a zöldingess egykicsit később jött haza mind szokott és amikor
hazajött csöngettek és egy kisinas állt az ajtajába aki igen hason litott a
Szipóra. a kisinas monta hogy Komlóséknak hozott 1 csomagt és mutatta is
igen szép csomagt volt, ojan mintha a nagysefcsik csináta volna. A
zöldingess igennagyon leste a csomagt és aztmondta hogy Komlósék
nincsenek-odahaza, ő mármint a kisinas aki ojan nagyon hasonlított a
Szipóra csak haggya ott azt a csomagt. De a kisinas monta hogy nem
hagyhattya ott mer a csomag nagyon értékes 1 csomag és 5-ven pengő járis
érte. A zöldinges kérdte hogy mi van a csomagban benne a kisinas kérdezte
hogy megmondhattya e mert titokk a zöldinges monta hogy mondhattya mert
ő a Komlósék igen-nagyon lyó barátja aki tiszta szívességből vigyáz a
lakásra, erre a Kisinas nagyonhalkan meksukta hogy arany van benne a
csomagban amit a Komlósék a gazdájának adtak hogy egybeolvasztsa azér
jár még neki 5-ven pengő mer megcsinyálta de nincsen egész fizetve ki. a
zöldinges erre körbenézett hogy láttyák e de senkisenem látta az égvilágon
 akkor elakarta venni a csomagt a kisinastól de az ügyesebb volt és elugrott
és akkor a zöldinges nevetet hogy hehehe fiacskám csak tréfáztam nesze itt
van az 5-ven pengő maj én átadom a komlóséknak kise bontom.
A kisinas elvete a péndzt és gyorsan le ment a lép csövön de már egész
szaladtt és fojton jobban hasonlított a Szipóra mire kiért a zuccára már
egész ő volt az. A zöldinges bontani kezdtte azonnal a csomagt de az négy
papírba volt csavarva úgyhogy sokáig tartott végre, leszette az utolsó papirot
is és akkor egy nagydarabvas volt a kezébe lessék elképzelni tisztelt mozgalom
mi jen dolgok történnek a mai világba. A zöldinges kiszalatt a gangra de
akkormár a kisinas nem volt seholsenem igyhát visszament és este a
Csobánnéni mindenkinek ujságozta hogy megin kapott péndzt 5-ven pengőt
valakitől de nem is tuggya kinek köszönyje csak abba az egybe biztos mondta
ő hogy nem a zöldingestől Eztet jelentem a selytegyesületből a mozgalomnak,
Gabi, az Elnök sk salyát kezűleg.
A zöldinges azonban mélységesen tévedett, ha azt hitte, hogy a csomag-
históriával véget értek a bajok.
Olyan csekélységet úgyszólván említésre érdemesnek sem tartott már, hogy
egy bombatámadás alkalmával betört az egyik ablaka és a szobájában,
vagyishogy Komlósék szobájában egy hatalmas repeszdarabot talált. A gyanús
csak az volt a dologban, hogy még aznap éjszaka mindenki megállapította a
nagy tűzből és füstből, hogy a csepeli gyárat érte bombatámadás. Csepel pedig
igen messze esik az Angyalföldtől, onnan aligha repülhetett repeszdarab a
zöldinges szobájába. Az esetet még rejtélyesebbé tette az, hogy a repesz egy
kissé rozsdás volt már és jól látszott, hogy valaki megpróbálta lekaparni róla a
rozsdát.
Már-már az is semmiségnek tűnt a szemében, hogy másnap este véletlenül
éppen abból a padból bújt ki egy rozsdás szeg, amelyen ő szokott ülni a
pincében, légitámadáskor. A fekete nadrág ülepén támadt szakadást sajátkezűleg
varrta meg és egy szót sem szólt, de az tény, hogy a zöldinges kissé ideges
-kezdett lenni.
Azt azonban már ő sem tudta szó nélkül hagyni, hogy még Pamuttal is
meggyűlt a baja. »Kiirtom ezt a dögöt« ígérte a nagyfejű Lopótök
házparancsnok úrnak és közben különbül vicsorított, mint négylábú ellenfele.
Pedig hát Pamut, amióta az a megtiszteltetés érte, hogy felvették tagjaik a
sejtegyesületbe és kibékítették Piszkével, ugyancsak igyekezett megbecsülni
magát, különösen a pincében. Olyan kicsire zsugorodott össze, olyan csendesen
húzta meg magát, akár egy kisegér. De hiába, úgy látszik nem állhatta a
zöldinges szagát s mindig morgott, valahányszor a közelébe került.
Azon a délutánon, amikor a baj történt, a sejtegyesület az utcán játszott,
mégpedig csendőrösdit.
Ezt a játékot akkor találták ki. Ugyanis aznap, teljesen váratlanul, rengeteg
csendőr jelent meg a környéken, fel s alá mászkáltak az utcákon, fenyegető
képet vágtak és nagyon haragudtak. Feltűzött szuronyuk minduntalan
megcsillant valamelyik utcasarkon. Sefcsik bácsi rájuk nézett, köpött egyet és
azt morogta: hogy fulladnátok meg. De nem fulladtak meg, mert a Szegedi út
környékén nincs se folyó, se tenger. A járókelők lesütött szemmel mentek el a
csendőrök mellett és a házban arról suttogtak, hogy készül valami. Varjas néni
tudni vélte, hogy mi. A Lehel piacon beszélték, hogy a csendőrök tehervagonba
raknak és elvisznek minden sárgacsillagost és ki tudja, milyen
gyalázatosságokat művelnek majd velük. Azt beszélik, hogy ütik-verik,
éheztetik őket.
Gabi boldogan gondolt arra, hogy Ducit sikerült megszöktetnie a csendőrök
elől és rögtön kitalálta a csendőrjátékot.
A játék abból állt, hogy kettőt kiszámoltak és ők lettek a csendőrök és
peckesen kellett sétálniok, mire a többiek nekikrontottak és alaposan elverték
őket. Ezt a játékot nagyon szerették, különösen azért, mert igen sokszor jutott
Edére a csendőrség, ugyanis a csendőr játékba kivételesen őt is bevették.
Ede éppen tizenhetedszer volt csendőr — Dénes volt a társa, de ő nem volt
túlságosan érdekes — és Sefcsikék meg Gabi már javában készülődtek, hogy
nekirontanak a csendőröknek — különösen az egyiknek ! — amikor
hazaérkezett a zöldinges.
Pamut eddig csendesen szemlélte a játékot, ő volt ugyanis a sárga csillagos,
akiért a csendőrök jöttek, hogy elhurcolják. Schlampeter urat megpillantva
elfeledkezett szerepéről és mérgesen kezdett morogni. Lehet, hogy a szokottnál
valamivel hangosabban és mérgesebben morgott, mire a zöldinges ijedten
hátraugrott és feléje sújtott a kezében tartott hurkaszerű csomaggal. Pamut
lelapult, majd a csomag után kapott, hegyes kis fogaival megragadta és húzni
kezdte. A zöldinges átkozódott, rángatta a csomagot, Pamut meg nyilván azt
hitte, hogy tréfáról van szó. — Nini — gondolta a maga cseppnyi
"kiskutyaeszével — hiszen ez a rosszagú idegen nem is olyan rettenetes alak,
ezzel egészen jól lehet játszani. — És húzta, tépte, marcangolta a csomagot.
Ebből lett a baj. A papírba csavart hurkaalakú valami ugyanis kemény volt
Pamut apró fogainak, nem tudott beleharapni. A papír azonban reccsenve
elszakadt. Pamut a fenekére zökkent, a papír végét még mindig fogai közt
szorongatva. A papírból pedig valami furcsa csőnek a vége bukkant elő.
A zöldingest most már igazán elöntötte a pulykaméreg. Magasra emelte a.
vascsövet, hogy szétzúzza vele a csodálkozó pofával bámuló Pamut fejét, de
észrevette, hogy a gyerekek némán figyelik. Leengedte a karját s vadul
felmordult.
— Kiirtom ezt a dögöt! Ki én ! — ezt morogta Schlampeter Teofil.
A furcsa csövet becsavargatta a megmaradt papírba és gyorsan befordult
a kapu alá.
Gabiék folytatták a csendőrjátékot. Hamarjában helybenhagyták Edét, a
csendőrt, de ezúttal nem jártak el a tőlük megszokott alapossággal, így azután
Ede a játék után a saját lábán mehetett haza. Amikor eltűnt a szemük elől, Gabi
félrevonta a titkárt és begörbítette a mutatóujját.
A nagysefcsik is begörbítette a mutatóujját.
— Majd a gyerekek — suttogta izgatottan. Gabi. — Láttad ?
— Majd a gyerekek — bólogatott a nagysefcsik. — Persze, hogy láttam.
— Mit?
— A csövet. A zöldingesnél. Becsszavamra ágyúcső volt.
—Annak kicsi — vélte a nagysefcsik — talán puskacső.
—Annak meg nagyon nagy — ellenkezett Gabi. Azután a homlokára ütött.
— Megvan. Tudom már. Gépfegyvercső volt.
—Az lehet — egyezett bele a nagysefcsik.
—De mire kell neki gépfegyvercső ? — kérdezte Gabi.
— Talán egy gépfegyverhez — találgatta a nagysefcsik.
—De mire kell neki a gépfegyver ?
—Azt ki kellene nyomozni.
— Úgy van ! — határozott Gabi. — Én vagyok az elnök és elrendelem,
hogy ki kell nyomozni. És ki is nyomozom. Majd a gyerekek.
—Majd a gyerekek.
Azzal az elnök és a főtitkár hazaszaladt, hogy el ne késsen a vacsoráról.
Gabi azonnal sejtette, hogy ebből a cső-dologból újabb írásbeli házifeladat,
illetve újabb jelentés lesz. És nem is tévedett.
Amikor leírta a házifeladat első két szavát: »Ezennel jelentem«, bevallotta
önmagának, hogy bizony nem gondolta volna, hogy egy ilyen sejtegyesület
nehezebb, mint az iskola, különösen ha olyan szigorú a tanító bácsi, azaz a
tanácstag bácsi, mint Serbán doktor. De most már nem Volt más választása,
írnia kellett, mégpedig nagyon vigyázva, mert a legutóbbi házifeladat-jelentésre
is majdnem ötöst kapott és kis híján megbukott.
»Ezennel jelentem — írta hát nagyon lassan, nagyon szépen — hogy a
zöldinges minden naponta gyanús tárgyakat hozott haza. Először valami
csöveiét hozott és mi márminthogy az elnök meg a főtitkár röktön gondoltuk
hogy az valami puskacső vagyishogy gépfegyvercső mert egészen ojan volt
de azontúl a zöldinges nagyon vigyázót és nagyon kelletet nyomozni hogy
kidericsük. De nagyon nyomoztunk és láttuk, hogy a kabátyja alatt hozta a
valamit máskor meg kuffertbe de minket nem lehet félrevezetni mert mi már
ismerjük ezeket a trüszköket és láttuk.
Aztán nem hozott haza semmit de esténként bezárkózott a lakásba és azt
hitte nem látyja senki de látta mer juk van az első tétitőjén és azon keresztül
bizonyosak látták hogy előveszi a csomagokt és azokból mindenféle dolgok
jönnek ki és azokat a mindenféléket összerakja és 1 gépfegyver lesz belőle és
azután szétszedi és azután megint összerakja és megint csak 1 gépfegyver lesz
belőtte talántán büntetési feladatott kapot hogy 100 X rakja össze. És látták
hogy másnap megint csak ezt csinájja és harmadnap megint újra és
gondoltuk hogy ez a zöldinges nem jó ember és nem jó neki 1 ilyen gépfegyver
 ha van mert az rosszra való.
És akkor kikérdeztem apát aki az első háborúba katona volt talán százados
is hogy mijén fegyver az a gépfegyver és apa mesélte hogy annak a leg-.
fontosabb része amit úgy hivnak hogy hüvelykidobó és ha az nincs akkor az
egész semmitsenem ér és ezer elhatároztuk hogy amint lehet megszerezzük a
zöldinges fegyveréből azt amit úgy hívnak hogy hüvelykidobó ő talán tudgya
anélkül is használni mer ügyes
És ezt jelentem a sejtegyesületből a mozgalomnak, Gabi, az Elnök sk
salyátkezüleg«

A jelentést átadta a tanácstagnak, majd átballagott a folyosó túlsó oldalára,

Déneshez, de közben még volt annyi ideje, hogy megnyomja a zöldinges
ajtócsengőjét. Azután villámgyorsan beugrott Dénesék nyitott ajtaján.
Harmadnap reggel éppen a cipőjét fűzte, amikor odakünn az udvaron
felhangzott a hármas füttyjel. Biztosan a nagysefcsik — gondolta — csak
hadd várjon, úgy illik, hogy egy főtitkár várakozzon egy kicsit az elnökre.
Nyugodtan befűzte a cipőjét, azután intett Pamutnak. Pamut farkcsóválva
felszökött és Gabi lába között kisurrant az udvarra.
Gabi az udvaron nem látott senkit. De a hármas füttyjel ismét
felhangzott, mégpedig valahonnan a lépcsőforduló tájékáról. Bekukkantott
a lépcsőházba és a legnagyobb meglepetésére a nagysefcsik, a főtitkár
helyett Serbán doktort, a tanácstagot pillantotta meg. Serbán doktor nagyon
idegesnek látszott. Gabi gyorsan hozzáfutott.
— Gabi kérlek — kezdte Serbán doktor, de Gabi tudta, hogy mindennek
megvan a rendje-módja, ezért begörbíttette a mutatóujját és hivatalos
hangon mondta:
—Majd a gyerekek.
—Igen persze, majd a gyerekek — válaszolt Serbán doktor.
Begörbítette a mutatóujját s máris folytatta. — Kérlek, Gabi, tegnapelőtt
sok dolgom volt, megfeledkeztem a jelentésről, csak az este olvastam el.
Azonnal hagyjátok abba, ez nem gyerekeknek való.
—Miről beszélsz, tanácstag úr ? — csodálkozott az Elnök.
— Gabi, most az egyszer nem játszunk — idegeskedett Serbán doktor.
— Ne tedd magad, nagyon jól tudod, hogy arra a gépfegyverhistóriára
gondolok. Azt azonnal hagyjátok abba.
—Tanácstag úr, az lehetetlen — mondta Gabi.
—Nem lehetetlen. Én mondom, a tanácstag. Különben pedig kapsz egy
nyaklevest.
—Akkor is lehetetlen, Serbán úr — makacskodott Gabi.
—Jó. Hát akkor vedd tudomásul, hogynem magam, hanem a mozgalom
nevében parancsolom, hogy hagyjátok abba, de azonnal.
—Még akkor is teljesen lehetetlen — válaszolt Gabi. — A
mozgalomért mindent az égvilágon megtennék. És a te kedvedért is, Serbán
úr. De ha egyszer nem lehet. Mert az az izé már itt van a zsebemben.
—Micsoda?! — szörnyedt el Serbán doktor —A zsebedben van?
Azonnal add ide. Ha kiderül és kérdeznek, mondd, hogy mindent én
csináltam. Értetted?
—Értettem, Serbán úr. Tessék. — És Gabi egy papírba csavart
fémtárgyat csúsztatott Serbán doktor kezébe.
—Helyes. És most mondd el gyorsan, hogyan követtétek el azt az
eszeveszett dolgot.
— Ó — mondta Gabi szerényen — igazán egész egyszerű volt. Csak ki
kellett lesni, hogy mikor nincs odahaza a zöldinges, meg kellett figyelni,
hogy mikor nem lát senki és akkor be kellett menni a lakásba, meg kellett
keresni a mindenfélék között ezt a vacakot, az a neve, hogy hüvelykidobó,
azután már igazán csak arra kellett vigyázni, hogy ne vegyék észre, amikor
kijövök. Ennyi volt az egész. De ha rosszat csináltam, én visszavihetem.
—Azt hiszem, mégis megkapod a nyaklevesedet — zsörtölődött Serbán
doktor. — Hogyisne. Még egyszer ugyanezt végigcsinálni ? Abból ugyan nem
eszel. Ez a hüvelykidobó vacak itt marad nálam. Igazán, semmi egyéb nem
hiányzik a bűnlajstromodról, csak még egy betörés.
— De hiszen ez egyáltalán nem volt betörés. Te úgylátszik nem értetted jól,
Serbán úr. — magyarázta Gabi. — Hiszen nem törtem be, hanem kulccsal
nyitottam ki az ajtót.
—Miféle kulccsal ? Honnan volt neked kulcsod a Schlampeter lakásának az
ajtajához?
— Először is az egyáltalában nem Schlampeter lakásának az ajtaja, hanem a
Duciéké, vagyis Komlós bácsiéké. Másodszor pedig a Duci hagyta itt nekem a
kulcsot, amikor izé ... akarom mondani... szóval amikor elköltözött, mert
gondoltuk, hogy még szükségünk lehet rá. Most már érted, Serbán úr?
—Most már értem. Csak azt az egyet nem értem, hogyan ismerted meg ezt
az alkatrészt. Honnan tudtad, hogy pont ezt kell elhozni? Tudtommal nem vagy
gépfegyveres mesterlövész.
—Óóóó — szerénykedett Gabi — az azután igazán egyszerű volt. Apa
nagyon szeret rajzolni, hát amikor magyarázott, megkértem, hogy rajzolja le ezt
az érdekes alkatrészt. Ennyi az egész. Csípd meg, Pamut ! Csípd meg !
Az utóbbi felkiáltás már nem tartozott az elbeszéléshez, hanem Pamutnak, a
sejtegyesületi kutyának szólt, aki egy betévedt kóbor ebre vicsorgott. Pamut a
biztatást hallva, a kutya után vetette magát. Gabi megfeledkezett Serbán
doktorról, tanácstagságról, elnökségről. Pamut után loholt, de mire kiért az
utcára, Pamut már trappolt is visszafelé, leffegő fülekkel, vigyorgó pofával,
mint aki azt mondja:
—Mit szólsz hozzám, ugye jól elkergettem azt a nyavalyást!
 V. FEJEZET

NINCS BÉKE

Pamut elnyúlt a hűvös kapualjban és hegyes, rózsaszín nyelvét kilógatta,

mert kutya meleg volt, tűzött az augusztusi nap, csak úgy szikrázott az utca
gomolygó pora. A hőségben olaj és korom szaga úszott lassú szárnyalással a
környék felett, mintha a közeli gyárak minden gépolaja és korma forró párává
változott volna a hőségben. A föld tompán remegett a gépek és motorok
lüktetésétől. Valahol, talán a Láng-gyárban, acél csengett, a ritkásan bodorodó
bárányfelhőkbe ezüstösen csillanó repülőgépek fúrták tompa fejüket és a
Rosmeyer-kocsma ajtaja újból és újból megcsikordult.
Szögescsizmájú német katonák nyitottak be a kocsmába, kidüllesztett mellel
és az egész utca harsogott, amint vagy tízféle nyelvjárásban, de egyforma nagy
hangon, teliszájjal sört követeltek. »Bier ! Bier! Bier!« — recsegett minduntalan
a követelés.
Ilyenek voltak a forró augusztusi délelőttök és delek. Délután pedig kis kék
lábasok, piros ételhordók csörömpöltek végig az utcán. Jöttek haza a gyárakból
az apák, fivérek, fáradtan az egésznapi munkától, vörösen hunyorgó szemmel az
éjszakai virrasztásoktól, bágyadtan a hőségtől. Haragos pillantásokat vetettek a
Rosmeyer-kocsma üvegajtaján át a hideg sört nyakaló vöröstarkójú német
katonákra.
Ilyenek voltak a délutánok.
Amint besötétedett, megkezdődött a tűzijáték. A mélykék eget ezüstszínű
reflektorsugarak szántották végig, úgy tapogatóztak a felhők között, mint
égigérő póklábak. A csillagok alatt piros és zöld jelzőrakéták lobbantak fel s a
nyomjelző lövedékek piros gondolatjelek hosszú sorát rótták az éjszaka fekete
irkalapjára.
Egy este megszólalt az udvaron a házi riasztóharang, a légópince bejárata
mellett függő rozsdás síndarab. Éktelen zengése az udvarra szólította a lakókat.
Az udvar közepén fekete tömeg gyülekezett össze. Ott álltak s vártak a poroló
mellett a sötét éjszakában, amelynek feketeségét a reflektorok permetező
visszfénye és a kék papírral bevont lépcsőházi lámpa derengése szegélyezte.
—Mindenki itt van? — hallatszott a sötétből Lopótök házparancsnok úr
szigorú szava.
—Mindenki — hallatszott a mormogó válasz.
— Azér mondom, mer én vagyok itt a házparancsnok és akinek nem tetszik,
az mehet — pattogott Lopótök. — Azér parancsoltam ide magukat, emberek,
mert mától fogvást vége az eddigi vircsaftnak. Annak slussz. Itt rend lesz és
fegyelem lesz, nem úgy mint odaát...
— Halt. Erről majd én pofázok — szólt közbe a zöldinges. És csakugyan:
 —Testvérek és emberek ! — kezdte nagyhangon...
—Remélem, én ember vagyok és nem a testvére — dörmögte Sefcsik bácsi.
—Testvéred a hóhér, te csibész — morogta Varjas bácsi.
— Halljuk ! Halljuk ! — kiáltotta Rosmeyer úr.
És hallották.
— A honhaza veszélyben van ! A gyepükön az ellen !
— Éljen ! Éljen ! — kiáltotta Rosmeyer úr lelkesen.
— Kuss ! — üvöltött a zöldinges. — Vészterhes órákat élünk. A románok
után most a finnek is gyáván cserbenhagyták Hitlert, de a nyilaskeresztesek
kitartanak utolsó leheletükig . . .
—Pfuj ! Le velük ! — kiáltotta Rosmeyer úr, hogy előbbi baklövését
jóvátegye, de ezúttal megint elkésett.
Schlampeter Teofil most már hörgött, tajtékozott a rosszul sikerült közbeszólás
miatt. Azt rikoltotta, hogy a finneket eddig testvéreiknek tartotta, de ezennel
ünnepélyesen kitagadja őket és utolsó csepp véréig kitart nagy szövetségese
oldalán, mert hamarosan üt a német fegyverek végső győzelmének órája. És ő,
Schlampeter Teofil, úgyis mint nyilas körzetvezető, nem fogja tűrni, hogy
körülötte eluralkodjék az árulás szelleme és mindenkit kiirt és elintéz, aki
másképp mer gondolkodni, és ő, személyesen, jó példát nyújt mindenkinek.
Kövessék ezt a példát, köszönjenek felemelt karral és »bátorság« szóval, csak ez
mentheti meg a világot, mert a nyilaskeresztesek olyanok Magyarországon, mint
a horogkeresztesek Németországban, sőt talán még valamivel olyanabbak is.
Teli szájjal, harsogva szónokolt, beszéde hemzsegett a nyilaskeresztesek
kedvenc kifejezéseitől. — Kárpát—Duna—Nagyhaza ! — kiáltotta. — Ezeket a
szavakat senki se értette, valószínűleg maga Schlampeter Teofil sem, de hát
vannak emberek, akiknek annál szebb, annál meggyőzőbb egy kifejezés, minél
érthetetlenebb. Ilyen ember volt Rosmeyer úr is. De még ő is türelmetlenül
kezdett mozgolódni a helyén, amikor a zöldinges egyre jobban belebonyolódott
saját szavaiba és látszott, hogy hajnal előtt aligha lesz képes kibonyolódni
belőlük. Pedig hát még el kellett számolnia az aznapi bevételt is. Kapta magát s
a sötétség oltalma alatt elsomfordált, Edét bízva meg helyettesítésével.
Ede maradt. De látta, hogy körülötte egyre ritkul a hallgatóság. Még Terebes
úr is hazament lefeküdni. A legtovább Lopótök házparancsnok bírta. Egészen
addig, amíg eszébe nem jutott, hogy el kell készítenie a másnapi légóügyeletes
beosztást. Akkor ő is elosont, lábujjhegyen. Ede látta, hogy ő maradt utolsónak.
Kapta magát és hazasietett.
A zöldinges meg csak szónokolt, szónokolt. Talán még most is szónokolna,
ha egy harsány »bátorság«-gal véget nem vetett volna a saját szóáradatának.
Nagyot, elégedettet sóhajtott és kiadta a parancsot:
—Oszolni!
Feltekintett. Két alak állt előtte a merő sötétségben, két sovány, hórihorgas
fickó, olyan mozdulatlanok, akárha fából lennének.
—Hé, mondtam, hogy oszolj ! — szólt rájuk mégegyszer a zöldinges.
— Ha mondom, hogy oszolj, akkor oszolj ! Nahát!
A két hórihorgas alak nem mozdult.
—A pofátok mindenit — ordított a zöldinges, — pucolás, vagy meg
bánjátok.
Előrántotta fekete sonkanadrágja hátsó zsebéből a revolverét és fenyegető
léptekkel megindult a két sötét alak felé. Azok mereven, moccanás nélkül álltak
és várták.
— Hármat számolok, azután lövök — vicsorogta a zöldinges.
Hármat számolt. Azután lőtt.
A lövés zajára rémülten futott elő Varjas bácsi, kezében zseblámpával.
Körülvilágított az udvaron és a zseblámpa fénycsóvája a zöldingesre esett, aki
füstölgő revolverrel állt az éjszakában és vadul fenyegette a poroló két oszlopát.
— Izé... — motyogta a zöldinges — mintha valaki járt volna itt...
Gyorsan eltette a revolverét és fejét elfordítva hazasietett.
De az mind a mai napig nem derült ki, hogy éjszakai szónoklata közben ki
dobott el egy dinnyehéjat, éppen az ő ajtaja előtt. Csak annyi bizonyos, hogy
Schlampeter Teofil aznap a hasán csúszva érkezett haza és a fejével nyitotta ki
az ajtót.
Talán a dinnyehéj volt az oka; talán a porolóval vívott egyoldalú párbaj,
hogy a zöldinges a következő időkben lemondott a nyilvános szereplésről.
Azontúl nem szónokolt többet, csak fel alá csikorgott, döngött, parádézott
patkós fekete csizmájában, orra alatt légybajuszával. Harsány kiáltásokkal,
tornamutatványnak beillő karlendítésekkel üdvözölte Lopótök házparancsnokot,
Rosmeyer urat, Terebes úr őméltóságát, sőt még Edét is, valahányszor
összeakadtak, napjában akár tízszer is. Edével különösképpen összebarátkozott.
Hol maga Gabi, hol valamelyik Sefcsik-gyerek, hol Dénes látta őket megbújva
súgni-búgni a kapualjban, vagy másegyebütt. Ede néhanapján meg is látogatta a
zöldingest, és egyszer kijelentette Gabinak, hogy véleménye szerint
Schlampeter Teofil százszor nagyszerűbb ember, mint Serbán doktor, akit
különben is el fognak intézni, ha eljön az ideje, mert Serbán doktor gyanús alak
és egy cseppet sem megbízható.
— Úgy. És te megbízható vagy ? — kérdezte Gabi.
—De azám — büszkélkedett Ede. — Én vagyok a legmegbízhatóbb. Tudd
meg, hogy ő mindent tőlem kérdez, mert csakis én
vagyok a megbízható.
—Azt már nem hiszem — tamáskodott Gabi,
hogy ugrassa.
— Nem hiszed ? — dühödött neki Ede, — hát
vedd tudomásul, hogy én olyan megbízható vagyok,
hogy engem még a géppuskára is megtanított.
—Milyen géppuskára? — tette magát Gabi
ártatlan csodálkozással.
Hát... hogyismondjam ... — dadogott Ede. Észrevette,
hogy elszólta magát, olyasmiről beszélt, amiről nem kellett volna. — Hát csak
úgy általában, hogy az milyen, az a géppuska, meg hogy minden gyereknek
tudni kéne, hát így …
Gyorsan elbúcsúzott, mert hirtelen eszébe jutott,
hogy odahaza dolga van.
Annyira sietett, hogy még a karlendítésről is
megfeledkezett, pedig az utóbbi időben ő se köszönt
másképp, egy világért, de talán még egy szelet
csokoládéért se lett volna hajlandó lemondani a
karlendítésről.
A sejtegyesület hamarosan egyéb válto-
zásokat is tapasztalt Edénél. Egyre szemtelenebb lett és egyre jobban hasonlított
a zöldingeshez — kivéve a légybajuszt. Szétvetett lábakkal állt meg, mintha
viharban hányódó hajón egyensúlyozna. Hangosan, döngő léptekkel járt, mint
egy egész nyilas különítmény. Recsegtette a szavakat, mint egy... mint egy
Schlampeter Teofil. Titokban azt is elhatározta, hogy pontosan olyan bajuszt
növeszt magának, mint a zöldingesé, de a bajusz sehogy se akart nőni, ezért
gyufakorommal rajzolt magának két legyet az orra alá. Végül pedig kijelentette,
hogy elég volt a csendőrjátékból, nem lesz többé csendőr, mert azt mindig
megverik. Csak akkor hajlandó beállni a játékba, ha zöldinges lehet, mert a
zöldingest senki se veri meg, ő ellenben mindenki mást agyba-főbe ver és
elintéz. A sejtegyesület némi habozás után beleegyezett Ede feltételébe.
Azután rögtön bebizonyította, hogy egy zöldingest is meg lehet verni. Hiába
sivalkodott és tiltakozott Ede, hogy nem ér a neve, éppúgy megkapta a magáét,
mintha nem zöldinges, hanem csendőr lett volna.
Ettől kezdve nem kéredzkedett többé közéjük, hanem leskelődni kezdett
utánuk. Ha a sejtegyesület játszott, vagy tárgyalt vagy ülésezett, valahonnan a
közelből mindig felhangzott Ede szuszogása. Ede határozottan gyanússá kezdett
válni. Elhatározták, hogy megfigyelés alá helyezik. Most már két ellenséget
kellett megfigyelni: Edét és a zöldingest.
Éppen a lépcsőforduló alatt üldögéltek és utazást játszottak, amikor ezt
elhatározták. Az elnök az utazás-játékot azonnal átváltoztatta sejtegyesületi
üléssé. Az ülésen elrendelte, hogy ezentúl Duci, illetve Tamás is részt fog venni
a megfigyelésben, mert két megfigyeléshez kevesen vannak. Duci a zöldingesre
fog vigyázni, ez a legjobb, mert a zöldinges nem ismeri Ducit, sohase látta,
ezért nem is tudja, hogy ő a Tamás.
—Vagyis — javította ki elnökét a főtitkár — inkább hogy nem
ismeri Tamást és ezért nem tudja, hogy ő a Duci.
— Szóval nem tudja, hogy a Duci a Duci és azt hiszi majd, hogy a Tamás a
Tamás — helyesbítette az elnök. — így hát elhatároztuk.
A határozatot Szipó közölte Ducival, illetve Tamással. Ducinak, illetve
Tamásnak, nagyon tetszett a megbízatás és alig várta, hogy nyomozhasson a
zöldinges után.
 Másnap már el is kezdhette.
Gabi lélekszakadva érkezett a Röppentyű utcába, hármat fütyült a kis ház
előtt, mire Duci kinntermett. Tamás megkérdezte Gabitól, hogy merre ment a
zöldinges. Gabi mindent elmagyarázott Ducinak, mire Tamás azonnal a
zöldinges nyomába eredt, hogy kikutassa.
A zöldinges végigsietett az Országbíró utcán és hirtelen megtorpant egy ház
előtt.
Duci pontosan követte Gabi utasításait. Nyugodtan továbbsétált, nehogy a
zöldinges gyanút fogjon és észrevegye, hogy követik. Éppen a zöldinges elé ért
és teljesen közönyös arccal tovább akart menni, mint aki éppen sétál egy kicsit,
levegőzik, cselleng, sétifikál... Ebben a pillanatban valaki kilépett a kapun és
egyenesen feléje tartott. A valaki Ede volt. Duci mégrémült és megtorpant,
mintha gyökeret vert volna a lába. Ede rámeredt, eltátotta a száját és hápogva,
levegő után kapkodva rámutatott. Duci sarkonfordult és rohanni kezdett. Ede
sem volt rest, a nyomába eredt, ahogy csak a kövérségétől tellett. Ducinak szinte
szárnyakat kölcsönzött az a tudat, hogy Ede üldözi. Úgy futott, hogy akár a
házbajnokságot is megnyerhette volna Sefcsik Jancsi előtt, aki pedig talán az
egész utcában a legeslegjobb futó.
—Fogják meg! — lihegte mögötte Ede, és érezte, hogy nem állja a versenyt
az üldözöttel.
A járókelők megálltak és megbámulták a futókat.
—Biztosan lopott a kis csirkefogó— hallotta Duci.
Nem igaz, nem loptam, nem igaz ! — hajtogatta magában és csak futott,
rohant, amíg az erejéből tellett. Bekanyarodott a legközelebbi sarkon és lihegve
megállt, mert már nem bírta tovább. A tüdeje majd kiszakadt, a szíve a torkában
dobogott, az arcáról veríték csorgott. Meg akarta törölni a kötényével a
homlokát, akkor jutott az eszébe, hogy nincs is köténye, nadrág van rajta, mert ő
most kisfiú és a kisfiúk nem viselnek kötényt.
Egy kicsit kifújta magát és körülnézett. Teljesen ismeretlen utcát látott. Erre
még sohasem járt. Most hogy jutok haza a kis házba ! — gondolta rémülten.
Nem tudta, merre induljon és nem is mert elindulni, attól félt, hogy minden
utcasarok mögött egy-egy Ede leskelődik utána. Csak állt, tanácstalanul és
félelmében, bánatában sírva fakadt. A járókelők elmentek mellette, némelyik
ránézett, némelyik észre sem vette. Ő meg csak állt és csak sírt, némán,
hangtalanul, mert okosabb nem jutott az eszébe.
Már jóideje zokoghatott, amikor egy barátságos kéz nehezedett a vállára.
Nagy kéz volt, töredezett, csempe körmökkel. Az ujjak hegyén apró ráncokat
vetett a kifakult bőr, mintha ez a kéz sokat ázott volna forró, szappanos vízben.
De az érintése meleg volt és simogató.
Duci felnézett. Könnyben úszó szemei egy nénit láttak, egy nénit, aki
részvéttel és jóságosan nézte őt. A néni papucsban volt, kötényét a szoknya-
korcába gyűrte, ruhája lucskos volt s érzett rajta a nagymosás szappan- és
szódaszaga. Balkezében két doboz mosóport és egy csomagocska lúgkövet
tartott, látszott rajta, hogy csak kiszaladt a sarki boltba, egyetmást vásárolni és
most igyekszik haza.
—Mért rísz, kisfiam? — kérdezte a néni.
— Mert... — hüppögte Duci... — mert azért sírok .... mert eltévedtem.
— Ejnye már, ne ríjj. Van nekem egy kislányom, éppen egyidős lehet veled,
vagy még idősebb valamicskével. Hazaviszlek, te leszel a kistestvérkéje
Mariskának. Jó lesz?
Duci megértette, hogy a néni tréfál és elmosolyodott.
—Ejnye — mondta a néni — ha nem látnám, hogy nadrágot viselsz, azt
hinném, hogy kisjány vagy.
Leguggolt Duci mellé és úgy kérdezte :
—Hogy hínak, kisfiam?
—Duc ... Tamásnak, néni kérem.
—És milyen Tamásnak?
—Csak Tamásnak.
—De mi a másik neved? Csak tudod? Egy ekkora legény.
Ez nagyon nehéz kérdés volt. Duci Tamás volt. Nem ilyen Tamás, nem
olyan Tamás, csak egyszerűen Tamás és kész. Gabi nem adott neki másik nevet.
Most itt állt egy ismeretlen utcában és egy idegen néni azt kérdezte, hogy
milyen Tamás? Vajjon mit feleljen? A legokosabb, ha butának tetteti magát.
Tehát toppantott.
— Tamás ! — mondta morcosan és megint keserves zokogásra fakadt. A
néni tanácstalanul nézte. Megsimogatta a fejét és megkérdezte!
— De azt csak meg tudod mondani, ügyi, hogy hol laksz?
Duci nem hagyta abba a sírást, zokogva intett, hogy igen, meg tudja
mondani.
Akkor mondd meg szépen. Megládd, nem lesz semmi baj.
— A . . . aha . . . Röppentyűhű uhutcában ... — hüppögte Duci.
— Látod, okos kis legény vagy te. No, gyere szépen.
A néni kézenfogta Ducit és megindultak.
Útközben mesélt a néni, előbb a kislányáról, Mariskáról, aki az ő szeme- |
fénye, mindene. Aztán elmesélte, hogy Mariska is eltévedt egyszer, de akkor
még sokkal kisebb volt, mint Tamás most. És nem is városban tévedt el, hanem
Abádon, az erdőben, gombázás közben. Mert ők abádiak, onnan kerültek fel a
fővárosba. De Mariska bizony nem sírt, egy könnyet se hullatott.
Amikor rátaláltak, egy bokor alatt szundikált és felébredve elmesélte, hogy
találkozott az erdőtündérrel és három őzikével is beszélgetett az erdőn. Addig-
addig mesélt, amíg Duci felhagyott a sírással, azután elmosolyodott és végül
elárulta, hogy volt neki egy nagy hajasbabája, de akkora nagy hajasbaba,
amilyet még senki se látott, és ha vége lesz a háborúnak, akkor Mariskának
adja a hajasbabáját.
A néni kissé csodálkozott is, hogy minek egy kisfiúnak hajasbaba, de
nem szólt semmit. A Röppentyű utca sarkán megállt s elengedte Duci kezét.
 — Itt volnánk — mondta — innen már csak hazatalálsz, ugye?
—Köszönöm szépen, néni kérem, kezicsókolom — mondta Tamás és
Duci illedelmesen pukkedlizett.
A néni megintcsak ámuldozott és hosszan követte tekintetével a különös
kisfiút, aki egy egészen kis házba fordult be. Azután megcsóválta a fejét és ő
is hazaindult, az Országbíró utcába.
Duci nyugodtan lépett be a jól ismert ajtón. De amikor meglátta a
kicsike konyhát, a tűzhely mellett foglalatoskodó nagyanyót, a babázó
Milkát, eszébe jutott, hogy az imént kis hiján elvesztette mindezt és valami
rettenetes történt vele. Szívét megrohanta a rémület, odafutott nagyanyóhoz,
átölelte a derekát, arcát a rántásszagú köténybe temette és szívszakadva
kiáltotta:
— Jaj ! jaj ! Nagyanyó ! Én úgy félek !
És keserves, csukló sírásra fakadt.
Nagyanyó meghatottan simogatta az ölébe hajló kis szőke fejet, nem
kérdezett semmit, csak vigasztalóan hajtogatta:
— No, ne sírj kislánykám, no ne sírj kislánykám . . .
És egyikük sem vette észre, hogy ez kissé furcsa, ez a vigasztalás, hiszen
Duci az nem Duci, hanem Tamás, hiszen a kislány nem kislány, hanem
kisfiú.
Ezzel a veszedelmes kalanddal véget ért Duci nyomozói pályafutása. A
zöldinges megfigyelését teljesen Gabi vette át. Ez a munka annyira
lefoglalta, hogy anyu már azt mondta: nagyon szeretné, ha megkezdődne az
iskola, mert Gabi folyton csak otthon gubbaszt, kibámul az ablakon, vagy
pedig eltűnik és órák múlva kerül csak haza, ki tudja, honnan. Szóval, a
legfőbb ideje, hogy az iskolában egy kissé ráncbaszedjék.
De anyu reménykedése hiábavalónak bizonyult, mert az újságok
közölték, a rádió is bemondta, hogy a bombatámadások miatt
szeptemberben nem kezdődik meg az iskola. A gyerekeket rádión keresztül
tanítják majd. így hát Gabi nyugodtan könyökölhetett tovább az ablakban,
aminek meg is lett az eredménye.
Délután volt. A szeptember eleji koraalkonyat pirosan és aranyosan
ragyogott a háztetőn. Az udvar, az első emeletig már megtelt félhomállyal,
mint egy uszoda, amelybe vizet eresztenek. Gabi éppen arra gondolt, hogy
ma már úgyse fog történni semmi érdekes, sötétedés előtt nyugodtan
kimehet egy kicsit az utcára, talán még találkozhat Ducival. Alighogy ezt
elgondolta, lassan kinyílt a zöldinges ajtaja. Gabi az ablakfüggöny mögé
rejtőzött és onnan figyelte az eseményeket.
Az ajtó egészen kinyílt. Egy vadidegen alak lépett ki a folyosóra. Az alak
sötétszürke ruhát viselt, de a ruha valósággal lötyögött rajta. Az alak ugyanis
sovány, alacsony, suta kis fickó volt, ferde vállal, gacsos lábbal, vékony
nyakából előreugró hatalmas ádámcsutkával és az orra alatt nevetséges
légybajusszal. Kulcsra zárta Schlampeter Teofil ajtaját és megindult lefelé.
Szinte lábujjhegyen lépdelt, mintha tojásokon járna, úgyszólván osont a fal
mellett. Besurranó tolvaj, gondolta rögtön Gabi, olyan aki belopódzik idegen
lakásokba, ott mindenfélét elemel, ami a kezeügyébe akad és aztán ellép. Nem
lehet azt állítani, hogy Gabi különösebben féltette volna a zöldinges vagyonát,
de tolvajt, eleven, igazi tolvajt még sohasem fogott. Ki akarta próbálni, hogy
milyen az. Ezért gyorsan kiugrott az ablakon és a házmesterlakásba rohant.
—Varjas bácsi! — lihegte izgatottan, — tessék jönni, tolvaj járt a zöld-
ingesnél.
—Ki az a zöldinges? — nézett rá értetlenül Varjas bácsi.
—Jaj, hát a Schlampeter! — türelmetlenkedett Gabi. — De nem ő a fontos,
hanem a tolvaj. Tessék gyorsan jönni, mert már megy el. Nem kell félni tőle,
nem lehet valami erős. Most jött ki a lakásból és bezárta az ajtót, hogy ne
lehessen észrevenni a lopást.
Varjas bácsi felpattant s követte Gabit.
Éppen akkor értek a kapu alá, amikor a szürkeruhás idegen a sötét
lépcsőházból kilépett a kapualj homályába. Varjas bácsi gyors mozdulattal
becsapta az idegen orra előtt a kaput, bezárta, majd keresztbefont karral, hősi
pózban megállt és harciasan meredt az idegenre, akiről ő is megállapította, első
szempillantásra, hogy közönséges tolvaj, de könnyű lesz vele elbánni, mert nem
valami harcias fickó.
—Kéremszépen, tessék engem kiengedni — suttogta az idegen lesütött
szemmel.
—Innen ugyan ki nem megy urasága — jelentette ki Varjas bácsi. — Előbb
majd értesítjük a rendőrséget.
—De miért kérem? — kérdezte a vadidegen, halk, suttogó hangon. —
Hiszen én mindent megtettem, amit a rendőrség parancsolt.
— Micsoda? ! — kérdezte fenyegetően Varjas bácsi — szóval magának a
rendőrség parancsolta, hogy idegen lakásokban lófráljon…
—Kérem . .. hát. . . csak mint kibombázott, beutalt — hebegte a vadidegen.
— De ha gondolni tetszik, én akár ki is költözhetek Komlóséktól. . .
—Mit zagyvál itt összevissza ! — rivallt rá Varjas bácsi. Ha azt hiszi, lóvá
tehet, hát nagyon téved urasága. Azonnal mondja meg, kicsoda maga és mit
keresett abban az idegen lakásban. Addig innen el nem megy.
—De kéremszépen — mondta a vadidegen — én Schlampeter Teofil
vagyok, hiszen tetszik ismerni. Most már mehetek?
Gabi és Varjas bácsi összenéztek. Az álluk majd leesett a csodálkozástól.
Hogy nem ismerték fel a zöldingest... hihetetlen. Igaz, a zöldinges eddig
valóságos daliának tűnt, a föld döngött a léptei alatt, a ház harsogott a hangjától,
most pedig ez a változás ... érthetetlen.
—De hát mi történt magával? — faggatta Varjas bácsi, némi kárörömmel.
— Hiszen úgy fest, mint egy elfuserált madárijesztő. Hadd lássam.
Az udvar világosságára cipelte a zöldingest, hogy alaposabban
szemügyre vegye és meggyőződjék arról, valóban ő-e az, személyesen. Hát
ő volt az, személyesen. Nyeszletten, sápadtan, beijedten, a harciasság és
daliásság teljes hiányában.
— Mindennek az az átkozott rendelet az oka — panaszkodott a
zöldinges keservesen. — Mert elrendelték, hogy vége a nyilaskeresztnek és
ezentúl nem szabad egyenruhát hordani. Ezek békekötéssel akarják
tönkretenni az országot. De, kérem, ugyebár Varjas úr tanúskodik, hogy én
nem követtem el semmit? És, kérem, nekem nincs civilruhám, hát mit
csináljak kérem, a lakásban találtam ezt a ruhát, biztosan azé a zsid ... izé
Komlós úré, gondoltam, kölcsönveszem, kérem, de bármikor visszaadhatom
kérem, mert majd szerzek én magamnak másik ruhát, kéremszépen . . .
—Ajánlom is — jelentette ki Varjas bácsi és kinyitotta a kaput.
A zöldinges eloldalgott. Idétlen ruhájában, melynek nadrágszára
nevetségesen lötyögött girhes combján, egy cseppet sem hasonlított
önmagára. Egy szemernyit sem hasonlított arra az alakra, aki a legópincében
szétvetett lábakkal állt és magyarázott, aki úgy lendítette a karját mintha
súlyemelést gyakorolna, vagy repülni készülne s aki oly harsány hangon
kiáltott bátorságot, mintha egy egész ezrednek vezényelne. Nem, ez egészen
más. Schlampeter Teofil volt, egy szelídített és ráncbaszedett Schlampeter
Teofil, és ezt nem csupán Varjas bácsi és Gabi állapította meg, hanem
Rosmeyer úr, Lopótök, sőt még Ede is.
Lopótök elmagyarázta, hogy csupán az erőszaknak engedett, amikor
beleegyezett, hogy a zöldinges beköltözzék Komlósék lakásába. Rosmeyer
többé nem nevezte testvérnek, hanem Schlampeter mesternek. Terebes
őméltósága nem fogadta a köszönését, a legópincében elfordította a fejét.
Ede pedig tökéletesen megfeledkezett arról, hogy még nem is olyan régen
Serbán doktor fölé helyezte Schlampeter mestert.
De a sejtegyesület nem feledkezett meg semmiről. Minden délelőtt
megkérdezték Edét, hogy mit csinál a testvére: Ede dúlt-fúlt, ezerszer is
kijelentette, hogy neki nincs testvére, egyetlen gyermeke Rosmeyer úrnak,
de nem tehetett semmit, mivel most náluk volt az iskola. Rosmeyeréknek
ugyanis volt rádiójuk — ugyanaz, amit Csobánéktól vásároltak — és most
az összes gyerekek hozzájuk jártak rádióiskolába.
Ez a rádióiskola eleinte nagyszerű szórakozásnak ígérkezett. Számtanóra
alatt remekül lehetett mesekönyvet olvasni. Nyelvtanóra alatt nyugodtan
lehetett gombozni. Aki a tollbamondás alatt nem figyelt, azt senki se
állította sarokba. Aki nem tanulta meg a leckét, annak senki se adott ötöst,
igaz, aki megtanulta, annak meg senkise adott egyest. És senkise írt intőt
annak, aki, mondjuk, rajzszeget tett az előtte ülő székére.
Gabi hamarosan rá is únt ezekre a szórakozásokra és inkább figyelni
kezdett, gondolta, a rádióiskola segítségével jobb házifeladatokat tud majd írni.
Ezért hát mindennap pontosan megjelent az iskolában, vagyis Rosmeyer
úréknál.
Rosmeyeréké volt a legszebb lakás az egész házban. A kocsma konyhája
abból a szobából nyílt, ahol a rádióiskolát tartották, úgyhogy tanítás alatt mindig
remek pörkölt- meg sülthússzag lengedezett, kivéve amikor odakozmált valami,
mert akkor a sülthússzagot égett zsírszag váltotta fel. A szoba tele volt zsúfolva
mindenféle bútorral. Három asztal is állt benne. Az egyik egészen egyszerű
barna asztal, közönséges, hajlított székekkel. A másik: faragott asztal, melynek
lábai óriási macskakarmokban végződtek. A harmadik: kerek és csupa arany. A
sarokban üveges vitrin álldogált, polcain havasi pásztorlánykákkal és felfújható
gumimalacokkal. Mellette nagy tálalószekrény. A két ablak között fehér
előszobaszekrény, tükrös ajtókkal. A falakon sok kép függött, az asztalokon
csipketerítők porosodtak és minden nap valami új bútordarab került a régiek
mellé. Hol egy gurítható zsúrasztalka, hol egy olyan bútor, amely nem tudta
elhatározni, hogy dívány vagy karosszék legyen, hol egy fali poharasszekrény,
amely a » Ritka búza ritka árpa «- -t cincogta, ha kinyitották az ajtaját. Ezt egy
másik zenélő alkalmatosság követte: egy nagy állóóra, amely szép harangjátékot
muzsikált, olyan hangosan, hogy negyedóránként elnyomta kongatásával az
iskolarádió szavát. A zeneszerszámok megkoronázásául egy délelőtt zongorát
hoztak izmos munkások. A sarokba állították. Olyan rövid zongora volt,
keskeny és magas, a nagysefcsik azt mondta: nem is zongora, hanem piano.
Pedig kiderült, hogy nem is piano, hanem pianínó.
Gabi megkérdezte Rosmeyer urat, hogy ki tud zongorázni. Rosmeyer úr azt
felelte, hogy Edus. És Edus csakugyan tudott is. Valamit csavargatott a zongora
hátán, mire felhangzott a Rákóczi induló. Akkor derült ki, hogy a pianinó nem
is igazi zongora, hanem olyan mint valami verkli. A kissefcsik úgy vélte, hogy
ez az a bizonyos kintorna, amiről sohase tudták, hogy micsoda. De azért
Rosmeyer úr szemmelláthatóan büszke volt Edus zeneművészetére. S a
legjobban az tetszett neki, hogy a zongora szólt s azalatt odakünn állandóan
pengett a kocsma ajtócsengője, jelezve, hogy jönnek-mennek a vendégek,
szaporodik a pénz a kasszában.
—Még egyszer — mondta elégedetten Rosmeyer úr, amikor végetért a
muzsika. És Edust nem kellett nagyon kérni, még egyszer felhúzta a
gépzongora-verkli-kintorna-pianínót és ismét felharsant a Rákóczi induló.
Alig hangzott el az első néhány taktus, kintről zavaros kiáltozás hangzott.
Felpattant az ajtó és egy német katona lépett be, már nem is peckesen, hanem
mereven, azoknak a részegeknek a jellegzetes tartásával, akik nagyon
igyekeznek megtartani az egyensúlyukat. A katona előzőleg már nagyon
alaposan megismerkedett a Rosmeyer-féle jégbehütött sörrel.
—Heil! — köszönt a német, hitlerista módra és magasba emelte a
karját.
 A túlságosan nagy lendülettől elveszítette az egyensúlyát és
megkapaszkodott az aranyozott asztalkában, amelyről egy havasi pásztorfiúcska
zuhant le s csattanva izzé-porrá zúzódott. Rosmeyer úrnak azonban a szeme se
rebbent. Udvariasan visszhangozta a köszöntést:
—Heil!
—Wasfführ ein kuruclied ez ! — öblögette a német, vastag hangon. —
Mi ez a kuruc muzsika? He?
— A Rákóczi Marsch, Herr Wachtmeister — udvariaskodott Rosmeyer úr.
— Igen, a Rákóczi induló, őrmester uram. A fiam muzsikálja. Mein Sohn .. .
— Genug! Elég! — orditotta a német. — Schluss! Rebbellen! Jezt
kommt das Horst Wessel Lied.
— Azt mondja, hogy elég volt. Valami Horst Wessel éneket akar —
suttogta Ede, igen büszkén német tudományára. Azt sajnos nem játssza a
zongora — mondta Rosmeyer úr. Wass? — kiáltotta vérbenforgó szemekkel a
német. — Parancsolom, hogy játssza.
De hiába parancsolta, a zongora nem tudott mást játszani, csak a Rákóczi
indulót, amelyet a beszélgetés alatt is közönyösen tovább kalapált.
— Nem játssza a Horst Wessel Liedet? Akkor dögöljön meg ! — hebegte a
német őrmester. Előkapta a revolverét és háromszor egymásután belelőtt az
ártatlan gépzongorába. A szerkezet felnyögött. Csikorgás hallatszott s a
Rákóczi induló félbeszakadt.
— So — mondta elégedetten a vörösképű őrmester. És ünnepélyes
 arckifejezéssel folytatta : — also dann, mi fogjuk énekelni !
És már kezdte is, már recsegte is a hitleri gazság és ostobaság, gyilkoságra,
emberirtásra uszító dalát. Rosmeyer úr és Ede reszketeg hangon vele énekeltek,
annál is inkább, mivel a Herr Wachtmeister, az őrmester úr, revolverrel
vezényelte a keserves karéneket. A fiúk ezalatt a sarokba húzódtak és sápadtan
hallgattak.
—So — mondta a karmester, amikor végetért a dal. Majd a fiúkhoz fordult,
pedig ők azt hitték, hogy róluk teljesen megfeledkezett. — Ti pedig,
ajánlom, hogy megtanuljátok. Mert ez lesz a ti himnusztok is.
Sarkon fordult, peckesen lépett az ajtóig, ott harsányan felkiáltott:
—Heil Hitler !
A magasba lendítette a karját, de a túlságosan nagy lendülettől elveszítette
az egyensúlyát s a nyitott ajtón keresztül kizuhant a kocsmába.
Csend lett. Mindannyian lesütött szemmel, szégyenkezve hallgattak, csak
Rosmeyer úr próbálkozott heherészni, hogy, lám, milyen kedélyesek ezek a
németek. De azután ő is abbahagyta. Igazán nem tudták; mit mondjanak, vagy
mit tegyenek. Szerencsére ekkor megszólalt a hosszabb ideje komoran,
fenyegetően hallgató rádió és megfontolt hangon mondta : »Baja, Bácska
légiveszély, Baja Bácska légiveszély«. Aztán ugyanezt elmondta németül is,
hogy az őrmester is megértse, majd egy sor értelmetlen szót kezdett el hadarni:
Krokodil gross, Krokodil klein, levendula, levendula, levendula, . . . meg
ilyesmiket.
Szinte fellélegzettek mindnyájan, hogy a közeledő légiriadó ürügyén végre
elmehetnek. Siettek haza és csakugyan, hamarosan megszólaltak a szirénák. De
keserű szájízük, szorongó hangulatuk még akkor sem múlt el, amikor a szűk
lépcsőn lenyomakodtak a pincébe.
A polgári ruhában szerénykedő zöldingest is úgyszólván csak megszokásból
bosszantották, egyáltalában nem okozott igazi örömet nekik Schlampeter mester
pulykamérge. Pedig most igazán könnyű dolguk volt vele. A hajdani délceg
zöldinges keszegen és nyomorúságosan gubbasztott a sarokban, minden
robbanásra összerezzent, minden kívülről érkezőtől megkérdezte:
—Kéremszépen, nem itt a közelben vágott le?
Még akkor is kérdezgetett, amikor a pince úgy hintázott, mint egy
vitorláshajó a viharban. A robbanások megrázták, egészen az alapfalig, maga a
föld hullámzott a lábuk alatt és a vaslapokkal fedett ablakok résein kesernyés
füst szivárgott be.
—Ég az olajgyár — állapította meg Csobán néni.
Schlampeter mester némán ült, ijedten hallgatott, szuszogni is alig mert.
Egyszer csak a rémület ordítása tört fel az ajkáról s ülőhelyéből a levegőbe
ugrott. Mindenki felpattant, azt hitték, hogy a zöldingesen kitört az elmebaj,
amit már régen vártak. Schlampeter mester reszketeg kézzel a zsebébe nyúlt és
két újjal egy eleven békát húzott ki onnan. Kezében a békával odatántorgott
Lopótök házparancsnokhoz, megragadta a kabátját és könyörögve kérte:
 — Elég volt, kérem, mondja meg nekik, hogy hagyjanak békét.
Házparancsnok úr, mondja meg, hogy békét kérek, nem bírom tovább.
Lopótök hidegen mérte végig.
— Nem tudom, mit beszél. Nem értem. Különben is, ha valami baja van az
úrnak, intézze el egyedül a dolgot.
Schlampeter mester visszafordult a pince felé és hangosan kiáltotta:
— Békét kérek, akárki volt az. Békét kérek.
A békát kidobta az előtérbe, visszaült a helyére és két kezét jobbról balról a
kabátzsebére szorította.
Amikor a légiriadó véget ért, Schlampeter Teofil nagy ív papírt talált az ajtaján.
A papíron öklömnyi betűkkel ez állt: »Nincs béke«
Schlampeter Teofil tanácstalanul nézett végig a folyosón. Köröskörül
vöröslött az ég alja, a levegőben sűrű, fojtó füst szállt. Az utcán mentőautók és
tűzoltókocsik szirénáztak, az égen reflektorsugarak póklábai mászkáltak, a
csillagok repülőgépzúgással száguldtak az éjszakában. Egyszóval minden azt
hirdette, hogy nincs béke, nincs béke, nincs béke ! . . .
Gabi másnap reggel jelentést írt a gépzongora kivégzéséről és a zöldinges
békeajánlatáról. Anyu megkérdezte, hogy mit ír. Azt felelte, hogy tanul és
valójában nem is füllentett, hiszen a jelentésekből sokkal jobban megtanulta a
helyesírást, mint a rádióiskolában, arról nem is szólva, hogy a hangszóró nem
javította ki a helyesírási hibákat. Serbán doktor annál inkább. Gabi azt is
megírta a jelentésében, hogy a pincében már mindenki nagyon haragszik a
németekre, még Terebes méltóságos úr is, különösen a nagyon nagy
bombázások óta és ő, mármint Gabi, csak most érti meg igazán, hogyan értette
Serbán doktor úr, hogy az orvosság néha nagyon rossz, de be kell venni, hogy
meggyógyuljunk tőle. A pincében mindenki arról beszél, hogy most már nem
tarthat soká ez az egész és nemsokára vége lesz és akkor jó lesz.
Persze, mindezt Serbán doktor is tudta, hiszen jómaga is ott ült a pincében
és mindent hallott, de hát más az ülés és más a hivatalos jelentés.
A sejtegyesületnek különben egyre kevesebb dolga és egyre kevesebb
jelenteni valója akadt. Nem kellett többé megfigyelni a zöldingest, ugyan mit
is figyeltek volna meg ezen a keszeg, ijedt bajuszoson ? Lopótök úr is sokkal
csendesebben viselkedett és Ede sem adott munkát. A sejtegyesület egyre több
időt töltött a titkos helyiségben, mert az idő hűvösre fordult, megeredt az
őszi eső és ilyenkor a legjobb volt a titkos helyiségben üldögélni és tervezgetni.
— Úgy lesz — mesélte Gabi a szájtátva hallgató sejtegyesületnek — hogy
villanyáramot engedünk majd a zöldinges ágysodronyába és amikor lefekszik,
a villanyáram megüti majd. Akkor felugrik, körülnéz, de nem lát senkit, aki
megütötte, megint lefekszik, megint megüti az áram, megint felugrik.
Képzeljétek csak, így ugrál majd egész éjszaka és reggelre elköltözik, mert azt
hiszi, hogy kísértetek járnak a lakásban.
— És mi lesz Lopótökkel? — érdeklődött Dénes.
— Ó! — folytatta a mesét Gabi — Lopótök urat lecsapjuk a
házparancsnokságról és vagy Serbán úr vagy én leszünk az új házparancsnokok.
Ha én leszek, akkor a nagysefcsik lesz a helyettes, ő úgyis főtitkár.
Elfogadjátok?
Elfogadták.
Gabi bejelentette, hogy házparancsnoki minőségében legelső dolga lesz
Ducit visszalányosítani. Azután külön bejáratot épít az utca felől a titkos
helyiségbe, nagy táblával, de a táblát befelé fogják fordítani, hogy ne lehessen
elolvasni, mert hiszen titok. Továbbá Varjas bácsi télen köteles lesz
csúszkapályát csinálni az udvaron.
—Sőt az is lehet, hogy még rajcsúrt is — tette hozzá töprengve. — Akkor
legalább megtudhatjuk, hogy mi az.
Az üléseken már Duci is részt vett, mert látnivaló volt, hogy Duci vissza-
lányosítása nem késhet már sokáig. Különben sem féltek többé, sem Lopótök-
től, sem a zöldingestől. Ha meglátják, hát meglátják, ha felismerik, hát
felismerik, annyi baj legyen. Duci azonban továbbra is félt, nem tudta elfelejteni
rémes kalandját Edével és a zöldingessel.
A sejtegyesület, pusztán csak szokásból, hogy teljesen meg ne feledkezzék
róluk, elhatározta, hogy rövidzárlatot csinál a zöldingesnél. Meg hogy csúzlival
kilövi a nyitott ablakon keresztül a villanykörtéjét.
Meg is tették és a zöldinges már nem is kiabált, békét se kért, csak behúzta a
nyakát lötyögős ruhájának a vállai közé és hallgatott.
Azután még iskolába is jártak Rosmeyerékhez, tanultak, nézegették az
agyonlőtt gépzongorát és néha, unalomból, megverték Edét. Ennyi volt az egész
szórakozásuk.
De ennyi is csupán hétköznap. Vasárnap szünetelt a rádióiskola, kénytelen
volt mindenki odahaza ülni, még a titkos helyiségbe se lehetett lemászni, mert
meglátták volna. Egyszóval a vasárnap unalmas, egyhangú volt.
Gabi későn kelt fel, lassan, unottan reggelizett s elhatározta, hogy olvasni
fog, vagy pedig gombmérkőzést vív sajátmaga ellen. De hiba csúszott a
számításába. Alig nyelte le az első falatokat, megszólalt a légiriadó. Most már
nem lehetett piszmogni. Gyorsan felrántotta a ruháját, szájába gyömöszölte az
egész karaj zsíroskenyeret és futott a pincébe, mert már puffogtak a légelhárító
ágyúk.
A pincében Sefcsik bácsi apu mellé ült s a zsebéből valami kis cédulát
húzott elő nagytitokban. Apu elvette a cédulát, elolvasta, bólogatott is közben,
sűrűn. Gabi úgy tett, mintha Pamuttal játszana, de azon volt, hogy félszemmel
belepislantson a cédulába. De csak a kövér betűket tudta elolvasni, annyit, hogy
»munkások« meg hogy »hagyjátok abba a munkát«, szóval egyáltalában nem
lett okosabb. Apu gyorsan vissza is adta a cédulát Sefcsik bácsinak és azt
mondta:
—Jó lesz vigyázni az ilyesmivel, szomszéd.
—Miért? Mert megmondja az igazat? — kérdezte erre Sefcsik bácsi.
— Most nem olyan időket élünk — felelte apa — most jobb eldugdosni az
igazságot. Ha megtalálják magánál, még bajba keveredhet. Mindenesetre, én
nem is láttam ezt magánál, jegyezze meg.
— Ha mindenki így gondolkozna, mint Klimkó szomszéd — mondta
akkor Sefcsik bácsi — hát akár ítéletnapig itt kuporoghatnánk a föld alatt,
mint a vakondok. De szerencsére, vannak, akik másképpen gondolkodnak.
Gabi majdnem felkiáltott, annyira tetszett neki mindaz, amit Sefcsik bácsi
mondott. Apu azonban megelőzte és habozva mondta :
—Mi már ilyenek vagyunk, Sefcsik szomszéd, mert ilyen volt az életünk
is ... Ezen nehéz már változtatni.,. De talán majd ők... — és Gabi felé intett
— ... ha megváltozik a világ ... talán majd a gyerekek ...
Majd a gyerekek — felelte Gabi, persze csak magában, csukott szájjal,
úgy hogy csakis ő maga hallja és jobbkezét a zsebébe süllyesztve begörbítette
a mutatóujját. Azután tovább figyelt a beszélgetésre. Éppen Sefcsik bácsi
zsörtölődését hallotta :
—Ha megváltozik a világ ! De hogyan változzék meg, ha nincs, aki
megváltoztassa. Erre feleljen, Sefcsik szomszéd !
Anyu ezalatt kenyeret meg zsírt vett elő a mindentudó piaci kosárból és
kipótolta Gabi hiányos reggelijét. Gabi éppen a negyedik zsíroskenyeret ette,
úgy déli tizenegyóra tájban, mikor ismét megszólaltak a szirénák, egyenletes
búgással és fel lehetett menni a pincéből.
Alig értek haza, máris hármas füttyjel hangzott fel az ablak alatt. A nagy-
sefcsik állt odakünn és hevesen integetett. Gabi kiugrott az ablakon. A nagy-
sefcsik begörbítette a mutatóujját és izgatottan sürgette :
—Gyere gyorsan.
A sürgetés felesleges volt, mert Gabi már ott állt előtte és ugyancsak
begörbítette a mutatóujját. Majd megkérdezte :
—Mi történt?
— Képzeld! — hadarta a nagysefcsik — azt mondják, hogy a rádió
bemondta, hogy vége a háborúnak, máris abbahagyjuk. Hűha, a németek
mehetnek, amerre látnak és nem lesz többé bombázás meg légópince meg
béke lesz és a németek becsaptak minket, azt is mondja a rádió, meg hogy
elég volt a vérontásból, ezt is mondja a rádió és a bemondó csak magyarul
beszél, németül egy szót se, ilyen még nem is volt. Ez van. Képzeld.
— Meg kellene hallgatni — mondta megfontoltan Gabi, de a szíve a
torkában ugrált. Bekopogtattak Rosmeyerékhez. Odabenn olyan csendes volt
minden, mintha a Rosmeyer család hirtelen teljesen kihalt volna. De ők azért
csak kopogtattak, míg végre-valahára kinyitotta Ede az ablakot és aggasztóan
kancsalítva kiszólt:
—Mi köll?
— Nyisd ki a rádiót — kérte Gabi.
— Nem nyitom — felelte Ede és becsapta az ablakot.
Ismét kopogtattak. A nagy kopogtatásra figyelmes lett Dénes, azután
megjelent a még hiányzó két Sefcsik, leballagott az emeletről Gyurika,
odasomfordált Pamut. Végül, kényesen lépegetve megérkezett Piszke is,
felugrott az ablakpárkányra és nyugodtan nyalogatta a talpát, mint aki azt
bizonygatja, hogy vége a bajnak, ezentúl már lehet nyugodtan üldögélni és
talpat nyalogatni. Ezalatt Gabi egyre csak kopogtatott, kopogtatott, már
majdnem betört az ablak. Végre-valahára belépett valaki a szobába, de nem Ede
volt az, hanem Rosmeyer úr. Meghallotta a kopogtatást, odalépett az ablakhoz
és mérgesen kancsalítva nézett ki a népgyűlésre.
—Tessék kinyitni Rosmeyer bácsi kérem! — kiáltotta Gabi a zárt ablakon
át.
Rosmeyer úron látszott, hogy először valami mérgeset akart felelni. De
aztán végignézett az egybegyűlteken és nem felelt semmi mérgeset, hanem
kinyitotta az ablakot és megkérdezte, miről van szó. Gabi kérte, hogy nyissa ki
a rádiót. Rosmeyer úr azt felelte, hogy nem nyithatja, mert a rádió elromlott.
—Majd én megjavítom! — kiáltotta nagysefcsik — én nagyszerűen
értek a rádióhoz.
Választ se várva beugrott az ablakon. Két lépéssel a rádiónál termett.
Kinyitotta s a következő pillanatban az egész udvart betöltötte egy harsogó
hang, amely azt mondta a németekről:
—... a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától,
függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a német birodalom
itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet
kötünk és velük szemben minden ellenségeskedést megszüntetek.
— Éljen! Éljen! — harsant fel a kiáltás a sejtegyesület ajkáról.
Rosmeyer úr elsápadt, odaugrott a rádióhoz és elcsavarta. Azután becsapta
az ablakot és kirohant a szobából.
Gabi érezte, hogy sírás fojtogatja a torkát és könnyek gyűlnek a szemébe.
Ha valaki megkérdezi, miért akar sírvafakadni, bizony nem tudta volna
megmondani, hiszen csak annyit tudott, hogy a következő pillanatban
elkerülhetetlenül elbőgi magát és nagy csodálkozással tapasztalta, hogy ezt egy
cseppet sem szégyeli, pedig a sírás általában nem valami férfias dolog. De
ugyanakkor azt is érezte, hogy nemcsak sírnia kell, hanem dalolnia is muszáj,
dalolni, valami nagyon szép, nagyon ünnepélyes éneket. Ez a kettő valahogy
nem illett össze az ő elképzelésében, tudniillik a sírás meg az éneklés, de most
mégis egymáshoz tartoztak, elválaszthatatlanul. Csak azt nem tudta még, hogy
mit énekeljen. Hiába tanult számtalan dalt az iskolában, azok közül egy se felelt
meg, egy se volt elég jó.
Végül megtalálta az igazit.
—Isten áldd meg a magyart — kezdte, kissé bizonytalanul, mert érezte,
hogy az első hangokkal együtt a könnyek is előtörnek a szeméből.
A sejtegyesület csodálkozva pillantott éneklő és könnyező elnökére, azután
hat gyerekhangon, csengve szárnyalni kezdett az ének.
Gabi elindult, a többiek utána, így járták-körbe-körbe az udvart és énekelték
a himnuszt.
—Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt — csengtek az utolsó
ünnepélyes szavak.
S máris új hang zendült fel, reszelős férfihang, valahonnan a magasból.
Felnéztek az emeletre. Sefcsik bácsi állt a folyosó vaskorlátjának támaszkodva
és tele tüdőből énekelt.
A sejtegyesület tagjai ismerték ezt a dalt, de még sohasem énekelték. Szép
dal volt, bátor dallama diadalmas ütemben szárnyalt az udvar felett.
A gyerekek hallgatták, hallgatták, lábuk önkéntelenül koppant a dal ritmusára s
amikor Sefcsik bácsi a nagysefcsik kiforratlan hangjának kétesértékű
támogatásával megismételte az utolsó sorokat, már ők is együtt énekeltek velük.
A dal befejezése szárnyakat kapott a frissen csengő hangoktól, s felröpült a
füstös, kormos angyalföldi háztetők fölé az ének:

Ha elnyomók nyakára lép,

Szabad lesz majd a nép.

Akkor már az udvaron tolongott az egész ház. Egyesek éljeneztek, mások

tapsoltak, volt, aki a mellette álló nyakába borult.
—Ugye, most már hazajön az én Andrisom is? — kérdezte Csobán néni, a
szemét törölgetve.
—Ó, hogy ezt a napot megérhettem — szipogta anyu.
—Nem kell többé a föld alá bújnunk, mint a patkányoknak — örvendezett
Sefcsik néni.
—És nem kell többé tűrnünk a hitleristák garázdálkodásait — tette hozzá
Sefcsik bácsi.
—Talán még az én Lajcsikámat is elengedik — sóhajtotta Varjas néni.
— És Pintér is hazajöhet — reménykedett Pintér néni, aki a férjét tréfásan
mindig a vezetéknevén szólította.
Apu pedig elégedetten felszólt az emeletre Sefcsik bácsinak:
—Látja, szomszéd, mégiscsak nekem volt igazam. Ez a háború nem a mi
dolgunk. Hozzák helyre azok, akik elrontották.
Egyszóval zsongott az udvar, zúgott a ház, csak hárman nem vették ki
részüket az általános örömujjongásból.
Csak Rosmeyerék ablakában nem jelent meg senki.
Csak Piszke ült továbbra is egykedvűen a párkányon és most éppen a hátán
tisztogatta selymes bundáját. Olyan buzgón mosakodott, mintha egyszerre
akarna megszabadulni a szomorú hónapokban reátapadt szennytől.
Csak Schlampeter ajtaja maradt zárva. Vagy nem volt odahaza, vagy ha
esetleg otthon volt, egyáltalán nem örült annak, hogy vége a háborúnak, nincs
több vérontás.
Gabi csodálkozva fedezte fel, hogy az ujjongók, az örvendezők között nem
látja Serbán doktort. Pedig hát őróla igazán jól tudta, hogy gyűlöli a háborút,
gyűlöli a háborút csináló németeket, azoknak magyar barátait és cinkosait,
mindezt alig titkolta. És most mégsem örvendezett a többi örömujjongóval! Ez
szöget ütött Gabi fejébe. Annál is inkább, mert tudta, hogy Serbán doktor
odahaza van, hiszen együtt mentek fel a pincéből. Ezért erősen figyelte az
ajtaját, hátha történik majd valami. Jóideig kellett figyelnie, amíg végre látta,
hogy halkan résnyire nyílik az ajtó és Serbán doktor, szinte lábujjhegyen, a
lépcső felé tart. A többiek figyelmét elkerülte Serbán doktor távozása. Gabi
azonban utána iramodott. Mire a lépcsőházba ért, Serbán doktor már kilépett a
kapun. A nyomába eredt. Látta, hogy a tanácstag sietve igyekszik a Szegedi út
felé.
— Serbán úr ! Állj meg, Serbán úr ! — kiáltotta és futásnak eredt. Serbán
doktor bevárta. Gabi lihegett ugyan a futástól, de rögtön a tárgyra tért.
— Mondd, Serbán úr — szuszogta — te nem örülsz, hogy béke van?
— Nincs béke — mondta Serbán doktor.
— De van — makacskodott Gabi — bemondta a rádió. Serbán úr
hallgatott.
A kocsiúton német tankok csörömpöltek, mind egy irányba és német
teherautókat is lehetett látni, amint egyre növekvő sebességgel gördültek Újpest
felé. A teherautókon halomban állt mindenfelé sebtében feldobált holmi és a
halmok tetején férfiak, nők kucorogtak, ellenséges pillantással méregetve az
utcai járókelőket.
Serbán doktor még mindig hallgatott. Végül megfogta Gabi kezét.
— Egyszer meséltem neked valamit — mondta igen komolyan.
— Igen, a vérről — bólintott Gabi.
— Úgy van. A vérsejtekről. Meg a betegségről. Látom, megjegyezted. Talán
azt sem felejtetted még el, hogy a beteg akkor gyógyul meg, amikor a vérsejtek,
az orvos segítségével elpusztították a gonosz mikrobákat.
—Nem felejtettem el — mondta Gabi.
— Akkor jó. De van ám olyan eset is, mégpedig nem is ritkán, hogy a beteg
nem gyógyul meg lassan, fokozatosan, hanem hirtelen, egyik percről a másikra
teljesen egészségesnek érzi magát. Egyszerre megjön az étvágya, mindenáron ki
akar kelni az ágyból, olyan kedve támad, hogy szinte dalol és erősebbnek
egészségesebbnek érzi magát, mint betegsége előtt. Ilyenkor mindenki nagyon
örül, mert azt hiszik, hogy a beteg meggyógyult. Csak az orvos tudja, hogy erről
szó sincs. Ellenkezőleg, ez a váratlan fordulat éppen azt bizonyítja, hogy a beteg
állapota nagyon-nagyon súlyos. Csak az orvos tudja, hogy néhány óra vagy csak
néhány perc kell és a láz ismét felszökik, a beteg elkezd félrebeszélni és
gyógyulás helyett valami nagyon-nagyon rossz következik, amit mi válságnak
szoktunk nevezni.
—És ez mitől van? — kérdezte Gabi.
—Talán attól — magyarázta Serbán doktor — hogy a betegség, amely még
nem bírta teljesen legyőzni a szervezetet, ilyenkor egy percre megpihen, erőt
gyűjt, hogy azután annál rombolóbb gyűlölettel támadja meg az embert. Érted?
 — Lehet, hogy értem — felelte Gabi. — De azért magyarázd meg.
— Megpróbálom — mondta Serbán doktor. — Tudod, én orvos vagyok és a
betegségekkel tudom a legjobban megmagyarázni. Gondold el, hogy az ország
— most olyan mint az ember és én vizsgálom, kopogtatom a tüdejét, figyelem
az érverését és úgy látom, hogy még egyáltalában nem gyógyult meg, mert még
itt vannak a mikrobák.
—A németek! — kottyantotta közbe Gabi.
— Ők is. De nemcsak ők. Hanem azok is, akik segítik őket.
— A Schlampeter ? — szólt ismét közbe Gabi.
Serbán doktor bólintott.
—Úgy van. A Schlampeter. És a többi Schlampeterek. És azok, akik
a Schlampetereket vezetik, egészen fel, addig az emberig, aki a rádióban
kihirdette, hogy békét kért. Ezek mind hozzásegítettek ahhoz, hogy a tankok
meg a teherautók, meg a feketeruhás katonák, meg a német táboricsendőrök
idejöhessenek és itt garázdálkodhassanak. Mert azt hitték, hogy a betegség
minden más szervet elpusztít majd, a szívet, a tüdőt, az agyat, csak éppen őket: a
gyomrot nem támadja majd meg, ellenkezőleg, a gyomornak még használni is
fog, mert többet emészthet majd. Most aztán látják, hogy őrájuk is sor került,

hogy ők se kivételek, hogy a betegség, amivel ők fertőzték meg a szervezetet,

őket magukat is elpusztítja, most már szeretnék abbahagyni az egészet. De
hiába. Hasztalan mondod a betegségnek: elég volt belőled, menj innen, az
bizony nem hederít a szép szavakra.
— Szóval, akik most békét akarnak, azok akarták az egész háborút? —
kérdezte Gabi.
—Bizony azok. — felelte Serbán doktor. — De az ő szavuk csak üres
fecsegés. A betegséget előbb le kell győzni. Ezért nem hiszek én még a békében.
Béke nincs. No, de most már mennem kell.
Már búcsúzott is és elsietett.
Gabi pedig tanácstalanul és töprengve állt még egy darabig az utcán,
figyelte a tankok vonulását, a horogkeresztes teherautók nyüzsgését. Végre
hazafelé indult. Otthon még minden jó volt. Mindenki örült. Apu derülten
mosolyogva kanalazta a levest. Anyu dúdolt szinte az egész ebéd alatt. Csak
Gabi ült komolyan, gondterhelten és várakozón, mint aki tudja, hogy közeledik
a világ vége, de nem szól senkinek, miért fosszon meg másokat utolsó
örömüktől ?
Délután a nagysefcsik jelentkezett és ülésre hívta a titkos helyiségbe.
Titokzatosan mosolygott, mint aki tud valamit. Lemásztak a pincébe. Gabi
megnyitotta az ülést, a nagysefcsik azonnal felnyújtotta az ujját és szót kért.
Meghatott hangon kezdte szónoklatát és azt javasolta, hogy a sejtegyesület
azonnal alakuljon át békeegyesületté, mivel most már úgyis vége a háborúnak
és minden rendben van.
Az egész egyesület lelkesen megéljenezte a szónokot. Csak Dénes nem
éljenzett, mert ő nem volt jelen.
A nagysefcsik szerényen leült és továbbra is titokzatosan mosolygott, mint
aki tud valamit.
Gabi, úgyis mint elnök, azt felelte a javaslatra, hogy egyelőre még ráérnek
átalakulni. Ma különben is vasárnap van, vasárnap pedig nincs átalakulás.
Közben a nagysefcsik még mindig titokzatosan mosolygott. Különösen
akkor, amikor fentről, az ablak felől hangok hallatszottak. Rögtön jelentkezett is
és azt javasolta, hogy nézzék meg, mi lehet odafönt.
Jó, egyezett bele Gabi, nézzék meg. Elsőnek mászott fel a létrán, hiszen ő
volt az elnök s amint felért kis híján összeütközött Dénessel, aki a lépcsőforduló
alatt állt Duci társaságában. Duci igen különösen festett, mert megint felöltötte
régi kislányruháját, de a haja bizony rövid maradt, a nagy öröm hatására nem
nőtt ki egyik percről a másikra. Most úgy festett, mint egy kislányruhába
öltöztetett kisfiú.
Duci Gabi nyakába borult, átölelte és könyörögni kezdett, hogy most rögtön
induljanak, keressék meg anyukát, azaz Komlós nénit.
— Azonnal menj haza! — szólt rá szigorúan Gabi és körülnézve haragosan
kérdezte: — ezt ki találta ki?
—Én! — jelentkezett a nagysefcsik. — Talán nem tetszik?
—Nem is. Egy cseppet sem — felelte Gabi. — Mire való úgy sietni.
Duci sírvafakadt. A nagysefcsik dühösködött. Senki sem értette Gabit,
aki türelmetlenül sürgette Ducit, hogy induljon már.
 Ekkor bömbölve megszólalt Rosmeyerék rádiója, amelyről teljesen
megfeledkeztek.
— Zavaró repülés, Rahó, Störflug, Rahó — bömbölte magyarul és németül a
rádió, olyan hangosan, hogy a ház öreg falai beléremegtek.
—Halljátok? — intett Gabi.
De a többieken látszott, hogy nem tudják, mit kell hallani.
— Már megint németül is beszél a rádió — magyarázta Gabi.
—Annyi vész! — vágta oda nagyhetykén a nagysefcsik. — Hát aztán az mit
jelent?
—Nem tudom — ismerte be Gabi — csak azt tudom, hogy jelent valamit.
Mert délelőtt óta nem beszélt németül. Várjatok, megnézem.
A rádióban most recsegő, csattogó katonabanda kezdett muzsikálni. Német
katonaindulót muzsikált, majd felharsant az a dal, amelyet a gépzongora
gyilkosa, a részeg őrmester öklendezett világgá Rosmeyerék szobájában.
Felharsant a gyilkosságra buzdító Horst Wessel-dal.
Gabi kisietett az udvarra.
Rosmeyerék szélesre tárt ablakában éppen akkor jelent meg Ede. Kinézett,
meglátta Gabit és szélesen elvigyorodva integetett neki. Felbukkant mellette
Rosmeyer úr kövér alakja is. összefont karokkal állt meg az ablakban s úgy
festett — legalább is ő azt hitte magáról — mint egy diadalmas hadvezér
arcképe, keretben.
Az emeleti folyosón Lopótök házparancsnok úr tűnt fel, örvendező arccal. A
hazatérő Terebes őméltóságának mondott valamit, mire Terebes úr lepillantott
az udvarra.
Gabinak úgy tűnt, mintha mindannyian őreá merednének, elégedetten,
diadalmasan. Dacosan visszanézett, majd sarkonfordult és sietve igyekezett a
lépcsőforduló alá.
Szigorúan ráparancsolt Ducira, hogy azonnal, de azonnal szaladjon haza,
mielőtt meglátnák. Talán még nem késő. Mert nagy baj van. Hogy mi az a nagy
baj, azt még maga sem tudja biztosan, de ha Rosmeyer úr, meg Ede, meg
Lopótök házparancsnok meg Terebes őméltósága örül, akkor nagy baj van.
Duci elsietett, a sejtegyesület némán eloszlott, csak az ujjukat görbítették be
és már mentek is.
A rádió harsogása elhallgatott, mert Rosmeyerék becsukták az ablakot. Az
egész házra valamilyen nyomott, szorongó csend telepedett. Csöndesen
esteledett be, némán gyúltak ki az októberi égen a csillagok, hallgatagon
meredtek az udvarra a fekete ablakok. A szobákban is fojtogató csend ült. Csak
az órák ketyegtek, de a szaggatott halk hangoktól csak még súlyosabbnak
tetszett a csend.
Gabi úgy érezte, hogy napok, végtelenül hosszúnak tűnő napok múltak el
ebben a szorongó, fojtó hallgatásban. Már-már azt kívánta, inkább vijjogna a
légvédelmi sziréna, dübörögne a légelhárító ágyú, zuhogna a bomba, csak érne
véget, akárhogyan, ez a nyomasztó némaság. Néha már azt hitte, hangokat hall,
felkapta a fejét s apura, anyura nézett: hallják-e azok is? De nem hallották,
bizonyára csak az ő füle csengett, zúgott a megfeszített figyelésben. Már vagy
kétszer-háromszor becsapta ily módon a saját zúgó dobhártyája, amikor végre,
negyedszerre, anyu is megmozdult. Felnézett s megkérdezte:
—Vajon mi lehet az?
Kintről zavaros, alig-alig emberi hangok hallatszottak.
—Megnézem! — kiáltotta Gabi és már kint is volt a szobából.
A hangok az emeletről jöttek. Gabi a vak éjszakába meredt, de szeme
nehezen szokott hozzá a sötétséghez. Az emeleten torz árnyék siklott a
lépcsőház felé s közben rikoltozott. Gabi végre felismerte. Schlampeter Teofil
volt, a zöldinges, csikorgó, patkolt csizmában, fekete sonkanadrágban, vállán
gépfegyvert cipelt, meggörnyedve és teli szájjal diadalmasan rikoltotta,
kurjantotta, gajdolta:
—Nincs béke! Nincs béke! Nincs béke! Nihihincs Béhéhéke!

VI. FEJEZET
MOST KEZDŐDÖTT
Gabi már korareggel nekiült a jelentésírásnak. Kinyitotta füzetét, kezébe
vette a ceruzáját s eltöprengett, hogy tulajdonképpen mit is írjon ? Mert hogy
írnia kell, az bizonyos. Talán legelőször is azt kellene megírnia, hogy a rádió
valami vezérezredesnek azt üzente százszor is az este, hogy »azonnal jöjjön
Budapestre«. Azután számtalanszor bemondták azt is, hogy »figyelem,
figyelem, figyelem, fontos bejelentés következik . . .« a fontos bejelentés pedig
az volt, hogy 1944. október 15-én elkezdődött a nyilaskeresztesek uralma
Budapesten, talán egész Magyarországon ... De hiszen ezt amúgyis jól tudják a
mozgalomban, mindenütt tudják, mi szükség volna az ő jelentésére? Vagy
esetleg azt kellene megírni, hogy a zöldinges elcipelte hazulról a gépfegyvert és
azóta még mindig nem jött haza, ki tudja, hol jár, mit művel azzal a
gépfegyverrel. De legfőképpen mégiscsak a csendről és a sötétségről kellene
jelentést írni. Arról, hogy a zöldinges kurjongató elvonulása után minden olyan
nagyon csendes lett: odalent az udvar, köröskörül az éjszaka, odakünn az utca,
odafenn az ég — minden olyan csöndes, néma, hangtalan, mintha hirtelen nagy,
vastag üvegburát borítottak volna a ház fölé. A zajok mind ezen az üvegburán
kívül hangzottak, nem tudtak áthatolni a lélegzetállító csend, a szorongó
némaság vastag üvegfalán. És egyszerre minden olyan fakó lett, olyan fénytelen,
még az októberi korareggel is, a napsugarak nélkül emelkedett ki a felhők közül,
s hiába gyújtották meg a villanyt, az is sötétsárgán pislákolt.
A csöndet és a sötétséget váratlanul vad rikoltozás és fegyverek
acélcsövének fenyegető szikrázása törte meg.
— Hé ! — zúgott a kiáltás — mindenki le az udvarra ! De rögtön.
Megszólalt a riasztóharang. Egy hórihorgas, forradásos arcú zöldinges
verte, fáradhatatlanul és látható kedvteléssel.
A poroló mellett pedig ott állt az eredeti zöldinges, Schlampeter Teofil és
egy tömzsi géppisztollyal hadonászva, vadul üvöltötte :
— Mindenki azonnal az udvarra ! A gyerekek is ! Mozgás !
A riasztóharang és a rikoltozás hatástalan maradt, de a géppisztoly megtette
a magáét. A lakók egyenként szállingóztak le az emeletről, a földszinti lakások
ajtajai is kinyíltak s az udvar lassan benépesült. Anyu is kézenfogta Gabit s az
udvarra vezette. Úgy álltak, kéz a kézben s várták, hogy mi lesz. A hórihorgas
végre abbahagyta a kolompolást, odalépett Schlampeter mellé és lövésre tartotta
a géppisztolyát. Schlampeter gyűlölködő tekintettel mérte végig a várakozókat.
Kiszámítottan lassú mozdulatokkal levette a válláról a szíjon függő géppisztolyt
és egyenesen Gabi mellének szegezte — legalábbis Gabi így látta. Egy egészen
kicsit elsápadt, erősen behunyta a szemét és elhatározta, hogy nem fog félni. És
amint elhatározta, már nem is félt, legalábbis nem olyan nagyon, mert behunyt
szeme előtt megjelent az a lötyögőruhás, gacsoslábú, hebegő alak, akit Varjas
bácsival nemrégiben fülöncsípett a kapualjban. Ezen az emléken elmosolyodott
és úgy érezte, egy ilyen szánalmasan vinnyogó figurától még akkor sem szabad
félni, ha történetesen zöld inget és fekete sonkanadrágot ölt, géppisztolyt ragad
és lövöldözni kezd. Ismét kinyitotta tehát a szemét, s egyenesen a zöldingesre
nézett, aki előreszegezett fegyverrel állt és éppen beszélni kezdett.
—Banda! — mondta kimért, kegyetlen, hideg hangon a zöldinges —
ezt nem viszik el szárazon. Ezért valaki felelni fog. Százszor rosszabbak, mint
... mint a csillagosok, vagy akárki. Aljasul ellopták a gépfegyverem egyik
alkatrészét, visszaéltek a jóságommal, mert tudták, hogy én olyan vagyok,
mint egy falat kenyér. És amikor végre elkövetkezett a nagy nap, a magyar
történelem órájának sorsdöntő ugrása, amelyet örök időkre márványbetűkkel
vésünk az ország sorskönyvének talapzatára, akkor én, én ! Schlampeter Teofil
ott állok egy hasznavehetetlenné tett gépfegyverrel, mint egy hülye. Kölcsön
kért géppisztollyal voltam kénytelen őrt állni, mint egy utcasarki koldus ! Ezt
megkeserülik!
A zöldinges, szónoklat közben egyre nagyobb méregbe gurult saját szavaitól,
egyre hangosabban beszélt, azután üvöltött, végül, a nagy erőlködéstől
pulykavörösen ordította:
—Majd én elintézem ezt a házat. A hatalmamban vannak. Férgek. Mind
nyájan a Duna fenekére kerültök. Megtizedelek mindenkit. Azonnal valljátok
be, ki tette, különben végetek van. Egy perc gondolkodási időt adok.
Megértettétek?!
Gyönyörű női aranyórát húzott ki a mellényzsebéből. A füléhez tartotta, de
úgy látszik nem elégítette ki a ketyegése, vagy talán egyáltalában nem is
ketyegett az órácska, mert ismét elsüllyesztette a mellényzsebében és
duplafedelű ezüst zsebórát varázsolt elő a nadrágzsebéből. Azt is meghallgatta,
azt is visszatette s végülis a csuklóját díszítő újdonatúj karórára pillantott.
Mozgó ajkairól világosan le lehetett olvasni, hogy a másodperceket számlálja.
Az egy perc néma csendben telt el. A zöldinges lebocsátotta a karját s vasvilla-
szemeket meresztett az előtte állókra.
— Halljuk! — parancsolta vészjóslóan.
Néma csend volt a válasz.
Akkor megnyomta a géppisztoly ravaszát és a gyilkos szerszám rekedten
felkerepelt. Anyu egy önkéntelen mozdulattal a háta mögé penderítette Gabit,
mozdulatlanul állt előtte, így védelmezte a testével a golyók ellen. A
géppisztoly lövedékei azonban a levegőbe fúródtak, valahová a magasban
feszülő szürke égbe. A zöldinges kaján elégedettséggel mérte végig a halálravált
asszonyokat, a sikoltozó gyerekeket — a férfiak mind munkában voltak — majd
vigyorogva mondta:
—Nahát. Majd én megtanítlak titeket. Legközelebb majd nem a levegőbe
lövünk. Oszolj.
Előreszegezett géppisztollyal állt ott a két zöldinges, míg az udvar teljesen
kiürüli. Akkor a lakásajtón keresztül bedöngtek a Rosmeyer-kocsmába és
mindenki hallhatta, amint Schlampeter nagy hangon rendelkezett:
— Bort ezért az órácskáért! Akad ott még több is, ahonnan ez került!
Anyu és Gabi leült a konyhában. Anyu a hokkedlire, Gabi melléje a kisszékre.
Gabi anyura nézett: Jaj, most nem szabad sírni — gondolta magában — mert
akkor anyu megijed és ő is elsírja magát. Anyu Gabira pillantott, és azt
gondolta: jaj, nem szabad sírnom, mert akkor szegény Gabi mégjobban megijed
és ő is sírvafakad. Így hát egyikük sem sírt, csak ültek, néztek egymásra, fogták
egymás kezét és hallgattak. Gabi titokban begörbítette a mutatóujját és azt
mondta magában: majd a gyerekek. És mindjárt eszébe jutott, hogyan öntötték
nyakon a zöldingest, mint az ürgét és milyen pompásan összeomlott alatta az
ágy. De ez mind nem elég — gondolta — ez mind csak a kezdet. Most a
folytatása következik. De mi legyen a folytatás ? És mikor következik. Mit
kellene tenni a zöldingessel ? A következő napokban mindegyre ezen törte a
fejét. Egyszer-másszor, ha valami remek dolog ötlött az eszébe, csendesen
elmosolyodott. Anyu ilyenkor aggódva figyelte, mert azt hitte, hogy Gabi egy
kicsit megzavarodott az október tizenhatodiki szörnyű élményektől. Pedig
ilyesmiről szó sem volt. Gabi csak azon mosolygott, hogy egy nap odalép a
zöldingeshez, egyetlen mozdulattal kicsavarja a kezéből a géppisztolyt, a
fegyver csövét könnyedén kettétöri a térdén, mint az aprófát (Schlampeter
Teofil reszketve bámulja ezt a példátlan erőmutatványt), azután a két ujja közé
fogja a zöld-inges orrát, megcsavarja, a zöldinges jajveszékelni, könyörögni
kezd, Gabi pedig, akárcsak a medvetáncoltató a láncrafűzött medvét, az orránál
fogva végighurcolja a házon és mindenütt meg kell hajolnia és azt mondani:
bocsánatot kérek, soha többé nem leszek rossz.
Azt is kitalálta Gabi, hogy egy este elbújik a padláson, megvárja, míg
mindenki lefekszik, akkor kimászik a háztetőre, bebújik a kéménybe, lecsúszik
Komlósék lakásáig, amelyben most a zöldinges lakik, ott kaparni kezdi a falat és
síri hangon elszavalja : »Három árva sír magába, elhagyott sötét szobába ... « A
zöldinges felébred, körülnéz, de nincs ott senki. Kiugrik az ágyból, kirohan a
konyhába, de ott sincs senki. Kiles a gangra, de az is üres. Az egész ház alszik.
Megnyugszik, visszamegy a szobájába, s ott folytatódik a kísérteties kapirgálás.
A síri hang már azt szavalja : »Egyedem begyedem, tengertánc, hajdú sógor mit
kívánsz . . .« Amikor a síri hang odáig ér, hogy »Ecki becki tengerecki tánc...«, a
zöldinges elsápad, a fogai összekoccannak, s hangosan könyörögni kezd, hogy
nem fog soha többé senkit bántani, csak irgalmazzanak neki. A síri hang
megesketi, hogy igazán, de csakugyan jó lesz, százszor leiratja vele, hogy
»kintornázni és géppisztollyal lövöldözni még a rajcsúron is szigorúan tilos« és
megígéri, hogy azonnal visszajön, amint a zöldinges megszegi az esküjét. De
akkor nem ismer többé irgalmat, egyenesen viszi magával a túlvilágra. Reggel a
zöldinges közönséges utcai ruhába öltözik, az arca halálsápadt, a haja estétől
reggelig megőszült, a foga vacog, a térde megroggyan és mindenkitől sírva kér
bocsánatot, Gabinak még kezet is csókol.
De a legnagyszerűbb mégiscsak az lesz, amikor a padláson meg fogja lelni a
láthatatlanná tévő varázsköpenyt. Magára ölti, lesétál a lépcsőn és senki se látja.
Mindenütt keresik majd, pedig ő ott áll és hallgatja a beszélgetést. Azután egy
előre megírt cédulát tesz az asztalra: »Nincs semmi bajom, ne aggódjatok
értem.« Ezen mindenki nagyon csodálkozik, sehogy sem értik, honnan került az
asztalra a cédula. Találgatnak, kombinálnak, de Gabi nem várja ki a végét,
hanem elindul, megkeresni a zöldingest. Éppen elindul hazulról, ki tudja, hová.
Gabi a nyomába szegődik és hátulról nagyot üt a fejére. A zöldinges megfordul,
de senki sincs mögötte, azaz Gabi mögötte van, de nem láthatja, mert
láthatatlanná teszi a bűvös köpeny. A zöldinges továbbindul és Gabi
láthatatlanul követi. Elgáncsolja. A zöldinges hasraesik, merő sár lesz,
átkozódva feltápászkodik, de most se lát senkit. Teljesen megzavarodva el akar
iszkolni, de Gabi mögötte van s lekapja a fejéről a fehér halálfejes fekete sipkát.
Magasra tartja a sapkát és megindul a zöldinges előtt. Annak a szeme kidülled a
rémülettől, mert Gabi láthatatlan és ő csak azt látja, hogy a halálfejes sipkája a
levegőben lebeg. Futni kezd. A sapka is futásnak ered. Megáll. A sapka sem
moccan. Megfordul. A sapka visszarepül a fejére. Kiáltani akar, de hang nem
jön ki a torkán, nekiiramodik s rémülten rohan. Senki sincs mellette, mégis
húzzák a fülét, cibálják a haját, ütik a hátát, öklözik a mellét. A szeme vérben
forog, ajka szélén hab csordul, átkozódik és jajgat, eltakarja az arcát és akkor a
levegőből, a semmiből egy hang szólal meg. A hang szakasztott olyan, mint
Gabié, de azt a zöldinges igazán nem figyeli meg, ő csak annyit ért, hogy
teljesen egyedül van és valaki mégis beszél hozzá a semmiből.
—Gazember vagy ! — mondja a hang. — Órákat raboltál, géppisztollyal
fenyegetted a házat, és biztosan még sok más rosszat is elkövettél. Most
megbűnhődsz, mert életed végéig melletted maradok és a füledbe beszélek...
A zöldinges az ujjával tömi be a fülét, hogy ne hallja a hangot, de egy
láthatatlan kéz megragadja az ujját, kicsavarja, miközben a hang könyörtelenül
folytatja:
—És vedd tudomásul, hogy ütni, verni foglak, nem lesz egy nyugodt
pillanatod sem.
 Egy láthatatlan kéz hatalmasan orrbavágja.
A zöldinges orravére elered. Egy kávémérésbe menekül, egy székre rogy és
elhaló hangon forró kávét rendel, dupla cukorral, föl nélkül. Hozzák a kávét, ő
utánanyúl, de mielőtt megfoghatná, a csésze a levegőbe emelkedik, egyet lendül
és a forró kávé a gallérja mögé ömlik. Ezt már nem bírja tovább. Sikoltozva
kifut, a pincérek utánaszaladnak és jól helybenhagyják, mert megitta a kávét és
nem fizette ki az árát.
Miután feltápászkodott, a láthatatlan kéz egy táblát akaszt a nyakába. A
táblán egy szamár és egy géppisztoly látható és ez olvasható : »Buta és gonosz
vagyok«. A hang figyelmezteti, hogy ne merészkedjen a táblához nyúlni, mert
abból nagyon nagy baj származna. A zöldinges elvánszorog, nyakában a
táblával. Mindenki utánafordul, ujjal mutogatnak rá, kinevetik, sárgombóccal
dobálják, végül valaki, aki nem ismeri, megszánja s le akarja venni a nyakáról a
táblát. A zöldinges sírva könyörög, hogy ne nyúljon hozzá, mert abból nagyon
nagy baj származna.
Így jár, bolyong az utcákon és teljesen vége van.
Gabi pedig láthatatlanul hazamegy, lefekszik az ágyába, de a bűvös köpenyt
a párnája alá rejti. És reggel amikor felébrednek, mindenki csodálkozik, nem
értik, hogyan került haza. Azután elmesélik neki, hogy a zöldinges teljesen
meghibbant, és örökre elbujdosott, ő hallgatja az elbeszélést és senki se tudja,
hogy az egészet ő, Gabi csinálta.
De mindez csak álom volt, vagy talán még álom sem.
Az ellenben véres valóság volt, hogy a zöldingest vérbefagyva lelték meg
harmadnap este a Rosmeyer kocsma előtt. Senki se tudta, mi történt, hogy
történt, a zöldinges pedig nem nyilatkozott. Mégis villámgyorsan elterjedt a
házban, hogy a zöldingest az október tizenhatodikai géppisztolyos
handabandázásért hagyták helyben és az a valaki, aki a sötétben oly alaposan
ellátta a baját, közben ezt kiáltotta:
—Nesze, te géppisztolyos csibész ! Ezt add át a társadnak, te hóhér
legény !
Akárhogyan is történt, tény, hogy a zöldinges szeme alatt sötétkék
véraláfutás díszelgett s mert Schlampeter Teofil láthatólag nem szerette a kék
színt, hát Varjas néni azzal vigasztalta, hogy a véraláfutás nemsokára úgyis lila
színű lesz. A halálfejes sapka éppen csak a fejebúbjára illett, akkora daganat
nőtt a homlokán. A zöldinges mindezért úgy állott bosszút, hogy végtelenül
hosszú szónoklatokat tartott a légópincében, szidalmazta a patkányokat, akik a
haza nyilaskeresztes oltalmazóit gálád módon hátbatámadják. Mire apu
elmosolyodott s megjegyezte, hogy jólmegtermett patkány lehetett az, amelyik
olyan hatalmasat sózott Schlampeter mester fejére.
A zöldinges Sefcsik bácsira meredt véraláfutásos szemével, úgy látszik őt
gyanúsította a támadással, és kijelentette, hogy egyesek meg fognak dögleni.
Ezután áttért a haditudományokra. Kifejtette, hogy most jön majd a meglepetés,
olyan, amilyent a világ még nem látott, mert az egész német visszavonulás csak
cselfogás, az oroszok nem verték tulajdonképpen vissza a német hadsereget,
hanem Hitler diadalmasan hátravonult, úgyszólván egérfogóba csalta a mit sem
sejtő oroszokat, akik nem tudják, hogy néhány nap múlva megérkeznek a
japánok, egyenesen hazulról, Afrikából, és Hitler verhetetlen hadserege napok
alatt megnyeri a háborút és kész.
Néhányan lelkesen helyeseltek a zöldingesnek, így: Rosmeyer úr, Lopótök
házparancsnok, Terebes őméltósága és természetesen Ede, aki valósággal
csüngött Schlampeter Teofil nyúlszáján. Sefcsik bácsi csak azért hallgatott oda,
hogy megjegyezze: a japánok nem Afrikában élnek, hanem Ázsia túlsó végén,
szigeteken és bizony nagyon messze vannak.
Schlampeter Teofil azonban készen volt a válasszal, hiszen a földrajzhoz
ugyanannyit értett, mint a hadviseléshez. Kijelentette, hogy az egész földrajzot a
hitleristák és a nyilaskeresztesek veszett ellenségei találták ki, hogy ilyen
mesterkedésekkel vezessék félre őket. De aki zöld inget, sávos karszalagot és
nyilaskeresztet visel, az tudja, hogy Afrika tulajdonképpen Ázsia, ha nem erről
nézzük, hanem az ellenkező oldalról, mondjuk alulról.
Ilyen vitákra azonban egyre ritkábban kerülhetett sor. A zöldinges mind
kevesebbet tartózkodott odahaza. Reggel elment, vállán a géppisztollyal — úgy
hordta magával a géppisztolyt, mint Terebes őméltósága a sétapálcát — senki se
tudta hova ment és senki se tudta, honnan tér haza éjszakánként, rendszerint
légiriadó után. Ha ugyan hazajött. Mert az is megesett, hogy csak másod- vagy
harmadnap keveredett haza, borostásan, gyűrötten, égővörös szemhéjakkal és
ilyenkor mindig tele volt a zsebe pénzzel, aranyholmival. Hogy honnan vette?
Ki tudná megmondani. Talán időközben megjárta Afrikát, ami Ázsia, egy igazi
zöldingesnek macskaugrás az egész, ha egyszer a föld nem gömbölyű, hanem
lapos és kétszer kettő nem négy, hanem öt, de legalábbis négy és fél.
Gabi mindezt pontosan jelentette a mozgalomnak. Megírta, hogy a zöldinges
mikor ment el hazulról s mikor érkezett haza, hogy mit mondott és hogy kivel
súgott-búgott. De a jelentést sehogy sem tudta továbbítani, mert Serbán doktor
ebben az időben titokzatos utakon járt és alig lehetett megtalálni.
Gabi délutánokon át leste az ablakból, hasztalan. De legalább anyunak
megvolt az öröme, hogy Gabi mellette van. Mert az utóbbi időben állandóan
féltette, alig lehetett elmozdulni mellőle. Ez is olyan szomorúvá és nehézzé tette
az életet. Pedig negyednap, hogy hasztalan leste Serbán doktort, végre rászánta
magát, hogy elmegy hazulról. Éppen kapóra jött, hogy anyu elküldte a
fűszereshez, hogy váltsa ki a jegyre járó egy darab tojást és másfél kiló
krumplit. Gabi eliszkolt, de nem a fűszereshez sietett, hanem nagyanyóékhoz,
hogy megtudja, mi van Ducival. Alighogy megérkezett, bekopogtatott nagyanyó
szomszédja, az öreg Tusák bácsi és egy rollert hozott ajándékba Szipónak. A
gyerekek körültáncolták Tusák bácsit, aki a szemközti kovácsműhelyben volt
segédmunkás, vagyis napszámos. Nagyanyó pedig korholta, hogy mirevaló a
mai világban kidobni a pénzt ilyen drága ajándékra. Tusák bácsi megnyugtatta
nagyanyót, hogy az ajándék egy fillérjébe se került. Az utcán találta.
 — Tudja, szomszédasszony — mesélte — éppen a Dunaparton volt dolgom.
Hát amint húzom a kiskocsit a Pozsonyi-úton ... nohát, azt hittem a szívem
szakad meg. Egy végeláthatatlan menet vándorolt ott. . . öreg emberek, öreg
asszonyok, olyanok is, hogy alig tudtak járni. Szakadásig cipelték a kis
motyójukat, de látszódott, hogy egyiknek másiknak a sok szenvedés meg a
halálfélelem szinte az eszét vette. Mert volt olyan, aki egy ócska, rozsdás
mosdóállványt hurcolt magával, ki tudja mért? Ha nem látom a szememmel, tán
nem is hiszem. Mondhatom, szomszédasszony, ha ott helyben öltek volna meg
valakit előttem, nem facsarodott volna úgy el bennem valami, mint amikor ezt a
mosdót láttam. Egy szegény kis öregasszony cipelte, olyan magaforma,
szomszédasszony. Ezt érdemelte vénségére. És körüskörül karszalagos nyilas
hóhérok hajkurászták őket, kurjongattak és lövöldöztek és az a töméntelen
halálba hajszolt ember csak ment, ment, ment . . . És, gondolja csak el,
szomszédasszony, egy suhanc, egy nyálas kölök még piszkolta őket és röhögött
rajtuk, hogy viszik őket elpusztulni. Én meg gondoltam, ha szájonvágom, még
nekem esik bajom. Hát csak elhúztam mellette a kiskocsit, de, képzelje, annak a
nyálas kölöknek olyan pékje volt, hogy a kiskocsi éppen előtte billent meg és
egy közepesebb üllő pont a tyúkszemére esett. Nem mondom, elterült a kölök,
de nem röhögött többet, az szent. Én meg igyekeztem odábbállani. Nohát, és így
elhaladt mellettem a menet és egyszercsak üres lett az út és az üres út közepén
ott feküdt ez a jószág, ni. Olyan árván és magányosan hevert ott, mint egy
legyilkolt kisgyerek. Ne feküdj itt, mondtam magamban, ha rádlelnek a
nyilasok, csak röhögnének, vagy összetörnének. Gyere szépen velem,
kisgyerekem. No, így hoztam el. Hát csak játszanak vele a gyerekek.
Nagyanyó a könnyeit törölgette, Tusák bácsi a bajuszát húzogatta,
sodorgatta, remegő kézzel s csak annyit dörmögött: no, no, no,
szomszédasszony, hát nem vagyunk gyerekek . . .
Gabiék közben már boldogan rollereztek, de csak a ház előtt és a fal mellett
úgy, ahogyan nagyanyónak ígérték. Hanem a roller nagyon jól gurult, olyan jól,
hogy csak akkor kaptak észbe, amikor már jó messzire kerültek hazulról.
Megfordultak és visszafelé indultak. De az utca végén egyenruhás alakok álltak
s integettek, hogy nem lehet arra menni. Ismét visszafordultak, de akkor már az
utca túlsó végét is egyenruhás sorfal zárta le. Egy rendőr, egy csendőr, egy
zöldinges, egy német katona állt egymás mellett. Minden arra járót
feltartóztattak és igazoltattak.
— Razzia — mondták Gabiék körül a járókelők.
— Katonaszökevényeket keresnek.
— Meg bujkáló kommunistákat — suttogta egy keménykalapos ember,
titokzatosan.
— Ha egy katona megszökik, akkor az kommunista — tromfolta le egy nő.
— A sárgacsillagosokat is elfogják — újságolta egy villamoskalauz,
Valóban, az egyenruhások mindenkitől iratokat kértek. Az iratokat hosszasan
böngészték, majd intettek és akkor az illető továbbmehetett. De voltak olyanok
is, akiket félreállítottak s azokat egy zöldinges őrizte, géppisztollyal.
Gabiék tanácstalanul álldogáltak, nem tudták, merre induljanak. Mi történik, ha
megállítják őket? Hogyan igazolják, hogy ők igazi gyerekek, és
se nem katonaszökevények, se nem bujkáló kommunisták, se nem sárga
csillagosok. Azaz... Duci éppenséggel hogy az. Észrevehetik rajta, hogy
fiúruhába bujtatott leány! Ezért csak álltak négyen egyetlen rollerrel és
várták, hogy történjék valami. Történt is. Duci sírvafakadt. Milkának több
se kellett, ő is pityeregni kezdett.
— Nahát, ezek a lányok! — mondta megvetően Szipó és szipogott, pedig nem
is sírt, csak hát ilyen rossz szokása volt. Gabi ott helyben elhatározta, hogy
azonnal leszoktatja Szipót a szipogásról, amint ideje lesz rá. Egyszer csak az
egyik kakastollas csendőr integetni kezdett feléjük és nagyhangon kiabálta:
— Hej ! mi lesz ott? Mire vártok, kölykök.
— Gyerünk, gyerünk, tovább ! — kiabált a mellette álló zöldinges is.
Muszáj volt megindulni. Duci és Milka pityergett, Szipó szipogott, Gabinak a
torka összeszorult arra a gondolatra, hogy mi történik, ha faggatni
kezdik őket. Lassan baktattak, a rollert a porban vonszolták maguk után,
de akármilyen lassan haladtak, egyre közelebb jutottak a zöldingeshez, meg
a csendőrhöz. Az utca is egyszerre olyan borzasztó rövid lett, mintha
összezsugorodott volna. Máskor olyan hosszú tud lenni egy ilyen utca...
Egyszóval odaértek. A csendőr, a csizma, a szurony és a kakastoll
magasából lenézett és rájuk rivallt:
— Hát ti kik vagytok?
Gabi úgy gondolta, ilyenkor az a legokosabb, ha butának tetteti magát.
Vontatottan válaszolta:
— Mi, csendőrbácsi kérem, gyerekek vagyunk.
— És az a két pocok mért bőg? — faggatódzott a csendőr.
— Mert már nagyon késő van, csendőrbácsi kérem — felelte Gabi, teljes sikerrel
alakítva a buta gyereket — és félnek, mert kapnak majd otthon. Tetszik tudni,
nagyon szigorú a papájuk, biztos tetszik ismerni, a Dozmati bácsi...
— Akkor iszkiri, fussatok — szólt közbe a rendőr.
— De nem úgy van — tiltakozott a zöldinges.
— Ki tudja, kicsodák, meg kellene nézni — toldotta meg a csendőr,
— Kicsodák? Gyerekek. Ezt akárki láthatja rajtuk, — mondta a rendőr és utat
engedett nekik.
Mind a négyen villámgyorsan eliramodtak és csak a sarkon túl álltak meg,
hogy kifújják magukat, meg hogy kinyújtsák a nyelvüket a zöldinges
irányába, ami egyáltalában nem szép dolog, de szebb nem jutott az eszükbe.
 Azaz, Gabinak eszébe jutott, hogy milyen fárasztó munka egy ilyen
razziázás. Elhatározta, hogy munkát takarít meg a csendőröknek,
rendőröknek, nyilasoknak, katonáknak. Ezért felpattant a rollerre, Duci
mögéje lépett s nekiindultak. Szipó és Milka lélekszakadva loholt utánuk.
Gabi teljes gőzzel száguldott s valahány rokonszenves járókelővel
találkozott, olyannal, aki nem látszott se nyilasnak, se németnek, mindnek
odakiáltotta :
— Ne tessék arramenni ! Razzia !
A járókelők csodálkozva pillantottak fel, de ő addigra már messze járt s a
következő járókelőt figyelmeztette a veszélyre.
Késő délután volt, mire Gabi hazaért. Anyu kint állt a kapuban és várta.
Nézte az autókat, amelyek fegyveres zöldingesekkel megrakva, száguldoztak fel
s alá a városban, figyelte a csíkos karszalaggal feszítő nyilas járőröket s látszott
rajta, el van szánva, hogy addig nem mozdul a kapuból, amíg Gabi haza nem
érkezik. Mikor Gabi felbukkant mellette, nem sózott oda neki villámgyors
kézzel kettőt-hármat, mint azelőtt, azt se tudakolta, hol a tojás amit jegyre
lehetett volna kapni, meg a másfél kiló krumpli, valóságos kincs ezekben a
nehéz időkben, csupán annyit kérdezett, komolyan és szomorúan:
—Hol kószáltál, Gabikám ? Tudod, hogy mennyire féltelek.
Gabi ötölt-hatolt. Ezúttal nem mondhatta meg az igazat, mert csak még
jobban megrémítette és kétségbeejtette volna anyut. Szerencséje volt, a véletlen
segítségére sietett. Az úton felbukkant apu. Igen, minden kétséget kizáró módon
ő volt az, pedig még ott kellett volna lennie a gyárban. Sérülés nem látszott
rajta, a maga lábán érkezett, egyedül, szerencsétlenségre tehát nem
gondolhattak. Anyu szeme mégis azonnal megtelt könnyel, halkan sikoltotta —
jajistenem ! és apu elé sietett. Apu pedig közeledett, lassan fáradtan, arcán harag
és elkeseredés tükröződött.
—Mi történt? — kérdezte anyu.
—Elviszik a gyárat! — felelte apu.
—Elviszik? Hogyan?
—Leszerelik és elviszik. Kiürítés, így mondták, Azt is mondják, hogy a
háború után mindent visszahoznak. De ha ezek a tolvajok egyszer elvisznek
valamit, azt Hitler, a főtolvaj ugyan vissza nem adja soha.
—És mivelünk mi lesz akkor? — kérdezte anyu kétségbeesett hangon.
—A nyilas parancsnok azt mondta, hogy kötelesek vagyunk elmenni a
gyárral.
— Én egy tapodtat se megyek. Sehova — mondta anyu, szilárd hangon.
— Maradunk. Igen, maradunk — mondta ki a határozatot apu. Anyu
ismét ellágyult. Apura nézett és megkérdezte:
— És mihez fogunk kezdeni?
Apu átkarolta anyu vállát, a másik kezével Gabi kezét fogta meg s úgy
mondta:
— Majd csak lesz valahogy, így mentek haza, hármasban.
Gabi rögtön tudta, hogy a gyár elvitelét azonnal jelentenie kell a
mozgalomnak. A gyárban dolgozik apu, ha nincs gyár, mi lesz apuval és
anyuval, nem szólva őróla, Gabiről. Az ilyesmit nem szabad megengedni.
Intézkedni kell. Van még idő, mert apu elmondta, hogy hivatalosan még nem
adtak parancsot, a gyár leszerelésére, csak bejelentették, hogy meg fog történni.
Magyarán mondva: el akarják lopni a gyárat, a gépeket, a szerszámokat,indent.
Éppen csak az épületeket nem akarják ellopni, mert nem lehet.

Gyorsan leírta a jelentést, aláírta, mint elnök és várta a légiriadót, amely

percnyi pontossággal be is következett.
A pincében odafurakodott Serbán doktorhoz s miközben jobbkeze
mutatóujját begörbítette, balkézzel a zsebébe csúsztatta a jelentést. Míg Serbán
doktor olvasott, ő a pincében folyó beszélgetést hallgatta. Mivel a zöldinges
véletlenül odahaza volt, természetesen ő vitte a szót.
 —Most már holtbiztos a német győzelem — mondta. — Az orosz
csapatokat sikerült idecsalni Moszkvától és ez a lehető legjobb, mert most
következnek a titkos és a legtitkosabb fegyverek, amilyeneket még a világ
nem látott.
Rosmeyer úr, Lopótök házparancsnok, Ede és Terebes őméltósága
helyeslően bólogattak.
— Mert az úgy van — magyarázta fölényesen a zöldinges — hogy a titkos
fegyverek csak száz kilométer messziségben érvényesek, távolabb nem. Hát
most idejöttek az oroszok, de keservesen megbánják, hogy ide-gyöttek. Mert
először gyön majd az első titkos fegyver, ami olyan, mint a zseblámpa, és ha
meggyújtják és felfele világítnak vele, hát minden repülőgép rögtön lezuhan
tőle. Amikor ez megvan, gyön a második titkos fegyver, ami olyan, mint a rádió
és ha csavarják a gombját neki, akkor olyan iszonytató hideg lesz, hogy minden
ellenség megfagy tüle.
— Csudálatos ! — lelkesedett Lopótök házparancsnok azon, hogy mindenki
meg fog fagyni.
— Amikor ez is megvót — folytatta rendületlenül a zöldinges — akkor gyön
a harmadik titkos fegyver, ami olyan, hogy nem is tudom, hogy milyen, mert
még senki se látta azt, de az a legrémesebb, mert attól mindenki elkezd
visszafelé menni és az oroszok csak mennek, mennek előrefele és nem veszik
észre, hogy tulajdonképp visszafelé mennek, csak azt veszik észre, hogy
egyszerre megint otthon vannak, Moszkvába, ahonnan elindultak.
— Hihetetlen — jegyezte meg Rosmeyer úr.
— Az — hagyta rá a zöldinges. — Hát azér mondom, hogy nincsen semmi
baj, mert ezeket a titkos fegyvereket mind itt próbájják ki, minálunk, mer Hitler
minket szeret a legjobban, ez tudnivaló.
Gabinak az egész előadás nagyon ismerősnek tűnt. Erősen törte a fejét, hogy
hol hallotta már egyszer. És hirtelen az eszébe villant, hogy hohoho ! hiszen ő
maga is ilyenféléket gondolt ki éjszaka az ágyban, mikor arról álmodozott, hogy
visszaadja a kölcsönt a zöldingesnek. Csakhogy én nem gondoltam komolyan
— morfondírozott magában Gabi — és nem is mondtam el senkinek. De a
zöldinges világgá kürtöli. Pedig én gyerek vagyok, ő pedig felnőtt. Lopótök
meghallgatja, még bólogat is, pedig ő is felnőtt. Némelyik felnőtt igazán furcsa.
Észrevette, hogy Serbán doktor begörbített mutatóujjal int neki. Leült
melléje.
—Honnan tudod? — kérdezte félszájjal Serbán doktor.
—Tudom. Apu mondta — felelte Gabi ugyanúgy.
—Mikor kezdik?
— Azt nem tudom. De megkérdezhetem.

— Ebbe ne üsd bele az orrodat — fenyegette meg Serbán doktor. — Ez

aztán igazán nem gyerekeknek való játék. Majd én elintézem a mozgalommal.
—De tanácstag úr — ellenkezett Gabi— ebbe a sejtegyesületnek is van
beleszólása. Úgyse csináltunk régen semmit.
— Hát most se fogtok csinálni — zárta le a vitát Serbán doktor és zsebretette
a jelentést.
Ezek után Gabi a főtitkár útján másnap reggel összehívta a sejtegyesületet,
hogy felkészülhessenek minden eshetőségre. És ha már amúgyis együtt voltak,
hát elhatározták, hogy megtréfálják a zöldingest, aki már bizonyára nagyon
unatkozik, mert hosszú ideje nem történik vele semmi érdekes.
A nagysefcsik azt ajánlotta, hogy tömjenek a géppisztolya csövébe
puskaport, ő olvasta valahol, hogy az nagyon érdekes, mert szétveti az egész
vacakot. Ezt el is határozták, de egyúttal elhalasztották, mivel nem volt
puskaporuk és puskaport elég nehéz szerezni. Úgy gondolták, egyelőre valami
szerényebb mutatvány is megteszi. Mondjuk, villanyáramot vezetnek a zöld-
inges ajtókilincsébe és az áram alaposan megrázza, ha benyit az ajtón. A
nagysefcsik rögtön ajánlotta is, hogy másnapra megszerzi a szükséges
szerszámokat, és vasárnap, amikor a zöldinges soha sincs otthon, be is vezeti a
villanyáramot a kilincsbe. De kijelentette, hogy ezt a kis tréfát csak akkor
hajlandó végrehajtani, ha megígérik neki, hogy felrobbanthatja a géppisztolyt is.
Mert ő igenis szerezni fog puskaport, ha kell, a föld alól is. Hiába no, a
nagysefcsik már ilyen volt. Ha egyszer a fejébe vett valamit, azt kalapáccsal
sem lehetett kiverni onnan.
A sejtegyesület ülése ezután feloszlott és Gabi magára maradt
aggodalmaival. Ő volt az elnök, rája nehezedett a felelősség, volt miért
aggódnia. Először is a nagysefcsik ígérete: a villanyszerelésről, no meg a
puskaporról. Ez egy. Azután Duci, akire állandóan leselkedett a veszély,
bármikor felfedezhették, hogy nem kisfiú, hanem kislány. Ez kettő. Végül a
gyár, amelyet el akarnak lopni. Ez három. Az aggodalmas nap azonban
nyugodtan telt el. Minden baj nélkül elkövetkezett a szombat.
Gyönyörű napsütésre virradt a szombat. De Gabi ezúttal még a ragyogó
októberi napfény ritka ajándékának se tudott szívből örülni. Igaz, egy kicsit
rajcsúroztak az udvaron, hogy legyen némi elfoglaltsága Varjas bácsinak is.
Azután kiszorítót játszottak az utcán, rongylabdával. Végül felkapaszkodtak az
arra döcögő teherkocsik hátuljára és egészen ingyen utaztak a sarokig, hiába
szidta őket a kocsis. De Gabi mindezt nem tudta szívből élvezni. Hiába, nem
kicsiség elnöknek, lenni.
Ebéd után apu ledőlt egy kicsit aludni (szombaton és vasárnap mindig
szundított egyet ebéd után, ejtődzött, ahogy ő mondta). Anyu a konyhában
rendezkedett, az edények barátságos vidámsággal: csörögtek a keze alatt. A
szobában olyan csend volt, hogy hallani lehetett apu halk szuszogását és egy
elkésett, őszi légy zümmögését. Gabi hallgatta az edénycsörgést, a szuszogást, a
zümmögést és a házifeladat füzetébe lerajzolta a zöldingest, két pipaszár lábával,
kerek hasával. Olyan igyekezettel dolgozott, hogy még a nyelve hegyét is
kiöltötte munka közben. Éppen a fejet akarta odabiggyeszteni a kövér has felett
meredező cingár nyakra, amikor hatalmas dörrenés reszkettette meg a levegőt s
az egész ház megingott.
A nagysefcsik mégis felrobbantotta a zöldinges géppisztolyát — villant át
Gabi agyán. Megdermedt a rémülettől és várta, hogy mi következik. Apu
felébredt és zavartan hunyorgott. Anyu berohant a konyhából és félve kérdezte:
—Mi volt ez ? Nem történt semmi bajotok ?
Alig mondta ki, újabb robbanás következett, majd egy második, egy
harmadik, talán egy negyedik is. Az ablakok megcsörrentek, a mennyezetről
vakolat pergett, alá, mintha havazna. A konyhában nagy csörömpöléssel
lezuhant a falról a rézüst. Majd mély csend támadt. Néma várakozással ültek s
Gabi arra gondolt, hogy a nagysefcsik alapos munkát végzett, talán még a
zöldingest is felrobbantotta.
A csönd egyszerre megtelt mozgással, zajjal. A gangon, az udvaron, az
ajtókban, az ablakokban, talán még a háztetőn és a kéménnyílásokban is
emberek jelentek meg, átkiabáltak egymásnak, kérdezgették, hogy mi történt.
De senki se tudott válaszolni. Abban mindannyian megegyeztek, hogy valahol
valami felrobbant. De hogy mi robbant fel, és hogy hol robbant fel, arra nézve
megoszlottak a vélemények. Valaki azt mondta, hogy a Ganz-hajógyár a Váci
úton. Mások szerint, éppen ellenkezőleg, az Operaház repült a levegőbe. Volt,
aki esküdözött, hogy nem robbanhatott más, csakis Csepelen a Weiss Manfréd-
gyár. De akadt olyan is, aki a gellérthegyi citadellára szavazott. Egy azonban
már bizonyosnak látszott — legalábbis Gabi előtt — hogy nem a zöldinges
robbant fel a nagysefcsik puskaporától.
A vitatkozásnak éktelen csörömpölés vetett véget. Mindenki az emeletre
nézett. A zöldinges lakásának második ablaka szilánkokra zúzódva hevert a
földön.
—Hát ez hogyan történt ? — tátotta el a száját Lopótök, a
házparancsnok.
Valahonnan előkerült a nagysefcsik és magyarázni kezdte, hogy a
robbanásnál a légnyomás néha egészen furcsán viselkedik. Tegnap mondta is a
rádió, hogy olykor csak a robbanás után félórával történik valami, olyankor
amikor már mindenki mindenről megfeledkezett. Talán meg kellene írni a
rádiónak az esetet, hogy mindenki lássa, hogy tényleg úgy van, ahogyan
mondták.
Alighanem tovább is magyarázott volna, de befordult a kapun Sefcsik, bácsi
és az öklét rázva kiáltotta :
— A gazemberek ! Felrobbantották a Margit-hidat.
A nagysefcsik Gabi mellé sompolygott.
— Most láthatod ! — súgta a fülébe diadalmasan. — Ha egy hidat
fel lehet robbantani, akkor egy géppisztolycsövet is lehet.
A ház felzúgott a hihetetlen hírre.
— De ki robbantotta fel ? — kérdezte Csobán néni.
— Ez a németekre vall — dörmögte Varjas bácsi.
— Bitangok ! — kiáltotta Sefcsik néni.
 — Ó ! ki fogja ezt valaha felépíteni ! — sóhajtotta anyu.
Gabi faképnél hagyta a nagysefesiket, mert megpillantotta Serbán doktort,
aki lefelé tartott a lépcsőn. Gabi a kapu mellé húzódva várt és amikor Serbán
doktor melléje ért, megrántotta a kabátját. Az megfordult s kíváncsian nézett
Gabira.
—Szervusz, Serbán úr, majd a gyerekek, vigyél magaddal — hadarta egy
szuszra Gabi.
—Hova vigyelek ? — csodálkozott Serbán doktor.
—Magaddal. Biztos a hídhoz mész. Nekem is muszáj megnézni a hidat.
Hidd el, gyereknek ez nagyon fontos.
—Honnan tudod, hogy oda megyek?
—Tudom — mondta mélységes meggyőződéssel Gabi. — Te most nem
mehetsz máshová, Serbán úr.
—Alighanem igazad van — bólintott Serbán doktor. — Ezt valóban meg
kell nézni, hogy az ember azután mindég emlékezzék reá. De nekem közben
találkozóm is van valakivel.
— Vigyél magaddal a találkozóra is — kérte Gabi. — Majd nagyon
csöndben leszek, mint egy kisegér.
—No jó, gyere — egyezett bele Serbán doktor — elvégre te vagy az elnök,
én meg csak tanácstag vagyok.
Odanyújtotta a kezét az elnöknek és elindultak. Szép napsütéses délután
volt, szombat délután, elég sokan sétáltak az utcán s a járókelők szinte feltűnően
nyugodtnak, közömbösnek látszottak, mintha nem történt volna semmi különös.
—Pedig tulajdonképpen most kezdődött — mondta meglepetésszerűen
Serbán doktor, mint aki hangosan gondolkodik.
Gabi kérdezte, hogy mi az, ami most kezdődött ?
—Azt nem tudom biztosan — hangzott a felelet — de valami rossz,
valami gyalázatos. Jegyezd meg magadnak ezt a napot és írd fel a házifeladat
füzetedbe, hogy »ma kezdődött«. Ezt én mondom, a tanácstag.
Az Aréna úton villamosra szálltak. Gabi az ablakhoz nyomta az orrát,
annyira, hogy a hegye egészen elfehéredett és a lehelete párás kört rajzolt az
üvegre. Nagyon figyelt, mert mindent látni akart, ami csak látható: az Állatkert
kocogó csacsifogatát, amelyet könnyűszerrel elhagyott a villamos, ugyanúgy,
mint a Lehel utca sarkán álló laktanyát, amelynek udvarán nyüzsögtek a
katonák. Sokuknak a karján széles karszalag virított, piros meg fehér csíkokkal,
középütt zöld nyilaskereszttel. Majd az elsuhanó házakat kezdte megfigyelni.
Egyiknek lyukas volt a teteje, a másiknak hiányzott a fele, a harmadik ép volt
ugyan, de minden ablaküvegét csomagolópapír helyettesítette. Az Aréna úti
aluljárónál, ott ahol a hídon vonat jár az emberek feje felett, leszálltak a
villamosról. Átmentek a híd alatt, amely csattogott-zengett, recsegett-ropogott,
mintha éppen most készülne leszakadni, de aztán mégse szakadt le és így
szerencsésen átjutottak a Podmaniczky utcába. Ott, a sarki villamosmegállónál
várakozott valaki. Serbán doktor melléje lépett és köhintett. Az a valaki
egyenesen maga elé nézett, de a szeme sarkából Gabit méregette. És anélkül,
hogy a fejét odafordította volna, a szája csücskéből sziszegte Serbán doktor felé:
—Miféle gyereket hoztál magaddal már megint!
—Azt hiszem, ismeritek egymást — felelte ugyanúgy Serbán doktor.
Az a valaki, akinek arcát vastag, konya bajusz és csontkeretes szemüveg,
állát pedig tömött szakáll takarta, most feléjük fordult, alaposan szemügyre vette
Gabit, azután kissé elmosolyodott s bólintott:
—Úgy van. Hiszen ez az elnök.
—Bizony, ő az — helyeselt Serbán doktor.
Most Gabin volt a csodálkozás és nézelődés sora. Ő is alaposan szemügyre
vette a szakállast s végre a sok szőr mögött ismerősnek tűnő arcvonásokat
fedezett fel.
—Kelemen ... izé . . . Csépány . . . vagyis ... a mozgalom bácsi — mondta ő
is örömmel.
—Csakis — helyeselt a szakállas bácsi és Serbán doktorhoz fordult: Nos, mi
újság?
—Jó újság van — felelte Serbán doktor. — Elhalasztották.
—Kitűnő. És mennyi időre ? — érdeklődött a szakállas.
—Úgy két-három hétre. Úgy látszik, nagyon biztosak a dolgukban. Azt
hiszik, bőven van még idejük.
—Akkor van időnk, megszervezni — vélte a szakállas.
—De mennyire. Csakhogy ki kezdje ?
—Tanácstag úr, nem lehetne, hogy a sejtegyesület ? — kezdte Gabi. De
Serbán doktor ráripakodott:
— Megmondtam, hogy ebbe ne üssétek bele az orrotokat!
—Mibe, tanácstag úr? — kérdezte ártatlan arccal Gabi.
— Ha nem tudod, annál jobb — dörmögte a szakállas bácsi — legalább nem
lábatlankodtok a közelben. És még annyit akarok mondani, hogy egyelőre
hagyjátok békében Schlampetert. Ne zaklassátok. Most komolyabb dolgokról
van szó. Megértettétek?
Gabi intett, hogy igen, megértette.
A szakállas és Serbán doktor még néhány halk szót váltottak. De közben úgy
tettek, mintha csak a villamost várnák és a várakozás unalmát űznék el egy kis
tereferével. Közben egy-egy szót elejtettek valami papírokról, meg valami
gyárról, ahová a papírokat be kell juttatni. Bizonyára papírgyárról beszélgettek.
Villamos kanyarodott a Podmaniczky utcába. A szakállas bácsi minden
búcsúszó nélkül felugrott a villamosra és úgy elrobogott, mintha sohasem
találkoztak volna. Serbán doktor és Gabi visszaballagott a híd alatt, amely még
mindig nem szakadt le. Ők is villamosra szálltak.
Villamosuk végigzakatolt az Aréna úton, amely nem tartogatott Gabi
számára semmi újat. De amikor bekanyarodtak a Pozsonyi útra, Gabi szeme
kerekre tágult. A Pozsonyi úton sok szép, emeletes ház sorakozott. A házakon
hatalmas sárga csillag virított. Üvegezett kapuik zárva álltak, de jól lehetett
látni, hogy a kapualjakban emberek ténferegnek. Ki-kilestek az utcára,
némelyikük még integetett is. Úgy tetszett Gabinak, hogy minden házban
rengeteg ember tolong, mintha csak nem fértek volna el mindnyájan a
lakásokban s ezért egy részük a lépcsőházakba szorult ki. Sok idős bácsi, öreg
néni volt köztük és mindannyian sóváran néztek ki a forgalmas utcára, de
egyikük sem lépett ki a kapun, hogy egy kis sétára induljon, pedig gyönyörűen
sütött a nap s a levegő nyáriasan meleg volt.
Gabi nagysokára értette meg, hogy a csillaggal jelölt házak lakói nem
léphetnek ki az utcára, mert ott a nyilasok fegyverei lesnek reájuk.
Végre megérkeztek. Illetve a villamos megállt és a vezető kijelentette, hogy
nem mennek tovább, mert az út el van zárva.
Gyalogszerrel mentek hát tovább, a Margit-híd felé. Az aszfalt ropogott a
lábuk alatt, mert a járdát valóságos üvegszőnyeg borította, mintha valaki
egyszerre törte volna be az összes ablakokat. Akik elhaladtak mellettük, mind a
robbanásról, a hídról beszélgettek. »Én éppen a konyhában voltam akkor. A
paradicsomleves leesett a sparhertről — mondta egy néni. »Tulajdonképpen
nekem pont akkor kellett volna átmennem Budára. De szerencsére találkoztam
Wéberrel« — mesélte egy keménykalapos bácsi. »Négyszázan pusztultak el« —
ezt egy postás mondta. »A tejcsarnok kirakatüvege majdnem a fejemre zuhant«
— dicsekedett egy kislány.
A hídfőt környező térre már nem tudtak bejutni, mert katonák és rendőrök
sorfala tartóztatta fel a járókelőket. Nekivágtak hát, megkerülték az egész
környéket, átvágtak a Vígszínháznál a Körúton és a Parlamentnél lementek a
Dunához, egészen az alsó rakodópartra, majd visszafelé igyekeztek, a Margit-
híd közelébe.
Gabi később sokszor próbálta elmondani, mit látott azon a délutánon, de az
egész oly hihetetlen, oly érthetetlen volt, hogy hiába ismételte: »de hiszen ezt
már úgyis tudod...«, bizony nem lehetett azt igazán tudni, sem igazán
elmondani. Csak állni lehetett és nézni és hallgatni.
Olyan volt, mintha egy gonosz óriás járt volna arra mérföldlépő
vascsizmában, aki puszta kedvtelésből széttaposta a hidat. Hármat lépett a
gonosz óriás és a híd három gyönyörű acélíve reccsenve kettétört. A széles
vasjárda, amely nemrég még erősen, biztonságosan feszült a folyam felett, most
félig a levegőben függött, félig a vízbe lógott, egyik vége még görcsösen
kapaszkodott a kőpillérbe, másik vége — talán éppen a feje — azonban
belecsüngött az iszaposzöld folyóba. A három összeroppant ív helyén a három
víz alá merülő vasszerkezet olyan volt, mintha a híd egyszerre három helyen
fuldokolna. A járda vaskorlátjának nyílásai között pedig — ahonnan Gabi egy
szép nyári napon, amikor kirándulni mentek Budára, fejét a folyam fölé nyújtva
a habokat bámulta — a vaskorlát nyílásai között most fürgén locsogtak a
domborodó hullámok, torlódva siettek, ugorva iramodtak, hogy mentől
hamarabb elhagyják s elfelejtsék ezt a szomorú látványt.
A gonoszkedvű, vascsizmás óriás — így mesélte önmagának Gabi, amint
ott állt a Dunaparton — éppen a játéküzletből jöhetett, mindenféle játékszert
vitt haza a fiának, aki ugyanolyan gonosz és ugyanolyan vascsizmás és
ugyanolyan óriás lesz, mint ő, ha felnövekszik. Ezt azért gondolta, mert látta,
hogy az óriás, amint gonosz kedvében a hídon taposott, elveszítette a boltban
vásárolt játékokat. Apró sárga villamoskocsik hevertek a hídon — egészen
olyanok, mint az igaziak, csak sokkal kisebbek, kerekeikkel erősen
megkapaszkodtak a játéksínekben, hogy le ne csússzanak a Dunába, az elferdült
úton. És jól tették, hogy megkapaszkodtak, mert a víz közepén már ott
szomorkodott két apró villamos. Kerekeik az ég felé kalimpáltak, mint a hátára
fordított bogár lábai. Gabi tavaly pontosan ilyen sárga villamost szeretett volna
kapni a születésnapján és most nagyon irigyelte az óriásgyereket, akinek annyi
játékvillamost vitt haza a papája, hogy észre sem vette, amikor egy-kettőt
elhullatott belőlük. De a gonosz, vascsizmás óriás gonosz vascsizmás
óriásgyereke nemcsak villamosokkal játszott, hanem apró automobilokkal,
kicsiny teherkocsikkal is.
— Abban a villamosban hatvanhárom utas volt — mutatott mellettük valaki
a híd felé. — Egy sem tudott megmenekülni.
—Tele volt a híd, amikor robbant — mondta másvalaki.
A mese egyszerre elröpült. Gabi szívét félelem és rémület szorította össze,
mert megértette, hogy a villamosok, az autók nem játékszerek, hanem igaziak,
emberek ültek bennük : apuk és anyuk, talán még Gabik és nagy-sefcsikek is és
most mindnyájan ott feküsznek a víz alatt és hallgatnak és nem játszanak soha
többé kiszorítót, se rablópandúrt.
Keservesen sírvafakadt.
—Ugye, megmondtam, hogy ez nem neked való — mondta Serbán doktor,
de nem szigorúan, hanem nagyon gyengéden, simogatón. Pedig nem is mondott
semmit.
— És ... és ... — szipogta Gabi — ... én azt hittem ... a kis villamosok meg
autók... csak játékok.
— Azok — mondta meggyőződéssel Serbán doktor. — Játékszerek, gonosz
és kegyetlen játékosok kezében. De ne félj, örökre elvesszük a kedvüket az
efféle játékoktól.
Kézenfogta Gabit, s ugyanazon a kerülő úton, amelyen idejöttek,
megindultak hazafelé. Gabi csendesen ballagott Serbán doktor mellett. Csak
néha-néha szipogott egy kicsit és csak egyetlenegyszer csuklott fel belőle a
sírás, de sikerült visszafojtania. A villamoson Serbán doktor mellé bújt,
valósággal befészkelte magát a karja alá, így utaztak.
Amikor hazaérkeztek, a zöldingest pillantották meg az udvar közepén.
Szétvetett lábakkal állt, mint egy tengerész a viharos tengeren, Lopótök
házparancsnok és Rosmeyer úr társaságában. A zöldinges Gabi felé sunyított és
durva káromkodásban tört ki:
—... itt fusson ki a szemem, ha nem igaz ! Lelőttem a kutyát, igenis
vegyék tudomásul, hogy lelőttem azt a kutyát, ott fordult fel előttem az
 a dög. És akinek nem tetszik, jelentkezhet raportra Schlampeter Teofilnál...
Gabi óvatosán benyitott és nagyon csendesen, nagyon illedelmesen köszönt,
mert félt a szidástól, hiszen olyan sokáig elkószált.
—Hol voltál, Gabi? — kérdezte apu.
—Serbán úrral. A hidat néztük — felelte Gabi.
—Meséld el — kérte anyu.
És Gabinak mesélnie kellett az elmesélhetetlent, mondania az
elmondhatatlant. A vízbe zuhant villamosokat, meg hogy mit beszéltek az
emberek, miközben a felrobbantott hidat nézték. Közben szorongva érezte,
hogy valami hiányzik a szobából, csak azt nem tudta megmondani, hogy
micsoda. Izgatottan tekingetett magaköré, de hiába, nem tudta megállapítani,
hogy mi hiányzik. Amikor befejezte az elbeszélést, kiment a konyhába, hogy ott
talán az eszébe jut. De nem jutott az eszébe. Megvolt a kredenc, a tűzhely, a
kisszék, a láda, a lábasok, — egyszóval minden a helyén volt. Akárcsak a
szobában, ahol a régi, megszokott rendben álldogált a két ágy, előttük az asztal
meg a székek, oldalt a két szekrény. Csend és rend volt mindenütt. Ismét kiment
a konyhába s közben úgy tetszett neki, hogy anyu szánakozóan csóválja a fejét.
Leült a kisszékre, fejét a tenyerébe hajtotta, de már felugrott türelmetlenül és
ismét a szobába indult. A küszöbön megtorpant, elsápadt s felkiáltott:
— Anyu ! Hol van Pamut ?
Olyan volt ez a hang, mint a vízben fuldokló utolsó segélykiáltása. Anyu apura
nézett. Apu anyura tekintett. Gabi odarohant hozzájuk s mégegyszer
megkérdezte:
— Anyu, hol van Pamut?
— Pamut nincs — mondta végre anyu és megsimogatta Gabi fejét. Gabinak
csak most jutott eszébe az a néhány szó, amellyel Schlampeter, a zöldinges
fogadta: agyonlőttem a kutyát. Szóval a Pamut volt. Szegény, gömbölyű kis
jószág !
Anyu csöndes, duruzsoló hangon beszélni kezdett. Elmondta, hogy Pamut
bátrabban viselkedett, mint sok ember s ezért kellett elpusztulnia. Úgy történt,
hogy délután hazajött a zöldinges. Meglátta a betört ablakot, éktelen üvöltésben
tört ki, — hiszen talán nem is tud csendes, rendes emberi hangon szólani — és
géppisztolyát ropogtatva ordította, hogy mindenki azonnal jöjjön az udvarra,
majd ő ellátja a bajukat. Rendek házparancsnok, akit mindenki csak Lopótök
néven ismert, megkísérelte elmagyarázni, hogy az ablak a légnyomás áldozata
lett, de a zöldinges csak tovább ordítozott és hadonászott a géppisztolyával.
Pamut, meghallva a zöldinges hangját, morogni kezdett dühében és kiszakította
magát anyu kezéből. Kirontott az udvarra, egyenesen a zöldingesnek. Az nem
vette észre, mire Pamut belekapott a csizmájába. A zöldinges lefelé fordította a
fegyverét és lőtt, de nem talált. Pamut erre okosabbnak látta menekülni a túlerő
elől. Megfordult és rohanni kezdett a kapu felé. A zöldinges utána. Futtában
lövöldözött és azt ordította : »Most végre kiirtom ezt az átkozott dögöt ! «. A
kapuban megállt, kilőtte minden töltényét, azután visszajött és az udvaron
nagyhangon kijelentette, hogy háromszor is eltalálta, az a dög felfordult és
hason csúszott tovább, most végre vége van, kampec, nem szemtelenkedik
többé. Oly büszke volt Pamut felett aratott hősies győzelmére, hogy még a
betört ablakról is megfeledkezett.
Amikor anyu befejezte a történetet, Gabi szája legörbült s szemében egy
könnycsepp csillant meg, készen arra, hogy lehulljon és utat nyisson a többi
könnycseppnek, amelyek mögötte várakoztak, hogy kigördülhessenek a
szempillájára.
Anyu Gabira nézett s feddően mondta:
— Gabi ! Csak nem sírsz?
— De, azt hiszem igen — ismerte be Gabi.
—Nem szabad, — mondta anyu. — Gondold meg, Pamut elvégre
mégiscsak egy kiskutya volt. Nagyon okos, nagyon kedves . . .
—És nagyon szép is — szipogta Gabi.
—Jó, nagyon szép is. De mégis, csupán egy kiskutya. De te ma a
Margithídnál jártál és láttad, hogy a zöldingesek miatt néhány perc alatt
emberek százai haltak meg. Szabad ilyenkor egy kiskutyát siratni?
—Nem ! Nem szabad ! — mondta hősiesen Gabi. — De, anyu, sajnálni,
nagyon sajnálni, azért, ugye szabad?
—Igen. Sajnáld, fiacskám — mondta anyu. — Hiszen jó kis kutya volt.
Megérdemli.
És Gabi nem sírt, csak sajnálta, nagyon sajnálta Pamutot, mert azt szabad
volt.
Másnap se sírt, amikor a sejtegyesületnek hivatalosan bejelentette, hogy az
egyik tiszteletbeli tag, névszerint Pamut, kötelességének teljesítése közben
elpusztult. A középsősefcsik azt ajánlotta, hogy részesítsék Pamutot
jegyzőkönyvi dicséretben és ezt a javaslatot egyhangúlag elfogadták.
—Ezt még megkeserüli a zöldinges — fogadkozott a nagysefcsik —, most
már egészen biztos, hogy felrobbantom a géppisztolyát.
—Tilos ! — mondta elcsukló, de nagyon szigorú hangon az elnök.
— Már hogy volna tilos, amikor holnapután megkapom a puskaport Vicenik
Lajcsitol, akinek odaadom érte az új bicskámat, meg még három színes
üveggolyót, ráadásul, ő a papájától szerzi, de az nem tud róla.
—Mégse lehet — szólt az elnök.
— De igenis, hogy lehet. Pamutot meg kell bosszulni — erősködött a
nagysefcsik.
—Akkor is tilos. Pamutért is tilos — mondta Gabi, a könnyeit nyelve.
Halkan folytatta :
—Tegnap találkoztam a mozgalommal, aki közben szakállt növesztett és
megint egészen más a neve. A mozgalom parancsolta, hogy a zöldingessel nem
szabad kikezdeni, mert most sokkal komolyabb dolgok következnek.
—Csakhogy a mozgalom nem tudott semmit Pamutról — szólt közbe
Dénes.
 —És ha nem tudott, akkor se szabad.
—Csak még egyszer, utoljára — kérlelte az elnököt a főtitkár — nem kell
mindenről tudnia annak a szakállas mozgalomnak.
—De igenis, hogy kell — zárta le a vitát Gabi. — Pamut még ráér.
A sejtegyesület tisztelettel nézett elnökére. Részben azért, mert nagyon okos,
részben azért, mert érezték, hogy ők nem tudnák megállni sírás nélkül, ha
elveszne a kiskutyájuk, még ha nem is lenne olyan kedves és ügyes és okos,
mint amilyen Pamut volt.

VII. FEJEZET
VESZÉLYES BÚJÓCSKA

Gabi titokban sokat gondolt Pamutra. Nem sírt, hiszen Pamut csak egy
kiskutya volt, semmi több, de szíve majd megszakadt, valahányszor az eszébe
jutott. Ha ideje volt, félrehúzódott egy csöndes sarokba és Pamutra gondolt.
Ideje pedig bőven akadt, mert a szakállas mozgalomember parancsa
következtében még a zöldingest sem volt szabad háborgatni. A zöldinges
különben is nagyon el volt foglalva, már megint alig lehetett otthon találni. S ha
hazaérkezett, teliszájjal, röhögve mesélte, hogy mivel szórakozik. Mindenkit,
aki sárga csillagot visel, bezár egy helyre, amit kerítéssel vettek körül és úgy
hívják, hogy gettó. Seregestül kíséri a sárgacsillagosokat ebbe a gettókerítésbe,
amelynek kapujában zöldinges őrök állnak és aki el akar menekülni, azt
géppisztollyal agyonlövik.
Hát ezért sietett el hazulról a zöldinges minden hajnalban, még szürkület
előtt és ezért tért haza késő éjszaka, rendszerint légiriadó után.
Gabi mostanában, hogy nem kellett iskolába járnia, minden reggel korán
ébredt. Látta elvonulni a zöldingest s azután nyitott szemmel folytatta az alvást.
De ilyenkor azt álmodhatta, ami jólesett neki, amiről álmodni szeretett volna,
nem úgy mint éjszaka. Rendszerint arról álmodozott, nyitott szemmel, hogy az
ágya mellett ott hever Pamut, a patkós csizmák zajára felkapja a fejét és úgy néz
Gabira, mintha kérdezné: »Harapjam meg ezt a ronda zöldingest?« Gabi
hangtalanul uszította a képzeletbeli Pamutot: »fogd meg, csípd meg!« kiáltotta
gondolatban és Pamut rávetette magát a zöldingesre, letépte a válláról a
géppisztolyt, leszaggatta a lábáról a csizmát, szétmarcangolta a zöld ingét és
jóízűen elropogtatta a fehér csontból készült nyilaskeresztet.
Talán négy-öt napja játszhatta Gabi ezt a hajnali játékot, amikor egy reggel,
a zöldinges csattogó elvonulása után, arra lett figyelmes, hogy az ajtó, amelyet
apu csak betámasztott, de nem csukott kilincsre, lassan kinyílik, mintha egy
láthatatlan kéz taszítaná. Felnézett, várt. Várta, hogy belép az a valaki, aki
kinyitotta az ajtót. De nem lépett be senki és az ajtó sem nyílt ki jobban. Pedig a
rés olyan keskeny volt, hogy azon még egy kisgyerek se férhetett volna be. Már-
már azt hitte, hogy a légvonat nyitotta ki az ajtót, amikor különös zaj ütötte meg
a fülét. Pontosan olyan zaj, amilyet egy vinnyogó kiskutya okoz. De egy olyan
kiskutya, amelyik örömében vinnyog. A zaj valahonnan alulról jött. Gabi
lenézett a földre, ijedten a szája elé kapta a kezét, majd reszkető ujjakkal
megdörzsölte a szemét. A földön, az ágy előtt, farkcsóválva, nevető pofával,
boldogan vinnyogva ott ült — Pamut. Igenis, Pamut.
Gabi először nagyon megörült. Azután rettenetesen megrémült.
Úgy, látszik, beteg vagyok — gondolta magában — lázam van, lehet
negyvenöt fok is, különben nem láthatnék kutyakísértetet. Pedig még azt is
tisztán látom, hogy a kísértetkutya nevet, márpedig még a valódi kutyák sem
szoktak nevetni, nemhogy a kísértetek. Gyorsan a párnába fúrta a fejét, százig
számolt, azután ismét lenézett a földre. Azt gondolta, hogy már eltűnt a látomás.
De Pamut, azaz a kutya-kísértet még mindig ott ült az ágy előtt, a farkát csóválta
és vigyorgott.
Nagyon szerette volna megsimogatni, de félt, hogyha kinyújtja a kezét, a
kísértet-Pamut semmivé foszlik, így szokott történni a kísértetekkel. Ezért csak
nézte, a párnára könyökölve. Végre a kísértet-kutya feltápászkodott, négylábra
állt, szellemhangon vakkantott egy alig-alig hallhatót és kisétált a szobából. De a
küszöbről még visszanézett és meglebbentette a farkát. Az ajtó pedig nyitva
maradt utána.
Gabi egész nap kábultan járt-kelt, este korán feküdt, lefekvés után gyorsan
elaludt, nagyon sietett az alvással, mert szerette volna, hogy gyorsan reggel
legyen. Jókor felébredt, hallotta eltrappogni a zöldingest, eljátszotta a szokásos
Pamut-zöldinges játékot s mire a végére ért, vagyis a képzeletbeli zöldinges ott
vacogott előtte, tönkresilányítva, kinyílt az ajtó. Minden pontosan úgy történt,
mint előző nap. A résnyire nyílt ajtón besomfordált a kisértet-kutya. De most
nem telepedett illedelmesen az ágy elé, hanem, mintha csak egy valódi Pamut
lenne, szemtelenül felugrott az ágyra, és lekuporodott Gabi lábához. Gabi most
már egészen biztosan tudta, hogy a nagy bánkódásba belebetegedett és
lázálmában látja Pamutot. Ennek a gondolatnak nagyon megörült, hiszen aki
beteg, annak már úgyis teljesen mindegy, nyugodtan meg is simogathatja a
kísértetet. Tehát kinyújtotta a kezét és megsimogatta Pamutot, vagyis a levegőt,
mert hiszen köztudomású, hogy kísértet nincs, tehát ha van, akkor levegő. De
mily nagy volt a meglepetése, amikor a tenyere puha, selymes, göndör bundához
ért. A selymes bunda alatt érezte az eleven test melegét és a kezefején szeretettel
nyalintott végig a kísértet-kutya nedves kísértet-nyelve.
Pamut szelleme ezúttal valamivel tovább maradt, mint előző nap, de ismét
csendesen eltűnt, még mielőtt anyu hazaérkezett volna a Lehel-piacról. Gabi az
egész kísértet-jelenésben csak egyet furcsállott. Köztudomású ugyanis, hogy a
kísértetek kizárólag éjfélkor kelnek ki sírjukból, hogy kísértsenek. Pamut
viszont másodízben jött korareggel. Lehetséges vajon, hogy a kiskutya-
kísértetek számára korareggel van éjfél? Ennek mindenesetre utána kell járni.
Felöltözött s az udvarra sietett. Leadta a hármas füttyjelet, mire az emeleten
megjelent a főtitkár kócos feje. Gabi intett neki, hogy sürgős mondanivalója van.
A főtitkár visszaintett, kócos feje eltűnt az ablakból, néhány perc múlva
megjelent az udvaron a nagysefcsik. — Tudsz hallgatni ? — kérdezte tőle Gabi.
— Tudok — mondta a nagysefcsik.
— Akkor figyelj. Mit gondolsz, lehetséges, hogy a kiskutyáknál reggel -van
éjfél ?
A nagysefcsik egy cseppet sem csodálkozott a különös kérdésen.
Elgondolkodott, majd habozva mondta:
— Lehetséges. Hiszen a kiskutyák éjszaka virrasztanak és hajnalban
alusznak. Lehet, hogy nekik reggel van éjfél.
— De az is lehet, hogy nem ?
A nagysefcsik megint csak elgondolkodott.
—Lehet — mondta mélyértelműen. — Van olyan kutya is, aki éjszaka
alszik. Például Pamut is ...
—Pszt ! — szakította félbe Gabi. — Egy szót se többet. Idehallgass.
Holnap reggel, mielőtt a zöldinges elmegy, lejössz mihozzánk, elbújsz az asztal
alá és figyelsz. De akármit látsz, akármi történik, nem szólsz róla senkinek. Ez
egyesületi főtitok. Becsszavadra?
— Becsszavamra! — fogadkozott a nagysefcsik — hiszen ismersz. Komoly
ember vagyok.
— Ismerlek — mondta Gabi és megszorította a főtitkár kezét. — De mondd
csak, fel tudsz kelni olyan korán ?
—Bízd rám — mondta a nagysefcsik. — Olyan pontos leszek, mint a halál.
Másnap reggel olyan pontos volt, mint a halál. Elbújt az asztal alá és lesett.
A zöldinges elkopogott. Az ajtó lassan kinyílt, csak egy egész kicsit nyikorgott.
Megjelent Pamut szelleme.
A főtitkár foga összekoccant az asztal alatt és felsikoltott:
—Ba ...! ba ...! barátom ! Itt kísértetek járnak.
—Te mit látsz ott az asztal alatt ? — érdeklődött Gabi az ágyból.
—Pa... pam ... Pamut szellemét — nyögte a nagysefcsik.
A szellem ekkor elvakkantotta magát és vidám csaholással az asztal alá
ugrott.
—Segítség! — jajveszékelt a főtitkár.
—Pamut ! — kiáltotta önkéntelenül Gabi.
A kutyakísértet megtorpant, sarkonfordult és felugrott az ágyra. Gabi
megtapogatta.
—Igazán látod ? Ez Pamut ? — kérdezte az asztal alatt vacogó főtitkártól.
—lg ... igazán ... ez pam ... Pamut — hebegte az.
—Akkor lehet, hogy nem is kísértet ! — kiáltotta Gabi és karjába kapta a
feltámadt Pamutot.
A nagysefcsik előmerészkedett az asztal alól. Megtapogatta a kísértetet és ő
is megállapította, hogy valódi.
Pamut, amint megszűnt kísértet lenni, valóságos őrjöngésben tört ki Gabi
képét nyalta, körbe forgott az ágyon, saját farkát kergetve és minden módon
igyekezett kifejezést adni afelett érzett örömének, hogy végre feltámadt. Egy
idő múlva azonban elkomolyodott, leugrott az ágyról, és egyetlen búcsúszó
nélkül kiiszkolt a szobából. A nagysefcsik utánarohant, de mire a kapuhoz ért,
Pamut nyomtalanul eltűnt.
Másnapra új haditervet eszeltek ki.
Gabi ismét az ágyban maradt, de a nagysefcsik nem bújt az asztal alá,
hanem lesben állt az utcán és várta, mi fog történni. Alig néhány percig
várakozott, máris valami fehér gömbölydedség gurult feléje a járdán, majd
váratlanul eltűnt az egyik kapualjban. A gömbölyded fehér néhány pillanat,
múlva nagy lassan előbukkant. A nagysefcsik jobban szemügyre vette, hát látta,
hogy Pamut leselkedik kifelé a kapualjból, majd visszahúzódik. Ez többízben
megismétlődött. Pamut ötödször tűnt el a kapualj homályában, amikor kopogó
léptek hallatszottak s felbukkant a zöldinges, vállán az elmaradhatatlan
géppisztollyal. Alig ért a sarokig, Pamut kiugrott a kapualjból, puskagolyóként
elsüvített a figyelő főtitkár mellett, s máris bent volt a házban. A nagysefcsik
utánaloholt, de mire beért Gabiékhoz, Pamut már az ágyon táncolt és büszkén
lengette a zászlaját. Alighanem a saját ügyességét ünnepelte ilymódon.

— Ez bújócskát játszik a zöldingessel — állapította meg a nagysefcsik.

Pamut hevesen lobogtatta zászlaját, mintha csak helyeselné a nagysefcsik
megállapítását. Azután megdöfködte az orrával Gabi vállát.
— Eredj, te majomkirály ! — lökte el magától tréfásan Gabi.
Közben megzizzent valami a keze alatt. Gabi megtapintotta Pamut nyakát, hogy
megnézze, mi zizegett s hát valami papírdarabot érzett a selymes bunda fürtjei
között. A papírdarab egy szál fehér cérnával volt Pamut nyakára kötözve. De
olyan ügyesen, hogy szinte lehetetlenség volt felfedezni. Gabi eltépte a cérnát,
kisodorta a papírdarabot. Levél volt, mégpedig a következő levél:
 Kedves Gabi
eztet a Levéllt nem én írom, hanem a Zemánuel...

Gabi felnézett a levélből.

— Te ! — kérdezte csodálkozva a nagysefcsiktől, aki kíváncsian
hallgatta. a levelet — ki lehet az az Emánuel?
— Sohasem hallottam még ilyesmiről — jelentette ki határozottan a
nagysefcsik — olvasd tovább, talán kiderül. — -
Gabi folytatta az olvasást:

hanem a Zemánuel, akit minnyijan Cipppó néven ismertekk.

— Szóval a Szipó az Emánuel. Csudajó hecc ! vigyorgott a nagysefcsik.

Gabi tovább olvasott:
 merthogy én vagyis a Duszi még nem tudok oan gyól helyessirást
Azgondolok hogy a Pamuk hozádszaladd minden regel és épezér megírom
teneked, Hogy én is nagyon szivessen menék de a nagyanyóka nemenged a
roller olta mert akkor majdnem nagy bajba keverettem. Igyhát ezen uton
tudatom hogy a Pamuk kutya aki a leveledt viszi azóta van nálunk amiolta
felroppant a hid és ő meggyött egy vérző fülivel. Azóta begyógyult nekije a
fülje de nem megy haza mongya is nekem Hogy mér nem de én nem értem
őlet biztos. Amiatt a szöldinges miat ha megkaptad a levélt válaszojjál mer
én nem mehedek de igy is naon érdekes és sok puszi Duszi!
így szólt a levél.
Gabi és a nagysefcsik azonnal nekiültek és megírták a választ. Elmesélték
Ducinak, hogy Gabi mennyire megrémült a kísértetkutyától és azt is, hogy
Pamut hogyan játszik bújócskát a zöldingessel, mert biztosan nem akar vele
találkozni. Pamut félrehajtott fejjel figyelte őket, az egyik füle lekonyult, a
másik a magasba meredt s látszott, tudja, hogy most róla írnak levelet.
Türelmetlenül várta, hogy a papírlapot cérnával a nyakába kötözzék. Orvul
végignyalta Gabi képét és már nem is volt a szobában.
Így indult meg a levelezés Duci és Gabi között. Persze, közben időről időre
találkoztak is, de a levelezés az mégis más. Így hát reggelente, amikor Pamut, a
kísértet-kutya megjelent, mindig volt a nyakában egy levél és akkor is volt,
amikor elment. És ez adta Gabinak a nagyszerű gondolatot.
Izgatottan bekopogtatott Serbán doktorhoz.
Még aznap délután egy bajuszos, szakállas idegen jelent meg Nagyanyóék-
nál és egy lapos csomagot adott át Szipónak.
Ugyanaznap este Gabi kérlelni kezdte aput, engedje meg, hogy másnap
reggel vele menjen a gyárba. Úgy szeretné látni már, olyan régen nem volt és
hátha leszerelik és elviszik és akkor soha többé nem láthatja.
Apu nagynehezen beleegyezett és Gabi gyorsan lefeküdt.
Reggel elsőnek ébredt fel, türelmetlenül kapkodta magára a ruháját s
topogva várakozott, amíg apu elkészült. Akkor megfogta apu kezét és elindult a
gyárba.
Amint szaporán poroszkált a novemberi derengésben, úgy érezte, hogy ő is
igazi, komoly munkás, lakatos, asztalos vagy hegesztő, aki most munkába
megy, hogy egész nap üsse a vasat, gyalulja a fát, formálja az acélt. Ugyanúgy,
mint a többiek, akik ott ballagtak mellettük, kezükben kis ételhordóval, vagy
kéregpapírból készült kézitáskával, sapkájukat a fülükre húzva s már korareggel
is kimerülten a sok éjszakái légiriadótól, virrasztástól. A munkábamenők csak
sötét árnyékoknak tűntek a novemberi köd sárgás fátyla mögött, s amikor,
közelebb érve, előbukkantak a ködből, dörmögve köszöntötték egymást meg
aput és ballagtak tovább. Többen megkérdezték: ki ez a derék legény?,
megsimogatták Gabi fejét és baktattak tovább.
A ködből egy langaléta, nagybajszú, ravaszkásan hunyorgó szemű bácsi
bukkant elő. »Hohó, Klimkó szaktárs !« kiáltotta s barackot nyomott Gabi
fejére, mire Gabi lepittyesztette a száját. De nem a fájdalom miatt, hanem azért,
mert pocoknak nézték, akivel így kell játszani. Apu azonban félreértette a dolgot
s rászólt: »Ejnye, milyen katona lesz belőled?« A nagybajszú bácsi hunyorított a
ravaszabbik szemével, a ballal és azt mondta: »Semmiféle katona ne legyen
belőled, kisöcsém, én mondom, Simoncsics Bernát, értetted ?« Gabi mondta,
hogy, igen, értette. »Jól van, kis szaki« — mondta erre Simoncsics Bernát —
»az én emberem vagy«. Gabi teljesen megfeledkezett a pockokhoz illő
barackról és nagy büszkeséget érzett, hogy ő Simoncsics Bernát embere.
Megérkeztek a gyárba. Apu elfoglalta a helyét a portásfülkében és
nemsokára megszólalt a gyári kürt. A gyár egyszerre, mintegy varázsütésre
megmozdult. Általános dübörgés, forgás, kattogás, csikorgás, csattogás
kezdődött és Gabi elindult, hogy egy kicsit körülnézzen.
Nem most járt először a gyárban. A munkások közül sokan megismerték,
barátságosan integettek feléje, amint zsebredugott kézzel lépegetett a
gyárudvaron, az ócskavashalmok és a feldolgozásra váró vasrudakat tartó
állványok között.
Míg Gabi a gyárban ténfergett, otthon megjelent a kísértet-kutya.
Megkaparta az ajtót s anyu, aki már tudott Pamut feltámadásáról, beengedte.
Pamut körülszaladgált a szobában, szimatolt, keresgélt, de sehol se találta
-Gabit. Felnézett anyura, mintha tőle kérne felvilágosítást. Majd kaparni kezdte
a küszöböt és orrát a földhöz nyomva nyugtalanul szaglászott. Anyu kiengedte.
Pamut, egyre a földet szimatolva, megindult. Eljutott a gyárig. Ott ismét megállt
egy pillanatra, a kapuban szimatolt, majd átbújt a kerítés alatt és már bent is
volt. Körbejárt a gyárudvaron, egyre szaglászva. Többen megnézték, néhányan
rákiáltottak, de ő mindezzel nem törődött. Izgatottan járt körbe-körbe, az
ismeretlen világban, az ócskavashalmok s a feldolgozásra váró vasrudakat tartó
állványok között, míg egyszer csak felszegte az orrát, meglengette fehér
zászlóját és vakkantva rohant egy nagy téglarakás mögé. Ott boldogan
vinnyogva, nyüszítve ugrálni kezdett.
Gabi büszkén nézett a mellette álló Sefcsik bácsira.
— Ugye mondtam, hogy megtalál, a világ végén is — mondta és lehajolt a
bolondul körbe pörgő Pamuthoz.
—Ügyes kiskutya — ismerte el Sefcsik bácsi.
Gabi megfogta Pamutot. Megkereste a nyakába kötözött levelet, amely ma
sokkal vastagabb volt, mint máskor. Gabi ezen egy cseppet sem csodálkozott.
Az egész paksamétát olvasás nélkül átnyújtotta Sefcsik bácsinak. Sefcsik bácsi
kettéosztotta a csomagot s közben még egyszer mondta elismerően:
—Ügyes kiskutya.
A téglarakás mögött megjelent Simoncsics Bernát langaléta alakja.
Ravaszabbik szemével, a ballal, Gabira hunyorított, mint aki azt mondja: az én
emberem vagy. Elvette a paksaméta felét Sefcsik bácsitól, szó nélkül
zsebrevágta s máris eltűnt. Sefcsik bácsi ugyanúgy cselekedett. Csak
megveregette Pamut nyakát s máris ment a dolga után.
Gabi és Pamut hazaindultak. A kapuban érzékeny búcsút vettek egymástól,
azután Gabi jobbra ment, Pamut meg balra. De minden lépésnél megálltak s
visszanéztek egymásra.
Apu aznap egészen felzaklatva jött haza a gyárból. Izgatottan mesélte,, hogy
meglepő dolgok történtek ma a gyárban. Valahonnan, mintha csak az égből
pottyantak volna alá, apró röpcédulák jelentek meg. Az egyik az udvaron hevert,
a másik a gépműhelyben, a harmadik az öntöde homokdombján, a negyedik
megint másutt. A cédulákon az állt, hogy a munkások ne engedjék elhurcolni a
gyár berendezését. A németek elvesztették a háborút, a zöld-ingesek bitangok,
el akarják lopni a gyárat, ki akarják fosztani egész Magyarországot.
Apu elmondta, hogy a gyárban puskaporos volt a hangulat. A munkások
mindegyre összeverődtek, a röpcédulákat olvasták és igazat adtak minden
szavának. A gyár nyilas katonai parancsnoka pedig ordítozott és elfogatassál,
lecsukassál fenyegetett meg mindenkit, aki nem szolgáltatja be a röpcédulákat.
Vizsgálatot rendelt el, hogy milyen úton kerültek a gyárba röpcédulák, mert
parancsba van, hogy jövet is meg menet is mindenkit alaposan át kell kutatni.
Reggel is megmotoztak mindenkit, a röpcédulák mégis bejutottak a gyárba, csak
valami mindenre elszánt kommunista csempészhette be !
Gabi csak azt sajnálta, hogy Pamut nem hallhatja apu elbeszélését.
De hát Pamutnak más dolga akadt.
Másnap reggel ismét megjelent a gyárban. Most már nem szimatolt, nem
keresgélt, hanem nyílegyenesen futott a téglarakás mögé. Engedelmesen-tűrte,
hogy Sefcsik bácsi kikutassa a bundáját, levegye a nyakából a levelet, azután
elrohant. Bevágtatott Gabihoz, felugrott az ágyra és besározta a lepedőt.
Harmadnap mindez pontról pontra megismétlődött. Úgylátszik, hogy Duci
már nemcsak Gabival levelezik, hanem Sefcsik bácsival is. Méghozzá nagyon
szorgalmasan.
Este apu elmondta, hogy a gyárban egyre feszültebb a hangulat. Mindenki
arról beszél, hogy a titokzatos úton érkező röpcéduláknak teljesen igazuk van és
nem fogják engedni a gyárat! Azt ugyan nem lopják el a nyilasok…
Közbevetőleg megjegyezte:
— Most jut csak az eszembe, Gabi. Mintha ma délelőtt Pamutot láttam
volna a gyár környékén tekeregni. Vagy ha nem is Pamutot, de egy teljesen
Pamutszerű kiskutyát. Gondoltam is, hogy hazahozom neked, de nem hagyta
magát megfogni, elszaladt.
—Jobb is — mondta anyu, csendesen kuncogva. — Az a gonosz
Schlampeter ezt a másikat is biztosan lepuffantaná, csak azért, mert olyan
nagyon hasonlít.
Mintha csak anyu szavaira válaszolna, lövés csattant odakünn. A lövés után
azonban nem hangzott fel a zöldinges megszokott rikácsolása. Mélységes csend
támadt. Majd egy második lövés csattant, vagy talán nem is lövés volt, hanem
robbanás vagy dörrenés, szóval valami egészen szokatlan zaj. A dörrenés elhalt
s a beállott, feszült, halálos csendben valami távoli moraj hangzott fel, olyan
moraj, mintha valahol messze a föld rengene. A moraj megremegtette a házat és
megremegtette mindannyiuk szívét. Szorongva gondoltak arra, vajon mi
történhet odakünn.
Gabi nem állhatta tovább a mozdulatlan várakozást. Felugrott s kiszaladt az
udvarra. Felnézett az égre, de nem látott semmi egyebet, csak rendületlen
nyugalommal vonuló sötétszürke felhőket. A felhők alatt valami elsivított.
Azután surrogó zúgás hallatszott, majd a surrogás fejhangú süvöltésbe csapott
át, végül a süvöltés elveszett egy hatalmas robbanás dörejében.
A kapun a nagysefcsik iszkolt befelé.
— Láttad ? Láttad ? — kiáltotta diadalmasan. — Lőnek.
— Schlampeter? — kérdezte szorongva Gabi.
— Dehogyis Schlampeter! Az oroszok! Eltalálták a Taricskáék kerítését.
Aprófa lett belőle.
— Miért éppen a Taricskáék kerítésére lőnek? — ámuldozott Gabi.
— Jaj de buta vagy! — mérgelődött a nagysefcsik — nem oda lőnek, csak
azt találták el. Véletlenül. Megint lőnek. Hallod?
Figyeltek. A távoli rengésből, dörgésből megint kivált egy surrogó,
szisszenő hang. Mind közelebbről hangzott s mind magasabb fejhangon süvített.
Azután a süvítés elveszett egy hatalmas robbanás dörejében.
A nagysefcsik megragadta Gabi karját.
— Gyere ! — és kivonszolta az utcára.
Körülnéztek. Valahol, a másik utcában por és füstoszlop csapott a magasba.
— Ott bevágott — mutatta a nagysefcsik.
— Ne ácsorogjatok itt, ez már nem játék. Ez komoly dolog. Felnéztek.
Serbán doktor állt mellettük. Úgy látszik, most érkezett haza.
Télikabátjára foltokban tapadt a föld.
— Mi történt veled, Serbán úr? — kérdezte Gabi — elestél?
— Majdnem — felelte Serbán doktor. — Tudod, gyalog kellett
jönnöm, mert már nem jár a villamos, se a Váci úton, se az Aréna úton. A
közelemben csapott le valami, azt hiszem gránát volt. Hamarjában fedezéket
kellett keresnem.
—Jaj de érdekes lehetett — irigykedett a nagysefcsik.
—Majd megtudod te is, hogy milyen — jósolta Serbán doktor és bezavarta
az elnököt meg a főtitkárt az udvarra.
A lépcsőházban néhány elsuttogott szóval közölte, hogy a röpcédulák
nagyszerűen beváltak. A mozgalom munkába lépett. Pamut ne menjen másnap a
gyárba. A többit, ami most következik majd, elintézik ők maguk. Gabi
makacskodott, hogy ők, mármint a sejtegyesület, nagyon szeretnének segíteni,
nélkülük úgyse fog sikerülni. De Serbán doktor megnyugtatta, hogy sikerülni
fog, a gyárat nem lopják el sem a németek, sem a nyilasok, ez már egészen
bizonyos. Amit mondott, az különben is a mozgalom utasítása, ne merjék
megszegni.
 Ha egyszer a mozgalom utasítása volt, akkor nem lehetett több szavuk.
Amúgyis teljesen lefoglalta őket az új, izgalmas esemény, egyébről sem folyt a
szó. Orosz ágyúk lövik már az Angyalföldet! — a légitámadás alatt a pincében
is csak erről tárgyaltak. Csobán néni azt mondta, hogy az oroszok már Újpesten
vannak, ő találkozott valakivel, aki onnan jött, az beszélt is velük. Lopótök
meghazudtolta Csobán nénit és azt mondta, hogy a lövedékek messzehordó
ágyúk lövedékei, az ilyenekkel legalább száz kilométer távolságra lőnek,
úgyhogy az oroszok még nagyon messze vannak tőlük.
—És nem is jönnek közelebb — szegezte le a zöldinges. — Én ma kinn
voltam a fronton, szakaszjeggyel...
Várt egy keveset, azt remélte, hogy nevetni fognak a tréfáján, de csak
Lopótök, Rosmeyer úr és Ede mondták halkan, hogy hehehe, nagyon jó. A
többiek hallgattak.
—Igenis, kint voltam a fronton — folytatta a zöldinges olyan hangon,
mintha a többiek kétségbe vonták volna szavait — és biztosíthatom magukat,
hogy karácsonyra egyetlen ellenség se lesz Magyarországon.
—De nem ám, ha eltakarodtok — dörmögte Sefcsik bácsi.
— Igenis hogy nem lesz — erősítgette még egyszer a zöldinges — akárhogy
is szeretnék egyesek. — És sanda szemmel kancsalított Serbán doktorra meg
Sefcsik bácsira.
A légiriadó nagyon hosszú ideig tartott, sokáig virrasztottak. Gabi csak
nagynehezen tudta kinyitni reggel a szemét. De akármilyen nehezére is esett, fel
kellett kelnie. Hiába volt jó meleg az ágy és jéghideg a szoba, hiába esett volna
a legjobban a reggeli alvás, csak ki kellett kecmeregnie a dunna alól, csak meg
kellett mosdania a jeges vízben s csak ki kellett állnia a kapuba, lesni Pamutot,
nehogy a kísértet-kutyus ma is megjelenjen a gyárban.
Félszemmel az utcát kémlelte, félszemmel befelé sandított, a házba. Látta,
hogy a zöldinges kilép az ajtaján, végigcsikorog a folyosón és döngő léptekkel
lerobog a lépcsőn. Nem látta, csak érezte, hogy a zöldinges megáll a hátamegett.
Majd érezte, hogy egy durva tenyér nagyot csap a hátára s a zöldinges hangja a
fülébe rikolt:
—Nem tartasz velem, ecsém ?
—Nem ... izé . . . nem jöhetek, bácsi kérem ... — motyogta Gabi.
—Ne bácsizz, öcsém — nyájaskodott a zöldinges. — Mondd azt, hogy
Schlampeter testvér. Ha mondod, te is kapsz egy szép kis géppisztolyt,
gyereknek valót és gyühecc velem szórakozni. No, halljuk.
—Nekem nincs testvérem, bácsi — mondta bátran Gabi.
—Azonnal mondd nekem, hogy Schlampeter testvér, különben agyonverlek,
te kis nyavalyás ! — rikoltozott a zöldinges.
Gabi csak állt, némán és sápadtan és egyenesen a zöldinges gonoszan
hunyorgó szemébe nézett. Nincs olyan erő, amely arra kényszeríthetné, hogy ezt
a szörnyeteget testvérének vallja.
—Úgy! Szóval hallgatsz ? ! — rikácsolta a zöldinges és tenyere nagyot
csattant Gabi arcán.
Gabi behunyta a szemét, egyenesen állt, meg se rezdült, úgy várta, hogy mi
következik. De nem következett semmi. A patkolt csizmák kopogva távolodtak,
s amikor ismét kinyitotta a szemét, már egyedül volt. Érezte, hogy az arca ég, a
füle olyan piros, mint a parázs, de nem is a fájdalomtól, nem is a szégyentől,
hanem a haragtól. Ezt még megkeserüli a zöldinges. Hiszen ő igazán nem
csinált semmit, csak állt a kapuban és azt nem lehet megtiltani egy fiúnak, hogy
a kapuban álljon. Haragjában a legszívesebben sírva fakadt volna, de érezte,
hogy ez nem lenne méltó egy sejtegyesületi elnökhöz, aki még a mozgalommal
is kapcsolatban van, így hát elnyelte haragos könnyeit és kilesett a kapu alól,
hogy elcsípje Pamutot, ha az a gyár felé ügetne.
Még látta eltűnni az utcasarkon a zöldinges fekete csizmáit és Pamut máris
ott loholt a járdán, magasba tartott, lobogó farokkal, ütemesen leffegő fülekkel
és olyan komolyan, mintha maga is tudná, milyen fontos munkakört tölt be.
Rákiáltott. Pamut visszafordította a fejét, megcsóválta a farkát, részben
üdvözletül, részben jelzésül, hogy tudtára adja Gabinak: most nem ér rá, valamit
el kell még intéznie, csak azután találkozhatnak. Hiába, no, előbb a kötelesség,
azután a barátság. Gabi most már erélyesebben szólt rá. Füttyentett is. Pamut,
húzódozva, kényszeredetten, de mégis engedelmeskedett és visszafordult.
Persze, amire ő odaért Gabihoz, tökéletesen megfeledkezett fontos
munkaköréről. Körültáncolta gazdáját, megvárta, míg lehajlik hozzá s abban a
pillanatban orvul végignyalta a képét. Pamut meleg, bársonyos nyelve pontosan
ott érintette meg Gabi arcát, ahol az imént a zöldinges tenyere érte. És Gabi úgy
érezte, hogy ez a gyengéd, meleg érintés letörli arcáról a gonosz kéz nyomát.
Mosolyogva felegyenesedett s füttyentett Pamutnak.
A házból akkor kanyarodott ki Sefcsik bácsi.
Gabi szeme kerekre tágult a csodálkozástól. Mit keres ilyenkor idehaza
Sefcsik bácsi? A gyárkürt már réges-régen elhallgatott. A munkaidő réges-régen
elkezdődött.
Sefcsik bácsi észrevette Gabi megütődött, értetlen tekintetét. Megállt,
elégedetten bólogatott.
—Ma nincs munka, Gabi — mondta.
—Ünnep van ? — csodálkozott Gabi. — Nem is tudtam.
— Hát ahogy vesszük — somolygott Sefcsik bácsi. — Azért van ünnep,
mert áll a munka. Lődöznek itt összevissza, nem lehet ilyenkor dolgozni, igaz-
e ? Különben is ma kellene elkezdeni a gyár leszerelését. Hát legfeljebb nem
kezdik. Tudod, biztosan hallottál róla — s kacsintott egyet Sefcsik bácsi —
hogy a gyárba valamiféle titokzatos egyének röpcédulákat csempésztek. Sajnos,
nem sikerült nyakoncsípni a gazembereket, borzasztó. Hát ezek a röpcédulák
okoztak minden bajt. A szaktársak kijelentették, hogy ők bizony nem szerelik le
a gyárat, szerelje, aki akarja, És ma szépecskén otthon maradtak. Hát ha ők nem
dolgoznak, én csak nem lehetek egymagam az ünnep elrontója. No, nem igaz ?
Hát szervusz.
 Sefcsik bácsi szép kényelmesen, igazi ünneplő járással kisétált az utcára.
Odakünn teljesen kihalt volt minden. Csak néha-néha sietett el valaki a fal
mellett, de nagyon óvatosan, készen arra, hogy bármelyik pillanatban beugorjék
valamelyik kapu alá. Nyomott, fojtott csönd, sivár nyugalom feszült az utca fölé.
Távolról tompa dörejek morajlottak és néhányszor füttyögetett valami a
levegőben. Pamut mindahányszor felkapta a fejét s a farkát csóválta,
nyilvánvalóan azt hitte, neki szól a fütty. Csak akkor iszkolt el rémülten, amikor
a fütty befejezéséül süketítő csattanás hallatszott. A sziszegéssel, morajlással,
csattanással tarkított csöndbe jajveszékelő hangon szólt bele a házi
riasztókolomp. Varjas néni csípőre tett kézzel állt az udvaron s amint a kolomp
elhallgatott, harsányan kiáltotta :
—Vizet venniiiii ! Egy órára elzárjuk a vizet.
Hatalmas robbanás tett pontot Varjas néni rövid szónoklatára. A háztetőn,
közvetlenül a középső kémény tövében, szétfreccsentek a cserepek, füst csapott
fel s amikor a füst eloszlott, jól lehetett látni, hogy a háztető legalább egy
négyzetméternyi darabon kilyukadt.
Gabi füttyentett Pamutnak. Kettesével ugorva a lépcsőn, felrohant az
emeletre. Szerencséje volt, a padlás vasajtaját nyitva találta. Belépett a padlás
porszagú félhomályába. Jól ismerte a járást, egyenesen a középső kémény felé
tartott. Az irányt különben sem téveszthette el, mert a középső kémény mellett
széles sávban ömlött be a fény, megcsillantva a levegőben táncoló
porszemeket. De bárhogyan sietett Gabi, valaki megelőzte. Ott ült már a lyuk
alatt, felfelé bámulva a háztetőn keresztül megvillanó égboltra. A nagy-sefcsik
volt. Üdvözölték egymást az egyesület köszöntésével. Gabi is letelepedett
melléje, és ő is felnézett. Pamut Gabi cipőjére ült és ugyancsak felfelé bámult,
mozgékony fekete orrával idegesen szimatolva a még mindig erősen érezhető
kellemetlen kénszagot. Néhány perc múlva megérkezett a kissefcsik is. Azután
Dénes feje bukkant elő a padlásajtón. Mögötte sírós hang hallatszott:
—Vigyél, engem is vigyél. Én is tag vagyok.
Dénes visszafordult, kézenfogta a tagot és bevezette a padlásra Gyurikát,
aki boldogan körülnézett és azonnal hasravágódott a porban.
Az utolsó egyesületi tag más úton érkezett. Nyávogás hallatszott s a háztető
nyílásán át Piszke tekintett le az, egybegyűlt sejtegyesületre. Pamut boldogan
vakkantott feléje. Piszke könnyed, kecses mozdulattal beugrott a résen,
kényesen odatáncolt Pamuthoz, aki örömében meghemperedett a porban és
talpait a háztető, illetve az ég felé meregette. Piszke dorombolt, odadörgölődzött
Pamuthoz és mindketten nagyon örültek a viszontlátásnak.
— Ha már mind itt vagyunk, akkor megnyitom az ülést — mondta az elnök.
— De tulajdonképpen miért is ültünk össze ?
—Talán a zöldinges ... — emlékeztette habozva a főtitkár.
Pamut a zöldinges említésére talpraugrott és mérgesen morgott. Bizonyára
eszébe jutott a lövöldözés. Gabinak is eszébe jutott valami, amitől ismét tüzelni
kezdett a fülcimpája. De nyelt egyet és halkan mondta:
 — A zöldingest békében kell hagyni. Ezt parancsolta a mozgalom.
—Kár — sajnálkozott a nagysefcsik. — Pedig most már egészen biztosan
tudnék puskaport szerezni. A korcsolyámért cserébe. Nem sajnálnám, mert
úgyis csak egy van. De ha nem lehet...
—Nem lehet — erősítette meg Gabi — ellenben azt ajánlom, hogy írjunk
levelet Duciéknak. Pamut majd elviszi, hiszen ő úgyis postakutya.
Pamut megcsóválta a farkát.
Nekiültek levelet írni. Pamut türelmetlenül várakozott, pedig a levél igazán
nem volt hosszú. Mindössze azt írták meg benne, hogy kilyukadt a háztető, meg
hogy Edének Mesett a hátsó foga, szegénynek, de nem kár érte, mert úgyis
lyukas volt és nem nagyon fájt neki, amikor Dénes egészen véletlenül az arcába
rúgta a rongylabdát. Meg azt is megírták, hogy szeretnék, ha minél hamarabb
hazajönne. Ennyi volt az egész.
Gabi ugyan szerette volna még azt is megírni, hogy Duci olyan fiúruhában,
mint az elvarázsolt királykisasszony, akiről a mesék szólnak, és hogy majd jön a
jó varázslat, amitől megint királykisasszony, vagyis kislány lesz belőle. De ezt
végül mégsem írta meg, mert gondolta, hogy a többiek kinevetnék.

Már csak az aláírás volt hátra, de az nem ment könnyen, mert sokan voltak
és mindenki alá akarta írni, még Gyurika is, aki pedig egyáltalában nem tudott
írni, hiszen kicsi volt még. Sőt Piszke is, akinek még keze sem volt, csak lába,
hát az egyszerűség kedvéért a talpát nyomták a levél alá, aláírás helyett. De Gabi
kijelentette, hogy ha a Piszke, akkor a Pamut is, mert igaz ugyan, hogy ő viszi a
levelet, mert ő a postás, de végeredményben ugyanolyan tagja a
sejtegyesületnek, mint Piszke. Sőt, talán még olyanabb. Így hát Pamut
talplenyomata is odakerült a levél alá és Pamut végre elvágtathatott.
 — A gyűlést bezárom — mondta Gabi, amikor Pamut eltűnt a
padlásajtóban. Majd hozzátette — Ezentúl pedig a titkos helyiségben fogunk
ülésezni, az sokkal biztosabb.
Mintha csak az elnöki kijelentést akarná igazolni, valami elsüvített felettük,
de olyan ijesztő hangon, hogy mindnyájan lesunyták a fejüket. Másnap két
zöldinges kereste Sefcsik bácsit. Nem találták otthon, hát azzal mentek el, hogy
majd máskor visszajönnek.
Apu meg azzal a hírrel érkezett haza a gyárból, hogy délelőtt több német
katona, meg a legfőbb zöldinges járt náluk, meg akarták kezdeni a leszerelést, de
egyedül aput találták a gyárban. Erre igen haragosan elrobogtak, pedig — így
mondták — már a vagonok is elő voltak készítve.
Később ismét beállított két karszalagos katona, de most, a
változatosságkedvéért, nem Sefcsik bácsit keresték, hanem Csobán bácsit.
Aziránt érdeklődtek, hogy mikor járt utoljára odahaza.
Csobán néni nagy hallgatóságnak mesélte el, hogy mit felelt a
karszalagosoknak.
—Megmondtam nekik, lelkeim, hogy azóta nem láttam az öregemet,
amióta maguk elvitték. Maguk keresik rajtam ? mondom, inkább én
kereshetném magukon. — De el is kotródtak erre mind a ketten.
Varjas néni elárulta, hogy a két karszalagos nem ment el azonnal. Előbb
még beállítottak őhozzájuk is és csak akkor kotródtak el, amikor Varjas bácsi,
úgy is, mint hivatalos közeg, tanúsította, hogy Csobán bácsi azóta se volt
otthon, amióta katonának vitték.
—Mit gondolnak, lelkeim, miért keresik az öregemet ? — kérdezte
aggódva Csobán néni. — Mi történhetett vele ? Mert én csak annyit mondhatok,
ha valami baja esett az emberemnek, hát én nekimegyek az első németnek
vagy nyilasnak és kikaparom mint a két szemét. Ki én. Olyan vagyok én,
hogy meg is teszem.
Mindenki találgatta, hogy mi történhetett Csobán bácsival? De
megnyugtató feleletet persze senki se tudott adni.
Gabi mindenről beszámolt Szipóéknak s reggel a kutyapostással elküldte a
levelet. A levélben még Ducitól is megkérdezte, hogy mit gondol, mi
történhetett Csobán bácsival.
Hamarosan megérkezett a válasz. Duci azt felelte, hogy fogalma sincs róla
(honnan is lehetett volna ?), ellenben nagyon fél a kis házban, mert az
pontosan olyan öregecske és reszketős, mint a nagyanyó. Ha elrepül felette egy
ágyúgolyó, egészen olyan, mintha ijedten behúzná a fejét a nyaka közé és
rémülten leguggolna.
Gabi nagysietve válaszolt. Megírta, hogy ne féljenek semmit. Először is
velük van Pamut, másodszor a sejtegyesületre mindig számíthatnak, mert
akármi történik is — »majd a gyerekek« !
Ezekben a napokban újabb és újabb plakátok kerültek a ház falára. Varjas
néni alig győzte lekaparni őket, mert nem nagyon szerette ezeket a plakátokat.
Egyszer a zöldinges rajta is kapta, amint egy egészen friss, nyilaskeresztes
plakátot vakargatott. Felháborodottan fenyegetőzött, de Varjas nénit nem
lehetett olyan könnyen megijeszteni, még géppisztollyal sem. Csak azért is
tovább vakarta, ha másért nem, hát azért, mert kiabáltak vele és géppisztollyal
hadonásztak az orra előtt.
Majd ő megmutatja, hogy mégis levakarja — gondolta haragosan és
elhatározta, hogy külön háborút visel a plakátok és plakátragasztók ellen.
Fittyet hányva a bombázásnak, semmibe véve az ágyúzást, lesben állt a kapu
alatt s várta, mikor érkezik arrafelé egy plakátragasztó. Nem kellett sokáig
leselkednie. Akkoriban már nem igen járt az utcán más, csak zöldinges, aki
szökevényeket és kommunistákat kutatott, meg postás, aki idézéseket és
behívókat hordott szét, meg katonai nyomozó, aki bujkáló katonákat kutatott,
olyanokat, akik nem akartak Hitler oldalán harcolni, no meg a plakátragasztó.
A plakátragasztó felmázolta a falra a nagy hirdetményeket, amelyek öklömnyi
betűkkel vicsorogták, hogy mindenki tartozik haladéktalanul bevonulni, hogy
halálbüntetés terhe mellett itt és itt kell jelentkezni, hogy megbüntetik,
börtönbe zárják, agyonlövik azt, aki nem tesz eleget valaminek s végül a
legfőbb fenyegetés, amely minden hirdetmény szövegében visszatért:
felkoncoltatik, felkoncoltatik, felkoncoltatik . . . !
A plakátragasztó gyors, gyakorlott mozdulatokkal elvégezte munkáját s
elkocogott.
Ekkor lépett a színre Varjas néni, kezében egy csonkig kopott súroló-kefével
meg egy vödör vízzel. Nekiállt és súrolta a falat, amíg csak egyetlen
papírfoszlányt látott.
Ezidőben megtörtént, hogy bátrabb emberek,
mint Serbán doktor vagy Sefcsik bácsi — akiért
nem jöttek másodízben a nyilas nyomozók —
kimerészkedtek az utcából, távolibb vidékekre, az
Aréna útig, majd még azon is túl a Lehel térig, sőt
egészen a Körútig is. Elmesélték, hogy arrafele
nyitva van még néhány üzlet — kapni ugyan nem
lehet bennük semmit — és hogy az emberek most
is járnak, kelnek az utcán, nem is tudják, hogy
idekint, az Aréna úton túl front van, ahol
lövedékek süvítenek, ágyúgolyók robbannak.
Azután arról is hírt hoztak, hogy egy
legeslegújabb plakát jelent meg a falakon. Az új
plakátokon a nyilasok felszólítják Budapest
lakosságát, hogy gyülekezzék különböző
helyeken és induljon Németországba, mert Hitler
nagyon jó ember, helyet ad a menekülőknek, addig is, amíg a háborút
diadalmasan megnyeri és mindannyian visszatérhetnek elhagyott otthonukba.
Ez a hír nagy izgalmat keltett a házban. Találgatták, lesz-e vajon köztük
olyan futóbolond, aki hisz ennek a felhívásnak és betyárbútorral a vállán
nekivág a vakvilágnak. Mert az megérdemli, hogy soha többé ne térjen haza.
Varjas nénit csak az érdekelte, hogy mekkora a plakát, hogy nagyon erősen
ragasztják-e a falra és egyre faggatta Sefcsik bácsit, nem tudja-e, milyen
ragasztót használnak mostanában a plakátokhoz. Egyik kérdésére sem kapott
kielégítő választ, így hát előkészítette a vödröt, a súrolókefet, állandóan meleg
vizet forralt, kivételesen még szappant is szándékozott használni, mert erre a
plakátra különösen fente a fogát. Gabi útján még a sejtegyesületet is beszervezte
a plakát elleni harcba. A sejtegyesület állandó ügyeletet tartott a kapu alatt. Az
ügyeletes kötelessége volt figyelni és jelenteni a plakát megjelenését.
Dénes volt a soros megfigyelő, amikor bekövetkezett a nagy esemény.
Besietett Varjasékhoz és csak annyit kiáltott:
—Itt van!
Varjas néni felkapta a vödröt, a súrolókefet, a szappant és futott az utcára.
Még sikerült meglátnia a plakátragasztót, aki vállán szíjon függő nagy táskával,
kezében ragasztós vödörrel egyre távolodott. A falon ott virított a plakát. Varjas
néni el sem olvasta, csak nekiesett a súrolókefével és kezdte megdolgozni.
Alighogy az egyik sarkát leszedte, valaki rászólt:
—Hé, asszonyság, hagyja azt a plakátot, annyit mondok.
Varjas néni hátrafordult. Rosmeyer úr állt mögötte, kezében papírral,
ceruzával. Kénytelen volt abbahagyni a vakarást, Rosmeyer úr pedig ottmaradt
a plakát előtt és szorgalmasan jegyezgetett. Amikor végre mindent feljegyzett,
amit csak akart, elvonult. Varjas néni csak erre várt. Máris az utcán termett és
nyomtalanul eltüntette a falról a plakátot.
Este a légópincében a zöldinges dörgedelmes szónoklatot vágott ki a város
kiürítéséről, amit tudományos szóval evakuálásnak nevezett. Amikor ezt a
nehéz szót kimondta, felfújta a képét és látszott rajta, hogy elmondhatatlanul
büszke a tudományára.
—Minden vacak civil engedelmeskedjen a felszólításnak — szajkózta —,
hagyják el a várost, hogy mi nyugodtan védelmezhessük. Mert mi egy tapodtat
sem engedünk. Nemsokára kétmillió német katonát küld Hitler Budapest
védelmére és az a kétmillió német katona addig nem hagyja el a várost, amíg
egyetlen ép ház van.
Rosmeyer úr, szokásától eltérően, szótlanul hallgatta végig a zöldinges
szájhősködését. Schlampetert bántotta is ez a hallgatás, ezért egyenesen hozzá
fordult:
—Ugyebár, Rosmeyer testvér, ez az igazság?
— Was ? Was ? — nézett körül fölényesen Rosmeyer úr — nem értem jól
magyarul.
Mindenki csodálkozva felnézett. Mi történt Rosmeyer úrral? Hiszen eddig
kitűnően megértette, ha például egy pohár sört vagy egy féldeci törkölypálinkát
kértek tőle, kérhették akár szegedi tájszólásban, vagy palócosan is.
Gabi Ede mellé csusszant és halkan megkérdezte:
 —Te, mi történt a papáddal?
—Semmi közöm hozzátok — morogta Ede barátságtalanul. — Mi Hitler, a
nagy führer népéhez tartozunk és ti csak szolgák lehettek nálunk. És tudd meg,
hogy nekem eskü alatt tilos szóbaállni veletek.
Gabi itt valami rejtélyt szimatolt. Azonnal, még a pincében utasította a
főtitkárt, hogy a sejtegyesület nyomozza ki a titkot. Rosmeyeréket meg kell
figyelni, de alaposan. Ha szükséges, még Pamut is részt vehet a nyomozásban,
de csak álruhában, mert ha a zöldinges felismeri, biztosan átadja a hóhérnak,
illetve a sintérnek.
Pamut alaposan megitta a levét ennek a rendelkezésnek. Másnap délelőtt
Sefcsik néni a nagy szabászollóját kereste, mert meg akarta foltozni a kis-
sefcsik nadrágját. De nem lelte az ollót. Ugyanakkor a nagysefcsik lesbenállt.
Pamut, mint aki dolgát jól végezte, éppen gyanútlanul kiügetett Gabiéktól, hogy
hazatérjen, nyakában az elmaradhatatlan levéllel.
A nagysefcsik füttyentett. Pamut zászlójeleket adott a farkával. A
nagysefcsik csettintett és hívogatóan ütögette a térdét. Pamut gyanútlanul
közeledett. A főtitkár váratlanul ölbekapta és elrohant vele. Levitte a titkos
helyiségbe, ahol már várta a középső- és a kissefcsik. Munkához láttak.
—Fogd meg, de jó szorosan tartsd! — hallatszott a pinceablakból.
—Vigyázz, harap ! — kiáltotta egy másik hang.
— Rajta ! Kezdheted ! — mondta egy harmadik hang.
Körülbelül egy félóra múlva Gabi azt vette észre, hogy az ajtó lassan
kinyílik és egy törpe szörnyeteg somfordál be a szobába. Gabi megrémült,
felkiáltott, mert ilyen borzasztót még soha életében nem látott. A törpe
szörnyeteg lekushadt és hasoncsúszva, halk nyüszítéssel közeledett hozzá. A
törpe szörnyeteg mind ismerősebbnek tetszett Gabi előtt. Ijesztő és visszataszító
külseje valahogyan, érthetetlen és titokzatos módon Pamutra emlékeztette.
Mintha Pamut torzszülött testvére lett volna. Gabi habozva nézegette, majd
csodálkozva megszólalt:
—Pamut? Te vagy az?
A törpe szörnyeteg háromszor meglebbentette a farkát, bizonyítékul arra,
hogy valóban ő az, nem másvalaki. Igen, Pamut volt az, személyesen. De
micsoda Pamut! A nyakán és a vállán nem volt semmiféle szőr, csak rózsaszínű
bőre virított, megkopasztva. Deréktól kezdve lomposan göndörödött a bundája,
csupasz farka viszont olyan volt, mint egy forrázott malacfarok. Az állán szakáll
lengedezett, a két pofája és a homloka le volt csupaszítva, így festett. Még
egyszer meglebbentette forrázott malacfarkincáját s látszott a pofáján, hogy
mélységesen röstell egy ilyen ostoba jószágot csóválni. Szégyenkezve és
egyúttal szemrehányóan tekintett hűséges szemével Gabira, mint aki azt
mondja:
—Látod, mit tettek velem?
És lehet, hogy csakugyan mondta is, csak éppen nem emberi szóval, hanem
kutyanyelven.
Gabi ráborult Pamutra és majdhogy sírva nem fakadt.
—Szegény jó kiskutyám ! — kiáltotta. — Mi lett belőled ! Csak azt tud
nám, ki tette ezt veled ?
— Hát a sejtegyesület — mondta mögötte egy derűs hang.
Gabi megfordult. A nagysefcsik állt az ajtóban.
—Mondtad, vigyázzunk, hogy a zöldinges ne ismerje fel — magyarázta.
 — Hát álruhát terveztünk neki. Ebben ugyan nem ismerik fel, ha
ezer évig él is. Talán még ő maga sem ismer magára, olyan nagyszerűen
sikerült.
A nyitott ajtón, puha talpakon belépegetett Piszke. Meglátta az ismeretlen
szörnyeteget. Dühösen felpúpozta a hátát, fújt, sziszegett, majd váratlanul Pamut
elé toppant, herregve pofon vágta a mancsával és villámgyosan kiugrott az
ajtón.
—Látod — mondta diadalmasan a nagysefcsik — még a Piszke sem
ismerte meg.
Most Dénes érkezett sietve, mert sürgős jelentenivalója volt.
Pamut felhasználta a Dénes érkezését követő nyüzsgést és szégyenkezve
elsomfordált.
Dénes jelentette, hogy Rosmeyer úr teljesen megbolondult. Csak azokat
szolgálja ki, akik németül beszélnek vele. Mindenki másnak azt vágja oda
nagyhetykén : nix ungarisch !, vagyis nem tudok magyarul és elzavarja.
Megpróbált szóbaelegyedni Edével, de Ede is csak németül hajlandó beszélni,
pedig nem is tud jól és folyton azt hajtogatja, hogy ezentúl a magyarok szolgálni
fogják őket, mert ők, akik Hitlerhez tartoznak, valami uralkodók vagy micsodák.
Folytatták a megfigyelést. A nap folyamán sorra jelentették egymásnak,
hogy: Rosmeyerék lázasan csomagolnak, Rosmeyerék egy német katonai
teherautó sofőrjével tárgyalnak, Rosmeyer úr Lopótök házparancsnokkal
pusmog. A jelentések mind nagyon fontosak voltak, mert kiderült belőlük, hogy
készülnek valamire. Ezt Gabi azonnal közölte is a mozgalommal, természetesen
írásban. Csak azt az egyet nem tudta, hogy miért kellett mindehhez Pamutot
abba a kétségbeejtő álruhába öltöztetni.
Késő délután nagy német katonai teherautó állt meg a ház előtt, Ugyanaz a
sofőr vezette, akivel Rosmeyerék, Dénes jelentése szerint, bizalmas tárgyalást
folytattak délelőtt. Az autó oldalát nagy csattanással lebocsátották s
megkezdődött a cipekedés. Ládák, bőröndök, batyuk vándoroltak a gépkocsira.
Végezetül megjelent maga Rosmeyer úr, teljes életnagyságban, s Edével
egyetemben feltelepedett a batyukra.
A lakók összecsődültek a kapu előtt, hogy tanúi legyenek a nagy
eseménynek: Rosmeyerék eltakarodásának. A sebtiben összeverődött
nézőközönség soraiból gúnyos megjegyzések nyilai röppentek a költözködők
felé:
— Mentik az irhájukat !
— Jó kövérre híztak a zsírunkon, most féltik a pocakjukat.
— Csak menjenek, de soha többé ne jöjjenek vissza ide !
— Fussatok ki a világból, a barátaitokkal együtt.
Rosmeyer úr gőgös némaságba burkolódzva hallgatta a megjegyzéseket.
Csak egyetlenegy német szót köpött ki a fogai közül. »Csőcselék« — ezt
jelentette magyarul az a szó. Szerencséjére senki sem értette, különben aligha
mondhatott volna örök búcsút a magyar földnek. Rosmeyer úr a gyűlölködő
kijelentés után kopogott a vezetőfülke tetején. A sofőr begyújtotta a motort, az
automobil megkezdte ütemes vitustáncát. Ekkor érkezett lihegve a kapu elé
Lopótök házparancsnok, kezében két irdatlan nagy és irdatlan nehéz bőrönddel.
— Én is evakuálok ! Kiürítem magamat nyugatra — szuszogta. — De
amint győztünk, visszajövök.
A nagyjelentőségű közlést nem követte kitörő örömujjongás. Lopótök
csalódottan vállat vont és fel akart kapaszkodni az autóra, amelynek oldalfalát
időközben felkapcsolták. Rosmeyer úr azonban, a batyuhalom tetején trónolva,
szemügyre vette Lopótök házparancsnok poggyászát és kijelentette, hogy két
bőrönd sok, legfeljebb egyet vihet magával az igéret földjére (Sefcsik bácsi
nevezte így gúnyosan Németországot, merthogy Hitler azt igérte, ott fogja majd
a végső győzelmet aratni). Rövid, de heves vita következett, amelybe erélyesen
szólt bele a türelmetlenül sürgető autóduda. Lopótök villámgyorsan feldobta az
egyik bőröndöt az autóra, a másikat Varjas néni gondjaira bízta, azzal, hogy
vigyázzon rá, mint a szeme fényére, mert legkésőbb két hét múlva visszatér a
győzelmes német seregekkel. Azután jómaga is elhelyezkedett a batyuhalmon.
A duda mégegyszer felrikoltott, a motor elbődült s a teherautó nagy pöfögéssel
megindult a fagyos decemberi rögökön.
Lopótök házparancsnok felágaskodott s a távolodó autóból barátságosan
integetett.
Senki sem integetett vissza.
Az autó nagyot döccent, Lopótök megtántorodott és végleg eltűnt a kíváncsi
tekintetek elől, csak a cipője kalimpált még egyet a levegőben, utolsó
istenhozzádot intve a háznak.
Rosmeyer, Ede és Lopótök távozása nem okozott különösebb szomorúságot.
Egyedül a zöldinges lézengett csak, mint aki nem lelte a helyét, este a
légópincében tanácstalanul ténfergett, mert nem volt többé hallgatósága. Egy-
két kísérletet tett ugyan, hogy Terebes őméltóságáék előtt vágjon ki egy formás
kis szónoklatot, de a szavak az ajkára fagytak Terebes úr közönyös tekintetétől.
Azután megtörtént, hogy vadul döngették a Rosmeyer-kocsma lebocsátott
vasredőnyét, bizonyára valamelyik német katona, a kocsma törzsvendége,
háborgott, hogy nem bocsátják be és nem ihatik kedvére. Továbbá még annyi
történt, hogy Lopótök úr távozása folytán árván maradt a házparancsnoki állás.
A házparancsnokságot természetesen Schlampeter Teofil ragadta magához, az
összes nyilaskeresztes vezetők legfelsőbb jóváhagyásával. Schlampeter első
dolga volt kijelenteni, hogy vége az eddigi piszok vircsaftnak, ő majd rendet fog
tartani. Ezután elment hazulról és három napig haza se jött.
A három napot Gabi, akárcsak a sejtegyesület többi tagja, arra használta fel,
hogy a karácsonyra készülődött. Lesz-e az idén karácsonyfa— faggatták
szüleiket — kapnak-e az idén ajándékot; karácsonykor is lesz-e bombázás, de
főként ágyúzás, amely hangviharával és lecsapó lövedékeivel, már-már életük
elmaradhatatlan jelenségévé vált.
A három nap eltelt, elkövetkezett december huszonnegyedike.
 Gabi már kora reggel levelet írt Ducinak, aki nagyanyóéknál nagyon
szomorúnak és nagyon magányosnak érezhette magát. Hiszen ezt az estét
mindenki azzal tölti, akit a legjobban szeret. Levélírás közben eszébe jutott,
hogy Csobán néni is milyen nagyon egyedül van, éppen olyan egyedül, mint
Duci. Megírta hát Ducinak, hogy ne búsuljon, ne szomorkodjék, most már
hamarosan leveheti a fiúruhát — ezt Serbán doktor úr, a tanácstag üzente — és
akkor majd megint együtt lesznek mindnyájan. Addig is elküldi neki a
gombcsapatából a kapust, az a legértékesebb, tegye el, vigyázzon rá és ne
játsszon vele, nehogy elveszítse és a csapat kapus nélkül maradjon.
Amikor befejezte a levélírást és a kutyapostást útjára bocsátotta, hízelkedve
anyuhoz törleszkedett és kérlelni kezdte, hogy hívják meg estére Csobán nénit,
aki egészen egyedül van, nincsen senkije az égvilágon.
Anyu megsimogatta Gabi fejét, azt mondta, hogy jó gyerek és ő nagyon
örül, hogy Gabi gondolt Csobán nénire, mert ő is meg akarta hívni, hogy töltse
náluk a karácsonyestét. Több se kellett Gabinak. Megölelte, megcsókolta anyut,
vad diadalüvöltések közepette körültáncolta, majd elrohant, hogy átadja a
meghívást Csobán néninek.
Csobán néni összecsapta a kezét s alig tudott szóhoz jutni.
—Jaj drágám — mondta Gabinak — nagyon köszönöm neked. De most
igazán nem tudom, mit csináljak. Az imént itt járt Sefcsik Sanyi és meghívott
karácsonyestére.
Gabi kérlelni kezdte, hogy jöjjön el hozzájuk is. Lelkendezve bizonygatta,
hogy ez nagyon, nagyon fontos és az egész karácsony nem ér semmit Csobán
néni nélkül. Csobán néni már-már beleegyezett, hogy az este egyik felét itt, a
másik felét ott tölti, amikor nyílt az ajtó s Dénes lépett be.
—Kezicsókolom — mondta Dénes egyszuszra — anya küldött Csobán
nénihez és üzeni Csobán néninek, hogy szívesen látja Csobán nénit karácsony
estére.
Csobán néni szeméből könny perdült ki. Letörölte a kezefejével, de a
második könnycsepp nyomon követte az elsőt. Meghatottságában szólni sem
tudott és még jó, hogy nem szólt, mert a harmadik könnycseppnél ismét nyílt az
ajtó, peckesen belépett Gyurika és büszkén közölte:
— Szerbusz, Csobán néni, anyuka üzeni, hogy tiszteltet és nagyon
szeretné, ha hozzánk jönnél el karácsonyra estére, bizony. Csobán néni most
már sírt is, nevetett is és azt mondta :
—Engem ugyan nem csaptok be. Úgyis tudom, hogy ti magatok találtátok ki
az egészet. De most mit csináljak ? Nem téphetem magam négyfelé. Most ki
hozza ezt rendbe ?
—Majd a gyerekek ! — mondta Gabi és begörbítette a mutatóujját.
—Majd a gyerekek! — mondta Sefcsik Sanyi és begörbítette a mutatóujját.
— Majd a gyerekek ! — csipogta Gyurika is és, nagynehezen ő is
begörbítette a mutatóujját.
De a sejtegyesület ez egyszer tévedett. A nagy kérdést nem a gyerekek
oldották meg. Mert koraeste, amikor már minden lakásból edénycsörömpölés,
tányércsörgés, evőeszközök zörgése hallatszott, amikor minden konyhából
jóillatú gőzök gomolyogtak elő, amikor minden asztalra felterültek a féltve
őrzött hófehér abroszok, hogy tiszta ragyogásukkal az ünnepet hirdessék —
egyszerre, recsegve-ropogva leszakadt az égbolt.
Az égszakadás-földindulás ágyúdörgéssel, sűrű gépfegyver-kelepeléssel,
lövedékek vijjogó süvítésével kezdődött. Azután repülőgép-motorok
dübörögtek, bombák dörögtek, aknavetők záporoztak s köröskörül minden
vijjogott, csattogott, zuhogott, dörömbölt, bömbölt. Serbán doktor a fal mellett
lapulva futott haza és elmondta, hogy Budapest körül mindenütt tüzek
lobbannak, hogy Újpest, Kőbánya, Óbuda felől bömbölnek az ágyúk — az orosz
seregek alighanem teljesen körülvettek már Budapestet.
És természetesen egyetlen sziréna sem szólalt meg, néma maradt
mindahány. Minek is szirénáztak volna, elég jól lehetett hallani, hogy mi
történik.
Gabiék mégis vártak egy darabig: hátha megszólal a sziréna, vagy talán
elcsöndesedik egy kissé a szörnyű dörgés-dübörgés. De hiába vártak, nem lett
csend, ellenkezőleg, süketítő csattanás hallatszott, alighanem a szomszédba
vágott be valami. Akkor anyu felnyalábolta a karácsonyi vacsorát, apu felkapta
az abroszt és az evőeszközöket, Gabi meg — természetesen — az
ajándékcsomagokat vette gondjaiba, mert a legnagyobb bombázás és ágyúzás
közepette is furdalta a kíváncsiság, hogy milyen karácsonyi ajándékot kapott.
Mikor mindez megvolt, rohanvást átvágtak az udvaron és lemenekültek a
pincébe. Alig helyezkedtek el, megérkeztek Dénesék, majd Gyuriék. Sefcsikék
még asztalt is hoztak magukkal. Az asztalt szépen megterítették s elhelyezték
rajta a négy karácsonyi vacsorát. A padokra pedig kirakták a kicsiny
ajándékcsomagokat.
A lépcsőn ismét léptek koppantak s belépett Csobán néni.
— Éppen jókor ! — mondta apu — jöjjön, üljön közénk, Csobán néni, most
már szépen együtt lehet mindenkivel, aki meghívta karácsonyestére.

VIII. FEJEZET

A TITKOS HELYISÉG LAKÓI

Dénes hallotta, hogy valaki belépett a pince előterébe.
Látni úgyszólván semmit sem lehetett, mert az olajmécses —
Sefcsik bácsi találmánya — csak arra volt jó, hogy nagy fekete
árnyékokat vetítsen a falra, de arra már nem, hogy világítson is. A
nagy, fekete árnyékok némán imbolyogtak, felnyúltak az alacsony
mennyezetig, betöltötték a homályos sarkokat s ráborultak az alvókra.
Ilyen kísértetvilág uralkodott a pincében, amióta a villany, néhány
kétségbeesett, tehetetlen pislákolás után, végleg kialudt. Azóta
félhomályban éltek.
Az első egy-két napban még mindnyájan csak amolyan átmeneti állapotnak
tekintették a pincelakást. Ha éppen nagyon nagy volt az ágyúzás vagy a
bombázás, hát leszaladtak egy félórára, egy órára, különösen a földszinti lakók.
Éjszaka el-elüldögéltek a padokon, de amint csillapodott kissé az ostrom vihara,
igyekeztek vissza a megszokott, kényelmes ágyba. így ment mindaddig, amíg
egy katona, aki a bombazápor elől menekült be hozzájuk a pincébe, el nem
mesélte, hogy a harmadik házban súlyos szerencsétlenség történt. Egy aknavető
lövedéke bevágott az udvarra és sokan megsebesültek. Ketten meg is haltak.
Ez karácsony után harmadnapra történt. Ekkor indult meg a költözködés.

Sefcsikék kezdték, akik már karácsonyeste asztallal érkeztek az óvóhelyre.

Most az asztalt már az ágyak is követték, sőt ládában ruhaneműt, hátizsákban
fehérneműt és élelmet is cipeltek le magukkal.
A többiek megmosolyogták őket, de még aznap délután olyan pergőtűz
következett, hogy estére már mindenki lent szorongott a pincében, ki egy láda
tetején, ki egy rossz nyugágyon kuporogva. Csak Sefcsikék aludtak teljes
kényelemben, mind az öten két ágyban.
Másnap kialudt a villany. Később még meggyulladt egy órára, de néhány
kétségbeesett pislákolás után végleg beadta a kulcsot. Előkerültek a gyertyák és
imbolygó gyertyafényben folytatódott a költözködés. A zöldinges ház-
parancsnok éppen nem volt odahaza, mert akkoriban még eljárt hazulról, hóna
alatt a géppisztollyal. Állítólag azért, hogy fegyverrel a kézben, hősiesen
küzdjön. De csodálatos és szerencsés véletlen folytán, a hősi küzdelemből
minden alkalommal valami értéktárggyal: ezüsttállal, írógéppel, prémbundával
tért haza. Sefcsik bácsi meg is jegyezte, hogy úgy látszik, mostanában az igazi
hősöket rögtön a helyszínen megjutalmazzák, mégpedig nem ezüst-éremmel,
hanem ezüsttállal.
A házparancsnok távollétében tűrhető rendben zajlott le a költözködés.
Ágyakat cipeltek, asztalokat vittek, székeket hurcoltak, élelmiszert szállítottak a
pincébe. Krumpli, bab és borsó mellett, zsír, liszt, cukor húzódott meg
nagyszerényen egy-egy kis csomagocskában. Odalenn a pincében egy halomba
raktak mindent, azután fáradtan és reménytelenül leültek a halom tövében, mert
teljesen kilátástalan vállalkozásnak tűnt ezt a rengeteg mindenfélét úgy
elhelyezni, hogy még az emberek is elférjenek mellettük.
Az első kétségbeesési roham elmúltával vitatkozni kezdtek, hogy kit mennyi
hely illet meg. Terebesék például azt követelték, hogy nekik kétszerannyi helyet
juttassanak, mint másnak, mert ők kétakkora lakásban laknak, kétannyi házbért
fizetnek mint mások, tehát a pincében is a kétakkora lakásnak, kétannyi
házbérnek megfelelő hely illeti meg őket. A gyertyák imbolygó tényében itt is,
ott is vita zaja csattant fel. Talán végigvitatkozták volna Budapest ostromát, ha
apu nem kér csendet és nem javasolja, hogy válasszanak meg valakit a csellengő
zöldinges helyett pinceparancsnoknak, vagy legalábbis rendezkedési
parancsnoknak, és az intézze az egész elhelyezkedést.
Ezt újabb vita követte, hogy ki legyen a pinceparancsnok, vagy legalábbis
rendezkedési parancsnok. A vitába egyedül Serbán doktor nem szólt bele.
Nyugodtan üldögélt egy üres zsírosbödönön és a falra ragasztott gyertya
pislákoló fényénél elmerülten olvasott, miközben a gyertya cseppjei a kalapjára
peregtek.
Persze, hogy ő lett a parancsnok, hiába ellenkeztek Terebesék. Serbán
-doktor zsebrevágta a könyvét, elvállalta a tisztséget. De segítségre volt
szüksége. Ki segít neki a rendezkedésnél?
—Majd a gyerekek — ajánlotta Sefcsik bácsi. — Azok úgyis folyton ott
lábatlankodnak, ahol semmi dolguk.
—Rendben van, majd a gyerekek — egyezett bele Serbán doktor és
megkezdődött a berendezkedés.
Nem is ment olyan nehezen, mint gondolták. Serbán doktor, a sejtegyesület
segítségével felmérte az összes pincehelyiségeket. A nagysefcsik közben
odasomfordált Gabihoz és mint főtitkár megkérdezte az elnököt, hogy ne
szóljanak-e a titkos helyiségről? Ha azt is kinyitnák, több hely lenne. Gabi,
maga sem tudta pontosan, hogy miért (talán csak azért, hogy valami saját, külön
titkuk is legyen), nem engedte. Szerencsére a lomkamra, amelyből a titkos
helyiség nyílt, olyan kicsi volt, hogy Serbán doktor számításba se vette, mint
lakóhelyiséget. Azt mondta, hogy a kamra legfeljebb élelmiszerraktárnak
alkalmas, amiben az volt a jó, hogy ha élelmiszerraktár, akkor a zsákok meg a
ládák még jobban eltakarják a titkos helyiség bejáratát.
A pince felmérését követte a beosztás. Mindenki megkapta a helyét,
családonkint, mégpedig nem a szobák, hanem a családtagok száma szerint, ami
Terebeséket módfelett felháborította, de legfeljebb mérgelődhettek, ez volt a
legtöbb, amit tehettek.
A sejtegyesület tagjai ügyesen siklottak a félhomályban az egymásra
halmozott csomagok, kinyújtott lábak, felfordított asztalok, kivehetetlen
rendeltetésű tárgyak között. Vitték a hírt, hogy kinek hol a helye és azonnal
segítettek költözködni is.
Közben Csobán néni nagyszerűen elhelyezkedett a hajdani, mosókonyha
tűzhelyének a tetején, sőt már be is rendezkedett. Amikor kijelölték a helyét,
nem akart leszállni a tűzhelyről, makacskodott és azt hajtogatta, hogy bezzeg
másképpen beszélnének vele, ha idehaza lenne az embere. Serbán doktor
nyugodtan, türelmesen elmagyarázta, hogy le kell szállnia a tűzhelyről, mert az
lesz a konyha. Csobán néni végre engedett s most már mindenki elfoglalta a
helyét, elrakta a cókmókját, felállította az ágyát, a nyugszékét, vagy egyszerűen
csak két rozoga fotelt tolt össze fekvőhelynek, mint Serbán doktor — és máris
megvolt a berendezkedés. Az egész alig tartott egy fél napig. S odakünn egész
idő alatt zuhogtak a bombák, böffentek az ágyúk, recsegtek a géppuskák.
— Most pedig ebédet főzök — jelentette ki ekkor Sefcsik néni.
Ha tudta volna, hogy kijelentésével milyen vihart idéz elő, inkább leharapta
volna a nyelvét, minthogy egyetlen szót szóljon. Egyszerre mindenkinek eszébe
jutott, hogy ebédet kell főzni, éppen most, egy perccel sem később, éppen a
legfőbb ideje. Heves vita tört ki, mivel az egyetlen tűzhelyen, bármilyen nagy
volt is, nem lehetett egyszerre harminc ebédet főzni.
A vita oly hevesen tombolt, hogy elnyomta az ágyúk és a bombák hangját,
Sefcsik néni, aki az egész vitát felidézte, megkereste anyut és azt mondta neki,
hogy az egyszerűség kedvéért ők együtt főzhetnének valamit. Anyunak
megtetszett a gondolat. A félhomályban felkutatta Csobán nénit, azután
Déneséket és megbeszélték, hogy közösen főzik meg az ebédjüket. Gyurika
mamája meghallotta a tárgyalást, jelentkezett, hogy ő is szívesen részt venne a
közös főzésben. Hiszen így sokkal egyszerűbb, jobb és gyorsabb is. Hatodiknak
Varjas néni csatlakozott a közös fazék társasághoz. Így szépen összeálltak s
máris nekikezdtek volna...
Csakhogy Sefcsik néni azt javasolta, hogy az egész ház, vagyis az egész
pince alapítson közös konyhát. Adják össze az élelmet és mindennap valaki más
főzzön az egész pincének. — Hogyisne! — dörmögte anyu félhangon — majd
én a Szekuleszné vacak kotyvalékát egyem.
—Azt már nem ! — tiltakozott Csobán néni. — Én egyedül vagyok, maguk
Sefcsikék meg öten vannak. Hol itt az arány.
— Hogyisne ! Közösen főzni! — dünnyögte Varjas néni — mikor nekem
valódi húsleveskivonatom van ! Majd azt is beadom. Szépen!
Egyszóval mindenkinek volt valami megjegyezni valója, egyedül csak
Terebesék ültek némán, szótlanul, ellenségesen közönyös arckifejezéssel.
Serbán doktor, mintha csak az egész ház, helyesebben az egész pince egyhangú
lelkesedéssel fogadta volna a közös főzés gondolatát, úgy fordult Terebesékhez.
Megkérdezte tőlük, részt kívánnak-e venni a közös főzésben. Terebes úr jeges
fölénnyel válaszolta:
— Köszönöm, nincs szükségünk segítségre. Megleszünk magunk is.
Terebesné hozzáfűzte:
— Nem közösködünk senkivel.
Ez a néhány szó gyorsabban és eredményesebben hatott, mintha Serbán
doktor hosszasan érvelt volna a közös főzés mellett. A kifogások egyszeribe
szétpattantak, mint a szappanbuborékok. Mindenki azt gondolta, hogy ami a
Terébeséknek nem kell, az neki kell, mindenki azt érezte, hogy ami
Terébeséknek rossz, az neki csak jó lehet. A hangulat egy szempillantás alatt
megfordult s már innen is, onnan is szólongatták a sejtegyesületieket, hogy
vigyék hordják a közös éléskamrába a krumplit, lisztet, a zsírt, a szárazborsót, a
cukrot és a babot. Serbán doktor minden deka élelmet gondosan feljegyzett és
kijelölte anyut és Sefcsik nénit, hogy első nap ők lesznek a szakácsnők. Azután
nyugodtan visszaült a helyére, meggyújtotta a gyertyát, elővette a zsebéből a
könyvet és tovább olvasott.
Így rendezkedtek be a pincében, ahol most csak az alvók halk lélegzetvétele
hallatszott s odakintről, az előtérből, valakinek a tétovázó, bizonytalanul
tapogatózó mozdulatai.
Dénes felült a fekhelyén, majd az olajmécses sivár kis világánál az ajtóhoz
osont és kikémlelt a vaksötét előtérbe.
— Van itt valaki? — kérdezte halkan.
Senki sem felelt, de valaki szaggatottan lélegzett a sötétben.
Dénes szíve a torkában dobogott. Érezte, hogy itt van végre a nagy kaland.
Önkéntelenül hátrált egy fél lépést és mégegyszer megismételte a kérdést, most
már valamivel hangosabban:
— Van itt valaki?
— Csöndesebben — súgta egy rekedt, de ismerősnek tűnő hang —,
meghallják.
—Ki az ? Ki van ott ? — kérdezte Dénes, izgalomtól elszoruló torokkal.
— Én vagyok — érkezett a suttogó válasz — én, Komlós Béla. Ott ki beszél ?
— Dénes. Kezicsókolom — felelte Dénes és hangjában csalódás reszketett,
mert hiszen csak Komlós bácsi jött vissza, Duci papája, ez igazán nem
különösebben izgalmas.
— Merre van az ajtó? Bemennék. Nagyon fáradt vagyok — hangzott a
sötétből. Dénes már felelni akart. Azt akarta mondani, hogy tessék csak erre, de
nincs valami sok hely odabent, egy kissé szűken vagyunk, mert most az egész
ház idelenn lakik a pincében. De nem mondta, mert eszébe jutott valami, amitől
majdhogy elállt a szívverése. Eszébe jutott Schlampeler Teofil, a zöld-inges
házparancsnok. És eszébe jutott, hogy Komlós bácsi sárga csillagot meg sárga
karszalagot visel, és nem lehet itt másképp, csak úgy, hogy biztosan elmenekült
a nyilaskeresztesek elől és most bujkál és üldözik és a zöldinges is üldözi.
Egyszóval mégiscsak itt van a nagy kaland, nem kellett felkeresni, helybe jött
hozzá.
—Tessék várni, Komlós bácsi — mondta —, nem nagyon lehet bemenni.
Tetszik tudni most a zöldinges a házparancsnok, a Schlampeter, géppisztolya is
van neki.
—Pedig abban reménykedtem, hogy pihenhetek egy kicsit — mondta.
Komlós bácsi nagyon fáradtan és nagyon csalódottan. — De ha nem lehet,
akkor megyek is tovább. Csak azt mondd meg, mi van Ducival ?
—Duci jól van, köszöni. De tessék várni, ne tessék elmenni. Mindjárt
visszajövök.
Visszalopakodott a pincébe és megkereste Gabit. Az elnök, akit teljesen
kimerített a berendezkedés ezer izgalma, mélyen aludt. Dénes azonban nem
tartotta tiszteletben Gabi fáradtságát. Felrázta és a fülébe súgta:
—Gyere gyorsan. Nagy baj van. Csuda érdekes.
Gabi szeméről elröppent az álom. Dénes a szájára tette az ujját, titokzatosan
pisszegett és kivonszolta az előtérbe. Ott megállt és a szurokfekete sötétségnek
azt mondta:
—Itt van Gabi, ő az elnök, majd ő megmondja.
—Szervusz Gabi — felelte suttogva a szurokfekete sötétség.
 Gabi azonnal megismerte a hangot. Nem kérdezte, hogyan került haza
Komlós bácsi, de azt azonnal felismerte, hogy nem maradhat ott az előtérben. A
zöldinges bármelyik pillanatban betoppanhat, hazatérve hősi harcaiból, vállán
géppisztollyal, hóna alatt egy értékes perzsaszőnyeggel vagy bronzcsillárral. Ha
felfedezi Komlós bácsit, képes a nyakukra csődíteni a zöldinges testvéreit.
Töprengett és meg is mondta, hogy töpreng, mert a sötétben nem lehetett látni.
Azután felkiáltott, a kelleténél valamivel hangosabban:
—Megvan !
— Legalább nyugodtan leülhetnék egy-két órára — mondta Komlós bácsi.
—Tessék csak ránkbízni — nyugtatta még Gabi — majd a gyerekek.
Úgy érezte, hogy a vaksötét előtér ragyogóan kivilágosodik, és a
fényözönben ez a felírás ragyog: Titkos »hejiség !« vagy »Titkos hellység«. De
akárhogyan kell írni, a felírás mindenképen ragyogott és fénylett és tündökölt.
A titkos helyiség éppen Komlós bácsira vár, senki másra, ott nagyszerű
rejtekhelye lesz, akár évekig is ellakhat benne.
Visszaküldte Dénest gyertyáért. Gyertyát szerezni nem volt egyszerű
vállalkozás, mert a világítóeszközökkel nagyon takarékoskodtak. Este nyolc óra
után kizárólag a Sefcsik-féle szabadalmazott ívlámpát, a füstölgő olajmécsest
volt szabad használni, mert az nem igen világított ugyan, de legalább kevés
olajat fogyasztott. Dénes sietve eltűnt a pinceajtó mögött. Gabi kettesben
maradt Komlós bácsival.
Komlós Dácsi a szurokfekete sötétségben úgy beszélt Gabival, mint egy
valódi felnőttel. Elmondta neki, hogy nem bírta tovább a szenvedést, kénytelen
volt megszökni, pedig nem is tudta, hová fog menni, ha már megszökött. Német
őrök vigyáztak rájuk, sáncot ásattak velük, enni nem kaptak, éjszaka a
szabadban fagyoskodtak, mindennap újból kirabolták őket és aki egy szót szólt,
vagy csak görbén nézett őreire, az éjszaka eltűnt, és soha többé nem került elő.
Érezte, hogy ha ottmarad, elpusztul. Vagy megbetegszik, vagy egyszerűen
agyonlövik a német őrök. Inkább választotta a teljes bizonytalanságot,
megszökött. December huszadikán érkezett vissza Budapestre, azóta
romházakban bujkált, nem is tudja, mit evett, hogy evett-e egyáltalán, aludni
sem mert, félt, hogy álmában lepik meg. Ma délután is elbújt egy teljesen
összeomlott házban, de nyilaskeresztes őrjárat jött, szökevények után kutatott,
menekülnie kellett onnan is. Nem volt már hova mennie, gondolta, hazalátogat,
lefekszik, alszik egyet, utoljára még kialussza magát, azután lesz, ami lesz. Még
tovább is mesélt volna Komlós bácsi, szenvedéstől fáradt, fakó hangján, de
megérkezett Dénes a gyertyával és feltapogatóztak a lépcsőn.
Az udvaron félelmetesen nagyszerű tűzijáték tárult elébük. A légelhárító
tüzérség reflektorai, mint hatalmas, ezüstfestékbe mártott ecsetek siklottak
végig az égen. Színes nyomjelző lövedékek sora szökött a magasba. Odafönn,
új csillagokként, zöld rakéták lángoltak fel. És mintha valamilyen csodálatos
ünnepség készülne, amelynek tiszteletére roppant csillárt gyújtanak meg a város
felett, úgy ragyogott egy fürt káprázatos fényű világító-gömb.
 A kapu alatt lépések koppantak. Gabi megragadta Komlós bácsi karját és
gyorsan behúzta a házmesterlakásba. Komlós bácsi megállt a sötét konyhában s
a hideg tűzhelynek támaszkodott. Gabi és Dénes a konyhaajtó színes papírral
beragasztott üvegére nyomta az orrát és kilesett a sötét udvarra.
A zöldinges a kapu felől közeledett. Vállán csüngött a géppisztoly, de nem
perzsaszőnyeget hozott a hóna alatt, hanem egy ezüstösen csillogó, vadonatúj
női kerékpárt tolt, míg a hátán degeszre tömött batyut cipelt. A zöldinges eltűnt
a pincelejáróban. Gabi intett s a kis menet ismét megindult. Baj nélkül
eljutottak a lépcsőfordulóig. Ott Dénes meggyújtotta a gyertyát. Gabi csak
most, az imbolygó sárga láng libegő fényében látta, milyen halálosan sápadt és
sovány Komlós bácsi. Arcán soknapos szakáll sertéi ütköztek ki. Ruhája
rongyokban lógott. Szeme alá mély, szürke árkokat vésett a szenvedés. Amikor
a létrán lemásztak a titkos helyiségbe, megingott és majdnem lezuhant. Az
utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia s végre földet ért. Körülnézett a
titkos helyiségben.
— Gyönyörű ! — mondta elragadtatva. Végignyúlt a rossz szalmazsákon s
mire Gabi kimondta, hogy azonnal hoz valami ennivalót, már egyenletes
lélegzése és fáradt horkolása betöltötte a kis kamrát.
Gabi sebtiben egy cédulácskát firkantott: Itt van Komlós bácsi mellett a
gyertya és a gyufa. Ha félni teccik a sötétben, tessék meggyújtania. A cédulát
letették Komlós bácsi mellé a földre, a gyertyát elfújták s a gyufával együtt
Komlós bácsi kezeügyébe helyezték. Azután vaksötétben kimásztak a titkos
helyiségből.
Halkan, óvatosan lopakodtak vissza a pincébe. Most örültek először annak,
hogy a Sefcsik-féle ívlámpa nem ad több fényt. Ha valaki odanézett az ajtóra,
amikor beléptek, legfeljebb azt hihette, hogy árnyékok mozognak a bejáratnál,
mert a mély homályban igazán nem lehetett megkülönböztetni az embert az
árnyéktól.
A zöldingest még ez az álmosító sötétség és a pince minden részéből
felhangzó horkolás sem tudta megakadályozni abban, hogy kifejtse nézeteit.
Elmagyarázta, hogy most már nincs az égvilágon semmi baj. Az utcában,
valamivel a házon túl, futóárkot ástak, az majd megállítja a tankokat. Lehet,
hogy idáig elvergődtek valahogy nagykeservesen az oroszok, de az utcába már
egy se teszi be a lábát, ez olyan biztos, mint az ő szava. Hogy a ház lakói teljes
biztonságban érezzék magukat, ő Schlampeter Teofil, személyesen fogja
megvédelmezni a parancsnoksága alatt álló épületet. Éppen ezért, a mai naptól
kezdve mindig idehaza fog tartózkodni, reméli, hogy néhány elvetemült
kommunistától, bujkáló zsidótól és veszélyes katonaszökevénytől eltekintve,
mindenki boldogan fogadja bejelentését.
A zajos tetszésnyilvánítás azonban elmaradt. A zöldinges kénytelen volt
beérni Terebesék jókívánságaival és vacsorameghívásával. Igazán megérdemli
azt a kis ételt, mondták Terebesék, hiszen egész álló nap önzetlenül küzdött a
hazáért.
 Gabinak eszébe jutott a vadonatúj női kerékpár meg a batyu és csendesen
elvigyorodott.
Kora reggel, mikor a többiek még aludtak, vagy egyszerűen csak hevertek a
takaró alatt, mert nem volt kedvük kibújni a meleg ágyból, az elnök összehívta a
sejtegyesületet. Persze, a tanácstaggal egyetemben. A bombázás meg az
ágyúzás, amely hajnaltájban mindig alábbhagyott, ismét megélénkült.
Egyébként a pincében ugyanolyan sötét volt most is, mint éjfélkor. A
sejtegyesület az előtérben gyülekezett össze. Az elnök megnyitotta az ülést és
titoktartás terhe mellett közölte, hogy a titkos helyiség lakót kapott, mégpedig
Komlós bácsi személyében. Közben aggodalmasan sandított Serbán doktorra,
hogy hátha közbeszól és azt mondja: ez nem a ti dolgotok, ez nem gyerekeknek
való. De Serbán doktor nem szólt közbe, nem mondott semmit, éppen
ellenkezőleg, begörbítette a mutatóujját, vagyis helyeselt. Így Gabi zavartalanul
beszámolhatott az éjszaka eseményeiről.
A sejtegyesületben felbuzgott a tettvágy. Azonnal segíteni akartak a
bujdosón. Gyurika kijelentette, hogy ő Komlós bácsinak adja a reggelijét. A
nagysefcsik az ebédjét ajánlotta fel, Dénes közülte, hogy odaadja a takaróját,
mert a titkos helyiségben nagyon hideg van. És Serbán doktor, igenis Serbán
doktor, nem ellenkezett, inkább helyeslően bólintgatott, ő is tiszta ruhát, váltás
fehérneműt ajánlott fel Komlós bácsinak, akinek bizonyára nagy szüksége van
ilyesmire.
Továbbá azt mondta még Serbán doktor, hogy a bejáratot, vagyis a
lépcsőforduló alatt nyíló ablakot el kell torlaszolni, mert felfedezhetik a titkos
helyiséget. Valamilyen más módot kell találni a Komlós bácsival való
érintkezésre, ő a maga részéről javasolja, hogy a kamraajtó egyik tábláját
lazítsák meg és azon keresztül adjanak be mindent; élelmet, ruhaneműt. Ha a
sejtegyesület beleegyezik, ő maga meg is csinálja, senkinek sem fog feltűnni,
hogy a kamrában motoz, elvégre az éléstár az ő gondjaira van bízva.
A sejtegyesület beleegyezett és Serbán doktor máris indult, hogy leltározás
ürügyével megcsinálja a titkos rejtekajtót. Gabit és Dénest magával vitte.
A sejtegyesület többi tagja sem maradt munka nélkül. A nagysefcsik
vezetésével kilopóztak és tégladarabból, törött tetőcserépből egész dombot
halmoztak lel a titkos helyiség titkos bejárata előtt. Alighogy végeztek
munkájukkal, csizmás lábak gázoltak át az udvar frissen hullott haván. A
csizmás lábak ledobogtak a pincelépcsőn, egy puskatus csattanva vágódott az
előtérbe vezető ajtónak s a pincébe, fegyvert szegezve, három nyilaskarszalagos
katona robbant be.
—No ! — mordult fel köszönés nélkül a vezetőjük és apró, gonosz
szeme végigszaladozott a félhomályba borult pincén — no, ide elém, zsidók,
katonaszökevények, meg kommunisták !
A zöldinges, aki éjszakára sem vetette le zöld ingét, fekete sonkanadrágját
és patkolt csizmáját, ledobta magáról a takarót és felugrott.
—Bátorság! — kiáltotta nagyvidáman — kit kerestek ?
 —Bátorság! — hangzott a válasz. — Zsidót, katonaszökevényt,
kommunistát keresünk. Visszük egyenest a Dunapartra. Megfürödhet, a
tarkójában néhány golyóval.
—Itt kerestek ? — kacagott kedélyesen a zöldinges — hiszen ha lenne itt
csak egy is, én magam végeznék vele, sajátkezűleg.
— Ez a kötelességed — mondta a vezető. — Ha nyakoncsípsz valakit, csak
jelentsd nekünk. A többit mi elintézzük.
— Azt már nem. Magam szeretek elszórakozni velük.
A nyilas járőr parancsnoka mégegyszer végigjártatta gonosz tekintetét a
pincén, aztán, ahogy jöttek, köszönés nélkül eldöngtek. A hó ijedten ropogott a
sarkuk alatt.
Ezalatt Serbán doktor elkészítette a vészkijáratot, helyesebben vészbejáratot.
Minden szükségest átcsempésztek Komlós bácsihoz, még vizet is adtak neki,
hogy megmosakodhasson. Az ajtórésen keresztül boldogan mondta is, hogy
hónapok óta nem élt ilyen urasan.
A nyilasok távozása után a pincében is felpezsdült az élet. Hatalmas,
gondosan kisúrolt üstökben, amelyekben azelőtt ingek meg lepedők főttek, most
vidáman fortyogott a reggeli kávé meg a déli leves. Terebesék türelmetlenül
várták, hogy ők is sorrakerüljenek a főzéssel. Mert természetes, hogy őrájuk,
akik most is ridegen félrehúzódtak mindenkitől, csak akkor kerülhetett sor,
amikor a közös étel már elkészült. Sefcsik bácsi az asztalnál ült és az
olajmécsen babrált. Tökéletesíteni szerette volna. Serbán doktor egy gyertya
mellé húzódott és a könyvét a fény felé tartva olvasott. Apu Sefcsik bácsi
mesterkedését figyelte és a mosdótálra várt, mert borotválkozni szeretett volna.
Csobán néni, a soros szakácsnő meleg vizet ígért a borotválkozáshoz. Apu
egyszer csak a homlokára csapott.
— A fenőszíjam ! — kiáltotta. — Az fennmaradt!
Gabi azonnal ugrott, hogy ő majd elhozza. Apu hallgatódzott egy kicsit.
Nem hallatszott sem bombázás, sem különösebben erős ágyúzás, hát
beleegyezett. Gabi felrobogott a pincelépcsőn, vidáman topogott a friss hóban-,
amelyet nem tudott elcsúfítani a nyilas katonák patkós lábnyoma. Csúszkálva
igyekezett az ajtajuk felé, amikor sziszegés ütötte meg a fülét.
— Pszt. Pszt — hallatszott a reggeli csendben. Gabi körülnézett.
Rosmeyerék ajtaja résnyire nyitva volt s a résből egy kéz integetett feléje.
Odasietett. Az ajtó kinyílt és Gabi Csobán bácsit pillantotta meg. Csobán bácsi
szakasztott úgy festett, mint Komlós bácsi. Annyi volt az egész különbség, hogy
ő rajta nem a vízhatlan viharkabát, hanem a katonaköpeny szakadozott ronggyá.
— Láttam, hogy őrjárat jön, hát benyomtam az ajtót — mondta
Csobán bácsi. — Mondd csak, kiskomám, hol van az anyjukom ? Gabi
megnyugtatta Csobán bácsit, hogy Csobán néni jól van és éppen ebédet főz.
— Szóval nem éhezik — örvendezett Csobán bácsi — és mondd, mit főz?
Mert nagyon éhes vagyok ám. Babfőzeléket főz — közölte Gabi. — De lesz
benne egy kis szárazkolbász is. Azt szeretem — csettintett Csobán bácsi. Majd
elkomolyodva folytatta: — vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy megléptem.
Mert megléptem. Nem lehetett azt tovább bírni. Inkább bujkáltam, meg össze-
vissza kóboroltam. A nyilas tiszturak pezsgőt ittak, nekünk még víz se jutott.
Döglött lovat faltunk, az volt a kosztunk. És folyton azt fecsegték, hogy
megnyerik a háborút. Amikor csak tekeregnek, mint a fába szorult féreg.
Remélem, itt nem hiszik ezt a marhaságot. Mert marhaság. Meg gonoszság.
Lerombolják ezt a szerencsétlen várost semmiért. A maguk őrültsége és-
gonoszsága kedvéért.
Egyszer csak abbahagyta Csobán bácsi.
—De nem erről van szó — mondta némi habozás után —, hanem arról,
hogy most már rövidesen vége lesz. Nem bujkálok tovább. Itt maradok. Mit
szólsz hozzá, Gabi?
Gabi elmondta, mi történt néhány perccel előbb a pincében. Hogy a
zöldinges egy húron pendül az őrjárattal és feljelenti a szökevényeket.
—Tyűha, ez már baj! — vakarta a füle tövét Csobán bácsi. — Pedig
már olyan nagyszerűen kiterveltem. Mialatt az őrjárat a pincében handa
bandázott, én körülnéztem odabe, a kocsmában. Itt nagyszerűen lehet élni,
ezeknél a Rosmeyereknél minden van; szalonna meg cukor, meg liszt, meg
minden. Jól megszedték magukat a háborún. De most mit csináljunk? Ki fog
segíteni?
 —Majd a gyerekek — mondta Gabi. — Ne tessék félni, Csobán bácsi.
Csobán bácsi erre megnézte Gabit és hatalmasan nevetni kezdett.
—Van rejtekhely — mondta Gabi sértődött hangon —, tessék velem
jönni. — Körülnézett és intett. — Gyorsan. Most lehet.
Keresztülosontak az udvaron.
A lépcsőforduló alatt Gabi habozva megállt.
—Tetszik tudni — mondta bizonytalanul —, azért egy kis baj van.
— Ki vele, mi az a baj ? — sürgette Csobán bácsi.
—Van már valaki a rejtekhelyen.
—Az csak nem baj ? — csodálkozott Csobán bácsi. — Remélem, nem
fogjuk egymást feljelenteni.
—Nem tudom ... — bizonytalankodott Gabi. Felfohászkodott és kibökte:
— az illető ugyanis sárga csillagos. A Komlós bácsi... és esetleg ...
Csobán bácsi megdöbbenve meredt rá.
—Elment az eszed ! — kiáltotta. — Szóval ezért. Szégyeld magad. Vedd
tudomásul, hogy nem is fogadom el egy ilyen gyerek segítségét. Hiszen te
rosszabb vagy, mint a Schlampeter. Vagy engem gondolsz rosszabbnak őnála.
Mindegy. Vége a barátságunknak. Már megyek is, vissza a zöldingesek közé.
Gabi mélységesen elszégyelte magát. Kérlelni kezdte Csobán bácsit, hogy
maradjon, engedje meg, hogy segítsen neki. Csobán bácsi nagynehezen
megenyhült s engedett. De még akkor is elégedetlenül dörmögött s rosszallóan
csóválta a fejét, amikor szabaddá tették a titkos helyiség bejáratát. Nagy
igyekezettel dobálták el a pinceablak elől a törmelékrakást, amelyet a
sejtegyesület alig egy órával előbb olyan ügyesen odahordott.
Gabi lekiabált a titkos helyiségbe, hogy nincs semmi baj, csak új lakótárs
érkezik. Komlós bácsi azt felelte odalentről, hogy annál jobb, legalább egyikük
sem fog unatkozni. Csobán bácsi dörmögve lemászott, Gabi pedig lázas
buzgalommal visszadobálta a törmeléket az ablak elé. Majd gyorsan beszaladt a
lakásba a fenőszíjért, nagyon kellett sietnie, mert megindult újból az ágyúzás,
recsegett, ropogott körülötte minden. Iszkolt vissza a pincébe, ott meg aputól
kapott ki, mert olyan sokáig maradt odafent. Apu a szemöldökét morcolta és
kijelentette, hogy többé nem teheti ki a lábát a pincéből, annyi bizonyos.
Gabi türelmetlenül izgett-mozgott, alig várta, hogy apu haragja elmúljon.
Végre is apu szappanozni kezdte az arcát és szappanhab alatt nem lehet
haragudni. Gabi odasündörgött Csobán nénihez s miközben kíváncsian
szaglászta az ebéd gőzeit, odasúgta a nagy, titkos újságot. Csobán néni kiejtette
a kezéből a nagy merőkanalat s a szivéhez kapott, majd a földhöz vágta a nagy
meglepetés és a hirtelen öröm. Gabi nem veszítette el a fejét. Odasúgta, hogy
viselkedjék teljesen közömbösen, úgy, mint a regényekben a mesterdetektívek,
mert a zöldingesnek még csak sejtenie sem szabad semmit. Csobán néni erre
felragadta a merőkanalat és vadul kavargatta a levest. Nagy igyekezetében úgy
elsózta az ételt, hogy az ebéd felett mindenki tréfálkozott, váltig emlegették,
hogy szerelmes a szakácsné.
Ebéd után Serbán doktor félrehívta Gabit.
— Idehallgass, te elnök — mondta neki — te nagyon gyanús vagy
nekem.
Gabi olyan közönyös és ártatlan arccal nézett Serbán doktorra, mint az a
bizonyos mesterdetektív. A szemöldökét felhúzta és csodálkozva kérdezte, hogy
miért gyanús ő a tanácstagnak?
— Hát azért — felelte Serbán doktor —, mert mondd meg nekem, hogy minek
kért Komlós bácsi dupla adag ebédet?
Gabi arcán egy izom se rándult meg, amikor természetes hangon felelte:
— Mert biztosan vendége van neki.
— Úgy. És nem tudod véletlenül, hogy ki az a vendég?
— Dehogynem tudom. Egy elnöknek mindent tudni kell. A Csobán bácsi az.
Tudniillik ő is megszökött. Most legalább egyikük sem unatkozik majd. És
legalább mindenféléből van egy szökevényünk. Katonából is, csillagosból is.
— A végén még nagyüzem leszünk — állapította meg elégedetten
Serbán doktor. — De hidd el, Gabi, száz titkos helyiség is kevés lenne, ha el
akarnánk rejteni mindazokat, akiket a nyilasok üldöznek. Most pedig azonnal
hívd ide apádat és Sefcsik bácsit.
Négyesben tanácskoztak tovább, mert az ügy most már komolyabbra
fordult, semhogy teljesen rábízhatták volna a sejtegyesületre. Rövid tanácskozás
után mind a négyen megegyeztek abban, hogy a zöldingest szemmel kell tartani,
mert ha észrevesz valamit, akkor baj van. Sefcsik bácsi eredetileg amellett
kardoskodott, hogy a zöldingest intézzék el rövid úton, vagyis bánjanak el vele.
Ez a megoldás Gabinak is nagyon tetszett, de Serbán doktor meggyőzte őket
arról, hogy nincs még itt az ideje a rövid útnak. A nyilasok kereshetik a társukat,
azonkívül akkor Terebeséket is ártalmatlanná kellene tenni.
Gabi azontúl türelmetlenül várakozott, hogy mikor lesz itt az ideje annak a
bizonyos rövid útnak. Másnap össze is hívta a sejtegyesületet, hogy
megbeszéljék, mit tesznek majd a zöldingessel, ha itt lesz az ideje. Sajnos, nem
tudták megtárgyalni a tennivalókat, mert Serbán doktor — látva, hogy az ostrom
nem egy, nem is két napig tart — sebtiben pince-iskolát nyitott a sejtegyesület
tagjai részére. Egész délelőtt tanított, miközben odakünn ropogtak a
gépfegyverek, dörögtek az ágyúk. Az alacsonyra ereszkedő repülőgépek
végigsöpörték golyózáporukkal a sebtiben vájt futóárkokat. A bombák süvöltve
hullottak alá, miközben a zöldingesek, a németekkel együtt, tehetetlen
dühükben, fortyogó gyűlöletükben arra készültek, hogy mindent, de mindent
elpusztítanak, ami a kezük ügyébe akad. És Serbán doktor ezalatt ott ült a
pincében, és a Sefcsik-féle szabadalmazatlan ívlámpa pislákoló fénye és sűrű
füstje mellett azt magyarázta, hogy mennyi háromszor hét, vagy hogy mért írják
két tével azt, hogy »evett«.
—Az evésről jut eszembe — fordult Serbán doktor Gabihoz, aki az
élelmezési segédfelügyelőhelyettes szerepét töltötte be mellette. — Nem
emlékszel véletlenül, hogy hány tojás van még az éléskamrában?
 —Tizenkettő — válaszolt Gabi habozás nélkül.
—Tíz — ellenkezett Serbán doktor.
— Nem. Tizenkettő — állította határozottan Gabi.
—Helyes — mondta Serbán doktor — én is úgy emlékeztem, meg az
elszámolásban is annyi van. Csak biztos akartam lenni a dolgomban.
Tizenkettőnek kellene lennie, de a kamrában mégiscsak tíz van. Valaki lopja a
tojást.
—Ki kell nyomozni — vélte Gabi.
—Magam is úgy gondolom — bólintott Serbán doktor. — Ilyesmit nem
lehet eltűrni. Amugyis fogytán az élelem és ki tudja, meddig kell még itt
lapulnunk.
—A sejtegyesület készen áll — jelentette Gabi.
Megállapodtak abban, hogy mindenekelőtt megfigyelik, ki eszik este tojást.
Aztán, ha ez a megfigyelés nem járna sikerrel, tovább nyomoznak.
A közös konyhán aznap borsófőzelék főtt. Terebesné elfintorította az orrát,
amikor meglátta és finom metélt tésztát tett a tűzhelyre. Közben kenetteljesen
mondta:
—Ó, én szívesen, én boldogan ülnék itt és éheznék, akár hat évig is,
csak győznénk. Ugye, Schlampeter úr?
— Hogyne, hogyne — buzgólkodott a zöldinges a jó metélt reményéhen.
Terebesné leszűrte a tésztát.
— Tessék, ami a szegénységünktől telik — tette az asztalra a tálat. —
Minden szála külön van, ez nem holmi csiriz. Csak azt akarom mondani,
kedves Schlampeter, igazán ideje volna már, hogy a derék, becsületes emberek
világa, egyszóval a mi időnk következzék. Ugyebár.
— Hogyne. De mennyire ! Minden szava arany ! — bólogatott a zöldinges
és valósággal tömte magába a finomszálú, aranysárga diósmetéltet.
Hiába figyeltek, aznap este senki se vacsorázott tojást. Tehát meg kellett
szervezni az éjszakai őrséget. A nagysefcsik, Ede, Gabi, a középsősefcsik és a
kissefcsik kétóránként váltották egymást. Serbán doktor azzal könnyítette meg
az őrség dolgát, hogy két üres konzervdobozt kötözött az éléskamra ajtajára,
mégpedig belülről, hogy ne lehessen meglátni. A mécseseket elfújták, egyetlen
Sefcsik-féle szabadalmazatlan ívlámpa füstölgött csak tovább az asztalon.
Cseppnyi fénye reménytelen küzdelmet vívott a sűrű füsttel és a sötétséggel,
amely vastagon ült meg a falak mentén s a sarkokban. Mindenki lefeküdt, csak a
sejtegyesület ügyeletes megfigyelője virrasztott.
Éjfélkor a pince egetverő konzervdoboz-csörömpölésre, visításra ébredt.
— Fogják meg, tolvaj ! Fogják meg ! — visított a középsósefcsik.
A pince minden lakója talpon termett. Gyufa lángja villant. Két alakot
világított meg a nyitott kamraajtóban. Az egyik alak kicsi volt, a másik nagy. Az
egyik, a kicsi, görcsösen szorongatta mindkét kezével a másiknak, a nagynak a
hálóingét. Közben rendületlenül visította:
— Fogják meg, tolvaj ! Fogják meg !
 Gyertyaláng lobbant. S a szétáradó fényben ott állt Terebes úr, hálóingben,
hófehéren, mint egy földreszállt angyal és egy féloldal szalonnát babusgatott a
karjában. Terebes úr hunyorgott és gonosz vigyorral mondta:
— Ez a kis koszos szalonnát lopott, de nyakoncsíptem. Jól el kell verni.
— Nemcsak lop, hanem hazudik is ! — visította sértődötten a középsősefcsik.
És nem engedte ki a markából Terebes úr hálóingét.
A pince hangulata már-már a középsősefcsik ellen fordult. De Serbán úr
sebtiben elmondta, hogy a középsősefcsik nem tolvaj, hanem őrség és hogy
milyen jelekből vették észre a lopást.
— Férfiak ! — mondta lenézően anyu — ha szóltak volna nekem, én
rögtön megmondom, ki a tolvaj. Nem evett senki tojást ? Jó tréfa. Hiszen
Terebesék tojással gyúrt tésztát ettek vacsorára. Legalább két tojást gyúrtak
bele. Sárga volt, mint az arany. És még el is dicsekedtek vele. A lopott
tojásokkal.
Másnap reggel Terebeséket, akik eddig maguk váltak külön a többiektől,
egyhangúlag kiközösítették maguk közül. Kiköltöztették őket az előtérbe, nem
büntetésből, pusztán azért, mert senki sem akart velük egy fedél alatt maradni,
no meg azért is, hogy mentől távolabb legyenek az amúgyis aggasztóan
fogyatkozó éléstártól. Terebesék gőgösen vonultak ki az előtérbe, de Terebes úr
kisvártatva visszaosont és könyörögve suttogta Serbán doktor fülébe:
—Az istenre kérem, könyörüljön rajtunk. Éhenveszünk odakünn. Nincs
már egyetlen falat ennivalónk se.
Serbán doktor nem vette volna a lelkére, hogy bárki is éhenpusztuljon
őmiatta. Megbeszélést tartott a konyhaszakértőkkel és kimondták, hogy
Terebesék is megkapják a maguk adagját, de ennek fejében fát kell vágniuk,
edényt kell mosogatniuk. Mert hiszen ők maguk hangoztatták még néhány nap
előtt, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. A pince határozatát kihirdették az
előtérben. Terebesék gőgösen visszautasították a javaslatot. De délben, amikor a
pincében szétterjedt a szalonnás sárgaborsófőzelék ínycsiklandó illata, Terebes
úr beosont a pincébe, kért egy tányérral a főzelékből és megígérte, hogy délután
két napra való fát hasogat. Csak egyért könyörgött: ne árulják el a feleségének,
hogy beadta a derekát, mert a felesége hamisítatlan, valódi kis és nagykolnói
Kolnay lány és sohase bocsátaná meg neki ezt a megalázó munkát.
Terebes úr megkapta a főzelékadagját s a sarokba félrevonulva, mohón
kanalazni kezdett.
Néhány pillanat múlva beosont az előtérből Terebesné. Nem vette észre a
férjét igen alázatosan megkérdezte Csobán nénitől, hogy nem mosogathatna-e el
? Ugyanis ő nagyon szeret mosogatni, különösen sárgaborsófőzelékes üstöket.
Csak egyért könyörgött: ne árulják el a férjének, hogy beadta a derekát, mert a
férje az ősrégi Trautmann-Terebes lovagi családból származik és sohase
bocsátaná meg neki ezt a megalázó munkát.
Mindenki csendben figyelte, hogyan eszi a két Terebes a
sárgaborsófőzeléket, szalonnával.
 A csendbe oly élesen kerepelt bele egy géppuska, mintha az udvaron szólt
volna, a pinceajtó előtt. Utána aknavetők harsogtak fel, majd kitört a vihar.
Zengett, zúgott a pince a robbanásoktól, amelyek megrengették a ház alapfalait
és meglobogtatták a Sefcsik-féle mécsesek törpe lángjait.
Gyurika felsírt. A zöldinges elsápadt.
Terebes szuszogva körülnézett és a jóllakottság fölényével mondta:
— No, nem kell megijedni. Fő a hidegvér. Vegyenek példát rólam, én soha,
semmilyen körülmények között nem veszítem el a fejemet.
És rendkívül elégedetten kikaparta a tányér aljáról az utolsó csepp
borsófőzeléket.
IX. FEJEZET
A KÉT FEHÉRRUHÁS
A háború roppant zenekarának hangversenye ezúttal órák hosszat tartott.
Hol az ágyúk, hol az aknavetők, hol a bombázó repülőgépek vitték a
vezérszólamot. A dörrenések, a robbanások úgy zuhogtak, mintha óriási
acélöklök döngetnék a gazság és ostobaság, a gonoszság és gyalázat konok
koponyáját. A roppant zenekar minden hangszere felviharzott; néhány
percigtombolt, őrjöngött a hangfergeteg s azután — leszakadt a csend. A
láthatatlan karmester egyetlen intésére mély, halottinak tűnő némaság támadt,
amelyben harsogásnak tűnt a felzaklatott fül zúgása, a megkínzott dobhártya
remegése.
S a csendbe kétségbeesett hang hasított, valamilyen furcsa, tagolatlan és
értelmetlen kiáltozás.
Mindenki megrettent. A homályos pincén, füst és korom között, a pusztulás
tragédiájának árnyéka suhant végig. Ebben a nyomasztó, süket hallgatásban
jajveszékelésnek hangzott Gabi hirtelen felbuggyanó nevetése.
— Hiszen ez kutyaugatás ! — kiáltotta nevetve.
És egyszerre mindenki nevetni kezdett és vidáman kiáltották:
— Azám, csak kutyaugatás.
Az ugatás most vonításba csapott át.
Sefcsik bácsi türelmetlen mozdulattal talpraugrott s felsietett, hogy
megnézze, miféle kutya ugat és vonít odafönn olyan keservesen. Gabi a
nyomába eredt. A pinceajtó csikorogva kinyílt. És Gabi megpillantotta az ajtó
előtt ülő, égnek tartott orral üvöltve panaszkodó Pamutot. De micsoda Pamut
volt az, micsoda nyomorúságos és meggyötört Pamut. Álruhája, amelyet a
nagysefcsik szabott, toprongyosan borította kis testét. Tetőtől talpig szennyes
volt, szőre loncsosan csüngött, szőrpamatai közé vakolatdarabkák tapadtak és az
orrát meg a két mellső mancsát alvadt vér borította.
Pamut, amint megpillantotta Sefcsik bácsit és Gabit, felhagyott az
üvöltéssel, boldogan meglengette megcsúfolt farkincáját. Türelmetlen
mozdulattal Gabi cipőjéhez kapott, majd megragadta Sefcsik bácsi nadrágszárát
és húzni, vonszolni kezdte.
— Különös ! — mondta értetlenül Sefcsik bácsi. — Mit akarhat ez a csúf
kóbor kutya.
— Ez nem kóbor kutya — mondta sértődötten Gabi —, ez Pamut és nem is
csúf.
Sefcsik bácsi rácsodálkozott a szennyes kis szörnyetegre. Alig-alig tudta
felismerni benne a hajdani vidám, kecses, játékos kiskutyát.
Pamut ezalatt tovább folytatta különös játékát. Hol Gabi cipője után
kapkodott, hol Sefcsik bácsi nadrágszárát rángatta. Majd amikor ezzel nem ért
célt, a kapu felé futott s a kapualjban megállva visszanézett, mintha, azt várná,
hogy kövessék s hármat vakkantott.
— Úgy látszik, valahol valami baj van — állapította meg Sefcsik bácsi. —
Ez a kutya hív bennünket valahova. Szinte megszólal... Csak azt tudnánk, hová
hív, hogy honnan jött...
— Én tudom, Sefcsik bácsi — mondta Gabi. — Szipóéktól jött, a
Röppentyű utcából. Ott rejtőzött a zöldinges miatt...
— A Röppentyű utcában ? ! — kiáltotta Sefcsik bácsi. — Ki tudja, mi
történhetett ott. Nézd csak Pamutot, hogy könyörög segítségért... Siessünk,
nehogy későn érkezzünk.
Lefutottak a pincébe. Serbán doktor egy perc alatt megszervezte a kutató és
mentőexpedíciót, amelyben mindenki részt akart venni, még Varjas bácsi is.
Csak Schlampeter Teofil és Terebes úr nem mozdult a helyéről. Azt mondták,
azért nem mennek, hogy férfi is maradjon a háznál, a nők és a gyermekek
mellett. Az asszonyok váltig erősítgették, hogy nem szorulnak se Terebes úr, se
a zöldinges védelmére, de azok ketten csak maradtak, mert ők jobban tudták,
hogy mire van szükségük a nőknek s mire nincs.
A mentőexpedíció, kötelekkel, vödrökkel, lapátokkal, ásókkal felszerelve
elindult. Serbán doktor még az orvosi táskáját is magával vitte, jó ha kéznél
van, ki tudja, mikor lesz szükség rá. A sejtegyesület képviseletében Gabi és a
nagysefcsik vett részt az expedícióban.
Amint megjelentek a pincelépcső tetején, Pamut boldog vakkantásokkal s
lelkes bakugrásokkal üdvözölte őket. Majd — ugyanúgy, mint az előbb —
nekiiramodott s a kapuból visszanézett, hogy követik-e. Amikor látta, hogy igen,
kiszaladt az utcára s ott ismét türelmetlenül várakozott. Amint beérték, megint
csak előre rohant, egészen a sarokig s szaggatott vakkantásokkal hívta a
segélycsapatot. Így vezette az expedíciót egészen a Röppentyű utcáig. Ott
egyenesen a kis házhoz futott, a küszöbre ült és égnek tartott orral keservesen,
kétségbeesetten vonított. A mentőexpedíció megtorpant, amint megpillantotta
nagyanyó kis házát. A házikó, amely addig is éppen hogy csak guggolt a többi,
szálegyenesen álló magas ház tövében, most egészen lefeküdt a földre, mintha
halálos fáradtság vett volna erőt rajta. Homlokzati fala beomlott, tetőcserepei
szanaszét hevertek, szilánk és törmelék borította körülötte a földet. A magasban
piros világítórakéta bontotta ki fénylő szirmait, mint egy felhőkön nőtt óriás
pipacs.

A virág égőpiros szirmai lassan aláereszkedtek, s tűzpiros fénybe borították

az egész környéket, majd parányivá zsugorodtak s végül teljesen elhervadtak.
Sefcsik bácsi levette a kalapját s megtörölte a homlokát.
— Ki tudja, életben találunk-e valakit? kérdezte, nem
is a
többiektől, csak önmagától, vagy a vaksötét estétől.
— Nem lehet! — sikoltotta Gabi. Odafutott Serbán
doktorhoz, a kezébe kapaszkodott, könnyben úszó szemét
ráemelte s úgy könyörgött:
— Mondd, hogy nem igaz. Kérlek, mondjad, Serbán
úr!
Úgy félek. Jaj, nagyon félek. Pedig Duci igazán nem
csinált semmit, hiszen még gyerek.
És Szipó is, meg Milka is. Nagyanyó öreg és jó. Mondd
meg, mi ez ? Lopnak, rabolnak és ölnek is. Ne engedd,
Serbán úr. A születésnapom óta folyton rosszabb és
borzasztóbb. Én nem akarok mindig félni. Kergesd el
őket, Serbán úr, ne hagyjuk magunkat !
Pamut abbahagyta a vonítást. Odaugrott a romhalmazhoz
s két mellső lábával sebesen kaparni kezdett.
— Odanézz! — mutatta Serbán doktor Gabinak. —
Pamut válaszolt helyettem.

Kétségbeesni ráérünk később

is. Most dolgozni kell.
Pamut ezalatt lankadatlanul ásott, járt a lába, mint a motolla. A nagysef-
csik Pamut lába alá mutatott:
—Nini! Egy nyílás!
Sefcsik bácsi a földre hasalt és bekiabált a fekete nyílásba:
—Hó! Hó! Van ott valaki? Segítség ! Segítség! — hangzott tompán a föld
mélyéből a válasz.
— Élnek! Serbán úr! Élnek ! — kiáltotta boldogan Gabi. Felkapta az első
kezeügyébe eső lapátot és követte Pamut példáját. Villámgyorsan dolgozott a
lapáttal, dobálta a fagyos földet, tágította a nyílást.
Az egész mentőexpedíció munkába állt. Csikorogva mélyedtek a lapátok a
földbe. Némán, keményen dolgoztak, csak néha-néha kiáltottak le egy-egy
biztató szót a sötét mélységbe temetett embereknek. A gödör egyre mélyült,
egyre szélesbedett. Néha a földre vetették magukat, mert felszisszent felettük a
levegő s a magasban vonítva száguldott el valami láthatatlan veszedelem. A
földre lapulva várták be a robbanás zaját, azután rögtön talpraugrottak, leverték
magukról a havat s tovább dolgoztak, míg végre a törmelék alól egy beomlott
pinceablak körvonalai bontakoztak ki. Pamut nem várta meg, míg kiszélesítik a
rést. Beugrott az ablakon, bizonyára azért, hogy hírt és biztatást vigyen a romok
alatt szorongóknak.
Gabi Pamut után kiáltott a mély sötétségbe:
—Nagyanyó ! Mindjárt jövünk !
Odalentről egyszerre négy ujjongó hang felelt Gabi kiáltására. Ötödik
hangként Pamut boldog csaholása harsant fel.
Végre úgy találták, hogy elég tág már a rés. Befejezték az ásást. Gabi
derekára kötelet kötöttek s lebocsátották a pincébe, amely olyan sötét volt, hogy
szinte markolni, tapintani lehetett a feketeséget. De a mentőexpedíció által ásott
nyíláson keresztül benéztek a magasságból a csillagok és barátságosan
hunyorogtak.
Nagyanyó a három gyerekkel a sarokban kuporgott. Gabi mindnyájukat
magához ölelte s borzongva mondta:
—Jaj, nagyanyó, rémes lehetett.
—Én igazán nem féltem — hallatszott a sötétből Duci hangja —, én
tudtam, hogy eljössz értünk. Azért nem féltem.
—Gyerünk! Gyerünk szaporán! — sürgette őket odafentről Serbán doktor.
Gabi gyorsan munkához látott. Leoldotta a kötelet a derekáról s nagyanyó
derekára akarta kötözni, hogy felhúzhassák. De nagyanyó nem engedte. Azt
mondta, a gyerekek az elsők.
— Nagyanyó — mondta neki Gabi — te olyan vagy most, mint egy
igazi, hős hajóskapitány, aki csak utolsónak hagyhatja el a süllyedő hajót.
Gyors, ügyes mozdulattal Milka derekára tekerte a kötelet s megrántotta. A
mentőexpedíció felvonta Milkát a pincebörtönből.
Másodiknak Duci következett. Míg Duci a kötélen hintázott, ég és föld,
földszint és pince között, Gabi odaszólt Szipónak:
— Te, Emánuel, mondanék valamit.
— Mondj — mondta Szipó és szipogott.
— Ne szipogj folyton. Az borzasztó csúnya...
— De én nem is szipogok — tiltakozott Szipó és szipogott.
Nem folytathatták a vitát, mert a kötél üresen visszaereszkedett. A
vitatkozók egyike a magasba emelkedett és eltűnt a nyílásban. Negyedikként
nagyanyó szabadult meg a földalatti rabságból s végül Gabi is felbukkant a
mélyből.
— Mehetünk — adta ki a parancsot Serbán doktor.
Duci egy kis téglatörmeléket rejtett a kötényzsebébe, emlékül. Milka a
rongybabáját szorongatta és halkan hüppögött. Szipó is szívesen sírt volna, de
inkább visszatartotta a lélegzetét, hogy bebizonyítsa Gabinak, hogy ő
egyáltalában nem szipog. Nagyanyó meghatottan simogatta végig öreg, ráncos
kezével a kis ház beomlott falát... Azután megindultak a házak tövében osonva.
Az eget tapogató fényszórók sugarai s a távolban fellobbanó tüzek lángjai
világították be útjukat. A felszakított, feltépett járdán faltörmelék hevert a
szennyes hóban. A házak ablakai vaksin meredtek üvegnélküli szemükkel a
rombadőlt vidékre. Sarkaikból kifordult kapuk panaszosan csikorogtak feléjük s
leszakadt villanyvezetékek halkan pengve, hurkot vetettek a lábuk alá. A boltok
vasredőnyei felszaggatva kunkorodtak az utca fölé és odabent az üzletekben,
homályt és hideg pusztulásszagot árult az üres pult mögött a láthatatlan boltos.
A pék kirakatában egy elhagyott tank álldogált, mintha kenyérért állna
sorba. A borbélyműhely küszöbén cégtábla hevert: »Gyászruhák festése 24 óra
alatt«. Az egyik földszinti ablak havas párkánya mögül két égő szem ügyelt s
közeledtükre szürke macska ugrott nyávogva a kihalt szobába, ahol nem lakott
más, csak a téli fagy és a kongó visszhang.
A Szegedi út sarkán sötét tömeg zárta el útjukat. Sefcsik bácsi előre ment,
hogy megnézze, mi az s integetett, hogy bátran jöhetnek. Egy ló feküdt
keresztbe a járdán. Keskeny fejét egy kapu sarokkövére hajtotta és nagy,
hályogos szeme üresen tekintett a világba, s tompán tükrözte a csillagok pontnyi
fényét. Néhány lépéssel távolabb, hatalmas árnyék ugrott meg előttük, halk
nyerítéssel. Talán a földön heverő ló társa lehetett. Nemrég még együtt húzták a
szódavizes üvegekkel megrakott kocsit, vagy talán egy kátyúba rekedt szekér
istrángjának feszültek. Most magányosan és tehetetlenül botladozott a csattogó
télben és nem értette, mi történhetett a párjával, mért fekszik oly némán és
mozdulatlanul, miért nem mozdul, amikor nedves orrával játékosan megböködi
hóka pofáját. A kapu alatt Gabi megtorpant.
—A zöldinges ! — mondta aggodalmasan. — Megismerheti Ducit.
Tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Nagyanyó leoldotta a kendőjét
s beburkolta vele Duci fél arcát, mintha megsebesült volna. Így mentek le a
pincébe, ahol mindenki megölelgette a megmenekülteket, aggódó kezek
tapogatták végig őket, hogy nem esett-e valami bajuk s röpködtek a kérdések:
nem éhesek-e ? nem szomjasak-e ? nem fáradtak-e ? nem akarnak-e lepihenni a
nagy ijedtség után?
Csak Terebes úr morgott az előtérben, hogy négy ember, ez mégiscsak sok
egy kicsit, amikor már úgyis fogytán van minden élelem.
Csak a zöldinges keringett gyanakodva a jövevények körül. Vizslatott,
szimatolt, mint akinek gyanús valami.
 Csobán néni és anyu azonnal nekiláttak, hogy jó helyet teremtsenek a
meggyötört jövevényeknek. Azok elmesélték, hogyan történt a
szerencsétlenség. Egy nagy roppanást hallottak, a pince a levegőbe emelkedett,
azután megint leesett, a falak megmozdultak és minden elsötétedett. Arra tértek
magukhoz, hogy egy kiskutya nyalogatja nyüszítve az arcukat, majd a
ruhájukhoz kapdosott, így próbálta életre hozni őket. Semmit se láttak, minden
vaksötét volt köröskörül és nagyon féltek, hogy meg fognak fulladni a föld
alatt. De a kiskutya felkapaszkodott a törmelékdombon, kaparni, ásni kezdett,
kis lyukat vájt a beomlott földbe és a lyukon keresztülpréselte magát. Odafönn
megfordult, visszavakkantott a pincébe, mintha azt mondaná, hogy csak
maradjanak nyugodtan, ő segítségért siet, azután eltűnt. Ott kuporogtak a
sötétségben, de legalább tudták, hogy már nem fulladhatnak meg, mert a résen,
amelyet a kiskutya ásott, friss levegő áramlott be s nagyritkán egy-egy rakéta
felvillanó fénye is bevilágított hozzájuk.
A zöldinges az egész elbeszélést gyanakvó arckifejezéssel hallgatta, több
ízben sokatmondóan hunyorított Terebes úrra s végül megkérdezte:
— Kutya, kutya ! Hát nincs annak a kutyának neve ?
— Már hogyne volna! — fortyant fel nagyanyó — amikor Pamutnak híjják.
Pamut felütötte a fejét, mikor a nevét hallotta.
Gabi segélytkérően nézett körül.
Serbán doktor és Sefcsik bácsi — mintha összebeszéltek volna, egyszerre
emelkedtek fel a helyükről és zsebredugott kézzel, közönyös arckifejezéssel
közeledtek a zöldingeshez, aki Pamutra meredt és géppisztolyának a ravaszát
markolászta. Anyu is előbukkant a félhomályból és a zöldinges vállán keresztül
Pamutra pillantott.
Pamut jólesőn nyújtózkodott s aztán a nagyanyó lábához törleszkedett.
—Úgy! — mondta a zöldinges — szóval Pamut. Gondoltam.
Pamut felmordult. A zöldinges feléje rúgott.
— Kuss, te dög! — vicsorogta. Azután elfordult Pamuttól s fogcsikorgató
nyájassággal kérdezte: — És vajon ki ez a szegény kis Tamáska, ez a kedves
kis kisfiúcska, akinek az arcocskája úgy be van bagyulálva, hogy semmi
sem látszik belőle ? Nézzük csak ?
Egy váratlan mozdulattal lerántotta a kisfiú arcáról a nagymama kendőjét.
Amikor a keskeny arcocska előbukkant a kendő alól, anyu, Sefcsik néni és
Varjas bácsi egyszerre kiáltottak fel. Nagy örömmel kiáltották :
—Nini, a Duci! Komlós Duci! Hát te élsz, kislányom ?
A zöldingés arca gonosz mosolyra torzult. Mosolyát még gonoszabbá, és
kegyetlenebbé torzították az arcára vetődő sötét árnyékfoltok.
—Úgy — mondta, szinte élvezve a kisgyerek felett aratott győzelmet —
úgy, szóval a fiatalúr, az a Duci kisasszony. Szökevény, bujkáló, csillagos,,
zsidó. No, majd én elintézem. És elintézem azokat is, akik bujtatni merészelték
ezt az ellenséget és ezzel hátbatámadták a mi hősies küzdelmünket.
Hé, te kölyök, készülj. Megyünk az őrségre. A nyilasházba. Majd ott
elintézünk… Lódulás !
Megmarkolta Duci karját és az ajtó felé taszította. Serbán doktor elébük állt.
—Bocsánatot kérek — mondta nagyon udvariasan — tisztelt Schlam-
peter úr, itt valami tévedés forog fenn.
— Nem forog fenn semmi! — rikácsolta a zöldingés — ez itt egy piszkos
csillagos kölyök. A Komlós kisasszony. Piha.
— Valóban, itt nem is forog fenn semmi tévedés — bólintott Serbán doktor,
ha lehet, még udvariasabban. Még könnyedén meg is hajtotta magát. — Ez a
kisfiú valóban a Komlós Duci nevű kislány. A tévedés ott forog fenn hogy ez a
Komlós Duci nevű kislány egyáltalában nem megy sehova. És, természetesen
ön sem.
— De mennyire hogy megyek ! — tajtékozott a zöldingés. — Ne is.
könyörögjenek, nem ismerek irgalmat. Lódulás, lódulás.
—Teofil — szólt közbe kedélyesen Sefcsik bácsi — ne ugrálj. A végén
úgyis belátod majd, hogy okosabb maradni.
— Úgy! — üvöltött vérbenforgó szemekkel a zöldingés, miközben
géppisztolyával hadonászott — azt szeretném látni, hogy ki tud erről
meggyőzni engem. He? Ki?
— Mi — mondta nagyon egyszerűen Serbán doktor és abban a pillanatban
apu és Sefcsik bácsi kétoldalról megragadták a zöldingest, a karját
hátracsavarták és keményen tartották. A zöldinges szeme kidülledt, de még
mindig: a markában szorongatta a géppisztolyt. Gabi mögéje ugrott és
beleharapott a csuklójába. A zöldingés felnyögött fájdalmában és a géppisztoly
koppanva, hullott a pince betonpadlójára.
— Úgy ni — mondta elégedetten Serbán doktor. — Lám, megmondtam,
hogy ön nem megy sehova. De nem hitt nekem. Ejnye, ejnye. Kérem a kötelet…
A ruhaszárító kötél, amely kevéssel előbb mentőkötélként szerepelt, máris
előkerült. A zöldinges hamarosan guzsbakötve hevert a földön. Serbán doktor
elégedetten nézegette és megjegyezte:
—Ezt már október tizenötödike előtt meg kellett volna tenni. Az egész
nyilasbandával.
Sarkonfordult, bement az éléskamrába és minden magyarázat nélkül kezdte
kihordani a ládákat, zsákokat, papírzacskókat, kosarakat. Mindenki értetlenül
bámulta, csak Gabi és a nagysefcsik ugrottak oda, hogy segítsenek a
cipekedésben. A kamra egykettőre kiürült. Serbán doktor bevilágított a
zseblámpájával, kinyitotta a kamra mindeddig rejtve maradt hátsó ajtaját és
beszólt:
— Minden rendben van, tessék kisétálni,
Mindenki a nyitott kamraajtó felé fordult. Serbán doktor az ajtóra vetítette
zseblámpája fénysugarát. És a fehér fényben, kissé hunyorogva, megjelent
Csobán bácsi. Utána Komlós bácsi.
— Andriskám ! No végre, valahára ! — örvendezett Csobán néni és a férje
nyakába borult.
— Apu! — sikoltott félig sírva, félig nevetve Duci és Komlós bácsihoz
rohant.
—Vén csont! — kiáltotta Csobán bácsi és úgy megszorongatta Csobán
nénit, hogy beleropogtak a bordái.
—Kislányom! — ujjongott Komlós bácsi és felkapta Ducit, egészen a
mennyezetig.
Sokan éljeneztek. Néhányan meghatottan köszörülték a torkukat. Valaki
szipogott. A zöldinges hallgatott és a földről gyűlölködő tekintettel méregette az
örvendezőket. Serbán doktor hozzálépett.
—Most majd egy időre helyet cserél velük, azt hiszem — mondta —
remélem, nincs kifogása ellene?
A zöldingesnek nem volt kifogása, legalábbis nem közölte. Serbán doktor
tehát megértően bólintott:
—Hallgatását beleegyezésnek tekintem. Kérem, fáradjon velem.
Gabi megragadta a zöldinges egyik lábát. Dénes megragadta a zöldinges
másik lábát. A nagysefesik megragadta a zöldinges tarkóját. Gyurika
megragadta a zöldinges fülét. És félig emelve, félig a földön vonszolva, Serbán
doktor után hurcolták Schlampeter Teofilt. Serbán doktor a szalmazsákra
mutatott. A sejtegyesület a szalmazsákra dobta nehéz terhét.
—Itt nem zavarja majd senki — mondta Serbán doktor a zöldinges
nek. — Elég ideje lesz gondolkodni azon a sok gazságon, amit elkövetett.
No, gyerünk!
Az ajtó becsukódott mögöttük. A zöldinges magára maradt.
A pincében vakító világosság fogadta a visszatérőket. Az asztalon valódi
gyertyák lobogtak, a Sefcsik-féle olajmécses szégyenkezve pislákolt és
füstölgött tündöklő fényük mellett. Terebesék kivételével mindenki ott
szorongott az asztal körül és Csobán bácsi, Duci és Komlós bácsi felváltva
mesélték kalandjaikat: szökésüket meg életüket nagyanyó házában és a titkos
helyiségben, közvetlenül az éléskamra mögött. Komlós bácsi mélyet sóhajtott.
—Csak anyuról tudnék valamit — mondta, bánatosan és megsimogatta
Duci rövidrenyírt haját.
Duci bizakodva felnézett rá és teljes meggyőződéssel mondta:
—Ne búsulj apu, majd a gyerekek megtalálják.
S különös módon, ezúttal senki sem mosolygott Duci szavain. Inkább még
bólintottak. Ültek a gyertyák lobogó fényében, hallgatták a fentről tompítottan
szűrődő zajokat, robbanásokat s lehetséges, hogy azt gondolták: nincs semmi
baj, majd a gyerekek megtalálják, ha meg kell találni...
A gyertyákat hamarosan elfújták, csak a Sefcsik-féle olajmécses szűkös
fénye libegett tovább a pince falain. A nyugalom, a béke szelleme költözködött
a szegényes és szűk fekhelyek közé azon a kis ajtón, amelyet Serbán doktor tárt
ki. A csattanások is szinte lágyabbak, a robbanások is szinte tapintatosabbak
lettek. Valahol, odafönt vad kurjongatás harsant, azután elhalkult, suttogássá
csendesedett — még a háború is szinte megkedvesedett ezen az éjszakán.
Vidáman ébredtek másnap reggel. Jókedvű tréfák, könnyű gyermek-kacajok
lebbentek az olajmécs kormával kevert levegőben. Csobán bácsi dörmögő
hangja is megszólalt és Komlós bácsi Ducival hancúrozott, nagy nevetve. Csak
Terebesék ültek fancsali képpel, de nem tudták elrontani a többiek örömét,
ellenkezőleg, aki csak rájuk nézett, abból még harsányabban tört ki a vidámság.
Reggeli közben Serbán doktor megemlítette, hogy ideje lesz valami
ennivalót szerezni. Ki tudja, meddig tart még az ostrom, ki tudja, meddig kell
még várni a szabadságra és szabadulásra. Apu azt javasolta, hogy szállítsák haza
az este látott lovat, nagyon jó a húsa, különösen a vesepecsenye remek, délben
már tápláló levest főzhetnek belőle. Csobán bácsi is bizonygatta, hogy a lóhús
nagyon jó, ő tudja, hogy Pesten már rengeteg lovat megettek az ostrom kezdete
óta. Gyurika sírvafakadt és azt mondta, hogy ő nem eszik pacit, ne bántsák a
szép kis pacikat, azokat ő nagyon szereti. És Pamutot se egyék meg.
Megmagyarázták neki, hogy az a ló nagyon rossz paci volt, mindenkit meg
rúgott, mire Gyurika nagynehezen megnyugodott és beleegyezett, hogy meg
egyék azt a rossz, rúgdalódzós pacit.
Kora délelőtt el is indultak, fejszével, nagy konyhakésekkel, kosárral
felszerelve, az utcai lómészárszékbe. Az udvaron valami szokatlant észleltek.
Körülnéztek, hosszan figyeltek, gyanakodva forgatták a fejüket jobbra balra,
idegesen topogtak s a hó halkan csikorgott a lábuk alatt.
— Milyen csönd van — rnondta halkan Sefcsik bácsi.
Igen, szokatlanul nagy volt a csend. Távolból hallatszott ugyan ágyúzás is,
géppuskaropogás is, de a közelben semmi sem mozdult.
Lábujjhegyen lépegettek a kapuig, a frissen fagyott hóban. Kitekintettek a
hólepte utcára, amelyen szélesen terpeszkedett a csend. Semmi sem rezdült.
Néha egy-egy hópehely hullott le valamelyik ereszről, hosszan kerengett,
forgott a levegőben, míg aláereszkedett és puhán megült a társai között. De zajt
ez a könnyű mozgás sem ütött. A futóárok az utca végében némán és üresen
tátogatott széles szájával a szürke ég felé. Mellvédje tetején egy magányos
ágyúcső meredt komoran és elhagyatottan. Félelmetes és sokat sejtető csend
terült az egész vidékre. Mintha valami készülődne a csend mögött, valami
teljesen ismeretlen, amiről nem lehet tudni, hogy jó lesz-e vagy rettenetes.
Jóideig álldogáltak, várva, figyelve. Végre mégis rászánták magukat.
Nekivágtak az utcának s majdnemhogy futólépésben indultak el. Nem kellett
messzire menniük. Közvetlenül a futóárok előtt — mintha csak az ő kedvükért
terítették volna le — egy lótetem feküdt a havon. Talán ugyanaz a sárga volt,
amelyet az éjszaka ugrasztottak el társa mellől, Lehet hajnalig bolyongott,
magányosan és tanácstalanul, míg egy repeszdarab leterítette. Ó, sokat lehetett
volna ezen gondolkodni... De most nem volt idő a töprengésre. A fejsze, Sefcsik
bácsi ügyes kezében lecsapott s a havon megnyílt az utcai mészárszék.
Javában dolgoztak, hogy friss húst biztosítsanak mindenki számára, amikor a
munka zaja odacsalt egy kopott kis anyókát. Kezében kis tányér volt s egy
életlen kis gyümölcshámozó kést szorongatott száraz ujjai között. Egész
lényével ezt mondta:
— Mennyi kell, istenkém, egy ilyen kis öregasszonynak. Csak egy
falatocska, egy pár deka hús. Annyi, amennyit ezzel a kis késsel le tudok
kanyarítani, annyi, amennyi erre a tányérkára fér…
Félénken közeledett, leguggolt a hatalmas, többmázsás hústömeg mellé és
életlen késecskéjével nyiszálni kezdte az egyik combot. Sefcsik bácsi nézte,
nézte ezt a gyámoltalan kis öregasszonyt, addig nézte, amíg elfacsarodott a
szíve. Nagyot kiáltott, a fejszével lecsapott és kivágta a legjobb ízű darabot, a
vesepecsenyét, pedig Sefcsik néni szigorúan meghagyta, hogy azt feltétlenül
hozzák haza. Megfogta a pirosló húst és a nénike kezébe nyomta. A nénike
nézte az ajándékot és nem akarta hinni, hogy igaz. Öreg ujjai megtapogatták a
vesepecsenyét.
— Pörköltnek... — mondta reszkető hangon — pörköltnek a legjobb.
Roston sütve is finom, hagymával... De nem az én fogaimnak ...
— Vigye, mamuskám, a magáé — mondta Sefcsik bácsi.
Az öreganyó körülnézett. Talán attól tartott, hogy a többiek nem egyeznek
bele s elragadják tőle a régen látott húst, amelynek ízét szinte már érezte
cserepes ínyén. De körülötte mindenki bólintott.
— Ó !— tört fel a kiáltás a nénike ajkáról. Melléhez szorította a húst,
sarkonfordult és eltipegett a hóban, hátra se nézett, nehogy meggondolják és
visszakérjék ...
Most már egy-kettőre végeztek. A kosarat telerakták leveshússal, pörkölt-
hússal, darálthúsnak valóval, combbal, szeggyel, májjal és hazafelé igyekeztek.
— Húsunk már van, bőven — örvendezett Sefcsik bácsi. — De
lisztünk, zsírunk, egyebünk fogytán van. Még a só is kevés...
— Van elég Rosmeyeréknél — kottyantott közbe
Gabi.
— Mit beszélsz ?! — torpant meg Sefcsik bácsi.
— Az igazat! — szólt Csobán bácsi. — A magam
szemivel láttam, amikor a nyilas őrjárat elől elrejtőztem Rosmeyeréknél, hogy
dögivei van ott minden.
— Tiltakozásomat jelentem be — mondta reszkető
hangon Terebes úr — ami ott van, az nem a miénk, hanem egy szorgalmas
üzletemberé ...
— Aki hazaáruló módjára Németországba szökött —
mondta Sefcsik bácsi. — De ha megnyugtatja, majd nyugtát hagyunk ott.
— Kérem belevenni, hogy részemről semmihez se
nyúltam — mondta Terebes úr.
— Belevesszük — nyugtatta meg Csobán bácsi — és ha Rosmeyer úr
valaha visszajön, illetve, ha egyáltalában vissza mer jönni, akkor megfizetünk
neki mindenért. Gyerünk csak.
Benyitottak Rosmeyerékhez. Gabi számára különös, viszolygó érzés volt, ott
járkálni a kihalt szobákban, a recsegő padlón, a fagytól pattogó bútorok között,
amelyeket olyan jól ismert. Az agyonlőtt gépzongora némán álldogált a
sarokban, a padlón, vakolat és faltörmelék alatt töröttüvegű festmények és
fényképek hevertek, a nyitott szekrények üresen tátongtak. Mindent por,
törmelék és jeges nyirok borított.
Az éléskamrában zsírt leltek, nagy kék bödönben, cukrot ládaszám, lisztet
puffadt zsákban. Szakadásig rakodtak és óvatosan cipelték le drága terhüket a
nyikorgó lépcsőn.
Ebben a pillanatban megingott a pince hátsó fala. Alul, a sarokban kidőltek a
téglák és a résen vad, sötét alakok áramlottak be valahonnan. Torokhangú
kiáltásokkal biztatták egymást, keresztüldübörögtek a pincén s a másik
sarokban, ott, ahol piros keretben ez a szó virított »VÉSZÁTJÁRÓ«,
puskatussal megdöngették a falat. A téglasor csattanva kidőlt s a sötét alakok,
kezükben lövésre készen tartott fegyverrel, gomolygó téglapor felhőjében sorra
buktak le a mélybe, miközben türelmetlenül ordítozták : »Los ! Los! Schnell!
Schnell!« A következő percben a pince ismét üres és csendes volt.
Mégsem mozdultak, mintha tudták volna, hogy még következik valami.
Visszafojtott lélegzettel álltak és vártak. Hallgatták, hogy a lépcsőn nehéz léptek
dübörögnek lefelé.
A pince ajtaja csattanva kitárult. Két hófehérruhás alak lépett a pincébe.
Vállukon lazán csüngött a fegyver, mintha csak sétára indultak volna.
Érthetetlen nyelven beszéltek egymással. Zseblámpájukkal körbevilágítottak a
félhomályban. Amikor a lassan körbesétáló fénysugár Terebes úrra hullott,
Terebes úr felpattant és mindkét kezét a magasba lökte. Terebes úr megadta
magát! A fénysugár rezzenve megállt Terebes úr magasra emelt karján. A
fehérruhások rámeredtek és kitört belőlük a nevetés.
—Hahaha — nevettek a fehérruhások és lezökkentek a mellettük álló
székre —, hihihi, hahaha, bruhaha !
Ezt már mindenki megértette, akármilyen nyelven mondták is. Gyurika
halkan kuncogni kezdett. Azután Duci ajkáról is nevetés röppent fel. Egy
pillanat és már nevetett Csobán néni is, meg Gabi is, meg Sefcsik bácsi is.
Serbán doktor elmosolyodott, Komlós bácsi hahotázott, Varjasék az oldalukat
fogták, és nevettek, vidáman, hangosan, jóízűen, a térdüket csapkodva,
elfulladva, a régen nélkülözött nevetés jóízét élvezve, nevettek, nevettek. Csak
Terebes úr állt, komoran és bárgyún, a mennyezet felé lökve két kezét, még
akkor is, amikor a két vidám fehérruhás már régen eltűnt a vészátjáróban.
Még ebédközben is fel-felkuncogott egy-egy hang, de a vidámság
bugyborékolva belefulladt a levesbe, amelynek ma olyan különös, csodálatos
jóíze volt, mintha a lóhús hizlalt marhahússá vagy aranyló tyúkhússá változott
volna a mosókonyha üstjében.
Délután a sejtegyesület fontos tanácskozásra gyűlt össze a pince előterében.
—Arról van szó — kezdte az elnök —, hogy új tagokat válasszunk a
sejtegyesületbe.
 —Kicsodákat? — kérdezték csodálkozva.
— Ajánlom — folytatta Gabi ünnepélyes komolysággal — ajánlom, hogy
válasszuk be a sejtegyesületbe tagnak a két fehérruhást.
— Éljen! — harsogta a sejtegyesület. — Éljen! Éljen!
— Szót kérek — mondta a nagysefcsik —, én rám, mint főtitkárra
tartozik, hogy értesítsem az új tagokat, hogy tagok lettek. De hogyan
értesítsem őket. Még a nevüket sem tudom, nemhogy a címüket.
— Ők akkor is tagok, ha nem is tudnak róla — mondta Gabi. — Mégpedig
nem is közönségesek, hanem pártoló tagok.
—Éljen! — harsogta a sejtegyesület.

Gabi és a nagysefcsik azonnal nekiültek és a házifeladat-füzet utolsó lapjára

szép, díszes okiratot rajzoltak arról, hogy a sejtegyesület pártoló tagjává
választotta a két vidám fehérruhást.
A díszoklevelet kifüggesztették a kapura, azzal a berozsdált rajzszeggel,
amelyen addig egy cédula fityegett, kifakult betűivel hirdetve, hogy
Csobánéknál rendes fiatalembernek tiszta bútorozott szoba kiadó. Éppen
végeztek a nehéz és fontos munkával, az okirat ott díszelgett a kapun, büszkén
hirdetve országnak-világnak, hogy a sejtegyesület pártoló tagjává választotta a
két fehérruhást. Ekkor bukkant fel a kapuban Serbán doktor, Komlós bácsi,
Csobán bácsi, apu és Sefcsik bácsi.
Megcsodálták a díszoklevelet és ők is aláírták, hadd tudja ország-világ,
hogy őket is pártolta a két fehérruhás. Azután mélyen belélegezték a friss
hószagú levegőt és az alkonyatot kémlelték. Valamerről, a Duna felől hatalmas
tűzoszlopok törtek a magasba.
— Szörnyűség! — mondta nehéz sóhajjal Sefcsik bácsi. — Micsoda
borzalmas pusztulás. Mindent elpusztítottak az elvetemültek.
 — Ötven év. Száz év! — dörmögte Csobán bácsi. — Annyi kell, amíg
újra felépülhet minden. Ki fogja jóvátenni ezt a rengeteg gazságot. Ki fogja
valaha is felépíteni ezt a rengeteg romot?
Serbán doktor jobbjával átkarolta Gabit, balját a nagysefcsik vállára tette és
a sötétbe nézett. A távoli tűzfény pirosra festette arcát, amelyen bizakodó
mosoly ömlött el.
—Hát ha más nem — mondta, miközben jobbkeze mutatóujját titokban
begörbítette és szemével cinkosán Gabi felé vágott — ha más nem, akkor...
majd a gyerekek.

MÁSODIK RÉSZ
IGAZAN GYEREKJÁTÉK

X. FEJEZET
BESZÉLGETÉS AZ ILLETŐVEL
Elaludni sokféleképpen lehet. Például úgy, hogy az ember lefekszik
betakarózik, behunyja a szemét, jóéjszakát kíván és már alszik is. Továbbá úgy
is el lehet aludni, hogy az ember nyitott szemmel fekszik az ágyban és nézi a
falat, amelyen megjelenik egy illető, mélyen meghajtja magát és orrhangon
dúdolni kezdi, hogy »Este van már, késő este«. Ezután az Illető átalakul olyan
vad oroszlánná, amilyen csak az állatkertben és a Szaharában van. Feltűnik
mellette egy szép szökőkút, amelyből fekete víz csobog, teljesen hangtalanul,
majd pedig látható lesz egy nagy, tintaszínű repülőgép és végigsuhan a falon.
Mire elér a sarokba, oda, ahol a ruhásszekrény ropogtatja a fájós hátát, kiderül,
hogy mindez csak árnyék ... De az ember ezt már nem tudja, mert addigra az
ember régesrégen alszik. Azután úgy is el lehet aludni, hogy az ember százig
számol magában, az se baj, ha az ember történetesen még kisgyerek és nem tud
százig számolni, mert harmincötnél úgyis elnyomja már az álom. Azután úgy is
el lehet aludni, hogy... egyszóval elaludni sokféleképen lehet.
Gabi például úgy aludt el, hogy egyáltalában nem aludt el, hanem
belemeredt abba a mélysötét sarokba, ahol az a bizonyos ruhásszekrény
ropogtatja fájós hátát. Belemeredt a sötétségbe és elalvás helyett különös
dolgokat látott. Pedig a szobában nagyon sötét volt, majdnem olyan sötét, mint
egy színültig teli tintásüveg fenekén, éjszaka. Mert a töröttüvegű ablakokat
deszkával szegezték be, és még szerencse, hogy akadt elég deszka, mert igaz
ugyan, hogy a fa nem bocsátja be a világosságot, de legalább nem ereszti ki a
meleget sem. A szobában pedig kellemes, langyos meleg terjengett s a
levegőben még ott lengedezett a nemrég elfújt gyertya zsírosszagú füstje is.
Gabi tágra-nyílt szeme lassan-lassan hozzászokott a sötétséghez és akkor az
ablakot borító deszkák között világosabb sávokat fedezett fel: az égbolt ezüstkék
sávjait, amelyek megcsillantak a deszkák közötti keskeny hézagokban.
A csíkok egyszer csak tűzszínben felvillantak, mintha lángrakaptak volna a
deszkák. Hatalmas dörrenés rázta meg a házat, majd egy irdatlan nagy
rekedttorkú kutya, gyors, szaggatott, érces hangon felugatott. Azután ismét
csend lett s a deszkák piros tüze is kihunyt.
Gabi felnézett a falra. Az Illető ott álldogált, magastetejű fekete kalapban s
ezúttal hosszú, koromfekete szakállt is növesztett.
— Ez az aknavetőnk volt — magyarázta neki Gabi szakszerűen és
elégedetten.
Az Illető hangtalanul bólintott, Gabi pedig néhány mozdulattal még jobban
befészkelte magát a dunna alá és jóízűen elmosolyodott arra a gondolatra, hogy
mégiscsak más dolog, odahaza feküdni a lakásban, földszint három, a kaputól
jobbra, igazi szobában, igazi ágyban, mint a pincében, valami összetákolt
priccsen. Pedig tagadhatatlan, hogy a pince is nagyon érdekes volt. Igaz, amíg
odalent lapultak, a ház minden ablaka betört, a kapu egyik szárnya kifordult a
sarkából, mintha állandóan vendéget várna, a villanylámpák kialudtak, a
vízvezetékcsövek kiapadtak. A szobák padlójára por és törmelék repült, nagyapa
képét, amely az ablakkal szemközt függött, aknaszilánk ütötte át, éppen a
homloka közepén, a sarokban álló ruhásszekrény ajtaját pedig egy hatalmas kéz
— alighanem a légnyomásé — kitépte s a földre hajította. A szekrény most ott
rostokolt a sarokban, kitárt mellel és úgy festett, mintha kizárólag arra várna
csupán, hogy felhasogassák és a tűzre vessék.
Gabi úgy képzelte, hogy a vaksötét szobában pontosan látja a szekrény
tátongó mellét, amely homályos volt, mint a pincelejárat. Sőt, varázsütésre
teljesen át is alakult pincelejárattá s a mélyéből halvány fénysugár kúszott elő.
A halvány fényben bizonytalan körvonalú, imbolygó árnyékú alakok jelentek
meg. A fény erősbödött s Gabi majdnem felkiáltott, mert felismerte Sefcsik
bácsit és Sefcsik nénit, akik egymást átölelve lépegettek fel a pincéből. Sefcsik
bácsi batyut cipelt a hátán s visszaszólt a mélységbe:
—Nekünk elég volt már a pincéből. Mi hazamegyünk.
Olyan volt, mint a moziban. Gabi kényelmesen elhelyezkedett a párnáján,
hogy jobban tudjon figyelni az előadásra. De sietnie kellett, mert máris felfelé
törtetett a három Sefcsik, névszerint a nagysefcsik, a középsősefcsik és a
kissefcsik, őket Serbán doktor követte s a lába alatt kis fehér gombolyag ugrált:
Pamut. A mélyből egy ismerős hang kiáltott rá:
—Pamut! Ide hozzám. Pamut!
A gombolyag megfordult s visszagurult a pincébe.
—Tetszik látni — mondta Gabi az Illetőnek — most jövök én.
És valóban jött is, különböző csomagokkal megrakodva, kilépett a pincéből,
vagyis a szekrényből s a három Sefcsik után kiáltott:
—Majd a gyerekek.
— Majd a gyerekek — válaszolta hangtalanul az Illető a falról, mintha csak
ő is tagja lenne a sejtegyesületnek. Látszott az orrán, hogy kérdezni szeretne
valamit, de hang nem jött ki a száján, lehet, hogy nem is volt szája.
Gabi azonban megértette a kimondatlanul maradt kérdést is. Alighanem az
Illető orráról olvasta le, amely váratlanul megnövekedett és elvékonyodott.
Éppen ezért máris magyarázta:
—Tetszik látni, mindenki feljött ma a pincéből, mert már messze van a front,
azt beszélik, hogy az Aréna útnál, úgyhogy felköltöztünk. Mindenki nagyon
örült, csak nagyanyó szomorodott el, majdnem sírt, mert nincs lakásuk, nem
tudta hova menjenek. A lebombázott kis házba nem mehettek vissza. És akkor a
Komlós bácsi azt mondta, hogy ne szomorkodjanak, hanem jöjjenek
mindnyájan hozzá és lakjanak vele az emeleten. Duci is otthont talált náluk,
amikor nem volt otthona, hát az ő otthona is nyitva áll előttük. Szipó erre
szipogott, de nem a meghatottságtól, dehogyis, hanem azért, mert ilyen csúnya
szokása van, a Milka pedig megcsókolta Komlós bácsit és neki akarta adni a
rongybabáját, aminek már régen nincsen feje, de azért nagyon szép. Nagyanyó
azt mondta, hogy köszöni, de felsóhajtott, hogy ha ő még-egyszer a kisházban
élhetne, az lenne a legnagyobb boldogsága.
Gabi befejezte s az Illetőre pillantott, hogy értette-e? Az bólintott és
kíváncsian fordult a szekrény, vagyis a pincelejárat felé. Gabi azonnal tudta,
hogy az Illető hiába figyeli a pincét, mert akiket vár, azok láthatatlanok, azaz
valójában láthatók, de csak akkor, ha az Illető lemegy a pincébe, hogy
megnézze őket.
—Kérlek, Illető — mondta épp ezért — hiába nézel, mert a Schlampeter
nem látszik, ő még mindig be van zárva a titkos helyiségben. És Terebesék
sem látszanak, mert ők azt mondták, hogy nem kell úgy sietni, hátha még
visszajönnek a német katonák, meg a nyilaskeresztesek, de őrájuk ne adj
semmit, róluk igazán mindenki tudja, hogy milyen emberek. Egy cseppet sem
örültek, amikor jöttek a fehérruhások, akik legyőzték a Schlampeteréket.
Azt hiszem a dísztagságot is Terebes úr tépte le a kapuról. De nem baj, mert
a fehérruhások úgyse tudnak magyarul, csak oroszul...
Az utcáról ismét felhangzott az a rekedt, érces ugatás.
—Tetszik hallani — intett az Illetőnek Gabi — ők azok, aknavetőjük
van, de ágyújuk is meg minden, ami csak kell. Már két napja itt áll az ágyújuk,
éppen a kapu előtt. Ők vigyáznak ránk, hogy ne történhessen semmi bajunk
és ezért határoztuk el, hogy ma felköltözködünk a pincéből... de erről már
meséltem neked.
A falon bólintott az Illető. A feje dagadni kezdett, akkorára nőtt, mint az
egész szoba. Gabi nagyot ásított, s azt mondta jóéjszakát, a fal felé fordult, a
fülére húzta a dunnát és meg sem várva az Illető válaszát, máris elaludt.
A ruhásszekrény, amely átmenetileg mint pincelejárat szerepelt, most
nagyot reccsent és visszaváltozott szekrénnyé.
Viszont a pincelejárat, odakünn az udvar mélyén, olyan feketén ásított
kitárt ajtajával, mint egy üres szekrény.
 A pincelejáratból suttogó hangok szálltak az éjszakába.
Terebesék beszélgettek halk hangon az üres pincében, amelynek falaira
óriási, lengedező árnyékokat vetett egy szál pislogó gyertya.
—Ágyúznak! Hallod? — kérdezte Terebes úr.
—Hallom — felelte Terebesné.
—Ezek a mi szövetségeseink. Hitler felmentő csapatai, amelyek eddig
födalatti alagutakban rejtőztek, hogy meglepjék az ellenséget. Tisztán meg
lehet ismerni az ágyúikat. Már Kispestnél állnak.
—Igazán ? — lelkendezett Terebesné. — Honnan tudod ?
— Hallod, szívem — fölényeskedett Terebes úr — ezt aztán igazán
mindenki tudja. Most bevetik a titkos fegyvereket is és aztán a tisztelt Serbán
úr, meg a társai csodálkozhatnak majd.
— És milyen az a titkos fegyver? — érdeklődött Terebesné.
Terebes úr tudományos arckifejezést öltött:
— Hát, kérlek, fiacskám, a titkos fegyver lényegileg olyan fegyver
ugyebár, amelyről senki se tud, egészen addig, amíg használni nem kezdik.
Titkos értesüléseim szerint körülbelül akkora, mint egy kétemeletes ház,
valamivel nagyobb is talán. Olyan alakja van, mint egy vízitorpedónak, a föld
alatt száguld és nagyjából ilyen hangot ad: u-u-u-hu-hu-hu! Majd magad is
meglátod.
— Biztosan? Gedeon, biztosan?
— Ha mondom. Ezt ma már a gyerekek is tudják. Ha nem hiszel nekem,
megkérdezheted Schlampeter barátunktól, ő is megmondhatja.
— Tőle nem kérdezhetem, mert be van zárva.
— Majd kiengedjük! — jelentette ki Terebes úr. — Igazán felháborító,
hogy egy ilyen derék, talpig becsületes embert, mint ez a Teofil, csak úgy
egyszerűen bezárnák. Kötelességünk összetartani. Ki fogjuk engedni. Aztán, ha
itt lesznek a titkos fegyverek, majd ő is tanúskodni fog, hogy mi mindvégig
hittünk a győzelemben és Hitlerrel tartottunk.
— De bezárták — aggodalmaskodott Terebesné. — A kulcs pedig náluk
van.
— Éppen ezért kell kiszabadítani — határozott Terebes úr, ellentmondást
nem tűrő hangon. — Ez éppen a legjobb alkalom.
Felvette az asztalról a gyertyát s körbe világított a pincében. A sarokban
megcsillant valamin a gyertya fénye. A kisfejsze volt az, amivel Terebes úr
titokban fát aprított a közös konyha részére. Terebes úr felragadta a fejszét és
bement a hátsó pincébe, a mángorló, azaz a titkos helyiség ajtajához. Száját a
kulcslyukra illesztette és suttogva beszólt:
— Schlampeter barátom! Teofil! Alszik?
Az ajtó túlsó oldaláról nyöszörgő hang válaszolt:
— Kérem, én nem csináltam semmit. Ne tessék engem bántani. Én csak
cselfogásból jártam zöld ingben meg géppisztollyal, hogy minél több üldözöttet
tudjak megmenteni. Én a légynek se vétettem.
 — Úgy! — sziszegte haragosan Terebes úr — de hiszen mindenki úgy
tudta, hogy kegyed valóságos hős volt október tizenötödikén, amikor a
nyilaskeresztesek hatalomra jutottak. Hogy nem ismert irgalmat, kegyelmet.
— Hazugság! Rágalom! — nyöszörgött az ajtó túlsó oldalán a zöldinges.
— Én senkit se bántottam, én olyan jó voltam a sárga csillagosokhoz meg a
kommunistákhoz, mint egy falat kenyér. Én gyűlöltem Hitlert. És az aranyórát,
a kerékpárt, a sok ékszert mind ajándékba kaptam, hálából, mert azt mondták:
ez a Schlampeter Teofil csupa jóság, aranyból van a szíve nekije.
— Mondhatom, gyönyörű — háborgott Terebes úr — magában is
csalódtam, maga Schlampeter! Én mindig azt hittem, hogy maga a mi
emberünk. Ki akartam szabadítani, mert már Kispesten vannak Hitler elrejtett
csapatai és hozzák a titkos fegyvereket. De ha maga ilyen piszkos alak...
—Halló! Ki beszél ott? — hallatszott az ajtó mögül a zöldinges
kétségbeesett ordítása.
—Itt Terebes — felelte Terebes úr.
— Könyörgök! Terebes úr! Méltóságos uram! — siránkozott az ajtó
mögött a zöldinges — ne hagyjon itt a fogságban. Nem tudtam, hogy maga
beszél. Ha mondta volna, akkor én is mondtam volna, hogy igenis sohase
ismertem irgalmat és könyörület nélkül elintéztem minden ellenségünket.
Most már hiába beszél. Már késő — mondta zordonan Terebes úr.
— Segítsen! Könyörüljön rajtam — jajveszékelt az ajtó mögött Schlampeter
— elvégre az ember igazán nem tudhassa, kivel beszél ebben a sötétségben. Ha
akarja, én elárulom, hogy negyvenkét embert végeztem ki ezzel a két
kezemmel, hogy gépfegyverrel harcoltam október tizenötödikén, hogy ne
legyen béke ... És az én jelszavam ma is bátorság!
 —Bátorság! — visszhangozta Terebes úr.
— Igen, bátorság ! De nekem végem van, ha nem segít — siránkozott az
ajtó mögött Schlampeter Teofil. — Mert ha elcsípnek akkor nékem lőttek,
vagyis kampec. Mert én olyan ember voltam ...
— Ez már másképpen hangzik — mondta Terebes úr, — ezzel kellett volna
kezdem. Egyébként, őszintén nagyrabecsüllek, szervusz, Teofil, kérlek alássan.
Szerbusz, kedves bátyámuram, részemről a szerencse — nyájaskodott a bezárt
Schlampeter.
—Most pedig ki foglak szabadítani, mert egy igazi hős vagy — közölte
Terebes úr.
Dolgozni kezdett a kisfejszével. Nem nagyon szokta az effajta munkát, bár
némi gyakorlatot szerzett favágás közben. A kisfejsze csattogott, az ajtó
döngött, Schlampeter könyörgött, hogy halkabban, óvatosabban, mert még
meghallják, de eredmény alig mutatkozott. Terebes úr homlokáról szakadt a
verejték, mikor nagysokára, keserves küszködés után az ajtó feltárult. A
pincében megjelent Schlampeter Teofil, teljes életnagyságban. Felemelt karral
köszönt, majd megszorította Terebes úr kezét, amelynek tenyere fel-hólyagzott
a kisfejsze nyelétől. Schlampeter kijelentette, hogy nem fog megfeledkezni
Terebes úrról, amikor elérkezik az ideje.
 —Erre számítok is, édes öcsém — mondta Terebes úr. Felvezette
Schlampetert a nyikorgó lépcsőn s kilesett az udvarra.
A ház békésen és sötéten aludt.
Az égen most is kaszáltak még a hosszú póklábak, a reflektorok ezüstszínű
fénycsóvái. Távolból géppisztolykelepelés és tompa ágyúdörej hallatszott. Az
udvar letaposott hava hidegen csillogott a sötétségben. A bedeszkázott ablakok
mögül egyetlen fénypontocska sem villant. A megvakult ház üres szemekkel,
komoran meredt az éjszakába. Pedig a megtépázott falak, a vaksin bámuló
ablakok mögött boldog, békés emberek aludtak és nyugodt lélegzetvételük
egyenletes zaja barátságos, meghitt hangokat röpített fel a homályos szobákban.
A földszinten, a házmesterlakásban Varjasék aludtak és arról álmodtak,
hogy nemsokára teljesen véget ér a háború és akkor hazajöhet a Lali, aki már
két éve katonáskodik.
Klimkóék is aludtak. Anyu arról álmodott, hogy a lakásban ismét ragyog
minden, ő ebédet főz a konyhában és aput várja haza a gyárból. Apu arról
álmodott, hogy megint ott áll a gyár kapujában, reggel van, jönnek a munkások,
csupa jóismerős és jóbarát; ő mindenkinek köszön, neki is visszaköszön
mindenki, azután jön a nyilas katonai parancsnok, aki az egész anyagraktárt,
meg az összes gépeket el akarta lopni Hitler számára, alig tudták megmenteni a
körmei közül. Annak egyáltalában nem köszön, hanem elkergeti és a gépek
dolgozni kezdenek. Gabi is álmodott. Arról, hogy a sejtegyesületet átalakították
békeegyesületté és nagyszerű dolgokat vittek véghez, olyan nagyszerűket, hogy
olyanokat még álmodni sem lehet és Serbán úrnak, a tanácstagnak is nagyon
tetszettek. Pamut Gabi ágya alatt feküdt és arról álmodott, hogy találkozott azzal
a feketeruhás német katonával, aki revolverrel rálőtt. Megismerte a szagáról és
most bosszút állt rajta, nagyot harapott a lábikrájába. Álmában a fogát
csattogtatta, szaggatottan felmordult, majd haragosan megugatta a németet.
—Jaj! Jajaj! — jajgatott suttogva Schlampeter a pinceajtóban — hallod,
kérlek? Felfedeztek. Már ugat az a dög.
— Végünk van! — rémült meg Terebes úr és hanyatthomlok lerohant a
lépcsőn.
De akármilyen gyorsan szedte is a lábát, Schlampeter utolérte és a fülébe
sziszegte:
— Agyon kellett volna verni azt a bestiát!
A bestiát felriasztotta saját ugatása. Azonnal megállapította, hogy nincs a
közelben semmiféle ellenség, odahaza van a gazdájánál, a lehető legjobb
helyen, az ágy alatt. Megcsóválta a farkát, de igazán csak magánszorgalomból,
hiszen olyan sötét volt, hogy úgyse lehetett meglátni, azután megnyalta Gabinak
az ágyról lecsüngő kezét, fejét a mellső lábaira fektette s tovább aludt.
Aludtak Kolbáék is meg az ikrek is. Mica azt álmodta, hogy idősebb az
ikertestvérénél. Viszont Ica azt álmodta, hogy ő idősebb az ikertestvérénél.
Aludt Rezik néni és aludt Gyurika is, aki nem álmodott semmit, de olyan
édesdeden szunnyadt, hogy egy csepp nyál kicsordult a szája szélén.
 Serbán doktor roppant barátságosan aludt. Álmában jóindulatúan
mosolygott s kerek arcáról lemosta az álom azt a keserű kifejezést, amely két
nap óta borongott rajta. Szemüvege az éjjeliszekrényen virrasztott és alvó
gazdája felé fordulva figyelt. Serbán doktor azt álmodta, hogy a rombadöntött
házak sorra felépülnek, a sok szenvedéstől sápadt és sovány emberek arca
megtelik és kipirul a szabadság napsütésében. Azt álmodta, hogy eltűnnek
mindazok, akik miatt oly sok baj és szenvedés sújtotta hazáját. Hogy
elbujdosnak azok, akik sohasem dolgoztak, csak lefölözték mindennek a javát. S
hogy a munka emberei szerszámmal, ekével és tollal nekilátnak és boldog
országot teremtenek. Látta, hogy ujjongó tömeg ünnepli a szabadságot és a
békét, ő is ott halad az ujjongó tömegben és összetalálkozik valakivel, egy
rozsdabarna hajú, magas, szép leánnyal, aki oly nagyon kedves a szívének s
akiről szomorú komor hírt kapott, még a pincében, de, lám, a hír nem volt igaz!
S azt álmodta, hogy mindez nem álom, hanem valóság...
Aludtak az emeleten Sefcsikék. Sefcsik bácsi azt álmodta, hogy ott áll ismét
kedves esztergapadja mellett, amely berozsdásodott s belepte a por. Ő gyöngéd
szeretettel tisztítgatja, olajozza minden kis részecskéjét, megvizsgálja a
fogaskerekeket, fényesre törölgeti a szíjtárcsákat. S körülötte, mindenütt, az
egész nagy gépműhelyben, tisztogatnak, javítgatnak a szaktársak, hogy
hamarosan megindulhasson a vidám, szapora munka. A három Sefcsik azt
álmodta, hogy a mamájukkal ruhát vásárolnak egy szép nagy üzletben.
Mindhárman egyszerre kapnak újdonatúj öltönyt és nem kell többé arra várniok,
hogy a másik mikor növi ki a ruháját. Olyan szép volt, mint egy álom ...
A mellettük lévő lakásban Csobán Andris bácsi arról álmodott, hogy
sikerült megszöknie a nyilas katonáktól és nem kell Hitlerért harcolnia az
oroszok ellen, örömében felébredt, körülnézett a sötét lakásban, meghallotta
Csobán néni békés szuszogását s ebből azonnal megállapította, hogy az álom
nem álom, hanem valóság. Megnyugodva a másik oldalára fordult és tovább
aludt.
Valaki, aki nem aludt a házban, puha talpakon osont a padlás koromfekete
árnyai között. Piszke, a sejtegyesület macskája, oly nesztelenül sétált. mintha
maga is csak árnyék lenne az árnyékok között, mintha csupán álmodná
önmagát. Párnás talpa talán nyomot sem hagyott a padlás vastag porszőnyegén.
S akiknek szemére nem jött álom ezen az éjszakán: Terebesék és
Schlampeter Teofil, a lépcső alján gubbasztottak és lélegzetüket visszafojtva
figyelték a házat; várták, mikor ront elő valahonnét a zöldinges esküdt
ellensége, hogy bőszült ugatásával felverje az alvókat. De a ház csöndes volt.
Csak az éjszaka zúgott, ropogott, dörgött és villámlott, mintha hatalmas vihar
dúlna a távolban. De ez u vihar tisztító vihar volt s a ház nyugodtan, csöndesen,
békésen szunnyadt.
Hallva a csendet, látva a mozdulatlan nyugalmat, ismét előmerészkedtek a
pincéből. Fellopakodtak a lépcsőn s Terebesné kikémlelt az udvarra. Semmi
sem mozdult. Intett hát Terebes úrnak és Schlampeter Teofilnak, aki az ajtó
mögött várakozott.
Schlampeter előmerészkedett a sötétségből s az udvarra lépett.
Ebben a szempillantásban hosszan elnyújtott jajveszékelő hang süvített
végig az éjszakán. A jajveszékelő hang nagyon magasan kezdődött, azután
egyre mélyült, mélyült, majd elhalt. Azután újra felzendült.
Így jajgatnak a fogfájósok éjszaka, amikor beteg fogukba belenyilallik, így
panaszkodnak a kisbabák, amikor betegség kínozza őket s nem tudnak még
értelmes szóval segítséget kérni. Így zokog a téli szél a kéményben, mert nem
tud bejutni a jó meleg szobába. így jajveszékel a gőzsíp, mielőtt a kazánt
szétveti a feszültség. Így sikolt a mozdony, amikor váratlan akadály tornyosul
elébe a fekete éjszakában ...
Egyszóval rémületes hang volt. Terebes úr homlokán kiütött a hideg veríték.
Terebesné lába gyökeret vert, mozdulni sem tudott rémületében, csak gépiesen
ismételgette: »jaj nekem, jaj nekem, jaj nekem«. Schlampeter elsápadt, keze-
lába reszketni kezdett, megtántorodott s holmi kisebbfajta bombarobbanást és
gépfegyverropogást túlharsogó zajjal legurult a lépcsőkön a pincébe.
Piszke pedig bársonypuha talpakon sétált a poros padlás sötétségében, s
megpillantva feje felett a holdat, amely az akna-tépte nyíláson bámult be reá,
újból és újból világgá eregette torkából a panaszos hangokat. Bánatos
nyervákolása úgy hangzott, mint a fogfájósok jajgatása, mint a kisbabák
panaszkodása, mint a téli szél zokogása, mint a gőzsíp jajveszékelése, mint a
mozdony sikoltozása ...
Schlampeterék kővé dermedve hallgatták a szívszaggató hangokat, de a ház
nyugodtan aludt tovább.
Komlós bácsi arról álmodott éppen, hogy hazajött Komlós néni, akit
Schlampeter üldözött el, ki tudja, hová. Duci éppen azt álmodta, hogy menekül
a kancsalító Rosmeyer Ede elől, aki vadul röhögve üldözi és azt kiabálja:
»Fogják meg, nem is fiú !« Nagyanyó éppen arról álmodott, hogy ismét otthon-
lakik, a kisházban, a tűz vidáman duruzsol a kályhában, ő sepreget, törölget,
hogy minden ragyogjon a tisztaságtól és a tőzhely mellett egy cica dorombol.
Milka azt álmodta, hogy a rongybabája végre megszólalt és azt mondta:
«Szerbusz Milka«, ami nem túlságosan nagy bölcsesség, de egy rongybabától
azért igazán szép teljesítmény. Szipó is álmodott. Éppen azt álmodta, hogy
végre sikerült leszoknia arról a csúf szipogásról, Gabi meg is dicsérte érte, mire
meghatottságában utoljára még, szipogott hármat, úgyszólván búcsúzóul.
—A titkos fegyver ... — kezdte Terebes úr.
De Schlampeter Teofil a koromsötét pinceajtóban a homlokára csapott és
felkiáltott;
—A macska! Persze, hogy az a rusnya dög.
—Micsoda? — kérdezte sziszegve Terebes úr, aki arra gyanakodott, hogy a
félelem elvette Schlampeter eszét.
—Mondom, hogy az a dög macska — ismételte a zöldinges — az nyávog
olyan veszettül.
 Terebes úr úgy érezte, hogy a tekintélye forog kockán. Nem tűrheti, hogy őt
olyan embernek tartsák, aki halálosan megrémül a macskanyávogástól. Ezért
fölényesen tiltakozott:
—Lehetetlen, barátocskám. Ez bizonyosan valami új fegyvernek a hangja.
Talán éppenséggel a titkos fegyveré.
— Marhaság, öregem — legyintett Schlampeter.
— Kikérem magamnak ezt a tónust ! — kiáltotta Terebes úr. — Csak meg
tudom különböztetni egy macska hangját a titkos fegyver hangjától? vagy talán
agyalágyultnak néz?
— Úgy van ! — szólt közbe Terebesné. — Gedeon csak meg tudja
különböztetni. Vegye tudomásul. Vagy talán hülyének nézi ?
—Asszonyokkal nem vitatkozom. Hosszú haj, rövid ész — fölényeskedett
Schlampeter.
— Megsértett ! Hallod, megsértett ! Gedeon, te tűröd ezt? — sikoltotta
Terebesné.
Gedeon, azaz Terebes úr nem tűrte. Odalépett Schlampeter Teofilhoz és
pofonütötte. Azazhogy pofon akarta ütni, de a vaksötétben a pofon inkább
orrbavágásnak sikerült. Schlampeternek több se kellett. Nekiugrott Terebes
úrnak és gyomrozni kezdte. Terebesné a férje segítségére sietett. Vadul
belecsimpaszkodott a zöldinges hajába és szirénahangon visította:
—Segítség, gyilkos ! Segítség, gyilkos !
Ennek már a fele sem volt tréfa. Schlampeter kitépte magát a Terebes
házaspár karmai közül, egy jó maroknyi haja bánta, felrobogott a lépcsőn és
inaszakadtából vágtatott kifelé az udvarról.
Terebes úr mindenütt a nyomában. Terebesné mindenütt Terebes úr nyomában.
Schlampeter egérutat nyert, kiugrott a kapun és belerohant az éjszakába.
Terebesék megálltak a kapuban és utána néztek. A sötétség összecsapott a
menekülő mögött, mint vízbeugró fölött a hullám. Terebes úr a rend kedvéért az
öklét rázta arrafelé, amerre a zöldinges eliramodott. Terebesné csupa
megszokásból utána sikoltott még néhány fülszaggató »gyilkos! gyilkos !«-t.
Azután megfordultak és hazatértek a pincébe. Ott töviről-hegyire megtárgyalták
az esetet. Teljesen egyetértettek abban, hogy Schlampeter Teofil nem is lehetett
soha igazi híve Hitlernek, mert aki a titkos fegyverek hangját macska
nyávogásnak hallja, az közönséges áruló. Leszedték a keresztvizet a zöldin-
gesről és Terebes úr kijelentette, hogy élete legnagyobb tévedése volt, amikor
Schlampetert a keresztnevén szólította és pertu barátjává fogadta. Megállapítása
után felkelt és így szólt:
— Várj rám, néhány perc múlva visszajövök.
—Hová mégy? — csodálkozott Terebesné.
—Megyek és bejelentem, hogy Schlampeter megszökött.
—Elment az eszed?
— Ellenkezőleg, megjött — büszkélkedett Terebes úr. — Gondolkodj csak.
Ha nem jelentem be, akkor mindenki minket vesz majd gyanúba. Ha
bejelentem, senki se gondolja majd, hogy mi szöktettük meg.
—Nem is szöktettük — ellenkezett Terebesné, — dehogy szöktettük.
Szökött...
—Az mindegy — szögezte le Terebes úr — végeredményben mégiscsak mi
szabadítottuk ki.
—Mert akkor még nem ismertük ...
Terebes úr valami olyasmit dörmögött, hogy hosszú haj rövid ész, meg hogy
asszonyokkal nem érdemes vitatkozni s felballagott az udvarra. Bekopogtatott
Varjasakhoz és bejelentette Varjas bácsinak, hogy Schlampeter Teofil az éj
leple alatt megszökött, ők felriadtak a szökésre, üldözték is egy darabig; de nem
tudták elfogni, mert titkos fegyverrel lövöldözött rájuk. Így hát most bejelenti,
hogy meg lehessen tenni a szükséges lépéseket.
Varjas bácsi morcosan hallgatta végig Terebes urat, néhány nem túlságosan
megtisztelő jelzővel illette Schlampetert, azután visszafeküdt aludni, mert
okosabbat úgyse tehetett.
Reggel persze már nem festett Schlampeter Teofil szökése olyan
egyszerűen, mint az éjszaka kellős közepén. Varjas bácsi bejelentette a
nevezetes eseményt Serbán doktornak — akit valami titkos és hallgatólagos
megegyezéssel mindenki a ház eszének és vezetőjének ismert el. Serbán doktor
hunyorgatott a szemüvege mögött, felülről lefelé nézett a kistermetű Varjas
bácsira és megcsóválta a fejét. Láthatólag nem tetszett neki az ügy. De arcáról
nem tűnt el az a kissé fáradt, kissé keserű kifejezés, amely alig két napja
költözött oda. Még a pincében üldögéltek, de már megcsapta őket a szabadság
friss szele. Látogató érkezett a pincébe, valahonnan a Hungária körútról. Serbán
doktort kereste és valamilyen gyógyszert kért tőle. Míg a gyógyszerre várt,
buzgón mesélte ostromélményeit. Mondott valamit, amitől Serbán doktor
kezében megcsörrent a gyógyszeres fiola s a kis tablettácskák szétgurultak a
pince kövén. Töviről-hegyire kifaggatta a látogatót s miközben hallgatta, arca
fáradt és keserű kifejezést öltött. Azontúl kelletlenül tett-vett és ha leült olvasni,
gyakran csak nézte-nézte a könyvet s elfelejtett lapozni.
Varjas bácsi bejelentése sem tudta amúgy igazában felrázni. Lement ugyan
a pincébe, Sefcsik bácsi, Varjas bácsi és Csobán bácsi kíséretében, de nem
fűtötte át a nyomozás izgalma. Annál izgatottabb volt Gabi, aki Pamut
társaságában jelent meg a pincében, a sejtegyesület megbízottjaként.
Terebes úr nyájas szolgálatkészséggel sietett az érkezők elé. Valósággal
invitálta őket, hogy lépjenek be s tekintsék meg a helyszínt, azaz a mángorlót,
azaz a sejtegyesület titkos helyiségét, azaz Schlampeter Teofil kiürült fogdáját,
a kalickát, amelyből kirepült a zöldtollú madár. Közben hadart, fecsegett,
locsogott:
— Méltóztassék elképzelni, mélyen tisztelt uraim: gyanútlanul alszunk
éppen a feleségemmel, az igazak álmát alusszuk, amikor egyszercsak egy
zseblámpa világít az arcunkba és valaki ránkrivall: »Kezeket fel!« Kérem, az én
feleségem, született kis- és nagy Kolnay Koltai lány, a kishonti ágból, amint már
volt szerencsém jelezni. Mint rendkívül finom idegzetű hölgy, azonnal elájult,
amikor meglátta annak a fickónak a kezében a töltött revolvert.
—Revolvere volt ? — csodálkozott Serbán doktor. — De hiszen mi teljesen
lefegyvereztük.
— Lehet kérem, hogy nem revolver volt, hanem géppisztoly, vagy valami
ilyesmi, esetleg egy nagy konyhakés, de hogy töltött fegyver volt nála, az
bizonyos. Azt mondta: egy szót se, mert halál fiai vagytok. Ezt merte mondani
nekem, Terebes Gedeonnak. És azt mondta, hogy most megy és megkeresi
Hitler felmentő seregeit, amelyek eddig egy földalatti alagútban rejtőztek, mert
már itt vannak Kispesten és hallani lehet a titkos fegyvereik hangját is. Pedig az
csak macskanyávogás volt, kérem, hehehe, tessék elképzelni, a
macskanyávogást gondolta a titkos fegyverek hangjának. És azt is mondta, hogy
ha követni merem, akkor is a halál fia vagyok. Akkor felszaladt a lépcsőn, de én
utána lopództam és kiabáltam, hogy segítség, gyilkos, segítség, gyilkos ... Mert
ugyebár, egész biztos, hogy ez a Teofil... izé, ez a Schlampeter egy valódi nyilas
gyilkos, aki nem ismert irgalmat, mit tetszik gondolni?
—Az hát — hagyta rá Csobán bácsi.
— Ezek szerint jól gondoltam ! — örvendezett Terebes úr. — Azonban
hiába kiáltoztam, ennek a Schlampetemek szerencsére sikerült elmenekülnie az
éjszakában. Nekem nem volt fegyverem, nem vehettem üldözőbe, így hát
visszatértem és haladéktalanul bejelentettem Varjas házfelügyelő úrnak.
Ugyebár, kérem?
Varjas bácsi bólintott, hogy úgy van.
Serbán doktor és Terebes úr szemügyre vették a titkos helyiséget.
Természetesen semmiféle nyomot nem találtak. Gabi nem fért be a kis kamrába,
ezért az ajtó előtt állt, nézelődött és igyekezett valamit felfedezni. De nem volt
könnyű dolga, mert a pincében sűrű homály terjengett, a Varjas bácsi kezében
füstölgő gyertya lebegő lángja csak kicsiny félkört vetett. Miután hasztalan
meresztette a szemét, csüggedten nekitámaszkodott az ajtófélfának. A kabátja
beleakadt valamibe. Odanyúlt, óvatosan megtapogatta az ajtófélfát a zár körül s
ujjai valami furcsát éreztek. Rögtön arra gondolt, hogy valami titokra bukkant.
Tettetett rémülettel felkiáltott:
—Jaj, itt mászik valami!
Varjas bácsi, aki nagyon szerette Gabit, azonnal kilépett az ajtón s körbe
világított. Szemügyre vette a falakat s barátságosan mondta:
—Ugyan, Gabikám, csak árnyék volt. Nincs itt semmi, még egy fia pók se.
— Igen, úgy látszik csak árnyék volt, ne tessék haragudni — mentegetődzött
Gabi, akinek csak erre a kis világosságra volt szüksége. A többeiek már jöttek is
kifelé a helyiségből.
—Érthetetlen, teljesen érthetetlen, hogyan tudott kiszabadulni — csóválta a
fejét Varjas bácsi.
—Magam sem nagyon értem — mondta Serbán doktor és keserű
arckifejezéssel nézett maga elé.
 — Tisztára rejtély — helyeselt buzgón Terebes úr — egész éjszaka egy
szemhúnyásnyit sem aludtam, mindegyre azon törtem a fejemet, hogyan
szabadulhatott ki ez a ... ez az alak. Feleségem őnagysága meg valóságos ideg-
lázt kapott, úgy megrázkódtatta, hiszen még sértegette is ...
Felmentek a pincéből, Terebes úr visszafordult a lépcső tetejéről. Serbán
doktor, Gabi és Pamut átvágtak az udvaron. Felettük, a magasban elzúgott egy
ágyúgolyó s időnként valami sziszegett és vijjogott. Ilyenkor megálltak s
hallgatóztak, mindaddig, amíg valahonnan a távolból, talán az Aréna út talán a
Városliget tájékáról nem hallatszott dörrenés, robbanás, csattanás, hírt adva
arról, hogy a lövedék célhoz ért. Akkor bólintottak és továbbmentek. A
lépcsőházban, ahol már nem láthatták őket, Gabi megállt az üvegcserepek,
tégladarabok, omladékok között s megragadta Serbán doktor kabátjának a
szárnyát. Nagyon titokzatos arckifejezést öltött, mert azt gondolta, itt van a jó
alkalom, lázba hozni a tanácstagot, aki az utóbbi időben olyan fásult és
szomorkás. Nem tudta, mi baja van, kérdezni nem merte, mert félt, hogy a
kérdés nagyon fájna Serbán doktornak. Csak azt tudta, hogy a látogatótól valami
lehangoló hírt hallott. Gabi felágaskodott s nagyon rejtelmesen mondta:
—Tudok ám valamit. — És várta a hatást.
—Halljuk — mondta Serbán doktor és a magasból barátságosan pislogott
Gabira.
—Ott nem mászott a pincében semmise az égvilágon — közölte Gabi.
— Ezt én is tudom — felelte Serbán doktor — megmondta Varjas bácsi is.
Biztosan megijedtél valamitől.
— De aztat nem mondta Varjas bácsi, hogy miért mondtam a mászást.
— Nem aztat, hanem azt — javította ki Serbán doktor. — Nos, miért
mondtad?
— Igenis, azt, tanácstag úr. És azért mondtam, mert akartam, hogy Varjas
bácsi jöjjön ki a gyertyával és világítson nekem, hogy megláthassak valamit.
—Ugyan mit?
—A titkos helyiség ajtaját, amit a Schlampeter olyan titkosan kinyitott.
—Igen?
—Igen.
—És mit láttál?
— Aztat. . . vagyis azt láttam, hogy az ajtót felfeszítették.
—Hát ehhez nem kell nagy nyomozás, elnök.
—Igen ám ! — vágta ki diadalmasan Gabi — de kívülről feszítették fel.
—Ez biztos?
— Becsületszóra. Az ajtó össze van vagdalva. Te is megláttad volna, ha
odanézel, Serbán úr. De te mostanában mindig csak magad elé nézel. Serbán
doktor úgy tett, mintha nem hallotta volna Gabi utolsó szavait. Maga elé nézett s
elgondolkodva mondta:
—Akkor csakis Terebes úr lehetett.
—Csakis! — mondta Gabi. Felvillanó tekintete elárulta, hogy új ötlete
támadt. — És mit mondanál, Serbán doktor, ha mi nyomoznánk Terebes urat.
Ugyanúgy, mint a Schlampetert. És jelentést is írnánk neked.
Leste, hogy milyen hatást tesz a javaslata a tanácstagra. De Serbán doktor
csak nézett maga elé és bólintott:
—Jó. Nyomozhatjátok.
—Majd a gyerekek — mondta csalódottan Gabi.
— Majd a gyerekek — visszhangozta a jelszót kötelességszerűen Serbán
doktor és megadta a titkos jelet, vagyis begörbítette a mutatóujját, ami azt
jelentette: Így görbüljek meg, ha nem vigyázok a házra.
Gabi is megadta a titkos jelét, azután ki-ki ment a maga dolgára. Serbán
doktor fel az emeletre, Gabi az udvar közepére.
Süvítve vágtatott elő a kapualjból, mert ő volt a légiakna. A poroló mellé
érve nagyot robbant. Azután hármat füttyentett, mert visszaalakult elnökké.
Válaszul négyfelől is fütty hangzott fel. Az emeleten már meg is jelent a
nagysefcsik kócos feje. Mögötte a kissefcsik és a középsősefcsik száguldott az
udvar felé.
—Én is jövök, én is jövök — hallatszott valahonnét egy vékony hangocska
kiáltása. Azután egy nagy puffanás, majd sok kisebb puffanás következett és a
lépcső alján felbukkant Gyurika, de egészen szokatlan módon, mégpedig
gurulva. A lépcső alján pihent egy keveset, majd talpraállt s odalépegetett a
porolóhoz.
—Majd a gyerekek — mondta illedelmesen és várt.
— Majd a gyerekek! — csendült fel vidáman Duci hangja.
Rövidre nyírt haját kendő takarta és már egyáltalában nem látszott rajta, hogy
nemrég még kisfiú volt. Pamut valóságos diadalcsaholással köszöntötte. Duci
sorra mindenkinek a nyakába borult. Gyurikát összecsókolta, nagyot, mélyet
szippantott a friss, téli hószagú levegőből, amelynek olyan íze volt, mint az igazi
citromfagylaltnak. Széttárta a karját s meghatottan kiáltotta:
—Jaj, nem is tudjátok, olyan boldog vagyok, hogy meg se tudom mondani.
Csak sírhatnékom van.
— Igazi lánydolog — fölényeskedett Gabi és jól hátbavágta.
Duci felkapott egy marék havat és gyorsan Gabi gallérja mögé gyűrte.
Azután elszaladt.
Gabi üldözőbe vette.
Duci alighanem megjárta volna, de szerencséjére szerény szipogás hangzott
fel és az udvaron megjelent Szipó, mögötte Milka, félkézzel Szipóba
kapaszkodva, félkézzel kedves rongybabáját vonszolva maga után a hóban.
Gabi szigorú pillantást vetett Szipóra, aki azonnal abbahagyta a szipogást, majd
mély torokhangon kihirdette:
—Az ülést megnyitom.
— Majd a gyerekek — mondták a gyerekek.
— Vau — mondta Pamut.
— Mirnyau, miau — mondta Piszke a háztetőn és meglobogtatta a farkát.
 Ica és Mica lihegve érkeztek meg.
— Jaj, ne haragudjatok, hogy elkéstünk — kapkodott levegő után Mica —,
de muszájtot megmosdani.
— Csendet kérek — szólt szigorúan Gabi. — Jól figyeljetek. Arról van szó,
hogy nyomozni kell Terebes urat. Még valami másról is szó van, de arról most
nem beszélünk.
— Úgy kell nyomozni, mint a Schlampetert ? — rikkantotta a nagysefcsik, a
főtitkár.
—Pont úgy — felelte Gabi.
— Most már én is nyomozhatok, ugye? — könyörgött Duci. — Most már
nem kell félni, hogy a zöldingesek elfognak.
—Nyomozhatsz — egyezett bele kegyesen Gabi —, de a nyomozáshoz
titkos helyiség is kell.
—Ugyan mért kellene ? — kérdezte Dénes, akit eddig senki se vett észre —
hiszen nem is a helyiségben nyomozunk.
—Te ehhez nem értesz. Igenis, hogy kell — torkolta le az elnök. — Azért
kell, mert a nyomozás is titkos, meg a helyiség is titkos . . .
—És a titkár is titkos — szólt közbe a nagysefcsik.
— Csend legyen ! Ne beszélj mindig bele. Szóval igenis, hogy kell !
— Hát ott a régi helyiségünk a pincében — ajánlotta a középsősefcsik — az
nagyon jó.
—Az egyáltalában nem jó. Az már nem titkos, mert már mindenki tudja,
hogy van. És hogy titkos.
A sejtegyesület elismerte, hogy szükség van a titkos helyiségre. De hol
keressenek olyant, ami helyiség is, meg titkos is ? Dénes a padlást ajánlotta. Az
ikrek ajánlották, hogy rendezzék be őnáluk a titkos helyiséget, majd nem
mondják meg senkinek. Gyurika ajánlkozott, hogy ő majd keres egyet. Hiszen
az elsőt is ő találta meg, azáltal, hogy labdázás közben beleesett. És még csak
meg se ütötte magát! Az elnök azonban minden javaslatot elvetett. Már-már úgy
látszott, hogy a sejtegyesület titkos helyiség nélkül marad, amikor félénken
megszólalt Duci:
— És . .. és mit gondoltok, mi lenne, ha esetleg Rosmeyeréknél rendeznénk
be a titkosat ?
—Éljen ! — kiáltotta Gabi.
— Éljen ! — kiáltotta az egész sejtegyesület.
És azonnal bemásztak az ablakon.
Pedig az ajtó is tárva-nyitva állt.
A lakásban nem találtak semmi érdekeset. Pontosan olyan volt, mint a ház
többi lakása, mikor felköltöztek a pincéből. Az üvegnélküli ablakok vaksin
bámultak a világba. A bútorokon vastag porréteg feküdt. A padlón üvegcserép
és vakolat ropogott a sarkak alatt. Az ajtófélfán, a mennyezeten, a szekrény
oldalában, mindenütt golyónyomok, bombaszilánk-, repeszdarabütötte sebek
tátongtak. A tálalószekrény felső részét egy robbanás a földre vetette s körülötte
törmelékhalom hevert. A törmelékhalom tetején egy érthetetlen módon
épségben maradt vizeskancsó álldogált, csípőre tett kézzel.
—Nini, milyen érdekes — kiáltotta Mica — ennek nem történt semmi
baja.
Felkapta a kancsót. De csak a fül maradt a kezében, mert maga a kancsó
darabokra hullott szét, amint hozzáért. Bizonyára meg volt repedve s csak addig
látszott épnek, amíg hozzá nem nyúltak.
Érdekes volt még a sarokban álló agyonlőtt gépzongora, amely fehér
fogakkal vicsorgott a sejtegyesületre. De egyikük sem félt a döglött
gépzongorától.
Valahonnan Gyurika kiáltása hallatszott:
—Gyerekek ! Gyerekek ! Gyertek gyorsan !
Körülnéztek, de sehol se látták Gyurikát. Nem volt sem az ágy alatt, sem a
szekrényben, sem a gépzongora mögött. Szólongatni kezdték:
—Gyurika ! Hol vagy, Gyurika ?
—Majd a gyerekek ! — visított Gyurika, teljességgel oda nem illően — én
itten vagyok a vendéglőbe. Nagyon gyönyörű.
Gyurika közlése igen rejtélyesnek tűnt, mert a kocsmába vezető ajtót
kívülről teljesen eltorlaszolta valami hatalmas alkotmány, amely egyszerűen
elmozdíthatatlanul súlyosnak látszott.
—Hogy mentél be ? — kiáltotta Gabi.
— Hát négykézlábon ! — érkezett a válasz az alkotmány túloldaláról.
Valóban, a padló vastag portakarójában világosan kirajzolódtak Gyurika
láb- és kéznyomai, amelyek az ajtóhoz vezettek. Az ajtónál alacsony hézag
mutatkozott a küszöb és az alkotmány között. A hézagban eltűntek a nyomok.
Erre a sejtegyesület is térdreereszkedett és Gabi vezetésével négykézláb
átmászott az alkotmány alatt. Odabent a kocsmában kiderült, hogy az alkotmány
nem egyéb, mint a súlyos söntéspult, amelyet egy hatalmas erejű légnyomás
röpíthetett eredeti helyéről az ajtó elé. Már ez egymaga igen érdekes látványt
nyújtott, pedig a Rosmeyer-kocsma egyébként is igen figyelemre-méltóan
festett.
A redőnyt vagy bomba, vagy ágyúgolyó tépte fel, úgyhogy most úgy
kunkorodott, mint egy félignyitott szardiniásdoboz teteje. A résen keresztül elég
fény hatolt be, így mindent alaposan szemügyre vehettek. Puskagolyók,
szilánkok lyuggatták a redőnyt, úgyhogy hatalmas vasszitához hasonlatossá vált
s a szita lyukain is átragyogott a havon szikrázó napfény. Az asztalok és székek
a legvadabb összevisszaságban hevertek egymás hegyén-hátán. A felfordult
söntéspult égnek meredő fenekén törött söröspoharak hevertek. A szekrény több
fiókja nyitva állt, mintha a háború kutatott volna bennük.
Gyurika pedig, a Nagy, a Nagyon Nagy Felfedező egy asztal alatt ült, a
legnagyobb szemétrakás kellős közepén és elégedetten nevetett, mert a második
titkos helyiséget is ő fedezte fel.
Természetesen azonnal nekiestek a berendezésnek és minden felfordíthatót
felfordítottak. A székek és asztalok után a fiókok kerültek sorra. Kirángatták
őket és harsány diadalordítással ünnepelték a padlóra zuhogó evőeszköz-esőt, a
szanaszét guruló kerek kartonlapokat, amelyekre a söröspoharakat szokták
állítani. De a legjobban mégis csak a tarkabarka, nagykockás asztalterítőknek
örültek. Mindenkinek jutott belőlük. Gabi adott egyet Gyurikának is. Majd
végignézett a terítőkben pompázó tagokon és büszkén mondta:
—Most már egyesületi egyenruhánk is van.
—Éljen ! — kiáltotta az egyesület. — Éljen ! Éljen !
Dobogva, csattogva megindultak kockás terítő-egyenruhájukban a
felfordított asztalok, a felborított székek között. Körbe járták a kocsmát,
miközben Dénes a sarkával ütemesen rugdalta a redőnyt, amely nagyon szépen
döngött és kitűnően helyettesítette a dobot.
—Állj ! — kiáltotta Gabi. A menet megállt.
Felmászott a söntéspult fenekére, végignézett a csatatérnek is beillő
Rosmeyer-kocsmán és harsányan kiáltotta:
—Éljen a titkos helyiség !
—Éljen! — visszhangozta a sejtegyesület. — Éljen ! Éljen !
—Éljen Gyurika, a nagy felfedező!
—Éljen ! — visszhangozta Gyurika a szemétkupacról — Éljen ! Éljen !
Az elnök leszállt az emelvényről. Rögtön nekiláttak és megírták a
sejtegyesület hivatalos tábláját egy »Hitel nincs« feliratú papírlap hátára, a
következő szöveggel:
SEJTEGYESÜLET
TITKOS HELYISÉG
RENDEL DÉLUTÁN 4—6-IG

Ennek ugyan nem sok értelme volt, de ez állt Serbán doktor tábláján is és ő
csak tudja, mi a helyes. A táblát felakasztották egy szegre, az ajtó belső oldalán,
hogy senki se láthassa és sorban visszamásztak a söntéspult alatt és mindnyájan
nagyon elégedettek voltak, mert újra lett titkos helyiségük.

XI. FEJEZET
GYÓGYÍTJÁK A DOKTORT

A figyelő ott hasalt a titkos helyiség, azaz a Rosmeyer-kocsma felszakadt

redőnye mögött és szemmel tartotta az utcát. Óriási lábak haladtak el
közvetlenül a szeme előtt, hol lassabban, hol gyorsabban, bakancsban vagy hó-
csizmában, rongyokba bugyolálva, vagy kivágott nyári cipőben. A cipők fölött
még látszott egy egész kis darabon a lábszár is, de több semmi, a folytatást már
eltakarta a redőny. A figyelő naphosszat találgathatta, hogy ki lehet az, aki elsiet
előtte a behavazott járdán, ismeretlen célja felé.
Gabit különösképpen érdekelte ez az izgalmas találgatás. Neki, mint a
sejtegyesület elnökének, nem is kellett volna őrködnie, ennyi előnyt egy elnök
igazán élvezhet. De ő úgy gondolta, hogy nem az az igazi elnök, aki nem csinál
semmit, hanem az, aki mindent jobban csinál, mint a tagok. Ezért sajátmagát is
beosztotta őrködésre. Később azután annyira megszerette a találgatás izgalmát,
hogy a legszívesebben egyedül őrködött volna naphosszat. Valóságos tudósa,
eleven lekszikona lett a legkülönbözőbb lábbeliknek. A leghamarabb azt tanulta
meg, hogy ha egy sor rövid, visszahajló szárú csizmát lát lépkedni rendetlen
menetben, mellettük pedig néhány nyersbőr-bakancsot, akkor német
hadifoglyokat kísérnek, valamerre Újpest felé. Megtudta különböztetni a
munkásbakancsot a katonabakancstól. Tudta, hogyan lépkednek azok, akik most
első ízben élvezik a járás-kelés örömét és hogyan azok, akik valahonnan
távolabbról érkeztek és rokonukat, testvérüket, barátjukat keresik az elpusztított
városban.
Akik a járda szélén haladtak, majdnem derékig láthatók voltak. Azokat
pedig, akik a kocsiúton vagy a túlsó járdán mentek, teljes életnagyságban látni
lehetett. A legtöbben persze a kocsiúton jártak, nyugodtan tehették, nem kellett
attól tartaniok, hogy motorkerékpár, lovaskocsi, vagy sebesen robogó autó
elgázolja őket. Úgyszólván semmi egyéb közlekedési eszközt nem lehetett látni,
csak szánkókat, amelyeken néhány hasáb tűzifa, ruhaneműs batyu, vagy esetleg
egy kisbaba feküdt. És nagyritkán felbukkant egy-egy gyerekkocsi is, melyet
nem nő tolt, hanem férfi, és sohasem kisbaba feküdt benne, hanem mindig holmi
zsák liszt, néhány kiló bab, lócomb vagy más efféle kincs.
A különös csak az volt, hogy — Gabi megfigyelése szerint — majdnem
mindenki kifelé haladt a városból, Újpest irányába. Befelé, az Aréna út vidékére
s az azon túli tájakra senki sem igyekezett, mintha arra valahol megszűnne a
világ s az Aréna út környékén feneketlen szakadék tátongana. Csak orosz
katonák mentek arra, hol komolyan elgondolkodva, hol vidám hetykeséggel,
mintha csak valami jó tréfán törnék a fejüket. Oldalukon fegyver függött, menet
közben cigarettát sodortak, vastag papirosba, megnyálazták, rágyújtottak s néha
még énekeltek is.
Gabi kíváncsian figyelte őket őrhelyéről s egy cseppet se lepődött volna
meg, ha felfedezi, hogy három kezük vagy két szívük van, vagy azt, hogy hátul
is van szemük és olyan erősek, hogy félkarral képesek ledönteni egy nagy házat.
De hiába figyelt, semmi ilyen csodadolgot nem tudott felfedezni rajtuk.
Pontosan olyanok voltak, mint akárki más. Egyikük Sefcsik bácsira hasonlított,
másikuk inkább Csobán bácsira, de egyszer látott egy olyan nagybajuszost is,
aki szakasztott úgy festett, mintha Varjas bácsi testvére lenne. Annak kiabált is a
redőny alól:
— Varjas bácsi! Varjas bácsi!
Már előre örvendezett, hogy milyen boldog lesz Varjas bácsi, ha beállít
hozzá orosz katonaruhába öltözött fivérével, akiről nem is tudott.
De a katona körülnézett, idegen nyelven néhány teljesen érthetetlen szót
mondott és továbbment. Úgy látszik, mégsem volt Varjas bácsi testvére, vagy ha
igen, hát teljesen elfelejtett már magyarul.
Fent a magasban, Gabi számára láthatatlanul, de kitűnően hallhatóan
repülőgépek berregtek. Hangjukról pontosan meg tudta már állapítani:
bombázó, vadászgép, szállítógép. A házfalakon, de különösképpen a kapuk
mellett korommal, szurokkal, krétával rajzolt felírások jelentek meg. Sok
betűjük ismerős volt, így a P, az X, a H, de sok olyan betűféle volt köztük,
amilyet Gabi még sohasem látott. De a legnagyobb csalódás az volt számára,
amikor kiderült, hogy az ismerős betűk is ismeretlenek, mert a P-t R-nek, a H-t
N-nek, az X-et Ch-nak ejtik oroszul. A földön pedig a hóba betaposva, kilőtt
töltényhüvelyek hevertek, olyan sárgán és sűrűn, mint búzaszemek a szérűn,
cséplés után.
A sejtegyesület őrszemei már két napja figyelték a világot a redőny
hasadékán, amikor Gabi észrevette, hogy történt valami. Onnan vette észre,
hogy szinte vezényszóra, megfordult a menetirány. Egyre többen érkeztek
Újpest felől és az Aréna út felé áramlottak, mintha a világ hirtelen
megnagyobbodott volna. Ugyanakkor dübörgés és lánccsörgés hallatszott és a
ház előtt ágyúk robogtak el, sőt néhány hatalmas tank is elhúzódott a
nyomukban. Az Aréna út felől viszont kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a
lehajtott szárú csizmák és baktattak, baktattak Újpest felé.
Amikor ezt felfedezte, Gabi magára vállalta az őrködést és valósággal
odatapadt a redőny réséhez, hogy semmi látnivalót el ne mulasszon s
felfedezhesse a titokzatos jelenség okát. De csak annyit látott, hogy a ház felé a
három Sefcsik közeledik s húz, vonszol valamit maga után a hóban. Amikor a
redőny elé értek, felismerte, hogy az a valami egy szép nagy, kissé üszkösvégű
gerenda, amelyre spárgát kötött a három Sefcsik s úgy vontatja hazafelé. Leadta
a titkos füttyjelet, mire a három Sefcsik odakanyarodott különös szánkójával a
redőny elé és megállt. A nagysefcsik lehajolt s beszólt a résen:
—Majd a gyerekek.
— Majd a gyerekek — felelte Gabi — mi van nálatok?
—Fa — mondta a nagysefcsik, holott ez volt az egyetlen dolog, amit
nélküle is tudott.
—De milyen fa?
—Tűzifa — mondta a nagysefcsik. — Tudod, elfogyott a fánk és anya azt
mondta, nem tud ebédet főzni, hát elmentünk és hoztunk egy keveset.
—Hát lehet kapni ? — csodálkozott Gabi. Minden oka megvolt a
csodálkozásra, hiszen hetek óta nem láttak nyitott üzletet, hacsak nem a
légnyomás nyitotta ki, mint a Rosmeyer-kocsmát. De abban nem árultak
semmit, a legkevésbé tűzifát.
— Lehet. Amennyi csak kell — felelte a nagysefcsik —, a Gömb utcában
van egy csuda romház, ott szedtük ki a plafonból.
—Várjatok — mondta Gabi és eltűnt a résből, mert megérkezett Dénes, a
következő megfigyelő, aki felváltotta az őrködésben.
Dénes lehasalt a redőny mellé s miközben nagy érdeklődéssel nézegette a
nagysefcsik spárgával befűzött cipőjét, kíváncsian kérdezte Gabitól:
—Mondd, tulajdonképpen miért figyelünk mi itt?
—Mert kell — mondta Gabi.
—Mondd, és mit figyelünk?
—Mindent — világosította fel az elnök.
A válasz úgy látszik, teljesen kielégítette Dénest, mert többet nem kérdezett.
Gabi pedig, miután ilyen pontosan megadta a szükséges felvilágosításokat,
átbújt a söntéspult alatt és kifutott az udvarra. A három Sefcsik éppen akkor
vontatta be a gerendát a kapun. A porolónál a kissefcsik fékezett, sípolt és
felkiáltott:
— Megállóhely.
A középsősefcsik trombitált, a nagysefcsik szalutált, a menet megállt. Gabi
szemügyre vette a gerendát és megállapította, hogy nagyszerűen csúszik.
—És hogy fog égni — dicsekedett a nagysefcsik —, mint a zsír.
— El akarjátok égetni ezt a nagyszerű gerendát ? ! — hüledezett Gabi.
—De el ám ! Nem is tesszük el emlékbe ! — mérgelődött a nagysefcsik. —
Már mondtam, hogy ebédfőzéshez kell.
—És mi lesz nálatok ebédre? — kérdezte Gabi.
—Mi lesz ebédre ! Nagyszerű ! mi lesz ebédre ! — dörmögött a
nagysefcsik, aki úgy látszik mérges kedvében volt aznap. — Hát bab lesz
ebédre. Mint tegnap és tegnapelőtt. És azelőtt. Mér, tinálatok mi lesz ?
Bab — ismerte be Gabi. — Tegnap is az volt, meg tegnapelőtt is. De nem !
Tegnapelőtt borsó volt, tudod, olyan nagyszemű és nem főtt puhára, anyu azt
mondta, azért, mert takarmányborsó, de nagyon vicces volt, úgy kopogott, mint
a sörét. Nekem nagyon ízlett. — Indulás — rendelkezett a nagysefcsik és
meghúzta a spárgát.
— A két kisebbik Sefcsik is nekirugaszkodott s a gerenda elindult. A havon
könnyen siklott, de a lépcsőn már nehezebb dolguk volt vele.
 Ott is buzgón vontatták s a gerenda ugrált és pattogott a lépcsőfokon. Gabi
elmerülve nézegette a három Sefcsik erőfeszítéseit. Már fel is értek az emeletre,
amikor eszébe jutott, hogy nem kérdezte meg a legfontosabbat, azt, hogy mi
történt, miért olyan nagy a forgalom az utcán és miért megy egyszerre mindenki
az Aréna út felé. Kérdezősködés, helyett most már egyszerűbb volt kisétálni a
kapu elé és személyesen venni szemügyre az eseményeket.
Míg a kapuhoz ért, nagyszerű gondolata támadt. Megállt és megszorította a
saját kezét, annyira tetszett neki a gondolat. Az jutott az eszébe, hogy sok fát
kell hordani, a sejtegyesület hordja a fát, mert lehet, hogy holnapra elfogy
Csobánék tüzelője is, holnapután Déneséké, Rezikéké, ki tudja, talán még az;
övék is és sehol se tudnak majd ebédet főzni. És milyen nagyszerű lenne, ha
nekik lenne fájuk. Ahol csak begyújtanának, mindenütt rájuk gondolnának és
azt mondanák: hiába, mégiscsak jó egy sejtegyesület a háznál. És igazán
gyerekjáték egy kis fát szerezni.
Megállt a kapu előtt s miközben elábrándozott a fagyűjtésen, kíváncsian
figyelte az utca eleven nyüzsgését. A havat már egészen letaposták a járókelők.
Hiába nézegette az utcát, nem lett okosabb. Tanakodott magában, hogy mitévő
legyen, megszólítson-e valakit, amikor a Szegedi út felől furcsa kis alakocska
tűnt fel. Talán akkora lehetett, mint Duci, vagy valamicskével nagyobb, de az is
lehet, hogy csak azért tűnt magasabbnak, mert térdigérő csizmát viselt. De nem
ám hócsizmát, gumiból, hanem igazi fekete csizmát, bőrből, sárosat s a feje
kötött gyapjúkendőbe volt bebugyolálva. A gyapjúkendő alól nefelejcskék
szemek néztek kíváncsian a világba s valami szőke varkocsocska bújt ki a hideg
levegőre. Az arcocska közepén pedig fagytól pirosra harapott kis orr virított és
szipákolt.
Gabi szétvetett lábakkal cövekelte magát a közeledő útjába és várt. A
kislány ránézett s ijedtében a szájába kapta varkocsa farkincáját.
— Szervusz — mondta Gabi és a gyapjúkendő alá nézett. A kendő alól nem
jött hang.
— Te ki vagy?! — kérdezte Gabi és fenyegető mozdulattal előrelépett.
— Mariska — mondta egy ijedt, vékonyka hang — Zsebő Mariska.
— Honnan gyössz?
— Onnét — intett a kendő alól bizonytalan mozdulattal egy pirosra fagyott
kis kéz a város felé.
—Hová méc?
—Arra — felelte a vékonyka hang és a piros kis kéz arra intett, valamerre
Újpest felé.
—Buta vagy! — állapította meg Gabi.
—Azért se vagyok buta — tiltakozott Zsebő Mariska — engedj utamra.
— Nem engedlek. Ez az utca az én utcám, vagyishogy a sejtegyesületé. Itt
nem mehet akárki. Csak akit engedek.
—Hát akkor engedj. Nincs ráérő időm — mondta Zsebő Mariska.
—Előbb mondd meg, hogy micsinálsz erre?
—Mék haza.
—Azt nem úgy mondják, hogy mék, hanem, hogy megyek.
—Nálunk úgy mondják — makacskodott Zsebő Mariska.
— Nálunk, nálunk ! — kötekedett Gabi — és fenyegetően előrelépett. Hol
van az a nálunk, mi ?
—Hát nálunk. Abádon.
—Szóval falusi vagy, mi?
—Az hát. Nem is városi. De most már hadd mék, mer jó késő van.
— Megállj ! — toppant elébe Gabi — azt mondd meg, ha falusi vagy, mit
keresel itt Pesten ?
— Menekültünk — mondta pityergő szájjal Zsebő Mariska — aztán most
még te is elejbém állasz. A németek elöl menekültünk, mert mindenkit el
akartak hajtani, egész Abádot. De most felszabadultunk, hát hazamék.
—Ne bőgj, te — mondta Gabi és hátbaveregette a nagykendőt. — Azt
mondd meg, hol vannak a szüleid? Mért méc egyedül?
—Mer édesapám katona. Kedvesanyám meg beteg. A Gömb utcában
fekszik, a Juli nénémnél.
— Úgy, beteg a mamád ? Mi baja ?
— Nem tudom. Beteg.
— Nem tudom, beteg — utánozta Gabi a vékonyka hangocskát — és a
doktor bácsi mit mondott ?
—Doktor ? Nincs nekünk arra pénzünk. Mi szegények vagyunk ahhoz —
mondta szomorúan Zsebő Mariska és a szeme megtelt könnyel.
— Már megint sírsz, te buta — mondta mérgesen Gabi és ráripakodott: —
Azonnal gyere velem!
Megfogta a nagykendőt és húzni kezdte. Zsebő Mariska rémülten nézett rá,
de nem mert tiltakozni. Ha vonakodva is, de ment az ismeretlen fiúval, az
egyetlen élőlénnyel az egész nagy városban, aki megkérdezte tőle, hogy
kicsoda-micsoda, hogy honnan jött, hová megy és mi baja van ? Gabi a
nagykendőnél fogva bevonszolta Zsebő Mariskát a kapu alá, azután a
lépcsőházba, azután fel a lépcsőkön, az első emeletre. Ott megállt vele egy ajtó
előtt és megkérdezte:
— Tudsz olvasni?
—Tudok — felelte Zsebő Mariska.
—Akkor olvasd el ezt a táblát.
Zsebő Mariska szépen szótagolva, hangosan felolvasta a tábla szövegét:
—Dok-tor-Ser-bán-Pé-ter-ren-del-dél-u-négy-től-ha-tig.
—Na látod. Doktor Serbán úr a barátom. És most elvisszük a mamádhoz,
hogy gyógyítsa meg — közölte Gabi és jó erősen kopogtatott.
— De most nincs délután négytől hatig — aggodalmaskodott Zsebő
Mariska.
— Nem baj, ne félj. Nekem megteszi. A barátom — bíztatta Gabi.
Serbán doktor ajtót nyitott és a szemüvege fölött hunyorogva megnézte az előtte
álló két gyereket. Gabi elmondta neki, hogy Mariska mamája betegen fekszik és
nagyon szegények és nincs pénzük orvosra és meg kellene gyógyítani. Serbán
doktor be se várta az elbeszélés végét, sarkonfordult és besietett.
Pedig Gabi nagyon érdekes befejezést kerekített a történethez, és ebben a
befejezésben fontos szerephez jutott egy bizonyos sejtegyesületi elnök, aki
három vadon kószáló horogkeresztes tankot terített le egyetlen ökölcsapással...
Serbán doktor már jött is kifelé, kalapban, kabátban, hóna alatt orvosi
táskájával. Jókedvűnek látszott, mintha örülne annak, hogy Mariska mamája, az
ismeretlep Zsebő néni beteg és nem telik neki orvosra. Gabi azonnal észrevette,
hogy nyoma sincs Serbán doktor arcán a keserűségnek — és nyomban új terv
ötlött az eszébe. De nem szólt semmit az új tervről, csak ravaszul mosolygott,
mint aki tudja amit tud. Csak titokban megfogta s jó erősen megszorította
Mariska kezét. Nem is engedte el az egész úton.
Nagyon siettek, Serbán doktor mérföldes lépteihez kellett igazítaniuk
lépéseiket. De az utca végén kénytelenek voltak nagyot kerülni, mert a németek
ott teljes szélességben feltépték a kocsiutat és legalább két méter mély árkot
ástak. Ez volt az a bizonyos árok, amelyről Schlampeter Teofil fennen hirdette,
hogy meg fogja állítani az oroszokat, és ha erre jönnek, mindnyájan beleesnek.
Nem állította meg őket, nem is estek bele, ellenben az árok mélye tele volt
eldobált puskákkal, német vassisakokkal, töltényhevederekkel. Legalul egy
 barna lovacska feküdt, csillagos homlokát az ég felé fordította, hólyagos
szemével csodálkozva nézte a hófelhőket, mintha még mindig nem értené, mi
történt vele. Az árok túlsó oldalán pedig egy elhajított szürkészöld egyenruha
hevert, a nadrág alatt egy pár visszahajló szárú csizmával. Mellette kissé
elgurulva, szürke vassisak rozsdásodott. Gabi csodálkozott, el nem tudta
gondolni, hogy ki dobhattá el az egyenruhát. És egyszer csak észrevette, hogy
az egyenruhában ember fekszik, teljesen mozdulatlanul, karját szétvetve,
mintha csak aludna, de nem alszik, mert már nem él. Rémülten fordította el a
fejét s majdnem sírva fakadt. Hogy mégse fakadjon sírva, arra gondolt, hogy
talán éppen ez a katona volt az, aki revolverrel fenyegette őket Rosmeyeréknél
a gépzongora miatt, vagy hogy talán éppen ez a katona akarta elhurcolni
Abádról Mariskáékat.
Mögöttük maradt az elhagyatott árok. Gabi már meg is feledkezett róla,
mert ámuldoznia kellett egy házon. A ház olyan volt, mintha késsel kettészelték
volna, hosszában, felülről lefelé. Most pontosan látszottak a szobák, azaz
belyesebben a hajdani szobák. A padlókon törmelékhalmok hevertek s a
báromfalú szobák falfestése rózsaszínűén, kéken, sárgán tarkállott. Az egyik fal
mellett — ott valaha konyha lehetett — két emelet magasban függött egy
takaréktűzhely, a tűzhelykarikákon két felborult piros lábas feküdt. Az első
emeleten egy nagy kép függött az utca felett, a képen terített asztal látszott,
csillogó poharakkal, ragyogó tányérokkal s egy tállal, amin tarkatollú madár
feküdt. A szoba padlóján heverő törmelékhalomból pedig egy kar nyúlt ki, mint
folyó vizéből a fuldokló karja, amely segítségért könyörög. De ez a kar egy
játékmackóé volt s fekete cérnával kivarrt körmeivel az ég felé mutatott.
A ház előtt hatalmastermetű orosz katona jött velük szembe. Jobb kezén
friss kötés fehérlett s a kötésen pirosan ütött át a vér. Egyenesen feléjük tartott.
Amikor eléjük ért, hirtelen megállt, úgyhogy ők sem tudtak tovább menni. A
katona mondott valamit a maga lágy és mégis pergő nyelvén, amiből Gabi
persze egyetlen szót sem értett, azután hirtelen leguggolt s balkarjával átölelte a
kendőbe bugyolált Mariskát. Madárnyelven gügyögött neki valamit, majd
megnyomogatta piros orra hegyét.
Mariska, úgy látszik, minden egyes szót megértett, mert édesdeden elnevette
magát, mire a katona balkézzel, nagykeservesen egy fényképet halászott ki a
zubbonya zsebéből és megmutatta Mariskának. A fényképen egy néni volt
látható, meg egy kislány, akkora lehetett, mint Mariska és egyáltalában nem
látszott rajta, hogy orosz kislány, pedig az volt. A katona a kislány képére
bökött az ujja hegyével és azt mondta: »Tányecska, Tányecska«. Mariska saját
magára mutatott és azt mondta: »Mariska, Mariska«, amiből megérthette a
katona, hogy ez meg az ő neve és puszit adott Tányecskának, vagyis a
fényképen mosolygó kislánynak. Erre a katona megdörgölte a szemét az öklével
és megint a zsebébe nyúlt. Hosszan kaparászott benne, de most nem fényképet
vett elő, hanem egy pirinyó kis babát, amelynek ruhácskája egészen
összegyűrődött és bepiszkolódott.
A katona — így gondolta Gabi — messzi Oroszországból elhozta magával
kislánya legkisebb babáját. De most már nem őrizte tovább, hanem gyengéden
beletette Zsebő Mariska pirosra fagyott kis kezébe, aztán megcsókolta a kislány
arcát. Mariska megcsókolta a katonát. Az nevetett, hátbavágta Gabit, kezet
rázott Serbán doktorral, mondott valamit a maga nyelvén és továbbment.
Alig tett néhány lépést, Gabi utolérte. Egy papírlapot nyújtott át neki. A
katona kinyitotta a papírlapot, s megnézte, írás volt rajta, Gabi kezevonása:
Ezennel igazolom, hogy ő is a sejtegyesület tiszteletbeli tagja
Klimkó Gábor elnök.
A katona egy szót sem értett az írásból, de azért nagykomolyan kezet rázott
Gabival, a papírlapot meg összehajtogatta és a sapkabélésbe csúsztatta. Azután
sietve indult tovább.
Gabiék is folytatták útjukat a Gömb utca felé. Mariska a babát becézte,
Tanyecskának szólongatta és megígérte neki, hogy gyönyörű új ruhát varr
számára. Gabi megtudakolta Serbán doktortól a nagy sürgés-forgás okát.
Megtudta, hogy Pestet az orosz seregek teljesen felszabadították. Hitler csapatai
és nyilaskeresztes szövetségeseik egy szálig átmenekültek a túlsó partra, Budára,
azután felrobbantották maguk mögött az összes hidakat. Gabi visszaemlékezett
arra a napra, amikor Serbán doktonal ott állt a dunaparton és nézte a
felrobbantott Margit-híd roncsait s a szíve elszorult. Hiszen milyen szépek is
Buda zöld hegyei, az erdők és a tisztások és talán soha többé nem láthatja őket,
mert nincs több híd, ezentúl nem lehet átmenni Budára.
—Megérkeztünk — mondta Mariska és egy földszintes házra mutatott.
Az épület, legalábbis kívülről, nagyon emlékeztetett a falusi házakra.
Udvara széles és mély volt. A körös-körül nyíló ajtók majd mindegyike előtt
állott egy-egy veder, amelyben tavasszal oleander virágzik. Középütt két
gömbakác álldogált egy kopár virágágyásban, amelyet macskafejes kövezet
körített.
Mariskáék, helyesebben Juli néni lakása az udvar végében volt, egy szoba,
konyha s két kopott kőlépcső, amely a konyhába vezetett az udvarról. Juli néni
összecsapta eres, kemény kezét, amely arról tanúskodott, hogy gazdája békében
mosónő. Már azt hitte, hogy Mariska világgá ment s kétszeres volt az; öröme,
amikor megtudta, hogy doktorral tért haza. Még a széket is megtörölgette,
megfúvogatta, mielőtt leültette Serbán doktort.
Mariska édesanyja a szobában feküdt. Serbán doktor bement hozzá. A két
gyerek künnmaradt a konyhában. Gabi a hokkedlin lógázta a lábát. Mariska a
zsámolyon ült és komoly arccal figyelte.
—Az én papám gyári portás — mondta Gabi hosszú hallgatás után. —
És mindenki köszön neki.
—Én nyáron libát őrzök — válaszolta Mariska — mert már nagylány vagyok.
—Sok libátok van?
—Sok.
—Hát lovatok?
— Ló az. nincs. De van egy tehénke. A Riska. Tavaly volt már bocija is,
édesapám nekem adta, de aztán mégis el kellett adni Mikusik bácsinak, aki
mészáros és elvezette kötőféken. Én akkor nagyon ríttam ám.
—Nekem meg kutyám van. Igazi kutya. Pamut a neve.
—Kutya az semmi. Abádon annyi kutya van, de annyi, hogy sok. Majd
meglátod, ha egyszer eljössz Abádra...
A beszélgetésnek Serbán doktor vetett véget. Kilépett a szobából.
Megmosta a kezét, megsimogatta Mariska fejét és megígérte Juli néninek, hogy
Zsebőné, vagyis Mariska mamája, meg fog gyógyulni. Meg azt is, hogy másnap
újra eljön, megnézi a beteget.
—Mehetünk — mondta Gabinak.
—Szerbusz — mondta Gabi.
— Szerbusz — mondta Mariska. Elindultak. Gabi visszafordult az ajtóból.
— Ha akarod, beveszünk a sejtegyesületbe. Jó?
Megrántotta Mariska varkocsát és elszaladt.
Frissen igyekeztek hazafelé. Serbán doktor könnyedén s szinte vidáman
lépkedett. Gabi erősen kapaszkodott a kezébe, jobbra-balra forgatta a fejét,
mindent látni akart, ami csak látható: a kifordult kapukat, a betört ablakokat, az
ágyúgyolyó ütötte réseket, a mellettük elsietőket.
Előttük egy tavaszikabátos, kivágottcipős néni botorkált. Fejét és hátát
valami rossz pokrócba csavarta, de még így is látszott, hogy milyen sovány
szegény. S olyan fáradt volt, hogy alig bírta emelni a lábát, minduntalan
megbotlott. Miután már nem is tudott továbbmenni, megtántorodott s a
házfalnak támaszkodott.
Amikor Gabiék melléje értek, a néni lassan csúszni kezdett a föld felé,
térdei ötszecsuklottak. Serbán doktor éppen a szemüvegét tisztogatta. Félkézzel
néni után kapott.
— Néni kérem! — kiáltotta kétségbeesett hangon Gabi.
A néni feléje fordította sovány arcát, amelyből két mélyenülő szem tompa
fénye csillogott elő.
— Gabi ! — sóhajtotta a néni és majdnem leroskadt a fal mellé.
— Komlós néni! Komlós néni! — kiáltotta sírós örömmel Gabi. Serbán
doktor elkapta az alélni kezdő Komlós nénit, s mindkét karjával
átölelte. Komlós néni sírni kezdett. Könnyei a hóba potyogtak s a hó mohón
felitta a kis sós cseppeket. Gabi is sírvafakadt, de nem annyira a szomorúság,
mint inkább a meghatottság fojtogatta a torkát. Sokan mentek el mellettük, de
senki sem állt meg, senki sem vetett egyetlen pillantást a síró nőre, a síró
kisfiúra és arra a magas, szemüveges férfire, aki mindkettőjüket a karjában
tartotta s vigasztalta. Budapest népe ezekben a napokban lépten-nyomon
láthatott ilyesmit, s még keservesebbet is.
Gabi nagynehezen erőt vett magán s szipogva mondta:
—Ne tessék sírni Komlós néni. A Ducinak nincs semmi baja és a Komlós
bácsi is otthon van.
Csak most eredt el igazában Komlós néni könnye. De ezek már másfajta
könnyek voltak ; az öröm és a megkönnyebbülés könnyei. Mikor mindketten jól
kisírták magukat, megindultak, hármasban, hazafelé. Útközben Komlós néni
elmondta, hogy Schlampeter zöldinges barátai őt is bezárták a kerítés mögé, a
gettóba és onnan nem volt szabad kijönniök. Enni nem kaptak mást csak
naponként egy tányér híg levest, ami inkább víz volt, mint leves. Úgy aludtak,
hogy még a lábukat sem tudták kinyújtani. Rengetegen megbetegedtek és
meghaltak. És mindig várták, hogy a zöldingesek mikor gyilkolják le őket. De a
szabadítók tegnapelőtt megjöttek, lerombolták a kerítést és mindenki mehetett,
amerre akart. De ő olyan gyenge volt, hogy nem mert nekivágni az útnak.
Gabi is elmesélte, hogy Duci fiúruhában bujdosott és hogy Komlós bácsi
egy teljesen titkos helyiségben rejtőzött. Amikor átbotorkáltak a nagy árkon,
nem bírta ki tovább. Faképnél hagyta Komlós nénit és Serbán doktort és
előreszaladt. Berohant a házba, megállt az udvar közepén és világgá harsogta:
—Megjött a Komlós néni! Megjött a Komlós néni!
Egyszerre kitárult minden ajtó. Mindenki kitódult az udvarra meg a gangra.
Aki nem jutott ki elég gyorsan az ajtón, az az ablakon hajolt ki. Gabi meg
roppantul élvezte a feltűnést. Komlós bácsi három lépcsőfokot is ugrott
egyszerre, úgy szaladt le, mögötte Duci igyekezett és egyre hajtogatta:
—Ugye megmondtam. Apu, ugye megmondtam. Ugye megmondtam ...
Komlós bácsi kirohant az utcára. Mögötte Duci.
 Akkor már mindenki lent volt az udvaron és nagy várakozással nézett a kapu
felé.
Egyszer csak kiugrott Dénes a Rosmeyer lakás, vagyis a titkos helyiség
ablakán — mert éppen ő volt a soros őrszem — és elrikkantotta magát:
—Jön ! Jön !
A kapun befordult Komlós néni, akit Komlós bácsi ölelt át. Ő viszont Ducit
ölelgette. S mögöttük, mint egy szemüveges őrangyal lépegetett Serbán doktor,
kezében az orvosi táskával és arcáról csakúgy sugárzott az öröm.
Körülfogták Komlósékat. Szorongatták Komlós néni kezét. Szidták
Schlampetert és Rendek házparancsnokot. Sajnálkoztak, hogy milyen soványka
szegény Komlós néni. Simogatták és kérdezősködtek.
—Egy kis meleg levest — ajánlotta Csobán néni. — Éppen most fő ...
—Nekem még van egy kis kávém. Eldugva — vallotta be Sefcsik néni.
— Szerintem ilyenkor a legjobb egy korty barackpálinka — mondta Varjas
bácsi és már hozta is az üveget, amelynek éppen a fenekén kotyogott még egy
kortyocska.
—Egy kevés tej kellene — mondta anyu.
Nagyanyó meleg kendőt terített Komlós néni hátára. Milka illedelmesen
kezetcsókolt neki. Szipó szipogott, de nem meghatottságában, hanem mert ilyen
csúnya szokása volt.
És Komlós néni talán másnap is ott állt volna az udvaron, az érdeklődők és
részvevők gyűrűjében, ha nem lép közbe Serbán doktor. De közbelépett és
kijelentette, hogy Komlós néninek most mindenekelőtt pihenésre, nyugalomra
van szüksége, tehát menjen haza és feküdjön le.
—Ezt pedig nem mint szomszéd mondom — tette hozzá — hanem mint
a ház háziorvosa.
Ez ellen nem lehetett semmit sem szólni. Komlós néni, Komlós bácsi, Duci,
Nagyanyó, Szipó és Milka kíséretében felbotorkált a lépcsőn s így Gabi
egymaga maradt az érdeklődés középpontjában, mint szemtanú. El kellett
mesélnie, hogyan látták meg Komlós nénit az utcán, amikor éppen össze akart
esni egy házfal tövében.
Gabi nem kérette magát. Mesélt. Csudálatos történetet adott elő arról,
hogyan lelték meg és hozták haza Komlós nénit. A történetben szerepelt
hasoncsúszás, hősies küzdelem a németek és zöldingesek ellen, Több ízben
előfordult benne, hogy »Majd a gyerekek« és a mese folyamán felbukkant egy
sivatagi rabló is, akit Gabi tett ártalmatlanná, miközben Serbán doktor úr
elsősegélyt nyújtott egy egész hadseregnek.
Háromszor kellett megismételnie a történetet, amit senki sem hitt el, még ő
maga sem, de mindenkinek tetszett, még magának Gabinak is, és ez volt a fő.
De az élet nem csak meséből áll. Gabi harmadszor és utoljára befejezte a
történetet, amely egyre újabb és egyre érdekfeszítőbb részletekkel gazdagodott.
Akkor megadta a titkos jelet, vagyis begörbítette a mutatóujját és hármat
füttyentett. A sejtegyesület tagjai is megadták a titkos jelet, vagyis ők is
begörbítették a mutatóujjukat és ők is hármat füttyentettek. Csak Duci nem
füttyentett, mert nem volt ott és Milka és Szipó sem füttyentett, mert éppen Ut
mesélték Komlós néninek, hogy milyen igazi kisfiú volt Duci, mikor lenyírták a
haját és nadrágba bújtatták.
A titkos jeladás után az egész sejtegyesület közönyös arccal elsétált a
Rosmeyer-lakásig és ott, teljesen közönyös arccal egyenkint beugrottak az
ablakon. Hamarosan mindannyian együtt voltak a felfordult söntéspult mögött, a
titkos helyiségben.
Gabi elfoglalta helyét az elnöki emelvényen, a felfordult söntéspulton.
Feltette a kérdést, hogy ki vett észre valami különöset? Ugyan senki sem vett
észre semmi különöset, de ha egyszer Gabi kérdezte, akkor bizonyos, hogy
kellett lenni valahol valami különösnek. Tehát találgatni kezdtek.
Elsőnek Mica jelentkezett és azt mondta, ő azt a különöset vette észre, hogy
Varjas néni ma paprikáskrumplit főzött ebédre. De kiderült, hogy Gabi nem erre
a különösre gondolt.
Másodiknak a nagysefesik kért szót. ő azt a különöset vette észre, hogy
mostanában nem történt semmi különös, ami igazán nagyon különös. De Gabi
nem erre gondolt.
Dénes azt mondta, hogy azt a különöset vette észre, hogy az elnök egy
copfos kislánnyal tárgyalt az utcán, azután Serbán úrral együtt elmentek
valahová. Kiderült, hogy az elnök nem erre gondolt. De azért elmesélte töviről-
hegyire Mariskát, akinek a mamája betegen fekszik, de nincs semmi baj, mert
Serbán doktor majd meggyógyítja.
Ezután már senki sem tudott semmi különöset mondani. Így hát Gabi
közölte a sejtegyesülettel; arra a különösre gondolt, hogy Terebes úrék ki se
dugták az orrukat a pincéből Komlós néni hazaérkezésének a hírére. Egyedül
csak ők hiányoztak.
— Ebben semmi különös nincsen — mondta Dénes. — Nem jöttek,
mert nincsenek idehaza.
— Honnan tudod? — kérdezte az elnök.
— Onnan, hogy elmentek — felelte Dénes. — Láttam őket, amikor
elmentek és meg is figyeltem az őrhelyről. A Terebes úrnak csomag volt a hóna
alatt.
— Ugye, hogy mégis különös ! — mondta diadalmasan Gabi. — Ki tudja,
mi volt a csomagban? Ki tudja hová mentek Terebes úrék? Ki tudja, miért
mentek oda, ahova mentek?
Senki se tudta.
— Meg kell figyelni őket, amikor hazajönnek — adta ki az utasítást Gabi. —
Azonkívül még két másik tervem is van. Az egyik az, hogy fát fogunk szerezni.
Tűzifát, hogy legyen mivel ebédet főzni.
—Éljen ! — mondta a sejtegyesület, a tűzifára is és az ebédre is.
—És mi a másik terv? — kérdezte a nagysefcsik.
—Majd megtudjátok ! — felelte titokzatosan az elnök és begörbítette az
ujját, vagyis bezárta az ülést.
A sejtegyesület kimászott a titkos helyiségből, a söntéspult alatt, Dénes
pedig elfoglalta őrhelyét a redőny mellett. Rajta kívül még két egyesületi tag
maradt a titkos helyiségben. Az egyik morgott, ami az ő nyelvén azt jelentette :
valami különöset és szokatlant érzek. A másik halkan és elnyújtottan miákolt,
ami az ő nyelvén azt jelentette: egér az, te buta kutya. Maradj csöndben.
A rendreutasítás megtette a hatását. Pamut elhallgatott. A mélységes
csöndben világosan hallani lehetett, hogy a falban kaparásznak, rágcsálnak,
motoszkálnak, mintha egy egész egérhadsereg gyakorlatozna a félhomályban.
Pamut is, Piszke is lélegzetvisszafojtva figyelte az izgalmas zajt. Sötétség
borongott a titkos helyiségben, csak a redőny alatt surrant be keskeny fénycsík
és Piszke zöldessárga szempárja világított a sarokban, ő már felfedezte az
egérpalota bejáratát s most ugrásra készen lapult, a száját nyalogatva. Pamut
melléje osont s leült a farkára.
A falban erősbödött a kaparászás, rágcsálás, motoszkálás zaja. A sötétben
két piros golyóbis villant meg: az egér két piros szeme. Piszke és Pamut
pisszenni sem mertek, izmaikat megfeszítve várták hogy az egérke kijjebb
merészkedjék a lyukból. Az egér azonban úgy látszik valami bajt szimatolt
mozgékony orrocskájával, mert nem mozdult. Pamut és Piszke várt. Az egér is
várt. Pamut és Piszke mozdulatlanná dermedt a várakozás izgalmában. Az
egeret megtévesztette a csend és a mozdulatlanság. Kissé kijjebb merészkedett a
várból, a helyiség közepe felé. Csak egy egészen kicsikét lépett előre. De ennyi
elég volt Piszkének is, Pamutnak is. Hátsó lábuk rugóként megfeszült s már-már
ellökte testüket a földtől.
—Jönnek — ordított ebben a pillanatban diadalmasan Dénes, az őrszem és
felpattant a redőny mellől.
Pamut és Piszke ugyanakkor nagyot ugrott. De már elkéstek. Az ordítás
megriasztotta az egeret s rémülten rohant vissza a lyukba. Ugyanakkor a fal
mögött egyszerre elhalt minden zaj.
Pamut és Piszke szemrehányóan tekintett Dénesre, aki azonban ügyet sem
vetett rájuk. Átmászott a pult alatt és az ablakhoz futott. Kihajolt az udvarra és
leadta a hármas füttyjelet. Amint választ kapott, visszasietett őrhelyére.
Gabi éppen Gyurikával tárgyalt nagytitokzatosan a poroló tövében. A
füttyjelre felkapta a fejét s a kapu felé vágtatott.
Mire Terebesék befordultak a kapun, a sejtegyesület már teljes létszámban
ott volt az udvaron. Sőt, meglehet, hogy nem is teljes létszámban voltak, hanem
még többen. Legalábbis Terebeséknek úgy tűnt, hogy legkevesebb száz gyerek
fogócskázik az udvaron. Akármerre fordultak, nem tudtak kitérni előlük.
Terebesné újságpapírba göngyölt csomagot tartott a kezében s vigyázott, hogy a
papír alól semmi se látsszék ki. Terebes úr viszont jókora, megtömött szatyrot
cipelt. Idegesen szorongatták csomagjaikat s a pince felé igyekeztek.
—Te vagy a fogó! — kiáltotta diadalmasan Gabi és nagyot ütött a
nagysefcsik hátára. Azután sarkonfordult és eliramodott, egyenesen belerohant
— persze teljesen véletlenül — Terebes úrba. Az felkiáltott, megingott és
kiejtette kezéből a szatyrot, amely esés közben szétnyílt és tartalma a hóra
ömlött. Volt abban minden : egész kenyér, krumpli, szalonna, sőt még tojás is,
amely szerencsére nem tört össze, mert a hó puha volt.
— Ne tessék haragudni, bocsánatot kérek — mentegetődzött nagyon
udvariasan Gabi és azonnal hozzálátott, hogy felszedegesse a szerteszóródott
drágaságokat.
— Eredj innen, te kölyök — mordult rá Terebes úr. Ellökte Gabit és maga
szedegette a szatyorba a kincseket. Majd szapora léptekkel a felesége után
indult. A pincelejáróból visszasandított s látta, hogy a fogócska egyszeribe
abbamaradt s a gyerekek a poroló köré gyülekeztek.
— Legalább elromlott a játékuk a kölyköknek, nem mernek rohangászni —
dünnyögte elégedetten és bebújt a pincébe.
A sejtegyesület pedig tanácskozni kezdett a szatyorról. A középsősefcsik
megállapította, hogy igazán nem volt érdemes nagy hűhót csapni, Terebes úr
csak élelmet szállított haza. A középsősefcsik úgy vélte, hogy a főtitkárnak
nincs igaza, mert a szalonna igenis nagyon izgalmas dolog, kinek van manapság
szalonnája ? Kinek van? Ki látott legalább szalonnát az utóbbi időben?
Ugyehogy senki. Hát akkor hogy lehet azt mondani, hogy nem izgalmas. A
nagysefcsik leintette az öccsét. Világos, hogy a szalonna is elég izgalmas, de
egy zsebgépfegyver, vagy egy összehajtható repülőgép mégis ezerszer
érdekesebb. Egész más lett volna, ha ilyesmit találnak a szatyorban.
A kissefcsik azt mondta, hogy biztosan Terebesné csomagjában volt az az
összehajtható repülőgép. A középsősefcsik csak legyintett erre: hiszen a
repülőgépet, a legösszehajthatóbbat is, benzin hajtja, nem pedig nullásliszt.
Márpedig Terebesné csomagjából egy lyukon nullásliszt csorgott.
—Ezt igazán nem érdemes jelenteni Serbán úrnak — mondta Gabi —
pedig ő a tanácstag és az ő beleegyezésével nyomozzuk Terebeséket.
Már éppen dolguk végezetlenül oszolni akartak, amikor ismét megjelent a
pinceajtóban Terebes úr, ezúttal vödörrel. Vízért indult a negyedik házba, mert a
vízvezeték még nem működött s messziről kellett hordani a vizet. Ugyanakkor
lépett ki a lakásból Varjas bácsi is, egy nagy seprűvel felfegyverkezve.
—Hová, hová, kedves házfelügyelő úr? — kérdezte szirupos mosollyal
Terebes úr.
—Láthatja az úr. Eltisztítom a havat — felelte mogorván Varjas bácsi, aki
egyáltalában nem állhatta, ha házfelügyelő úrnak szólították, mert ő Varjas
bácsi volt mindenkinek az egész házban.
—Eltakarítani a havat? — kérdezte Terebes úr — aztán minek?
—Minek, minek ! — dohogta Varjas bácsi. — hát valahol csak el kell
kezdeni a rendcsinálást.
 Varjas bácsi válaszát hallva, Terebes úr letette a vödröt, összecsapta a
kezét és éktelen hahotában tört ki.
—Óriási! — kiáltotta nevetve — a város romokban van és maga a hó-
takarítással kezdi a rendcsinálást. Igazán óriási.
— Nem tudom, mi nevetni való van ezen — mérgelődött Varjas bácsi.
— Ha az úrnak nem tetszik, ne nézze.
—De kedves házfelügyelő úr — mondta mézédesen Terebes úr — ne értsen
félre. Pusztán arról van szó, hogy ennek semmi értelme sincs. Most jövök a
városból. Tudja mit láttam?
Varjas bácsi azt dünnyögte, hogy tudja a hóhér.
Terebes úr már kézbevette a vödrét. Most ismét letette s mesélni kezdett
Varjas bácsinak. Elmondta, hogy Budapest romokban hever, legalább húsz év
szükséges a felépítéséhez. De persze, akkor se lesz a régi, csak éppen úgy-ahogy
rendbejön. Az összes hidak fel vannak robbantva, de nem ám csak tréfából,
hanem amúgy istenigazában, véglegesen. Látszik, hogy nem akármilyen kéz
dolgozott rajtuk, alapos német munka mind. A Margithídból csak a pillérek
maradtak meg, de az Erzsébethídnak még az egyik pillére is a vízbe zuhant. A
dunapart házai teljesen kiégtek. Csak a kocsiutakon lehet közlekedni, a járdákon
nem mert, a járdákat teljesen elzárja a sok törmelék. Kapu, ajtó, ablak sehol
sincs. A víz nem folyik, a gázvezeték tönkrement, a villany nem működik.
Hamarosan kitör a járvány, a ragály, a sok temetetlen hulla miatt. Azonkívül
mindenki megfagy és éhenhal, mert nincs az egész városban se tüzelő, se
élelmiszer. A romok különben is leszakadnak és mindenkit maguk alá temetnek.
Az egyik ház ötödik emeletébe belefúródott egy repülőgép és most ott lóg az
utca fölött, Leszedni nem lehet, de ha egyszer lezuhan onnan, akkor emberhalál
lesz.
Mindezt színlelt sajnálkozással, de valójában rosszul titkolt gyönyörűséggel
sorolta fel Terebes úr. S azzal folytatta, hogy az üzletekből csak a négy fal
maradt meg, hogy a gyárakban nincsenek gépek, amelyeken dolgozni lehetne.
Ami megmaradt, az már teljesen berozsdásodott, abból már csak ócskavas lesz.
Az utcákon emberek jönnek-mennek, maguk se tudják hová igyekeznek.
Gyerekek keresik szüleiket, szülők gyerekeiket. Nincs rendőrség, nincs
csendőrség, nincs adóhivatal, nincs elöljáróság, nincs sintér. Az összebombázott
házakból a legkisebb szélfúvásra cserép és téglaeső hull le. Legalább harminc
évbe beletelik, amíg a várost úgyahogy rendbehozzák.
—Az előbb csak húszat mondott — szegezte a mellének a seprűt Varjas
bácsi.
— Az az előbb volt — felelte Terebes úr. — De most azt mondom, hogy
harminc év úgy kell, mint egy nap. És ilyenkor a házfelügyelő úr havat
söpröget. Mulatságos. Hehehe.
—Az nem az úr dolga, hanem az enyém — mondta Varjas bácsi, azzal hátat
fordított Terebes úrnak és indult az utcára, havat takarítani.
Terebes úr is elballagott, vízért.
Néhány perccel később kopogtattak Serbán doktor ajtaján. Az ajtó kinyílt,
Serbán doktor kinézett, de nem látott senkit az ajtó előtt. A lépcsőház felé lesett,
gondolta, valamelyik sejtegyesületi barátja megtréfálta, de ott se látott senkit.
Már be akarta csukni az ajtót, amikor egy vékony hangocska szólalt meg,
valahol a térde tájékán.
—Szerbusz Serbán úr, doktor bácsi.
Serbán úr lenézett a lába elé és Gyurikát pillantotta meg odalent. Hosszasan
vizsgálgatta a szemüvege felett, mintha valami ritka bogarat lelt volna. Csak
azután vezette be a szobába.
Gyurika egyenesen a rendelőbe ment, letelepedett egy karszékbe és így szólt:
—Serbán úr, vizsgáljál meg engemet.
És minden külön felszólítás nélkül kinyújtotta a nyelvét és azt mondta:
Serbán doktor aggodalmasan összeráncolt homlokkal megállt mellette,
fejcsóválva hümmögött s megkérdezte, hogy mije fáj. Gyurika visszahúzta a
szájába a nyelvét és közölte, hogy a lába fáj. Majd megkérdezte, hogy nyújtsa-e
ki újból a nyelvét. Serbán doktor ezt feleslegesnek találta és megnyomkodta
Gyurika tömzsi lábát. Hosszasan vizsgálgatta, tapogatta, de nem lelt semmit.
Gyurika azonban görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy igenis, nagyon fáj a lába.
—Úgy látszik, sokat szaladgáltál ma és megerőltetted a lábadat — mondta
végül Serbán doktor. — Mindenesetre jó lesz, ha anyukád este hidegvizes
borogatást tesz rá. És holnap gyere el megint, majd megnézem.
Gyurika nagyon szépen megköszönte a vizsgálatot. Serbán doktor az ajtóból
még utánaszólt, hogy ne felejtse el: hidegvizes borogatást este ! és holnap újból
mutassa meg a lábát.
Serbán doktor másnap jókor reggel elindult hazulról, hogy meglátogassa
Mariska mamáját, a betegen fekvő Zsebő nénit. Sefcsik néni és anyu utána
néztek, amint frissen, szaporán futott lefelé a lépcsőn. Sefcsik néni megjegyezte,
hogy alig lehet ráismerni, tegnap óta olyan, mintha kicserélték volna. Nem
kedvetlen, nem morcos, a szemüvege megint ott ül a régi helyén, vagyis az orra
hegyén. És a szeme ismét jókedvűen mosolyog. Mintha történt volna vele
valami.
Anyu úgy gondolta, hogy történt is vele valami. Talán az, hogy betege van,
akit meg kell gyógyítania. A mások töméntelen baja elfeledteti vele a saját
szerencsétlenségét. Azt érzi, hogy szükség van rá, hogy az emberek segítséget
várnak tőle. Mert az a legrosszabb, na az ember kénytelen ölbetett kezekkel ülni
és úgy érzi, hogy senkinek sincs szüksége rá.
— Bizony — sóhajtott erre Sefcsik néni — így van ez, kedves Klimkóné. Az
én öregem máris egészen búskomor, mert nem állhat az esztergapadja mellett.
— És az én párom ! — mondta anyu. — Úgy hiányzik neki a munkája, hogy
már odahaza portássapkában üldögél, mintha a gyárban lenne.
Serbán doktor ezalatt szaporán igyekezett a Gömb utca felé. Útközben
találkozott a kissefcsikkel és Szipóval, akik egy törött ablakkeretet cipeltek.
Megkérdezte tőlük, mit tudnak Gyurikáról, hogy van a lába? Köszönjük szépen,
Serbán úr — felelte a kissefcsik — nagyon jót tett neki a borogatás, de azért
még fáj, itt, a térdiben. Hát akkor ne sokat szaladgáljon, mondta Serbán doktor,
inkább feküdjön le és mondjátok meg neki, hogy délután majd újból
megvizsgálom.
Elbúcsúzott a fiúktól és hátra sem nézve elsietett. Pedig ha hátranézett
volna, megláthatja a betegét, amint nagykurjongatva egy jókora fahasábot
taszigál a hóban. A fahasábot a középsősefcsik és Dénes húzta, Gyurika tolta,
így szánkáztatták a kásásodó hóban hazafelé.
A fát Gabi és nagysefcsik bányászták a Szegedi út sarkán, ahol még nem is
olyan régen egy földszintes ház állott. Most már csak romhalmaz hevert a ház
helyén. A romhalmaz tetején Gabi és a nagysefcsik állt. Rajtuk kívül nem volt
más élőlény a hajdani házban, csak egy hatalmas szürke macska, amely a
csonka tűzfal tetején ült és lustán süttette a hátát a szikrázó, de meleget alig-alig
adó télutói nappal. Azután mosakodni kezdett, talpával végig-végig simogatta
cirmos pofáját, harcias bajuszát s közben közönyös pillantásokat vetett az alatta
folyó munkára.
Mert odalent megfeszített munka folyt. Gabi és a nagysefcsik úgy dolgoztak,
hogy csorgott róluk az izzadság. A romhalmazból törött ablakkereteket,
összeroncsolt ajtófélfákat, kettéroppant gerendákat bányásztak. Gabi egy
vasdarabbal turkálta a törmeléket s ha egy-egy jókora fadarabra lelt, segítségül
hívta a nagysefcsiket és ketten, egyesült erővel kiszabadították a törmelék közül.
Néha egy félpár elnyűtt cipő, egy hajkefe, törött tükör s más egyéb használati
tárgy került a kezébe, annak jeléül hogy ez a romhalmaz valaha emberi lakóhely
volt, ahol valamikor családok éltek, dolgoztak, örültek, pihentek.
A fát, amit Gabi és a nagysefcsik bányászott ki, a sejtegyesület többi tagja
szállította haza, a titkos helyiségbe, de nem az újba, hanem a régibe, a
lépcsőforduló alatt. Az ablakon dobálták le a fát s az ablak mellett ott ült Pamut,
aki részint a fát őrizte, részint komoly pofával ellenőrizte a munkát, amely egész
délelőtt megszakítás nélkül folyt.
Ebédután Gyurika pontosan megjelent Serbán doktornál és a felszólítást be
se várva, ismét kinyújtotta a nyelvét. Serbán doktor megnézte a nyelvét, mert
látta, hogy addig úgyse lesz nyugta, amíg meg nem nézi. Csak azután kezdett
hozzá a lábvizsgálathoz s örömmel állapította meg, hogy használt a hidegvizes
borogatás és a pihenés, a láb teljesen rendbejött. Gyurika elment. Serbán doktor
leült, hogy kifújja magát, mert alaposan kifárasztotta a délelőtt. A Gömb-utcai
házban ugyanis híre futott a jó doktornak és Juli nénihez sorra bekopogtak a ház
betegei. Kinek a háta fájt, kinek a melle, ki köhögött kit éjszakánkint elöntött a
veríték. Bizony, az ostrom, a pincében kuporgás, a nélkülözés mindenkin
rajtahagyta a nyomát. Serbán doktor megvizsgálta betegeit, mindenkinek
tanácsot vagy receptet adott és senkitől sem sajnálta a jó szót. Most tehát
pihenni szeretett volna. De ember tervez és sejtegyesület végez. Máris
kopogtattak és Serbán doktor ajtót nyitott Dénesnek.
Dénes a délelőtti fahordásnál súlyosan megsérült. Egy szálka ment a körme
alá. Igaz, hogy a szálkát már kipiszkálta egy tűvel és a pontnyi sebhelyet jól
megszívta, sőt forró vízben ki is áztatta. De azért eljött, mert — így mondta —
mégiscsak helyesebb, ha az ember orvoshoz megy, amikor valami baja van.
Serbán doktor helyeslően bólogatott. Gondosan kitisztította az alig látható
sebhelyet és hogy örömet szerezzen Dénesnek, még egy jókora fehér kötést is
kanyarított rá. Közben még fütyörészett is. A fahordás másnap folytatódott.
Dénes is részt vett a munkában, de — hogy kímélje a drága kötszert — a kötést
gondosan lecsavarta a kezéről és úgy dolgozott. Javában folyt a munka, amikor
váratlanul megjelent Zsebő Mariska. Gabi nagyon megörült a látogatónak s
rögtönzött ülést hívott össze a romház tűzfalának tövébe. Az ülésből guggolás
lett, mert a földre mégsem ülhettek. Gabi feltette a rögtönzött sejtegyesületi
guggolásnak a kérést, hogy felveszik-e tagnak Zsebő Mariskát.
—És mit tud ez a Mariska? — kérdezte Dénes.
— Mindent — felelte Mariska bátran. — Tudok libát őrizni, kacsát tömni,
tudok répát egyelni...
—Fejni is tudsz? — kérdezte a nagysefcsik.
—Tudok — mondta Mariska — csak nem merek, mert félek a tehéntől.
—Takarítani tudsz-e — kérdezte Milka, csak hogy kérdezzen valamit.
—Tudok. Még főzni is, lebbencslevest — közölte Mariska.
—Akkor tag vagy — jelentette ki határozottan a főtitkár.
—Akkor tag vagy — járult hozzá a határozathoz az elnök.
— Jól van, legyen tag — szavazta meg a határozatot a sejtegyesület.
Mariska megköszönte a tagságot és megkérdezte, hogy máskor is el
jöhet-e?
—Mindig eljöhetsz — mondta Gabi — ha egyszer tag vagy.
—Ránk mindig számíthatsz — biztatta a nagysefcsik.
— És most mondd: »majd a gyerekek« — utasította Gabi. Mariska
mondta.
— És most csinálj így — mutatta a nagysefcsik a begörbített mutatóujját.
Mariska úgy csinált.
—Most már egészen tag vagy — állapította meg az elnök. — Éppen ezért
délután el is mehetsz Serbán úrhoz és mondd neki azt, hogy nagyon fáj a torkod.
—Dehogyis fáj, már miért fájna ! — tiltakozott Mariska.
—De csak fájjon.
—De miért fájjon, ha egyszer nem fáj?
—Akkor is csak menj és mondd, hogy fáj és hogy beteg vagy.
—Mér mondjam, hogy fáj, ha egyszer nem vagyok beteg.
— Hát azért mondd, mert nem te vagy beteg, hanem Serbán úr, de mi most
gyógyítjuk. Ugyanis az a betegsége, hogy valami rossz hírt mondtak neki és
csak ült otthon és nem volt semmi dolga és nem volt gyógyítani valója. Hát mi
kitaláltuk, hogy ne üljön csak otthon, hanem gyógyítson. És betegek lettünk és
azóta ő egészséges kezd lenni.
Mariska még ezután a bonyolult magyarázat után sem adta be a derekát.
Úgy vélekedett, hogy amit a sejtegyesület csinál, az tulajdonképpen hazugság és
hazudni nem szabad. Gabi azt felelte, hogy ez nem hazugság, csak csalás és jót
csalnak, nem rosszat, különben is, ha egyszer egyesületi tag, akkor muszáj neki
megtenni. Így hát Mariska délután beállított Serbán doktorhoz és a torka be volt
kötve.
Serbán doktor csodálkozva fogadta, hiszen alig néhány órája váltak el
egymástól a Gömb-utcában és Mariskának akkor még kutyabaja sem volt. Most
meg egyszerre nagyon fáj a torka. Mariska elveresedett, ötölni-hatolni kezdett
és egyre jobban belegabalyodott a magyarázkodásba. Végül nagy elhatározással
kibökte, hogy ő ugyan nem szeret árulkodni, de mégse tudja becsapni Serbán
doktor bácsit, aki olyan jó az ő édesanyjához és gyógyítja. Inkább elmondja,
hogy az egész betegség-dolgot csak a sejtegyesület találta ki, mert látták, hogy a
doktor bácsi beteg és így akarják meggyógyítani. És lehet, hogy őt az árulkodás
miatt ki is dobják maguk közül, de nem tud csalni, mert az nem szép dolog.
 —Ellenkezőleg! — mondta Mariska legnagyobb meglepetésére Serbán
doktor — én úgy gondolom, hogy nagyon is szép dolog. Képzeld csak el, az
ember még akkor se szeret beteg lenni és orvoshoz járni, amikor csakugyan
beteg. Hát még amikor makkegészséges. A sejtegyesület mégis vállalta ezt az
áldozatot. És azt hiszem, nekik van igazuk, csakugyan ők gyógyítottak meg
engem. De neked is köszönöm, Zsebő Mariska, hogy elmondtad. Ez meg tőled
volt szép. No, most pedig mutasd a torkodat.
—De igazán nem fáj, doktor bácsi — szepegett Mariska.
—Azt te nem tudhatod! — mordult rá Serbán doktor. — Nyisd ki a szádat
és mondd azt, hogy á ! á!
Mariska rémülten kinyitotta a száját és azt mondta, hogy á! á!
—Kutyafáját! — csóválta a fejét Serbán doktor — hiszen itt mindenféle bajt
látok.
—Igazán? — hüledezett Mariska. — De hiszen nem fáj.
—Csend. Csukd be a szemedet és azonnal vedd be ezt az orvosságot.
Vigyázz, mert nagyon keserű, de nem szabad egészben lenyelni.
Mariska behunyta a szemét és vigyázott. De az orvosság nem volt egy
cseppet sem keserű, sőt inkább nagyon édes volt, mintha cukorból lett volna.
—Most pedig mehetsz — mondta Serbán doktor. — Amit elárultál,
arról egy szót se a sejtegyesületnek. De azt mondd meg nekik, hogy új
orvosságom van és aki betegnek érzi magát, az csak jöjjön nyugodtan, kaphat
belőle.
Így történt, hogy attól kezdve Serbán doktor ajtaján nemcsak az igazi
betegek kopogtattak — mégpedig egyre többen — napról napra, hanem a
sejtegyesületi tagok is. Odabenn a rendelőben behunyták a szemüket, kitátották
a szájukat és azt mondták: á ! á ! És megkapták a maguk újfajta orvosságát.
Csak jóval később derült ki, hogy mi is volt az az újfajta orvosság.
Serbán doktor takarítónője, úgy húsvét táján keresni kezdte a kockacukrot,
hogy diósmákost süssön az ünnepre. De hasztalan kutatott fel minden zugot, a
ritka és nagyértékű kincsek sorába tartozó kockacukor úgy eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el. Pedig nem is a föld nyelte el, hanem a sejtegyesület.

XII. FEJEZET
TÖRHETETLEN ABLAKÜVEG
Február első napjaiban történt. Ica és Mica a két soros őrszem
elszontyolodva állított be az elnökhöz. Jelentették, hogy nagy baj van:
elfoglalták a titkos helyiséget.
— Ez szabálytalan! — fortyant fel az elnök — hiszen kiírtuk az ajtóra, hogy
a sejtegyesület titkos helyisége. Nem volt joga senkinek elfoglalni.
—Nézd meg magad, ha nem hiszed — sértődtek meg az ikrek.
 Gabi megnézte. Belesett a titkos helyiség ablakán. Odabent, az elhagyatott
Rosmeyer-lakásban és a kocsmában orosz katonák tettek-vettek. Egyikük a
tűzhelyt vizsgálgatta. Másik kettő lábra állítgatta a székeket, asztalokat. Négyen
nagy tábori kondért cipeltek be az utcáról, majd titokzatos ládákat hoztak.
Később kocsi állt meg az utcán s arról kosárszám hordták be a kenyeret.
De akkor már az egész sejtegyesület ott szorongott az ablaknál és
kíváncsian figyelte az eseményeket.
Az egyik orosz katona meglátta a kerek gyerekfejeket az ablakpárkány
felett. Fehér kötésbe pólyált jobbjával feléjük intett és kiáltott valamit. A
sejtegyesület megriadt és hanyatthomlok elmenekült az ablaktól. Egyedül Gabi
maradt, a helyén, hiszen ő volt az elnök. No meg azért is, mert emlékezett arra a
hatalmas szép szál orosz katonára, akivel az utcán találkoztak, amikor Mariskát
kísérték betegen fekvő édesanyjához. Annak a katonának is be volt pólyálva a
jobbkeze, az is magas volt és szélesvállú, az is barátságosan integetett.
Egyszóval Gabi a helyén maradt. A katona odalépett az ablakhoz és beszélni
kezdett a maga érthetetlen nyelvén. Gabi illedelmesen végighallgatta, közben
erősen törte a fejét, hogyan is hívták az orosz katona kislányát.
—Tányecska ! — kiáltotta diadalmasan, amikor a katona befejezte.
A katona ránézett és értetlen csodálkozással széttárta a karját.
—Kislányod ! — mondta Gabi — utca, fénykép, pici baba ! Én !
Igazolványt. Érted?
Nemcsak szóval magyarázott, hanem kézzel-lábbal is. Az orosz katona
hallgatta-hallgatta és figyelte Gabi jelbeszédét. Egyszer csak elmosolyodott,
örömmel bólintott és mondott valamit, ami az ő nyelvén bizonyára azt
jelentette: Nini, hát te vagy az? ! Előszedte a zsebéből a jól ismert fényképet,
majd lekapta a fejéről a sapkáját s a sapkabélésből előkaparta Gabi
igazolványát: Ezennel igazolom, hogy ő is a sejtegyesület tiszteletbeli tagja.
Klimkó Gábor elnök. A fényképet ismét zsebretette, az igazolványt nagy
nevetve ismét eltüntette a sapkabélésben, azután Gabi vállára csapott és baljával
megszorongatta a kezét. Gabi felemelte az ujját, majd saját magára mutatott és
szótagolva mondta:
—Én. Vagyok. Klimkó Gábor. Gabi.
Gá-bi — mondta utána a katona és nevetett, olyan vidáman, hogy az elnök
arra gondolt ilyen jóízűen csak Gyurika tud nevetni, ő is nevetett és
megismételte, magára mutatva:
—Gabi.
A katona figyelmesen ránézett, majd ő is a saját mellére illesztette a
mutatóujját és egészen lassan, szótagolva mondta:
—A-lek-szandr.
Ebből most már egészen világosan kiderült, hogy az ő neve Alekszandr. Ezt
Gabi azonnal megértette. Tehát ő is a katonára mutatott és szótagolva mondta:
—A-lek-szandr.
Az óriási katona hatalmasat hahotázott örömében, hogy ilyen jól
megértették egymást. A viharos nevetés előcsalta rejtekhelyükről a
sejtegyesületieket. Innen is, onnan is, a ház legkülönbözőbb szegletei mögül
kerek gyerekfejek bukkantak elő s a tagok egyenkint, óvatosan
közelmerészkedtek az ablakhoz. A katona éppen akkor mondta ismét, az
elnökre mutatva:
—Gabi!
Gabi éppen akkor mondta ismét, az óriási katonára mutatva:
—Alekszandr!
Megint felharsant a vidám hahota, mind nevettek és kiáltozva mutogattak
saját magukra:
—Dénes!
—Ica ... Mica!
—Emánuel!
—Dehogyis Emánuel, Szipó — vágott közbe Gabi.
—Hallgass! — szólt rá mérgesen Szipó — minek köll azt Moszkvába is
tudni.
Közben tovább folyt a bemutatkozás:
—Duci
— Sefcsik
—Sefcsik
—Sefcsik
Alekszandr, a katona, kissé különösnek találta, hogy mind a három
gyereknek ugyanaz a neve van, de ezen is jót mulatott.
—Milka! — hangzott el az utolsó név.
Az ablak alól kiáltozás hallatszott:
—Én is akarok ! Én is akarok !
Az ablakpárkány fölött váratlanul felbukkant egy szőkefürtös fej és azt
mondta:
—Gyurika.
Azután, sokkal gyorsabban, mint ahogy feltűnt, megint eltűnt. Puffanás
hallatszott, majd jajkiáltás.
Alekszandr kihajolt az ablakon, barátságosan integetett a földön csücsülő
Gyurikának, majd sokatmondó mozdulattal felemelte az ujját, mondott valamit
és eltűnt a lakás belsejében. A sejtegyesület türelmetlenül várakozott.
Alekszandr hamarosan visszatért egy ezüstösen csillogó konzervdobozzal és egy
kékesen ragyogó szuronnyal. A konzervdobozt az ablakpárkányra tette, s
beledöfött a szuronnyal. A leszúrt dobozból sűrű, hófehér vér buggyant.
Alekszandr köröskörül felvágta a konzervdobozt és először is Gyurikának
nyújtotta. Gyurika gyanakodva nyújtotta nyelvét a sűrű fehér folyadékba. Egy
egész kicsit megkóstolta, azután két kézzel megragadta a konzervdobozt és
szürcsölni kezdte az édes, sűrű, jóízű kondenzált tejet. A doboz kézről kézre
járt. Gyurika után a lányok ihattak belőle, majd a fiúk kerültek sorra. Alekszandr
pedig az ablakból nézte őket, mosolyogva bólogatott és gyönyörködött bennük.
 A szobában ezalatt tovább folyt a rendezkedés. Már a söntéspultot is
lábraállították és a helyére taszították s most a gépzongora került sorra. Két
katona lépett melléje, megragadta és felemelte a porlepett jószágot, amelyet a
részeg német őrmester a Rákóczi-induló kellős közepén agyonlőtt. De,
úgylátszik, a gépezet nem halt meg teljesen, csak erőt gyűjtött, mert ahogy a
gépzongorát megemelték, csettenés hallatszott s felharsogtak a Rákóczi-induló
ütemei; pontosan ott folytatta a gépzongora, ahol tavaly abbahagyta:
Hős Rákóczi népe, kurucok előre ...
A katonák riadtan, de azért óvatosan letették ismét a gépzongorát, amelyből
áradtak a hangok. Alekszandr még bepólyált jobbját is felemelte, s csöndet
intve hallgatta az indulót. És Gabi, aki az iskolában már énekelni is tanult,
harsányan rágyújtott a dalra:
Magyarok istene rontsd a labanc hadát...
Kissé bizonytalanul csengett a hangja, akárcsak a beporosodott
gépzongoráé. De máris csatlakozott hozzá a nagysefcsik, majd Dénes, azután
mind a többiek s az udvart felverte a diadalmas ének:
Magyarok istene rontsd a labanc hadát...
Zengett a dal, pedig a német gépzongoragyilkos azt hitte, hogy örökre
sikerült elhallgattatni.
Így barátkozott össze a sejtegyesület Alekszandrral, a katonával.
Alekszandr időnként elment, géppisztollyal az oldalán, s fáradtan, tépetten
tért meg. De ha esténként odahaza volt, kiült az ablakba, nyakában
harmonikával és majd bánatos, majd meg féktelenül vidám orosz dalokat
muzsikált. Csikorgó fagy volt, de azért itt is, ott is előmerészkedett egy-egy
felnőtt vagy gyerek és csöndesen hallgatta a magános hangversenyt, amelynek
dallamaiba Alekszandr beleöntötte hazavágyódásának minden bánatát,
leírhatatlan erejének minden örömét.
Február közepe felé haladt az idő. A kemény fagy nem engedett. S amit
Gabiék előre láttak: a házban lassacskán mindenkinek elfogyott a tüzelője.
Kihez mehettek volna tanácsért? Senki máshoz, csakis Serbán doktorhoz.
Gabi nem azért volt a sejtegyesület elnöke, hogy elszalasszon egy ilyen
fontos tárgyalást. Véletlenül éppen arrafelé akadt dolga, amikor Rezik néni
megállította a lépcsőn Serbán doktort és elpanaszolta neki, hogy nincs egy
darab fája, nem tud vacsorát főzni Gyurikának.
— Majd hozunk fát, Rezik néni — ajánlkozott Gabi.
 Már indulni is akart, de Serbán doktor visszatartotta s megkérdezte :
—Honnan hozol, elnök úr? Hol találsz ilyenkor fát?
—Ez igazán gyerekjáték, Serbán úr — felelte Gabi — a régi titkos
helyiségben.
— Hát ott van fa? — kérdezte, kissé tettetett csodálkozással a tanácstag.
—Persze, hogy van, nem tudtad?
—Nem én. És mióta van?
—Amióta mi telehordtuk.
—Ez jó gondolat volt, elnök úr — ismerte el Serbán doktor.
—A nagysefcsik találta ki az egészet — szerénykedett Gabi. — Gyere, nézd
meg, mennyi sok van.
Serbán doktor megnézte. Csakugyan sok volt. Gabi átadta neki a titkos
helyiség kulcsát, úgyis mint tanácstagnak és úgyis mint a ház fejének. És Serbán
doktor másnap elosztotta a fát, mindenkinek, igazságosan. Még Terebeséknek is
jutott két hasáb. A »fatelepre« sorra érkeztek a vásárlók, de különös vásárlók
voltak, az bizonyos. Nem pénzzel fizettek, hanem zsíroskenyérrel,
savanyúcukorral és gombokkal, üveggolyókkal. És nem a boltosnak, vagyis
Serbán doktornak fizettek, hanem egy kisfiúnak, aki ott ácsorgott a fatelep
bejáratánál. Egyedül Terebes úr nem fizetett, a neki jutott két hasáb fáért.
Elégedetlenül morgolódott, hogy kevesebbet kapott, mint a többiek. Őt
mindenből kisemmizik, de ha azt hiszik, hogy szabadon garázdálkodhatnak,
akkor nagyon tévednek. Rövidesen fordul a kocka, mert már Pécelen vannak a
felmentő csapatok. Mindenki beszéli.
—Idehallgasson az úr — mondta neki Sefcsik bácsi — ha az úr a hitler
bandát érti felmentő csapatok alatt, akkor jobb lesz, ha befogja a száját és
nem várja meg, amíg mi fogjuk be. Elegünk van az ilyen beszédekből,
értette?
Terebes úr elkotródott a két hasáb fával.
A ház kéményei vidáman kezdtek füstölögni. A világosszürke füst-
gomolyok úgy göndörödtek elő a kéményekből, mint megannyi győzelmi zászló
s büszkén lengedeztek a februári ég alatt a könnyű szélben. Talán azt a
győzelmet ünnepelték, amit az igazság aratott a gonoszság felett. Talán azt a
győzelmet, amit Sefcsik bácsi aratott Terebes úr felett. Talán azt a győzelmet,
amit a sejtegyesület aratott a februári hideg felett. Ki tudná megmondani,
melyiket? De mindenesetre, az egész világ valahogy vidámabb és barátságosabb
lett attól a néhány szerény kis szürke füstmacskától, amely egy ideig lengedezett
a ház felett, majd nyomtalanul eloszlott a tiszta, fagyos levegőben.
Talán ez a kis füstöcske vette rá Csobán bácsit, hogy másnap kiballagjon az
udvarra, lapáttal a kezében és nekiálljon eltakarítani a lehullott vakolatot s a
tetőcserepek és téglák kupacait. Sefcsik bácsi lekiáltott az emeletről:
—Micsinál, Csobán szomszéd?
—Nem tudom már elnézni ezt a szemetet — mondta Csobán bácsi. — Meg
aztán a tétlenségből is elegem van már, de nagyon.
Buzgón lapátolni kezdett.
—Várjon már egy cseppet ! — kiáltott le Sefcsik bácsi. Kabátot kapott
magára, kalapot nyomott a fejébe s ő is lesietett az udvarra.
Csakhamar apu is előkerült, de Kolba bácsi se késlekedett soká. Vidáman
folyt a munka az udvaron. Sefcsik bácsi lekiabált a pinceablakon Terebesékhez
hogy jöjjön fel Terebes úr is, álljon neki a munkának, majd meglátja, milyen jól
esik egy kis mozgás a sok kuporgás után. Ne gubbasszon mindig az odújában,
mint a bagoly. De Terebes úr visszakiáltott, hogy erre nincs semmiféle hivatalos
rendelkezés. Ő különben is lakó, ez nem az ő dolga, mert a ház rendben tartása a
házfelügyelőre tartozik, azért tartják.
— És ha a ház magára dűl? — érdeklődött kedélyesen Csobán bácsi —,
akkor a házfelügyelőre tartozik magát kiásni a romok alól?
Erre már nem is válaszolt Terebes úr.
Az udvaron tovább folyt a jóízű munka. Serbán doktor is ott lapátolhatott a
többiekkel. Neki is jólesett egy kis testmozgás a sok pincelevegőn töltött nap
után. Meg-megpihent egy percre, megfúvogatta égő tenyerét, s végignézett a
házon.
—Sok ám itt a végeznivaló — mondta egyszer.
—Sok bizony — hagyta helyben Csobán bácsi.
— A legjobb lenne okosan beosztani a munkát, hogy mindennap végezzünk
valamit — folytatta Serbán doktor.
—Jól mondja a doktor úr — helyeselt Sefcsik bácsi. — Nincs olyan nagy
munka, aminek a végére ne érnénk egyszer, ha megfogjuk a dolog végét.
—Igaz — mondta apu — és Serbán doktor úr mindjárt be is oszthatná, hogy
ki mikor meg mit végezzen.
Serbán doktor tiltakozott, hogy nem így gondolta, ő csak azért mondta, mert
hát mindannyiuk érdeke, hogy a házat rendbeszedjék. De mindenki azt mondta,
hogy ez a lehető legjobb gondolat. Különben sincs házparancsnok, mert Rendek,
azaz másnéven Lopótök úr elszökött. És házparancsnok nem is lesz többé,
hanem a lakók választhatnak házmegbízottat, aki a ház dolgait intézi és vezeti.
Vállalja el a házmegbízottságot Serbán doktor.
Ez elől már nem lehetett kitérni. Serbán doktor elvállalta, nem ugyan a
házmegbízottságot, mert arra az összes lakóknak szavazni kellett volna, de azt
igen, hogy nekiül és munkabeosztást készít. Nem szerette a munkát halogatni s
elhatározta, hogy azonnal nekilát. Mint sejtegyesületi tanácstag leadta a hármas
füttyjelet Gabinak, mert úgy gondolta, hogy kettesben hamarabb megbirkóznak
a nagy feladattal. Az elnök majd papírt vonaloz, és más egyéb fontos munkákat
végez.
Felmentek Serbán doktorhoz s jó nagy csomó papírt tettek maguk elé.
Odakünn még világos volt, de a szobában mély homály borongott. A
bedeszkázott ablakok résein alig szűrődött be valami fény.
—Üveg kellene. Ablaküveg, elnök úr — mondta Serbán doktor.
—Az nagyon jó lenne ! — helyeselt Gabi.
— Igen ám, elnök úr, csakhogy az üveg nagyon törékeny ám. Még egy kis
ütést sem bír ki, nemhogy az ágyúzást és a bombázást. Ha volt is valahol üveg,
az rapittyára tört. .
—Gyerünk a gyárba — javasolta Gabi — és kérjünk.
—Mikor lesz az még ! — mondta Serbán doktor — sok víz lefolyik a
Dunán, amíg az üveggyárak dolgozni kezdenek. Pedig az ember se nem bagoly,
se nem vakond, hogy vaksötét zugokban éljen.
—Nem — visszhangozta Gabi teljes meggyőződéssel.
Serbán doktor elhallgatott, szórakozott mozdulattal levette az orráról a
szemüveget, forgatta, nézegette, így gondolkodott. Majd felugrott, fel-alá
járkált. Azután Gabi vállára csapott.
— Idehallgass, elnök úr ! Megvan !
—Az ablaküveg?
—Nem. A mentőgondolat. Tudod-e, hogy most nagy munkába kezdünk?
—Tudom, mert te mondod — felelte Gabi.
—Mondom is. A sejtegyesületre nagyon fontos feladat vár.
—Igenis.
—Meglepjük a házat.
—Igenis.
—Ablaküveget fogunk gyártani.
 — Igenis. Vagyis nem. Ne haragudj, tanácstag úr, a sejtegyesület
mindenfélét tud, de ablaküveget gyártani nem tud.
—Tud — mondta Serbán doktor. — Majd én megmondom, hogy kell.
—Akkor tud — jelentette ki Gabi.
—Ez már beszéd — örvendezett Serbán doktor — de mondd csak, elnök úr,
tudnátok valahonnan jó sok csomagolópapírt meg újságpapírt szerezni? És
esetleg olajat is? Nektek ez . . . igazán gyerekjáték.
—Az. Igazán gyerekjáték — mondta könnyedén Gabi, pedig sejtelme sem
volt róla, honnan fog szerezni papírt meg olajat.
—Hát akkor, kezdjük. A sejtegyesületet máris beosztottam. Ez lesz a ti
munkátok.
—Igenis. Majd a gyerekek.
—Majd a gyerekek.
Gabi magára hagyta Serbán doktort a munkabeosztással és elvágtatott.
Gyorsan összehívta a sejtegyesületet az udvarra. Azért oda, mert, sajnos, nem
volt titkos helyiségük. Pedig anélkül nem is egyesület az egyesület. Erősen fel
is tette magában, hogy sürgősen kerít valahonnan egy titkos helyiséget.
Egyelőre azonban mást kellett szerezni. Papírt és olajat. Persze, jó lett volna
tudni, minek Serbán doktornak a papír meg az olaj? Lehetséges, hogy ebből a
két anyagból üveget tud gyártani? Nehezen képzelhető el, de ha egyszer Serbán
doktor mondta, akkor meg kell szerezni, ő tudja mit csinál, elvégre azért
tanácstag.
Közölte a sejtegyesülettel, hogy milyen fontos megbízatást adott nekik
Serbán doktor. Mindenki nagyon csodálkozott és lelkesedett, de az egész
sejtegyesületben egyetlen tag sem akadt, aki tudta volna, hogy merre található
papír vagy olaj. Akkor meg miért mondta Gabi, hogy ez igazán gyerekjáték?
Rejtély ! Mindenesetre szétoszlottak és megkezdték a kutatást.
Gabi a padláson turkált, majd felforgatta az éléskamrájukat, amelyben
mindenfélét talált csak ennivalót, papírt és olajat, nem. Közben nagyszerű
gondolata támadt, igazi elnöki gondolat: Elmegy Alekszandrhoz és kér tőle.
Elvégre Alekszandr katona. A katonának mindene van, éppen papírja és olaja
ne lenne? És ha történetesen még sincs neki, akkor majd szerez, elvégre jó
barátok, ő is szerezne Alekszandrnak, ha tudna. Amint ezt végiggondolta, máris
otthagyta a felforgatott éléskamrát és sietett a Rosmeyer-lakáshoz.
Megkocogtatta az ablakot és bekiáltott:
— Alekszandr ! Alekszandr !
Várt egy darabig, de senki sem felelt. Az ablak mögött megpillantotta Misa
bácsit, a szakácsot. Fehér köténye világított a félhomályban. Gabi ismét
kocogtatott és ismét kiáltott:
— Alekszandr ! Alekszandr !
Misa bácsi észrevette Gabit, az ablakhoz lépett és kiszólt:
—Nyincs Alekszandr ! Nyincs.
Gabi elszontyolodva lépett el az ablaktól, mert már nagyon számított
barátjára. Kiállt a kapuba és várta, hátha megérkezik. Ahogy ott állt a kapuban,
valami elsüvített a feje felett, és a háztól távolabb lecsapott. Robbanás
hallatszott, a lecsapódás helyén hó meg földoszlop szökött a magasba. Ijedten és
csodálkozva húzódott kissé beljebb a kapu alá s nem értette a dolgot.

Hiszen őnáluk már régen béke volt ! Igaz, a távoli dörgések elhatoltak idáig, de
a front jóideje túlszaladt rajtuk. És most egyszerre megint lövöldöznek? ! Mi
történhetett? !
Vödörrel a kezében Terebes úr fordult be a kapun. Vigyorogva körülnézett
mert más nem volt a közelben, hát jobb híján Gabinak vetette oda:
— No, öcskös, ugye hogy mégiscsak itt vannak a felmentő csapatok. Hát
azért mondom.
Nyerítve hahotázott s faképnél hagyta Gabit, aki szorongva figyelt ki az
utcára. Maga sem tudta, hogy mitől fél. Talán a lövöldözéstől. Talán Terebes úr
nyerítő vihogásától. Talán egyiktől sem a kettő közül, hanem valami
harmadiktól, ami még nem öltött testet és nem kapott nevet, de már ott
ólálkodik a közelben, hogy egy óvatlan pillanatban lecsapjon. Egyedül ácsorgott
a kapu alatt, még Pamut sem volt vele, pedig Pamut mindig meg tudta
vigasztalni vidám ugrándozásával, frisshangú csaholásával, viharos
farkcsóválásával. Meg is haragudott Pamutra. Éppen most kószált el valamerre,
kóbor macskát üldöz vagy egy újonnan felfedezett éléskamra körül ólálkodik és
cubákot koldul, ahelyett, hogy a gazdájával törődne... Gondolatait újabb
becsapódások és újabb robbanások szakították félbe. Ismét mélyebben húzódott
a kapualjba s a robbanások hangjából igyekezett kitalálni a becsapódások helyét.
Jóideje fülelt már, amikor odakünn felharsant Pamut fojtott ugatása.
 Kilesett a kapun s megpillantotta a fal mellett loholó Pamutot. A szájában
orosz katonasapkát tartott. A sapkát letette Gabi elé a földre és nyüszített.
Szakasztott úgy nyüszített, mint azon a borzasztó estén, amikora kisház
rombadőléséről hozott hírt. Gabi lehajolt s felemelte a sapkát. Elszorult a szíve,
elakadt a lélegzete, mert arra gondolt, micsoda szomorú vagy szörnyűséges
híradást tartalmaz a sapka. Tétova kézzel forgatta, tapogatta a sapkát, minden
oldalról megnézegette. A hajtásában valami ropogott. Benyúlt a hajtás mögé s a
sapkabélésből egy összehajtogatott irkalapot húzott ki. Azonnal tudta, hogy
milyen irkalapot tart a kezében. De nem merte szétnyitni a megviselt
papírdarabot. Várt egy kicsit s azzal vigasztalta magát, hogy annyi egyforma
irka van a világon s a töméntelen sok egyforma irkában megszámlálhatatlanul
sok egyforma irkalap. Ez az irkalap miért lenne pont az az irkalap? De a
vigasztalás sehogyan sem sikerült. Nem könnyebbedett szívén a nyomás, nem
enyhült mellében a szorongás.
Pamut ezalatt türelmesen várakozott a lábánál s végtelen bizalommal
tekintett fel rá.
Végre rászánta magát, kiteregette az összehajtogatott papírdarabot s
megpillantotta rajta a félig elmosódott írást:
Ezennel igazolom, hogy ő is a sejtegyesület tiszteletbeli tagja.
Klimkó Gábor elnök.
Igen, ez állt az irkalapon, a saját kezeírásával.
A következő pillanatban már ott dörömbölt a hajdani Rosmeyer-lakás
ablakán és a sapkát lobogtatva kiáltozott:
—Misa ! Misa ! Gyere ! Alekszandr ! Alekszandr !
Riadalmában teljesen elfelejtette, hogy Misa bácsi egyetlen szót tud
magyarul: Jóestét. Összefüggéstelenül kiáltozott:
—Gyerünk már ! Siessünk ! A Pamut találta ! Biztosan nagyon nagy
baj van ! Misa bácsi! A sapkája ! Véres !
Misa bácsi egy másik, ismeretlen katonával kirohant a lakásból. Kérdezett
valamit, amit Gabi nem értett meg, de Pamut úgylátszik igen, mert a foga közé
kapta a sapkát és ugatva előreiramodott.
Mindnyájan követték.
Pamut egyenletes ügetésben indult az utcán felfelé. Egyszer-egyszer
hátranézett, hogy követik-e? Követték. Elől Gabi, mögötte Misa bácsi és az a
másik orosz katona. Pamut az utca végén tátongó széles árokhoz vezette őket,
Az árkot átugrotta s a túloldalon türelmetlen nyüszítéssel várakozott
hármójukra. Amikor látta, hogy kísérői szerencsésen túljutottak az árkon,
egyetlen ugrással a mélységet szegélyező földhányás alján termett.
Mindhárman odanéztek. A földhányás tövében mozdulatlanul feküdt valaki,
homlokából vér szivárgott, amely átitatta orosz katonazubbonya mellét.
Misa a hóna alatt átölelte a sebesültet. Társa a két mozdulatlan, csizmás
lábat fogta meg. Lassan, vigyázva felemelték terhüket s elindultak. A sebesült
arca halottsápadt volt, ajkát szorosra zárta a fájdalom, a szemét lehunyta. Gabi
fölébehajolt s kétségbeesetten kiáltotta:
—Alekszandr ! Ne halj meg, Alekszandr !
A sebesült óriási erőfeszítéssel felnézett egy pillanatra. Összeszorított szája
halovány mosolyra nyílt s halkan suttogta:
—Gabi.
Azután még sápadtabb lett s nem szólt többet.
Gabi előrefutott. Fellármázta Serbán doktort, aki azonnal előszedte
műszereit és mosakodni kezdett. Gabi otthagyta és elrohant, megnézni, hozzák-
e már sebesült barátját. Majd ismét visszaszáguldott Serbán doktorhoz a hírrel,
hogy hozzák már ! Megint ledübörgött a lépcsőn és a kapu alá beforduló Misa
bácsinak kézzel-lábbal magyarázta, hogy egyenesen vigyék fel Alekszandrt, fel
az emeletre, Serbán doktorhoz. Csak akkor nyugodott meg valamennyire,
amikor Alekszandrt végre lefektették az ebédlőasztalból hevenyészett
műtőasztal hófehér lepedőjére.
Serbán doktor azonnal kiküldte a szobából, de az ajtó elől nem mozdult e1
semmi szín alatt. Kínálhattak volna most bármit, még olajat és csomagolópapírt
is, akkor se mozdult volna. Ott állt és várt az ajtó előtt, míg végre kilépett Misa
bácsi a másik orosz katonával, nyomukban Serbán doktorral. Misa bácsiék
nyugodtak voltak és ez valamennyire megnyugtatta őt is. De azért könyörgő
tekintettel nézett Serbán doktorra.
—Most már minden rendben van, Gabi — mondta Serbán doktor —
két-három hét múlva akár táncolhat is a barátod.
Gabi mondani akart valamit, de az is lehet, hogy csak a könnyeit nyelte
vissza. Azután villámgyorsan megragadta Serbán doktor kezét és megcsókolta.
Majd, hármasával ugorva, leszáguldott a lépcsőn. Több se kellett Pamutnak.
Hangos, diadalmas csaholással a gazdája után vetette magát.
—Pamut ! Pamut ! — hangzott kisvártatva a hajdani Rosmeyer-
lakás ablakából.
Az ablakból kirepült valami, egyenesen Pamut orra elé. Pamut felkapta a
valamit és Gabi után vágtatott. Letette zsákmányát Gabi lába elé, mint aki azt
mondja: tessék, ezt ketten érdemeltük ki, osztozzunk. Gabi lehajolt és
megvizsgálta a valamit. Látta, hogy egy hatalmas csont, legalább akkora, mint
Pamut, ha nem nagyobb, de jócskán van rajta hús is. Megsimogatta Pamut fejét
én biztatóan mondta:
—Edd csak meg, kiskutyám. Megérdemled.
Pamut, tőle szokatlan készséggel engedelmeskedett a parancsnak.
Másnap reggel Gabi ott üldögélt Alekszandr betegágya mellet és, ha már
egyebet nem tudott tenni, legalább figyelmesen nézte nagy barátja sápadt arcát.
Bizonyára úgy gondolta, hogy amíg figyeli, addig nem történhet semmi
komolyabb baj Alekszandrral, mert a nagy baj mindig olyankor történik, amikor
éppen nem figyelünk jól oda. Gabi barátja néha-néha felnyitotta a szemét,
pillantását rávetette az ágya szélén hűségesen üldögélő kisfiúra s olyankor
elmosolyodott. Seblázában talán azt hitte, hogy az ő kisfia, az ő Koljája vagy
Szásája ül az ágya mellett s néha suttogott is neki valamit a maga nyelvén. És
Gabi, noha egyetlen szót sem tudott oroszul, mégis úgy érezte, hogy megérti
Alekszandr minden egyes szavát. Ha megkérdezik, pontosan el is tudta volna
mondani, mit suttogott sebesült barátja.
Délelőtt betegszállítók érkeztek a sebesültért és elvitték. Gabi lekísérte a
hordágyat az utcára, ellenőrizte, hogy elég vigyázva teszik-e Alekszandrt a
sebesültszállító autóba. Azután az autó elindult s Gabi hosszan integetett utána.
Még akkor is integetett, amikor az autó régen eltűnt a sarkon túl. Végre
lebocsátotta a kezét és eltette a zsebkendőjét.
A járdán egy ismerős férfi közeledett a ház felé. Gabi szemügyre vette s
igyekezett visszaemlékezni, hol látta már az ismerőst, akinek a járása meg a
tartása szakasztott olyan volt, mint... kié is? Bárhogy törte a fejét, nem jutott az
eszébe. Csak annyit tudott, hogy a közeledő nagyon hasonlít valakire, akit ő jól
ismert valaha.
Az ismerős ismeretlen is meglátta Gabit s hunyorított egyet a balszemével.
Ez a hunyorítás nem szólhatott senki másnak, csakis Gabinak, legfeljebb még
Pamutnak, mert csak ők ketten tartózkodtak a közelben. Ha szakálla lenne,
akkor egész biztosan az eszembe jutna, hogy kicsoda — gondolta Gabi.
Az oly nagyon ismerős ismeretlen odaért a kapuhoz. Megállt Gabi mellett,
begörbítette a mutatóujját és azt mondta:
—Majd a gyerekek !
— Majd a gyerekek ! — válaszolt Gabi habozva. És egyszercsak az eszébe
jutott:
—Nini! Mozgalom ... vagyis Kelemen bácsi.
—Többé nem Kelemen — mondta a bácsi — most már végre megint
Csépány János és ezentúl mindig az marad. Hiszen tudod, csak addig voltam
Kelemen, amíg szakállt kellett viselnem.
—Persze hogy tudom ! — lelkendezett Gabi. — Csépány bácsi ült a
sötétben Serbán doktornál, tavaly, a születésnapomon, amikor nyolc éves
lettem.
—Bizony, március tizenkilencedikén — bólintott rá Csépány János.
— De azután szökni kellett, mert a Rosmeyer Ede felfedezte, hogy ott van
és ki akarta nyomozni. Aztán mégis megint találkoztunk és mindig jelentést
írtunk a mozgalomnak...
—Megkaptam őket — mondta Csépány János — nagyon jó jelentések
voltak. Néhány helyesírási hibával.
—És azóta nem láttuk Csépány bácsit...
— Mert azután Budán volt dolgom. Most jövök egyenesen onnan...
—De hiszen nincs híd !
— Nem is hídon. Csónakon. Igaz, egy kicsit sok még a jég a Dunán, de a jég
sem rosszabb a németeknél meg a Schlampeter-féle alakoknál. De azért tőlük se
ijedtünk meg, ugye?
 — Nem bizony ! — mondta határozottan Gabi. Majd habozva hozzátette:
— hát... azért én bizony néha féltem egy kicsit. Különösen amikor
elrontottuk a zöldinges gépfegyverét és nem tudott lövöldözni. És tessék
mondani, igaz hogy tegnap megjöttek Budára a felmentő csapatok és azok
ágyúznak?
—Miféle felmentő csapatok érkeztek meg? — ámuldozott Csépány János.
— Hát a Hitler felmentő csapatai.
Csépány bácsi hatalmas nevetésben tört ki.
—Nohát, ilyen szamárságot se hallottam még ! — kiáltotta — éppen
most mesélnek ilyeneket? Most, amikor az utolsó szálig hurokra kerültek
a fasiszták. — Látta, hogy Gabi nem érti ezt a kifejezést, hát megmagyarázta.
— Tudod, a hitleristákat, meg a nyilasokat, meg ezt az egész bitang
csőcseléket együtt fasisztáknak nevezzük. Így rövidebb is és találóbb is.
Utolsó csoportjaik bezárkóztak a Várba és az olyanná vált számukra, mint
valami egérfogó. Tegnap megpróbáltak kitörni, azért lövöldöztek olyan
veszettül. De bekerítették és elfogták őket, az utolsó emberig. Február
tizenhárom ! Jól jegyezd meg magadnak, nevezetes nap ez. Február
tizenharmadikán teljesen felszabadult Budapest és nemsokára az egész ország
szabad lesz. Aki pedig holmi felmentő csapatokról álmodozik, amelyek
visszahozzák ide a fasiszta gyilkosokat, hát az megérdemli a sorsát. No, de
énnekem sietős dolgom van. Majd a gyerekek.
Csépány János begörbítette a mutatóujját s magára hagyta Gabit a
gondjaival, amelyek egyszerre megsokszorozódtak. Mert ha nincsenek itt Hitler
csapatai, sőt nem is lesznek itt soha többé és ha egész Budapest felszabadult és
nevezetes nap van, akkor annál inkább kell az ablaküveg és most már attól se
kell félni, hogy újból összetörik. Tehát akárhonnan, valahonnan, bárhonnan
olajat és papírt kell keríteni. Különben szégyenben maradnak a tanácstag előtt.
Homlokát összeráncolta, két kezét a zsebébe mélyesztette és gondterhelt
arckifejezéssel méregette az udvar hosszát. Gondolataiból Csobán bácsi szava
zökkentette ki:
—Hé, elnök úr ! Gyere építkezni.
Gabi felriadt. Az udvaron — ahonnan Serbán doktor munkabeosztása
segítségével már teljesen eltakarították a törmeléket — valóban építkezés folyt.
Egy akna vagy micsoda az ostrom alatt egyszer éppen az udvar sarkába
vágódott és megrongálta a falat Varjas bácsiék ablaka alatt. A találat nem volt
súlyos, a ház nem fenyegetett összeomlással. De Varjas bácsi egyszer
megemlítette, hogy a sérült falon átüt a szobába a nedvesség. Több se kellett
Csobán bácsinak, aki ugyan bádogos, nem pedig kőműves, de azért azt mondta,
hogy neki gyerekjáték egy falat kijavítani, hadd legyen rendben a ház. Egy
darab ócska lemezből vakolókanalat kanyarított és nekiállt a munkának. Sefcsik
bácsi kedvet kapott az építkezéshez. Téglákat szerzett valahonnan. Nem kellett
messzire mennie értük, hiszen az utcát szinte elzárta a sok leomlott, lehullott
tégla, csak éppen ki kellett válogatni az ép darabokat. Most ott állt Sefcsik bácsi
és keverte a maltert, Csobán bácsi pedig szorgalmasan csapkodta a falra. Gabi is
szívesen megpróbált volna vakolni, mert úgy gondolta, hogy az nagyon érdekes
játék, de látnivaló volt, hogy Csobán bácsi semmi kincsért ki nem adta volna a
kezéből a magafabrikálta vakolókanalat. Hát inkább nem szólt, csak figyelt, jól
megnézte, hogyan keni Csobán bácsi a vakolatot az egymásra rakott téglák fölé,
hogy szép sima legyen a fal, hogyan kopogtatja meg a téglákat, hogy jól üljenek
a helyükön, hogyan illeszti az egyik téglát a másik mellé.
Gabi tapasztalatból tudta, hogy ha a felnőttek játszani kezdenek, hát
semmiképpen nem adják oda a játékot egy kisfiúnak. Ha a kisfiú is játszani
akar, akkor saját magának kell megszereznie mindent: maltert, vakolókanalat,
téglát, egyszóval mindent ! Még a romot is, amit felépíthet. Ez a legnehezebb.
Nem is igaz, ez a legkönnyebb. Ott van például a Röppentyű utcában
nagyanyóék kis háza. Azt igazán gyerekjáték lenne felépíteni. Bezzeg ámulna-
bámulna nagyanyó, ha a sejtegyesület meghívná, hogy jöjjön, kész a háza,
nézze meg. És mit látna nagyanyó? Egy tíz emeletes palotát a kisház helyén !
Vagy nem is tíz, hanem száz vagy...
—No még egy kis maltert neki!
Csobán bácsi szava visszatérítette a valósághoz. Elszégyelte magát, hogy
százemeletes házról álmodozik, amikor még olajat és papírt sem tud szerezni,
pedig megígérte. Közben a tekintete Sefcsik bácsira tévedt, aki az építkezéshez
felöltötte a munkaruháját, amely valamikor kék lehetett, de most szürkésfeketén
csillogott, annyira átitatta a gépolaj. A munkaruhára pillantva, Gabi száján
önkéntelenül csúszott ki a kérdés:
—Tessék mondani, Sefcsik bácsi, ugye a gyárban sok olaj van?
—Van hát — mondta Sefcsik bácsi és nagyot kavart a malteron — hiszen
azzal kenjük a gépeket, hogy jól szaladjanak. No meg, hogy ne rozsdásodjanak.
— Erre Sefcsik bácsi valósággal elérzékenyült. — Én például minden áldott
nap, munka után, letörölgettem a padomat, megolajoztam, abban hiba nem
volt... Hát hogyne lenne olaj.
—És tessék mondani — kíváncsiskodott tovább felragyogó tekintettel Gabi
— van a gyárban most is?
—Hát ha nem itták meg azok a nyilas csibészek, akkor van — mondta
Sefcsik bácsi — de miért érdekel ez téged olyan nagyon?
—Azért, Sefcsik bácsi, mert nekem kellene egy kis olaj. Borzasztóan
kellene.
—Úgy? És mire?
— Azt, azt egyelőre nem mondhatom meg. Az még a legszigorúbb
titoktartás. De igazán borzasztó szükségem lenne egy kis olajra. Sefcsik bácsi
kérem …
—No.
— Sefcsik bácsi kérem — Gabi hangja könyörgőre lágyult — hátha van még
ott, a gyárban. Tessék velem jönni.
— A gyárba? — hökkent meg Sefcsik bácsi.
 Gabi szólni se tudott, csak gyors egymásutánban háromszor rábólintott a
fejével.
—A gyárba ! — kiáltotta Sefcsik bácsi. — Mondasz valamit.
Egy pillanatig habozott, majd úgy vágta bele a seprűnyelet a híg malterbe,
hogy csak úgy fröccsent. Összeveregette a tenyerét és csak ennyit mondott:
—Gyerünk.
Megindult a kapu felé. Gabi a nyomában.
Apu kinézett az ablakon. Meglátta őket, ahogy szaporán lépegettek s utánuk
kiáltott:
—Hová, Sefcsik szomszéd, hová?
—A gyárba ! — szólt vissza kurtán Sefcsik bácsi és törtetett előre.
—Várjon már egy cseppet ! — kiáltotta apu.
Sefcsik bácsi nem várt. A gyár úgy húzta magához, mint mágnespatkó a
vasat. Apu csak az utcán érte utol őket. S hamarosan csatlakozott a kisded
menethez Csobán bácsi is, aki még a markában szorongatta sajátgyártmányú
vakolókanalat.
A gyár kapuja zárva volt, de a kapu mellett kidőlt a kerítés és könnyűszerrel
bejuthattak. A gyárudvar bizony szomorúan festett. Mindenütt eldobált
vasdarabok, rozsdásodó gépalkatrészek hevertek. A füstös, kormos
műhelyablakok törött üvegekkel hunyorogtak az érkezőkre. A nagy vasrakás
szerte repült, a légnyomás szétszórta a világ minden tája felé. A gyári
bélyegzőórák, amelyek reggelente s esténkint oly megfontoltan csengettek,
amikor lenyomták a fogantyújukat, most porosan és értelmetlenül sorakoztak a
kerékpártartó vasszerkezet előtt, amelyben egyetlen bicikli se várt a gazdájára.
A műhelyek nehéz ajtóit a szél nyikorgatta s hangjukra lúdbőrös lett Gabi háta,
oly hátborzongató volt ez a magányos csikorgás a kihalt, néma gyártelepen,
amelyet máskor felvert a munka dörgő zaja.
Az udvar közepén két bombatölcsér tátongott s közöttük hatalmas
alkotmány állt féloldalára billenve, mintha megrokkant volna. Gabi nem ismerte
meg, Sefcsik bácsinak kellett emlékeztetnie arra, hogy ez az a nagy prés,
amelyet oly sokszor megcsodált a nagytömegnek nevezett műhelyben, amikor
az orsója még szorgalmasan forgott s a közepén, az olajosan csillogó
vasoszlopok között csendesen, hangtalanul, de hatalmas erővel leereszkedett a
súlyos acéltömb az alája helyezett vasdarabra s úgy szétlapította, mint a
palacsintát. A prés felett gömbfából összetákolt háromláb álldogált, annak a
csúcsáról csigásemelő függött alá s a csigáról vastag lánc nyúlt a gép derekáig.
A prést, úgy látszik, fel akarták emelni, hogy elvigyék, ellopják, de a prés nem
akart menni, itt akart maradni, itt akart dolgozni a gyárban, amelyet megszokott
és megszeretett. Ezért megvetette súlyos acéllábát s nem mozdult egy tapodtat
sem. De az is lehet, hogy a zöldinges tolvajok ügyetlenek voltak, a gép
megbillent és kicsúszott a lánc öleléséből, hát nem vesződtek vele tovább,
hanem sorsára hagyták.
A hosszú, visszhangos szerelőműhelyben hideg vasszag terjengett. A
satupadokon vastagon feküdt a por és a vasreszelék. Odafönt, a magasban, a
mennyezet alatt szaladgáló futódaru egyik kereke kiugrott a sínből s most a daru
sután lógott a levegőben. Mindent belepett a rozsda s a levegőnek nyirkos,
fagyos íze volt. Semmi sem mozdult a hatalmas csarnokban. A motorok
dermedten hallgattak. A gépek értelmetlen mozdulatlanságba merevedtek. A
transzmisszió-tengelyek, amelyek máskor vidám sustorgással hajtották a
szíjakat s a szíjtárcsákat, most elnyúltak, mint megannyi jéglapba fagyott
óriáskígyó. Senki se szólt, senki se mozdult. Talán órákig álldogáltak volna
némán, mozdulatlanul a kihalt, kifosztott, puszta műhely ajtajában, ha nincs ott
Pamut. De ott volt és vad csaholással vetette magát egy egér után, amely
gyanútlanul pislogott ki piros szemével egy satupad alól.
Pamut csaholása felverte a műhely csendjét. Az élet zaja, az élet szava
felriasztotta mindnyájukat. Megindultak, végigmentek a kongó műhelyen s a
túlsó végén nyíló ajtón át ismét kijutottak a gyárudvarra. Szemközt velük, az ég
felé emelkedett a hórihorgas gyárkémény, mint egy hatalmas mutatóujj, amely
csendre s figyelemre int. Sefcsik bácsi, aki útközben le-lehajolt, hogy
felemeljen egy-egy vasdarabot, amelynek rendeltetését csak ő ismerte, most a
földre ejtette a vasdarabokat s jobbkeze mutatóujját felemelte, csendet és
figyelmet intve — mintegy válaszként a kémény intésére. Megálltak s feszülten
figyeltek.
Halk, csengő hangokat hallottak, mintha valahol a távolban egy kicsike
harang szólt volna.
Sefcsik bácsi bólintott s megindult egyenesen a gépműhely felé. A
gépműhely széles kapuján még ott fehérlett a krétával írt tréfa:
» Kérétik az ajtót becsukni, mert kimegy a hideg «
Talán maga Sefcsik bácsi rótta fel ezt a kapura, mert télen mindig olyan
fogvacogtató hideg volt odabenn.
Amint közeledtek a gépműhelyhez, egyre tisztábban, egyre hangosabban,
egyre hívogatóbban csendült a harangszó. Sefcsik bácsi betaszította a nehéz,
megvasalt tölgyfakaput, amely keserveset nyikordult, belépett a műhely
csarnokába és nagyot kiáltott:
— Hé ! Ki van itt? Azonnal jöjjön elő, különben ...
—Nono — hallatszott egy öreges hang — mért kell úgy kiabálni?
A nagy gyalupad alól egy öreg, ráncosarcú, borotválatlan, de vidámtekintetű
ember mászott elő. Olajfoltos ruhában volt, kezében csavarhúzót tartott. Még ki
se bújt egészen a gépasztal alól, már örömmel mondta:
—Nini, Sefcsik szaktárs, maga az?
—Nini, Varga szaktárs, maga az? — örvendezett és csodálkozott egyszerre
Sefcsik bácsi.
—Ki más volna? — hunyorgott kedvesen Varga szaktárs, az öreg gyalus.
Egészen kimászott a gép alól, s nagy örvendezve egyenként kezetrázott az
újonan érkezettekkel:
—Aggyisten, Csobán szaki, aggyisten Klimkó szaki, aggyisten Sefcsik
 szaki...
Még Gabi kezét is megszorongatta olajos markával, de neki, sajnos, nem
mondta, hogy szaki, csak azt:
—Szervusz, öcskös, nagyra nőj.
Gabi azonnal el is határozta, hogy addig nem nyugszik, amíg Varga bácsi
nem szólítja őt is szakinak.
A szaktársak persze faggatni kezdték Varga szakit, hogy mit művel itt, hogy
min dolgozik s hogyan került az elhagyatott gyárba? Varga szaki elmondta,
hogy az utóbbi időben már aludni sem tudott éjszakánként, mert megjelent
álmában a gyalugép, amelyen idestova huszonöt esztendeje dolgozik.
Megfenyegette a késtartójával és keservesen panaszkodott, hogy tetőtől talpig
berozsdásodik, teljesen tönkremegy, vihetik egyenest az ócskavasba, mert ővele
senki se törődik, elhagyta a gondviselője. Hát el kellett jönnie a gyárba,
megnézni öreg barátját. Most éppen tisztogatja, kopogtatja, vizsgálgatja,
rendben van-e minden porcikája, Lemossa róla petróleummal a rozsdát, hogy
azonnal munkába állhassanak mind a ketten, amint megint lesz villany.
—Mert az világos — fejezte be Varga szaktárs — hogy hamarost
rákezdjük. Gyűrni fogjuk az ipart, szaktársak, én mondom.
Sefcsik bácsi az esztergapadja után kérdezősködött, de Varga szaktárs nem
tudott róla semmit, őt csak a saját gyalugépe érdekelte. Sefcsik bácsi eltűnt a
gépek rengetegében s rövidesen zaj hallatszott abból az irányból, amerre eltűnt.
Varga szaktárs visszabújt a gyalugépe alá. Csobán bácsi a kovácsműhely felé
vette útját. Apu elment, megnézni a portásfülkét. Gabi egyedül maradt. Egy
ideig álldogált, nézegette a mozdulatlan géperdőt, azután elindult Sefcsik bácsi
felkutatására. Egy rozsdás esztergapad mellett lelte, nagykabát nélkül,
munkaruhában. A különböző fogantyúkat, karokat csavargatta, erőlködve
próbálta megpergetni a lépcsős szíjtárcsát. Gabi melléje lépett és megrántotta a
zubbonya szélét. Sefcsik bácsi felnézett a munkájából.
—No — mondta. — Te vagy az, Gabi? Add csak ide a földről azt a
félcolos kulcsot.
Gabi körülnézett, de semmiféle kulcsot nem látott a földön. Körbe járta az
esztergapadot, lábával kotort a kék-piros színű, kihűlt esztergaforgácsok között,
míg végre Sefcsik bácsi elveszítette a türelmét s maga emelte fel azt a bizonyos
kulcsot, amely nem hasonlított semmiféle, Gabi által ismert kulcshoz. Persze,
azért nem hasonlított, mert nem ajtó- vagy lakatkulcs volt, hanem csavarkulcs.
Sefcsik bácsi a csavarkulccsal leszerelte a padról a menesztőtárcsát s odaszólt
Gabinak:
—Add csak ide azt a fogaskereket, a másik padról.
Gabi boldogan ugrott, a fogaskereket már jól ismerte, nem téveszthette
össze semmivel. Odaadta a fogaskereket, majd segített megforgatni a szíjtárcsát,
azután nagy buzgalommal hajtotta a gép szánkóját. Közben óvatosan
megkockáztatta a kérdést az olajról, amit Sefcsik bácsi ígért.
—Az ám, az olaj ! — csapott a homlokára Sefcsik bácsi, de úgy, hogy
ottmaradt a homlokán mind az öt rozsdás és olajos ujjának a nyoma. —
Az ám, az bizony jó volna. Ugorj csak, Gabi fiam a szerszámkiadóba. A
pult alatt talán lelsz még egy kannával.
Gabi ugrott a szerszámkiadóba, a műhely sarkában dróthálóval elkerített
kalickába. A pult alatt valóban talált még egy kanna olajat. Odacipelte Sefcsik
bácsinak, aki elégedetten dörmögött és fogadást ajánlott sajátmagának, hogy
holnap akár századmilliméter tűréssel esztergálhat már a padján. Gabi
kikönyörgött tőle egy kis kanna olajat és sebesen eliramodott a zsákmányával,
mielőtt Sefcsik bácsi meggondolja magát és megbánja nagylelkűségét.
Egy kis kerülővel kocogott hazafelé. Most már nem volt oly sürgős az útja,
hiszen megszerezte az olajat. Gondolta, egy füst alatt megvizsgálja a Röppentyű
utcai kis házat is. Hátha mégis fel lehet építeni azt a százemeletes palotát ...
A házacska nem valami szépen festett. Egyik fala bedőlt, nem egészen, de jó
nagy lyuk tátongott rajta. Mindkét ablaka kifordult a sarkából. Ajtaja éppen csak
tengett-lengett a vasalásain s nyikorgott a szélben, akár csak a gyári műhelyajtó.
A pincelejárót nagy halom törmelék borította. Odabenn mindent vastag porréteg
fedett s a háztetőn keresztül benézett az ég s hidegen szemlélte a pusztulást.
Mindez oly félelmes volt, hogy Gabi csak a küszöbig merészkedett. Onnan vette
szemügyre a sarokban álló tűzhelyet, a felborult hokkedlit, a tányérok s tálak
cserepeit a földön s a rajzszeggel felerősített falvédőt, amelyen egy papa egy
mama és három kisgyermek vidáman vacsorázott, de az is lehet, hogy ebédelt.
»Jó étvágyat«
Ez állt szép piros betűkkel a kép alatt s Gabi úgy érezte, hogy a falvédő
csúfolódik vele. Kiöltötte rá a nyelvét s az ajtót betámasztva, hazaindult.
Az olajat elrejtette a lépcsőforduló alatt, hogy senki se tudjon róla s leadta a
hármas füttyjelet. Legnagyobb meglepetésére, négy helyről is válasz érkezett.
Fütyült Dénes, fütyült Duci, fütyült Szipó és fütyült a három Sefcsik. A
fütyülők, Icával, Micával és Milkával megszaporodva megjelentek a
lépcsőforduló alatt. Gabi súlyos szemrehányást tett nekik. Itthon fecsérelik a
drága időt, mialatt ő, haláltmegvető bátorsággal és életét százszor is kockára
téve olajat szerzett. De mit ér az olaj, ha nincs papír.
— Van papír — mondta a főtitkár — odasüss.
Lemutatott a hajdani titkos helyiségbe. Gabi lenézett a pinceablakon s
valami fehéret látott a félhomályból elővirítani. Kiderült, hogy az a fehér
valami: papír, mégpedig sok papír !
— Honnan szereztétek? — kérdezte.
A nagysefcsik titokzatosan mosolygott.
—Én vagyok az elnök — mondta Gabi szigorúan — az hivatalos titok,
hogy én tudjam. Mondd meg, honnan szereztétek.
—Hát egy nyomdából! — vágta rá diadalmasan a nagysefcsik. — Sanyival
találtam egy romos nyomdát, ami úgy látszik senkinek se kell, mert ott áll
teljesen elhagyatva. Borzasztó sok ívpapír van ott. Ha akarjuk, még könyvet is
nyomtathatunk.
 —Képeskönyvet — mondta Gyurika.
—Mesekönyvet ! — követelte Mica.
—Egyiket se — határozott Gabi. — Tudjátok mit kellene kinyomtatni? A
sejtegyesületet.
—Engem — mondta Gyurika.
— Engem is! — jelentkezett Szipó. — De szipogás nélkül, mert most már
úgyis leszokok róla.
—Midenkit — szólt az elnök. — Az egész sejtegyesületet, még Pamutot és
Piszkét is. És benne lenne minden, a zöldinges, a mozgalom, meg a
fehérruhások.
A nagysefcsik hajlandó lett volna azonnal hozzákezdeni a munkához. Azt
mondta, ő nagyszerűen ért a nyomdagépekhez, nem olyan nagy vicc az egész.
De Gabi emlékeztette őket, hogy előbb még a tanácstag megbízásából üveget
kell gyártaniok, az pedig biztosan nagy vicc. És ha az megvan, akkor egy még
sokkal nagyobb vicc következik majd. Úgyhogy a sejtegyesület kinyomtatását
egyelőre el kell halasztani.
Persze, a tagok faggatták az elnököt, hogy árulja el, mi az a még sokkal
nagyobb vicc, ami majd következik. De ő azt felelte, hogy majd a legközelebb
elmondja, most sürgősen fel kell mennie a főtitkárral a tanácstaghoz és be kell
jelenteni, hogy megvan a papír és az olaj, lehet kezdeni az üveggyártást.
Titokban abban is reménykedett, hogy ott találja még a barátját, Csépány
János bácsit is. De bizony hiába reménykedett. Csépány János visszautazott a
zajló Dunán keresztül Budára.
—És nekem nem is üzent semmit? — kérdezte elszontyolodva.
—De üzent — vigasztalta Serbán doktor. — Azt üzente, hogy a
sejtegyesületre még nagyon sok munka vár.
—Például az üveggyártás, ugye?
—Például az is — mondta Serbán doktor. — De úgy kellene csinálni, hogy
senki se tudjon róla.
—Másképp nem is érdekes — helyeselt a nagysefcsik.
—Hadd legyen meglepetés — mondta Serbán doktor. — Most kellene egy
jó titkos helyiség, ahol titokban gyárthatnánk az üveget.
— Lesz, Serbán úr — ígérte Gabi. — Nagyszerű titkos helyiségünk lesz. De
mondd el, hogyan kell üveget gyártani papírból és olajból.
Serbán doktor elmondta. Vesznek egy rossz ecsetet, esetleg többet is. Az
ecsetet bemártják az olajba és a sok ívpapírt mind bekenik olajjal, se nem
vastagon, se nem vékonyan, éppen megfelelően. Azután várni kell egy ideig,
ainig a papír jól beissza az olajat. Azután jön a többi.
Gabi mindezt elmagyarázta a sejtegyesületnek, amely türelmesen várakozott
rá a lépcsőforduló alatt, amíg visszatért a tanácstagtól.
A sejtegyesület azonnal megértette, hogy egyetlen bökkenő van csupán, a
titkos helyiség. A régi titkos helyiség már egyáltalában nem titkos, amióta
Schlampeter megszökött belőle és különben is Terebesék még mindig lenn
kuksolnak a pincében, mert várják Hitler felmentő csapatait. Az új titkos
helyiségben Misa bácsi, a szakács főzi a gulyáshúst. Egyikben sem lehet
titokban üveget gyártani.
— Új titkos helyiséget szerzünk — jelentette ki az elnök és kijelentésével
általános meglepetést okozott. Gabi kiélvezte bejelentése elképesztő hatását a
csak azután folytatta:
— Elfoglaljuk nagyanyó kis házát titkos helyiségnek.
— De az teljesen összedűlt — ellenkezett Szipó.
— És amellett romokban is hever — toldotta meg Duci.
— És egyáltalában semmi se nem maradt belőle — egészítette ki Milka.
— Legfeljebb majd felépítjük — vetette oda könnyedén Gabi. — És kell
hozza egy jó lakat is.
— A felépítéséhez ? — ámuldozott a kissefcsik.
— Dehogy a felépítéshez! Az ajtóra. Hogy le tudjuk zárni. A többit
bízzátok rám, én vagyok az elnök.
A többit rábízták, ő volt az elnök.
Reggelre Dénes szerzett egy jó lakatot az ajtóra. Azt mondta, hogy találta.
De azt már nem árulta el, hogy odahaza találta a szekrényfiókban. A kissefcsik a
papája csonkig kopott, öreg borotvaecsetét hozta, ő majd azzal olajoz. Duci egy
rossz seprűt cipelt. És mindegyikük a hóna alá vett egy nagy tekercs papírt, hogy
jó sok üvegük legyen.
A kis ház már türelmetlenül várta őket. Nagy telek szélén állt, a telekkel
szemközt a Röppentyű utca legmagasabb épülete, egy háromemeletes ház
emelkedett. A telek egyik oldalát falkerítés szegélyezte, ahhoz támaszkodott a
kis ház, mintha elfáradt volna a sokévtizedes ácsorgásban. Nem állt pontosan
egyvonalban a többi épülettel, hanem szerénykedve, vagy méginkább
szégyenkezve kissé hátrahúzódott. Egyetlen ablakszemmel nézett az utcára, a
másik ablak a telekre nyílott. Közvetlenül mellette nyílt az ajtó. Az meg olyan
alacsony volt, hogy Gabi szerint nagyanyó csakis azért lett olyan
görnyedthátú, mert félt, hogy beveri a fejét a szemöldökfába. A kis ház
csúcsos háztetősipkát hordott s a sipka mellé, bokrétának, egyetlen
félrecsapott kis kéményt tűzött. A pincelejárat a házon kívül volt, kissé oldalt
s mindössze hat lépcső vezetett le a sekély mélységbe. A kis ház már az
ostrom előtt is rozzant volt, most azonban maga volt a megtestesült
szomorúság és nyomorúság, sebeivel, sérüléseivel.
Szemközt, a nagy telek túloldalán toldott-foldott, füstösfalú fabódé
éktelenkedett. Rozsdás gépalkatrészek hevertek előtte, szétszórva. A bódé
kormos falán kormos felírás hirdette, hogy ott van Császárik Lajos
kovácsműhelye. De most üres és kihalt volt a kovácsműhely. A telek hosszan
nyúlt hátrafelé az utcából s a távolban egy nagy gyár épülete és több magas
kéménye látszott.
Ide érkezett meg a sejtegyesület, hogy üveget gyártson papírból és egy kis
kanna olajból.
 A lányok: Duci, Milka, Ica, Mica, azonnal nekiláttak, hogy valamicske
rendet teremtsenek a kis házban. Nem volt könnyű munka, de amikor a
törmeléket kezdték elhordani, kitűnt, hogy a kár sokkal kisebb, mint
gondolták. Igaz, a konyhába, éppen a kihűlt tűzhely felett, benézett az égbolt,
igaz, a szobába a lyukas tetőről becsorgott az eső, igaz, a pincelejáratot
beborította az omladék, de a ház azért mégiscsak állt és kitűnően használható
titkos helyiségnek látszott.
—Nagyszerű — örvendezett Gabi — sokkal könnyebb dolgunk lesz,
mint gondoltam. Rejtelmes kijelentését nem magyarázta meg, hanem nagy
betűkkel felírta egy félív papírra:
SEJTEGYESÜLET
TITKOS HEJISÉG
RENDEL D. U. 4-6-IG
A papírt kiszegezte az ajtó belső oldalára, hogy idegenek ne láthassák
Mikor ez is megvolt, a fiúkra került a sor. Nekifohászkodtak s rendbetették a
kis ház környékét. Elhordták a pincelejáratot borító romhalmazt.

Kiválogatták, s a szobában elraktározták az ép cserepeket és téglákat.

A fal tetejéről ledobálták a zuhanni készülő tégladarabokat, a tetőről
lefeszegették a törött léceket.
A nagysefcsik eleget morgott, hogy mirevaló ez a nagy cécó, annál jobb egy
titkos helyiség, minél vadregényesebb. És lehet-e vadregényesebb valami, mint
egy teljesen összeomlott ház. Az elnök pedig, ahelyett, hogy örülne az
összeomlott romnak, addig takaríttat meg pucoltat, míg kiderül, hogy az omlás
nem is igazi omlás és a rom nem is rom. Könyörgött, hogy legalább a ház
mellett tátongó kisebb bombatölcsért, vagy mit, az emlékezetes nagy
szerencsétlenség nyomát, hagyják meg. De Gabi könyörtelenül betömette a
tölcsért, mégpedig sok omladékkal. És titokzatosan csak annyit mondott hogy itt
van a kutya elásva — tudniillik a bombatölcsérben és ebből lesz majd aaz a
bizonyos nagyon nagy vicc.
Déltájban, amikor Serbán doktor, a titkos üveggyáros megérkezett, a kis ház
már egész csinosan festett. Mondta is a tanácstag, hogy ennél pompásabb titkos
helyiséget képzelni se lehet. S azután egy-kettőre berendezte az üveggyárat.
Valamivel felhígította az olajat, belemártotta a csonkig kopott borotválkozó
ecsetet és megmutatta az egyesületnek, hogyan kell olajozni. Mindenkinek meg
kellett próbálnia, előtte, az olajozást s mire elérkezettJ az ebéd ideje,
mindannyian elsőrangú olajozó szakmunkásokká léptek elő.
Sajnos, ebédelni haza kellett menni, de ebéd után rohantak vissza a titkos
helyiségbe és vad olajozás kezdődött. Egyedül Pamut henyélt. A farkára ült és
félrehajtott fejjel, figyelmesen nézte az üveggyártást. Gyurika viszont
elsőrangúan hasznosította magát. Az elkészült íveket vitte a raktárrá kínevezett
kamrába s percek alatt sikerült magát nagyszerűen beolajoznia, a feje búbjától
a cipője talpáig.
Alkonyatkor lelakatolták a titkos helyiséget Dénes kitűnő lakatjával s
hazaindultak. Ugyanis parancs volt rá, hogy besötétedés után nem szabad az
utcán járni. Ez alól a parancs alól csak azok voltak kivételek, akiknek hivatalos
engedélyük volt, no és azok, akik lopni, betörni, fosztogatni jártak az éjszaka
leple alatt. A sejtegyesületnek nem volt hivatalos engedélye és betörni sem
szándékozott, tehát hazaindult. Libasorban ballagtak végig a Röppentyű utcán.
A nagysefcsiknek jó kedve támadt és eszébe jutott, hogy milyen jó lenne
valamit énekelni. Nagy kár, hogy a sejtegyesületnek nincs indulója. Gabi úgy
vélte, hogy Serbán doktornak kellene szólni ebben az ügyben. Serbán doktor
először is tanácstag, másodszor is házmegbízott, harmadszor is üveggyáros.
Tehát részint az ő dolga, részint biztosan ért hozzá, mert ő mindenhez ért.
Amint hazaértek, a főtitkárral együtt felkereste a tanácstagot és elmondta, hogy
a sejtegyesületnek induló kellene.
A tanácstag nevetett és közölte, hogy soha életében nem írt még indulót.
Gabi elcsodálkozott, mert nem gondolta, hogy az indulókat írni szokták. Ő azt
hitte, azok csak úgy vannak. De azért egy cseppet sem aggódott. Teljesen
megbízott a tanácstagban, indulóügyben is.
Másnap délután Serbán doktor a legnagyobb munka kellős közepén toppant
be a titkos helyiségbe. Igaz, hogy Gabi papír helyett éppen Pamutot olajozta, de
csakis azért, hogy szegény Pamut ne érezze magát olyan elhagyatottnak: lássa,
hogy törődnek vele. Igaz, hogy a nagysefcsik és Dénes hajót gyártottak
Gyurikának, mert Gyurika másnap készült elutazni, a tengerre. Igaz, hogy a
lányok éppen Milka fejetlen rongybabáját öltöztették. De azért javában folyt a
munka.
Serbán doktor nagy titokzatosan összecsődítette mindnyájukat. Belső
zsebéből egy papírlapot vett ki. Meglobogtatta.
— Az induló ! — mondta diadalmasan.
—Éljen ! — harsogta a sejtegyesület.
—De ez titok — figyelmeztette őket Serbán doktor — csak akkor szabad
elárulni, amikor már mindenki kitűnően tudja. Majd én szólok. Jó ?
—Jó ! Jó ! — harsogta a sejtegyesület.
— Akkor figyeljetek. Az indulót a Lánc-lánc, eszterlánc dallamára kell
énekelni. Nem tökéletes, de gondoljátok meg, hogy ez az első. A második jobb
lesz.
Javában zengett a Lánc-lánc eszterlánc dallama, javában folyt a
sejtegyesületi éneklecke, amikor a kórushoz új hang csatlakozott. De ez az új
hang egyáltalában nem törődött a közismert dallammal, a maga dalát dalolta.
Ilyen hangon szokott énekelni ősszel az ereszcsatorna, amikor naphosszat hull
az eső. Ilyen dalt szokott dalolni a folyó annak, aki megáll a partján az esti
csendben.
Egyszóval vízcsobogás volt az a dallamos hang.
 De a tavaszi ég derülten nézett be a háztető nyílásán s folyó sem volt a
közelben. A dalt a vízvezeték csapja énekelte, kissé akadozva s bugyborékolva
mint aki a hosszú pihenésben elszokott a dudorászástól, de azért az előadásából
kitetszik, hogy valamikor igen kiváló énekes lehetett.
Mindannyian kitódultak a konyhába s áhítattal nézték a vízvezetéket.
Egyelőre alig-alig hasonlított vízhez az a sárgásbarna folyadék, amely a csapból
bugyogott, de a folyadék színe egyre tisztult s végezetül már csak valami
egészen halovány sárga szín játszott a tiszta sugárban.
—Víz — mondta megilletődött hangon Serbán doktor és a vízsugár
alá tartotta a tenyerét.
A sugár ezer kis ragyogó gömböcskére porzott szét és bepermetezte a
körülállókat.
—Víz ! Víz ! Víz ! — nevette, sikongatta, ujjongta a sejtegyesület és vad,
de örömteli vízitáncba kezdett.
—Tudjátok mi ez ? — kérdezte tőlük Serbán doktor és azonnal meg is
felelt a kérdésre : — ez csoda. Vagy még annál is több. Akadtak emberek, igazi
hősök, akik nem kuporogtak fásultan a pincében, hanem előjöttek és dolgozni
kezdtek, megindították a gépeket, hogy vizünk legyen ebben a pusztulásra ítélt
városban. És a víz a legnagyobb dolog, tudjátok-e ? Mert víz és világosság
nélkül nincs élet.
—Akkor mi is igazi hősök vagyunk — mondta Gabi — mert mi meg azért
dolgozunk, hogy világosság legyen odahaza.
Serbán doktor elgondolkodott.
—Lehet, hogy igazad van. Éppen ezért, tisztelt hősök, folytassuk
a munkát és az énektanulást.
Négy napig dolgozott és négy napig énekelt a sejtegyesület. Ezalatt a négy
nap alatt úgyszólván semmi egyébbel nem törődtek, csakis a papírral, az olajjal
és az indulóval. Persze, azért észrevették, hogy Sefcsik bácsi — aki minden nap
szorgalmasan bejárt a gyárba — újságot hozott haza, valóságos, igazi újságot,
amit nyomdában nyomtak, papírra, fekete festékkel és a tetején szép kövér
betűkkel állt a címe : »SZABADSÁG«. Nagy kincs volt ez az újság, uz
emberek egymás kezéből kapkodták, úgy megörültek, amikor meglátták.
Sefcsik bácsi kerek két pengőt adott érte, olcsóbban nem tudott hozzájutni, de
megérte.
Este az udvaron, gyertyafénynél, hangosan felolvasták az egész újságot, az
első betűtől az utolsóig s megbeszélték minden sorát, minden szavát. Izgatottan
tárgyalták a híreket, hiszen csak most vették észre igazában, hogy hetek óta úgy
éltek a világban, mint a vakok és süketek. Mióta elnémult a rádió, azóta csak
szájról szájra szálló hírek jutottak el hozzájuk s valójában még azt sem tudták
pontosan, hogy mi történik a szomszéd utcában. Most végre, az első nyomtatott
újság ismét bekapcsolta mindannyiukat az élet nagy áramába. Nagy dolog volt
ez, nem lehetett elégszer megforgatni, megbeszélni. A sejtegyesület is ott
üldögélt a felnőttek között, hallgatta a beszélgetést, és senki se mondta nekik,
hogy iszkiri befelé, lefeküdni gyerekek. Aznap valamikor éjféltájban kerültek
ágyba és Gabi azt álmodta, hogy a sejtegyesület is belekerült az újságba és a
sejtegyesület neve felett is ott feketéllnek a kövér betűk : »Szabadság«.
Négynapi szorgalmas munka után a sejtegyesület lelakatolta a titkos
helyiséget, mert Serbán doktor utasítása úgy szólt, hogy az olajospapírt két
napra be kell zárni, akkor lesz belőle ablak.
Két napig titokzatos mosollyal az ajkukon járkáltak az összes
sejtegyesületiek. Mintha még Serbán doktor szemüvege is rejtelmesen villogott
volna. Varjas bácsi különösnek találta azt, hogy a pincéből, a sejtegyesület
egykori titkos helyiségéből időnként ismerős dallamok szűrődtek ki. Eleinte
ügyet se vetett a hangokra, de azok egyre a fülébe zsongtak, muszáj volt
odafigyelni, és akkor megismerte, hogy a gyerekek a Lánc-lánc, eszterláncot
éneklik a pincében. Ez határozottan rejtélyes volt, aminthogy arra sem lehetett
magyarázatot találni, hogy mitől lett Gyurika tetőtől talpig olajos, hogy hová
tűnt a rossz borotválkozó ecset Sefcsikéktől és a jó lakat Déneséktől.
Mindenesetre Varjas bácsi több ízben rajtakapta magát, hogy a Lánc-lánc,
eszterláncot dúdolja, anélkül, hogy tudna róla.
Végre eltelt a két nap és a sejtegyesület, a tanácstag vezetésével kivonult a
titkos helyiségbe. Mindannyian rettenetesen izgatottak voltak, hiszen végre
megláthatják, hogyan lesz a papírból és olajból ablaküveg. Úgy képzelték, hogy
minden egyes ív papír helyén egy-egy tiszta üvegtáblát találnak majd.
Kinyitották a lakatot, Beléptek a titkos helyiségbe. S mekkora volt a csalódásuk,
amikor azt látták, hogy a papír papír maradt és nem történt semmi. Pedig mégis
történt valami. A két nap alatt a papír magába szívta az olajat és ettől szép
áttetsző lett.
—Igaz, nem lehet rajta keresztüllátni — magyarázta Serbán doktor — de a
világosságot kitűnően átereszti. És ez a fő.
—Mert világosság nélkül nincs élet — jegyezte meg Gabi. — Ezt tőled
tanultam, Serbán úr.
A sejtegyesület nagynehezen megértette, hogy amikor nincs üveg, az
olajospapír is valóságos áldás. Ettől ismét visszatért az önbizalmuk, hiszen
mégsem végeztek hiábavaló munkát. Miután mindezt alaposan megbeszélték,
kiki a hóna alá vett egy köteg olajospapírt. A titkos helyiséget gondosan
lelakatolták s azután sorba álltak.
Nem lehet azt állítani, hogy a Röppentyű utcában egyáltalában nem keltett
feltűnést az a különös menet, amelyet egy jólmegtermett, kissé kövérkés férfi
vezetett, akinek szemüvege minduntalan az orra hegyére csúszott. A
szemüveges férfi egy két-háromévesnek látszó kisfiúval kézenfogva ment s
mögöttük különböző korú kisfiúk és kislányok lépegettek, hónuk alatt egy-egy
olajospapír-tekerccsel. A menetet egy nem egészen fehér kiskutya zárta be. És
mindannyian a Lánc-lánc, eszterlánc kezdetű közismert gyermekdalt dúdolták,
kivéve persze a kiskutyát. A különös menet Serbán doktor vezetésével odaért a
ház elé. Serbán doktor hátrafordult és felkiáltott:
 — Most már lehet. Rajta !
Intett.
Abban a pillanatban felzendült a Lánc-lánc, eszterlánc dallamára a
sejtegyesület indulója. Serbán doktor dörmögte, Gyurika selypítette, Ica, Mica,
Duci és Milka visította, Gabi a három Sefcsik és Dénes ordította, ahogy a
torkán kifért:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.

Majd a gyerekek,
Marcik, Mancik,Máték,
Rendbehoznak mindent, nekik
Ez csak gyerekjáték.

Ne félj semmit
Apukám, anyukám,
Békesség lesz ezután,
Minden jóra fordul.

Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.
Az induló dallamára masíroztak be a kapun s az utolsó versszakot már az
udvaron énekelték el. Csobán néni kihajolt az ablakon. Sefcsik bácsi és Sefcsik
néni az ajtajukból nézték a bevonulást. Apu és anyu az udvarra futottak.
Komlós néni nagyanyó vállát átölelve kilépett a folyosóra. Rezik néni, Pintér
néni, mindenki ámult-bámult s Varjas bácsi úgy elcsodálkozott, hogy teljesen
megfeledkezett csatakiáltásáról: ez nem rajcsúr !
Az udvar közepén Serbán doktor körülnézett.
—Bocsánatot kérek — mondta, — de arra, hogy játék, nem jutott jobb
rím az eszünkbe, csak az hogy Máték. De tessék tekintetbe venni, hogy eddig
nem igen írtunk dalokat és így is nagyon jól megteszi. Kárpótlásul közlöm.
a ház igen tisztelt lakóival, hogy megérkeztek az ablaküvegek.
Azzal a hóna alatt szorongatott papírtekercset a földre ejtette.
— Vigyázat, törékeny ! — kiáltott az emeletről Sefcsik bácsi.
Jókedvű nevetés harsant fel.
A sejtegycsület tagjai sorra lerakták a földre az olajospapír-tekercseket,
körülvették Serbán doktort s az ő tiszteletére mégegyszer elénekelték az
indulót. Serban doktor levette az orráról a szemüveget, azzal vezényelt s mire
az utolsó szakaszhoz értek, már velük énekelte, földszinten és emeleten
mindenki, a Lánc-lánc, eszterlánc dallamára, hogy csakúgy zengett a ház:

Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.

XIII. FEJEZET

NYOMOZÁS ÉS ÚJJÁÉPÍTÉS
A ház csak úgy sustorgott, zörgött, csattogott, a csipős kora-márciusi
szélben. Mintha millió és millió zászló lengett volna a magasban. Mintha ezer
és ezer madárszárny verdesett volna a levegőben. Mintha az egész ház egyetlen
dús lombkoronává változott s levélrengetegével zizegett volna szakadatlan.
Gabi győzelemittasan hallgatta a sustorgást, csattogást, zizegést. S valóban, volt
is oka diadalmas örömének, hiszen a sejtegyesületnek oroszlánrésze volt abban,
hogy a ház ilyen remekül csattogott. A zajt ugyanis az ablakok okozták, a valódi
Serbán úr-féle kiváló olajospapír-ablaktáblák, amelyek ugyan zizegtek —
különösen, ha fújt a szél — viszont remekül áteresztették a fényt, a
világosságot. Majdnem egészen olyanok voltak, mintha valódi üvegből
lennének. Az a kis különbség, hogy nem törtek, hanem szakadtak, meg az, hogy
nem lehetett keresztül látni rajtuk — igazán alig számított valamit. Gabi
gyönyörködve szemlélte művét, amely egycsapásra megváltoztatta a ház arcát.
Körös-körül, a földszinten és az emeleten, minden ablakon ott feszült az
olajospapír. A ház már nem meredt üresen, vakon az udvarra, hanem értelmes,
figyelő tekintettel nézte a poroló körül zajló életet. Alkonyat után meg
valósággal szívmelengető volt a sok meleg, piros fény, amint gyengéden tűzött
át a homályos papírablakon. Mintha számtalan gyertyácska ünnepi világa
üdvözölte volna a tavaszt, a békét, a nyugodalmas estét.
Csupán az emeleten meredezett továbbra is ostobán és gonoszan, négy
fekete ablaknégyszög. Terebes úrék lakásának négy ablaka. Terebesék nem
kaptak az olajospapír-üvegből, mert ők nem vették ki részüket a közös
munkából. Nem segítettek az udvar rendbehozásánál, nem dolgoztak a járda
letakarításánál, nem segítettek a törmeléket elhordani. Azt mondták, hogy erre
nincs semmiféle rendelkezés.
— Úgy, nincs rendelkezés — háborodott fel apu. — Arra vajjon van-e
rendelkezés, hogy mi naponta bejárjunk a gyárba, Sefcsik szomszéd, mi ? És
arra van-e rendelkezés, hogy a szakmunkások szemetet takarítsanak, hogy
három tönkretett esztergapadból egy használható marógépet fabrikáljanak ? És
általában, miféle rendelkezés van arra, hogy az ember igyekezzék a munkájával
hasznára lenni a többi embernek? Erre sincs rendelkezés. És mégis, ezerszám
akadnak, akik megteszik. Terebes úr erre csak a vállát vonogatta. Fölényesen
kijelentette:
— Engem nem érdekel, mit csinálnak mások, másokat se érdekeljen, mit
csinálok én. Mindenki azt teszi, ami neki tetszik.
Terebes úrnak az tetszett, hogy ne vegyen részt a ház helyreigazításában.
Serbán doktornak meg az tetszett, hogy ne adjon az olajospapír-ablak-
üvogböl.
Így hát mind a ketten azt tették, ami nekik tetszett.
Terebes úr pontosan látta, hogy ezekután hiába keresgélne Serbán doktornál,
semmire se menne vele. Megkörnyékezte hát Gabit. Felkereste, egy zacskó
savanyúcukor társaságában és tíz deka cukorkát ajánlott egy ablaktáblára való
papírért. Gabi nagyon szerette a savanyúcukrot, de még sokkal jobban szerette
Serbán doktort. Ezért hozzá utasította Terebes urat. Terebes úr tizenöt, majd
húsz dekára emelte a vételárat, de hasztalan. Gabi sűrűn nyelte a nyálát, de
kitartott. Terebes úr erre elveresedett, és kiabálni kezdett, hogy taknyos kölykök,
ezt még"megkeserülitek, majd megmutatom, hogy nekem sokkal különb
ablakaim lesznek, de akkor térdenállva csúszkálhattok előttem, kis koszosok ...
Ilyesmiket kiabált és elrohant.
Az elnök látta, hogy Schlampeter Teofil szökése után új ellenség tűnt fel a
láthatáron, Terebes úr személyében. Nem is titkolta, hogy ellenség, mert az
öklét rázta és azt mondta, hogy majd megkeserülik, meg hogy ellátja majd a
bajukat, csak várjanak. De ők inkább nem várnak, hanem ellentámadást
indítanak. Meg fogják figyelni Terebes urat, mert aki ellenség, azt figyelni kell.
A sejtegyesületnek amúgy sem volt semmi dolga az üveggyártás
befejeztével, így hát kitörő lelkesedés fogadta a nyomozást. Figyelni kezdték
Terebes urat.
Mégpedig úgy, hogy minden sejtegyesületi tag lyukat fúrt az ablaküvegbe,
persze nem nagyot, csak egészen kicsit, akkorát, hogy félszemmel ki lehessen
lesni rajta. Mariska is szeretett volna részt venni a megfigyelésben, de hát neki
nem volt igazi papírablaka, az üvegbe pedig nem lehett lyukat fúrni. Különben
is nagyon messze lakott, a Gömb utcában, onnan nem lehetett látni Terebes urat,
amint jött-ment, csomagokkal a hóna alatt, titokzatosan és gyanúsan.
Terebes úr természetesen nem is sejtette, hogy megfigyelés alatt áll. Tulán
még álmában sem jutott eszébe, hogy a homályos papírtáblák apró lukacskáin
csillogó szempárok leskelődnek és követik minden lépését. Ezért nyugodtan
otthagyta a pincét, felköltözködött a lakásba és szerzett egy hátizsákot, meg egy
katonai kenyérzsákot. Hol a megtömött hátizsákkal, hol az oldalát verdeső,
duzzadt kenyérzsákkal indult el hazulról titokzatos útjaira, amelyekről
ugyanolyan teli, ugyanolyan duzzadó zsákokkal érkezett meg. Egyszer még egy
kocsi is megállt a ház előtt, valódi ló húzta a valódi kocsit, melyet egy valódi
zsákot cipelt be egy valódi ember Terebes úrhoz. Az ember magasszárú, puha
csizmát, katonanadrágot, női pulóvert és orosz hósapkát viselt, s ez még
rejtélyesebbé tette az ügyet.
Gabi nem szólt semmit a sejtegyesületnek, de elhatározta, hogy legközelebb
nyomon követi az ellenséget, amikor gyanús útjára indul. Letáborozott az ablak
mögött és várt. Nem kellett sokáig várnia. Amint a munkába indulók elballagtak
hazulról, az emeleten kinyílt egy ajtó és a nyíláson Terebes úr dugta ki a fejét.
Ebben még nem lett volna semmi különös, mert az ajtó Terebes úré volt,
valamint az ajtónyílás is, joga volt kinézni rajta. A különös csak az volt, hogy
Terebes úr nem lépett ki a folyosóra, hanem csak kikémlelt, először jobbra
lesett, azután balra figyelt, azután lenézett az udvarra. Sefcsikék ajtaja is kinyílt.
Sefcsik néni lépett ki a gangra, kezében vasalóval. Terebes úr azonnal
abbahagyta a leselkedést, közönyös arcot vágott, unatkozva pödörgette a
bajuszát és az ajtófélfának támaszkodott. Sefcsik néni tudomást se vett róla.
Meglóbálta a vasalót, hogy csak úgy szórta a szikrákat, csak úgy pattogott
belőle a piros csillagzápor. Mikor már jól égett a vasaló, visszament a lakásba és
becsukta az ajtót. Most már teljesen üres volt az udvar és a folyosó.
Több se kellett Terebes úrnak. Amint látta, hogy tiszta a levegő, gyorsan
beugrott a konyhába, majd ismét feltűnt, mégpedig egy kerékpárral. De nem
holmi közönséges kerékpárral, hanem egy újdonatúj női biciklivel, amely
csillogott, villogott a korareggeli napsütésben és a legkisebb alkatrésze is azt
hirdette, hogy ezt a biciklit még soha senki sem használta. Terebes úr majdhogy
futva tolta végig a folyosón a nesztelenül gördülő, nagyszerű gépet. A lépcsőnél
a vállára kapta, úgy vitte le a földszintre s gyorsan kifordult csillogó terhével a
kapun.
Gabi azonnal a nyomába eredt. Csak azon aggódott, hogy mi lesz, ha
Terebes úr az utcán felpattan a remek biciklire és eltűnik a szeme elől.
Aggodalma hiábavalónak bizonyult. Alighogy kilépett a kapun, megpillantotta
Terebes urat, aki a járdán tolta a kerékpárt. Úgy látszik, nem tudott biciklizni.
Gabi óvatosan követte az ellenséget, aki végigsietett a kerékpárral a Petneházy
utcán, befordult a Váci útra és a Nyugati pályaudvar felé vette útját.
A Váci út szomorúan, siváran terült el Gabi előtt. Kétoldalt üresen és
romosan, kifosztva és tönkretéve meredeztek a gyárépületek, amelyekből azelőtt
harsány munkazaj áradt, felverve az egész környéket. Itt-ott ugyan már
bizonytalan füstöcskék szállongtak ki a hórihorgas kéményekből, de csak oly
habozva, mintha most próbálgatnák, hogy emlékeznek-e még a hajdan való
igazi, hatalmas füstölgésekre. A járdán mindenütt magasan állt a törmelék,
szemét, hulladék s üres töltényhüvely. A falakon golyónyomok virítottak, oly
sűrűen, mintha valóságos vaszápor hullott volna errefelé. A törmelék, hulladék,
üres töltényhüvely-halmok között, hátizsákos, tarisznyás járókelők
bukdácsoltak. Mindenki sietett. Azok is, akik a Nyugati pályaudvar irányából
igyekeztek Újpest felé, azok is, akik — mint Terebes úr a kerékpárral és
nyomában Gabival — a Nyugati pályaudvar felé igyekeztek. És mindenkinél
volt valami zsák, tarisznya, csomag, szíjra fűzött, vállon lógó aktatáska — egy
se ment üres kézzel.
 Gabi úgy rájuk csodálkozott, hogy kis híján földbe gyökerezett a lába.
Amikor észbekapott, alaposan neki kellett iramodnia, hogy utolérje Terebes
urat, aki se látott, se hallott, csak buzgón kacsázott előre.
Elhagyták a Lehel piacot. Gabi szepegett egy kicsit, mert ilyen messze még
sohasem nyomozott. De a Nyugati pályaudvarnál mindenről megfeledkezett,
olyan érdekes, különös és hihetetlen látvány tárult elébe. A pályaudvar hatalmas
üvegcsarnokán talán egyetlen ép üvegtábla sem maradt. A kupola félhengerének
vasváza fekete rácsot rajzolt az égboltra, és alatta özönvíz előtti, kivénhedt
mozdony igyekezett elindítani egy rozzant tehervagonokból álló szerelvényt. A
pályaudvar csarnokát kiáltozás, sikoltozás verte fel. Tizannyian akartak elutazni
a vonattal, mint amennyien felfértek rá. A lépcsőkön, fékezőfülkékben,
ütközőkön, még a vagontetőkön is fürtökben csüngtek az utasok, ölükben batyu,
bőrönd vagy zsák s elkeseredett küzdelmet vívtak azokkal, akik a helyükre
törtek, vagy csak egyszerűen fel szerettek volna szállani.
A pályaudvar előtt, a kupolához vezető lépcsősoron emberek ültek, férfiak,
nők, még gyerekek is és mindannyian árusítottak valamit.
Egy férfi, toprongyos ruhája elé elképzelhetetlenül szennyes fehér kötényt
kötött. Előtte, a földön, kosár állt, színültig tele négyszegletes sárga
süteményekkel.
—Itt a jó cukros pogácsa ! — kiáltozta a fehérkötényes ember és egy
sótartóból fehér port rázott a pogácsájára. —
Egy fejkendős néni átzsírosodott újságpapír-csomagot tartott a tenyerén.
Amint elment előtte valaki, szétbontotta az újságpapírt és megmutatta, hogy
szalonnája van eladó, olcsón adja. Ha a járókelő elhaladt előtte, gondosan
visszacsavarta a szalonnát a papírba. Percenként ismételte ezt a mozdulatot s
nem fáradt bele.
Mellette fiatalember álldogált, világos vászonnadrágban s pecsétes fekete
kabátban, amely szinte a térdét verdeste. Jobbkarját derékszögben meghajlította
s az alsókarján, mint egy kirakati rúdon tarka nyakkendők csüngtek. Az árus
arcán látszott, maga sem hiszi, hogy bárki is nyakkendőt vesz majd tőle. Ezzel a
fáradsággal akár cilinderkalapot vagy kaucsukból készült keménygallért is
árulhatott volna. De azért fáradhatatlanul kiáltozta:
—Elegáns selyemnyakkendő ! Elegáns a nyakkendőm. Divatos a
nyakkendőm.
A lépcső sarkán egy kislány kuporgott. Nagyokat szipákolt s már régen
szerette volna megtörölni pirosrafagyott orrocska]át, de nem tudta, mért két
kézzel kellett tartania egy hatalmas tálcát, amelyen ragacsos barna tésztaszeletek
sorakoztak. A kislány vékonyka hangon, gépiesen ismételte:
—Meleg a finom málé. Meleg a finom málé ...
A málén látszott, hogy egy cseppet sem finom, durva kukoricalisztből
sütötték, olajban és cukor helyett melasszal, a cukorfőzésnél lecsapódó barna
anyaggal édesítették. Az is látszott, hogy már régen kihűlt és össze is száradt
reggel óta. De hát szegény kislánynak ezt az egy mondatot tanították, amikor
útjára bocsátották, azzal a paranccsal, hogy addig ne merészkedjen hazamenni,
amíg a tálca ki nem ürül. Ezért gépies hangon csak mondta, mondogatta, kitudja
hányadszor:
—Meleg a finom málé. Meleg a finom málé ...
A Podmaniczky utcán túl újabb érdekességek sorakoztak a kíváncsi
ekintetek elé. Amint közeledtek az Andrássy úthoz, egyre fogytak az utcai
árusok és mindinkább szaporodtak a boltosok. Mert a körúton már megnyíltak
az üzletek. A kereskedők azonban nem odabent az üzletben árultak, hanem a
kirakatokban. A bolt mélyében még szemétkupacok borították a földet. Egyik-
másik helyiségben nem látszott egyéb, csak négy kormos fal, minden porráégett
odabent. Üveg még mutatóban sem maradt a kirakatokon. Az árusok tehát
beültek a kirakatba. Sebtiben összeácsolt, kis kecskelábú asztalon, vagy két
utcakőre fektetett vasalódeszkán inggombot, szappant, rézből való arany
fülönfüggőt, pogácsát, fogkefét, gyufát, zsebnoteszt, miegyebet árusítottak.
Az egyik árusnak semmi egyéb eladni valója nem volt csak egy kissé
szürkehéjú, szalonnásnak látszó kenyér. Az az egyetlen kenyér igen nagy kincs
lehetett, mert a járókelők közül sokan vágyakozó pillantással méregették, de
alighanem egyiküknek sem volt elég pénze ahhoz, hogy megvásárolja.
Terebes úr egy nyolcszegletű térig, az Oktogon térig tolta a kerékpárt. Ott, a
Körút és Andrássy út keresztezésénél megállt és várt. Gabi kissé távolabb
megbújt egy megroggyant, üres újságpavilon mögött és figyelt. Látta, hogy
Terebes úr egyre türelmetlenebbül tekinget jobbra-balra, keres vagy vár valakit.
Jóideig kellett várakoznia, amíg sietve közeledett egy bőrruhába öltözött fiatal
ember, orra alatt kínos gonddal nyírt, borotvált keskeny bajuszkával. A
bajuszkás nem is köszönt Terebes úrnak, csak megrebbentette a jobbszemét és
eltűnt egy kapualjban. Terebes úr várt még egy keveset, majd ő is megindult s a
kerékpárt betolta a kapu alá.
Gabi rejtekhelyéről szemügyre vette a házat, amelynek kapualjában eltűnt a
bajuszos, Terebes úr és a női kerékpár. Az épület kormos falai komoran
meredtek az ég felé. Az üres, megszenesedett ablakkeretek mögött puszta,
füstös falak látszottak, mintha az egész házat kisütötték, kiégették volna egy
óriási kemencében. A háztetőből csak néhány szénné égett gerenda maradt s a
ház ormáról összeégett, meggörbült vasrudak csüngtek az utca fölé. Ezek a
vasrudak valaha reklámtáblákat tartottak, de most már csak a háború
kegyetlenségét és gyalázatosságát hirdették a megnyomorított Körútnak. S az
egész ház csöndes, kihalt volt, egyetlen élőlény sem moccant a földszinttől a
hatodik emeletig.
Vajon hová tűnhettek azok hárman, mármint Terebes úr, a bajuszos és a
kerékpár, ebben a kihalt házban? — tűnődött Gabi.
Elsétált a kapu előtt s belesett. A kapu alatt, a leszakadt lépcsőház romjai
előtt ott állt Terebes úr a kerékpárral és hevesen magyarázott valamit a
bajuszosnak. Továbbsétált s ismét elfoglalta őrhelyét a bódé mögött. Néhány
perc múlva előbukkant a kapu alól a bajuszos a kerékpárral, majd kisvártatva
feltűnt Terebes úr is. Valamit a zsebébe gyűrt, átvágott a néptelen kocsiúton s
elvegyült a túlsó sarkon tolongó tömegben.
Gabi most már valamivel többet tudott Terebes úr rejtelmes útjairól, de még
mindig nem tudott eleget. Mindenekelőtt nem tudta azt, hogy honnan szerezte
Terebes úr azt a vadonatúj, gyönyörű női kerékpárt. Hiszen Terebesné üres
óráiban nem szokott biciklizni. Addig-addig törte a fejét a titkokon, amíg
elveszítette szem elől Terebes urat.
Sietve befurakodott a túlsó sarkon nyüzsgő tömeg kellős közepébe. Úgy
fúrta előre magát az emberek közt, mint a víz alatt suhanó torpedó. De senki
sem törődött vele. Könyökkel továbbtaszították, térddel félrenyomták az útból,
anélkül, hogy pillanatra is abbahagyták volna tevékenységüket. A nagy tömeg
kisebb, két-három főnyi csoportokból tevődött össze. Ezek a csoportok
összedugták a fejüket s bámultak. Hol egy arany cigarettaszelencét, amelyet
tulajdonosa görcsösen szorongatott a markában, mintha attól tartana, hogy társai
elragadják tőle. Hol egy zöldhasú, idegen bankjegyet, amely egyik kézből a
másikba vándorolt. Hol meg csupán egy halszemű, hegyesorrú embert, aki azt

magyarázta, hogy szappant és élelmiszert kell venni minden mennyiségben,

mert a kiéhezett városiak minden árat megadnak majd. Akit nem ejtettek a
fejére, az dögre keresheti magát — így mondta.
Végre megpillantotta a lábak között Terebes úr barna vadászcsizmáit,
amelyek idegesen topogtak a repedezett aszfalton. Közelebb furakodott s
meglelte magát Terebes urat is. Éppen egy aranykarkötőt húzott elő a
mellényzsebéből s míg az egyik végét odanyújtotta a szomszédjának, a másik
végét úgy szorongatta, hogy elfehéredtek az ujjhegyei.
 Gabi fején ekkor átvillant valami. Ott, az Oktogon téren nyüzsgő tömeg
kellős közepén eszébe jutott, hogy hiszen ezt a kerékpárt egyszer Sehlampeter, a
zöldinges hozta haza, még abban az időben, amikor a pincében tengődtek és
odafönn, a városban, a vöröstarkójú Hitler-katonák és a nyilasok voltak az urak.
Lehetséges, hogy a karkötőt is ő rabolta annakidején. Schlampeter megszökött, a
németek eltakarodtak, a nyilasok eltűntek, de a kerékpár és a karkötő itt maradt
és most Terebes úr árusítja. De Terebes urak nincs joga eladni ezeket, mert
lopta, méghozzá tolvajtól. Kiáltani kellene: Fogják meg, tolvajok tolvaja !
Fogják meg ! Csakhogy inkább hinnének a tolvajnak, mint neki, mert Terebes úr
felnőtt ember, ő pedig csak egy kilencéves kisfiú. Azaz, tulajdonképpen, még
kilenc éves sincs egészen, mert március tizenkilencedike a születésnapja, akkor
lesz annyi, addig még két hét van ... Ezért inkább hallgatott. Keresztül törtetett a
tömegen és hazafelé sietett, mert már jó későre járt az idő.
Az Andrássy úton kocogott végig — nem a Körúton és a Váci úton — mert
arrafelé is meg akarta nézni a várost, ha már ilyen messzire hatolt.
Az Andrássy út sem festett különbül, mint a Váci út. A földalatti villamos
alagútjat több helyen bombatalálat érte s az aszfalton támadt hatalmas
tölcséreken keresztül le lehetett látni a sínekre. A megkoppasztott fákon nem
sürögtek a verebek. A két középső sétajárdán szennyes hóbuckák és
szemétdombok húzódtak végig. A gyalogosok kizárólag a kocsiúton mentek,
mert a járdákat elborította s járhatatlanná tette a törmelék.
Itt-ott mégis látott már valami mozgolódást. Egy-egy megterhelt kocsi
döcögött nagylassan a Városliget felé. A kocsikat emberek tolták, húzták s a
kocsikon szemetet fuvaroztak a Ligetbe. Az Aréna út túlsó oldalán, ott ahol
azelőtt a gyepszőnyeg kezdődött, kiborították a kocsikat s fordultak vissza újabb
szállítmányért. A szemét ott maradt a Városliget szélén, magas sáncfalként
szegélyezte a parkot, amelynek letarolt bokrai, megkopaszodott fái dideregtek a
hideg szélben s talán azon töprengtek, érdemes-e az idén is kirügyezniök.
Az egyik szekér nyomában egy olyan tízéves forma kislány ballagott. A
mamája tolta a szemetes szekeret, de nem volt kire hagynia az Évicáját, hát a
kislánynak is ott kellett bandukolnia. Gabi beszédbe elegyedett a kislánnyal és
megtudta tőle, hogy a szemétszállítókat úgynevezik: közmunkások. A
szemétfuvarozást meg úgy nevezik: közmunka. Nem fizetnek érte, a
közmunkások azért végzik a közmunkát, hogy megtisztítsák a várost és ne
legyenek járványok. A szemetet pedig azért hordják a liget szélére, mert a
Városliget beljebb teljesen tele van lőszerrel, fel nem robbant lövedékekkel,
föld alá rejtett aknákkal, nagyon veszélyes beljebb hatolni.
Gabi szívesen beszélgetett volna tovább a kislánnyal. De kiértek az Aréna
útra. Ott egy csapat gyerek vad kiáltozással megrohanta őket. Évi a mamájához
menekült. Gabinak meg nem volt más választása: futásnak eredt. A csapat
diadalüvöltéssel vetette utána magát, égészen a Szondy utca sarkáig üldözték.
Ott visszafordultak s felmásztak a szeméthegyükre, amelynek tetején egy rossz
esernyőnyélen piszkos rongy lebegett s nagyon büszkék voltak, hogy
megvédelmezték a várukat.
Gabi futásból ügetésbe, majd ügetésből poroszkálásba csapott át.
Átvergődött a tankroncsokkal és páncélautó-alvázakkal telezsúfolt aluljárón,
végigsietett az Aréna úton s befordult a Lehel útra.
Ment, mendegélt a Lehel úton s váratlanul ismerős csengetés ütötte meg a
fülét. Felkapta a fejét s máris egy sárga villamoskocsi robogott el mellette a
rozsdás síheken. Ha eleven oroszlánnal találkozott volna a Lehel úton, akkor se
lepődhetett volna meg jobban. Szájtátva bámult az ütött-kopott villamosra,
amelynek lépcsőin fürtökben lógtak az utasok. Ablakai teljesen hiányoztak, az
oldala horpadt, golyóvert volt, de hogy igazi villamos, azt senki se tagadhatta,
annál kevésbé, mert a homloka közepén ott büszkélkedett a szám: 91. Gabi
bizsergést érzett a lábában s a karjában. Minden végtagja azt bizseregte, hogy:
ugorjunk fel a lépcsőre vagy az ütközőre, villamosozzunk egy kicsit. De hiába
bizseregtek a végtagok, mert Gabi úgy gondolta, hogy a lépcsőn lógás, az
ütközőn kapaszkodás nem méltó egy sejtegyesületi elnökhöz. Annyi pénze pedig
nem volt, hogy jegyet váltson.
Gyalog folytatta az útját s nem bánta meg, mert rengeteg érdekes
látnivalóban volt része. Látott felborult német tankokat, amelyekről leszakadt a
súlyos páncéltorony s messzire repült. Látott hosszú, bunkósvégű vascsöveket,
amelyeket páncélökölnek neveztek és most értelmetlenül és ostobán hevertek a
földön, lámpaoszlopot, amely felugrott egy emeletes ház tetejére, de aligha
azért, hogy ezentúl onnan világítson s látott derékban meggörbült s
elcsavarodott villanypóznákat...
Itt meg amott már megindult a munka. De nem csak afféle szemétfuvarozás,
mint az Andrássy úton, hanem komoly, igazi munka. Találkozott egy kékruhás
szerelővel, akinek oldalát sötétzöld szerszámosláda verdeste. Szemközt jött egy
kötényes asztalosmester, vállán frissen gyalult deszkaszálakkal. Az egyik
utcasarkon nyitva volt az oly titokzatos aknák kerek nyílása, a vaslap oldalt
hevert s az aknában egy ember dolgozott — bizonyára a villanyvezetéken. Egy
kőművestől, aki az egyik földszintes műhelyépület falát vakolta, meg is
kérdezte:
—Bácsi, tessék mondani, mi lesz itt?
Úgy értette, hogy milyen gyár vagy milyen műhely. De a bácsi megfordult,
a nyelvével kissé félrelökte a szája szélére tapadó fél cigarettát s hetykén
válaszolta:
—Itt? Újjáépítés lesz, kisöcsém.
Nagyon tetszett neki az új szó. »Újjáépítés«. Nem gondolta, hogy
hamarosan ugyanolyan gyakran fogja hallani, mint eddig a »pince«,
»babfőzelék«, »nyilasok«, »eltűnt«, »felszabadulás« szavakat. Amint a Béke
téren befordult az Országbíró utcába, valósággal ízlelgette az új szót:
ÚJJÁÉPÍTÉS!
Azért fordult be az Országbíró utcába mert útba akarta ejteni a titkos
helyiséget. Hiszen a sejtegyesület már bizonyára aggódik elnöke sorsán. A sejt-
egyesület olyan nagyon aggódott, hogy egészen a sarokig elhallatszott az ének:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.
A sejtegyesületi helyiség azonban úgy festett, mintha a felépítés előtt mindent
össze akarnának rombolni s a rombolást éppen a titkos helyiségben kezdték
volna el. Minden a fejetetején állt. Az asztalt feltették a tűzhelyre. A székeket
felborították. A falvédőt leszakították. Ordítozva táncoltak a hokkedli körül,
amelyen Szipó ült és vigyorogva vezényelte a zűrzavart.
—Mi van itt ? — kérdezte teljes elnöki szigorával Gabi.
—Itt rendetlenség van — felelte lihegve a csapzott főtitkár.
— Ugyanis Misa bácsiék ma elhurcolkodtak — magyarázta Dénes. — Most
már megint otthon van a titkos helyiség és ez már nem kell.
—De az nem jó ! — tiltakozott Gabi.
—Miért, eddig jó volt ?
—Eddig igen, de ezután nem. Mert már mindenki ismeri. Vagyis már
egyáltalán nem titkos. Ez pedig a legtitkosabb.
Hát ez így volt, tagadhatatlanul.
— Csináljunk rendet — javasolta Gabi és egy széket lábra állított.
—De igazán — makacskodott a nagysefcsik — az mégiscsak otthon van, a
házban. És sokkal jobb.
— Nem is jobb — mondta Gabi — hanem sokkal rosszabb. Az nem a mienk
és különben is akárki akármikor elveheti megint. De ez a kis titkos helyiség a
kutyának se kell. És különben is van egy titkos tervem.
—Titkos terv az más — mondta megenyhülve a főtitkár. — Áruld el.
—Majd rendcsinálás után.
Titkos tervért érdemes rendet csinálni. Szempillantás alatt minden a helyén
volt. Gabi körülnézett. Tekintete a kicsiny téglarakást kereste. A téglák eltűntek.
Kiderült, hogy a felfordulás előtt legelőször is célbadobást játszottak és az
összes téglákat darabokra törték egy nagy turbinaöntvényen, a Császárik-féle
kovácsműhely előtt.
—Akkor más téglákat kell szerezni — mondta az elnök. — Mit szólnátok
hozzá, ha építenénk?
—Én is építeni szeretnék — jelentkezett Gyurika. — Nagy várat.
— Jó, majd nagy várat építünk — egyezett bele Gabi.
Elhatározták, hogy várat fognak építeni és hazamentek ebédelni. Ebéd után
visszasiettek a titkos helyiségbe és téglát gyűjtöttek. Szaporán ment a munka,
alkonyatig legalább húsz darab téglát sikerült összehordani. Nagyon büszkék
voltak az eredményre, mert délelőtt csak tizenkettőt pusztítottak el. Nyolc
téglával többjük volt, mint addig. A nagy munka után sorbaálltak s rágyújtottak
a sejtegyesület indulójára. Így vonultak haza, hogy az érdekes napot a második
számú titkos helyiség alapos átkutatásával fejezzék be. Ki tudja, milyen értékes
kincseket hagyott ott Misa bácsi.
A vidám menet a ház előtt találkozott egy másik vidám menettel, amelyben
apu, Sefcsik bácsi, Csobán bácsi és Kolba bácsi tartott hazafelé. A másik menet
nem énekelt semmiféle egyesületi indulót, viszont annál fáradtabb és
porlepettebb volt. Aput teljesen behavazta a mészpor Fehér volt a kabátja, a
sapkája, a nadrágja, a cipője, mintha felcsapott volna molnárnak. De
porkarikától övezett szeme vidáman csillogott. Nevetve kiáltotta a sejtegyesületi
menetnek:
—Szervusztok. Majd a gyerekek.
—Majd a gyerekek, kezicsókolom, apu — felelte Gabi. — Mitől lettél ilyen
poros?
—Az újjáépítéstől — felelte apu és sapkáját Gabi fejébe nyomta.
—Képzeljétek, gyerekek! Megindult a szerelőműhely! — újságolta Csobán
bácsi. — A jövő héten meg már a gépműhely is munkába áll. Azt is újjáépítjük.
—Azt meghiszem ! — rikkantott fel Sefcsik bácsi.
Az udvaron szétvált a két menet útja. Az egyik menet hazaindult,
megmosakodni. A másik menet bemászott a hajdani Rosmeyer-lakás ablakán.
Kényelmesen bemehettek volna az utca felől is, mert a redőny fel volt húzva és
a kirakatablak helyén nem volt semmi. Besétálhattak volna a lakásajtón is, mert
az tárva-nyitva állt. De nem akartak feltűnést kelteni s ezért a legnagyobb
titokban, csendben és észrevétlenül bemásztak az ablakon, harsány kiáltozás
közepette. A kiáltozás ordítozássá erősödött, amikor Gyurikára került sor, mert
Gyurika nem engedte meg, hogy segítsenek neki. Rugdalódzott és azt kiabálta,
hogy ő már nagy és egyedül is be tud mászni. Persze, nem tudott. Akkor meg
nem akart neki senki segíteni, mert egy ilyen nagy fiú már egyedül is bemászhat
egy olyan alacsony, semmi ablakon. Közben Gyurika négyszer zuhant vissza a
földre. Végre, ötödszörre sikerült mind a két kezével megragadni az
ablakdeszkát. De feljebb vergődnie már nem sikerült. Így hát függve maradt ég
és föld között, míg a nagysefesik megszánta és felsegítette az ablakra. Ott
Gyurika felállt, diadalmasan körülnézett és büszkén kiáltotta:
—No, ugye, én mégis fel. . .
A szó közepén eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az ablak mögül nagy
puffanás hallatszott.
Gabi mászott be utolsónak, mert olvasta, hogy a kapitány is utoljára mászik
fel a süllyedő hajóra. Odabent azonnal megszervezte a titkos helyiség
felkutatását. Icát, Micát és Dénest a szobába osztotta be. Duci, Milka, Szipó és a
nagysefesik a konyhát kutatták át. A középső- és a kissefesik, Gyurika és Pamut
a kocsmahelyiségbe kerültek, ő maga egyik helyről a másikra száguldott…
közben berregett, dübörgött, bömbölt, egyszóval tankká alakult át.
A kutatásnál először is egy fényes kis bádogkanna került elő, majdnem
színültig tele aranysárga, finom olajjal. »O1io Sasso« — ez a felírás állt rajta,
nagynehezen kisütötték, hogy ez olaszul van és biztosan azt jelenti, hogy csuda
finom olaj. Alighanem a németek kapták vagy vették vagy rabolták az
olaszoktól, de nagy sietségükben itt felejtették, hogy Misa főzhessen vele.
A konyhában egy halom üres töltényhüvely hevert. Nem mertek
hozzányúlni, mert féltek, hátha robban valamelyik.
A kocsmahelyiségben a középsősefesik a pult alatt egy rövidnyelű ásót
fedezett fel. A pulton két csomag kampósszeg feküdt. Az egyik fiókból egy
köteg spárga került elő, továbbá egy fél gyertya és egy doboz gyufa. A sarok
ban sok furcsabetűs újságlapot leltek.
Mindezeket a kincseket egyesületi vagyonnak kiáltották ki és utasították a
főtitkárt, hogy az egyesületi vagyont szállítsa a titkos helyiségbe. A főtitkár
javasolta, hogy szállítsák el a söntéspultot is és nyissanak vendéglőt a
kisházban. A javaslatot már majdnem elfogadták, amikor eszükbe jutott, hogy a
kisház talán belefér a söntéspultba, de a söntéspult aligha fér el a kisházban.
Folytatták a kutatást. Mivel már egészen besötétedett, meggyújtották az
egyesületi kincset képező fél gyertyát. S mert ez nem tudta bevilágítani mind a
három helyiséget, megbízták Gyurikát, hogy járjon szobáról szobára és
világítson.
Serbán doktor, hazatérőben betegeitől, meglátta a vándorló gyertyafényt.
Azt hitte, hogy kísértetek vagy betörők járkálnak Rosmeyeréknél. Megállt az
ablak alatt és reszkető hangon beszólt:
—Jaj, jajaj, ki van ott?
—Hu, hu ! — kiáltotta félelmetes hangon Gyurika — itt egy rettenetes vad
oroszlán mászkál.
— Kegyelem, vad oroszlán — könyörgött Serbán doktor — én jó voltam ne
egyél meg engem, vad oroszlán.
—Hu ! hu ! — mondta vészjósló hangon Gyurika — én bizony megeszlek
tégedet!
Serbán doktor ismét kegyelemért könyörgött.
A vad oroszlán vérszomjasan csattogtatta a fogát s elejtette a gyertyát,
amely azonnal elaludt.
Gyurika megrémült a hirtelen támadt sötétségtől és sírvafakadt.
Serbán doktor gyorsan bemászott az ablakon — nem mehetett be az ajtón,
mert ő is tagja volt a sejtegyesületnek — és vigasztalni kezdte a keservesen
zokogó Gyurikát. Azt mondta, hogy nincs semmi baj, nem kell félni.
De Gyurika kijelentette, hogy ő igenis fél, mert jól hallotta, hogy itt valahol
egy rettenetesen vad oroszlán van elbújva, az felfal mindenkit, Serbán doktort
is. Serbán doktor emlékeztette arra, hogy ő maga volt az a vad oroszlán. De ez
egy cseppet sem vigasztalta meg Gyurikát. Zokogott, hogy a vad oroszlán az
vad oroszlán és Serbán úr is megijedt tőle. Ölje meg, akkor nem fog félni tőle.
Erre Serbán doktor behunyta a félszemét, célzott és azt mondta: pukk. Azután
azt kiáltotta: jaj ! Végül jelentette Gyurikának, hogy lelőtte a rettenetes vad
oroszlánt és az megdöglött.
 —Akkor jó — mondta elégedetten Gyurika — úgy kell annak a dög
oroszlánnak.
Az oroszlánvadászat után ismét meggyújtották a gyertyát, megmutatták az
egyesületi kincseket Serbán doktornak és mindnyájan hazamentek.
Másnap Gabi tovább nyomozta Terebes urat. De csak a Lehel utcáig tudta
követni, mert ott Terebes úr felugrott egy robogó villamosra és eltűnt a szeme
elől.
Délben hazajött, délután ismét elment. A kissefcsik volt a soros nyomozó.
Amikor látta, hogy Terebes úr hosszú léptekkel iramodik a Szegedi út felé,
utána loholt és megkérdezte tőle, hogy hova megy.
—Tudni szeretnéd, kisfiam? — kérdezte vigyorogva Terebes úr.
—Igenis, bácsi kérem, mert akkor megdicsérnek. Tessék megmondani.
— Hogyne mondanám, kisfiam — bólogatott Terebes úr — A Vigadóba
megyek.
És elsietett.
A kissefcsik hazarohant és fűtől-fától tudakolta, hol van az a Vigadó. Anyu
megmondta neki, hogy a dunaparton van és ott hangversenyeket meg bálokat
rendeztek azelőtt, de most már sokáig nem rendeznek ott semmit, mert teljesen
kiégett és rombadőlt, csak a külső falai maradtak meg. Gabi faggatni kezdte a
kissefcsiket, hogy miért akarja tudni a Vigadót. A kissefcsik büszkén kivágta,
hogy azért, mert odament a Terebes úr.
— Honnan tudod, hogy pont oda? — gyanakodott Gabi.
— Onnan, hogy megkérdeztem tőle ! Szegény kissefcsik ...
Másnap a főtitkár vállalkozott Terebes úr megfigyelésére, hogy jóvátegye
öccse hibáját. Szívósan, kitartóan követte az ellenséget, aki alighanem gyanút
fogott, mert roppant kacskaringós úton haladt ismeretlen célja felé. Befordult
az egyik utcába, kifordult a másikon, bekanyarodott a harmadikba, ott megállt,
visszament a következő sarokig. A főtitkár mindenütt a nyomában. A Lehel
úton bevált fogásához folyamodott s felugrott a robogó villamosra. A
nagysefesik az ütközőre pattant s követte. A Lehel térnél Terebes úr leugrott a
robogó villamosról, eltűnt a Bajza utcai alagútban, kanyargós utakon eljutott a
Rákóczi útra, onnan befordult a József körútra. A nagysefesik egy percre sem
veszítette szem elől. Terebes úr a körúton bement egy házba. A nugysefcsik
megállt a kapu előtt és elhatározta, hogy addig nem mozdul, amíg az ellenség
ki nem jön.
Telt-múlt az idő és Terebes úr csak nem mutatkozott. Néhány óra múlva a
nagysefesik elunta az ácsorgást és bement a házba, hogy kikutassa, hová
tűnhetett Terebes úr. Hát akkor látta, hogy az épület átjáróház. Akár ítéletnapig
is ott ácsoroghatott volna az egyik kapu előtt, mivel Terebes úr már régen
kiment a másik kapun.
A nagysefesik kishíján sírva fakadt. Kizárólag főtitkári méltósága tartotta
vissza attól, hogy úgy bőgjön, mint egy kis kölyök. Sarkonfordult és
hazaloholt, mert már nagyon későre járt az idő. A ház kapujában ott ácsorgott
Terebes úr. Amikor megpillantotta a loholó főtitkárt, gúnyosan elmosolyodott,
és alamuszi arccal kérdezte:
— Hol jártál fiacskám? Anyád már tűvé teszi érted az egész házat. A
sejtegyesület életében nagy viharokat okozott a többszörös kudarc. Elsősorban a
kissefcsiket szidták, azután Gabit, azután a nagysefesiket, de mindez nem
segített a bajokon. Abban az egyben végül megegyeztek, hogy el kell bánni
Terebes úrral, csak éppen azt nem tudták eldönteni, hogy milyen módon lehetne
elbánni vele. Észre kellett venniök, hogy Terebes úr sokkal rutinosabb volt, mint
Schlampeter Teofil. Nem lehetett villanyáramot vezetni az ajtókilincsébe, mert
nem volt kilincs az ajtaján. Nem lehetett elrontani a gépfegyverét, mert nem volt
gépfegyvere. És nem lehetett fenyegető levelet küldeni a címére »Fekete Kéz«
aláírással, mert Terebes úron már messziről-látszott, hogy a legfeketébb kéztől
sem ijed meg.
Amikor már kimerítették az összes lehetőségeket, a hidegvizes zuhanytól a
kisértetjárásig, Zsebő Mariska feltartotta a két ujját, mint az iskolában.
Jelentkezett és azt mondta, hogy őt nem ismeri a Terebes úr, őrá biztosan nem
gyanakodna, ezért magára vállalja a megfigyelést. A javaslatot elfogadták és
azonnal ellátták Mariskát jótanácsokkal. Gabi, a nagysefcsik, Dénes, a
kissefcsik, sőt még Gyurika is egymás szavába vágva magyarázták
Mariskának, hogyan kell nyomozni Terebes úr után. Mintha nem is ők lettek
volna azok, akiket az orruknál fogva vezetett. Mariska türelmesen és
figyelmesen végighallgatta a magyarázatokat. Megkötötte a derekán a
nagykendőjét és elindult kopogós csizmájában, hogy megfigyelje az ellenséget.
Gabi becsukta az ajtót Mariska után. Majd gyors léptekkel a konyhába
lopakodott, fülét a falra tapasztotta s hallgatódzott. A sejtegyesület nem tudta
mire vélni elnöke különös viselkedését. Kérdések röpködtek a levegőben, de
Gabi heves kézmozdulatokkal csendet intett, majd a földre ereszkedett,
négykézláb bekúszott a szobába és a padlóra hasalva fülelt, jóideig. Végre
felegyenesedett. Ujját a szájára tette s nem is súgta, csak lehellte:
—Pszt, vigyázat! Lesnek minket. Kémkednek utánunk. Valaki jár a titkos
helyiség körül.
—Honnan tudod? — kérdezte suttogva a kissefcsik — hallottad?
—Nem. Láttam, amikor Mariskát kikísértem. Éppen be akart lesni az
ablakon.
A nagysefcsik harciasan felgyűrte a kabátujját:
—No várj csak ! Majd én megnézem !
—Maradj — intette le Gabi, — ha kimész, biztosan elszalad.
—Hát mit csináljunk akkor? — susogta Dénes.
Gabi máris elemében érezte magát, hiszen intézkedhetett.
—Idefigyeljetek. A lányok beszélgessenek, mintha semmiről se tudná
nak. A kém azt hiszi, hogy buták vagyunk és nem vettük észre. Nyugodtan
leskelődik majd, mi pedig ezalatt óvatosan nyakoncsípjük. Már haditervem
is van. A főtitkár az utcai ablakon ugrik ki a kissefcsikkel. Dénes és a középső-
sefcsik a grundra néző ablakon keresztül támadnak. Én pedig rohamozok az
ajtón át. Így három tűz közé szorul. Jó lesz? Akkor Duci, Milka, beszélgessetek.
Minden pontosan úgy történt, ahogy Gabi kitervelte. A lányok zajosan
beszélgettek, egymást igyekeztek túlkiabálni buzgóságukban. A hadoszlopok
felvonultak kijelölt helyükre. Gabi felemelte, majd begörbítette a mutatóujját.
Ez volt a jel, amelyre mindnyájan kirontottak a titkos helyiségből… Gabi
rohamot intézett az ajtón át és a ház mögé robogott. Dénes és a középső-sefcsik
a telekre nyíló ablakon ugrottak ki s dobbanva földet értek. Egy elsurranó
árnyékot láttak a házfalon, egyébként üres volt a harcmező. A nagysefcsik is
akadálytalanul földet ért. Viszont a kissefcsik, aki követte őt az utcárai nyíló
ablakon keresztül — egyenesen a nyaka közé ugrott valakinek, aki éppen akkor
fordult be a ház sarkán.
—Hülye! — kiáltotta a valaki. Terhét lerázva azonnal talpraugrott és
el akart futni. De szemközt találta nagysefcsiket, aki ökölbeszorított kézzel
rontott rá. A valaki jobbra fordult — arról Dénesék közeledtek. Balra lépett,
de hasztalan kereste arra is a menekülés útját, mert Gabival került szembe…
A három bekerítő hadsereg mind közelebb nyomult a valakihez. Egyre szűkült
körülötte a gyűrű, végül már mozdulni se tudott.
A valaki tizenegy-tizenkét év körüli fiú volt, borzas üstökkel. Nagykabát
helyett egy nagyon kövér és magas emberre szabott, rettenetesen bő kiskabát
verdeste a térdét. Lábán szakadt és sáros volt az agyonfoltozott cipő. Gombok
helyett rozsdás drótdarabokkal összefogott kabátja alól kilátszott meztelen bőre,
elárulva, hogy ing egyáltalában nincs rajta.
—Mit leskelődöl? Te ! — kérdezte Gabi fenyegetően.
—Semmi közötök hozzá — vágta oda a fiú, nagyon hetykén. De látszott
rajta, hogy tulajdonképpen csupa szorongás.
—Te, ne szemtelenkedj, mert mellbeváglak! — reccsent rá a nagysefcsik.
— Vágj, ha mersz — mondta dacosan a fiú és egy lépést hátrált. így
szembekerült Dénessel, aki feléje bökött és felkiáltott:
— Ő az! Egészen biztosan ő az ! Megismerem !
—Micsoda »ő az«? — kérdezte Gabi. — Nem értem.
—Az, hogy ő az — magyarázta Dénes. — Megismerem. Ott leskelődött a
kapu előtt, amikor idejöttem. És útközben is kétszer láttam őt, amíg ideértem.
— Szóval mégis kémkedel utánunk — mondta Gabi. — Te ellenség.
Az ellenség szeme riadtan rebbent ide-oda a körülállókon, akik egyre
szaporodtak, mert a lányok is abbahagyták a beszélgetést és kitódultak. A
gyanúsításra nem felelt semmit, ehelyett mellbevágta Gabit és el akart
szaladni. De az elnököt nem érte készületlenül a támadás. Villámgyorsan
kinyújtotta a lábát és gáncsot vetett. Az ellenség már nem tudta fékezni
ugrásának lendületét. Keresztülbotlott az elnök kinyújtott lábán és elterült a
földön.
— Úgy — mondta elégedetten Gabi. A földön fekvő ellenség hátára
telepedett és megkérdezte:
 —Megadod magad ?
—Megadom — nyögte az ellenség.
—Akkor vallj be mindent. Mondd meg, ki küldött, hogy minket kémlelj ?
—Egy uraság.
—Milyen uraság?
— Egy olyan vadászcsizmás, görbe uraság, kis bajusszal.
—Hogy hívják azt az uraságot?
—Nem tudom. Nem mondta.
—Majd én megmondom. Terebes úrnak hívják. És tégedet hogy hívnak?
—Engem Pistának. Varga Pistának.
— Helyes — mondta Gabi és felkelt az ellenségről — felállhatsz. Valld be,
hogy miért lestél utánunk.
— Mert ti nagyon komisz csibészek vagytok... az az úr mondta... Meg azt is
mondta, hogy tűzrevaló gonosz kölykök vagytok, akik elloptátok az olajos
papírját, amit az ablakára akart, ragasztani, hogy ne fújjon be a szél. És hogy
mindig szemtelenkedtek.
—Ezért kémkedtél?
—Meg pénzt is ígért, vedd tudomásul. Két pengőt. És azt is mondta, hogy
rakjalak meg titeket. És akkor külön öt pengőt kapok még.
—Verjük meg mi — ajánlotta a nagysefesik —, de ingyen.
— Ne bántsátok — szólt közbe Duci és Varga elé lépett.
Az ellenség hálás tekintetet vetett Ducira és közelebb húzódott hozzá.
—Legalább zárjuk be a titkos helyiségbe és ne adjunk neki enni — javasolta
Dénes.
—Jaj, hogy ezek a fiúk milyen buták tudnak lenni! — csapta össze a kezét
Duci. — Igazán láthatnátok rajta, hogy éppen az a baja.
—Micsoda? — érdeklődött a nagysefcsik, készen arra, hogy ellássa az
ellenség baját.
—Hát az, hogy éhes, te buta. Igaz, te fiú?
— Igaz — hajtotta le a fejét Varga Pista. — Te jó kislány vagy. Nekem azt
mondta az az uraság, hogy ti mind egytől egyig tűzrevaló gonoszok vagytok, de
látom, hogy hazudott, mert te jó kislány vagy. És téged nem is vertelek volna
meg.
—Én is jó vagyok — jelentkezett Gyurika.
— Én eztet nem tudhattam — folytatta Varga Pista — én csak aztat tudtam,
hogy két pengő meg öt pengő az hét pengő és az nagyon sok pénz és nagyon
köllött az a pénz.
—Biztosan cigarettára — mondta a nagysefcsik, — az ilyenek mind
cigiznek.
—Ennivalóra — szólt halkan Varga Pista. — Mert már egy kis lisztünk
sincs odahaza.
Egyszerre elhallgattak. Lenéztek a földre, a lábuk elé, mintha ott keresnének
választ Varga Pista szavaira. A hosszú csöndet az elnök törte meg:
 —Idehallgass, Varga Pista — és elébe állt —, itt vagyok. Vágj mellbe.
Becsszóra nem ütlek vissza. És akkor megkapod a Terebes úrtól az öt pengőt.
Jó lesz?
De a fiú nem mozdult. Gabira nézett, majd lassan a földre sütötte a szemét,
mintha most ő keresne választ az iménti szavakra. Így álltak és hallgattak és
nagyon tanácstalannak érezték magukat.
Duci közben eltűnt a kisházban. Most visszatért. Egyik kezében egy
nagykaraj lekvároskenyérrel — a tízóraijával —, másik kezében a tegnap talált
konzervesdobozzal.
—Tessék — mondta és a kenyeret odanyújtotta Pistának.
Az ellenség beleharapott a kenyérbe és fülig lekváros lett. Mohón falt
néhányat, majd körülnézett s abbahagyta az evést.
—Megeheted az egészet — biztatta Duci.
— Ezt... hazavinném ... ha lehetne — mondta Pista és a melléhez szorította a
lekvároskenyeret, mintha attól tartana, hogy elveszik tőle.
—Ezt is vidd haza. Finom olaj — kínálta Duci a sejtegyesület titkos kincsét,
a bádogdobozt.
—Én holnapra sütök neked lángost — mondta Milka. — Zsírban. Jó lesz?
—Én majd mákostésztát hozok — ajánlkozott Duci.
— Nekünk csak babunk van, már két hete. De ha szereted, elhozzuk — szólt
a két iker.
—Hát igazán nem vertek meg? — csodálkozott Pista.
—Nem — nyugtatta meg Gabi —, ne félj tőlünk.
Varga Pista megrázta a fejét. Bátortalan mosoly jelent meg az ajka körül.
Megmarkolta a lekvároskenyeret és felkiáltott:
—Akkor én . .. akkor én, megyek és ellátom a baját annak az uraságnak. És
megmondom neki...
— Ne mondj neki semmit — állította meg Gabi a szóáradatot. — Annak az
uraságnak nem szabad semmit megtudni. Ellenkezőleg, el fogsz menni hozzá és
jelented, hogy nagyon megvertél engem.
Varga Pista eltátotta a száját. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért kell
ilyesmit mondania annak az uraságnak. Gabi szóról szóra elmagyarázta, mit kell
tennie. El fog menni a Terebes úrral megbeszélt találkozóra. Besúgja neki, hogy
kihallgatta a sejtegyesületet. A gyerekek arról beszéltek, hogy nagyon félnek
Terebes úrtól és már nem is mernek nyomozni utána. A vezetőjüknek pedig —
márminthogy őneki, Gabinak, kiverte két fogát, úgy megbokszolta. Ezt kell
mondania. Ezzel nagyon sokat segít a sejtegyesületnek és azonkívül megkapja
az ígért öt pengőt is. Holnap azután eljön megint a titkos helyiségbe, de most
már nem mint ellenség, kémkedni. Hanem azért, hogy elmondja, mit szólt
Terebes úr és milyen újabb megbízást adott neki.
Varga Pistának nagyon tetszett Gabi haditerve. Már előre kuncogott, hogy az
orránál fogva vezeti majd az uraságot. Kincseit magához szorította s indulni
készült. De előbb még megkérdezte:
 —A tietek ez a ház?
— Nagyanyóé, Szipóé és Milkáé — mondták a gyerekek.
— Kár — sajnálkozott Varga Pista —, mert nem kerülne sok munkába a
rendbehozása.
—Honnan tudod? — így Gabi.
—Honnan? — düllesztette a mellét Varga Pista — hát onnan, hogy
dolgoztam én már építkezésen. Téglát pucoltam. Tudom én.
—Gyere, mutatok valamit — hívta Gabi. Bevezette a kisházba, egyenesen a
sarokban felhalmozott húsz darab téglához.
—Látod?
—Van szemem — mondta Varga Pista —, téglák.
— No, látod — diadalmaskodott Gabi —, téglánk már van. A sejtegyesü-
letnek mindene van, ami kell. Ebből építjük fel a házat.
— Tréfálsz? — nézett rá Varga Pista —, hát mi ez a tégla? Semmi. Még egy
kutyaólhoz is kevés.
Gabi elszontyolodott, ő azt hitte, hogy nagyon sok, még marad is a
téglákból. Pista biztatta, hogy egyet se féljen, holnap majd mindent elmagyaráz
apróra, de most sietnie kell, előbb haza, az olajjal, azután Terebes úrhoz, a
találkozóra.
Varga Pista elporzott s a sejtegyesület is hazaindult. Gabi gondosan
bekötötte az arcát a zsebkendőjével, hogy Terebes úr azonnal megláthassa rajta,
milyen jól működött a nyomozója. Útközben nagyon elgondolkodott, látszott,
hogy forgat valamit a fejében. Egy gyár mellett haladtak el. A gyárkapu felett
nagy tábla hirdette: ÚJJÁÉPÍTJÜK. Alaposan szemügyre vette a táblát, több
ízben hátrafordult s megannyiszor újból megnézte. A ház előtt hirtelen az
arcához kapott, mindkét tenyerét az állára szorította s sziszegett, jajgatott
keservesen. Dénes és a nagysefesik közrefogták, kétoldalról támogatták szegény
elnököt, akin minden jel arra vallott, hogy valaki alaposan helybenhagyhatta.
A kapu alatt Terebes úrral találkoztak. Meglátta Gabit s szánakozó hangot
erőltetve megkérdezte:
—Ejnye, mi történt veled, fiacskám?
— Jaj, jajaj — jajveszékelt Gabi —, bácsikérem, egy csirkefogó nekem jött
és megbokszolt. Két fogamat kiütötte.
—Ó, szegénykém — mondta résztvevő arccal Terebes úr, de nem tudott
elnyomni egy elégedett mosolyt — és mi történt azzal a szemtelen
csirkefogóval? Elkaptátok és alaposan elpáholtátok?
— Jaj, jaj, dehogyis — siránkozott Gabi —, gáncsot vetett és elszaladt.
—Rémes, hogy mi minden megesik manapság. Borogasd, fiacskám, majd
elmúlik — mondta Terebes úr és vidáman fütyörészve elvonult.
Gabi lerántotta arcáról a zsebkendőt és Terebes úr hangján sajnálkozott.
—Szegény fiacskám, majd elmúlik.
A sejtegyesület összefogódzott és körültáncolta Gabit, miközben harsányan
kiáltozták:
 —Szegény fiacskám, majd elmúlik! Szegény fiacskám, majd elmúlik !
Majd ehelmuhulihik !
Jól kiordítozták magukat, majd mindannyian hazamentek. Csak Gabi
kopogtatott be előbb még Serbán doktorhoz. Az előszobaajtóban nekiszegezte a
kérdést:
—Serbán doktor, légy szíves mondd meg, mi az az újjáépítés?
—Miért akarod tudni? — kérdezte Serbán doktor. — Fontos?
— Nagyon fontos. Nagy tervem van. És úgyis mindenki újjáépít. Én is
újjáépítenék, de nem tudom pontosan, hogy mi az.
— Dehogynem tudod — felelte Serbán doktor —, nagyon is jól tudod, mert
magad is csináltad. Újjáépítés az, hogy papírt ragasztunk a betört ablaküvegek
helyébe, mert még nincs üveg. Újjáépítés az, hogy apád, meg Sefcsik bácsi, meg
Csobán bácsi bemennek a gyárba és dolgoznak. Nem kapnak fizetést, mert a
gyáros megszökött az egész pénzzel, csak egy kis élelmet kapnak, silányat és
keveset, arra is alig eleget, hogy napjában egyszer jóllakjanak. De ők azért
tisztogatnak, javítanak, nem ijednek meg attól, hogy körülöttük minden csupa
rom, eltakarítják a törmeléket, rendbehozzák az eltört, berozsdált gépeket. És
egy szép nap megindulnak majd a motorok, dübörögni kezdenek a gépek és a
gyár újból dolgozik. Az újjáépült gyárban szerszámokat meg gépeket gyártanak
majd és azokkal azután megint más gyárakat és házakat lehet újjáépíteni,
egészen addig, amíg nyoma se marad a pusztításnak. Újjáépítés az, hogy nem
szabad megijedni a romoktól és a bajoktól, hanem neki kell vágni és dolgozni
kell, ha nincs más, a két kezünkkel és a tíz körmünkkel, hogy a végén minden
jobb legyen és minden szebb legyen, mint volt.
Gabi komolyan hallgatott, Serbán doktor meg egészen nekitüzesedett, úgy
magyarázott az előszobaajtóban:
—Emlékszel, Gabi? Egyszer meséltem neked a vörös vérsejtekről.
Ugye nem felejtetted el? Nohát, a vérsejtek legyőzték a betegséget. De közben a
beteg ember lefogyott, már csak csont és bőr, olyan sovány. Most az egészséges
szervezet munkához lát. Újra izmokat, húst rak a csontok köré. A húst bevonja
ruganyos, párnás zsírréteggel, amely megfeszíti, simává teszi a bőrt. A piros
vérsejtek szép pirosra színezik az arcot s az ember megint erős, megint
egészséges és nyoma sincs a szervezetében a baktériumoknak, amelyek a
betegséget okozták. Hát ez az újjáépítés. Érted?
—Azt hiszem, értem, Serbán úr — mondta elgondolkodva Gabi. — És
köszönöm, hogy ilyen jól elmagyaráztad. Most már tudni fogom, hogyan kell
újjáépíteni.
Egész este azon törte a fejét, hogyan viselkedne az ő helyében egy vörös
vérsejt. Olyan nehezen tudta elképzelni, hogy inkább elaludt. Álmában el is
képzelte, mert reggelre kelve már mindent tudott. Türelmetlenül sietett a
titkoshelyiségbe, hogy találkozzék Varga Pistával. A fizetett ellenség
fütyörészve érkezett meg és azonnal vizsgálgatni kezdte a kis házat.
Megkopogtatta a falakat, lekaparta a vakolatot a körmével, felmászott a tetőre és
szemügyre vette a cserepeket meg a tetőszerkezet gerendáit. Közben
változatlanul fütyörészett. Fütyörészve lemászott a tetőről és fölényesen mondta,
hogy igazán gyerekjáték lenne felépíteni. Tíz kőműves egy hét alatt
megcsinálná.
Ez a kijelentés egy számtanpéldára emlékeztette Gabit, amely így kezdődött:
ha egy kőműves egy házat tíz hét alatt épít fel, akkor hány hét alatt épít fel
három házat négy kőműves. De nem szólt közbe, mert nem volt se tíz, se négy,
se egy kőművesük. Csendben hallgatta végig Varga Pistát, aki imponáló
szaktudással értekezett különböző méretű téglákról, cementről, mészről,
habarcsról, falazásról, vakolásról. Miközben hallgatott, megjelent a szeme előtt
egy óriási nagy vörös vérsejt, gúnyosan vigyorgott rá a sejtjével, majd búcsút
intett s zsugorodni kezdett. Mindig kisebbre és kisebbre zsugorodott s végül
teljesen eltűnt.
Gabi felriadt. Varga Pista állt előtte és arra várt, hogy az elnök mondjon
valamit építészeti szakelőadásáról. Az elnök ránézett és megkérdezte:
—No és hogy volt tegnap Terebes úrral?
Varga Pista a füléig húzta a száját s mesélni kezdett. Terebes úr nagyon
megdicsérte őt, azért, hogy olyan ügyesen kihallgatott mindent és olyan
alaposan ellátta Gabi baját. De azért nem adott öt pengőt, csak hármat, azt
mondta, az is nagyon nagy pénz egy ilyen szegény gyereknek. Vagyis
tulajdonképpen becsapta őt, de nem baj, mert tulajdonképpen ő is becsapta
Terebes urat. Vagyis minden rendben van.
Beszélgetésük közben megérkezett Duci. Félrehívta Varga Pistát és titokban
egy fél kenyeret csúsztatott az inge elejébe. Azután megérkeztek az ikrek éa
lábasban babfőzeléket hoztak. Azután megjött Dénes és egy kis darab Valódi
szalonnát adott Pistának, de úgy, hogy senki se lássa. Azután megjött a három
Sefcsik és egy darab szürkére piszkolódott papírban három szem savanyúcukrot
csempésztek az ellenség zsebébe. Ezt a nagy kincset már hetek óta rejtegették,
nem volt szívük elszopogatni. Most odaadták Pistának. Azután megjött Mariska
és mindent elmesélt.
Elmesélte, hogy látta a nagy hidat a Duna fölött. Most építik és már alig
látszik, hogy fel volt robbantva. Borzasztó sok ember áll a parton és mind nézi
az építkezést, hogy orosz katonák meg magyar munkások olyan nagyszerűen
csinálják a hidat, mintha mindig együtt dolgoztak volna. A híd alá nagyon nagy
hajókat állítottak, azok tartják a hátukon a hidat és igazán gyönyörű lesz,
mindenki úgy vélekedett, csak Terebes úr nem. Sokáig nézte az épülő hidat és
azt mondta, hogy biztosan le fog szakadni, ő fogadni merne.
—Arról beszélj, kinek mondta ! — szólt rá Gabi. — És hogy egyáltalában
mit csinált Terebes úr.
— Mondom már, mondom, no — fortyant fel Mariska. — De az a híd
mégiscsak szebb volt, mint az az elfuserált Terebes úr. És érdekesebb is. Mert
nem csinált az a Terebes úr az égvilágon semmi mást, csak végigbóklászott az
Andrássy úton, azután tovább ment. Az utcán találkozott egy másik emberrel,
annak sok pénzt adott egy kapu alatt és azt mondta néki: elég lesz egy vagon
szappany. Azután megint csak tovább haladt, egy kis térre, ahonnan jól lehetett
látni egy másik hidat, az Erzsébet hidat, ami egészen fel van robbantva, pedig
gyönyörűséges szép lehetett. . .
—Hagyd már azokat a vacak hidakat! — rivallt rá Gabi. — A Terebes urat
mondd.
— Azt mondom, no. Ott a téren bement egy kocsmába, de az mégse kocsma
volt, hanem úgy mondták, hogy kávéház és akkor én is bementem és ő egy
asztalnál ült egy emberrel, aki szakasztott olyan volt, mint minálunk az uraság, a
Kormondy őméltósága, akit én egyszer láttam is odahaza, Abádon ... Azzal az
emberrel beszélt, közbe valami feketét ivott pohárból. Azután továbbment, a
dunapartra, ott mondta valakinek, hogy le fog szakadni a híd, de csak hadd
szakadjon, úgy kell nekik ...
— Ennyi az egész? — kérdezte csalódottan Gabi.
—Ennyi. Meg az is, hogy mondtam édesanyámnak, hogy lesem Terebes
urat, mire édesanyám mondta, hogy nálunk is egy Terebes úr volt az alispán,
de az nagyon nagy úr volt, olyan nagy úr nincs is. És elhoztam a lángost,
amit sütöttem, mert Szipó vagyis az Emánuel elmondta, tessék Varga István.
Gabi sokmindent nem értett Zsebő Mariska elbeszéléséből. De bízott Serbán
doktorban, akinek úgyis el fogja mesélni az egészet. A tanácstag majd
megmagyarázza, hogy mi mit jelent, az újjáépítést is milyen nagyszerűen
megmagyarázta!
Addig is, amíg minden teljesen világossá válik, utasította Varga Pistát, hogy
délután lesse meg a sarkon Terebes urat és jelentse neki, hogy kihallgatta a
sejtegyesületet, amikor arról beszéltek, hogy Terebes úr milyen jó ember,
mennyire sajnálkozott szegény Gabin, akinek két fogát kiverték és ezért
mindenki nagyon megszerette. Meg azt is beszélték, így mesélje, hogy a
gyerekeket ezentúl nem engedik a szüleik folyton elcsavarogni, ezért ezután
csak labdázni fognak, meg a Béke térre járnak majd játszani, mert azt szabad. És
Gabinak még mindig nagyon fáj az a két foga, amit kiütöttek és az egyiket
elcserélte egy lyukas gumilabdáért. Ezt mesélje és holnap feltétlenül jöjjön el a
titkos helyiségbe, mert olyat fog látni, hogy csodálkozik, majd meglátja.
Varga Pista megígérte, hogy holnap eljön. És előre élvezte, hogy Terebes úr
mindent elhisz majd neki, az első szótól az utolsóig, összeszedte az ajándékokat:
a kenyeret, a lángost a babfőzeléket, a szalonnát és elügetett. De a három szem
savanyúcukrot előbb titokban odaajándékozta a lányoknak.
A lányok négyen voltak, a savanyúcukrok meg csak hárman, nem tudták
sehogy sem elosztani. Rövid tanácskozás után mind a három szemet Gyurikának
adták. Gyurika nagyon örült, az egyik cukrot rögtön a szájába is vette, de alig
szopogatta egy keveset, mást gondolt: visszatette a papírba. A három szem
cukrot ismét gondosan becsomagolta s felajánlotta Sefcsikéknek. A három
Sefcsik habozás nélkül megvásárolta a cukrot Gyurikától, egy rossz pumpáért.
Kibontották a papírt és akkor látták, hogy a saját három szem savanyúcukrukat
vásárolták vissza méregdrágán.
És mit csinált ezalatt az elnök? A konyhában működött, egy nagy ív papír
fölé hajolva, amely még az ablaküveggyártásból maradt a titkos helyiségben.
Éppen jókor érkezett, hogy elébe vágjon a három Sefcsik és Gyurika adásvételi
vitájának. A hengerré csavart ívpapírral csendet intett.
—Mélyen nagyrabecsült és megtisztelt sejtegyesület ! — kiáltotta Gabi es
szónoki állásba vágta magát — itt az idő, most vagy soha !
— Halljuk, halljuk ! — kiáltotta a nagysefcsik, mert ez is a főtitkár
kötelességei közé tartozott.
— Arról van szó — folytatta Gabi a szónoklatot — hogy csak a napot lopjuk
itten. Pedig mi győztük le a Schlampetert, igaz, hogy a fehérruhások
Segítségével, mi voltunk az életmentők Komlós bácsi és Csobán bácsi... szóval
amikor bajban voltak, mi gyártottunk üveget, a tanácstag vezetésével és most
csak lopjuk a napot, mert a Terebes úr megfigyelése igazán semmi. A legfőbb
ideje, hogy elkezdjük.
—Mit kell elkezdeni? — kérdezte a sejtegyesület.
— Hát amit mindenki elkezdett — mondta Gabi — aki gyárban dolgozik az
újjáépít, aki szemetet hord el, az is újjáépít, aki a hidat helyreállítja, az is
újjáépít. Építsünk újjá mi is.
—Éljen ! — kiáltotta, kötelességszerűen a főtitkár.
—Legyen újjáépítés ! — egyezett bele Dénes.
Ugye én is fogok újjáépíteni? — kérdezte Gyurika és boldogan nyomogatta
a pumpát.
—És mit építsünk újjá? — nézett az elnökre a nagysefcsik.
Az ám, mit?
— Hát a titkos helyiséget! — vágta ki diadalmasan Gabi. — Elfogadjátok?
— Elfogadjuk! — harsogta egy gyerekként a sejtegyesület.
— Mondd Gabi, hogy kell játszani azt az újjáépítést?— kérdezte Gyurika.
— Az újjáépítést nem játszani, hanem építeni kell! — mondta szigorúan az
elnök, - Idefigyeljetek. Először csak úgy rendesen építjük fel a titkos helyiséget,
amikor azzal megvagyunk, akkor emeletet építünk rá, tízemeletesre építjük újjá.
Ilyen titkos helyiség még nem volt a világon.
— Ujjé ! Csudajó ! Éljen ! — lelkesedett a sejtegyesület.
Gabi körülnézett, kidüllesztette a mellét és egyetlen mozdulattal, mint egy
cirjuszi varázsló, kisodorta a papírhengert, amelyen hatalmas, bár kissé
dülöngélő betűkkel ez állt:
ÚJÁÉPITJÜK

A papírlapot, azaz most már a hirdetménytáblát, felszegezte a tűzhely fölé, a

falvédő hegyibe és elégedetten szemlélte művét.
A sejtegyesület áhítatos csendben nézte a felírást, amely azt hirdette, hogy
ők újjáépítenek. Csak a középsősefcsik kockáztatott meg egy kérdést:
—Mondd, elnök úr, nem két jével kellene írni?
 Gabi csak legyintett. Ki törődik a helyesírással olyankor, amikor igazi
újjáépítés kezdődik és ezer tennivaló vár az újjáépítőkre.
—Sejtegyesület! — mondta — az újjáépítéshez nem helyesírásra van
szükség, hanem először is nagyon sok téglára. Ezt egy nagyon nagy szakértő
mondta nekem. Éppen ezért ezentúl téglázni fogunk. Ha valakit elfognak
téglázás közben, az inkább meghal, de nem árulja el az újjáépítést, mert az
hivatalos titok. Értettétek?
—Értettük! — zúgta a sejtegyesület.
—Ha elfognak, én lenyelem a téglát, hogy ne találjanak nálam bűnjelet —
hencegett a kissefcsik.
— Én inkább eldobom a téglát és elszaladok — mondta középsősefcsik.
A nagysefcsik nem tudott szólni, mert tele volt a szája savanyúcukorral,
éppen azzal, amit Gyurika már megkóstolt.
Ellenvetés nem volt, egy akarattal kimondták, hogy megkezdik az
újjáépítést, mégpedig téglaszerzéssel. Az elnök úgy osztotta be a munkát, hogy
a csapat elindult téglaszerző körútra s hátrahagyta Gyurikát őrségnek a titkos
helyiségben. Az elnök felhatalmazta az őrt, hogy szükség esetén erőszakot is
alkalmazzon és fegyverét használja. Attól fogva Gyurika mindenüvé magával
hordozta a rossz pumpát, mert az volt a fegyvere.
Az első téglaszerző nap remekül indult. A téglaszerzés könnyű feladatnak
bizonyult, mert annyi leomlott fal, annyi bedőlt ház akadt a környéken, hogy
akár tíz kis házra való téglát is kibányászhattak volna a romok közül. De nem
volt kocsijuk, se talicskájuk, csak kezük volt, kénytelenek voltak kézben vinni a
téglát. Így nem valami szaporán ment a munka, mert csak a nagysefcsik és Gabi
bírt el többet, mint két darabot. Térültek, fordultak, hordták a titkos helyiségbe
az építőanyagot, s gondosan elraktározták a konyhában. Nem merték kinnhagyni
a kisház előtt, a tolvajok miatt. Habár nehezen tudták volna megmondani, hogy
ki lopná el éppen az ő téglájukat, amikor egész házak, valóságos téglabányák
hevertek a földön.
Gyurika egykedvűen figyelte a téglahordást s szorgalmasan őrizte a házat, a
rossz biciklipumpa segítségével. Előbb énekelt magában, hogy valami
szórakozása is legyen, később azt találta ki, hogy ülve végigcsúszkált a padlón,
egyik faltól a másikig. Ez a padlónak nem tett különösebben jót, viszont annál
rosszabbat tett a nadrágja ülepének, tehát mégis volt valami haszna.
Gabi éppen a tizedik téglát cipelte, amikor gyanús hangok ütötték meg a
fülét. A kisházban Gyurika fenyegetett valakit.
— Menj innen — hallatszott Gyurika hangja.
Csend.
—Nem szabad begyönni! — kiáltotta Gyurika és Gabi hallotta, hogy
nagyot toppant haragjában.
Csend.
— Megmondlak a Gabinak !
Ismét csend.
 —Ha közelebb jössz, fejbeütlek ezzel. Ez a fegyverem! — kiáltotta
Gyurika sírásba hajló hangon.
Gabi úgy gondolta, hogy ennek már fele se tréfa. Ledobta a két téglát és
Gyurika segítségére sietett.
A titkos helyiség konyhájában állt Gyurika, magasra emelve fegyverét, a
rossz pumpát. A küszöbön jólmegtermett, aranyosbarna tyúk álldogált. Egyik

sárgacsizmás lábát előrevetette s pirostarajos fejét madárszokás szerint

félrehajtotta, úgy figyelte kis fekete gyöngyszemével a toporzékoló Gyurikát.
Bal lábára zsineg volt kötve, úgy látszik, legelni, kapirgálni csapták ki a telek
gazos földjére. Közben kedve kerekedett a titkos helyiség megrohanására. De az
őr vitézül állta ellene a sarat, annyi bizonyos. Gabi elhessentette a tyúkot s
Gyurika büszkén mondta:
— Ugyehogy nem engedtem be ! És meg is vertem volna a fegyverrel, ha
nem gyössz.
A tyúkkaland után békésen folytatódott a téglaszedés. Délben az elnök
lelakatolta a titkos helyiséget és mindannyian hazamentek ebédelni. Csak
Gyurika jelentkezett, hogy ő ottmarad és őrködik a házra meg a téglákra és ha
valaki arra mer menni, majd jól fejbeveri a pumpával.
Teltek a napok, szaporodtak a téglák, de Varga Pista nem jelentkezett. Úgy
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Már mindenki — még Gabi is —azt
gondolta, hogy jól el kellett volna látni a baját, amikor a titkos helyiségnél
nyakoncsípték. Mert most már egészen bizonyosnak látszott, hogy elárulta a
sejtegyesületet. Egyedül Duci tartott ki amellett, hogy ez lehetetlen, majd
meglátják, egy szép nap újból beállít majd. Ki tudja, miért nem jöhet.
Az elnök hitte is, nem is, amit Duci mondott. De arra jól emlékezett, hogy
Varga Pista, aki valóságos építkezési szakértőnek mondta magát, nagyon
keveselte a húsz téglát és azt mondta, hogy borzasztó sok kell. Ezért
rendületlenül folytatta a bányászást. Közben állandó izgalomban élt. Ugyanis
nagy ünnep közeledett, nevezetes évforduló: március tizenkilencedike, a
születésnapja.
Gabi nem szólt senkinek semmit, de legbelül, a szíve mélyén szüntelen
rettegés élt. Attól félt, hogy az idén is tönkreteszik a születésnapját. Tavaly,
1944-ben ugyanis úgy volt, hogy nagyon rosszul sikerült a születésnap,
bejöttek a németek és mindent elrontottak. Nem volt ünnepi ebéd, nem lehetett
moziba, cukrászdába menni és azután még sokminden borzasztó következett.
De azóta egy teljes év múlt el és Gabi azt szerette volna, ha az idén, amikor
kilencéves lesz, egyúttal a tavaly elmaradt nyolcéves születésnapját is
megünnepelnék. A legnagyobb titokban különleges titkos naptárt készített saját
használatára a titkos helyiségben, hogy valahogyan meg ne feledkezzék a
születésnapjáról. A titkos naptár titkos hét téglából állt. A hét téglát külön tette,
a nagy téglarakás mellé és mindennap visszatett egy titkos téglát a nagy
halomhoz. Így mindig tudta, hányszor kell még lefeküdnie és felkelnie, amíg
végre kilencéves lesz.
Március tizenhatodikán, pénteken történt, hogy a nagysefcsik rossz hírt
hozott a téglagyűjtésről. Saját külön romházukban, ahol eddig bányásztak, egy
szálig elfogyott a földön heverő tégla. Azt javasolta, hagyják abba a gyűjtést,
hiszen már annyi téglájuk van, hogy akár felhőkarcolót is építhetnének. Az
elnök parancsot adott, hogy folytatni kell a munkát. A főtitkár erre azt
javasolta, hogy döntsék le az egyik csonkán meredező falat. De ahhoz
szerszám kellett volna és szerszámuk nem volt, no meg a ház tulajdonképpen
nem is volt egészen az övék, hogy csak úgy minden további nélkül lebontsák.
Az, elnök kivonult a helyszínre s megállapította, hogy a főtitkár igazat
mondott, a téglákat tíz körömmel kellett kikaparni a törmelékből, omladékból,
amit már ők is sutternek neveztek, teljesen szakszerűen. Felmászott a
romhalmaz tetejére és rövid keresgélés után talált egy darab rozsdás laposvasat.
Azzal állt neki a munkának. Feltúrta a suttert, olyan buzgalommal dolgozott,
hogy csorgott róla a verejték. A többiek türelmesen vártak. Gabi sorra
bányászta ki az omladékból az ép tégladarabokat. A sejtegyesület tagjai
lecsaptak a zsákmányra s elvágtattak.
Gabi ottmaradt a romhegy tetején. Megpihent egy percre s körülnézett. Egy
asztallábat pillantott meg. Odalépett a romhalmazból előmeredő asztallábhoz,
kíváncsian turkálta, ásogatta körülötte a szemetet, majd megragadta a lábat,
megrántotta, s a fadarab a kezében maradt. Rámeredt a törött asztallábra, amely
valaha, nem is olyan régen, szilárdan tartotta az asztal lapját. A láb egy kissé
rövidebb volt, mint a többi, ezért összehajtogatott papírt csúsztattak alája, hogy
ne bicegjen. Az asztalon ebéd gőzölgött, virágok illatoztak, könyvek hevertek.
Az asztal körül szoba volt, négy fallal. A szobában emberek éltek, talán
gyerekek is, olyanok, mint ő, vagy a nagysefcsik. Az asztalon ebédeltek,
gomboztak, az asztal mellett ülve tanulták a leckéjüket. S most nincs semmi
egyéb, az egészből nem maradt más, csak egy törött asztalláb.
Szívében elkeseredés és harag kezdett növekedni. Maga sem tudta volna
pontosan megmondani, hogy miért és ki ellen. De azt tudta, egészen bizonyosan
hitte, hogy ilyesminek nem volna szabad megtörténnie és ha megtörtént, akkor
gonosz, gyalázatos emberek okozták. És hirtelen úgy érezte, hogy a titkos
helyiség újjáépítése is valami olyasmi, ami segít jóvátenni ezeknek a gonosz
embereknek a bűneit és segít jóvátenni valamit, amiben nem is ők a hibásak.
Akkor eldobta az asztallábat. De meggondolta a dolgot, megkereste,
Visszahozta, maga mellé tette, hogy emlékeztesse és ösztökélje. Kétszeres
buzgósággal folytatta munkáját. A törmelékbányászásban úgy elmerült, hogy
rövidesen megfeledkezett asztallábról, asztalról, gondokról, szomorúságokról.
Már azon igyekezett, hogy a téglakutatás közben kiásott törmeléket egy
bizonyos rendszer szerint kaparja félre. Úgy, hogy abból egy szép várat
lehessen építeni, tornyokkal, falakkal, várárokkal. Amíg a többiek néhányat
fordultak a kibányászott téglákkal, ő fel is építette a várat, közepén gyönyörű,
magas toronnyal s a toronyra kitűzte a zászlót, amely valaha egy női blúz ujja
lehetett, de most nagyszerűen bevált várlobogónak.
Este olyan büszkén és dölyfösen tért haza, mint egy igazi középkori várúr.
Türelmetlenül várta haza aput a gyárból, hogy elújságolja neki a várat. Apu
megérkezett s arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. Gabi megfeledkezett a
várról s faggatni kezdte aput. Kiderült, hogy azért olyan boldog, mert aznap
megindult majdnem az egész gyár. Dolgozott a szerelőműhely, a gépműhely, az
öntöde, munkába álltak a hegesztők ... egyszóval feltámadt az üzem. Apu nagy
jókedvében elárult egy titkos titkot. Azt, hogy az idén nem tizenkilencedikén
ülik meg Gabi születésnapját, hanem egy nappal hamarabb, tizennyolcadikán.
Mégpedig azért, mert tizenkilencedike hétfő, de tizennyolcadika vasárnap, hadd
legyen kétszeres öröm és kétszeres ünnep a születésnap. Tavaly úgyis kétszeres
szomorúság volt.
Gabi másnap reggel lélekszakadva rohant a titkos helyiségbe és egyszerre
két titkos téglát vett el a titkos naptárból. S a naptár egyetlen téglája
megdönthetetlenül hirdette, hogy most már csak egyetlenegyszer kell
lefeküdnie és egyetlenegyszer kell felébrednie, mert ha felkel, azonnal
kilencéves lesz.
Este alaposan megnézte magát a tükörben, hogy még egyszer utoljára lássa,
milyen is nyolcéves korában. Mindent pontosan megjegyzett, hogy másnap
megfigyelhesse, miben különbözik egy kilencéves nagy fiú egy nyolcéves kis
pocoktól.
Míg ő a tükörben nézegette magát, apu az asztalnál ült és olvasott. Az
olajospapír-ablak vidáman és barátságosan zizegett a könnyű márciusi szélben.
A petróleumlámpa otthonosan sercegett. Minden, de minden olyan
mélységesen ünnepélyes volt, mintha az egész ház, de talán az egész város, az
egész ország készülődött volna a nagy eseményre. Valami volt a levegőben,
valami nagy várakozás és feszültség. Lehet, hogy csupán a tavasztól. Attól,
hogy a romok között már csenevész fűszálacskák ütögették zöld fejüket és hogy
a fák ághegyein csodálatos kis dudorodások nőttek, amelyek nedvesen
duzzadtak és készültek kibomlani, hogy egy-egy levélke pattanjon ki belőlük.
De az is lehet, hogy ez az ünnepélyes, csodálatos hangulat belőle áradt s abból
a töméntelen fiatalos erőből táplálkozott, amely pattanásra kész rugóként
feszült minden porcikájában. Gabi szinte attól tartott, hogy ha egyet ugrik, vagy
széttárja a karjait, ezek az acélos rugók egészen a háztetőig vetik.
Azért nagyon lassan, nagyon óvatosan bújt be az ágyába, az orráig húzta a
takarót s erősen behunyta a szemét. Mozdulatlanul feküdt és várt egy ideig,
majd ismét kinyitotta a szemét, hogy megnézze: elaludt-e már? Csodálkozva
tapasztalta, hogy még mindig ébren van.
Közben kihunyt a petróleumlámpa lángja s a szemközti falon megjelent régi,
meghitt ismerőse, az Illető. Meghajolt és kijelentette, hogy szép idő van, Gabi
cinkos mosollyal hunyorított feléje és suttogva mondta:
— Ne áruld el senkinek, Illető, mert ez még titok. Én holnap kilenc éves
leszek.
Az Illető, a falon, helyeslően bólintott, azután átalakult emberevő tigrissé.
Kitátotta a száját, de hang nem jött belőle. Azután a tigris hasonlítani kezdett
Terebes úrra, de kecskeszakálla nőtt. Azután kis ház lett belőle. Azután a kis ház
elkezdett növekedni: egy emelet, két emelet, három emelet... A tizedik
emeletnél kiderült, hogy mindez csak árnyék, semmi egyéb. De addigra Gabi
mélyen aludt, csöndes, rejtelmes, elégedett mosollyal az ajkán.

XIV. FEJEZET
NEVEZETES SZÜLETÉSNAP

A nap jókor hajnalban felkelt, hogy üdvözölje Klimkó Gabit, kilencedik

születése napján. Először az ég keleti szélén tekintett körül. Könnyű felhőket
látott, amelyeket aranyszínben ragyogtattak a sugarai. Odalenn a földön minden
romokban hevert. A városok házai csonka falakkal meredtek a magasba, mintha
néki mutogatnák a sebeiket s arra kérnék, hogy gyógyítsa be azokat. A hidak a
folyókban áztak s vasból való tagjaik kificamodva hevertek a víz fenekén. De a
mezőkön emberek ballagtak csillogó ekék után s felverték a földet téli álmából.
Az üszköstetejű istállókban egykedvű tehenek s szivárványos szemű lovak
álldogáltak.
A nap egy kicsit magasabbra hágott, hogy ellásson a távolibb vidékekre is.
Ekkor a városokban is megmozdult az élet. A feldúlt, szétszaggatott utcákon
zajongva megindult a munka. Vasárnap volt, de mindenünnen kocsik,
teherautók gördültek elő, megálltak a romok előtt s nagy zajjal-dörgéssel
zuhogott beléjük a sok omladék, téglatörmelék. A sürgős munka hatalmas
porfellegeket vert s ezek a porfellegek aranyos rózsaszínben ragyogtak a
fénysugárban, tündöklő ködökbe burkolták a városokat s egy pillanatra mindent
elrejtettek a nap figyelő tekintete elől.
A városok között kígyózó országutakon tankok, teherautók, páncéllal
borított gépkocsik robogtak, mind egy irányba, arra, amerre a nap is igyekezett
vándorútján nyugat felé. Felülről, ahonnan a nap nézte őket, csak akkorának
látszottak, mint egy-egy porszem. De ezek a porszemek szünetlen áradatban
törtek céljuk felé. Szemközt velük gyalogosok haladtak, vánszorgó menetben.
Szürke ruhát viseltek s lélektelen, konok némasággal haladtak útjukon.
Mellettük s előttük fegyveresek lépdeltek, a nap mindegyre megnézegette az
arcát csillogó fegyvereik lapjában.
A nap mind nyugatabbra haladt. Nagy hegyeket látott maga előtt s bólintott,
mert rájuk ismert. »Ezek a Kárpátok« — mondta magában s áthajolt az
ormokon, hogy szemügyre vegye, mi történik Magyarországon 1945. március
19-én, Klimkó Gábor kilencedik születésnapján.
A városok itt is panaszos romokat tártak az ég felé. A szántóföldeket felverte
a gaz, a tarlókon felborult, tűzmarta vasszörnyetegek hevertek, még
mozdulatlanságukban is fenyegetően. A mezőket árkok szeldesték keresztül-
kasul. Az árkok mélyén elhajított fegyverek, cafattá rongyolt ruhudarabok, üres
töltényhüvelyek hirdették, hogy itt nemrég valami rettenetes történt.
A nap megpillantotta a két folyót: A Dunát és a Tiszát. Kereste a jólismert
hidakat, de csak vízből kiemelkedő csonkokat látott. A hídroncsok körül körbe
áramlott a víz, mintha nem tudná elhinni, hogy emberek képesek ilyen esztelen
pusztításra s alaposan, minden oldalról megszemlélné a vigasztaltalan képet.
Egyetlen híd látszott csak épnek. De kitűnt, hogy az sem a régi. A szorgalom és
leleményesség csupán egy kissé helyrehozta azt, amit az embertelen gyűlölet
szétrombolt.
A város legmagasabb pontján, a Várhegyen minden a tökéletes pusztulás képét
mutatta. De odalent a városban nagy volt a sürgés-forgás és a nap valamilyen
megfoghatatlan feszültséget, várakozást érzett a levegőben.
- Ejnye — gondolta magában —, hát ilyen nagyon várják odalent Klimkó Gábor
kilencedik születésnapját?
Megállt a város felett, de lopva még vetett egy pillantást előre, arra az útra,
amelyet aznap be kellett járnia.
Látta, hogy az autók, tankok, páncélos gépkocsik végtelen áradata egyre
özönlik nyugat felé. Távolabb, ahol a szemhatár elé ismét hegyláncok fala
emelkedett, robbanások fehér füstgomolyai szálltak a levegőbe. A magasban
száz és száz légcsavaros ezüstmadár surrogott. Alattuk a mélyben, harc dúlt. A
szürkeruhások — szakasztott olyanok, mint akiket egykedvű, konok menetben
látott kelet felé haladni az imént — itt még dühödten marakodtak, mint a
megszorult farkasok, vadul vicsorogtak és már csak egy vágyuk volt már, ha
pusztulni kell, magukkal rántani mindent és mindenkit a gyalázatos pusztulásba.
Megbolydulva menekültek nyugatra, mind nyugatabbra az élet és a munka
diadalmas hadserege elől s feldúltak mindent, ami menekülésük útjába került.
De egyre összébb szorult körülöttük a hurok, egyre kisebb hely maradt az
esztelen pusztítás, a fejveszett rombolás számára. A nap megcsillantotta sugarát
a győztesek fegyverein s látta, hogy hamarosan véget ér a háború, végleges
diadalt arat a munkás emberi élet. Ekkor visszafordult Budapest felé és látta,
hogy időközben nem történt semmi nevezetes, hiszen szemlélődése alig egy
villanásnyi időbe tellett.
A nap végigpásztázta a Szegedi utat s befordult a sarkon. Meleg, aranyos
sugara megpihent Gabiék felett. Először is a sejtegyesület tagjait kereste, de
egyiküket se látta. Gondolta, bizonyára alusznak még s ezért végigsiklott az
udvaron, hogy felköltse őket. Hadd mondják csak nékik »Ébredjetek,
álomszuszékok, a hasatokra süt a nap.« S hogy igaz legyen a mondás, hát a
hasukra sütött. Azután arra is kíváncsi lett volna, hogy mi minden jóféle készül
Gabi születésnapjára. De hiába igyekezett bekukkantani a konyhákba, a csukott
ajtókon keresztül.
Már nagyon unatkozott egyedül, ezért megkocogtatta Gabiék ablakát.
Fényét és melegét beküldte az olajospapíron keresztül s egyenesen Gabi ágyára
vetette. Gabi mosolyogva feküdt a takaró alatt. Érezte, hogy valaki
végigsimogatja, puha, meleg, kedves köszöntéssel üdvözli s rögtön tudta, hogy
ez nem lehet más, csakis a nap. De azért még nem nézett fel, hanem tovább
hevert csukott szemmel és ugyanarra gondolt, amire a nap: vajon mi minden
jóféle készül kilencedik születésnapjára. Mindenekelőtt persze valami finom
ünnepi ebéd kellene, mert a tavalyi ünnepi ebédet bizony alaposan
odakozmálták a benyomuló németek. Aztán elkelne egy kis cukrászdalátogatás
is, mert tavaly oda se mehetett el, pedig jóelőre megígérték neki. Végül pedig
— a megígért mozi! De arról még csak álmodozni se mert.
Mindez a finomság és nagyszerűség eltörpült a mellett a páratlan esemény
mellett, hogy ma — éppen ma ! kilencéves lett. Sőt, ha meggondolja, még az a
kivételes szerencse is érte, hogy egy teljes nappal előbb lehetett kilencéves,
hiszen ha apu nem olyan jó hozzá, akkor hétfőig várhatott volna a
születésnapjára. Szentül meg volt győződve róla, hogy most már egészen
biztosan meglátszik rajta, hogy kerek egy esztendővel idősebb lett, nem úgy,
mint tavaly, amikor a Rosmeyer Ede volt kilenc és ő csak nyolc és semmi
változás nem mutatkozott. Ha az Ede itt lenne, akkor most együtt lennének
kilenc évesek, ketten, de nincs itt, így hát teljesen egyedül lesz kilenc éves.
Éppen ezért most nagyon óvatosan és megfontoltan kell viselkednie. Esetleg
kinyithatja hirtelen a szemét, hogy egyszerre nézze meg magát, amint éppen
kilenc éves. De talán még jobb lenne, ha előbb csak egy egészen kicsikét nyitná
ki a szemét, azután még egy kicsit, azután valamivel jobban, azután mégjobban,
végül egészen ...
Idáig jutott a gondolataival, amikor az ablak alatt éles kiáltás harsant:
—Itt vannak a németek ! Itt vannak a hitleristák !
Gabi megfeledkezett a szemkinyitás különböző módszereiről. Kiugrott az
ágyból s hálóingben rohant az udvarra. Megdöbbenésében még azt sem vette
észre, hogy apu és anyu nyugodtan a konyhában maradtak. Az ajtóban megállt
és szétnézett. A kiáltás — és a ragyogó reggeli napfény — mindenkit kicsalt a
lakásokból. Gabi senkit sem ismert meg, mert hunyorognia kellett a szikrázó
fényben. Mellette ismét felhangzott:
—Itt vannak a németek!
Gabi káprázó szeme előtt felmerült Terebes úr vigyorgó arca, amint a korlát
felett lenéz és gúnyos diadallal mondja:
—Ugye megmondtam. Én megmondtam előre.
—Hol... hol vannak a németek? — kérdezte rémülten Gabi.
—Ott kint az utcán — mondta mellette a nagysefcsik —, rengeteg sokan
vannak. Most kísérik őket, mert hadifoglyok.
Nevetés harsant. Csak Terebes úr arca torzult el, csak Terebes úr sziszegte
gyűlölködve és felháborodva:
—Csibészek ! Ne merjetek ilyesmivel viccelni.
Gabi szembefordult a főtitkárral.
—Terebes úrnak igaza van — mondta haragtól reszkető hangon. —
Ilyesmivel nem szabad viccelni. Az ilyesmi nem tréfa, hanem buta ... Igenis,
buta és rossz ... tudd meg ...
Most Serbán doktor lépett melléje. Megrázta a kezét s komolyan mondta:
—Minden jót Gabi, isten éltessen. Meglátszik rajtad, hogy tavaly óta
idősebb lettél egy évvel.
— Igazán? Meglátszik? — ragyogott fel Gabi szeme. — Mondd, Serbán úr,
min látszik? Az arcomon? a kezemen? vagy magasabb lettem?
— Nem — felelte Serbán doktor —, azon látszik, amit mondasz. Sőt,
meglehet, nem is egy, hanem sok évvel idősebb lettél ez alatt a tizenkét hónap
alatt.
— Éljen Gabi ! — kiáltotta Dénes.
—Éljen az elnök! — kiáltotta a három Sefcsik.
—Éljen ! Éljen ! — kiáltotta mindenki.
Duci hozzá lépett, átölelte a nyakát és jobbról-balról megcsókolta.
Gabi elpirult. Akkor jutott eszébe, hogy hálóingben áll az udvaron. Gyorsan
arcon csókolta Ducit, de a nagy sietségben az orrahegyét találta el. És befutott a
konyhába.
Apu, anyu nevetve fogadták. Apu felkapta és a magasba hajította, fel,
egészen a dróton függő villanykörtéig, amely már oly régen nem világított. Gabi
még azt is jól láthatta, hogy a villanykörte kék porcelánernyőjének teteje poros,
porosabb, mint tavaly ilyenkor. És apu azt mondta:
—Isten éltessen, Gabi! Boldog születésnapot.
— Kisfiam — mondta anyu és a könnyeit törölgette.
Gabi, amint földet ért, megcsókolta anyut, azután óriási pocskolást,
prüszölést, fújtatást rendezett a nagy mosdótálban, még a konyha kövét is
telelocsolta vízzel. De mindez nem használt, meg kellett mosnia a fülét belülről
is, pedig oda mindig bemászik a szappan és csíp. Balsejtelmei is valóra váltak:
kilencéves születésnapján is fogat kellett mosnia, pedig vasárnap is volt. És a
legnagyobb aggodalommal szemlélte sötétkék ruháját is, amely tavaly óta
megkopott ugyan, de mégis az ünneplő ruhája maradt. Nem volt elragadtatva a
fehér ingtől sem. Ugyanis még tegnap elhatározták a sejtegyesülettel, hogy ma
délelőtt a titkos helyiségben találkoznak s a titkos helyiség nemigen volt
alkalmas a fehér ing hótisztaságának megóvására.
Megígérte, hogy nagyon fog ügyelni és nem zsírozza össze magát. Leült a
kisszékre és belemerült a pöttyös bögrébe. A bögre változatlanul igen érdekes
volt, már évek óta. A nap átvilágította a falát és akkor látszottak a belülről is,
persze csak ott, ahol már nem volt benne tea. Gyorsan kihörpintette a teát,
egyetlen kortyra (pedig ezúttal valódi cukorral édesítette anyu a születésnap
tiszteletére), s azután nézte a piros pöttyöket, amelyek belülről egészen
feketének látszottak. Anyu elvette az üres bögrét és zsíros pirítóst adott és ez
egészen különleges csemegének számított, mert amióta le kellett költözniök a
pincébe, bizony nem volt soha annyi zsírjuk, hogy pirítóskenyérre
pazarolhassák. De hát a születésnap mégiscsak születésnap ! A forró zsír
átcsepegett a kenyér lyukacsain és az ujja csupa zsír lett. Meg akarta törölni.
Megszokott mozdulattal nyúlt a nadrágja felé, mert mindig oda törölte a kezét,
persze, csak egészen hátra, ahol nem látszott. De eszébe jutott, hogy
mostanában nem könnyű új ruhát szerezni — tavaly még nem gondolt volna
ilyesmire — és megkérte anyut, hogy törölje meg az ujját. Mikor ez megtörtént,
harsány kezicsókolommal kiszaladt az udvarra, ahol a sejtegyesület már teljes
létszámban várakozott a poroló mellett és rázendített a sejtegyesület saját
indulójára:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.
A ház muzsikált a reggeli zajoktól. Komlóséknál mozsár csengett. Sef-
csikéknél valamit vagdaltak, az éles kés ütemesen kopogott a vágódeszkán.
Valahol habverő csörgött. Csobán néni átkiáltott Sefcsik néninek: Lelkem,
szomszédasszony, adjon már egy gerezd fokhagymát ! Piszke halkan nyávogott.
Pamut vakkantva szaladgálta körül az udvart, egy darab újságpapírt véve
üldözőbe. S a sejtegyesület torkaszakadtából énekelte ; — egy rögtönzött sorral:
Ne félj semmit
Gabikám, Gabikám,
Békesség lesz ezután,
Minden jóra fordul.

Gabi megvárta, amíg véget ért az induló, akkor sorra odalépett minden
egyes sejtegyesületi taghoz s mintha az imént nem is találkozott volna már
velük hálóingben, megrázta a kezüket s fáradhatatlanul ismételte:
 —Szervusz, köszönöm. Majd a gyerekek. Szervusz, köszönöm. Majd
a gyerekek.
— Majd a gyerekek — felelte a sejtegyesület és elindult. A Szegedi út
sarkán jártak, amikor kiáltást hallottak :
— Gabi! Elnök ! Álljatok meg ! Várjatok !
A Szegedi úton egy fiú loholt utánuk. Bő kabát lötyögött sovány mellén,
nadrágja a lábikrájáig ért, úgyhogy nem lehetett biztosan tudni, hosszú
rövidnadrágot, vagy rövid hosszúnadrágot visel. Amikor közelebb ért, kiderült,
hogy a fiú senki más, mint Varga Pista, aki úgy eltűnt néhány nap előtt, mintha
a föld nyelte volna el. Ezalatt az idő alatt sok változás történt a külsején.
Kabátját nem rozsdás drótdarabok tartották össze, hanem valódi gombok, igaz,
ahány, annyiféle. A kabát gondosan ki volt kefélve, de így is meglátszott rajta,
hogy tegnap még mészpor borította. Nadrágját valamikor régen férfira szabták s
szeretetteljes, de nem túlságosan hozzáértő kéz operálta rövidebbre. Sokfoltú
cipőjére is újabb folt került, nem tekintett már ki a lábujja. Csak az üstöke volt a
régi, hiába viselte magán egy vizes fésű nyomait.
Gabi gyanakodva fogadta s ridegen kérdezte, hol járt ilyen sokáig? Talán
Terebes úrtól kapott valami új megbízást?
Varga Pistán látszott, hogy mélyen megbántotta a gyanúsítás. Elkeseredetten
tiltakozott:
—Hogy is gondoljátok. Megmondtam, hogy soha többé.
— Hát akkor mért bujkáltál? — kérdezte a nagysefcsik.
—Nem bujkáltam. Munkát kaptam. Dolgozom.
—Hol? — faggatta Dénes.
— Itt, a Gömb-utcában. Építkezésen. Újjáépítésen. Megint téglát tisztítok,
meg maltert hordok, meg minden. Azért van új nadrágom is.
Gabi hozzálépett és kezet nyújtott.
—Bocsáss meg. Hülye voltam — mondta férfiasan.
—Dehogyis. Hiszen nem tudhattad — vigasztalta Varga Pista.
—De meggyanúsítottalak. Ne haragudj.
—Haragszik a fene. Amikor új nadrágom van!
—És most hová igyekeztél? — kérdezte a nagysefcsik.
—Hát hozzátok. Ma vasárnap van, nincs munka. Gondoltam, ellátogatok.
—Isten ments!, — kiáltotta Gabi — eszedbe ne jusson. A Terebes meglát és
akkor mindennek vége. Mondtam, hogy nem ismerjük egymást. Ez egyszer még
nagyon jó lehet.
—Mire?
— Azt nem tudom, de nagyon jó lehet.
—Ahogy gondolod — egyezett bele Pista —, de azért nem szívesen
kezdenék még egyszer azzal az úriemberrel.
Megérkeztek a sejtegyesületbe. Gabi kinyitotta a lakatot s bementek. Varga
Pista azonnal meglátta a nagy téglaraktárt és elégedetten bólogatott. »Ez már
igen, ez már teszi«, morgott magában. Dénes felfedezte, hogy a padlót borító
vastag porban, az ő lábnyomaik között egy egészen idegen, nagy lábnyom is
látszik. Gabi azonnal kinyomozta, hogy betörő járt a titkos helyiségben,
alighanem az ablakon ugrott be és biztosan a téglaraktárt akarta kifosztani.
Nézték, hogy mit lopott el a betörő, de nem hiányzott semmi.
—Biztosan azért, mert csak betörő volt és nem tolvaj is — mondta
a középsősefcsik.
Erre mind megnyugodtak és kíváncsian várták, hogy az elnök elárulja, miért
hívta össze pont vasárnap és pont a születésnapján a sejtegyesületet. Az elnök
már éppen el akarta kezdeni a mondókáját, amikor berobbant a titkos helyiségbe
Zsebő Mariska. Varkocsa csak úgy röpködött, a szalagja kibomlott, a szoknyája
lobogott, ő maga lihegett s lélegzet után kapkodva kiáltotta:
— Gabi! Elnök úr ! Mi történt...
— Hallgass — intette le Gabi —, most komoly megbeszélést tartunk.
— De ez is komoly. Muszáj elmondani — kiáltott Mariska.
— Majd később. Most ülj le. Mariska leült. Gabi beszélni kezdett. Azt
mondta, hogy a kisház tulajdonképpen nem az övék, hanem a nagy
anyóé, aki most is egyre sóhajtozik utána, nem tudja
elfelejteni. És nekik nincs joguk a titkos helyiséghez.
— De igenis, van ! tiltakozott a nagysefcsik és igenis
újjáépítjük. Ott van a felírás is a falon.
— Persze, hogy újjáépítjük — helyeselt Gabi. — Én csak
azt mondanám, hogy építsük újjá és ha készen van, adjuk
oda nagyanyónak.
A sejtegyesület elképedt. Egyszerűen nem találtak
szavakat. Ámulva néztek Gabira, akinek ilyen
nagyszerűek jutnak az eszébe. Mert újjáépíteni semmi.
De egy szép nap azt mondani nagyanyónak: tessék csak
jönni, mutatunk valamit, és elvezetni ide a titkos
helyiséghez, azazhogy a kisházhoz, ez több mint
nagyszerű. Ez olyan... olyan igazi.
Gabi félreértette a sejtegyesület hallgatását. Azt hitte,
hogy nem tetszik a terve. Bizonytalanul, riadtan tekintett
tagról tagra s félénken kérdezte:
Mondjátok? Hát nem jó? Nem akarjátok?
— Akarjuk! — szakadt fel a kiáltás minden torokból.
— Akarjuk! Éljen! Gyönyörű ! Akarjuk.

—Akkor jó — mondta megkönnyebbülve Gabi. — Magatok is láthatjátok,

hogy így nem maradhat, ide mindenféle betörők mászkálnak mostanában.
— Gabi, gyere csak — mondta Varga Pista és félrevonta Gabit. — Én
tudom, hogy kinek a lábnyomai azok.
—Honnan tudod? — gyanakodott Gabi.
—Onnan, hogy az én lábnyomaim. A legutóbb nagyon sáros voltam, aztán
minden lépésem meglátszott. Nézd csak, pontosan beleillik a talpam.
— Az mindegy — legyintett Gabi. — A fő, hogy újjáépítjük a nagyanyónak.
—De mennyire. Majd én is segítek. Látom, tégla már van, még sok is. Majd
én megmondom, hogy mi köll még. Ha akarjátok.
— Persze, hogy akarjuk — nyújtotta a kezét Gabi — és lehetséges, hogy
még tagnak is felveszünk, pedig nem laksz a házban és nem vagy fehérruhás.
—Köszönöm — áradozott Pista —, majd meglátjátok ...
—Gabi! — szólalt meg könyörgő hangon Zsebő Mariska — nekem muszáj
valamit mondani.
—Hát mért nem mondod? — csodálkozott Gabi.
— Mondhatom? Igazán?
—Persze. Mondd!
—Nagyszerű dolog történt ma! — kezdte Mariska.
Gabi szerényen elmosolyodott, mert úgy gondolta, hogy az a nagyszerű
dolog az ő születésnapja. De legnagyobb meglepetésére Zsebő Mariska azzal
folytatta, hogy ők holnap, legkésőbb holnapután, hazamennek Abádra.
Mégpedig azért, mert földet kapnak. Megírták az újságok, hogy most mindenki
földet kap, akinek nincs és mindenki köteles odaadni, akinek sok van. Felosztják
a nagy uraságok földjeit és azoknak adják, akik eddig az uraságnak dolgoztak,
és semmijük sem volt. Az uraságnak annyi sok földje volt, hogy akár egész
Pestet fel lehetett volna építeni rajta. Vagy még annál is több. Nekik meg,
mármint Zsebőéknek, még akkora sem, hogy egy bokor krumplit ültethettek
volna belé. De most már lesz földjük, és Zsebő néni mondta, hogy nemcsak
nekik, hogy ne legyenek többé szegények az országban.
Boldogan, a szavakat keresgélve, mesélte el mindezt Zsebő Mariska, azután
Gabihoz fordult:
—Tudom, hogy ma van a születésed napja — mondta — és én kívánom,
hogy isten éltessen és gondold el, milyen csudálatos, hogy annyi sok szegény
ember éppen a te születésed napján kapott ajándékot.
Gabi szerényen lesütötte a szemét, mintha az egész földosztás az ő
személyes érdeme lenne, csak éppen nem szereti, ha szembe dicsérik. Majd
szívélyes kézrázással búcsúzott Mariskától, aki máris olyan volt, mintha messze
járna, valahol szülőfaluja határában. Barátságosan megrángatta a varkocsát és
megkérdezte, mikor jön megint Pestre.
—Majd ti jöttök mihozzánk, Abádra, látogatóba — mondta Mariska. —
Meglátjátok, milyen gyönyörű minálunk. Jó?
—És lesz tehén? Meg kis boci? — örvendezett Duci.
—De lesz ám ! Meg ló is, kutya is.
—Én nem megyek! — tiltakozott Gyurika — félek a bocitól. Megharap.
Nagy nevetés volt a felelet Gyurika aggodalmaira. Azután általános
búcsúzkodás kezdődött. A fiúk férfiasan kezetráztak Mariskával, de a leányok
megölelték, megcsókolták s újból meg újból a nyakába borultak, hogy még
egyszer, még utoljára búcsúcsókot váltsanak. A végén persze, mind szipogtak,
mind hunyorogva nyelték a könnyeiket. Mariska meghatott hangon ígérte, hogy
hamarosan írni fog Abádról. A sejtegyesület fogadkozott, hogy azonnal válaszol
majd a levelére. Azután hazaindultak, mert Gabi semmi esetre sem akar lekésni
az ünnepi, a születésnapi ebédről.
Már a kapuban megérezte a nagyszerű szagokat. Keresztülvágtatott az
udvaron s harsány ordítással rontott a konyhába:
—Hallottátok? Hallottátok? A Zsebő Mariska hazautazik Abádra, mert
minden szegény ember földet kap. Megírták az újságok. Az én születés
napomon !
— Úgy látszik — mondta apu — a te születésnapod most már mindig
nevezetes nap lesz. Tavaly szomorú nevezetessége volt. Az idén annál
örvendetesebb. Reméljük, ezentúl már mindig örvendetes lesz. Most pedig
ebédeljünk.
Senkinek se kellett kétszer mondani. Asztalhoz ültek s anyu behozta a
levest. Gabi kíváncsian szimatolt a levegőbe, mert mindig a szagból igyekezett
kitalálni, hogy mit fog enni kapni.
— No, fiatalember, mi van a fazékban? — kérdezte tréfálkozva apu.
— Csirke — találgatta Gabi.
— Nem.
— Akkor pörkölt.
— Az sem.
— Akkor . . . tudom már . . . gulyás !
— Víz, víz. Még az sem.
— Akkor igazán nem tudom. Biztosan valami finom.
— De még milyen finom — helyeselt anyu. Levette a fedőt a fazékról egy
nagykanál babfőzeléket mert Gabi tányérjára. Éppúgy, mint tegnap, meg
tegnapelőtt, meg a többi születésnap nélküli napokon.
— Nagyszerű! — örvendezett Gabi — születésnapi babfőzelék. És milyen
finom szaga van.
Anyu megsimogatta a fiát, aki még a születésnapi babfőzeléknek is örülni
tudott. Azután másodszor is benyúlt a fazékba és egy hatalmas szelet,
rózsaszínűen nevető füstölthúst rakott a babfőzelék hegyibe.
Gabi alig akart hinni a szemének, hiszen az ostrom óta valóságos kincsnek,
múzeumi ritkaságnak számított a füstölthús.
— Apu a gyárban kapta — magyarázta anyu.
Gabi rávetette magát a finom falatra s észre sem vette, hogy anyu meg apu
csak a szokásos babfőzeléket kanalazzák s boldog mosollyal figyelik gyerekük
örömét és farkasétvágyát. Gabi hatalmasan belakott s szívből köszönte a
születésnapi ebédet. Anyu azt mondta:
— Most pedig megyünk a cukrászdába, mert ha jól emlékszem, ezt már
tavaly megígértük neked.
— Ne tréfálj, anyu — szólt szemrehányón Gabi —, tudom, hogy most nincs
cukrászda és még sokáig nem lesz. Nem vagyok kisgyerek.
 — Azért csak gyerünk — biztatta anyu —, hátha találunk egy cukit.
Kézenfogta Gabit és kivezette az udvarra. De a kapu alatt nem egyenesen
ment tovább, az utca felé, hanem balra fordult, a lépcsőház irányába. Felment
Gabival az emeletre, befordult a folyosón és megállt Komlósék ablaka előtt.
Gabi felnézett s nem akart hinni a szemének. Az ablakon ugyanis kézzel írott
tábla lógott, »Cukrászda« felírással.
Anyu megkopogtatta a cukrászdát, mire kinyílt az ablak és Duci jelent meg
Gabi előtt. Fején fehér bóbita, ruhája előtt fehér kötő s udvarias meghajlással
kérdezte:
— Mit tetszik parancsolni, kéremszépen?
— Cukrászkisasszony kérem, van valami jó süteményük? — kérdezte anyu.
— A fiamnak, ennek itt ni, ugyanis születésnapja van, a kilencedik és egy kis
cukrászsüteményre fáj a foga. Finom tortánk van — mondta Duci, a
cukrászkisasszony —, adhatok belőle?
—De mennyire ! — kiáltotta Gabi.
A cukrászkisasszony elfordult s a következő pillanatban egy rózsaszín
cukormázzal bevont kerek torta virított Komlósék cukrászpulttá átalakított
ablakában. Nem volt valami túl nagy torta, de csak úgy mosolygott rajta a
rózsaszín cukormáz s a tetején fehér betűk virítottak:
»Éljen Gabi.«
A legnagyszerűbb az volt, hogy a cukor-
betűket is meg lehetett enni!
Gabi azonnal elvett a kerek tortából egy
szeletet és beleharapott. A cukrászda hátterében,
Duci cukrászkisasszony mögött feltűnt Komlós
bácsi, Komlós néni és nagyanyó. Az
ablakpárkány, vagyis a cukrászpult felett
felbukkant Milka és Szipó feje. Sóvár tekintettel
bámulták a tortaszeletet habzsoló Gabit, de a
világért se kértek volna egy harapást is. Gabi
megette a szelet tortáját s anyut kínálgatta egy
másik szelettel. Anyu köszönte s nem kért. Akkor
Komlós bácsit, Komlós nénit és nagyanyót
kínálta, de ők azt mondták, hogy már délelőtt
torkig laktak tortával, ami pedig nem volt igaz,
hiszen az utolsó morzsa diót és a kevéske cukrot
is összekaparták a születésnapi tortához.
—Akkor ez az egész torta az enyém? — kérdezte Gabi.
—Természetesen — bólintott anyu.
—És azt tehetek vele, amit akarok?
—Igen.
—Ha akarom, megehetem az egészet?
—Igen — hangzott a válasz, kissé csalódott hangon.
 —És ha nem akarom, nem kell megenni?
—Nem.
Gabi nem kérdezett többet. Hármat füttyentett. Az ablakokban megjelentek a
sejtegyesületi tagok, oly gyorsan, mintha várták volna a füttyjelet. Gabi
begörbítette a jobb keze mutatóujját. Azután lesietett az udvarra, a poroló mellé.
A sejtegyesület is villámgyorsan ott termett s megkezdődött a nagy lakmározás.
Körös-körül örömtől sugárzó, vidáman mosolygó arcok fordultak a tortaevők
felé. Csak Terebes úr csapta be haragosan az ablakát, amikor meglátta a cukortól
maszatos sejtegyesületet. De a tortával még nem értek véget a születésnapi
meglepetések. Délután Serbán doktor hívta meg Gabit vendégségbe. Ismét
előkerült a cső, amiben látni lehet a láthatatlant s amiről Gabi azóta már tudta,
hogy nem mikroszpók a neve, mint eleinte hitte, hanem mikroszkóp. Serbán
doktor mindenfélét mutatott Gabinak a mikroszkóp alatt: fűszálat meg
vízcseppet, meg hajszálat, és minden nagyon óriásinak látszott a csőben és
minden nagyon érdekes volt, Gabi akár órák hosszat is elüldögélt volna a
mikroszkóp mellett. A végén Serbán doktor a szekrényhez lépett, egy fonnyadt
almát vett elő s Gabinak nyújtotta.
—Ez a legtöbb, amit adhatok — mondta —, mert akitől kaptam, annak
ez volt a legtöbb. Ma délután ittjárt Zsebő néni, Mariska mamája. Holnap
indulnak haza, Abádra. Nem volt egyebe, csak két alma, azt adta nekemr
amiért meggyógyítottam. És hidd el, Gabi, ennél többet és nagyobbat még
soha senki nem adott nekem. Az egyik legyen a tiéd.
Gabi megköszönte a ritka ajándékot. Serbán doktor a kezét nyújtotta s
miközben a szemüvege felett lenézett Gabira, komolyan kérdezte:
—A barátod vagyok?
—Az vagy, Serbán úr — mondta Gabi ünnepélyesen és megrázta a feléje
nyújtott kezet.
Mikor leballagott a lépcsőn s a kapualjba ért, halkan a nevén szólították.
Körülnézett, de nem látott senkit.
—Pszt, pszt, Gabi — hallotta ismét. A hang valahonnan, a kapu felől
hallatszott.
Gabi kinézett az utcára. A kapu előtt Varga Pista topogott izgatottan és
fojtott hangon hadarta:
—Nem akartam bejönni, nehogy az az úriember meglásson. De délelőtt nem
tudtam megmondani, hogy mi minden kell az újjáépítéshez. Először is...
—Gáncsolj el — szólt rá Gabi.
Varga Pista úgy meredt rá, mint aki őrültet lát.
—Gyorsan gáncsolj el és fuss, ahogy csak bírsz ! — sürgette Gabi.
— Jön Terebes.
Ezt már megértette Varga Pista. Kinyújtotta a lábát, mellbetaszította Gabit s
eliramodott. Gabi hanyatt esett, de igen óvatosan, nehogy túlságosan megüsse
magát. Fekve maradt, úgy várta Terebes urat. Az vigyorogva szemlélte a földön
fekvő áldozatot.
 —Megvert az a csibész, fiacskám? — kérdezte, de bárhogyan erőltette
is, csepp részvét sem csengett a hangjában. — Várj, majd felsegítlek.
Nyújtotta a kezét. Gabi megragadta a feltápászkodott. Már félig talpon volt,
amikor megcsúszott s ismét visszazuhant. Közben, teljesen véletlenül
bokánrúgta Terebes urat, aki felszisszent s újból talprasegítette Gabit, majd
sántikálva bement a kapun. Gabi leporolta magát s megállapította, hogy sötétkék
kabátjának a hónalja esés közben elszakadt, de szerencsére csak a varrás feslett
fel. Hiába, ez a ruha egy születésnapot sem úszhat meg szakadás nélkül.
Szorongott is egy kicsit, hogy mit mond majd anyu a szakadásra. De anyu nem
szólt semmit, ellenben apu türelmetlenül sürgette:
—Gyerünk, gyerünk, rögtön kezdődik az előadás.
—Milyen előadás? — csodálkozott Gabi.
—Természetesen mozielőadás — mondta apu. — A mozit már a tavalyi
születésnapodra megígértük. Most megkapod, kezdődik az előadás.
Leültette Gabit az asztal mellé. Anyu meggyújtott egy szál gyertyát. Apu a
kés fokával csöngetett a poháron és megkezdődött a mozi.
— Őzike az erdőben — mondta apu és a falon egy szimatoló őzike-fej
árnyéka jelent meg.
—Aki a káposztát szereti, rossz nyuszi nem lehet — mondta apu és a falon
most egy tapsifüles árnyéka üldögélt, de olyan valóságosan, hogy szinte meg
lehetett volna fogni.
— Benn a bárány, künn a farkas — mondta apu és látható lett máris egy
bárányka árnyéka, amely még bégetett is, apu hangján.
—És hol a farkas? — érdeklődött Gabi.
—Mondtam, hogy kinn van — felelte apu. — Ha pedig kinn van, akkor
nem látszik, ez csak világos.
Gabi belenyugodott a magyarázatba, annál is inkább, mert hiszen magában
fölényesen mosolygott a rögtönzött mozielőadáson. Az ilyen árnyékjátékok a
kicsiknek valók, olyanoknak, mint Gyurika, vagy a kissefcsik, nem olyan
nagyfiúknak, akik ma lettek kilencévesek. De nem szólt semmit, a világért se
rontotta volna el apu örömét. Közben a mozielőadás tovább folytatódott,
mégpedig egy csacsival. A csacsi aggasztó mértékben hasonlított a nyuszihoz s
Gabi ezt meg is jegyezte. Mire apu azt mondta, hogy ez egészen természetes,
mert az a nyuszi egy nagyon csacsi nyuszi volt. Kárpótlásul iá-zott hármat s a
falon máris megjelent a következő kép.
Mi tagadás, Gabi teljesen belefeledkezett a látványba. Elfelejtette, hogy az
ilyen árnyékjátékok csak kisfiúknak valók. Már lelkesen tapsolt, időnkint
hangosan követelt újrázást s észre se vette, hogy elröppent az idő s
elkövetkezett a vacsorázás, majd a lefekvés órája.
Az ágyban sorra, rendre felkereste őt a nyúl is, a csacsi is, a szimatoló őzike
és a bégető bárány is. Leszólt az ágya alatt összegömbölyödve szuszogó
Pamutnak, hogy ne bántsa az árnyékállatokat, ne ugassa meg őket, mert akkor
elmenekülnek, ő pedig azt szeretné, ha ott aludnának az ágyában. Pamut
 feleletképpen megcsóválta a farkát, de ezt nem lehetett látni, részint mert az ágy
alatt feküdt, részint mert a szobában koromsötét volt. Így hát a szelíd
árnyékállatok nyugodtan mászkáltak Gabi takaróján s még akkor sem enyésztek
el teljesen, amikor végleg elaludt.
Így múlt el a születésnap.
Másnap reggel ismét kezdődött a komoly munka. Apu elment a gyárba,
Gabi meg a titkos helyiségbe. De hasztalan gyülekezett össze a sejtegyesület,
mert az elnök teljesen tanácstalan volt. Az építkezési szakértő ugyanis
elegendőnek találta már a téglát, viszont nem mondott semmit a további
tennivalókról. Kénytelenek voltak tehát tétlenül üldögélni az »Újáépítjük«
feliratú tábla alatt. Amikor elunták az üldögélést, rabló-pandúrt játszottak a
telken és a kovácsműhely körül. Azután a nemzetes játékkal próbálkoztak,
vagyis egy labdát tettek a földre, körülállták és mindenki nemzetet választott
magának. A vezető elkiáltotta az egyik nemzet nevét, a nemzet elkapta a labdát
és jól hátbavágta vele azt a nemzetet, amelyik nem tudott elég gyorsan elfutni.
A leglassabban Gyurika futott, de őt, mint pockot, kímélték. Ezt hamarosan
felfedezte és akkor hangos méltatlankodással követelte, hogy őt is dobják hátba
a labdával. A nagysefcsik szíve megesett rajta s jól hátbaverte. Gyurika sírva
fakadt, kiállt és azt zokogta, hogy ez nem játék, nem ér a neve. Ezen mulattak
egy kicsit, de sehogy sem tudták meglelni a játék igazi jóízét. Hiába, aki
újjáépít, az nem éri be holmi rablópandúrral vagy nemzetessel. Így hát
koradéltájban felkerekedtek és hazaballagtak.
A házat szinte teljesen feldúlva s izzó izgalomban találták. Anyu a
konyhaajtóban heves taglejtésekkel tárgyalt Csobán nénivel és Varjas bácsival.
Az emeleten Sefcsik néni hajolt ki a korláton. Mellette Rezik néni, Gyurika
mamája könyökölt. Pintér néni az udvar fölött kiáltott át hozzájuk. Komlósék
lakásából pedig Terebes úr felháborodott rikácsolása hallatszott.
El nem tudták képzelni, mi történhetett.
—Én biztos voltam benne, hogy az ilyen cudar gonosztevő nem viszi el
szárazon ! — mondta Csobán néni.
—De az a másik se kutya — felelte Varjas bácsi és Komlósék lakása felé
intett.
—Tessék megmondani, ki az a gonosztevő ? — kíváncsiskodott Gabi.
—Ki ? Hát a Schlampeter, a zöldinges testvér — felelte Varjas bácsi. —
Nyakoncsípték.
—Minden kiderült róla — örvendezett Sefcsik néni. — Éjszakánként
rabolni, fosztogatni, gyilkolni járt a bitang, meg minden ...
—Az a másik meg ellopta a lopott holmikat és elkótyavetyélte — tette
hozzá Rezik néni.
Gabi most már tudta, hogy az a bizonyos másik nem lehet más, csakis
Terebes úr. A beszélgetésből kihámozta, hogy Schlampeter Teofilt elfogták.
Kiderültek a viselt dolgai. Nyomozó detektívek jöttek a házba, tudakozódtak a
zöldinges után és keresték a rablott holmikat. Először is Komlóséknál
kopogtattak, őket üldözte ki annak idején a lakásukból, hogy a helyükbe
telepedjék. Ott megtalálták az egyik zöld ingét, a nyilaskeresztes meg a
halálfejes jelvényét, az árpádsávos karszalagját s egyéb ilyes dolgokat. De a
rablott holmikról Komlósék nem tudtak semmit. Varjas bácsinak eszébe jutott,
hogy hiszen a zöldinges mindent a pincébe hordott le, amikor megtért titokzatos
csavargásaiból. A nyomozók átkutatták a pincét, de ott sem találtak semmit,
pedig mindenki emlékezett rá, hogy a Schlampeter egyszer még egy vadonatúj
női kerékpárt is hazacipelt.
— De hiszen azt eladta az Oktogon téren ! — kiáltott fel Gabi, amikor
Varjas bácsi a kerékpárt emlegette.
—Eladta ? — csodálkozott Varjas bácsi. — Ugyan mikor adta volna el a
Schlampeter.
— Dehogy a Schlampeter. A Terebes úr, ő adta el. Láttam. A két
szememmel láttam — bizonykodott Gabi.
— Tudtam ! Megmondtam ! — kiáltotta diadalmasan Varjas bácsi. — A
nyomozók éppen Terebes urat faggatják Komlóséknál. Merthogy ő lakott
legtovább a pincében. Gyere csak, Gabi. Felvitte az emeletre. Bekopogtatott
Komlósékhoz és az egyik nyomozót nagy titokzatosan kihívta a konyhába.
Amikor a nyomozó kijött, Varjas bácsi odaállította elébe Gabit és biztatta:
—No, most mondd el sorjába, amit tudsz.
Gabi elmesélte a nyomozónak a női kerékpár útját a pincétől az Oktogon
térig s a gyanús aranykarkötőt is megemlítette. A nyomozó figyelmesen
végighallgatta s megkérdezte:
—Mondd, kisöcsém, nem most találtad ki az egészet?
—Tessék megkérdezni Serbán urat, neki mindent jelentettem, mert ő
tanácstag, tetszik tudni.
—Miféle tanácstag? — csodálkozott a nyomozó.
—Hát sejtegyesületi tanácstag.
—Úgy! Sejtegyesület! És az miféle egyesület? Van belügyminiszteri
engedélye?
—Nekünk a mozgalomtól van engedélyünk — düllesztette ki a mellét Gabi.
— Még ezerkilencszáznegyvennégyben kaptuk Csépány Jánostól.
—Csépány János elvtárs? — ütötte fel a fejét a nyomozó. — Te ismered őt?
—Mint a tenyeremet — mondta Gabi fölényesen és mutatta a kinyújtott
tenyerét, hogy olyan jól ismeri. — Amikor bujdosott, Kelemen Andrásnak
hívták és bajusza meg szakálla volt és titokban találkozott a mozgalommal ...
—Jól mondod, kisöcsém — örvendezett a nyomozó. — Én is jól ismerem
Csépány elvtársat. Ha nem is úgy, mint a tenyeremet. Szóval ő adott utasítást ...
az persze egészen más. És tulajdonképpen miféle egyesület az a, az a ...
—Sejtegyesület — segítette ki Gabi.
—Az. Sejtegyesület. Különös neve van. Ki a vezetője?
—Én vagyok — mondta Gabi. — Én vagyok a vezető elnök. És Serbán úr a
tanácstag. Az egyesület pedig nyomozott mindig a Schlampeter Teofil után, meg
jelentéseket írtunk a mozgalomnak és most Terebes urat nyomozzuk.
—Hiszen akkor kartársak vagyunk ! — örvendezett a nyomozó. —
Szervusz, elnök elvtárs.
—Szervusz — nyújtotta a kezét Gabi. — Majd a gyerekek.
Kezet ráztak s a nyomozó utasította, hogy egyelőre maradjon a konyhában,
ő még egyszer kikérdezi Terebest. Már a kilincsen volt a keze, amikor Gabi
utána szólt:
—Azt is tessék megkérdezni, hogy volt-e alispán Abádon. Mert arról
nem szok beszélni.
— Úgy, alispán volt? Ez nagyon fontos adat — bólintott a nyomozó.
Gabi büszkén kidüllesztette a mellét, hogy ő fontos adatot tudott mondani.
Leült Komlósék konyhájában és türelmesen várt. A szobából jóideig csupán
érthetetlen mormogás hallatszott. Egyszerre felcsattant Terebes úr rikácsolása:
—Hazugság ! Aljas hazugság! Nem adtam el semmiféle biciklit. Engem
senki se láthatott. Erre megint érthetetlen dünnyögés következett, majd ismét
Terebes úr hangja süvített:
—Szeretném én látni azt az embert.
— Kérem, semmi akadálya ! — csattant fel odabent egy másik hang. Nyílt
az ajtó. A nyomozó kiszólt:
—Elnök elvtárs, tessék befáradni.
Gabi befáradt s szemközt találta magát Terebes úrral, aki rendkívül
divatosan öltözve, fényes cipőit messzire elvetve nyúlt el egy karszékben s
fölényes fitymálással nézett az ajtó felé. Amikor meglátta Gabit, meghökkent,
de erőt vett feltámadó idegességén s félvállról odavetette a nyomozónak:
—Szép dolog, mondhatom, egy taknyos kölyök tanúskodik.
—Nem taknyos kölyök, hanem gyerek — oktatta ki a nyomozó. — És
ha százszor is gyerek, lehet, hogy igazabbat szól, mint sok felnőtt. Halljuk,
fiacskám, mondd el, mit tudsz.
Gabi elismételte a női kerékpár történetét, a pincétől az Oktogon térig.
Amikor a Váci úthoz ért, Terebes úr meglazította a nyakkendőjét. Amikor
az Oktogon térhez jutott, kigombolta az inge nyakát. Amikor az következett,
hogy az a bizonyos bajuszos ismeretlen elment a kerékpárral, Terebes úr
homlokán kövér izzadságcseppek peregtek. S amikor az aranykarkötő
történetére került sor, Terebes úr felugrott s torkaszakadtából ordította:
—Tiltakozom ! Hazugság! Közönséges, szemenszedett, ostoba hazugság.
És rágalom. Igenis, rágalom. Erre nincs tanú. Egy nyolcéves gyerek nem tanú.
—Már kilenc vagyok — jegyezte meg Gabi szerényen.
—És arra sincs tanú, hogyan viselkedett ön alispán korában ? Például
Abádon ? — kérdezte a nyomozó.
Terebes úr nem válaszolt, csak lerogyott a karszékbe, az egyik nyomozóról
a másikra, a másik nyomozóról Gabira nézett s közben ki akarta bontani a
nyakkendőjét, mert úgy érezte, hogy valami a torkát szorongatja. De a
nyakkendője már ki volt bontva.
 —Egyébként pedig — mondta a nyomozó — fiatal barátunk pontos
személyleírást adott a kerékpárvásárlóról. Majd előkerítjük és akkor lesz
tanú. Azzal majd ön is beéri, ugyebár.
Terebes úr erre sem válaszolt, de gyűlölettől izzó tekintetét nem vette le
Gabiról. Látszott rajta, hogy a legszívesebben nekiugrana, a torkának esne.
Gabi, minden eshetőségre készen, ökölbe szorította a kezét és bokszoló állásba
helyezkedett, vagyis a bal lábát előre vetette, a jobb lábán keményen, de
ruganyosan megtámaszkodott s elhatározta, hogy küzdeni fog, utolsó leheletéig.
Az utolsó leheletre nem került sor, mert a nyomozó barátságosan megszorította
a kezét és leküldte az udvarra játszani.
Az ajtó előtt Pamutba botlott. Pamut szőre felborzolódott, a fogait
vicsorgatta és fenyegetően morgott. Gabi magával akarta vinni az udvarra, de
megfeszítette négy tömzsi lábát s nem mozdult. Végül is kénytelen volt
ölbekapni s úgy cipelni el az ajtótól, mert Pamut Terebes úrra még a macskánál
is jobban haragudott. Odahaza ebédhez ültek, mert itt volt az ideje. Gabi úgy
kanalazta a levest, hogy félszemmel mindegyre az udvart leste. A nyomozók
csak a tésztánál mentek el. Gabi lecsapta a villát, kirohant a kapu alá s megbújt
a lépcsőfordulónál. Amikor a nyomozók leértek az emeletről, odasúgta nekik.
— Mi is tovább nyomozunk, tessék csak ránkbízni. Majd a gyerekek.
És már rohant is vissza grízes tésztát enni.
A grízes tészta mellől megfigyelte, hogy Terebes úr kilép Komlóséktól, az
öklét rázza az ő lakásuk felé, azután végigsiet a folyosón.
Ebéd után futott a titkos helyiségbe. Nyomában vágtatott Pamut, akit a jelek
szerint nagyon érdekelt az újjáépítés, de azért egyetlen téglával sem járult hozzá
az építkezéshez. Gabi ezt határozottan igazságtalanságnak tartotta s el is
határozta, hogy alkalomadtán megdolgoztatja az egyesületi kutyát. Erre azonban
még várni kellett, hiszen nekik maguknak sem volt egyéb dolguk, mint várni
Varga Pistát, az építkezési szakértőt. Továbbá megtárgyalni a délelőtti
eseményeket és megbeszélni minden megbeszélendőt.
—Csuda jó lesz ez a kis ház — mondta Dénes —, ha újjáépítjük, már
messziről meg lehet majd ismerni, hogy titkos helyiség. Nem úgy, mint a pincét,
amit senki se vett észre.
—Buta vagy ! — legyintett a nagysefcsik — a titkos helyiség éppen azért
titkos, hogy ne lehessen megismerni. Ez a helyiség is kívülről teljesen titkos
lesz.
—És belülről ? — kérdezte kötekedve Dénes — és milyen lesz belülről ?
Ezt mondd meg.
—Belülről... — habozott a nagysefcsik — belülről természetesen nyílt lesz.
—Akkor igazán nem értem, minek kell újjáépíteni — szólt közbe a
középsősefcsik.
—Hogy érted ezt ? — kérdezte Gabi.
—Hát úgy, hogy most is egészen nyílt belülről. Felül is, meg oldalt is.
Vagyis éppen jó.
 —Te is szamár vagy — torkolta le az öccsét a nagysefcsik.
Talán ökölre is mentek volna, ha nem érkezik meg Varga Pista lötyögő
férfizubbonyban, szárközépig érő nadrágban, csónakcipőben, mészporosan és
fáradtan. Oly magabiztosan szemlélte a titkos helyiséget, mintha legalábbis ő
építette volna fel, teljesen egyedül az Operát vagy az Országházat. Pedig nem ő
építette, sőt, a Gömb utcai építkezésnél is csupán mint téglakaparó és
malterhordó tevékenykedett és az már nagy megtiszteltetés volt, ha rábízták a
habarcskavarást. De most fontos szerep várt rá, a sejtegyesület nagyszerű
újjáépítésénél és ez az érzés erőt és biztonságot kölcsönzött neki. Végigjártatta
tekintetét a falakon, a tetőn, a téglarakáson s azt mondta:
—Figyeljetek már. Elsorolom, hogy mi minden kell áz újjáépítéshez. Mert
az nem olyan semmi munka ám. Először is kell tégla.
—Az van ! — mondta büszkén Gabi.
— Az van. Még sok is. De a tégla még nem elég az üdvösséghez. Köll
legelsőbb homok. De nem ám akármilyen, hanem a legfinomabb, szitált
dunahomok. Azután kell mész, szép fehér. Aztán kell... mi is kell ? Hát
állványozás, mert anélkül nem lehet felhúzni a falat. Az állványozáshoz kell
faanyag, meg csavarok meg ácskapcsok. Azután a tetőnek kell cserép vagy
kátránypapír. Az ablakkeretbe üveg, az ajtótokba ajtó. Az ajtóra kilincs . ..
—Megállj ! — kiáltott közbe Gabi — ne folytasd. Nincs több ujjam.
— Pedig — sorolta makacsul Varga Pista — kell még továbbá gerenda, a
fedélszél kijavításához. Kell stukkaturnád a plafonhoz. Kell mészkeverő lapát,
vakolókanál, függőón, megmérni, hogy a fal függőlegesen áll-e, vízmérték,
vagyis libella, megmérni, hogy a fal vízszintben áll-e. Kell villámhárító,
szélkakas, ereszcsatorna, villanyvezeték, bergmanncső, satöbbi, satöbbi,
satöbbi...
—Semmi más nem kell ? — kérdezte Gabi.
—Egyelőre más nem jut az eszembe. De ha eszembe jut, majd szólok.
—Csak szólj nyugodtan — biztatta Gabi —, mert amit eddig felsoroltál, azt
igazán gyerekjáték lesz megszerezni.
—Gondolod ? — kérdezte kétkedve Varga Pista, mert az a gyanúja támadt,
hogy Gabi ugratja.
—Igazán — erősítette Gabi —, majd meglátod.
Pedig csakugyan ugratta Varga Pistát. De akárhogyan is volt, az már
világosan látszott, hogy a tégla, akármilyen sok is, egymagában nem elég a
titkos helyiség újjáépítéséhez. Elsősorban a homok és a mész megszerzésén kell
tehát a fejüket törni, mert homok és mész nélkül nem lehet falat húzni.
Legalábbis a szakértő szerint. Varga Pista ugyan ajánlkozott, hogy ő megpróbál
szerezni az építkezésről, ha elkapják, egy-két pofonnal megússza, annyit megér
az újjáépítés. De Gabi úgy gondolta, hogy egy-két pofon nem a legmegfelelőbb
vételára a mésznek és a homoknak. Még akkor se, ha a titkos helyiség
újjáépítése forog kockán. Valami mást kell kitalálni, csak az a bökkenő, hogy
mit. Mindenesetre elszántan kijelentette, hogy meszet kell szerezni, bárhonnan,
még a föld alól is.
Ilyen nagy fejtörést okozott a sejtegyesületnek a homok, de különösen a
mész.
Hazafelé menet csodálatosnál csodálatosabb terveket szőtt mindegyikük
arról, hogy ő majd megszerzi.
A kissefcsik például elgondolta, milyen nagyszerű lenne, ha belépne
odahaza az ajtón, megdörzsölné a petróleumlámpást, mint Ali baba, akinek oly
különös kalandja esett negyven rablóval. Rögtön nagy surrogás-burrogás
támadna és elébe állna egy óriási nagy óriás és megkérdezné: mit parancsolsz,
kedves gazdám ? és ő azt mondaná: parancsolom, hogy hozzál nekem két mázsa
meszet, de a legfinomabb és legfehérebb fajtából. És az óriás máris hozná.
Bizony eltátaná mindenki a száját csodálkozásában.
Dénes arra gondolt, hogy elmegy egy könyvesboltba, vásárol egy könyvet,
amiben meg van írva, hogyan kell meszet gyártani. Ha már tudja, akkor gyorsan
csinál egy gyárat, nem túl nagyot, csak éppen akkorát, amiben percek alatt
elkészül annyi mész, amennyi nekik kell. Ha megvan, még a gyárat is el lehet
adni és sok pénzt kaphatnak érte. Csak az a bökkenő, hogy biztosan nincs is még
könyvesbolt Budapesten és soká tart megtanulni a mészgyártást és soká tart
felépíteni a mészgyárat. De a legnagyobb baj mégis az, hogy a mészgyár
felépítéséhez is biztosan sok mész kell.
A nagysefcsik azon gondolkodott, hogy körül kellene nézni Pesten, de még
Budán is. Biztosan akad valahol egy elhagyatott építkezési anyagraktár, ahol
meszet lehet találni, talán még homokot is és akkor minden rendben van.
Gyurika nem gondolt semmire, mert ő még azt se tudta, mi fán terem a
mész, hogy eszik vagy isszák.
A középsősefcsik szintén nem gondolt semmire, legfeljebb arra, hogy találja
ki más, hogyan szerezzék meg a meszet, azután mondják meg neki, hogy mit
kell csinálni, ő majd megcsinálja.
A lányok sem gondoltak semmit, őket Milka fejetlen bábuja foglalkoztatta.
Nagyon szerettek volna fejet illeszteni a nyakára, mert így sohase lehetett
biztosan tudni, hogy a baba a vállán ül-e vagy éppen ellenkezőleg. A babafej
ügye annyira lekötötte őket, hogy nem jutott idejük másra.
 Annál lázasabban kergetőztek Gabi gondolatai. Tisztán látta, ha nem sikerül
megoldani a mész-szerzést, akkor az egész dolog a vízbe esik, leveheti az
»Újjáépítjük« feliratú táblát a titkos helyiségről. És nagyanyó nem költözhet
haza az ő kedves kisházába. De akkor az egész sejtegyesület nem ér semmit
és ... és ilyesmire még gondolni se szabad !
Odahaza anyu nagyon titokzatos arccal fogadta és azt mondta, hogy
rendkívüli újságot tud. Gabi először arra gondolt, hogy anyu talán szerzett egy
kis meszet, ez az a nagy újság. De be kellett látnia, hogy ez lehetetlen, hiszen
anyu nem tudhat semmit az ő mészgondjairól. Úgy tett tehát, mintha erősen
törné a fejét, végül széttárta a karját és beismerte: fogalma sincs róla, mi lehet
az a rendkívüli újság.
—Hát az — mondta anyu —, hogy az utcán összetalálkoztam Gereben
úrral...
—A tanító bácsival ? ! — kiáltotta Gabi nagy örömmel.
— Igen, ővele. És elmondta, hogy egy hét múlva, éppen mához egy hétre,
hétfőn, megkezdődik a tanítás az iskolában. Arra kért, hogy adjam át neked ezt
az üzenetet.
Gabi anyu nyakába ugrott és összecsókolta örömében. Pedig azelőtt nem
szeretett különösképpen iskolába járni. Ellenkezőleg, minden alkalmat
megragadott, a legkisebb hascsikarást, a legenyhébb fogfájást, a legcsekélyebb
 hőemelkedést, hogy egy-két napot mulaszthasson. Hétfőn, meg az ünnepek után
következő napokon valósággal elkeseredett, amikor reggel ki kellett bújni a jó
meleg ágyból az iskola miatt. Most mégis úgy örült, mintha anyu azt mondta
volna neki, hogy új ruhát kap, vagy egy szekérderék tortát, vagy egy mázsa
meszet... De nem is úgy — még sokkal jobban örült. Mert abban a
szempillantásban, amikor anyu kimondta a nagy újságot, egyszerre megértette,
hogy hiába sejtegyesület, hiába nyomozás, és hiába a sok kaland, valami jó
ideje hiányzott neki. És ez a valami az iskola volt, amiről kiderült, hogy sokkal
jobban szereti, mint ahogy maga is hitte.
Máris futott a szekrényhez, kihúzta a fiókot, amelyben árván porosodtak
tavalyi könyvei, füzetei. Mellettük a tolltartó szomorkodott s a radirgumi sarka
szemrehányóan tekintett reá az olvasókönyv alól. Mindent kiszedett a fiókból.
A könyvekről egyenként lefújta a port, a füzeteket tiszta újságpapírba kötötte, a
ceruzáit meghegyezte, s megszámolta a tollhegyeket és a tollszárakat. Mindezt
a legszívesebben az ágyba is magával vitte volna. De anyu, sajnos, nem
engedte. Ellenben megbeszélték, hogy a tanítás kezdetéig, mindennap egy órát
fog olvasni, egy órát meg írni, hogy eszébe jusson mindaz a sok tudomány,
amit egyszer már megtanult, de azóta bizonyára elfelejtett.
Odakünn felhangzottak apu ismerős léptei. Gabi a hóna alá csapta a
számtankönyvét s apu elé robogott. Elvette tőle a kis ebédhordó lábaskát, mint
azelőtt s megfogta a kezét. Apu megnézte Gabit, meglátta lázban égő arcán a
boldog izgalmat s megkérdezte:
—Mi újság, fiacskám ?
—Képzeld apu! — lelkendezett Gabi — jövő hétfőn iskolába megyek.
—Bizony nagyszerű — mondta apu. — Nagyszerű, hogy végre itt tartunk
és megnyílnak az iskolák.
És nagyszerű, hogy az én Gabi fiam egyszerre ilyen nagy kedvet kapott az
iskolához. — De ezt már nem mondta, csak gondolta magában.
 XV. FEJEZET
NINCS, DE SZEREZNEK
Valahol egy óriási mágnespatkó lépett működésbe. Már az este olyan erővel
vonzotta magához Gabit, hogy kis híján kilépett az ágyból, amelynek pedig
ugyancsak megvolt a maga vonzóereje. Az éjszaka folyamán küzdött egymással
a két vonzás és mire beköszöntött a reggel, az az ismeretlen, titokzatos
mágnespatkó bizonyult erősebbnek. Gabi felöltözött s nekivágott a korareggeli
napfényben fürdő utcának. Aki látta, azt gondolta magában s itt cselleng egy
kilencéves kisfiú, az égvilágon semmi dolga, mert csak a jövő héten kezdődik a
tanítás, hát most csak cselleng céltalanul és nem tud mihez kezdeni az idejével.
Valóban, senki sem gondolhatta, hogy az a kilencéves kisfiú egy
ellenállhatatlan, leküzdhetetlen vonzerő hatása alatt áll s valójában nem is ő
megy, hanem a mágnespatkó húzza, közelebb, egyre közelebb ...
Így vonzotta magához kedden reggel az iskola Gabit, aki megtorpant a
jólismert épület előtt s egyszerre megértette, hogy miféle erő húzta-vonta őt
idáig.
A kétemeletes iskolaépületen, legalábbis első pillantásra, semmi változás
nem látszott. Öreg, avitt jószág volt az már az ostrom előtt is. Lehet, hogy itt-ott
lepergett róla még néhány tenyérnyi vakolat, lehet, hogy itt-ott lehullott a
tetejéről még néhány cserép, lehet, hogy itt-ott még egy-két helyen beszakadt az
ereszcsatorna. De a háború néhányhetes rombolása csak kiegészítette, teljessé
tette az idő sokévtizedes romboló munkáját. Igaz, ablakai nem voltak, de hát ez
fel sem tűnt, mert ugyan melyik budapesti házon lehetett akkoriban ép
ablakokat látni ?
— Szervusz — mondta Gabi az iskolának. Majd kis habozás után
hozzátette: — Kezicsókolom.
Úgy érezte, a szélesen terpeszkedő vénséges vén épületet megilleti ez a
tiszteletadás.
A kapu előtti vasrács megcsavarodva, fájdalmában tekeregve hevert a
földön. A kapu kifordult sarkaiból s feltárta a hűvös, félhomályos kapualj öreg
boltíveit, amelyek megsokszorozták Gabi cipősarkainak koppanását.
A vonzás egyre tartott, sőt, talán még fokozódott is és ellenállhatatlan
erővel húzta Gabit felfelé a széles, szürke kőlépcsőkön, amelyeket az ő léptei is
segítettek gömbölyűre koptatni. A lépcsőfokokat szemét borította. Gótbetűs
cigarettadobozok, szalmaszálak, véres vattacsomók, üres üvegek hevertek
szanaszét.
Az első emelet folyosóját elborították a szétszórt füzetlapok, amelyeken
nagy, sáros csizmák nyomai éktelenkedtek. A szürke falra valaki
korombamártott ujjal görbe horogkereszteket rajzolt. Az osztályokból csípős
trágyaszag és lóverejték illata áradt. A tavaszi szél felkapta ezeket a szagokat,
messzire röpítette az üvegnélküli ablakokon keresztül, szertehordozta a hírt,
hogy a németek istállónak használták az öreg iskola termeit.
A második C osztály ajtaja tárva-nyitva állt. Odabenn hegyin hátán hevertek
az egymásra halmozott iskolapadok. A padokba vájt lyukakból hiányzott a
tintatartó, a fekete tábla mellett nem volt ott a szivacs és a kréta s a szemléltető
falitáblák megszenesedett maradványai színültig megtöltötték a kályhát. Gabi
hosszan keresgélt s meglelte a maga padját, amelybe hetek munkájával véste be
— a sok ősrégi vésés fölé — a K. G. monogramot. Ujjai szeretettel simogatták,
becézték a betűket, amelyeket nem tudott elsöpörni a háború borzasztó vihara.
Odakinn bizonytalan léptek koppantak. Félelem szorította össze a szívét,
mert fékezhetetlen képzelőereje egy német táboricsendőrőrmestert varázsolt a
folyosóra. A csendőrőrmester idáig bujkált az iskola pincéjében. Most
felmerészkedett, mert észrevette Gabit. El van szánva, hogy ártalmatlanná teszi,
vagy akár meg is öli azt, aki az ő istállójából megint iskolát merészelt csinálni.
A léptek közeledtek. Menekülni késő lett volna s nem is volt hová.
Egymaga volt az egész kihalt iskolaépületben a vad német őrmesterrel...
Kiálthatna, talán meghallanák odalenn az utcán. Vagy elbújhatna a padok alatt.
De már egyikre sincs idő. A léptek az ajtó előtt koppannak. Torokköszörülés
hallatszik, így: kh, kh, hm, khm !
—Szervusz Klimkó — mondja egy cseppet sem őrmesteri hang.
Gabi lassan, húzódozva nézett az ajtó felé. Az ajtóban ott állt Róna, a
szemüveges Róna és zavartan pislogott. Balkezét a szívére szorította, mintha
takargatná a sárga csillagot, amelyet viselnie kellett.
—Barátom ! Nahát ! — kiáltotta Gabi. Odarohant hozzá s szorongatni
kezdte a kezét.
Róna arca felderült. Azt hitte, Klimkó öröme kizárólag a viszontlátásnak
szól s nem is sejtette, hogy annak a táboricsendőrőrmesternek is, aki nincs és
aki éppen ezért nem veheti el tőlük soha többé az iskolát, az osztályt, a padot,
amelybe a nevük kezdőbetűit faragták. Éppen ezért átkarolta Gabit, majd jól
hátbavágta és elugrott mellőle. No nézd, a szemüveges ! — gondolta magában
Gabi és utánavetette magát. Nagy lábdobogással rohangáltak az egymás
hegyén-hátán heverő padok közt, talpuk hónapok porát verte fel a padlóról.
Róna felmászott a padok tetejére. Gabi utána. Róna lemászott, Gabi utána
vetette magát. Utolérte, leteperte s a futástól kihevült, hahotazó arcba kiáltotta:
—Add meg magad !
Róna megadta magát és felkelt a földről. Gabi leporolta. A dobogó tövében
egy apró krétacsonkot fedeztek fel. Róna ujjongva felkapta s a szennyesszürke
táblára nagy betűkkel felírta:
ÉLJEN AZ ISKOLA
— Várj ! — mondta Gabi — én is írok valamit.
Megfordította a táblát s összecsapta a kezét.
— Odanézz ! — kiáltott Róna teljesen feleslegesen, hiszen odanézett. A
táblán Gereben tanító úr torzképe volt látható. Kissé elmosódott az idők
folyamán, hiszen kitudja, mily régen álldogált már ott a táblán, egyik kezében
nádpálcával, másik kezében valamivel, amit már nem lehetett felismerni, de
amiről mindketten tudták, hogy egy nagy darab arany, mert Gereben tanító úr
mindig azt mondta: »A tudás kincs.« Persze, Gereben tanító bácsinak a
valóságban éppoly kevéssé volt nádpálcája, mint nagy darab aranya, de hát azért
karikatúra a karikatúra ... Ugyebár. Elmerülve nézték a torzképet s csodálatos
módon egyikük sem nevetett. Az iskola jutott az eszükbe, a sok emlék
zümmögve rajzott körülöttük. — Te, emlékszel? — kérdezte Gabi — amikor ...
Szavába az iskolacsengő hangja hasított bele. Mindketten megrezzentek s
önkéntelen mozdulattal sarkonfordultak, hogy a helyükre siessenek, hiszen
rögtön be fog lépni Gereben tanító úr … Sarkonfordultak s meglátták a feldúlt
osztályt, a szemetes padlót, a halomba rakott padokat. És a csengő még mindig
rikoltozott.
Kifutottak az ajtón, végigvágtattak a visszhangos folyosón, ledübörögtek a
szennyes lépcsőn s a földszinten megpillantották András bácsit.
—Kezicsókolom ! — kiáltották örömmel.
András bácsi rájuk pillantott, ősz bajszát kétfelé sodorta, kemény
egyensapkáját feltolta a homlokáról a fejebúbjára s kezetnyújtott.
—Szervusztok nebulók. Hát hiányzik már az iskola ? Mi ? Hiányzik ?
Ugye ? No, majd hétfőn ...
A csengő elhallgatott.
— Eszi a fene — dörmögte András bácsi —, megbolondult még a csengő
is. De azér csak gyertek el hétfőn. Majd addig szerzek egy jó nagy kolompot. Jó
lesz ? He ?
Mondták, hogy a kolomp is nagyon jó lesz.
András bácsi elballagott. Léptei elhaltak valahol a második emeleten.
Akkor ők is elindultak. Az utcán megálltak még egy percre, visszanéztek az
iskolára, azután jól hátbaverték egymást és nekiiramodtak.
Gabi otthon elővette a könyveit, füzeteit s rakosgatta, rendezgette őket.
Pergette a lapokat s közben az iskolát látta maga előtt, a suhogó lapok közül
istállószag csapott az orrába. Közben odakünn többször felhangzott a hívogató
füttyjel, de nem mozdult könyvei mellől. Később mégis felpattant és elfutott a
titkos helyiséghez, hogy megnézze: hátha valamilyen csodálatos csoda folytán
odavarázsolódott a mész meg a homok. De nem varázsolódott oda semmi. A kis
ház ajtaját némán őrizte a kitűnő lakat, a falakon tátongtak az ágyúgolyó ütötte
sebek, sehol semmi nyoma a csodának.
Az elnök hazabaktatott. A sejtegyesület indulóját dúdolgatta magában
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak; felépítik
Az egész világot.
Amint dúdolgatott, elébe állt a kis ház és szemrehányóan tekintett reá. Az
egész világot igen ! — mondta ez a szemrehányó tekintet — de engem bezzeg
nem ! Engem nem építenek fel a fiúk, se a lányok, mert nem tudnak meszet
szerezni. Szép kis világépítők, mondhatom ! Gabi szégyenkezve elfordította a
fejét, de a kis ház megint csak elébe állt.
Otthon ismét a könyveihez menekült. A tanulás egy időre elterelte figyelmét
súlyos gondjairól. De hamarosan megakadt a szeme azon a bizonyos
számtanpéldán, hogy »ha egy munkás tíz nap alatt épít fel egy házat...«
Belemélyedt a számtanpéldába, abban reménykedett, hogy a tíz munkás közül
egy megelevenedik, kilép a könyv lapjairól és közli vele, hogy a mész kilója
vagy mázsája ennyi s ennyi pengő és itt meg itt kapható, bármilyen
mennyiségben. De hiába meredt a lapokra, mindenről megfeledkezve, a
könyvből senki sem lépett ki. Ellenben egy kéz nehezedett a vállára, mégpedig
pontosan olyan kéz, amilyet az előbb elképzelt magának. Vagyis egy kemény,
munkától kérges, erős, csontos kéz, amelynek körmei letöredeztek. Gabi
megragadta a vállára nehezedő kezet, amely kemény fogásával, erős ujjaival
segítséget ígért. S megszólalt mögötte apu:
—Valami baj van, Gabi ?
—Kezicsókolom, apu, nincs semmi baj ... Miért gondolod ?
—Csak azért, mert már vagy tíz perce állok itt mögötted és egyet sem
lapoztál. Folyton csak ugyanazt az egy oldalt bámulod.
—Mert ez egy nagyon nehéz számtanpélda — magyarázta Gabi. — Arról
van benne szó, hogy egy munkás hogyan szerez tíz nap alatt két mázsa meszet...
—Mutasd csak — mondta apu és elvette a könyvet. Hosszan nézte a
számtanpéldát s csodálkozva felkiáltott:
—De hiszen itt nincs szó semmiféle mészről!
Gabi elvörösödött, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Zavarában ötölni-
hatolni kezdett, végül kinyögte, hogy tulajdonképpen nem is a számtanpéldáról
van szó, hanem arról, hogy életbevágóan fontos ügyben lenne szükségük a
mészre. A számtanpéldát is azért bámulta, mert a mészen törte a fejét.
—Mész ? És mire kellene neked az a mész ? — kérdezte apu.
Most aztán felelni kellett, akárcsak az iskolában. Ha nem felel jól, akkor
megbukik, igaz, nem számtanból, hanem újjáépítésből. Míg habozott, míg a
helyes feleleten töprengett, felötlött előtte az iskola képe. S máris támadt egy
mentőötlete. Igaz, a mentőötlet füllentésnek is beillett volna, de Gabi azt
gondolta, hogy a füllentés még nem hazugság és egy egészen kicsi hazugság is
jobb, mint az elemelés, illetve pontosabban: a lopás ! Pedig Varga Pista még
arra is hajlandó lett volna a mész érdekében. Akkor már inkább a füllentés. A
végén majd úgyis elmond mindent, de most nem mondhat, mert akkor oda lenne
a nagy, a világraszóló meglepetés. Egy pillanatnyi habozás után tehát
szemrebbenés nélkül kivágta:
—Tetszik tudni, apu, hétfőn kezdődik a tanítás. Egy kicsit újjá kell
építeni az iskolát, ahhoz kellene.
Nagyot nyelt, annak jeléül, hogy túlesett ezen a füllentésen is. De szinte
 elállt a lélegzete, amikor apu így válaszolt:
— Hát ez komoly dolog. Holnap majd megpróbálok szerezni neked.
Alig tudta kinyögni a halk »köszönöm«-öt, annyira megrémült. Hiszen ő csak
úgy mondta az iskolát. Apu pedig esetleg már holnap elmegy és megkérdezi,
hogy mennyi mész kellene és milyen célra, meg ilyesmit. És akkor azonnal
kiderül a füllentés. Éppen ezért tettetett könnyedséggel tiltakozott.
—Ó, nem olyan nagyon fontos. Elvégre azért az iskola nem is olyan
borzasztó romos, azért egészen jól lehet benne tanulni, nem érdemes ...
—Nem úgy van ! — vágta el a vitát határozott hangon apu. — Az iskola
éppen olyan fontos, mint a gyár. Ha a gyárat újjáépítjük, akkor az iskolát is újjá
kell építeni. Holnap gyere be velem a gyárba, majd meglátjuk, mit lehet tenni.
—Kösz . . . köszönöm — nyögte Gabi és megállapította, hogy a szíve még
akkor sem dobogott ilyen rettenetesen, amikor a Schlampeter észrevette, hogy a
Duci nem fiú, hanem lány.
Ezzel a dörömbölő szívdobogással a mellében feküdt le. Azt álmodta, hogy
dagadtan vigyorgó, kövér mészhegyek telepednek a mellére, vastag ujjaikkal
fenyegetik és szemét-száját megtömik valami fojtogató porral.Elszántan küzdött
a mellére nehezedő gonosz súlyok ellen, de nem jött ki hang a torkán, mert az
tele volt porral. Mészporral. Végül hatalmas erőfeszítéssel sikerült magáról
lehengerítenie a hegyeket. Azok nagy, tompa puffanással hullottak a padlóra s
ott azonnal átalakultak egy tollas dunnává. Anyu felriadt a puffanásra, felkelt az
ágyból, visszatette a dunnát s betakargatta a nyugtalanul alvó gyereket.
Az elnök fáradtan és szorongva ébredt. Magára kapta a ruháját s induláskor
úgy szorította meg apu feléje nyújtott kezét, mintha össze akarná roppantani. De
a szorítás meg se kottyant apu hatalmas kezének. Gabi szaporán lépegetett apu
mellett s az utcán egyszer csak ismerős kép tárult elébe. A márciusi korareggel
könnyed, áttetsző párával vonta be az utcát, amelyen sötét, tömör árnyékok
siettek, mind egy irányba. A nap sugarai átszakították a könnyű párát,
felgöngyölgették, mint egy színházi függönyt és akkor kitűnt, hogy a sok sötét
árnyékalak csupa ismerős: munkások a gyárból, apu gyárából. A
munkábamenők vidám dörmögéssel köszöntötték egymást meg aput és ballagtak
tovább, mint egy megállíthatatlan, legyőzhetetlen menet. Többen
megsimogatták Gabi fejét és megkérdezték, ki ez a derék fiatalember? Mások
barátságosan integettek és örömmel kiáltották: Szervusz Gabi! Az öreg gyalus is
felbukkant mellettük. Meglátta Gabit és hátbaveregette:
—Szervusz, kis szaki, munkába, munkába?
Gabi hálásan mosolygott az öreg gyalusra. Barátságos kézlegyintését érezve,
egyszerre úgy tűnt, mintha maga is komoly, igazi munkás lenne, lakatos vagy
asztalos, gyalus vagy hegesztő, aki azért igyekszik kora reggel a gyárba, hogy
ott egész nap üsse a vasat, gyalulja a fát, reszelje az öntvényt, mint mindazok,
akik mellette, előtte, mögötte mentek az egyre ragyogóbb reggeli napsütésben.
A gyár bátor és ismerős zajai is barátságosan köszöntötték. A bélyegző órák
már ismét ketyegtek s egyenest az ő kedvéért csilingeltek olyan kedvesen, a
gyárkürt az ő kedvéért búgott fel komolykodó hangon, a motorok az ő kedvéért
lendültek surrogó, sebes körforgásba s a gépek zengő, ütemes zaja is így
zakatolt:
—Ga-bi, ga-bi, ga-bi, ga-bi...
Szorongó érzésének utolsó árnyalata is ellebbent a szívéről. Otthonosan
elhelyezkedett a padon, amikor apu leültette őt a gyári irodaépület folyosóján s
jómaga eltűnt egy ajtó mögött. Odabentről szóbeszéd zaja szűrődött a folyosóra.
Gabi többször is hallotta ezt a szót: mész ! Majd valaki felkiáltott odabent:
—... viszont segített megmenteni a gyárat !
Az nagyon szép lehet — gondolta magában — csudálatosan gyönyörű, ha
valaki segít megmenteni egy ilyen nagyszerű gyárat. Ha egyszer én is tehetnék
ilyesmit !
Az ajtó végre kinyílt. Apu kilépett s vitte Gabit a gyárudvarra. Befordultak a
műhelysorok között nyíló gyári utcába, amelyen széles tolópad csattogott végig.
Olyan volt ez a tolópad, mintha az utca burkolatának egy darabja megindult
volna, hátán egy féligkész vasúti vagonnal. Az egyik műhely falát éppen
javították. Halomban állt ott mindenféle, remeknél remekebb építőanyag. Apu
megállt az egyik építőmunkás mögött s papírlapot nyújtott feléje:
—Tessék, szakikám, ennek a fiatalembernek ötven kiló mész jár.
Az építőmunkás meg sem fordult, dolgozott tovább a vakolókanállal s úgy
mondta:
—Nagy kincs ez ma, Klimkó szaki, nem szabad csak úgy elajándékozgatni.
—Iskolára kell — mondta apu — és elárulhatom, hogy ez a fiatalember
segített megmenteni a gyárat a nyilasoktól meg a hitleristáktól. Megérdemli. Az
ő kutyája szállította be hozzánk a röpiratokat ...
Az építőmunkás hirtelen megfordult s Gabira nézett.
—Hiszen ez Gabi! — rikkantotta örömmel.
—Nini, Simoncsics bácsi! — kiáltotta ragyogó arccal Gabi.
Csakugyan ő volt az, Simoncsics Bernát, langaléta termetével, nagy
bajuszával, ravaszkásan hunyorgó vidám szemével. Lelépett az állványról s
kezelt Gabival.
—Ejnye, kis szakikám, úgy megemberesedtél, hogy alig ismerlek meg.
Persze, hogy megkapod azt a kis meszet. Hadd tanuljál majd sok szépet meg
okosat abban az iskolában. Aztán hová is vigyük?
—Izé ... ne tessék ... nem kell... sehova ... majd mi elvisszük — hebegte
Gabi.
—Ugyan már — intette le Simoncsics bácsi —, nehéz lesz az nektek.
Nekünk meg semmi. Várj egy percet, rögtön elintézem.
Apu elbúcsúzott. Gabi ottmaradt és figyelte Simoncsics bácsit, akinek keze
nyomán tégláról téglára növekedett, magasodott a fal. Simoncsics bácsi rá-
rápillantott munka közben s barátságosan kérdezgette: mikor kezdődik a tanítás,
hányadikba jár, milyen tanuló, melyik tantárgyat szereti a legjobban, mi akar
lenni, ha megnő, meg efféléket. Gabi szórakozottan, de illedelmesen felelgetett.
Aki ismeri, láthatta volna rajta, hogy fúrja valami az oldalát. Végre hosszas
habozás után megkockáztatta a kérdést:
—Tessék megmondani, Simoncsics bácsi, hogyan kell csinálni a maltert
vagy habarcsot, vagy minek nevezik?
—Hát az minek neked?
—Tetszik tudni, az iskolaépítés.
— Persze, persze, az iskolaépítés — bólogatott Simoncsics bácsi. — Hát az
úgy megyen, hogy a mészbe homokot keversz, egészen addig, amíg éppen jó,
azután megvan. Nem nagy művészet, csak érteni kell hozzá. Hej, Tóth szaki.
Tóth szaki!
Az utolsó szavak már nem Gabinak szóltak, hanem egy másik malteros
zubbonyú munkásnak, aki az épület túlsó sarkán bukkant fel. Tóth szaki
odament és Simoncsics bácsi megkérte, hogy vegye át egy kisidőre a munkáját,
mert ő elfuvarozza azt a kis meszet ennek a derék gyereknek — mármint

Gabinak —, aki az iskoláját szeretné újjáépíteni, hogy minél többet

tanulhasson. Tóth szaki kerített egy mészhordó ládát, azt telerakta szép,
hófehér mésszel, amely szinte szikrát vetett, amikor a lapátját belevágta.
Villogott s úgy remegett, mint a tejszínhab. Amikor ezzel is megvolt, felrakta a
ládát egy kiskocsira.
—Elég lesz? — kérdezte.
Gabi igyekezett rendkívül szakértő tekintettel méregetni a meszet, mert
nem volt bátorsága bevallani, hogy fogalma sincs róla, mennyi a sok, mennyi a
kevés és mennyi az elég. Tóth szaki félreértette a hallgatását, odacsapott még
vagy két lapát meszet a hegyibe s a kiskocsira rakott még egy zsák cementet is.
—Hátha szükség lesz rá — mondta. Azután átvette a vakolókanalat
 Simoncsics bácsitól s fellépett az állványra. Simoncsics bácsi megragadta a
kiskocsi rúdját, ő húzta, Gabi tolta a kiskocsit s közben mindig szólt: most
jobbra, most balra, most egyenesen, most megint balra. A távolban már feltűnt
a titkos helyiség s Gabi egyre jobban szepegett, mert a kis ház egy cseppet sem
hasonlított semmiféle iskolára. Simoncsics bácsi csóválta is a fejét s a titkos
helyiség felé bökve megkérdezte:
—Ez lenne az az iskola?
Gabi sietve elmagyarázta Simoncsics bácsinak, hogy ez nem az iskola, ez
csak a raktára, itt gyűjtik össze az anyagokat, az iskola ott van a szomszédban,
de tulajdonképpen nem is igazi iskola, innen nem is látszik jól és erről nem lehet
odamenni, mert egy mély árok van keresztben, mindenki beleesik. Valahogyan,
nagynehezen kivágta magát, akkor meg nem volt meszesgödör, mert arról Varga
Pista megfeledkezett. Szerencsére Simoncsics bácsi meglátta a kis ház mellett a
bombatölcsért, nem túlságosan nagyot, éppen akkorát, ami a kisházhoz illett.
Nem sokat gondolkodott, vette a lapátot, kiegyengette a gödör oldalát. A
kovácsműhely mellett felfedezett néhány szál rossz deszkát s addig
mesterkedett, amíg takaros kis meszesgödröt ütött össze, éppen a kis házhoz
illőt. Belapátolta a gödörbe a meszet, lerakta a titkos helyiségben a zsák
cementet s azt mondta:
—Én is szerettem volna iskolába járni, tanulni. Nekem nem sikerült,
hát legalább ti tanuljatok.
Kezet rázott Gabival, megbillentette a sapkáját, megragadta a kiskocsi rúdját
s elkocogott.
Most már volt tégla is meg mész is, sőt még cement is.
Gabi kezdte kissé derűsebb színben látni a titkos helyiség jövőjét. Persze, jó
lett volna egy kis dunahomok, meg néhány cserép is, de hát nem megy minden
egyszerre. Elhatározta, hogy bejelenti a nagy eseményt a sejtegyesületnek. Még
egy utolsó pillantást vetett a nagy kincsre, a hófehér mészre, azután hazaindult.
Alig fordult ki a telekről a Röppentyű utcára, amikor egy ismerős kis alakot
látott közeledni. Az ismerős kis alak távolról határozottan hasonlított Gyurikára
és minél inkább közeledett, annál határozottabban hasonlított. Különös
ismertetőjelként a piros homokozóvödrét is magával cipelte, hogy ne lehessen
összetéveszteni senki mással. A feltűnő csak az volt, hogy nagyon nehéznek
látszott az a piros homokozóvödör, legalábbis a közeledő Gyurika majd
megszakadt a cipekedésben.
—Majd a gyerekek — mondta Gyurika, amikor Gabihoz ért. Letette a
vödröt, hogy egy kicsit kifújja magát. Gabi belenézett a vödörbe s meglepődve
látta, hogy gyönyörű, aranysárga homok csillog benne.
—Hová viszed azt a homokot, Gyurika? — kérdezte izgatottan.
—A titkos helyiségbe — felelte Gyurika. — Mondtad, hogy homok kell, hát
hoztam.
—Nagyszerű gyerek vagy — dicsérte meg Gabi. — De ez a homok nem
nagyon lesz elég nekünk.
 —Akkor hozhatok még egy vödörrel — jelentette ki Gyurika.
—Köszönöm. És ha esetleg két vödör sem lesz elég?
— Ojjé ! — legyintett fölényesen Gyurika a mocskos kezében szorongatott
piros homokozólapáttal — van ám ott még nagyon sok. Hozhatok…
— Hol van? — kiáltotta Gabi.
— Titok, de megmondom neked. Hajolj le. Gabi lehajolt, Gyurika a fülébe
súgta:
— Hát nálunk. A mi udvarunkban.
— A légóhomok? Ugye a légóhomok?
— Az hát. Az udvaron.
—Éljen ! — kiáltotta Gabi. Gyurikát megragadta a hóna alatt s hiába
tiltakozott, kapálódzott, háromszor a levegőbe lendítette. Azután ismét letette a
földre s felszólította, hogy azonnal siessenek haza. De Gyurika, amint az
egy lelkiismeretes sejtegyesületi taghoz illik, addig nem volt hajlandó indulni,
amíg a homokot ki nem ürítette a vödörből a kis ház tövébe. Akkor azután
engedelmesen nyújtotta a kezét Gabinak s hazamentek.
Percek alatt munkába állt az egész sejtegyesület. A lakásokból előzőleg
boszorkányos gyorsasággal eltűnt néhány ócska vödör és lyukas fazék, majd
ezek a tárgyak, homokkal megtöltve, útnak indultak a sejtegyesület titkos
helyisége felé. Persze, nem a saját lábukon vándoroltak, hanem az egyesületi
tagok kezében. A titkos helyiség mellett takaros kis homokkupac keletkezett.
Visszatértek a második szállítmányért s buzgón töltötték a homokot a vödrökbe,
lábasokba. A hátuk mögött megállt Terebes úr és egy ideig kíváncsian szemlélte
a lázas munkát, azután kiáltozni kezdett:
— Házfelügyelő úr ! Házfelügyelő úr ! Lopják a homokot.
Varjas bácsi kinézett az ablakon.
—Hadd lopják, tisztelt Terebes úr. Gyerekek, hadd játszanak. Mire kell az a
homok?
—De nem úgy ám ! — kiáltozott Terebes úr — háború van. Az a homok
arra kell, hogy oltani tudjunk, ha tűz ütne ki.
—Nem üt ki tűz, sose féljen, tisztelt Terebes úr — nyugtatta meg Varjas
bácsi.
—Azt sose lehet előre tudni — ellenkezett Terebes úr — és különben is
mire kell ezeknek a kölyköknek a homok?
—Az már nem a maga dolga, hanem az övék — mondta Varjas bácsi és a
vitát azzal fejezte be, hogy visszahúzódott az ablakból.
Terebes úr erre úgy állt bosszút a gyerekeken, hogy felrúgta Gyurika piros
vödrét és elégedetten vigyorgott, amikor Gyurika szipogni kezdett. De
végeredményben semmit sem tehetett, hát morogva elment s ezután már
háborítatlanul folyt a homokszállítás a nagyházból a kisházba. Délig jókora
homokdomb nőtt, pontosan azon a helyen, ahol Gyurika az első kis vödör
homokot kiöntötte.
Délután megérkezett Varga Pista és még ő is egészen elégedetten bólogatott
amikor meglátta a homokot, a meszet és a cementet.
Gabi félrevonta Varga Pistát és hosszan tanácskozott vele. A sejtegyesület
oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, úgy szerették volna tudni, hogy miről
tanácskozik az elnök Varga Pistával. De nem tudta meg s a titkos tanácskozásról
talán sohasem tudódik ki semmi, ha Sefcsik néni nem küldi másnap reggel a
nagysefcsiket egy kis gyújtósért, és ha a főtitkár véletlenül nem a Szegedi út felé
indul, hogy a romok közül iminnen-amonnan, holmi heverő fadarabokat
szedegessen gyújtósnak. De a mamája elküldte a nagysefcsiket, de a főtitkár
éppen a Szegedi út felé indult. Haragtól, felháborodástól égő arccal érkezett
haza s egy szilánknyi gyújtóst nem hozott. Ellenben berontott Gabiékhoz és
elkeseredetten kiáltotta:
—Mégiscsak egy közönséges, aljas áruló !
—Kicsoda? — kérdezte kíváncsian Gabi.
—Hát a Varga Pista ! Közönséges áruló !
—Rémes — mondta Gabi, de egyáltalán nem látszott rajta sem harag, sem
megbotránkozás.
—Csak így mondod, hogy rémes? — tajtékozott a nagysefcsik — képzeld,
már megint a Terebes úrral láttam, összebújtak és sustorogtak, tárgyaltak,
engem észre se vettek, annyira elmerültek az árulásban. Mégiscsak össze kellett
volna verni. Ha nem először, akkor másodszor.
—Bizony ! — helyeselt Gabi és hunyorított.
A nagysefcsik rábámult és eltátotta a száját. Szólni akart, de valaki
megelőzte.
—Klimkó Gábor elnök urat keresem — mondta valaki.
Gabi faképnél hagyta a főtitkárt és kiszaladt a konyhába. Az ajtóban a
postás bácsi állt.
—Talán Klimkó Sándort keresi? — kérdezte anyu.
—Nem kérem, Klimkó Gábor elnököt — ismételte a postás.
—Az én vagyok — rontott neki Gabi.
—Igazán? Nagyon örvendek — mondta a postás bácsi és szalutált. Levelet
nyújtott át, megint szalutált és elment.
Gabi ott állt a konyhában, kezében a levéllel és csodálkozott. A címzést
bámulta, amely minden kétséget kizáró módon közölte, hogy a küldemény tek.
Klimkó Gábor ellnöknek szól, Budapesten. Pamut csaholva rontott ki a szobából
s a magasba ugorva igyekezett kikapni a levelet Gabi kezéből. Gabi még
egyszer megnézte a címzést, gyönyörködött benne, hiszen olyan szép volt, hogy
ő levelet kapott, igazi levelet, postán, bélyeggel és címzéssel, alig akarta elhinni,
hogy igaz. Azután arra gondolt, hogy valami tréfa lesz, becsapás, de végre
elhatározta magában, hogy akkor is nagyon szép dolog, ha csak tréfa. Pedig hát
nem volt az, mert a borítékon valódi címzés állt, a címzés fölött valódi bélyeg
virított, szabályos, valódi fekete körbélyegzővel, csakugyan, a vak is láthatta,
hogy ez valóságos levél. De ki küldhette? Vajon kicsoda? Megfordította a
borítékot s a hátlapon nagy ákombákom betűket pillantott meg:
 Feladó : Zsebő Mária, Abád.

A Mariska.Így hát megoldódott a titok, megfejtődött a rejtély, most már

semmi akadálya nem volt a levél felbontásának és elolvasásának. Óvatosan
felvágta a borítékot, amelyből egy kissé gyűrött irkalap került elő. De még
valami zörgött a borítékban, valami aprószemű, ismeretlen dolog.
—Tartsd a tenyeredet — mondta a nagysefcsiknek és a tenyerébe csorgatta
a valamit. A borítékból barnásszürke por pergett ki s akkor csodálkozva
egymásra néztek, mert ezt már csakugyan nem értették. A nagysefcsik úgy vélte,
hogy puskapor vagy valami más robbanóanyag, Terebes úr felrobbantására.
Gabi véleménye szerint valami varázspor lehet, csak a levegőbe kell szórni, a
szélbe hinteni és minden kívánságot teljesít. Találgatás helyett azonban
okosabbnak látszott elolvasni a levelet. A port visszatöltötték a borítékba, Gabi
szétnyitotta az összehajtogatott irkalapot s böngészni kezdték:
Kedves Gabi, kedves Doktor bácsi, kedves gyerekek, kedves többiek, kedves
selytegyesüllet.
Tudatom veletek hogy nagyon jó egésségbe vagyok és mindenkit sokszor
csókolok továbá kedves édesanyám is nagyon jó egéssségbe van és ő is
mindenkit sokszor csókol nagyon jól megyógyultt a doktorbácsi segicségével s
szerencsésen hazaértünk minnyájan idehelybe Abádra ahonnét Pestre
mentünk Tihozzátok amikor muszájtott. De ezt már meséltem nektek. És a
bodri is nagyon jó egésségbe van és ő is sokszor csókoltatna ha tunna
beszélni de nem tud mert ő egy kutya és őrizte a házat amíg mi elvoltunk
pesten. De híjába is őrzötte mert mindent elvittek ám a németek a házból is
meg még az egész faluból is, gondojjátok meg egy kismalac, egy kisbornyu,
egy kiscsibe nem-sok anyit nem hattak semmitsenem az égvilágon. De azér
nagyon jó ithon lenni mert ithon nem tévedek el és nem kell kérdeni hogy
mihol van meg minden és tulajdonkép nem is erről akartam nektek írni.
Biztos sok hibát teszek az Írásba de gondojjátok meg hogy minálunk még
nincs iskola mer az iskolából még a padokat is elvitték a németek és a
toronyból a harangot hát most nem tanulok és mindenféle butaságott írok de
tiazér nem nevetek ki engem mer tudjátok hogy ha lesz megint iskola akor
majd megtanulok jól.
De mostanság nem is tűnnék tanulni mert kedves édesapám nincs ithon
és édesanyámnak sokat kell ám segíteni mer nagy szerencse és öröm ért
minket mekkaptuk a fődet kinn a Horgoson ami egy lapos és ott nagyon jó
fekete fődek vannak és ott kaptuk mer jöttek pestről emberek piros szalaggal a
karjukon és aszondták a főd azé, aki megműveli hát a gróf az sohasenem
művelte de mi műveltük és mi is kaptunk mert ez most már törvény és ezt
azért irom meg hogy tuddd.
Most aztán van födünk de nincsen semmise más, ló hogy húzza az ekét
vagy ökör vagy tehén és nincs búza hogy vetni lehessen és nincs malac se
 meg liba de ezt már írtam, ugye? Deazért nagy szerű hogy főd az van mert
akárhogyan is de félszántjuk meg felássuk és mindenki igy fog csinálni mer
ott pesten nincs főd egy tenyér se csak aszfald meg aszfald meg kő és abba nem
terem semmi hát ha már kaptunk fődet akor legyen kenyér teremjen azoknak
is akik dolgoznak a gyárakban mint a te apukád meg a sefcsikéké meg akik
gyógyítnak mint Serbán doktorbácsi akit csókoltatok meg édesanyám is
tisztelteti sokszor és kiván minden jót.
Azért hát ne féljetek mer mi se félünk és látogassatok meg eccer hogy
lássátok milyen a mi falunk mer én már tudom milyen a pest és itt küldök
egy kis fődet is a mi fődünkből hogy lássátok hogy igazánból van és hogy
lássátok milyen az a főd amiben búza terem benne meg kukorica meg
másminden és tegyétek el mert én is eltettem egy kis darab kőt amit az egyik
házból ami összedőlt elhoztam emlékbe és mondjátok meg a gazdájának hogy
énnálam van a kis kő ne keresse. Jó lenne ha eljönnétek és adigis ölelek
csókolok és ahogy mindig mondtuk: majd a gyerekek
szerető szívvel Mariska
Gabinak nagyon tetszett a levél. A nagysefcsiknek is nagyon tetszett. A
sejtegyesületnek is. Azonnal elhatározták, hogy válaszolnak Mariskának. De hát
a titkos helyiségben volt már tégla, volt már mész, volt már cement, volt már
homok, de nem volt tinta, nem volt toll, nem volt papír. Kénytelenek voltak
elhalasztani a levélírást másnapra. Azonban Mariska hiába várta — pedig
bizonyosan várta — a sejtegyesület válaszát, az bizony nem érkezett meg. Nem
is érkezhetett, mert a sejtegyesület másnapra megfeledkezett a levélírásról. Nem
csoda, hiszen annyi gond és munka szakadt a nyakukba, hogy ki se látszottak
alóla. Nagyon kellett igyekezniök mindennel, mert aggasztóan közeledett az
iskolakezdés napja s addig rengeteg mindent kellett elintézniök.
De volt is látszatja a nagy munkának.
Az első látszatja az volt, hogy nyakig, sőt még azon is túl belepte őket a
téglapor, a mészpor meg a homok. A reggel gondosan kitisztított, kifényesített
cipők este porlepetten, mészfoltosan topogtak hazafelé. Szipó kioldozódott
cipőzsinórja rendszerint úgy tekergett utána, mint egy kicsi, de nagyon mérges
fekete kígyó. Az ikrek hajából, amikor odahaza kioldották a szalagjukat, csak
úgy pergett a homok. A nagysefcsik csak zsebredugott kézzel tudott járni, mert a
nadrágjáról a sok hajladozásban lepattogtak az összes gombok és nadrágtartója
teljesen értelmetlenül, feleslegesen és dologtalanul, fityegett a kabátja alatt.
Duci körme alatt esténkint fekete félholdacska bizonyította, hogy nem töltötte
tétlenül a napot. Gabi irkájában és számtankönyvében sötétszürke ujjnyomok
díszítették a lapokat s egy vegyvizsgálat könnyűszerrel megállapíthatta volna,
hogy ezek az ujjnyomok nem vajas, nem zsíros, nem lekváros, hanem
mészporos ujjaktól származnak.
Felületes szemlélő azt hihette volna, hogy még Terebes úr is megemberelte
magát és kiveszi részét az általános és titkos munkából. Ugyanis Terebes úr egy
este porlepetten, halálosan elcsigázva vánszorgott haza. Magasszárú, fűzős
vadászcsizmája csupa por volt, ruhája gyűrött és piszkos, arcára fekete csíkokat
mázolt a lecsorgó verejték s tollal és mindenféle apró vacakokkal díszített zöld
pörgekalapját, amely máskor oly hetykén ült a fejebúbján, most teljesen
összegyűrve hozta a kezében. Így festett.
Látszólag senki sem törődött vele, de az igazság az, hogy Gabiék ablakából
legalább száz szempár figyelte, amint végigvánszorgott a folyosón. Lehet, hogy
a száz szempár nem volt kerek száz, csak kerek tíz, esetleg csak kerek nyolc, de
mindenesetre nagyon sok és nagyon kerek volt és mindegyik ragyogva bámulta
Terebes urat.
A lázas munka második látszatja az volt, hogy egy délben a nagysefcsik
világbajnoki iramban rohant be a kapun, felsüvített a lépcsőn és nyomtalanul
eltűnt a lakásukban. Néhány perc múlva egy hasas bácsi érkezett lihegve az
udvarra. Szakálla felháborodottan rezgett, a kalapját elvesztette valahol,
pedig teljesen kopasz volt és könnyen meghűlhetett volna, magasszárú cipőjét
viszont nem fűzte be s a cipők minden lépésnél tátogattak, mint az éhes csukák.
A bácsi megállt az udvar közepén, kidülledt szemekkel vizsgálgatta a csukott
lakásajtókat, majd kiabálni kezdett, hogy ez mégiscsak hallatlan, az ember
gyanútlanul ül otthon és ebédel és egyszer csak, se szó se beszéd, elkezdik
bontani a feje felett a tetőt. Leszedik a cserepeket és az ember arra riad fel, hogy
a fejére csorog az eső. De ő majd megmutatja az ilyen naplopóknak, csak
kerüljenek a keze közé, kitekeri a nyakukat.
A bácsi végigmondta és végiglihegte a szónoklatot. Amikor befejezte,
hasztalan nézett körül, részvétet vagy segítséget várva, egyáltalában senki sem
jelent meg az ajtókban, ablakokban, hogy helyeseljen neki; legkevésbé a cserép-

lopó, aki semmi hajlandóságot sem mutatott arra, hogy a keze közé kerüljön és
kitekertesse a nyakát. Csupán egyetlen élőlény mozdult meg az egész házban, az
is csak egy fehérszőrű, gömbölyded formájú kiskutya volt, névszerint Pamut.
Pamut odasomfordált a bácsihoz, megnézte, megszagolta a cipőit, azután teljes
közönnyel továbbment ő is, még csak a farkát sem lengette meg. A bácsi még
habozva állt egy kis ideig az udvaron, majd megfordult és némán kicsoszogott a
házból.
A további eredmények közé tartozik az is, hogy Dénes megszúrta az ujját
egy rozsdás szöggel, de azért nem történt semmi különösebb baj, mert Serbán
doktor egy-kettőre kimosta a sebet, bejódozta és még be is kötözte szépen,
úgyhogy a végén még Dénest irigyelte mindenki a fehérbe bugyolált
mutatóujjáért, amelynek remek jodoformszaga volt.
A még további eredmények közé tartozik, hogy a sejtegyesület nagyszerűen
érezte magát, úgy éltek, mint hal a vízben. Csak az anyukák, úgymint:
Anyu, Sefcsik néni, Komlós néni, Pintér néni, Kolba néni, Rezik néni csapták
össze kétségbeesetten a kezüket, amikor esténként megpillantották a
hazaérkezőket.
Azután egy reggel Gabi, Dénes, Szipó, a nagysefcsik, meg a középsősefcsik,
alaposan megmosdatva, patyolattiszta fülekkel, ragyogóra súrolt kezekkel,
pirosra dörzsölt nyakakkal elindultak. A hónuk alatt elrongyoltszélű
iskolakönyveket, gondosan újságpapírba csomagolt irkákat vittek.
Azután az is az eredmények közé tartozik, hogy aznap délben ledőlt a fal.
És néhány nap múlva mégiscsak végigment a postás Abádon, s szokott
délelőtti útja során betért Zsebőék kapuján s Zsebő Mariskát kereste. A postás
levelet vitt Mariskának, kék borítékban, amelyen ez a címzés volt olvasható:

ZSEBŐ MARISKA TAGNAK,

ABÁD
A boríték hátlapján pedig ez állt:

Feladó : a sejtegyesület, Bpest, Cserép utca 28.

A borítékban irkalapok voltak, az irkalapokon a következő levél:

Kedves Mariska tudd meg hogy itt semmifélle különösebb nem történt
miolta elutaztál ábádra csaktalán anyi hogy ledőtt a fal és terebes Ur ezen
Nagyon szomorkodott de persze az senem tudod hogy milyen fal volt az a
Fal mert nem tudod hát megmondgyuk a titkos Helyiség fala volt amit
raktunk és ledőltt. Azóta már megincsak felépíttettük és neked is Nagyon
tetcene ha látnád mert nagyon szép csak egykicsit ferde és pontosan minta
lezuhanna de nem zuhann
amikor elutaztál mi rögtön szereztünk téglát meg mészt meg cementet
meg homokt de a homok miatt a terebes Ur kiabállt mert az udvarból vittük
el és nagyon félt hogy kigyullad a ház és akkor nem talál homokt, a
tűzoltáshoz. Mi mindgyár úgy gondoltuk hogy eztt a terebes uratt. Valami
baj éri a kiabálás miatt mert ez így szok lenni és így is lett ahogy szok.
Halgasd csak megg. A Terebes Ur másnap a vargapistával csak ugy sugott-
zugott összebújtak az utcasarkon és ugy titkolóztak képzeld csak igy kel
csallódni az embernek pedig azt hittük ez a vargapista meg bánta bűneit és
nem árulkodd többé a Terebes Urnák de hát árulkodt. Mindenki nagyon
haragudott rálya és talán még meg is verték volna ha elkapják de nem
kapták el pedig mindenki kijelntete hogy örök Harag és minden más egyéb
És a beszélgetés utánn az elnök látta hogy a terebes Ur reggel elindul
hazulról fűzős csizmába meg pörgő kalapba és akkor valamejik kíváncsi
gyerek leskelődött utánna pedighát tudgyuk hogy a leskelődés nagyon rutt
dolog de mégis ! és az a leselkedő valaki látta hogy a terebes Ur felül egy
villanyosra és kimegy a végállomási megállóig és akkorott leszáll és gyalog
megy továb mert a végállomásontul nem megy a villanyos. És a terebes Ur
sokkal továbbment mint a végállomási megálló de csak azért mert ő nem
villanyos és nagyon messzire kellett menni szegénnek mert valami rossz
köjök azt mondta neki hogy arrafele talájja a selytegyesületet és ot Valami
Nagy Disznóság Készül pedig ez nem is volt igaz vagyis hazugság volt ami
szintén nagyon rutt dolog. Az a valaki aki megfigyelte hogy hová megy a
terebes Ur akarta is mindgyárt mondani hogy ne menjen de nem tutta
utolérni és a terebes Ur megállt egy hejen ahol se fa nem volt se semmi
csakcsupán por meg piszok és szemét és ugy állt ott mintha mondta volna
neki Valaki és tényleg. De híjába állt ott mert egyáltalánban semmisenem
történt és dél lett és délután lett és akkor a terebes Ur egyszercsak
megértette hogy az a Valami Nagy Disznóság semmimás mint hogy őtet
becsapták és hiába váraták itt a nagy porba meg piszokba. És akkor
hazament de majdnem bajlett mert a villanyosvégállomási megálló előtt a
pamut elugatta magát és a terebes Ur majdnem meglátta a valakit, aki utána
lesett. Ezért azután Nagyon poros meg mérges voltt amikor hazament és alig
várta hogy megadja a kölcsönkenyért ami visszajár de mi oljan csöndesek
volttunk mint a kisegér és elfelejtettem mondani hogy képzeld a vargapista
volt az aki a Terebes Urnák mondta hogy Valami Nagy Disznóság Készül és
senkise tuggya egyáltalán hogy hogyan jutott az eszébe még én se pedig én
mondttam neki az egészt. És mostmár egyáltalán senkise akarja megverni a
vargapistát sőtt ellenkezőleg annyira szeretik hogy megengedték neki hogy
szerezzen cserépt meg vödört meg ijesmit a titkos hejiség felépítéséhez és
szerzett. Lett is mindenünk úgyhogy nagyon lyó volt és megkezdtük az
ujáépítést vagyis betömtük a lyukat ami a kisházon voltt oldalt egészen
majdnem a tetőig.
Most elmondom Neked hogy hogy csináltuk hátha Te is akarsz ott
ábádon épitni egy ojan titkos hejiséget hát tudd. Igaz ugyan hogy te kislány
vagy és abádon nincs selytegyesület se de azért nem is ojan nehéz dolog
csak a Terebes Úrral van néha baj.
Hát először is. Szerezni kell egyházat amit ujáépitünk, ez megvolt, te is
láttad. Asztán szerezni kell tégláit ez is voltt mindenfelé az utcán. Asztán
szerezni kell mésztt akkor még szereztünk vödört meg két ládát meg egy
nagy deszkát mert ez mind kel és a két ládára rátettük a nagy deszkát és a
nagy deszkára rátettük a vödört tele ojan habarcsal amit majternek hivnak
és a vargapista keverte hogy lyó legyen és a deszkára a vödör mellé felállt
az elnök vagyis én és a a láda mellett ott álltt a főtitkár vagyis a nagysefcsik
és odaatta nekem vagyis az elnöknek a téglát és én elvettem és bekentem
habarcsal egy kicsit amit vargapista kevert egészen úgy mint amikor a
zsíroskenyeret zsírral kenik és akkor rátettem a falra ott ahol lyukas volt és
akkor mindgyár sokkal kisebb lett a lyuk de azért még mindig maradt elég a
nagysefcsiknek aki főtitkár és aki: szintén épitni akart és aztmondta hogy ő
jobban tudja. Pedig őmiatta lett görbe a fal amit a Terebes Ur ledöntött. És
nemlett volna semmi baj, de dénes is épitni akart és a középső és a kissefcsik
is mer ő öccse a főtitkárnak és ez még mind nem lett volna baj de gyurika is
épitni akart mert ő szerzett homokt és nem akartuk engedni de azt mondta
hogy akkor megmongya otthon és elárul hát inkább engedtük és akkor
felmászott de nem birta el a téglát és megbotlott és leesett.
De. Ez még mindig nem lett volna baj hanem belekapaszkodott a
vödörbe és azt is lerántotta és a vödör a fejére esett és amikor kihúztuk a
vödör alól hát pont olján volt mint egy nagy tégla vagyis csupa habarcs ami
majter és mindgyár őt is be lehetett volna épitni a falba, hogy kisebb legyen
a lyuk. És ez már Baj volt. gyurikdt letisztítottuk desajnos a habarcs az
ingibe is befojt és ott megszáradt és kemény lett és nem tudott mozogni és
gyurika ettől úgy járt mintha kardt nyelt volna és a papája este vésővel meg
kalapáccsal mosdatta meg a habarcstól.
De azér a fal nagyon szép voltt majdnemhogy a tetőig éri de nem
érhetett először is azért mert még nem építettük ojan magasra másodszor is
azért mert ott véletlen nem is voltt tető. És sokkal szebb volt mint a többi
falakk mer szépen látcottak a téglák is de vargapista aki meg nézte azt
mondta hogy he kell pucolni a falat vagyis be kell kenyni hogy ne látcanak
mert az ugy szép. De gyurika akkor már nagyon kemény voltt a habarcstól és
még ülni sem tudott hát nem kentük be a falt hanem hazamentünk hogy
holnapra is maradjon valami munka.
És képzeld milyen szerencse hogy nem kentük be mert reggel amikor
megnéztük hát láttuk hogy nincs fal mind ledőlt, be a titkos hejiségbe ott
hevertek a téglák, vargapista mondta hogy ez azért van mer kicsit ferde volt
a fal de ez tévedés volt mert a nagysefcsiknek aki főtitkár eszébe jutott hogy
a fal kifelé voltt ferde hát nem dűlhetett befelé csak ha dültötték s
kinyomoztuk hogy ez nem voltt senkimás mint a terebes Ur és ezért ismeretlen
egyének még aznap névtelen levélt irtok neki hogy vigyáz magadra hakedves
az élted te ! fekete kézz és mi újból épitni kezdtük a falt. Desajnos másnap
hétfő volt és kora reggel elmentünk iskolába de persze a pockok
otthonmaradtak és nem voltt semmi más dolguk csakhogy a titkos hejiségre
vigyázzanak a Terebes Ur ellen.
De az iskolába nagyon szép volt és nagyon jó volt és nagyon örültem hogy
járhatok mer már nagycerüen megtanultam a hejsesirást és biztosan mindig
kitűnőt kapok majd mert a gereben tanitóur azt mondta hogy mi mind nagyon
sokat tanultunk amig nem volt iskola és senkisenem tudta biztosan hogy ezt mire
érti de én tudtam.
És első nap nem tanultunk csak beszélgettünk és gereben tanitóbácsi
mindenkit megkérdezett hogy holvolt és micsinált az alatt a hosszú idő alatt és
mi mind meséltünk és elmondtuk és ilyen voltt az első nap az iskolába.
Délután pedig építettünk és a nagysefcsik kitalált valamit nem is tudom meg
e írhatom e mert ez hivatali titoktartás és azt találta ki hogy a fal elé amit építünk
egy Mély árkot ástunk és azt betakartuk mindenféle vacakkal hogy aki odamegy
az ne vegye észre és essen bele és ha reggel odamegyünk akkor ottaláljuk a
fenekin. De valami tévedés történt, mert az árok nem volt elég méj másnap
megnéztük hát még a gyurika se nem fért volna bele de a vacakokon látcott hogy
valaki belelépett és a Terebes Ur nagyon sántított és a bokálya megdagadt neki
szegénynek.
Eztt akartam elmondani és remélem hogyteisjólérzed magadat de most már
abbahagyom mert el kell menni egy gerendát szerezni a tetőhöz, amibe belefolyik
az eső hát szerbusz
Gabi, az elnök és az egész selytegyesület

XVI. FEJEZET
A KIS HÁZ NAGY TITKA
A telken heverő roncsok, ócskavasrakások, törmelékhalmok körül lassan,
óvatosan kiütközött valami sápadtzöld szín. A füvek eleinte kíváncsian, de
mégis félénken dugták ki hegyes zöld sapkácskájukat a földből s
körülkémleltek, hogy milyen odakünn, odafönn a helyzet. Szinte látszott rajtuk,
hogy készek bármelyik pillanatban visszahúzódni a földbe s még egy időre jó
mélyen elrejtőzni. De azután látták, hogy köröskörül béke és nyugalom honol,
látták, hogy a fekete füst, amely az ég felé száll, nem az égő város lángban álló
házainak, hanem a szorgalmas gyárkéménynek füstje, hallották, hogy a távoli
tompa dübörgés nem ágyúmoraj, hanem a zakatoló gyárak gépeinek ütemes
dübörgése, a delente megszólaló vijjogó jeladás, nem a légvédelmi szirénák,
hanem a gyárkürtök hangja. Akkor úgy vélték, hogy elérkezett az ő idejük is.
Felemelték zöld sapkájukat, a magasba nyújtózkodtak és megpillantották a fát,
amely a telek közepén tárta ki görcsös karjait.
A fa tövében egy szétroncsolt tank maradványai hevertek. A
vasalkatrészeket feketére, kormosra pörkölte a láng, az acéllemezek és
vaspántok megolvadtak és elgörbültek az emésztő hőségben s a kiégett,
szétroncsolt tank most kormosan, hidegen és közönyösen hevert a tavaszt
köszöntő földön. Az égő tank lángjai — ki tudja, hány hónapja ennek ! —
elérték a fát is, átölelték és felkúsztak a törzsén, fel, egészen a legfelső ág
hegyéig. A fa egyik oldala teljesen elszenesedett. De a nyújtózkodó füvek
ámulva látták, hogy a másik oldala éledni kezd. Kérge pattog, ágkarjai
rugalmasan nyújtózkodnak s a gallyakon feszes és zömök kis rügyek
duzzadnak, amelyek már készülődnek kipattanni, szétbontani piciny, zöld
levéllegyezőiket a nedves, párás napfényben.
De nemcsak a füvek s levelek érezték meg a győzedelmes tavasz örömét.
Erről csiripeltek a verebek is, amelyek reggelente kiabálva fürödtek a porban,
amikor Gabi iskolába baktatott. És érezték a felhők is, amelyek úgy duzzadtak a
langyos, éltető esőtől, mint a legelőről hazaballagó tehenek tőgye az édesen
csorduló tejtől.
Érezte a tavaszi diadalt Császárik Lajos kovácsműhelye is, amely kitárta
nyikorgó deszkaajtaját s odabenn a kormos sötétségben megszólalt a fújtató
recsegő hangja, felszisszent a tűz, mint a haragos macska s égőpiros tűzszemét
felnyitotta a tavaszi világra. Érezte a tavaszt az üllő, a nagykalapács, a
kézikalapács s a tűzifogó is. Olyan hangversenybe kezdtek, hogy a verebek
elhallgattak szégyenükben. Gabit ellenállhatatlanul vonzotta a kovácsműhely s
át-átszaladt, amikor csak tehette, hogy elgyönyörködjék a zajban, füstben,
kalapácstáncban. Jancsi úr, az öregsegéd valóságos dalokat ütögetett ki
kézikalapácsával a pengő üllőn, az izzó vason s Gabi sokszor könyörgött
Lacinak, az inasnak; hogy engedje egy kicsit fújtatni. Jancsi úr ilyenkor nevetett
s fehér fogai kivillantak kormos arcából, de Laci a világért sem engedte volna ki
a kezéből a fújtató kötelét, azt mondta: szakértelem kell ide, kisöcsém, nem
pocok kezébe való a munka. Ilyenkor Gabi szíve majd megszakadt a sóvárgástól
s arra gondolt, hogy a legcsodálatosabb tavasznak is megvannak a maga súlyos
bánatai.
És megérezte a tavaszi örömünnepet nagyanyó is. Télen mindig a derekát
fájlalta, térdszaggatásról panaszkodott és szemüveget tett az orrára, amikor
befűzte a tűbe a cérnát. Most napszám nem vette elő a szemüvegét, a derekát
kiegyenesítette — habár így sem volt sokkal magasabb Szipónál — és addig-
addig nézegette az udvaron villogó napfényt, amíg egy szép napon bejelentette,
hogy ő bizony hazamegy. A legfőbb ideje, hogy utána nézzen a kis háznak,
amely teljesen elhagyatva álldogál és bizonyára nagyon várja már őt.
Duci megrémült. Megkísérelte eltéríteni nagyanyót a szándékától.
Emlékeztette őt arra, hogy háború volt, a kis ház romokban hever s nagyanyó
szíve talán el se bírná viselni a szomorú látványt. De nagyanyó nem hagyta
magát. Olvasta az újságban, hogy Magyarország már teljesen szabad, kiűzték
földjéről az utolsó szál hitleristát is, a zöldingeseknek is örökre bealkonyult, ő
igenis nagyon boldog, nem fél semmitől és hazamegy a kis házba.
Duci lerohant az elnökhöz és kétségbeesve újságolta, hogy vége mindennek,
a nagyanyó el akar menni a kisházba és ha elmegy, akkor meglátja, hogy az nem
is kisház, hanem titkos helyiség és egyáltalában nem hever romokban, hanem ki
van írva rá bent a konyhában, hogy »ÚJÁÉPÍTJÜK«. Azonnal cselekedni kell,
mert a nagyanyó már a nagykendőjét keresi.
Itt bizony nem volt veszteni való idő. Gabi füttyjelzést adott, méghozzá
vészfüttyjelzést, háromszor egymásután s a poroló mellett nagysietve
összegyülekezett a sejtegyesület. Az elnök közölte velük a fenyegető veszélyt.
Abban mind megegyeztek, hogy a nagyanyónak nem szabad elmennie a titkos
helyiségbe, mert akkor minden kiderül. Igen ám, de nagyanyónak mégse lehet
megtiltani, hogy elmenjen a Röppentyű utcába, elvégre már elmúlt kilenc éves
és különben sem tagja a sejtegyesületnek. Olyan módszereket sem lehet
alkalmazni, mint teszem azt Schlampeter Teofil vagy Terebes úr ellen, mert
hiszen a nagyanyó nem ellenség. Tanakodás közben Gabi Milkához fordult és
megkérdezte tőle, hogy nem fáj-e a gyomra, nem érez-e valami borzasztó
görcsöt a hasában.
— Dehogy fáj a görcsöm — mondta Milka —, inkább nagyon is éhes
vagyok.
—Kár — mondta lehangoltan Gabi —, mert ha véletlenül mégis fájna és
mégis hasogatna a görcs, akkor ugye nagyon jajgatnál.
—Hű, de mennyire jajgatnék — helyeselt Milka.
— És nagyon rosszul éreznéd magadat és ágyba feküdnél és nagyanyó
ápolna és akkor nem menne a Röppentyű utcába, mert nem mozdulna az ágyad
mellől.
—Bizony, mert nagyanyó nagyon szeret engem — hencegett Milka. — Az
nagyon jó lenne, ha borzasztóan fájna a gyomrom és még görcsöm is lenne, de
mit csináljak, ha nem fáj.
— Hát fájjon — javasolta Gabi. — gyújtsd csak ki a nyelvedet. Milka
engedelmeskedett.
— Most mondd azt, hogy á-á.
Milka mondta. Gabi belenézett a torkába, majdnem úgy, mint Serbán doktor
szokott s hümmögve csóválta a fejét. Hm, hm, rettenetes. Hiszen egészen fehér
a nyelved. Te elrontottad a gyomrodat. És milyen borzasztó görcseid vannak
neked. Ugye?
—Nincsenek — tiltakozott Milka.
—De vannak. És egészen rémesek. És most azonnal hazamész és nagyon
fog fájni a gyomrod és ágyba fekszel és jajgatsz. Értetted?
—Értettem ! — mondta Milka és hazament.
A sejtegyesület az udvaron maradt és szívszorongva várakozott. Kisvártatva
ismét felbukkant Milka, megállt a poroló mellett és boldogan közölte:
—Hazamentem, de nincs semmi baj, egyáltalán nem fájt a gyomrom és
nem volt görcsöm és nem kellett ágyba feküdni és jajgatni, hát visszajöttem.
Gabi a legszívesebben megrángatta volna Milka haját, a halántéknál, mert
állítólag ott fáj a legjobban. És még jól hátba is vágta volna. De nem tehette,
mert ha megveri, akkor Milka még hazamegy és mindent beárul nagyanyónak.
Ennek nem szabad megtörténnie. Hajhúzás és hátbavágás helyett inkább
türelmesen elmagyarázta még egyszer Milkának, hogy miről van szó. Nem baj,
ha nem fáj a gyomra, nem is kell, hogy fájjon, elég ha mondja és panaszkodik és
jajgat és nagyanyó ápolni kezdi.
Milka végre-valahára megértette, hogy miről van szó. Rongybabáját a
gyomrára szorította és keservesen fintorogva hazaszaladt. Alig telt el néhány
perc, éktelen jajveszékelés verte fel a házat. Ez a Milka túlságosan jól adja a
beteget — gondolta Gabi —, ennyire azért mégse kellene jajgatni, ez igazán
túlzás. De azután kiderült, hogy nem túlzás, Milkának minden oka megvolt a
jajgatásra, mert nagyanyó, amint megtudta a gyomorfájást és a görcsöt, azonnal
belédiktált egy nagy adag ricinust. Milka meglátta a ricinust és egyszerre elmúlt
a betegsége. Váltig bizonygatta nagyanyónak, hogy nem is fáj a hasa, csak
tréfált, igazán nincs semmi baja.
—Engem nem tudsz becsapni — mondta nagyanyó —, letagadod a
betegséget, mert nem akarod bevenni a ricinust. Gyere, kislányom, idd meg
szépen.
Egy-kettő, belediktálta Milkába a rosszízű orvosságot, azután ágyba dugta,
megmérte a lázát, s leült melléje, látszott rajta, hogy addig nem mozdul az ágy
mellől, amíg a kis unokája fel nem gyógyul. Milka hősiesen feküdt az ágyban,
állig betakarva s úgy érezte, hogy ő most pontosan olyan, mint . . . hát nem is
tudja pontosan, hogy milyen, de mindenesetre igazi hős.
Így sikerült egy nagy adag ricinus árán távoltartani nagyanyót a titkos
helyiségtől. De nagy baj is lett volna, ha nem sikerül a cselfogás. Hiszen a titkos
helyiségre akkor már úgyszólván rá sem lehetett ismerni. Eltűnt a romhalmaz, el
a törmelékrakás és a helyüket meszesvödör, homokbucka, téglahalom foglalta
el. Közben meg mindenfelé deszkák, lapátok, ládák hevertek, az építkezés
beszédes jeleiként. A fal bombaverte réseibe téglasorok illeszkedtek s a téglák
között ragyogott a friss malter. Igaz, a téglasorok kissé girbegurbára sikerültek,
a fal egyik vége inkább kifelé dűlt, a másik vége inkább befelé, a közepe meg
kifelé is, befelé is. De azért nagyon szép volt. Különösen amióta Terebes úr
ledöntötte az első falat és újat, szebbet építettek helyette.
Gabiék megvárták, amíg nagyanyó ágyba fektette Milkát s máris siettek a
titkos helyiséghez, építkezni. Nagyon aggódtak, hogy minden a helyén van-e,
hiszen csak délután építkezhettek, délelőtt iskolába kellett járniuk. Az
építkezésnél mindenki pontosan tudta a dolgát. A nagysefcsik Gyurikával és a
kissefcsikkel maltert kevert (ezt a malterkeverés országoshírű szaktekintélye,
Varga Pista magyarázta el nekik), Dénes a lányokkal téglát tisztított (ezt a
téglatisztítás országoshírű szakértőjétől, Varga Pistától tanulták), Szipó hordta a
maltert és a téglát, a középsosefcsik volt a segítő és Gabi falazott az állványon,
vagyis a két ládára rakott egyszál deszkán (a falazásra az újjáépítkezés egyik
legkiválóbb szakértője, Varga Pista oktatta). Javában dolgozott, amikor a háta
mögött egy ismerős, rekedtes, jóízű hang szólalt meg:
—Hát ti meg mit játszotok itt?
Gabi hátranézett. Simoncsics bácsi állt mögötte s ravaszkásan hunyorgott rá
mosolygó szemével. Először elsápadt, azután elpirult, azután levegő után
kapkodott, azután büszkén kivágta:
—Újjáépítést játszunk, Simoncsics bácsi.
—Hm, újjáépítést? És kié ez a házikó?
— A miénk, a sejtegyesületé — büszkélkedett Duci, aki éppen egy
megtisztított téglát szállított az építkezéshez.
Simoncsics Bernát alaposan szemügyre vette Ducit, megnézegette a
meszesgödröt, a téglarakást, a homokbuckát, azután megkérdezte, vagyis nem
annyira kérdezte, mint inkább megállapította:
—Szóval, ez az a bizonyos iskola, amihez a mész kellett?
Gabi látta, hogy itt hiába való lenne minden tagadás, hát beismerte:
—Ez.
— No, gyere csak le onnan, kiskomám ! — dörrent rá fenyegető hangon
-Simoncsics bácsi. S hogy kijelentésének nagyobb nyomatékot adjon,
megragadta Gabi karját.
Gabi szepegve mászott le a deszkáról.
— Add csak ide azt a vakolókanalat — reccsent rá Simoncsics bácsi.
Gabi ijedten odanyújtotta.
Simoncsics bácsi fellépett a deszkára, amely meghajolt a súlya alatt.
Megtapogatta a falat, azután a vakolókanál egyetlen mozdulatával lesöpörte,
sőt valósággal leborotválta a frissen rakott, gyönyörű téglasorokat. Gabi
rémülten behunyta a szemét. Várta, hogy Simoncsics bácsi szörnyűséges
felháborodásában ledönti az egész kisházat, szétrombolja a falait, hogy még
egyszer ne csaphassák be. De hasztalan várt az újabb csattanásra. Helyette
parancsoló kiáltást hallott:
— Gyerünk már azokkal a téglákkal, meddig várjak.
Kinyitotta a szemét. Az állványon ott magasodott Simoncsics Bernát
langaléta alakja. Jobbjában a vakolókanál, balját kinyújtja, így várt. Gabi nem
mert megszólalni, nem mert kérdezni semmit. Felkapott két szépen
megtisztított téglát s nyújtotta. Még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből,
Simoncsics bácsi keze alól már valósággal röpködtek a téglák a falra, amely
egyre magasabb s egyre délcegebb, egyre egyenesebb lett. A nagysefcsik futva
hozta a függőónt, azaz egy spárgára kötött kapukulcsot. Simoncsics bácsi
függőzött — így mondta, amikor mérte, hogy egyenes-e a fal — és lám, a fal
hajszálpontosan függőlegesen emelkedett a magasba. Tégla tégla mellé
illeszkedett, sor sorra nőtt. A sejtegyesület izzadva keverte a maltert, lihegve
hordta a téglát, mindenből nagyon sok kellett, mert Simoncsics Bernát keze
úgy járt, mint a villám. Egy jódarab falat felhúzott Simoncsics bácsi, azt
mindjárt be is vakolta, vagyis szép egyenletesen bekente malterrel, amitől a fal
olyan sima lett, mint a tükör. Azután lelépett a deszkáról s megtörölte a kezét
egy darab papírban. — Így — mondta elégedetten s Gabihoz fordult — no, kis
szaki, jól meg figyelted?
így húzzátok fel a többi falat is. Nem olyan nagy művészet, csak éppen érteni
kell hozzá.
Mire Gabi valami köszönésfélét hebegett, addigra Simoncsics Bernát már
messze járt, valahol a Röppentyű utca végén, onnan integetett vissza
barátságosan a sejtegyesületnek.
A tagok ünnepélyes menetben körüljárták a titkos helyiséget, amely
egyszerre ragyogni, tündökölni kezdett, új életre támadt. Olyan volt, mint az az
ecetfa, ott a telek kellős közepén. Vagyis az egyik fele, helyesebben az egyik
fala újra kihajtott, míg a másik fala még kormosan, csonkán meredezett. De
Gabi alaposán megfigyelte, hogyan dolgozott Simoncsics bácsi. Kileste, hogyan
veszi kézbe a téglát, hogyan csap rá egy kis kupac habarcsot, hogyan illeszti a
téglát a többi tégla mellé s hogyan tereget a téglasorra ismét egy réteg habarcsot.
Míg a többiek örvendeztek, ő elbújt a ház mögött s gyakorolta azt, amit
Simoncsics Bernáttól ellesett.
Persze, azért a munka még másnap sem ment úgy, mint Simoncsics
bácsinak, ami nem is csoda, hiszen, ha meggondoljuk, Simoncsics Bernát már
vagy harminc éve gyakorolja a falazást, Gabi meg csupán egy napja. De azért
már ment valahogy s ha nem ment, hát pontosan olyan mozdulattal söpörte le a
görbére sikerült téglasort, mint a mestere. Ezt az egyet kifogástalanul
megtanulta tőle. Buzgón dolgozott s alig hallotta, hogy a gyárkürtök a munka
végét, a »fájramtot« jelzik. No hiszen jelezhették, a sejtegyesület más
munkabeosztás szerint dolgozott. De azt bezzeg meghallotta, amikor a
hátamögött egy ismerős, kissé rekedtes, jóízű hang szólalt meg:
—Jól van, kiskomám, jól van. Csak azt a kanalat fogd másképp. Emígy.
Egy kicsit sok maltert csapsz oda. Nem tejszínhab az. Kevesebb is elég. No,
így jó. Várj csak, most egy féltégla kellene. Acide a kalapácsot.
Kalapácsuk nem volt, de szerencsére Simoncsics bácsinál egészen véletlenül
volt egy. A kalapács csőrével olyan ügyesen ütött a téglára, hogy az pontosan
középen hasadt ketté. Felnyújtotta a fél téglát s megfogta Gabi csuklóját, úgy
irányította, hogy a tégla, pontosan a helyére kerüljön.
Simoncsics bácsi jóidéig elálldogált Gabi háta megett. Magyarázott,
irányított, biztatott, segített, míg a fal három sor téglával ismét megnövekedett.
Akkor hirtelen az eszébe jutott, hogy neki fontos és sürgős dolga van, különben
is várják odahaza. A gyerekeket barátságosan hátbaverdeste s eltopogott
hatalmas bakancsaiban.
Így most már minden jó lett volna. A fal napról napra növekedett, szépen,
szabályosan kezdte körülölelni az ajtófélfát, amelynek felső széle eddig sután
meredt a levegőbe s hiába keresett támaszt, mert körülötte mindenütt leomlott a
fal. Gabi nagyon igyekezett utánozni Simoncsics Bernátot. Nemcsak a
falazásban, hanem viselkedésben is. Rekedtes hangon, dörmögve beszélt ő is, de
ez nem nagyon sikerült, hiába préselte össze a torkát. A kezét szélesen lóbálta,
métereseket igyekezett lépni s ha megállt, jobbkeze hüvelykujjával hátrabökte a
homlokáról a sapkát, mint Simoncsics bácsi a kalapot. Beszédében egyre
szaporodtak Simoncsics bácsi kifejezései: »kiskomám« — mondta—,
»szakikám«, meg »bepucoljuk«, meg mára fájront«, »vinklibe tesszük az ajtót«
meg ilyesmiket.
Egyetlen baj volt csak, mégpedig Terebes úr. Igaz, ő roppantul csendesen
viselkedett, amióta megrándította a bokáját, de tudnivaló volt, hogy csak azért
csendes, mert készül valamire, s ki ellen? A sejtegyesület ellen ! Sajnos, Varga
Pista a zuglói üggyel eljátszotta a bizalmát, feléje sem nézhetett. Így hát nem
volt mód megtudni, mit tervez az ellenség. Nyomozni meg nem volt idejük,
mert meg kellett osztaniuk a napjukat az iskola és az újjáépítés között. És ekkor
jött az újabb fejtörés.
— Valaki lopja a téglát — állapította meg Duci, aki úgy számontartotta
az építkezés minden anyagát, mint a jó háziasszony az éléskamra kincseit.
Hogyhogy? — csodálkozott Gabi — én nem vettem észre, hogy kevesebb
lenne.
— Éppen ez a gyanús — mondta Duci —, mert az úgy szok lenni, hogy ha
mondjuk eszem valamiből, akkor az a valami kevesebb lesz. Minél többet
eszem, annál kevesebb. Ugye?
—Persze, ezt mindenki tudja, jaj de okos vagy.
—Igenis, okos vagyok. Mert a tégla meg a mész nem kevesebb, hiába
használod.
— Úgy gondolod, hogy valami varázslat? — kérdezte habozva Gabi.
— Nem. Úgy gondolom, hogy valaki biztosan mindig hozzálop a téglához
meg a mészhez. Egy hozzátolvaj.
Ennek a titoknak mindenképpen a végére kellett járni. A nagysefcsik
egyszerű haditervet eszelt ki a rejtély felderítésére. Állandó őrséget fognak
szervezni, éjjel-nappal lesbeállnak és leleplezik a titokzatos »hozzátolvajt«,
akinek ki tudja, miféle veszedelmes célja van ezzel az odalopással. A nyomozás
egyetlen akadályát az iskola jelentette. A tanítás reggel nyolckor kezdődött és
délben tizenkettőkor végződött s a titokzatos ismeretlent mégsem-kérhették fel,
hogy szíveskedjék vagy reggel nyolc előtt, vagy déli tizenkettő után
tevékenykedni, hogy fel lehessen deríteni. Nem volt más megoldás, be kellett
vonni a megfigyelésbe a pockokat is, akik még nem jártak iskolába. Az első
őrködés Milkára jutott, reggel nyolctól kilencig. Kilenctől tízig Ica és Mica
következett, tíztől tizenegyig Gyurikán volt az őrtállás sora, míg tizenegytől
tizenkettőig mind a négyen szolgálatba álltak. Gabi megmagyarázta nekik, a
lelkükre kötötte s a szájukba rágta, hogy rejtőzzenek el a titkos helyiségben,
csukják magukra az ajtót és nagyon csöndesen figyeljék, hogy hozzák-e a téglát
meg a meszet. Ha meglátják a hozzátolvajt, nem szabad kiabálni vagy sikítani,
hanem csak lapuljanak meg szép csendesen, mint a kisegér a titkos helyiségben
és ha mindent kilestek, tegyenek jelentést az elnöknek. Így is történt.
Milka reggel azt mondta nagyanyónak, hogy elkíséri a nagyokat, vagyis a
hét-,nyolc- és kilencéveseket az iskoláig, azután szépen hazajön. De nem kísért
el senkit és nem jött haza, hanem elment a kisházba, elbújt és türelmesen
várakozott. Kilenckor megérkeztek az ikrek. Tízkor befutott Duci Gyurikával,
aki magával hozta az építőkockáit és azt mondta, hogy őrködés közben sok ideje
lesz, felépíti a kisházat a kockákkal. Tíztől tizenegyig szorgalmasan épített,
felőle akár az egész kisházat ellophatták vagy újjáépíthették volna. Tizenegykor
visszatért Milka Ducival és az ikrekkel és most már ötösben őrködtek tovább.
Amikor Gabiék négy és fél perccel tizenkettő után megérkeztek az iskolából,
az öt pockot nagy játékban találták. Azt játszották, hogy jön a titokzatos
hozzátolvaj és téglát lop oda. A titokzatos ismeretlent Gyurika személyesítette
meg, a téglákat az építőkockák helyettesítették, de a valódi téglákról és a valódi
ismeretlenről mit sem tudtak. Ebből kiderült, hogy rendkívül ravasz, körmönfont
tolvajjal van dolguk, mert hiszen egy egészen egyszerű, közönséges tolvaj
kutyakötelességének tartotta volna, hogy rögtön az első nap az őrség karjaiba
fusson. Éjszakára kénytelenek voltak felfüggeszteni a kémkedést, de másnap
reggel, az előző napi rend szerint folytatták. Milka kezdte az őrködést. Jól elbújt
a sarokban és várt. Alighogy elrejtőzött, lépések közeledtek a ház felé. Ketten
jöhettek, mert az egyik azt mondta a másiknak !
—Ide tegyük.
A másik azt felelte az egyiknek:
—Igen, itt jó lesz.
 Milka annyira megrémült, hogy behúzódott a sarokba és a falnak fordult.
Még akkor sem mert kipislantani, amikor az illetők már régen elmentek. Ica és
Mica még tíz órakor is úgy találták: a sarokban, a fal felé fordulva, erősen
behunyt szemmel. Nem is őrködtek tovább, hanem megszemlélték a téglarakást
és úgy találták, hogy megnövekedett. S mintha a mész is megszaporodott
volna.
Délben Milka mindent jelentett és az elnök megdicsérte óvatosságáért. Mert
azok a titokzatos illetők bizonyára nemcsak hozzálopással foglalkoznak, hanem
embert is esznek, a kislányokat pedig különösen szeretik, főképp sülve. Milka
toporzékolt mérgében, de azért másnap reggel mégiscsak Ica és Mica kezdte
meg az őrködést.
Az ikrek izgatottan kuncogva helyezkedtek el őrhelyükön. A kövérkés Mica
rágcsált valamit, mert azt mondta, hogy az evés a legeslegjobb idegcsillapító. A
soványkás Ica a köténye sarkát gyűrögette s traktorral se lehetett volna
elvontatni az ablak mellől. A percek lassan múltak, hiszen még beszélgetni sem
volt szabad. A negyedóra órának tűnt, az óra egy egész napnak. S még mindig
nem történt semmi. Már-már azt hitték, hogy aznap is hiába lapulnak
leshelyükön, amikor óvatos léptek zaja hallatszott a fal mellől.
—Itt van ! — súgta Ica Micának és lebukott az ablak mögé.
— Hihihi, juj de félek — vihorászott Mica és szórakozottan lenyelte az
egész falatot, amin pedig még jóideig rágcsálhatott volna.
Az óvatos léptek körüljárták a házat! Még a lélegzetük is elállt az ikreknek,
amikor titokzatos kopogtatás hallatszott a titkos helyiség hátsó falán.
—Itt vagytok? — kérdezte egy halk hang.
Az ikrek rémülten lapítottak s a szájukra tapasztották a tenyerüket.
—Itt vagytok? — szólt most már valamivel hangosabban a titokzatos
ismeretlen és a csalódásig hűen utánozta Milka hangját, hogy tőrbe
csalja az ikreket.
De az ikreket nem lehetett olyan könnyen becsapni. Hallgattak, lapultak s
riadtan lestek, hogy mi következik? ! Ismét felhangzottak a titokzatos látogató
léptei. Pontosan hallani lehetett, hogy megkerüli a házat, odalép az ajtóhoz,
belöki és belép a konyhába. És ... és az ikrek elé toppant Milka, teljes
életnagyságban.
—Te ... — hebegte Mica.
—Te ... — dadogta Ica.
—Én — mondta Milka. — Kilenc óra van. Már azt hittem, hogy eluntátok
az őrködést és elmentetek. Pedig még kopogtattam is.
Az ikrek határozottan állították, hogy nem hallottak semmiféle kopogtatást,
ha hallottak volna, bizonyára felelnek, hiszen egy cseppet sem féltek.
De azért alig várták, hogy kívül kerüljenek a kisházon, amelyben olyan
titokzatos dolgok történnek, hogy valaki Milka hangját utánozza és az a valaki
maga Milka.
Az ikrek elvágtattak s Milka egyedül maradt. Egy cseppet sem félt, mert
előző nap kitapasztalta, hogy a titokzatos hozzálopó reggel nyolc és kilenc
között szokott jönni, kilenc pedig elmúlt, hát mitől félt volna. Kikönyökölt a
telekre nyíló ablakon és kíváncsian nézegette a füstöt eregető hórihorgas
gyárkéményeket, a fákon az apró zöld leveleket, az égen a fehér és
halványszürke felhőket és általában minden nagyon tetszett neki. Véletlenül a
Röppentyű utca túlsó vége felé pillantott s csodálkozva látta, hogy arról felől
két nagyon ismerős alak közeledik. Mentől közelebb jöttek, antól biztosabb
volt, hogy az egyikük Serbán doktor, a másikuk pedig Varjas bácsi. Nehéz
terhet cipeltek és csak jöttek, jöttek.
Megtréfálom őket — gondolta magában Milka és már előre mulatott a jól
sikerült játékon. Elbújt az ablak mögé és várt. Hamarosan felhangzottak a
léptek s egy hang azt mondta:
— Ma egy kicsit elkéstünk. Ide tegyük.
A másik hang így felelt az egyik hangnak:
— Igen, itt jó lesz.
Szakasztott úgy, mint tegnap.
Milka megrémült. El nem tudta képzelni, hogyan történhetett, hogy ő
Serbán doktort és Varjas bácsit látta közeledni és mégis a két tegnapi
hozzálopó érkezett a ház elé. Kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelménél.
Kilesett az ablakon és azt látta, hogy Serbán doktor egy rakás cserepet tesz a
földre, a többi cserép mellé, míg Varjas bácsi egy vödör meszet zúdít a
meszesvödörbe. Azután megálltak, elégedett mosollyal megveregették egymás
hátát, Serbán doktor Varjas bácsira kacsintott, Varjas bácsi Serbán doktorra
hunyorított és elmentek.
Így derítette ki, hogy a hozzálopók azonosak Varjas bácsival és Serbán
doktorral.
Ez olyan felfedezés volt, amit Milka nem tudott tizenkettőig a begyében
tartani. Csak addig várt, amíg Serbán doktor és Varjas bácsi elkocogott s máris
a nyakába szedte a lábát, rohant egyenesen az iskolába, hogy azonnal
elújságolja a nagy hírt Gabinak. Jól tudta, hogy melyik iskolába jár Gabi,
hiszen nem egyszer ment már el előtte. De eddig még csak egyetlenegyszer volt
bátorsága belesni a hűvös, félhomályos kapualjba. Arról még csak álmodni sem
mert, hogy belépjen és megnézze, milyen belülről egy igazi elemi iskola. Most
mégsem habozott, belépett az ostromviselt kapun.
Odabent hűvösség és csend fogadta. A kapuval szemben széles lépcső
-vicsorgatta rá a fokait. Kopott, vakolathullató falak hideget leheltek feléje s az
üvegnélküli ablakok vaksin hunyorogtak rá. Valahonnan, valamelyik ajtó mögül
vidám énekszó szűrődött ki s ettől egyszerre mintha meleg és világosság támadt
volna. Milka odaosont az első ajtóhoz s a kulcslyukra tapasztotta fülét.
Odabentről vékonyka hangot hallott:
— Egyszeregyazegy, kétszeregyazkettő, háromszoregyazhárom...
Hogy mennyi négyszeregy, arra majdnem egy évig kellett várnia, azt csak akkor
tudta meg, amikor őt is beíratták az első osztályba. Mert amikor a vékonyka
hang éppen mondani kezdte, hogy négyszer... egy kefehajú ember, András bácsi,
az öreg iskolaszolga megragadta a vállát, megperdítette a sarkain és
ráreccsentett:
— Hát te mit keresel itt, te kislány?
András bácsi egy nagy csengőt, afféle kolompot tartott a balkezében. A
kolomp nyelvét fogta, hogy ne adjon hangot. Milka még felelni is elfelejtett, úgy
rácsodálkozott a csengőre. András bácsinak meg kellett ismételnie kérdését.
Milka nagynehezen kinyögte, hogy Klimkó Gábor elemi iskolai tanulót keresi,
nagyon-nagyon fontos ügyben.
— Várj itt szép csendben — mondta András bácsi —, tíz perc múlva szünet.
Milkát felültette a nagy szemetesládára, a csengőt felakasztotta a láda fölött egy
kampósszegre s elment valahová.
Milka felpislantott a csengőre, amely ingerlőén csillogott a feje felett.
Azután nagy erőfeszítéssel elfordította a fejét. Kemény küzdelmet vívott
magában. De végül is nem tudta legyőzni önmagát. Körülnézett s amikor látta,
hogy nem jár senki a folyosón, felállt a szemetesládára, leakasztotta a szegről a
csengőt és megrázta. A csengő gyönyörű, zengő hangja csak úgy szárnyalt az
üres, visszhangos folyosón. Milka mindenről megfeledkezett, két kézzel
megmarkolta a fényesre kopott csengőnyelet s csak rázta, rázta a kis harangot.
Zengett, zúgott, csendült a csengő s szavára felpattantak az ajtók. Az
osztályokból zsivaj harsant s rengeteg gyerek tódult ki a folyosóra. Lehettek
talán egymillióan is.
András bácsi rémült arckifejezéssel törtetett keresztül a zsibongó
gyerekseregen s az öklét rázta Milka felé.
—Nincs még tízperc ! Vissza az osztályba ! — harsogta, de hangja
elveszett a fülsiketítő lármában.
Milka azonnal látta, hogy nem egészen helyesen cselekedett. Nem várta be
András bácsit, hanem leugrott a szemetesládáról, a földre dobta a csengőt és
nekiiramodott a folyosónak.
Csak a sarkon mert megállni és pihenni egy kicsit. Lihegett, a haja
összegubancolódott a vad rohanásban, a kötényét szeg hasította végig, amikor
leugrott a szemetesládáról. De úgy érezte, hogy megérte ! Olyan szép volt
csengetni az igazi iskolacsengővel.
Így történt, hogy Gabi mégis csak tizenkettőkor, tanítás után értesült arról,
hogy Serbán doktor és Varjas bácsi lopják oda a mindenfélét a kisházhoz.
—Szólni kellene nekik — kockáztatta meg Dénes.
—Nem szabad elrontani a mulatságukat — tiltakozott Gabi. — Biztosan
örömük telik benne, különben nem csinálnák.
—Igen ám — ellenkezett a nagysefcsik —, de most már nem kell több tégla,
az is sok, ami van. Mi lesz, ha még mindig hordani fogják. Nem tudunk majd
mit kezdeni a sok téglával.
—Igazis — helyeselt neki Varga Pista, a legfőbb építkezési szakértő, aki
ebédidőben átfutott hozzájuk néhány percre. — Most nem tégla kéne,
hanem leginkább gerenda, a tetőhöz, mert a falazással nemsokára
megvagyunk és akkor jön a tetőfedés, a cserepezés.
Ez volt az előzménye annak a cédulának, amelyet Serbán doktor a titkos
helyiség ajtajára függesztve talált. A cédulát vidáman lobogtatta a korareggeli
szél, lehetetlen volt észre nem venni. Serbán doktor kíváncsiságát felkeltette a
papírlap. Letette a cserepet, s elolvasta a cédulát:
Tisztelt Valaki
Mi semmitsenem tudunk és semmitsenem vettünk észre, de azér nagyon
köszönnyük a cserépt meg a téglátt és arra kérlyük tisztel Valaki
hogymostmár ne azt hozón Nekünk.
hanem egy gerendátt, amivel a tetőt megcsinálhattyuk mert az kel most
Majd a gyerekek a selytegyesület tiszteletel
 Serbán doktor körülnézett, de a ház körül nem mutatkozott senki. Távolabb
ott álldogált az ecetfa, egyik oldala megszenesedve, másik oldala zöld tavaszi
pompában. A szemközti fabódéból, Császárik úr kovácsműhelyéből kiáltások
hangzottak meg csengő kalapácsütések. Ez volt minden. Serbán doktor
elmosolyodott s átnyújtotta a cédulát Varjas bácsinak, aki egy vödör meszet
ürített a meszesgödörbe. Varjas bácsi elolvasta az üzenetet s elismerően
bólintott. Ez már teszi!
Két nap múlva megérkezett a gerenda, ugyanolyan titokzatosan, mint annak
előtte a cserép, a tégla és a mész. Este még híre sem volt s reggel már ott feküdt
a kisház mellett. A közepe táján fűrészporszemcsék sárgálltak a földön, de ez fel
sem tűnt a sejtegyesületnek. Viharos éljenzéssel vetették magukat a gerendára,
amelynek mindkét vége pontosan meg volt faragva s szemmelláthatólag csak
arra várt, hogy a helyére illesszék. Hárman-hárman megragadták a két végét, s
minden erejüket megfeszítve felemelték, hogy a helyére tegyék. Helyesebben
csak fel akarták emelni, mert a gerenda derékban kettétört. Elképedve bámultak
először a gerendára, azután egymásra, mert azt mégse hitték volna, hogy ilyen
erősek és egy vastag gerendát könnyűszerrel össze tudnak roppantani. Már-már
büszkélkedni kezdtek, de a nagysefcsik szemügyre vette a gerendát s
megállapította, hogy azt bizony valaki derékban kettéfűrészelte.
Gabi átfutott a kovácsműhelybe s tudakozódott, hogy nem láttak-e az este
vagy ma reggel valami különöset a kisház körül.
—Semmit — mondta Jancsi úr, az öregsegéd és a vörösen izzó tűz-fényben
úgy ragyogtatta a fogsorát, mint egy barátságos ördög — semmit, csak azt a két
illetőt láttuk, akik mindig jönnek és mindig hoznak valamit. Tudod, Gábris, az a
magas, kövérkés, szemüveges, meg az az idősebb, csoszogós. Ma egy hosszú
gerendát hoztak, letették és elmentek. Utánuk jött egy harmadik illető, fűrésszel
és kettévágta a gerendát. Biztosan így volt megbeszélve. Igaz?
—Hogyne. Biztosan — mondta Gabi, kevés meggyőződéssel a hangjában.
— És milyen volt az a harmadik illető?
— Várjunk csak — gondolkodott el az öregsegéd —, hát elég fura alak volt,
az bizonyos. Magasszárú, fűzős csizmát hordott, zöld pörgekalapot, még
mondtam is Lacinak, - te Laci, nézd micsoda macskabajsza van annak az úrnak.
Jót nevettünk rajta ...
—Szóval Terebes úr! — kiáltotta Gabi és indulni akart.
—Megállj csak ! — kiáltott utána Jancsi úr. — Fújtass már egy cseppet,
nincs itt a Laci gyerek.
Gabiban azonnal viaskodni kezdett a sejtegyesület elnöke Klimkó Gábor
elemi-iskolai tanulóval. A sejtegyesület elnökének ugyanis haladéktalanul
intézkednie kellett volna a gerenda-ügyben. Klimkó Gábor elemi-iskolai
tanulónak viszont szíve vágya volt a fújtatás, hányszor könyörgött már Lacinak,
hogy engedje egy kicsit. Végülis Klimkó Gábor győzött, két-vállra fektette az
egyesületi elnököt. Odaállt a kovácstűz mellé, amelyben szépen, szabályosan
felpúpozva feküdt a szén, a teteje egészen feketésszürke volt még, de a
vékonyka réseken, hézagokon már elővillant a parázs piros macskaszeme. Gabi
rátaposott a fujtató pedáljára és minden erejét megfeszítette. A fújtató
felszisszent s a gömbölyűhátú szénhalom kellős közepéből csillogó sugár villant
elő. Mintha egy icipici tűzhányó tört volna ki. A feltörő levegő sugara pirosan és
fehéren izzó csillagocskak csokrát hajtotta a magasba. A csillagocskák
felröppentek s eltűntek a tűzhely kormos bádogkürtőjében. Jancsi úr hosszú
fogóval benyúlt a tűzbe, izzó vasdarabot vett ki, az üllőre helyezte s ütni kezdte.
De nemcsak úgy egyszerűen, hanem még dallamot is cifrázott ki a kalapácsával,
körülbelül így : Tam-ta-ta, tam, tam, rattata, tattara, trim. Közben forgatta a
fogóval a vasdarabot s vidáman nevetett Gabira, aki buzgón taposta a
kovácsfújtató pedálját s észre se vette, hogy nagy koromfoltot mázolt az orrára,
amikor le akarta törölni az izzadságot a homlokáról.
Jancsi úr visszatette a tűzbe a vasat, azután megint kivette, ütötte, majd a
földre dobta, az üllő mellé, hogy hűljön. Gabi kíváncsian nézegette a szépen
formázott vasdarabot s megkérdezte, mi lesz belőle?
—Zsanér — mondta Jancsi úr —, magyarán sarokvas, ajtóra való.
Köszönöm a segítségedet.
Gabi kilépett a kovácsműhelyből. A nagysefcsik meglátta s integetett, hogy
jöjjön gyorsan. Gabi odaszaladt s elújságolta:
—Fújtattam. Képzeljétek, a Terebes úr volt az.
—Annál jobb ! — örvendezett Varga Pista.
—Sőt, csakis ez a jó — vigyorgott a nagysefcsik.
Gabi azt hitte, ő szolgál majd újsággal a sejtegyesületnek. Pedig fordítva
történt. Olyasmit hallott, amiből egy szót se értett.
—Képzeld — magyarázta a nagysefcsik — Serbán doktor, vagyis az
az ismeretlen hozzálopó, tévedésből keresztgerendát hozott, pont kétszer
olyan hosszút, mint amilyen nekünk kell. Terebes úr volt olyan szíves
kettéfűrészelni, barátságból. Most éppen jó nekünk a hosszabbik darab.
Érted?
Gabi értette. Mégis úgy vélte, a legfőbb ideje, hogy tegyenek már valamit,
valami véglegeset, Terebes úr érdekében. El is határozta, hogy összehívja a
sejtegyesületet és intézkedni fognak. De előbb még be kellett vakolni a falat,
hogy szép sima legyen. Pedig a vakolás nem olyan egyszerű dolog. Először is a
fal magas, még Simoncsics bácsi is csak ágaskodva éri el a mennyezetet.
Másodszor a vakolat olyan, hogy az ember odakeni a falra, szépen elsimítja és
azt hiszi, minden rendben van. Azután elzörög a ház előtt egy nehéz katonai
teherautó vagy egy tank és akkor az ember azt érzi, hogy valami puha és nedves
esik a nyaka közé és a falon máris egy csúnya folt éktelenkedik. Ha pedig nem
megy arra semmi és nem esik a nyakba sem puha és nedves rongyszerűség,
akkor a vakolat megszárad és csak akkor potyog le. Vagy, a legvégső esetben,
ha szárazon sem potyog le, akkor olyan görcsös, mint egy vén fa kérge. Vagyis,
egy szó mint száz, a vakolás nem könnyű dolog.
A mennyezet magasságán mindenesetre segített egy létra, amely délután
érkezett a titkos helyiségbe. A létra magas volt, alig fért be a kisházba s még az
utcán is általános feltűnést keltett, amint hórihorgasan sétált a járdán. Csak
alaposabb megfigyelés után derült ki, hogy a létra nem egymaga lépeget, hanem
egy nagycipőjű, borzashajú gyerek — tudniillik Varga Pista cipeli. Varga Pista
kölcsönkérte a létrát az építkezésről s ha már megvolt a létra, hozzákezdtek a
munkához. Varga Pista kezdett hozzá, ő volt az építésügyi főszakértő. Csak
akkor hagyta abba, amikor már a nyaka, a háta, a haja telidesteli volt vakolattal.
Sokkal több volt a vakolat rajta, mint a falon.
Másodiknak Gabi próbálkozott, még kisebb sikerrel.
Szerencsére, aznap is arra járt teljesen véletlenül Simoncsics Bernát,
akárcsak tegnap meg tegnapelőtt. Ilyen a véletlen. Felmászott a létra másik
szárán, megfogta Gabi kezét és vezette, mutatta, hogyan csapja oda a maltert a
mennyezetre, hogy az oda is tapadjon. Majd lemászott a létráról s megmutatta
Varga Pistának, hogyan vakolja be a falat úgy, hogy a vakolat meg is tapadjon a
téglákon. Azután megint felmászott a létrán s Gabinak magyarázott, majd meg
ismét Varga Pistának nyújtott szemléltető oktatást. Csak akkor vették észre,
amikor már elment, hogy a fal tulajdonképpen be is van vakolva, csak egy
egészen kis darab hiányzik még. Azon az egészen kis darabon három délután
dolgoztak. Mire befejezték, Gabi, a három Sefcsik, Dénes, sőt még a lányok is
azt állították, hogy pontosan meg lehet látni, hogy hol dolgoztak ők egyedül és
ott sokkal szebb, mert nem sima, hanem mintás a fal.
Most azután várni kellett, amíg a vakolat megszárad. Ezt Varga Pista
mondta, és becsületszavára esküdözött, hogy ez egészen biztos, a falnak
száradni kell. Addig nem volt egyéb dolguk, mint gyönyörködni a titkos
helyiségben. Szipó és Milka kijelentették, hogy a kisház máris ezerszer szebb,
mint volt és ők megfigyelték, hogy a ház mindennap rájuk kacsint, amikor
megérkeznek, olyan büszke saját magára. Jancsi úr is átballagott időnként a
kovácsműhelyből, megnézegette az újjáépítést, egyszer még a korhadt ajtócskát
is megtapogatta. Az ajtó hálásan nyikorgott, mert ővele addig senki sem
törődött, pedig nagyonis ráfért volna egy kis törődés. Éppencsak lógott a
sarkain, csavarjaival még kapaszkodott az ajtófélfába, de látszott rajta, hogy
bármelyik pillanatban elhagyhatja az ereje s akkor elengedi. Másnap Jancsi úr
vasalkatrészekkel érkezett meg s mutatta Gabinak:
— Látod, ezeket együtt csináltuk.
A vasalkatrészek ajtóvasalások voltak. Azokat kovácsolta az öregsegéd
amikor Gabi fújtatott. De most azok a kormos, fekete vasdarabok úgy csillogtak,
mint az ezüst és fényesre fúrt lyukakkal néztek a nagyvilágba. Az öregsegéd
átkiáltotta a Laci inast, Gabiék segítségével kiemelték az ajtót a sarkaiból s
gyengéden a földre fektették. Az ajtó elégedetten reccsent egyet, mint aki
negyven esztendei szüntelen kemény munka után végre kipihenheti magát. De
nem sokáig fekhetett nyugodtan, csak éppen addig, amíg Jancsi úr lyukakat fúrt
az ajtófélfába s felcsavarozta az új zsanérokat. Akkor megint az ajtóra került a
sor. Vésővel hasítottak a testébe, fúróval döftek a bőre alá, majd csavarok
hatoltak a húsába. Azután felkapták, odaillesztették az ajtófélfához, egy emelés,
egy zökkenés, — és az öreg ajtó megint elfoglalta régi helyét. Oly délcegen
lengett, hogy fiatalkorában sem különben. Az Öreg ajtó bizonyára örült
csodálatos megfiatalodásának, mert egyet se nyikorgott s fürgén forgolódott
vadonatúj sarkam, amelyeket Gabi is segített kikovácsolni.
—Úgy — mondta az öregsegéd —, most már te se morogsz, mint a
rossz kutyák. Legalább vidáman fogadod május elsejét.
Duci megkérdezte:
—Tessék mondani, Jancsi úr, mi lesz május elsején?
—Még azt se tudod? Pedig az a ti ünnepetek is. Hiszen ti is dolgoztok.
Márpedig május elseje a munka ünnepe. A legszebb ünnep a világon, én
mondom.
Gabi önérzetesen kidüllesztette a mellét. Büszke volt az egész
sejtegyesületre, hogy az méltó a május elseje megünneplésére. Mert hiszen
minden tagja szorgalmasan dolgozik az újjáépitésen. Jancsi úr, az öregsegéd
mondta! Csak még azt az egyet nem tudta biztosan, hogy mennyit kell dolgozni
annak, aki ünnepelni akarja május elsejét. Úgy gondolta, hogy minél többet,
annál jobb. Tehát addig is nagyon sokat fognak dolgozni, hogy
ünnepelhessenek. De mi legyen a lányokkal? Azoknak nem sok hasznát veszik
mostanában. A lányok nem tudnak, se cserepezni, se vakolni! Díszíteni azonban
tudnak, úgyis szeretnek cicomázkodni. Az ő dolguk lesz a díszítés, hogy a
kisház nagyon szép legyen május elsején.
Milka, amint meghallotta, miről van szó, azonnal felajánlotta a babáját. És
ez nagyon szép volt tőle, hiszen most már egészen biztosnak látszott, hogy a
baba hamarosan új fejet fog kapni nagyanyótól. De azért nagyon
megkönnyebbült, amikor Gabi nem fogadta el a babát, mert arra nincs szükség a
májusi díszítésnél. Ellenben annál nagyobb szükség van mindenre, ami piros.
Piros zászlóra, piros papírra, piros szalagra, mert május a munka ünnepe, a
munka színe pedig a piros. Ezt mindenki tudta a Szegedi út környékén. Gabi
utasítást adott a lányoknak, hogy minden pirosszínű rongydarabot, foltnakvalót
gyűjtsenek, össze és hozzák el a titkos helyiségbe. Ő maga az iskolában piros
festékeket meg színes ceruzákat kezdett gyűjteni. A gombcsapatát elcserélte
három kárminfestékre, a Robinson Crusoet elcserélte egy hosszú
színesceruzáért s közben arra gondolt, mennyivel jobb és könnyebb neki, mint
Robinsonnak. Mert az a Crusoe vajon kivel cserélhetett volna a lakatlan
szigeten piros festéket meg színes ceruzát, ha meg akarta volna ünnepelni május
elsejét. Péntekkel bizonyosan nem cserélhetett volna. Közben az eszébe jutott,
hogy a piros nem lesz elég egymagában. Előkaparta a gombcsapat kapusát, az
egyetlen játékost, akit meg szeretett volna tartani magának, mert a legjobb volt
az egész csapatban — és elcserélte egy majdnem új zöld színesceruzáért. A
nagysefcsiket pedig elküldte az első titkos helyiségbe, a pincébe és átvitette vele
a kisházba az ablakkészítésből megmaradt fehér ívpapírokat.
Mikor mindez együtt volt, megkezdődött a munka. A lányok naphosszat
varrtak, férceltek. A legkisebb piros rongydarabkákat is gondosan összevarrták,
míg egy toldott-foldott hatalmas lepedő kerekedett, amelynek minden tenyérnyi
darabja a piros szín más-más árnyalatát képviselte, a haragosvöröstől a
tulipirosig. Duci a gombfestékekkel és a színesceruzákkal működött. Három
nagy ívpapírt kellett befestenie. Egy csík piros, egy csík zöld és középütt fehér,
ez volt a dolga. Míg ők a titkos helyiségben tevékenykedtek, a fejük felett lázas
iramban folyt az újjáépítés. Most már nem lehetett tovább halogatni a
tetőgerenda felrakását. Ez volt csak a nagy munka.

Úgy kezdtek hozzá, hogy kötelet hurkoltak a gerenda derekára. Gabi és Dénes
felmászott a háztetőre a kötél végével, ők húzták felfelé a gerendát, a három
Sefcsik, Szipó és Gyurka meg emelték, tolták, alulról. Eleinte minden nagyon
jól ment. A gerenda lassan felemelkedett, inogva kiegyenesedett s orrával a
magasba bökött. Már elhagyta a földet s egy centiméter magasságban lebegett,
amikor a kötél elszakadt. Gabi és Dénes hanyattestek a háztetőn s levertek
három cserepet, pedig amúgyis sok hiányzott. A gerenda visszazuhant a földre.
A nagysefesik az utolsó pillanatban rántotta el alóla Gyurikát. Szerencsétlenség
nem történt, de baj igen, mert nem volt másik kötelük. Gabi elterült a háztetőn s
elkeseredetten bámult fel az üres égre. A mélyből harsány hahota hangzott fel
hozzá.

—Hahaha, Hihihi, hahaha !

— harsogta valaki éles
jókedvében.
Vad keserűség markolt a
szívébe. Lám, ilyen emberek
is akadnak, akiknek örömet
okoz mások baja, mások
fájdalma. De most az
egyszer nem tesz féket a
nyelvére, lesz ami lesz,
megleckézteti a kárörvendőt!
A háztető széléig kúszott
s lenézett. Indulata egyszerre
lecsillapodott, a keserű
szavak bennerekedtek. A
szája mosolyra húzódott s
belőle is kitört a vidám
nevetés:
—Hahaha, hahaha!

A hanyattfekvő Dénes azt hitte, hogy Gabi váratlanul megőrült a

szerencsétlenség hatása alatt. Vagy esetleg agyrázkódás, ilyesmi is elő szokott,
fordulni. Mindenesetre ő is látni akarta, mi volt Gabira ilyen döbbenetes
hatással, ő is odakúszott a háztető szélére s ő is lenézett.
Odalent egy magas, vállas szőke embert pillantott meg orosz katona-
ruhában. Az a magas, szőke, vállas ember nevetett olyan dörgő hangon, mintha
hordókat gurigáznának. Fulladozott, a térdét csapkodta, még a könnye is
kicsordult a nagy kacagásban.
— Alekszandr ! — kiáltotta Dénes. — Ez Alekszandr ! Becsszóra ő az !
A katonaruhás felnézett a magasba s integetett:
— Gabi! Gabi! - Azután újból erőtvett rajta a nevetőgörcs.
Gabi egy pillanatig sem habozott. Kiegyenesedett s leugrott a háztetőről.
Nem történt semmi baja, mert pontosan Alekszandr kitárt karjába repült.
Átölelte a barátja nyakát s megtapogatta, hogy csakugyan ő e? Ő volt az, igazán
semmit sem változott, legfeljebb csak annyit, hogy széles mellén még egy
fényes kitüntetés ragyogott. Gabi egy ujjal megsimogatta a kitüntetést.
Alekszandr jobbról balról megcsókolta Gabit s óvatosan a talpára állította.
—Hogy vagy Alekszandr? — kérdezte Gabi — már nem vagy
beteg?
Alekszandr úgy nézett Gabira, mintha pontosan értette volna a kérdést.
Bólogatott, mosolygott s hosszan válaszolt. Alighanem ízről-ízre elmesélte,
hogy mi történt vele, hogy mennyi ideig feküdt kórházban, hogy mit mondtak az
orvosok s hogy most hogyan érzi magát, meg efféléket. Alighanem azt mondta,
hogy kutyabaja, egészséges mint a makk, már el is felejtette azt a kis sebesülést.
A választ Gabi úgy hallgatta, mintha
minden szavát pontosan értené, pedig
csak egyetlen szót értett, azt hogy
»harasso, ha-rasso«, amiből megtudta,
hogy Alekszandr barátja nagyon jól
van és hogy általában minden nagyon
jól van ezen a világon. így beszélgettek
még jóidéig, Gabi magyarul,
Alekszandr oroszul és kitűnően
megértették egymást.
Végül, a beszélgetés
befejezéseképpen Alekszandr a
gerendára mutatott, azután a háztetőre,
azután nyögött, mint aki nagyon nehéz
súlyt emel.
—Igen, nagyon nehéz
— mondta Gabi.
Alekszandr bólintott és levetette a
zubbonyát. A létrát a falhoz támasz-
 totta s megragadta a gerendát, A súlyos fadarab úgy röpült a vállára, mint a
pehely. Alekszandr még fel is dobta egy kicsit, hogy jobban feküdjön a
vállcsontján. Azután fellépett a létrára s a gerendával kényelmesen felsétált a
háztetőre. Letette a gerendát, mondott valamit és kézmozdulatokkal is mutatta,
hogy szekerce meg kalapács kellene. Szerencsére a sejtegyesületnek akkor már
teljes szerszámraktára volt, s ha Alekszandr történetesen franciakulcsot vagy
mikrométert kért volna, akkor se jöttek volna zavarba a sejtegyesületiek. De
Alekszandr szerény volt, nem kért se franciakulcsot, se mikrométert, csak
szekercét és kalapácsot. Meg is kapta, amit kért, igaz, szekerce helyett
kisbaltát, de az is kitűnően megfelelt.
Alekszandr munkához látott. A sejtegyesület tagjai ámulva sereglettek a
kisház köré s szájtátva figyelték, hogyan dolgozik Alekszandr. Még a lányok is
félbehagyták a varrást, úgy villogott a fejük felett a kisbalta. Alekszandr gyors,
ügyes mozdulatokkal megfaragta a gerenda végét, ott, ahol Terebes úr
elfűrészelte. Odapróbálta a helyére, de a gerenda még mindig nem illeszkedett
elég pontosan. Még egy keveset faragott rajta, majd a kalapáccsal gyöngéden a
helyére kopogtatta. De ez még mind nem volt elég Alekszandrnak. Nem szállt
le a háztetőről, hanem mutatta, hogy adjanak fel neki léceket, azokat is
felszegezi. Dénes, a raktáros, aki a lécek szerzése során meg is sebesült, vagyis
megszúrta az ujját egy rozsdás szeggel, boldogan hozta a léceket. Még egy
csomag szeget is hozott. A szegek teljesen véletlenül kerültek a sejtegyesület
birtokába, még akkor, amikor a Császárik-féle kovácsműhely tárva-nyitva állt
s ajtaja oly hívogatóan tárult ki a szélben, mintha vendégeket várna. A
sejtegyesület hallgatott a hivó szóra, meglátogatta a kovácsműhelyt és egy
csomag szeggel gazdagabban tért haza. De lehetséges, hogy a kalapácsot is ott
szerezték. Később mindent bevallottak Jancsi úrnak, az öregsegédnek, de ő
nem haragudott, azt mondta, használják egészséggel. Aminek nem volt semmi
értelme, mert mi köze van a szegnek az egészséghez?
Most jó hasznát vették a szegnek. Odaadták Alekszandrnak, aki folytatta a
munkát, amíg csak minden egyes léc a helyére került. Akkor lemászott a
létráról, megmosta a kezét, felvette a zubbonyát és odalépett Gabihoz. Mondott
valamit, ami vidáman is, szomorúan is hangzott. Nagyon vidáman és egy kicsit
szomorúan. Az ujjával önmagára mutatott, azután a távólba intett s úgy tett,
mintha félkarjával megölelne valakit.
Gabi azonnal megértette. Azt mondta Alekszandr, hogy ő most hazamegy
Moszkvába és végre megöleli Alekszandr nénit — biztosan így hívták a
feleségét! — akit oly sok éve nem látott.
Alekszandr megölelte, jobbról-balról megcsókolta Gabit. Gabi is
megölelte, megcsókolta Alekszandrt, hosszan szorongatta, nagy erős kezét s
azt mondta:
— Szervusz, Alekszandr, isten veled. Te most elmész és én nagyon
szeretlek, ugye nem baj, hogy sírni fogok. Köszönöm a háztetőt és nagyanyó is
nagyon köszöni és Milka is meg Szipó is meg az egész sejtegyesület. És
köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, olyan messziről, Moszkvából és szerettél
minket, isten veled, Alekszandr.
Alekszandr komolyan figyelmesen hallgatta végig Gabi búcsúszavait. Nem
engedte el a kezét, hanem egyre rázogatta, míg válaszolt. Gabi később azt
állította, hogy szószerint ezt mondta: Szerbusz, Gabi, isten veled, én most
hazamegyek és odahaza, Moszkvában majd elmondom, hogy milyen derék
gyerekek vagytok és elmondom a kisfiamnak is, meg a kisfiam barátainak is,
hogy tudják, hogy itt jó emberek és jó gyerekek élnek és sokszor fogok rád
gondolni ott, a nagyon nagy messziségben, szervusz Gabi, élj boldogul.
Ezután sorra kezet rázott az egész sejtegyesülettel, mindenkivel, még
Gyurikával is. Mégegyszer azt mondta: Gábi, és elindult.
Hatalmas, nyugodt lépésekkel haladt. A telek szélén megállt, visszafordult,
integetett, azután továbbment. A sejtegyesület némán állt s nézte, ahogy szálas
alakja egyre távolodott s egyre kisebbedett. Végül már csak akkorka
alakocskának látszott, mint Gyurika, és akkor befordult a sarkon és eltűnt. Így
ment el Alekszandr s többé sohase látták. De később, amikor megeredt az eső, a
háztető pergő, szapora szava mindig róla mesélt és hol Milka, hol Szipó hallotta
egészen tisztán, hogy a háztető így dobol a háztető cserepein: Alek-szandr,
Alek-szandr, Alekszandr ...

XVII. FEJEZET EGY ISMERETLEN

KÖZBELÉP

Ezer jel mutatta, hogy a sejtegyesület május elsejére készülődik. Az egyik

jel egy piros festékpetty volt, amely lemoshatatlanul virított Duci orrahegyén.
Komlós néni azt hitte, hogy vérzik és fertőtleníteni akarta. A másik jel az volt,
hogy Sefcsik néni nem tudta megfoltozni a piros blúzát, mert nem volt mivel. A
harmadik jel, hogy hiába szaladt át Csobán nénihez, kölcsönkérni valami piros
foltnakvalót, mert Csobán néninek se volt. És az volt a negyedik jel, hogy az
egész házból eltűntek a piros rongyok. Az ötödik jel, hogy a sejtegyesület tagjai
esténkint úgy estek az ágyba, mint a kidöntött fa, mivel teljesen kimerültek az
újjáépítés munkájában. A hatodik vagy hányadik jel az volt, hogy Gereben
tanító úr egy nap magyarázat közben észrevette, hogy a kisfaragó jelentkezik.
Megkérdezte tőle; no mi kell?
— Ereszcsatorna kell, tanító bácsi! — kiáltotta Gabi, mindenről
megfeledkezve.
A tanító bácsi megijedt, azt hitte Gabi lázas beteg és félrebeszél, pedig csak
az újjáépítésen törte a fejét. Mindenképpen haza akarta küldeni, hogy feküdjön
ágyba és vizsgáltassa meg magát Serbán doktorral. Gabi alig tudott
kimagyarázkodni, hosszú időbe tellett, amíg be tudta bizonyítani, hogy nincs
láza és nem kell ágyba feküdnie. No hiszen, semmi egyéb nem hiányzott neki
ezekben az izgalmas napokban, csak az, hogy ágyba dugják, hőmérőzzék és
megtiltsák, hogy felkeljen. Ennek a veszélynek az elhárítása megért egy intőt,
amely így kezdődött:

Értesítem önt, hogy fia Klimkó Gábor az iskolában figyelmetlen és a tanítást

értelmetlen közbeszólásokkal zavarja ...

Apu szigorú ráncokba vonta a homlokát az intő láttára. Gabi, minden

eshetőségre készen, egy lépést hátrált, hogy kikerüljön apu kezének
hatósugarából (ezt a szót a háború alatt tanulta meg), de óvatossága
feleslegesnek bizonyult. Apu nem adott nyaklevest, hanem a lelkére beszélt és
megígértette vele, hogy tanulni és figyelni fog.
Gabi megtartotta az ígéretét. Tanult és figyelt, bár nem egészen arra, amire
apu gondolt. Varga Pistára figyelt és cserepezést tanult, ez volt most a
legfontosabb tantárgy. Úgy gondolta, hogy majd május elseje után nagyon
szorgalmasan fog készülni számtanból is, nyelvtanból is, de előbb
újjáépítéstanból kell vizsgáznia — kitűnőre. És a cserepezésről kiderült, hogy
nem is olyan könnyű tudomány. Pedig oly egyszerűnek látszik. Az ember veszi
a cserepet... illetve nem veszi, hanem szerzi, onnan ahol éppen akad. Amikor
megvan a cserép, felmászik a háztetőre, az egyik cserepet a másik mellé teszi és
már minden rendben van.
Csakhamar kitűnt, hogy ez óriási tévedés. Varga Pista ugyan pontosan
megmutatta, hogyan kell csinálni a tetőfedést, de csak Gabinak, Dénesnek, meg
a két nagyobbik Sefcsiknek mutatta meg, a cserepeknek nem. És azok nem is
tudták. Ezért gyakran megtörtént, hogy a cserép, amelyről már mindenki azt
hitte, hogy, no, most aztán véglegesen a helyén van — fittyet hányt minden
szabálynak, meglódult, végigszánkázott a háztetőn és lezuhant a mélybe, ahol
már számtalan ilyen öngyilkos cserép törmeléke hevert. Keményen kellett
dolgozniok, amíg cserepet cserép mellé illesztgetve, úgy ahogy sikerült befedni
a háztetőt. De akkor azután feledhetetlen látványt nyújtott. Szakasztott olyan
volt, mint Magyarország nagy falitérképe az iskolában. A térképen minden
megyének más színe volt, hogy könnyebben meg lehessen ismerni. Ugyanígy a
háztető is. Egy barna folt mellett egy piros folt, egy piros folt mellett egy
majdnem fekete, egy majdnem fekete mellett egy sárgásszürke. A sejtegyesület
minden tagja jól kiigazodott ezen a térképen. Tudták, hogy a barna cserepek a
Kartács-utca 19/b-ből valók, hogy, a piros cserepeket a nagysefcsik szedte le
egy kopasz bácsi feje felül, hogy a megfeketedett cserepeket az Országbíró-utca
86-ból hozták, abból a nagy házból, amely teljesen összeomlott, a szürkéssárga
cserepekről meg pontosan tudták, hogy azok Serbán doktor és Varjas bácsi
titkos ajándékai. Nagyon szép és nagyon tanulságos volt így a háztető, sokkal
szebb és tanulságosabb, mintha unalmasan egyforma cserepek borították volna.
Vasárnap a helyére került Bács Bodrog megye térképe, azaz hogy a Serbán
doktor ajándékozta cserepek második foltja is.
Hétfőn Gabi kis híján intőt kapott, mert egyszerűen képtelen volt figyelni.
Úgy tűnt neki, mintha a tanítás aznap nem négy óra hosszat tartana, hanem
évekig egyhuzamban. Csodálkozva nézegette osztálytársait. Nem értette, hogy
egy cseppet sem izgulnak, pedig holnap május elseje lesz !
Az ebédet csak úgy behajigálta a szájába, a falatokat rágatlanul nyelte le. A
levelet, amit a postás délelőtt hozott, már csak útközben bontotta fel. Mariska írt
Abádról a sejtegyesületnek.

Kedves Gabi és többiek

Tudatom veletek, hogy jó édességbe vagyok és mekkaptam a levelet, amibe
nagyon érdekesseket irtok most nemérek rá sokai irni mert dologidőbe vagyunk
de köszönöm neked hogy megírtad hogy hogy kell titkos hejséget építni mert
most már tudom és majd én is igy fogok ha lejössztök Abádra hogy legyen és
addig se felejétek el a selytegyesület tagját
Zsebé Mariskát

Zsebregyűrte a levelet, azzal, hogy sürgősen válaszolni fog.

Elsőnek érkezett a titkos helyiséghez. Nem várt a többiekre, egymaga látott
munkához. Bocsánatkérő mozdulattal lépett oda az üres telek közepén álldogáló
öreg ecetfához. Néhány ágat tört le, gyengéd kézzel, óvatosan, hogy ne okozzon
nagy fájdalmat a fának. Az üde illatú, lombos ágakat a titkos helyiség bejárata
fölé erősítette, hunyorított szemmel hátrált s elnyönyörködött a zöld
levélkoszorúban, amely kedvesen köszöntötte a belépőket.
Sorra megérkeztek a sejt egyesület tagjai.
Köröskörül, az egész Röppentyű utcában mindenütt díszítették a házakat. A
kapuk felett zöld lombok ragyogtak. Az ablakokból piros zászlók, piros kendők
lobogtak az utca fölé. Mindenfelől vidám kiáltozás hallatszott. A titkos
helyiségből harsány énekszó szárnyalt.

Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot.
A sejtegyesület készült május elsejére.

A levél, Zsebő Mariska levele pedig ott lapult Gabi zsebében, elfeledve.
Csak szerdán lelte meg, amikor az ünneplő sötétkék ruha visszakerült a
szekrénybe s újból a köznap ruháját öltötte fel. De a köznapi ruha alatt még
ünnepi ütemben dobogott a szíve. Ezt az ünnepi örömet szerette volna mint egy
kis madarat, a tenyerébe fogni s elküldeni Mariskának, Abádra. Nekiült hát s a a
nyelve csücskét kiöltve — írni kezdett:
 Kedves Mariska
Mekkaptuk leveledet és azér nem válaszoltunk röktön, mert nálunk
Mályus E ső volt és azér nem voltt időnk. Biztosan Tinálatok is volt Mályus
Első 'e eztet a mienket látni kelletett, volna, hogy milyen volt, mert én azt
úgysenem tudom Leírni és különösen nem tudom leírni a titkos Hejiséget,
amit feldisztettünk és a középen éppen az ajtó fölött az áltt SZABADCSÁG
ÉS MUNKA mer apu mondta hogy ezt a kettőt ünnepli mindenki országosan.
De nemcsak a titkos Hejiség voltt ám földíszítve hanem minden egyes
ház és a ablakba szőnyegek meg mindenek lógtak meg feliratok meg a kapuk
felet zöld gajlyak és piros lobogok és a mi házunk kapulyába még színes
papirszallagok is voltak, kék meg rózsaszín meg sárga meg fehér meg minden
amit csak eltudc képzelni és apu meg sefcsik Bácsi meg mindenki már
korareggel elmentek és a két szemeiket törölgetek és aztmonták micsoda
gyönyörüszépséges nap hogy eztet is megérhetük és elmentek.
Mi is elmentünk de előbb megnéztük a titkos Hejiséget amit este ojan
Gyönyörűen feldisztettünk
Mert a Lányok összevartak egy nagy piros Lobogót és azt feltűztük a
házra és az uccárólpontojan volt mintha tiszta piros lenne az egész kisház meg
még papirt is befestettünk pirosra és az is mind a háztetőn voltt és voltt
pirosfehérzöldzászló is papírból, igaz hogy ott ahol fehér voltt ot jól lehetett
olvasni mindenfélét mert nyomtatva voltt rá mert a papirt egy nyomdából
szerzettük emlékszel még rá mikor. És a pirosfehérzöld zászlók az ajtó mellett
voltak és az egész csuda gyönyörű voltt De odamentünk és akkor borzalom
láttuk hogy valaki elrontotta a díszítést és leszagkatta a piros papirt meg a
feliratt meg a pirosfehérzöldt és seholmáshol nem volt baj az egész Röppentyű
utcában csak is a kisházon és akkor rögtön tuttuk hogy nem tehette más csak is
Terebes Úr vagy saját kézivel vagy egy idegen Fekete Kézzel.
Akkor röktön megcsináltuk ahogy tuttuk és kimentünk a térre, mert ott-
voltt azigazi Mályus Első meg a Ligetbe ahol már nagyon szép és van hinta
meg célba lövölde meg színház, kisfiúknak nem is lehett szeb naplyuk mint ez.
Meg azt is megírom hogy a titkos Hejiséget becserepeltük már és mostan
még Nagyobb munkába vagyunk mert mostan meszejjük épen de nem ám
azzal a mésszel amivel falat kell habarni vagyis a habarcsot majterozni
hanem szép fehér mésszel és azt a Duci szerezte nekünk a papájától aki
egyáltalán nem tudta miről van szómert ez hivatalostitok, hát a Duci azt
mondta hogy egy ösmerősnek kell aki majd azt megfizeti és Nagyon olcsón
kaptukk és most Duci süteményt sütött hogy elagyuk és aból fizessük ki a
mészt. De az eladásból nem lett semmi mert a Serbán ur mekkóstolta és
annyira izlet neki hogy megvette az egészt és mi meg fizettük a mészt és igy
van már mész meg van sütemény is mert a Serbán ur a selytegyesületnek atta
az egészsüteményt, pedig nem is ojan lyó és mi esszük és meszelünk. És
Terebes úrról mindenki mindenfelé azt beszéli hogy nem lesz lyó vége és mi is
 ugy gondoljuk.
A jövőhéten pedig, felavatjuk a titkos Hejiséget milyen kár hogy nemlehetc
itt hát szerbusz, majd a gyerekek
Gabi
Az elnök visszahúzta a szájába a nyelvét, majd meg ismét kinyújtotta, hogy
megnyálazza a borítékot s leragassza. A levelet zsebrevágta és sietett meszelni,
a meszelést nem szalasztotta volna el semmiért a világon.
A titkos helyiség környékén havazott május másodikán. Sokan megálltak a
Röppentyű utca járókelői közül, kogy megcsodálják ezt a ritka természeti
tüneményt. A kisház körül minden hófehéren ragyogott. Fehér volt a föld, fehér
volt a fű, még Császárik kovácsműhelyére is jutott néhány hópehely, amely
azonban hamarosan elveszítette liliomfehérségét a kovácstűz füstjében.
Egyszóval minden fehér volt a titkos helyiség körül, Gyurika füle, Duci cipője, a
nagysefcsik szemöldöke, csak éppen a fal nem volt egy cseppet sem fehér. Pedig
a rongycsomóból és lécből szerkesztett meszelőkkel hárman is működtek
egyszerre, hogy hófehérré varázsolják a falakat. Dénes és Szipó a földön álltak s
buzgón dörgölték a falat a mészbe mártott rongycsomóval. A nagysefcsik
magasabbra vágyott. Felmászott a létrára és a mennyezetet meszelte. A fehér lé
lecsurgott, egyenesen az alant lábatlankodó Gyurikára. Gyurika percek alatt úgy
festett, mintha rohamosan megőszült volna, ami pedig egy kissé korai volt még.
Az őszhajú aggastyánná változott Gyurika mindenkinek nagyon tetszett és
Dénes javaslatára nagypapának szólították.
Gabi a földszinti meszelőket kiküldte a titkos helyiségből, kívülről is
meszeljék hófehérre a kisházat. Szipó és Dénes rendkívül büszke volt az új
megbízatásra. Mindkettő úgy érezte, hogy az elnök így jutalmazza meg
különleges meszelő képességét. Gyurika, a nagypapa sehogy sem akart utánuk
menni. Az elnök erre azzal bízta meg, hogy ellenőrizze a két külső meszelő
munkáját. A nagypapa fehér bajuszt kent az orra alá s máris indult, ellenőrizni.
A konyhában Varga Pista kavargatta, könyökig meszesen, a fehér
folyadékot. Gabi nagyon szeretett volna egy kicsit meszelni. Titokban
mélységesen irigyelte Szipót és Dénest, de még a meszesingű középsősefcsiket
és a fehérhajú Gyurikát is. S ha már nem meszelhetett, legalább a keverést
vette volna át egy kis időre Varga Pistától. De hiába, nem tehette, mert ő volt
az elnök, és nagy terveket forgatott a fejében.
—Gyere csak egy kicsit — hívta Varga Pistát.
Pista kihúzta a karját a vödörből s most olyan volt, mintha könyökig érő
fehér kesztyűt húzott volna. A mész azonnal megszáradt a bőrén. Varga Pista
elgondolkodva kapargatta a meszet, miközben Gabit hallgatta.
—Mondd, van apukád ? — kérdezte az elnök.
—Van hát, hiszen tudod. — felelte Varga Pista, egykedvűen kapargatva a
meszet a karjáról.
—Mondd, segítene ő nekünk, ha megkérnéd?
 —Miben ? Az a kérdés.
—A Terebes úr ellen. Tudnék egy jó viccet.
—Az nagyon jó lenne — vigyorodott el Varga Pista. — Abban biztosan
segít az öregem. Tudod, sehogy se állhatja az ilyenféléket. Nem bírja a gyönge
gyomra.
— Nagyszerű. Idehallgass, mit találtam ki. Az apukád felveszi az ünneplő
ruháját. Legjobb lenne, ha feketébe öltözne.
—Hihihi, az öregem — vihogott Varga Pista.
—Várj még! — türelmetlenkedett az elnök. — figyelj rám. Szóval felveszi
az ünneplőjét, megvárja a Szegedi út sarkán Terebes urat, odamegy hozzá és
kísérteties hangon megkérdezi tőle : ön Terebes úr ?
—Miért kérdezi, ha tudja ? — érdeklődött Varga Pista.
— Mert úgy érdekesebb. És különben is így szokás. Sefcsik bácsitól is
megkérdezték, mielőtt elvitték, pedig tudták róla, hogy ő sztrájkolt. Nohát. Azt
mondja majd a Terebes úr, igen kérem, én vagyok a Terebes úr, mit óhajt. Mire
az apukád...Igen. Mire az öregem ? ... Azt feleli: figyelmeztetem
jóakaratúlag, mindent kinyomoztak.
—Micsoda ? Mit nyomoztak ki ?
—Semmit.
—Akkor miért kell mondani ?
—Csak. Nem érted ? Hát azért, hogy Terebes úr megijedjen.
—De hátha nem ijed meg ? Akkor mi lesz ?
—Akkor kitalálunk majd valami mást.
—No jó — vakarta a fejét Varga Pista — de mi lesz, ha ő is megkérdezi:
tisztelt úr, mit nyomoztak ki rólam ? Ki vele. Akkor az öregem benne van a
pácban.
—Dehogy van benne. Akkor azt mondja : többet nem mondhatok. Már ez is
hivatali titoktartás.
—Nagyon jó ! Hivatali titoktartás ! Csuda ! Hihihi! — hahotázott Varga
Pista. Azután elkomolyodott s megkérdezte — Nem magyaráznád el inkább te
magad személyesen az öregemnek ?
—Miért ne, nagyon szívesen !
—Remek. Akkor holnap elhívom, hogy győjjön el ide a titkos helyiségbe —
mondta Varga Pista és visszament meszet keverni. Kevergetés közben
mindegyre fel-felnevetett és vigyorogva a fejét csóválta azon, hogy mi mindent
képes kieszelni ez a Gabi.
Másnap valóban eljött Varga Pista papája. Magas ember volt, sűrű tömött
bajusszal az orra alatt. A kabátja szűk és rövid volt s a keze egészen csuklóig
kicsüngött a kabátujjból. Hatalmas bakancsaiban olyan óvakodva lépett be a
titkos helyiségbe, mint aki attól fél, hogy egy vigyázatlan mozdulatával
összedönti az egész kis házacskát. Elégedett nyugalommal szemlélte a serény
munkát és még az sem hozta ki a sodrából, hogy a nagysefcsik a létra tetejéről
egész mészesőt hullatott a nyaka köré.
 —Szóval tiveletek játszik az én Pistám ? — kérdezte.
—Mi nem játszunk, kéremszépen ! — sértődött meg Gabi.
De Varga bácsi elengedte a füle mellett a tiltakozást. Még egyszer
körülnézett és bólintott:
—Szép munka.
Nem lehetett tudni, hogy mire érti: a mészesőre vagy az újjáépített kisházra.
Gabi leültette Varga bácsit és magyarázni kezdte neki Terebes urat. Pista
papája egyet-egyet bólintott s váratlanul közbeszólt:
—Ereszcsatorna is kéne.
Gabi meglepődve pillantott rá. Hiszen Varga bácsi az ő legtitkosabb
vágyát mondta ki. Nagyanyó semminek se örülne úgy, mint egy
ereszcsatornának. Ez holtbiztos.
—Anélkül nem ér semmit — mondta Varga bácsi.
—Ereszcsatornát nem tudunk csinálni — mondta szomorúan Gabi.
—Én konyítok hozzá. — nézett rá Varga bácsi. — Megcsinálom. Nektek
igen. Meg én. Csak bádog kellene. Fehérbádog.
—Szerzünk ! — fogadkozott Gabi. — Mi mindent szerzünk, ha muszáj.
— No jó. Majd elválik. Most folytasd azt a tréfácskát. Hadd hallom.
Varga bácsi végighallgatta a nagy tervet. Nem szólt rá semmit. Se azt
hogy jó, se azt hogy rossz. Csak elment. Varga Pista azt állította, hogy most
hazaballag, otthon gondolkodik a dolgon, aztán vagy megcsinálja, vagy nem.
Kapacitálni hiábavaló. Ilyen ember az ő örege.
Terebes urat másnap egy ismeretlen egyén várta a Szegedi út sarkán. A
fekete ruhás, tömöttbajszú ismeretlen egyén melléje lépett s fojtott hangon
megszólította:
— Ön Terebes úr ? — kérdezte a füléhez hajolva.Terebes úr hátrahőkölt.
—Igen. Én vagyok. Mit óhajt ?
— Csak figyelmeztetni akarom — suttogta az ismeretlen egyén — hogy
önről mindent kinyomoztak.
—Mi... Mit ? — hebegte Terebes úr — mit nyomoztak ki ?
—Mindent — mondta az ismeretlen egyén igen lassan és igen komoran.
—De mégis, milyen természetű ...
—Többet nem mondhatok — súgta az idegen — már ez is hivatalos titok.
Figyelnek. Jónapot.
Elindult.
—Várjon ! Megálljon ! — kiáltott utána Terebes úr.
Az ismeretlen egyén megállt. Terebes úr szorosan melléje lépett, a kezébe
nyomott valamit, azután köszönés nélkül elrohant.
A sejtegyesület éppen a bádogszerzés lehetőségeiről és kilátásairól tárgyalt
a poroló mellett, amikor Terebes úr hazaérkezett. Az arca halottsápadt volt, s
szeme körül idegesen rángatózott a bőr, de teljesen nyugodtnak tettette magát.
Nem nézett se jobbra se balra, csak ment fel egyenesen, mereven, a lépcsőn.
Pedig máskor mindig volt egy-egy kellemetlenkedő szava a sejtegyesület
számára.
A tanácskozás félbeszakadt. Mindnyájan Terebes urat figyelték.
—Valami történhetett szegény Terebes úrral — vélte sajnálkozva Gabi.
—Talán... talán valaki mondott neki valamit — töprengett a nagysefcsik.
—Esetleg valami rossz hírt — toldotta hozzá Dénes.
Egymásra néztek szánakozó arccal s kirobbant belőlük a visszafojtott
nevetés. Felpattantak s hahotázva körbe vágtattak az udvaron. Pamut éktelen
csaholással mindenütt a nyomukban.
—Megvesztetek ? Szemtelen kölykök ! — dörrent rájuk Varjas bácsi. —
Azonnal hagyjátok abba. Ez nem rajcsúr !
Kiáltozhatott, nem féltek már tőle. Hiába fenyegetőzött a titokzatos
rajcsúrral, tudták róla, hogy Serbán doktor társaságában meszet meg téglát
lopott az építkezéshez. Nem zavartatták magukat, vad ordítozással vágtattak
körbe az udvaron, míg csak el nem fáradtak. Akkor letelepedtek a porolóra,
akár a verebek a villanydrótra és folytatták a tanácskozást.
Sajnos, a tanácskozás nem vezetett eredményre. A bádogról annyit tudtak
csak, hogy pléh. De hogy mi a fehérbádog, azt már nem tudták pontosan.
Alighanem fehér pléh, de nem biztos. Azt is tudták, hogy a bádog nem hever
úgy az utcán, mint a tégla, még úgy se mint a homok. A gyárban biztosan van,
de a gyárból nem mertek kérni. Végül is úgy döntöttek, hogy nem tudnak
bádogot szerezni. A kisház eddig is elvolt ereszcsatorna nélkül, ellesz még egy
darabig nélküle.
A határozat után feloszlottak. De, szó ami szó, mindnyájuk szíve mélyén
maradt egy kis rosszérzés, olyasféle üledék, mint a kávé alján, ha nem olvad fel
jól a cukor. Csakhogy ez az üledék keserű volt. Gabi meg egyenesen úgy érezte,
hogy valósággal becsapta, kisemmizted, kisházat. Igenis, a kisháznak joga van
hozzá, hogy annyi sok év után végre legyen neki is ereszcsatornája. Mivel
érdemelte meg, hogy most ilyen gyáván cserbenhagyják. Ez valóságos árulás.
Álmatlanul gyötrődte végig az éjszakát. De nem ő volt az egyetlen, akinek
szemére nem jött álom.
Terebesék hajnalig jártak-keltek a lakásban. Nyitogatták a szekrényeket,
vitatkoztak, bútorokat tologattak.
A nagysefcsik sem tudott aludni, minduntalan felriasztotta a Terebes-
lakásból áthallatszó neszezés. Fülét a hideg, nyirkos falra tapasztotta, de
egyetlen szót sem tudott kihalászni a túloldali morgolódásból.
Kora reggel Terebes úr és Terebesné asszonyság sápadt, gyűrött, az
éjszakázástól beesett arccal lépett ki a lakásból. Az ajtót bezárták, lelakatolták s
egy-egy hatalmas bőrönd alatt görnyedezve megindultak. Varjas bácsi úgy
rájuk csodálkozott, hogy alig tudta megkérdeni:
—Hová, hová, ilyen jókor reggel?
Terebes úr zavartan krákogott. Egy pillanatra letette a megtömött bőröndöt,
megtörölte izzadó homlokát s csak azután válaszolt:
—Izé ... a feleségem nagynénikéje ... izé .. . súlyosan megbetegedett.
Sürgősen meg kell látogatnunk, ha még életben akarjuk találni.
—Értem — bólogatott Varjas bácsi. — Szegény öreg nagysága. Biztosan
szárazbetegsége van.
—Nem.
—Hm. Nem. Akkor biztosan vizibetegsége. Mert tetszik tudni, nekem volt
egy lakóm, még az István úton, az orvosok vizsgálták, röntgenezték, de én csak
ránéztem ...
—Jó, jó, házfelügyelő úr — szakította félbe a szóáradatot Terebes úr. — Mi
most megyünk. És ha ... izé ... keresnének ...
—Honnét keresnék ? — érdeklődött Varjas bácsi.
—Izé ... Hát... ha úgy általában, akárhonnan keresnének, mondja hogy
vidékre utaztunk, és... és két hét múlva hazajövünk. Igenis, két hét múlva.
—Jó. Megmondom. Szerencsés utat.
Terebes úr megmarkolta a mázsányi bőrönd fogantyúját s fújtatva,
görnyedve elvonult Terebesné után.
Délután beállított Varga Pista. Valamit kivett a zsebéből, s diadalmas
vigyorral meglengette Gabi szeme előtt. Gabi megnézte a különös lobogót. Egy
rozsdabarna százpengős volt. Habár jól látta, mégis csodálkozva nézett Varga
Pistára:
—Mi ez ?
—Százpengős!
—Honnan van ?
—Az öreg küldi.
—Hát ti ilyen gazdagok vagytok ?
—Gazdagok ? Mi ? Jól adod. Ezt a százast a Terebes úr nyomta az öregem
kezébe, hálából, mert figyelmeztette. De ő nem azért csinálta, hanem csak a
tréfa kedvéért, meg azt is mondta, hogy zsarolás lenne. Hát itt küldi, hogy
adjátok vissza Terebes úrnak. Legyen vele boldog.
— Sajnos, Terebes úrnak nem adhatjuk vissza — világosította fel Gabi. —
Mert egészen hirtelen megbetegedett szegénynek a nagynénikéje és gyorsan
elutazott. Még a címét is elfelejtette megadni. Csak vidd vissza a papádnak.
Nem vihetem. Összetöri a csontomat, ha visszaviszem. Ő elküldte, punktum.
Ilyen ember az öregem. Csináljatok vele amit akartok.
—Vegyünk rajta cukit ! — lelkesedett Mica.
—Nem cukit. Kisautót vegyünk — követelődzőit Gyurika.
—Bádogot veszünk — közölte az elnök.
—Azt is meg lehet enni ? — kérdezte kíváncsian Mica. — Milyen íze van ?
—Nem. A bádog az pléh, pléhet nem lehet enni.
Micát nem érdekelte tovább az ügy. Ha nem lehet megenni, akkor nem is
érdekes.
Gabi mégis visszaadta a pénzt Varga Pistának, hogy adja vissza a papájának
és kérik szépen Varga bácsit, hogy vegyen fehérbádogot, hogy mégiscsak
legyen ereszcsatornája a kisháznak. Varga Pista hazaszaladt s az újjáépítés nagy
iramban folytatódott.
A nagysefcsik és Dénes kiszedték kereteikből az ablakokat. Maradt még a
raktáron néhány ív Serbán doktor-féle ablaküvegpótló olajospapír, nekiálltak hát
üvegezni. Szipó és a középsősefcsik meszeltek. Gabi pedig úgy járt fel s alá,
mint egy győztes hadvezér. Holott csak elnök volt, sejtegyesületi elnök.
Hamarosan ráunt a dicsőségre és a tétlenségre, Megkereste a kisbaltát s a
maradék lécekkel elvonult a ház mögé. Felhangzott a kisbalta vidám, szapora
csattogása, Gabi szorgalmasan hasogatta a léceket. A felaprított fát behordta a
konyhába a tűzhely alá. Gyujtósra mindig szükség lehet.
Harmadnap elkezdődhetett a nagytakarítás.
Mindenen vastagon ülepedett az ostrom és az újjáépítés szennye, mocska. A
padlót porszőnyeg takarta, az ajtókon mészfoltok fehérlettek, a sarkokban
kupacban állt a törmelék és hulladék. Elkövetkezett a lányok ideje, most
megmutathatták, mire képesek.
Mindenekelőtt begyújtottak a Gabi által jóelőre felhasogatott aprófával.
Vidáman pattogott a tűz, ropogott a fa s a tűzhelyen fazékban, vödörben
rotyogott a forróvíz. Először is alaposan kimosták az építkezésnél használt
edényeket, azután kikergették a fiúkat a telekre s elárasztották forróvízze] a
kisházat. Gyurika boldogan tocsogott az özönvízben, de Duci őt is kizavarta,
ötször sikálták fel a padlót, háromszor mosták le a bútorokat, ajtókat, amelyeken
újból és újból kiütköztek a mészfoltok. Duci csak annak örült, hogy az
ablakokon papír van üveg helyett s legalább az ablaktisztítást megspórolhatják,
így is egy álló napig tartott a szoba kitakarítása. De akkor azután ragyogott s
áradt belőle a nedves padló friss tisztaságszaga.
Amikor a konyha került sorra, Duci még vasport is hozott hazulról, hogy
szép fényes feketére sikálja a takaréktűzhelyet. Gabi elgyönyörködött benne —
persze csak az ajtóból, mert tilos volt belépni! — amint fürgén mozgott s nagy
szakértelemmel mosta a konyhakövet. A szoknyáját felgyűrte, a haját
hátrakötötte, ahogy anyukájától látta nagytakarítás idején. Egyszer-egyszer
felegyenesedett, alsókarjával egy kiszabadult hajszálat simított ki a homlokából,
majd csípőre tett kézzel körülnézett a konyhában s felsóhajtott:
—Jaj, mennyi bajom van ezzel a háztartással. A férfiaknak fogalmuk
sincs róla. A következő percben már ismét fürgén járt a keze s még énekelt is
munka közben. Azt énekelte: Majd a fiúk, lányok .. .
A dalt kopácsolás zaja nyomta el. A nagysefcsik torkaszakadtából kiáltozott
Gabi után:
—Klimkó, gyere! Gabi, gyere gyorsan.
Gabi gyorsan ment. Azt hitte, valami nagyon nagy baj történt. De nem volt
semmi baj. Ellenkezőleg, az volt, hogy Varga bácsi künn állt a létra tetején és
egy vadonatúj, ezüstszínben csillogó, valódi fehérbádog ereszcsatornát
szegezett fel a tető szélére. A csatorna szép kis folyókában végződött s úgy illett
a kisházra, mint a kalap mellé a bokréta.
Gabi egy kissé hátrált, hogy jobban szemügyre vehesse a mesebeli
ereszcsatornát. Hunyorított a jobbszemével, valósággal megcélozta tekintete. S
úgy tűnt neki, hogy a kisház visszahunyorít reá és azt mondja:
—No, mit szólsz, elnök, milyen vagyok ? Ugye, hogy egészen másképp
festek ereszcsatornával?
Az elnök bólintott s teljes mértékben igazat adott a kisháznak. Valóban,
egészen másként festett ereszcsatornával.

XVIII. FEJEZET

GYEREKJÁTÉK VOLT
Este titokzatos kezek nagy papírlapot szegeztek a ház kapujára. A
papírlapon ez állt csupa nagybetűvel:
TISZTELETTEL
MEGHÍVUNK MINDENKIT
A
TITKOS HEJISÉG FELAVATÁSÁRA
PONTOSAN ÖT ÓRAKOR
MAJD A GYEREKEK
A SEJTEGYESÜLET

Persze a késő esti sötétségben senki sem olvasta el a hirdetményt. De reggel,

aki csak arra ment, megállt s végigböngészte a sejtegyesület titokzatos
meghívóját. A tisztelt meghívottak csoportbaverődtek a meghívó előtt s
találgatták, mi lehet az a sejtegyesület, hol lehet az a titkos helyiség és milyen
lesz az a felavatás. Gabiék oly közönyös arccal lépkedtek el a csoportok mellett,
mintha az égvilágon semmi közük se volna ahhoz a titokzatos papírlaphoz. De a
szívük izgatottan vert és egészen titokban nagyon büszkék voltak. Csak az az
egy volt feltűnő, hogy rendkívül gyakran vitt az útjuk arrafelé, ahol a
hirdetményt lengette a tavaszi szél.
Az eseménydús nap a hirdetménnyel kezdődött. Azzal folytatódott, hogy a
postás bekopogtatott délelőtt Varjas bácsihoz és megkérdezte, hogy van-e itt
a házban valamiféle egyesület.
—Nincs — felelte Varjas bácsi — sose volt.
— Nem értem — mondta zavartan a postás — pedig itt áll a pontos cím
Budapest, Cserép utca 28.
— Igen — bólintott Varjas bácsi — ez az én házam. De egyesület az nincs
itt.
— És az áll rajta — folytatta a postás — hogy a I. Sejtegyesületnek.
—Ja úgy ! Sejtegyesület ! — kiáltott fei Varjas bácsi. — Az van. De
mennyire hogy van. Tessék bemenni Klimkóékhoz. Ott van.
 A postás kerek vesszőkosarat vitt Klimkóékhoz. A zsákvászonnal levarrt
kosár nagyon nehéz volt, a szállítólevélen Zsebő Mária szerepelt feladóként s a
kosárból ingerlő illatok áradtak.
A következő nevezetes esemény az volt, hogy nagyanyó mindenáron el
akart menni a kisházhoz, hogy megnézze, mert ő már nem bírja ki tovább a
kisház nélkül és különben is valami azt súgta neki, hogv a kisházzal történt
valami. Duci azonnal felismerte a veszélyt. A tejeslábost óvatosan visszatolta a
tűzhely széléről a karikára. A tej szerencsésen kifutott s nagyanyó ijedtében
mindenről megfeledkezett. Nem ment el a kisházhoz.
További nevezetes eseménynek számít, hogy Ica, Mica és Milka elindultak,
bevásárolni. Valóságos vagyont vittek magukkal: hét pengő és huszonhat fillért
— ennyi maradt a bádogvásárlásból. De nem ez volt az esemény nevezetessége,
hanem az, hogy még Milka sem cukrot akart vásárolni a tenger pénzen, hanem
virágot. A csokrot elvitték a titkos helyiségbe és betették az ablakba.
Az is említésre méltó, hogy az iskolának aznap is vége volt, pontosan
tizenkét órakor, ugyanúgy, mint más napokon. S öt órakor a gyárkürtök is
megszólaltak, a munka végét jelezve búgásukkal.
Ugyancsak a nevezetes események sorába tartozik az is, hogy a házban lakó
összes gyerekek rendkívüli fül- és nyakmosást rendeztek és kivétel nélkül az
ünneplő ruhájukat kérték.
Azután Gabi odaállt a kapuba és várta a meghívottakat.
Elsőnek Serbán doktor érkezett. Izgatottan érdeklődött, hogy mi lesz, hogy
lesz, hol lesz az, ami lesz. Elvégre ő a tanácstag, joga van tudni. De Gabi csak
titokzatosan mosolygott.
Másodjára Sefcsik bácsi és Sefcsik néni érkezett a három Sefcsikkel.
Majd Varjas bácsi meg Varjas néni jött, apuval és anyuval.
Azután egy egész század érkezett: Komlós néni, Komlós bácsi, Duci,
Nagyanyó, Szipó és Milka a babájával, összesen heten.
Megérkezett Rezik néni Gyurikával, akinek a haja itt-ott még mindig ősz
volt a lemoshatatlan mésznyomoktól. Megérkezett Csobán András bácsi és
Csobán néni, Pintér néni a patyolattiszta Dénessel, Kolbáék Icával és Micá-val,
vagyis az ikrekkel.
Azután megérkezett Pamut, teljesen egyedül.
Azután megérkezett Piszke, szintén teljesen egyedül.
Minden ablak becsukódott, minden ajtó bezárult, a ház teljesen és
tökéletesen kihalt.
— Mehetünk, tisztelt meghívottak — mondta Gabi. Kézenfogta aput
és anyut és megindultak. És apu egy nagy vesszőkosarat vitt a karján.
És a sejtegyesület minden tagja kézenfogta a saját apukáját és anyukáját és
vezette őket, tisztelettel, a titkos helyiség felavatására.
Amikor a menet a Röppentyű utca sarkára ért, felharsant a sejtegyesület
indulója. Serbán doktor kezdte az éneklést, a tagok átvették a hangot s a
Röppentyű utcán harsányan szárnyalt végig a dal:
 Majd a gyerekek, Ne félj semmit,
Majd a fiúk, lányok Apukám, anyukám,
Összefognak, felépítik Békesség lesz ezután,
Az egész világot. Minden jóra fordul.
Majd a gyerekek, Majd a gyerekek,
Marcik, Mancik, Máték Majd a fiúk, lányok
Rendbehoznak mindent, nekik Összefognak, felépítik
Ez csak gyerekjáték. Az egész világot.
Mire az utolsó sort is elénekelték, éppen a kőkerítés széléhez értek, oda, ahol
már a nagy, üres telek kezdődött s ahol a kerítés hátához támaszkodva álldogált
a kis ház, a titkos helyiség.
Nagyanyó azonnal jajveszékelni kezdett, hogy ő tudja, megérezte, valami
történt a kisházzal, már délelőtt tudta és ő most azonnal odamegy. A menet
megtorpant. Komlós bácsi és Komlós néni nagynehezen lecsillapították
nagyanyót, s Gabi végre előállhatott. Meghajtotta magát:
— Tisztelt meghívottak — kezdte ünnepélyesen — ne tessék haragudni, ez
egy nagy meglepetés és nagyon köszönöm, hogy el tetszett jönni a meghívásra
és az egész sejtegyesület is nagyon köszöni...
Elhallgatott. Nem tudta folytatni, mert az orrát apró tűcskék szurkálták s a
szíve a torkába ugrott, ott dobogott. Különben is egészen mást akart mondani,
de az az egészen más sehogy sem jutott az eszébe, pedig délelőtt nagyon szépen
kigondolta. Odafutott anyuhoz és apuhoz, égő arcát a tenyerükbe temette s
megint azt mondta, de nagyon halkan :
—Ne tessék haragudni.
Az egészből egyetlen szót sem értett senki. Akkor kiállt a sorból Gyurika, ő
is meghajtotta magát és szavalni kezdett:
—Vers ! Ez egy költemény, írta Sefcsik Péter.
—Halljuk ! — kiáltotta Sefcsik Péter, vagyis a nagysefcsik. De azonnal
elszégyelte magát és elbújt Sefcsik bácsi mögött.
Gyurika még egyszer kezdte, elölről:
—Vers! Ez egy költemény, írta Sefcsik Péter.

Titkos helyiség a nevem,

Leromboltak engemet,
Áll a ház már, jaj de jó,
Isten hozta nagyanyó.

A vers nem volt valami kitűnő. Még akkor sem, ha tekintetbe vesszük, hogy
a nagysefcsik még soha életében nem írt verset, és soha többé nem is
szándékozott írni. Ezt is csak azért írta, mert felavatást nem lehet elképzelni
szavalat nélkül. De azért a költemény mindenkinek nagyon tetszett, azt
mondták, hogy szép, meg azt, hogy kedves, legfőképpen pedig a rövidségét
dicsérték. És mindenki egyszerre nagyon kíváncsi lett. Nagyanyó pedig
kijelentette, hogy ezekután tovább egy percet sem vár.
Nem is kellett várnia. Gabi megindult s a meghívottak menete a nyomában.
Befordultak a kőkerítés mellett s elébük tűnt a kis ház, amely hófehéren
ragyogott a nagy füves telek szélén, éppen átellenben Császárik Lajos kormos
kovácsműhelyével. A ház előtt, mint valami fogadóbizottság, ott várakozott
Simoncsics Bernát, Jancsi úr, az öregsegéd, Varga Pista és Varga bácsi, vagyis
mindenki eljött, csak Alekszandr nem jött el, mert nem tudták a moszkvai címét
és nem küldhettek neki meghívót.
Az utcára néző ablak felett pedig egy fehér papírszalag libegett s rajta piros
meg zöld betűkkel ez állt:

újáépítette a selytegyesület
Nagyanyó megpillantotta a kisházat. A szívéhez kapott s felsikoltott:
—Jaj nekem ! Jajistenem !
De azért nem ájult el, nem is lett rosszul, csak egy kicsit nehezen vett
lélegzetet s a szeme tele lett könnyel. Odatipegett a kisházhoz, megtapogatta a
falakat, megsimogatta az ablakkereteket. Azután az ajtó felé került. Hát onnan
nézve még sokkal szebb volt a kis ház, ha ez egyáltalában lehetséges. Az ajtó
fölött piros meg zöld papírbetűk köszöntötték nagyanyót:
ISTEN HOZOTT !
A falak hófehéren villogtak, a háztatő tarkabarkán mosolygott. Nagyanyó
betipegett a kisházba, megnézte a konyhát, elgyönyörködött a szobában.
Odabent mindent végigsimított ráncos, reszkető kezével. Visszament a
konyhába, onnan megint betipegett a szobába, leült egy székre és a szemét
törölgette.
Ezalatt az egész sejtegyesület, meg az összes apukák és anyukák, meg az
egész fogadóbizottság kint várakozott, szótlanul. Végre kilépett a küszöbre
nagyanyó, kitárta két sovány karját, mintha mindannyiukat egyszerre akarná
magához ölelni s könnyes hangon sóhajtotta:
—Gyerekek, gyerekek . . .
Elhallgatott, erőt gyűjtött, de most se jött más szó az ajkára:
— Gyerekek, gyerekek ...
Jó időbe tellett, amíg erőt vett meghatottságán s megkérdezte:
— Gyerekek ! Hogyan csináltátok ezt ?
— Ó — mondta kissé elnyújtott hangon, fölényeskedve Gabi — igazán
gyerekjáték volt.

Ezen muszáj volt nevetni. Még nagyanyó is mosolygott, odafutott Gabihoz,

megölelte, megcsókolta s a fülébe súgta: »Köszönöm.« Sorra odalépett a
sejtegyesület tagjaihoz, még Milkához és Szipóhoz is, mindegyiket megölelte,
megcsókolta s mindegyiknek a fülébe súgta a nagy titkot: »Köszönöm!
Köszönöm! Köszönöm !«
Általános meglepetést keltve most apu lépett elő. A nagy kerek kosarat
átnyújtotta nagyanyónak.
—Ezt pedig Zsebő Mariska küldi Abádról.
Szipó és Milka bevitték a kosarat a konyhába. Kibontották s hát friss
zöldhagyma, piros retek, tündöklő saláta volt benne, Zsebőek első terméséből.
Ragyogott a retek pirosa, a hagyma és a saláta zöldje. Ragyogásuk
fénysugarakat szórt, mintha egy-egy kis lámpás gyulladt volna ki bennük. Senki
sem értette, mi történt. Nyugtalanul körültekintgettek, keresték a csoda forrását.
—Nini! — kiáltotta Gyurika és ujjával a nyitott ajtóra mutatott —
a szobában ég a villany!
Mintha vezényszóra tennék, egyszerre fordultak az ajtó felé.
A szobában sárgás fénnyel égett a villanykörte. Elhalványodott, már-már
kihunyt, ismét új erőre kapott, felragyogott s végül egyenletes fénnyel világított.
A nap még magasan járt az égen. A kicsiny villanykörte fénye csak sápadt
mécsvilágnak tűnt sugarai mellett. Mégis oly káprázva tekintettek mindannyian
a villanykörtére, mintha tündökletesen ragyogna. És úgy is ragyogott, ha
meggondoljuk a dolgot. Úgy ragyogott, mintha belőle áradna ki az emberi
munka, az emberi tudás, az emberi jóság minden sugara.
Hónapok sötétsége, komor éjszakája után kiragyogott az első villanylámpa.
Némán nézték ezt a fénylő csodát s még csak nem is éljeneztek. Csak
nagyanyó mozdult meg. Sorra odalépett ismét minden gyerekhez. Ismét
megölelte, megcsókolta őket és meghatott hangon mormolgatta — »Köszönöm,
köszönöm, köszönöm ...« Mintha bizony a villanyáramot is a sejtegyesület
építette volna újjá.
Közben eltelt a délután, ideje volt hazaindulni Nagyanyó azonban
megmakacsolta magát s kijelentette, hogy ő többé egy tapodtat se megy a
kisházból. Majd holnap ellátogat Komlósékhoz, elhozza kevéske holmiját, de
már ma éjszaka a kisházban akar aludni. Milka és Szipó ugyanezt mondták,
Szipó megint szipogott, de ezúttal, kivételesen, nem rossz szokásból, hanem
azért, mert nagyon meg volt hatva.
Nagyanyó kikísérte a vendégeket. Amint halk, elcsukló hangon búcsút vett
tőlük, felnézett a magasba s reszketeg ujjakkal a háztető felé mutatott:
— Nézzétek ! Ereszcsatornája is van ! Nézzétek !
Elhallgatott, majd kitört belőle az öröm:
—Kedveskéim ! Mindig szerettem volna ereszcsatornát, mert az eső
éppen az ajtó elé csorgott. És egy ház egészen más, ereszcsatornával. És most
van. Van ! Gyerekek... gyerekek ... Hogy ezt megérhettem.
Ottmaradt a küszöbön s hol az ereszcsatornában gyönyörködött, hol a
távolodó menet után nézett, A menet befordult a sarkon s eltűnt öregesen
hunyorgó szeme elől. De ő még sokáig ottmaradt az ajtóban s hallgatta az egyre
halkuló, egyre távolodó éneket:
 Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
Összefognak, felépítik
Az egész világot...
Azután boldogan felsóhajtott s behúzta maga után a kisház ajtaját.
Vacsora után Gabi kérte, hogy hadd sétáljon még egy kicsit, olyan szép az
este. Apu és anyu szó nélkül beleegyeztek — ma kérhetett bármit.
Gabi egyenesen a Röppentyű utcába futott.
A kisház ragyogóan világító ablakszeme már messziről köszöntötte.
Halkan, lábujjhegyen körüljárta a kisházat, intett a fényes ablaknak, amely
mögött homályos árnyékok mozogtak — azután hazaindult. A kerítés sarkánál
beleütközött valakibe.
—Jaj ! — kiáltotta a valaki.
—Duci! — kiáltotta Gabi.
—Gabi! — mondta Duci.
A kerítés sarkáról visszatekintettek a kisházra. Nézték, nézték s találgatták,
mit is akar nekik mondani az a ravaszul s vidáman hunyorgó sárga ablakszem.
Duci hirtelen Gabihoz hajolt, arconcsókolta s ő is azt súgta, amit nagyanyó:
—Köszönöm.
Csodálatosan szépen mondta, csak úgy muzsikált a hangja. Ekkor egy
sötét árnyék vált el a kőkerítéstől s rájukszólt:
—Gyerekek, későre jár. Ideje hazamenni.
A hang Serbán doktoré volt. Az árnyék is. A lábánál pedig egy egészen
alacsony kis állatka sündörgött s szerényen de barátságosan csóválta a farkát.
Pamut volt az, teljes életkicsinységében.
Odanyújtották a kezüket Serbán doktornak s megindultak hazafelé. A
sarokról még egyszer visszanéztek. Gabi abban a pillanatban értette meg, mit
hunyorog az a fényes ablakszem, amely a messzeségben és sötétségben már
csak egy nagyobbfajta csillagnak látszott. Azt hunyorogta: Majd a gyerekek !
A négy árnyék megfordult s tovasiklott a májusi estében.
Amikor a kapu elé értek, Gabi gondterhelten mondta:
—Most aztán megint kereshetünk egy új titkos helyiséget.
J
HARMADIK RÉSZ

EZEK A PESTI GYEREKEK

XIX. FEJEZET
ELUTAZÁS ÉS MEGÉRKEZÉS
 Figyelni sokféleképpen lehet. Például úgy, hogy az ember kinyitja az
iskolakönyvét, belemélyed a számtanpéldába, se lát, se hall, csak figyel, csak
tanul és hamarosan mindent tud, amit tudni kell. Azután úgy is lehet, hogy az
ember a két tenyerét a fülére nyomja, nehogy meghallja a nagysefcsik füttyjelét,
vagy Gyurika kiáltozását odakünn az udvaron, mert ha meghallja, egyszerűen
befütyültek a figyelésnek. Ilyenkor zúgni kezd az ember füle, és ha hirtelen
elveszi a tenyerét a füléről, majd megint rátapasztja, akkor nagyon érdekes
hangzavar keletkezik, ezt nagyon sokáig lehet játszani. Azután úgy is lehet
figyelni, hogy az ember fennhangon olvassa a feladatot, túlkiabál minden más
zajt és hangot, de a tekintete közben ki-kitéved az udvarra, ahol a lányok
komámasszony hol az ollót játszanak, nem valami érdekes játék, de a
számtanpéldánál érdekesebb. Továbbá úgy is lehet figyelni, hogy az ember csak
ül, ül a könyv előtt, rámered a sorokra, míg a betűk összefutnak a szeme előtt,
szürkén gomolyognak s a szürke gomolygásból előlép Terebes úr, amint izzadva
cipeli nehéz bőröndjét, nyomában Schlampeter Teofil, aki menekül Pamut elől...
de ez már nem is igazi figyelés. Valamint úgy is lehet figyelni... egyszóval,
figyelni sokféleképpen lehet.
Gabi például úgy figyelt, hogy lekönyökölt az asztalra, tekintete végiggurult
a sorokon, az ajka hangtalanul mozgott, gépiesen ismételve a szavakat, de a
figyelem átköltözött a szeméből a fülébe, amely a konyhából behallatszó
szavakat igyekezett elkapdosni. Felületes szemlélő azt hihette volna, hogy
Klimkó Gábor sejtegyesületi elnök szorgalmasan készül a holnapi számtanórára,
de ha ugyanez a felületes szemlélő hirtelen rákiáltott volna: azonnal mondd
meg, mit tanultál! Akkor Klimkó Gábor negyedik osztályos tanuló így válaszolt
volna: Azt, hogy Lednákék mindennap húst meg fehér kenyeret esznek.
Kik azok a Lednákék ? — csodálkozott volna erre a felületes szemlélő.
Tudtommal a negyedik osztályos számtankönyvben nincs szó semmiféle
Lednákékról. Gabi erre felvilágosította volna, hogy Lednákék a Cserép utca
tizenhétben laknak, mindenki ismeri őket, mert amikor az üzletek tátonganak az
ürességtől, amikor a fizetés arra sem elég, hogy egy kis borsót vagy babot
vásároljanak rajta, akkor ők mindennap fehér kenyeret és húst esznek. Ez pedig
nem a számtankönyvben áll, hanem anyu mondta odakünn a konyhában apunak.
— Én csak azt mondom, annak van igaza, aki feketézik — zsörtölődött
anyu. — Ti vagytok a jó bolondok, te meg a Sefcsik szomszéd, meg Kolba.
Töritek magatokat, aztán mi a fizetés hét végén ? Tessék, félkiló liszt... Liszt ?
Korpa. Egy kis só, meg étolaj. Annak is szaga van ! Mit kezdjek ezzel ? Ebből
nem lehet semmit se főzni.
—Már hogyne lehetne — bíztatta apu — te majd megtalálod a módját.
Hiszen olyan ügyes vagy.
— Tudod kiráz ügyes. A Lednák az ügyes ...
—A ménkű csapjon abba a Lednákba ! — fortyant fel apu. — Ki az a
Lednák? mi az a Lednák? Atyaúristen?
—Az nem, de megvan a magához való esze. Minden héten kétszer is
leutazik vidékre, megrakodik élelemmel, szalonnával, ezzel-azzal, aztán hozza
Pestre, eladja jó pénzért, egy heti kereseted nem elég, hogy a Lednáktól egy kiló
szalonnát vásárolj. Ilyen ember. Nem dolgozik, csak éli világát.
—Igazán tovább láthatnál az orrod hegyénél! — pattant fel apu. — Éppen
azért kell nekünk dolgozni, de sokat, hogy az ilyen Lednákok ne tudjanak
sokáig élősködni rajtunk. Ha újjáépítjük az országot, akkor az ilyen
árdrágítóknak, feketepiacon kofálkodóknak lőttek. Mehetnek Kukutyinba zabot
hegyezni. Nohát.
—Jó, jó, de mi lesz addig? — kérdezte anyu — már szétreped a fejem a sok
gondtól, nem tudom, mit adjak nektek enni. Hát micsoda szabadság az, hogy ti
csak dolgoztok, takarítjátok a romokat, felépítitek a lerombolt gyárakat, akinek
meg aranya van és elég csavaros esze, az még ebből a nagy rombolásból meg
nyomorúságból is hasznot húz, mint a Led...
—Ne halljam még egyszer ! — kiáltotta apu. — Hát azt hiszed a szabadság
olyan, hogy hipp-hopp, már itt is van, csak füttyenteni kell? Nem ám! Dolgozni
meg verekedni kell érte. Nem adják azt ingyen.
—De nekem addig is főzni kell — mondta anyu sokkal csendesebben.
—Ej no, fiam, majd csak kitalálunk mindig valamit. Most azt találtuk ki,
hogy mi is úgy teszünk, mint a csepeliek.
—Azok hogy tesznek?
—Olvashattad. Újságban is állt. Kihúzzák az ilyen Led ... no, már én is
majdnem kimondtam megint. Egyszóval kihúzzák az árdrágítók lába alól a
talajt. Szövetkezetet alapítottak, különféle hasznos dolgokat készítenek: ásót,
kapát, sarlót, vödröt, kalapácsot, kaszát, ami falun kell. Felpakolják, viszik
vidékre és elcserélik olajért, lisztért, zsírért; hozzák haza a csepeli
munkásoknak.
—És jó lesz ez? — kérdezte anyu.
—Amit a csepeliek, meg a Váci útiak csinálnak, az jó — mondta apu
mélységes meggyőződéssel. — Már mi is szereztünk egy ócska teherautót,
kimustrált tragacs, de majd megjavítjuk. Mire elkészül, csinálunk egy
kocsirakomány vödröt, kannát, azt visszük...
—Hová mentek vele? — kérdezte.
— Csak ide, Abádra — mondta apu. — Kezdetnek jó.
Abádra!
A föld meghasadt, a mennyezet megnyílt, a falak leomoltak, a
számtankönyvet forgószél ragadta fel és tovaröpítette. Abádra ! — dübörögte a
föld, Abádra ! — recsegte a hasadó mennyezet, Abádra ! — kopogtak a hulló
téglák, Abádra ! — zúgta a forgószél. Abádra ! — kiáltotta, egy hang Gabiban.
— Ha törik, ha szakad, én is elmegyek Abádra! Zsebő Mariskához. Mindent
meg kell tudnom az abádi útról! Feszülten figyelt, hogy egyetlen szót se
szalasszon el a beszélgetésből. De mire bensőjében lecsendesedett a hangvihar,
addigra anyu már kitálalta apunak a vacsorát: babfőzeléket, szójabablisztből
készült, ízetlen kenőmájas-utánzattal a tetején. S több szó nem esett az abádi
útról. Az udvaron vészharsonaként rikoltott fel Varjas bácsi hangja:
—Majd adok én nektek ! Ez nem rajcsúr! Kifelé innen ! Ha rajcsúrozni
akartok, takarodjatok a rajcsúrra !
És így tovább.
Gabi az ablakhoz ugrott. Sikerült még megpillantania a nagysefcsiket és
Dénest, akik a kapu felé iszkoltak. Varjas bácsi az udvar közepén állt, mint egy
haragvó isten, a nyakában ételpecsétes szalvétával s a markában valami
gömbölyű, labdaszerű tárggyal. A megrázó látvány hatása alatt nagy elhatározás
született a lelkében. Egészen ártatlan s szívélyes arckifejezést öltött, kiugrott az
ablakon s odaállt a folyvást kiáltozó Varjas bácsi elé. Varjas bácsi pillantásra
sem méltatta, de ő egy szemvillanásai felmérte a helyzetet. Varjas bácsi egy
elnyűtt s itt-ott sárgaborsófőzelékbe mártogatott mackófejet szorongatott a
markában. A házmesterlakás papírablakán nagy szakadás tátongott. Ezekből a
jelekből azonnal arra következtetett, hogy a sejtegyesület egyes tagjai az
udvaron futballoztak, Duci mackójának leszakadt fejét rugdalták, alighanem
egykapura, míg Varjas bácsi békésen vacsorázott odahaza. A futballabdává
előléptetett mackófej irányt tévesztett, átszakította a papírablakot s belepottyant
Varjas bácsi borsófőzelékébe, de semmiesetre sem azért, hogy megkóstolja. S
ezzel felidézte a vihart. Mindez mit sem változtatott az elhatározásán.
Türelmesen kivárta, amíg Varjas bácsi két kacskaringós mondat között
kénytelen lélegzetet venni s akkor mélységes kíváncsisággal a hangjában,
megkérdezte:
—Varjas bácsi kérem, tessék megmondani, mi az a rajcsúr?
Varjas bácsi meghökkent. A kérdés orvtámadásként érte. Tátogatott, levegő
után kapkodott, majd, hogy időt nyerjen, kissé hunyorítva megkérdezte:
—Mi? Micsoda? Mit akarsz?
—Hogy tessék megmondani, mi az a rajcsúr. Úgy szeretném tudni.
— Úgy. Tudni szeretnéd. Hát az a rajcsúr, amit ti csináltok itt. De én majd
megmutatom ...
—Mégis, mi az a rajcsúr ? Tessék már egyszer megmondani — kérlelte
Gabi.
Varjas bácsi elvörösödött, az öklét rázta, pöfögött, mint a bab a fazékban,
majd ráripakodott:
—A rajcsúr az rajcsúr ! Nahát!
Földhöz csapta a mackófejet és berobogott a lakásába.
Gabi ott állt az udvar közepén egy sárgaborsófözelékes mackófejjel s azzal a
bölcsességgel, hogy a rajcsúr az rajcsúr. Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban
a dolgot, végére jár a titoknak. Úgy sincs egyéb dolga. Sorra kérdezett
mindenkit, akivel találkozott. Megkérdezte Sefcsik bácsit, aput, Komlós bácsit,
Csobán nénit, de a rajcsúrra vonatkozóan senkitől sem kapott határozott választ.
Másnap délelőtt, az iskolában kikérdezte az osztálytársait. A legtöbben sose
hallották. Szedlacsek, aki a Gömb utcában lakott, elárulta, hogy Gerle bácsi, a
házmesterük, ugyancsak a rajcsúrt szokta emlegetni, ha nagyon zajonganak.
Takáts, akit általában Cinegének szólított mindenki, úgy vélte, hogy a rajcsúr
bizonyára olyasféle, mint a vursli, a Városligetben. De az is lehet, hogy egészen
más. A sok eredménytelen kísérlet után elszánta magát s Gereben tanító
bácsinak is feltette a kérdést. Gereben tanító bácsi előbb töviről-hegyire
kivallatta, hogy miért akarja ismerni ennek a titokzatos szónak a jelentését.
Bujkáló mosollyal hallgatta végig Gabi beszámolóját Varjas bácsiról s a
rettenetes szóról, amely évek óta fenyegeti minden játékukat. Aztán bólintott s
azt mondta:
— Gondoltam, hogy ilyesmiről van szó. Idehallgass, Klimkó. Én is itt
nőttem fel az Angyalföldön. De akkor még megvolt a rajcsúr. Igazi neve ez volt
Reitschule. Német szó, annyit tesz: lovaglóiskola. Ez a katonai lovaglóiskola itt
volt, nem messze, a Lehel úton. Nagy homokos térség volt s mi, gyerekek,
csapatostul jártunk oda. Ha lovasgyakorlatok folytak, bámultunk. Ha nem, akkor
mi szálltuk meg a nagy, homokos térséget s labdáztunk, rohangáltunk
kedvünkre, amíg nem jött az őr és el nem kergetett. De azért másnap megint ott
voltunk. Hát ez az a titokzatos reitschule, azaz rajcsúr. Most már tudod.
Gabi megköszönte a magyarázatot s elhatározta, hogy délután ülést hív
össze és közli a sejtegyesülettel, sőt, talán még Varjas bácsival is a nagy
felfedezést. Úgy indult haza, mint egy diadalmas hadvezér a csatából. S az
utcazajból ez csattogott feléje: rajcsúr, reitsul, rajcsúr, reitsul.
Figyelmét azonban hamarosan elterelte a sok látnivaló. A Szegedi úton
kocsi kocsit, szekér szekeret, taliga taligát követett. Egy idő óta, úgy május
közepétől kezdve ugyanis állandó, de megunhatatlan s megszokhatatlan látványt
nyújtott a töméntelen hurcolkodás. Néha már-már úgy tűnt, hogy az egész város
felkerekedett s költözködik. Az egyik fele helyet cserél a másik felével s addig
nem nyugszik senki, amíg nem sikerül valahová, máshová elköltözködnie.
Budáról Pestre, Pestről Budára, a hetedik kerületből a tizedik kerületbe,
Kőbányára, s ha már minden kötél szakad, legalább ugyanabban a házban, egyik
lakásból a másikba. Ennek folytán a rombadőlt házak tövében, a
törmelékhalmok, hulladékdombok között kézikocsik zörögtek, társzekerek
nyikorogtak, nagynéha még teherautók is döcögtek, megrakva bútorokkal. Az
egyiken csak egy barna, politúros szekrény ingadozott s esetleg egy lyukas szita
ült koronaként egy foltozott zsák tetején. A másikon széles karszékek
terpeszkedtek, magasra tornyozott asztalok, ágyak haladtak távoli s rejtelmes
céljuk felé.
Gabi úgy gondolt a költözködésre, mint csodálatosan kalandos
vállalkozásra, hiszen ő ott született a Cserép-utcában s még soha életében nem
költözködött. Néha, amikor egy-egy bútorral, edénnyel, ezerféle háztartási
limlommal megrakott társzekeret látott, melléje szegődött s kísérgette. Amíg a
kocsi mellett ballagott, elképzelte, hogy ő maga költözködik s ez valami
szorongó és egyúttal kellemesen bizsergő érzést okozott. Komoly, figyelmes
tekintetét a kocsira szegezte s bárki láthatta rajta, hogy reá bízták az egész
rakományt, s ő, Klimkó Gábor, elemi iskolai tanuló felelős azért, hogy a
kocsiról még egy szeg se vesszen el.
Most is hamarosan lelt egy kedvére való kocsit. Melléje szegődött s
elképzelte, hogy most költözködik. Tulajdonképpen nem úgy képzelte el, hogy
azért költözködik, mert ezentúl soha többé nem lakik majd a Cserép utca 28-
ban, a „ház”-ban. A költözködés inkább csak kaland, vállalkozás, olyasféle
rejtelmes igézetű kóborlás, mint amikor a sarkutazó nekivág a Jeges-tengernek,
hogy egy ideig eszkimók, fókák és jegesmedvék között éljen, vagy amikor a
kutató behatol az egészen ősi őserdőkbe, émbernemjárta vidékekre s ott lakik a
vadak között. De a sarkutazó és a kutató végül is hazatér egyszer. S a »haza«,

az »otthon«, ez Gabi számára kizárólag a Cserép utca 28-at jelentette, a szürke

homlokzatú, málladozó vakolatú házat, kapuja mellett a Rosmeyer-kocsma
üresen tátongó helyiségeivel. A »haza«, az »otthon«, ez a Cserép utca 28,
apuval és anyuval, Serbán doktorral és a sejtegyesülettel, Varjas bácsival és
Pamuttal és a nagy, kopár udvarral, ahol remekül lehetne labdázni, ha Varjas
bácsi tűrné, hogy rajcsúrt csináljanak a házból.
Bár a legérdekesebb mégis csak az lenne, ha ide költözhetne, a Cserép
utcába. De ez sajnos teljesen lehetetlen, mivel már ott lakik, pontosan kilenc
éve, három hónapja és nyolc napja, mivelhogy június huszonhetedike van ...
Ilyesféle gondolatok foglalkoztatták, míg komolyan s gondterhelten
lépegetett a társzekér mellett. Alaposan szemügyre vette a kocsi rakományát is,
hiszen azt játszotta, hogy költözködik s felelős a legutolsó szegért is.
Megpróbálta elképzelni, hogy mindaz, ami most a kocsin zötykölődött,
nemrég még lakás volt, sőt »háztartás«, ahogy anyu mondta. De hasztalan
igyekezett, képzelete sehogy sem tudta berendezni a képzeletbeli lakást a kocsin
rázkódó holmikkal, amelyek fonákjukat mutatták s valósággal árulkodtak
önmagukról. Például a szekrények. Amelyek általában barnára vannak festve s
hátukat a falnak vetve mindig igen komolyan s tekintélyesen álldogálnak. Igen
ám, de a kocsi közepén két szekrény utazott, mégpedig arccal egymásnak
fordítva, úgyhogy mindkettő a hátát mutatta. A hátuk pedig nem barna volt,
hanem szürkéssárga, festetlen s repedezett. A repedésekben, mélyedésekben por
és pókháló rejtőzött és az egyik szekrény szüntelenül billegett, mert hiányzott az
egyik lába. Igaz, helyettesítették egy féltéglával, de az, a hosszú, zötyögős úton
elmozdult a helyéből s most minduntalan nekiütődött a bádoglavórnak. A
féltégla tompa kongatása úgy húzódott a hurcolkodás nyomában, mint a temetés
után a lélekharang hangja.
Az ágyakról is lefoszlott minden szeretetreméltóságuk. Pedig az ágyakat
mindenki szereti és tiszteli, hiszen pihenést nyújtanak az egésznapi fáradságos
munka után és szeretettel ölelik karjaikba a betegeket. Nincs kedvesebb látvány
a fehér lepedővel, duzzadó párnával, meleg takaróval ékeskedő ágynál, amely a
tisztaság, a pihenés, a csöndes álom jelképe mindaddig, amíg szélesen s
barátságosan terpeszkedik a szobában. De ha elhagyja a szobát s költözködni
kezd, mindebből semmi sem marad. Az ágylapok a szekrény oldalának
támasztva zötyögnek, az ágydeszkák a kocsi alján hevernek, szuvasán és
bütykösen, a sodronyok rozsdásak s amint rázkódnak, szánalmas zizegéssel és
cincogással kísérik a bádoglavór harangszavát. Ha a képzeletnek sikerül ismét
ággyá összeraknia ezt a sok szánalmas alkatrészt, akkor az az ágy recseg-ropog,
összedőléssel fenyeget s azzal, hogy a sodronyok hamarosan beszakadnak.
S mennyi mindenféle holmi utazik még a kocsin, ismeretlen célja felé. A
lakásban mindegyiküknek megvan a maga kijelölt s megváltoztathatatlan helye.
A lámpa a mennyezetről csüng, fejjel lefelé, a kép a falon függ, a székek az
asztal körül sorakoznak s mindezt úgy hívják, hogy »otthon«, vagy »itthon«,
vagy »minálunk«. Arra még nem volt soha példa, hogy a képet a mennyezetre
akasztották volna, a lámpát se tették be soha a szekrénybe, hogy ne világítson
olyan vakítóan s arra se emlékezett senki, hogy a székek valaha is az asztal
tetején táncoltak volna.
A kocsin, költözködés közben, lehetségessé vált a lehetetlen. A lámpa a
szekrénybe dugta a fejét s a végéből belekként csüngtek ki a vilanydrótok. Fel
sem lehetett tételezni róla, hogy valaha is fénylett, világított, barátságos
ragyogásba vonta a hosszú téli estéket. Az asztal ég felé nyújtotta mind a négy
lábát s semmi hajlandóságot nem árult el arra nézve, hogy ismét legény legyen a
talpán. A székeket megkötözték, de egyre fészkelődtek, mozgolódtak, ki akartak
bújni a kötél szorításából, bizonyára azért, hogy leugorjanak és eliramodjanak.
A képek háta meg különösen furcsán festett. A nagypapa arcképének a fonákja
egyáltalában nem nagypapa volt, hanem légypettyes csomagolópapír. A havasi
tájat ábrázoló festmény hátára valaki, valaha, kékszínű krétával felírta:
Wachsmannék III. em. 4 .. .
Nagy patkócsattogás, kerékcsörömpölés hallatszott. Szemközt egy üres
stráfkocsi közeledett. A kocsis szemügyre vette a hegymagas rakományt s
odakiáltott Gabinak:
— Fiatal úr ! Nem kellene még egy fuvar?
Gabi boldog volt, hogy igazi költözködőnek nézték. De nem mutatta. Csak
felelősségteljes arccal, komolyan intett, hogy köszöni szépen, nem kell.
Megvárta, amíg az üres teherkocsi elcsattog, akkor sarkonfordult és
hazasietett, mert már nagyon későre járt az idő és ebéd után fontos ügyet kellett
megtárgyalnia a sejtegyesülettel.
A lépcsőforduló alatt gyülekeztek össze, egyenkint és vonakodva
szállingóztak a tagok.
A sejtegyesület ugyanis az utóbbi időben hajléktalanul tengett-lengett. A
harmadik számú titkos helyiséget egészen nyilvánosan átadták nagyanyónak,
negyedik titkos helyiség pedig nem volt sehol se égen, se földön, se föld alatt,
helyesebben se padláson, se házban, se pincében. Munkájuk sem akadt, amióta
Sclampeter megszökött, Terebes úr elköltözött s a kis ház felépült. Nem maradt
egyéb, csak az iskola a nagyobbaknak s a játék a kisebbeknek. Ez volt minden.
Érthető hát, hogy izgalmat keltett az elnök, aki bejelentette, hogy fontos
felfedezést tett.
— Nekem is van egy fontos felfedezésem ! — kiáltott közbe a főtitkár.
A hangulat egyszerre megváltozott. A sejtegyesület türelmetlenül izgett-
mozgott, elvégre két fontos felfedezés egyetlen napon nem csekélység.
Az elnök hosszan s körülményesen előadta, hogy milyen elhatározásra jutott
tegnap. Még hosszabban s még körülményesebben ismertette eredménytelen
kísérleteit a rajcsúr-titok felderítésére. S végül diadalmasan kivágta a megoldást.
A sejtegyesület ujjongott. Az ismeretlen és borzalmas hangzású szó úgy
suhogott évek óta a fejük felett, mint egy lecsapni kész buzogány. Most azután
fenyegetődzhet Varjas bácsi — a varázsige elveszítette bűverejét.
A főtitkár türelmesen kivárta, amíg kissé megülepedik a hangzavar s csak
azután kezdett beszélni.
—Nekem is fontos felfedezésem van — mondta — nagy megfigyelést
tettem. A Terebes úrék lakását ma álkulccsal kinyitották.
—Betörők! — kiáltotta Dénes.
—Nem betörők. Varjas bácsi. Egy kövér néni volt vele, aki folyton nevetett,
hihihizett és kedveskémnek, aranyoskámnak szólította Varjas bácsit. Nagyon
szaporán beszélt, de nem tudott jól magyarul. Bement Varjas bácsival a lakásba
és mindent alaposan szemügyre vett.
—Biztosan detektív volt — vélte Gabi.
—Nem hiszem — ellenkezett a nagysefcsik — mondom, hogy kövér néni,
rosszul beszél magyarul és amikor a tenyerét összecsapta valami mama miát
emlegetett. Apa azt mondja, hogy az olaszul van.
—Talán álruhában volt — találgatta Gabi. — És mégis detektív;
—Lehetséges — egyezett bele a nagysefcsik — de ha detektív volt, akkor
miért nyitotta ki a vízcsapot, a konyhában meg miért gyújtotta meg a gázrezsót,
meg miért kérdezte Varjas bácsitól: és mondja aranyoskám, nem nedves van ez
a lakás?
—Talán a nyomozáshoz kell — vélte Gabi. — És mi történt azután?
—Azután Varjas bácsi megint bezárta az ajtót és a kövér néni elment.
 —Más nem volt?
Nem - De mégis, igen. Azt kérdezte: akkor mikor mi jöhetünk? Varjas
bácsi meg azt felelte akármikor, ha megvan az írás. És csak azután ment el.
—Szóval visszajön még — állapította meg Gabi. — Akkor figyelni kell.
Majd kinyomozzuk.
Ezután az elnök elővett egy papírlapot, amelyen nagy betűkkel állt:

»RAJCS ÚR.«

Néhány perc múlva Varjas bácsi arra lett figyelmes, hogy a házat éktelen
dobogás, nyihogás, gyühaházás veri fel. Megmarkolta a nádpálcát s kipattant az
ajtón, mint a játékdobozból a krampusz. Az udvaron a következő látvány tárult
elébe:
A sejtegyesület egymás nyakában ült. Vagyis, pontosabban: a kicsik ültek a
nagyok nyakában, a kicsik voltak a lovasok és gyühaháztak a nagyok voltak a
lovak és nyerítettek, rúgkapáltak, így vágtattak körbe az udvaron. A porolón
pedig egy papírlapot lengetett a szél.
A poroló mellett ott állt Klimkó Gabi és spárga-ostorral dirigálva a
lovasokat, teli tüdővel kiáltozott:
—Ugratás ! Ügetés ! Körbevágtatás !
Varjas bácsi elképedve bámulta a lovasversenyt, majd odatoppant Gabi elé
és rárivallt:
—Hé ! Te gyerek! Mi van itt! ?
Gabi nem szólt, válasz helyett a porolón lengő papírlapra mutatott. Varjas
bácsi kibetűzte az írást:

»RAJCS ÚR.«

—Majd adok én nektek ! Csibészek ! mi az hogy rajcsúr? ...

—Rajcsúr, Varjas bácsi kérem — vágott közbe Gabi — az, amit itt tetszik
látni. Lovaglóiskola. Német szó.
—Micsoda ? Lovaglóiskola ? Hát ezt meg honnan veszed ?
—Megtanultam.
— Úgy. És hol tanultad ezt a nagy tudományt? Mi?
—Az iskolában.
— Az iskolában. Úgy. — Varjas bácsi habozott, hogy mérgelődjön, vagy
mosolyogjon. Végül csak legyintett. — No, legalább tanultál is valamit egyszer.
Nem jársz hiába abba az iskolába.
Sarkonfordult s elcsoszogott.
A rajcsúr folytatódott.
A paripák éppen a tizenhetedik kört rótták, amikor Dénes megbokrosodott.
Kivált a sorból s a poroló felé tartott. Gyurika, a lovasa, sarkantyúzta, szidta,
rángatta, hogy visszatérítse a helyére, de a paripa fittyet hányt a lovasának s az
elnökhöz vágtatott.
—Visszagyöttek! — lihegte izgatottan a paripa.
—Kik jöttek vissza? És hová jöttek vissza? — csodálkozott az elnök.
—Hát a kocsmába. Edéék.
—Visszajöttek? Honnan tudod?
—Láttam. Egész biztos ők azok. Visszajöttek. Nézd meg, ha nem hiszed.
—Meg is nézem. Várj, cserélünk.
Cseréltek. Gyurika átkerült Gabi hátára, Dénes ottmaradt a porolónál.
Gabi vad nyihogással kőrbevágtatott az udvaron s minden körnél belesett
Rosmeyerék ablakán. A harmadik kör meghozta a várva várt eredményt. A
konyha homályában két alakot pillantott meg, egy magasabbat s egy
alacsonyabbat, ők voltak azok. Ede és Rosmeyer úr. Harsányan és diadallal
távoztak, úgy mondták, örökre. Az egész ház kivonult búcsúztatásukra. S most
megjöttek, csendben, osonva, lopakodva.
Az elnök intett s a rajcsúr véget ért. A sejtegyesület összesereglett a poroló
körül s fojtott hangon, alig fékezhető izgalommal tárgyalták a nagy eseményt,
amely mellett eltörpült Gabi felfedezése és a nagysefcsik bejelentése is. Időről
időre egy-egy megfigyelő vált ki a csoportból, elsétált Rosmeyerék ablaka alatt,
majd visszatérve beszámolt a látottakról.
—Csak ülnek a szobában és csak nézegetnek és nem tudják, hogy mihez
fogjanak — jelentette a középsősefcsik.
— Nagyon lefogytak. Rosmeyer úron lötyög a ruhája és elveszíthette valahol
a hasát. Bajuszt növesztett és régen nem borotválkozott — közölte Dénes.
—Ede még jobban hasonlít, ő is lefogyott, de nem növesztett bajuszt, hanem
kancsalít — hozta a hírt a nagysefcsik.
— Még mindig csak ülnek és néznek és két nagy kuffer van a szoba közepén
— újságolta Szipó és szipogott, mintha sajnálná szegényeket, de nem sajnálta,
hanem csak szipogott, nem tudott leszokni róla.
—Valamit ki kellene találni nekik — javasolta a nagysefcsik.
—Már tudom is, hogy mit — mondta az elnök. Integetett a többieknek,
hogy csak halkan, óvatosan. S a sejtegyesület hangtalanul közelebb húzódott
Rosmeyerék ablakaihoz.
— Rákóczi-induló! — súgta az elnök.
Tizenegy torokból egyszerre harsant fel a dal:
- »Magyarok istene rontsd a labancok hadát...«

Ede úgy ugrott fel, mint akit kígyó csípett meg. Rosmeyer úr is felütötte a
fejét és zavaros tekintettel nézett ki az udvarra. Úgy látszik, ők sem felejtették el
azt napot, amelyen a részeg német őrmester agyonlőtte a gépzongorát. Ede
lassan az ablakhoz lépett, ott megállt s nem tudta, mitévő legyen. A
legszívesebben rájuk kiáltott volna, vagy segítségül hívta volna pártfogóját,
Schlampeter Teofilt. De sejtelme sem volt róla, merre járhat most a zöldinges. A
gyerekek meg túlságosan sokan voltak. Így hát csak ostobán topogott az
ablakban és kancsalított és erőltetett gúnnyal vigyorgott és várta, hogy véget
érjen a dal, a Rákóczi-induló.
Amikor az utolsó hang is elhalt, gúnyosan mondta:
— De szépen tudtok énekelni.
Gabi előre lépett egy fél lépést, egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd
felelet helyett megállapította:
— Hát szóval itt vagy.
— Itt. Talán valami kifogásod van ellene ? Tegyél róla.
— De nagy hangod van.
— Úgy beszélek, ahogy nekem tetszik.
— Majd meglátjuk. Azt hiszed megijedek a bandádtól, mi ? Akkor nagyon
tévedsz.
—Ez nem banda, hanem egyesület. Vedd tudomásul.
—Banda.
—Egyesület.
—Akkor is banda.
— Te! Utoljára mondom hogy egyesület. Annyit mondok, vigyázz!
— Mire vigyázzak, öcsém, facsiga?
—Magadra vigyázz.
Ede elhátrált az ablaktól, mintegy Rosmeyer úr védelme alá helyezte magát
s onnan, a biztosnak vélt fedezékből hősködött:
—Nekem te ne parancsolgass! Tudod.
—Persze, te csak Hitler parancsait szereted. Meg a Schlampeterét.
—Igenis, hogy azt. Mi közöd hozzá.
—Nagyon is sok ... — kezdte Gabi haragosan. De nem folytathatta. Az
ökölbe szorított kézzel hallgató sejtegyesület gomolyagából kilőtt
ágyúgolyóként zúdult előre a nagysefcsik. Se látott, se hallott, a vér elöntötte az
agyát, az arca izzott a felháborodástól. Nem hallgathatta tovább Ede köteke-
dését, nem hallgathatta tovább, hogy Ede még most is a gyilkosokat dicséri..—
Anélkül; hogy meggondolta volna, mit tesz, az ablaknak rohant.
Ede kimeredt szemmel nézte a feléje száguldó nagysefcsiket. Ismét hátrált,
hogy még közelebb kerüljön Rosmeyer úrhoz, de vesztére tette. Mert a
nagysefcsik a futás lendületében átvetette magát az ablakon s anélkül hogy
egyetlen szót szólt volna, feléje sújtott. Az ütés elsuhant a levegőben, mert Ede
hátraugrott, megbotlott a szoba közepén álló bőröndben s hanyatt vágódott,
egyenesen az egyik szék alá. A nagysefcsik, ökölbe szorított kézzel megállt
felette s megkérdezte:
—Kell még, te kancsal csibész? Ha kell, csak szólj, kaphatsz még egyet.
Na, hogy tetszik Hitler meg a zöldinges ? Mi ?
A csapat közelebb húzódott az ablakhoz s az elnök beszólt a főtitkárnak:
— Azonnal gyere ki. A föitkár lebocsátotta felemelt öklét, megvonta a vállát s
indult volna kifelé. De elkésett, mert elébe állt Rosmeyer úr s magából kikelve
rátámadt:
 —Te taknyos, te csirkefogó, te koszos prolikölyök, hogy mertél hozzá
nyúlni az én Eduskámhoz ! Nesze !
Rosmeyer úr hatalmas tenyere a nagysefcsik arcán csattant. A főtitkár
felemelte arcát, amelyen öt piros folt égett s néma haraggal tekintett Rosmeyer
úr szakállverte arcába.
—Takarodj te taknyos, mert eltaposlak! — bömbölte Rosmeyer úr. —
Meg ne lássalak itt még egyszer. Mit állsz itt, mi? Nem volt még elég?
S mert a nagysefcsik nem mozdult, ismét lesújtott.
Váratlanul kitört a vihar. A sejtegyesület felordított. Kiáltásuk teljesen
érthetetlen volt, de oly elkeseredett, hogy Rosmeyer úr visszahőkölt. A
sejtegyesület bezúdult a szobába. Elől rohant Gabi, nyomában a többiek,
leghátul Szipó, aki azért maradt el, mert előbb be kellett segítenie az ablakon
Gyurikát. Közben mind egyszerre s összevissza kiáltoztak, haragjukban sírtak
és az, öklüket rázták:
— Gyávaság! Megverni egy kisgyereket! Szégyelje magát!, Szegény
nagysefcsik! Megállj, Ede ezt megkeserülöd!

Egy szempillantás alatt körülözönlötték Rosmeyer urat. Teljesen

megfeledkeztek Edéről, aki még mindig a földön feküdt, elterülve a szék alatt s
moccanni sem mert. Keresztülléptek a lábán, a bokájába rúgtak, a tenyerére
léptek de Ede csak feküdt, nem nyikkant, rémülten jajgatott. Erre a rohamra
Rosmeyer úr nem számított. Felemelte a kezét s hátralépett. Ede éppen akkor
csúszott arrébb a padlón, mert Milka a kezefején állt. Rosmeyer úr megbptr lőtt
a lábában, elvesztette az egyensúlyát s keresztülzuhant Edén. Teljes hosszában
elterült a poros padlón, és felordított.
 A sejtegyesületet is meglepte ez a nem várt fordulat. Megtorpantak s
tanácstalanul álltak. Egyedül Gyurika nem veszítette el a lélekjelenlétét.
Fejcsóválva nézegette a földön fekvő embert s jólelkűen vigasztalta:
— Annyi baj legyen, katonadolog.
Rosmeyer úr azt hitte, hogy Gyurika gúnyolódik. Felháborodásában még
hangosabban ordított, olyan kétségbeesetten, hogy az arca egészen eltorzult s
homlokán kidagadtak az erek. Gyurikát nagyon érdekelte ez a hangorkán.
Közelebb lépett hozzá s kíváncsian fölébe hajolt, de alighanem a kelleténél
mélyebben, mert elveszítette az egyensúlyát, megtántorodott s máris lehuppant
Rosmeyer úr megfogyatkozott pocakjára. Gabinak azonnal a »Gulliver utazásai«
jutott az eszébe. Éppen két éve olvasta ezt a könyvet s abban volt egy kép,
amelyen Gullivert lehetett látni a törpék között, akik olyan picinyek voltak,
hogy nyugodtan jártak-keltek a hatalmas emberen akit úgy is neveztek
emberhegy. Rosmeyer úr és Gyurika most úgy festett, mint egy újabb kép a
»Gulliver utazásai«-ból, habár Rosmeyer úr valamivel kisebb volt, mint Gulliver
és Gyurika valamivel nagyobb volt, mint Liliput császára.
A nagy emberhegy most rúgott egyet a jobblábával. Ede felnyögött, mert
az ő combját érte a rúgás amely Milkának volt szánva. Milka azonnal átlátta a
veszélyt s letelepedett Rosmeyer úr jobblábára. Szipó melléje ült, míg Ede és a
kissefcsik a ballábán foglaltak helyet. A nagy emberhegy most már nem tudott
rúgni, hát csapkodni kezdett a karjaival. A nagy hadonázással felborított egy
széket, amely Ede fejére zuhant. Ede felnyögött másodszor is. Látták, hogy
ebből a csapkodásból semmi jó nem származhatik, erre Dénes és Duci a
jobbkarját tette harcképtelenné, míg Ica és Mica a balkarjára ült. Az elnök
végignézett a sejtegyesületen, bólintott és csak ennyit mondott:
—Majd a gyerekek.
—Majd a gyerekek ! — válaszolt a sejtegyesület, mire Rosmeyer úrból
most tört csak ki az igazi harag. Azzal fenyegetődzött, hogy apróra töri a
csontjukat, hogy kitekeri a nyakukat, csak szabaduljon meg.
— Rosmeyer bácsi — mondta az elnök — mi nem akartunk semmi rosszat.
Nem mi gáncsoltuk el Rosmeyer bácsit, hanem az Edén tetszett
keresztülbotlani. És ha meg tetszik ígérni, hogy nem tetszik verekedni, akkor
mi rögtön el is megyünk. De ne tessék minket rúgni és pofozni.
Rosmeyer úr erre világgá kürtölte a sejtegyesületről alkotott véleményét. S
az igazság az, hogy ez a vélemény nem volt túlságosan kedvezőnek mondható.
Csibészeknek, prolikölyköknek, kapcabetyároknak, csatornatöltelékeknek
nevezte őket és azt állította, hogy csak várjanak, ő majd elbánik az ilyen
szemét népséggel, lesz itt még más világ is.
A sejtegyesület feszült figyelemmel hallgatta a rögtönzött előadást.
S valóban minden okuk megvolt a figyelésre, hiszen jóideje nem hallottak
efféle szónoklatot. Korábban annál sűrűbben. A rendőr az utcán, a csősz a
Béke téren, a házgondnok a lakbérfizetéskor, a rongylabdával véletlen hát
középen talált járókelő a járdán, a nagyritkán arratévedő lukszusautó sofőrje
 a kocsiúton hányszor szidta őket koszos prolikölyköknek, szemtelen
csirkefogóknak, csatornatöltelékeknek s ki tudja, még mi mindennek. De ez
olyan régen volt, valami hat-hét hónapja, szinte-szinte meg is feledkeztek róla.
Igaz, itt volt még Varjas bácsi, a nádpálcával és a rajcsúrral, de az ő szava
csak olyan volt, mint egy öreg nagybácsi zsörtölődése; különben is titokban
segített az újjáépítésnél s ma a varázsigéről is lefoszlott minden bűverő. Egy
szóval Varjas bácsi nélkül nem is lett volna jóízű a játék s a sok udvari
csínytevés.
Igaz, gyakran hallották, szüleiktől s idegenektől egyaránt, hogy nagyot
fordult a világ. De az ő világuk változatlan maradt: az iskola, az udvar, az utca
— legalábbis jómaguk nem érték fel ésszel a változást. Rosmeyer úrnak kellett
visszajönnie, valahonnan Hitler tőszomszédságából, hogy eszükbe juttassa, az
unalomig ismert szavakat s figyelmeztesse őket arra, hogy ezek a szavak
valahogyan kivesztek az életükből, aminthogy kiveszett az életükből a rettegés
is. Mert azelőtt mindig félni kellett. Házbérfizetés idején a kilakoltatástól,
hétvégen attól, hogy apa kikapja a munkakönyvét, a nagyobb fiúktól, hogy
elveszik a labdájukat vagy más játékszerüket, a hentestől, hogy a húsvágó
bárddal fenyegeti őket, ha újra csak hitelbe akarnak vinni tíz deka zsírt...
mindenkitől, aki kopott ruhájuk, vásott cipőjük, loboncos hajuk láttán azonnal
készen állt egy ökölcsapásra, rúgásra, olyasféle szidalmak kíséretében,
amilyenek most Rosmeyer úr húsos ajkairól ömöltek.
Ha megkérdezték volna őket, nem tudták volna mindezt szavakba foglalni,
de hogy pontosan érezték, az bizonyos. Mégsem szóltak semmit, csak
hallgatagon üldögéltek. Nem szóltak, mert Rosmeyer úr felnőtt volt s ők csak
gyerekek, mert Rosmeyer úr alul volt s ők felülkerekedtek, s azért sem, mert
csak érzéseik voltak, de hiányoztak hozzájuk a megfelelő szavak. Tehát csak
figyeltek, fürkésző tekintettel méregették a ledöntöt emberhegyet s minden
szavát jól megjegyezték maguknak, úgylehet, egész életükre. S végezetül
hallgattak azért, mert nem kellett szólniok, mivel a felnőttek a segítségükre
siettek.
A házat már a csapat harci kiáltása felverte. Rosmeyer úr vad üvöltése úgy
hatott, mint annak idején a légvédelmi sziréna hangja. A ház lakóit kicsalta a
gangra, az udvarra. Onnan kémlelődtek, vizsgálódtak, fürkészték, hogy mi
történhetett s hogy hol történhetett az, ami történt. Elsőnek Varjas bácsi fedezte
fel, hogy a csataordítás a Rosmeyer-lakásból származik. Elkiáltotta a
bűverejétől megfosztott varázsigét:
—Hé ! Mi ez a rajcsúr . . . ? !
Keresztülrobogott az udvaron s belesett a szobába. Azt látta, hogy a
gyerekek ott ülnek valamin, ami kiabál, az a valami tehát élőlény, s alighanem
ember. A nyakát nyújtogatta s kíváncsian kérdezte:
—Hát ti kit fogtatok?
—Mi egy szökevényt — jelentette büszkén Gabi.
—Én vagyok az, Varjas úr — hörögte Rosmeyer úr, aki az ordításba s az
éktelen haragba már-már belekékült s elrekedt.
—Ki az az én? — kíváncsiskodott Varjas bácsi.
—Én, Rosmeyer, hát nem ismer?
—Nem szívesen — ismerte be Varjas bácsi. — De csakugyan maga az,
Rosmeyer úr? És mondja csak, hogy van?
—Láthatja — hápogta Rosmeyer úr.
— Ühüm. Látom. És a kis Eduska hogy van? Őt hol hagyta? Hitlernél?
—Itt vagyok, Varjas bácsi — jelentkezett Ede a szék alól, mert még mindig
nem mert felkelni.
—Szóval megvannak mind a ketten, erőben, egészségben — állapította meg
Varjas bácsi. S mintha csak most kapna észbe, felkiáltott:
—Ejnye, gonosz kölykök, nem tudtok máshová ülni, csak Rosmeyer úr
gyomrára ? Hát így fogadjátok a messze földről érkezőket?
—Pofonütötte a nagysefcsiket — közölte Gabi. — Azért.
—Igenis, hogy pofonütöttem. És azért ütöttem pofon, mert mellbevágta az
Eduskát. És akkor ezek a csirkefogók elgáncsoltak.
—Nem is gáncsoltunk — magyarázott Gabi — csak megbotlott a Rosmeyer
bácsi. És akkor rúgni akart minket, meg bokszolni, hát nem engedtük. És nem
akarta megígérni, hogy nem fog verekedni, ha felkelünk róla.
— Hát ezzel fogadnak minket — zihálta Rosmeyer úr, a saját nemeslelkű-
ségétől meghatott hangon. — Minket ! Akik mindenféle veszedelmet vállaltunk,
csakhogy visszatérhessünk édes hazánkba, honnét elhurcoltak.
— Így volt, láttam — bólogatott Varjas bácsi — gúzsbakötötték, úgy
hurcolták. Maga meg, Rosmeyer úr, segítségért kiáltozott és szidta Hitlert, mint
a bokrot. De elhurcolták.
—Igenis, mert géppisztollyal kényszerítettek, azért mentem el.
— Úgy, úgy — helyeselt Varjas bácsi — ezt én is tanúsíthatom. Egy egész
páncélos tankosztály vonult fel a Cserép utcában, légelhárító ágyút szegeztek a
homlokának, úgy kényszerítették.
—És az egésznek az a marha Lopótök, vagyis Rendek Lipót volt az oka. ő
biztatott, meg ő beszélt rá, mert én magamtól sohase, hiszen tudják —
bizonykodott tovább Rosmeyer úr a padlón fekve.
— Tudjuk, hogyne tudnánk. De hát ez valójában nem is rám tartozik —
mondta Varjas bácsi, majd váratlanul ráripakodott a sejtegyesületre: — Hé
pockok, mozgás kifelé. Egy kettő. Nem rajcsúr az, hanem lakás. Áporodott
levegő van odabenn, nem tesz jót a gyerekeknek. Kifelé az udvarra.
A sejtegyesület példás engedelmességgel kimászott az ablakon. Rosmeyer
úr a földön fekve szemlélte a rendezett visszavonulásukat s csak a foga között
szűrve ejtett néhány érthetetlen szót. Varjas bácsi még a tenyerét is a füléhez
illesztette, hogy jobban halljon, de még úgy sem értett semmit belőle. Felkérte
hát, hogy beszéljen hangosabban. Rosmeyer úr okosabbnak vélte hallgatni. Az
oldalára fordult és szemügyre vette Edét, aki hang és moccanás nélkül feküdt a
szék alatt. Csak akkor adott életjelt magáról, amikor már tiszta volt a levegő.
Felült, körülnézett s nagyhangon fogadkozott, hogy az egész bandát miszlikbe
verte volna, ha meg nem botlik a bőröndökben. Rosmeyer úr dühös fújtatással
válaszolt a szájhősködésre, majd ráripakodott, hogy fogja be a száját.
Végre Rosmeyer úr is feltápászkodott. Néhány gyengédtelen
oldalbalegyintéssel Edét is felserkentette ülő helyzetéből. S keserves
sóhajtozások, szuszogások, nyögések közepette rendcsináláshoz fogtak. Edének
sehogy sem fűlt a foga a munkához s mindegyre kilesett az udvarra meg a
kapualjba s vágyakozva tekintett az utca felé, ahonnan beharsogott az udvarra s
a kopár lakásba a sejtegyesület vidám harci zaja. Rosmeyer úr se vette félvállról
a munkát. Míg söprögetett s bútorokat tologatott, egyre sziszegett a foga közt s
magánbeszélgetést folytatott, hogy bezzeg másképp volt nemrégen, bezzeg
akkor ugrottak volna a koszosok, hogy segíthessenek neki, bezzeg tartották
volna a markukat egy kis borravalóért, bezzeg így s bezzeg úgy. Addig-addig
sziszegett, fújtatott s morgolódott, míg késő alkonyat idején bekopogtatott
Varjas bácsihoz s igen udvariasan, minden bezzegezés nélkül egy szál gyertyát
kért kölcsön, merthogy a villany még nem működött nála. A kölcsöngyertyát
illendően megköszönte s hazament. Az ablakot elfüggönyözte holmi ócska
lepedővel s meggyújtotta a gyertyát.
Gabi az udvar túlfeléről látta, hogy az ablakra függesztett lepedő
kivilágosodik, majd a gyertyafény rávetítette Rosmeyer úr és Ede árnyékát. Úgy
látta őket, mintha moziban ült volna, ahol a »Rosmeyer úr hazatérése« avagy a
»kocsma titka« című izgalmas filmet vetítik. A filmnek csupán két szereplője
volt: Rosmeyer úr és Ede. A két szereplő jött-ment a lakásban, az árnyékok
árnyékasztalt toltak a szoba közepére, árnyékkaros-székeket az árnyékasztal
mellé, árnyékkezükkel árnyékkenyeret tördeltek. Majd árnyék-párnákat
veregettek, árnyék-takarókat teregettek. Ezután Rosmeyer úr óriási árnyékfeje
jelent meg a lepedőn, az árnyékfej árnyékszája csücsörített s elfújta a gyertyát.
A lepedővászon elsötétedett, a film befejeződött, csak éppen a felirat hiányzott,
hogy közölje a nézőkkel:
VÉGE

XX. FEJEZET

HOL A CSATABÁRD ?

A sejtegyesület hosszas tespedés után új életre támadt.

Ha történetesen Szipónak vagy a középsősefcsiknek elmagyarázta volna
valaki, hogy az ember élete unalmas, szürke és egyhangú, mihelyt nincsen célja
s egyszeribe érdekessé, színessé, változatossá válik, amint valamilyen célt tűz ki
maga elé — nos, akkor Szipó vagy a középsősefcsik, de talán még maga Gabi is
értetlenül csodálkozott volna a magyarázóra. Pedig hát a sejtegyesület
újjáéledését az okozta, hogy ismét értelmet és célt nyert. Az egyik értelem és cél
Ede volt, helyesebben a hadiállapot, Edével. A másik pedig a Terebes-lakás
megfigyelése. Volt még egy harmadik cél is, ámde erről egyedül csak az elnök
tudott. S ez a harmadik cél: Abád volt, Abád, ahová apu készült, teherautóval,
amelyet éppen ezekben a napokban javítgattak, szerelgettek, hogy alkalmassá
tegyék az útra.
A sejtegyesület újjáéledésének első látható jele az volt, hogy a tagok már
korahajnalban nyughatatlanul mocorogtak takarójuk alatt, érthetetlenül korán
keltek s amikor — úgy hét óra előtt néhány perccel — felhangzott a hármas
füttyszó, felpattantak s törtettek az udvarra.
Bárhogyan siettek, valaki megelőzte őket. Pamut már ott ült a farkán,
Rosmeyerék ablaka alatt s halkan, de látható kedvteléssel morgott. Őt is
felvillanyozta két régi ellenségének, Rosmeyer úrnak és Edének a felbukkanása.
Az udvar sarkában az elnök várta a sejtegyesületet. Hajában egy szál libatoll
lengedezett. A szokásos üdvözlések után megkérdezte a főtitkártól:
— Itt van?
— Itt van — felelte a főtitkár és a zsebéből előhúzta Gyurika kis ásóját.
— Akkor jó — bólintott az elnök — ugyanis . . .
Szavát félbeszakította Sefcsik néni kiáltása. Áthajolt a folyosó rácsán s
lekiáltott a mélybe:
— Gyerekek, nem láttátok a kisbaltát?
— Nem láttuk — kiáltotta vissza a nagysefcsik — most hagyjál, anyu.
Sefcsik néni fejcsóválva visszavonult s az elnök elölről kezdhette beszédét:
— Tisztelt sejtegyesület. Régi ellenségünk, a sápadtarcú Rosmeyer Ede
visszaérkezett és a harci ösvényre lépett. Éppen ezért én is harci színekkel
festettem be magamat és most, ahogy az az indiánus regényekben szokásos, tisz
telettel kiássuk a csatabárdot ellene.
Az elnök intett, a főtitkár leguggolt s Gyurika ásójával sebesen bontani
kezdett egy kis földkupacocskát az udvar sarkában. Pamut azonnal elhagyta
őrhelyét, odarohant a sejtegyesülethez s tiltakozó ugatással körültáncolta a
földkupacocskát. Gabi váltig hessegette, de Pamut nem tágított. Ugatott,
toporzékolt s a nagysefcsik keze után kapdosott. A főtitkár ásott, ásott, amíg az
ásó éle valami kemény tárgyon koppant.
—Megvan — közölte. Benyúlt a kisded gödörbe s előhúzott egy jól
megtermett lapockacsontot.
Pamut villámgyorsan odaugrott, kiragadta a kezéből a csontot s elrohant,
hogy új rejtekhelyet keressen kincsének, amelyet a nagysefcsik el akart enni
előle.
A sejtegyesület kuncogott, vihogott, de a főtitkár nem zavartatta magát.
Körültekintett, lelt egy másik kupacot s azt kezdte ásni, nagy buzgalommal. S az
volt az igazi. A kis játékásó éle ismét koppant valami kemény tárgyon. A
főtitkár a kisded gödörbe nyúlt s előhúzta a harci bárdot, amelyet előző este az
elnök ásott el. — Jelentem, tisztelettel kiástuk a harci bárdot — mondta a
főtitkár.
—Akkor ezennel a harci ösvényre léptünk — szólt az elnök. — És most
mindenki tegye rá az ujját a harci bárdra és ezennel fogadja meg, hogy
ellenségének tekinti Rosmeyer Edét, a sápadtarcú idegent.
A sejtegyesület rátette az ujját a harci bárdra s megfogadta. Éppen idejében,
mert a folyosó vasrácsán áthajolt Sefcsik néni. Lenézett a mélybe s odakiáltott a
fiának:
—Hej, Péter! Azonnal hozd fel a kisbaltát, vagy letöröm a derekad!
Én itt felforgatom az egész konyhát, ő meg lenn játszik vele.
Sefcsik Péter sietve vitte a harci bárdot, gyújtóst hasogatni. S a sejtegyesület
iskolaköteles tagjai elindultak az iskolába.
Csak a pockok maradtak odahaza. Letelepedtek az udvar közepén s nagy
játékba fogtak. Eredetileg bombázást akartak játszani, de Gyurika tiltakozott
ellene, mert az nagyon csúnya játék. Mica azt javasolta, hogy akkor játszanak
ostromot. Ez ellen meg Ica tiltakozott, azt mondta, hogy ostrom már nincs, nem
érdemes olyat játszani, ami nincs. Mindig azt kell játszani, ami van, mert az az
érdekes. Bolt az van, éppen ezért a legjobb játék a boltosjáték. Persze, a bolt
most nem egészen olyan, mint azelőtt volt, ezért a boltosjátékot is másképpen
kell játszani. Úgy, ahogy most van.
Hát úgy játszották.
A boltos Gyurika lett. Leült a földre és árult.
Jött Ica és szappant kért. Gyurika, vagyis a boltos azt mondta, hogy nincs. Sót
kért, de az se volt. Kenyeret kért. Az volt, de már elfogyott. Étolajat kért. Az
nem fogyott el, de csak jegyre kapható. Egyszóval pontosan úgy játszottak, mint
ahogy az a valóságban volt.
Ica nagymérgesen elpályázott. Új vevő érkezett Mica személyében. Mica
lisztet kért. A boltos bácsi azt mondta, hogy liszt nincs, nem is volt és nem is
lesz. Mica cukrot kért és odasúgta a boltosnak, hogy nem baj, ha drágább a
rendes árnál, ő megfizeti, akármilyen drága. Az más, akkor van, mondta
Gyurika és egy szép kavicsot nyújtott át a vevőnek.
Ekkor jelent meg az udvaron Rosmeyer úr. Nyilvánvalóan azzal a céllal,
hogy meglepetést okozzon a háznak. Arcán nyájas mosoly ragyogott, két kezét
oly elégedett mozdulattal dörzsölte össze, mintha valami jó üzletet kötött volna
az éjszaka folyamán. S mindenkit a lehető legbarátságosabb hangon köszöntött.
Hajlongott jobbra-balra:
—Jó reggelt kedves Kolba szomszéd. Hogy van kedves Sefcsik úr?
örülök, hogy újra láthatom, tisztelt Csobán szomszéd. Á, Varjas házfelügyelő
úr, remélem, már nem haragszik, hogy van a kedves felesége, Varjasné asszony
ság?
A megtiszteltek éppen csak megbiccentették a fejüket s továbbmentek. De
ez nem zavarta Rosmeyer urat, csak nyájaskodott, kedveskedett. A piacra induló
asszonyokat leglágyabb hangján s legsziruposabb mosolyával üdvözölte. Ede
ezalatt odabenn motozott a szobában s még csak ki se nézett.
Rosmeyer úr megpillantotta a boltost játszó pockokat az udvar közepén,
odament hozzájuk, megsimogatta a fejüket s hízelgő hangon kérdezte:
—Hogy vagytok, kicsikék?
—Jól — mondták a kicsikék röviden, de velősen s tovább folytatták a
boltosjátékot.
—No várjatok, várjatok, a jó Rosmeyer bácsi hoz valamit nektek — mondta
Rosmeyer úr s elment valahová.
Kisvártatva visszaérkezett, kezében fehér papírzacskóval, amely
titokzatosan zizegett. A pockok akkor már ráuntak a boltosjátékra s
főzőcskéztek a porban. Homokból finom dobostortákat és krémeseket
formáltak. Rosmeyer úr lábujjhegyen megközelítette őket, melléjük guggolt s a
papírzacskót csábítóan megcsörgetve kérdezte:
—No, melyiktek volt jó? Mondjátok meg szépen.
—Te bizony nem — felelte Gyurika és guggonülve hátat ferdított Rosmeyer
úrnak. Erre kötelezte a kiásott harci bárd.
—Hehehe, te kis huncut — kedélyeskedett Rosmeyer úr. — Hát azt meg
tudnátok mondani, hogy ki szereti a finom savanyúcukrot? Mert aki jó volt, az
most kap a jó Rosmeyer bácsitól.
Gyurika nagyot nyelt s félszemmel a csörgő-zörgő zacskóra sandított. Ica
mélyet sóhajtott. Mica vágyakozóan megnyalta a szája szélét s a fejét rázta.
Rosmeyer úr jó ember illetve gyermekismerő volt. Azonnal észrevette, hogy
Micánál kell tovább kísérleteznie. Melléje guggolt s megropogtatta füle mellett
a cukros zacskót, majd kinyitotta és a tartalmát megmutatta Micának. A
zacskóban piros, zöld, sárga, lila savanyúcukrok illatoztak, valami
ellenállhatatlan édességgel.
—Látom, te jó kislányka vagy — duruzsolta Rosmeyer úr — no, vegyél
belőle. Megérdemled.
Mica sohasem tudott ellenállni az édességnek, különösképpen a fagylaltnak
és a savanyúcukornak. Most sem tudott. Poros, földes kezével benyúlt a
zacskóba s megfogott egy szép zöld cukrot. Majd elengedte s inkább egy
gyönyörű pirosat vett ki s a szájába dugta. Ica elszörnyedve pillantott reá s
felkiáltott:
—Köpd ki. Gyorsan köpd ki!
— Mérgezett? — kérdezte rémülten Mica s a cukrot gyorsan kiköpte,
mégpedig pontosan Rosmeyer úr szép szürke nadrágjára. Ettől mégjobban
megrettent s elfúlva tudakolta:
—Mondd, halálos?
—Dehogy mérgezett, dehogy halálos, te buta ! — bosszankodott Ica. — De
tudhatnád, hogy fogadalmat tettünk a harci bárdra. Rosmeyer bácsi rossz bácsi.
Nem szabad tőle semmit elfogadni.
—Rossz bácsi vagy, nem kell cukor — erősítette meg Gyurika is Ica
szavait.
 —Majd meglátjátok, milyen jó ember a Rosmeyer bácsi — mondta
erőltetett nyájassággal Rosmeyer úr és hazasietett, hogy eltüntesse nadrágjáról a
piros foltot.
A cukrot később megszimatolta Pamut és ő ropogtatta el jóízűen.
A sejtegyesület délután értesült Ica, Mica és Gyurika hőstettéről. Mert nem
kétséges, hogy valóságos hőstett volt visszautasítani a csábító savanyúcukrot,
amikor hónapok óta csak melasz, ez a nyúlós, barna, gyanússzagú folyadék volt
az egyetlen édesség, amihez hozzájuthattak. Micát kétszeresen hősnek
tekintették, no nem azért, mert elfogadta a cukrot, hanem azért, mert volt
lelkiereje kiköpni, pedig mindenki tudta róla, hogy él-hal mindenfajta
édességért. Egyedül Pamut nem viselkedett hősiesen, mert ő elropogtatta a
savanyúcukrot. De hát ő kutya és nem is tett fogadalmat a kiásott harci bárdra.
Miután mindezt megbeszélték, elvonultak Rosmeyerék ablakai alatt, s egész
lényükről sugárzott, hogy csak jöjjön Rosmeyer úr a savanyúcukrával, vagy ha
úgy tetszik, hát akár krémeslepénnyel, vagy mogyorós csokoládéval, ők majd
megmutatják, hogyan viselkedik egy igazi sejtegyesületi tag. Erre azonban nem
nyílt alkalmuk, mert Rosmeyer úr nem jött a cukorkával, még-kevésbé a
mogyorós csokoládéval. De azért nem adta fel a harcot, mindenáron vissza
akarta nyerni a ház bizalmát. Csak éppen taktikát változtatott.
Új taktikája az volt, hogy kiállt a kocsmaajtóba s naphosszat ácsorgott, leste
az elmenőket s a hazaérkezőket. Ha sikerült elcsípnie valakit, annak hosszan s
részletesen magyarázgatta, hogy őt teljesen félreismerik, ő igazán nem tehet
semmiről, mindennek az az átkozott Rendek Lipót az oka. Az volt a
házparancsnok, az bolondította el a fejét, az barátkozott Schlampeterrel meg a
többi zöldingessel, az rajongott Hitlerért. Az vette rá, hogy hagyja el édes
hazáját, jólmenő üzletét és tartson a hitleristákkal. Ő meg bolond fejjel hallgatott
rá, de alaposan meg is járta. Megfogyott, tönkrement, kifosztott ember lett
belőle, talán soha többé nem fog talpraállni. Inkább még szánni kellene, nem
pedig haragudni rá.
Amikor olyan jótét lélekre akadt, aki hajlandó volt végighallgatni sirámait,
akkor még Lopótök-Rendek volt házparancsnok Németországban viselt dolgait
is sorra kerítette. Elmondta, hogy Rendek Lipót miféle cégéres gazember, aki az
egész úton csak lopott, rabolt, fosztogatott, ki tudja, talán még néhány
gyilkosság is szárad a lelkén. Ő, Rosmeyer úr, csak szerencsétlen, kárvallott
áldozat, mert hiszen Rendek Lipót, ez a kötnivaló gazember őt is teljesen
kifosztotta, kirabolta, mindenéből kiforgatta. Ezt bizonyítani is tudja. Hiszen
mindenki láthatta, hogy egész teherautóra való bőrönddel s ládával indult útnak
s íme, két nyomorult kézibőrönddel érkezett haza Rendek Lipót jóvoltából.
Rosmeyer úr mondta, darálta a magáét. Hallgatói egyetlen megjegyzést sem
tettek, a legtöbb az volt, hogy hümmgettek s a fejüket csóválták, de nem
lehetett bizonyosan tudni, hogy mit rosszalltak; a történteket, vagy Rosmeyer úr
gyáva szökését. Rosmeyer úr már-már azt hihette, hogy sikerült maga felé
fordítania a ház közvéleményét. De Serbán doktor kiábrándította ebből a
tévhitéből, ő is végighallgatta a meséjét, egy hang nélkül, azután így szólt:
— Idehallgasson, tisztelt Rosmeyer úr. Ez mind nagyon szép, amit ön előadott.
De az én véleményem szerint tisztességtelen ember az, aki elhagyja s
megtagadja a hazáját, a nemzetét, két krajcár haszonért. Ez egy. Kettő az, hogy
nem csupán tisztességtelen, hanem korlátolt is, mert abban az időben, amikor ön
Hitlerhez szökött, már csak a korlátolt emberek hitték azt, hogy Hitler győzhet.
A többiek tudták, hogy örökre befellegzett neki. Harmadszor, lelkiismeretlen
ember az, aki összeszűri a levet hazája leigázóival, nemzete elnyomóival ...
—De Rendek Lipót — nyögte Rosmeyer úr — ő volt az oka...
— Azt hiszem, nem sokat vethetnek egymás szemére — mondta Serbán
doktor. — Ismeri ön, Rosmeyer úr, azt a magyar közmondást — a magyar szót
erősen megnyomta — hogy egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Meg azt,
hogy: egyik kutya, másik eb? Ismeri? Örülök. Nohát, az a gyanúm, hogy a
Cserép utca huszonnyolc szám alatt nem talál egyetlen embert sem, akinek más
lenne a véleménye. Előbb be kell bizonyítania, hogy észretért, hogy másképp
gondolkodik, mint azelőtt. Akkor majd az önről formált vélemény is
megváltozik. Alászolgája.
Így vallott kudarcot Rosmeyer úr az új taktikával.
De Ede sem járt különbül.
Ede naphosszat egymaga ténfergett. A lakásból a kocsmahelyiségbe, a
kocsmából az utcára, az utcáról az udvarra csellengett, társtalanul. Majd
elkezdett sündörögni, keringeni a sejtegyesület körül. De nem ám egymaga,
hanem egy hatalmas zsíroskenyér társaságában. Abban az étolajos, szalonnátlan
világban egy zsíroskenyér mennyei gyönyörűségeket ígért. S Ede alighanem
arra számított, hogy valamelyik sejtegyesületi megtántorodik és kér egy harapást
a kenyérből. Bizonyára boldogan odaadta volna az egész karajt is, de hasztalan
várt a kérő szóra. Kénytelen volt egyedül befalni a zsíroskenyeret. A következő
alkalommal megismételte ezt a hadműveletet, de most már sonkáskenyérrel.
Ismét eredménytelenül.
Azaz, annyi eredménye mégis volt a próbálkozásnak, hogy a sejtegyesület
nagy titokban összekaparta minden vagyonát, Gyurika még legnagyobb kincsét,
a nagysefcsiktől kapott pumpát is felajánlotta. Az egyesületi vagyont
átnyújtották Serbán doktor takarítónőjének, aki aznap a szokottnál hosszabb
ideig maradt el a Lehel piacon, majd, megérkezve, Ducit szólította s egy
zsírpapírba göngyölt kis csomagocskát nyújtott át neki.
Délután, ismét megjelent Ede, ezúttal lekvároskenyérrel. Amint ott
sündörgött a sejtegyesület körül, felbukkant az udvaron Gyurika, egy irdatlan
nagy kenyérrel, akkorával, mint egy kocsikerék s a kenyéren vastag rétegben
ragyogott, fénylett az aranysárga vaj. Ede szájából majd kifordult a falat, a
vajaskenyér-csoda láttán. Gyurika sorra kínálta a vajaskenyeret:
—Gyerekek, ki kér vajaskenyért. Én már nem tudom megenni.
—Vajaskenyér? — mondta unottan Mica, akinek a hasa volt az istene —
Már látni se bírom. Torkig vagyok vele.
—Mindig csak vajaskenyér, vajaskenyér — sopánkodott a kissefcsik —
tartsd meg magadnak.
—Add oda Pamutnak — javasolta Dénes.
Ede már éppen jelentkezni akart, hogy ő szívesen megeszi a vajaskenyeret,
ha éppen muszáj. Mert... mert a vajaskenyér ritka csemege. Az utolsó
pillanatban mégis erőt vett magán s szégyenkezve elsomfordált. Belátta, hogy
holmi zsíroskenyér vagy lekvároskenyér hatástalan marad ott, ahol még a finom
vajaskenyeret is unják. A sejtegyesület megvárta, amíg eltűnt a lakásban. Akkor
elbújtak a lépcsőforduló alatt s az elnök tizenegy részre vágta a vajaskenyeret.
Mindenkinek csak egy kis falat jutott, de azt olyan áhítattal s elragadtatással
majszolták, hogy a lépcsőforduló visszhangzott a csámcsogástól és cuppogástól.
Ez igen illetlen szokás, de ebben az esetben érthető volt és megbocsátható.
Ede a vajaskenyér-felsülés után, különböző játékokkal próbálkozott.
Délelőtt, amikor csak a kicsik voltak odahaza, olyan autóval játszott, amelyet
nem kellett felhúzni, csak egynéhányszor a földön megpörgetni a kerekeit s
máris szaladt körbe az udvaron. Majd egy dobozkán álló szamarat hozott elő. Ha
a dobozka fenekét billegette, a szamár fejet hajtott, egyhelyben táncolt s más
mulatságos mutatványokat végzett. Délután, amikor az iskolások is az udvaron
nyüzsögtek, asztalnyi gombjátékkal ült ki az ablakba s önmaga ellen játszott
mérkőzést. Magánossága s igyekezete láttán már-már megszánták volna, ha nem
jön közbe a zászlócsata. De közbejött.
Duci vagy két-három napig alig mutatkozott az udvaron s ha faggatták, hol
járt, mit csinált, csak annyit felelt, hogy dolga volt. Fontos dolga. Negyednapra
kiderült, hogy az a fontos dolog: kézimunka volt. Duci kis piros zászlót
készített, a közepére begörbített mutatóujját hímezett aranyszín fonállal s a
mutatóujj alá, félkörben a sejtegyesület jelszavát: MAJD A GYEREKEK.
Csodálatosan szép zászló volt, a nagysefcsik percek alatt kerített egy rossz
seprőnyelet zászlórúdnak. Dénest kinevezték zászlótartónak. A sejtegyesület
felsorakozott s körbe járta az udvart a lengedező piros zászlócska alatt, harsány
dallal:
Majd a gyerekek,
majd a fiúk, lányok
összefognak, felépítik
az egész világot.
Ede éppen az ablakban üldögélt, amikor a menet elhaladt előttük. Meglátta a
zászlót, a zászlón a begörbített mutatóujját s a jelmondatot: Majd a gyerekek ! s
elvigyorodott. Azt hitte, valami tréfáról van szó s elragadtatva kiáltotta:
—Hihihi, jó vicc. Micsoda hülyeség.
A menet megtorpant. A nagysefcsik már ugrott volna Ede torkának, de az
elnök visszatartotta s ő maga lépett a sértegető elé.
—Vond vissza ! — követelte komoran.
—Mit vonjak vissza? — kérdezte Ede, még mindig vigyorogva.
—Azt, hogy vicc, meg hogy micsoda hülyeség.
—Azért se — támadt fel a dac Edében. — Igenis, hülyeség.
—Te, vigyázz.
—Hülyeség, hülyeség, hülyeség, vicc, vicc, vicc ...
Ez már sok volt Gabinak is. Egy ugrással az ablak előtt termett. Ede azt
hitte, hogy orrbavágás következik s védekezően felemelte a karját. Tévedett.
Gabi a lábát ragadta meg s lerántotta az ablakból. Hátracsavarta a karját s
rákiáltott:
—Vigyázz!
Ede kénytelen volt vigyázba állni, mert úgy érezte, hogy tőből kiszakad a
karja.
—Hajolj meg. Mélyebben, még mélyebben.
Ede kénytelen volt meghajolni, mélyebben, még mélyebben a kis piros
zászló előtt.
— Úgy — mondta az elnök. — Most hazamehetsz. De annyit mondok,
vigyázz.
S a csapat ismét elindult, a zászló mögött.
Edével pedig végeztek, úgy hitték, véglegesen. Ede azontúl levegő volt a
sejtegyesület számára, nulla, keresztülnéztek rajta, mint az üvegen. Még az sem
segített rajta, hogy a kocsmában rejtelmes és sokat ígérő tevés-vevés indult meg.
Szobafestők érkeztek, akik lekaparták a falakat, közben más mesteremberek
méricskéltek, számoltak, az udvaron deszkákat raktak le. Az egész udvar
zengett a szobafestők énekétől, illatozott a frissen gyalult fa gyantás szagától. A
sejtegyesület boldogan vett volna részt a festésben, örömmel lábatlankodott
volna az asztalosok között, a göndörödő gyaluforgács-szőnyegen, de nem
tehette, mert ki volt ásva a harci bárd és nem lehetett eltemetni, annál is
kevésbé, mert Sefcsik néni állandóan elzárva tartotta.
Ezekben a harcias napokban történt, hogy Gabi az iskolából jövet egy
nagyszerű, csodálatos teherkocsit pillantott meg. A kocsi láttán teljes erővel
feltámadt benne a költözködési láz, amely eddig is csak lappangott benne, de
nem szűnt meg teljesen. Azonnal a kocsi nyomába szegődött s habozás nélkül
követte.
Milyen is volt ez a kocsi, amely oly ellenállhatatlanul magához vonta?
Mindenekelőtt az a tulajdonsága tűnt fel, hogy egész rakománya veszedelmesen
imbolygott, állandóan ledőléssel fenyegetett, de mégsem dőlt le. A keskeny és
rövid kocsit emeletmagasan megrakták mindenféle holmival s az egész terhet
csupán egyetlen, számtalanszor összecsomózott kötéllel erősítették meg. A
túlterhelt kis stráfkocsi úgy festett, mint egy nagyon kis teve, a hátán egy
nagyon nagy púppal. S ez a nagypupú kis teve szüntelen imbolygott, tántorgott,
a csupa gödör, csupa lyuk, csupa kátyú kocsiúton. Az utcát alig néhány hónapja,
hogy bombák szaggatták, ágyúgolyók tépték s azóta még nem volt mód
rendbehozni. Sőt, amikor az ostromlott Budapest lakói előmerészkedtek a
pincékből s munkához kezdtek, hogy ismét felpezsdüljön az eleven emberi élet,
először is csákányos, lapátos, feszítővassal felszerelt munkások jöttek s
felszaggatták az úttestet, még ott is, ahol az ostrom nem tett benne kárt.
Kiemelték az utcaköveket, halomba rakták, gödröket ástak s megvizsgálták az
úttest mélyét, amelyben úgy kanyarogtak a csövek, kábelek, mint az emberi
testben az erek és idegek. Megvizsgálták a csatornákat s a vízvezeték csöveit,
megkeresték a gázvezeték sérüléseit, kikutatták a villanyvezeték hibáit.
Munkájuk ismét vizet fakasztott a kiszáradt csapokból, előparancsolta a
sziszegő gázlángot s visszavarázsolta a fényt a porosodó villanylámpákba. S ez
mindenkinek jó volt, csak Gabi megrakott kocsijának nem volt jó, sőt, nagyon
rossz volt, mert veszedelmesen imbolygott a kocsiút hepehupáin s minden
részecskéje kétségbeesetten csörömpölt.
Gabi szeme szinte megbabonázottan tapadt a mosóteknőre, amely az ingó-
lengö alkotmány legtetején billegett. Amint a kocsi egyet zökkent, a mosóteknő
hátracsúszott. Ha a következő zökkenésnél újabb csuszamlás következik be,
akkor menthetetlenül lezuhan a kövezetre. Újabb gödör következett s a kocsi
még egyet zökkent. A teknő azonban, Gabi várakozása ellenére, nem hátra
csúszott, hanem előre és minden számítást meghazudtolva, ismét egyensúlyi
helyzetbe került. A harmadik zökkenőnél egyet csúszott előre. Most az a
veszedelem fenyegetett, hogy a kerekek negyedik zökkenése után
menthetetlenül előre zuhan, pontosan a kocsis fejére. A negyedik zökkenés után
azonban újra fürgén visszabillent eredeti helyére, a rakomány tetejére s ott
megpihent egy időre, mint a cirkuszi kötéltáncos az életveszélyes mutatvány
után. Gabi a gyalogjárón követte a kocsit, egy pillanatra se vette le a szemét az
artistamutatványokat végző mosóteknőről.
 Közben állandóan kerülgetnie kellett az elébe tornyosuló akadályokat.
Egyhelyütt a járdát ágyúroncs torlaszolta el, másutt emeletmagas törmelékhegy
állta az útját. Volt, ahol drót vagy zsineg kerítette a járda egy részét, s a
kerítésen papírlap lengett »Vigyázat, életveszélyes« felírással, mivel a háztető s
vele egy-két emelet bármelyik pillanatban az utcára zuhanhatott. Az egyik
házon az erkélyt tartó kőemberek mozdultak ki a helyükből. Előrebillentek, a
járda fölé, mintha fejest készülnének ugrani a kövezetre. Mindezt fel sem vette,
oda sem pillantott, behunyt szemmel eligazodott a torlaszok s akadályok között.
Még azt is tudta, melyik házon van oroszbetűs, titokzatos felírás. Egy ízben
megmagyarázták neki, hogy ezek a felírások azt jelzik, hogy a házban nincs fel
nem robbant bomba, vagy hogy ott egy üteg legénysége lakik. De ő csak
mosolygott ezen a magyarázaton. Egész biztosan tudta, hogy a felírások azt
jelentik: Itt jó emberek laknak ! . . . Éljen a szabadság ! . .. Le a fasisztákkal!
Arra lett figyelmes, hogy valaki a kabátját ráncigálja. Oldalt nézett s
megpillantotta Gyurikát.
—Szerbusz, Gabi, micsinálsz? — érdeklődött Gyurika.
—Láthatod, költözködök — felelte Gabi és a kocsi felé mutatott.
—Én is költözködjek ! — követelte Gyurika.
—Gyere — mondta Gabi és nyújtotta a kezét. Ketten költözködtek.
—Nagy újságot tudok! — büszkélkedett Gyurika. — De te még nem tudod.
—Igazán? — mondta tettetett érdeklődéssel Gabi, akinek figyelmét teljesen
lekötötte a költözködés.
—De bizony ám ! Ma megint eljött az a kövér néni és kulccsal kinyitotta a
Terebesék lakását. Nini, hol a költözködés?
Csakugyan, szem elöl tévesztették a kocsijukat. Nekiiramodtak. A kocsi a
Röppentyű utcában döcögött. Az egyszem, girhes lovacska nagy kínnal húzta,
vonszolta a súlyos terhet. A kocsi elzörgött a kisház előtt. Szipó és Milka
megpillantotta s utána eredt.
—Hova mentek? — kérdezte Milka.
—Költözködünk ! — dicsekedett Gyurika.
—Mi is ! — kiáltotta Szipó.
Most már négyen hurcolkodtak, nem számítva a rongybabát, akit Milka a
karjánál fogva maga után húzott a porban.
Előresiettek s a bakon, a kocsis mellett egy bácsit pillantottak meg. A bácsi
komoly arccal, kifeszített derékkal ült a bakon. Kicsi és vézna volt, kis hegyes
orra alatt kis hegyes bajusz feketéllett s homlokát mindegyre aggodalmas
ráncokba szedte, mintha közeledő veszedelemre figyelne. Orrán acélkeretes
szemüveg villogott s a bácsi minden egyes zökkenő után benyúlt a szemüvege
mögé, megdörzsölte a szemét, majd pedig a mutató- és hüvelykujjával
megtisztogatta a szemüveg lencséjét. Gyurika megnézte a bácsit és kijelentette:
—Tudd meg, hogy fiája is van neki.
—Kinek? — kérdezte Gabi.
—Hát a kövér néninek — világosította fel Gyurika. Majd ellentmondást
nem tűrő hangon kijelentette: — kocsikázni akarok !
Gabi felültette a kocsi végébe, amivel kis hiján súlyos szerencsétlenséget
idézett elő. A kocsi ugyanis, legnagyobb meglepetésére, a Cserép utcába fordult
be s megállt a 28. számú ház előtt, mintha csak valóra akarná váltani szíve titkos
vágyát: a hazaköltözködést. Ez még nem lett volna olyan nagy baj. Csakhogy a
kocsi igen hirtelen fékezett, a rakomány megingott, a koszlott-foszlott kötél nem
állta tovább a sarat, reccsenve elszakadt. A kocsi rakománya hegyomlásként
lezúdult s mindent maga alá temetett. Gabi először azon ámuldozott, hogy a
kocsi éppen a »ház« előtt kötött ki. Azután a hegyomlás látványa kötötte le a
figyelmét. Közben teljesen megfeledkezett Gyurikáról. Csak akkor rezzent össze
rémületében, amikor a romhalmaz alól elhaló segélykiáltások hallatszottak.
Akkor egy pillanatig sem habozott. A kocsihoz ugrott s kezdte szétdobálni a
legkülönfélébb tárgyakat. Nem nézte, mi kerül a kezébe: kép vagy lábas, szék
vagy ruhafogas. Mindent a földre szórt, villámgyorsan. Mellette a nagysefcsik
dolgozott, ugyancsak lázas buzgalommal. Azt sem tudta, hogyan került oda a
nagysefcsik, akit utoljára az osztályban látott. De nem kérdezett semmit, némán
folytatta az életmentést. Egyesült erővel félrehajigáltak minden kisebb-nagyobb
tárgyat, míg egy hatalmas tömött szalmazsák állta az útjukat. Most már
hangosabban és tisztábban hangzottak a segélykiáltások.
—Jajajjaj, végem van, segítség, meghaltam, jajajaj !
Megragadták a szalmazsákot s éppen a földre akarták hengeríteni, amikor
egy néni gurult melléjük. Csakugyan, úgy tetszett, hogy gurul, mert legalább
olyan széles volt, mint amilyen magas, ha ugyan nem szélesebb valamivel, ősz
hajjal keretezett rózsás arcából vidáman mosolygó kék szempár tekintett a
világba. A vidám szempár elborult. A néni összecsapta kicsi, kövér kezét és
szélsebesen pergő nyelvvel kiáltotta:
—De kedveskéim, aranyoskáim, mit csinálnak maguk itt drágaságaim,
tönkreteszik azt a sok holmicska ...
—Életmentést csinálunk, néni kérem — felelte Gabi. S mintha csak igazolni
akarná az állítását, a szalmazsák alól felhangzott a segélykiáltás :
—Jajaj, meghaltam, segítség!
A kövér néni mosolygós arcán őszinte rémület tükröződött. Türelmetlenül
kezdte sürgetni Gabit:
—Jaj, aranyoskáim, hát mire várunk, még megfullad az a szegény kis
jószág, kedveskéim, dobják le, bele, ha piszkos lesz neki, annyi baj, majd
poroljuk, legfontosabb van az emberélet.
Nem kellett kétszer mondania. Gabi és a nagysefcsik ismét megragadták a
szalmazsákot s a földre hajították. Előtűnt Gyurika, úgyis, mint veszedelemben
forgó emberélet s kutyabaja se volt.
—Köszönöm szépen a megmentést — mondta Gyurika. Leugrott a
kocsiról és elszaladt. A néni összecsapta két kis kövér kezét s úgy bámult
utána, mintha még sohasem látott volna megmentett kisfiút.
Közben a sovány bácsi is lekászolódott a bakról s azt mondta a kövér
néninek, teljesen feleslegesen:
— Hát itt volnánk.

A kövér néni erre azt felelte :

—Sanyika odafel van, a lakásban.
—Üres? — kérdezte a bácsi és szemüvege mögé nyúlva, mutatóujjával
megdörgölte a szemét.
—Teljesen van üres, aranyoskám, csak Sanyika van ott benne. Más
-mindent pincébe hordtak le.
A párbeszéd népes hallgatóság előtt hangzott el, mert a hurcolkodás
látványa odavonzotta a középsősefcsiket, a kissefcsiket, Icát, Micát, s még
Gyurika, a megmentett kisfiú is visszasompolygott. A kövér néni ezután
visszament a házba, a sovány bácsi ottmaradt a kocsi mellett s várt. Közben a
szemfüles Mica megsúgta Gabinak, hogy Terebesék lakását kiutalták, mert
Terebesék ismeretlen helyre költöztek és egyáltalában nem jelentkeztek
többé. A lakásból délelőtt mindent lehordtak az első számú titkos helyiségbe,
amelynek ajtaját Varjas bácsi és Serbán doktor lelakatolták.
Megérkezett a szállító bácsi, panyókára vetett rongyos kiskabátban, amely
alatt kék tengerésztrikó feszült. Ilyen embert még sohase láttak a
sejtegyesületiek. Magas volt, mint egy torony és széles, mint egy bástya. A
nyaka bevált volna oszlopnak s hatalmas izmai valósággal szétfeszítették a
trikót. Bal csuklóját tetovált horgony díszítette, mert bizonyára matróz volt a
tengeren, de az is lehet, hogy kalózkapitány. Odaállt a nagy, barna szekrény alá.
—Hopplá ! Hébauf ! — biztatta magát s a szekrényt egyetlen mozdulattal a
hátára kapta. Egyet rándított a derekán, hogy jobban feküdjön a hátán a súly és
megindult. Kötekedve kiáltotta Gyurikának:
 —Hej, öcsikém, ülj a tetejére.
Gyurika kapható lett volna a játékra, de, sajnos, a toronybácsi nem várta
meg, amíg felpattan a szekrényre, hanem öles léptekkel tovairamodott.
A csodálatos erőmutatvány hatása alatt Gabinak is kedve támadt a
költözködéshez. A kocsi körül még mindig halomban hevertek a
hegycsuszamlás maradványai. Felragadott a romhalmazból egy nagy, piros
fazekat, a fejére tette s megindult a toronybácsi után. Jobbkézzel fogta a fazekat,
balkézzel ütögette s a piros fazék remekül kongott. A lépcsőházban Icával, a
sovány ikerrel találkozott. Ica ránézett s azt mondta:
—Jön !
Még csodálkozni sem volt ideje, Ica mögött máris megjelent egy kisfiú.
Nem is volt olyan kicsi, körülbelül egyívású volt Gabival, de ő később is
kitartott amellett, hogy egy fejjel alacsonyabb nála. Az ismeretlen fiún az első
szempillantásra látni lehetett, hogy a kövér néni és a sovány bácsi gyereke.
Rózsás arca kövérkés volt, de hegyes orra nyergén szemüveg ült s a homlokát
aggodalmasan ráncolta. Termetre elég keszeg volt, s Gabi még azon se
csodálkozott volna, ha hegyes bajuszt pillant meg az orra alatt. De nem hordott
bajuszt, ellenben Gabira pillantott, benyúlt a szemüvege mögé, mutatóujjával
megdörzsölte a szemesarkát, majd határozott hangon rászólt:
— Tedd le azt a fazekat, pajtikám.
—Dehogy teszem, mért tenném ! — hetykélkedett Gabi.
—Azér tedd le, mer az az enyém, pajtikám és nem a tied, és azér tedd le,
mer én költözködök, pajtikám és nem te.
—Én, én, én — utánozta Gabi az idegent — nagy valami az az én. Ki az az
én, mi?
A szemüveges fiú nagyon határozott hangon akart válaszolni, de nem
válaszolt, mert Gabi lábánál meglátta Pamutot. Pamut fenyegetően morgott,
mert feltételezte, hogy ez az ismeretlen idegen szagú fiú valami rossz
szándékkal van a gazdája iránt.
—Küldd el — mondta a fiú. — Megharap.
—Nem harap meg. Csak ugat — nyugtatta meg Gabi. De a szemüveges nem
nyugodott meg.
—Az ugatás, az már fél harapás — okoskodott s a fal mellé lapulva,
aggodalmas pillantásokat vetett Pamutra.
Gabi letette a fejéről a fazekat, megveregette Pamut hátát, megvakarta a füle
tövét és jó kiskutyának nevezte. Pamut büszke pofával nézett fel rá, mint aki
azt mondja: ugye milyen jól teljesítem a kötelességemet.
Ahogy Pamut elhallgatott és megjuhászodott, a szemüveges fiú bátorságra
kapott, eltávolodott a faltól s megkérdezte:
—Te ki vagy ?
—Klimkó Gábor, harmadikosztályos. És te?
—Pocok ! — mondta mérhetetlen fölénnyel a szemüveges. — Én, pajtikám,
negyedikes vagyok. És a nevem Kudácsi Sándor. De csak mondják úgy, hogy
Kudácsi, írni úgy írják, hogy Kudácéháipszilon.
Nem sejtette, hogy vesztére mondta, amit mondott. A pocok-kal vérig
sértette Gabit. Pocoknak merte nevezni a sejtegyesület elnökét ! S utána még
előadást merészelt tartani a saját nevéről, mintha az olyan nagy valami lenne.
Gabi azonnal sejtette, hogy a szemüveges ezt még meg fogja keserülni.
— Hahó ! Sejtegyesület! — kiáltotta — gyertek gyorsan !
A sejtegyesület gyorsan jött.
—Bemutatón nektek Kudácéháipszilon Sanyit — és a szemüvegesre
mutatott.
A nagysefcsik alaposan szemügyre vette az idegen fiút, megtapogatta a
vállát s csodálkozott.
—Igazán Kudácémiafene? Az milyen név?
—Kudácéháipszilon — közölte Gabi. — Jó lesz, ha megtanuljátok. Iszonyú
híres név.
A szemüveges fiú magyarázkodni próbált:
—Úgy írják, hogy ...
—Kudácsi — vágott közbe Gabi. — és úgy olvassák, hogy
kudácéháipszilon.
—Ilyen név nincs — tiltakozott Dénes.
—Akkor ő maga sincs — toldotta meg a nagysefcsik, aki azonnal
megértette, hogy a »ház« becsületét kell megvédelmezni a szemüveges ellen.
—Igenis, hogy van, pajtikám — mondta a fiú — és most haggyatok, mert
én költözködök.
—De nagyra vagy azzal a költözködéssel — állt elébe a középsősefcsik
—mit hencegsz olyan nagyon. Mintha más még soha az életben nem
költözködött volna. Tudd meg, hogy én talán már milliószor is költözködtem.
—És vedd tudomásul, hogy nekünk sejtegyesületünk is van, zászlóval
—büszkélkedett Gabi.
—Nagy vicc, pajtikám !
—Igenis, hogy nagy vicc — mondta a nagysefcsik és düllesztett mellel
odacövekelte magát a szemüveges elé, ami a Cserép utca gyerekeinek a nyelvén
azt jelentette : ide üss, ha mersz, öcsém, facsiga, majd ellátom a bajodat.
De Kudácsi Sanyi semmi kedvet nem mutatott a viadalhoz. Az ellenfelek
egyébként is túlerőben voltak. Fél lépést hátrált s kivágta:
— Én, pajtikám, egész ostrom alatt vidéken voltam és nádasban meg
kukoricásban bujkáltam, tudod. Ez a valami.
— Az semmi — intette le Gabi — az a valami, hogy mi harcoltunk a
németek ellen és volt egy titkos helyiségünk, amit teljesen újjáépítettünk.
Vacakság, pajtikám — legyintett kicsinylően Sanyi — én olyan házban is
laktam az ostrom alatt, hogy nem volt neki se teteje, se oldala, még padlója se.
—Aztán az én papám portás a gyárban és újjáépít — sorolta tovább Gabi.
—Az enyim meg esztergályos — büszkélkedett a nagysefcsik.
—Az enyim is esztergályos — közölte a középsősefcsik.
 —Az enyim is — tette hozzá a kissefcsik.
Ez láthatóan megrendítette Kudácsi Sanyit, aki nem számított arra, hogy
egyszerre három esztergályos fiaival hozza össze rossz sorsa. Azt persze nem
sejtette, hogy a három fiúnak összesen csak egy esztergályos papája van. De
azért nem hagyta magát egykönnyen lefőzni.
—Az én nagymamámnak még megvan mind a harminckét foga, talán még
harminchárom is van neki. És az anyukám nem tud jól magyarul, mert
külföldről valósi.
A sejtegyesület meghökkent. Magukban kénytelenek voltak elismerni, hogy
ez igazán nem csekélység. De nem mutatták s nem adták fel a harcot.
Elhatározták, hogy mindenáron megsemmisítik az idegen fiút. Dénes az orra
előtt hadonászott a mutatóujjával s oktatni kezdte:
—Idehallgass, te Kudácé . . . cé . . . cé . . .
—Ipszilon — segítette ki Gabi.
—Idehallgass, te ipszi. Ha azt hiszed, hogy ezzel minket leimponálsz, akkor
nagyon tévedsz. Mert mi a Schlampeterrel is elbántunk, pedig annak
géppisztolya is volt, ipszikém.
—Ipszi! Ip-szi! — zendített rá kórusban a sejtegyesület — Ip-szi! Pip-szi!
Csip-szi!
Kudácéháipszilon, aki minden különösebb szertartás nélkül elnyerte az Ipszi
nevet, zavarodottan állt, a szemüveg mögött megdörgölte a szemesarkát, majd
előhozakodott a nagy ágyúval:
—Ha csúfoltok, pajtikám, akkor szólok a papámnak és nem enged titeket
költözködni.
Gúnyos hahota volt a válasz. Csak a nagysefcsik komolyodott el. Úgy is,
mint főtitkár csendre intette a zajongókat s félrehívta Ipszit. Bizalmasan
odahajolt hozzá s a fülébe súgott valamit, majd hangosan kérdezte:
— Ugye megértetted?
— Megértettem — bólintott Ipszi s mintha egy árnyalattal sápadtabbra vált
volna.
— Hát akkor, pajtikák, mehetünk hurcolkodni — mondta a főtitkár.
A sejtegyesület megindult. Ipszi is velük tartott. Nem tudták mire vélni
pálfordulását. Úgy gondolták, hogy a nagysefcsik valami varázsigét súgott a
fülébe, olyat, hogy Szezám, nyílj meg, vagy Abrakadabra, egyszóval igazi
varázsigét. Mindenesetre kivonultak a kapu elé s megragadták azt, ami éppen a
kezük ügyébe akadt: ki lábast, ki mosdótálat, ki virágcserepet, ki lábtörlő
szőnyeget... És már vitték is a volt Terebes lakásba, ahol Kudácsi néni
tapsikolva fogadta őket s szapora szóval magyarázta :
— Jaj, kedveskéim, aranyoskáim, tegyétek ni ide, nem is ide, oda,
vagy amoda, mille gracie, köszöntöm, hogy segíttek szegény Kudácsi néninek.
Így tehát Kudácsiék behurcolkodása mégis a kedveskék, aranyoskák, vagyis a
sejtegyesületiek tevékeny közreműködésével zajlott le. Igaz, a torony-bácsiról
sem szabad megfeledkezni, habár ő feleannyit se dolgozott, feleannyit se jött-
ment, nyüzsgölődött, mint a gyerekek. Amazok talán tízszer is fel meg
lerohangáltak a lépcsőkön, míg ő egyet fordult a kocsi meg a lakás között. Igaz,
hogy a sejtegyesületiek egy-egy lábassal, vasalóval, kispárnával robogtak fel,
míg ő ugyanakkor a konyhakredencet cipelte, vagy a hátára vette a színültig
tömött szennyesládát, hóna alá rakva az ágydeszkákat s úgy ballagott fel a
lépcsőn. S közben nem lihegett, nem fújtatott, nem izzadt, éppen csak a nyaka
veresedett el egy kicsit.
Amikor a kocsi kiürült s a lakás megtelt, a toronybácsi befejezésül egyik
karjára vette Gyurikát, másik karjára Icát, a nyakába ültette Micát. Őket is
felvitte az emeletre, mintha csak a berendezéshez tartoznának. Gondosan lerakta
őket a konyhában, karjával megtörölte izzadó homlokát s felsóhajtott:
— Hej, most jól esne egy fröccs a sarki kocsmából.
Fröccsöt nem tudott adni a kerekded Kudácsinéni. Kárpótlásul jókora darab
szalonnát s nagy karaj kenyeret ajánlott fel, amit a toronybácsi köszönettel
fogadott. Balkezébe vette a kenyeret s a szalonnát, jobbjába a bicskát s élvezetes
nagy gyönyörűséggel falatozni kezdett. Egyet kanyarított a szalonnából, egyet a
kenyérből s harapásonkint élvezte a szalonna jó ízét. Majd egy-egy falás
szalonnát s kenyeret késhegyre szúrt, nyújtogatta a gyerekeknek, még biztatta is
őket :
— Egyetek, megszolgáltátok. Dolgoztatok tik is velem együtt.
Csudálatos íze volt annak az egy-egy falatnak. Pedig egészen közönséges
füstölt szalonna meg barna kenyér volt. De hát munka után vérré válik az étel —
mondta a toronybácsi — s a szalonna is ritka kincs volt abban az időben,
Sefcsikék például hónapok óta még színét se látták, nem hogy ettek volna.
A szobából Ipszi ellenséges tekintettel méregette a jóízűen falatozókat s alig
várta, hogy táguljanak.
A szalonnázás híre villámgyorsan körülfutott a házban. Anyu — Gabitól —
még úgy tudta, hogy Kudácsi néni megkínálta a szállítómunkást szalonnával.
Kolbáékhoz már úgy jutott el a történet, hogy az új lakók egész szalonna-és
füstöltoldalas-raktárral érkeztek, mázsaszám áll a kamrájukban a disznózsír,
hogy szalonnával mosdanak, kolbásszal törülköznek, mint a mesében. Addig-
addig furdalta a kíváncsiság, míg kapta magát s átfutott az újdonsült
szomszédokhoz, hátha megláthatja a kincseskamrát. Éppen ebédidőben állított
be azzal a felkiáltással: »Mondom, megnézem már, nincs-e szükségük
valamire?« Nagy csalódással látta, hogy a konyhaasztalon babfőzelék gőzölög.
S hogy csalódása teljes legyen, Kudácsi Sanyi, vagyis Ipszi éppen akkor
kérdezte:
— Mama, szalonna nincs?
—Nincs, aranyoskám, az utolsó darabocskát adtam oda bácsinak —
felelte Kudácsi néni. — Ugye jól tettem, aranyoskám, hiszen annyit dolgozott.
Nekem még ez a finom kenőmájas se kell, edd meg te az egészet. Hiszen én
még egy pohár víztől is kövéredek, hahaha . . .
 És jót nevetett azon, hogy ő milyen kövér és még egy pohár víztől is hízik. De
azért azt a falat szalonnát nehezen emésztette meg a ház. Gabi délután odalépett
a magánosan ténfergő Ipszihez és megkérdezte:
—Mondd, te új fiú, miféle népek vagytok? Anyu kérdezi.
Ipszi felháborodott. Hegyes orrát a levegőbe szúrta, mutatóujjával benyúlt a
szemüvege mögé, megdörgölte a szeme sarkát, majd megtisztította a
pápaszemét. Csak azután tiltakozott :
—Mi nem vagyunk népek, tudd meg. Az én papám kárpitos és díszítő és a
Halmos és társánál dolgozott, az anyukám meg varrni szók. Vedd tudomásul. És
különben is szóba se állok veled, pajtikám.
—Majd jössz te még kérni szépen, piti, piti... — mondta Gabi.
—Azt lesheted ! Megmondták nekem, hogy kifélék-mifélék vagytok tik.
Csavargók vagytok, utcagyerekek, mindenféle csibészséget műveltek és
verekedtek. Rendes ember szóba se áll veletek. Vedd tudomásul; pajtikám !
Ha Gabi nem látta volna meg Ede vigyori arcát, akkor is tudta volna, kitől
hallotta mindezt Ipszi. Sejteni kezdte, hogy Ipszi fogadtatása nem volt méltó a
sejtegyesülethez. De nem volt sem ideje sem módja, kimagyarázkodni, mert
Ipszi sarkonfordult és faképnél hagyta. Határozott léptekkel átvágott az udvaron
és benyitott Rosmeyerékhez.
—Úgy ! — dünnyögte magában Gabi — szóval Edével barátkozol! Majd
megiszod a levét. És még neked áll följebb? Aki Ede barátja, az a mi
ellenségünk. Vedd tudomásul, pajtikám !
A szalonna-ügy folytatásaképpen anyu szóvá tette este apunak, hogy
éléskamrájuk teljesen kiürült, most már a legfőbb ideje lenne utána járni az
élelemnek. Mi lesz már azzal a teherautóval, meddig piszmognak még a
javításával? Ha ő értene az autószereléshez, bezzeg már régen megcsinálta
volna. Apu jót mulatott a heveskedésén s elárulta, hogy — ha minden jól megy
— jövő vasárnap felkerekednek. Méghozzá ketten is mennek a házból, ő és
Sefcsik szomszéd.
—Micsoda? ! — döbbent meg anyu — te is mégy? Az autóval?
—Igen. Reggel indulunk, estére megjövünk.
—Vagy megjöttök, vagy nem ! — mondta anyu és sírni kezdett. — Tudom
én, hogy van az mostanában. Menjen olyan, akinek nincs családja, nincs
senkije.
— Miféle beszéd ez — kiáltott apu — ezt nem mondhatod komolyan.
Anyu sírva erősítgette, hogy igenis komolyan mondja, ő nagyon jól tudja, az
egész városban beszélik, hogy az országutak tele vannak rablókkal,
útonállókkal, akik kifosztják az autókat és sokszor megölik az utasokat. A
zöldingesek még az ostrom idején szélnek eresztették a börtönökből a sok
betörőt, rablót, gyilkost, azok szabadon garázdálkodnak, sőt, még meg is
szaporodtak jónéhány zöldinges gazemberrel, aki kénytelen bujkálni, annyi bűn
terheli a lelkiismeretét. És Abád felé van az a rosszhírű hajtűkanyar az
országúton, azt mondják, ott történik a legtöbb útonállás.
 Apu váltig magyarázta anyunak, hogy mindenkinek van felesége, gyereke,
hozzátartozója, ez nem ok arra, hogy otthonmaradjon a kuckóban, ő sem
hátrábbvaló másoknál. Egyébként pedig nappal mennek, jönnek, az út meg csak
éjszaka veszedelmes, sötétedés után ólálkodnak az útonállók. De ha senki nem
mer kimozdulni hazulról, akkor az útonállók örökké garázdálkodhatnak, csak
úgy lehet ártalmatlanná tenni őket, ha felkutatják a rejtekhelyüket és lecsapnak
rájuk. Egy szó mint száz, ő is meg Sefcsik szomszéd is ott lesznek a teherautón.
Éljen ! Éljen ! — kiáltotta magában Gabi — ne hagyd magad, apu.
Megyünk Abádra ! ... Azt kiáltotta, hogy »megyünk«, pedig jól tudta, hogy anyu
semmiesetre se engedné el és apu semmiesetre se vinné magával. De
elhatározta, hogy, bármi történjék, neki el kell mennie. Meg kell látogatnia
Zsebő Mariskáékat, elvégre barátok. Mariska bizonyára borzasztóan
megsértődne, ha megérkezne a teherautó, vödrökkel, kanákkal, egyebekkel és ő
nem lenne rajta. Világos, hogy el kell mennie. Csak még azt kell kitalálnia, hogy
milyen úton-módon vehetne részt az abádi kiránduláson.
Ezen addig-addig törte a fejét, amíg a nagy fejtörésben elaludt.

XXI. FEJEZET

ROHAMJÓSÁG A SEJTCSAPATBAN

Ipsziék beköltözése mélyreható változásokat idézett elő a ház életében. Az

új lakók megbolygatták a földszintet éppúgy, mint az emeletet s az általuk
okozott hullámverés nemhogy csendesen elsimult volna idővel, hanem mind
szélesebben gyűrűzött. Hármuk közül Kudácsi bácsi zavart a legkevesebb vizet.
Csöndesen jött-ment, néha elbeszélgetett Varjas bácsival, vagy Sefcsik bácsival,
szerényen mosolygott, amikor szóba került az a sok veszedelmes kaland,
amelyet a német megszállás idején élt át s azt mondta, hogy az ő Sanyikájának a
képzelőereje túlságosan működik, nem volt az olyan veszedelmes. Ipszi már
több bajt és gondot okozott. Valamennyire megbarátkozott Edével s le-
lejárogatott hozzá, a mesteremberek munkájától visszhangzó kocsmába.
Ilyenkor felröppent a zászló a rossz seprőnyélre s a sejtegyesület zárt sorokban
felvonult az ablak alatt, kikanyarodott az utcára, elmasírozott a kocsmahelyiség
előtt. Tüntető felvonulásuk célja az volt, hogy összetörjék, tönkrezúzzák a két
kívülálló, Ede és Ipszi önérzetét, hadd fájjon a szívük, hogy ők nem
masírozhatnak a kis piros zászló alatt, amelyen egy begörbített mutatóujj volt
látható, alatta, félkörben ezzel a felírássál: »Majd a gyerekek«.
A leggyökeresebb változásokat azonban Kudácsi néni idézte elő. Gömbölyű
termetét meghazudtoló fürgeséggel forgolódott s mindig törte valamiben a fejét.
Hol az egyik, hol a másik szomszédnál tűnt fel, leszaladt Varjasékhoz
kölcsönkérni egy fej fokhagymát, beszólt anyuhoz, elújságolta, hogy a piacon
tojást lehetett kapni. Hirtelen sikkantott egyet s máris kopogott fel a lépcsőn,
mert elfelejtette félrehúzni a karikáról a borsólevest.
 Megérkezése után harmadnapra már az egész házban ezzel fogadták az
édesanyák a gyerekeket:
— Valami nagyon finomat készítettem ebédre. Kudácsi néni mutatta meg,
hogyan kell. A valami finom, az több szürkésbarna kockából állott. A kockák,
amúgy szemre nem voltak különösebben étvágygerjesztőek, de ha beléjük
haraptak, akkor egész jól rágcsálhattak rajtuk s még édes ízük is volt. Az
anyukák mosolyogva mesélték, hogy ez a Kudácsi néni, ez a Kudácsi néni,
hiába, nem hagyja magát, mindig kitalál valamit. Most kukoricalisztből és
melaszból készült süteményt talált ki, ugye milyen finom.
Gabi már a sütemény rágcsálása közben sejtette, hogy ebből lesz valami.
Sejtelme estére csak megerősödött, mert vacsorára anyu babból készült
vagdalthúst tálalt, természetesen Kudácsi néni ételreceptje szerint. S másnap
borjúpörkölt volt ebédre, tökből, egészen olyan, mint az igazi, csak a szaga, a
színe és az íze volt más. S az ebédnél beigazolódtak a rossz sejtelmek, mert
anyu nagyon dicsérte Kudácsi nénit, hogy milyen életrevaló és derék asszony,
majd megkérdezte, hogy az egyesület miért nem játszik Sanyikával, aki nagyon
rendes fiú.
— Csak — mondta Gabi, mert okosabb nem jutott az eszébe. Többet nem
mondhatott, mert a többi hivatalos titok volt.
Délután azonban levelet írt Abádra, Mariskának, mivel Mariska is tagja volt
a sejtegyesületnek, tudnia kellett mindenről, a hivataliról éppúgy, mint a
titokról.
Kedves mariska — írta — megírom neked, hogy minálunk sok újság
van. I-ik újság az, hogy hazajött az Ede, akit te nemismersz, nem is kel, a
papájával jött haza, akire hasollit. 2-odik újság az, hogy ideköltözköttek
hozzánk a kudácsiék, akiknek van egy fiuk is, az ippszi, akikel kiástuk a
harci bárdott, mert az Ede I szökevény és a papája I másik, az ypszi pedig
vele barátkoz. És most is játszunk és ők is játsznak és mindig van belőlle
valami. Tegnap is vas utast játsztunk, ezt a nagysefcsik találta ki. Mert a
sefcsik Bácsi mondta neki, hogy most mijén fontos a vas ut, mert az visz
vidékre, t. illik tihozátok kapátot, kaszátot, ekét meg minden, hogy
müvellyétek a földet és hoz onnant ennivalót meg szenet meg minden más
fontost és most mindenki a vas úttal törőd és úgyis mondják, hogy arcal a
vas ut felé, ami nem tudom mit jelent, pontosan, de valami ojat, hogy
nagyon fontos.
ezért mi síneket fektettünk le, vagyis a nagysefcsik fogta a Dénest a
hónaj alatt és végighúzta az udvaron és a sanyi cipősarokja vágta a síneket,
le is esett az egyik, de nem a sin, hanem a sarok, szerencsére csak akkor
már, amikor megvolt a sin, kitérőkel meg minden és a kapuajj let a Keleti
pu.udvar és a varjasbácsiék ajtója a szegedi pu.udvar. És énlettem a
Keletiállomás főnök és a Dénes a szegediálomás főnök pedig ő vonatt akart
lenni, de ojan vonat nincs, aminek hiányoz az egyik sarka, és a szipó lett a
 másik vonat és az nagyon lyó volt, nyugodtan szipoghatott mert aztmondta
rá hogy pöfög.
És mindenki hozott hazulról ollót meg cérnát meg kést meg ijet a kissefcsik
még a papája borotváját is elhozta, hogy legyen kasza, mert ez volt a
mindenféle, amit vidékre vitt a vas ut. És hoztunk acskókat, megtöltöttük és az
volt a búza meg a liszt és jöttek meg mentek a vonatok és ez volt az arcal a vas
ut felé de másnapra baj volt mert sok hiányzott a sínből és az elnök vagyis én
aztmondta: a németek ferobbanták, de nem a németek robbanták fel, hanem a
zipszi és az ede akik az udvaron szent bányásztak. És az az ypszy nagyhangon
magyarázta, hogy az ő papája aztmondta, most legfontosab a szén, anélkül
nincs vas ut és nincs gyár és ő tegnap talált szent az udvaron és a földbe
szénbánya van és Dénes monta nekem, hogy rezik néni, a gyurika Mamája szent
hozót haza kosárba és biztos ő vesztett el 1 szent de az ipsziék ástak és
elrontották a vasutat és érdekes hogy valaki szólott a varjasbácsinak aki kijött
és muszájvolt nekik betemetni a banyát és ilyenek történnek.Meg az történt, ami
a legnagyobb hivatalos titok, hogy megalakultunk és most már nem vagyunk
sejtegyesület hanem sejtcsapat és zászlónk is van, kis piros, rajta 1 görbe
mutatóuj ami a lyelünk és alatta: majd a gyerekek, ami a lyelszavunk és ez így
történt hogy tudd mert tag vagy és most már te is csapat vagy meg előőrs és nem
egyesület ami úgy történt hogy tanácskoztunk a Serbán Doktorral aki Tanácstag
és azért vele. Mondtuk neki, hogy mióta megvolt az ujáépítés azóta felénkse néz
pedig mennyiminden sok újságok vannak. És elmondtuk neki a sok újságokat, a
tanácstagnak és hogy most már béke van és legyünk békeegyesület annális
inkább mert mint békeegyesület kiástuk a harci bárdt és nem is lehet elásni mert
a sefcsiknéni nem adgya. Serbán Doktor Tanácstag mondta hogy nemér rá mert.
orvos és benne van a kommunista pártba, ak mindent fel akar épitni, romokat,
vas utat meg hidakat meg mindent hogy nekünk lyó legyen hát ott sok dolga van
akkor mi mondtuk hogy legyen a sejtegyesület is párt mert mi is akarjuk hogy
nekünk lyó legyen csak az Edének meg az Ypszinek legyen rossz De a Tanácstag
nem Tanácsolta, mert a párt az a felnőtteké és ebben biztosan igaza is van, mert
ő a Tanácstag. Mert mi tudunk újjáépitni kisházat de romokat vas utat hidakat
nem, azt csak ők tudják.
Tanácstag tanácsolta hogy legyen a sejtegyesületből csapat ojan van a
szovjetben is úgy hijják őket hogy
pionírok vagy piroinok és azt
jelenti, hogy előőrsök. Serbán
Doktor elmesélte hogy
ezeknek a piorinoknak vagy
pioníroknak sok palotáik vannak
amikben tanulnak meg
játszanak meg dolgoznak egyszóval
olyasmiféle mint, a titkos
helyiség csak nagyobb és szebb és
nem titkosok, hát mondtuk hogy legyünk előörscsapat és aki piorin annak jól
kell tanulni és rendesen kell viselkedni és mindenfélét cselekedni és aki előőrs
annak is hogy tudd.
Kimondtuk hogy csapat vagyunk de a jótanulás csak a megalakulás utántól
számit mert addig nem voltt benne az alapos szabályokban és úgyis lett de a
pockok vagyis akik még nemiskolások azok mondták hogy ők hogy tanuljanak lyól
amikor még nem is tanulnak A tanácstag aztmondta, legyen két része a
csapatnak egyikbe az öregek vagyis mi a másikba a pockok vagyis ők és ők
segítsenek odahaza és amit tudnak és ez az ő jó tanulásuk hapéldául a Sefcsik
néninek ződség kellene de nem tud elmenni a piacra akor ha gyurika hoz neki
ződséget akkor piorin és gyurika már akartis menni és nagynehezen tudtuk
megmagyarázni hogy ez csak pld.
Te gondold csak el hogy Moszkvába az Alexandr kisfia meg kislánya is
biztos előőrs ahogy oroszul mondgyák a pionirot és akkor mi tulajdonkép most-már
egy csapatba vagyunk ővelük és majd megtudják hogy én mindenből javitni
fogok pld-ául hejesírásból is amit már lyól tudok.
De ne csodálkoz ha egy szépnap elmegyek hozzátok Abádra mert lehetséges
és ezzel zárom soraimat és remélem lyó egészségbén talállak ha megyek de ha
nem akkor is, úgyis mint előőrsöt
Majd a gyerekek
Gabi
csapatelnök
A csapatelnök postára adta a levelet, de hamarosan megbánta, mert több
fontos esemény kimaradt belőle.
Délután az udvaron és az utcán gyakorlatoztak. Azt gyakorolták, hogy ők
már nem sejtegyesület, hanem előőrscsapat. Amint javában gyakorlatoztak, rég
látott ismerőst pillantottak meg. A rég látott ismerős nem volt senki más, mint
Rendek Lipót, másnéven Lopótök úr, a hajdani házparancsnok, aki egyetlen
kicsi bőrönddel érkezett meg hosszú útjáról.
Nagy vidáman integetett a csapatnak, hahózott feléjük és mindenképpen
örvendezett, hogy viszontláthatja a Cserép utca 28. számú házat. A csapat,
amelyről Lopótök még azt sem tudta, hogy egyesület, persze a nyomába
szegődött és diadalmenetben kísérte az udvarra. Ott Lopótök úr letette a
bőröndöt, zsebéből kendőt vett elő s meghatottságában dörzsölgetni kezdte a
szemét, amely aggasztóan kivörösödött ettől a művelettől. A csapat körülvette s
kérdezgetni kezdte:
—Igazán meg tetszett érkezni ?
—Most már nem tetszik elutazni?
—Mitől tetszett úgy lefogyni?
—Tessék mondani, igazán géppisztollyal tetszett kényszeríteni Rosmeyer
bácsit, hogy Hitlerhez utazzon?
—Rendek bácsi kérem, igaz, hogy Németországban lopni tetszett, meg
fosztogatni? Hol van az a sok mindenféle?
—Igaz, hogy el tetszett venni Rosmeyer bácsi kincseit? Rosmeyer bácsi
maga mondta, hogy el.
Rendek úr eleinte nevetgélve felelt a feléje záporozó kérdésekre, de az
utolsó három kérdést hallva, elsápadt, elveresedett s kiabálni kezdett, hogy ez
mind szemenszedett hazugság. Az egészet az az elvetemült fráter, az a
Rosmeyer találta ki, hogy őt bemártsa. De abból ugyan nem eszik a bitangja,
mert ő ország-világ előtt a szemébe vágja, hogy hazudik, igenis, hazudik ! Mert
éppenséggel Rosmeyer volt az, aki fenyegette és géppisztollyal kényszerítette
hogy elhagyja a hazáját. Ezt mindenki láthatta. És neki tanúi vannak, hogy
útközben Rosmeyer követett el mindenféle válogatott gazemberséget, lopott,
rabolt, harácsolt, és őt, Rendek Lipótot is Rosmeyer fosztotta ki mindenéből.
Kiáltozása a ház összes lakóit kicsalta a folyosóra, az udvarra. Rácsra s ablakba
könyökölve élvezték az ingyen szórakozást. A csapat félkört alkotott körülötte,
úgy leste a fejleményeket. Egyedül Rosmeyer úr nem mutatkozott. Rendek
Lipót mindenáron tisztára akarta mosni magát, odament hát Rosmeyerék
ablakaihoz. Benézett s meglátta, hogy a kocsmát festik, a padlót gyalulják, a
lakásajtókat fényesre mázolják s ez a látvány újabb dührohamot idézett elő.
—Abból telik neki, amit odakinn rabolt ! Engem kifosztott, tönkretett!
Jöjjön ki ha mer, hadd vágom a kancsal szemébe az igazat!
Rosmeyer úr, aki eleintén tette magát, mintha süket lenne, ezt a vad
szózuhatagot nem eresztette el a füle mellett. Amint Lopótök elhallgatott,
kivágódott az ajtó s kilépett az udvarra. Kezdetét vette a nagy jelenet.
—Végre, elő méltóztatott bújni ! — gúnyolódott Lopótök.
—Kuss ! — vetette oda Rosmeyer.
—Piszok hitlerbérenc ! — mondta Lopótök Rosmeyer úrnak.
—Nyilas ! Pribék ! — vágta oda Rosmeyer úr Lopótöknek.
—Tolvaj, rabló, útonálló ! — sziszegte Lopótök Rosmeyer úr arcába.
—Te zavartad meg a fejemet a Schlampeter barátoddal — kiáltotta
Rosmeyer úr Lopótök fülébe.
—Géppisztollyal hurcoltál el — rikácsolta Lopótök Rosmeyer úrra
mutatva.
—Rablógyilkos ! — ordította Rosmeyer úr.
—Hazaáruló ! — dörögte Lopótök.
—Kifosztottál! — harsogta Rosmeyer úr.
—Te fosztottál ki engem ! Te bitang ! — üvöltötte Lopótök.
— Nekem mondtad, hogy bitang ? Te nyavalyás ! Nesze ! — bömbölte
Rosmeyer úr és fültövön csapta Lopótököt.
—Nekem mondtad, hogy nyavalyás ? ! Te bitang ! Nesze ! — tajtékzott
Lopótök és orrbaverte Rosmeyer urat.
Rosmeyer úr felkészült a támadásra, ökölvívó állásba helyezkedett, amint
azt a moziban látta. De Lopótök nem respektálta az ökölvívó állást, hanem
odasózott mégegyet az orrára. Rosmeyer úr először az orrához kapott, azután —
ökölvívó állás ide, ökölvívó állás oda — térdenrúgta Lopótököt, majd
nekirontott és átnyalábolta. Lopótök az öklébe harapott. A következő
pillanatban mindketten elveszítették egyensúlyukat s a földre zuhantak. Ott
henteregtek s tépték, marták egymást nézőközönségük előtt.
A Rosmeyer lakásban dolgozó mázolok, festők, asztalosok az ablakba
csődültek s noha fogalmuk sem volt a marakodás előzményeiről, harsányan
biztatták a küzdőket s jó tanácsokat osztogattak. Varjas bácsi szét akarta
választani a verekedőket, akik már alaposan elagyabugyálták egymást. Ez
azonban kivihetetlennek bizonyult, mert mindketten oly elszántan rugdalództak
és csapkodtak, hogy veszélyes lett volna még a közelükbe kerülni is. Azonkívül
Varjas néni is visszatartotta, úgymond: nagyon jól van így, ahogy van,
mindaketten megérdemlik amit a másiktól kapnak. Varjas bácsi tehát letett
békítő szándékáról s Gabi vállára támaszkodva csendesen figyelte az egyre
ellanyhuló pofonokat. Idővel az ellenfelek olyannyira kimerültek, hogy néha
másodpercekig hevertek egymás mellett az udvar porában s tehetetlenül lihegve
erőt gyűjtöttek. Amint újult erőre kaptak, ismét egymás torkának estek.
Javában állt még a parázs ütközet, amikor vidám hang kiáltott a kapu alól:
—Mi van itt, világcsoda?
Sefcsik bácsi kiáltott. Apuval és Csobán bácsival érkezett haza a gyárból. A
kíváncsiak gyűrűje szétnyílt előttük és ők megszemlélték a porban
marakodókat. Sefcsik bácsi elégedetten bólintott:
—Csak hadd csinálják, ha örömük telik benne.
Apu anyut kereste a sokadalomban. Azt mondta, hogy most elmennek
rohammunkára, csak azért jött haza, hogy ezt bejelentse. Rákoson, a
pályaudvaron ugyanis negyven vagon szén vesztegel már napok óta. A gyárak
nemjutnak tüzelőhöz, a vagonok nem fordulhatnak vissza újabb rakományért,
mert nincs aki kirakja a vagonokat. A gyárból a kommunisták elhatározták,
hogy rohammunkában kidobálják azt a kis szenet. Hát mennek.
Benézett a konyhába s egy kis kenyeret harapott, hogy jóllakjék
rohammunka előtt.
Gabi ezalatt összeverbuválta az előőrscsapatot. Azt mondta, hogy itt van
végre az első igazi jó alkalom. Eddig csak masíroztak meg Edééket
bosszantották, mivel ki van ásva a csatabárd. Ennyit tettek összesen, mint
előőrsicsapat.
—És a szorgalom, az semmi? — kiáltott közbe a középsősefcsik.
—Én ma is hoztam tejet anyának, szorgalomból! — dicsekedett Gyurika.
—És eltörted az üveget — leplezte le a kissefcsik. — Szorgalomból.
—Nem szorgalomból, véletlenségből! — tiltakozott Gyurika.
—Csend legyen — szólt rájuk az elnök — én nem mondtam, hogy a
szorgalom az semmi, mert valami. De az mégvalamibb, hogy elmenjünk a
rohammunkára. Ha a pio ... vagyis szóval a moszkvai élőőrsök itt lennének, ők
is mennének rohammunkára. Azért mondom, hogy menjünk.
Erre mindnyájan azt kiáltották:
 —Menjünk !
De úgy határoztak, hogy egészen titokban mennek. Először is azért, mert
hátha nem engednék őket, viszont ha már ott vannak a pályaudvaron, onnart
már nem fogják visszazavarni a csapatot. Másodszor azért mennek titokban,
mert úgy titokzatosabb.
Megvárták, amíg apu, Sefcsik bácsi, Kudácsi bácsi és a többi felnőtt elindult.
Még azután is várni kellett egy kicsit, mert Ipszi is elment valahova, sőt, Edét is
hívta magával, de Ede csak vonogatta a vállát és nem ment, Ipszi faképnél
hagyta Edét s ekkor ütött az indulás perce. Az előőrscsapat felsorakozott. Elől a
pockok, Duci vezetésével, mögöttük az iskolások, a nagy-sefcsik vezetésével.
Felharsant a vidám induló:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk lányok,
összefognak, felépitik
Az egész világot. ..
S az előőrscsapat elindult.
A Rosmeyer lakás ablakában kíváncsiskodó mázolok, festők, asztalosok
utánuk kiáltottak:
—Hej, fiúk, lányok, hová mentek?
—Rohamosmunkára ! — kiáltotta büszkén Gyurika.
—Várjatok már egy cseppet! — kiáltotta az egyik mázoló s lecsapta az
ecsetjét.
—Azám ! Várjatok ! Mink is jövünk ! — kiáltották a többiek is. Sorra
lerakták szerszámaikat s kiléptek az ablakon s a csapat után eredtek.
Rosmeyer úr még a legvadabb verekedés közepette sem feledkezett meg az
erszényéről. Amikor észrevette a kapu felé sorjázó mesterembereket, elengedte
ellenfele torkát, feltápászkodott s utánuk kiáltott :
—Hé ! hó ! Én fizetem magukat. Azonnal jöjjenek vissza. Az én zsebemre
maguk ne rohammunkázzanak !
Azok vissza se néztek, sietve igyekeztek az előőrscsapat után. Viszont
Lopótök kihasználta a jó alkalmat s alaposan bokánrúgta ellenfelét, aki feljajdult
s melléje rogyott a földre.
Az előőrscsapat közben buzgón igyekezett a pályaudvar felé. Gabi aggódott
egy kissé, hogy elvétik majd az útirányt, mert a felnőttek csoportja jóval előttük
járt. Aggodalma hiábavalónak bizonyult. Az utcán kisebb-nagyobb csoportok
haladtak, s mind egy irányba. Egyrészük szerszám nélkül, csak úgy puszta
kézzel igyekezett célja felé, másrészük lapátot, ásót vitt katonásan a vállán.
Innen is, onnan is vidám köszöntések röpködtek egyik csoporttól a másikig s
azonfelül erős fogadkozások, hogy azt a kis negyven vagon szenet félóra alatt
megeszik. Egy óra múlva már indulhat a vonat, hozhatja az újabb
szénszállítmányt s egyéb egyet-mást.
Az előőrscsapatot, amely kibontott zászló alatt menetelt, ugyancsak jókedvű
s dicsérő megjegyzésekkel illették :
—Nincs már semmi baj ! Megérkezett a segítség.
—Jól van, gyerekek ! Tartsatok velünk !
—Csak vigyázzatok, nehogy befűtsön nektek az a kis szén.
— Hohó ! Hüvelyk Matyi is kivonult ! — ez Gyurikának szólt.
Gabi, feleletül a derűs kötekedésre, rágyújtott az indulóra. A csapat har
sányan vele tartott :

Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok ...
A keresztutcákból újabb és újabb csoportok bukkantak elő, s úgy sorjáztak
be a menetbe, ahogy a patakok ömlenek a folyóba. A menet éléről dal hangjait
sodorta, lengette feléjük a szél. A dal egyre erősbödött, végighullámozva a
menetelő sorokon s hangáradatával felszívta a sejtegyesület indulóját, míg az
egész környék zengett, harsogott :
Fel vörösök, proletárok . . .
A pályaudvaron is továbbcsengett az ének :
Világmegváltó szabadság
Zászlaját fújja a szél. . .
Az előőrscsapat felnézett a maga kisded zászlajára, amely vidáman s bátran
lobogott felettük a szélben, mint egy kis piros lángnyelv.
Gabit nem csalta meg előérzete. Apuék csakugyan nem zavarták őket haza.
Azt mondták, ha már itt vannak, lássanak munkához. Szedegessék fel a vagonok
túlsó oldalán legördült széndarabokat s hordják a nagy szénhalomhoz, hogy egy
deka se vesszen kárba. Gabi látta, hogy a mondott helyen már ott hajladozik egy
velekorú fiú. Szénporos volt a keze, szénporos az arca, még a szemefehérje is
szénporos volt a szénporos szemüveg mögött. Alaposan megelőzhette őket, ha
ilyen tökéletesen sikerült már bepiszkítania magát. Gabi nem sokat gondolt az
ismeretlen fiúval, munkába állította a csapatát s maga is buzgón vitte, hordta a
szénrögöket.
A szeme sarkából látta, hogy az ismeretlen, szénporos fiú is ugyancsak
kitesz magáért, fáradhatatlanul szedegeti a szenet s futva viszi a túloldalra,
önkéntelenül versenyezni kezdett vele. Úgy adódott, hogy két szomszédos
vagonnál dolgoztak. Megfogadta, hogy ő előbb végez a részével, mint amaz a
magáéval. De akárhogy igyekezett, csak nem tudta megelőzni. Ez határozottan
bosszantotta, bár bosszankodásába némi elismerés is vegyült. Egyre sűrűbben
pillantott oldalt, míg egyszercsak a következőket látta: a tetőtől talpig szénporos
fiú megállt, szénporos mutatóujjával benyúlt a szemüvege mögé, megdörzsölte
szénporos szemesarkát s megtisztogatta szénporos szemüvegét, amely az ujjától
még szénporosabb lesz.
—Ipszi! — kiáltott Gabi.
Ipszi nem hallotta meg a kiáltást, elnyomta a mozdonyfütty, a vagonokról
ledobált szén dübörgése s a sok harsány kiáltozás.
A sejtcsapat végzett a maga vagonjaival, akkor továbbindultak, új munkát
keresni. Boldogan vágtattak fel s le a vagonsor mentén, gyönyörködtek a
munkában, a zajban, a nyüzsgésben, a jókedvű tevékenységben és saját
szorgalmukban. Közben a zsebekből itt is, ott is előkerült egy karaj
zsíroskenyér, egy darabka szalonna, vagy más körömfaladék. Abból mindig
jutott egyiküknek vagy másikuknak, mert elsőnek a gyerekeket kínálgatták.
Gabi a nagy rohangászásban észrevette, hogy Ipszi egy hatalmas szénröggel
bajlódik. Odafutott s ketten, egyesült erővel, átgörgették a mázsányi
széndarabot a vagonsor túloldalára.
—Köszönöm, pajtikám — mondta Ipszi és máris indult újabb
szénszállítmányért.
Amikor Gabi is átbújt a vagonok között, megpillantotta a nagysefcsiket, aki
egy jódarab rántotthúson rágódott. Úgylátszik már régebben kereshette az
elnökét, mert amint felbukkant, melléje lépett, a húst rágatlanul igyekezett
lenyelni s közben elfúló hangon újságolta:
—Tudod, ki az az idegen fiú ? A zipszi.
—Tudom, pajtikám — felelte Gabi s magára hagyta az elképedt főtitkárt.
Alkonyattájt már mindannyian úgy festettek, mintha ők egymaguk rakták
volna ki mind a negyven vagon szenet, de még ők is bányászták volna. Arcukat
belepte a szénpor, csak a szemük fehérje villogott elő a feketeségből. A kezük
olyan volt, mint a négereké. A ruhájukra rakódott szénporral egy nagy mozdonyt
be lehetett volna fűteni. De boldogok voltak. Jött az ügyeletes vasutas. Közölte,
hogy kész a rohammunka, üresek a vagonok. Megköszönte a segítséget s máris
mozdony érkezett, amely eltolatta a teherkocsik hosszú sorát, hogy
indulhassanak újabb szállítmányért. A csapat büszkén nézte a vagonsor végén
lengedező kis piros lámpást, amely egyre távolodott, egyre kisebbedett. S szinte
sajnálták otthagyni a pályaudvart, csillogó sín-szövedékével, füttyével, zajával,
gomolygó hófehér gőzével, csapathoz méltó munkájával.
Felsorakoztak.
Sefcsik bácsi odalépett hozzájuk s azt mondta:
—Ez már teszi. Derék gyerekek vagytok. No, indulás.
—Igenis — mondta Gabi, de csak egymaga indult el. Megiramodott s egy
távolodó kis gyerekalak után loholt. Ipszi volt az. Utolérte s megragadta a vállát.
Ipszi megfordult s azonnal védekező állásba helyezkedett.
— Nem azért jöttem — mondta Gabi — csak meg szeretném kérdezni, hogy
nem akarsz-e beállni oda. A sorba ... a csapatba. Te dolgoztál mind-között a
legjobban. Beállsz?
—Szívesen, pajtikám — mondta Ipszi s elmosolyodott a vastag
szénporréteg alatt.
—És ... és majd figyeld az indulónkat és tanuld meg. Mert azt tudni kell.
—Ujjé, pajtikám, már régen tudom — felelte Ipszi.
Így esett meg, hogy az előőrscsapat egy taggal megszaporodva indult
hazafelé s eggyel több hang fújta torkaszakadtából az előőrscsapat indulóját,
amely azonos volt a hajdani sejtegyesület hajdani indulójával:

Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok,
összefognak, felépítik
Az egész világot. . .
—Mégpedig rohamos munkával! — kiáltotta Gyurika.
Jóízűt nevettek s kezdték elülről, fújták torkukszakadtából, de talán egyikük
sem énekelt olyan harsányan s boldogan, mint Ipszi. Az ablakok megcsörrentek,
amikor végigvonultak a Cserép utcán s befordultak a házba. Megálltak az
udvaron, amelynek földjét Rosmeyer úr és Lopótök küzdelme úgy feltúrta,
mintha bikaviadal lett volna. Gabi elégedett s büszke tekintettel nézett végig a
csapaton, arca, a vastag szénporréteg alatt örömtől tüzelt. Krákogott a
szénportól, mint az igazi rohammunkások s rekedt hangon mondta:
—Majd a gyerekek !
—Majd a gyerekek ! — visszhangozta a csapat.
Már indulni akartak, amikor Ipszi szava megállította őket:
—Pajtikám, várjatok egy kicsit.
Megtorpantak és kíváncsian várták, mi lesz? Ipszi jegyzőkönyvecskét vett
elő a zsebéből. Mit sem törődött azzal, hogy szénporos kezétől merő mocsok
lesz a szép tiszta jegyzőkönyv. Felnyitotta, sorra beírta egy lapra az egész csapat
névsorát és mindegyikük neve mellé egy nagy egyest, vagyis kitűnő osztályzatot
jegyzett. Azután külön leírta: Rosmeyer Ede és a neve mellé egy nagy ötöst,
vagyis elégtelent írt.
—Te mit csinálsz ? — érdeklődött elképedve Gabi.
—Láthatod, pajtikám. Osztályzok.
—Hát az minek?
—Egyszerű. Ha tudni akarom valakiről, hogy hogyan áll, azt mondom: várj
csak pajtikám, majd kiderül. Kinyitom a kiskönyvet és egyszerre mindent tudok.
Pontosan úgy, mint a tanító úr. Vagy még jobban. Érted?
—Nem értem. Vagyis értem. Az iskolában értem. De mit osztályoztál
nekünk ?
Ipszi hallgatott. Jellegzetes mozdulatával megdörgölte a szemesarkát, majd
megtisztogatta a szemüvegét. Zavartan nyeldekelt. Körmével a ceruzája
hegyéről feszegette a fát. Majd felszegte a fejét.
—Mindent osztályoztam, pajtikám. Azt osztályoztam, hogy ti vagytok a
rendes emberek, nem Rosmeyer Ede. Igaz, a papája se engedi. . .
A csapat ámuldozott.
A nagysefcsik elrikkantotta magát:
—Te, Gabi. . . izé, elnök, van egy ötletem.
—Nekem is van.
 —De az én ötletem az, hogy Ipszi osztályozhatná a szorgalmat és akkor
mindig tudnánk, hogy állunk.
—Az én ötletem is ez.
Ipszit ott helyben kinevezték osztályozónak. Csak azután jutott az eszükbe,
hogy nem lehet osztályozó az, aki nem tag. Tehát felvették tagnak is. Azután
hazamentek megmosakodni.
Másnap járványszerű jóság tört ki a Cserép utca 28 számú házban. Olyan
volt, mint valami gyerekbetegség, a sejtegyesület összes tagja megkapta. A
három Sefcsik ajánlkozott, hogy fát hoz fel a pincéből. Gyurika biztatta az
anyukáját, hogy menjen el nyugodtan bevásárolni, ő addig otthon marad, vigyáz
a lakásra, nem fog sehová elcsavarogni. Duci kora reggel leült harisnyát
stoppolni. Mica aznap egy szem kockacukrot sem csent el a konyhakredencből,
Szipó legalább háromszor félbehagyta a szipogást. Gabi megtanulta a leckéjét ...
Délután pedig körülfogták Ipszit és ő buzgón osztályozott. A zsebkönyvben
szaporodtak a jeles és a kitűnő osztályzatok.
Az anyukák váltig azt hitték, hogy beteg a gyerekük, máskülönben mivel
lehetne megmagyarázni, hogy oly jó, oly szolgálatkész és engedelmes.
Kérdezgették is mindegyre : mi bajod van, fiam ? mi bajod, kicsikém ? Nem fáj
valamid, nincs lázad ? Talán a gyomrod... ? De ők csak titokzatosan
mosolyogtak.
Egyedül Gyurika vállalkozott arra, hogy megmagyarázza Rezik néninek a
dolgot.
—Tudod, anyu — kezdte — ez az egész az, hogy most jóság van. És a
jóság olyan, hogy ha elkezdődik, akkor nagyon nehéz abbahagyni. Olyan,
mint amikor legurútam a lépcsőkövön. Csak gurútam, gurútam és nem tudtam
megállni.
Rezik néni bólintott. Gyurika folytatta:
—Hát most ilyen jóság van, anya. És aki győz, az lesz a nyertes. Ugye,
érted.
Rezik néni habozva bólintott. Az igazat megvallva, nem értette tökéletesen.
—No látod — mondta diadalmasan Gyurika — ez olyan, mint amikor
egyszercsak elmentünk szent kirakodni.
—Mint a rohammunka? — csodálkozott Rezik néni.
— Olyan — bólintott Gyurika — ez a rohamjóság, anyu.
Ennél világosabban igazán nem lehetett megmagyarázni.

XXII. FEJEZET

HÁRMAN A VÖDRÖK KÖZT

A hajnali csend szinte szikrát vetett, amint beléhasított az ébresztőóra

csengőjének hangja. A csengő oly vadul kiáltozott, oly harsányan rikoltozott,
mintha fel akarná verni álmából az egész alvó világot. Gabi összerezzent s
felnyitotta a szemét, majd gyorsan lehunyta s csak egy szűk résecskén pillantott
ki a hajnalodó világba. Vigyáznia kellett, nehogy anyu vagy apu észrevegye,
hogy ébren van. Szűk szemrése megtelt fénnyel, kápráztató arany ragyogással.
Úgy fájt ez a sok csengő fény és fénylő hang, hogy ismét le kellett hunynia a
szemét. Közben apu is felriadt s félkarral az asztalra nyúlva belefojtotta a szót a
csengőbe. De a fényt, a zuhogó korareggeli napsütést nem tudta elállítani.
Anyu is felébredt. Mindketten egyszerre néztek Gabi felé. Apu suttogott:
— Alszik.
— Vigyázzunk — intette halkan anyu — ne ébresszük fel.
Óvatos nesztelenséggel keltek ki az ágyból, lábujjhegyen osontak a
konyhába. Gabi felült és fülelt. A becsukott ajtó mögül a következő hangok
hallatszottak:
Pergő, dobolásszerű zaj, amely kortyogásba, bugyborékolásba olvad. (Anyu
megtöltötte a mosdótálat.)
Fújtatás, loccsanás, horkantás, fújtatás, majd öblös kotyogás. (Apu mosdik
és szájat öblöget.)
Sercegés, fúvás, sziszegés, pattogás. (Anyu begyújtott a tűzhelybe és
fújtatva éleszti a nedves fa lángját.)
Csörgés, csendülések, suhanások, koppanások. (A tűz meggyulladt, anyu
reggelihez terít apunak.)
Dörmögés: Ejnye, hol a csudában van a nadrágtartóm? (Apu öltözködik.)
Suttogás : Siess, mert nem lesz időd reggelizni! Apu még mindig
öltözködik.)
Loccsanás, csurranás, csöppenés. (Anyu kitöltötte a teát.)
Most apu beszél: Estére itthon leszek. (A hangján érezni, hogy jóízűt harap a
kenyérből s nagyot kortyol a teából.)
Anyu hangja: Vigyázz magadra, olyan veszélyesek az országutak ! (A
hangjából tudni lehet, hogy most az asztalra könyökölve gyönyörködik apu
jóízű reggelizésében.)
A többit nem hallja Gabi, mert a feszült figyelés közben sem tétlenkedett.
Zajtalanul s lázas gyorsasággal öltözködött a takaró védelmében, készen arra,
hogy azonnal visszadőljön a párnájára s alvást színleljen, ha apu vagy anyu be
találna lépni a szobába. Erre nem került sor. Sikerült felhúznia a nadrágját, az
ingét s a harisnyáját. Zajtalanul kimászott az ágyból s egy este megírt cédulát
tett az asztalra. Miközben apu reggelizett, ő, kezében a cipőjével, a nyitott
ablakhoz lopakodott. Kilesett az udvarra. Odakünn minden csendes volt.
Kimászott az ablakon s lekuporodott.
Az ablak alatt kuporogva mégegyszer körülkémlelt. A ház békésen aludt,
hiszen alig néhány perccel múlott hajnali öt óra s egyébként is vasárnap volt, a
kései felkelés, az ágyban heverészés napja. Egyedül Sefcsikéknél mutatkozott
némi mozgás, mivel a valahára elkészült teherautón Sefcsik bácsi is apuval
tartott Abádra.
Gabi szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy amit tesz, helytelen dolog, s
Ipszi bizonyára ötöst, de legalábbis négyest ír be érte a kiskönyvbe. Talán még a
csapatelnökségről is lecsapják. De akkor is le kell jutnia Abádra. Muszáj! Ha
törik, ha szakad. A földhöz lapult. Köröskörül zárva voltak az ajtók, az ablakok,
vakon ásítoztak s az udvar oly végtelen nagy és oly végtelen üres volt, mint a
sivatag, közepén a poroló-oázissal.
Négykézláb elkúszott az ablak alatt. A konyhaajtónál valósággal a
kövezethez tapadt, így csúszott, mászott ki az udvarról. A kapubejárat alá érve
felegyenesedhetett. Meglapult a nyitott kapu mögött s a kis, rácsos
kémlelőablakon kilesett az utcára, amely üresen nyúlt el mindkét irányban. Csak
a felkelő nap szikrázó fénye élt odakünn. A napsugarak elárasztották az utcát,
minden porszem külön-külön megcsillant, mintha mindegyiket gondosan
kifényesítették volna a ragyogó hajnal ünnepélyes fogadtatására. A fény
beragyogta a golyóverte, bombatépte házakat, megcsillant a réseken, megvillant
a repedéseken s besurrant a sötét mélyedésekbe.
Lélegzetvisszafojtva várakozott. Minden pillanat órának tűnt. Úgy érezte,
végtelenül hosszú ideje lapul a kapu mögött. Végre autómotor zúgása és
fémtárgyak könyörtelen csörömpölése hallatszott. A zúgás, zakatolás,
csörömpölés erősbödött s a várvavárt teherautó a ház elé gördült. Ócska, kopott
jószág volt, álltaban is rezgett a motor munkájától s zörögtette, csörömpöltette a
ráhalmozott sok bádogvödröt, kannát, üstfélét.
Még jóformán meg sem állt, máris nyílt a vezetőfülke ajtaja s Gabi régi

ismerőse, Simoncsics bácsi ugrott ki. Nem nézett se jobbra, se balra, besietett a
kapun és egyenesen Klimkóék ajtajának tartott.
Gabi csak erre várt. Amint az udvarra ért Simoncsics bácsi s többé nem
láthatta őt, máris kirohant a kapun, felkapaszkodott a teherautó oldalán s
bevetette magát a bádogedények közé. Azok tiltakozó csörömpöléssel fogadták
a hívatlan vendéget, mintha figyelmeztetnék: Menj innét, fordulj vissza,
ameddig még nem késő ! Ez igazán nem gyerekjáték ! De beszélhettek,
csörömpölhettek, Gabi nem hallgatott reájuk. Befészkelte magát két vödör-
torlasz közé s igyekezett láthatatlanná válni. De mentől láthatatlanabb lett, annál
hallhatóbbá vált, mert minden mozdulata újabb és újabb zaj rohamot idézett elő.
Végülis a kocsi fenekére lapult, mert attól tartott, hogy a sofőr elől meghallja a
motoszkálását. Alig sikerült úgy-ahogy elhelyezkednie, amikor újabb csörgés,
kongás, zörömbölés támadt. Gabi szinte odatapadt az olaj és benzinszagú
deszkákhoz s átvillant az agyán, hogy felfedezték a szökését s most bizonyára őt
keresik. Félelme rettegéssé fokozódott, mert a zaj, zörömbölés, csörömpölés
másodszor is megismétlődött. De nem történt egyéb semmi. Ellenben odakünn,
az utcán, az autó mellett Simoncsics bácsi rekedtes, tréfára álló szava hangzott
fel:
— Induljunk, Klimkó szaki, mert sose érünk haza.
— Ezer szerencse, hogy Gabi nem ébredt fel — hallatszott apu hangja
— biztosan mindenáron velünk akart volna tartani.
— Istenkém ! Egy gyerek. Ilyen veszedelmes útra ! — ezt anyu
mondta.Minek az ördögöt a falra festeni? — dörmögte egy ismeretlen hang,
alighanem a sofőré. — Csak a hajtűkanyarnál kell vigyázni. Ott csak lépésben
haladhat a kocsi, a kanyarban muszáj lelassítani. Ott a legkönnyebb
megtámadni. Majd odaragadunk egy másik autóhoz, kettőnek mégis könnyebb.
Aztán a kezünk ügyében lesz a kurbli meg a franciakulcs is. Azokkal a
kupájukra lehet verni...
Mondott még valamit, de szavát elnyelte a felberregő motor zaja.
Az autó nagyot rándult, mint a csökönyös ló. Az edényhalmok meginogtak
s csörömpöltek. A motor mégegyszer felzúgott s a teherautó vad szökkenéssel
elindult, végig a Cserép utcán, Abád felé. Hol gyorsabban, hol lassúbb
iramban, de mindig zötyögve robogtak keresztül a csöndes, korareggeli
városon. Gabi, míg a kocsi fenekén lapult, úgy képzelte, hogy amerre csak
elvágtatnak, mindenütt kinyílnak az ablakok s kíváncsi fejek fordulnak az
eszeveszetten csörömpölő gépkocsi után. Éppen ezért, jóideig moccanni sem
mert — hiszen megláthatták az ablakokból — pedig igen kényelmetlen
helyzetben kuporgott s most viszonylag veszélytelenül fészkelhetett volna ki
magának kényelmesebb, jobb helyet, mivel az általános csörömpölés minden
egyéb zajt elnyelt.
Egy idő múltán úgy gondolta, hogy most már nyugodtan megindulhat.
Négykézláb mászott előre a vödör és kannaoszlopok között. Sikerült is eljutnia
a kocsi elejébe, a vezetőfülke tövébe, egy vödör-garmada mellé. Igyekezett
kényelmesen elhelyezkedni, de nem sokáig élvezhette a kényelmet, mert
kísértet jelent meg előtte. A kísértet feje és pofája szakasztott olyan volt, mint
Pamuté, de a teste bádogvödör volt. Behunyta a szemét, majd félve kinyitotta.
A kísértet még mindig ott kísértett, de most már derékig volt Pamut és
deréktól lefelé vödör. Aztán egyre nagyobb mértékben Pamuttá változott,
végezetül előtűnt a bozontos farkinca is, amely heves és barátságos
zászlójeleket írt le a levegőben. Gabi cuppantott, mire Pamut boldogan
elvakkantotta magát s egyetlen ugrással az ölében termett. Nem kísértet volt,
hanem valóságos kutya, sőt, ami ennél még sokkal több: valóságos Pamut.
Nem mondta, de látszott bűntudatos pofáján, hogy eddig nem mert
mutatkozni, mert félt, hogy gazdája megbünteti szökéséért. Azt, Pamut létére,
csakugyan nem tudhatta, hogy a gazdája is ugyanolyan szökevény, mint ő.
A két szökevény pompásan megértette egymást és most már ketten
utaztak. Sejtelmük sem volt arról, hogy merre járnak. Gabi nem merte kidugni
a fejét s kénytelen volt beérni azzal a keskeny réssel, amelyet az autó
oldalában fedezett fel. Az oly kicsiny volt, hogy csak félszemmel tudott
kikémlelni rajta. Annyit mindenesetre megállapított, hogy Budapestet
alkalmasint elhagyták már és valahol a nyílt országúton robognak, mert
semerre sem látott emeletes házakat, villamosokat és üzleteket. Fák suhantak
el a rés előtt, távolabb zöld mezők, sötétlő hegyek forogtak hátrafelé. S az
árnyékok is egyre rövidültek, jeléül annak, hogy a nap mind magasabbra hág.
Elgondolta, hogy körülbelül most fedezhetik fel odahaza a szökését.
Szorongó szívvel képzelte el anyut, amint megleli a búcsúlevelet s észreveszi
az üres ágyat. Szegény anyu! Lehet, hogy belebetegszik . . . talán mégse kellett
volna ...
Képzelődésének azonban semmi köze sem volt a valósághoz. Anyu
odahaza csendesen tett-vett a konyhában, s mindegyre hallgatódzott, nem
mocorog-e odabent a hétalvó Gabi. De a szobában mély csend honolt. Anyu
reggelit készített, kitisztította Gabi cipőjét, kikefélgette az ünneplőjét s
aggódva gondolt apura, aki talán éppen most érkezik a veszedelmes
hajtűkanyarba. Gondolatait ajtónyitás zavarta meg. Az ajtóban Sefcsik néni
állt, cédulát lobogtatott a kezében :
—Idesüssön, Klimkóné ! Ilyet még csak nem is álmodtam volna !
—Üljön már le, Sefcsikné — szíveskedett anyu — hiszen egész ki van
kelve magából.
—Meghiszem azt ! — mondta Sefcsik néni s helyet foglalt. — Nem tudok
hová lenni mérgemben és ijedelmemben. Nézze ezt a cédulát.
Anyu megnézte a kitépett füzetlapot, amelyen verébfej betűkkel ez állt
»Netessék aggódni édesanyám, estére hazajövök. Péter.«
—Hát ez meg mi ? — csodálkozott anyu.
—Ez az, kedves Klimkóné — magyarázta Sefcsik néni — képzelje, hogy
amikor az öregem elindult az autóval, én bementem a szobába. Hát látom, hogy
Peti ágya üres, ő meg nincs sehol. Nézegetem, ejnye, hol lehet az a gyerek? Hát
egy cédula van a takaróján. Ez ni. Mit szól ehhez ? !
 —Azt, hogy én letörném Gabi derekát, ha ilyesmire vetemedne.
—Az ám ! — kapott észbe Sefcsik néni — hiszen éppen ezért jöttem.
Hogy talán a maga Gabija tudja, hová, merre tekergett el ez a bitang Peti.
Kérdezzük csak meg.
— Még alszik — mondta anyu. — Majd felköltöm. Résnyire nyitotta az ajtót
s beszólt:
— Gabi.
Nem kapott választ.
— Gabi ! Kisfiam ! — ismételte hangosabban a szólongatást ! Nem jött
felelet.
— Ébredj, te álomszuszék ! — biztatta s megkopogtatta az ajtót.
Egyetlen hang se hallatszott.
Kitárta az ajtót s benézett. Gabi fekhelye üres volt s az asztalon papírlap
fehérlett. Ijedt sikoltással ugrott az asztalhoz s felkapta a papírlapot, amelyen
egyetlen sor írás állt:
Anyu, bocsáss meg, muszájtott elmenni Abádra, de nemlesz semi baj,
szerető fiad Gábor.
Anyu szeme előtt összefutottak a betűk. Sírva fakadt s kapkodni kezdte
magára a kendőjét, hogy menten a szökevény után ered. Felkéredzkedik egy
arra menő autóra, vagy valami más módon, de utoléri. Sefcsik néni alig tudta
visszatartani s megértetni vele, hogy nem tehetnek egyebet, meg kell várniuk,
amíg az a két haszontalan kölyök hazaérkezik. Anyu nagynehezen
megnyugodott egy kissé, a Gabinak szánt teával megkínálta Sefcsik nénit.
Üldögéltek a konyhában, kortyolgatták a teát, sóhajtoztak, hogy, jajistenem,
csak ne történjen semmi, csak szerencsésen hazaérkezzen a két szökevény. Mert
az holtbizonyos, hogy azok ketten együtt tervelték ki a csínyt, együtt bújtak el a
teherautón, együtt szöktek Abádra. No de csak érjenek haza épségben. Erősen
fogadkoztak, hogy szíjat hasítanak a hátukból, olyan verést kapnak, hogy
vénember korukban is megemlegetik, azonkívül még a fülüket is kitépik.
A zörgő, csörömpölő, zörömbölő teherautó ezalatt egyenletes iramban
dübörgött Abád felé. Gabi az oldaldeszka kis réséhez tapasztotta a szemét s
valósággal itta magába az autó mellett elsuhanó tájat. A szántóföldek zöldellő,
sárgálló szalagjai, a felszántatlanul maradt tarlók szürkésbarna sávjai, a mezők,
legelők harmattól csillogó foltjai hátrafutottak Budapest felé, mintha nem volna
türelmük bevárni, amíg termésüket a városba szállítják s maguk igyekeznének
oda, hátukon az érő kalászokkal, tejesedő kukoricacsövekkel.
Azt persze nem tudta megállapítani — városi gyerek lévén — hogy milyen
földek szegélyezik az országutat. A kukorica üdezöld leveleit meg tudta
különböztetni a kalászosoktól, de már az az alacsony, bokorszerű növényekkel
beültetett földtábla ugyanúgy lehetett krumpli is, répa is, lóhere is. Az út
mentén eperfák sorakoztak s katonásan feszítettek az ünnepien szép világban.
Az égen könnyű felhők úsztak s magasan egy apró fekete pontocska állott
mozdulatlanul — valamilyen madár lehetett.
A ragyogó kép elé porfátyol húzódott s egy másik autómotor pöfögése
hallatszott a dörömbölés, zörgés szüneteiben. Gabi ezekből a jelekből
megállapította, hogy alighanem »odaragadtak egy másik kocsihoz«, ahogy azt a
sofőr induláskor mondta. Alkalmasint közelednek a veszedelmes útkanyarhoz, a
»hajtű«-höz. Az autó — mintha csak alá akarná támasztani megállapítását —
lelassított. S az út mentén, a porfátyolon keresztül, egy tábla mutatkozott,
amelyen vastag, kacskaringós vonal feketéllett. A kaptató itt megszűnt s az autó
csigalassúsággal ereszkedett lefelé a lejtőnek futó úton. Oldalt, a szántóföldek
szalagjai oly lágy vonalban ereszkedtek alá a ragyogó domboldalakon, mintha
sötétzöld, puha hullámok lennének. Gabi látni vélte aput, amint a franciakulcsot
markolja, Sefcsik bácsit, amint a kurbli nyelét szorongatja.
Az autó már csak lassú lépésben vánszorgott. A porfelhő eltisztult a rés elől.
Úgy látszik, az előttük haladó gépkocsi túljutott a kanyaron. Az út éles szögben
fordult. A kiszögellésnél két álarcos alak ugrott ki a bokrok mögül, előreszegzett
fegyverrel a kézben. Kiáltottak valamit, érthetetlen nyelven, majd a csendes,
békés vasárnap reggelben lövés rekedt hangja csattant. A két álarcos kikerült
Gabi látóköréből. Az autó reccsenve megtorpant. Ismét ordítás harsant s Gabi, a
réshez tapadva látta, hogy apu, Sefcsik bácsi, Simoncsics bácsi és a kocsivezető
feltartott kézzel kilépnek az országútra.
—Pénzt ! Aranyt! Gyűrűt ! — kiáltotta egy durva hang. Majd ismét
lövések recsegtek.
Gabi halálsápadtan, ólomnehéz tagokkal lapult a kocsi fenekén. A koranyári
nap sugarai áttüzesítették a sok bádogholmit, de ő mégis vacogott a félelemtől,
majd a tehetetlen harag lázas forrósága futott végig az erein. S a bajt újabb
bajjal tetézendő, Pamut égnek borzolt szőrrel morogni kezdett s mindenáron
szabadulni akart a kezei közül. Tekergett, forgolódott, de ő erősen tartotta.
—Hajde ! Gyorsan ! — csattant a bandita hangja.
Apuék hátraléptek s a zsebükbe nyúltak, hogy átadják kevéske vagyonukat
az útonállóknak. Azok előreszegzett géppisztollyal utánuk nyomultak s most ők
kerültek Gabi látószögébe. Szemük vadul s gonoszul villant az arcukat borító
kendő fölött.
—Mozogja ! Hajde ! — ordította az alacsonyabbik.
Amikor felcsattant a hangja, Pamut kitépte magát Gabi kezei közül.
Egyetlen ugrással átröpült az autó oldalfala felett s ugrásával fazekakat,
vödröket sodort le.
A banditák a fülsiketítő csörömpölésre felpillantottak. Egy tömör
gömbölyeget láttak, amely fehér fogait kivillantva, vad üvöltéssel zuhant az
alacsonyabbik bandita nyaka közé. Csillogó, öblös tárgyak röpültek
csörömpölve. Az egyik—egy harangnyi mosófazék! — csattogva hullott a
magasabbik álarcos fejére, mégpedig szájával lefelé. A bandita feje és nyaka
eltűnt a fazékban. Veszett káromkodása kísértetiesen kongott a fazék alól. Az
alacsonyabb bandita úgy megrémült a levegőből érkező váratlan támadástól,
hogy elejtette a fegyverét s karját az arca elé kapta.
Gabi ujjongva látta, hogy apuék rávetik magukat a banditákra. Sefcsik bácsi
és a vezető az apró fenevaddal viaskodó útonálló torkát szorongatta. Apu és
Sefcsik bácsi a vödörfejű útonállóra rohant. Pillanatok alatt mindkét bandita az
út porában hevert. A vezető sietve kötelet hozott s gúzsba verték támadóikat.
—Most pedig lássuk a mákvirágokat ! — mondta Sefcsik bácsi s letépte
a magasabbik bandita arcáról a kendőt.
Ijesztően gyilkos ábrázat meredt rájuk, amelyet eltorzított a tehetetlen
gyűlölet és a félelem.
Simoncsics bácsi letépte a másik, az alacsonyabbik útonálló álarcát.
Sefcsik bácsi meglepetésében felkiáltott. Apu odanézett s a megdöbbenéstől
a torkán akadt a hang.
Az országút porában, megkötözve, vérző füllel hevert Schlampeter Teofil, a
zöldinges. S hogy kilétét illetően eloszlasson minden kétséget, megszólalt :
—Sefcsik úr, könyörgöm, vigyék el innen ezt a bestia kutyát. Letépi az
orromat.
A többiek csak most lettek figyelmesek a levegőből pottyant fenevadra,
amely herregve rontott újból és újból a zöldingesnek.
—Hiszen ez Pamut! — csodálkozott apu.
—Persze, hogy Pamut — bólintott Simoncsics bácsi.
—Meg kellett volna ölni ezt az átkozott dögöt! — csikorgatta a fogát
Schlampeter — el kellett volna pusztítani. Tudtam, hogy egyszer még a
vesztemet okozza majd.
— De hogy került ide ? — kérdezte értetlenül Sefcsik bácsi — Pamut, te kis
bitang, felelj. Hogy kerülsz ide?
Pamut nem felelt. Megcsóválta a farkát, majd ismét a zöldingesre rontott s
vad ugatással táncolt körülötte.
Apu nem szólt semmit, csak az autóhoz lépett s megdöngette az oldalát:
—Hé, van itt valaki?
—Igen, apu, én vagyok — válaszolt Gabi. Lerázta magáról a vödröket,
fazekakat s felemelkedett az autó jobbsarkában.
Ugyanakkor egy másik hang is felelt a döngetésre:
—Igenis, én vagyok !
S az autó balsarkában, a csörömpölő vödrök és fazekak közül a nagysefcsik
bukkant elő.
—Nini, főtitkár, hát te hogy kerülsz ide? — kiáltotta Gabi.
—Nini, elnök, hát te hogy kerülsz ide? — kiáltotta a nagysefcsik.
—Ezt inkább mi kérdezhetnénk tőletek — mondta apu.
—És kérdezzük is — tette hozzá Sefcsik bácsi.
Az elnök és a főtitkár lebámult az útra. A nagysefcsik Schlampeterre
meredt. Gabi a másikat, a karótermetű, gyilkosábrázatú utonállót figyelte s
erősen törte a fejét, hol látta már valaha ezt a forradásos, torz arcot. S amint
töprengett, mintha egy filmet pergettek volna le a szeme előtt, villanásokban
megelevenedett előtte 1944 október tizenhatodika ! A zöldingesek
rémuralmának második napja. Amikor a zöldinges és egy karótermetű társa az
udvaron ordibáltak és lövöldöztek. Igen, ugyanez a forradásos arcú útonálló
volt akkor is Schlampeter Teofil cinkosa.
—Apu — mondta akkor — én tudom, ki ez a másik.
Elmondta nyomasztó emlékét. Szavai apu arcába szöktették a vért.
Simoncsics bácsi átkozni kezdte a banditákat. Sefcsik bácsi ököllel fenyegette
őket:
—Ezért meglakoltok, gazemberek.
Schlampeter jajveszékelni kezdett. Könyörgött, rimánkodott, cigánykodott.
Esküdözött égre-földre, hogy ártatlan, most először próbálta az útonálló
mesterséget, mert nem volt betevő falatja. A forradásos arcú meg csak hevert a
porban, megátalkodott arckifejezéssel hallgatott és olyan gyűlölködő
pillantásokat vetett rájuk, mintha ők lettek volna az útonállók s jómaga a
becsületes, dolgos, igaz úton járó ember.
Tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek foglyaikkal. Forduljanak meg s
vigyék vissza őket Pestre? vagy Abádon szolgáltassák át a rendőrségnek?
A véletlen — vagy talán nem is olyan véletlen — sietett a segítségükre. Az
úton, hatalmas porfelleget kavarva, rendőrségi rohamautó tűnt fel. Mindannyian
buzgón integettek, kiáltoztak, hogy felhívják magukra az autóban ülők
figyelmét, akárha lakatlan szigetre vetődött hajótöröttek lettek volna, akik végre
valahára árbocot pillantottak meg a láthatáron. A szürkére festett autó
egyenesen feléjük tartott. A teherautó mellé kanyarodott s csikorogva fékezett.
Még meg sem állt, máris két magyar rendőr és két orosz katona ugrott ki belőle.
A négy fegyveres szempillantás alatt körülfogta őket.
—Mi ez itt? — kérdezte az egyik rendőr.
—Útonállók — jelentette Sefcsik bácsi.
—Úgy nézem, jó fogás — mondta a másik rendőr. — Alkalmasint ezek
garázdálkodnak errefelé már napok óta. No, majd kiderül.
 Galléron ragadta Schlampetert. A zöldinges feljajdult s siránkozni kezdett.
Könyörgött, hogy ne bántsák, inkább mindent bevall. Egyszer már elfogták, de
megszökött, barátjával, a forradásos arcú Heydener Konráddal fegyvert
szereztek és azóta ők az útonállók, itt a hajtűkanyarban. De embert nem ölt,
nem ő, erre esküszik, ilyesmire csak Heydener Konrád képes, ő nem.
A rendőrök varázslatos gyorsasággal bilincset kattantottak a banditák
csuklójára s visszaadták a sofőrnek a kötelet. Majd megköszönték apuéknak,
hogy ártalmatlanná tették a két banditát, akik rettegésben tartották az országút
utasait.
—Mi ártatlanok vagyunk a dologban — somolygott Simoncsics bácsi. —
Ezé a két gyerkőcé az érdem. De legkivált ezé a kutyáé.
—Jól van, kisöcsém, ember vagy a talpadon ! — mondta a zömökebb
rendőr Gabinak s megszorongatta a kezét, majd a nagysefcsikkel parolázott,
S kérdezte, hogy hová tartanak a megrakott teherautóval. Apuék mondták, hogy
Abádra. Gabi, mint a nap egyik hőse, feljogosítva érezte magát, hogy ő is
megszólaljon.
—Zsebőékhez megyünk — mondta.
A kis mokány, barnaarcú rendőr, aki alighanem maga is béres vagy zsellér
lehetett még nemrég is — végigmérte Gabit s megkérdezte :
—Zsebőékhez e? Tán csak nem te volnál a Gabi gyerek? Gabi a haja tövéig
elpirult. Alig tudta kinyögni:
—Én . . . igen . . . honnan tetszik tudni?
—Hát jó komám nekem Zsebő Marci — mondta a zömök rendőr. —
Erősen várjuk, hogy meggyöjjön. Aztán, ha arra járok, mindig betekintek az
asszonyhoz, meg a kis Mariskához. Elbeszélgetünk erről-arról. Hát Mariska
mesélt nékem rólatok. — Apuékra tekintett. — Ugyan már, melyikük Serbán
doktor elvtárs?
Nagyon sajnálkozott, amikor megtudta, hogy Serbán doktor nincs velük.
Gabi szíve meg dagadt a büszkeségtől, hogy, lám, nemcsak Moszkvában tudnak
a sejtegyesületről, vagyis most már csapatról, hanem még Abádon is.
A zömök rendőr társa elővette jegyzőkönyvét, gondosan, pontosan felírta
mindnyájuk nevét, foglalkozását, életkorát, a tanúvallomás miatt. Berakták a
rohamautóba a jajveszékelő Schlampetert s a gyűlölködve hallgató Heydener
Konrádot. A két orosz katona, aki eddig némán s nyugodtan szemlélte az
eseményeket, odalépett hozzájuk, sorra kezetfogott apuékkai, majd Gabival és a
nagysefcsikkel. Felugrottak a rohamautóba s perc múlva már kicsiny porfelhő
jelezte útjukat a messzeségben.
A teherautó is továbbindult. Gabinak és a nagysefcsiknek nem jutott hely a
vezetőfülkében s ők szívesebben is maradtak odakünn, ahonnan beláthatták az
egész kitáruló látóhatárt. Az út lefelé kanyargott a domboldalról s a hegyek
eltávolodtak az úttól, hogy teret nyissanak a szárnyaló tekintetnek.
Az elnöknek és a főtitkárnak mindeddig a Cserép utca vagy a Röppentyű
utca jelentette a tájékot. Ez volt az a vidék, amelyet szemük megszokott s ahol
otthonosan érezték magukat. ízig-vérig városi gyerekek voltak, ha az utcán
jártak, eszükbe se ötlött, hogy a kövezet alatt ugyanolyan föld rejtőzik, mint
amilyenben a búza, a kukorica vagy a pipacs terem. Hiszen láttak ők földet, de
az vagy merő por volt, vagy olyan gazos telek, amilyenen nagyanyó kisháza állt.
S ismerték még a városligetet, füveivel, bokraival, mértani pontossággal
körülrajzolt virágágyaival, de a városligetet úgy tekintették, mint valami
mesterséges képződményt, amilyen nincs is a valóságban. Nem természet volt,
hanem sokkal inkább: fű-, fa-, bokor-, virág-múzeum.
Most ámuló tekintettel fordultak a természet felé, amely új, csodálatos,
sohanemlátott dolgokat mutatott nekik. Az út két oldalán sorakozó tömzsi fákat,
domboldalakat, amelyeken hullámvonalban ömlött alá a szántóföldek keskeny
csíkja, a dombtetőn vonuló növendék-erdőt, amelynek kamaszos növésű, sudár
fácskái között aranyos pasztákban csorgott a napsugár, nyalakodni lehetett
volna, mint a mézet.
Az egyik földtáblán kicsiny, barna pontocska mozgott. Boldog ujjongással
fedezték fel, hogy valódi eleven tapsifüles nyúl, aki megriadva rohan a ritkás
szálerdő felé. Meghatotta szívüket néhány gerle, amely az útmenti fákra
fészkelt. Gyönyörködve szemlélték a természet páratlan találékonyságát,
amellyel a zöld szín végtelenül sok árnyalatát képes volt kieszelni és
megalkotni, a szürkészöldtől a haragoszöldig, a sárgászöldtől a mély
sötétzöldig.
Az út végén, a fák koronája felett megvillant valami.
Simoncsics bácsi kihajolt a vezetőfülke ablakán s előremutatva túlkiáltotta a
motordübörgést:
- Abád!
 —Abád ! Az már Abád ! Nézd ! — mutogatták egymásnak és Pamutnak
diadalmasan, a fák fölött villogó fehér foltot, amely közeledett hozzájuk s
mohostetőjű templomtoronnyá változott. Körülötte piros és szürke színben
villogtak a cseréppel s palával borított háztetők.
A felvég felől jutottak be a faluba s aki ebből az irányból érkezett, annak
derűs, mosolygós arcot mutatott Abád. Az országút volt a falu fő- és egyben
egyetlen igazi utcája. Középütt, a templom körül kikerekedett, térré szélesedett,
majd ismét utcává szűkült össze s továbbfutott, távoli célja felé.
A főutcát szegélyező házakról sugárzott a jómód. Homlokzatukat fényes,
aranysárga dísztégla vagy csillogó vakolat borította. Az egyik ház teljes
hosszában az utca felé fordult s elnyúlva mutogatta tíz-tizenkét ablakának
hivalgó sorát. A másik, két széles ablakával úgy tekintett az útra s az
elhaladókra, mintha egy szigorú szempár ügyelné a falu életét. De ez a ház, az
udvar felé nagy volt, terebélyes és zárkózott, széles, kőpadlós tornác szegte s a
magas, komor kerítés mögül diófa üdezöld lombja integetett. A házak előtt
virágoskertek tarkállottak s a ragyogóra sepert, tiszta udvarokon sudár fák
bontották ki lombsátrukat. Távolabb, a házak mögött látszottak a gazdasági
udvarok, hatalmas szalmakazlakkal, boglyákkal, egy örökkévalóságra épült
istállókkal, ólakkal, baromfiketrecekkel. Sokhelyütt veteményeskert is
csatlakozott az udvarhoz s onnan a kalarábé hamvaslila levelei, a kapor karcsú
szárai, a káposzta haloványzöld selyemgömbjei ragyogtak.
A legszebb házak a főtér körül álltak. Ott sorakoztak a boltok, a főtéren
rendezte be műhelyét Aradi Gábor borbély és fodrász. Tőszomszédságában a
falu egyetlen mészárszékje hirdette egy kajlaszarvú ökör és egy kedélyesen
hunyorító disznó kopott képével, hogy ott marhahús és disznóhús kapható.
Mellette volt a patika és a községháza is.
A tér közepén emlékmű emelkedett, az 1914—18-as világháború helyi
halottainak névsorát őrizgetve szürke kőlapján. Még a templom is ott állt a
főtéren, kisded dombon, mintegy őrködve a felvég felett.
Aki azonban az erdők felől kanyargó földúton, az alvég felől közelített, az
egészen másarcú Abádot látott maga előtt.
Mindenekelőtt a temető mellett kellett elhaladnia, s kénytelen volt arra
gondolni, hogy azért került ide, az alvégre a temető, mert Abádon elsősorban az
alvégiek halnak meg, a felvégiek csak akkor, ha már nagyon muszáj s akkor sem
szívesen. Akkor is csak gutaütésben, vagy valami váratlan szerencsétlenség
következtében. A temető után szegényes házak sorakoztak, amelyeknek faláról
lepattogzott a mész s alóla árulkodón bukkant elő a vályog. A tetőről nád és
szalma bólintott az útra, a házak mélyen a szemükbe húzták borzas süvegüket. A
szűk udvarokon alig fért a disznóól, a trágyadomb s a kerekes kút, amelynek
vödre foszladozó, málladozó kötélen harangozott. Emitt egy halom száraz ág
hevert a fal mellett, csak éppen odadobva. Amott csöbrök, lécek, meszelő
árválkodtak, mintha a lakók valamikor elszánták volna magukat, hogy
javítsanak, csinosítsanak a házon, de azután eszükbe jutott, hogy a ház
amúgysem az övék, hát egyszerűen félbehagyták. A görbe utcákat jobbára csak
keréknyomok jelölték. A mély kerékvágások szárazság idején sziklakeménnyé
száradtak s kirázták a kocsin ülők lelkét, az őszi esőzések kezdetén agyig érő
sártengerré váltak s a kátyúba rekedt szekeret még a súlyos ökrök is alig tudták
kivonszolni. Itt már romokat is lehetett látni, háborús nyomokat s foghíjas
kerítéseket, amelyeknek léceit feltüzelték a hosszú télen.
Az utcán néhány sovány kacsa s liba csipkedte az árokparti gazt. Az egyik
sarkon zizegő gyaluforgácsot — kocsmacégért — lengetett a könnyű nyári szél.
Volt Abádnak még egy harmadik arca is, azt azonban csak igen kevesen
ismerték, mert vasrács, kőkapu s tömött fasor védelmezte az avatatlanok
tekintete elől. A vasrács, a kőkapu s a tömött fasor mögött hatalmas park terült
el, annak legközepén állt a nagy kastély, gróf Kormondyék kastélya. Itt
nemrégen még kertészek nyírták, nyesték a bokrokat, ápolták a gyepágyakat,
virág-gruppokat. Itt nemrégen még hófehérruhás vendégsereg zajongott a
szökőkút körül s aranysújtásos kapus kergette a kíváncsiskodókat a kőkaputól.
A kastély most üres ablakokkal ásított a parkra, amelynek gyepágyait felverte a
gyom s a szökőkutas medencére, amelynek köfigurái arcraborulva hevertek a
földön.
A teherautó a felvég felől robogott be a faluba. A főutcán s a templomtéren
ünneplő fekete ruhában, fényesre subickolt csizmában sétálgattak, álldogáltak az
abádi férfiemberek. A csörömpölő, viharverte teherautó általános feltűnést
keltett. A vikszos csizmába bújtatott lábak megtorpantak, a kerek fekete kalapok
hátrabökődtek, a kemény tarkók irányába, a naphoz szokott, hunyorító szemek
az út felé fordultak. A borbély, kezében habos borotvaecsettel, kilépett a műhely
ajtaján, szemügyre vette a teherautót s már vissza is lépett, hogy folytassa
munkáját s beszámoljon a műhelyben kaszinózgatóknak a ritka eseményről. A
mészárszék előtt kisebb csoport támogatta hátával a napsütött falat s a teret
szegélyező eperfák egyikét. Egy percre elhallgattak, követték tekintetükkel a
teherautót s találgatták, hol áll meg? A főtéren-e vagy valamelyik módos porta
előtt?
A gépkocsi megállás nélkül robogott tovább. Elhagyta a jómódra valló
házak sorát, elhagyta a főteret s bekanyarodott az egyik hepehupás
mellékutcába. Inkább csak köznek lehetett volna nevezni, vagy sikátornak. A
házak minden szabálynak fittyet hányva sorakoztak itt, hol egymás mellé, hol
egymás mögé. Az egyik kiugrott az utca vonalából s a keréknyom majdnem
teljesen körülkerülte, a másik visszahúzódott a telek mélyébe, kőkerítés helyett
nádsövény, foghíjas léckerítés szegte az udvarokat. Libák, kacsák, csibék rémült
kiáltozással menekültek a teherautó útjából s a házakból gyerekek futottak elő
csapatostól s mezítláb rúgtattak a porban az autó után.
Végre bekanyarodtak egy széles, kopár udvarra, amelynek kerítéskapuja
hívogatóan kitárva várt rájuk. Középen gémeskút állt, meg egy árva eperfa,
egyéb semmi. Se virág, se veteményes, se gyep, csak szikkadt föld, amely
tisztára volt sepergetve, akár a szoba. Szegényes volt a ház is, de akárcsak az
udvar, tiszta, rendbentartott és kopár. Csupán az ablakban pirosló két tő muskátli
s a fehér függöny kínált pihenőt a szemnek.
A téglázott tornácról alacsony ajtó nyílt. A motorzajra s a bádogcsöröm-
pölésre megnyílt az ajtó s magas ember lépett ki rajta. Meg kellett hajolnia, hogy
homlokát ne verje a szemöldökfába. Az udvaron kinyújtózkodott, hatalmas
jobbjával kétfelé törölte tömött bajuszát, felborzolta rövidre nyírt üstökét s
barátságosan intett az érkezőknek:
—Hát megjöttek, elvtársak?
—Megjöttünk — kiáltotta Simoncsics bácsi.
Mind lekászolódtak az autóról, Gabi is, a nagysefcsik is, sőt még Pamut is.
Közben kilépett az ajtón az ember felesége, az is megtermett, szépnövésű, piros
orcájú. Az asszony is barátságosan mosolygott a jövevényekre s kezét a köténye
szélébe törölgette.
—Bemutatom egymásnak az elvtársakat — mondta Simoncsics bácsi. —
Nagy Gergely elvtárs meg a felesége. — Majd elősorolta mindnyájuk nevét,
még Gabiét és a nagysefcsikét is.
—Hozta isten mindőjüket — mondta Nagy Gergely — kerüljenek beljebb.
Sorra kezet rázott vendégeivel s amikor Gabiék kerültek sorra, helyeslően
bólintott:
—Jól tették, hogy elhozták a gyerekeket is.
—Dehogy hoztuk — tiltakozott Simoncsics bácsi — maguktól jöttek.
Elbújtak a vödrök között, odafönn az autón.
—Ej, ezek a pesti gyerekek ! — mondta tréfás rosszallással Nagy Gergely
felesége s felszólította a gyerekeket, hogy nevezzék őt bátran Zsófi nénémnek.
Simoncsics bácsi folytatta a potyautazás történetét. Rendre beszámolt az
útonállókról, a rendőrökről, Pamutról. Nagy Gergely bácsi most már
másodízben, de tagadhatatlanul elismerő hangsúllyal mondta :
—Ej ! Ezek a pesti gyerekek !
A barátságos beszélgetést megzavarta a harmadik potyautas. Pamut
hamisítatlan nagyvárosi öleb volt, csirkével, tyúkkal mindeddig csupán lerágott
csont alakjában találkozott. Most egy eleven tyúkot pillantott meg az udvaron.
Hangos csaholással adott kifejezést csodálkozásának s amikor a tyúkocska egy
cseppet sem zavartatta magát harcias hangjától, hanem tovább kapirgált
sárgacsizmás lábával az udvar porában, hősiesen reárontott s üldözőbe vette. A
tyúkocska megriadt, szárnyát szétnyitva, hangos kárálással menekült, Pamut
mindenütt utána. A tyúkocska látta, hogy másként nem szabadulhat üldözőjétől,
hát felrepült a kerítés tetejére. Pamut meghökkent, becsületből vakkantott még
egynéhányat, majd diadalmas pofával ügetett Gabihoz, hogy jelentse legújabb
hőstettét.
—Kerüljenek beljebb — biztatta a vendégeket Zsófi néni.
Gabiék nehéz szívvel hagyták ott az udvart, hiszen most jártak először falun
s minden új és érdekes volt számukra: a kis házak, a zsúptetők, a fák, az állatok,
a zöldhátú, zümmögő legyek, a szekerek ... De ugyanolyan érdekes volt Nagy
Gergelyek egyszerű konyhája, földes, mázolt padlójú szobája, amelynek
sarkában kerekhátú kemence domborodott. Odabent jó, hűs volt, mindenből
áradt a tiszta szag: a politúros szekrényből, a magasra vetett ágyból, az ablak
alatt álldogáló, faragotthátú lócából, az asztalt borító varrottas térítőből. Körbe
ülték az asztalt, Pamut Gabi cipőjére telepedett s komolyan, megfontoltakat
bólintgatva hallgatták Nagy Gergelyt, aki Abádról beszélt. Bizony itt is nagyot
fordult a világ, amióta felosztották a nagy urasági földeket. Igaz, a grófnak
megmaradt a kastélya s abban él, úgymondják Terebes Gedeon, a hajdanvolt
alispán is ott vendégeskedik nála, feleségestül. És ez nem jó, mert a kastélyból
mindenféle hírek szivárognak kifele. Hogy egy hónap vagy kettő ha beletelik s
jönnek vissza a régi uraságok, csendőröstül, szolgabíróstul, visszaveszik a
földet, megint ők leszenek az urak s ez meg az.
Sefcsik bácsi azt kérdezte, hogy ők ölbetett kezekkel tűrik-e ezt?
Nem, nem tűrik, felelte Nagy Gergely bácsi, mindent elkövetnek, hogy
felnyissák az emberek szemét, de hát itt, két nagybirtok közé szorítva, olyan
nehéz sora, olyan nyomorúságos élete volt a napszámosnak, a zsellérnek, a
béresnek, hogy most, amikor végre lehet, alig merik felemelni a fejüket. No meg
aztán töméntelen a gondjuk, bajuk. A föld az föld, igaz, de jószág is kéne, meg
vetőmag, meg jó szerszám, de még segítség is. Van ám a földhöz juttatottak
között olyan is, mint a Zsebő Mártonné. Az urát a csendőrök elhurcolták
katonának, azóta se tért vissza. Itt maradt egymaga, a kicsike lányával, a
Mariskával. Úgy tudta csak felszántani, bevetni a földjét, hogy a tehenet közös
hámba fogta az Andó sógoréval. . .
Gabi sokmindent nem értett a beszélgetésből, de azért erősen figyelt s csak
nagyritkán rugdosta meg a nagysefcsiket az asztal alatt, hogy legyen egy kis
szórakozása.
—Hát a tehetősebb gazdák ? — kérdezte Simoncsics bácsi — azok nem
segítenek ? Gergő ?
—Ki igen, ki nem — felelte Nagy Gergely — akinek magának is kevese
van, az még csak segít, igával, miegymással. De a Sántha Kovács vagy a Berdó
Samu egy szalmaszálat is sajnál tőlük . . .
Szavát Pamut morgása szakította félbe. Megnyílt az ajtó s egy kis pecek
emberke állított be. Olyan gabiforma gyerek volt, de fekete ünneplőjében,
recsegő csizmájában úgy feszített, hogy jobban se kellett. Belépett, köszönt s azt
mondta: Édesapja, Sántha Kovács Benedek tisztelteti a pesti vendégeket s üzeni,
hogy szívesen látja őket egy szóra.
—Köszönjük a meghívást — mondta Simoncsics bácsi. — Mivel a gyerek
erre már fordult is kifele az ajtón, utánaszólt — várj már egy cseppet, fiam.
Köszönjük a meghívást, de mondd meg apádnak, hogy neki ugyanannyi az út
ide, mint nekünk oda.
Most már csakugyan indult a gyerek. Ugyanakkor Pamut nyüszíteni kezdett,
talpraugrott s bolondul kerengett maga körül.
— Ez meg örül, hogy kívül tudja a Sántha Kovács gyereket — jegyezte meg
Simoncsics bácsi.
Alig mondta ki, az udvaron jajkiáltás hangzott. Pamut az ajtóhoz ugrott s
kaparni kezdte. Gabi felpattant, kilesett az ablakon. Az udvaron megpillantotta a
Sántha Kovács fiát. Az eperfánál állt s két marokkal rángatta a copfját
valakinek, aki az eperfa törzséhez simulva keresett védelmet . . .
— Mariska ! — kiáltotta Gabi. Feltépte az ajtót s nyargalt az udvarra.

A nagysefcsik nem kérdezett semmit, főtitkárhoz illően, habozás nélkül követte

elnökét. De mindkettőjüket megelőzte Pamut, aki vad csaholással rontott a
Sántha Kovács fiúra. Az meghallotta az ugatást, megfordult, észrevette a
veszedelmet. Elengedte Mariska hajfonatát s kifutott az utcára. Pamut utána, de
a kutyák ősi szokását s parancsát nem tudta áthágni: a kerítésnél megtorpant s
onnan szidalmazta kutya-nyelven a gyáva támadót.
Az elnök és a főtitkár kifutott az utcára. Az orvtámadó akkor már messze
járt. A sarokról visszafordult, csúfondárosan nevetett és a nyelvét öltötte rájuk.
A nagysefcsik ököllel fenyegette, Gabi meg felragadott a földről néhány
göröngyöt s célba vette a fekete zekét. De rosszul célzott, mert az egyik
göröngy a kerek kalapot tette csúffá, a másik pedig a Sántha Kovács fiú orrán
porlott szét. Most már Pamut is elhagyta a biztonságos kerítést, az utcára rontott
s megfutamította a vérző orrú ellenséget. Hármasban jó ideig üldözték a
menekülőt, aki azonban keresztülvágott egy veteményeskerten s eltűnt a szemük
 elöl.
Visszatértek Nagy Gergő bácsi portájára. Mariska még mindig ott állt az
eperfánál s halkan szipogott. Pamut boldogan körültáncolta, Gabi odaadta a
zsebkendőjét, hogy törölje meg az orrát, a nagysefcsik pedig kinyújtotta a kezét,
hogy megsimogassa könnytől nedves arcocskáját. De közben elszégyelte magát,
úgy gondolta, főtitkárhoz méltatlan egy tag arcát megsimogatni, hát inkább
megrántotta a varkocsát s rákiáltott:
—Ne bőgj, te kis mulya. Nincs semmi baj.
Csodálatosképpen, Mariska, ettől a hajcibálástól nem fakadt sírva,
ellenkezőleg, elmosolyodott s hüppögve mondta:
—Nem . . . nem is . . . sírok. Jaj de jó, hogy eljöttetek.
—Megígértem ! — emlékeztette Gabi, olyan nyomatékkal, mint akinek a
szava kőszikla.
Miután így üdvözölték egymást, rátértek az iménti orvtámadásra. Mariska,
most, hogy megnyugodott, igyekezett semmiségnek tüntetni fel az egészet. De
Gabi s különösképpen a nagysefcsik nem érte be ennyivel. Faggatták, míg
apródonként kiszedegették belőle, hogy Viktor — mármint Sántha Kovács
Benedek fia — néhány vele egyívású suttyó legénykével, Berdó Pállal,
Madarász Bénivel s másokkal, valóságos hajtóvadászatot szokott rendezni az
alvégiek ellen. Nincs egyéb dolguk, hát naphosszat bandába verődve tekeregnek,
rálesnek a lányokra, megkergetik őket. Akit elkapnak, annak megcibálják a haját
és még meg is verik.
—Hű, te nyavalyás ! — kiáltott a nagysefcsik — csak kerülj a kezem
közé, majd megemlegeted !
Gabi lepillantott Mariska barna lábszárára, amely tele volt horzsolásokkal,
karcolásokkal.
—Ez is . . . tőlük van ? — kérdezte habozva.
—Ugyan már ! — nevetett Mariska. Majd nagyon öntudatosan, mint aki
tudja, hogy felnőtt számba megy, hiszen hasznos munkát végez, hozzátette: —
A tarló sértette fel. Ott nem lehet ám vigyázni, kényeskedni.
Míg így beszélgettek az eperfa alatt, egyre sűrűbben szállingóztak az
alvégiek, akiket összecsődített a teherautó híre. Megjött Zsebő néni is. A két fiú
láttán összecsapta a két kezét:
—Hiszen ezek a pesti gyerekek !
A gyülekezet hírére Nagy Gergő bácsi is kilépett az udvarra, nyomában
apuék.
Szólani akart, de az érdeklődők és kíváncsiak sorai között egy újabb
jövevény nyomakodott előre.
—Nini, a Sántha Kovács bácsi — suttogta ijedten Mariska. — Biztosan
azért jött, hogy bepanaszoljon titeket.
Aggodalma azonban alaptalannak bizonyult. A zömök, kurtanyakú ember
Nagy Gergelyéknek tartott. Eljöttem a szíves invitálásra — mondta s
megbillentette a kalapját.
 — Örvendünk — mondta Simoncsics bácsi.
—Kerüljünk beljebb — javasolta Sántha Kovács.
De apuék nem akartak beljebb kerülni, mivel már sokan várakoztak reájuk
az udvaron. Sántha Kovács erre az útjukat tudakolta, majd arról kezdett
beszélni, hogy a kukoricának elkelne egy kis eső ... Végül, Sefcsik bácsi
türelmetlen sürgetésére kibökte jövetele igazi célját. Hogy megvennék az egész
autórakományt. Megadnák az árát lisztben, zsírban s azután apródonként
eladogatnák a szegénységnek, egy krajcár nyereség nélkül. Mivelhogy a
földhözjuttatottak amúgyse tudnák most egybe kifizetni azt a sok holmit.
—Maguknak is jobb — bökött apuékra — meg nekik is — és az udvaron
várakozókra mutatott.
—Nem eladó — mondta kurtán Sefcsik bácsi.
—Gondolják meg — szuszogott Sántha Kovács.
—Meggondoltuk — felelte Simoncsics bácsi. — Idehallgasson Sántha
Kovács uram. Mi ezt a mindenfélét azért készítettük és azért hoztuk ide, hogy
segítsünk. Cserébe pedig azt kérünk, amit az emberek adni tudnak. Mert a
falunak kell az iparcikk, a városnak kell az élelem. Segítünk egymáson, ahogy
tudunk.
— Így igaz — bólintott rá Nagy Gergő bácsi.
—Nohát — nézett rájuk Sántha Kovács — ezzel az úttal tartoztam az
ördögnek. No, adjisten. — Kalapja karimáját megbökte a mutatóujjával,
köszöntésképpen s kinyomakodott az udvarról.
A várakozók közelebb nyomultak Nagy Gergelyhez és apuékhoz. A három
gyerekről mindenki megfeledkezett, Pamut kivételével. Ők ezt nem nagyon
bánták. Mariska azt ajánlotta, hogy látogassanak el hozzájuk, s az ajánlatot
egyhangú lelkesedéssel elfogadták.
Elindultak, de nem a főutca irányába, hanem a kertek alatt. Mariska ugyanis
attól tartott, hogy Viktor meglesi őket és újból verekedésre kerül a sor. A
nagysefcsik ugyan köpte a markát, hogy így-úgy ellátja a baját akár tíz Viktor-
félének is, de Gabi emlékeztette arra, hogy ők még ma hazatérnek, Mariska
meg ittmarad és akkor rajta állnak majd bosszút a verésért. Tehát a kertek alatt
mentek. Útközben Pamut mindegyre morgott, berzenkedett, mintha ellenséget
szagolna, pedig senki se volt a közelükben.
Útközben aztán megfeledkeztek Viktorról is, a bandájáról is, kiáltoztak,
kurjongatta, hujjogattak, mindenképpen kifejezésre akarták juttatni örömüket,
jóérzésüket, vidámságukat. Egyszer csak a nagysefcsik kapta magát, leült a
földre, lerántotta a cipőjét, harisnyáját s mezítláb kezdett gázolni a meleg
porban, mint a kiskacsa a tocsogóban. Közben elragadtatottan kiáltozott:
—Juj de finom, hu de nagyszerű ! Csuda élvezet !
Több se kellett Gabinak, ő is leült, ő is lerántotta a cipőjét, harisnyáját, ő is
tocsogott, ő is kiáltozott.
Pamutnak nem volt levetnivaló cipője, így hát beérte annyival, hogy
harsányan ugatott s lelkendezve üldözőbe vett minden csirkét, minden kószáló
malacot, de jobb híján a káposztalepkéket se vetette meg, azok után is
kapdosott. Mariska csöndes mosollyal nézte három barátja lelkendezését. Ami
nékik újság és felfedezésre méltó érdekesség volt, azt ő úgy ismerte mind, akár
a saját tenyerét. Ismert minden fát, minden bokrot, minden tő paradicsomot,
minden talpalatnyi földet, minden fészket az ágon. Még a libákat s
kismalacokat is néven szólította. De szüksége is volt erre a nagy tudományra,
mert Gabi és a nagysefcsik szüntelenül zaklatták a kérdéseikkel. Hogy mi az a
zöld, ami az árokparton nő és amit Mariska leszakít és eszeget ? Papsajt ? Hű
de érdekes neve van. Miféle fa az, amin azok a kis zöld golyók lógnak? Diófa?
Ha diófa, miért nincs rajta dió? Hogy azok a zöld golyók a diók? Hű de
érdekes! Hogy milyen madár az, amelyik ott ugrál a fűben, fekete és sárga
csőre van ? Feketerigó ? Ez is érdekes.
A legérdekesebb azonban a patak volt, amelyen kis híd vezetett át. Amúgyis
mezítláb voltak, ledobták a cipőjüket a fűre s belegázoltak a sekély vízbe.
Kapkodták a lábukat, mert a patak vize jéghideg volt, de azt állították, hogy
nagyon finom. Mariska is kedvet kapott egy kis fürdőzésre, ő is lerántotta a
cipőjét s mellettük termett. Egyedül Pamut nem mutatott semmi hajlandóságot a
fürdésre, hiába szólongatták. A farkára ült s fancsali ábrázattal szemlélte a
sekély vízben topogó gyerekeket.
Gabi kiugrott a partra, egy óvatlan pillanatban elkapta Pamut nyakát s
behajította a vízbe, majd maga is utána robogott. Pamut prüszkölt, szuszogott,
keserves pofát vágott s a gyerekek ujjongása közepette igyekezett a szárazra.
Javában mulattak a póruljárt Pamuton, amikor Mariska felkiáltott s a part felé
mutatott. Odafordultak s Viktort pillantották meg, aki éppen felragadta
mindhármuk cipőjét s iszkolni készült.
— Megállj csak ! — ordította a nagysefcsik és az öklét rázta.
De Viktor nem állt meg, ellenkezőleg, futásnak eredt. Alig tett néhány lépést,
az egyik bokor mögül egy csontos, inas fiú termett előtte, nyakonragadta s
vasmarokkal tartotta, amíg Gabiék oda nem értek.
— Andó Sanyi! — kiáltotta örömmel Mariska.
— Te szemtelen tolvaj — támadt Viktorra a nagysefcsik és már emelte
a kezét.
— Te ! Hozzám ne merj nyúlni! — vicsorgott az dühösen.
— Nem nyúlok hozzád, csak megraklak ! — ígérte a nagysefcsik.
Mégsem rakta meg. Gabinak jobb ötlete támadt : azt javasolta, hogy
S. Kovács Viktor is vegyen lábfürdőt, de csizmástul. A javaslatot Andó Sanyi is
támogatta. Bezavarták a kapálódzó, tiltakozó Viktort a patakba, ott kellett
bevárnia, amíg ők felhúzzák a harisnyájukat, befűzik a cipőjüket. Közben
jajveszékelt, átkozódott és a papáját emlegette, aki először is őt fogja
agyonverni a tönkrement csizma miatt, de azután feltétlenül agyonveri az összes
pesti gyerekeket is.
Gabiék végeztek az öltözködéssel, felkerekedtek s odébbálltak. Amikor
visszanéztek, látták, hogy S. Kovács Viktor keservesen gázol kifele a patakból,
majd leül, lehúzza a csizmáját s csorgatja belőle a vizet. Nagy hahotázva
vágtattak tova, hogy most már csakugyan meglátogassák Zsebőéket. Útközben
összebarátkoztak Andó Sanyival, ezzel a lassúbeszédű, nyugodt mozgású,
kemény fiúval, aki ritkán szólt, de ha szólt, akkor mindig volt veleje.

Mariskáéknál mindent alaposan szemügyre vettek. Az udvaruk igencsak

hasonlított Nagy Gergelyékéhez, de még szebb rendben volt tartva. Kútjuk
ugyan nem gémre járt, hanem kerékre s nem eperfa, hanem öreg diófa álldogált
középütt. A kerítés mentén keskeny virágágy tarkállott s a dróthálóval
elrekesztett baromfiudvarban tyúkanyó sétált peckesen, a körötte rajzó,
gyámoltalanul sápítozó kiscsibék között. A takaros, fehérre meszelt ház az udvar
elején állott, odabent is minden tiszta volt és takaros, akárcsak maga Mariska.
Az udvar végében egy másik, kisebb házacskát láttak, kiderült, hogy az az
istálló. Oda is bementek s a félhomályos, langyos, különösszagú istállóban
megpillantották a szép verestarka szőrű Riskát. Róla már nem tudakoltak
semmit, annyit ők is tudtak, hogy a Riska: tehén. Ellenben azt megkérdezték,
hogy miféle létra áll az istálló közepén s hová vezet ? Megtudták, hogy a
szénapadlás feljárója. No, szénapadláson még sohasem jártak, mindjárt fel is
kapaszkodtak s odafönt nagyon édes, kissé fülledt, de mégis üde illat felhőjébe
kerültek. Gabiék felfedezték, hogy a friss sarjúban pompás fekvés esik,
elvetették magukat a nagyszerű, ruganyos fekhelyen s jókat mulattak Pamuton,
akit a szénaillat keserves prüszkölésre ingerelt.
Ott hevertek, beszélgettek, kibámultak a padlásablakon, nézték a házak
napfényben csillogó tetejét, a fák lombkoronáját s egy-egy illatos szénaszálat
rágcsáltak.
Lentről csörömpölés hallatszott, majd elnyújtott kiáltás :
—Teeee ! Mariskaaaa ! Hol vagy?
Zsebő néni érkezett haza, megrakodva vödörrel, fazékkal, kannával. No meg
jó hírekkel. Az egyik jó hír, hogy nagyszerűen ment a vásár, a teherautó
alaposan megrakodva liszttel, zsírral, olajjal, miegyébbel. A másik jó hír, hogy
megtudta: hazudnak, akik azt híresztelik, hogy bajba keverednek, akik
megművelik a juttatott földet, mert visszajönnek a régi urak. Nem jönnek
vissza, nem vesznek vissza semmit, mert a földhöz jutott szegényeket védi a
párt, védi a sok munkás. Az cselekszik okosan és becsületesen, aki jól dolgozik.
Volt még egy harmadik jó hír is, mégpedig az, hogy Gabit és a nagysefcsiket, a
két pesti gyereket már mindenütt keresik Nagy Gergelyek, mivel S. Kovács
Benedek azt hírészteli faluszerte, hogy a fiát, Viktort bele akarták fojtani a
patakba.
Zsebő néni a gyerekeket leültette a szobában, ő maga járt-kelt a konyha és a
szoba között, tüzet gyújtott, kevergetett s közben megkérdezte:
—Hát hogy tetszik nektek, minálunk, Abádon?
—Gyönyörű — lelkesedett Gabi s a mezőre, a fákra, a patakra, a virágokra
gondolt.
 —Hát — mondta Zsebő néni — falu.
Vendégeit az ablak elé állította s a beáradó napfényben végigmérte.
—Soványacskák vagytok — állapította meg — és sápadtak is. Bezzeg
itt a jó levegőn, napfényen, másképp festenétek. Aztán valami harapnivaló is
akadna még . . .
A harapnivaló említésére egyszerre kordult meg az elnöki és a főtitkári
gyomor. Csak most jutott az eszükbe, hogy aznap még egy falatot sem ettek,
hiszen megszöktek a reggeli elől.
—Azám — mondta Andó Sanyi, megrágva a szót — voltaképp miért is ne
jönnétek Abádra, vendégségbe.
—De csak bizonyítványosztás után jöhetnénk — mondta a nagysefcsik.
—Igen, gyertek ! — lelkesedett Mariska — és ne csak ti ketten. Az egész
egyesület.
—Csapat — javította ki Gabi.
— Annál jobb — nevetett Mariska. — Ha csapat, úgy mégjobb.
— Nono — intette le őket Zsebő néni — csak ne olyan szaporán. Nem
olyan egyszerű ez . . .
A gyerekek elszontyolodtak.
Kintről, a konyha felől rotyogás hallatszott, majd mennyei illatok
lengedeztek befelé a szobába.
A gyerekek felderültek.
A következő percben nagy tál paprikáskrumpli gőzölgött az asztalon, a
sűrűjében kolbászkarikák piroslottak, de volt abban zöldpaprika és
szalonnabőrke is. Mindnyájan mohón nekiestek, kivéve Andó Sanyit, aki
ugyanolyan megfontoltan evett, ahogyan minden egyebet végzett. Jóideig csak
kanálcsörgés, jóleső szuszogás hallatszott. S amikor ismét csend lett, a nagy
tálban nem volt egyetlen szem krumpli, egyetlen csepp lé sem. Gabi és a
nagysefcsik becsületszavukat adták, hogy ilyen jó paprikáskrumplit még
életükben nem ettek.
—Most pedig indulás Nagy Gergőékhez — adta ki a parancsot Zsebő
néni.
Korán érkeztek, apuék még nem voltak ott. Hogy visszatértükig valahogyan
agyonüssék az időt, Nagy Gergelyné, vagyis Zsófi néném, egy kis aludttejjel,
szalonnával s zöldpaprikával kínálta a gyerekeket. Azok szabadkoztak, hogy
éppen most ebédeltek, azután eszükbe jutott, hogy igaz ebédeltek, de még
mindig nem reggeliztek. Nekiálltak hát s ebéd után megreggeliztek, becsülettel.
Mire a reggelivel is végeztek, megjöttek apuék, mégpedig olajosan, kormosan.
Nem is együtt érkeztek, hanem egyenként. Odakünn, a gémeskútnál nagy
mosakodást csaptak. Gabi gyönyörűséggel figyelte a gémeskutat, amelyet eddig
csak képről ismert. A szeme odatapadt a sok kézfogástól simára csiszolódott
ostorfára, azután az ágasfát vette szemügyre, s arra gondolt, milyen érdekes
lenne hintálni rajta egyet, ha odaülhetne a fel-le billegő kölönc hegyébe . . . Míg
szeme a kutat figyelte, füle a vidám mosakodók beszédét hallgatta.
 —Egy rossz darálót kellett helyrepofozni Fülepéknél — mondta Sefcsik
bácsi — mondhatom, beleizzadtam, de meglett.
— Engem — mondta apu — Molnárék kértek, hogy reparáljam meg az
ütőórájukat. Mondtam, gyári portás vagyok, nem órás. A pesti ember, gyári
ember, mindenhez ért az ilyen, mondták. Nem maradhattam szégyenben, igaz-e?
Szerencsém volt, a rúgó közé akadt valami kis kavics, vagy nem is tudom
micsoda. Kiszedtem, az óra megindult, meg volt mentve a becsület.
Simoncsics bácsi Sáfáréknak tengelyszöget ütött össze, a sofőr is talált
magának munkát, egyszóval segítettek ahol tudtak s amiben tudtak s ez jó
érzéssel töltötte el valamennyiüket. Mosakodás után Zsebő néni félrevonta aput,
Sefcsik bácsit és Zsófi nénit. Magyarázott nekik valamit, aminek Zsófi néni
azonnal erőteljesen helyeselt, de apuék a fejüket rázták. Zsebő néni tovább
beszélt, majd Gabi látta, hogy apu is, Sefcsik bácsi is legyint, mint aki azt
mondja: hát nem bánom ... legyen. Ezután Zsebő néni kezet rázott
mindegyikükkel s azt mondta:
— Jöjjenek el megint, de mentől hamarább.
 Gabi apuhoz somfordált s megrántotta a kabátját:
— Apu, ugye nyaralhatunk Abádon?
— Hát ezt meg honnan veszed? — húzta fel a
szemöldökét apu.
— Csak jó lenne — mondta Gabi és igyekezett meghatóan nézni. Elérkezett
az indulás pillanata. Felszálltak az autóra, a motor dübörögni kezdett és Mariska
nem volt sehol látható. Csak a legutolsó pillanatban érkezett, egy nagy
vesszőkosárral. Felnyújtotta a kosarat, amelyre cédula volt tűzve: »A
csapatnak«, ez állt a cédulán. A kosarat elhelyezték az ülés alatt, a sofőr gázt
adott, a motor felbődült s a nehéztestű, ütött-kopott jószág fürgén
előreszökkenve, kikanyarodott Nagy Gergelyék udvaráról.
A hazafelé való úton nem történt semmi említésre méltó esemény. Az S alakú
hajtűkanyarban senki sem lesett reájuk töltött fegyverrel. A motor nem mondta
fel a szolgálatot. Pamut nem dézsmálta meg az élelmiszert. Talán csak annyit
érdemes megemlíteni, hogy Gabi és a nagysefcsik Isaszeg tájékán már mélyen
aludt s apu és Sefcsik bácsi ölben vitte őket az autótól az ágyig.
Anyu és Sefcsik néni estére már teljesen megfeledkeztek korareggeli
fogadkozásaikról. A szigorú büntetésre már csak azért sem kerülhetett sor, mert
mindketten boldogok voltak, hogy épségben láthatták viszont fiukat. Másrészt a
házban pillanatok alatt elterjedt Gabi a nagysefcsik és Pamut legújabb
hőstettének a híre. S ha történetesen nem aludtak volna olyan mélyen,. akkor
büntetés helyett alighanem ünneplés lett volna a dologból.

XXIII. FEJEZET

ELLENSÉG KERESTETIK

Az ünneplés csak a díszlakoma után következett. A díszlakomát valójában a

titkos helyiségben kellett volna megrendezni, de mivel pillanatnyilag nem volt
titkos helyiség, tehát mindenki odahaza költötte el a maga szerény szalonnás
rántottáját, vajaskenyerét, amely — mondani se kell — a csapatnak címzett
kosárból tellett ki. Így mindenesetre nagyobb volt a lakoma, mint a dísz, de
azért ízlett s Gyurika például tojásfoltos orrheggyel érkezett az ünneplés
színhelyére, a porolóhoz.
A csapat egyik tagja sem volt a szónoklatok embere. Legfeljebb annyit
mondtak:
— Hű, de belaktam. — Ez aztán finom volt. — Ilyen jót rég nem ettem.
— Azért egy kis csokit is küldhettek volna.
— Mica, buta vagy, Abádon nem terem csoki.
— Ica, te vagy a buta, mert tojás se terem, hanem a tyúk tojja. Ipszi
ünnepélyes mozdulattal előhúzta a kiskönyvét. Mélységes csend támadt. Ipszi
elővette csavaros ceruzáját is. Duci felsóhajtott, Szipó elszipogta magát. Ipszi
kinyitotta a jegyzőkönyvecskét és először Gabi, azután a nagysefcsik, végül
Pamut neve mellé beírt egy-egy kitűnőt.
—Köszönöm — mondta meghatottan a nagysefcsik.
— Azt hiszem, megérdemeltük — mondta öntudatosan Gabi.
—Meg — bólintott Ipszi — a banditafogásért, a lakomaszerzésért. Meg
érdemeltétek. Szavamra.
Ezután előbb Gabi, majd a nagysefcsik neve mellé beírt egy-egy nagy
elégtelent, vagyis ötöst.
— Ez nem járja ! — kiáltott egyszerre az elnök és a főtitkár.
— Dehogynem — biztosította őket Ipszi — ez jár, pajtikám.
— De miért?
— A szökésért.
Erre nem volt mit mondani. Hallgattak, majd a nagysefcsik ajkán diadalmas
mosoly jelent meg.
Ha jár ... — kezdte.
— Jár, jár — bólogatott Ipszi. — Jár, pajtikám.
— Akkor Pamutnak is jár ! — vágta ki diadalmasan a főtitkár. — Tessék
neki is beírni.
— Szerintem nem jár — kelt Pamut védelmére az elnök — mert ő csak egy
kiskutya és neki ott van a helye a gazdája mellett. Ha a gazdája szökik, ő is
szökik, ha a gazdája nem szökik, ő se szökik.
— Ha a gazdája harap, ő is harap, ha a gazdája ugat, ő is ugat — gúnyolódott
a főtitkár.
— Rossz tréfa — állapította meg Ipszi és suttyomban még egy aláhúzott
hármast írt be a nagysefcsiknek.
— Fújd fel magad ! — mérgeskedett a nagysefcsik — és süsd meg a
kiskönyvedet is. Nem érdekel, hogy mit irkálsz bele. Majd én is veszek egy
ilyen noteszt, nem is ilyet, hanem sokkal szebbet és abba majd én osztályozok,
de sokkal igazságosabban. Különben is butaság az egész és nincs semmi
értelme. Pajtikám !
Az utolsó szót, a pajtikám-at gúnyosan mondta és úgy érezte, hogy ezzel
sikerült végképp megsemmisítenie ellenfelét. Ipszi elvörösödött, zsebretette a
kiskönyvet és megdörgölte a szemét.
— Ha így gondolod, pajtikám ! — mondta halkan, de nem folytatta, hanem
megfordult és elment.
— Te meg mit pajtikámozol ! — támadt az elnök a főtitkárra. — Az hiszed,
nagyon vicces vagy? Tévedsz, pajtikám.
— Azért is te tévedsz. Igenis, pajtikám, pajtikám ! pajtikááááám ! Hiába
vagy elnök, ebbe nem parancsolsz !
— De parancsolok !
— Jó, parancsolj. Akkor is fütyülök rá.
— Te, ne merj fütyülni! Annyit mondok.
— De igenis, merek. Pajtikám is és fütyülök is .. .
A nagysefcsik megmutatta, hogy mer fütyülni. Fütyült. Az elnök felismerte,
hogy veszélyben forog a tekintélye. Pulykavörösen talpraugrott s kidüllesztett
mellel a főtitkár elé pattant, ami a Cserép utca íratlan törvényei szerint azt
jelentette: vigyázz magadra, öcsém, facsiga, mert elgázollak. A nagysefcsik meg
úgy tett, mintha az ujjával fel akarná ütni az elnök orrát. Forró pillanatok voltak.
Mindenkiben elhűlt a vér, csak Gyurika kiáltotta elragadtatva:
—Huj juj, verekedjetek !
Kitört a nevetés. A nagysefcsik elkapta a mutatóujját Gabi orra alól. Gabi
kiengedte a tüdejéből a levegőt. A nagysefcsik megvonta a vállát, sarkonfordult
és elment... de egyre lassabban baktatott s egész távolodó alakja valósággal
esengett, hogy szóljon valaki utána, hívja vissza és ő máris jön. De az elnök
nem látta a főtitkár hátát, mert elfordult s a az orra alatt motyogta:
—Az ülésnek vége, csapat oszolj !
Oszoltak. De a csapat úgy érezte, hogy a szalonnás rántottának keserű utóíze
van. Gabi is kedvetlen volt. A barátság, a nagysefcsik iránt érzett ragaszkodás
taszigálta a vállát, hogy menjen utána és hívja vissza. Az elnöki önérzet, a
megsértett hiúság viszont a mellének szegezte a mutatóujját s visszalökte. Ki
tudja, melyikük győzött volna, melyikük bizonyul erősebbnek, ha meg nem
szólal Duci s nem mondja szemrehányó hangon :
—Mért kell mindig veszekedni. Ti fiúk, mindig veszekedtek.
—Ti meg mindig pletykáltok ! — vágta oda Gabi és elsietett.
Tette magát, mintha mélységesen megsértődött volna, de azért sietett, mert
titokban azt remélte, hogy sikerül még utolérnie a nagysefcsiket. Ahogy kilépett
a kapun, meg is pillantotta az utca végében, amint lehajtott fejjel bóklászott s
rugdosott valamit maga előtt, vagy egy követ, vagy egy üres gyufaskatulyát.
Már-már utánaeredt, de egy hang megállította.
—Te, Klimkó ! — mondta a hang, halkan és kérlelve.
Ede settenkedett ott a kapuban. Ki tudja, talán végig ott ácsorgott az egész
balul sikerült ünneplés alatt, be-beleskelődve a kerek kémlőablakon, hogy
mikor jön már Gabi. Az elnök, akiben már véglegesen eldőlt a harc a hiúság és
a megbánás között, a legszívesebben repült volna a főtitkár után. Ingerülten
vetette oda:
—Hagyj békén !
Tovább akart sietni, de Ede megragadta a karját s visszatartotta.
—Mondani akarok valamit. Nagyon fontos.
—Nem vagyok rád kiváncsi! — mondta Gabi, sokkal haragosabban, mint
szerette volna. A harag nem is Edének szólt, hanem önmagának, mivel látta,
hogy a követ — vagy talán üres gyufaskatulyát? — rugdosó alak eltűnik az utca
végében.
—Ezt mondod nekem? — szontyolodott el Ede. — Pedig mi barátok
voltunk.
Gabi elszégyelte magát. Bólintott s csöndesen mondta :
 —Persze. Barátok voltunk.
—Hát akkor barátkozzunk megint — kérte Ede.
—Nem barátkozhatunk, értsed meg. Mi kiástuk a harci bárdot.
—Ennyi az egész? ! — örvendezett Ede — hát ássátok megint vissza és
kész.
—Nem lehet, mert Sefcsik néni elzárta. És különben is te ellenség lettél,
gyáva szökevény és hitvány cenk.
—Nem igaz, cenk sohase voltam, becsületszavamra.
—De igenis voltál.
—Lehet, hogy voltam — mondta Ede a békesség kedvéért — csak nem
vettem észre. Mondd, mi az a hitvány cenk?
Az igazat megvallva, ezt Gabi sem tudta pontosan. De azt mégsem
mondhatta, hogy olvasta valahol. Ő mindenesetre úgy képzelte, hogy a cenk,
pláne a hitvány cenk, az félszemű, kecskeszakállas törpe, aki mindig egy
kiéheztetett vérebbel jár, éjszaka belopódzik a fővezér sátrába, orvul — de
feltétlenül orvul! — ledöfi, majd pedig elmegy az ellenséghez, megkapja a
vérdíjat és miközben az aranyakat számolja, mindenfelől leköpik és megvetik.
Azonban nem volt ideje mindezt ilyen hosszadalmasan és körülményesen
elmondani. Inkább egy újabb váddal tért ki a felelet elől:
—Elszöktél a hitleristákkal.
—Nem én. A papám — nyögte Ede.
—Az mindegy.
—Látod, milyen vagy — bólogatott Ede — hallottam az előbb védted a
Pamutot, hogy annak mindig oda kell menni, ahová a gazdája is megy. A
gyerek meg mindig odamegy, ahová a papája viszi. Engem is elvitt a papám, de
azért én nem vagyok hitvány cenk. — Már alig tudta visszatartani a sírást. De
látta, hogy Gabi elgondolkodik a szavain, hát erőt vett magán s gyors
suttogással folytatta:
—Mert te nem tudod, hogy milyen ember az én papám, de én tudom, mert
az enyém. Annak nem lehet azt mondani, hogy nem megyek, vagy hogy nincs
kedvem, csak láttad volna, mit csinált egyszer, amikor Ausztriában, (mert ott is
voltunk ám) a sofőr nem akart tovább menni, vagyis minket tovább vinni, meg
egyszer egy idegent is felvett a kocsira, azt mondta később, hogy francia volt,
nem értettem egy szavát se, az valami táborból szabadult vagy szökött, nem is
tudom pontosan és velünk utazott és éjszaka kitette egy erdő közepén és még
nevetett is és . . .
Gabi elsápadt, a hideg futkározott a hátán. Közben úgy érezte, hogy nem-
helyes, nem illő Edének így kiadni a saját apján. Félbeszakította :
—Jó, a papád az a papád. De te is barátkoztál a zöldingessel és még
akkor is szemtelenkedtél, amikor megjöttetek.
Ede bűnbánóan kancsalított.
—Ti olyan sokan voltatok. Én meg egyesegyedül voltam és
felbosszankodtam. És most is egyesegyedül vagyok, mintha ragályos lennék.
Pedig én nem tudtam, hogy a Schlampeter az rabló, meg útonálló, talán még
gyilkos is. De most már tudom, mert az egész ház tele van vele és mindenki
beszéli. És én nagyon sajnálom és megbántam. Legyek megint a barátod és
vegyetek be engem is a játékba.
—Ez egyáltalában nem játék — utasította rendre Gabi — ez nagyonis
komoly . . .
—Annál jobb. Vegyetek be, majd meglátjátok, istenbizony. Te megteheted,
ha akarod, te vagy az elnök.
—Az nem olyan egyszerű. Gondolkodni kell rajta. Holnap majd
megmondom — szólt habozva Gabi.
— Köszönöm — lélegzett fel Ede. — Ha gondolkodol, akkor biztosan
bevesztek ... Te !
—Tessék.
— Gyere, nézd meg a vendéglőt. Meglátod, milyen érdekes. Nem is hinnéd.
Na, gyere.
Gabi oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. Hiszen az építkezés meg a
berendezkedés majdnem olyan érdekes, mint a költözködés. Mégis
visszautasította a meghívást s elbúcsúzott Edétől, aki boldogan indult hazafelé.
Útközben eszébe jutott valami, utána futott s megkérdezte:
— Mondd, Klimkó, addig is nem mondhatnám én is, hogy Majd a gyerekek?
—Semmiesetre ! — tiltakozott Gabi. — Teljesen lehetetlen.
—És magamban mondhatom?
—Az se szabályos. De azért mondd. Szerbusz.
Elváltak. Gabi hazaballagott. Ede visszament a kocsmába s közben
hangtalanul mozgott az ajka. Magában mondogatta: Majd a gyerekek. Majd a
gyerekek.
Aznap már nem is találkozott egymással Gabi és a nagysefcsik. Reggel is
külön-külön mentek az iskolába. A nagysefcsik neheztelt rá, ezt észre kellett
vennie, mert szüntelen kerülte. Gondolta: kerülj, ha akarsz, nem soká kerülsz, az
osztályban majd találkozunk. A tavasszal egy padban ültek s azóta szomszédok
voltak. De a nagysefcsik addig kuncsorgott, ténfergett, amíg kivárta az utolsó
pillanatot s a csengöszóval egyidőben lépett be az osztályba. Alighogy a helyére
ült, máris megérkezett Gereben tanító bácsi és elkezdődött a nyelvtanóra. Gabi
jól látta, hogy a nagysefcsik szeme diadalmasan villan, hogy ilyen jól sikerült
elkerülnie a beszélgetést. De elszánta magát, hogy mindenképpen jóváteszi
tegnapi hibáját s szóra bírja a nagysefcsiket. Csak még azt nem tudta, hogyan
fogjon hozzá, mert jól ismerte, hogy néha megmakacsolja magát s akkor
hatökörrel se lehet kimozdítani a helyéből. Nohát, ha hat ökörrel nem, akkor
meg kell találnia a hetedik ökröt is. Azzal majd csak megy valahogy.
Nem kellett sokat törnie a fejét. Hamarosan jó ötlete támadt. Úgy gondolta,
hogy a magánemberi közeledését elutasíthatja a nagysefcsik, de a hivatalos
társalgást nem tagadhatja meg, mivel ő az elnök főtitkára. Éppen ezért
egy lapot kitépett a füzetéből s levelet írt. A levelet odatolta a nagysefcsik
elé. Az elolvasta, nem szólt rá semmit, csak ceruzát ragadott s választ írt.
A füzetlap visszavándorolt elébe. Gabi látta, hogy a fogás beválik. Ujabb levelet
írt a válasz alá s a levélre újabb válasz érkezett. Így csúsztatták a füzet
lapot a padban ide s megint amoda. Gabi éppen újabb levélen törte a fejét, ami
kor a füzetlapra sötét árnyék esett. Azt hitte, hogy a mögötte ülő Róna
kíváncsiskodik. Félrehúzott szájjal sziszegte hátra:
—Ne hajolj ide ! Semmi közöd hozzá.
—Azért csak mutasd, fiacskám ! — csattant fölötte Gereben tanító bácsi
hangja s a füzetlap máris ott ropogott az ujjai között.
—Mi ez ? — képedt el a tanító bácsi, mert a füzetlapon a következőket
olvasta:
Levél, hivatalos titok, a főtitkárnak salyát kezébe. Ede kegyelmet kért,
micsináljunk vele sürgőss választ adgy
az Elnök

Levél szigorúján hivatalos, az elnöknek s. kezébe nincs kegyelem

a főtitkár

másik levél a főtitkárnak, feleletet kérek Kérlekszépen mit gondolsz neszóllyunk

a tanácstagnak mert mégis ő a tanácstag mondgya meg mit gondolsz?

megint az elnök

Másik felelet az elnöknek Szójjunk

a Főtitkár
Menjünk el együtt majd a tanácstaghoz dé. u. 3—5 kor, jó? Beszéljük meg 10-z
percben.
az elnök
Minek beszélni, menj te, te vagy az elnök
a főtitkára

De te vagy a főtitkár
az elnök

Azért te vagy az elnök

a főtitkár

Demégis besz . . .
Az utolsó levél itt megszakadt, csonkán maradt.
— Mi ez? — kérdezte ismét a tanító bácsi.
Gabi felállt. Az ülőke nagyot csattanva visszacsapódott. A csattanásra a
nagysefcsik is felriadt dermedtségéből s ő is felállt. Gereben tanító bácsi némán
állt előttük s választ várva jártatta szigorú tekintetét egyikről a másikra.

A két bűnös a padot bámulta s hallgatott, mélységesen. Olyan egyértelműen

hallgattak, mintha a legjobb beszélő viszonyban lettek volna egymással.
Gereben tanító bácsi végre is megsokallta a hallgatást s ismét megkérdezte:
—Halljam hát, mi ez?
—Egy . . . egy irkalap — nyögte Gabi.
— Jól van Klimkó, ez jeles felelet. No és azt is meg tudnád mondani, ki írta
ezeket itt, ni? Ki írta a sajátot elipszilonnal és ki olyan szigorú, hogy szigorújant
ír?
Gabinak eszébe jutott Tom Sawyer, másnéven Tamás úrfi, aki azzal
fordította maga felé a haragos Becky szívét, hogy magára vállalta a bűnét. A
nagysefcsiknek viszont az a hírneves Kemény Simon jutott az eszébe, aki
Hunyadi János ruháját öltötte magára, hogy elterelje a ravasz törökök figyelmét
a hadvezérről. Mindkettő egyszerre düllesztette ki a mellét, mindkettő egyszerre
vetette fel a fejét s mindkettő egyszerre kiáltotta:
 —Én ! Tanítóbácsi kérem. Én !
A következő pillanatban mindkettő egyszerre sütötte le a szemét és
mindkettő egyszerre gondolta magában: és én ezzel a nagyszerű baráttal
játszottam örök haragot, pedig ő egy valóságos hős. Egy-egy kezükkel kissé a
padra támaszkodtak, hogy el ne veszítsék az egyensúlyukat s a pad alatt
titokban, de cinkos örömmel, gyöngéden bokánrúgták egymást. Gereben tanító
úr hosszan pihentette rajtuk a tekintetét. Eltépte a papírt, visszalépett a dobogóra
s csöndes hangon beszélni kezdett.
—Tudom, hogy a háború, az ostrom, a felszabadulás, a sok-sok szörnyű
és a sok csodálatos esemény mindenkit kizökkentett a megszokott kerék
vágásából. És ez jól is van így, mert hatalmas, történelmi eseményeket éltetek
át, amelyek be fognak kerülni minden történelemkönyvbe. Sok minden
megváltozott az életünkben, de az változatlan maradt, hogy az iskolában
tanulni kell. Sőt, jobban kell tanulni, többet kell tanulni, mert többet és jobbat
vár tőletek mindenki, de legfőképpen az ország és a jövő. Értitek ezt?
— Értjük — érkezett a nagyon halk, megilletődött válasz.
Gereben tanító úr fáradt arcán mosoly villant, úgy folytatta:
—Akkor képzeljétek el, milyen szomorú lenne, ha a történelemkönyvbe
bekerülnének csodálatraméltó hetek, hónapok, mindent leírnának apróra és
azután ez állna a könyvben: közben pedig Klimkó Gábor és Sefcsik Péter
tanulás helyett leveleztek óra alatt és a helyesírási hibákat gyakorolták. No,
üljetek le — intett a megszégyenült bűntársak felé. Majd mást gondolt. — Vagy
várjatok csak. Halljam, melyiktek az »elnök«.
—Én — ismerte be Gabi.
—Te meg a főtitkár vagy, Sefcsik ?
—Igenis.
—Helyes. Az elnöknek két ötös jár, mert ő az elnök. A főtitkárnak egy, mert
ő csak főtitkár. És mind a kettőtöknek jár egy-egy intő. Igazságos lesz így?
A nagysefcsik jelentkezni akart, hogy nem igazságos, mert a főtitkár
tulajdonképpen ugyanannyi mint az elnök. De Gabi nem engedte, mert a főtitkár
amúgyis gyengén állt nyelvtanból.
Délben, amikor nagy szorongva hazamentek, váratlan hír fogadta őket, Duci a
kapuban várt rájuk, levéllel, amelyet Serbán doktor adott át részükre. A
borítékban két levél is volt. Az egyiken ez állt:
»Az elnöknek és a főtitkárnak !

Ma délután rendkívüli és nagyon fontos gyűlést tartunk.

Majd a gyerekek ! Tanácstag«

A másik papírlapon, kívül ilyen címzés volt:

 »Ez pedig Gabié«

Belül pedig így szólt a levél:

»Tudatom veled hogy eskovács Viktor szörnyen haragos és boszút

akar álni. Engem is meglesett, megdobált görönggyel és Andó Sándort
megfenyegetek. De majd ráncbaszedgyük és lessz eggy igazi titkos hejiség
is, kívánni sem nem lehet külömbet. Kívánok neked is meg
nagysefcsikknek is meg mindenkinek jó egésséget majd a gyerekek
Mariska«.
Amikor azt olvasták, hogy S. Kovács Viktor megdobálta görönggyel
Mariskát, a nagysefcsik beharapta a száját és ökölbe szorította a kezét. Amikor
Mariska jó egészséget kívánt, a nagysefcsik elvigyorodott s oldalbavágta Gabit.
Azután egyesült erővel törték a fejüket azon a rejtélyes kijelentésen, hogy titkos
helyiség is lesz. A rejtélyt képtelenek voltak megfejteni, úgy határoztak tehát,
hogy megvárják a délutánt. És ennél okosabbat nem is határozhattak volna.
Az előőrscsapat — titkos helyiség híján — a Röppentyű utcában, a rétnek
becézett, gyommal, fűvel, labodával, vadzabbal benőtt telken gyülekezett
össze, a kis ház előtt. Mindenki eljött, még Serbán doktor is, akinek nagyanyó
zsámolyt hozott a kisházból, mert úgy gondolta, hogy ő mégse ülhet a fűbe,
mint a gyerekek. Jómaga a kisház lépcsőjére telepedett s kíváncsian várta az
ülés kezdetét. De az igazi feltűnést, az igazi ámulást nem Serbán doktor és nem
a nagyanyó jelenléte okolta, hanem Edéé, aki égőpiros fülekkel szorongott Gabi
mellett s a tekintete úgy szaladozott a füvek között, mint a megriadt
gyík. Igaz, ezúttal Gabiről se lehetett volna megmintázni a nyugalom szobrát.
Elfúló hangon nyitotta meg az ülést és bejelentette, hogy Edét ő meg a
főtitkár hívták el, hogy megbeszéljék az ügyét. Ezután megkérte a tanácstagot,
hogy mondja el a beszédét. Ugyanis szörnyen furdalta a kíváncsiság, hogy
miért hivatta össze a csapatot a tanácstag. Csakhogy a tanácstag is kíváncsi
volt, mégpedig Ede megbeszélendő ügyére. Azt javasolta, hogy előbb tárgyal
janak Edéről, ő majd szépen kivárja.
Mivel a tanácstag kíváncsisága bizonyult erősebbnek, Gabi előadta Ede ügyét.
Majd felszólította az érdekeltet, hogy beszéljen. Ede felkelt, egyik lábáról a
másikra nehezedett, izgalmában kancsalított s akadozva mondta:
— Kérlek, ne haragudjatok rám. Vegyetek be engem is a csapatba.
— Teljesen lehetetlen — mondta a nagysefcsik.
Edének még a fülcimpája is elfehéredett.
— De miért ? — kérdezte alig hallhatóan.
— Még azt kérdezed, hogy miért ? — felelte a nagysefcsik — hát azért, mert
fel akartad jelenteni Ducit és a zöldingessel barátkoztál.
— Már nagyon megbántam — suttogta Ede — becsszóra megbántam.
— Mondani könnyű — vágta rá Mica — én is mondtam, hogy megbántam,
amikor leittam a cseresznyebefőttnek a levit és a befőtt megromlott. És meg is
bántam, de azért másnap megint megittam egy másikat.
— Úgy ! — csapott le rá Ipszi — ezt nem is tudtam. Majd beírom a
kiskönyvbe.
— Jaj, ez még tavaly volt ! — kiáltotta Mica — az nem érvényes.
Ipszi csalódottan tette el a jegyzőkönyvecskéjét.
—Próbaidőre felvehetnénk Edét — szólalt meg ekkor Duci.
Ede megszégyenülten elhallgatott. Azt érezte, hogy mindenki mástól
elfogadhatja a támogatást, talán még Serbán doktortól is, pedig őt fel akarta
egyszer jelenteni a zöldingesnek. Csak éppen Ducitól nem fogadhatja el. De
nem tiltakozott, megszégyenülten hallgatott. Nem mert szólni, attól félt, hogy
amint beszélni kezd, menthetetlenül elbőgi magát.
Már-már megenyhült iránta a hangulat, amikor ismét a nagysefcsik
jelentkezett.
—Most jut az eszembe valami — mondta — mégpedig az, hogy nincs titkos
helyiségünk ...
—Mi köze ehhez Edének ? — bosszankodott Gabi, akit Duci szavai Edéhez
hajlítottak.
— Majd megtudod ! — vágott vissza a nagysefcsik. — Az a köze, hogy ha
most bevesszük Edét, akkor már ellenségünk se lesz. És micsoda csapat az,
aminek nincsen se titkos helyisége, se ellensége. Az nem is csapat.
— Igaz. Úgy van ! — helyeselt Dénes. — Akkor inkább hagyjuk abba az
egészet.
—Hogyisne ! — tiltakozott a középsősefcsik — majd éppen Ede miatt
fogjuk abbahagyni.
Majdnem hajbakaptak, Gabi alig tudta lecsendesíteni őket, hogy Ipszi
szóhoz tudjon jutni.
—De pajtikám — fordult Ipszi a nagysefcsik felé — te megfeledkezel
valamiről.
—Én semmiről se feledkezem meg, pajtikám !
—De igen. Arról, hogy már nincs háború. Vége a háborúnak és békében
nem muszáj ellenségnek lenni és nem muszáj csatázni.
—Igen, pajtikám — gúnyolódott a nagysefcsik — és akkor mit csináljunk
pajtikám? Megmondanád, pajtikám?
— Meg én, pajtikám — mondta Ipszi, nem véve észre, hogy a nagysefcsik
csúffá akarja tenni a sok pajtikám-mal — lehet tanulni, meg versenyezni, meg
mit tudom én mit. Majd Klimkó kitalálja.
—Ki én, pajtikám — bizonykodott Gabi.
—Tanulni? — vigyorgott a nagysefcsik — akkor mire való az egész csapat?
Tanuláshoz ott van az iskola. Az éppen elég. Sőt, még sok is.
— Jól beszéltél, pajtikám ! — mondta Gabi Ipszinek. — Most már én
is azt mondom, igaza van Ducinak, próbaidőre felvehetnénk.
Edét a boldogság hulláma borította el. Szeretett volna felugrani, kiáltozni,
énekelni és ott helyben, menten bebizonyítani, hogy ő szívvel-lélekkel a csapaté.
Vesztére ebben a pillanatban észrevett egy náluk néhány évvel idősebb, nyurga
fiút, aki rongyos cipőben, mészfoltos kabátban, térden alul érő, kopott,
agyonfoltozott nadrágban közeledett feléjük s integetett. Azt hitte, itt a
nagyszerű alkalom, bebizonyítania hűségét és hősiességét. A közeledő fiúra
mutatott:
—Nézzétek, egy csibész ! És még fenyegetődzik. Verjük el, hogy
megemlegesse.
—Mért volna csibész? — kérdezte Ipszi, aki éppen szemközt ült a
közeledővel.
—Persze, hogy nem csibész — mondta Gabi, szemügyre véve a nyurga fiút.
—De bizony az — erősködött Ede — rongyos is, piszkos is, szóval csibész.
Megverjem?
A csibész közben odaért. Az egész csapat nagy örömmel fogadta. S Gabi
elmagyarázta Ipszinek és Edének, hogy a csibész nem csibész, hanem a csapat
tagja, ő segített a kisház újjáépítésénél és azért meszes és rongyos, mert
kőműveseknél dolgozik.
—Méghozzá vidéken voltam — dicsekedett Varga Pista — azér nem jöttem
olyan sokáig. De hétfőn megint munkába állok.
—Én . .. igazán .... nem tudhattam — hebegte Ede és az arcát megint igen
pirosra festette a szégyen.
—Nem tesz semmit — vélte Dénes.
—Tévedsz, fiam, igen sokat tesz — szólalt meg Serbán doktor. — Azt
bizonyítja, hogy Ede helytelenül gondolkodik, mert rosszul tanították. Szerinte,
aki rongyos, piszkos ruhában jár, vagy akinek mészfoltos a keze, az csibész.
Pedig annak a ruhája a munkában nyüvődött el, annak a keze munkától
szennyeződött be. A csibészek pedig, az igazi csibészek, azok, éppen
ellenkezőleg, sohasem gyűröttek, sohasem piszkosak, mert sohasem dolgoznak.
És minden csibészségre, minden gazemberségre kaphatók, csakhogy ne kelljen
összegyűrniük a ruhájukat s bepiszkítaniuk a kezüket.
—Serbán úr — mondta Ede — ezt nekem még soha senki nem mondta így
el.
—Jellemző — fölényeskedett Dénes. — Majd akkor gyere a csapatba, ha
megtanultad.
—Csak ne hencegj, pajtikám — intette le Ipszi — azt hiszed, nálunk
mindenki angyal? Nagyon tévedsz, pajtikám. Nálam minden fel van írva, a
kiskönyvbe. Mica például kilyukasztja a pergamentet és megissza a befőtt levét.
Szipó, vagyis Emánuel mindig szipog, ami nagyon csúnya szokás. Én folyton a
szememet piszkálom. Gyurika állandóan elvész. És vannak, akik megszöknek
otthonról.
A vita ismét fellángolt. Még nagyanyó is beleszólt. Védelmébe vette Edét,
azt mondta, ha továbbra sem barátkoznak vele, akkor még jobban elvadul, pedig
biztosan nagyon rendes gyerek lehetne belőle, nem úgy mint Emánuel-ből, aki
már soha az életben nem fog leszokni a szipogásról. Serbán doktor helyeselt
nagyanyónak. Emlékeztette őket arra, hogy Ede végeredményben csak azt tette,
amit Rosmeyer úr parancsolt neki, de talán Rosmeyer úr is sokat okult és most
már ő is másképpen ítéli meg a dolgokat.
Végül is megszületett a határozat: Edét próbaidőre felvették a csapatba,
kültagnak, ami azt jelentette, hogy ezentúl velük tarthat mindenben, éppen úgy
mintha tag lenne, de azért nem tag, csak olyan. Edét boldoggá tette a határozat.
Talpraugrott, hogy megköszönje a csapatnak, hogy befogadták.
—Én ... — kezdte akadozva — szóval meglátjátok . . . ugyanis én majd
bebizonyítom, mert én tudom most már, . . . hogy nem úgy kellett volna, hanem
másképp ... és nagyon köszönöm. Ducinak is . . . meg . . . meg Serbán úrnak
is ... pedig őhozzájuk voltam a legszemtelenebb ... és azt hiszem én voltam az az
igazi csibész ... de nagyon köszönöm ... és kérdezni szeretnék valamit.
—Kérdezz — biztatta Gabi.
—Azt szeretném kérdezni, hogy most, amikor már én is próbaidős kültag
vagyok, hogy én is pajtikámnak szólíthatlak-e titeket?
Olyan falrengető hahota tört ki, hogy a kisház oldaláról potyogni kezdett a
vakolat. A térdüket csapkodták, az oldalukat fogták, a könnyeiket törölgették,
úgy nevettek azon, hogy ez a bolond Ede valami hivatalos megszólításnak hitte
a pajtikám-at.
—Hihihi, pajtikám ! Hahaha, pajtikám! Elnök pajtikám ! Főtitkár
pajtikám ! Csapat pajtikám ! Bruhaha ! Pajtikám ! — kiáltoztak össze-vissza,
amikor lélegzethez tudtak jutni.
Ede először nem értette, hogy mi nevetségeset találnak a kérdésében.
Fanyalogva húzta el a száját, de azután rajta is elhatalmasodott a nevetőroham.
Fogalma sem volt arról, hogy mi olyan nevetséges és mért olyan mulatságos,
mégis, egyre harsányabban hahotázott. Nevetett, nevetett azon, hogy milyen jó
nevetni, hogy ő valójában milyen nagyon szeret itt mindenkit ; a ráncosképű
nagyanyót, Serbán urat, Gabit, Ipszit, Icát, Micát, Gyurikát, egyszóval
mindenkit, még a rongyos, mészfoltos Varga Pistát is, akit csibésznek nézett,
még a nagysefcsiket is, aki nem akarta bevenni a csapatba, mert akkor nem lesz
ellenség, de a legeslegjobban mégiscsak Ducit. És nevetett azon, hogy általában
minden milyen nagyszerű s milyen jó, hogy minden úgy történt, ahogy történt ...
Nevetett azon, hogy együtt nevethet a többiekkel, az egész csapattal.
És most következett a nagy meglepetés. Serbán doktor felemelte a kezét,
csendet intett. Megvárta, amíg a nevetés kuncogássá, majd a szájak sarkában
feledkező mosolygássá csendesedik. Papírlapot mutatott fel és meglengette,
mint egy ellenségtől zsákmányolt zászlót.
—Tisztelt előőrscsapat és az összes próbaidős kültagok. Bejelentem,
hogy ma ezt a levelet kaptam. Hallgassátok meg. Tekintetes doktor Serbán
elvtárs. Vasárnap, amikor a pesti elvtársak automobilja elindult, mi
egynéhányan még együttmaradtunk. Felemlegettük, hogy sokunknak még jó
szóra is adtak szerszámot, ezt-azt, csak úgy isten nevében, hogy majd megfizeti,
ha lesz miből. Meg hogy barátságból, emberségből naphosszat javítgattak,
mesterkedtek a mi rossz gépjeinken, szerszámjainkon, nem sajnálták a
fáradságot. Én meg szóbahoztam a doktor Serbán elvtárs fáradozását énvelem és
emlegettem a csapatot is, hiszen az én Mariskámat is befogadták. Szó szót
követett és úgy vélekedtünk, hogy mi valamennyien most kaptunk földet a
demokráciától, eddig nincstelen zsellérek, napszámoscselédek, summásak voltunk
és most sincs sokunk, de annyink kerülközik, hogy szívesen lássuk a nyáron a
pesti gyerekeket...
—Éljen ! Hurrá ! Ujujuj ! Hurrá ! Éljen !
A csapat felugrált, fütyült, visított, ujjongott, éljenzett ! A Röppentyű
utcában az ablakok megteltek kíváncsiakkal. Azt hitték, sziu indiánok rohanták
meg nagyanyó vigvamját, azaz kisházát és éppen skalpolják a sápadt-arcúakat.
Serbán doktor türelmesen kivárta, míg a sziu indiánok visszaváltoztak
előőrscsapattá, akkor folytatta :
—A levélben még az is áll, hogy: »a meghívásra Nagy Gergő szomszéd is
azt mondta : jól van téve. Várjuk hát a pesti gyerekeket és úgy gondoljuk, az
volna
A legjobb, annak örülnének a legjobban, ha mindegyikünkhöz beszerezhetnénk
egyet-egyet. A tekintetes doktor elvtársat szívből köszönti Zsebő Mártonné. «

Eddig a levél — mondta Serbán doktor — és alatta vagy húsz aláírás, az

első Nagy Gergelyé.
Ismét kitört az éljenzés, ujjongás, hurrázás vihara. Majd pedig lázas
tervezgetés indult meg, hogy így lesz Abádon, meg úgy lesz Abádon, hogy
fürödni fognak, meg kirándulni, meg fára mászni. Serbán doktor harmadszor is
kivárta, amíg a kedélyek megnyugodtak, majd ismét beszélni kezdett. Azt
mondta, hogy ő, mint tanácstag, ezúttal komoly tanácsot szeretne adni. Az
előőrscsapatnak Abádon példásan kell viselkednie. Ez egy. Tehát csak azok
mehetnek Abádra, akik bebizonyítják, hogy érdemesek erre a kitüntetésre. Ez
kettő. A csapat úgyis vetélkedik. Az iskolások a tanulásban, a kicsik a
szorgalomban és buzgalomban. Akik lemaradnak a vetélkedésben, azok
lemaradnak az abádi nyaralásról is. Ez három. A főtitkár amúgyis vitatta, hogy
mihez kezdjenek a csapattal, ha nincs harc. Most már van mihez kezdeniük, ez
négy. Több nincs.
Az elnök megszavaztatta a csapatot és mindenki felemelte a kezét, vagyis
elfogadta a tanácstag tanácsát. Szavazás után Ede elfelejtette letenni a kezét. Az
elnök figyelmeztette, hogy leteheti. Ede azt mondta, hogy ő nem felejtette el
letenni, hanem jelentkezik, mert kérdezni szeretne valamit. Mégpedig azt, hogy
ő, mint ideiglenes kültag, szintén elmehet-e Abádra, ha nagyon igyekszik és
bebizonyítja, hogy az érdemesek közt a helye.
—Természetesen — nyugtatta meg a tanácstag. — Ez nem is vitás.
De Ede még mindig nem tette le a kezét, mert még azt is meg akarta
kérdezni, hogy ő hogyan vetélkedjék. Ugyanis nem jár iskolába, mert a papája
azt mondta, nem érdemes beiratkoznia arra a néhány hétre. Majd ősszel
magánvizsgát tesz a negyedik osztályból, most akkor mi legyen?
—Akkor te a pockok ... vagyis a kicsikkel együtt fogsz vetélkedni,
szorgalomból meg buzgalomból meg jó magaviseletből — mondta az elnök,
látszólag teljesen nyugodtan. De az agyában viharosan kavarogtak a gondola
tok. Az jutott az eszébe, hogy Ede mindig egy évvel idősebb volt nála és ő
folyton arra várt, hogy egyszer majd, a következő évben utoléri és akkor
egyidősek lesznek. De akárhogyan igyekezett, sohasem tudta utolérni Edét.
Mire ő négyéves lett, addigra Ede öt, mire ő ötéves lett, addigra Ede hat... Azóta
megtanulta, hogy sohasem érheti utól, akárhogy igyekszik is. De most mégis
elérkezett a várva-várt alkalom. Mert ha Ede esetleg nem tenné le ősszel a
magánvizsgát, akkor ő is negyedikbe járna, meg Ede is negyedikbe járna és ez
már majdnem olyan lenne, mintha egyidősek volnának !
—De akkor nem kapok osztályzatot, pajtikám — ellenkezett Ede.
—Dehogynem, pajtikám ! — nyugtatta meg Ipszi és elővette a zsebkönyvét.
— Látod ezt, pajtikám? Ebben én mindenkinek osztályozok.
—Hiszen ez kitűnő ! — örvendezett a tanácstag. — Szóval akkor te fogsz
osztályozni, mondjuk... mondjuk az elnök és a főtitkár segítségével. És a
kiskönyvbe mindent bejegyzel majd.
—Egészen mindent, tanácstag úr? — kérdezte Gabi szorongva.
—Természetesen. Máskülönben semmit sem ér az egész.
—Akkor . . . akkor pajtikám, jegyezd be . . . jegyezd be, hogy én ma . . .
hogy én ma két ötöst kaptam. Meg még egy intőt is.
A nagysefcsik úgy nézett az elnökére, ahogy a magyar vitézek nézhettek
Mátyás királyra, amikor kiderült, hogy ő győzte le Holubárt, az óriás cseh
lovagot. Elnöke hősiessége őt is fellelkesítette. Jelentkezett.
—Nekem is írd be, pajtikám, hogy én is kaptam egy ötöst meg egy intőt.
De nem fogok többet kapni, ígérem.
Ipszi bejegyezte a három ötöst és a két intőt s ezzel véget ért a gyűlés.
A következő napokban már ezerszer is megbánta volna, hogy vállalkozott a
kiskönyv vezetésére, a tanulás, a szorgalom, meg a buzgalom osztályozására.
De Ipszi nem azért volt Ipszi, hogy meghátráljon. Pedig percenkint elő kellett
vennie a kiskönyvet, mert minduntalan érkezett valaki, valami fontos
bejelentéssel.
—Pajtikám, írd be nekem, hogy ma egyesre feleltem és kijavítottam az
egyik múltkori ötöst — kérte Gabi.
—Pajtikám, nekem jó pont jár, mert megtisztítottam az egész krumplit
—dicsekedett Ica.
—Pajtikám ! El ne felejtsd, hogy édesanya tegnap kétszer is megdicsért
—kérte Duci — azt mondta, nem ismer rám, úgy megváltoztam.
Ipszi beírta: Ducira nem ismert rá a mamája. Egyes. Azt is beírta, hogy
Szipó egész nap egyet se szipogott azért, mert szipog, csakis és kizárólag azért
szipogott, mert meghűlt és nagyon náthás.
 Gyurika lihegve érkezett és erőszakosan követelte:
—Te ! Pajti! írjál be nekem valami nagyon jót, mert én ma el akartam
rontani a Milka babáját és aztán mégsem rontottam el, mert rohamos jóság
van.
Ipszi beírta, hogy rohamos jóság van és Gyurika megnyugodva távozott
elrontani Milka babáját. Most már nyugodtan tehette, hiszen be volt írva, hogy
nem rontotta el.
Hiába ragyogtak a gyönyörű szép július-eleji napok, hiába csábítottak
bújócskára, rablópandúrra a kalandos izgalmakat ígérő romok, hiába csillantak
aranyos pikkelyek a Duna langyos hullámain. A csapat nem csavargott,
nem játszott, nem szökött a rakpartra, hogy az alsó lépcsőről a Dunába lógassa
a lábát. A csapat semmi mással nem törődött, csak az abádi versennyel, a jóta-
nulással, a buzgalommal. Ede szívvel-lélekkel vett részt a vetélkedésben s
ezt annál könnyebben tehette, mivel Rosmeyer úr figyelmét teljesen lekötötte
a kocsma. Nagy hangon intézkedett, rendelkezett a fehér festékkel bemázolt
kirakatablakok mögött. Kiáltozása messzire harsogott.
— Ide tegyék, emberek a sarokba ! — hangoskodott. — Csak gyorsan !
Gyorsan ! Mozgás, mert mindjárt este lesz ! A körmünkre ég a dolog, pedig
holnap nyitunk !

Addig hangoskodott, addig rendelkezett, amíg a kirakatablakokról eltűnt

fehér festék s csillogtak, amint a gyémánt. A bejárat mellé két vadonatúj,
sötétzöld cégtábla került, hirdetve, hogy bor, sör, pálinka kapható, valamint
hideg és meleg ételek a nap mindén szakában. Az egyik cégtáblán aranysárga
söröspohár virított, hófehér hab-gallérral, a másik cégtáblán kék borosüveg s
fehér tányéron piros, marhapörkölt. A harmadik cégtáblán, amely a kocsma
egész homlokzatán végigvonult, arany betűkkel állt:
 »Nagyvendéglő a Szomjas oroszlánhoz«
S végezetül, a legnagyobb kirakatablakon keresztbe ragasztva egy széles
papírszalag adta hírül:
»Ünnepélyes megnyitás ma este«
Verseny ide, Abád oda, Gabi nem állhatta meg, hogy be ne lessen a szomjas
oroszlánhoz címzett nagyvendéglőbe. Ami igaz, igaz, a kocsma egészen
másképp festett most, mint akkoriban, amikor még a sejtegyesület titkos
helyisége volt. Köröskörül kis kalitkákra, vagyis inkább fülkékre osztották,
embermagasságnyi falakkal. Minden fülkében egy-egy asztal állt, piroskockás
abrosszal letakarva. Az abroszon sótartó, paprikaszóró, fogvájótartó, egy tányér
sóskiflivel vagy pogácsával. A söntés-pult sem hevert keresztbe a konyhaajtó
előtt, hanem a helyén állt, a sarokban s bádogborítása ezüstösen csillogott. A
kocsmában Rosmeyer úr és Lopótök tevékenykedett. Úgy látszik, a két cimbora
kibékült, mialatt a csapat nem figyelt oda. Kisvártatva muzsikusok érkeztek,
cimbalommal, nagybőgővel, s nemsokára kezdetét vette az ünnepélyes
megnyitás.
Az összes villanylámpák kigyulladtak, felzendült a muzsika s a söntés-pult
csapjából aranysárga sör csordult, szakasztott olyan, mint a cégtáblán. De az
egész nagyvendéglőben, az egész ünnepélyes megnyitáson egyesegyedül
Rendek Lipót, vagyis Lopótök úr ült egy piros abrosszal letakart asztal mellett
és döntötte magába a sört. Úgy látszik, ő volt a szomjas oroszlán. Több szomjas
oroszlán nem akadt terítékre, pedig Rosmeyer úr még az ajtóba is kiállt és
udvariasan köszöntött minden arrahaladó ismerőst. Nyájasan üdvözölte Sefcsik
bácsit, Csobán bácsit, még Kudácsi nénit is. De nem segített sem a nyájaskodás,
sem a muzsika, sem a fényes kivilágítás, sem a bejárat felett lengedező friss
gyaluforgács, a bormérő helyek ősi címere. A Cserép utca lakói, mintha csak
egyességre léptek volna, egyöntetűen elkerülték a Szomjas oroszlánhoz címzett
nagyvendéglőt.
Meleg éjszaka ereszkedett alá a Cserép utcára. A ház összes ablakai tárva-
nyitva állottak, reménykedve várták, hátha besurran valahonnan egy kis hűsebb,
frissebb levegő a fülledt szobákba. De az ablakokon csak a cigánymuzsika
hangja, a cimbalom pengése, a bőgő brummogása, a klarinét rikoltása surrant
be, a kocsma konyháján sülő zsír szagának kíséretében. Majd később behatolt a
csöndes lakásokba Lopótök úr és Rosmeyer úr elbúsult dalolása. Nekikeseredve
bőgték:
Csak egy nap a világ,
csak egyetlen egy perc az életünk,
ki tudja mi vár ránk,
ki tudja, holnap mire ébredünk . ..

Másnap arra ébredtek, hogy elmúlt az ünnepélyes megnyitás, nem zeng a

muzsika s a Cserép utca máris napirendre tért a Szomjas oroszlán felett. A
kocsma üresen tátongott s Rosmeyer úrnak bőven volt alkalma az ajtóban
álldogálni s belebámulni a nagyvilágba.
Sajnos, arra is bőven nyílt alkalma, hogy egyetlen és kedvenc fiának,
Edének a dolgaival foglalkozzék. Alighanem felébredt szívében az atyai szeretet
és felelősségérzet, s az ébredés következtében Ede szívszaggató jajveszékelése
verte fel a házat.
— Agyonverlek ! Letöröm a derekadat ! Szégyent hozol a fejemre —
hallatszott Rosmeyer úr nekidühödött ordítása, amelyet Ede sivalkodása,
keserves sírása és fogadkozása követett:
—Soha többé, apa, ígérem, soha többé !
Ipszi már hegyezte a ceruzáját, hogy Ede neve mellé bejegyezzen egy
gömbölyű ötöst. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy az ideiglenes kültag rossz fát tett
a tűzre, márpedig az ő dolga volt a rossz fát bevezetni a kiskonvvbe. De
hasztalan várt a kültagra, az nem jelentkezett, hogy megvallja hibáját.
Ede távolmaradása némi feltűnést keltett a csapatban, ámde csakhamar
megfeledkeztek róla, tengernyi gondjuk közepette.
Először is tanulniuk kellett, hiszen rohamosan közeledett az évvégi
bizonyítványkiosztás napja.
Másodszor a szorgalom és a buzgalom nagy igyekezetet és sok
önmegtagadást követelt.
Harmadszor tervezgetni kellett. Minden játéknál izgalmasabb volt
elképzelni, hogy milyen lesz Abád, milyen lesz a nyaralás, milyen lesz a titkos
helyiség, amelyről Mariska írt.
Negyedszer készülődni kellett az útra. Elvégre nem indulhattak útnak üres
kézzel. Jóelőre gyűjtögetni kezdték az olyan nélkülözhetetlen holmikat, amelyek
nélkül egy igazi abádi nyaralás egyszerűen elképzelhetetlen. Az előőrs-csapat
titkos raktárában halomba gyűlt a rozsdás zsebkés, a spárga, a rossz
játékpisztoly, elhasznált és új töltényekkel, a rengeteg gomb, dugóhúzó,
színesceruza. A titkos raktárba került a zászló is, középen a begörbített
mutatóujjal s alatta félkörben a hímzett jelmondattal: Majd a gyerekek !
Egyszóval gyűlt, szaporodott mindaz, amire odalenn, Abádon elengedhetetlenül
szüksége lehet egy rendes, valódi csapatnak.
Még Pamut is erősen készült az abádi nyaralásra, pedig ő nem is tudott arról
a bizonyos levélről, amelyet Zsebő néni írt Serbán doktornak. Mégis
szorgalmasan gyűjtötte azt, amire — szerinte — szüksége van minden igazi
csapat-kutyának, ha Abádra utazik nyaralni. Gyűjtötte a legkülönfélébb
csontokat, amivel mérhetetlen bosszúságot okozott Varjas bácsinak, mert
gyűjteményét az udvar földjében raktározta el. Hajnalonta azonban kiosont,
előkaparta az elásott csontokat s jobb, biztosabb rejtekhelyre szállította, minek
következtében az udvart állandóan gödrök és lyukak éktelenítették el.
—A legfőbb ideje, hogy a csapat elhordja az irháját Abádra. Ott kedvükre
rajcsúrozhatnak — dörmögte Varjas bácsi.
S ez egyszer az egész csapat egyetértett vele.
 XXIV. FEJEZET

ÉLJEN ABÁD

—Kérlek, üss pofon.

—Megbolondultál? Dehogy ütlek.
—Akkor legalább bokszold ki az egyik fogamat.
—Nem verekszem.
—De verekedj ! Ha a barátod vagyok, akkor verekedj.
—Ede, neked valami bajod van ? Szólok a papádnak.
—Akkor végem van. Éppen őérte kellene, hogy megverj. De ha nem,
hát úgyis jó. Legfeljebb elszökök Afrikába oroszlánvadásznak, vagy
Ausztráliába aranyásónak. Szerbusz.
Gabi megragadta Ede kabátszárnyát s visszahúzta a kapu alá, ahol suttogva
beszélgettek. Jól megnézte Ede sápadt, megnyúlt arcát, beesett szemét s
aggódva kérdezte :
— Mi bajod? Napok óta nem jársz a csapatba se. Mi történt veled?
Ede lemondón legyintett.
—Azt, hogy nekem befütyültek. Az öregem úgy megrakott, hogy fáj
minden csontom.
—De miért?
—A csapat miatt. Amikor megtudta, hogy barátkozok veletek... vagyis,
hogy ti barátkoztok velem, kiabálni kezdett. Azt ordította, hogy letöri a
derekamat, meg hogy agyonver, mert szégyent hozok a fejére. És ha szóba
merek állni veletek, akkor megfojt.
—Szóval ezért nem láttunk olyan régen ?
— Ezér. De az öregem nem hiszi el, hogy nem barátkozok veletek. És
mindennap elrak. Amikor üres volt a kocsma, unalmában vert. Most, meg, hogy
tele szók lenni, hát azér ver, mert iszik a kuncsaftokkal. Szóval, akármi van, én
mindig meg leszek verve.
—Borzasztó! — sajnálkozott Gabi. Majd csodálkozva kérdezte: — És
mondd, nem elég, amit a papádtól kapsz? Azt akarod, hogy még én is
pofonüsselek.
—Igen. De még sokkal jobb lenne, ha nem te egyedül, hanem az egész
csapat rakna meg.
—De miért verjünk meg? Nem értem. Nem haragszunk rád. Inkább
sajnálunk téged.
—Ne sajnáljatok. Nekem már úgyis mindegy. Az én bőröm már úgyis olyan
csíkos meg foltos, mint egy tigrisé. És ha az öregem látná, hogy összevertek,
akkor legalább nem macerálna azontúl. Gyorsan, rúgj meg!
—Mi... ?
—Ott jön az öregem. Gyorsan. Rúgj meg. Ha barátom vagy.
 Gabi Ede barátjának érezte magát, kénytelen volt sípcsonton rúgni, de
roppant óvatosan, nehogy fájjon. Rosmeyer úr azonban ennyivel is beérte. A
sírva hozzászaladó Edének hatalmas csárdást adott és ráripakodott:
—Te istentelen, elrugaszkodott pernahajder, te apaszomorító! Meg
mondtam neked, hogy ne barátkozz ezzel a haramiabandával, mert nem lesz
jó vége. Most itt van ni!
Gyorsan lekent még néhány óriási pofont.
—Ezt... ezt mér kaptam? — bőgött Ede.
—Ezt azért, hogy máskor hallgass a te szerető apádra ! — mondta
Rosmeyer úr és magával hurcolta.
Így maradt ki Rosmeyer Ede a csapatból, a vetélkedésből és a nyaralási
előkészületekből. Gabi, úgyis mint barátja, és úgyis, mint a csapat elnöke,
sokszor gondolt rá. Csakhogy az év vége veszedelmesen közeledett, össze
kellett szednie minden erejét és igyekezetét, hogy elnökhöz illő eredménnyel
fejezze be a harmadik osztályt. Valamint az utazás előkészületei is rengeteg
idejét lefoglalták. Kiderült például, hogy Komlós néni semmiáron nem akarja
elengedni Abádra Ducit. Amikor Duci elmondta neki az abádi nyaralás tervét,
Komlós néni gondolkodóba esett, majd pedig aggályoskodni kezdett, hogy ki
fog vigyázni Ducira, ott, a messzi Abádon, ki viseli gondját, ki takargatja be
éjszaka, ki fésüli meg reggel. Hiába mondta Duci, hogy ő nincs cukorból,
Komlós néni kijelentette, hogy nem engedi nyaralni. S a szíve mélyén
motoszkált még valamiféle más érzés is, de arról nem szólt. Mégpedig az, hogy
oly sokáig éltek ők hárman, Komlós bácsi, Komlós néni és Duci, elszakítva
egymástól, most maradjanak együtt legalább.
Duci hüppögve, szipogva mesélte a szomorú határozatot. Gabi egyszerre
úgy érezte, hogy Abád amely mindeddig ragyogó színekben tündökölt a
képzeletében — hirtelen megfakul. Úgy érezte, hogy Duci nélkül unalmas lenne
az egész abádi nyaralás. Nem szólt semmit, de elhatározta, hogy felkeresi
Komlós nénit, mégpedig a tanácstag társaságában és ráveszi, hogy engedje el
Ducit Abádra.
Később mégis úgy döntött, hogy nem a tanácstaggal megy el Komlósék-
hoz. Maga mellé vette Gyurikát és bekopogtatott. Komlós néni nyitott ajtót.
—Majd a gyerekek ! — mondta ünnepélyesen Gabi.
—Szervusztok ! — mondta Komlós néni. — Duci odalenn van az udvaron.
—Nem Ducit keressük, hanem a nénit. Mi most követségbe jöttünk. Vagyis
nem követségbe, hanem küldöttségbe — javította ki magát Gabi.
—Csapatküldöttségbe vagyunk ! — büszkélkedett Gyurika.
Komlós néni bevezette a küldöttséget a szobába és megkínálta a
küldöttséget zsíroskenyérrel és megkérdezte a küldöttségtől, hogy miről van
szó? Gabi oldalba taszította Gyurikát és rászólt :
—Gyerünk, Gyurika, beszélj.
—Mondhatom? — kérdezte Gyurika.
—Persze, hogy mondhatod.
 —Jó. De súgj — kérte Gyurika és Komlós nénihez fordult — néni kérem
tessék engemet jól megnézni.
Komlós néni jól megnézte.
—Tetszik látni engem? Én vagyok az egész csapatba a legeslegkisebb.
És .. . és ... súgj, Gabi.
— És folyton el is szoktam veszni — súgta Gabi.
Gyurika bólintott:
—Folyton el szokok veszni. De a végén mindig megkerülök. De most már
nagyon régen nem vesztem el és van egy biciklipumpám is. Meg gyűjtöttem
mindenfélét, hogy legyen Abádon . . .
—Azt mondd, hogy te is eljössz nyaralni — súgta Gabi.
—Mit mondjak? — kérdezte Gyurika.
—Hogy te is eljössz nyaralni.
—Persze, hogy elmegyek ! — szólt harciasan Gyurika — meghiszem, hogy
elmegyek. Mert ott pipik vannak, meg malackák, meg kisegerek, olyanok, mint
a mesében. Mondd, Gabi, kiskecskék is vannak?
—Vannak ! — felelte Gabi. Látta, hogy Gyurikával most már nem vergődik
zöldágra, hát ő vette fel a beszéd fonalát. — Azért jöttünk, Komlós néni, hogy
még Gyurikát is, aki a legkisebb a csapatban, elengedik Abádra, mert
megígérte, hogy többé nem fog elkallódni. Mi mind vigyázunk majd rá. És nem
lesz semmi baja, sőt . . .
—Én is ezt mondtam ! — erősítette Gyurika. — Ugye Komlós néni, én is
ezt mondtam.
—Persze, hogy ezt. Sejtem, most már, miféle küldöttség vagytok . . .
—Csapatküldöttség ! — hajtogatta Gyurika a magáét.
—És azért jöttünk küldöttségbe Komlós nénihez, hogy tessék elengedni
Ducit, ő sokkal nagyobb, mint Gyurika és nem szokott elkallódni és ígérem,
hogy én magam fogok vigyázni rá. Tessék elhinni, nélküle nem érne semmit az
egész.
—Hát olyan nagyon szeretitek Ducit? — kérdezte Komlós néni és a hangja
egész lágyan csengett.
A csapatküldöttség szótlanul bólintott. Többször egymásután.
—Köszönöm nektek ...
—És mit mondjunk a csapatnak, ha kérdezik? — tudakolta Gabi.
—Azt, hogy még megbeszélem a dolgot Komlós bácsival. Ha egyszer így
áll a dolog. És majd meglátjuk.
Ez az ígéret pontosan az volt, amit úgy szoktak mondani: nesze semmi, fogd
meg jól. A küldöttség azonban kénytelen volt beérni ennyivel. Elvonultak s
Gabi az udvaron félreintette Ducit. Azt tanácsolta neki, hogy igyekezzék a
papáját megnyerni a nyaralás ügyének. Akkor talán van remény.
Ilyen s hasonló gondok közepette azután nem csoda, hogy az elnök, bárha,
gyakran gondolt Edére, nem tudta szerét ejteni, hogy találkozzék is vele.
Egynéhányszor megpróbált fütyülni az ablakaik alatt, de minden alkalommal
Rosmeyer úr bámult ki rá, haragos tekintettel. Iskolából jövet azzal kísérletezett,
hogy belesett a nagy üvegtáblákon keresztül a kocsmába, azaz, bocsánat! a
nagyvendéglőbe, hátha meglátja Edét, inthet neki s szót tudnak váltani. De
hasztalan leskelődött, ... vagyis nem is teljesen hasztalan. Igaz, Edét egyszer sem
látta, de legalább megismerkedett a Szomjas oroszlán állandó vendégeivel, akik
minden áldott nap ott itták a sörüket, borukat a tarkakockás abrosszal letakart
asztalok mellett.
A Cserép utcából nem igen akadt látogatója a Szomjas oroszlánnak. Talán
állottnak találták a sörét, vízzel kereszteltnek a borát, de az is lehet, hogy
egyenesen a gazda ellen volt kifogásuk. Tény, hogy inkább elmentek a
harmadik utcába, ha megszomjaztak, nem sajnálták a fáradságot. Annál
gyakrabban fordult meg a nagyvendéglőben Kancsal úr, Kopasz Károly, meg
Bajuszkirály. Ezeket a neveket Gabi adományozta nekik, teljesen díjmentesen,
igazi nevüket nem tudta, hiszen a kirakaton keresztül nem mutatkoztak be
egymásnak.
Bajuszkirály mindig motorkerékpáron érkezett, ócska, összetákolt, hörgő
masinán. Nevét az orra alatt burjánzó, gondosan nyírott, ápolt, kefélt, szőr-
pamattól nyerte. Bajuszkirály láthatóan büszke volt páratlan férfiúi díszére.
Amint leszállt a motorkerékpárról, máris lehúzta hosszúszárú, vastag
bőrkesztyűjét s aranyos pecsétgyűrűktől csillogó ujjaival végigtapogatta,
végiggereblyézte a bajuszát. Csak azután lépett be a vendéglőbe.
Ha Kopasz Károly már ott volt, akkor az ő asztalához telepedett. Ha nem
volt ott, akkor félkönyökre támaszkodott a söntéspultnál, úgy iszogatott. De
Kopasz Károly rendszerint ott volt. Őrajta, mint a neve is mutatja, a haja, vagyis
hajának a hiánya volt a legnevezetesebb. Pedig előremeredő hasa, duzzadt szája,
hájpárnák közé ágyazott malacszeme is figyelmet kelthetett. Ámde hiábavalóan
igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, mert versenytársuk, a csúcsos
koponya minden tekintetet magához vonzott. Kopasz Károlynak ugyanis csak a
füle mellett nőtt némi hajzata, a koponyája máskülönben olyan volt, mint egy
óriási záptojás. Ezt a fül mellett nőtt hajzatot mértéktelenül megnövesztette s a
hosszú szálakat csirizzel, enyvvel vagy mivel, egyenként ragasztotta a homloka
fölé. Ilyen fejjel terpeszkedett valamelyik asztal mellett. Hegyes hasa olyan
nagy igyekezettel ugrott előre, mintha önállósítani akarná magát Kopasz
Károlytól. De terve kudarcot vallott, mert a nadrágszíj visszatartotta.
Kancsal urat viszont divatos öltözéke tette nevezetessé. Magasszárú, fűzős
csizmát hordott, bricsesznadrágot, derékig érő, bőrmellű sportzekét és kerek
sapkát, amit még a kocsmában sem vett le soha a fejéről.
Ezek hárman mindig összedugták a fejüket, súgtak-búgtak, csomagokat
hoztak-vittek, de sohasem az vitte, aki hozta, aranygyűrűt mutogattak
egymásnak s szemre csippenthető apró látcsővel vizsgálgatták. Róluk beszélték
a házban, hogy Rosmeyerhez gyanús alakok járnak, akik piszkos üzletekkel,
csempészéssel, orgazdasággal foglalkoznak és ott bonyolítják le gyanús
üzelmeiket. Gabi borzasztóan szeretett volna látni, legalább egy gyanús üzelmet,
hogy máskor is megismerje, de nem volt szerencséje. Csak bankókötegeket
látott náluk, aranypénzeket, gyűrűket, de gyanús üzelmet soha. Nem volt
szerencséje.
Két nappal a vizsgák előtt mégis az ölébe pottyant a várva várt szerencse.
Délután Varga Pista kereste fel, hogy szerencsés utat kívánjon a csapatnak s
megsúgjon egy nagy titkot. Elárulta, hogy sorsdöntő elhatározásra jutott : nem
marad segédmunkás, vagyis napszámos, hanem tanulni fog. Legelőször is
szakmunkás lesz, kőműves, azután, ha minden jól megy, pallér vagy építőmester
s egyszer, ki tudja, talán még építészmérnök is. Már neki is feküdt a tanulásnak:
számtant, mértant, helyesírást tanul, mert ezek a legfontosabbak, ősszel
leszerződik tanulónak és beiratkozik esti iskolába is. Gabi a Szegedi út sarkáig
kísérte Varga Pistát, megfogadtatta vele, hogy a nyár folyamán ellátogat
hozzájuk Abádra s a maga részéről megígérte, hogy segít majd neki a
tanulásban, mert ha másban nem is, de helyesírásban valóságos mester. A
sarkon kezetráztak s Gabi visszafordult.
A kocsma előtt elhaladva, nem állhatta meg, hogy be ne lessen a nagy
tükörablakon. Alig leskelődött egy keveset, váratlanul kinyílt a kocsmaajtó és
Kopasz Károly lépett ki a Bajuszkirály kíséretében.
— Kérlekalássan, Sándorkám — mondta éppen a Bajuszkirály — a gépem
bemondta az unalmast. Meg nem is lenne okos, ha magunk adnánk le a drótot ...
— körülnézett s megpillantotta Gabit, aki igyekezett úgy tenni, mintha
elmerülve tanulmányozná a kocsmacégéren pirosló pörköltet. A vállára ütött. —
Hé, apafej !
Gabi megrezzent. Azt hitte, rajtakapták a leskelődésen s most ellátják a
baját. Azonkívül azt sem értette, mért mondja neki a Bajuszkirály azt, hogy
apafej. Mit jelenthet ez a rejtélyesen hangzó szó ?
—Hé, apafej! — folytatta a Bajuszkirály — tudod hol van a Rózsa utca?
—Igen — nyögte Gabi.
— Mert én is ! — röhögött a Bajuszkirály és elégedetten hunyorgott Kopasz
Károly felé, hogy ő milyen tréfás ember.
Gabi is elvigyorodott, nem tehetett mást. Menni akart, mert azt hitte, a
viccel megúszta a veszélyt. A Bajuszkirály visszatartotta.
—Apafej, elvinnél egy cetlit a Rózsa utcába?
Átvillant az agyán, hogy holnapután vizsga, harmadnap indulás. Tanulni
kell, készülni, Duci dolgát tisztázni. Másfelől itt a nagy lehetőség. Ki tudja,
miféle rablótanyára, bűnbarlangba juthat be. S végre-valahára megláthatja a
gyanús üzelmet is. Nem is tudott szólni, csak valami értelmetlen, tagolatlan
hang csúszott ki az ajkán s igenlően rázogatta a fejét.
— Úgy bólogatsz, mint a temetkezési ló — röhögött Kopasz Károly, aki
szellemességben nem akart elmaradni a Bajuszkirály mögött. — Te se
jelentkeztél kétszer, amikor az észt osztogatták.
—Hagyd el, Sándorkám — legyintett a Bajuszkirály s Gabihoz fordulta —
Várj, apafej.
Egy papírlapra sebtiben néhány szót firkantott. Gyűrött borítékot vett elő,
megnyálazta s leragasztotta. Átadta Gabinak egy másik papírdarabbal együtt.
—Ez a tied — mondta, mert a másik papírdarab egy tízpengős volt — a
borítékot pedig elviszed, de lóhalálába, Grell Kornélnak, Rózsa utca tizenhét,
negyedik emelet huszonhárom. Nem felejted el? Ismételd csak meg.
— Grell Kornél, Rózsa utca tizenhét, negyedik emelet.
—Látod, Sándorkám, nem olyan buta, mint amilyennek látszik. —
Hátbaverte Gabit. — Lódulj, apafej.
Gabi lódult. Dobogó szívvel, de baj nélkül érkezett a Rózsa utcába. Útközben
egyre a zsebében tartotta a kezét, nehogy elveszítse a levelet. Megkereste a
tizenhetes számot, meg is találta, ötemeletes sarokház volt, vakolatát feketére
kormozta az idő. A kapuban még előhúzta a levelet, hogy megbizonyosodjék,
nem veszítette el. Meghökkenve tapasztalta, hogy a ragasztó; alighanem
kezének melegétől felengedett s a boríték kinyílt. A véletlen tehát nem csak a
kezébe nyomta, hanem még fel is nyitotta a titkot. Csak egy pillanatig habozott,
azután kihúzta a papírlapot. Mindössze ennyi állt rajta: — Tűnj el, szaglásznak
utánad «
Visszacsúsztatta a lapot a borítékba s felsietett a lépcsőn a negyedik
emeletre. Közben képzelete elébe festette a bűntanyát, állig felfegyverzett,
marcona rablókkal, részeg orgazdákkal, akiket arról lehet megismerni, hogy
aranykarika lóg a balfülükről.
A negyedik emelet huszonhárom számú ajtó ugyanolyan volt mint a többi.
Gabi hallgatódzott, nem hallatszik-e belülről duhaj mulatozás, lövöldözés,
esetleg halálhörgés. De csak füttyszó hallatszott. Valaki azt fütyülte : Csak egy
nap a világ .. . Ámbátor lehetséges, hogy ez is valami titkos jel volt.
Megnyomta a csengőgombot, de nem hallatszott csengetés. Kopogtatott. A
füttyszó félbeszakadt ott, hogy: ki tudja holnap mire éb ... Az ajtó kinyílt.
 — Kérem szépen, Grell... — kezdte Gabi, de torkában rekedt a hang.
A bűnbarlang ajtaját az a vékonybajszos fiatalember nyitotta ki, akit
egyszer a Körúton látott Terebes úrral, amikor a női kerékpárt nyomozta.
—No, mit akarsz? ! — kérdezte Terebes úr barátja. Észrevette Gabi
kezében a borítékot. — Levelet hoztál? Na, gyere be. Na, mit állsz itt? Kapsz
egy tízest.
Grell Kornél kivette a kezéből a levelet s be akarta tessékelni az előszobába.
Gabin megmagyarázhatatlan riadalom vett erőt. Makogott valamit,
sarkonfordult — s ő tűnt el először, nem Kornél.
Egész este a félelmetes élmény hatása alatt állt. Hogy mi volt az élményben
olyan félelmetes, nem tudta, csak annyit tudott, hogy a háta lúdbőrözött, ha
visszagondolt rá. S a zsebében ott lapult a Bajuszkirálytól kapott tízpengős.
Úgy égette, mintha tüzes vasat rejtegetett volna. Ha tudta volna, ki szaglászik
Grell Kornél után, még aznap este elmegy hozzá, átadja neki a tízpengőst és
megmondja, hogy Terebes úr barátja el fog tűnni. De nem tudta s ezért csak
markolászta a szennyestapintású bankjegyet s azon töprengett mit kezdjen vele.
Másnap délre megszületett az elhatározás. Iskolából jövet elsietett egy kis
bazárba az Aréna úton s megvette a lehető legkisebb dobot — azért a
legkisebbet, mert nagyobbat nem adtak a pénzéért, de úgy gondolta, hogy
 Gyurikának éppen jó lesz. És kezdetben a csapatnak is egészen jól megfelel
majd.
Délután a porolónál gyülekeztek össze, hogy közhírré tegyék a szorgalmi és
buzgalmi verseny eredményét — vagyis azt, hogy ki mehet Abádra nyaralni.
Gabi papírba csomagolva szorongatta a dobot s várta Gyurikát, hogy átadja.
Látta is, amint elindult hazulról, látta, amint végigmegy a gangon s befordul a
lépcsőházba. Közben megjött Duci, izgatottan tudakolta tőle, hogy mit
határoztak a szülei. Duci egészen el volt szontyolodva, mert a mamája azt
mondta : inkább új ruhát kap ajándékba, sötétkék szoknyát, fehér blúzzal, csak
maradjon itthon. Gabinak ezután már a dob sem okozott örömet. Oda is akarta
adni a csapat dobosának, de Gyurika nem volt sehol. Az első emelet és a
földszint között titokzatos módon eltűnt.
Gabit módfelett kihozta a sodrából ez a felfedezés. Ha Gyurika eltűnt, az
nagyon nagy baj, először is azért, mert nincs meg, másodszor is azért, mert ha
nincs meg, akkor nem jöhet nyaralni. Harmadszor is azért, mert ez egy okkal
több arra, hogy Komlós néni ne engedje el Ducit. Éppen ezért Gyurika
keresésére akarta indítani a csapatot, csakhogy megérkezett Ipszi, a ;
kiskönyvvel és megérkezett Serbán doktor is. Nekik is elújságolta Gyurika
eltűnését. Serbán doktor is haragudott, idegeskedett s azt mondta :
— Akkor egy-kettőre végezzünk az eredménykihirdetéssel és induljunk a
keresésére. Kezdd el, pajtikám. — Mert már ő is pajtikámnak szólította Ipszit.
Ipszi nagy és ünnepélyes eredménykihirdetésre készült — ez sugárzott
egész lényéből. Gyurika eltűnése a kedvét szegte s durcásan hadarta el a
végeredményt. Azt dünnyögte, hogy mindenről pontosan beszámolt a
tanácstagnak, aki megállapította a sorrendet. Első Varga Pista és Zsebő
Mariska, mert ők tanulnak is és dolgoznak is, továbbá első az egész csapat,
mert mindenki tanult és igyekezett és ezentúl még jobban fog tanulni és
igyekezni. Mindenki éljenzett, egyedül Szipó jelentkezett, hogy ő második
szeretne lenni, mert még mindig nem tudott leszokni a szipogásról. Mica sem
akart elmaradni mögötte. Ha Szipó második, akkor ő legyen harmadik, mert
tegnap is elcsent három kockacukrot. Végül Ipszi azt ajánlotta, hogy Gyurika
legyen a negyedik, nem is negyedik, hanem ötödik, mert megint elkallódott,
méghozzá a legrosszabbkor. Az összes javaslatokat elfogadták és szétszéledtek,
megkeresni Gyurikát. Könnyebb egy tűt meglelni a szalmakazalban, mint
Gyurikát a házban, ha ő el akar veszni. Minden keresés, minden kiáltozás
hiábavalónak bizonyult. Miután felkajtatták az egész házat s rohangálásukkal,
kiáltozásukkal rémületbe ejtettek mindenkit, elsősorban Rezik nénit, aki már
autó, vagy kocsi kereke alatt látta kisfiát, kifutottak az utcára, hogy hátha ott
meglelik az elveszettet.
Gyurikát ugyan nem lelték, hanem egy méltóságteljesen hömpölygő
felvonulást igen. Munkaruhás férfiak, nők vonultak végtelen sorban. A menet
eleje bizonyára valahol az Aréna útnál vagy a Lehel térnél járhatott már. A
menet felett táblák imbolyogtak. Felirataik köszönetet mondtak a
Szovjetuniónak, amely segítséget nyújtott az éhínséggel küzdő Budapestnek s
élelmiszert küldött, rengeteget.
Amint meglátták a menetet, tudták, hová tűnt Gyurika. S nem is tévedtek.
Gyurika látta, hogy nagyon sokan mennek egy irányba, gondolta, ott
biztosan lesz valami érdekes látnivaló. Beállt a sorba s várta, mikor lehet már
látni azt az érdekeset. De a menet csak haladt tovább s amikor az egyik
utcasarkon nagyon összetorlódott, ő megijedt, hogy el talál veszni. Egy magas,
sovány néni meg egy munkásruhás, nagybajszú bácsi közé szorult. Hogy el ne
vesszen, jobbkezét odanyújtotta a néninek. Az éppen lelkendezve magyarázta a
nagybajszos bácsinak a Szovjetunió nagylelkűségét. Éppen csak egy pillantást
vetett Gyurikára, gépiesen megfogta a feléje nyújtott, maszatos kis kezet s ment
és magyarázott tovább.
Gyurika most már félig-meddig biztonságban érezte magát, de még nem
egészen. Ezért megrántotta a bácsi munkanadrágját s odanyújtotta neki a
balkezét. A nagybajszos bácsi éppen felelt a néninek, ő is megnézte Gyurikát s ő
is gépiesen elfogadta a feléje nyújtott maszatos kis kezet. Gyurika most már
tökéletes biztonságban.érezte magát s megnyugodva szaporázta a lépéseit.
Amikor már nagyon sokat mentek és még mindig nem volt semmi érdekes
látnivaló, szepegni kezdett. A feje felett nagy tábla imbolygott, egy komoly és
mégis mosolygós szemű, tömöttbajszú, katonaruhás bácsi arcképével. Gyurika
rátekintett s megnyugodott. Jobbról a néni, balról a bácsi, fentről a katonaruhás
vigyáznak rá, nem lesz semmi baj.
Végre befordultak egy széles, nagy körben hajló útra s azon mentek tovább,
amíg meg nem álltak. Gyurika egy nagy teherautót látott maga előtt. A
teherautóra felállt valaki és beszélni kezdett mindenféléről, amit ő nem értett.
De azt megértette, hogy az a bácsi, akinek az arcképét a feje felett látta,
parancsot adott, hogy küldjenek Pest városba sok lisztet, húst, cukrot, de még
sót is. Gyurika nagyon örült a húsnak meg a cukornak, a kenyérnek való liszt
miatt se haragudott, de azt már el sem tudta képzelni, minek annyi sok só,
szerinte teljesen felesleges, ő a maga részéről inkább még cukrot kért volna só
helyett is.
Amikor már nagyon sokáig álldogáltak, meg még énekeltek is, meg rántotta
a jobbkezét is meg a balkezét is és követelni kezdte:
— Most már gyerünk haza.
A bácsi a nénire pillantott s azt mondta:
Jól van, kisöcsém, majd anyukád hazavisz. Ugyanekkor a néni a bácsira
pillantott s azt mondta:
— Várj, kis fiam, majd apukáddal hazamégy.
Felkapták a fejüket. A bácsi értetlenül nézett a nénire, a néni elképedve
bámult a bácsira.
— Hát nem a maga kisfia? — kérdezte a bácsi.
— Hát nem a maga gyereke ? — kérdezte a néni.
—Én Rezik Gyurika vagyok — közölte Gyurika — és haza akarok
menni.
Mindketten elnevették magukat. Jó erősen megfogták Gyurika kezét s
megindultak vele a Cserép utca felé.
A kapuban ott várta az egész csapat. Gyurika roppant büszke volt, hogy egy
bácsi meg egy néni kíséri haza s hogy tizenegyen fogadják a ház előtt, mint
valami csatából hazatérő hőst.
—Te ! Már megint elvesztél! Éppen ma ! — támadt rá Gabi.
—Dehogy vesztem el — tiltakozott felháborodva Gyurika — én folyton
megvoltam.
Ezzel azután véget is ért az utolsóelőtti nap. Másnap szombat volt;
bizonyítványkiosztás és elviselhetetlen izgalom. A percek csigaháton
vánszorogtak, az órák megálltak a levegőben, mint a prédára leső sas. Sehogy
sem akart dél lenni, sehogyan sem akart beesteledni, s végezetül sehogy sem
akaródzott hajnalodni. Ezen a szombatról vasárnapra virradó éjszakán
— ahogy mondani szokás — Gabi nem hunyta le a szemét. De ez a szokás
mondás nem helyénvaló, mert az az igazság, hogy életében összesen nem
hunyta le annyiszor a szemét, mint ezen az éjszakán. Lehunyta, kinyitotta,
megint lehunyta, ismét kinyitotta, mert izgalmában, türelmetlenségében
nem tudott elaludni. Izgalmába még egy árnyalatnyi szorongás is vegyült.
Duci miatt! Az este találkozott Ducival s lázasan tudakolta tőle, mi újság,
jöhet-e velük Abádra? Duci csak annyit mondott: »Megkaptam az új ruhát,
sötétkék szoknya, fehér blúz«. De ezt oly szontyolodottan mondta, mintha
a lányok legnagyobb bánata lenne az új ruha.
Gabi ismét lehunyta a szemét és ismét kinyitotta : vajon reggel van-e már?
Még egyáltalában nem volt reggel, koromsötét éjszaka volt, de addig-addig
meresztgette a szemét, amíg látni vélte, hogy a háztető felett már dereng, már
világosodik, már hajnalodik az égbolt. Ezt a műveletet addig-addig ismételgette,
amíg csakugyan derengeni kezdett az ég alja. Elnézegette a gyöngéd, halovány
fényt, amely finoman rezgett a tömör háztető sötét gerince felett. A közeledő
reggel látványa oly nagy megnyugvással töltötte el, hogy észrevétlenül
elszunnyadt s mélyen, békésen aludt reggelig.
Arra ébredt, hogy anyu költögeti. Tökéletesen kipihenve, frissen pattant ki
az ágyból, futott mosakodni — még a fülét is gondosan megmosta szappannal
— s igyekezett vissza a szobába, öltözködni. Ágya mellett, a széken hófehér ing
villogott, mellette élesre vasalt sötétkék nadrág.
—Gabikám — mondta anyu, lágy, amolyan igazi anyus mosolygással
— egy kis meglepetés. Megtaláltam apunak egy régi nadrágját, abból varrtam
neked. De az ing egészen új. Azt hiszem, éppen jó lesz.
Gabi magaköltötte dalokat énekelt boldogságában, míg a sötétkék nadrágot
s a hófehér inget felöltötte. Az egész reggeli alatt tűkön ült, szeretett volna már
felpattanni s kirohanni az udvarra, hogy az egész csapatnak eldicsekedjék új
ingével, gyönyörű nadrágjával. Valahára végetért a reggeli s futhatott a
gyülekezőhelyre. A küszöbön megtorpant s hunyorgott a reázuhanó
fényözönben. Boldogan elmosolyodott. A gyülekezőhelyen, a poroló mellett
már ott állt Duci, lábánál kis bőrönd pihent s jobbjában a csapat zászlaja
lobogott. Rajta is új ruha volt, az a bizonyos, amelyről tegnap még oly
elszontyolodva szólott. Kék szoknyája tündökölt, fehér blúza villogott.
— Nini! — kiáltotta vidám ámuldozással — neki is ugyan
ilyen ruhája van.
—Igen! — büszkélkedett Gabi
— anyukám lepett meg
vele.
— Dehogy neked —
mondta Duci — őneki — és
Gabi
mögé mutatott.

Gabi megfordult. A lépcsőház felől

Dénes közeledett, fehér ingben, sötétkék
nadrágban. Majd az udvarra toppantak
az ikrek. Most még sokkal ikrebbek
voltak, mert egyforma sötétkék
szoknyát, fehér blúzt viseltek.
 Igen peckesen lépdeltek, azt hitték, senki másnak nincs ilyen szép új
öltözete, csakis kettejüknek. De tévedtek. Ipszi is, Gyurika is, Szipó is, Milka is,
még a fejetlen baba is sötétkékben és fehérben pompázott. S megesett az a
csoda, hogy a két kisebbik Sefcsiknek nem kellett megvárnia, amíg a fivér
kinövi a ruháját. Mindhárman új kinövetlen fehér ingben és sötétkék nadrágban
feszítettek.
—Nohát! — álmélkodott Gabi — most egészen olyan, mintha egyenruhája
lenne a csapatnak.
Mindenki igazat adott neki, mind a csodát, mind az egyenruhát illetően. S el
nem képzelhették, hogyan, támadt minden anyukának ugyanaz a gondolata. A
titkot Serbán doktor fejtette meg, puszta megjelenésével. Ugyanis jómaga is
fehér inget és sötétkék nadrágot viselt. Cinkos mosollyal szemlélte meg a
csapatot s vidáman kiáltotta:
—Majd a gyerekek ! Nohát, hogy nektek milyen szép csapategyenruhátok
van. Honnan vettétek?
—Majd a gyerekek ! — felelte Gabi — ne is tagadd, Serbán úr, ezt az
egészet te találtad ki.
—Vagy én, vagy más — bólogatott a tanácstag. — Hanem azt mondom,
egy ilyen egyenruhás csapathoz az illik, hogy rendben felsorakozzék,
mégpedig nagyság szerint.
Felsorakoztak, rendben, nagyság szerint. Elől a kisebbek, hátul a
nagyobbak. Gyurika volt a legelső. De nemcsak azért, mert ő volt a
legalacsonyabb — nem számítva, persze, Pamutot, aki nem is sorakozott,
viszont nem is viselhetett fehér inget és sötétkék nadrágot — hanem azért is,
mert ő volt a dobos. Előtte már igazán nem állt senki más, csak Duci, a
csapatzászlóval.
A kapu felől motordübörgés hangzott.
—Csapat, indulj ! — kiáltotta Serbán doktor.
A kapu előtt ott dörgött, rázkódott a jólismert, ütött-kopott összetákolt
teherautó. Ezúttal nem vödrökkel s kannákkal volt megrakva, hanem padokkal,
az elutazók számára. A vezetőfülkéből Simoncsics bácsi integetett. A csapat
felkapaszkodott s közben megérkezett apu, Sefcsik bácsi, Rezik néni, Sefcsik
néni, Komlós bácsi, nagyanyó, egyszóval mindenki, még Varjas bácsi is.
Feladogatták a tagok motyóit, kis batyukat, zsineggel átkötött csomagokat,
kézitáskákat, Gyurikának egy kicsike, de egészen igazi hátizsákot. Apu és
Sefcsik bácsi beszálltak a vezetőfülkébe, a duda megszólalt, az előőrscsapat
rágyújtott nevezetes indulójára, az autó elindult s végig a Cserép utcán,
megteltek az ablakok kíváncsiakkal.
A padok alatt felhalmozott, kékesszürkén csillogó ásók, kapák, lapátok,
fülsiketítő zajt csaptak. A vasholmi csörömpölését azonban fokozatosan
elnyomta az előőrscsapat harsány kiáltozása. Vajon miféle acélcsengés vehette
volna fel a versenyt Gyurika rikkantásaival, a három Sefcsik dobhártyarepesztő
ordítozásával, az ikrek tűhegyes sikongatásával.
 A fülrepesztés és dobhártyaszaggatás akkor érte el tetőpontját, amikor
kifutottak az emeletes házak közül a zöld rétek, domboldalak, fák, bokrok,
szántóföldek világába. A teherautón csupa városi gyerek utazott. Kurta kis
életükben nem láttak egyebet, mint magas komor házakat, hórihorgas
gyárkéményeket, poros utcákat, szeméttel, hulladékkal, rozsdás
bádogedényekkel telehajigált üres telkeket. A természetet nekik a Béke tér
néhány poros fája s a vasárnapi Városliget zajos sokadalma jelentette, őket nem
vitték soha nyaralni, nem vitték soha sétahajókázásra, autókirándulásra. A
Balaton selyemhullámait csak hírből vagy iskolakönyvből, a hegyvidéket a
Duna túlpartján vonuló dombsorok távolról ismerték. Csak porszagot s olajbűzt
lélegeztek, sohasem szívták be mélyen a napsütötte mezők, a lila árnyékokat
rajzoló erdők éltető illatát. Mindez másoknak volt fenntartva, a kék éggel
együtt, amelyből mindig csak. azt a kicsiny foltot látták, amely két házsor között
vagy az udvar felett tündökölt át az örökös füst-fátyolon.
Most, amikor a ragyogó szürke betonút elvezette őket a kitáruló égbolt, a
nyári ünneplőbe öltözött föld, az elevenen élő, lélegző, sugárzó természet
körébe, amikor arcukat az üde szél paskolta s lágy napsugár simogatta —
minden pillanat új csodákat varázsolt elébük. A középsősefcsik megfigyelte,
hogy az útmenti fák felzúgnak — zuu, zuuuu ! — s lombkoronájukkal
integetnek, amint az autó elsüvít mellettük. Duci madárijesztőt fedezett fel a
mező közepén s barátságosan köszönt neki. Milka mindenáron meg akarta
állítani az autót, hogy csokorba szedje az útmenti árok partján sárgálló
libuskavirágokat. Gyurika egy eleven tehenet csodált meg. Apró ujjával
rámutatott s ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
—Az az enyimé !
Ica azonnal felismerte ennek a gondolatnak a jelentőségét. Körülnézett s két
hegyhajlat között apró játékházat pillantott meg. Rámutatott:
—Az meg az enyimé. Meg az is — tette hozzá, mivel távolabb még egy
ház tünedezett fel.
A csapatnak megtetszett a játék. Kiabáltak, mutogattak, ujjongtak s
birtokukba vettek mindent, amit a szemük meglátott.
—A hegy az enyim — kiáltotta Mica.
—Madárfészek van a fán. Az nekem kell! — harsogta Milka.
—Nekem a virágok kellenek! Sok virágok ! Minden virágok! —
követelődzött Gyurika, aki keveselte a tehenet.
Kisajátították a kukoricást, a karcsú jegenyesort, az úthajlatban felbukkanó
patakocskát, a patakon átívelő hidat. Mindenkinek jutott valami, csak Szipó
forgolódott tehetetlenül. Mire megtetszett neki valami, addigra az már másé
volt. Végül is siránkozni kezdett, hogy nem ér a neve, ez nem igazság, neki nem
jut semmi, sohasem, így nem játszik, inkább hazamegy. Már szipogott is, és
tartani lehetett tőle, hogy hamarosan sírvafakad. Ica erre nagykegyesen
átengedte neki a maga tankroncsát, amelyet úgysem lehetett már látni, mert az
úthajlat eltakarta. Szipó keveselte a tankroncsot s akkor még megkapta,
ráadásnak, a szántóföld közepén rongyoskodó kukoricagórét is. Ettől vérszemet
kapott s követelődzni kezdett, hogy neki az egész szántóföld is kell. A békesség
kedvéért megkapta az országúttól jobbra eső részt, egészen a hegyvonulatig s
ennyivel be is érte.
Gyurika odabotladozott Serbán doktorhoz, aki mosolyogva figyelte az
osztozkodást. Megrántotta a kabátujját, felmutatott a kerek égen tündöklő nyári
napra s azt mondta :
—Serbán úr, az meg legyen a tiedé. Jó?
—Köszönöm, Gyurika, nagyon jó. Éppen arra van szükségem — mondta
Serbán doktor. Mire Gyurika visszadöcögött a többiekhez s a napra mutogatva
büszkén újságolta :
—Az ott a Serbán úré. Nekiadtam.
A nap — amelyet Gyurika Serbán doktornak ajándékozott — egyre
magasabbra hágott. Dús, érlelő, szinte kortyolható, ízlelhető és simogatható
nyári meleg terjengett a vidék felett. A levegő rezgett a hőségtől. A. nagy
forróságban bágyadozni, lankadozni kezdett a csapat s arra riadt fel, hogy
Sefcsik bácsi kihajlik a vezetőfülke ablakán s a motorzajt túlkiáltva előre mutat:
—Abád ! Amott van Abád ! Mindjárt megérkezünk !
Mindenki felriadt a fél-szenderből. A kocsi elejébe tódultak, hogy jobban
lássák Abádot, amelynek háztetői pirosan s szürkén nevettek ki a sűrű lombok
közül.
Szerbusz, Abád ! — rikkantott Gyurika.
—Szervusz, Abád ! Éljen Abád ! — harsogta a csapat s látni vélte, hogy
a zöld lombok, a nevető háztetők visszaintenek: Szervusztok, pesti
gyerekek.
Ekkor tompa puffanások hangja vegyült a motorzajba. Úgy hangzott,
mintha kemény tárgyak csattantak volna az oldalfalon. Dénes oldalt kapta a
fejét s látta, hogy az árokpartot szegélyező bokrok közül jókora szürke
göröngy röpül, egyenesen feléje. Lekapta a fejét s a göröngy elsuhant felette,
s karját, nyakát, haját teleszórva száraz porral, az út túlsó oldalán dobbanva
földet ért s szétporlott. Nyomában záporesőként zuhogtak a kövek, a
göröngyök, a rögök. Mint a jégverés, kopogtak a vezetőfülke ajtaján, az
oldalfalakon, a motorházon. A sofőr hirtelen gázt adott a motornak. A
nehézkes alkotmány nagyot szökkent, megiramodva, maga mögött hagyta az
árokpartot szegélyező bokrok sorát s befutott Abád főutcájára.
— Mondhatom, különös fogadtatás — dörmögte Serbán doktor.
Gabi visszanézett az árokpartra s látta, hogy a bokrok közül néhány
feketecsizmás, feketenadrágos gyerkőc ugrik ki. Azok is a falu felé
igyekeztek. Úgy tűnt neki, mintha egy ismerős alakot látott volna közöttük.
—Most pedig rajta ! — kiáltotta Serbán doktor — fel a zászlót és
gyerünk az indulóval!
Duci a magasba emelte a rúdon lengő kis piros zászlót. Gyurika
gyakorlatlanul, de buzgón belevágott a kisdobba. S egetverő harsogással
felzendült az induló:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok
összefognak, felépítik
Az egész világot.
Énekszóval robogtak végig a Fő utcán, énekszóval kanyarodtak be a
hepehupás mellékutcába, énekszóval fordultak be egy szélesre tárt kapun.
Nagy Gergely bácsi portájára.
Az udvaron egész sereg férfi, nő, gyerek várakozott rájuk. Barnára
cserzett arcukat barátságos, szeretetteljes mosoly ragyogta be. Elől állt a
mindenkinél szálasabban, vállasabban Nagy Gergely bácsi. Amikor Sefcsik
bácsi, Simoncsis bácsi, apu meg a sofőr kiugrottak a vezetőfülkéből, előre
lépett, parolára nyújtotta a kezét s azt mondta, de igen szíves szóval:
— Hát megjöttek !
—Meg ! — mondta Simoncsics bácsi — megjöttünk ! De nem
egymagunkban ám. Hoztunk is valamit. í
— Lássuk csak, mennyit érő, amit hoztak — mondta Nagy Gergely bácsi és
összehunyorított Simoncsics bácsival.
A sofőr lebocsátotta a teherautó hátsó oldalát, a csapat tagjai egyenként
leugráltak. Elsőnek Duci, a zászlóval, majd sorra a többiek, nagyság, azaz
kicsiség szerint. Utolsónak Gabi ugrott le, átvette Gyurikát Serbán doktortól s a
sor elejére állította, majd megállt a csapat előtt s szembefordult Nagy Gergely
bácsival, jelezte, hogy mondania kellene valamit, okosat, szépet. Hanem hiába
érezte, ha nem jött szó az ajkára. Tanácstalanságában a tanácstagra sandított. Az
odahunyorított feléje, mint aki azt mondja: minden nagyon jól van úgy, ahogy
van. Meg kell adni, takarosan festett az előőrs-csapat, egyforma fehér ingben,
egyforma sötétkék nadrágban vagy szoknyában, elől a legkisebb kisdobossal s
legelől a magasan lengő piros zászlócskával. Nagy Gergely bácsi komolyan
jártatta végig tekintetét a kissé görbécske soron s elismerése jeléül kétfelé
sodorintotta a bajszát. Gabinak végre megjött a hangja:
—Éljen Abád ! — kiáltotta. S a csapat utána kiáltotta:
— Éljen Abád !
—Hozott isten, pesti gyerekek — bólintott Nagy Gergő bácsi s az eresz
alatt felállított hosszú asztalra mutatva, hívogató mozdulattal hozzátette : —
ha már ilyen messzire jöttetek, üljetek le nálunk.
A csapat odakanyarodott az asztalhoz, amelyen megtermett bögrékben,
mázas kancsókban édes, langyos tej kínálgatta magát. Fonott kosarakban
kenyér, zöldpaprika, koránérő paradicsom s cseresznye nevetett. A csapat az
asztal köré telepedett s a következő pillanatban már semmi egyéb hang nem
hallatszott, csak kortyolás és hörbölés a bögrék mélységes mélyéről.
Az abádi felnőttek — közöttük Zsebő néni — úgy nézték őket, mintha
tulajdon, régnemlátott gyermekeik tértek volna haza végtelen hosszú útról.
 Az abádi gyerekek — köztük Mariska — mind közelebb-közelebb
óvakodtak a csapathoz s kíváncsian méregették az uzsonnázókat. Zsebő Mariska
le is telepedett közibük s — különös véletlen ! — éppen a nagysefcsik mellé,
úgy biztatta valamennyiüket, hogy csak igyák azt a jó tejet, mind egy cseppig az
övék. Egy feketehajú, korompillájú leányka egészen Gabi mögé settengett s a
vállán keresztül leste nagy kerek szemével minden mozdulatát.
A pesti gyerekek is fel-felpillantottak bögréjükből. Duci is nézte, nézegette a
sok kedves ismeretlent. Egyszer csak úgy tűnt neki, hogy az egyik: arcot már
látta valahol, az egyik szempár már nézett reá, mintha akkoriban sajnálkozás és
biztatás sugárzott volna a tekintetéből. Elhessegette magától: a gondolatot,
hiszen ő még soha életében nem járt Abádon, hogyan bukkanhatna itt ismerősre!
De azon kapta az ismeretlen, s mégis oly ismerős nénit, hogy az is kíváncsian
vizsgálgatja, nézegeti őt, mind közelebb kerül hozzá, úgy nézegeti. Zavarta ez a
fürkésző tekintet s piruló arcát a bögrébe rejtette. Érezte, hogy egy kéz
nehezedik a vállára. Feltekintett s a szeme az ismeretlenül is oly ismerős néni
fürkésző tekintetével találkozott.
—Madárkám ! — mondta a néni kedves mosollyal — ugyan hol láttalak
én már téged ?
A hang egyszeribe felidézett Duciban egy régen eltemetett emléket. Hirtelen
úgy tűnt neki, hogy sírdogálva áll a Gömb utca sarkán s egy néni szólítja meg,
akinek az ujja könyékig fel van gyűrve, kötényét vagy talán a szoknyáját,
amelyből szappanszag s a nagymosás illata áradt, feltűrte s a kezében
mosószappant, mosóport tart. Szívét egyszerre öntötte el a régi félelem s a régi
hála. Megragadta a néni kezét s megcsókolta.
—Ej, te bolondoska, mit művelsz, nem vagyok én püspök ! — mondta,
zavarában Zsebő néni s a háta mögé rejtette a kezét.
— Néni kérem ! — kiáltotta Duci s felugrott. — Köszönöm ! Köszönöm
szépen.
—Ugyan, mit köszöngetsz ? — csodálkozott Zsebő néni.
—Hát nem tetszik emlékezni ? Egyszer, a nyáron elvesztem és a néni kísért
haza ... vagyis a Röppentyű utcába, mert nagyon sírtam.
—A Röppentyű utcába ... ? Mert sírtál.. . ? — töprengett el Zsebő néni.
—Igen, igen. Biztosan nagymosás volt, mert szódát meg mosóport vitt a
néni és a köténye nedves volt.
—Emlékszem ! Most már emlékszem ! — szólt elgondolkodó hangon
Zsebő néni. — Igen, pontosan emlékszem. Csakhogy az, akit én elkísértem,
fiúgyerek volt. A testvéred ?
—Nem ! Nem ! Én magam. Csakhogy én akkor fiú voltam, kisfiú ! A néni
még mondta is, hogy olyan vagyok, mint egy kislány. És én akkor nagyon
megijedtem, mert senkinek se volt szabad tudni, hogy én kislány vagyok. Még
nagyanyó se tudta.
Zsebő néni szeme elfelhősödott. Tűnődve ingatta a fejét s csak annyit
mondott:
 —Értem, madárkám, értem.
S mintha most akarná kárpótolni Ducit az esztendeje kiállott sok bajért,
fájdalomért, újabb bögre tejet állított elébe s a vállát átölelve, biztatta:
—Egyél, gyerekem, egyél! Ez vérré válik !
Duci és Zsebő néni barátkozása nem maradt észrevétlen. Az egész csapat
figyelemmel hallgatta, majd mindenfelől kiáltások szálltak, magyarázták Zsebő
néninek, hogy Duci miért járt akkoriban fiúruhában, de most már megint
kislány, hogy Ede is hazaérkezett. És hogy ők mindenkit legyőztek. Zsebő néni,
aki eleinte azt hitte, hogy mindent tökéletesen ért, a sok magyarázat után úgy
érezte, hogy egyáltalában semmit sem ért. De azért vidáman nevetett s szabadon
maradt baljával átkarolva Mariskát, azt mondta Ducinak:
—Ez meg az én Mariskám. Szeressétek meg egymást.
Az általános kiáltozásban, nyüzsgésben, zúgásban, egyesegyedül az a kis
fekete lányka maradt komoly és szótlan, aki Gabit figyelte kerek szemekkel.
Gabi hirtelen hozzáfordult s tréfás ijesztgetéssel rákiáltott:
—Huh, bekaplak !
A feketerigóhoz hasonlatos lányka egyik lábáról a másikra nehezedett s
kerek szemét még kerekebbre kerekítve, komolyan kérdezte:
—Be-é ? Aztán mivel ?
Látszott, hogy kicsinyelli ehhez a művelethez Gabi száját. S csak nem
tágított mögüle, ballába talpával jobblába szárát dörzsölgette, úgy várta, mi fog
még történni. Gabi helyet szorított maga mellett s hívta:
—Gyere, csüccs ide, feketerigó.
—Engem Bözsének hívnak — dalolta a feketerigó.
—Hát akkor, csüccs le, Bözse.
— De ugye nem kapsz be, csak tréfáltál ? — aggodalmaskodott amaz.
Gabi megnyugtatta, mire feketerigó melléje telepedett s némi biztatás után
két kis markába szorította a legnagyobb tejesibriket és nyakig merült belé.
— Né, a Bözse — hallatszott a csodálkozó felkiáltás.
Az abádi gyerekek még közelebb nyomultak az asztalhoz, amelyet szorosan
körülültek a pesti gyerekek. Talán Bözse és Gabi, talán Zsebő néni és Duci
példájára megkezdődött a barátkozás a pesti és az abádi gyerekek közt.
Csoda történhetett, mert hirtelenjében megnyúlt az asztal s a lóca, vagy a
pesti gyerekek fogytak le, mert minden abádi gyereknek jutott hely az asztal
mellett. Igaz, hogy jó szorosan, de jutott. S a tejnek, kenyérnek, paprikának,
paradicsomnak most már a legcsekélyebb reménye sem lehetett arra, hogy egy
korty, egy falat is marad belőle.
Gabi a Bözse nevű feketerigóval barátkozott. Gyurika mellé egy picike,
mézszőke hajú, tejfehér arcú kislány került, olyan volt, akárcsak Duci nagy
hajasbabája. Ipszi mellé Andó Sanyi telepedett. Megveregette szomszédja hátát
s biztatta, hogy amíg őt látja, ne féljen ! Ipszinek sejtelme sem volt róla, hogy
mitől kellene félnie, de teleszájjal biztosította Sanyit, hogy nem fél, mire Sanyi
helyeslően bólintott s kijelentette, hogy nem is kell. Dénes egy kis feketebors-
fiút kapott szomszédul, Fülep Misit, aki nyughatatlanul bozsogott a lócán,
mindent egyszerre akart látni, hallani. Ducinak is akadt párja: sovány, barna
lány, komolyarcú, mosolygósszemű, olyan izmos, mint egy fiú. Amikor
letelepedett, odanyújtotta kicsi, kemény markát s megmondta: én Ancsa vagyok,
Sáfár Ancsa, hozott isten.
Nagy Gergely elégedetten intett fejével a gyerekek felé:
—Meglátják, egy hét múlva azt se lehet tudni már, melyikük a pesti,
melyikük az abádi.
—Alighanem — helyeselt Simoncsics bácsi — s lehetséges, hogy
tévedésből majd néhány abádit viszünk haza a végén.
Mikor az asztal olyan tiszta és olyan üres volt már, mintha vihar seperte
volna végig, megkezdődött a nagy munka: a pesti gyerekek elhelyezése. Húszan
voltak az abádiak, akik mind szerettek volna egy-egy pesti gyereket. A csapat
pedig. Pamuttal együtt is csak tizenhárom főből és huszonnyolc lábból állott s a
testvéreket nem lehetett elszakítani egymástól. Az is fokozta a nehézségeket,
hogy az abádiak már választottak maguknak gyereket. »Be szeretném azt a
helyes kis szőkét« — mutatott Ducira az egyik. »Ni, az én Mártikám hogy
összemelegedett már azzal a kis bogárral!« — mondta a másik, a mézszőke
kislányka mamája. »Szakasztott ilyen kis családom van odahaza« — érvelt a
harmadik, aki Gyurikát választotta.
Nem volt könnyű igazságot tenni. Nagy Gergely bácsinak csak hosszas
fejtörés, magyarázkodás és töprengés után sikerült közmegnyugvásra
rendbehoznia a gyerekek ügyét.
Gabi persze Zsebőékhez került, Gyurikával együtt, akit semmiképpen nem
bocsátott ki védőszárnyai alól. De Gyurika megmakacsolta magát s mindenáron
el akarta vinni a kis szőke Mártikát is. Mártika pedig habozás nélkül indult
volna új barátjával, alig lehetett visszatartani. Gyurika vigasztalhatatlan volt s
még az sem derítette fel, hogy Pamut is velük tartott. De az utcán meglátott egy
hatalmas, lengőtarajú kakast s kacagva kiáltotta;
—Nini, egy pipi és pipacs van a fejin !
Zsebőéknél újabb vigaszt és feledést jelentett számára a tehénke és a kis boci,
aki azóta született, amióta Gabiék Abádon jártak. A boci csudálatosan kedves
volt, ostoba pofácskájával, suta fejével s négy ügyetlen, merev lábával.
Halványkék szemével szelíden bámult a világba s rózsaszín nyelvével mindent
végignyalt, amit elérhetett. Gyurika átkarolta a boci nyakát s — alighanem a
szelíd kék szeme láttán — ismét eszébe jutott mézszőke barátnője, mert sírva
kiáltotta :
— Mártikát akarom, Mártikát akarom !
A boci osztozott bánatában. Gyerekhangon elbődült s végignyalogatta
érdes, meleg nyelvével, Gyurika könnyes arcát.
Ipszi Andóékhoz került. Sanyi úgy vitte haza magával, mint valami
hadizsákmányt. Útközben elmesélte, hogy ők már régi gazdák, azelőtt öt hold
 földjük volt, most kaptak még ötöt, az együtt tíz hold. Nagyon sokat kell
vesződni vele, de Andó bácsi meg ő, Sanyi, jól bírják magukat s jövőre már ő is
aratni fog. Még azt is megmutatta, hogyan markolja majd meg a kaszanyelet.
Andóék háza egy kis konyhából s egy kis szobából állott, de az az egyetlen
szoba tiszta volt és barátságos. A kicsitermetű Andó néni szíveskedve fogadta
Ipszit, aki Sanyi társaságában ismerkedett házuk tájával. Az udvaron kerekes
kút állott, hátrább nyári konyha s azon túl baromfiól. Az istállóban barna-szőrű
ló rázogatta a fejét, mintha köszönne a kedves vendégnek. A kutyaól előtt
láncon, kuvasz hevert az árnyékon s nyelvét kiöltve lihegett. Az eresz alá
ragasztott fecskefészekből csivogás hallatszott, s a napon egy macska
nyújtózkodott. Ipszi azonnal megállapította, hogy az udvar olyan, akár egy
megelevenedett természetrajz-könyv, sok mindent tanulhat majd belőle.
Ica és Mica ott maradt Nagy Gergő bácsinál. A három Sefcsik valóságos
diadalmenetben vonult el Szittár Józsi bácsival, egy olyan alacsony, kis,
fakóbajszú emberrel, akinek jobb válla mindig a föld felé hajolt, mintha valami
nagy súly húzná-nyomná lefele. Útközben egyre mesélt, elmondta az ámulva
hallgató gyerekeknek, milyen nehéz sora volt azelőtt, mint béresnek, odakünn a
tanyán. De nem szomorúan mesélt, inkább vidáman és jóízűen, mert ami volt,
volt, ami elmúlt, elmúlt, most már van saját földje, az osztáskor kapta, jó kis
föld, szépen fizet a búza s jövő esztendőre még jobb lesz, bizonyosan.
Dénes és a feketebors annyira összebarátkoztak, hogy nem lehetett őket
szétválasztani, Kiderült egyébként, hogy Fülep Misi szakasztott az édesanyja,
az is olyan nyughatatlan kis feketebors-néni, szüntelenül kérdezősködik,
sokszor meg sem várja a feleletet s már új kérdést tesz fel. Fülepék jó távol
laktak, künn a falu legszélén, hazáig volt idő kérdezgetni, felelgetni. Fülepék
házában az volt a legnevezetesebb, hogy napraforgó sorfal állt őrt körötte s
kerek tányérarcuk úgy ragyogott a napfényben, mint a sárgaréz, vagy mint egy-
egy kis napkorong.
Duci Sáfár Ancsával tartott. Ancsáék éppen Nagy Gergely tőszomszédjai
voltak, de nem a sajátjukban laktak, hanem öreg Világi Dániel bácsi házában.
Világi bácsi igen idős volt, csak úgy tett-vett a ház körül, tessék-lássék módon,
de valójában nem akadt semmi dolga, mert Sáfárék gondozták, Sáfárék
tartották s minden munkát elvégeztek helyette. Öreg Világi bácsi is igen
megörvendett Ducinak, menten unokájának fogadta s megmutatta neki Zsuzsit, a
fehér kecskét. Zsuzsi, a kecskegida, kicsike volt, fehér és kecses, puha, rózsaszín
ajkával kivette Dani bácsi zsebéből a kenyérhajat s Dani bácsi édesdeden
kacagott rajta. Duci azonnal nagy játékba fogott Zsuzsival, öreg Világi bácsi ült
a fűben, nézte két kedvencét s elégedetten szortyogtatta hideg pipáját.
 Molnárék, Szipó és Milka vendéglátó gazdái, a felvégen laktak, de nem
hivalkodó kőépületben, csak amolyan egészen egyszerű, fehérremeszelt
házban. Feketerigó, azaz Molnár Bözse, útközben nyugtalanul forgatta a
fejét, hol jobbra, hol balra s kerek szemekkel figyelt, mint egy igazi
feketerigó. Már a Fő tér közelében jártak, amikor Szipó hátán koppant
valami. Riadtan megfordult. Két jólmegtermett süvölvény állt az út szélén s
az öklüket rázva kiáltották:
— Megállj, koszos, rongyos, koszos, rongyos !
Feketerigó is hátrasandított. Megszorította Szipó és Milka kezét s
rémülten kiáltotta:
— Fussunk!
Ahogy kimondta, máris szedte a lábát s vonszolta magával a két pesti
gyereket, akik mit sem értettek az egészből. Még néhány kő puffant a hátukon
hazáig, azaz Molnárék kapujáig recsegett utánuk a kiáltozás:
—Koszos, rongyos ! koszos, rongyos! koszos, rongyos !

XXV. FEJEZET

A TITKOS HELYISÉG ELFOGLALÁSA

Falun váratlanul esteledik és ugyanolyan váratlanul hajnalodik.

 Gabi úgy érezte, csak az imént csendesedett el az udvar ; ültek el a tyúkok;
hunyt ki a napfény utolsó rezzenése, csak az imént gyúltak ki a falu felett a
csillagok, csak az imént ringatta álomba a tücskök szünet-szakadatlan hangzó
cirpelése. Mind ez csak az imént történt s máris elnyújtott bődülés zeng az ablak
alatt, kiáltozás felel rá és Zsebő néni odaszól Mariskának, hogy bocsássa ki a
Riskát meg a Zsemlyét, a bocit, mert itt van a csordás. Ugyanakkor az udvart s
az utcát, varázsütésre, elborítja az élet áradata. A kakas, ki tudja hányadszor,
felszegett fejjel hirdeti világgá, hogy felkelt a nap, itt a hajnal, sőt a reggel. Az
utcán kenetlen szekér nyikorog, kacsák hápognak, libák gágognak, kútlánc
csörög, a tyúk kotyog, kiscsibéi sipognak, malac visít, éhesen döngetve az ól
falát s valahonnan, elnyújtott női énekhang száll:

»Aaalma ja fa alatt,
nyári piros aaalma«.
A nap, pedig, amely csak az imént bukott alá nyugaton, szempillantás alatt
keletre került s hűvös, aranyos korai fénye máris megcsillan a fűszálak hegyén
rezgő harmatcseppeken, a tehenek lábanyomán felgomolygó porszemek élén s a
kút vödréből a sajtárba csorduló víz vastag sugarán.
Gyurika édesdeden aludt még. Balkeze két ujját a szájába kapta, jobbjával
erősen szorongatta a balját. Úgy aludt az idegen ágyban, mintha ketten lettek
volna: ő és ő; az egyik ő fogta a másik ő kezét, hogy egyik se féljen és mind a
ketten biztonságban érezzék magukat. Feje kissé oldaltbillent, lába
belegabalyodott a takaróba s pillája, a korareggeli éles fényben, hosszú árnyékot
vetett álomtól nekigömbölyödött arcocskájára. Gabi elnézte egy darabig, majd
kidörzsölte a szeméből az álmot s talpraugrott. Zsebő néni rászólt ugyan, hogy
feküdjék csak nyugodtan, még nagyon korán van, de türelmetlen volt, mindent
látni szeretett volna, lehetőleg rögtön, egyetlen pillanatnyi késlekedés nélkül.
Nem feküdt vissza, pedig a korareggel hűs levegője megborzongatta egy kissé s
dideregve gondolt a kút jéghideg vizére, amely mosakodásra várta. Zsebő néni
megjegyezte, hogy ma nagyon meleg lesz. Gabi mégis odabújt a tűzhelyhez,
amelyben kellemes, orrcsavargató füsttel lobbant lángra a még kissé nyers gally
s pattogva kezdte bizonygatni, hogy »türelem, türelem, rögtön felforr a tej«.
A szobából mocorgás hallatszott, a konyhaajtóban megjelent Gyurika,
takaróba csavarva, mint valami törpe kísértet, öklömnyi könnyek peregtek a
szeméből s lepottyanva a konyha földjére, kicsi szürke üveggolyókként
gurultak.
— Ha . .. haza ... akarok menni — zokogta Gyurika.
Zsebő néni ajkán már készültek a vigasztaló szavak. De Gabi megelőzte.
— Haza ? Egészen ? — kérdezte tárgyilagos hangon.
Gyurika ráütött a fejével s zokogott.
—Akkor gyerünk. Máris indulhatunk — mondta Gabi és a kezét nyúj
totta.
 Gyurika meghökkent. Nem egészen így gondolta. Becézgetésre,
símogatásra, vigasztalgatásra számított. De ha a Gabi ilyen csúf, szívtelen
gyerek, akkor azért is marad, csakazértse se megy haza.
—Még nem is reggeliztünk — mondta és elhárította Gabi kinyújtott
kezét.
Kinézett az udvarra. Ledobta magáról kísértet-leplét, a takarót s egy-szál
hálóingben űzőbe vette a kotlóst, aki éppen reggeli sétára indult sárga-pelyhes
kicsinyeivel. A legkisebb és legsárgább és leggömbölyűbb csibécskét akarta
elfogni, de az rémülten menekült a kotlós védőszárnyai alá. A kotlós harcias
kotyogással szembefordult a csiberablóval, mire ő megtorpant s ijedtében
Pamutot hívta segítségül.
Reggeli előtt Gabi segített vizet húzni a kerekeskútból. Egyszer ugyan
kicsúszott a kezéből a kerék és sebesen pörgött, mindaddig, amíg a vödör nagy
csattanással vissza nem zuhant a vízbe. Másodszorra azonban sikerült baj nélkül
felhúznia s Mariska nagy elismeréssel fogadta vízhúzó művészetét.
Megmosakodtak, felöltöztek, mohón szürcsölték a jó meleg tejet s Gabi
azonnal indulni akart Nagy Gergelyékhez, mert ott kellett találkozniuk a
többiekkel. De Mariskának még sok tennivalója volt. Vizet kellett adnia az
aprójószágnak, ki kellett takarítania a szobát, nyírseprővel fel kellett sepernie az
udvart, moslékot kellett vinnie a malacnak s ki tudja, még mi minden munka
akadt, egészen az ebédfőzéshez való vízhúzásig.
Csak akkor indulhattak, amikor Mariska mindezzel végzett.
Nagy Gergely bácsi kaszát kalapált az udvaron. A kasza fényes kék lapja
ijesztően csillogott a napfényben s hosszú, íves éle fenyegetően villant. Gergely
bácsi elmagyarázta Gabinak és Gyurikának, hogy nem kell félni a kaszától, mert
a kasza adja a kenyeret, a kasza vágja le a búzát a száráról, hogy a szemet ki
lehessen csépelni, meg lehessen őrölni, s a lisztből kenyeret lehessen sütni.
A házból csengő kacagás röpült ki, mint kalitkából szabadult madár. Duci
ült odabent a legédesebb álmukból ébredező ikrek ágya szélén s vidáman
mesélte Zsuzsit, a kiskecskét ...
Az ikrek még az álmot dörzsölték ki a szemükből, amikor megérkezett
Ipszi, mégpedig Andó Sanyi védőszárnyai alatt. De a csontos, inas Andó Sanyi
fogyatékosan védelmezte, mert rálépett az udvaron heverő gereblye fogsorára,
mire a gereblyenyél a magasba ugrott s fejbecsapta a gyanútlan pesti gyereket.
Ipszi riadtan kapott a homlokához s nem értette, honnan érte a váratlan támadás.
De azután ő is együtt nevetett a nevetőkkel. Majd bejelentette, hogy útbaejtették
Szittárékat és a három Sefcsik is hamarosan itt lesz, legalább is azt üzenték.
Andó Sanyi lekuporodott Nagy Gergő bácsi mellé és leste a kaszakalapálás
játéknak tűnő, de nehéz és fontos munkáját.
—Majd a gyerekek! — harsant a kiáltás az utcáról, egyszerre három
torokból. Megérkezett az összes Sefcsik.
—Pajtikám! — újságolta diadalmas nevetéssel a nagysefcsik — jó kis
ütközetet vívtunk.
 —Verekedtetek? — kérdezte Ipszi.
— Hát úgy is lehet mondani, pajtikám. De mégis inkább ütközet volt.
Amikor jöttünk azon a széles utcán ...
—A Pincesoron ?
—Lehet, hogy az a neve. Te tudod. Szóval jöttünk és egyszer csak
lövedékek kezdtek zuhogni. Rögtön fedezéket kerestünk, ismerjük mi már az
ilyeneket. Hát képzeljétek, két figura bujkált egy fa mögött és dobált és azt
kiabálta : Takarodjatok ! Semmi dolgotok itt! Piszkosok ! Meg ilyeneket ...
—Remélem, ti nem szájaltatok velük ? — kérdezte Gabi.
—Mi ? Ugyan ? Hogy képzeled ? Hát olyannak ismersz minket ? —
háborodott fel a nagysefcsik.
— Olyannak ! — bólintott Gabi.
—Hát nagyon tévedsz. Én csak azt mondtam: ide hallgassatok, ti szemtelen,
nyavalyás, mocsokszájú banditák ! Vagy eltakarodtok, vagy pocsékká verünk
titeket és az abádi doktor se tudja összedrótozni a képeteket. De nem használt
nekik a szép szó. Kénytelenek voltunk jól elrakni őket. Az egyik, egy olyan
pocsék kis alak, piros üstökkel. ..
—Gyökeres Paja — szólt közbe Andó Sanyi.
— Lehet, hogy az a neve. Te tudod. Mindenesetre az a bolond a fejével
beleütközött az öklömbe. Ebbe, látod. Jó kis ököl, mi ? És passz, vége volt a
csatának.
Az udvart visítás verte fel. Ica sikoltozva mosdott a jéghideg vízben,
amelyet Zsófi néni merített a gémeskútból. A középsősefcsik még életében nem
látott gémeskutat, s ki akarta tapasztalni. Buzgón segített Zsófi néninek a
vízhúzásban. A vödröt lenyomta a vízbe s az ágasfa másik végén magasba
emelkedett a kölönc. A vödör sehogysem akart elmerülni, a középsősefcsik
igyekezett, igyekezett s akkor kapott észbe, amikor már a levegőben repült — a
leereszkedő kölönc ugyanis a magasba rántotta az ostorfát s az ostorfával a
középsősefcsiket. Ott lebegett ég és föld, helyesebben ég és víz között,
kétségbeesetten kapaszkodott a síkos rúdba. Andó Sanyi elkapta, leemelte. A
középsősefcsik, amint szilárd talajt érzett a lába alatt, hetykén kijelentette, hogy
csak tornázni akart egy kicsit. De ezt senki nem hitte el neki.
Az ikrek reggelihez ültek és megjött Dénes a feketeborssal. Későn érkeztek,
mert Fülepék messze laktak, egészen a falu szélén. Kárpótlásul egy fiút hoztak
magukkal, a nyurga, borzas üstökű Kóczán Ferkét. Kissé málénak találták
Ferkét, mert csak állt, rágcsált valamit. Úgy vélték, elfogódottsága javarészt
annak tudható be, hogy életében még nem látott együtt ennyi pesti gyereket, hát
ámuldozik.
Gabi, úgyis mint csapatelnök, türelmetlenül sürgette az ikreket s szidta
Szipót és Milkát, akik bizonyára elaludtak — a hasukra süt a nap — és nem
törődnek vele, hogy miattuk az egész csapat áll és vár.
— Pedighát indulhatnánk már a titkos helyiséghez — mondta Mariska.
Micsoda ? Titkos helyiség Abádon ? Az egész csapat csupa füllé, csupa
 szemmé változott, még a málé Ferke is elhagyta kis időre a rágcsálást, úgy
rácsodálkozott Mariskára. De Mariska titokzatos hallgatásba burkolózott.
Azt hajtogatta, hogy nem mondhat többet, arravaló az elnök, hogy elmondja,
amit el kell mondani. Az elnök egyre türelmetlenebbül topogott fel s alá,
végül kifakadt:
— Nem várhatunk estig. Valaki fusson a hiányzókért.
—Majd én ! — rikkantott Fülep Misi, a feketebors. Már el is gurult,
csak az utcán felvert por felhője jelezte száguldó útját.
Alig porzott el Misi, váratlanul jövevény topogott be az udvarra.
Megérkezett Mártika s menten Gyurika nyakába borult.
—Te meg hogy kerülsz ide ? — támadt rá Sáfár Ancsa.
Mártika porcelánkék szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. Hogy is lehet
tőle ilyesmit kérdeni? Csepp mutatóujjával Gyurikára bökött s rosszallóan
felelte:
—Tudhatnád ! Ő hitt !
Gabi irigykedve nézte Mártikát. Meztelen lábbal tapodta az udvar
átmelegedő földjét. Elképzelte, milyen finom is lehet csupasz talppal járkálni a
selymes füvön, a bársonyos porban. S az abádiak mind mezítláb voltak, csak ők,
a pesti gyerekek kényszerültek cipőben, szandálban járni. No, nem sokáig
irigykedett. Kapta magát, lerúgta a cipőjét s kezdte kitapasztalni a mezítláb-
járás örömeit. Több se kellett Gyurikának.
— Én is akarom, én is akarom ! — nyűgösködött s máris a földre telepedett,
hogy levesse a szandálját.
Nem telt bele két perc, s Nagy Gergelyek udvarán nyüzsögtek a mezítlábas
gyerekek. Úgy lépkedtek az udvar porában, mintha tojáson vagy kardélen
járnának. Minduntalan felszisszentek, de azért vitézül állták a sarat, helyesebben
a port, bár igen savanyú arcot vágtak a gyönyörűséghez. Andó Sanyi csendes
mosollyal meg is kérdezte tőlük, hogy ízlik a cipőtlen világ.
—Köszönöm . . . sssz . . . nagyon jól. . . jujuj — felelte Gabi és féllábon
ugrált egy kicsit, mert meztelen talpával éles kavicsra hágott.
—Én azért szívesebben járnék cipőben — mondta Sanyi.
—Hát mért nem jársz ? — kérdezte Dénes.
—Mert kímélni kell a lábbelit, drága jószág az. Majd ha sár meg hó lesz,
akkor köll.
—Vedd fel az enyémet — ajánlotta Dénes.
Gyurika sasszeme felfedezte az új játékot. Futva vitte a szandálját
Mártikának s kínálta:
—Vedd fel egy kicsit a cipőmet.
Most az abádiak telepedtek a földre s nem tellett bele két perc, csupa cipős
abádi gyerek parádézott Nagy Gergelyek udvarán. Úgy lépkedtek, mintha
tojáson, vagy kardélen járnának. Minduntalan felszisszentek, de azért ők is
vitézül állták a sarat, helyesebben a cipőt, bár igen keserves arccal tűrték az
élvezetet. Gabi meg is kérdezte tőlük, hogy ízlik a cipős világ ?
 —Köszönöm ... sssz... jól — felelte Sanyi — csak egy kicsit szoros.
—Hahó! Hahó ! Veszedelem ! — harsant a vészkiáltás az utcáról.
Az udvarra beviharzott a feketebors. Alig ismertek rá. Szeme alatt kék
foltok éktelenkedtek, haja borzas volt, az ingeujja elhasadt s a hátán sárnyomok
feketéllettek. A cipős abádiak, a mezítlábas pestiek körülfogták s izgatottan
tudakolták, mi történt.
— Rámlestek — lihegte Misi. — Az Eskovács Viktor meg a Berdó Pista
lesben álltak. Azok nem eresztették át Molnár Bözsééket se. Amikor
észrevettek, rám estek, kővel hajigáltak s azt kiabálták: koszos, rongyos népség,
pusztuljatok! hordjátok el magatokat ! takarodjatok vissza Pestre !
—Ugye megírtam, hogy majd meglátod — mondta Mariska Gabinak.
— Törjük össze a csontjukat, apróra! — javallottá Andó Sanyi és már
gyűrögette is felfelé az inge ujját.
—Itt is kiáshatjuk a harci bárdot — vélte a nagysefcsik.
—Futás ! — ordította Dénes és már jóelőre élvezte a verekedés örömét.
—Megálljatok ! Várjatok !
Megtorpantak s az elnökre meredtek. Mi van itt még várni való ? Amikor
már a Sefcsíkeket is megtámadták, amikor Fülep Misit elagyabugyálták, amikor
Szipóék útját állják és gúnyolják őket ?
—Tán félsz egy kis parázs verekedéstől ? — kérdezte gúnyosan Andó
Sanyi.
—Félek — vallotta be Gabi.
A csapat elképedt. Az elnök fél. Ilyesmi még nem fordult elő.
—Tudjátok mért félek ? Mert minket alig akartak elereszteni hazulról.
Gondoljatok csak Ducira, meg Gyurikára. Ha most nekikrontunk, híre megy
majd, hogy veszélyben az életünk. És felpakolnak, hazavisznek. Ezt akarjátok ?
Nem, ezt nem akarták. És elfogadták Gabi javaslatát, hogy sorakozzanak fel,
vonuljanak teljes hadirendben Szipóék felmentésére. Ha a két útonálló meglátja
őket és észreveszi, hogy a csapat túlerőben van, majd szépen meglép, így is
történt. Amikor a Cinege utcába bekanyarodott a csapat, ezúttal elől a
nagyokkal, a sor végén a kicsinyekkel, S. Kovács Viktor és Berdó Pista eszük
nélkül elszeleltek. Szipó, Milka és Bözse, a feketerigó boldogan csatlakoztak a
csapathoz s Mariska átvette a vezetést. Büszkén lépdelt a csapat előtt s most
immár elárulta, hogy a titkos helyiség itt van nem messze, a Fűzfás dűlőn túl,
hamarosan odaérnek és majd meglátják, hogy az isten is titkos helyiségnek
teremtette.
A csapat kíváncsiságát érthető módon izgatta az új titkos helyiség, de azért
kíváncsian bámultak be minden udvarra. Megnézték a tavalyi boglyákat, a
kutakat, a színben álldogáló szekereket. Csakhamar kijutottak a faluból s üde
zöld füvön lépdeltek dombnak fel. Micának a talpába tüske fúródott, fel se
vette, kihúzta s mentek tovább.
Rábukkantak a Kanyargós patakra, amelyet Gabi és a nagysefcsik már jól
ismert. A pesti gyerekek amúgy is mezítláb voltak, egykettőre belegázoltak a
vízbe. Az abádiak levetették a pesti cipőket s követték a példát. Kiáltozva,
sikongatva tocsogtak a patakban. Az elnök közölte, hogy ez voltaképpen
hadicsel. Az ellenség elveszíti a nyomaikat a vízben s még akkor se tudja
megtalálni, ha esetleg vérebekkel üldöznék őket.
A távolban feltűnt a kastély. Mariska — aki önkéntes idegenvezetőnek
csapott fel — azt mesélte a kastélyról, hogy pontosan háromszázhatvanhat
szoba van benne, legalábbis így beszélik. A gróf, ha éppen úgy tartja, a kedve,
az év minden napján más szobában alhat. Igaz, hogy az évnek csak
háromszázhatvanöt napja van, de a gróf előrelátó ember volt, gondolt a
szökőévekre is.

Milka nagyon csodálkozott, hogy a gróf nem tévedt el abban a rengeteg

nagy kastélyban. Mariska úgy vélte, nem is tévedhetett el, mert a kastély
mindig tele volt inassal, szobalánnyal, mindenféle cselédséggel; azok biztosan
útbaigazították, ha véletlenül eltévedt.
De most teljesen kihaltnak tetszett a kastély. Üveg nélküli ablaksoraival
bárgyún és haragosan bámult a menetelő csapatra, benne és körülötte semmi
sem mozdult, csak a középső széles erkélyen, a díszes kocsifelhajtó felett
libbent meg egy száradó fehérnemű.
Ritkás erdőbe hatoltak s a kastély eltűnt a szemük elől. A fák derekán
aranyos napfény csorgott végig, mint a pergetett méz. Bogarak zümmögtek a
meleg levegőben s a fák lombjai között madarak felelgettek egymásnak.
Gyurika riadt kiáltással ugrott a levegőbe, mert a lába alatt elsiklott valami. Azt
állította, hogy kígyó volt, veszedelmes mérgeskígyó. Pedig csak egy zöldhátú
gyíkocska volt, amely legyekre, szúnyogokra lesett az erdő zümmögő, zsongó
csendjében és sokkal jobban megrémült Gyurikától, mint Gyurika őtőle.
Az erdő, mint egy színházi függöny, kétfelé vált s kicsiny tisztást tárt a
csapat elé. A tisztás szélén valamiféle építmény állt, távolról sem olyan pompás,
mint az urasági kastély s nem is olyan terjedelmes. Tán csőszkunyhó volt
valamikor, vagy remete lakhelye, ki tudná ? Annyi bizonyos, hogy jómaga is
lemondott már arról, hogy valaha is emberek költözködnek beléje, s bánatában
roskadozásnak, omladozásnak indult.
De bánta is a csapat, mi volt, mi nem, a kunyhócska. Ennél pompásabb,
rejtelmesebb, kalandosabb titkos helyiséget kívánni sem lehetett. Odabent dohos
szag terjengett s hátborzongató félhomály honolt. Mindent vastagon borított a
por s a bársonyos-szürke takaróra szeszélyes mintákat hímzett az egerek apró
lábnyoma. Mariska roppant büszke volt felfedezésére s azonnal elővett egy lap
papírt, hogy ki lehessen írni a titkos helyiséget.
— Ezennel elfoglaljuk magunknak — hirdette ki Gabi ünnepélyesen.
Megírta a névtáblát s kiszögezte az ajtó belső oldalára:
TITKOS NYÁRI HELYISÉG
Idegeneknek Tilos a Bemenet
—Ez pedig szigorú titoktartás, erről senkinek se szabad tudni —
figyelmeztette a csapatot. — Úgy lesz, hogy ezentúl mindig itt fogunk találkozni
reggel is meg ebéd után is.
Sáfár Ancsa körülnézett s ajánlkozott, hogy délután kitakarítja a titkos
helyiséget. A lányok, Duci vezetésével, csatlakoztak Ancsához s fogadkoztak
hogy csodát művelnek majd, még a kis ablakocskát is ragyogóra tisztítják, hadd
süssön be a nap.
Andó Sanyi vállalkozott, hogy asztalt, lócát ácsol össze, nem kér hozzá
semmi mást, csak deszkát, szeget, no meg szerszámot és vagy két tagot
segítségül.
A délelőtt heverészéssel, sütkérezéssel telt el. A délután meg azzal, hogy
valahányan voltak, felkutattak minden kamrát, istállósarkot, fészert s deszka,
szeg, kalapács, fűrész után keresgéltek. Egy vödör is került valahonnan s
Gyurika kincsei között lakatra is bukkantak. A lakatnak nem volt ugyan kulcsa s
ha történetesen lett volna, akkor sem veszik semmi hasznát, mivel úgy megrágta
a rozsda, hogy még kalapáccsal sem lehetett megmozdítani a fülét. De azért
valódi lakat volt és pompásan illett a Titkos Nyári Helyiség nyikorgó ajtajára.
S ezzel véget is ért az első abádi nap.
Éjszaka suhogó zápor paskolt végig Abádon. A hajnal szürke fátylat borított
az égre s a lengő szövedéket arany nyilakkal ütötte át a diadalmaskodó nap.
Gabi kiállt az ablakba, amelynek kitárt üvegtábláin szikrázó gyémántkövekké
változtak a lassan lepergő esőcseppek. Az udvaron apró folyókákat vájt
magának az esővíz s szalmaszálat, virágszirmot, porszemet ragadva magával,
kanyargós úton törtetett az útmenti árok felé. A szürke pára fellebbent, az égen
csodálatos félkörben feltündökölt a szivárvány s Gabi úgy látta, hogy az egyik
vége Nagy Gergelyék portájára, másik vége a Titkos Nyári Helyiségre
támaszkodik. A szivárvány volt a jeladás. Otthonos, megszokott mozdulattal
kiugrott az ablakon s mezítláb csattogott az udvar máris szikkadni kezdő sarában
az utca felé, miközben cipője — az összecsomózott cipőzsinórra akasztva — a
vállán himbálózott.
A kapuban Gyurika érte utól. Ő is mezítláb volt s hálóingét csak amúgy
futtában gyűrte a nadrágjába.
—Vigyél magaddal — követelte.
—Azonnal menj vissza ! — ripakodott rá Gabi — kisfiúknak ilyenkor még
ágyban a helyük.
—Te is kisfiú vagy — nyelvelt Gyurika — és ha nem viszel magaddal,
akkor felkeltem Mariskát is meg Zsebő nénit is, meg mindenkit is.
Gabi habozott, hogy mit tegyen. Többféle megoldás között választhatott.
Vagy visszafordul és akkor Gyurika is kénytelen maradni, vagy felkelti Zsebő
nénit és Mariskát és erőszakkal itthonmarasztja Gyurikát, vagy — s mi tagadás,
ez a megoldás tűnt előtte a legvonzóbbnak — néhány pofonnal jobb belátásra
bírja a csapat dobosát. Azonban mindhárom megoldás kockázatokkal járt. Ezért
a negyedik megoldást választott. Legyintett, gyorsan kilépett a kapun s
visszaszólt:
—Gyere. — Megvárta, amíg Gyurika a nyomába eredt, s akkor szigorúan
ráförmedt:
—De egy szót se halljak, annyit mondok !
Gyurikának sejtelme sem volt róla, hogy hova mennek s majd kifúrta az
oldalát a kíváncsiság. De nem szólt, S hogy még akaratlanul se véthessen az
elnök parancsa ellen, hát a jobbtenyerét szorosan a szájára tapasztotta. Szótlanul
csattogtak a sárban, az ébredező falun keresztül, amelyet megmosdatott az eső s
most a nap szárogatta aranyszín törlőkendőjével. Némán érkeztek meg
Sefcsikékhez, vagyis Szittárékhoz. Gabi megadta a hármas füttyjelet, mire
kinyílt az ablak s kimászott a három Sefcsik. Begörbített mutatóujjal, de
hangtalanul üdvözölték az elnököt s a dobost és eltűntek a fáskamrában,
ahonnan kisvártatva előkerültek az előző nap felkutatott kincsek egy részével. A
nagysefcsik ócska fűrészbakot cipelt, a középsősefcsik egy szál korhadozó
deszkát, a kissefcsiknek csak egy fűrész jutott, amelynek megvolt mindene : a
fakerete, a fogantyúja, a feszítő zsinege, csupán a fűrészlapja hiányzott.
Így felszerelve továbbindultak.
Az ablakon kihajolt Szittár néni s utánuk kiáltott:
—Fiúk ! Ebédre hazagyertek !
Gabi szemrehányóan tekintett a nagysefcsikre és úgy rápisszegett, mintha ő
kiáltotta volna.
Továbbmentek és Gyurika még mindig nem sejtette, hogy miben törik a
fejüket? Kérdezni meg nem mert.
Az öt főre növekedett menet elballagott Sáfárékhoz, megszaporodott Ducival és
Ancsával s elindult a titkos helyiség felé. Fele úton összetalálkoztak Ipszivel és
Andó Sanyival. Mindketten útközben fejezték be reggelijüket, amelynek utolsó
fogása zsíroskenyér volt. Ipszi és Sanyi csatlakoztak Gabihoz, Duci és Ancsa és
a Sefcsikek továbbmentek a Titkos Nyári Helyiség felé. Gabiék viszont
elkanyarodtak s előbb Szipót, Milkát, majd Bözsét és az ikreket csalogatták ki
az ágyból. Most már sejtette Gyurika is. hogy mire jó ez a korareggeli séta.
Semmi másra, mint arra, hogy a csapatot biztosítsa a tegnapihoz hasonló
támadások ellen. Az egészet Gabi találta ki és igen büszke volt a találmányára.
A lányok a három Sefcsik védelme alatt ugyancsak útnak eredtek a titkos
helyiség felé. Gabi Gyurikát is velük akarta küldeni, de ő tiltakozott.
— Csak menjenek a lányok — mondta — én nem vagyok lány.
— A három Sefcsik se lány, te buta — mondta Gabi. Gyurika rásandított s
diadalmasan kivágta a választ:
— Igen ám, de én Sefcsik se vagyok.
Jutalmul Gabival maradhatott. Hazamentek Mariskáért és Pamutért, aki
újabban Mariska mellé szegődött s barátsága és szeretete minden jelével
kitüntette, még csontot is vitt neki. Mariska nagy karaj lekvároskenyereket
hozott a fiúknak, akik a csapat miatt elszalasztották a reggelit. A
lekvároskenyeret majszolva indultak a falu vége felé, Fülepékhez.
Gabi tervei szerint a kövesúton kellett volna találkozniuk Dénessel és
Misivel. De valahol hiba csúszhatott a számításba, mert Dénes és Misi nem volt
sehol. Tovább baktattak a köves úton. Pamut hol előttük járt, hol elmaradozott,
hol szürke vetési varjúkat vert fel éktelen csaholással, hol egy alacsonyan
szállongó káposztalepkét vett üldözőbe, egy cseppet sem törődve azzal, hogy
neki nincs szárnya, mint amannak. Már közeledtek a kövesút kanyarodójához,
amikor Pamut otthagyta a káposztalepkéket, ott a varjakat s harsány ugatással
eliramodott.
Gabi, aki pontosan ismerte már Pamut minden hangjának az értelmét,
rögtön tudta, hogy az ugatás haragot fejez ki s veszedelmet jelez. Azonnal
Pamut után eredt s őt futva követte Mariska és Gyurika.
Az úthajlat mögött Dénes és Misi dulakodott két ismeretlen fiúval. Az
ismeretlenek meghallották Pamut vad ugatását s megpillantották a futva érkező
segélycsapatot. Kitépték magukat ellenfeleik karjából és berohantak az utat
szegélyező bozótosba, ahol hamarosan eltűntek.
Gyurika nyakában megperdült a dob s a kissé megtépázott, de boldog
győztesek lihegve csatlakoztak a felmentő csapathoz. Egymás szájából
kapkodták a szót, úgy mesélték, hogy rájuk lestek, Kóczán Ferke rémülten
elmenekült, ők pedig felvették a harcot. Már jóideje dulakodtak, amikor Gabiék
megérkeztek. Az elnök hallgatta, hallgatta a beszámolót s gondterhelten
mondta:
—Nagyon gyanús nekem ez a támadás. Olyan, mintha tudták volna,
hogy veletek találkozunk utoljára.
—Ezt meg miből gondolod? — tudakolta izgatottan Misi.
—Hát abból, hogy csakis titeket támadtak meg.
—Tisztára véletlen — vélte Dénes.
— Véletlen, nem véletlen, mától kezdve mégjobban vigyázunk majd —
szögezte le Gabi.
Ekkor az egyik fa mögül váratlanul felbukkant Kóczán Ferke. Nagy történetbe
kezdett, hogy ő segítségért futott, nem pedig gyávaságból menekült el. Ott is
járt Zsebőéknél, de nem lelt otthon senkit. Közben rágcsált, majszolt valamit.
Dénes, Szipó mintájára el is nevezte Majszinak. De csak úgy magában.
Mire megérkeztek a tisztásra, a Titkos Nyári helyiségben javában folyt a
munka.
A lányok takarítottak. Ezer szerencse, hogy tegnap leltek egy rossz vedret.
Most abban hordták a patakról a vizet s valósággal elárasztották a Titkos Nyári
Helyiséget. Duci bekötött fejjel szedegette a falról a pókhálót, Ancsa az ablakot
mosta, Mariska és Bözse az ikreket tanították földet mázolni, hogy szép sima
legyen. Gabi elégedetten szemlélte a buzgó munkát, csak az ablakot kicsinylette.
Nem lehetett rajta ki-be mászni.
A házikó mellett Andó Sanyi működött a Sefcsikek társaságában. Asztalt,
lócát eszkábált össze a korhadt deszkákból. Tulajdonképpen nem sok eszkábálni
való volt, hiszen úgy tervezte, hogy az asztal lapját s a lóca ülőkéjét földbe vert
karók tartják majd. De azért nagy hajcihővel dolgozott, röpködött a forgács,
csattogott a kalapács és ordított Gyurika, mert nem engedték - szögezni, pedig
nagyon szeretett volna.
Andó Sanyi nem állhatta az ordítást. Befogta a fülét, de mit használt az
Gyurika hangja ellen. Semmit. Kapta magát, odaadta a kalapácsot:
—Tessék, szegezz.
—Majd meglátod, milyen jól tudok. — mondta Gyurika. Felemelte a
kalapácsot és teljes erőből ráütött a saját kezére.
Úgy meglepődött, hogy a hang bennerekedt. Csak hápogott egy ideig,
mint Münchhausen kürtje, amelybe belefagyott a trombitaszó, majd elemi
erővel kitört mégis a kiáltás. Nem is kiáltás volt az, hanem ordítás, üvöltés.
A fák közül kilépett Mártika, ragyogó arccal odafutott Gyurikához és
hálásan megölelgette:
—Jaj de jó, hogy kiáltottál — csipogta — eltévedtem az erdőben, nem
találtalak, de meghallottam a hangodat és visszatévedtem és megtaláltalak.
Gyurikát teljesen megvigasztalta Mártika érkezése. Elfeledkezett a
kalapácsról, el a szegről s azonnal elindultak kettesben, kutyatejet keresni,
mert abból gyönyörű láncot lehet fűzni.
Délben szabályszerűen felsorakoztak. Igaz, nem viselték az egyenruhát,
kímélni kellett a fehér inget s a sötétkék nadrágot, szoknyát, viszont Duci
kezében magasan lengett a kis piros zászló és Gyurika nyakában harsányan
pergett a játékdob. S amint végighaladtak a falun s szólt a dob: tram, tram,
trattatam, tram, tram, trattatam — sokan kifutottak az utcára, mert azt hitték, a
kisbíró dobol, hogy közhírré tegyen valami fontos tudnivalót. Ebből két nagy
előny származott. Az egyik, hogy az egész falu megismerte a sejtcsapatot. A
másik, hogy az ellenség esze nélkül menekült. Legalábbis erre következtettek
abból, hogy nem mutatkozott.
 Kóczán Ferke, azaz Majszi, kijelentette:
—Pajtikám, meglátjátok, nem merik többé beleütni az orrukat a
dolgunkba. Gyáva kuvaszok azok, pajtikám. (Ugyanis a pajtikám megszólítás
úgy elharapódzott Abádon, mint valami heveny ragály. Először az abádiak:
Sanyi, Misi, Ferke kaptak rá, majd harmadnap nem lehetett egyebet hallani,
csak: pajtikám így, pajtikám úgy. Lehet, hogy még az ellenség is
pajtikámozott, de erről nem volt alkalmuk meg győződni, mivel az ellenség
láthatatlanná vált, eltűnt, megsemmisült.)
Gabi hitte is nem is, Ferke szavait. Mindenesetre változatlanul betartották a
másodnap életbeléptetett rendszabályokat s akár ennek köszönhették, akár az
ellenség megsemmisülésének — napjaik háborítatlanul teltek. Igaz, alighanem a
láthatatlanná vált ellenség - vagyis minden bizonnyal az, senki más — egy
éjszaka éretlen görögdinnyét hajított Zsebőék udvarára, máskor meglazította a
patak kis hídjának egyik deszkáját s az majdhogy leszakadt a csapat alatt. S
attól se riadt vissza, hogy beverje a kisház ablakát. De hiszen mindez lehetett
véletlenség is, Ferke legalább is ezt állította.
A békés napokon Gabi változatlanul korán kelt. Ott settenkedett a reggeli
fejésnél. Nézte, ahogy Zsebő néni leül a kis fejőszékre, Riska mellé és simogató
kézmozdulatai nyomán a tisztára súrolt sajtárba csobog a sárgásfehér, meleg tej.
Elkísérte Zsebő nénit a kukoricásba, amely oly magasra nőtt, hogy egészen
elveszett benne, mint egy őserdőben. Megtanult fára mászni, szöcskét idomítani
s egyszer kiengedhette a Riskát és a Zsemlyét, amikor hajnalban megszólalt a
csordás kürtszava.
A többiek sem töltötték tétlenül az időt. Első és legfontosabb tennivalójuk
volt lebarnulni, kigömbölyödni. Nagy Gergely bácsi jóslata igaznak bizonyult:
már meg sem lehetett őket különböztetni az abádi gyerekektől. Mintha teljesen
megfeledkeztek volna arról, hogy város is van a világon, aszfaltozott utcákkal,
magas házakkal s csörömpölő villamosokkal. Duci megtanult fejni. Ica és Mica
reggelente ellátták Nagyéknál a csibéket, kacsákat, amelyeket már ők is
lábasjószágnak neveztek. Dénes a trágyavilla forgatásával próbálkozott meg.
Gabi pedig egyszer már kapált is. Igaz, nem sokat, mert hamarosan megfájdult a
dereka. Leült a földre, csontjait ropogtatta, nyújtózkodott s csodálta, tisztelte
Zsebö nénit, aki szüntelen hajladozott a kukoricásban s minden hajladozásnál
megvillant kezében a kapa.
Gyurika is talált elfoglaltságot magának. Sőt másoknak is! Állandóan
levelezett. De mivel még nem ismerte a betűket, tollbamondta a leveleit.
Mártikával valósággal lesbe álltak s ha valakit sikerült elcipelniük, lecsaptak rá:
»Irj nekünk levelet !« követelte Gyurika. S ha az áldozat kötélnek állt, máris
diktálni kezdett, még pedig oly lelkiismeretesen, hogy az írásjeleket is
belediktálta a szövegbe. Ennek következtében Gyurika levelei így festettek:
«Ird hogy mindig itt vagyunk mink Abádon vessző -pont és mindig reggel
kelünk fel vessző és vessző a mártika is itt van Abádon és nekem már szabadott
vessző pont egyedül is kimenni és pont és vessző és ebédre mindig nagyon jó ebéd
van és kétszer tegnapelőtt én is verekedtem de nem rosszaságból és mindig meleg
van pont mert itt Abádon mindig süt a nap és csak akkor nem süt amikor esik
pont és megvan a titkos nyári helyiség pont és eztet én írtam gyurika meg
mártika és vessző. . .«
Ipszi leginkább kószálni szeretett. Becsatangolta a falut, bejárta a kis erdőt,
egészen a túlsó végéig, ahol ismét szántóföldek kezdődtek, s egy tisztásabb
helyen esőverte megfeketedett boglyák szomorkodtak. A nap égető sugarakat
szórt; a boglyák körül hatalmas dongók dalolták a maguk nótáját s a
gyomvirágok felett darazsak s tündérszárnyú szitakötők rebbentek.
Egy nap — éppen a kapálás napján — Gabi megkésve érkezett a tisztásra. Az
egész csapat odabent kuporgott a jó hűs, félhomályos Titkos Nyári Helyiségben,
amelynek deszkafalai mögül nevetés, kiáltozás csapott ki. Gondolta, jól
megtréfálja a társaságot, hadd rémüljenek meg. Elbújt az ablak alatt s szirénázni
kezdett. Amikor odabent csend támadt, tisztán hallatszott a nagysefcsik hangja:
— Hűha, légitámadás !
Gabi azonnal beszüntette a szirénázást s bombázni kezdett. Ököllel döngette
a kunyhó falát s ratatata, ratatata, a gépfegyver kelepelését utánozta. Amikor
porig bombázta és gépfegyverezte a Titkos Nyári Helyiséget, el akart repülni.
De akkor kivágódott az ajtó.
—Ellentámadás ! — kiáltotta a nagysefcsik és mindannyian Gabira
rontottak. Leteperték, foglyul ejtették és bezárták a házba.
Ipszi váltig mondogatta, hogy elég volt a háborúból, játszanak valami mást
mégis megszületett a háború játék.
Délben már úgy mentek haza, hogy a kicsik indultak el előbb, majd a
nagyok utánuk robogtak, leugráltak a tankokról, körülfogták a menekülő
fasisztákat, foglyulejtették és diadalmenetben kísérték keresztül a falun.
Másodnap is ugyanígy zajlott le a játék. Harmadnap a kicsik meg a lányok unni
kezdték, hogy állandóan ők legyenek a fasiszták, akiket elfognak és
lefegyvereznek. Különösen Duci tiltakozott, mert a fogságbaesésnél elvették
tőle a zászlót és Fülep Misi vitte, mint hadizsákmányt. Egyszóval azt követelték,
hogy most ők legyenek a győztesek és a nagyok kerüljenek fogságba. A
nagysefcsik tiltakozott. Így nincs semmi értelme a dolognak, mert csak az az
igazi háború, ha az erősebb győz. Ha a gyengébb győz, akkor az nem háború.
Kóczán Ferke élénken helyeselt a nagysefcsiknek. Hosszas vita után végre
minden maradt a régiben, azzal a különbséggel, hogy Duci megtarthatja a
zászlót, Gyurika a dobot és ezentúl ők viszik a hadizsákmányt.
A kicsik csapata elindult. A nagyok türelmesen várakoztak, amíg elérik az
erdő szélét, ők is indulni akartak, de Gabinak új ötlete támadt. Dénest kinevezte
vadászrepülőgépnek és elindította a fasiszta haderő kikémlelésére. A
vadászrepülőgép elzúgott s hallották, amint az erdőben egy sorozatot lőtt a
gépfegyverével. Majd hirtelen elhallgatott a gépfegyverkattogás.
 —Úgy látszik, eltalálták — mondta a nagysefcsik.
Aggodalma korainak bizonyult, mert éktelen motorberregéssel felbukkant a
repülőgép s teljes sebességgel száguldott feléjük.
—Ellenség ! Ellenség! — kiáltotta kétségbeesetten a vadászrepülőgép és
nem is körözött — pedig ez lett volna a szabályszerű leszállás — csak
egyszerűen fékezett és megállt.
— Hol az ellenség, jelentést kérek! — szólt Gabi.
A vadászrepülő rémülten hadarta:
— Ott az ellenség, az erdő szélén. Legalább tízen vannak és lesben állnak.
Kikémleltem őket.
—Tessék komolyan ... — kezdte Gabi.
—Egész komolyan ! — kiáltotta Dénes — láttam őket, becsületszavamra.
Leskelődnek, biztosan a kicsiket várják. De én szóltam Ducinak, hogy várjanak
és most ott lapulnak a bokrok között.
Most értette meg Gabi, hogy Dénes igazi ellenségről beszél.
—Kik azok? Viktorék?
—Nem tudom. Azt nem lehetett kikémlelni. Csak egy vöröset láttam.
—Paja ! — mondta Andó Sanyi — akkor ők azok. Valahogy megtudták,
hogy a cseppek nélkülünk indulnak útnak. Na, megálljatok!.. .
Az elnök látta, hogy most már semmiképpen nem kerülheti el a harcot.
Gyors haditanácsot tartott, amelybe bevonta a főtitkárt és Andó Sanyit. A
többiek minden bevonás nélkül egyszerűen közbeszóltak. Egyszerű, de ravasz és
félelmetes haditervet találtak ki. Kétfelé osztották a csapatot. Az egyik csoportot
a két nagyobbik Sefcsik, Szipó és Andó Sanyi alkotta. A másik csoportba Gabi,
Fülep Misi, Majszi, vagyis Koczán Ferke és Dénes kerültek. A kissefcsiket
odaküldték a kicsikhez, üzenettel: ha feketerigó kezd fütyörészni, induljanak
bátran ! Az a feketerigó nem lesz senki más, mint Andó Sanyi.
A kissefcsik elrobogott. A két csoport jobbra, balra bevetette magát a fák
közé. Nagy ívet írtak le mindketten s kétoldalról az ellenség hátába kerültek.
Gabi már látta a bokrok, vesszei között az egyik leselkedő ellenség tarkóját !
Néhány másodpercig lapultak s máris felhangzott a megbeszélt jel: feketerigó
kezdett fütyörészni az erdőben. A következő pillanatban felzendült a csapat
indulója:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok ...
S énekelve kikanyarodott az erdőből a pockok és lányok csapata, elől Duci a
zászlóval, mögötte Gyurika a dobbal. Gabi tisztelettel és csodálattal szemlélte
Őket. Oly bátran, oly nyugodtan lépkedtek, mintha sejtelmük se lenne az
ellenség jelenlétéről. De alig tettek néhány lépést, ordítás reszkettette meg a
levegőt:
—Üsd, vágd, nem apád ! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.
A bokrok közül vagy tíz fiatal legényke rontott elő, mögöttük Viktor. Ő
ordított olyan fülhasogatóan, de azért igyekezett a háttérben maradni. A banda
egyenesen Duci és Gyurika felé rohant, nyilvánvalóan a zászlót akarták
megkaparintani. Gabi még várt, még nem adott jelt a támadásra. Úgy gondolta,
akkor ront elő, amikor a banda már megkezdte a verekedést. Ha csata közben
csapnak le rájuk teljesen váratlanul, nemcsak legyőzik, hanem fogságba is
vethetik őket. Számítását azonban keresztülhúzta Majszi, akit elragadott a csata
heve. Magából kikelve rikkantotta:
— Gyerünk, a hegyibe !
A támadók megtorpantak. A túloldalról, ahol Andó Sanyiék rejtőzködtek,
ugyancsak kiáltás harsant:
— Majd a gyerekek!
Mit volt mást tenni, rohamozni kellett. Az ellentámadás kétoldakól zúdult a
bandára. A kicsik s a lányok se voltak restek, ők is rárontottak a támadókra!
Duci mellett felbukkant Pamut és átható csaholással rávetette magát az
ellenségre. A banda három tűz közé került. Megrémültek s fejvesztett
menekülés kezdődött. Csakhogy akkor már Gyurika átfogta a rőthajú Paja

lábát s úgy csimpaszkodott bele, mint a pióca. Mártika a komorképű Bertalan

János hajába akaszkodott és szirénaként süvített. A többiek dulakodtak s
igyekeztek foglyokat ejteni.
A támadók kétségbeesetten próbáltak szabadulni ellenfeleiktől. Ingek
reccsentek, nadrágok szakadtak és S. Kovács Viktor bandája eszeveszetten
futott, amerre látott s amerre lehetett. Egyedül Ipszi viaskodott még valakivel.
Ellenfele nagyobb, testesebb volt, mint ő. De Ipszi, aki a csata kezdete előtt
gondosan eltette a szemüvegét, vidáman pislogott rövidlátó szemével s egy
váratlan mozdulattal hátracsavarta a fiú karját. Addig csavarta a kezét, míg
térdre kényszerítette, majd a földre fektette. Akkor a mellére térdelt. Az egész
csapat körülállta a legyőzött bandavezért, aki vesztére maradt hátra — így került
Ipszi karjai közé.
—Kérj kegyelmet ! — rivallt rá Ipszi.
—Kegyelem — nyögte Viktor.
—Mondd : soha többet nem leszek rossz, pajtikám.
—Mondom : soha többet nem leszek rossz, pajtikám.
— Ígérd meg, hogy elkerülöd a csapatnak még a tájékát is.
— Ígérem.
—Jól van, Pajtikám. Most elmehetsz. De ha még egyszer megtámadsz, jaj
neked, pajtikám. Indulás.
Ipszi felkelt Viktorról, aki nagynehezen feltápászkodott. Lesunyt szemmel
porolgatta nadrágját, majd hirtelen gáncsot vetett Ipszinek s futásnak eredt. De
nem jutott messzire. Az egyik fa kiálló gyökerében megbotlott s
hanyattvágódott, arccal egy pocsolyába. Ott maradt fekve, nem mert
feltekinteni, amíg a csapat felsorakozott s énekszóval elvonult. Repkedett a kis
piros zászló, pergett a dob, zengett a dal:
Majd a gyerekek,
Majd a fiúk, lányok . . .
Viktor végre feltápászkodott, megtörölte arcát és sáros öklével
megfenyegette a csapat hátát.
De ezt már nem látta senki.

XXVI. FEJEZET

A SZALMAKAZAL TITKA

«A tanácstagnak az előőrscsapattól
Tisztelt Serbánur elvtárs most megírom Neked a jelentésben, hogy
mitörtént azután amikor levertükk a bandát, amit már tudc mert jelentettem.
Demost megint jelentek, mert sok újság van, úgymint
Másnap dél után vagyis inkáb este felé későben látogatásban voltam a
Ducinál, aki pedig a Nagygergejéknél lak és igazán szeretni kel és nagyonjói
tettük hogy bujkáltattuk mert most ittnyaralhat és akkormikor éppen
látogattam, aztmondja Zsófinéném, aki a Nagygergő bácsi felesége hogy:
Néddcsak ajeddzőúr mifráztöri ide? Deakkormár kopogtattak és jött egy ember
ojan ződ vadászkalapba mint a Terebesúré és körüllógott minden féle jelvény
meg kisvirág meg kitudja miminden, biztosan a kisfiának gyűti azokat a
kalapja mellé. És bricsetje volt neki amit itt Abádon úgymondanak sunka
nadrág de úgy írnak hogy sonka és mégse lehet megenni. Aztmondja a
Gergőbácsi : mijáratba jedzőúr?
 Aszondja a kalaposember : a pestigyerekek miatt, mert ezek a pesti
gyerekek roszabak mint a haramjákok. Ugyan. Ezt a Gergőbácsi mondta.
De ugyanám kérem mert kérem ezek a pestigyerekek útonállónak és
verekszenek és kérem megtámatták a hejbeli ifjúságott és sárbatiporták kérem
és az eskovácsviktor homlokán ekkora tipli van kérem de mit is lehessenn
várni kérem ijjen városi köjköktől kérem.
Akkor a nagygergő bácsi aztmondta, te hallgass majd én megmondom a
jeddzőumak hogy kik voltak a támadók és megmondta és azt is mondta hogy
idehallgasson jeddző úr ezek a pestigyerekek azér jöttek ide Ábádra mert
pincébe éltek meg romokba és kell nekik jólevegő meg jókoszt tej miegymás
ami szegénységüntől tellik és maradjanak odahaza nem hivtuk őket ezt a
kalapos mondta de mi igenis hogy híttuk őket ezt a nagy Gergő bácsi
mondta neki.
És mi se megyünk kérem hozzájuk és ők se jöjjenek ide kérem felelte a
jeddző és a Nagy gergőbácsi meg azt mondta demennyire hogy megyünk
hozzájuk mert ezeknek a pesti gyerekeknek az apjaik ott dolgoznak a
gyárakba hogy ország legyen az ország de eztet nem értettem egész jól és ez
nem is fontos mert a kalapos értette és még azt mondta de nem a kalapos
hanem a Nagy gergő Bácsi hogy ők segítenek hogy az urak sohase ne
ülhessenek többé a nyakunkba mondd serbán úr elvtárs ezt hogy kell értsem?
írd meg?
A kalapos azt mondta nemhagyomannyiba mint jeddző gergő bácsi azt
mondta nemhagyom annyiba mint párttag, majd meglássuk mondta a
kalapos majdmeglássuk mondta Gergő bácsi majd megmutatom mondta a
kalapos aztmutassa meg hogy igát x-ez a takarittáshoz meg cséplőt meg
tüzesgépet és a kalapos azt mondta a nincsből nemlehet adni és elment. Én
pedig kimentem az udvarra és fogtam a Ducinak egy világítóbogárt amit
jános bogárnak neveznek és drótnélküli villanylámpája van neki, amivel
fénylik.
Most új lapot kezdek mertez a levéljelentés nagyon hosszú leszz mert
nagyon sok újságok vannak így pl.ul azis hogy mekgezdődött az aratás meg
markos szedés mégpedig úgyhogy most aratunk és markost szedünk, vagyis
Nagy gergő bácsi este hozott magával kalásztot a mezőről ami olyan hogy
sárgaszínű és szúrós szakála van szétdörzsölte a két tenyeriben a kalásztot
és magok jöttek ki belőle és az a búza mondta gergő bácsi meg ért és hol van
már péterpál amikor aratni szokunk és éppen a legfőbb elkezdeni de
micsinájjunk addig a pesti gyerekekkel hová tegyük őket? amig foly az
aratás
Úgyis mint elnök összehívtam a csapatot és kérdeztem andósanyit meg
az ábádigyerekeket hogy mijén az az aratás és minden ők mondták hogy az a
legfőbb az egész életbe mert akkor kaszával levágják a búzákat, a nagysefcsik
kérdezte ha kaszálnak akkor mért aratás mért nem kaszállás ijen ez a nagy
sefcsik de andósanyi monta hogy van aratásnál marokszedés is meg kalász-
gyűjtögetés és vizhordás mert aki arat az szomjas ezért nemis szóltunk többet
semmit se nem csak reggel meggyültünk a nagy gergő Bácsi udvaránban
különkülön a nagyok különkülön az abádiak és gyurika dobolt a dobon Duci
felemelte a zászlót vagyis lobogót és mimind énekéltünk hogy majd a gyerekek
majd a fiuk lányok összefognak felépitik az egész világot így mentünk
abuzakaszállók vagyis aratók után és azok aztmondták, nézd csak a
pestigyerekek ezt lyól kieszelték jönnek vélünk aratni aztán elbirjátok-e a
kaszát? De nem volt nekünk csak nekik volt
Még azt is jelentem a levélírásban hogy a búza az nagyon szép sokkal
szebb mint a krumpli amit csicsókának is mondnak itt Abádon a búzát pedig
életnek mert abból élünk a kenyérből és akkor sorbaálltak elől a sok
emberférfi kasz ával és mögöttük lányasszonyok sar lóval meg csak úgy
kézzel és azt mondta Nagy Gergő Bácsi Hát ezt Is Megértük Barátjaim
DeSok Volt a Küzköd és DeSok Volt a Bajlód Ás De Megértük Hogy
Győztünk Hátakkor Kezdgyük Meg
Ő kasz állt legeslegelsőt és azután mindenki és azt ugymondják itt
Abádon hogy vágták a rendet és a lányok asszonyok megölelték a levágott
vagyis a le kaszált vagyis le aratott búzát és kötéllel megkötötték és az volt
a kéve de a nagygergely bácsi megállt és istenbizony sírt mert láttam hogy
törölgeti a szemét s akkor mondta:
Lyóemberek hiszen én még sosenem arattam a magam fődjén a magam
buzályát és tesenem fülepjózsi és tesenem andóbalázs hát éljenek azok akik
szabadcságot hoztak a hazának és népnek és fődet attak a parasztembernek és
éljen mindenki aki szabadcságot és békét és munkát akar és éljen éljen
éljen és borzastóan éljenzettünk mi is mind és az ica hangját külön lehetett
hallani ojan éles van neki.
Amikor ez is megvolt elkültük a pockokat a Titkos Nyári Helyiségbe és
mi beálltunk markosat szedni vagyis gyütögettjük a kalásztokat és vizet
viszünk mert aki arat az szomlyas mert nagyon suta nap de ezt már
jelentettem. Azóta ez van hogy a pockok járnak a Nyári Titkos Helyiségbe a
sáfárancsával aki majdnem olyan mint egy felnőtt és mi járunk az aratással
és kérlek tanácstag úr elvtárs hogy osztályozz nekem egyest mert nagyon
lyavult a helyesírásom
Most már csak azt irom meg jelentéssel hogy a zipszy mondgya hogy
van itt egy kastéj de ez nemnagy vicc mert mi is tudjuk hogy van deő azt
mondja hogy ott titok van ő látta, nem a titkot hanem azt hogy van és a többit
titkosírással irom hogy az elenség netudja elolvasni ha olvasná ezt a levélt
kutzorátahle gyoh galitapacs kik kuttyatuk a tjétsak ah egév sszel za
isátara szak kansállá gyoh lánicsim tto a Ruseberet trem tto nav sé
llekindut sé ize tnen tehel indul keniknes sé tze gyu tehel insavlole gyoh
avtidrof
u. iratt a titkosírást fordítva kell olvasni de ezt csak neked szabad tudni
 serbánúr elvtárs, az ellenségnek titkos hogy ne értse
majd a gyerekek
Klimkó Gábor elnök,
»sk, saját kezüleg«
A levél utazik Budapestre, a Cserép utcába, a tanácstaghoz, Serbán
doktorhoz, aki délután négytől hatig rendel.
A levélíró egy szál nadrágban, csokoládébarnára égett felsőtesttel,
fáradhatatlanul hajlong, szedegeti a kalászokat.
A tarlón madársereg lakmározik.
Billeg a varjak nehéz, tömött teste, amint szedegetik az elpergett szemeket.
Terített asztal ilyenkor a mező. A varjak meghíznak, kigömbölyödnek, tolluk
fényes-feketén csillog a jó búzától. Ha veszedelem közeledik, a madársereg
őrszemei károgva riasztják társaikat s a lakmározók zajos szárnycsattogással,
kiáltozással felrebbennek a magasba. De nem röpülnek el, ott keringenek a tarló
terített asztala felett, amíg a veszedelem, vagyis az ember el nem vonul. Akkor
egyenként, majd csapatostul visszaereszkednek s folytatják a végnélküli
lakomázást.
A csapat nem ismeri a varjak szokásait, tanulmányozásra nincs idejük,
mégis szakasztott ugyanúgy viselkednek, mint a madársereg. Fecsegve
billegnek a tarlón, az aratók nyomában. Időnként veszedelem közeledik, vagyis
Nagy Gergő bácsi tart feléjük s rájuk kiált:
— Mars innét! Nyaralni hittunk titeket, nem dolgozni!
Ilyenkor szétrebbennek, mint a felriasztott madárhad. De nem menekülnek
messzire, egyre csak ott keringélnek az aratók közelében, míg elmúlik a
veszedelem, vagyis Nagy Gergely bácsi megfeledkezik róluk. Akkor
egyenként, majd csapatostul visszaóvakodnak s a következő percben már ott
hajladoznak ismét az aratók nyomában. Bőrük feketén csillog, karjukon, a
napsütötte bőr alatt, mint apró gyíkok szaladgálnak az izmok s ha nem is
gömbölyödtek ki, de olyanok mind, mint az edzett acél. A teli vizeskannát
eleinte csak két kézzel bírták s minduntalan letették. Most már félkézzel fogják
s futnak vele a kúttól a szomjas aratókig. S hiába tűz a nap egyenletes
lángolással, amit még egy bárányfelhőcske sem árnyékol be, ők ott
ugrándoznak az aratók nyomában s szedik a markot. Gyűjtögetik az elhullott
kalászokat, mert a marokszedéshez csekély még az erejük, de amúgy jobban
hangzik. S a lényeg az, hogy a kalászgyűjtögetéssel is szaporítják a búzaföld
szélén felsorakozó aranysárga kereszteket.
Az iskolai olvasókönyvben, de még a moziban is, egészen másképp festett
az aratás. Ott a kaszások virtuskodtak: vagyok olyan legény mint te, vágok
olyan rendet, mint te ! A marokszedő lányok meg vidáman dalolták: Sej, sűrű
csillag ritkán ragyog az égen ... Itt, a valóságos búzamezőn, a valóságos aratók
egyenletes ütemben, komolyan lépkedtek s hallgatagon lendítették a kaszát. A
marokszedők arcát fényesre lakkozta a veríték s az ing, a könnyű blúz nedvesen
tapadt a hátukhoz. Igyekeztek minél többet végezni, hiszen az aratás igazi ideje
régen elmúlt már, a háború miatt megkéstek a vetéssel is, az aratással is. Erejük
legjavát adták a búzának, mert maguknak dolgoztak s a munka ünnepének
csendje lengett körülöttük. Csak akkor hangzott egy-egy hangosabb szó, csak
akkor törte meg a csendet egy-egy zajosabb hang, ha a kasza éle kőbe ütődött,
kicsorbult s elő kellett venni a kalapácsot, a kis üllőt s kikalapálni, majd a
tokmányban fürdő fenőkővel kiélesíteni a kasza élét.
De a csapat harsányan kiáltozott, csengő hangon szólongatták egymást s
fennszóval dicsekedtek, ha egy-egy nagyobb nyaláb kalászt sikerült
összegyűjteni. Hangjuk vidáman, bátran szárnyalt, még daloltak is, összevissza
mindenfélét, ami éppen az eszükbe jutott.
A pockok ezalatt gondtalanul éltek a Titkos Nyári Helyiségben. Sáfár
Ancsa felügyelete alatt mindenféle kisgyereknek való játékot játszottak:
iskolát, bújj-bújj zöld ágat, fekete tóban fürdő kiskacsát és egy új játékot, amire
Ancsa tanította őket.
Párba álltak, összefogództak s velük szemközt Ancsa és Gyurika, mint
hidasmesterek.
— Itthon vagy-e hidasmester?
— Itthon vagyok, csak most jöttem
— Eressz átal te hídadon
— Nem eresztlek, mert leszakad !
— Ha leszakad, megragasztom.
— Mivel tudnád megragasztni?
— Arany porral, gyűrű-gyönggyel,
Gyűrű-gyönggyel, gyöngyvirággal.
A hidasmesterek megfelelő ragasztószernek ítélték a gyűrű-gyöngyöt,
gyöngyvirágot s széttárták a karjukat, mire a többiek páronként átbújtak alatta s
közben telitorokból fújták :
Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelestül,
bújj, bújj, zöld ág, zöld levelestül.

Ezt a játékot szerették a legjobban, naphosszat zengett a tisztás a Bújj-bújj

zöld ág-tól. Délben, amikor a marokszedők letelepedtek a hűsön, hogy sebtiben
harapjanak valamit s kifújják magukat, Ipszi meg is jegyezte, mélységes
megvetéssel a hangjában :
—Pajtikák, szerintem a Titkos Nyári Helyiség már nem is Titkos Helyi
ség, hanem közönséges óvoda.
No, kár volt mondania. És a többieknek kár volt nevetniük. Mert alig
haraptak valamennyit, odakiáltott nekik Nagy Gergő bácsi:
—Te ! Gyerekek ! Titeket szólongatnak, alighanem ! Amott az úton !
A nyárfákkal szegélyezett úton ott állt az egész óvoda s integettek,
kiáltoztak. Gabi rosszat sejtve felpattant s hozzájuk rohant. Vele egyidőben ért
oda Ipszi és a nagysefcsik is. Döbbenten meredtek a kicsikre. Szegény óvoda
szomorúan festett. Sáfár Ancsa homloka vérzett. Mica borzas volt. Gyurikának
az arcát hosszú karmolás szántotta végig. Márti szepegett s lecsorgó könnyei
sötét barázdákat húztak maszatos kis arcára. Duci karján foszlányokra szakadt a
ruha. De ő nem sírt. Keményen összeszorította az ajkát s az arca oly sápadt volt,
szinte világított. Milka rongybabájának hiányzott az egyik karja. Ica térde
felhorzsolódott. A kissefcsik szeme alatt kék folt virított.
—Az majd egész lila lesz később — jegyezte meg szakszerűen Ipszi.
—Mi történt veletek? — kérdezte rémülten Gabi.
—Megtámadtak — válaszolt Sáfár Ancsa. — Kilesték, hogy egyedül
vagyunk és nekünk rontottak.
—Megrohanták a Titkos Nyári Helyiséget — suttogta Duci. — Kivertek
minket és elfoglalták. Idáig futottunk.
A nagysefcsik haragjában egyik öklével a másikba ütött, ami csak neki fájt s
fogcsikorgatva mondta:
—No, megálljatok ! Ezt megkeserülitek !
—Kisgyerekeket megtámadni — panaszkodott Gyurika — Csupa nagy
lovakok. De én leharaptam az ujját.
—Ne féljetek, nem hagytuk magunkat — dicsekedett a kissefcsik.
— Sáfár Ancsa úgy harcolt, mint egy vadoroszlán. Én meg úgy odasóztam
egynek, egy akkora nagyot, hogy elterült és ...
Duci nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen ránézett a hencegőre. A
kissefcsik éppen azt akarta elmesélni, hogy a támadó az ütéstől ott helyben
kilehelte a lelkét. Ehelyett egy merész fordulattal így fejezte be:
—... és akkor úgy megvágott, hogy egészen kék lett a szemem.
Gabi a holtsápadt Ducit nézte és magában pontosan átélte és átérezte
mindazt, amit Duci érezhetett, amikor ismét menekülnie kellett a vad támadók,
a megdühödött üldözők elől. Olyan hatalmas erőt érzett a karjaiban, hogy
egyetlen ökölcsapással képes lett volna a fejükre dönteni az elfoglalt Titkos
Helyiséget. A többiek közben háborogtak s kiáltoztak.
—Ezt nem tűrhetjük ! Gyerünk rájuk ! — heveskedett a nagysefcsik.
—Páholjuk el őket alaposan ! — javasolta Andó Sanyi.
—Rájuk gyújtjuk a Titkos Nyári Helyiséget — fogadkozott Dénes.
—Mire várunk — türelmetlenkedett a nagysefcsik. — Induljunk.
—Nem indulunk ! — mondta keményen Gabi.
—De indulunk. Ha nem tetszik, te maradhatsz!
—Az elnök pajtinak igaza van — avatkozott a vitába Ipszi — most úgyis
biztosan várják a támadást és készülnek rá.
—Igazságod van — bólintott Andó Sanyi — aztán meg azt mondom, ez
már nem játék, ez gazemberség. Be köll jelenteni a rendőrségen meg a pártban
és majd ott ráncbaszedik őket.
—Nem ! — csattant Gabi hangja — ez becsületbeli csapatügy.
 —Ej, hiszen magad mondtad, a múltkoriban, hogy kerülni akarod a
verekedést.
— Igaz — ismerte be Gabi. Ducira pillantott. Bármit mond a józan ész, a
megfontolás, az óvatosság, nem és nem, ezt a gyalázatosságot maguknak kell
megbosszulniuk! Így követeli a csapat becsülete és a szívét szorongató harag.
Ekkor megszólalt Gyurika:
—Ja, igaz, ellopták azok a nagy lók a zászlót meg a dobot is.
—Visszavesszük tőlük — ígérte Gabi s Andó Sanyihoz fordult. —
Láthatod, hogy ez a csapat becsülete.
Most Andó Sanyi mondta:
—Igaz.
Gabi most már elemében érezte magát. Elnökölni kezdett. A csapattal
megígértette, hogy mélységesen hallgatnak a támadásról. A kicsiket elküldte az
árokpartra, hogy ott heveredjenek le és úgy-ahogy hozzák rendbe magukat. Ha
bárki kérdezné tőlük, hogy miért nincsenek a Titkos Nyári Óvodában, mondják
azt, hogy kijöttek a mezőre aratást nézni, mert az nagyon szép és érdekes. A
többit bízzák rá.
Rábízták.
Aznap nem történt semmi.
Másnap reggel sem. A csapat, a kicsinyekkel, a pockokkal, a Titkos Nyári
Óvodával együtt kivonulta búzamezőre, zászló nélkül, dobszó nélkül,
hallgatagon.
Délelőtt eltűnt az elnök. Csak a nagysefcsik és Andó Sanyi tudta, hogy
hová. Az elnök kémszemlére indult. Küldhetett volna mást is, de ő inkább maga
ment, személyesen akarta kikémlelni az ellenséget.
Óvatosan lopakodott előre az erdőben. Az ösvényen őrszem álldogált és
szemmel láthatóan unatkozott. Gabi fától fáig osont s az őrszem nem vett észre
semmit. A tisztásról dobszó és harsány
röhögés hallatszott. A tisztás közelében
gondolt egyet. Kiválasztotta a legmagasabb
fát s felmászott a csúcsára. A fa vékonyodó
törzse ingott, lengett alatta, de lengedező
megfigyelő helyéről pompás kilátás nyílt az
ellenség táborára és ez volt a fő.
A Titkos Helyiség ajtaja felett, mint
győzelmi jelvény lengedezett a kis piros
lobogó, a meggörbített mutatóujjal s alatta a
felírással: »Majd a gyerekek.« Az ajtó előtt
egy nagy melák suhanc ült a földön,
nyakában lógott a csepp kis dob s teljes
erejéből püfölte. Többen, köztük a vöröshajú Paja és a duzzadt Viktor a
tisztáson heverésztek s valamit énekeltek. A dallam a Lánc lánc eszterlánc
dallama volt, de a szöveget nem értette. Még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy
figyelt. A dal egyre tisztábban, egyre érthetőbben nyekergett, míg végül minden
szavát megértette. Az ellenség ezt gajdolta:
Majd a gyerekek
tökfejébe verd be,
okosabb ha eltisztulnak
hamar Budapestre.
Hatalmas vihogás, gúnyröhej követte az éneket s máris kezdték újra :
Majd a gyerekek
tökfejébe verd be...
Az elnök keze ökölbe szorult. Nem elég, hogy orvul megtámadták a kicsiket
és kiverték őket a csapat Titkos Helyiségéből. Nem elég, hogy ellopták a zászlót
és elrabolták a dobot, pedig mind a kettő az ő tulajdonuk! Most még az
indulójukat is csúffá teszik ! Megálljatok, ezt megkeserülitek !
A gúnydal félbeszakadt, mert az erdő túloldaláról nagy hahózással,
hújjogatással előrobogott két újabb ellenség. Egy fényes vaskerékkel gurigáztak
s azt kiáltozták:
— Hadizsákmány! Hadizsákmány!
A vaskerék meglódult, robogva nekiütődött Viktor jobblábának. Viktor
felszisszent. Talpraugrott s nekiment a kerékgurigázónak. Vadul dulakodtak,
tépték-marták egymást s a többiek ujjongása közepette mindketten elterültek.
Az őr kíváncsi lett a nagy riadalom okára. Otthagyta őrhelyét s ezzel szabaddá
tette Gabi számára a visszavonulás útját.
Amint kiért a mezőre, haditanácsra hívta Andó Sanyit és a nagysefcsiket.
Feltette nekik a kérdést, hogy mennyi idő alatt tudnának elkészíteni egy jó erős
fatáblát, valamivel nagyobbat, mint a Titkos Nyári Helyiség egyetlen ablaka.
Továbbá egy jó erős karót, hegyesvégűt, hogy könnyűszerrel be lehessen ütni a
földbe. Végül kellene még egy nagykalapács is.
A haditanács egy percig töprengett, majd kijelentette:
—Meg lehet csinálni. Reggelre elkészülünk mindennel. És kalapács is
lesz.
— Jó — mondta az elnök — de erről ne szóljatok senkinek az égvilágon.
Az elnök a haditanács után megkereste Nagy Gergő bácsit és megkérte,
hogy másnap hadd ne jöjjenek markot szedni.
— Már százszor megmondtam, hogy nyaralni hívtunk titeket, nem dolgozni.
Csakhogy megjött a sütnivalótok.
—Igen ám — mondta az elnök — de mi úgy szeretnénk, ha Andó és Fülep
és szóval az abádi gyerekek is velünk nyaralnának holnap.
— Úgy lesz — egyezett bele Gergő bácsi — itt a kezem, nem disznóláb.
Nyújtotta a tenyerét. Gabi belecsapott, megpecsételték az alkut.
Reggel a csapat, szokás szerint Nagy Gergőék udvarán gyülekezett. Az
elnök indulást parancsolt. De nem a mező felé indultak, hanem éppen
ellenkezőleg, az erdő felé. A pataknál megállapodtak s Gabi Fülep Misit
kiküldte kémszemlére. Közben három részre osztotta a csapatot. Az egyik rész
vezetője ő maga lett, a másiké Andó Sanyi, a harmadiké a nagysefcsik.
Megmondta, hogy háromfelől fogják megrohanni a tisztást és foglyul ejtik majd
az egész bandát.
Fülep Misi visszatért a kémszemléről. Jelentette, hogy az ellenség ott
tanyázik a Titkos Nyári Helyiségnél. Hahotáznak, virtuskodnak, kinevetik a
csapatot, mert meghátrált és nem merte felvenni a harcot. Egy őrszem áll az
erdei ösvényen, a többiek a kunyhó előtt heverésznek és énekelnek. Ennyi elég
volt Gabinak. Parancsot adott az indulásra. Ő maga az erdei ösvényen támadó
csapatot vezette. Ez a csapat vitte magával a fatáblát, míg Andóéknál volt a
nagykalapács, a nagysefcsikéknél a cövek.
Az erdei ösvényen ott rostokolt az őrszem s igen unta magát. Gabi gondolta,
elszórakoztatja egy kissé az őrszemet, ne unatkozzék szegény. Fától fáig
lopakodva körülfogták, hangtalanul ráugrottak s szempillantás alatt leteperték.
Az őrszemnek kiáltani sem volt ideje, mert egy kemény tenyér a szájára tapadt.
Kezét-lábát megkötötték, a száját betömték a saját sapkájával s otthagyták az
útszélen. Maguk meg tovább osontak s kilestek a tisztásra, ahonnan zümmögve
szállt a gúnydal:
Majd a gyerekek
tökfejébe verd be,
okosabb ha eltisztulnak
hamar Budapestre.

—Unom a pesti gyerekeket ! Gyáva fajankók ! — dünnyögte a dal

után Viktor. — Berezeltek és soha többé nem merik a képüket idetolni.
Én bizony szundítok egyet. Kutya meleg van.
Leheveredett az árnyékba s többen követték a példáját. Paja, a vörhenyes
üstökű, lábheggyel megbökte a kunyhó mellett heverő vaskereket s bekiáltott az
ajtón :
—Hé, gyere gurigázni!
Senki se válaszolt. Megrándította a vállát s ő is bebújt a kunyhóba. A
tisztáson minden elcsendesedett. Ebben a pillanatban felharsant az elnök
kiáltása:
—Majd a gyerekek!
Minden oldalról megzendült az erdő. Harsogott a csatakiáltás :
—Majd a gyerekek !
S a csapat háromfelől rázúdult a szundikálókra.
—A pesti gyerekek! A pesti gyerekek! — hallatszott a rémült ordítozás.
Az alvók felriadtak. Félkábultan az álomtól, azt érezték, hogy apróbb-
nagyobb öklök csépelik őket. S hunyorgó szemük látta, hogy társaik hasonló
sorsra jutottak. Vad küzdelemben igyekeztek lerázni magukról támadóikat s azt
nézték, merre lelhetnek egérutat. Viktor észrevette, hogy a házikó felé nyitva az
út. Azonnal átlátta, hogy a leghelyesebb bemenekülni oda s vitézül
megvédelmezni az ostromlók ellen.
—Utánam ! Utánam ! — harsogta torka szakadtából s berohant a
házikóba.
A banda követte vezérét. Kitépték magukat a támadók kezei közül s
fejveszetten menekültek a várba. Amikor mindannyian odabent voltak,
behúzták az ajtót s gúnyolni kezdték a csapatot. De gúnyolódásukra nem
érkezett válasz.
Gabi némán intett Sanyinak és a főtitkárnak, ők odaosontak az ajtóhoz s a
földbe verték a karót, úgyhogy az ajtót nem lehetett többé belülről kinyitni. A
bentrekedtek észrevették, hogy valami csel készül ellenük s az ablakon
keresztül kőzáport zúdítottak a tisztásra. Gabi még mindig nem szólt semmit.
Integetéssel elparancsolt mindenkit a kövek útjából. Majd hasoncsúszva az
ablak alá lopódzott a fatáblával. Amikor odaért, villámgyorsan kiegyenesedett s
a fatáblát az ablakra szorította. Máris mellette termett Dénes, a két kisebbik
Sefcsik, Fülep Misi s teljes erővel szorították a táblát, amelyet belülről kifelé
nyomtak. Rövid ideig tartott ez a küzdelem, mert Andó Sanyi és a nagysefcsik
hatalmas szögekkel rászegezték a táblát az ablakra.
Odabent mélységes csend támadt.
—Adjátok meg magatokat! — kiáltotta Gabi.
Gúnyos hahota volt a válasz s a házikóból felhangzott a gúnydal:

Majd a gyerekek
tökféjébe verd be,
okosabb ha eltisztulnak
hamar Budapestre.

A csapat ügyet sem vetett a gúnydalra. Letelepedtek a tisztáson és semmi

egyebet nem tettek, csak jól érezték magukat. Gabi levette az ajtó felöl a zászlót
s odaadta Ducinak. Duci rátekintett s csendesen mondta:
—Köszönöm. Gabi, te igazi hős vagy.
De ezt olyan muzsikáló hangon mondta s olyan sugárzó tekintettel kísérte,
hogy Gabi csakugyan hősnek érezte magát, hatalmasabbnak, különb tettekre
képesnek, mint Kinizsi Pál, aki malomkövet használt tálcának, amikor Mátyás
királynak egy ital vizet nyújtott. A füle égni kezdett s zavarában elfordult. A fű
közt megpillantotta a kicsiny dobot. Felvette s odaadta Gyurikának. Gyurika
nem szólt semmit, hanem rögtön munkába vette a dobot s zavaros, de tüzes
riadót vert ki rajta.
Az örök nyughatatlan Fülep Misi észrevette a kunyhó falának támasztott
vaskereket s felkiáltott:
—Nini, guriga.
—Az nem guriga, hanem kerék — oktatta a középsősefcsik.
 —És nem is kerék, hanem szíjtárcsa ! — világosította fel az öccsét a
nagysefcsik.
—Nem bánom, legyen szíjtárcsa — egyezett bele a középsősefcsik —,
akkor is lehet vele gurigázni.
Andó Sanyi odalépett, megnézegette a szíjtárcsát, amelyen itt-ott
rozsdafoltok ütköztek ki. Habozva vizsgálgatta, majd azt mondta !
—Úgy nézem, cséplőgépről való.
A beszélgetést a foglyok kitörési kísérlete zavarta meg. Vad ordítással
nekivetették magukat a lécajtónak. Az recsegett-ropogott a nyomás alatt,
hajladozott is, de azért vitézül állta a támadást s nem szakadt ki sarkaiból. A
földbe vert karó sem mozdult. A kitörési kísérlet kudarcba fulladt. Gabi ismét
felszólította a bandát, hogy adja meg magát. Ismét gúnyolódás, durva
szitkozódás volt a válasz.
Közben elérkezett a dél. A csapat egyik fele ebédelni sietett s amikor
visszajöttek, mehetett a másik fele. A Titkos Nyári Helyiség foglyai azonban
étlen-szomjan gunnyasztottak a vaksötétben. Most már nem hetykélkedtek,
inkább nagyon is elcsöndesedtek. Két óra tájt megdöngették a falat. Gabi azt
hitte, kegyelmet kérnek. De nem, csak azt kérték, hogy Gyurika hagyja abba a
dobolást, ha istent ismer. Gyurika nem ismert, de azért abbahagyta. Ismét csend
lett.
Gabi félrevonta Ipszit és suttogva tanácskozott vele. A tanácskozás után
Ipszi elsétált s jóideig nem került elő.
Délután ismét ökölcsapások zuhogtak a deszkafalra!
—Megadjátok magatokat? — kérdezte Gabi.
—Azt leshetitek! — kiáltott belülről Viktor. — Mondjátok meg, hány óra
van.
—Pont éjfél.
Gabi szavainak igazolására Andó Sanyi - utánozni kezdte az abádi toronyóra
ütéseit.
—Bim-bam — kondult tizenkétszer egymásután.
Jól benne jártak már a délutánban, amikor Ipszi lihegve visszaérkezett.
Karonragadta Gabit, elvonszolta a tisztás legtávolabbi pontjára s felindultan
újságolta:
—Megvan ! Megtaláltam.
—Hol? — tudakolta Gabi, ugyancsak nem csekély izgalommal.
—Ott, az erdőn túl, ahol azok a tavalyi szalmakazlak állnak. Az egyik
kazalba nagy lyukat fúrt valaki, biztosan ők. Ott találhatták ezt a kereket.
—Nem kerék, szíjtárcsa! Cséplőgépről való.
—Akkor szíjtárcsa. Az a fő, hogy onnan hozták el.
—Miből gondolod? Az, hogy lyuk van, még semmi...
—Bízd rám, pajtikám — fölényeskedett Ipszi — tudok én kutatni.
Bemásztam abba a lyukba... tudod, biztosan ott szundikáltak, azért találták meg
ezt a kerek, jó... jó, tudom, szíjtárcsát... de én tovább ástam és találtam még
valamit.
—Micsodát?
—Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy vasból van és nehéz, mert
próbáltam kihúzni, de nem jött.
Gabi töprengve állt. Szeretett volna pontosan úgy töprengeni, mint Serbán
doktor, de ez sehogy sem sikerült. Nem volt szemüvege, alig egy negyed fejjel
volt magasabb, mint Ipszi és az állát se tudta elég elmerülten babrálgatni a
balkeze hüvelykujjával. Alighanem ezért érezte, hogy ennek a fogas kérdésnek a
megoldásához kevés az ő elnöki tudománya. Végül feltekintett s azt mondta :
—Pajtikám, ez egy nagy titok. Erről senki másnak nem szabad tudni, csakis
neked, meg nekem, meg a tanácstagnak.
—Rendben van, pajtikám.
—Fogadd meg! — követelte Gabi.
—Itt süllyedjek el! — fogadkozott Ipszi. — De hallod, pajtikám, ha én
megfogadtam, fogadd meg te is.
—Becsszóra! — fogadkozott Gabi.
Kézfogással pecsételték meg a fogadalmat s visszatértek a csapathoz.
A nap akkor már alkonyodóra hajlott. A tisztás árnyékba borult, csak a fák
hegyén csillogott még napfény. A csapat izgatottan tanakodott, hogy mitévők
legyenek abban az esetben, ha Viktorék estig sem kérnek kegyelmet. Éjszakára
nem tarthatják őket fogságban, abból túlnagy felfordulás származna. Azután
meg az éjszaka nem őrködésre való, hanem alvásra. Gabinak csak most jutott
eszébe az őrszem, akit otthagytak az út szélén, megkötözve. Hamarjában
parancsot adott, hogy oldozzák fel kötelékeit s kísérjék a tisztásra. A
nagysefcsik, Dénes és Fülep Misi elvágtatott. Néhány perc múlva visszatértek a
szerencsétlen őrrel, akit kétfelől támogatni kellett, mert alig állt a lábán.
—Kérlek, ne haragudj — mondta neki Gabi — nem tehetünk róla,
mert, ti kezdtetek. Kinél van valami ennivaló?
Micánál persze volt. Nem sok, csak éppen valami. Egy kis lekvároskenyér,
némi gyümölcs és nyers sárgarépa, azt ugyanis nagyon szerette rágcsálni.
Megkínálta az őrt. Az mohón falatozott, majd kérte, hogy engedjék el. Ő
nem csinált semmit, csak éppen őrködött, mert Viktor mindenfélét ígért neki, ha
segít elbánni a pesti gyerekekkel. De Gabi nem bocsátotta szabadon. Majd ha a
többiek kegyelmet kérnek. Addig nem, mert fellármázhatja s a nyakukra
szabadíthatja foglyok szüleit.
Az őrnek szerencséje volt, nem kellett sokáig várnia. Ismét megdöngették a
kunyhó falát. Viktor a parancsnokot hivta. Gabi odament.
A Titkos Nyári Helyiség foglyai kegyelmet kértek.
—Kegyelmet kaptok — felelte Gabi —, de ismerjétek be, hogy ti
támadtátok meg a csapatot és ígérjétek meg, hogy többé nem teszitek.
— Ígérjük. Mi kezdtük! Kegyelem! Engedjetek ki! — hangzott a türelmetlen
válasz. S egy éles hang túlsüvítette a többit:
—Hé! Pesti gyerekek! Az egészet eskovács Viktor találta ki. Őrajta verjétek
el a port.
—Megadjátok magatokat? — kérdezte Gabi.
—Megadjuk!
—Kényre-kedvre? — kérdezte Gabi.
—Kényre-kedvre !
—Akkor kiengedünk. De előbb mindenki húzódjon a titkos helyiség végébe,
jó messze az ajtótól. Megvan? Most várjatok.
Parancsot adott, hogy a cöveket húzzák ki és verjék le ismét, valamivel
távolabb. Az ajtót most már ki lehetett nyitni, de csak annyira, hogy egy
személy éppen átnyomakodhatott a résen. Az ajtó mellé odarendelte Andó
Sanyit, Fülep Misit, Dénest és Ipszit. A többieket félkaréjban állította fel.
Jómaga a főtitkárral a karéj közepén, az ajtóval szemközt helyezkedett el s
kiadta az utasítást:
—Egyenként kijöhettek, indulás.
Viktor bandája már teljesen megzavarodott odabent a sötétségben. Most,
hogy ütött a szabadulás pillanata, mindegyikük elsőnek akart kikerülni a
napvilágra. Alig hangzott el Gabi utasítása, egyszerre rontottak az ajtó felé. Vad
gomolyagban tépték-marták egymást s torkukszakadtából ordítottak. Kívülről
csak kezek és lábak kavargó forgatagát lehetett látni. Végre megjelent az első
tépett, borzas alak az ajtónyílásban. Belülről egyszerre három kéz is nyúlt utána,
megragadták s vissza akarták húzni, de kétségbeesetten nekirugaszkodott és
sikerült kiugrania a résen. Az inge reccsent s háromfelé szakadt.
Az első fogoly csontos, nagykezű fiú volt, mélyenülő szeme gyűlölködve
égett. Gabi felismerte benne az egyik korareggeli támadót.
—Gyurika, Mártika, kísérjétek ide — adta ki a parancsot az elnök.
A két pöttöm közrefogta a megtermett suhancot, aki a kisujjával
elfricskázhatta volna őket. De nem tette, mert látta, hogy első gyanús
mozdulatára az egész csapat nekirontana. Eltűrte hát, hogy a két dedós kísérje a
félkör közepére, az elnök és a főtitkár elé. A főtitkár papírlapot tartott eléje.
— Olvasd el fennhangon és írd alá — mondta Gabi.
A fogoly szótagolva, akadozva olvasta :
— Ezennel kijelentem, hogy orvul megtámadtam a pesti gyerekeket, pedig
azok nem tettek nekem semmi rosszat. Pedig azok kicsik és én pedig már vén
szamár vagyok ...
—Egy nagyon nagy ló vagy — szólt közbe Gyurika.
—Csend legyen ! — intette le Gabi s a fogoly tovább olvasott:
— ... amit kaptam tőlük, azt megérdemeltem és még többet is és ígérem,
hogy soha többé nem teszem, mert szégyen és gyalázat lenne ... — felütötte a fejét,
vadul körülnézett s kijelentette. — Ezt én nem írom alá.
—Helyes — bólintott Gabi —, akkor visszamehetsz a házba. Úgyis el
akartad foglalni.
A fiú megnézte a résnyire nyílt ajtót, amelyen imént az csupán az inge árán
tudott átnyomakodni.
 —Add ide — dörmögte komoran.
A nagysefcsik ceruzájával ákombákom-betűket rótt a papírra : Berdó István.
—Mehetsz haza. És te is — fordult az őrhöz. — Csak előbb aláírod.
Ne várjatok a többiekre.
Az őr ellenkezés nélkül aláírta : Kanka Géza. S Berdó István társaságában
sebesen megindult a falu felé, vissza se nézett.
Az ajtóban akkor már ismét nagy küzdelem folyt. A nyílásban,
hasoncsúszva, újabb alak jelent meg; Sántha Kovács Viktor. De néki csak
derékig ütött a szabadulás órája. Derékon alul bennrekedt a kunyhóban s a hátán
lépkedve kirontott a vöröshajú Paja. Meghallgatta a kegyelemkérő okirat
szövegét, bólintott s alákanyarította a nevét.
—Mehetsz — mondta Gabi.
Paja csak állt, mint aki menne is, meg maradna is. Majd heves mozdulattal
Gabihoz lépett. A nagysefcsik talpraszökött, mert azt hitte, az elnökre akar
támadni. Pajának azonban esze ágában sem volt ilyesmi. Gabi fűléhez hajolt s
azt súgta:
—Megmondom, Viktor se az ujjábul szopta a dogot. Én tudom, hogy
mindig súgott-búgott valakivel, az biztatta ellenetek.
—Kicsoda? — kérdezte Gabi.
—Ne szólj szám, nem fáj fejem — dünnyögte Paja és sebesen eliramodott.
A banda tagjai sorra lépkedtek ki a kunyhóból, még pedig Kovács Viktor
hátán. Viktornak szűk volt az ajtórés, beleszorult s nem tudott se kijutni, se
visszakozni. Kénytelen volt eltűrni, hogy a zsoldosai gyalogösvénynek
használják a hátgerincét. A megadási okirat alatt egyre szaporodtak az aláírások.
Végezetül kiürült a kunyhó, nem maradt más odabenn, csupán Viktor, ő is csak
félig. Gabi elébe állt.
—Mondd meg, ki biztatott fel ellenünk?
—Nem mondok semmit. Nyúzzatok meg, akkor se mondok semmit.
—Dehogy nyúzunk meg. Csak szépen ittmaradsz.
—Akkor ittmaradok.
—Jól van. Szerbusz. Csapat, sorakozó, indulunk.
Gabi hátatfordított s a csapat megbolydult.
—Várjatok! Gyere vissza! — kiáltotta Viktor. — Megmondom, ha
eleresztesz.
—Az már más. — Gabi odalépett hozzá. — Beszélj. Ki volt az?
—Terebes úr, az alispány úr.
—A kastélyban?
—Ott.
—Mit mondott, miért?
—Merthogy ti pesti csibészek vagytok, rongyos, koszos csibészek. És mind
kötélrevalók. Vörös kutyakölykök. így mondta. És azt ígérte, ha kifüstölünk
titeket a faluból, akkor jutalom üti a markunkat.
— Jutalom? Miféle jutalom?
 —Arrul nem szólott.
—Igaz, nem is fontos. Bocsássátok ki a fogolyt.
Kihúzták a karót, az ajtó kinyílt, Viktor nyögve feltápászkodott. Gabi elébe
tette a megadási okiratot.
—Írd alá. És írd oda, a vallomásodat. Amit most mondtál.
És Viktor írta:
«Ezennel bevallom, hogy Terebes alispány úr monta nedűnk, hogy verjük
ki a proliköjköket mer mint egytől eggyig
kötélre valókk. S. Kovács Viktor.«
—Helyes — bólintott Gabi.
—Most elmehetsz. És többé meg ne
lássunk ezen a környéken. Még a tájékát
is elkerüld.
Viktor eliszkolt, amilyen gyorsan csak
tudott.
A csapat felsorakozott. Duci kezében
magasra emelkedett a kis piros zászló.
Gyurika belevágott a kisdobba. Gabi
pillantása a kerékre, azaz szíjtárcsára
tévedt. Megfogta, begurította a Titkos
Helyiségbe. Odabentről jajkiáltás
hallatszott. De nem a szíjtárcsa kiáltott. A
sor felbomlott, mind odaözönlöttek az
ajtóhoz.
—Van itt valaki? — kér
dezte Gabi.
Nem kapott választ.
—Te, gyere ki! Ne várd
meg, amíg mi megyünk érted.
—Kegyelem ! — nyögte valaki.
—Barátom, elbújt, így akart becsapni bennünket ! — háborgott a
nagysefcsik. — De ennek kivételesen akkora pofont adok, mint egy péklapát.
A rejtőzködő megjelent az ajtóban. Mégpedig háttal, úgy farolt kifelé, mint
a kutya, hogy ne lássák az ábrázatát. Andó Sanyi melléje lépett, vállonragadta s
megperdítette.
Kóczán Ferke állt előttük. Az állkapcsa járt, mintha majszolna valamit.
—Áruló! — hördült fel Fülep Misi — áruló! Hát ezért léptél meg,
amikor minket megtámadtak. Hát ezért tudott rólunk mindent a banda!
Felemelt ököllel rontott Ferkének, de Gabi szava megállította.
— Hagyd! Gyurika, Mártika lépjetek elő. Gyurika és Mártika előléptek.
— Hajolj le. Ti pedig üssétek pofon.
Ferke meggörnyedt. Gyurika tenyere jobbról, Mártikáé balról csattant az
áruló arcán.
 — Hátra arc! Takarodj !
Ferke eltisztult.
A csapat ismét felsorakozott. Duci kezében ismét magasra emelkedett a
kis piros zászló, még diadalmasabban, mint az imént. Gyurika kezében ismét
megpördült a kisdob még harsányabban, mint az imént. S a csapat csakugyan
elindult. Így végződött a Titkos Nyári Helyiség visszahódítása.
Másnap ismét megnyílt a Titkos Nyári Óvoda, de most már a nagyok
oltalma alatt. S a tisztáson újból zengett a vidám kiáltozás:
—Itthon vagy-e hidasmester?
—Itthon vagyok, csak most jöttem.
—Eressz által te hídadon,
—Nem eresztlek, mert leszakad.
S újból csengett a dal:
Kis kacsa fürdik fekete tóba,
fijához készül
Lengyelországba... Hej széna,
szénádom, Széna szakadékja ...
Az egész csapat peckesen járkált, mert Abádon híre terjedt a csapat
győzelmének s mégjobban megnövekedett a becsületük. Valóságos szólás-
mondás lett a győzelemből. Itt-is ott is ilyeneket lehetett hallani: elbánt a
mákoscsíkkal, mint a pesti gyerekek Kovács Viktorral...
Egyedül az elnök látszott gondterheltnek s egyedül Ipszi vágott titokzatos
képet. Ipszi a tavalyi szalmakazal körül keringélt, őrizte, a ki tudja, miféle
kincseket s egyre biztatta Gabit, hogy kezdjenek már valamit a titokkal,
amelyről csak kettejüknek és a tanácstagnak szabad tudni. Gabi türelemre
intette s töprengett. Amikor csak szerét ejthette, füttyentett Pamutnak s a
kastély felé vette útját.
Mellesleg Pamut Abádon igen önálló életet élt. Becsatangolta az egész
falut; minden börjúnagyságú komondorral szóbaelegyedett s a vége
rendszerint marakodás lett. Az egyik fülét át is harapták s attól kezdve csak a
másik fülét tudta hegyezni. Lassan-lassan mégis megbarátkoztak vele a falusi
kutyák s végigügethetett a Fő utcán s a Fő téren, anélkül, hogy tépett füllel,
vérző orral vagy sántikálva kellett volna mentenie az irháját. A hősi
küzdelmek emlékeit azonban örökre a bőrén viselte.
Gabi elrejtőzött egy fa mögött s állhatatosan nézte a kastélyt. Majd
Pamuthoz fordult s kérdezgetni kezdte vajon mit művel Terebes úr abban a
titokzatos kastélyban? Egyáltalában mit keres Abádon és igaz-e, hogy
csakugyan ő uszította rájuk Viktorékat? Azután a szíjtárcsáról s a
szalmakazalban rejtőző titokzatos és nagyon nehéz valamiről faggatta. Hogy
az mi lehet? Hátha valami nagy titok, valami igazi rejtély nyomára
bukkantak. Akkor még jó is, hogy Viktorék elfoglalták a Titkos Helyiséget!
Mert hiszen nekik eszükbe nem jutott volna a kazalban kutatni.
Pamut félrehajtott fejjel figyelt, átharapott jobb fülét lekonyította, balfülét
hegyezte s néha-néha kaffantott egyet. Okosabb válasz nem tellett tőle.
Délben levél várta Gabit. Megörült, hogy végre hírt kap hazulról,
értesítést arról, hogy mikor jön látogatóba Sefcsik bácsi, talán apu és esetleg
még Serbán doktor is. De öröme korainak bizonyult. A borítékon ismeretlen
írással állt:
« Szépreményű Klimkó Gábor csapatelnöknek, Abád...«
Megfordította a borítékot, a hátán ott szerepelt a feladó : Rosmeyer Ede,
Budapest. .. semmi több, se utca, se házszám. Vajon mit írhat Ede? Feltépte a
borítékot. A levél így szólt:
»Kedves Klimkó Barátom!
Ne gondolatok rejám haraggal mer én nem vagyok semminek oka. Papám
akarta így és én nagyon szerettem volna. De nem lehetett, hát micsináljak.
Majd egyszer. Demi sohatöbbé úgysenem látjuk egymást és iskolába sem nem
találkszunk, mert most már nem tudok magánvizsgázni és újra járom a
negyediket és tar csatok meg jó emlékezetetekbe és ne haragudgyatok rejám,
a címet pedig a Serbán úrtól kaptam meg az utósó nap. Aki voltam azelőtt,
barátod Ede«
Gabi első gondolata az volt, hogy teljesült régi vágya. Végre egyidős lesz
Edével, aki ugyancsak negyedikbe fog járni, mint ő. A második gondolata az
volt, hogy egyáltalában nem érti a levelet. Ede úgy búcsúzkodik, mintha
öngyilkosságra készülne. De az nem lehet, mert halálos öngyilkolás után nem
szokás újra járni a negyedik elemit. A harmadik gondolata az volt, hogy
egyhamar nem várhatnak látogatókat, mert ha Serbán doktor Abádra
készülne, akkor maga hozta volna el a levelet, esetleg magát Edét. A
negyedik gondolata az volt, hogy össze kell hívni sürgősen az előőrscsapatot.
Úgy is tett. Igaz, hogy a csapat amúgyis összegyülekezett volna a Titkos
Nyári Helyiségben és Titkos Nyári Óvodában, de így mégiscsak másképp
festett, ünnepélyesebben és hivatalosabban.
—Arról van szó... — kezdte Gabi.
—Halljuk! Halljuuuk ! — kiáltozott a csapat.
—Persze, hogy halljátok. Azért tartjuk a gyűlést, hogy tanácstagot
válasszunk a csapatnak.
—Már van tanácstag, a Serbán úr — ellenkezett a nagysefcsik.
—Hű, de okos vagy. Én nem tudom, mi? Csakhogy a Serbán úr elvtárs
Pesten tanácstag, mi pedig itt vagyunk most Abádon, úgy is mint előőrscsapat
és Abádon is szükség lehet tanácsra. Ezért kell egy abádi tanácstag is.
—Kire gondolsz, pajtikám? — kérdezte Ipszi.
—Nagy Gergő bácsira.
—Remek, pajtikám.
—Te, Klimkó ! — mondta Dénes — mi lenne, ha mindenütt választanánk
tanácstagot.
 —Hogyhogy mindenütt ?
—Úgyhogy Szegeden is, meg Debrecenben is, meg Monoron is...
—Mért éppen Monoron?
—Mert én ott születtem.
— Majd választunk — határozott az elnök. — Amint ott leszünk,
választunk. De most arról kell szavazni, hogy legyen-e abádi tanácstag Nagy
Gergő bácsi.
—Hogyne ! De mennyire. Csakis. Persze, hogy legyen ! — szavazott a
csapat.
Gabi pedig felkerekedett, hogy tudósítsa Nagy Gergely bácsit a választásról.
A tanácstag kezefejével megtörölte izzadó homlokát s lenézett az elnökre.
— Úgy. Szóval megválasztottatok.
—Meg — bólintott az elnök.
—Tanácstagnak.
—Annak.
—Hm. És tanácsot is kell adnom?
—Igenis.
—Hányat? Sokat?
—Egyet. De nagyon fontosat.
—No jó. Ha tudok, adok. Este gyere el, majd megtanácskozzuk.
—Igenis. Majd a gyerekek !
—Majd a gyerekek !
Az előőrscsapat abádi tanácstagja begörbítette a mutatóujját, majd beállt a
rendbe. S a kaszával azt a tanácsot adta a búzának, hogy dőljön le szépen,
egyenletesen a földre, hogy kévébe köthessék, asztagba rakhassák,
kicsépelhessék, megőrölhessék s kenyérré dagaszthassák.

XXVII. FEJEZET

A NAGY PILLANAT

A lábon álló búza egyre kevesbedett, a tarló meg egyre nőtt, növekedett.
Már hordták szekereken az aranyló kereszteket, a messzi tanyai szérűskertre,
ahol olyan asztagok emelkedtek, mint egy-egy emeletes ház, csak létrán lehetett
feljutni a hegyükbe. De a vendégoldallal felszerelt szekerek elé nemigen volt
mit befogni. Egy-két kis mokány lovacska, amelyet a szovjet csapatok hagytak
sorsára, néhány kimustrált, pókos gebe — ez volt javarészt az abádiak
lóállománya. Ezért még Riskát, Zsebőék tehénkéjét is befogták a hámba, pedig
az iga elapasztja a tejet. Riska, a jó, a hűséges Riska, a többi tehénnel együtt,
hűségesen teljesítette új kötelességét is. Húzta a szekeret s csak néha bődült el
panaszosan, mint aki megkérdi: miért kellett engem lóvá tenni ?
Minden kézben égett a munka, csak az előőrscsapat játszott, nyaralt,
szórakozott. Napról napra kijárogattak a Titkos Nyári Helyiségbe, meg a Titkos
Nyári Óvodába s élték világukat. No, hiszen tehetik, gyerekek is, pestiek is, mi
dolguk a betakarítással. De az már az abádiaknak is szemet szúrt, hogy olyan jó
markos legények, mint Andó Sanyi, Fülep Misi, meg olyan anyányi
gyereklányok, mint Sáfár Ancsa, ugyancsak ott lézengenek a pesti gyerekekkel.
Hiszen azok a régi, rossz világban már eljártak volna dolgozni, félnapszámért az
urasághoz, most meg, lám, a saját szüleiket nem segítik. Ez mégsincs így
rendjén ! Az abádiak el nem tudták képzelni, mit játszhatnak, mit
hancúrozhatnak naphosszat a kis erdő tisztásán.
Akinek egyszer-egyszer arrafele vitt az útja — tüzelőt gyűjtögető, rőzsét
szedegető, tavalyi szalmakazlat megvámoló asszonyoknak, lányoknak —
nagymessziről úgy hallotta, mintha kiáltoznának, »Emeld meg!« »Jöjjön még
valaki, nagyon nehéz«, »Vigyázz, elejted !«. Ilyen s hasonló kiáltásokat vélt
hallani. De amikor jobban megközelítette a tisztást, felharsant a gyermekdal:
Kis kacsa fürdik
Fekete tóba,
fiához készül
Lengyelországba . . .
Hogy nem unják, mindig ezt az egyet kornyikálni — dünnyögött magában
az arra járó s belesett a tisztásra, ahol a kicsik járták, körbe-körbe-kari-kába, a
nagyok heverésztek s egy szőke kislány valamit varrogatott. Ha meg tovább
ment s eljutott a tavalyi szalmakazlakig, hát megint a fejét csóválta, mert a
kazlak olyanok voltak, mintha kutyák rángatták volna széjjel. Nagy lyukak,
valóságos barlangok tátongtak az oldalukban — tiszta sor, hogy a pesti
gyerekek dúlták össze a szalmát, vackot fúrtak bele s ott szundítanak
naphosszat, míg odakünn a földeken szükség van minden kézre ...
A kövesúton motorkerékpár dörgött. A motoros nem hallotta a kicsinyek
dalát, nem ügyelt a szalmakazlakra. Őt se látta, őt se hallotta senki, hiszen az
egész falu künn nyüzsgött a földeken. Ki volt odahaza? Néhány magatehetetlen
öregember s néhány pelenkás csöppség. Azokkal meg mi dolga lehet egy
száguldozó motorosnak.
De az erdő széléről, a fák mögül kíváncsi szemek fordultak utána s látták,
hogy bekanyarodik a kastély rozsdás kovácsoltvas kapuján.
Délben Gabi, Andó Sanyi, Mariska, Ipszi és a nagysefcsik összedugták a
fejüket s alaposan meghányták-vetették a dolgot.
— A legfőbb ideje kikutatni a kastélyt! — mondta az elnök. — Úgyis rég
nem láttuk Terebes urat. Meg a Viktort is onnan uszították. Meg mit keres ott az
a motoros. Meg különben is érdekes lehet.. .
— És biztosan ez a tárcsa... — szólt közbe Ipszi.

— Hallgass, pajtikám ! — dörrent rá az elnök. — Erről nem szabad

beszélni.
— Jó jó, pajtikám, én csak azért mondtam, mert te mondtad, hogy a
tanácstag mondta ...
—És hogy kutassuk ki? — kérdezte Andó Sanyi.
—Hogyan ? Hát úgy, hogy bemegyünk és kikutatjuk.
—Azt nem lehet — ellenkezett Mariska.
—Miért ne lehetne ?
—Mert csak nem lehet.
Mariska érezte, hogy a grófi kastély említésére feltámad benne a régi
borzongás és félelem. Hiszen valamikor, nem is olyan régen, még belesni se
volt tanácsos. Felmásztak egy közeli fára s onnan kémleltek be szívdobogva a
kertbe, ahol szépruhás nők és férfiak sétálgattak és beszélgettek, nevetgéltek. Ha
meglátta őket a gróf vadásza, káromkodott s tán még beléjük is eresztett volna
egyet a sóspuskával, ha el nem szaladnak idejekorán.
A faluban csendőrök lépkedtek, kakastolluk lengett, bakancstalpuk
csattogott, mindig szaglásztak, szimatoltak, egyszer még Nagy Gergő bácsi is a
kezük közé került.. . rosszabbak voltak azok a hétfejű sárkánynál. De a tiszttartó
úr előtt vigyázzba vágták magukat s feszesen hallgatták a parancsait. És a gróf
akkora nagy úr volt, hogy még a csendőröknek parancsolgató tiszttartó urat is
tegezte.
Igaz a csendőrök, hálistennek, örökre eltisztultak, a tiszttartót is elhordta az
ördög, de a gróf itt maradt, helyesebben visszajött és most is ott lakik a
kastélyban.
—Ha ott van, akkor majd őt is kikutatjuk — fogadkozott Gabi —,
aki pedig fél, az csak maradjon.
Félelemről szó sem volt s délután öt elszánt kutató indult útnak, hogy
kikutassa a kastélyt és a végére járjon különböző titkoknak.
Egyiküket — a nagysefcsiket — a kastélykapu közelében hátrahagyták
őrszemnek és megfigyelőnek. A többi négy — Gabi, Andó Sanyi, Mariska és
Ipszi — továbbhaladt a magas kőkerítés mentén. Tartottak tőle, hogy nem
fogadnák őket szívesen, ha a kapunak kerülnének, ezért inkább a hoszszabb, de
veszélytelenebb és érdekesebb utat választották. A parkon lopakodtak keresztül,
amely — Sanyi szerint — akkora mint az egész ország és csodálatos fák, meg
virágok nőnek benne, és a fák között fehér kőemberek állnak.
A magas kőkerítés véget ért, oszlopokra erősített szögesdrótsövény váltotta
fel. Az oszlopok korhadtan s kidöntve hevertek a földön. Estükben magukkal
rántották s eltépték a rozsdás szögesdrótokat. De még így is, még pusztulóban is
látszott, milyen veszedelmet jelenthettek ezek a hegyes vastüskék annak, aki a
gróf birodalmába merészelt behatolni. A négy kutatónak pedig még csak
ugrania sem kellett, egyszerűen átlépték a földön heverő kerítést és már bent is
voltak a titokzatos birodalomban, a grófi parkban.
Mi tagadás, szívük a torkukban dobogott, amikor lábukat a park földjére
tették. Előttük hatalmas ősfák terjesztették ki lombsátrukat; távolabb gyepes
tisztás csillogott a fák között s a messzeségből odasárgállt a kastély fala.
Lábujjhegyen lépkedtek, beszélni is alig mertek, csak suttogva szólongatták
 egymást, vagy némán integettek, ha egy-egy mókus rozsdabarna bundája villant
meg a zöld lombok között, vagy a távolból ismeretlen eredetű hangot sodort
feléjük a könnyű szél.
Az a félesztendő, amely a felszabadulás óta elmúlt, oly végtelenül nagy
időnek tűnt előttük még egy órával ezelőtt is. Hajlandók voltak megfeledkezni
róla, hogy valaha is volt béresvilág, föld nélküli tengődés, s beláthatatlan
messzeségig terjedező úri birtok. De a grófi parkban lengedező könnyű szellő,
mintha a semmibe fújta volna ezt a néhány hónapot, s szabadság félesztendejét.
Egyikük sem lepődött volna meg, ha egy vastagtörzsű fa mögül csendőr toppan
elébük s rájuk ripakodik: takarodjatok vissza a cselédházba, adjátok vissza a
földet, lesztek, amik voltatok, nyomorult koldusok, akik tartoznak alázatosan
megsüvegelni minden úriforma embert, a méltóságos gróf úrtól a segédjegyzőig
... És legyetek boldogok, hogy nem esik nagyobb bajotok !
Igen, teljesen érthető, hogy Andó Sanyi, Mariska, de még Ipszi is, Gabi is
megszeppent kissé. Csak Pamut futkározott olyan egykedvűen, mintha nem
érezné át a pillanat izgalmát. És alkalmasint nem is érezte át.. ,
Lassan, óvatosan haladtak előre a park útjain, amelyekről az eső régen
lemosta az apróra őrölt sárga köveket. Minduntalan megálltak, hogy meg
csodáljanak egy hatalmas őstölgyet, egy ismeretlen, különös alakú, távoli
tájakról ideplántált fát, egy-egy virágbaborult bokrot. Lélegzetvisszafojtva
hallgatták azt a különös csöndet, amely sehol másutt nem hallható, csakis
embernemjárta erdőkben, ligetekben. Ez a csend számtalan picinyke zajból:
lombsusogásból, avarzizzenésből, távoli madárfüttyből, méhek, darazsak
döngéséből tevődik össze, s olyan mélységes, hogy egy száraz ágacska
reccsenése a talp alatt, már mennydörgésnek tetszik.
Útjuk a nagy üvegház mellett vezetett el. Az üvegházon egyetlen ép ablak
sem volt, csak a vasváz meredezett rozsdarágottan. De a törmelék, az
üvegcserép alól már felütötte zöld fejét a burján s a lapu, a lósóska, a vadzab
már győzelmes rohammal elfoglalta a februárban érő eprek, az orchideák, a
délszaki növények helyét.
Távolabb kisebb épületek tünedeztek fel a fák között. Talán istállók
lehettek, vagy béreslakások.
Jó ideig tartott, amíg kiértek az ősfák közül a park előtti térre. A kavicsozott
térséget, melynek közepén hatalmas, köralakú virágágy állott, mint két ölelő kar
fogta át a kastély két szárnyépülete. Ablaksorai üresen, vaksi ostobasággal
meredtek a fák közül előleselkedő kutatókra. A kovácsoltvas kapu tárva nyitva
állott, egyetlen magányos veréb kutatgatott reménytelenül valami elhullajtott
táplálék után az üres kastélyudvaron.
S a kapu mellett, a falnak támasztva ott álldogált a porlepett motorkerékpár.
Az egyik mellékajtó csikorogva kinyílt s egy emberalak jelent meg.
Körülnézett, de mintha maga is mélységesen unná, amit lát, ásított, kedvetlenül
visszafordult s eltűnt a kapu mögött.
Gabi intett a szemével s a kutatók, nyomukban Pamuttal, átrohantak a nyílt
 területen a kastélyig. Az egyik kiszögellésnél megpihentek s kilihegték
magukat, majd a falhoz lapulva osontak tovább, beléveszve az egyre
hosszabbodó és sötétedő árnyékba, amely már végigterült a zárt belső udvaron.
Az árnyékon túl ott álltak a kőemberek: fehér szobrok, félméter magas
kőtalapzatokon. Méltóságteljes mozdulattal fogták össze redőzött, lepedőszerű
ruhájukat és üreges szemük rosszallóan meredt a három betolakodóra.
Mögöttük, a fák között már teljes sötétség honolt, mintha ott gyorsabban s
hamarább alkonyodnék.
Gabi beugrott a nyitott, üveges kapun. Megállt a visszhangos, üres
előcsarnokban, amelynek falai nyirkos hűvösséget leheltek. Kezét a szívére
szorította s halkan lihegett. Nyomában három magasabb és egy alacsonyabb
árnyék osont be a kapun. Az alacsonyabb árnyék azonnal végigszaglászta a
széles márványlépcsőket s orrát a földnek szegve, megindult felfelé. A
magasabb árnyékok követték az alacsonyabbat. Lábujjhegyen lépkedtek végig a
kihalt előcsarnokon, amelynek magasában kristályfüggős hatalmas csillár
lengett kísérteties, cincogó csilingeléssel. Fellépkedtek a márványlépcsőn s
félkör alakú márványgalériára jutottak, ahonnan három, kapunak is beillő, dúsan
aranyozott fehér ajtó nyílt. Hallgatództak s Gabi találomra lenyomta az egyik
ajtó kristálykilincsét. Az ajtó nyikorgott s kitárult. Belestek. Üres termet láttak
maguk előtt. Az ajtó csattanva bezárult mögöttük. Nem mertek visszafordulni,
mert azt képzelték, hogy a csattanásra a kastély minden lakója felfigyelt és most
ott tolong a márványos előcsarnokban. Pamut már a szemközti ajtót kaparta.
Végigsiettek a kongó termen s kinyitották a másik ajtót. Még nagyobb terembe
jutottak. Köröskörül a falakon óriási képek függtek. Mindegyikről egy-egy,
díszes mentében, nehézselyem ruhában pompázó férfi vagy nő meredt rájuk
fenyegető tekintettel. Az egyik mentés, nagybajszú férfiú úgy tartotta a kezét a
kardmarkolaton, mintha azonnal ki akarná rántani a szablyáját, hogy
lekaszabolja a betolakodókat. Mariska megállt a harcias kép előtt, kinyújtotta rá
a nyelvét s még azt is mondta : Be-e !
Ezen nagyot nevettek s nem féltek többé a képektől.
Egyre mélyült az alkony. Most már siettek. A kihalt, üres termek, a kongó
kopár szobák során úgy vágtattak végig, mintha pontos, meghatározott céljuk
lett volna. Egy hosszú, keskeny teremből, amelyben egy aranyozott fehér
zongora hanyattesve nyújtogatta ég felé három tömzsi lábát, — üveges
folyosóra jutottak. Egy üvegajtón fény szüremkedett a folyosóra s mormogó,
dünnyögő hangok hallatszottak. Pamut megvetette a lábát a csúszós
kőpadozaton s halkan, de dühödten- morgott. Gabi csendre intette, majd az
üvegajtóhoz kúszott.
Belesett az ajtón.
Égy pillanatig megmeredve figyelt, majd intett a többieknek, hogy jöjjenek.
A teremnek is beillő szobát karos kristálytartóban lobogó három szál
gyertya világította meg. A szűkös fényben mindenütt aranyozás és fehér
lakkozás villant s a gyertyaláng visszatükröződött az asztal csiszolt fekete
lapján. Hárman ültek az asztal körül. Az egyiket, egy magas, sovány, hajlotthátú
férfit — nem ismerte Gabi. Annál jobban ismerte Sanyi és Mariska. A gróf volt
az ! Kormondy gróf arcélét fordította az ajtó felé s egykedvűen meredt a
gyertyák lángjába. A másik férfit, a keskenybajszú, hullámosított hajú
fiatalembert, nem ismerték a többiek. Annál jobban ismerte Gabi. Grell Kornél
volt az. A harmadikat — Terebes urat — mindannyian ismerték. Éppen a
bajuszos fiatalember, Grell Kornél beszélt:
— Kérlekalássan, méltóságos uram, mindössze néhány hétről van szó.
Biztos forrásból tudom, hogy augusztusban bevonulnak a barátaink.
Ejtőernyősökkel, kérlekalássan, egész ejtőernyős hadosztályokkal. És akkor,
ugyebár, vége a játéknak. Visszatakarodhatnak az odúikba. A gróf úr
őméltósága teljes kárpótlást kap ...
— No persze, persze — mondta a gróf és közben szempilla-rezzenés
nélkül bámult a gyertyalángba — anélkül nem is lenne el-kép-zel-he-tő.
Ez barátocskám a jogfolytonosság . ..
Elhallgatott s szemrebbenés nélkül bámulta a gyertyalángot. Terebes úr
legyintett, de úgy, hogy a gróf ne lássa s Grell Kornélhoz fordult:
—Barátocskám, értsd meg, könnyelműség volt, megfontolatlanság. Mi nem
kockáztathatjuk...
—Én se ! — vágta oda hetykén a másik — hetekig bujkáltam Pesten.
Kikoptam minden helyből. Nem volt más választásom.
—Értsd meg, barátocskám, itt vannak ezek az átkozott pesti gyerekek !.. .
Grell Kornél bajuszkája alatt gúnyos mosoly suhant át:
—Kolosszális ! Egy csomó koszos prolikölyöktől megijedni!
—Barátocskám, nekünk manapság mindenkitől félnünk kell. Sajnos, ilyen
időket élünk. Mióta itt vannak, ki se tettem a lábamat. . .
—De nem tűrhetjük ! — pattant fel Grell Kornél — harcolnunk kell ellenük,
méltóságos uram. Ha megadjuk magunkat, végünk van. Tartani kell a frontot.
Védelmezni kell a pozíciónkat. Felosztották a földet ? A földünket ? Learatták a
gabonát? A gabonánkat? Rendben van ! De csépelni már mi fogunk!
—Hehehe — vigyorgott Terebes úr — csépelni csakugyan nem fognak a
tisztelt paraszt urak, a tisztelt cseléd urak. Legalábbis Abádon nem ! Elhiheted,
Kornél öcsém.
—Va-ló-ban ! — tagolta a gróf — katasztrofális. Nem fontos. Hja, ezt meg
kell szokni. Persze, persze — és ismét elhallgatott.
Terebes úr újból legyintett, majd Grell Kornélra nézett.
—Kedves Kornél öcsém, szeptemberben, ha minden visszatért a régi
mederbe, szívesen látunk. De addig .. .
Szavait Terebesné érkezése szakította félbe.
—Egy kis harapnivaló, fiam — mondta kedveskedve. A magával
hozott tálcát letette az asztalra s a karosgyertyatartót felemelte.
A feszülten figyelő Ipszi ebben a pillanatban megcsúszott a síkos padozaton
s hasravágódott. Zuhanása százszoros visszhangot vert a kopár folyosón.
 A szörnyű robajtól megrémült Terebesné elejtette a gyertyatartót. Sötétség
borult a szobára is, a folyosóra is.
—Ki az ? Ki van ott ? — hallatszott a sötétben Terebes úr hangja.
—Szűzanyám segíts! — jajveszékelt Terebesné. — Gyilkosok!
—Meglestek! Kihallgattak! — süvített Grell Kornél éles tenorja.
—Persze, persze! Nem fontos — hangzott a feketeségből egy grófi
motyogás.
— Utánuk ! El kell csípni őket! — rikoltotta Grell Kornél.
A kutatók nem várták meg, amíg üldözőik a vaksötétben meglelik az ajtót.
Már a folyosó végén rohantak, a talpraállított Ipszivel együtt. De a folyosó
becsukódó ajtaját alighanem mégis megláthatták, mert még hallották, amint
Grell Kornél felkiáltott:
— Ott futnak. Utánuk !
Vad hajsza kezdődött, végig a kastély háromszázhatvanhat üres, kongó
szobáján s visszhangos folyosóin. Mindenünnen sötét árnyak ugrottak elő
váratlanul s útjukat állták. A sarkokban mintha néma alakok silbakoltak volna s
ujjal mutogattak a menekülőkre. Minden lépés tízszeres visszhangot vert fel s az
ajtócsapódás ágyudörgésként dörgött. Vaktában rohantak végig a kutatók a
kihalt kastélyon s nem tudták, hogy saját lépteik visszhangját hallják, vagy pedig
az üldözők lábdobogását.
Végre, valahogyan kijutottak a lépcsőházba. Levágtattak a síkos
márványlépcsőkön, kitaszították a súlyos vaskaput. Künn az udvaron lámpafény
villant, elzárva a menekülés útját a park felé. Nem tehettek mást, kénytelenek
voltak a falunak vezető útra kanyarodni, a kőkerítés nagykapuja felé. Most már
valósággal röpültek. A kavicsos út csikorgott a talpuk alatt. Elől loholt a
hosszúlábú Andó Sanyi, aki úgyszólván hurcolta maga után Ipszit. Mögöttük
száguldott Gabi s jobbra tőle Mariska. Gabi javában vágtatott, amikor
észrevette, hogy Mariska nincs sehol. Eltűnt, elnyelte a föld, egyetlen hang
nélkül. Egy pillanatra megtorpant, de akkor apró sárgásvörös láng villant a háta
mögött s rövid, reccsenő csattanás hallatszott. Valaki lőtt. Menekülnie kellett.
Mariska valóban úgy érezte, hogy a föld nyílt meg alatta s ő zuhan a
mélységbe. Zuhanása rövid ideig tartott s kemény kövön ért véget. Nagyon
megütötte magát, de nem mert kiáltani és első rémületében moccanni sem
tudott. Ez volt a szerencséje. Az üldözöttek lábdobogása elhalt, majd igen
távolról felhangzott a jólismert hármas füttyjel. »Ez a nagysefcsik« gondolta
»őrködik a kapunak«. Újabb robajok. Az üldözők rohantak el mellette.
Odalapult a gödör vagy szakadék falához s még a lélegzetét is visszafojtotta. Az
üldözők léptei távolodtak. Lihegést, szimatolást hallott s valami megbökte az
oldalát. Odakapott. Ujjai egy nedves kis orrot érintettek. Tovább tapogatódzott s
egy puha, gyapjas, meleg gombolyagot érzett a tenyere alatt. — Pamut! —
suttogott boldog örvendezéssel.
Pamut egészen halkan vakkantott s apró fogai közé kapta Mariska
szoknyáját. Húzni kezdte. Mariska feltápászkodott s körülnézett. A kastély előtti
hatalmas kőmedencében találta magát. Abba zuhant belé menekülés közben.
Megsimogatta Pamutot, kikapaszkodott a medencéből és óvatosan osont az első
facsoportig. Ott fatörzstől fatörzsig lopakodott, míg elérte a kerítést. Pamut
könnyűszerrel átbújt a kapu rácsai között és türelmetlenül nézett vissza rá
odakintről. Mariska néhány pillanatra szívesen kutyává változott volna, hogy
kijuthasson, de nem lehetett. A betámasztott kaput nem merte kinyitni, félt,
hogy meghallják a nyikorgást. Felkapaszkodott hát a rácsokon, átmászott a kapu
felett, miközben a rács hegyes lándzsái alaposan megtépázták a ruháját.
Amint földet ért, rohanni kezdett. Futott egyvégtében egészen hazáig. Pamut
előrerohant s boldog ugatással adott hírt szerencsés megmenekülésükről.
Mariska éppen a saját kerítésükhöz ért, amikor a kapujukon kikanyarodott az
egész csapat. Elől a nagyok, utánuk a kicsik.
Mariska ! — kiáltotta a nagysefcsik. Teljesen megfeledkezett a fegyelemről.
Kiugrott a sorból s Mariska nyakába borult. — Csakhogy megvagy.
—Hová ... hová indultok? — kérdezte Mariska és két tenyerével tartotta
vissza mellében a szívét.
—Teérted — felelte Gabi. — Azt hittük, fogságba ejtettek. Most akartunk
indulni, hogy megostromoljuk a kastélyt. Elhatároztuk, ha nem adnak ki szép
szóra, földig rontjuk a várat, a helyét felszántjuk és sóval vetjük be.
—Igazán megtettétek volna? — kérdezte meghatottan Mariska.
—De mennyire igazán ! — kiáltotta a nagysefcsik.
—Ha már így együtt van a csapat, tartsuk is meg az ostromot — javasolta
Dénes.
—Gyerekek, vacsorázni! — hallatszott a házból Zsebő néni hangja — Mari,
Gyuri, Gabi! Kész a vacsora !
Így a várostrom, közbejött akadályok miatt máskorra halasztódott.
A következő napokban, mivel a behordás a végéhez közeledett, egyébről se
folyt a szó, csakis a cséplésről. Hogy lesz, mi lesz, hogyan fognak elcsépelni?
Talán lóval nyomtatnak, vagy cséphadaróval fogják püfölni a gabonát, mint a
hajdani jobbágyidőkben? Mintha ezek a hümmögő tanácskozások tízszeres,
százszoros visszhangjai lettek volna a kihalt kastélyban elhangzott
beszélgetésnek. Nagy Gergő bácsi csak dünnyögött, de nem mondott sem igent,
se nemet. »Majd elválik, mint víz az olajtól«, mondta, ennél többet nem lehetett
kicsalni belőle. Szombaton azután közölte, hogy vasárnap városi vendégek
érkeznek, majd azokkal megbeszélik. Gabi azonnal kitalálta, hogy a városi
vendégek nem lehetnek mások, csakis apuék. S lehetséges, hogy Sefcsik bácsin
kívül még Simoncsics bácsi, sőt Serbán doktor is megérkezik.
Várakozása beigazolódott. A Nagy Gergőék udvarára berobogó teherautóról
valóban az általa oly nagyon várt vendégek kászolódtak le. Gabi boldogan
köszönt apunak, azután kézenfogta Serbán doktort és félrevonta. Zsebéből
elővette Ede levelét és égő kíváncsisággal tudakolta, mi történt ? Csak
nem lett öngyilkos ? Vagy talán elment felfedezőnek Afrikába ? Mindig ilyesmit
tervezgetett.
 —Működik az elnöki fantázia! — nevetett Serbán doktor — a valóság
sokkal egyszerűbb. Rosmeyerék elköltöztek.
—Elköltöztek? — hüledezett Gabi — és a kocsma?
—Azt eladták.
—Eladták? De miért?
—Hát tudod, egy este rendőrség fogta körül a Szomjas Oroszlánt. Minden
vendéget igazoltattak és többet el is vittek.
—A Bajuszkirályt is?
—Az meg kicsoda? — csodálkozott Serbán doktor.
—Mindig odajárt, Kopasz Károllyal, meg Kancsal úrral.
—Miféle nevek ezek, elnök? Honnan szeded őket?
—Innen — mutatott Gabi büszkén a homlokára. — Nem tudtam az igazi
nevüket, hát elkereszteltem őket. De az egyikét tudom. Grell Kornél.
—Grell. . . Grell! Úgy tudom, érdeklődnek ilyen nevű ember után. Úgy
gondolom, sok vaj lehet a fején, akarom mondani sok lehet a rovásán.
—Á — mondta Gabi — bukósisak van a fején. Mert motoros. Majd
elmondom, de most te mesélj, Serbán úr.
—Nincs sok mesélnivalóm. Szóval, elvitték ezeket a csalókat, tolvajokat,
akik azt hitték, háborítatlanul fosztogathatják az országot. Azután felkutatták a
kocsmát meg a lakást is. Rengeteg cukrot, zsírt, lisztet találtak. Egész Budapest,
az egész ország nélkülöz, még mindig szenvedi a háborút és Rosmeyernél ott
dohosodott a töméntelen sok élelem. De azért valahogyan kimoshatta magát,
mert nem csukták rögtön le, kiengedték. Első dolga volt eladni a kocsmát, a
Szomjas Oroszlánt. És el is költözött a házból.
—Látod, Serbán úr — mondta szemrehányóan Gabi — az előbb elnöki
fantáziáról csúfolkodtál. Pedig én nem tudok kitalálni ilyen érdekeset.
Gyurika futott oda hozzájuk.
—Szerbusz, Serbánúr, mit hoztál nekem?
—Szervusz, Gyurika. Az a kérdés, jó voltál-e?
Gyurika egy kicsit habozott. Előbb Serbán doktorra pillantott ártatlan
tekintettel, majd Gabira. Nagyot sóhajtott s kibökte:
—Nem. Sokszor rossz voltam. Sírtam, haza akartam szökni, kitéptem a tyúk
farkát és egyszer majdnem beleestem a kútba . . .
—Látod, látod és akkor még »valamit« kérsz. Hát ha te lennél az én
helyemben, adnál ajándékot magadnak ?
—Adnék bizony ! — felelt határozottan Gyurika.
—Hát te rossz kisgyerekeknek adnál ajándékot?
—Adnák hát. Mert én nagyon szeretem a rossz kisgyerekeket.
—Például melyiket?
—Például ? Például én is rossz vagyok és magamat is nagyon szeretem.
—Hát ha így áll a dolog — mondta Serbán úr és egy sípot nyújtott át
Gyurikának, — tessék, add oda egy rossz gyereknek.
Gyurika boldogan elrobogott. Ismét egyedül maradtak. — Tudod, Serbán
úr, nálunk is sok újság van ... — kezdte Gabi. De nem fejezhette be, mert
megjelent az ajtóban Nagy Gergő bácsi s odakiáltott:
—Serbán elvtárs, jöjjön már egy szóra. Maga is kell nekünk.
Serbán doktort elnyelte a ház. Gabi a csapathoz futott és elújságolta az
érdekes hírt. Mindenki sajnálta Edét, talán még Pamut is. Amíg Ede sorsa felett
sajnálkoztak, az udvar benépesült. Csupa ismerős érkezett s innen is onnan is
szállt feléjük az üdvözlés:
—Szervusztok gyerekek.
A kerítésen kívül egy keszeg emberke ténfergett, őszbecsavarodó,
vörhenyes bajusza bánatosan kornyadozott, zsíros kalapját mélyen a szemébe
húzta, talán a nap, talán a kíváncsi tekintetek ellen. Néha halkan köhécselt: keh,
keh ! s görcsös botjával a földet piszkálta. Fülep Misi, az izgékony feketebors
fedezte fel. Oldalba bökte Gabit s figyelmeztette a keszeg emberre:
—Tudod-e ki az? Gyökeres Márton, a Paja apja. Eljött szót hallani.
A sok jó ismerős csak álldogált, csöndesen beszélgetett. Türelmesen várták,
hogy történjék valami, hiszen mi értelme volna a pesti munkások látogatásának,
ha nem történne semmi. Várakozás közben persze, hogy a küszöbön álló
cséplésről beszélgettek. Máskor, ilyentájt aratóünnepet tartottak. Gróf
Kormondy uraság elé vonultak s felköszöntötték azt, akinek semmi része nem
volt a szántásban, vetésben, aratásban. Most ünnepelhetnének, hiszen a
magukét aratták s ehelyett gondokkal kell bajlódniuk. Amint így fűzték a szót,
kilépett a házból Nagy Gergő és vele a pesti vendégek.
—Barátaim ! — mondta Nagy Gergely — nagy hírt mondok . . .
— Fogunk-e csépelni, Gergő! Azt mondd! — szólt közbe Szittár Józsi
bácsi. —Fogtok, a fenét, keh, keh — dünnyögte egy kehes hang.
—Fogunk — mondta keményen Nagy Gergely. — De hadd mondjam meg,
emberek, hogy pesti barátaink, gyári elvtársaink nem jöttek üres kézzel.
Ajándékot és segítséget hoztak a szövetségeseiknek, nekünk, dolgozó
parasztembereknek.
—Azaz — mondta Sefcsik bácsi — az ajándékot nem hoztuk.
—Mert jön az magától is — tette hozzá ravaszkás hunyorítással Simoncsics
bácsi.
—És itt lesz idejekorán ! — fejezte be Sefcsik bácsi.
—Itt lesz ám, keh, keh holnapután kiskedden, bornyúnyúzó pinteken —
hallatszott ismét a kehelő hang.
—Csönd legyek ! — reccsent rá valaki.
—Elmondtuk a pesti elvtársaknak — folytatta Nagy Gergely — hogy
learattuk a búzát, be is hordtuk, de nincs mivel elcsépelni. Pedig nemcsak itt kell
az a kenyér, hanem a városban is. Aztán szó került arra, hogy van ám itt
cséplőgép, a grófi uradalomé. De az nem a miénk.
—Majd kölcsönbe vesszük — szállt egy kiáltás.
—Nem kell kölcsönbe venni. Merthogy van rá rendelet, hogy a felosztott
földekhez tartozó felszerelés minket illet és azt együttesen kell használni. Csak a
jegyző úr éppenséggel megfeledkezett erről a rendeletről. Kiment a fejéből.
—Gyerünk a jegyzőhöz. Emlékeztessük rá ! — kiáltott Fülep bácsi.
—Gergő öcsém ! — emelte fel a görbebotját Szittár Józsi bácsi. — Mi
haszna a cséplőnek, ha nincs hozzá tüzesgép, ami hajtsa?
—Mindent a maga rendjén, Józsi bátyám — mosolyodott el Nagy Gergely.
— Előbb a cséplő legyek meg. Aztán majd megforgatjuk mi azt puszta kézzel is,
ha muszáj.
A várakozók kiáltozni kezdtek:
—Úgy van ! Jól mondod ! Igazsága van ! Gyerünk a jegyzőhöz. A jegyző
úrhoz !
Az elől állók meglódultak. A többiek a nyomukba eredtek. Elsodorták és a
léckerítéshez szorították Gyökeres Mártont, aki görcsösen szorongatta a botját
és köhögött: keh, keh ! Egy perc alatt kiürült az udvar. Nem maradt ott más,
csak a csapat. Gabi körülnézett:
— Sorakozz. Fel a zászlóval. Kisdobos, rajta, indulás. A jegyzőhöz !
Az előőrs-csapat lengő zászlóval, pergő dobszóval vonult az egyre szaporodó
tömeg után. Innen is, onnan is csatlakoztak a menethez, a sok kíváncsi, a sok
érdeklődő összetorlódott s beáramlott a Fő utcába. A csapat kis piros zászlaja
úgy libegett a tömeg felett, mint a tenger komor hullámain a könnyű habtaréj.
Az áradat megtorpant egy kőkerítés kapuja előtt. Utat nyitottak Nagy
Gergelynek és a pesti vendégeknek, akik bementek a jegyzőhöz. Különös
véletlen folytán Gabi is besodródott velük a kapun. Odabent sikerült megbújnia
egy csöndes zugolyban és végighallgathatta az egész beszélgetést.
Nagy Gergely felelősségre vonta a jegyző urat azért, hogy kézen-közön
eltüntette azt a bizonyos rendeletet. A jegyző úr először fölényeskedett.

Olyanokat mondott, hogy könnyű a városból jött nadrágosoknak minden-

félével telebeszélni a rendeletekben járatlan falusi emberek fejét. Nagy Gergely
azonban egykettőre rápirított; elmúltak azok az idők, amikor a munkást meg
parasztot ilyen ostoba fogásokkal egymás ellen lehetett ugrasztani. Jól megértik
ők egymást. A jegyző úr inkább a rendeletről beszéljen. Mert most a
legfontosabb a cséplés.
És hatalmas tenyerével akkorát csapott az asztal lapjára, hogy a
szomszédban azt hitték, ágyúznak valahol. A jegyző ötölni-hatolni kezdett.
Lehetséges, hogy csakugyan van ilyen rendelet . . . Valami jegyzőgyakornokról
beszélt, aki elvesztette a rendelet szövegét, azután azt mondta, hogy ő ki akarta
hirdetni, de ez jött közbe, meg az jött közbe . . .
—Elég a szóból — dörrent rá Nagy Gergely — vagy előadja a rendeletet,
vagy jön velünk a kastélyba s elmondja élőszóval.
A jegyző hebegett, habogott, de nem hagyták sokat magyarázkodni, vitték
magukkal. A várakozó tömeg nem kérdezett semmit, csak áradt a nyomukban. A
kis piros zászló ismét fent libegett-lebegett a fejek fölött, mert a csapat semmi
kincsért el nem maradt volna a felvonulástól. Ellenkezőleg, egyre nagyobb
tettvágy tüzelt a szemükben. Rendes, szép soroktól persze szó sem lehetett.
Körülfogták az elnököt és a zászlóvivőt, úgy trappoltak. Közben Dénes
odafurakodott Gabi mellé s megrántotta az inge ujját.
— Te, elnök ! Pajtikám ! — suttogta izgatottan — Most kellene szólni a
szíjtárcsáról.
—Hallgass ! Hallgass ! — szólt rá Gabi — még elrontod ! A tanácstag
majd intézkedik.
Dénes elhallgatott. De addig nyomakodott, furakodott, amíg sikerült
odasodródnia Serbán doktorhoz. Megrántotta a kabátja ujját s izgatottan
suttogta:
—Serbán úr, most kellene a szíjtárcsáról. . .
—Miféle szíjtárcsáról beszélsz? — nézett rá csodálkozva Serbán doktor.
—De hiszen az elnök azt mondta, hogy te mint tanácstag tudod és
intézkedni fogsz... .
—Én?
A tömeg elsodorta őket egymástól. Megérkeztek a kőoszlopokon forgó,
nagy rácsos kapu elé. Ketten kitámasztották a kaput s az abádiak elözönlötték a
kastélyparkot, ahová legtöbbje most tette be először a lábát. Nagy Gergely
apuékkal és a jegyzővel felsietett a kastély széles márványlépcsőjén, amelyet a
csapat négy tagja oly jól ismert már.
Az első emelet egyik ablakában fejek jelentek meg, majd ismét eltűntek.
Odabent, a márványlépcső tetején megjelent a gróf. Áthajolt a fehér kőkorlá-
ton s lenézett.
—Va-ló-ban ! — mondta csodálkozva. — No, persze, persze, mit
óhajtanak ?
—Majd odafent, gróf úr — felelte Nagy Gergely s dübörgött föl.
A jólismert nagy fehér ajtó becsukódott mögöttük s Gabi egyedül maradt a
lépcsőházban a cincogva csilingelő üvegfüggős csillár alatt. Csak ténfergett a
magas oszlopok között, ujjával megérintette a hideg márványt. Majd kapta
magát, felsietett a lépcsőn s találomra benyitott az egyik ajtón. Terem volt előtte
s a terem túlsó végén kétszárnyú, földigérő ablak nyílott a kocsifelhajtó fölött
elterülő széles térrajzra. Kilépett a kétszárnyú ajtón. Odalentről még látták s
felkiáltoztak hozzá, nagyvidáman:
— Hej, Gabi gyerek ! Gábor, noszogasd meg őket ! Meddig várjunk még !
Az egyik ablakból beszédfoszlányok szűrődtek ki. Belesett. Apuék voltak
odabent, meg a gróf, meg Terebes úr. A jegyző nagyon sápadt volt és
verejtékező homlokát törölgette. A gróf idegesen forgatta a fejét s azt motyogta:
— Va-ló-ban, feltűnő. Én til-ta-ko-zom!
Odakintről zörgés, csattogás, dübörgés harsant. Gabi lenézett, de nem látott
semmit. A zaj egyre erősödött mintha egy egész tank-hadosztály vonulna az
abádi kövesúton.
A szobában felpattant az ajtó. Grell Kornél dugta be a fejét s diadalmasan
kiáltotta :
— Ugye megmondtam, méltóságos uram. Itt vannak. Most aztán . . .
Sefcsik bácsi közönyös arccal nézett végig a felvillanó szemű Terebes úron és a
megkönnyebbülten fellélegző jegyzőn.
— Korai az öröm. Nem azok vannak itt, akikre önök gondolnak. Se
amerikaiak, se németek. Magyarok. Megjött az ajándék.
A kastélyfalak akkor már remegtek a levegőt betöltő zengéstől, csattogástól,
dübörgéstől. Mindnyájan az ablakhoz ugrottak, de ezúttal ügyet se vetettek a
terraszon ámuldozó Gabira. Éppen jókor tekintettek ki, hogy meglássák a
vaskerekű traktort, amely dübörögve fordult be a kastély kovácsoltvas kapuján,
nyergében egy vidám, mosolygó, olajosarcú gépésszel. A traktor diadalmasan
nyomult előre a kastélykert elhanyagolt útján, kerekének acélbordáit mélyen
belevágta a földbe, csövéből kis, kékes füstcsomókat lökött egyenletes ütemben
az ég felé s motorja dörgött, mint az új világ harsonája.
A várakozók nem tudták mire vélni a traktor érkezését. Ámuldozva
szemlélték a nagyszerű gépet, amely megállt a kastélykapu kocsifelhajtóján, ott
ahol azelőtt négylovas hintók és fényesre lakkozott automobilok várakoztak a
grófi vendégekre. S nem volt sehol pörgekalapú kocsis, tányérsapkás sofőr,
ellenben az olajosarcú gépész leugrott a nyeregből s kezet rázott a kapun kilépő
Sefcsik bácsival.
— Itt az ajándék. Megjött! — kiáltotta messzecsengő hangon Sefcsik
bácsi.
— Ezt a traktort roncsokból állítottuk helyre s a mi barátságunk és
szövetségünk jeléül és bizonyságául lehoztuk Abádra.
— Jobb, mint a tüzesgép! — mondta Szittár Józsi bácsi — ez elhajtja a
cséplőt, mint a parancsolat.
— A traktor itt marad Abádon, amíg csak el nem csépelik az egész
gabonát.
— Éljen ! — kiáltották az abádiak.
— Odalent a faluban hallottam, hogy idejöttek az elvtársak —
magyarázta Sefcsik bácsinak a traktoros. — Gondoltam, utánuk hajtok.
— Okosan — mondta Sefcsik bácsi. — Van itt egy cséplőgép, amit
mindjárt elhúzathatsz.
A jegyző fanyarul elmosolyodott.
—Félek, nem sok hasznát venni annak.
—No, csak gyerünk és nézzük meg — szólt Nagy Gergely.
Megindultak. Elől a gróf, Terebes úr és a jegyző, mögöttük Nagy Gergely és
apuék, mögöttük a tömeg s közbül a csapat, amelynek kis piros zászlaja egyre
vidámabb habtarajként libegett. Jó messzire mentek, a park sűrű fái által eltakart
gazdasági épületek felé, amelyeket a négy kutató csak távolról szemlélt felderítő
útja során. S a menet mögött csattogott a traktor, mint a hadsereg páncélos
osztaga.
Az egyik gépszín előtt megálltak. A gépszínben cséplőgép állt. Gabi
alaposan szemügyre vette a hatalmas alkotmányt, amelyről oly sokat hallott az
utóbbi napokban. Nagy Gergely, Sefcsik bácsi, a traktoros és — persze —
Gabi, bementek a színbe, megszemlélték a cséplőgépet s hamarosan jöttek
kifelé.
— Hasznavehetetlen ! — dörmögte Sefcsik bácsi.
— Hová tette gróf úr a rostákat ? — támadt Kormondyra Nagy Gergely.
— Meg a lendkereket, a fogaskerekeket és a többi alkatrészt — szólt a
traktorvezető.
A gróf az állát rángatta s csak annyit mondott : — No, persze, persze ... - —
Kérem, uraim — avatkozott bele Terebes úr — előrelátható volt, hogy nem sok
hasznát veszik majd. Leszerelték, elvitték.
— Kik? — dörrent rá Nagy Gergely. — Azt mondja meg, kik ?
—Természetesen a németek — sietett Terebes úr segítségére a jegyző.
—Úgy ! A németek ! És hová vitték ?
Az egész csapat várakozásteljesen nézett Gabira. Bizonyosra vették, hogy
az elnök most előlép és mond valamit. De nem lépett előre. Terebes úr pedig
felkacagott:
—Hehehe ! Különös kérdés ! Hová vitték? Ki tudja azt ?
—Kicsoda ? —mosolyodott el Nagy Gergely. — Biztosíthatom alispán
urat, hogy ezt minden gyerek tudja.
—Va-ló-ban különös — szótagolta a gróf.
—Ön tréfál — pattogott Terebes úr.
—Nem én — tiltakozott Nagy Gergely. — Mindjárt bebizonyítom. Klimkó
Gábor !
—Jelen ! — kiáltotta harsányan Gabi és most már valóban előlépett. Nem
nézett se jobbra, se balra, egyenesen Nagy Gergő bácsira tekintett, de azért
pontosan tudta, hogy minden szem reá szegeződik.
— No, Klimkó Gábor, te tudod-e véletlenségből, hogy hová vitték ezeket az
ellopott alkatrészeket?
— Tudom ! — felelte messzecsengő hangon Gabi.
— Hát ha tudod, akkor vezess oda. Megteszed ?
— Igenis. Szívesen.
Gabi sarkon fordult és megindult. Nyomában a csapat, lengő zászlóval,
pergő dobbal. Utánuk Nagy Gergely bácsi és apuék, akik határtalanul
csodálkoztak, még Serbán doktor is ámuldozva nézegette a csapatot. Mögöttük
az egész tömeg s legvégül a traktor, amely kötélre vette a kifosztott cséplőgépet
s vontatta, ahogy kellett. Egyedül Terebes úr makacsolta meg magát
— Ismerem ezeket a kis csirkefogókat. Nem megyek egy tapodtat se.
Elegem volt belőlük Pesten.
— Gyöjjön csak alispán úr — mondta keményen Nagy Gergely és
megszorította a karját.
A tömeg keresztüláramlott a kastély kitárt kapuján, végighömpölygött a
ritkás erdőn s elözönlötte a kis erdei tisztást, amelynek egyik végében roskadozó
kunyhó állt. Nagy Gergely bácsi rámutatott a kunyhóra:
— Ez a pesti gyerekek Titkos Nyári Helyisége. Klimkó Gábor lakatold
ki.
Gabi levette az ajtóról a bezárhatatlanul rozsdás lakatot. Kitárta az ajtót és az
ámuló abádiak előtt megnyílt a Titkos Nyári Helyiség, amely szakasztott úgy
festett, mint egy gépraktár. A földjén, szépen rendberakva ott sorakozott a
cséplőgép minden hiányzó alkatrésze.
Ez volt Klimkó Gábor elnök kilencesztendős életének legnagyobb,
legcsodálatosabb pillanata. Sugárzó tekintettel állt a kitárt ajtóban és büszkén
tekintett az előőrscsapatra. Mindenki őket figyelte, minden tekintet őket
simogatta. S nem tudta, minek örüljön jobban: ezeknek a simogató,
szeretetteljes pillantásoknak, vagy azoknak a gyűlölködő tekinteteknek, amelyek
a gróf, Terebes úr és a jegyző szeméből lövelltek feléjük.
A tisztáson csönd volt, ünnepélyes és döbbent, diadalmas és feszült csönd. A
némaságot és mozdulatlanságot Terebes úr törte meg. Vad rikácsolással rontott
Gabira. Azonban alig lépett egyet, valahonnan egy apró szörnyeteg bukkant elő,
üvöltve rohant rá és hegyes fogait a bokájába mélyesztette.
Terebes úr rikácsolása jajveszékelésbe csapott át.
— Éljen ! — kiáltotta most valaki az abádiak közül, eltalálva a legmeg
felelőbb pillanatot. — Éljenek a pesti gyerekek.
A dörgő éljenzés elnyomta Terebes úr jajveszékelését.
Gabi leparancsolta Pamutot Terebes úr bokájáról s szerény mosollyal
tűrte, hogy a vállát veregessék, hátbaütögessék, levegőbe hajigálják. De ki
jutott az ünneplésből a csapat minden tagjának, az abádi gyerekeknek is.
Ezalatt pedig a kastély kapuján egy pöfögő motorkerékpár robogott ki
s eszeveszett iramban száguldott el a kövesúton. Aki utánanézett, úgy látta,
hogy kirohan a világból. A csapat tagjait aznap kézről kézre adták Abádon.
Gabit, Ipszit, Andó Sanyit, a nagysefcsiket elvitték a kommunista pártba is és
ott is el kellett mesélniük, hogyan vezette őket nyomra Viktorék gurigázása,
hogyan kutatták fel Nagy Gergely bácsi, az abádi tanácstag irányításával az
elrejtett alkatrészeket. Mi tagadás, Gabi története — ahányszor csak elmondta,
márpedig sokszor mondta el — mindig újabb és újabb részletekkel gazdagodott
s a végén már óriáskígyók, idomított cowboyok és ejtőernyős cséplőgépészek is
szerepeltek benne. De azért mindenkinek nagyon tetszett, legjobban neki és ez
volt a fő.
De az élet legszebb napja is csak huszonnégy óra hosszat tart. Ez a nap is
véget ért. Apuék hazautaztak s másnap megkezdődött a cséplőgép
összeszerelése. A traktoros és a falu gépészkovácsa dolgoztak rajta. Sietni
kellett, mert bár derült volt az ég, napfényes az idő, de eső ígérkezett, hiszen
augusztus dereka felé haladtak, ilyenkor mindig számítani lehet esőre.
Gabi naphosszat ott rostokolt a kovácsnál, nézte, figyelte, hogy szereli a
traktoros meg a gépészkovács a cséplőgépet. Boldog volt, ha kézhez adhatott
egy csavarkulcsot, kalapácsot vagy reszelőt. Amikor elkészültek a nagy
munkával, egyedül neki volt szabad felülnie a traktorra, amely csattogva
kigördült a szín alól, maga után vontatva a kijavított cséplőgépet.
Végigdörögtek a falun. A tanyai szérűn már várta őket a fél falu. Ott akartak
lenni, amikor az első kévét bedobják az etetőbe, amikor az első, szabad földön
termett kalászból kipereg a szem. A traktor ünnepélyes nyugalommal
kanyarodott az első búzaasztag mellé. Nem volt ünnepi beszéd, egyetlen hangos
szó se hallatszott. A traktoros és a gépészkovács némán, komolyan végezte
munkáját. Nagy faékekkel lerögzítették a cséplőgépet, a hosszú, széles, erős
szíjat átvetették a szíjtárcsákon, a traktoros a motor nyergébe szállt. A traktor
feldübörgött. A cséplőgép megrázkódott, mint a mesében a százéves álmából
ébredő Csipkerózsika s aztán hosszan, elnyújtottan búgni kezdett. Mindenki a
magasba nézett. Az etető, áhítatos mozdulattal, felmutatta az első kévét, a
magasba emelte, hogy mindenki lássa, azután ünnepélyes lendülettel a gépbe
bocsátotta.
Senki sem mozdult.
Nagy Gergely a gép végéhez-állt s tenyerét a kicsorduló szemek alá tartotta.
Fürdette a kezét a pergő búzazáporban, majd maroknyi magot összefogott s egy
pillanatra belétemette az arcát. Talán meg is csókolta. Azután a maroknyi
szemet feldobta a magasba.
A traktoros meghúzta a sípot. Az éles, diadalmas rikoltás átröpült a tarlók
felett, átsuhant a falu házai felett, átszárnyalt a környező dombokon, messzire,
arrafelé, ahol a városban gépek dübörögnek, szerszámok csengenek s épül az új
ország. Mindenki, aki ott állt a szérűn, szinte a tekintetével követte a csillogva
szárnyaló süvöltést, mintha nem is hang lenne, hanem szárnyas, eleven madár,
postagalamb, amely hírt visz a városi dolgozóknak az első diadalról, amelyet
Abádon aratott a nép.
S ki lett volna boldogabb az örvendezők között, mint Gabi. Hiszen az ő
örömét még az is tetézte, hogy S. Kovács Viktort, Gyökeres Paját és a többi
ellenséget alaposan elnadrágolták odahaza, mert ostobaságukban az elrejtett
alkatrészek nyomára vezették a pesti gyerekeket.
És a traktor egyenletesen dörgött, a hajtószíj ütemesen csattogott, a
cséplőgép dorombolva búgott. S zuhogott belőle a búzaszemek sűrű, életadó
esője, hullott belőle a törek, a szalma, meg az apró pelyva. A munkába
görnyedő, izmos, barna testek lassan fényleni kezdtek, a bőrön veríték ütött ki s
a verítékcsöppekhez odatapadt a felvert por és a szállongó pelyva ...

XXVIII. FEJEZET

KÉT KICSI PIROS ZÁSZLÓ

A csapat a kastély nagy erkélyén állt, s a kőkorlátra dűlve a távolban

kanyargó országutat kémlelte. Ameddig a szem ellátott, mindenütt letarolt
búzatáblák, sárgásszürkén meredező tarlók égtek az augusztusvégi nap
fényében. Az aranyló sugarak előtt szemmel nem látható, szóval le nem írható,
leheletnél is könnyebb pára lengett. Párás, bágyadt csillogás ült a lombokon,
amelyek a zöld felszín alatt, egyelőre még láthatatlanul, de sárgulni kezdtek,
csendesen barátkoztak a hervadás gondolatával. A teljesen kibomlott virágok
illata sűrű volt és fülledt, szirmaikat önnön súlyuk leszakította a szárukról s a
földre pergette. A poros fű szikkadtán, fakón borította a falun túl elterülő réteket
s az útszéli árkok partjait. Az ég acélos kékje ritkás, áttetsző gőzgomolyok
mögül villant elő. S az ég alatt, oly magasan, mintha hátukkal a kékséget
súrolnák, fekete pontoknak tűnő madarak serege húzott délnyugat felé.
Egyszóval minden: a falu, a környező tájék, a magasban feszülő ég az egész
láthatár szavak nélkül is érthető jelekkel arról vallott, hogy véget ért augusztus,
vele együtt a nyár és hamarosan beköszönt az ősz. Andó Sanyi hunyorítva
figyelte a magasan suhanó madársereget s elgondolkozva intett feléjük:
—Fecskék. Költözködnek már a sarlósfecskék meg a molnárfecskék . . .
— Jövő hétfőn kezdődik az iskola — sóhajtott Ipszi. S nem lehetett tudni,
hogy sóhajtása a múló nyarat búcsúztatja, vagy a nyíló iskolát köszönti.
Az országutat átszelő, a napfényben vakítóan csillogó sínpáron vonat
csattogott. A csigalassúsággal vánszorgó pöttöm mozdony apró teherkocsikat
vonszolt nagy szuszogással. De ez csak a távolból tetszett ilyennek. A
valóságban a hosszú tehervonat alighanem sebesen robogott, hogy minél előbb
beérjen Budapestre. Talán azoknak a gabonaszerelvényeknek egyike volt,
amelyek ezekben a napokban s hetekben útnak indultak a megyékből, a
járásokból a főváros felé, hogy kenyérnekvalót vigyenek nagy sietve a
kenyérgondokkal küszködő s nélkülözések közepette is építő budapesti
munkásoknak. S ki tudja, talán éppen ennek a gabonavonatnak a zsákjaiban
aranylott az a búza, amelyet Abádon arattak, csépeltek. Lehet, hogy a
teherkocsik a csapat kezemunkájának eredményét is magukkal vitték
Budapestre. Talán ezért feleseltek oly fennen, oly szaporán az aranyló sínpárral.
— Mondd, milyen az iskola? — kérdezte Duci Gabitól — ugye nagyon jó?
—Elég jó! — mondta Gabi. — Ahhoz képest, hogy iskola, igazán elég jó.
—Meséld el nekem — kérte Duci.
— Minek mesélni? Jövő hétfőn magad is meglátod majd. Te elsőosztályos!
A mozdony sűrű füstje alacsonyan gomolygott és szétterült a tarlók felett. A
könnyű, simogatóan meleg szél játékosan gurigázott a füstgomolyokkal,
elgörgette őket az országútról. S ekkor a keskenyen kígyózó fehér szalagon
kicsiny, fekete pont vált láthatóvá.
—Jönnek! Ott jönnek! — lelkendezett a sasszemű Fülep Misi.
A kis fekete pont sebesen közeledett s gyorsan növekedett. Mögötte aranyló
poruszály húzódott. A rohamosan növekvő fekete pont pillanatok alatt
teherautóvá terebélyesedett. Már a vezetőfülkét, a hűtőt, a négy kereket is jól
meg lehetett különböztetni.
—Éljen ! Jönnek ! Megjöttek ! Itt vannak !
A vadul kiáltozó, éljenző csapat otthagyta az erkélyt, indiánus csata-
ordítással rohant hanyatt-homlok a kastély elé. Ott szép rendben felsorakoztak,
úgy várták meg, amíg a teherautó nagy zenebonával, rettentő tülköléssel
berobog a kapun s apró ködfelhőket pöffentve, lefékez a kastély előtt.
 A vezetőfülke ajtaja kinyílt és Varga Pista lépett ki rajta, gondosan
megfésülve, vizes kefével tisztára dörgölt ruhában, foltos, de fényesre tisztított
bakancsban. A hágcsón megállt, végignézett az izmos, sötétbarnára égett
csapaton s jobbkeze mutatóujját begörbítve, vidáman mondta:
—Majd a gyerekek !
—Majd a gyerekek ! — visszhangozta a csapat.
Varga Pista lelépett a hágcsóról. A vezetőfülke ajtaján kihajolt Serbán
doktor s a motorberregést túlkiáltva mondta, hogy ők most visszahajtanak a
faluba, mert még sok megbeszélni valójuk van Nagy Gergely elvtárssal.
—Nekünk is nagyon sok megbeszélni valónk van — mondta Gabi —,
hiszen ma van az utolsó nap. Csak tessék nyugodtan menni...
A teherautó kikanyarodott a parkból. Varga Pista keményen kezetrázott
Gabival, majd sorra a többiekkel.
—Végre eljöttél egyszer — mondta Gabi —, egész nyáron vártunk.
—Dolgoztam. — Varga Pista szemügyre vette a kastélyt s elismerően
mondta: — Ez igen. Micsoda gyönyörű épület. Hej, ha én egyszer ilyeneket
építhetnék. Ha mérnök leszek. Vagy legalábbis építőmester.
—Gyere, megmutatjuk, milyen belül.
—Szabad ide bemenni? Megengedik nekünk?
—Persze, hogy megengedik. Ez most a mienk.
—A tietek ?
—Igen. Ez a Titkos Nyári Helyiség.
—Vicceltek. Megírtátok, hogy a Titkos Nyári Helyiség egy rozoga kunyhó.
— Gsak volt, pajtikám, csak volt — mondta Ipszi, olyan büszkén, mintha ő
egymaga foglalta volna el a kastélyt, rohammal.
—De hiszen te semmit se tudsz ! — mondta Gabi. — Gyere, mindent
megmutatunk és mindent elmesélünk.
A csapat nagy zajongva betódult Varga Pista nyomában a Titkos Nyári
Helyiség hűs márványlépcsőházába. Végigvezették a kongó termek során. S
közben elmondták neki azt, amiről még a két tanácstag se tudott: a kis híján
balul végződött kutatóutat. Varga Pista megkopogtatta a márványoszlopokat,
alaposan megnézte a falakat s megállapította:
—Ez igen ! Ez munka. Ide nem sajnálták az anyagot.
A kettősszárnyú francia ajtón kiléptek a nagy, kőlapokkal borított teraszra.
Varga Pista körülnézett. Lába előtt ott hevert s nyújtózkodott napsütésben a
falu, körülötte a pihenő földek s távolabb a szemhatáron vonuló dombsorok.
—Gyönyörű ! — lelkesedett. — Itt aztán lehet nyaralni.
—Jövőre — mondta Andó Sanyi — téged is elvárunk Abádra.
—Eljövök ! — ígérte Pista és öregesen hozzáfűzte: — ha élünk még addig.
— Megjegyzése harsány derűt váltott ki.
A csapat örült, hogy kimutathatja jókedvét. Majd pedig — egymás szájából
kapkodva a szót — mesélni kezdték Pistának az utolsó hetek történetét.A
teraszról jól lehetett látni a tanyai szérűskertet. Ott dolgozott tegnapig a traktor
és a cséplőgép. A csapat a cséplésből is kivette a maga részét. Persze, a
legfontosabb munkát a traktor és a cséplőgép végezte, őrájuk a törek-hordás
meg pelyvahordás maradt.
—Hát az micsoda? — kérdezte Varga Pista.
—Tudod — magyarázta Andó Sanyi —, a gépben összetörik a búza
szalmája. Hát ez a törek. Amikor meg a kalászból kipereg a mag, a kalász tokja
apró kis pelyhekre hasad, az a pelyva.

— Azt nagyon szereti a marha, darával! — közölte Fülep Misi.

Varga Pista örült, hogy a marha nagyon szereti a pelyvát darával. Csak hadd
hízzék a marha, legalább jut hús is a kenyér mellé.
Gabi folytatta a mesét. Mind kaptak pelyvakaparót, amivel a cséplőgép alól
kihúzgálták a pelyvát, berakták a pelyvahordóba. Hogy mi is az a pelyvahordó?
Persze, nem olyan mint a boroshordó, hanem elől-hátul két-két fogantyúja van
és két rúdon zsákvászon ...
Egyszóval olyan, mint a trógli! —, mondta Varga Pista ~- tudjátok, amivel a
téglái hordtuk az újjáépítéshez. t
—Olyan, olyan — helyeselt Gabi — csak nem fából van, hanem zsákvá-
szonból. Abba raktuk a pelyvát és elvittük a kazalhoz.
—Azt mondjátok, hogy jutottatok ehhez a Titkos Nyári Helyiséghez? —
kíváncsiskodott Varga Pista.
 Gabi most már elemében érezte magát. Leült a kőkorlátra s elkezdte
mondani a történétet, amelynek során a kastélyban kísértetek jelentek meg, az
égen sötét felhők gomolyogtak, villámok csapkodtak és özönvíz árasztotta el a
vidéket. Az egy cseppet sem zavarta, hogy a föld csontszáraz volt, a füvek s a
levelek egy csepp éltető nedvességre vágyakozva szürkültek s hogy a gyökerek
mélyen lebocsátkoztak a földbe, hogy vizet leljenek a kiégett talajban. Csak
mondta a magáét, mondta a kalandos történetet, amelynek során a gróf, a
Terebes házaspárral együtt vészben, viharban menekült, miközben egy villám
belésujtott a kastélyba és porrá égette. Nyugodtan mondhatta, egyrészt azért,
mert a kastély ott állt sértetlenül, helyesebben ők álltak a sértetlen kastélyban,
másrészt mert Varga Pistának is így tetszett jobban.
Elmondhatta volna úgy is, hogy a kastély gazdája, két vendégével
egyetemben eliszkolt, mert attól tartott, hogy felelősségre vonják őket. Majd
amikor kiderült, hogy a kastély lakatlanná vált, a csapat egyszerűen
behurcolkodott, hogy ne álljon üresen az a nagy épület, s a terasz korlátjára
felerősítették a kis, piros zászlót. Így azonban túlságosan egyszerű és köznapi
lett volna a történet. Tehát elmondta; hogy a csapat, ostromágyúkkal
felszerelve, megrohanta a kastélyt, amelyet kétszáz állig fegyverzett
Vérszomjas urasági lakáj védelmezett, egy udvarmester vezénylete alatt. A
csapat leverte a védősereget, hetvenkét foglyot ejtett s benyomult a
Várkastélyba, amelynek ormára Klimkó Gábor tűzte ki a győzelmi zászlót,
balkézzel, mivel jobbkarját elveszítette a csatában és később találta csak meg.
Az egésznek a bizonyítására megmutatta a kis piros zászlót és a jobbkarját,
amely csakugyan megvolt, mindenki láthatta.
—Azt mondják — egészítette ki szavait Ipszi —,hogy legkésőbb jövő
tavaszra ideköltöztetik az iskolát és napközi is lesz benne.
—Persze, annak se rossz ! — ismerte be Gabi. — De Titkos Nyári
Helyiségnek azért jobban megfelel.
Nem tanyázhattak örökkétig a teraszon, hiszen annyi mindent kellett
megmutogatni a vendégnek. Végigjárták vele hatalmas birodalmukat, az ,
ősfákkal ékes parkot. Elvezették az elhanyagolt gyümölcsösbe és addig
lakmároztak az almából, körtéből, félérett dióból, amíg a hasuk úgy feszült, mint
a dob. Kimásztak a kerítésen — igaz, nyugodtan használhatták volna a kaput is,
de így kalandosabb s valahogyan igazibb volt — S bebarangolták a kiserdőt, a
tisztást, elüldögéltek a roskadozó kunyhóban, amelynek földje még mindig
hűségesen őrizte a cséplőgépalkatrészek nyomait.
— Látod, most már mindent tudsz, ami Abádon történt. Egészen olyan
mintha te is velünk nyaraltál volna — mondta Gabi.
— Csak egyet nem tudsz még — folytatta Dénes.
—Micsodát? — ámuldozott Varga Pista és az egész csapat.
—Azt, hogy miféle titokzatos valamin dolgozott Duci, amíg mi az
alkatrészekét cipekedtük. Mert azt még mi se tudjuk.
—Mert az titok — titokzatoskodott Duci.
—Vigyázz, pajtikám — intette Ipszi és megdörgölte a szemét a szemüvege
mögött —, mi ki szoktuk deríteni a titkokat.
— Csak derítsd, te nagyokos. Ha itt lesz az ideje, úgyis kiderül.
Megszólalt a déli harangszó; siettek vissza a Titkos Nyári Helyiségbe,
ahol valóságos ünnepi lakoma várta a csapatot: paprikáscsirke és almásrétes.
Most bezzeg sajnálták, hogy torkig laktak mindenféle gyümölccsel. De azért
nekigyürkőztek s nagyon buzgólkodtak, mert az súlyos szégyen lett volna, ha a
csapat, amely mindenütt megállta a helyét, éppen az ünnepi búcsúlakomán
mondott volna csütörtököt. Így hát elpusztították a paprikáscsirkét s el az
almásrétest, de igazán csak becsületből. A lakoma után még egyszer kiballagtak
a teraszra. Búcsúpillantást vetettek a falura, a hegyekig nyújtózkodó földekre, a
domboldal ritkás növendék erdejére, az árokpart lapuleveleire s papsajtjaira, a
keréknyomos ábádi utcákra, a párás, kék égre, az egész körbeforduló láthatárra.
Az órák fecskeszárnyon elvillantak. Elérkezett az indulás ideje.
A pesti gyerekek Zsebőék udvarán gyülekeztek. Mindegyikük felöltötte a
gondosan megőrzött sötétkék nadrágot, szoknyát s a frissen mosott patyolatfehér
inget. Felsorakoztak, Duci a menet élére állt, magasra emelte a kis piros zászlót,
amely fürgén, büszkén, vidáman lengedezett. Gyurika megpörgette a kisdobot s
megindultak.
Amerre csak elhaladtak, mindenütt kiálltak a kapuba az abádi jóismerősök,
de talán még az ismeretlenek is, ha ugyan volt valaki Abádon, aki nem ismerte a
csapatot, szerencsés utat kívántak s hosszan, szeretettel integettek, amíg a csapat
el nem tűnt az utcaszöglet mögött.
Nagy Gergelyék udvarába alig tudtak bemasírozni, oly sokan vártak reájuk.
Ott voltak Fülepék, Andóék, Szittárék, Sáfárék, Molnárék, Nagy Gergelyék, ott
Volt Zsebő néni s még az öreg Világi Dani bácsi is áttopogott a szomszédból,
hogy búcsút vegyen a csapattól. S ha áttöpogott, őrizetlenül maradt Zsuzsi a
szép fehér kecske. Zsuzsi megpillantotta a túlsó udvaron kedvenc játszópajtását,
Ducit. Egy szökkenéssel átrepült a kerítés felett s egyenesen féléje tartott —
talán ő is búcsúzni akart. Megjelenése kis híján lerontotta az ünnepélyes
hangulatot. De szerencsére ott volt az éber, az okos, az ügyes Pamut, ő sem
fecsérelte el az időt Abádon, kitanulta a falusi kutyamesterséget. Csaholva
nekirontott Zsuzsinak, mintha már az ősei is terelőpulik lettek volna. A kecskét
hősiesen visszaűzte a kerítésen túlra, majd ismét Gabi lába mellé szegődött.
Egyik fülét — az átharápottat — lekonyította, a másikat hegyezte s félrehajtott
fejjel, büszkén sandított fel gazdájára.
A csapat a teherautóhoz kanyarodott.
A teherautó előtt nyílegyenes sorban álltak az abádi gyerekek, elől Andó
Sanyi. Mindnyájan egyszerre emelték fel a jobbkezüket, egyszerre görbítették
be a mutatóujjukat és egyszerre kiáltották:
—Majd a gyerekek !
—Majd a gyerekek — visszhangozták Gabiék és megálltak az abádi sor
fallal szemközt.
Varga Pista nem győzött ámuldozni az abádiakon. A nagysefcsik füléhez
hajolt.
—Te, ez micsoda? — kérdezte suttogva.
—Ezt elfelejtettük mondani, ők is megalakították a csapatjukat — hangzott
a suttogó válasz.
Erre a rövid beszélgetésre csak azért futotta az időből, mert Gabi azzal a
nagy, tömör gombóccal küszködött, amely elzárta a torkát s amelyet sehogy se
tudott legyűrni. Pedig okos, szép szónoklatra készült. De most, szemtől szembe
abádi pajtásaival s köröskörül a sok komolyan figyelő felnőttel — egyszerre
cserbenhagyta a hangja, cserbenhagyta az előre kitervelt beszéd minden szava.
Csak a szíve maradt vele s az is dobogott, kopogott s mindenképpen ki akart
ugrani a melléből.
—Köszönöm ... — susogta végre nagy erőfeszítéssel — nekünk ilyen . . .
ilyen igazi nyarunk még sohase volt ... és kezdődik az iskola... és tanulni
fogunk . . . hogy jövőre majd megint ... és . . . köszönöm !
Most Andó Sanyin volt a szónoklás sora. De Sanyi alighanem belátta, hogy
ékesszólásban nem kelhet versenyre Gabival. Ezért előrelépett, megragadta
Gabi kezét, hatalmasan megrázta s azt kiáltotta:
—Aztán jövőre is elgyertek ám ! Elvárunk !
A két egyenes sor megingott. Az abádi és pesti gyerekek egy utolsó
kézszorítást akartak váltani. A nézősereg is mozdult már, hogy körülfogja s
megölelgesse a távozókat. Már-már felbomlott a rend, amikor a kerekedő
zsongásba Duci magas, tiszta hangja hasított:
—Abádi csapat !
A sorok visszaigazodtak. A búcsúzkodók megtorpantak.
— Hát ebbe a Duciba meg mi ütött? — gondolták a gyerekek.
— Ejnye, még mit eszelnek ki vajon ezek a pesti gyerekek? — gondolták a
felnőttek.
—Abádiak ! — kiáltotta messzecsengő hangon Duci. — A csapat nevében
átadom nektek ...
Mint valami cirkuszi bűvész, egy kis piros selyemtekercset varázsolt elő
valahonnan. A tekercset kibontotta s meglengette a feje felett. Hajszálnyira
ugyanolyan kis piros zászló volt, mint a csapaté. Rajta egy kéz, begörbített
mutatóujjal s alatta a csapat köszöntése : Majd a gyerekek
—Most már tudhatod, mit varrogatott, amíg mi cipekedtünk ! — súgta oda
Dénesnek a nagysefcsik.
—Átadom nektek ezt a zászlót! — folytatta Duci. — Ez jár nektek, mert
együtt verekedtünk és együtt dolgoztunk, Abád és Budapest becsületéért. De
azért is jár, mert most már ti is csapat vagytok. Tessék, vigyázzatok rá.
Átnyújtotta a zászlót s két karját Andó Sanyi nyaka köré fonva, jobbról,
balról megcsókolta. Andó Sanyi tűzpiros lett, pirosabb, mint a kicsiny zászló,
amelyet magasra emelve meglengetett a feje felett. Az udvaron mindenki
éljenzett s Gabi szíve egy kicsit sajgott, mert nagyon szeretett volna Andó Sanyi
helyében lenni. Úgy érezte, mesebeli hőstettekre lenne képes, ha Duci ennyi
ember szemeláttára őt is megcsókolná, nem is egyszer, hanem kétszer.
A zászlóátadást követő lelkesedés Gyurikát is magával ragadta.
— Ha ők csapat, akkor dob is kell nekik ! — kiáltotta s a kisdobot Már-
tika nyakába akasztotta.
Most már csakugyan felbomlott a rend. Az abádiak körülfogták a
gyerekeket, a fiúkat ölelgették, a lányokat csókolgatták, Gyurikát ölelgették,
csókolgatták, vagy amint ő mondta: nyalták, falták.

A sofőr megszólaltatta az autódudát, amelynek búgó hangja alig tudott

versenyre kelni az általános zsivajjal, a búcsúzkodás meghatott
hangzavarával. A duda figyelmeztető hangja mindaddig búgott, amíg a csapat
ki nem bontakozott az ölelő karokból s fel nem kapaszkodott az autóra. Még
egy utolsó éljenriadalom következett, majd az autókürt elhallgatott s
megszólalt a motor. A gépkocsi elindult, lépésben kikanyarodott az udvarról,
s lépésben gördült végig a Fő utcára vezető sikátoron. Nyomában ott haladt az
abádi csapat, Fülep Misi büszkén lengette az új piros zászlót, Mártika buzgón,
bár minden ütem híján, pergette a dobot.
 A Főútra érve felbúgott az autó motorja.
—Majd a gyerekek ! — kiáltották Gabiék oly torokszakasztó
lelkesedéssel, hogy a fákról felrebbentek a madarak.
—Majd a gyerekek ! — visszhangozták az abádiak oly harsányan, hogy a
legelőről hazatérő csorda megugrott és szanaszét futott.
Duci az autó végébe lépett s meglengette a kis piros zászlót.
Fülep Misi magasra emelte az abádi csapat újdonatúj lobogóját s
viszonozta az üdvözlést.
A nagy, lomha teherautó egyet szökkent s száguldani kezdett a sima úton.
Az abádiak állva maradtak, integettek. Szemük odatapadt az automobilra,
amelynek végében frissen, bátran, büszke szárnycsattogással röpködött a kis
piros zászló.
A csapat felsorakozott az autó végében s búcsúpillantásuk végigsimogatta az
abádiakat, akiknek feje felett lengett, lobogott az újdonatúj kis piros zászló.
Az automobil széles kerekei sebesen, egyre sebesebben pörögtek. Abád
egyre távolodott, egyre zsugorodott, végül olyan kicsiny lett, hogy teljesen
eltűnt a szemük elől. De még mindig látták a pirosló kis zászlót, közepén a
begörbített ujjú kézzel s a csapat köszöntésével: Majd a gyerekek.
A rohanva távolodó automobil már csak apró pontnak látszott a messze
ségben, majd teljesen elnyelte a kerekek alól felröppenő porfelhő s a messzeség.
De az abádi csapat szeme előtt még mindig ott piroslott a kicsiny zászló,
közepén a begörbített ujjú kézzel s a csapat köszöntésével: Majd a gyerekek.
Úgy lengett, lobogott feléjök, mint soha ki nem hunyó, soha el nem oltható,
bátor, eleven lángocska.
 TARTALOM

Első rész. A nagy ház gyerekei

I. Születésnappal kezdődik ............................... 5
II. A sárga kitüntetés.............................................20
III. Duci eltűnik ..................................................35
IV. Kellemetlen esetek ........................................52
V. Nincs béke ..................................................68
VI. Most kezdődött................................................89
VII. Veszélyes bújócska ......................................108
VIII. A titkos helyiség lakói ....................................127
IX. A két fehérruhás...............................................140

Második rész. Igazán gyerekjáték

X. Beszélgetés az illetővel....................................155
XI. Gyógyítják a doktort .......................................170
XII. Törhetetlen ablaküveg ...................................190
XIII. Nyomozás és újjáépítés ....................................214
XIV. Nevezetes születésnap........................................238
XV. Nincs, de szereznek .......................................257
XVI. A kis ház nagy titka.........................................273
XVII. Egy ismeretlen közbelép ..............................291
XVIII. Gyerekjáték volt..............................................301

Harmadik rész. Ezek a pesti gyerekek

XIX. Elutazás és megérkezés ................................309
XX. Hol a csatabárd?.............................................324
XXI. Rohamjóság a sejtcsapatban...........................339
XXII. Hárman a vödrök közt ..................................349
XXIII. Ellenség kerestetik ..........................................370
XXIV. Éljen Abád ..................................................385
XXV. A Titkos Helyiség elfoglalása........................404
XXVI. A szalmakazal titka.........................................418
XXVII. A nagy pillanat ..............................................434
XXVIII. Két kicsi piros zászló......................................456