AMANDA QUICK

HAZUGSÁGOK
KERTJE
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Amanda Quick: Garden of LiesG.P. Putnam’s Sons, a Penguin Random House
imprint
Copyright © 2015 by Jayne Ann Krentz
Jacket photographs:
Victorian manor © Perspectives Getty Images
maze © die Kleinert Alamy
Photograph of the author © Marc Von Borstel

Fordította Sóvágó Katalin

Hungarian translation
© by Sóvágó Katalin, 2016

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2016

honlap: www.maecenaskiado.hu

ISBN 978 963 203 288 7

Maecenas Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
A kiadásban közreműködött az I.P.C. Könyvek Kft.

Szerkesztette: Horváth ÁgnesNyomdai előkészítés: Alinea Kft., Budapest

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 17,20 (A/5) ív
 Prológus

Slater Roxton elmélyülten tanulmányozta a különös ragyogású

festményeket az ékes kripta falán, amikor működésbe lépett a
sírcsapda.
Baljós robaj, és a kő mélyébe ágyazott ősi gépezet keserves
nyögése figyelmeztetett a közelítő pusztulásra. Roxton első
gondolata az volt, hogy a vulkán tört ki, amely fenyegetően
magasodik a Lázrózsa-sziget fölé. Ám a templomajtóhoz vezető
járatban sorra csúsztak szét a mennyezet szelvényei, és a szélesre
táruló nyílásokból csak úgy zuhogtak a sziklák.
Brice Torrence hangja harsant fel a folyosó másik végén,
valahol a kijáratnál.
– Jöjjön ki onnan, Slater! Valami szörnyűség történik!
Slater akkor már futott. Nem vesztegette az időt arra, hogy
összeszedje a lámpáit, a rajzait, a kamerát. Rohant a kripta
ajtajához, de amint benézett a hosszú, kanyargó, kőfalú folyosóba,
rögtön látta, hogy elkésett a meneküléssel.
A mennyezeten újabb rések nyíltak, amelyeken át tonnaszám
zúdult lefelé a gyilkos kőeső. A sziklák gyorsan feltöltötték az
alagutat. Roxton tudta, hogy ha megpróbálna kirohanni,
szétlapítanák a kövek. Annyit tehet, hogy visszavonul a
sírbarlangok feltáratlan útvesztőjébe.
Visszaugrott a kriptába, felkapta a lámpákat, és bevágódott a
legközelebbi járatba, amely elkanyarodott a vaksötétbe, de itt
legalább nem záporoztak rá a kövek.
Rövid futás után megállt, mert tisztában volt vele, hogy ha még
mélyebbre merészkedik, hamarosan eltéved. Brice-szal még el sem
kezdték feltérképezni a tűzhányó alapjába vájt kripták bonyolult
hálózatát.
Leguggolt az egyik falnál, és megtámaszkodott. A lámpa éles
fénye épp egy kísérteties képre esett, amely pusztító vulkánkitörést
ábrázolt valamikor az ősidőkben. A tűzhányó megállíthatatlanul
ontotta a halált egy elegáns, fehér márványvárosra. Túlságosan
hasonlít arra, ami most történik, állapította meg Slater.
Porfelhők gomolyogtak az aknában. Slater eltakarta a száját és
az orrát az ingével.
Ki kellett várnia, hogy a mennydörgés elmúljon. A rettegés úgy
örvénylett az ereiben, akár a méreg. Bármelyik pillanatban
megnyílhat itt is a mennyezet, és őt eltemeti az omladék. De
legalább másodpercek alatt vége lesz, gondolta. Nem nagyon volt
kedve azzal foglalkozni, hogy mi lesz, ha életben marad. Ami ideje
még hátravan, azt itt tölti egy bravúrosan megtervezett útvesztő
csapdájában.
Úgy rémlett, sosem ér véget a sziklaeső. Aztán egyszer csak
csend lett a barlangtemplomokban. Újabb örökkévalóság múlva a
por is leülepedett.
Slater óvatosan felállt, és egy darabig nem mozdult, csak
figyelte a fülsüketítő csendet, s várta, hogy a pulzusa lassuljon.
Valamivel később visszatért a boltíves mennyezetű kriptába, ahol
akkor tartózkodott, amikor a sziklacsapda kiengedte magából
gyilkos terhét. A padlón apró kövek hevertek szerteszét, de ezek
valószínűleg abból a hatalmas kupacból gurultak be a helyiségbe,
amely elzárta a kijárathoz vezető alagutat.
Roxton élt, vagyis elevenen el volt temetve.
Meglepő módszerességgel kezdte fölmérni az esélyeit, és arra a
következtetésre jutott, hogy a sokktól egyelőre fel sem bírja fogni,
mekkora bajban van.
Brice-nak és az expedíció tagjainak semmi okuk azt hinni, hogy
ő élve megúszta a történteket; egyébként meg úgysem tudnák
kimenteni, még akkor sem, ha maradt volna némi remény a
túlélésére. A Lázrózsa-sziget lakatlan, vulkanikus sziklakolonc
volt, amelyet vastagon benőtt az érintetlen őserdő, pár ezer
mérföldnyire a civilizációtól.
A sziget természetes kis kikötőjében horgonyzó hajó ellátmánya
és felszerelése volt minden erőforrásuk. Nem szerezhettek be
gépeket, és nem fogadhattak fel munkásokat, hogy eltávolítsák a
templom bejáratát eltorlaszoló hatalmas sziklatömeget.
Brice bizonyosan tanácskozik a hajó kapitányával, gondolta
Slater. Levonják a következtetést, hogy ő meghalt, és imádkozni
fognak, hogy így legyen, mert sehogyan sem segíthetnek rajta.
Eloltotta az egyik lámpát, hogy takarékoskodjon az olajjal. A
másikat a magasba emelte, és elindult az útvesztőben. Tudta, hogy
csupán két lehetősége van. Az egyik – a valószínűbb – az, hogy
addig bolyong a templomkomplexumban, amíg meg nem hal.
Egyetlen reménye, hogy előbb hal meg, semhogy az örök sötétség
megőrjítené.
 A második – rendkívül csekély – esély, hogy véletlenül
rábukkan egy járatra, amely kijuttatja a napfényre. De még ha
ennyire szerencsés lenne, akkor sem valószínű, hogy visszatalál a
hajóhoz, mielőtt az kifut. Már akkor leapadtak a készleteik, amikor
végre megtalálták ezt a nyomorult szigetet, miután egy heves vihar
letérítette őket az útjukról. Mivel a kapitány meg volt győződve
róla, hogy újabb vihar közeledik, a lehető leghamarabb vissza akart
indulni Londonba. Gondolnia kellett a legénységére és az
expedíció többi tagjára.
Tehát ha Slaternek sikerül is kiszabadulnia az útvesztőből, ott
találja magát egy szigeten, amely kiesik a szokásos hajózási
útvonalakból. Évekbe telhet, mire kiköt itt egy újabb hajó, már ha
egyáltalán.
Járta az éjszaka barlangjait, ahol nem volt más kalauza a
templomi festményeken, egy olyan ősi civilizáció művészeinek
hagyatékán kívül, akiket rég eltemettek a lávafolyamok.
Nem tudta, hogy pontosan mikor kezdte megérteni a képek
mondanivalóját, feltéve, hogy valóban volt nekik ilyen. Nem
győzte figyelmeztetni magát, milyen jó esélye van rá, hogy máris
kikezdte elméjének épségét a téboly. Az örök sötétség és a delejes
művészet megzavarja az agyvelőt. Az ő helyzetében könnyen kezd
hallucinálni az ember.
Mégis egyre erősödött benne az a hit, hogy a látott képek
háromféle legendát ábrázolnak. Földbe gyökerezett a lába, amikor
rájött, hogy minden mese egy-egy út a labirintusban. Az egyik
képsorozat háborúról szólt. A másik a bosszúállásról.
Õ a harmadikat választotta.
 Sosem tudta meg, mennyi ideig bolyongott, vagy milyen
messzire jutott. Időnként megállt, és kimerült félálomba süllyedt,
amelyben egyetlen útmutatójának, a barlangfestményeknek a
töredékei kavarogtak. Néha átcsobogott föld alatti csermelyeken,
és mohón itta a vizüket. Igyekezett takarékoskodni a hátizsákjában
levő sajttal és kenyérrel, de végül csak elfogyott az összes
elemózsia.
Ment tovább, mert nem tehetett mást. Megállni egyenlő lett
volna a megadással.
Amikor kitántorgott az alvilágból egy kör alakú helyiségbe,
ahol világos volt, biztosra vette, hogy hallucinál, így kevés
választotta el attól, hogy egyszerűen továbbmenjen.
Napfény.
Hitetlenkedve nézett föl, és meglátta, hogy a trópusok tüzes
napsütésének ferde nyalábja hullik be a szikla hasadékán. A kőbe
meredek lépcsőt vágtak. A nyílásból hosszú fekete kötél lógott.
Összeszedte maradék erejét, megragadta a kötelet, ellenőrizte,
hogy elbírja-e a súlyát. Amikor látta, hogy rábízhatja magát,
elindult az ősrégi lépcsőn, a kötelet használva korlátnak.
Megérkezett a kijárathoz, kivergődött a barlangrendszerből, és
elterült egy nyitott tetejű templom kőpadlóján. Olyan sokáig volt
sötétben, hogy be kellett hunynia a szemét a ragyogó napfényben.
Valahol a közelben gong zendült. A dzsungel a végtelenségig
sokszorozta a hangot.
Nem volt egyedül a szigeten.
Egy évvel később újabb hajó vetett horgonyt a kis öbölben, és
Slaterrel a fedélzetén távozott. De ő már nem ugyanaz az ember
volt, aki egykor a Lázrózsa-szigetre érkezett.
Az elkövetkező években bizonyos körökben legendává nőtte ki
magát. És amikor hazatért Londonba, megismerhette minden
legenda átkát: azzal szembesült, hogy nincs olyan hely, amelyet
otthonának mondhatott volna.
 Egy

– El sem hiszem, hogy Anne nincs többé! – törölgette a szemét

Matty Bingham. – Mindig olyan jókedvű volt! Olyan bájos! Olyan
temperamentumos!
– Igen, csakugyan. – Ursula Kern szorosabban markolta az
esernyőjét, miközben a sírásókat figyelte, ahogy földet lapátolnak a
koporsóra. – Anne a modern kor asszonya volt.
– És kiváló titkárnő. – Matty a retiküljébe dugta a zsebkendőjét.
– Dicséretére vált az ügynökségnek.
Matty a harmincas évei derekán járó aggszűz volt, rokonok és
kapcsolatok nélkül. A többi nőhöz hasonlóan, akik beálltak
dolgozni a Kern Titkárközvetítőhöz, ő is rég lemondott a házasság
és a család reményéről. Akárcsak Anne és a társai, ő is kapva
kapott Ursula ajánlatán, aki köztiszteletben álló munkát kínált egy
olyan szakmában, amely végre kezdett megnyílni a nők előtt.
A temetés napja kellően síri hangulatú volt: a nyomasztó
palaszürke égből kitartóan szitált az eső. Egyedül Ursula és Matty
állt a sír mellett. Anne magányosan halt meg. Egyetlen rokon sem
jelentkezett.
 Ursula fizette a temetést, amit nemcsak kötelességének tekintett
mint Anne munkáltatója és egyetlen örököse, de az utolsó baráti
gesztusnak is.
Mérhetetlen űrt érzett. Anne Clifton a legjobb barátnője volt az
utóbbi két évben. Összekötötték őket a sorsukban és a jellemükben
felfedezett közös vonások: a magány és a keserű múlt, amelyet
nagy gonddal eltemettek.
Anne-nak talán akadt néhány hibája – egyes munkatársai az
ügynökségnél könnyelműnek tartották –, de Ursula az ilyen
megjegyzésekből is mindig kihallotta a csodálatot.
Anne-ról, aki vakmerő elszántsággal tört utat magának az
életben, meg lehetett volna mintázni a modern nőt.
Miután a koporsó eltűnt a sírhant alatt, Ursula és Matty sarkon
fordult, és keresztülvágott a temetőn.
– Kedves volt tőled, hogy fizetted Anne temetését – mondta
Matty.
Ursula kilépett a kovácsoltvas kapun.
– Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem.
– Hiányozni fog.
– Nekem is – vallotta be Ursula, és közben arra gondolt: Az én
temetésemet vajon kifogja kifizetni, ha eljön az időm?
– Anne nem tűnt olyan típusnak, aki öngyilkos lesz – jegyezte
meg Matty.
– Nem, csakugyan.

Ursula magányosan vacsorázott, ahogy szokott. Miután lenyelte az

utolsó falatot, átment meghitt kis dolgozószobájába. Nagy sebbel-
lobbal bependerült a házvezetőnő, hogy meggyújtsa a tüzet.
– Köszönöm, Mrs. Dunstan – szólt Ursula.
 – Egészen biztos, hogy jól van? – kérdezte gyengéden Mrs.
Dunstan. – Tudom, hogy a barátjának tekintette Miss Cliftont. Egy
barátot fáj elveszíteni. Magam is eltemettem párat az évek során.
– Nincs semmi bajom – felelte Ursula. – Még átválogatom és
felleltározom Miss Clifton holmiját, azután lefekszem.
– Nagyon helyes. – Mrs. Dunstan csendesen kiment a folyosóra,
és becsukta maga után az ajtót.
Ursula várt egy percet, azután töltött magának egy rendes adag
brandyt, amit tisztán felhajtott. A tüzes ital enyhítette kissé a
fázást, amit Anne halála óta érzett.
Kis idő múlva odament az utazótáskához, amely Anne holmiját
tartalmazta.
Egyenként szedegette ki a tárgyakat, amelyek roppant
kényelmetlen érzést keltettek benne: egy üres parfümös flakont,
egy kis bársonyzacskót, benne néhány ékszert, Anne
gyorsírófüzetét és két tasak magot. Külön-külön mindegyikre volt
magyarázat, ám együtt nyugtalanító kérdéseket vetettek föl.
Három napja, amikor Anne házvezetőnője megtalálta
munkaadójának holttestét, azonnal Ursuláért üzent, miután mást
nem hívathatott. Ursula az első perctől nem hitt abban, hogy Anne
vagy természetes halált halt, vagy eldobta magától az életet.
Értesítette a rendőrséget, de ők azon nyomban megállapították,
hogy semmi sem utal bűncselekményre.
Anne hagyott levelet. Ursula összegyűrve találta meg a halott
mellett. A legtöbb ember csak szórakozott firkálásnak tekintette
volna a ceruzával rótt jeleket. Csakhogy Anne gyakorlott
sztenográfus volt, akit Pitman-módszerrel képeztek, és számos
hivatásos titkárhoz hasonlóan ő is kialakított magának egy saját
titkosírást.
A levél üzenet volt, és Ursula tudta, hogy neki szól. Anne
tisztában volt vele, hogy Ursulán kívül senki sem fejtheti meg az ő
különleges sztenogramját.

VÉCÉ MÖGÖTT!

Ursula visszaült az asztalához, és ivott még egy kis brandyt,

miközben a tárgyakat nézegette. Egy idő után félretolta az üres
parfümös flakont. Anne apró íróasztalában találta, nem a többi
tárgy mellett. Anne-ra nem volt jellemző, hogy ne számoljon be
egy új parfüm vásárlásáról, de ezt leszámítva nem volt az
üvegcsében semmi titokzatos.
Egészen más volt a helyzet a jegyzetfüzettel, az ékszeres
tasakkal és a magokkal. Miért rejtette el Anne ezeket a tárgyakat a
vécé mögött?
Kinyitotta a jegyzetfüzetet, és olvasni kezdett. Anne rejtjelezett
sztenogramjának átírása nem ment gyorsan, de két órával később
már tudta, hogy délután tévedett egy dologban. Nem a temetés
kifizetése volt az utolsó baráti gesztus.
Még valamit tehet Anne-ért: felkutatja a gyilkosát.
 Kettő

Slater Roxton fürkészőn nézett Ursulára drótkeretes pápaszemének

lencséi mögül.
– Hogy az ördögbe érti ezt, hogy néhány hétig nem lesz
elérhető, Mrs. Kern? Van egy megállapodásunk.
– Bocsásson meg, uram, de közbejött egy sürgős dolog –
mondta Ursula. – Minden figyelmemet annak kell szentelnem.
Nyomasztó csönd lett a könyvtárban. Ursula lélekben
megacélozta magát. Nem egészen két hete ismerte Slatert, és
mindössze két alkalommal dolgoztak együtt, de úgy érezte,
ösztönösen érti ezt az embert. Nehéz ügyfélnek bizonyult.
Roxton a tökélyre fejlesztette hangulatai és gondolatai
palástolásának művészetét, ám a nő így is megtanult figyelni
néhány alig észrevehető, mindazonáltal intő jelre. A mély hallgatás
és a merev tekintet nem sok jót ígért. Ursula nagyon egyenes háttal
ült a széken, a legjobb igyekezete szerint titkolva, hogy Slater
kitartó nézésétől a hideg futkos a gerincén.
Roxton nyilvánvalóan eldöntötte, hogy a nő nem a megfelelő
módon reagált az ő szigorú helytelenítésére, mert azzal fokozta a
feszültséget, hogy lassan felállt, és rányomta erős kezét a politúros
mahagóniasztalra.
 Volt valami félrevezető kecsesség a mozgásában, ami a csendes
önfegyelem különös nimbuszával ruházta fel. Borús egykedvűség
jellemezte egész lényét higgadt, szinte érctelen hangjától zöldes-
aranyos színű szemének kifürkészhetetlen nézéséig.
Öltözködésének stílusa tovább erősítette ezt a jég-árnyék
benyomást. Ismeretségük rövid ideje alatt Ursula sosem látta
Slatert másban, csakis tetőtől talpig feketében. Fekete lenvászon
ing fekete nyakkendővel, fekete szaténmellény, fekete nadrág,
fekete kabát. Még pápaszemének kerete is valamilyen matt fekete
fémből készült, nem pedig aranyozott vagy ezüstözött huzalból.
Most éppen nem viselte szigorú szabású kabátját, amely a
fogason lógott az ajtó mellett. Nemrég vetette le, amikor felkészült
a munkára a műtárgyakkal.
Ursula tudta, hogy nincs joga bírálni a férfit a ruhatára alapján.
Ő is a szokásos feketét viselte, amelynek a gyászpompa nevet adta
két évvel ezelőtt: özvegyi fátylat, ízléses fekete ruhát, fekete
gavallérsarkú, gombos bokacipőt. Öltözéke egyszerre volt
egyenruha és álcázás.
Átvillant az agyán, hogy ugyancsak komor párost alkotnak
Slaterrel. Aki véletlenül benyitna a könyvtárba, azt hinné, hogy
mindketten elsüllyedtek a feneketlen gyászban. Igazság szerint ő
persze bujkál, de Slater vajon miért jár feketében? Nem először
töprengett el rajta. Az idősebb Roxton pár hónapja halt meg, a
haláleset hozta haza Londonba Slatert, aki már évek óta külföldön
élt. Most az övé a Roxton-vagyon. Ám a nő biztosra vette, hogy a
fekete öltözék régi szokásra vall, és nem a gyász jele.
 Ha csak a fele igaz annak, ami a sajtóban megjelent Slater
Roxtonról, akkor van oka feketében járni. Végül is a fekete a titok
színe, és Slater rendkívül titokzatosnak számított a társaságban.
Mélységes gyanakvással, ugyanakkor kíváncsian és annyira
lenyűgözve figyelte, ami már könnyelműségre vallott. Számított rá,
hogy a bejelentését, pláne hogy így ajtóstól rontott vele a házba,
nem fogadja türelem és megértés. Ügyfelei gyakran támasztottak
nehézségeket, de egy sem volt olyan nehéz eset, mint Slater. Őt
kezelni észbontó vállalkozás volt. Már amikor megkötötték az
egyezséget, Ursula látta rajta, hogy ez az ember öntörvényű, mint
valamely elemi erő. Persze épp attól ennyire érdekes, gondolta.
– Mint közöltem, váratlan esemény jött közbe. – Ügyelt, hogy
szigorúan üzleties és ellentmondást nem tűrő hangot használjon,
mert Slater azonnal lecsapna a bizonytalanság vagy a gyengeség
minden jelére. – Sajnálom, hogy kénytelen vagyok beszüntetni
üzleti kapcsolatunkat, habár…
– Akkor miért rúgja fel az egyezségünket?
– Személyes természetű ügy miatt – felelte a nő.
Roxton összevonta a szemöldökét.
– Beteg?
– Természetesen nem! Kiváló egészségnek örvendek. Épp azt
akartam kifejteni, hogy remélem, egy későbbi időpontban majd
folytathatom a katalogizálást.
– Valóban? És miből gondolja, hogy nem keresek addig mást
ön helyett? Vannak más titkárnők is Londonban.
– Természetesen megteheti. Mindazonáltal emlékeztetnem kell,
hogy már az első percben figyelmeztettem egyéb hivatalos
elkötelezettségeimre, amelyek időnként ütközhetnek a
munkabeosztásunkkal. Ön pedig elfogadta ezt a feltételt.
– Engem biztosítottak róla, hogy számos más dicséretes
tulajdonságán felül ön kivételesen megbízható is, Mrs. Kern. Nem
sétálhat ki innen, és nem csaphatja rám az ajtót csak úgy.
Miközben áttekintette a lehetőségeit, Ursula eligazította a fekete
szoknya ráncait, hogy kellően elegáns redőkben fedjék a bokáját.
A könyvtár légköre egyre feszültebb lett, mintha egy láthatatlan
generátor fejlesztené az elektromosságot. Ez mindig így volt, ha
szoros közelségbe került Slaterrel. De ma valami határozottan
fenyegető jelleget nyert e nyugtalanító, mondhatni izgató energia.
Rövid ismeretségük alatt egyszer sem látta, hogy a férfi kijött
volna a béketűrésből. Kétségtelen, hogy a másik végletbe sem
esett: a nő még egyszer sem hallotta őt nevetni. Igaz, alkalmanként
átsuhant az arcán egy nagyon halovány mosoly, és időnként
egyfajta melegség fűtötte fel általában hideg tekintetét, ám Ursula
úgy sejtette, hogy Roxton még nála is jobban elcsodálkozik,
amikor megenged magának ilyesfajta érzelmi megnyilvánulásokat.
– Bocsásson meg, Mr. Roxton – ismételte. – Biztosíthatom róla,
hogy nincs más választásom. Szorít az idő.
– Úgy érzem, megérdemlek egy rendes magyarázatot. Mi ez a
sürgős ügy, amely miatt kénytelen felbontani a szerződésünket?
– Az egyik alkalmazottamat érinti.
– Kötelességének tekinti, hogy eljárjon az alkalmazottai
magánügyeiben?
– Dióhéjban és nagyjából erről van szó.
Slater megkerülte az asztalát, a bútornak támaszkodott, és
keresztbe fonta a karját. Éles vonásainak volt valami
engesztelhetetlen, aszketikus jellege. Időnként nem volt nehéz
elképzelni bosszúálló angyalnak. Máskor Ursula azt gondolta,
hogy nagyon hiteles Lucifer lenne belőle.
– Mrs. Kern, az a legkevesebb, hogy magyarázatot ad nekem –
mondta. – Úgy gondolom, tartozik ennyivel.
Nem tartozom semennyivel, gondolta Ursula. Amikor
megkötötték a szerződést, gondja volt rá, hogy egyértelműen
közölje munkavállalási feltételeit. Mint a Kern Titkárközvetítő
tulajdonosa, mostanában ritkán fogadott el megbízásokat.
Vállalkozása rohamosan fejlődött. Az utóbbi hónapokban rengeteg
dolga volt az irodában, új titkárnőket tanított be, lehetséges
ügyfelekkel tárgyalt. Slatert azért vállalta, mert az anyja kérte meg
rá, Lilly Lafontaine, a híres színésznő, aki visszavonulása óta
melodrámákat írogatott.
Ursula nem számított rá, hogy a titokzatos Mr. Roxton ennyire
delejes egyéniség.
– Nagyon helyes, uram – mondta. – A rövidebb változat úgy
szól, hogy egy másik ügyfelet vállaltam.
Slater mozdulatlanná dermedt.
– Értem – mondta végül. – Vagyis kellemetlen velem
dolgoznia?
Komor zönge lappangott a hangjában. Ursula aggodalmasan
állapította meg, hogy Roxton sértésnek tekinti az ő kilépését. Még
nagyobb megdöbbenésére az a benyomása támadt, hogy a férfi
tulajdonképpen nincs is különösebben meglepődve a fejleményen,
inkább sztoikusan tudomásul veszi, mintha eleve számított volna
rá, hogy ennek csak rossz vége lehet.
 – Épp ellenkezőleg, uram! – mondta sietve. – Érdekesnek
találom a katalogizálást.
– Akkor nem fizetek eleget? – Valami megkönnyebbülésféle
csillant fel a tekintetében. – Mert ha igen, hajlandó vagyok
újratárgyalni a honoráriumát.
– Biztosíthatom, nem pénzkérdésről van szó.
– Ha nem kellemetlen velem dolgoznia, és kielégítő a fizetés,
akkor miért hagy itt egy másik ügyfél kedvéért? – firtatta Roxton.
Ezúttal őszintén értetlen volt a hangja.
Ursula lélegzete elakadt, és váratlan, különös forróság öntötte
el. Roxton majdnem úgy viselkedik, mintha egy eldobott
szerelmest alakítana. Amiről természetesen szó sincs. Az ő
kapcsolatuk szigorúan üzleti.
Ezért vállal ritkán férfi ügyfeleket, emlékeztette magát, mert az
bizonyos kockázattal jár. Ám az ügynökség alapszabályainak
lefektetésekor azt a kockázatot figyelmen kívül hagyta, hogy
esetleg ő találhatja vonzónak valamelyik ügyfelét. Akkoriban az
volt a legfőbb aggálya, hogy a férfiak netán veszélyeztethetik
titkárnőinek makulátlan hírnevét. Slater Roxtonnal kivételt tett.
Ennek issza most meg a levét.
Mindent összevéve, alighanem így a legjobb, hogy a kapcsolat
véget ér, mielőtt Ursula elveszítené a fejét, és valószínűleg a
szívét.
– Ami kilépésem okát illeti… – kezdte.
– Ki ez az új ügyfél? – vágott a szavába Slater.
– Nos, uram, elmagyarázom a körülményeket, amelyek
megkívánják, hogy mondjam fel önnél az állásomat, de önnek
talán így is lehetnek kifogásai.
 – Tegyen próbára.
Olyan parancsoló volt a suttogása, hogy a nő megmerevedett.
– Komolyan nem óhajtok hosszas vitába bocsátkozni, uram,
annál is inkább, mert azt remélem, hogy a közeljövőben
folytathatom itteni munkámat.
– Már értésemre adta, hogy addig várjak, amíg magának tetszik.
Ursula rámutatott fekete kesztyűs kezével a régiségekre,
amelyekkel telezsúfolták a könyvtárat.
– Ezek a műtárgyak évek óta porosodnak itt. Bizonyosan
várhatnak még egy kicsit a katalogizálásra.
– Pontosan mennyit? – érdeklődött némileg eltúlzott
fegyelemmel Slater.
A nő a torkát köszörülte.
– Nos, azt hiszem, nem mondhatok konkrétumot, legalábbis
most még nem. Talán néhány nap múlva már lesz egy kis
rálátásom, hogy mennyi időmet veszi igénybe a másik megbízás.
– Nem óhajtok vitatkozni önnel, Mrs. Kern, mindazonáltal
szeretném ismerni annak az ügyfélnek a személyazonosságát, akit
fontosabbnak tart nálam. – Elhallgatott. Ingerültnek látszott, ami
nem volt jellemző rá. – Azt akartam kérdezni, hogy miféle
titkárnői munkát tart sürgősebbnek az én régiségeim
katalogizálásánál? Bankár az új ügyfele? Talán nagyiparos?
Ügyvéd, vagy társasági dáma, aki rászorult az ön szolgálataira?
– Néhány napja elhívtak egy Anne Clifton nevű nő házába.
Anne két éve nekem dolgozott. Több volt számomra
alkalmazottnál, barátomnak tekintettem. Volt néhány közös
tulajdonságunk.
– Észrevettem, hogy múlt időt használ.
 – Anne-t holtan találták a dolgozószobájában. Értesítettem a
rendőrséget, de a nyomozó, aki kiszállt a helyszínre, kijelentette,
hogy Anne halála természetes okból következett be. Úgy gondolta,
hogy a szíve állt meg, vagy agyszélhűdést szenvedett.
Slater nem mozdult. Úgy figyelte a nőt, mintha Ursula most
közölte volna vele, hogy tud repülni. A férfi egyértelműen nem ezt
a választ várta, mindazonáltal figyelemre méltó gyorsasággal
szedte össze magát.
– Sajnálattal hallom, hogy Miss Clifton elhunyt – mondta. Egy
pillanatra elhallgatott, a szeme kissé összeszűkült. – Miért hívta a
rendőrséget?
– Azt hiszem, hogy Anne-t meggyilkolták.
Slater csak nézte, és egy darabig nem szólt. Végül levette a
pápaszemét, és tisztogatni kezdte egy patyolatfehér zsebkendővel.
– Hmm – mondta.
Ursula még egy percig töprengett. A helyzet az volt, hogy
nagyon szerette volna megbeszélni a tervét olyasvalakivel, aki
nemcsak megérti, de valamilyen hasznos tanácsot is adhat.
Valakivel, aki tud titkot tartani. Ösztönei azt súgták, hogy Slater
Roxton jól tud titkot tartani. Mellesleg a közelmúltban az is
kiderült, hogy hallatlanul logikus gondolkodású, úgy is
mondhatnánk, hogy a végletekig kifejlesztette magában ezt a
tulajdonságot.
– Amit most mondok, az szigorúan bizalmas, ugye érti? –
kérdezte.
Slater fenyegetően összevonta sötét szemöldökét. Ursula tudta,
hogy most megsértette.
– Nyugodjon meg, Mrs. Kern. Képes vagyok befogni a számat.
 Úgy hullottak a szájából a szavak, mint a jégszilánkok.
Ursula megigazította a kesztyűjét, majd keményen
összekulcsolta ölében az ujjait. Aztán szakított rá még egy percet,
hogy rendezze a gondolatait. Mindeddig még a helyettesének,
Mattynek sem szólt arról, hogy mit tervez.
– Okom van gyanítani, hogy Anne Cliftont meggyilkolták –
ismételte. – Az a szándékom, hogy átveszem a helyét ügyfele
házánál, hátha találok olyan támpontokat, amelyek elvezetnek a
gyilkoshoz.
Azóta, hogy ismerték egymást, ez volt az első alkalom, amikor
Slater kimutatta a megdöbbenését. Néhány másodpercig csak
bámult a nőre szótlanul.
– Tessék? – nyögte ki végül.
– Jól hallotta, uram. A rendőrség fölöslegesnek tartja, hogy
nyomozzon Anne halálának ügyében. Mivel nincs más, magamra
akarom vállalni a feladatot.
Slaternek sikerült összeszednie magát.
– Ez őrület – szólt nagyon halkan.
Ennyit a remélt megértésről. Ursula felállt, és lehajtotta
bársonykalapkája karimájáról a fekete fátylat, majd az ajtóhoz
indult.
– Szeretném emlékeztetni, hogy titoktartást ígért – mondta. –
Most pedig, ha nem haragszik, valóban távoznom kell. Üzenek,
amint megoldottam Anne halálának rejtélyét. Talán addigra úgy
dönthet, hogy ismét alkalmaz asszisztensének.
– Tüstént álljon meg, Mrs. Kern! Egy lépést se, amíg át nem
vágtam ezt… ezt az obskúrus gordiuszi csomót, amelyet most
hajított a lábam elé!
 Ursula a kilincset fogva megfordult, ránézett.
– Obskúrus gordiuszi csomó? Ez valami külföldi kifejezés?
– Nagyon jól tudja, hogy értettem!
– Nincs itt mit átvágni. Kizárólag azért avattam be a terveimbe,
mert valamilyen tanácsot vagy segítséget reméltem, hiszen ön
hallatlanul racionális, logikus koponya, uram. Most már belátom,
minő oktalanság volt bárminemű megértést, pláne támogatást
várnom.
– Elsősorban azért, mert amit ön tervez, abban nincs semmiféle
logika és ráció – vágott vissza Slater. – Nem tűnik átgondolt
stratégiának.
– Badarság. Rengeteget gondolkoztam rajta.
– Kétlem. Ha valóban azt teszi, rájön, hogy az, amire
vállalkozik, meggondolatlan, valószínűleg veszedelmes, és
kétségkívül hasztalan vállalkozás.
Ursula tudta, hogy Roxton nem fogadja kitörő örömmel az ő
szárnypróbálgatását a gyilkossági detektívmunkában, de azért
elvárta, hogy a férfi megértse, miért kényszerül erre. És ő még azt
képzelte, hogy kikovácsolták egymás között a kölcsönös tisztelet
láncát!
De miért nyomasztja ez a felismerés? Végül is Roxton ügyfél,
nem egy lehetséges szerető.
Sikerült a szájára erőltetnie egy dermesztő mosolyt.
– Kérem, uram, semmi tartózkodás. Nyugodtan fejtse ki a
véleményét a tervemről. Bár kénytelen lesz magánbeszéd
formájában tenni, mert én nem óhajtom magamra venni a
hallgatóság szerepét.
 El akarta fordítani a kilincset, ám Roxton váratlanul ott termett,
és erélyesen becsapta az ajtót.
– Kérem, Mrs. Kern, egy pillanat. Még nem fejeztem be ezt a
társalkodást.
 Három

Győzelem. Talán.
Ursulát elöntötte a megkönnyebbülés, egy csipetnyi
reménységgel fűszerezve. Felvonta a szemöldökét, mert Slater
hangja olyan hideg volt, akár a vas.
– Egyértelműen közölte velem, hogy nem helyesli, amit akarok
– mondta. – Mi van még itt, amit meg kell vitatni?
Roxton csak bámult rá, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy a
kezében lógatja a pápaszemét. Nagyon ráérősen feltette – és Ursula
abban a pillanatban megértette, hogy nincs is szüksége rá.
Ugyanazért viseli, amiért ő a fekete fátylat. Pajzsként a nagyvilág
tolakodása ellen.
– Mitől ennyire biztos benne, hogy a titkárnőjét meggyilkolták?
– kérdezte a férfi.
Legalább kérdezget, gondolta Ursula. Ez már haladás.
– Számos okom van rá – felelte.
– Hallgatom.
– Bizonyos vagyok benne, hogy Anne nem lett öngyilkos. A
lakásban nem találtak sem ciánkálit, sem más mérget.
– A mérgezés tünetei nagyon csalókák tudnak lenni.
 – Igen, tudom, de Anne a legkevésbé sem volt életunt. Csak
nemrég költözött be egy bájos kis házba, amelyet rég meg akart
vásárolni. Új bútorokat, új ruhát vett. Nagyon sok örömét lelte a
munkában, amelyet egy régi ügyfél számára végzett, és igen jól
keresett. Azonkívül célzott rá, hogy idõnként bőkezű ajándékokat
is kap az ügyfelétől. Röviden: nem voltak anyagi gondjai.
Slater töprengve nézte, azután visszatért az asztalához, nekidőlt,
és keresztbe fonta a karját. Szeme felizzott a pápaszem lencséi
mögött.
– Úgy hallottam, hogy akik öngyilkosság miatt veszítik el
barátaikat és szeretteiket, gyakran állítják, hogy egyetlen jelből
sem következtethettek az áldozat szándékaira – mondta.
Ursula szembefordult vele.
– Lehet, hogy ez igaz. Én annyit mondhatok, hogy Anne kiváló
kedélynek örvendett az utóbbi hetekben. Olyan vidám volt, hogy
komolyan kezdtem regényes kapcsolatra gyanakodni.
– Talán ez lehet a magyarázat – vélte Slater. – Sorsverte
szerelem.
– Bevallom, megfordult a fejemben, hogy Anne talán meghitt
kapcsolatot létesített egy férfival az ügyfele házában. Az én
szabályaim természetesen tiltják az ilyesmit, és mindent elkövetek,
hogy védjem a titkárnőimet. Regényes összeköttetést létesíteni egy
ügyféllel, vagy akárkivel, akinek köze van az ügyfélhez, hallatlan
meggondolatlanság, és sohasem lehet jó vége.
– Aha – mondta Slater fahangon.
– A helyzet az, hogy Anne szeretett élni, és lehetséges, hogy
megfeledkezett a szabályokról. Az ügyfél férje gazdag, befolyásos
ember, és a gazdag, befolyásos emberek hajlamosak az ilyen
dolgokban az érzéketlenségre.
Slater nem szólt, csak nézte.
Ursula későn kapott észbe, hogy Slater Roxton is gazdag és
befolyásos.
– A helyzet az – folytatta sietve –, hogy Anne meg tudta védeni
magát az ilyesmitől. Talán örömét lelte a diszkrét enyelgésben, de
sosem lett volna olyan dőre, hogy beleszeressen egy férfiba, aki
semmiképpen sem viszonozhatta volna az érzelmeit.
Slater ezen gondolkozott egy kicsit.
– Azt mondta, hogy Anne egészen jó anyagi helyzetben volt.
– Kényelmes lakás, némi tőke a visszavonultság éveire, néhány
ékszer.
– Ráhagyta valakire az ingóságait és a félretett pénzét?
Ursula összerándult.
– Én vagyok az egyetlen örököse.
– Aha. – Slater lassan kiengedte a tüdejéből a levegőt. – No, hát
itt lép be a bűncselekmény elmélete. Nem tudom elképzelni, hogy
belevágna egy olyan nyomozásba, amely a letartóztatásához
vezetne.
– Köszönöm logikájának morzsáit. Biztosíthatom, nem volt
okom Anne halálát kívánni. Az egyik legjobb titkárnőm volt,
minden szempontból főnyeremény az ügynökségnek. Ráadásul
barátok is voltunk. Amikor két éve beindítottam a vállalkozásomat,
ő volt az első, aki munkára jelentkezett nálam.
– Azt mondja, nem gyanakszik öngyilkosságra. Miből gondolja,
hogy Miss Cliftont meggyilkolhatták?
– Találtam a holttest mellett egy rövid levelet.
 – Búcsúlevelet? – kérdezte Slater meglepően gyöngéd
együttérzéssel.
– Nem, a legkevésbé sem volt olyan, mint gondolja. Ceruzával
írta, szerintem azért, hogy megpróbáljon elvezetni a gyilkosához.
Slater elkomolyodott.
– Ceruzával írta? Nem tollat használt?
Tehát érti, állapította meg Ursula.
– Pontosan erre gondolok én is, uram. Nem hiszem, hogy volt
ideje tollat használni. Ahhoz le kell csavarnia a tintásüveg tetejét,
meg kell töltenie a tollat, megfelelő módon el kell simítania egy
papírlapot. Az öngyilkos búcsúlevele előre megfontolt cselekedet,
nem gondolja? Egy gyakorlott titkárnő tollat és papírt használt
volna. Az a pár szó, amelyeket odavetett ceruzával, arra utalt, hogy
nagyon sietett. Nem, Mr. Roxton, Anne nem búcsúlevelet hagyott.
Üzenni próbált nekem.
– A levelet önnek címezték?
– Nos nem, de a saját titkosírását használta hozzá, és tudta,
hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki képes lesz elolvasni.
– Mi volt a levélben?
– A saját külön sztenográfiájával vezetett el oda, ahova a
jegyzetfüzetét és a néhány ékszerét rejtette. Ó, igen, és volt ott két
tasak mag is. Fogalmam sincs, miért dugta el a magokat. Ez egy
újabb titok.
– Pontosan hova rejtette el Miss Clifton ezeket a tárgyakat? –
kérdezte Slater.
– A toalett mögé. Nem említettem volna? Elnézést.
– Miféle toalett? – bámult rá Slater értetlenül.
Ursula köhécselt.
 – A vécé, Mr. Roxton.
– Aha. Tehát a toalett. Bocsánat. Az utóbbi pár évet nem itthon
töltöttem, kissé rozsdás vagyok a finom fogalmazás terén.
– Megértem.
– Visszatérve Miss Clifton levelére, hogy miért nem hagyta
szem előtt az ékszereit, az nyilvánvaló. Ön mondta, hogy nem érti,
miért dugta el a magokat. De mi van a jegyzetfüzettel? Van
valamilyen elképzelése róla, hogy miért akarta elrejteni?
– Kitűnő kérdés – mondta Ursula. Kezdett belemelegedni. – Az
éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam több oldalt
áttenni folyóírásba, de ez sem adott felvilágosítást. Csupa vers,
tudja.
– Anne Clifton verseket írt?
– Nem, az ügyfele írt verseket. Lady Fulbrook gazdag, de
rendkívül zárkózott hölgy. Azért alkalmazta Anne-t, hogy tollba
mondja neki a verseit, amelyeket Anne-nak át kellett tennie gépelt
változatba. Anne-tól hallottam, hogy Lady Fulbrook most
lábadozik az idegösszeroppanásából, és az orvos a versírást
rendelte neki gyógymód gyanánt.
– Miféle verseket kellett írnia? – csodálkozott Slater.
Ursula elpirult. Hivatalos hangot ütött meg.
– A verseket a szerelem témájának szentelték.
– Szerelem. – Slater úgy mondta ki, mintha nem ismerné ezt a
szót.
Ursula bizonytalanul intett kesztyűs kezével.
– Örökös epekedés, a szerelmesek szenvedései, akiket elszakít
egymástól a sors vagy a körülmények, amelyek fölött nincsen
hatalmuk. Az átszellemült szenvedély viharzása. Szóval a
szokásos.
– Az égi szenvedély viharzása – ismételte Slater.
Megint úgy beszélt, mint akinek kínaiul van a dolog.
Ursula biztosra vette, hogy látta a szemében a felcsillanó derűt.
Szorosabban fogta a retiküljét, és megfogadta, hogy semmilyen
körülmények között sem hagyja magát belerángatni egy vitába a
szerelmi költészet érdemeiről.
– Noha a témák kézenfekvők, vannak érdekes elemek is a
versekben: számok és szavak, amelyek megtörik a metrumot. Ezért
nem vagyok biztos benne, hogy helyesen írtam-e át a
tollbamondást – magyarázta. – Mint már mondtam, a gyakorlott
titkárnő idővel személyes titkosírássá fejleszti a sztenográfiát.
– De ön képes megfejteni Miss Clifton kódját.
– Azzal próbálkozom, bár nem tudom, mi haszna – sóhajtott
Ursula. – Elvégre ezek csak versek. Mit árulhatnak el Anne
meggyilkolásának okairól?
– Először talán azt kellene kérdeznie, hogy minek fáradt Miss
Clifton a jegyzetfüzete elrejtésével?
– Tudom, de nem jut eszembe észszerű válasz.
– A válasz mindig a kérdésben rejtőzik – mondta Slater.
– Ez meg mi a csodát jelent?
– Nem érdekes. Gyanúja szerint tehát Anne Clifton viszonyt
folytatott az ügyfél férjével, ugye?
– Igen, Lord Fulbrookkal. Megfordult a fejemben.
Kezdi érdekelni a dolog, gondolta a nő, és nagyon
megkönnyebbült. Talán mégsem egyedül kell lefolytatnia ezt a
vizsgálatot.
 – Van róla elképzelése, hogy Fulbrook miért gyilkolta volna
meg Miss Cliftont? Nem akarok szívtelennek mutatkozni, de az
előkelő urak sűrűn váltogatják a metreszeiket. Ritkán van
szükségük arra, hogy erőszakhoz folyamodjanak.
Ursula észrevette, hogy görcsösen markolja a retikülje fogóját.
– Tisztában vagyok vele, Mr. Roxton – szűrte a foga között. –
Ami még gyanúsabbá teszi Anne halálát.
– Mi van Lady Fulbrookkal? Ha féltékeny volt a férje
érdeklődésére Anne Clifton iránt…
Ursula a fejét rázta.
– Nem, egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem ez a helyzet.
Anne szerint Lady Fulbrook házassága nagyon boldogtalan. Az a
benyomásom alakult ki, hogy igen félénk asszony, és
nyilvánvalóan retteg erőszakos természetű férjétől. Nehéz elhinni,
hogy egy ilyen asszony gyilkosságot kövessen el féltékenységi
rohamában.
– A féltékenység olyan, mint a futótűz. Fölöttébb
kiszámíthatatlan.
Abban a pillanatban Ursula meg volt győződve róla, hogy Slater
olyannak lát minden heves indulatot, főleg azokat, amelyeknek a
szenvedélyhez van közük, mint a futótüzet, amelyet mindenáron
meg kell fékezni, és el kell oltani.
Kihúzta magát.
– Figyelembe kell venni egy másik tényezőt is. Anne mesélte,
hogy Lady Fulbrook sosem jár el hazulról, és nem csak a gyönge
idegei miatt. A férje nem engedi ki a házból, hacsak nem az ő
személyes kíséretében.
 – Tehát visszatértünk Lord Fulbrookhoz mint első számú
gyanúsítotthoz. Úgy gondolja, hogy Anne-nak viszonya volt vele?
– Úgy gondolom, hogy lehetséges – felelte Ursula. – Ha így
esett, kétlem, hogy szenvedélyesen szerelmes lett volna a lordba.
Anne semmiféle férfinál nem kockáztatta volna a szívét, viszont
gondolnia kellett az anyagi helyzetére.
– Fulbrook pénze azért érdekelhette.
Ursula sóhajtott.
– Ez eléggé nyers megfogalmazás, uram, de a válaszom az,
hogy igen. Talán kezdett túl sokat követelni. Esetleg mondhatott
vagy tehetett valamit, amivel felbőszítette Fulbrookot.
– Ha ez volt a helyzet, valószínűleg megtámadta Miss Cliftont,
vélhetőleg egy dührohamában. De ön azt mondta, hogy nem voltak
testi bántalmazásra utaló jelek.
– Nem. Semmi.
Slater hallgatott egy darabig, majd azt kérdezte:
– Azt ugye tudja, hogy ha mindenáron be akarja bizonyítani,
hogy valószínűleg Fulbrook ölte meg Anne Cliftont, alighanem a
saját életét kockáztatja?
– Én csak az igazságot akarom tudni.
– Továbbra is megvan rá az esély, hogy szívrohamot vagy
agyszélhűdést szenvedett – vitatkozott Slater.
– Tudom. Ha kutatásaim nem vezetnek sehova, elfogadom ezt a
következtetést.
– Mi mást mondhat még Anne Cliftonról?
– Nos, többek között azt, hogy nagyon modern nő volt.
– A modern az egy újabb eufémizmus, nemde?
Ursulában felágaskodott a harag.
 – Anne rettenthetetlen teremtés volt, elragadó,
temperamentumos és vakmerő, aki habzsolni akarta az életet.
Röviden, uram, ha férfinak születik, az emberek csodálták volna.
– Ön mindenesetre csodálta.
– Igen, csodáltam – felelte Ursula. Nyugalmat kényszerített
magára. – A barátom is volt, nem csupán az alkalmazottam.
– Értem. Folytassa.
– Ezen kívül nem nagyon van mit mondani. Hiszem, hogy Anne
gyilkosát a Fulbrook-házban kell keresni. Talán maga Ford
Fulbrook az. Ki akarom deríteni, hogy megalapozott-e a gyanúm.
Most pedig, ha megbocsát, indulnom kell. Biztosítottam Lady
Fulbrookot, hogy az első alkalmas pillanatban küldöm neki az új
titkárnőt. El kell intéznem a függőben maradt ügyeket az irodában,
mielőtt elfoglalom az állásomat.
Slater összevonta a szemöldökét.
– Lady Fulbrooknál?
– Anne ügyfelénél. Most magyaráztam el…
– Igen, tudom, mit mondott. Ördög és pokol, maga be akar állni
titkárnőnek Miss Clifton helyett Lady Fulbrookhoz?
– Holnap délután kezdek. Biztosítottam Lady Fulbrookot, hogy
az átmenet zökkenőmentes lesz, és pontosan délután fél kettőkor
érkezem a Mapstone Square-re, úgy, ahogy Anne szokta.
Slater határozott léptekkel átszelte a szőnyeget, és megállt
Ursula előtt.
– Ha megalapozott a gyanúja – mondta –, akkor veszélyes
dologra vállalkozik.
A lágy hang felborzolta a nő idegeit. Ösztönösen hátrált egy
lépést, hogy messzebb kerüljenek egymástól. Ez már nem unalom
volt a férfinál, vagy kelletlen kíváncsiság. Slater most már dühös
volt a maga komplikált módján. Rám dühös, gondolta értetlenül
Ursula.
– Ne aggódjon, Mr. Roxton – mondta sietve. – Bizonyosan talál
másik titkárnőt, aki segít katalogizálni a gyűjteményét. Boldogan
küldök önnek valakit az ügynökségtől, hogy helyettesítsen, amíg
nem vagyok itt.
– Engem nem az érdekel, Mrs. Kern, hogy találok-e másik
titkárnőt. Az ön biztonsága érdekel.
– Ó, értem.
Szóval nem dühös, amiért Ursula félbehagyja a katalogizálást.
Mindössze nyugtalankodik, hogy a nő veszélybe sodorhatja magát.
Ursuláért olyan régen nem aggódtak már, hogy egy pillanatra
megrökönyödött, de azért valahol jólesett neki. Elmosolyodott.
– Ön nagyon figyelmes, és ezt igazán méltányolom – mondta. –
De legyen nyugodt, megteszem az óvintézkedéseket.
Baljós árnyék jelent meg Slater tekintetében.
– Például?
Ursula félénk hálája egy szempillantás alatt foszlott semmivé.
– Biztosíthatom, hogy tudok vigyázni magamra – szólt hidegen.
– Már jó ideje ezt csinálom. Sajnálom, hogy megpróbáltam
elmagyarázni önnek a tervemet. Nyilvánvalóan tévedés volt.
Mindenesetre remélem, hogy nem él vissza a bizalmammal, mert
ha igen, akkor valóban veszélybe sodorhat.
Roxton olyan arcot vágott, mintha most kapott volna egy
csattanós pofont. Szeme kigyúlt a megdöbbent felháborodástól.
– Valóban azt hiszi, hogy tennék bármit is, amivel
veszélyeztetem önt? – kérdezte halkan.
 Ursulának nyomban bűntudata támadt.
– Nem, természetesen nem! – bizonygatta. – Ha ezt hittem
volna, sosem hozom szóba önnek a terveimet. De bevallom, azt
reméltem, hogy adhat valamilyen hasznos tanácsot.
– A tanácsom az, hogy mondjon le erről az egész bolondságról.
– Helyes. – Ursula megmarkolta a kilincset. – Köszönöm a
nagyon hasznos tanácsát. Jó napot, Mr. Roxton.
– A pokolba, Ursula, ne merészeljen faképnél hagyni!
Először ejtette ki a nő keresztnevét. Lehangoló, hogy nem
gyengédségből, hanem mérgében engedte meg magának a kis
kisiklást.
Ursula feltépte az ajtót, mielőtt a férfi megállíthatta volna.
Felfogta a szoknyáját, végigsietett a folyosón. Roxton bizonyosan
nem alázza meg magát annyira a személyzet előtt, hogy üldözőbe
vegye.
Helyesen következtetett. Slater megállt az ajtóban, onnan nézett
utána, és nem üldözte, legalábbis fizikai értelemben nem. Ennek
ellenére Ursulának kissé nehezére esett lélegeznie, mire
megérkezett az előszobába.
Webster, a komornyik, kinyitotta előtte az ajtót.
– Ilyen korán távozik, Mrs. Kern? – kérdezte. – Úgy hiszem,
Mrs. Webster most készítette össze a teát önnek és Mr. Roxtonnak.
Nagyon bánatos volt a hangja.
A katalogizálás apropóján lezajlott két találkozó közben az is
kiderült, hogy Roxton háza, a személyzetet is beleértve, fölöttébb
különös. Mindenkit Slater anyja fogadott fel, és Lilly Lafontaine
elsősorban a színházi világ állástalan vagy visszavonult szereplői
közül merített.
 Webster ösztövér ember volt, az arca csontsovány. Borotvált
fejével, fekete szemkendőjével, bal orcáján a cakkos forradással
jobban hasonlított kalózra, mint komornyikra. Mint Ursula
megtudta, a baleset, amely visszavonulni kényszerítette, a
színpadon következett be. Nem ismerte az összes részletet, de
Webster nyilvánvalóan egy kellék kardnak eshetett áldozatul,
amely a megfelelő pillanatban nem csuklott össze.
Roppant kevés munkaadó fogadott volna fel – pláne léptetett
volna elő komornyikká – egy ennyire baljós külsejű embert. Ursula
azonnal fölismerte Websterben a rokon lelket, akinek sikerült újra
kitalálnia magát. Ettől első látásra megkedvelte a komornyikot, sőt
hajlamos volt jobb szemmel nézni a gazdáját is.
Sietős léptek hangzottak fel a folyosón. Megjelent Mrs. Webster
a roskadásig megpakolt tálcával.
– Ilyen korán távozik, Mrs. Kern? Nem szabad! Még teát sem
ivott! Mr. Roxton régiségeinek katalogizálása olyan száraz és
poros munka!
Mrs. Webster a maga módján ugyanolyan rendhagyó volt, mint
a hitvese. A negyvenes évei derekán járt, de azoknak a nőknek a
finom csontozatával és remek alakjával volt megáldva, akik még
öregen is szépek. Nem meglepő módon ő is a színpadon kereste
valamikor a kenyerét. Fenségesebben vonult be a teával egy
szobába, mint a legtöbb arisztokrata dáma egy bálterembe.
Férjéhez hasonlóan számára is színpad volt az élet. E pillanatban
például kiválóan alakította Júliát, aki most tudta meg, hogy Rómeó
halott.
 – Remélem, hogy alkalmasabb időben még visszatérhetek –
mondta Ursula, aki tudta, hogy Slater hallgatja a beszélgetésüket. –
Csak közbejött egy magántermészetű ügy.
– Csak nem beteg? – kérdezte Mrs. Webster, és a torkához
kapott. – Ismerek egy nagyon jó orvost. Megmentette Mr. Webster
életét.
– Biztosíthatom, hogy kiváló egészségnek örvendek – felelte
Ursula. – Nagyon nincs ínyemre így távozni, de sajnos most
mennem kell.
Webster kelletlenül ajtót nyitott.
– Tehát viszontlátásra szerdán – mondta Mrs. Webster, aki
sosem adta fel a reményt.
Ursula eltakarta az arcát a fekete fátyollal, és kimenekült az
ajtón, mielőtt Mrs. Webster rázendíthetett volna a „Búcsúnk is
boldogít”{1} monológra. Úgy döntött, nem közli Websterékkel,
hogy nem jön vissza szerdán, sőt, Slater arckifejezéséből ítélve
valószínűleg soha többé.
Az utcán várakozott a fogat, mert Slater ragaszkodott hozzá,
hogy Ursula ezt használja a kéthetenkénti munkához. A kocsis
leugrott a bakról, kinyitotta az ajtót, leengedte a hágcsót. A
hatalmas izomzatú emberhegyet Griffithnek hívták. Fekete haját
szíjjal kötötte meg a tarkóján. Ursula megtudta, hogy előző
életében díszletmunkás volt egy vándorszínésztársulatnál.
– Korán távozik ma, Mrs. Kern – jegyezte meg. – Minden
rendben? De ugye nem kerülgeti a forróláz?
Ez már nevetséges, gondolta Ursula. A Roxton-ház egész
személyzete kezd nyugtalanító érdeklődést tanúsítani az ő
egészsége iránt. Ő bizonyosan nem szokott ilyen terhes
figyelemhez, és nem is akarta bátorítani.
– Köszönöm, Griffith, makkegészséges vagyok – mondta. –
Kérem, vigyen vissza az irodába.
– Igenis, hölgyem.
Griffith látható kelletlenséggel segítette fel a konflisba. Ursula
elrendezte a szoknyáját az elegáns, kipárnázott ülésen.
Griffith becsukta az ajtót, és gyászosan összenézett a Webster
házaspárral, mielőtt felugrott a bakra és megengedte a gyeplőt.
Ursulának határozottan az volt az érzése, hogy ma még napirendre
kerül a konyhai pusmogóparti során.
Az első perctől látta, hogy az alkalmazottak tűzbe mennének a
gazdájukért, de idegesítette, hogy ő maga ilyen heves érdeklődést
keltett bennük. Két év telt el a botrány óta, amely romba döntötte
úgynevezett másik életét. Sikerült új életet kezdenie, és nem
engedheti meg, hogy bárki is túlságosan mélyre ásson a múltjában.
 Négy

Az előszoba ablakánál állt, és addig nézett a fogat után, amíg az el

nem tűnt a ködben. Jeges hideget érzett a belsejében. El fogja
veszíteni Ursulát. Nem veszítheted el, mert soha nem volt a tied.
De a logika nem űzhette el az örök éjszakát, amely kitartóan
ostromolta érzékelésének határait. Mindig ott volt, és várakozott. A
Lázrózsa-sziget templombarlangjaiban töltött idő nem múlt el
fölötte nyomtalanul. Az az év a kolostorban megtanította az
önuralomra és az erős szenvedélyek veszedelmeire. Elsősorban a
saját indulatosságát tanulta meg fékezni. A Három Út elvei
megajándékozták struktúrával és irányítással, ami illett a
természetéhez. Megtalálta azt, amit mások hivatásnak neveznének,
és fáradhatatlan munkával kereste a válaszokat egy kérdésre,
amelyet még mindig nem értett.
Azt hitte, megbékélt a sötétséggel. Az erőszak alkalmi
fellobbanásait leszámítva megmaradt a megfigyelő szerepében.
Még a szexuális megkönnyebbülés ritka perceiben is tudta kívülről
nézni magát.
Ursula azonban megzavarta világának gondosan felépített és
művészien kiegyensúlyozott rendjét. Slater többet kívánt miatta,
márpedig a vágy a legveszélyesebb erő.
 Webster rosszallóan köszörülte a torkát.
– Parancsol még valamit, uram?
– Köszönöm, nem – felelte Slater.
Elfordult az utcától, visszatért a könyvtárba, magára csukta az
ajtót. Megállt, egy darabig hallgatta az üres csendet, és az első
találkozásukra gondolt. Ursula Kern tetőtől talpig feketébe
öltözött, de ez a sötétség csak még jobban kiemelte gesztenyeszínű
haját, amelynek olyan fénye volt, akár a csiszolt réznek.
Sosem felejti el azt a pillanatot, amikor a nő felhajtotta sikkes
kis gyászkalapjának fátylát, és megmutatta értelmes arcát meg
ragyogó zöldesbarna szemét, amelyből sugárzott a jellemerő és a
kemény akarat.
Slater azonnal tudta, hogy Ursula Kern bátor teremtés, és
valamilyen meghatározhatatlan módon élvezte ezt a tudatot –
ahogy a nyavalyás molynak tetszik a láng, gondolta. Érezte, hogy
Ursula olyan nő, aki megérti a titkok fontosságát, és valahol azt
remélte, hogy egy ilyen asszony talán megérti és elfogadja azt a
férfit, aki ugyancsak tud titkot tartani.
A sajtó lázasan spekulált róla, hogy Slater Roxton miket
művelhetett az utóbbi néhány évben. Némelyek azt állították, hogy
ősi misztériumokat tanulmányozott idegen országokban, és
különös, egzotikus titkokat tanult. Pletykálták, hogy döbbenetes
drágaságokat fedezett föl. Más újságcikkek azon erősködtek, hogy
a Lázrózsa-szigeten átélt dolgok megzavarták az elméjét, talán
meg is őrjítették.
A sajtó és a társaság közmegegyezése szerint azért tért vissza
Londonba, hogy bosszút álljon.
Nem minden pletyka volt alaptalan.
 Öt

Matty Bingham az íróasztalánál ülve diktált szöveget írt át

legújabb, Fenton Modern típusú gépén. Ursula egy pillanatig állt a
folyosón, és figyelte Mattyt az ajtóba foglalt üveglapon át. Az első
titkárnők közé tartozott, akiket két éve alkalmazott és kiképezett a
frissen alapított Kern-ügynökség. Egészen pontosan csak egy héttel
Anne Clifton után állított be, mindenre elszántan és
kétségbeesetten. Hamarosan kiderült, hogy felbecsülhetetlen
érzéke van a szervezéshez és a pénzügyekhez. Noha alkalmilag
még elfogadott megbízásokat, ő lett Ursula jobbkeze.
Ezen a délutánon szoros kontyba tűzte göndör barna haját a feje
búbján. Ez a frizura kiemelte szép barna szemét. Szalonban
csináltatott, illedelmes fehér blúzával, gesztenyebarna
szoknyájával maga volt a megtestesült titkárnő. Elegáns tartásban,
nagyon egyenes háttal, a vállát hátrafeszítve ült a széken. Ujjai
már-már delejes kecsességgel röpködtek a billentyűkön. Úgy
gépelt, mintha zongorázna, ami természetesen az egyik fontos
indoka volt annak, hogy miért tekintették kellően nőies
foglalkozásnak a titkári munkát, ama nagyon kevés tiszteletre
méltó pálya egyikét, amelyek nyitva álltak a nők előtt.
 Azok, akik az efféle kérdésekről papoltak a sajtóban, fontosnak
tartották hangsúlyozni, hogy a gépelés azért való a gyengébb
nemnek, mert az elférfiasodás kockázata nélkül végezhető. Ursula
a maga részéről gyanította, hogy a nőket inkább azért látják
szívesen ebben a szakmában, mert többségük olyannyira hálás a
tisztességes megélhetés lehetőségéért, hogy kevesebbért is
hajlandó dolgozni, mint amennyit egy férfi követelne. Így hát
gondoskodott róla, hogy a Kern-ügynökség titkárnői legyenek a
kivételek.
A Kern titkárnői nemcsak kiválóan értettek a gyorsíráshoz, a
gépeléshez és a szervezéshez, de nagyon drágák is voltak. Az
ügynökség alkalmazottai olyan fizetést kaptak, amelyből
megengedhették maguknak a rendes lakást és a divatos
ruházkodást. A magas bérek lehetővé tették, hogy pénzt tegyenek
félre visszavonulásuk idejére. Állandó jövedelmük természetesen
vonzotta az udvarlókat. Az elmúlt két évben a Kern három
titkárnőjének – köztük Mattynek – kérték meg a kezét. Az egyik
igent mondott, Matty és a kolléganője nemet, mert inkább
választották az új foglalkozással járó szabadságot.
A Kern-ügynökség azt is belevette a hirdetéseibe, hogy titkárnői
csak a legmodernebb és a műszakilag legfejlettebb írógépeken
dolgoznak. Ursula és alkalmazottai egyetértettek abban, hogy a
legjobban a Fenton Modern felel meg ezeknek a kívánalmaknak.
Ursula belépett az irodába. Matty csodálkozva nézett fel rá.
– Korábban jöttél – mondta. Aggodalmasan ráncolta a
szemöldökét. – Csak nem gyengélkedsz?
 – Miért az én egészségem foglalkoztat mindenkit ma délután? –
Ursula kirántotta a kalaptűket a fejfedőjéből. – Betegesnek
látszom?
Matty aggódása tüstént átcsapott elragadtatott rémüldözésbe.
– Valami borzasztó történt a Roxton-háznál, ugye? Minden
rendben?
Ursula egy asztalkára dobta a fátylas kalapot.
– Jól vagyok, Matty.
– Nem, nem vagy jól. Ugye, Mr. Roxton tett vagy mondott
valamit, amivel megsértette kifinomult érzékenységedet?
Ursula belevetette magát a székébe, és szigorúan nézett
Mattyre.
– Csak hogy tisztázzuk – mondta flegmán –, Mr. Roxton nem
bántalmazott, és nem sértette meg kifinomult érzékenységemet. A
hivatásos titkárnők nem engedhetik meg maguknak a kifinomult
érzékenységet, mert abból lesz a baj.
– De mi tiszteletre méltó nők vagyunk, és igenis kifinomultan
érzékenyek!
– Nem, Matty. Amiből a hivatásos titkárnőnek minél többre van
szüksége, az az értelem, a józan ész és az eltökéltség arra, hogy
kivágja magát sértőnek ígérkező helyzetekből, mielőtt valóban
sértővé fajulhatnának. Nem állnak minden utcasarkon
ezüstpáncélos lovagok, akik arra várnak, hogy megmenthessenek
minket. Magunknak kell helytállnunk. Természetesen ezért van rá
gondom, hogy az összes titkárnőm hosszú és erős kalaptűket
használjon.
 – Igen, tudom! – Matty elterelte a szót a kalaptűről. – De ha
nem sértettek meg, miért vagy ilyen harapós? Olyan arcot vágsz,
mint aki boldogan megfojtana valakit.
– Ne kísérts!
– Tehát mégiscsak történt valami a Roxton-háznál. Tudtam!
Nem figyelmeztettelek arra az emberre?
– Számtalanszor.
– Nem várhatod el tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy jól
nevelt, jó modorú úriember. Azt mondják, több hétig volt elevenen
eltemetve azon a szigeten!
– Az anyjától úgy tudom, hogy inkább csak pár napig.
– Nem érdekes, a lényeg az, hogy elevenen volt eltemetve.
Miután kiszökött a templomsírokból, egy teljes évig volt hajótörött
azon a szigeten! Ez elég, hogy bárkinél idegösszeomlást idézzen
elő, vagy az őrületbe kergesse!
– Mr. Roxton nem őrült, Matty – elmélkedett Ursula. – Talán
kissé különc, de bízvást kijelenthetem, hogy nem őrült, és az
idegeivel sincsen semmi baj.
– A The Flying Intelligencer legújabb száma szerint Roxton
egzotikus szexuális rítusokat űz gyanútlan nőkkel! – jelentette be
Matty.
Ursulának a döbbenettől elállt a szava, és őszinte
megbotránkozással meredt rá.
– Te jó ég! Bevallom, ezt a gyöngyszemet még nem hallottam.
– Roxtonnak az a szokása, hogy egyenesen az utcáról rabol el
ártatlan, tiszteletre méltó hölgyeket, majd elviszi őket egy titkos
kamrába, ahol a rítusokat űzi.
 – Valóban? Panaszt tettek talán az egzotikus szexuális rítusok
áldozatai?
– Hát, nem. – Matty csalódottnak látszott. – Az áldozatok
sosem emlékeznek, hogy pontosan mi történik a szertartások
közben, mert Roxton hipnotizálja őket, hogy mindent felejtsenek
el.
– Gyanúm szerint azért nem emlékeznek az egzotikus szexuális
rítusokra, mert azok a rítusok sosem történtek meg. Igazán, Matty,
tudhatnád, hogy nem kell elhinni mindent, amit az újságokban
olvasol!
Matty nagy rajongója volt a bulvársajtónak. Amióta Roxton két
hónapja visszatért Londonba, a pletykalapok tintát nem kímélve
teregették ki az úgynevezett „eltemettetéséről” szóló
híreszteléseket, és lázasan spekuláltak, hogy mit művelhetett a
Lázrózsa-szigetről történt kimentését követő években.
Matty minden nyomtatott szót elolvasott a rejtélyes Slater
Roxtonról. Sosem találkozott a férfival, de a szakértőjének
tekintette magát. Nem is leplezte csalódását, amiért Roxton
elmulasztott egzotikus szexuális rítusokat űzni a munkaadójával.
– És mit csinált, miután elmenekült a szigetről? – kérdezte
most. – Ki tudja, miket művelt azokban az években!
– Azután sem tűnt el, hogy kimentették – mutatott rá Ursula. –
Az anyja biztosított róla, hogy Mr. Roxton évente legalább kétszer
visszatért Londonba, meglátogatni a szüleit.
– Nahát, ugyancsak csendesen intézte a látogatásait.
– Kétlem, hogy nehezére esett volna. Nem is olyan régen még
senkit sem érdekelt, hogy merre jár és mit csinál. A sajtó csak
azóta ilyen lelkes, amióta az apja meghalt, és Mr. Roxtonra hagyta
a családi vagyont.
Matty mindentudó képet vágott.
– Azt mondják, azért tért vissza, hogy bosszút álljon!
– Ez lehet a jó társaság véleménye, de ezt a bulvársajtó adja a
szájukba. Erősen kétlem, hogy igaz lenne.
– Csak gondolj bele a helyzetébe! Egy gazdag lord és egy híres
színésznő házasságon kívül született, rég elveszett fia! Az apja
halála után Mr. Roxton felfedezi, hogy nem örökli a birtokot, és
törvénytelen születése miatt sohasem viselheti a címet. És mintha
ez nem fájna eléggé, az apja végrendelete még őt kötelezi, hogy
kezelje a két törvényes féltestvére és az apja özvegye nevében az
örökséget! Ez akkora igazságtalanság, hogy nincs az a férfi, aki ne
akarna bosszút állni érte!
Ursula az asztalon dobolt az ujjaival.
– Nem láttam jelét, hogy Mr. Roxton aggódna az anyagi
helyzete miatt – mondta. – Az anyja sem látszik nyugtalankodni.
Az a benyomásom, hogy Mr. Roxton apja kellően gondoskodott
Lillyről, és kétlem, hogy Slater Roxton tétlenkedett volna a
közelmúltban. Az anyja szerint egészen sikeresnek bizonyult. Lilly
azt mondja, hogy van üzleti érzéke. Ugyancsak Lilly biztosított
róla, hogy a fia nem idegbeteg.
– Végül is az anyja, mit vársz tőle, hogy mit mondjon? – Matty
hatásszünetet tartott. – Ha pedig már a bosszúnál tartunk…
– Nem tartunk a bosszúnál! – csapott rá Ursula az asztallapba
foglalt itatóspapírra. – Hogyhogy nincs gépelnivalód?
Matty rá se hederített.
 – Ne feledkezzünk meg az Ékkő Madárról! Mindenki tudja,
hogy miközben Mr. Roxton a Lázrózsa-szigeten senyvedett,
üzlettársa, Lord Torrence hazavitorlázott a templombarlangokban
talált mesés kinccsel.
Ursula vágott egy grimaszt.
– Mindenki máshoz hasonlóan Lord Torrence is azt hitte, hogy
Mr. Roxton meghalt.
Matty jócskán visszavett a hangerejéből, és úgy suttogott, akár
egy összeesküvő.
– Vannak ám olyan feltételezések is, hogy Lord Torrence meg
akarta gyilkolni Mr. Roxtont a Lázrózsa-szigeten! Azt beszélik, ő
hozta működésbe a csapdát, amely eltemette Roxtont, mert azt
akarta, hogy csak az övé legyen az Ékkő Madár!
Ursula hátán az egész fecsegés alatt most először futott végig a
hideg. A sajtó persze hírhedten megbízhatatlan, de van valami a
régi mondásban, miszerint nem zörög a haraszt, ha a szél nem
fújja. A pompás Ékkő Madár óriási szenzációt keltett, amikor Lord
Torrence engedélyezte, hogy rövid időre kiállítsák egy
múzeumban. Az emberek, Ursulát is beleértve, órákig álltak sorba,
hogy láthassák. A tény, hogy a műkincs egyik felfedezője
odaveszett a Lázrózsa-sziget katakombáiban, csak növelte az
igézetet. Ráadásul a mesés szobrot röviddel azután, hogy
visszakerült a Torrence-gyűjteménybe, állítólag ellopták, ami
újabb szenzációs fogással szolgált a sajtónak. A Madár a legendák
világába emelkedett.
Ursula nem gondolta, hogy Slatert különösebben izgatná a cím
vagy a vagyon. Ám ha egy sírból feltámadt embert az a hír fogadja,
hogy a fantasztikus alkotás, amelyet segített felkutatni, már be is
került az illegális műkincs-kereskedelembe – nos, akkor nincs mit
csodálkozni, ha az illetőnek megfordul a fejében a bosszúállás
gondolata. A hír talán még bogarat is tesz a fülébe, hogy esetleg a
szörnyű baleset a Lázrózsa-szigeten nem is volt baleset. Egy
biztos, gondolta Ursula. Ha Slater bosszút akar állni, az áldozat
nemigen menekülhet előle.
Számtalan mese és legenda övezte a titokzatos Mr. Roxtont.
Ursula nem lett volna meglepve, ha kiderül, hogy olyan is van
köztük, ami igaz.
Előrehajolt, lapozgatni kezdett az előjegyzési naptárában.
– Úgy rémlik, ma délután megbeszélésünk van egy új
titkárnővel. Ó, megvan. Miss Taylor háromra érkezik.
– Azt én is elintézhetem – ajánlkozott Matty.
– Biztos?
Matty gyengéden, megértőén mosolygott.
– Tudom, hogy Anne halála nagyon megviselt. Nem szükséges
neked elbeszélgetni azzal a titkárnővel, aki a helyébe lép. Az ég
szerelmére, hiszen csak tegnap volt a temetés! Szükséged van egy
kis időre, hogy túltedd magadat a sokkon, hogy megemészd a
történteket.
– Hiányozni fog Anne – mondta Ursula. – És nem csak azért,
mert kiváló munkaerő volt.
– Tudtam… mármint az ügynökség összes titkárnője tudta,
hogy te és Anne nagyon jó barátok voltatok.
– Sok olyan tulajdonsága volt, amelyek belőlem hiányoznak.
Szellemes volt. Temperamentumos. Csupa életkedv. Csodáltam a
vakmerőségét és a vállalkozószellemét. Sok tekintetben olyan nő
volt, aki megelőzte a korát.
 – Hm. – Matty fölvette az asztalról a szöveget, amelynek a
gépelését befejezte, és néhány erélyes koppantással összerázta a
lapokat.
– Mi az? – kérdezte Ursula.
– Semmi. Nem fontos. Elvégre meghalt szegény. Halottról
pedig vagy jót, vagy semmit.
– Matty, tudsz valamit Anne-ról, amit nekem is tudnom
kellene?
– Ó, nem, nem igazán – vágta rá sietve Matty. – Csak arról van
szó, hogy…
– Miről? Matty, most igazán nincs kedvem a köntörfalazáshoz!
Matty halkan sóhajtott.
– Csak egyesek azt mondanák, hogy Anne egy kissé túlzásba
vitte a vakmerőséget és a vállalkozószellemet. Meggondolatlan
volt, Ursula. Fittyet hányt a veszélyekre. Te is ugyanolyan jól
tudod, mint én.
– Éppen a temperamentuma volt az egyik vonzereje, nem? Az
volt, akivé mi is lenni szeretnénk: a modern nő.
– Lehet. – Matty merengve elmosolyodott, majd váratlanul
fintorogni kezdett. – Kivéve a cigarettáját! Sosem értettem, mit
szeret rajta!
– Hát, azt én se – ismerte el Ursula.
– Tudod, amikor álltunk tegnap a sírnál, arra gondoltam, hogy
Anne-nak szívrohamban vagy szélhűdésben kellett meghalnia –
szólt váratlanul Matty.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Eléggé ismertük Anne-t, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy
sohasem ölte volna meg magát egy férfi miatt.
 Hat

Olyan fojtogató szorongással ébredt, hogy alig bírt lélegezni. Pár

pillanatra visszakerült a sírbarlangokba, ahol a harmadik legenda
képeit próbálta követni. A lámpa hunyorgott, és ő tudta, hogy
hamarosan kialszik. Minden lépéssel bizonyosabb volt benne, hogy
a rossz utat választotta, arra ítélve magát, hogy addig bolyongjon
az éjszaka barlangjaiban, amíg holtan esik össze, vagy megőrül.
Gyorsan kiült az ágy szélére, két kézzel dörgölte az arcát, aztán
feltápászkodott. Felcsavarta a gázlángot, hogy lássa, hány óra.
Majdnem hajnali négy volt. Összpontosítani próbált. Tudta, hogy
az álommal az elméje figyelmezteti gondolatfűzése egy részének
átvizsgálására.
Végig kell mennie a labirintusban.
Nadrágot húzott, leakasztotta a fogasról a háziköntösét, fölvette
az ágya mellett tartott kulcskarikát. Kijött a szobájából, lement a
földszintre, majd a konyhából nyíló ajtón át lement egy kőlépcsőn
az alagsorba.
A boltíves kamrák a ház földszintje alatt ősrégiek voltak. A
falazás nagy része a középkorra vallott, de akadtak más részek,
amelyeket még akkor építettek, amikor a rómaiak uralták
Britanniát. Aki odafigyelt, könnyen megkülönböztethette a kettőt.
A római pallérok rendes, elegáns munkát végeztek: csupa jól
elkészített, pontosan szintezett, egyforma tégla. Hozzájuk képest
meglehetősen trehány volt a későbbi századok munkája, habár így
is kiállta az idő próbáját. Vajon a mai építmények meglesznek pár
száz év múlva?
A földalatti lépcső alján fölvett egy lámpát, és meggyújtotta.
Ment tovább lefelé egy alacsony mennyezetű, kőfalú folyosón,
majd megállt egy vastag faajtó előtt.
Kiválasztott egy kulcsot a vaskarikáról, kinyitotta az ajtót,
bement, és letette a lámpát az ajtó melletti asztalkára.
Az erős fény kék csempékből kirakott mintát világított meg a
kőpadlón. A csempék ösvénye bonyolult, kanyargós vonalakban,
alakzatokban vezetett középre. Egyesek talán útvesztőnek nézték
volna. Ám az útvesztőket számtalan zsákutcájukkal fejtörőnek
szánják, és az a céljuk, hogy minél jobban összezavarják a
bemerészkedőt. Slater labirintusának egyetlen bejárata és egyetlen
helyes útvonala volt, amely előbb-utóbb elvezette a keresőt a
szövevényes minta közepére.
A labirintusjárás egyfajta meditáció volt, amely elmélyedést és
összpontosítást követelt. Az agytorna segített, hogy Slater
meglássa az elrejtett motívumokat a káoszban.
Ebben a teremben nem voltak kőfalak, sem festmények: az
illúziókat Slaternek kellett megteremtenie gondolatban. Addig
összpontosított, amíg meg nem látta a csempék indáját a lába előtt.
Mihelyt felkészült, útnak eredt az elme sötét barlangjain át.
Hallotta a régi félelem susogását, amely azzal fenyegette, hogy
megfosztja ép elméjétől. Az út elején mindig megszólaltak a
nyugtalanító hangok, mintha csak őt várták volna. Nem tűnt jó
megoldásnak, ha elfojtással próbálkozik. Inkább tudomásul vette
őket a tárgyilagos kívülálló szempontjából, úgy, ahogy tanították,
majd visszatérítette a figyelmét a mintához.
Labirintusjárásnál nem számított az idő. Ha siettette volna a
meditációs eljárást, nem látja meg a mintát, amely csupán akkor
mutatta meg magát, amint Slater feladta a keresést.
Külön-külön összpontosított minden csempére, megfigyelte,
hogyan kapcsolódik az előzőhöz és a következőhöz. Minden egyes
lépéssel mélyebbre került a saját gondolataiba és a sokrétű
mintába.
Egyszer csak ott állt a labirintus szívében. Kitárta elméjét, és
meglátta a kezdettől sejtett igazságot: Ursula Kernre nagy veszély
leselkedik.
Majd a tudás újabb fénylő szilánkját járta körül. Már azzal
kockázatot vállalt, amikor beengedte az asszonyt az életébe. A nő
megzavarhatja gondosan felépített életének egyensúlyát. Őrület,
hogy Slater épp ezt a kockázatot találja izgalmasnak!
„Sok út sok ösvényhez vezet – hallotta bentről a
Labirintusmester suttogását. – Vannak ösvények, amelyeket
egyedül kell végigjárnod, de vannak, amelyekre rá sem léphetsz
szívbéli társad nélkül.”
Slater fogta a lámpát, és távozott a kamrából. Bezárta az ajtót,
felhágott a kőlépcsőn.
Volt valami a pletykákban a Roxton-ház alagsorában űzött
rejtelmes rítusokról. Nem volt hazugság minden, amit Slaterről
összehordtak.
 Hét

Lilly Lafontaine olyan erélyesen koppantotta oda a porceláncsészét

a csészealjhoz, hogy Slater nem is értette, hogyan élte túl a két
tárgy az összecsapást.
– Nem hiszek a fülemnek! – közölte Lilly. – Mi a patvart
műveltél, amitől az én Mrs. Kernem megszüntette a veled létesített
munkaviszonyát?
Slater megrándult. A szalon túlsó végében tartózkodott, a magas
velencei ablak{2} közelében, de a színpadi képzésnek köszönhetően
Lilly hangja még olyankor is telten és dallamosan zengett –
melodrámai mellékzöngékkel –, ha éppen suttogott. Ha pedig
bosszankodott – mint most is –, annyi erőt tudott sűríteni a
hangjába, hogy egy londoni színház karzatának hátsó sorában is
hallhassák.
Pazarul túldíszített szalonja illett a hangjához. Olyan, mint egy
díszlet, vagy egy méregdrága bordély, gondolta Slater, attól függ,
miféle gusztusú ember nézi. A súlyos, karmazsinvörös
bársonyfüggönyöket vastag, bojtos aranyzsinórokkal fogták össze.
A mintás szőnyeg alapszíne ugyancsak vörös volt. A kecses
kanapét és az aranyozott székeket vörös bársonnyal és szaténnal
kárpitozták.
 A cifrán kifaragott márványkandalló fölötti portré Lillyt
ábrázolta a karrierje csúcsán, amikor London egyik legünnepeltebb
színésznőjének számított. Ifjúságában hollófekete hajú, finom arcú
szépség volt, akinek pajkos tekintete és sugárzó egyénisége
mágnesként vonzott férfiakat-nőket egyaránt.
Volt idő, amikor a legelegánsabb, leggazdagabb úriemberek
versengtek egy meghívásért Lilly exkluzív szalonjába. Közéjük
tartozott Edward Roxton, egy nagy vagyon és egy ősi cím örököse.
Már nős ember volt, amikor viszonyt kezdett Lillyvel. Tíz éve
az első Lady Roxton elhalálozott, otthagyva Edwardot törvényes
örökös nélkül, akire a címet és a pénzt hagyományozhatta volna.
Noha mindenki biztos volt benne, hogy a férfi teljesíteni fogja
kötelességét a család iránt, és tovább terebélyesíti a családfájukat,
kétség sem fért hozzá, hogy soha nem szennyezné be a nemes
Roxton nevet azzal, hogy egy színésznőt vezet oltárhoz. A társaság
szemében ez épp olyan lett volna, mint ha egy kurtizánnal lép
frigyre. Roxton természetesen eleget tett az elvárásoknak:
makulátlan származású hajadont választott nejéül. A második Lady
Roxton teljesítette kötelességét, megajándékozta Edwardot egy
örökössel, sőt egy tartalékkal is – Slater két törvényes
féltestvérével.
Slater, mint Lilly és Edward több évtizedes liezonjának
gyümölcse, egyszerre két, nagyon különböző világba született.
Anyjának a színpaddal és a jó társaságban csak félvilág néven
ismert, kétes elemekkel meglevő kiterjedt kapcsolatai biztosították,
hogy Slatert szívesen lássák ezekben a körökben.
És mivel Edward mindig elismerte a fiának, akinek jelentős
járadékot és kékvérűhöz méltó neveltetést adott, Slater
bebocsáttatást nyert a legelőkelőbb helyekre is. Igaz, a járadékát
egy időre felfüggesztették, ám a helyzet drámaian megváltozott
Edward Roxton halálával. Mint a Roxton-vagyon egyetlen
kezelője, Slater szíves fogadtatásra számíthatott a nagyúri szalonok
és báltermek többségében.
Ám a csúcsokon élők túlfinomult lakóinak szemében még ennél
is érdekesebbé tette őt hosszas és érthetetlen távolléte a fővárostól,
mindenekelőtt pedig az, hogy fütyült a jó társaság véleményére.
– Könyörgök, vedd vissza kicsit a hangodat! – kérte az anyját. –
Tudod, hogy csodálója vagyok a művészetednek, de éppen eléggé
kijut nekem a színpadias viselkedésből a háztartásom ellátásával
megbízott személyzet szíves közreműködése révén. Mrs. Webster
úgy járkál, mintha meghalt volna egy rokon. Csodálom, hogy még
nem drapírozta ki feketével a szalont! Mr. Webster és Griffith úgy
viselkednek, mintha holmi súlyos bűnnel gyanúsítanának.
Lilly látványosan legyintett felgyűrűzött kezével, de azért a
hangját halkabbra fogta.
– Halljam, mi az oka annak, hogy az én Mrs. Kernem otthagyta
az állását? – kérdezte.
Slater ivott egy kis kávét, és közben fontolgatta, mit
válaszoljon.
Számított a kérdésre, és mialatt megtette a huszonöt perces utat
hazulról Lilly sikkes kis házáig, sok választ vett fontolóra, ám
egyik sem tűnt megfelelőnek. Azt pedig nem óhajtotta elárulni,
hogy Ursula nyomozni akar a barátnője meggyilkolása ügyében.
Addig nem, amíg az asszony nem engedélyezi.
– Nem a te Mrs. Kerned – figyelmeztette az anyját. – Az a
benyomásom, hogy Ursula Kernre nem alkalmazható semmiféle
birtokviszony. Ő csak önmagáé. Nagyon önálló gondolkodású
asszony.
– És én természetesen épp ezért kedvelem ennyire – mondta
Lilly. – Számos titkárnővel tartottam megbeszélést, mielőtt
hallottam volna a Kern-irodáról. De ahogy megláttam Mrs. Kernt,
abban a pillanatban tudtam, hogy senki másnak, csak és kizárólag
neki akarom lediktálni, és vele akarom legépeltetni a drámáimat!
Ó, mint az ügynökség tulajdonosa, nagyon ritkán vállal ügyfeleket,
amint azt magad is tudod. Én viszont úgy gondoltam, ő lenne
számodra a tökéletes, és Mrs. Kern megtette nekem azt a nagy
szívességet, hogy elfogadott téged.
Slater felvonta a szemöldökét.
– Esedezek, mondd, hogy nem csaptál fel házasságszerzőnek!
– Ne légy nevetséges – szólt rá Lilly. – Tudom, mi a
véleményed az ilyesmiről.
A tagadás határozottnak hangzott, de a flegma válasz kissé
túlságosan is gyorsan jött. Az anyja szinte bizonyosan
megpróbálkozott egy kis házasságszerzéssel. Slater úgy döntött,
nem árulja el neki, hogy ezúttal akár sikerrel is járhatott volna,
legalábbis ő maga nem zárkózott volna el. Az édes, forró, epedő
sajgás, amely akkor fogta el, amikor Ursula Kern először lépte át a
küszöbét, a lelke mélyéig megrázta. Ám amikor meglátta az
asszony szemében a gyanakvást, figyelmeztette magát, hogy itt
lassan és óvatosan kell haladnia.
Úgy látszik, sikerült felrúgnia eredeti harcmodorát, amikor épp
azzal az asszonnyal veszett össze, akit szeretett volna elcsábítani.
De a Lázrózsa-sziget megtanította rá, hogy amit egyszer
elhatározott, abból ne engedjen.
 Ursula előző napi távozását követően a délután hátralevő részét
azzal töltötte, hogy kidolgozott egy új tervet. Stratégiailag elég
vacak volt, de Slater azt is megtanulta a saját kárán, hogy nagyon
kevés terv alakul az elvárásaink szerint, ugyanakkor a rossz terv is
jobb a semmilyennél.
– Mrs. Kern elmagyarázta, hogy a közelmúltban holtan találták
az egyik titkárnőjét. Vélhetőleg öngyilkosság – mondta. Amíg
lehetett, ragaszkodni akart az igazsághoz, mert így kevesebb
golyóval kellett zsonglőrködnie. – Amíg a helyzet nem rendeződik,
Mrs. Kern kötelességének érzi, hogy személyesen lássa el a
titkárnő munkáját egy régi ügyfelénél.
– Miért nem küldi oda egyszerűen valamelyik titkárnőjét? –
értetlenkedett Lilly. – Miért kell neki átvállalnia a halott lány
munkakörét?
– Ezt a kérdést neki tedd fel, ha választ akarsz. – Slater egy
asztalkára helyezte a csészét és a kistányért. – Én annyit felelhetek,
amit nekem mondott, vagyis hogy további értesítésig felfüggeszti a
munkaviszonyát.
– Nem hiszem, hogy hiszek neked – jelentette ki Lilly. –
Szerintem neked van valamiféle elképzelésed róla, hogy miért
lépett ki Ursula, de titkolod előlem. Biztos, hogy nem tettél vagy
mondtál semmit, amitől Mrs. Kern… kínosan érezte magát a
társaságodban? Tudom, hogy készakarva sohasem sértenél meg
egy hölgyet, de az utóbbi években igen kevés időt töltöttél
Londonban, és sajnálattal kell közölnöm, hogy a modorod kissé
berozsdásodott.
– Úgy gondolom, hogy ha Mrs. Kern kifogásolta volna a
modoromat, azt igen hamar közölte volna velem – mondta Slater.
 – Nem feltétlenül. Talán próbálta szoktatni magát a
hóbortjaidhoz, de végül úgy döntött, hogy nem megy neki.
Slater megmerevedett.
– Mi az ördögöt értesz a hóbortjaimon? – kérdezte
méltatlankodva.
– Nagyon jól tudod te, hogy mit értek! Ha pedig nem,
javasolom, tekints bele a The Flying Intelligence legfrissebb
számába, vagy valamelyik filléres ponyvába, amelyik veled
foglalkozik. Amióta két hónapja visszatértél Londonba, a sajtó
nem győz csámcsogni a bogaraidról és a különc tempóidról!
– Azok a nyomorult szennylapok semmit sem tudnak rólam!
– Hm, talán nem, de ez még nem tartja vissza őket a
spekulálgatástól. Nem is tudom… – tűnődött Lilly. – Vajon nem az
riasztotta el Mrs. Kernt, amit az egzotikus szerelmi technikákban
szerzett jártasságodról hordtak össze?
– Ezt most viccnek szántad, ugye, Lilly?
– Nem, nem annak. Komolyan beszélek. Mrs. Kern
özvegyasszony, tehát tudja, mi történik férfi és nő között a
hálószobában. Viszont az a benyomásom, hogy a házassága rövid
életű volt. Férje nem egészen két évvel a házasságkötésük után
halálozott el balesetben.
– Miféle balesetben?
– Ha jól tudom, leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát.
– Mire akarsz kilyukadni, Lilly?
– Mindössze figyelmeztetni próbállak, hogy egy korlátozott
tapasztalatokkal bíró nőt megbotránkoztathatnak a…
fogalmazzunk úgy, kalandor szerelmi praktikák.
Slater felnyögött.
 – Ezt nem hiszem el, hogy ilyesmiről vitatkozunk! Kétlem,
hogy Mrs. Kern amiatt hagyott volna ott, amiket pletykálnak
rólam. Üzletasszony! Nem szeretne cserben hagyni egy ügyfelet.
– Ugyancsak fontos ügyfél lehet.
– Lady Fulbrook.
Lilly szeme kissé elkerekedett, majd azonnal elkeskenyedett.
– A Mapstone Square-ről?
– Igen. Miért? Ismered Lady Fulbrookot?
– Személyesen természetesen nem, Slater. Nyilván te is tudod,
hogy az ő világából való nők sosem érintkeznek az én világomból
való nőkkel.
– Ezzel tisztában vagyok, de te mindig olyan sokat tudsz róla,
hogy mi folyik előkelő körökben.
Lilly felvonta szépen rajzolt szemöldökét.
– Én az apád idejének az úri társaságában vagyok járatos. Lady
Fulbrook sokkal fiatalabb. Már az első báli szezonjában férjhez
ment, vagyis legfeljebb négy-öt éve. Mint hallom, valóságos
szenzáció volt, amikor bemutatták. Lélegzetelállító szépségnek
mondják. Bár mostanában nem sokat forog társaságban.
– Miért nem?
Lilly elegánsan megvonta kecses vállát.
– Fogalmam sincs. Az a benyomásom, hogy remeteattitűdjei
vannak. Utánaérdeklődhetek, ha akarod.
– Hálás lennék.
Lilly hosszan, fürkészőn nézett rá.
– Miért? – kérdezte.
– Maradjunk annyiban, hogy kíváncsi vagyok az ügyfélre, aki
átvette a helyemet.
 – Aha.
Lilly arckifejezése nem sok jót ígért. Túlságosan kíváncsinak
látszott. Slater valamilyen elterelő hadművelethez folyamodott.
– Ha már Mrs. Kernnél tartunk… – kezdte a langyos érdeklődés
hangmagasságában.
– Mi van vele?
– Mikor veszítette el a férjét?
Lilly töprengett egy kicsit.
– Tudod, ebben nem vagyok egészen biztos. De az a
benyomásom, hogy négy éve lehetett. Mrs. Kern említette egyszer,
hogy egy darabig társalkodónőként dolgozott, mielőtt beindította
az ügynökségét.
Slater megmarkolta az ablakpárkányt.
– És még mindig teljes gyászt visel?
Lilly halványan elmosolyodott.
– Méghozzá nagyon divatosat.
– Szerinted ennyire szerette a halott férjét?
– Nem – vágta rá feltétlen meggyőződéssel Lilly. – Szerintem
azért jár feketében, mert azt hiszi, hogy ez megnyugtatóan
bizonyítja az ügyfeleknek, milyen komoly üzletasszony.
Slater fontolóra vette, amit hallott.
– Talán igazad van. Elvégre lenyűgöző jelenség. Nem akarhatja,
hogy a női ügyfelei azon aggódjanak, hátha az új munkaerőre
felfigyel valamelyik férfi a háznál.
– Lenyűgöző? – kérdezte Lilly feltűnő hanyagsággal.
Slater kibámult az ablakon. Látta Ursula hajának üszkös
parazsát, és a nő titokzatos tekintetét.
– Lenyűgöző – ismételte meg halkan.
Lilly mosolygott, és a kannáért nyúlt.
– Kérsz még kávét?
 Nyolc

– Az idegeim nagyon gyengék, Mrs. Kern. – Lady Valerie

Fulbrook összekulcsolta ujjait az asztallapon. – Nehezen alszom. A
legváratlanabb időpontokban rohannak meg minden ok nélkül a
szorongás- és pánikrohamok. Oly dolgok taszítanak a legmélyebb
kétségbeesésbe, amelyek nálam robusztusabb idegrendszerrel
megáldott emberek számára puszta semmiségnek tűnhetnek. Ám
rájöttem, hogy kis költeményeim írása jelentős megkönnyebbülést
jelent. Szerencsémre találtam egy kisebb kiadót New Yorkban,
amely volt szíves megjelentetni néhány zsengémet a folyóiratában.
– A Paladin Literary Quarterlyre gondol? – kérdezte Ursula. –
Anne aktáiban találkoztam a címmel.
– Igen. A Paladin nem fizet, csak tiszteletpéldányokat küld a
folyóiratból. De én nem is a jövedelemért írok. Ez gyógykezelés.
– Értem – mondta Ursula. – Boldog vagyok, hogy ladységed
hasznosnak találta a Kern-ügynökség szolgálatait.
Kettesben voltak Valerie kis dolgozószobájában. Nemrég egy
savanyú képű szobalány teát hozott tálcán, kitöltött két csészébe,
azután távozott. Egész idő alatt úgy mozgott, mint egy kísértet,
úgyszólván hangot sem adott.
 Ursula megfigyelte, hogy nyomasztó csend van az egész
házban. Mintha a lakók azt várták volna, hogy valaki meghaljon.
Korábban egyszer járt már a Fulbrook-háznál, amikor Valerie
megüzente az ügynökségnek, hogy titkárnőt óhajt alkalmazni.
Ursula mindig ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzon
az új ügyfelekkel. Két okból is fontosnak tartotta ezt az
óvintézkedést. Először és mindenekelőtt a személyes megbeszélés
félreérthetetlenül a lehetséges munkáltató értésére adta, hogy a
Kern-iroda a szakma krémjéhez tartozik, tehát elvárják az
ügyfelektől, hogy tisztelettel bánjanak a hivatásos titkárnőkkel.
Másodszor azért ragaszkodott hozzá, hogy képet alkothasson
magának az ügyfélről.
Ezen a délutánon megállapíthatta, hogy kezdeti benyomásai
megalapozottak voltak. Valerie gyönyörű, de törékeny virág,
amelyet könnyű eltaposni. Szőke haját kontyban viselte, ami
kiemelte sápadt bőrét és finom vonásait. Alacsony volt és vékony,
mindazonáltal kecsesen arányos, egy légies tündérhercegnő.
Nyugodtnak látszott, noha kék szeméből sütött a sivár
reménytelenség. Hangja a megjelenéséhez illően olyan gyönge
volt, mintha a legéteribb szellő is elfújhatná.
Megfelelő estélyiben és kellő önbizalommal beragyogott volna
egy egész báltermet. De mára úgyszólván teljesen kivonult a
társasági életből.
– Nem teszek úgy, mintha költészetemnek lennének érdemei –
mondta Valerie –, de az orvosom szerint csodákat művel az
idegeimmel.
– Boldog vagyok, hogy segíthetek önnek a gyógyulásban –
felelte Ursula.
 – Mint ahogy azt már kifejtettem, amikor először kértem
titkárnőt az ön ügynökségétől, a verseket én írom, de úgy találtam,
hogy jobban látom, miként veszik ki magukat nyomtatásban, ha
gépelt formában is elolvashatom őket. Továbbá attól félek, hogy
túlságosan felizgatnám magamat, ha megpróbálnám leírni verseim
végső változatát. Nem bírom megállni, hogy ne olvassam át őket
újra és újra, ami kétségbe ejt és lehangol. Ám ha diktálom,
valamilyen okból szabadabban jönnek a szavak.
Ursulát az este sokáig ébren tartotta két dolog: részint a tény,
hogy talán soha többé nem látja Slatert, részint a kérdés, hogy
miként hozza szóba Anne Cliftont Lady Fulbrooknak? Slater
problémájára nem talált választ, de a nyomozást illetően úgy
döntött, hogy néhány nyílt kérdés nem tűnik majd gyanúsnak.
– Nagy sokk lehetett értesülni Miss Clifton haláláról – szólt
szelíden. – Elvégre ladységed megszokta, hogy együtt dolgoznak,
és valószínűleg kialakítottak valamilyen napirendet.
– Igen. Anne, azaz Miss Clifton kiváló titkárnő volt. – Valerie
sóhajtott. – Hiányozni fog nekem. Ön azt mondta, hogy a
rendőrség feltételezése szerint ő maga dobta el az életét?
– Igen. Minket az ügynökségnél, akik ismertük őt,
megdöbbentett a hír, de minden arra vall, hogy a tényekhez nem
férhet kétség.
– Értem. – Valerie a fejét csóválta. – Milyen szomorú. Anne
nemcsak kiváló sztenográfus és gépírónő volt, hanem, főleg a
munkakapcsolatunk vége felé, komoly segítőm is. Ha nehézségem
támadt a verseimmel, átfogóan megbeszéltük a témát. Gyakran
ilyenkor világosodott meg előttem a tökéletes szó vagy fordulat.
 – Kétlem, hogy ezen a téren ugyanilyen sokat tudnék segíteni –
mondta Ursula –, de megteszek mindent, ami tőlem telik.
Valerie úgy nézett ki az ablakon, mint a rab a börtönrácsok
mögül.
– Most meg fog lepődni, Mrs. Kern, de ebben a néhány
hónapban Anne közelítette meg leginkább azt, amit valaha is
barátnőnek nevezhettem. Mostanában már sosem hagyom el a
házat, ezért nagyon vártam a heti két találkozásunkat Anne-nal. Ő
volt az én mentőkötelem a külvilághoz. Nagyon megviselt az
elvesztése.
– Megértem.
Pillanatnyi csend lett, azután Valerie fáradtan, de
méltóságteljesen fölemelkedett a székéből.
– Akkor kezdjük? – érdeklődött. – Azt hiszem, a legjobb lesz az
én üvegházamban. Ott szoktam ihletet kapni. Ugye nem fog
haragudni, ha ott kell dolgoznia?
– Természetesen nem. – Ursula fogta a táskáját, amelyben a
jegyzetfüzetét meg a ceruzáit hozta, és felállt.
Valerie előrement a dolgozószoba ajtajához.
– Gyakran használok természeti képeket és témákat.
– Értem.
A barlangszerű folyosó végében egy másik szótlan, gyászos
arcú szobalány kinyitott egy ajtót. Ursula követte Valerie-t a
kőlapokkal burkolt teraszra. Elindultak egy pompás, csupa üveg és
fém házhoz, amely baljósan magasodott a derengő délutáni
fényben.
Az ajtónál Valerie elővett egy kulcsot.
 – Az üvegház az én birodalmam, Mrs. Kern – mondta. – Az
egyetlen hely, ahol megtalálom a lelki békémet. A versnek,
amelyen jelenleg dolgozom, az „Egy kis halál a kertben” címet
adtam.
Hát, ez nagyon hosszú és nyomasztó délutánnak ígérkezik,
állapította meg Ursula.
 Kilenc

Pontosan háromkor kimenekült a sötét Fulbrook-palotából, és a

menekülés ebben az esetben nem is volt túl erős szó. Volt valami
szavakban meg nem határozható fenyegetés az egész házban. Nem
csoda, ha Anne gyakran csak mint mauzóleumot emlegette.
Lesietett a lépcsőn a sűrű ködben. Annyira elmerült a
benyomásai elemzésében, hogy akkor vette csak észre a túloldalon
várakozó, elegáns fekete hintót, amikor Griffith intett a kesztyűs
kezével.
– Nem szükséges konflisra vadásznia, Mrs. Kern! – Kiáltása
felverte a csöndes utcát. – Hazavisszük!
Ursula meghökkent, megállt.
– Mi a csuda ez?
De már nyílt is a hintó ajtaja, kiszállt belőle a magas nyakú
nagykabátot és csizmát viselő Slater, és elindult az utcán a nő felé.
Pápaszeme üvegén annyira csillogott a fény, hogy nem lehetett
olvasni a tekintetében.
– Látom, új ügyfele engedte, hogy idejében távozzon – mondta.
– Kiváló. Aggódtam, hogy alkalmazkodnunk kell Lady Fulbrook
óhajaihoz.
 Megragadta Ursula könyökét erős, bőrkesztyűs kezével. Ez volt
az első alkalom, hogy készakarva érintette meg, ami a nőre úgy
hatott, mint egy váratlan, borzongató áramütés. Roxton nem
szorította a karját, de Ursula így is érezte, milyen erős. Persze
meglehet, csak az borzongatta meg az érzékeit, hogy felszabadító
élmény volt kívül lenni a Fulbrook-palotán, legalábbis egyelőre.
Ha azonban igazán őszinte akar lenni magához, akkor elismeri,
hogy annak a hirtelen felvillanyozó mámornak egyetlen oka volt:
Slater érte jött.
Ám rögtön ki is aludt az öröm szikrája, amikor a józan ész és a
logika jeges vízzel öntötte le a pislákoló lángot. Fölöttébb
valószínűtlen, hogy Slater csak azért jött ide, mert vissza akarja
kísérni az irodába. Rövid ismeretségük alatt megtanulta Roxtonról,
hogy a látszat ellenére a felszín alatt mindig lappang valami más –
talán valami veszedelmes.
A szó szoros értelmében megvetette a lábát, és nem volt
hajlandó tovább menni a hintóhoz. Slater is kénytelen volt
megállni.
– Mit művel, uram? – kérdezte Ursula. – Könyörgök, azt ne
mondja, hogy kötelességének tartja megvédelmezni engem a
tömegközlekedéstől! Évek óta kiváló sikerrel szállok ki és be a
konflisokba!
– Nem beszélhetnénk meg ezt a kérdést a hintóban? Fölösleges
itt állnunk az utcán, ahol nagyszerűen látni bennünket a Fulbrook-
palotából.
– Egek Ura! Figyelnek minket? – Ursula automatikusan hátra
akart nézni.
 – Nehogy elárulja, hogy tudatában vagyunk a megfigyelésnek –
intette Slater. – Továbbá az is okos dolog lenne, ha nem keltenénk
emberrablás látszatát. Talán hasznos lenne azt a benyomást
keltenünk, hogy nagyon jó barátságban vagyunk.
Ursula habozott. Elképzelhető, hogy Roxton túl hosszú időt
töltött külföldön, azért nem tudja, hogy a nagyon jó barátság
gyakran használt szépítő körülírás a tiltott kapcsolatokra? Ránézett
a kemény, kifürkészhetetlen arcra, és arra a következtetésre jutott,
hogy Roxton pontosan tudja, mit sejtetett. Bizonyos, hogy Roxton
mindig pontosan tudja, mit csinál.
Akárhogyan is, a legkevésbé sem óhajtotta, hogy Lady
Fulbrook vagy bárki más a házban azt hihesse, hogy az új titkárnő
nyilvános veszekedést csap az utcán.
– Nagyon helyes, uram – mondta. – Viszont magyarázatot
követelek.
– Ez természetes.
Slater a hintóhoz terelte. Griffith olyan lelkesen üdvözölte,
mintha a nő egy hosszú utazásról tért volna vissza.
– Nagyon örülök a viszontlátásnak, Mrs. Kern!
– Én is, Griffith.
Ursula összefogta a szoknyáját, felment a hágcsón, és beült a
hintó félhomályába. Slater követte. Griffith felcsapta a hágcsót,
becsukta az ajtót. Hatalmas termetéhez képest meghökkentő
fürgeséggel felpattant a bakra, és megragadta a gyeplőt. A hintó
végiggördült az utcán.
A nő kinézett az ablakon. A Fulbrook-palota egyik ablakán
mintha megmozdult volna a függöny. Ursulán végigfutott a hideg.
 – Úgy veszem észre, igaza volt, Mr. Roxton – mondta. – Azt
hiszem, valaki figyelhette a távozásomat.
– Lehetséges, hogy puszta kíváncsiságból – bólintott Slater. –
Viszont tekintve a maga gyanúit, a legrosszabbat kell
feltételeznünk.
Ursula ránézett a fátyol alól.
– Feltételeznünk?
– Úgy döntöttem, hogy segíteni fogok a nyomozásban.
– Miért? Amikor utoljára váltottunk szót, egyértelműen közölte,
hogy nem helyesli a tervemet!
– Azóta rájöttem, hogy fölösleges a lebeszéléssel
próbálkoznom, így hát a legészszerűbb megoldást választottam,
vagyis hogy megteszek minden tőlem telhetőt, ami segít
megtalálnia a keresett válaszokat, mármint ha léteznek egyáltalán
válaszok.
– Igen, amennyiben léteznek. – Ursula kesztyűs ujjaival az
ülésen dobolt. – Méltányolnám a tanácsot, talán még a segítségét
is, ám előbb tudnom kell, miért gondolta meg magát.
– Úgy hiszem, már kifejtettem. Azért gondoltam meg magamat,
mert beláttam, hogy ön nem gondolja meg magát.
– Miért nem hagyja, hogy magam folytassam le ezt a
nyomozást? Miért érzi kötelességének, hogy segítsen?
Váratlan mosoly suhant át Slater arcán.
– Mintha gyanakodna rám, Mrs. Kern.
– Kétlem, hogy mindent elmondott volna, uram. Mi ez a
hirtelen érdeklődés az én problémáim iránt?
 Slater kinézett az ablakon, és mintha a válaszon töprengett
volna. Mire visszanézett Ursulára, hideg elszántság volt a
szemében.
– Mondjuk, némi fontolgatás után arra jutottam, hogy
érdekesnek találom a tervét – mondta.
– Értem.
Ursula értette a választ, csak nem tudta hova tenni. Még azt sem
tudta volna megmagyarázni, miért okoz neki enyhe csalódást
Slater segítő szándéka. De az okadatolás logikáját el kellett
ismernie. Hihető, hogy egy ilyen természetű ember érdekesnek
talál egy amatőr gyilkossági nyomozást. Elvégre az utóbbi pár évet
világcsavargással töltötte. Nyilvánvalóan keresett valamit, habár
Ursula nagyon nem hitte, hogy a férfi tudta is, mit remél
megtalálni.
– Milyen volt az első találkozása Lady Fulbrookkal? –
érdeklődött Slater.
A nő megborzongott.
– A ház nagystílű, de belül hihetetlenül sötét és komor. Nem
tudom eldönteni, azért olyan sivár-e a légkör, mert a ház úrnője
depressziós, vagy a légkör okozza-e Lady Fulbrook szomorúságát.
Egyetlen vigasza az üvegháza.
– Azt mondta, Lady Fulbrook azért alkalmazta Miss Clintont,
hogy jegyezze le a verseit, azután írja át géppel a sztenogramot?
– Igen. Lady Fulbrook felkeltette egy New York-i negyedéves
kis folyóirat kiadójának a figyelmét. A vers címéből, amelyen most
dolgozik, következtethet a kedélyállapotára. „Egy kis halál a
kertben”.
 – Nem hangzik valami szívderítőn – állapította meg Slater. –
Ám a költők állítólag mélakóros, búslakodó népek. Azt hiszem, ez
a hagyomány. Ért Lady Fulbrook a versíráshoz?
– Tudja, hogy van ez az irodalommal és más művészeti
ágakkal: a kész műalkotás szépségét mindig a néző szeme dönti el.
Én a magam részéről nem kedvelem a lehangoló verseket, mint
ahogy nem kedvelem azokat a könyveket vagy színdarabokat sem,
amelyeknek rossz végük van.
Erre már Slater elmosolyodott. Bosszantóan fensőséges
mosolya van, gondolta a nő.
– Jobban kedveli a fantasztikumot, mint a valóságot –
összegezte Slater.
– Nézetem szerint van boldog vég és szomorú vég, de eleve
mindkettő a fantázia alkotása, különben nem sorolnák őket a
fikcióhoz.
Slater kurtán felkacagott a meglepetéstől. Ursula viszont az ő
reagálásától volt meglepve.
– Nagyon helyes – mondta a férfi. – Megállapította, hogy Lady
Fulbrook melodramatikus verseket ír. Mi mást végzett még ma?
– Ez csak az első napom volt. Nem vártam, hogy egyetlen
délutánon mindenre kapok választ. És milyen jogon képzeli, hogy
kritizálhat? Csak most csatlakozott a nyomozásomhoz!
– Természetesen igaza van, nem akartam bírálni. Csak a
tényeket próbáltam összeszedni, hogy előállhassunk valamiféle
tervvel.
– Nekem van tervem – közölte csípősen Ursula. – És úgy
vélem, jobb lesz, ha már az elején leszögezünk valami nagyon
fontosat, mielőtt továbbmennénk ebben a nyomozásban. Ezt az
akciót én irányítom, Mr. Roxton. Hálás leszek a meglátásaiért és a
megjegyzéseiért, mert tisztelem a szellemi képességeit és széles
körű tapasztalatát elveszett városok és templomok és hasonlók
felkutatásában, de dönteni én döntök. Világos ez így?
Roxton úgy nézett rá egy hosszú pillanatig, mintha valamilyen
idegen nyelven beszélne. Ursula nem látott bele a gondolataiba, de
gyanúja szerint Roxton azt akarta mondani, hogy ilyen
feltételekkel nem vállalhatja a részvételt. Mégis, mit várt tőle
Ursula? Ez az ember nyilvánvalóan megszokta, hogy ő nem
engedelmeskedik, hanem parancsol.
Mereven ült, érthetetlen szorongással küzdve, és várta, mikor
jelenti ki Roxton, hogy kettejük között lehetetlen az egyenlők
együttműködése.
– Tehát ön tiszteli szellemi képességeimet és széles körű
tapasztalataimat elveszett városok és hasonlók felkutatásában? –
kérdezte Slater.
Ursula összevonta a szemöldökét.
– Igen, természetesen.
– Vagyis elismeri, hogy hozzá tudok járulni valami hasznossal a
tervhez.
– Kétségtelenül. Eleve ezért hoztam szóba önnek a tervemet.
Mire akar kilyukadni, uram?
– Magam sem tudom. Azt hiszem, ahhoz a tényhez próbálom
szoktatni magamat, hogy csodálják az intelligenciámat. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Valamint széles körű tapasztalataimat
elveszett dolgok megtalálásában.
Ursula türelme most már elszállt.
– Hát mit vár, mi az ördögöt csodáljak önben, uram?
 Slater gyászosan bólogatott.
– Kiváló kérdés. Hogy mit vártam? Nem hinném, hogy jelen
pillanatban tudnék válaszolni erre a kérdésre, úgyhogy térjünk rá
egyezségünk feltételeire, Mrs. Kern.
Az egyezség szó valamilyen okból megdermesztette a nőt. Pár
perc alatt másodszor kellett arra gyanakodnia, hogy Roxton
szépítően körülírja a bensőséges kapcsolatot, amiről köztük persze
szó sem lehet.
– Attól tartok, nem értem önt, uram – mondta.
Kínosan tudatosodott benne, hogy pihegő hangon beszél, ami
nem jellemző rá. Ez nevetséges! Nem tűrheti, hogy Roxton így
felzaklassa!
– Nem szavatolhatom, hogy kötelességtudóan teljesítem minden
parancsát – felelte Slater –, de azt megígérhetem, hogy ebben a
vállalkozásban tökéletesen egyenlők leszünk. Esetleges
nézeteltéréseknél alapos megbeszélés tárgyává tesszük a kérdést,
amennyiben lehetséges, mielőtt bármelyikünk is döntene. Megfelel
ez így önnek?
Ursula nyugalmat parancsolt magára.
– Ez az amennyiben lehetséges kitétel fölöttébb rugalmassá
teszi az egyezségünket, nem gondolja?
– Adódhatnak helyzetek, amelyekben kénytelen leszek
cselekedni, mielőtt módomban állna megbeszélést tartani önnel.
Úgy tartom tisztességesnek, ha lesz egy kis helyem a
manőverezéshez, amikor szabadon hagyatkozhatok a
megsejtéseimre és az ítélőképességemre.
– Hmm. – Ursula hűvösen mosolygott. – Akkor természetesen
nekem is jár ez a szabadság, mivel én leszek az, aki minden héten
eltölt néhány órát a Fulbrook-házban. Nyilvánvalóan nem
menthetem ki magamat, hogy pár perces megbeszélést tarthassak
önnel, mielőtt kihasználom az adódó alkalmat.
Roxton arca megkeményedett.
– Egy pillanat…
A nő elégedetten mosolygott.
– Elfogadom a feltételeit, uram. Nos tehát, pontosan mivel óhajt
hozzájárulni a nyomozásomhoz?
Slater már nem látszott olyan magabiztosnak. A szeme kissé
elkeskenyedett.
– Azzal remélek hozzájárulni a nyomozásunkhoz, hogy
alaposabban utánanézek a Fulbrook famíliának – válaszolta
nagyon higgadtan. – Ön azt mondta, hogy meggyőződése szerint
Anne Clifton bűncselekmény áldozata lett, akkor pedig léteznie
kell valamilyen szálnak, amely a házhoz köti, nemde?
– Igen, ez az én elméletem. – Ursula felélénkült. – Mit tud a
Fulbrook családról?
– Nagyon keveset, de anyám ismerte a jelenlegi Lord Fulbrook
apját. Ugyanahhoz a körhöz tartozott, amelyhez az én apám.
– Értem. – Ursula ragyogott a lelkesedéstől. – Megkérdezhetjük
Lillytől, hogy milyennek találta a néhai Lord Fulbrookot. Talán a
fiáról és a családról is tudhat általánosságokat.
– Viszont meg kell magyaráznunk neki, hogy miért
kíváncsiskodunk – figyelmeztette Slater.
– Igen, természetesen, ám nem kétlem, hogy Lillyben feltétlenül
megbízhatunk. Mit gondol, hajlandó lesz segíteni nekünk?
– Lilly Lafontaine-ről beszél. Imádni fogja a szerepet.
– A szerepet?
 – Bocsánat – mondta Slater. – Arra céloztam, hogy anyámat
lázba fogja hozni, ha részt vehet egy gyilkossági nyomozásban.
Hatni fog a drámai érzékére. De ha ennek vége, készüljön fel rá,
hogy a kaland különböző részletei feltűnnek majd Lilly valamelyik
darabjában!
Ursula öszzerándult.
– Azt hiszem, igaza van. Nos, amíg nem tárja fel az érintettek
személyazonosságát, addig szerintem nem lesz semmi baj.
– Elvégre ki hinné el a mesét a titkárnőről és a régészről, akik
megpróbálnak felgöngyölíteni egy gyilkosságot?
– Valóban.
– Erről jut eszembe.
– Mi?
– Lilly holnap estére meghívott minket vacsorára. Ez lesz a
tökéletes alkalom, hogy kifaggathassa a Fulbrook családról.
– Milyen kedves tőle. – Ursula mosolygott, azonnal felvidult a
kilátástól. – Igaza van, nagyon hasznos lenne megtudni bizonyos
információkat Lillytől. Bevallom, jelenleg fogalmam sincs, hova
jutok ezzel a nyomozással.
– Hova jutunk ezzel a nyomozással.
A nő elengedte a füle mellett a helyesbítést.
– Köszönöm, Mr. Roxton. Hálás vagyok a segítségéért.
– Úgy gondolom, hogy a körülményekre való tekintettel igazán
szólíthatna Slaternek.
Ursula érezte, hogy elvörösödik. Remélhetőleg a fátyol elrejti a
pirosságot.
– Igen, természetesen – mondta elszántan. – Köszönöm…
Slater.
 Rövid szünet következett. Ursula ekkor kapott észbe, hogy neki
is mondania illene valamit.
– Kérem, szólítson Ursulának – mondta.
– Köszönöm, Ursula – bólintott Slater. – Holnap este fél
nyolckor tiszteletemet teszem önnél. Megfelel ez így?
Ursula tétovázott néhány másodpercig. Ha jól meggondoljuk,
késő este kettesben ülni Slaterrel a hintóban ugyanannyi, mint
nappal ülni vele egy hintóban. Valamilyen okból mégis
elbátortalanította kicsit a lehetőség. Azután emlékeztette magát,
hogy elvégre a férfival munkatársak.
Elmosolyodott, mert nagyon logikusnak találta a saját érvelését.
– Várni fogom.
Nagy kár, gondolta aztán, hogy a pongyoláit leszámítva
kizárólag fekete ruhái vannak.
 Tíz

Valamivel éjfél előtt Slater egy konflis sötét belsejéből figyelte az

exkluzív férfiklub bejáratát. A kocsilámpákat eloltották, hogy ne
keltsenek feltűnést. A köd kísértetiesen izzó gömbökké változtatta
az utcai lámpákat a klub bejáratához vezető lépcső két oldalán.
Felsétálhatott volna a lépcsőn, mert beengedték volna. Apja
rangjának és pénzének köszönhetően ő is klubtag volt, de amióta
visszatért Londonba, nem élt a kiváltságával. A klub Brice
Torrence törzshelyének számított, márpedig Slater okosabbnak
vélte, ha ők ketten nem tartózkodnak egy szobában. Brice
ugyanúgy érezhetett, mindenesetre tudatosan kerülték egymást,
amióta Slater visszatért Londonba.
Ma este kizárólag azért várakozott a ködös homályban, mert
Fulbrooknak is a klub volt az egyik törzshelye.
A konflis megnyikkant, amikor Griffith fészkelődött a magas
ülésen.
– Őlordsága ugyancsak jó ideje bent van – szólt le türelmetlenül
a bakról.
– Unatkozik, Griffith?
– Amikor ön azt mondta, hogy ma éjszaka detektívet akar
játszani, azt hittem, valamivel izgalmasabb lesz.
 – Én is – vallotta be Slater. – Fulbrookot hibáztassa. Úgy
látszik, meglehetősen sablonos életet él.
– Uraságod csakugyan azt hiszi, hogy ő gyilkolhatta meg Mrs.
Kern ügynökségének titkárnőjét?
– Fogalmam sincs, de Mrs. Kern addig úgysem hiszi el, hogy
nem gyilkolták meg az alkalmazottját, amíg ki nem derítjük az
igazságot. Jelen pillanatban arra gyanakszik, hogy a gyilkos
összeköttetésben áll a Fulbrook-házzal, így arra gondoltam,
hasznos lenne valamilyen fogalmat alkotnunk Fulbrook
szokásairól.
– Valószínűleg ugyanolyanok, mint a többié a fajtájában. Pár
órát kártyázik és iszik a klubban, aztán elmegy a kitartottjához,
vagy egy kuplerájba. Hajnal lesz, mire hazavetődik, úgyhogy
nekünk se lesz alvás ma éjszaka.
– Hasznos lenne kideríteni a metresze vagy a kedvenc bordélya
címét, amennyiben van neki.
– Van ezeknek mindegyikből – közölte Griffith egy világfi
fásultságával. – Feleségül vesznek egy tisztességes hölgyet a
kapcsolataiért vagy a vagyonáért, és csinálnak maguknak egy
örököst, de azért mindig tartanak mellette szeretőt.
Ez, gondolta Slater, hibátlan összefoglalása az ő apja
életstílusának. Edward Roxton kétszer házasodott, mire sikerült
teljesítenie a kötelességét, amellyel nevének és címének tartozott,
de sosem szakította meg a viszonyát Lillyvel. Amennyire Slater
megállapíthatta, szülei a maguk módján nagyon szerették egymást.
Fogalma sem volt, hogy apjának első felesége mit szól ehhez az
állapothoz. Sosem találkozott vele, bár gyerekkorában látta
messziről néhány alkalommal. A rangjabeli hölgyek szokása
szerint úgy tett, mint akinek sejtelme sincs a férje másik életéről,
Edward pedig mindent elkövetett, hogy ez a két élet sohase
találkozhasson.
A második feleség egészen más típus volt. Judith feltűnően
józan elveket vallott a házasságról. Neki is megvoltak a saját okai,
hogy egy nála évtizedekkel idősebb férfinak nyújtsa a kezét. Ez
üzlet volt, amelyben mindkét fél teljesítette a feltételeket.
Nyílt a klub ajtaja. Elegáns férfi lépett ki az előtérből, és
megállt a lépcső tetején. Az éles fény körülrajzolta ragadozó
profilját.
– Ott van Fulbrook – mondta Slater. – Kövesse, de nagyon
vigyázzon, nehogy észrevegyen minket!
– Nem figyel az ránk – legyintett Griffith. – Mi csak egy konflis
vagyunk a többi közt egy ködös éjszakán. Szerintem hátra sem fog
nézni. Miért tenné? Egyetlen ismerősét sem érdekelné, hogy nőhöz
megy.
– Akkor is jobb az óvatosság. Fulbrook tudja, hogy én nem
jártam ebben a klubban, amióta visszatértem Londonba.
Furcsállná, ha ma este itt találna a közelben, főleg azok után, hogy
nyilvánvaló érdeklődést tanúsítottam a felesége titkárnője iránt.
Feltéve, ha egyáltalán van tudomása Mrs. Kernről.
– Uraságod szerint tudja, hogy délután elhoztuk Mrs. Kernt a
Fulbrook-palota elől? – kérdezte Griffith.
– Valaki lesett Mrs. Kernre, miközben ő elhagyta a házat –
felelte Slater.
Fulbrook megállt a lépcső alján, és szemügyre vette az utcán
sorakozó konflisokat. Nem az elsőbe ült be; látszólag vaktában
választott egy másikat. Fellépett a keskeny hágcsóra, és eltűnt a kis
jármű sötétségében.
– A ménkűbe! – morgott Griffith. Megragadta a gyeplőt,
könnyű ügetésre biztatva a lovukat. – Erre nem számítottam. A
többség a sor elején álló konflisba szokott ülni.
– Fulbrook társadalmi helyzetében az emberek inkább szeretnek
saját hintót tartani.
– A konflis gyorsabb.
– És sokkal kevésbé feltűnő – jegyezte meg Slater. – Érdekes.
Követték Fulbrook konflisát a sűrűsödő ködben. A környék
fokozatosan megváltozott. Az épületek és a parkok nagyobbak,
impozánsabbak lettek.
– Ha ezen a fertályon tart szeretőt, ugyancsak nem sajnálja tőle
a pénzt – állapította meg Griffith.
– Erősen kétlem, hogy ekkora házban tartaná a nőjét –
vitatkozott Slater. – Valószínűbb, hogy egy barátjához igyekszik.
– Pokoli későn és ugyancsak messzire elmegy azért, hogy
megigyon egy brandyt egy barátjával – mondta Griffith. – Megéri?
– Barátja válogatja.
Fulbrook konflisa megállt egy palota előtt. Sem a házból, sem a
kertből nem látszott valami sok a magas kőfal miatt. A felhajtót
kovácsoltvas kapu zárta el. A kapusfülkéből előlépett egy
tolvajlámpás ember, és bevilágított a konflisba, amelyben Fulbrook
ült. Pár szót váltottak, azután az őr kinyitotta a kaput, és intett a
kocsisnak.
– Ez elég közel van, Griffith – mondta Slater. – Nem hiszem,
hogy szemet szúrnánk az őrnek, ha veszteg maradunk, és nem
gyújtunk lámpát. Nem szeretnék feltűnést kelteni.
 Griffith megállította a konflist.
Fulbrook járműve begördült a kapun. A portás kivárta, hogy
egy másik fogat távozzon, majd bezárta a kaput. De rögtön ki is
kellett nyitnia, mert feltűnt egy újabb kocsi.
– De nagy itt a jövés-menés – jegyezte meg Slater. – Úgy látom,
Fulbrook barátai mulatnak ma este. – Kiugrott a konflisból. –
Körülnézek.
– Uraságod szerint okos dolog ez? – kérdezte aggodalmasan
Griffith.
– Azt hiszem, ezt csinálják a detektívek – felelte Slater.
– Meg a betörők – morogta Griffith –, és azokat általában
letartóztatják.
– Csak az ügyetlen betörőket, Griffith.
Slater levette a pápaszemét, gondosan összecsukta, és a
kabátzsebébe csúsztatta. A látása kitűnő volt, a pápaszem csak
pajzsként szolgált, akárcsak Ursula fátyla. Az emberek a
pápaszemet látták, nem a szemet. A Lázrózsa-sziget óta nagyon jól
jött ez a kis álca a munkájában. Valamilyen különös okból az
emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni a lehetőséget, hogy
egy pápaszemes ember veszélyesnek bizonyulhat.
Beleolvadt az árnyékba. A vadászat a régi sötét izgalommal
fűtötte a vérét, ami bosszantotta, de egyben mulattatta is. El ne
felejtse megköszönni Ursulának.
Végigosont a magas kertfalat szegélyező, szűk ösvényen,
befordult a sarkon, és már ott is állt a hátsó kapunál. Zárva találta,
de nem őrizték, és itt nem volt utcai világítás.
Szemügyre vette a helyszínt a kovácsoltvas kapu rácsai között.
A sűrű lombok nagyobb részére sötét leplet borított a köd és az
árnyék, de egy sövénylabirintus bejáratánál színes lámpák
világítottak. Egy elegánsan öltözött pár éppen eltűnt a zöld
útvesztőben. A férfi részeg hahotázása rekedt volt az izgalomtól.
A nagy ház földszintje fényárban úszott. Az emeleteken is
látszottak fénycsíkok az ablakokban, de ott a függönyöket szorosan
összehúzták.
Slater egy darabig mozdulatlanul állt és figyelt. Fojtott hangok
szűrődtek ki az árnyékból. Egy nő kacéran nevetgélt. Egy férfi
alighanem csábítónak szánt hangon dünnyögött, de a nyelve
folyton megbotlott. Újabb pár tűnt el az útvesztőben.
Slater hátralépett, és megvizsgálta azokat a pontokat, ahol a
sarokvasakat beágyazták a kőbe. A csipkés kapu az illetéktelenek
kívül tartására készült, ugyanakkor számos kényelmes kapaszkodót
kínált. Csak úgy kell megmásznia, hogy ne vegyék észre. Ám a
ködben jövő-menő párok egyike sem figyelt a kapura. Különben is,
a köd olyan rohamosan vastagodott, hogy legfeljebb az láthatta
volna a falat vagy a kaput, aki beleveri az orrát.
Megragadta az egyik vasrudat, és lendületet vett. Egyik
csizmáját beleakasztotta egy kovácsoltvas csipkébe, és már nyúlt is
a következő kapaszkodóért. A kaput megmászni sokkal könnyebb
volt, mint a barlanglabirintusból kimászni. Senki sem fújt riadót. A
fal tetején irányt változtatott. Szinte nem is ütött zajt, amikor
leugrott a földre.
Felhajtotta magas kabátgallérját, hogy eltakarja az arcát,
sapkája ellenzőjét a szemébe húzta. A fekete sál szükség esetén jó
lesz maszknak a szájára, de úgyszólván bizonyosra vette, hogy
nem kell használnia a kert ködös árnyai között.
 Halkan elindult, mindig megmaradva a bizarr formákra nyírt
magas sövény fedezékében. Nem is jött rá azonnal, hogy a
növényzetből erotikus zöld szobrokat alakítottak ki. Az udvar
túloldalán a palota úgy világított, mint egy sötét tündérmese
kísértetkastélya.
Slater vigyázott, hogy elkerülje az andalgó vendégeket, de a
palotához közeledve egyre nehezebb lett megőriznie a
láthatatlanságát. Nem mintha a férfi vendégeket más is érdekelte
volna hölgyeiken kívül, akik mind feltűnően szépek voltak,
kivételesen dús bájakkal megáldva.
Hamarosan megállapíthatta, hogy csak a férfiak ittasak. A
hölgyek józan szakértelemmel kacarásztak, incselkedtek és
kacérkodtak. Slaternek volt szeme a színjátékhoz. Ezek itt mind
hivatásos kurtizánok, méghozzá méregdrágák. Elegáns ruháik a
legújabb divat szerint készültek.
A labirintusból kacagás és részeg nevetés hallatszott, de voltak
más hangok is: a kéj állatias nyögése és morgása. Az útvesztő
belseje megfelelt a bordélyházak legfelső emeletének.
Slater ment tovább a ház irányába, és a lámpákkal kivilágított
terasztól pár méternyire megállt. A félhomályos bálterem
franciaablakait nyitva hagyták. Odabent párok táncoltak és
kacérkodtak a lámpafényben. Mivel a drótra fűzött lámpák
állandóan hintáztak és forogtak, az ellenzőikbe vágott minták
örökké változó fényeket és árnyakat vetettek a tömegre.
Slater fontolóra vette a lehetőségeit. A vendégek és a kurtizánok
valamennyien szalonképes öltözéket viseltek. Ő viszont nem
estélyhez öltözött, hanem diszkrét megfigyeléshez. A kabát és a
sapka azonnal feltűnne, de még ha levenné, azzal sem küszöbölné
ki a kockázatot. Az utóbbi évtized nagyobb részét Londontól távol
töltötte, és a hazatérése óta nem mutatkozott a társaságban, de még
mindig lehetnek, akik egy árnyékos szobában is felismerik.
Egy olyan éjszakán, amikor ekkora sokaságnak csapnak
fényűző vendégséget, bizonyára rengeteg szolga futkos a konyhák
közelében. A hátsó bejáratok és a szállítók ajtaja vélhetőleg nyitva
áll, hogy beengedje a hűvös éjszakai levegőt a tűzforró
helyiségekbe.
A házfal tövében, arccal a kert felé osont abba az irányba, ahol
a konyhákat sejtette.
Alig pár métert kellett megtennie, hogy egy olyan házrészbe
kerüljön, amelyet látni valóan nem a vendégeknek szántak. Itt nem
világítottak szép lámpák, de az ablakok elég fényt adtak, hogy
Slater utat törhessen magának a lombok között.
Már majdnem elérte a célját, amikor egy nőt hallott a sövény
túloldaláról. Indulattól fátyolos hangját időnként felhangosította a
hullámokban rátörő pánik, de még így sem kiabált. Olyan stílusban
beszélt, mint egy tisztességes asszony, amikor igyekszik megőrizni
az önuralmát.
– Ez fáj, uram! Kérem, engedjen el! Itt vannak szabályok.
– A vendégekre nem vonatkoznak a szabályok, te pedig szajha
vagy, pontosabban az én szajhám, legalábbis erre az éjszakára!
Eleget fizettem érted.
A férfihang rezes volt a szesztől és a dühtől.
– Ha nem hagy békén, sikoltok! – figyelmeztette a nő.
Ennek ellenére továbbra is halkan beszélt. Slaternek azt súgta
valami, hogy nem mer segítségért kiáltani.
 – Te ostoba ribanc! – acsarkodott a férfi. – Tudod te is, hogy ha
ordibálsz, kivágnak az utcára, és akkortól foghatsz magadnak
kuncsaftokat valamelyik mocskos sikátorban, vagy a folyóban
végzed te is, mint a barátnőd két hete! – Harsány röhögéssel adott
nyomatékot a fenyegetésnek.
– Nem akarna táncolni inkább? – próbálkozott kacérkodással a
nő.
– Elegem volt a táncból, úgyhogy ne pofázz! Beülünk a
hintómba, és pontosan azt teszed, amit mondok!
– Sehova se megyek önnel. Nem tehetem. A Pavilon egyetlen
alkalmazottja sem hagyhatja el a házat. Ön is tudja, uram. A
szabályok…
– Nekem ne hivatkozz a rohadt szabályokra! Kinézhetsz és
beszélhetsz úgy, mint egy úriasszony, akkor is csak egy olcsó
szajha vagy!
– Visszamegyek a bálterembe – mondta remegő hangon a nő. –
Nem, nem kényszeríthet arra, hogy kimenjek… jaj!
Slater bizonyosra vette, hogy a férfi szájon vágta.
– Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni, csak ellenkezz
velem! – dühöngött a részeg.
Slater kifordult a sövény mögül, és meglátta a párt. Sötét
árnyékok voltak a ködben. A férfi átfogta a karjával a nő nyakát, és
fojtogatta. A nő kétségbeesetten vergődött, de a férfi volt az
erősebb.
Egyikük sem vette észre addig, amíg Slater meg nem ragadta az
erőszakoskodó vállát.
– Engedje el – mondta halkan.
 A férfi annyira megdöbbent, hogy elengedte a nőt, és sarkon
fordult. Belebámult az éles fénybe, meresztgette a szemét, de
persze nem láthatta Slater arcát, aki ügyelt rá, hogy háttal legyen a
világosságnak.
– Hagyj minket békén! – sziszegte az erőszakoskodó. – Ő az
enyém! Keríts magadnak egy másik ribancot. Ezzel terveim
vannak!
– A hölgyet nem érdeklik a maga tervei – mondta Slater.
– Belőle nem eszel! – Tovább meresztgette a szemét, hátha
mégis kivehetne valamennyit Slaterből. – Vagy te is egy tetves őr
vagy? Mert ha igen, azonnal takarodj innen! Ez nem tartozik rád!
– Attól tartok, hogy maga téved.
A férfi ügyetlenül beleöklözött a levegőbe. Slater előbb
könnyedén kitért, azután előbb gyomorszájon vágta, majd
halántékon.
A részeg ájultan esett össze a füvön.
Slater a nőre nézett, aki gyanakodva kémlelte.
– Köszönöm – mondta. A hangja hálás volt, de nagyon óvatos.
– Azt akarta, hogy szegjem meg a szabályokat. Megpróbált elvinni
a hintójával. Nekünk nem szabad távoznunk a vendégekkel, mint
ezt bizonyára ön is tudja. Mrs. Wyatt ebben nagyon szigorú.
Slater bólintott, majd az ájult emberhez ment, hogy megnézze.
– Ki ez?
– A neve Hurst – felelte a nő. Egy pillanatra elhallgatott. – Ön
nem vendég, ugye?
– Nem.
– Nem is gondoltam.
– Mert nem úgy vagyok öltözve?
 – Igen, és mert nem úgy viselkedik, mintha ambróziát ivott
volna az este. Kicsoda ön?
– Egy kíváncsi néző.
– A kíváncsiság veszélyes lehet itt, az Olümposz Klubban.
– Így hívják ezt a helyet? – kérdezte Slater.
– Nem tudta?
– Most már tudom. Megkérdezhetem a nevét?
A nő habozott.
– Azok után, amit értem tett, azt hiszem, joga van hozzá.
Szólíthat Evangeline-nek.
Slater halványan mosolygott. Mindenkinek vannak titkai. Egy
hivatásos kurtizánnak bizonyosan több is.
– Gondolom, Evangeline a művészneve? – kérdezte.
– Igen – felelte csendes daccal a nő.
– Szép név. Hurst ettől az ambróziától részegedett le, amelyet
említett?
– Hát persze – mondta Evangeline, és a hatalmas kertre mutatott
kesztyűs kezével. – Mindenki attól részeg. A vendégek változatos
formákban élvezik a drogot. Megisszák szeszben. Máskor elszívják
szivarban. Londonban az Olümposz az egyetlen hely, ahol ilyennel
szolgálnak. Elsősorban arra használják, hogy odáig fokozzák a
férfiak izgalmát, amikor már csak arra tudnak gondolni, hogy
nőhöz jussanak, szép szóval, vagy anélkül. Mértékletesen
fogyasztva az ambrózia csodás látomásokkal és fokozott
gyönyörrel jár. De a látomások időnként nagyon életszerűek és
ijesztőek tudnak lenni. – A mozdulatlan emberre pillantott a
földön. – Néha pedig a szer úgy hat, mint Hurstre ma éjszaka.
– Egyes férfiak erőszakosak lesznek tőle?
 – Igen. – Evangeline is próbált meglátni Slaterből valamit az
ellenfényben. – Ön valószínűleg nagy veréstől, vagy valami annál
is rosszabbtól mentett meg. – Remegett a hangja.
– Hurst nagyon különösen viselkedett. Csendes kis ember, de
ma őrjöngött. Talán túl sokat vett a szerből. Néhány más nimfa is
jelentett hasonló tüneteket, amikor a vendégek túladagoltak. – Egy
pillanatra elnémult. – Nem is lenne szabad így beszélnem önnel.
Csak olyan férfiakkal cseveghetünk, akiket Mrs. Wyatt mutat be
nekünk.
– Értem. Köszönöm, hogy mégis válaszolt néhány kérdésemre.
– Köszönöm, hogy megmentett Hursttől. – Evangeline
grimaszolt. – Komolyan nem értem, mi ütött bele ma éjszaka. –
Olyasmit rebesgetnek, hogy a klub nemrég erősebb változatot
szerzett be az ambróziából.
Elfordult, hogy visszamenjen a bálterembe.
– Csak még egy kérdést, mielőtt távozik – mondta halkan
Slater.
Evangeline megállt, hátranézett.
– Jól van, csak kérem, siessen.
– Az a barátnője, aki a folyóban végezte…
Evangeline mozdulatlanná dermedt.
– Nicole. Azt mondták, hogy eldobta az életét.
– De ön nem hiszi ezt, ugye? Ön szerint mi történt?
– Bizonyosra vesszük, hogy megszegte a szabályokat, és
távozott egy férfival, aki megtébolyodott, miután túl sokat vett be a
drogból.
– Gondolja, hogy a vendég gyilkolta meg Nicole-t?
 – Ezt nem mondhatom, uram, de mint említettem, egyes
vendégek nagyon sajátosan viselkedhetnek a szer élvezetétől. Ezért
vannak nálunk szabályok és őrök. De mint ma este is láthatta, a
nyomorult őrök soha sincsenek a közelben, amikor szükség lenne
rájuk.
– Pontosan mi ez az ambrózia? Az ópium valamilyen változata?
– Nem tudom, uram. A nimfáknak tilos inniuk.
Ismét összefogta szaténszoknyáját, és indulni akart.
– Nem fél, hogy Hurst kellemetlenkedni fog, ha magához tér? –
szólt utána Slater.
A lány halkan belenevetett a ködbe.
– Uram, nem valószínű, hogy bármire is emlékezzen, miután
nyilvánvalóan túl sok drogot fogyasztott. De ha mégis, úgy vélem,
hogy ön nálam mélyebb benyomást tett rá.
Sietősre vette, és hamarosan eltűnt a sövény mögött.
 Tizenegy

Ismét egy bejegyzés az illatszerboltról. Ursula szemügyre vette a

sorokat, amelyeket Anne jegyzetfüzetéből próbált átírni.
Emlékeztette magát, hogy a versek bonyolultak, árnyaltak, sőt
egyenesen homályosak tudnak lenni, némely versek meg hírhedten
érthetetlenek. Ráadásul Valerie amatőr, aki roncsolt idegeinek
nyugtatására használja a poézist.
Ennek ellenére a jegyzetfüzetben található versek többsége
értelmet nyert az átírás után. Ám a soroknak, amelyeket Ursula
most írt le egy külön papírra, nem volt értelmük. Sokkal inkább
egy címre emlékeztettek.
Lehetséges, hogy Anne annyira beleunt Valerie búbánatos
verseibe, hogy idefirkantott valami személyes jegyzetet, talán
emlékeztetőket megbeszélésekre, vagy ebben az esetben egy
parfüméria címét, amelyről valaki mástól hallott. Bizonyosan
Anne-ra vall, hogy szeretett illatszert és luxusszappant vásárolni.
Ursula rövid ideig töprengett az üres flakonon, amelyet Anne
íróasztalában talált. Kíváncsian lapozgatni kezdett a füzetben. A
parfüméria viszonylag hamar szóba került, körülbelül három héttel
azután, hogy Anne dolgozni kezdett Valerie-nek. Ott csúszott be
két verssor közé:
 …Szívemnek epedésében virág tárja ki szirmát a napnak,
Rosemont Parfüm és Szappan, Stiggs Lane 5.
Mégis az éjszakát óhajtom, mert álmaim hozzád futnak…

Anne sosem említette az irodában, hogy Rosemont-parfümöt

vásárolt, és ez nem volt jellemző rá. Mindig alig várta, hogy
eldicsekedhessen valamelyik új szerzeményével. Úgy egy héttel a
halála előtt egy bűbájos chatelaine-t, egy övre függeszthető kecses
kisokost ajándékozott neki egyik hálás ügyfele. A chatelaine
parányi ezüstnoteszből és ceruzából állt, ezüstláncon. Anne
gyakorlatilag mindennap viselte az irodában, és mindenki meg is
csodálta érte.
Ha Anne parfümöt vásárolt vagy kapott volna ajándékba,
egészen biztos, hogy megemlíti.
Ursula a ceruzájáért nyúlt, de a keze félúton megmerevedett,
mert tompa koppanásokat hallott a bejárat előtt. Lépéseket.
Tarkóján felborzolódott a pihe.
Az órára pillantott. Mindjárt éjfél. Ilyenkor senki sem vizitel.
Fém koccant a fémen. Alig hallható nesz volt, de
félreismerhetetlen. Ursula felpattant. Végigfutott rajta a hideg.
Valaki most dobott be valamit a levélnyíláson.
Az ablakhoz ment, és résnyire elhúzta a függönyt. Halálos
csend volt a ködbe bugyolált utcán. Járművek sehol. Ám az utcai
lámpa izzásában rövid időre feltűnt egy sötét árny. Egy férfi
kabátban, ellenzős sapkában. Éppen elfelé rohant Ursula ajtajától,
és hamarosan beleveszett az éjszakába.
Mrs. Dunstan szobájában csend volt, de hát Mrs. Dunstant
legfeljebb az ágyúzás vagy a Végítélet harsonája verhette volna fel,
miután lefekvéskor bevette saját keverésű laudánumos szirupját.
 Hagyod, hogy a képzeleted csúffá tegye az eszedet, gondolta
Ursula, de nem bírt volna elaludni, ha nem megy le a földszintre,
és nem ellenőrzi, hogy minden rendben van-e az előszobában.
A gázlángokat lecsavarták, de így is elég fényt adtak, hogy
letaláljon a lépcsőn. Még nem is tartott az utolsó foknál, amikor
már látta a fehér-fekete négyzetmintás csempén az apró csomagot.
A jeges félelem egyre erősödött, pánikkal fenyegetve. Valaki
bedobott egy csomagot a réz levélnyíláson, méghozzá éjfélkor!
Az iszony, amely fokozatosan terült szét a levegőben, elérte a
telítettség szintjét. Elképesztő akaraterő kellett hozzá, hogy Ursula
folytassa útját a lépcsőn.
Fölvette a csomagot. Valami könnyű és hajlékony volt benne.
Papírok, gondolta. Vagy egy füzet.
Bevitte a küldeményt a dolgozószobájába, az asztalára tette, és
lámpát gyújtott. Ollót vett elő az íróasztalából, elvágta a csomagot
összetartó zsinórt, lassan lehámozta róla a barna papírt.
Számított rá, hogy sokkolni fogja a tartalom, mégis valami
különös egykedvűség töltötte el a kis füzet láttán. Ponyvaregény
volt. Fekete-fehér címlapja egy nőt ábrázolt sejtelmesen redőzött
hálóingben, a vállára omló hajjal. Szétdúlt ágyban ült, és a
kebléhez szorította a lepedőt. A művésznek gondja volt rá, hogy jó
sokat mutasson a csupasz lábból.
Az ábrázolt nő nem egyedül tartózkodott a hálószobában. Egy
férfi volt vele, ingujjban, kioldott nyakkendővel, kigombolt
gallérral. Elegáns estélyi kabátját egy budoárszék támlájára vetette.
A nő és a férfi bamba döbbenettel meredt a nyitott szobaajtóra,
amelyben egy jól öltözött, láthatólag megbotránkozott hölgy állt,
kesztyűs kezében pisztollyal.
 A ponyva címe nem csinált titkot a tartalomból:

A PICTON-VÁLÁS ESETE
Mrs. Euphemia Grant és mások
tanúvallomásainak pontos átirata!
Házasságtörés! Botrány! Gyilkossági kísérlet!

Ursula reszkető ujjakkal nyitotta ki a füzetet. Kézzel írott cédula

hullott ki belőle az asztallapra.

Felfedezték. A hallgatás megvásárolható.

Utasításokkal jelentkezünk.

Ursula lassan leereszkedett a székbe. Mindig attól félt, hogy

eljön a nap, amikor valaki ráébred, kicsoda is ő valójában. Tudta,
hogy azon a napon széthullik ez a gondosan felépített új élete, és ő
ismét pőrén áll az orkánban. Jelentős összeget tett félre épp erre az
eshetőségre. Fontolgatta, hogy jegyet vált Ausztráliába vagy
Amerikába, és ha kell, ott kezd új életet.
Ám amikor másodszor is elolvasta a cédulát, nem félelmet
érzett, hanem rettenetes haragot. Akkor akarta elhagyni a hazáját,
ha leleplezik a múltját. De arra nem számított, hogy meg akarják
zsarolni.
Új tervre volt szüksége.
 Tizenkettő

– Csudálatos masina! – álmélkodott Griffith, már-már áhítatos

elragadtatással.
Slater megértette a csodálatot, rá is mély hatást tett a látvány.
Találkozott már írógépekkel, amelyek a közelmúltban világszerte
feltűntek az irodákban, de olyan modern típussal még sohasem,
mint amelyiken Matty Bingham tartott bemutatót.
– A legújabb modellem! – dicsekedett a büszkeségtől ragyogva
Harold Fenton. – Számos javítást és újítást eszközöltem rajta, ám
egy Miss Binghamhez hasonlóan tehetséges kezelő szükséges
ahhoz, hogy ki lehessen hozni belőle a legjobb eredményt!
– Csakugyan nagyon tehetséges – jegyezte meg Griffith, aki
megigézve bámulta Matty röpködő ujjait. – Mintha egy hölgyet
néznék, aki zongorázik!
Matty nem látszott észrevenni az érdeklődést. Megőrizte
szakmai komolyságát, bár az arca sötét rózsaszínűre pirult. Igaza
van Griffithnek, gondolta Slater. Matty ujjai úgy mozogtak a
billentyűkön, mintha muzsikálna. A keze kecses és elegáns volt.
Slater előhúzta a zsebéből az óráját, és megnézte. Ő és Griffith
nemrég érkeztek a Kern Titkárközvetítő irodájába, ahol csak Matty
Bingham és Fenton fogadta őket.
 A kicsi, manószerű ember, Fenton, gyűrött, olaj- és
tintapecsétes ruhájából ítélve egyenesen a műhelyéből jött elő.
Kopaszodott, és a maradék, csapzottan ágaskodó szürke haját
nagyon régen nem láthatta borbély. Pápaszeme lencséi mögött a
szeme valósággal lángolt az alkotás szenvedélyétől.
– Mrs. Kern és én szakmai szövetségre léptünk – újságolta. –
Úgy hirdetem a gépeimet, hogy azokat itt, a Kern-ügynökségben
vizsgáztatják, ami a legprímább vevőket vonzza, olyan a híre Mrs.
Kern vállalkozásának. Célom az, hogy az ország minden egyes
irodájában Fenton Modern írógépet használjanak!
Elővarázsolt egy névjegyet. Slater elvette, és vetett egy
pillantást a szövegére.

FENTON MODERN ÍRÓGÉPEK!

A Kern Titkárközvetítő szakemberei által vizsgáztatva

Matty félbeszakította a gépelést, és elmosolyodott.

– Ahányszor Mr. Fenton kitalál valamilyen újítást a gépén,
idehozza nekünk, hogy kipróbáljuk. – Szeretettel megcirógatta az
asztalán a gépet. – Ez eddig a legjobb, Mr. Fenton. Komolyan
hiszem, hogy felülmúlta önmagát. Még egyetlen billentyű és
betűkar sem akadt be! Egyszer sem kellett lassítanom vagy
szünetet tartanom!
Griffith áthajolt Matty válla fölött, hogy jobban lássa a
klaviatúrát, és összevonta a szemöldökét.
– Miért ilyen furcsa sorrendben követik egymást a betűk, hogy
Q, W, E, R, T, Y? Nem lenne egyszerűbb az A, B, C, D, E?
Fenton horkantott.
 – Sajnos, a Remington írógépek sikere után mindenki
megszokta ezt a billentyűzetet. Elég baj, de mit lehet várni, ha egy
lőfegyvergyáros ártja magát más termékek előállításába!
Slater ránézett.
– Ott az ujja a ravaszon?
– Nem, a tömegtermelésről van szó – mondta kissé
indignálódva Fenton. – Olyan sok Remington van forgalomban a
QWERTY billentyűzettel, hogy ez lett a szabvány. Már nem is
próbálom rábeszélni az embereket, hogy váltsanak át más
billentyűzetkiosztásra. A konkurenseim is megbuktak az új
modellekkel. De ez nem jelenti azt, hogy nincs helye a
tökéletesítésnek.
– Mr. Fenton folyamatosan növeli a hatékonyságot és a leütési
sebességet – magyarázta Matty. – Nagyon sok írógép beakad, ha az
ember túl sokat dolgozik. Még olyat is hallottam, hogy a betűk
azért vannak ilyen különösen elrendezve, mert így lelassítják a
gépelést, és a betűkarok nem gabalyodnak össze.
Fenton felragyogott.
– Jelenleg egy olyan szerkezeten dolgozom, amely mindenestől
kiiktatja a betűkarokat! Az összes szám és betű egy forgó gömbön
lesz, ami valóságos forradalom…
Félbeharapta a mondatot, mert nyílt az iroda ajtaja. Slater
odafordult, és meglátta Ursulát. A nő még le sem tette a fátylas
kalapját, de Slater már tudta, hogy történt valami. Ursula mereven
tartotta magát, a tekintete rideg és kemény volt. Nyilvánvalóan
rosszul aludt.
 Slater esküdni mert volna rá, hogy amikor Ursula meglátta őt,
valami pánikféle villant át az arcán, de szinte azonnal el is tűnt a
hűvös tartózkodás mögött.
– Jó reggelt mindenkinek – mondta. Lehúzta a kesztyűjét, és
félretette. – Általában nincs ennyi látogatónk ilyen korán. Látom,
Mr. Fenton hozott nekünk egy új modellt.
– Sokkal tökéletesebbet – biztosította Fenton.
– A működés rendkívül gördülékeny – mondta Matty.
Fenton sugárzott.
Ursula bólintott Griffithnek, azután kihívóan tekintett Slaterre.
– Mi hozta ide hozzánk ilyen korán, Mr. Roxton? – kérdezte.
Tehát visszatértek a Mr. Roxtonhoz. Kétségtelenül történt
valami az éjszaka, gondolta a férfi. Vajon meddig tart Ursulának
rászánnia magát, hogy elmondja, mi zaklatta fel?
– Az a remény, hogy rábeszélhetem, kísérjen el ma délelőtt egy
antik kiállításra az egyik múzeumban – felelte. – Szeretnék egy kis
előkészítő munkát végezni a katalogizálásunkhoz.
Ursula először meghökkent, azután gyanakodni kezdett.
– Attól tartok, nem fog menni. Ma dolgoznom kell.
– Úgy tudom, a másik ügyfele, Lady Fulbrook, csak holnap tart
igényt a szolgálataira. Tekintheti a múzeumot tanulmányi
kirándulásnak. Azt tervezem, hogy készítek néhány feljegyzést,
amelyeket le szeretnék diktálni önnek. Szüksége lesz a
gyorsírófüzetére.
A nő két másodpercig úgy nézett rá, mintha vitatkozni akarna,
de amikor Slater sokatmondó pillantást vetett Mattyre, Ursula
szemében felcsillant a megértés. Matty nem tud a nyomozásról.
 – Nagyon helyes. – Mély lélegzetet vett, mint aki összeszedi az
erejét. – Ebben az esetben induljunk. Matty képes lesz
megbirkózni mindennel, ami adódhat az irodában.
– De mennyire – bólogatott lelkesen Matty. – Mára úgysincs
semmi különös előjegyzés. Mellesleg felfogadtam Miss Taylort.
Holnap kezdi a betanulást.
Ursula biccentett elismeréseképpen.
– Kiváló!
Slater a kocsisára nézett, aki még mindig Matty közelében
ácsorgott.
– Griffith, ha nem haragszik…
Griffith gyorsan összeszedte magát.
– Igenis. Nagyon örültem, Miss Bingham. Nagyon szépen
köszönöm a bemutatót.
Matty mosolygott. Az arca még pirosabb lett, és a szeme
ragyogott.
– Nincs mit, Mr. Griffith.
Alighanem ez volt az első alkalom, amikor Griffithet Mr.
Griffithnek szólították, mert egészen odáig lett tőle. Megállt a
szoba közepén, és úgy meredt Mattyre, mint egy égi látomásra.
Slater derűsen megköszörülte a torkát.
– Mr. Griffith, ha nem haragszik…
Griffith megint összekapta magát.
– Igenis, uram. A fogat.
Megemelte a sapkáját Matty előtt, és az ajtóhoz indult. Matty
tekintete addig követte, amíg el nem tűnt a folyosón.
Ursula visszavette a kalapját, felhúzta a kesztyűjét. Slater karon
fogta. A nő megmerevedett, de nem húzódott el. Slater jól látta:
valóban nagyon feszült volt, és most érezni is lehetett benne a
szüntelenül pulzáló kis áramkört.
Slater terelni kezdte az ajtó felé.
– Ursula, várj! – szólt utána Matty. Hátratolta a székét, amely
csikorgott a padlón, és felállt. – Elfelejtetted a táskádat. Szükséged
lesz a jegyzetfüzetedre és a ceruzáidra Mr. Roxton diktálásához.
Ursula megtorpant.
– Igen, természetesen. Köszönöm, Matty.
Matty mosolyogva elvette Ursula asztaláról a táskát, és még
kacsintott is, amikor átnyújtotta!
– Jó szórakozást a múzeumban! – Sokatmondó pillantást vetett
Slaterre. – Biztosan nagyon érdekesek lesznek az antikvitások.
Ursulának teljesen kifejezéstelen maradt az arca. Slater
kikormányozta a folyosóra, de csupán akkor szólalt meg, amikor
már a múzeum felé vitte őket a hintó.
– Tévednék, vagy Miss Bingham és Griffith valóban úgy néztek
egymásra, mintha az új írógépnél jóval személyesebb tárgy is
érdekelné őket?
– Miről beszél? – hökkent meg Ursula.
– Nem érdekes. – Keresett valami más, semleges témát, de
aztán felhagyott a próbálkozással. Sosem volt úgynevezett jó
társalgó. A Lázrózsa-szigeten szerzett tapasztalatok és későbbi
hivatása sem csiszolt a társasági fellépésén. – Mi az ördög baja
van, Ursula?
– Folyton ezt kérdezik tőlem! Tökéletesen egészséges vagyok!
– Görcsösen markolta a táskája fogóját. – Miért nem azt mondja
meg inkább, hogy igazából miért kell elkísérnem a múzeumba?
 – Két okom is van rá – felelte Slater. – Az első az, hogy
négyszemközt akartam beszélni magával. Híreim vannak.
Ursula felfigyelt. Szúrósan nézett a férfira a fátyol alól.
– Anne halálával kapcsolatban fedezett föl valamit?
– Azt nem tudom megmondani, most még nem. De megtudtam
valamit Fulbrookról, ami akár hasznosnak is bizonyulhat.
– Történetesen én is megtudtam valamit az éjszaka, amikor
elkezdtem átírni Anne néhány jegyzetét, de az inkább zavarba ejtő.
Mielőtt kicserélnénk a részleteket, mondja el, mi a másik oka
annak, hogy ilyen korán megyünk múzeumba.
– Arra gondoltam, hogy ha együtt járnánk végig a kiállítást,
elmélyíthetnénk a benyomást, hogy kapcsolatunk nem pusztán
szakmai, de személyes jelleggel is bír.
– Aha – mondta Ursula, miután megfejtette a mondatot. – És
miért tartja ezt bölcs dolognak?
– Mert annak alapján, amit az éjszaka megtudtam, lehetséges,
hogy ez a nyomozás veszélyes irányba fordulhat. Ha csakugyan
figyelik, annak a személynek én az értésére akarom adni, hogy
magának van egy barátja, és az a barát a helyzeténél fogva
rengeteg kellemetlenséget tud okozni, ha magával netán történne
valami.
Ursula csak bámult.
– Komolyan beszél?
– Nagyon komolyan. A pokolba, Ursula, mi az ördögöt fedezett
föl az éjszaka, ami ennyire felidegesítette? Nem hittem, hogy
magát bármi is képes kihozni a sodrából.
Ursula szorosabban fogta az ölébe helyezett táskát.
 – Anne jegyzetfüzetében volt egy hivatkozás egy parfümériára.
Egy cím, amelyet különösnek találtam.
Slater várt. Ez valóban igaz volt, de nem a teljes igazság.
Amikor Ursula nem folytatta, a férfi másfelől próbálkozott.
– Kedvelte Anne Clifton a parfümöt?
– Ó, igen, de nem ez a lényeg. Csak különös volt ugyanabban a
jegyzetfüzetben találkoznom a címmel, amelyet Lady Fulbrook
költeményeinek szenteltek. Most pedig halljam: magánál mi újság?
Kissé hirtelen tereli másra a szót, állapította meg a férfi, de már
nem volt ideje arra, hogy a kérdést feszegesse, mert a hintó megállt
a múzeum előtt. Slater a kilincsért nyúlt.
– Sajnos, az én hírem ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a
magáé: szokatlan és különös, de nem leszünk okosabbak tőle –
mondta. – Megmagyarázom, amint odabent leszünk.
 Tizenhárom

– Ugye tudja, hogy hamisítvány? – kérdezte Slater, miközben

Ursula szemügyre vette a Venus-szobrot.
A kecsesen guggoló, meztelen istennő oldalra fordította a fejét,
hogy hátranézhessen a jobb válla fölött. Arcán enyhe meglepetés
látszott, mintha épp akkor zavarta volna meg egy tolakodó, amikor
fürödni készült. A szobrász bizonyosan megtett mindent a női akt
csábos domborulatainak hangsúlyozására. Venusból sugárzott a
fülledt érzékiség.
Még korán volt, a galériában, amely bemutatta a Pyne-
gyűjteményt, alig páran lézengtek. Ursula hirtelen zavarba jött,
amint tudatosodott benne a tény, hogy az az ember, akivel a
meztelen Venust nézik, a legérdekesebb férfi, akivel életében
találkozott. Hálás volt, amiért a fátyol elrejti a pirulását.
– Nem – válaszolta. Igyekezett úgy beszélni, mintha kizárólag
akadémikus érdeklődést ébresztene benne a műalkotás. Nem akarta
elárulni Slaternek, hogy Venus zavarba hozta. – Nem tudtam, hogy
hamisítvány. Maga miből képes az ilyesmit megállapítani?
– A haj kidolgozása nehézkes, az arckifejezés unalmas – fejtette
ki Slater nagyon tudományos stílusban, ugyanakkor türelmetlenül,
amiért részleteznie kell a véleményét. – A kebel és a csípő arányai
eltúlzottak. Az a fajta szobor, amelyre egy előkelő bordély
folyosóján számítana az ember.
– Értem. – Ursula elfordult Venustól. – Hát, gondolom, a
rómaiaknak is voltak nyilvánosházaik, amelyeket be kellett
rendezni.
– Bizonyosan, de ők általában jobb minőségű plasztikákat
használtak. Kijelenthetem magának, hogy semmilyen körülmények
között sem engedték volna be valamelyik műintézményükbe ezt a
faragványt.
– Miért olyan biztos benne?
– Mert ez itt magán viseli egy Peacock-szobor összes ismérvét.
Ursula pislogott.
– Ki az a Peacock?
– Belvedere Peacock. Évek óta gyártja a termékeket, amelyeket
előszeretettel titulál hitelt érdemlő művészi reprodukcióknak. Még
a legnevesebb hazai műgyűjtők némelyikére is sikerült rásóznia a
produktumait. Be is ugrok majd a műhelyébe, és gratulálok neki
abból az alkalomból, hogy ez a múzeum állítja ki az egyik szobrát.
Nem mindennapi teljesítmény.
Ursula pár lépéssel arrébb ment, hogy megszemléljen egy szép
harci szekeret, amely rézből és bronzból készült. A kártya szerint
etruszk volt.
– Szól a múzeumi személyzetnek a Venus-szoborról? –
kérdezte.
– Természetesen nem szólok – felelte Slater, aki odajött a
nőhöz. – Kizárólag akkor nyilatkozom, ha felkérnek tanácsadásra.
Ebben az esetben senki sem volt kíváncsi a véleményemre a
Venusról. – Egy percig tanulmányozta a harci szekeret, azután
megrázta a fejét. – Különben is túl sok időmet venné igénybe
mindazon hamisítványok azonosítása, amelyek jelenleg
múzeumokban és magángyűjteményekben találhatók. A régiségek
gyűjtésének mániája megteremtette a hitelt érdemlő művészi
reprodukciók virágzó piacát.
Ursula felvonta a szemöldökét.
– Azt akarja mondani, hogy ez a harci szekér nem etruszk?
Slater lekicsinylően nézett a szekérre.
– Ha jól látom, Albani. Rómában van műhelye.
Ursula derűsen mosolygott.
– Azt hiszem, sokszor hasznosabb, ha mindenki megtartja
magának a véleményét – mondta. – Sokkal több örömöt találtam
volna ebben a kiállításban, ha nem közölte volna velem, hogy a
tárgyak többsége hamisítvány.
Slater türelmetlenül nézett rá.
– Nem azért hoztam ide, hogy lássa ezeket a csinálmányokat.
– Igaz. – Ursula átment egy jókora, festett urnához, amelyen
férfi- és nőalakok végeztek bonyolult tornagyakorlatokat. – Azt
mondta, hogy meg kell beszélnie bizonyos dolgokat.
Slater is odaállt az urna elé.
– Az első az, hogy tegnap este követtem Fulbrookot egy zárt
klubhoz. Az Olümposzhoz.
– És? Az úriemberek többsége egyszerre több klubnak is tagja.
– Ez viszont igen szokatlan klub, mert sok nő is jelen volt.
– Jóságos ég! – Ursula gyorsan megfordult. – Ilyen modern?
Sosem hallottam még férfiklubról, amelybe hölgyek is
beléphetnek.
 – Kétlem, hogy az Olümposznak lennének érdemei a női
egyenjogúság előremozdításában. A nők olyan divatosan és drágán
öltözködtek, mint akármelyik dáma egy udvari bálon, de
valamennyien a Paphosz Pavilon néven ismert exkluzív bordélyház
alkalmazottai, amelynek a tulajdonosa egy bizonyos Mrs. Wyatt.
– Ó, értem. – Ursula tétovázott, tudta, hogy nem lenne szabad
feltennie az első kérdést, amely az eszébe jutott, azután mégis
megtette. – Maga ismeri ezt a bordélyt és a madámot?
– Nem, de tovább akarok kutatni.
– Miért?
Nem akart éles hangot használni, a kérdés mégis feltűnően
agresszívan jött ki a száján. Mintha bármiféle joga lenne kérdőre
vonni Slatert, hogy miért akar kutakodni egy drága
nyilvánosházban. Holott semmi köze hozzá. Sok férfi jár ilyen
intézményekbe. Nem kellene csodálkoznia, hogy Slater is közéjük
tartozik.
– Mert Fulbrook után nyomozunk – felelte Roxton úgy, mintha
valaki nehézfejűnek magyarázna. – És fontos lehet, hogy tagja az
Olümposznak.
– Ezt miért mondja?
– Mert éjszaka a klubban volt alkalmam beszélni az egyik
nővel, aki a Pavilon bordélynak dolgozik. Evangeline-nek nevezi
magát.
Ursula rávillantotta a szemét.
– Hogyhogy nevezi magát?
– Kétlem, hogy ez lenne az igazi neve. Hivatásos kurtizán,
Ursula. Ez eleve szerepjátszást jelent.
– Igen, persze. Már értem.
 Mint ahogy én is szerepet játszom, gondolta. Nem az a nő
vagyok, akinek hiszel. Mit szólna Slater, ha megtudná róla az
igazat? A legtöbb úriember meg lenne botránkozva a múltjától.
Csakhogy Slater más. Ettől függetlenül bizonyára romba döntené
ingatag kapcsolatukat, ha kitálalná a történetet.
Emlékeztette magát, hogy meg kell oldania a problémát, amely
az éjszaka folyamán adódott.
– Evangeline-től hallottam, hogy a klub egy ambrózia nevű
bódítószert szolgál fel a vendégeinek, amely mindenkire másképp
hat – folytatta Slater. – A többségnek kellemes látomásai lesznek
tőle, de vannak, akiket erőszakossá tesz. Evangeline azt mondta,
hogy a szer legújabb változata erősebbnek tűnik a korábbiaknál.
Meggyőződése, hogy a közelmúltban a Pavilon egyik
alkalmazottját egy olyan klubtag ölte meg, aki ambróziát
fogyasztott.
– Irgalmas ég.
– A Pavilonban az alkalmazottaknak azt mondták, hogy ez a
Nicole nevű munkatársnőjük leugrott egy hídról, de ők nem hiszik
el.
Ursula egy percig töprengett.
– Ez érdekes, de mi köze Anne halálához?
– Talán semmi, ám Fulbrook tagja az Olümposz Klubnak.
Feltehetőleg használja a szert. A közelmúltban legalább egy olyan
nő halt meg, aki azzal kereste a kenyerét, hogy szexuális
szolgáltatásokat nyújtott a klub tagjainak. Anne a Fulbrook-háznál
dolgozott, és most ő is halott. Lehetséges, hogy ezek a tények
ugyanahhoz a mintához tartoznak.
 – Anne-t bizonyosan nem verték agyon. Nem voltak külsérelmi
nyomok a testén. Ellenőriztem. Ha meggyilkolták, ahhoz a
legnagyobb valószínűséggel mérget használtak. Nagy adagokban
képes ölni ez a szer?
– Lehetséges. Mit gondol, Anne-t rávehette Fulbrook arra, hogy
álljon be dolgozni a klubba?
– Nem – mondta Ursula. – Ki van zárva.
– Nem akarok tiszteletlen lenni a barátnője iránt, de maga
mondta, hogy meglehetősen vállalkozószellemű volt. Arra is
célzott, hogy regényes viszonyt folytathatott.
– Igen, viszonyt – mondta Ursula. – De nem volt prostituált.
– Hogy lehet ebben ilyen biztos?
Ursula legyintett.
– Többek között azért, mert nem volt meg hozzá a ruhatára.
Slater meghökkent.
– Nahát! Erre nem is gondoltam.
– Persze hogy nem, hiszen férfi. Azt mondta, hogy ez az
Evangeline nevű nő és a többi prostituált a klubban úgy öltözik,
mint a divatos delnők.
– Így van. Nem értek a divathoz, de annyit még én is láttam,
hogy Evangeline ruhája sokba kerülhetett. Valamilyen hosszú
arany fülönfüggőt is viselt, kövekkel kirakva.
– Biztosíthatom magát, hogy Anne-nak nem volt semmiféle báli
ruhája, se drága, se olcsó. Volt néhány ékszere, de nem az a fazon,
ami estélyekre illik, inkább praktikusabb darabok, amik
vásárláshoz vagy barátnőkkel közös teázásokhoz viselhetők. Egy
csinos kis óra, ami kabátra tűzhető. Egy kámea. Egy medalion. A
legdrágább ékszere egy szép chatelaine volt: pici ezüstnotesz
ceruzával. Egy régebbi ügyfelétől kapta. Szerette azt a
csecsebecsét. Ám egyetlen ékszere sem volt alkalmas bálokhoz, a
ruháiról nem is szólva. Higgye el, ha lett volna ilyen drága vagy
divatos holmija, nem állta volna meg, hogy el ne dicsekedjen vele
nekünk az irodában.
– Biztos?
– Biztos – felelte Ursula.
– Akkor sem tekinthetem puszta véletlennek, hogy meghalt két
nő, akik még oly laza kapcsolatban is álltak Fulbrookkal vagy a
klubjával. Úgy vélem, meg kellene szerveznünk egy beszélgetést
Mrs. Wyatt-tel, a bordély tulajdonosával.
– Ha sok pénzt keres azzal, hogy prostituáltakat szállít az
Olümposz Klub tagjainak, akkor nem valószínű, hogy hajlandó
lesz megbeszélni velünk az üzleti ügyeit.
– Remélem, Lilly rá tudja bírni, hogy álljon szóba velünk.
– A maga édesanyja ismeri Mrs. Wyattet?
– Az én anyámnak széles ismeretségi köre van – felelte Slater.
Ursula mosolygott.
– Igen, ugyanez volt a benyomásom, amikor diktált nekem –
mondta. – Kétségtelenül a legérdekesebb ügyfeleim közé tartozott.
Slater már nyitotta a száját, aztán hirtelen becsukta. Ursula látta
rajta az ugrásra kész, csendes éberséget. Valamin vagy valakin
megakadt a szeme a terem túlsó végében.
Amikor Ursula megfordult, mert kíváncsi volt rá, hogy Slater
mit néz, meglátott egy jól öltözött, előkelő külsejű urat és egy szép
hölgyet sárga-kék toalettben. A férfi szálas, szőke atléta volt. Azzal
a flegma lanyhasággal mozgott, amit csak a nemzedékekre
visszanyúló vagyonosság és rang adhat meg az embernek. Hölgye
láthatólag ugyanabból a körből származott. Éppen a buja Venusban
gyönyörködtek.
– Ideje távoznunk – mondta Slater. Nem javaslat volt, hanem
parancs, és Slater nem is várt válaszra. Megragadta Ursula
könyökét, és a hátsó kijárathoz indult. A nő nem tiltakozott.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Nem valami. Valaki.
– Ha jól látom, azért menekülünk el a kiállításról, mert jött az az
úr és a hölgy? – kérdezte Ursula.
– Nem menekülünk, a mindenségit! – Ám Slater tüstént
lassított. Ursula tudta, hogy nincs ínyére, ha azt feltételezik róla,
hogy fél.
– Hát akkor? – ütötte tovább a vasat. Mi ez a nagy rohanás?
Sürgős megbeszélésünk van?
– Higgye el, az a legjobb, ha Torrence és én nem tartózkodunk
ugyanabban a helyiségben – morogta Slater.
– Tehát ő Lord Torrence, a maga társa a lázrózsa-szigeti
expedícióban?
– És a felesége, Lady Torrence.
– Már értem, miért akar távozni – mondta Ursula. – Ha a
pletykagyárosok és a sajtó megtudja, hogy magát és Lord
Torrence-t ugyanabban a galériában látták, se vége, se hossza nem
lesz az őrült álhírek gyűjteményének.
– Pontosan.
– De mi értelme így kerülnie Lord Torrence-t? Kivédhetetlen,
hogy találkozzanak a jövőben. Az úri társaság nagyon kis falu.
Javasolom, egyszerűen viselkedjen úgy, mintha nem történt volna
semmi különös.
 – Köszönöm a tanácsot – szűrte Slater a fogai között. –
Csakhogy én fütyülök mind Torrence-re, mind a pletykákra. Én
magát próbálom megvédeni.
– Engem? – hüledezett Ursula. – De hát nekem semmi közöm a
maguk pőréhez.
– Az nem akadályozza meg Torrence-t abban, hogy a maga
közvetítésével akarjon ütni rajtam.
Ursula ezúttal komolyan megdöbbent.
– De hát ez a badarság a maguk gyűlölködéséről nem éppen a
sajtó és a ponyvaregények malmára hajtja a vizet?
– Szó sincs róla. Mellesleg egyoldalú viszály, ha ez számít
egyáltalán, Ursula. Ő kerül, amióta hazatértem.
– Hm.
– Ez meg mi az ördögöt jelentsen?
– Semmit, csak eszembe jutott valami. De ez valóban nem az én
dolgom.
– Távozzunk már innen!
Slater végighurcolta a galérián, urnák, szobrok, római
fegyverzetek széles választéka mellett. Majdnem sikerült
megszökniük, de amikor már csak az ajtó lett volna hátra, egy
nagyon terjedelmes és nagyon kerekded alak állta el az útjukat.
– Roxton! – A gömbölyded alak joviális hangja
végigmennydörgött a galérián. – Jöjjön csak, nézze meg a
gyűjteményemet! Megtisztel, uram! Mélységesen megtisztel! Úgy
értesültem, hogy Torrence megjelenése is várható, de meg kell
mondanom, ez az igazi meglepetés, hogy ön is itt van! Mint
hallottam, nem nagyon jönnek ki manapság. Abszolúte el vagyok
ragadtatva, hogy kivételt tesznek e kis kiállítás kedvéért!
Remélem, bemutat a hölgynek?
Nekünk lőttek, gondolta Ursula. Már fejek fordultak feléjük.
Innen nem menekülnek. Látta Slateren, hogy csapdában érzi
magát. Megtorpant, és Ursulát is lefékezte.
– Engedje meg, Mrs. Kern, hogy bemutassam Lord Pyne-t, a
nagylelkű műgyűjtőt, aki a múzeumnak ajándékozta ezeket a
régiségeket – mondta hideg, szertartásos hangon.
– Örvendek, Lord Pyne – mormolta Ursula.
– Boldog vagyok, Mrs. Kern, hogy megismerhetem! – Pyne, aki
ráhajolt Ursula kesztyűs kezére, hirtelen fölegyenesedett. – Ki
csodálja épp most az én Venusomat? Azt hiszem, bizonyosan
Torrence az, és elbájoló felesége! Nahát, nahát, nahát! Roxton és
Torrence! Anglia legavatottabb műítészei közül ketten is itt
vannak, hogy megtekintsék az én műkincseimet! Mélységesen meg
vagyok tisztelve!
– Nagyon érdekes gyűjtemény – mondta Slater, szorosabban
markolva Ursula karját –, ám sajnálatos módon Mrs. Kernnek és
nekem most távoznunk kell. Várnak minket.
– Természetesen, természetesen. Ám előbb véleményt kell
mondania a Venusról! – Pyne még föl is emelte a hangját, pedig
arra igazán nem volt szükség. – A maga véleményét is szeretném
hallani, Torrence!
– Az alak nagyon… robusztus – mondta Slater.
Torrence és a felesége néhány lépést tett Pyne, Slater és Ursula
irányába.
– Az ön Venusán kétségtelenül megakad a szem – mondta
Torrence. Vigyázott, hogy ne nézzen Slaterre.
 – És a hölgyek? – heherészett Pyne. – Porba sújtana, ha nem
hallhatnám a véleményüket!
– Én nagyon kevéssé értek a régiségekhez – mondta feszülten
Lady Torrence. – Ez a férjem szakterülete.
Sikerült illedelmesen mosolyognia, de nagy szemekkel figyelte
Slatert, és a tekintetéből olyasvalami sugárzott, ami a rettegéssel
volt határos.
– Mrs. Kern! – noszogatta Pyne. – Ön mit gondol az én
Venusomról?
– Nyilvánvalóan ő az ön elbűvölő gyűjteményének a csillaga –
mondta Ursula. – Most pedig, ugye nem haragszik, de mint Mr.
Roxton mondta, már várnak minket.
– Álmomban sem tartóztatnám fel önöket – szólt Pyne. –
Fussanak csak! Még egyszer köszönöm, Roxton, hogy megnézte
ma délelőtt a gyűjteményemet. Az ön dicsérő véleménye és
Torrence elismerése biztosítja, hogy ezek az antikvitások
számtalan látogatót vonzzanak. Komolyan arra számítok, hogy
véleményük és megjelenésük benne lesz a reggeli lapokban, és
akkor már semmi sem állhat a Pyne-gyűjtemény és a világhír közé!
– Azt nem kétlem – mondta Slater.
Nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy most már
nincs értelme kerülgetni Torrence-t és a feleségét, mert a frontális
támadást választotta. Ahelyett, hogy a hátsó ajtón próbált volna
kiszökni, szorosabban fogta Ursula karját, és nekivezette a galéria
főbejáratának. Így azután közvetlenül Torrence és a rettegő Lady
Torrence mellett kellett elhaladniuk. Ursula küldött az asszony felé
egy udvariasnak, megnyugtatónak szánt mosolyt, de Lady
Torrence csak mintha még jobban megriadt volna tőle, és
belekapaszkodott a férje karjába.
Torrence úgy leste Slatert, mint egy tigrist. Mintha azt várná,
mikor ugrik a fenevad.
Slater kurtán bólintott neki, de nem lassított.
Torrence összeszorította a fogsorát. A szeme elkeskenyedett.
Ugyanolyan kurta főhajtással viszonozta az üdvözlést. Ursula
megérezte Slaterben a tétovázást. Mintha azt fontolgatta volna,
hogy megfordul, és nekimegy Torrence-nek. Úgyhogy Ursula
elszántan ment tovább, és Slater kénytelen volt lépést tartani vele.
– A pokolba! – mondta Slater, de olyan halkan motyogta, hogy
egyedül a nő hallhatta.
Ursula akkor állt meg, amikor kint voltak az utcán.
– Hát, ez egy kicsit kínos volt – mondta percnyi feszült csönd
után. – Azt hiszem, Lady Torrence attól félt, hogy maga és a férje
ölre mennek a múzeum kellős közepén.
– Miért verekednék én össze Torrence-szel?
– Nos, egyes források szerint fennáll annak lehetősége, hogy
egykori üzlettársa és állítólagos barátja készakarva hozta
működésbe a csapdát, ami majdnem megölte magát azokban a
templombarlangokban. A katasztrófát követően Torrence
Londonba hajózott a mesés kinccsel, amelyet közösen fedeztek föl,
és ami, tehetném hozzá, azóta eltűnt. Egyesek szerint az ilyesmi
elég ahhoz, hogy mélységes ellenszenvet és bizalmatlanságot
keltsen két férfi között.
Slater derülten pillantott rá. Pápaszemének lencséje ragyogott a
napfényben.
– Milyen forrásból idéz, Mrs. Kern?
 – Csak a szokásosból. A bulvársajtóból.
– Gondoltam. Tartok tőle, hogy kissé félre vannak tájékoztatva.
– Meg vagyok döbbenve – mosolygott Ursula. – A sajtó? Félre
van tájékoztatva?
– Nem mindenben, de egy dologban igazuk van: Torrence
mélységesen gyűlöl, amiért túléltem a Lázrózsa-szigetet. – Slater
fújt egyet. – Fogalmam sincs, miért, de kénytelen vagyok erre
következtetni.
– Jaj, dehogy! – mondta sietve Ursula. – Nem gyűlöletet
éreztem én benne. Sem a feleségében.
– Hát mit?
– Félelmet.
– Annak semmi értelme.
– De igen, ha Torrence azt gondolja, hogy maga őt hibáztatja
azért, ami a Lázrózsa-szigeten történt. Tudom, hogy semmi közöm
hozzá, de lenne olyan kedves elmondani nekem, hogy pontosan mi
történt?
– Tekintve, hogy találkozásunk Lord és Lady Torrence-szel
holnap kétségtelenül az első számú téma lesz a reggeli mellett
egész Londonban, joga van néhány válaszra.
 Tizennégy

– Mrs. Kern, micsoda öröm ismét itt üdvözölhetni önt! – Webster

arcán összegyűrődött a forradás, amikor rámosolygott Ursulára. –
Mrs. Webster is boldog lesz. Haladéktalanul tájékoztatom!
– Köszönöm, Webster – mondta Ursula, akit megindított ez a
meleg fogadtatás.
Slater szigorúan nézett a komornyikra.
– Mrs. Kern nem egy világ körüli útról tért vissza. Ha
emlékszik, csak két napja járt nálunk.
– Igen, természetesen, uram – mondta Webster. – A személyzet
mindössze aggódott, hogy egyhamar nem jön vissza, úgyhogy ez
kellemes meglepetés.
Sietős lépések hangzottak fel a folyosón. Mrs. Webster a
színpadra lépett.
– Mrs. Kern, hát visszajött! – kiáltotta egy hősnő hangján, aki
épp az imént fedezte fel, hogy rég elvesztett rokona most is él. –
Mily csodás ismét látni önt!
– Köszönöm, Mrs. Webster – mosolygott Ursula. – Attól tartok,
nem maradok sokáig…
Hirtelen elnémult, mert Slater erős keze megragadta a könyökét,
és vonszolni kezdte a könyvtár felé.
 – Mrs. Kernnek és nekem dolgunk van! – kiáltott hátra. –
Legyenek szívesek, ne zavarjanak!
Mrs. Webster jegesen nézett rá.
– Bizonyára szeretnék, ha behoznám a teás tálcát.
Slater felnyögött.
– Rendben van, hozza be a tálcát kávéval, de utána ügyeljen,
hogy senki se háborgasson!
Mrs. Webster megkönnyebbülten mosolygott.
– Természetesen, uram. Egy pillanat.
Slater becipelte Ursulát a könyvtárba, becsukta az ajtót, és
megfordult.
– Úgy tűnik, hiányzott Websteréknek – mondta.
– Nagyon kedves házaspár. – Ursula felhajtotta hetyke kis
kalapja karimájára a fátylat. – És nem is átlagos emberek.
– Anyám két hónapja felajánlotta, hogy felvesz nekem
személyzetet, mert fogalmam sem volt, hogy kell az ilyet csinálni,
és nem is akartam azzal fáradni, hogy megtanuljam.
– Hát persze hogy nem – mondta Ursula. – Úriembereket
bizonyosan nem tanítanak meg rá, milyen szempontok alapján kell
összeválogatni a személyzetet. Ez a ház úrnőjének a dolga.
Slater még a saját mértéke szerint is rendkívül komor arcot
vágott. Bement az íróasztala mögé, és két kézzel megragadta a
szék támláját.
– Vannak idők, amikor olyan érzés egy fedél alatt lenni bukott
színészekkel és más válogatott teátristákkal, mintha egy
melodrámában élnék – mondta. – Különösen a színészek hírhedten
megbízhatatlanok. Azonnal elpárolognak, amint kinéz nekik egy
kétszavas szerep valamilyen darabban. És mivel a darab két nap
után lekerül a műsorról, ismét beállítanak, és kérik vissza a régi
állásukat. Nem mintha sok választásom lenne. Aligha dobhatom ki
őket az utcára.
– Miért nem? – kérdezte flegmán Ursula.
Slater szóhoz sem jutott meghökkenésében.
– Hát, többek között azért, mert nagyon nehéz lenne szolidabb,
szakavatottabb személyeket találni a munkára – felelte végül, és
lassan kifújta a levegőt. – Nagyon kevés szakképzett alkalmazott
tűrné el azt, amit a sajtó és a pletyka élvezettel nevez az én
hóbortjaimnak.
– Hm. Meglehet. De nem hiszem, hogy ez az egyetlen oka,
amiért nem bocsátja el Websteréket és a többieket.
– Nem? – Slater felvonta a szemöldökét. – Nem jut eszembe
jobb indok.
– Azért nem bocsátja el a személyzetét, mert sajnálja őket.
Azért kopogtattak magánál, mert az anyja ideküldte őket. Ha maga
nem adna nekik munkát addig, amíg jön a következő szerep,
némelyikük, főleg a nők közül, az utcán végezné. És olyanok is
lennének, akik belehalnának.
– Szóval szeretetotthon vagyok állástalan teátristáknak? – Slater
összerándult. – Ezt mondja?
– Meglátásom szerint így van. Jótékonykodásnak pedig egész
kiváló. Többek között ezért fogadtam el a maga állásajánlatát.
Slater szúrósan nézett rá.
– Aztán pedig kilépett – jegyezte meg nagyon halkan.
– Nos, nem saját jószántamból, és reméltem, hogy
visszatérhetek.
– Remélte?
 – Megkérdezhetem, miféle… hóbortjairól képzeli azt, hogy
elriasztanák a lehetséges jelentkezőket a személyzeti állásokra?
Slater elengedte a szék támláját, széttárta a karját.
– Van magának fogalma arról, milyen nehéz olyan szakácsnőt
találni, aki csakis vegetáriánus fogásokat főz?
Ursula meghökkenten hunyorgott. Magába akarta fojtani a
kuncogását, de nem sikerült.
– Jó ég! – mondta mímelt elszörnyedéssel. – Maga is az?
Vegetáriánus?
Slater kelletlen képet vágott a csipkelődéshez, mintha nem
tudná, mit szóljon rá. Levette a pápaszemét, előrántott egy
habfehér zsebkendőt, és tisztogatni kezdte a lencséket.
– Tényleg olyan különös? – kérdezte harciasán. – Nem
szükséges úgy néznie rám, mintha második fejet növesztettem
vagy megzöldültem volna.
Ursula elmosolyodott.
– Bocsánat. Csak arról van szó, hogy nem egészen ilyen választ
vártam.
Slater szünetet tartott a tisztogatásban. Döbbenetes szeme
összekapcsolódott a nőével, és Ursula megint csak nem értette,
minek bajlódik a pápaszemmel.
– Hát mit várt, miféle hóbortot vallok be? – kérdezte a férfi.
Ursula hanyagul legyintett. Egyre mulatságosabbnak találta a
helyzetet.
– Csak mert jelentek meg mindenféle furcsa feltételezések a
sajtóban – mondta. – Én természetesen nem adtam hitelt nekik, de
mivel maga említette, hogy a hóbortjai megbotránkoztathatták
volna a lehetséges személyzetet, szöget ütött a fejembe, hogy mire
is érti ezt. Nyugodjon meg, nem a vegetarianizmus jutott az
eszembe elsőként.
Slater fel akarta tenni a pápaszemét. Aztán nagyon
megfontoltan letette az asztalra. Szemében először villant meg a
derű.
– Nem foglalna helyet, Mrs. Kern, és nem árulná el, hogy
pontosan miféle hóbortok jutottak az eszébe? – kérdezte.
Ursula tisztában volt vele, hogy hibát követett el, amikor a
vegetarianizmussal ugratta. Nem tudta, mi ütött belé. Valamilyen
okból ellenállhatatlanul kikívánkozott belőle az a léha kis
megjegyzés. Holott hallgatnia kellett volna az ösztöneire, amelyek
arra figyelmeztették, hogy ezzel az emberrel mindenféle személyes
jellegű beszélgetés nagyon kockázatos lehet.
Leült, eligazította a szoknyáját. Érezte, hogy kissé kipirult.
– Azt hiszem, át kellene térnünk más témára.
– Lehet, hogy ezt most megdöbbentő lesz hallania, de én is
olvasok újságot – mondta Slater. – Ha jól emlékszem, bizonyos
körökben azon aggályoskodnak, hogy van a házamban egy titkos
szoba, ahova a személyzetnek tilos belépnie.
– Ó, Istenem, hát maga is tud arról az ostobaságról?
Biztosíthatom, egyetlen szót sem hiszek el belőle.
– Hát, pedig némelyek meg vannak győződve róla, hogy
gyanútlan nőszemélyeket csalogatok be a titkos szobámba, és
egzotikus rítusokat űzök velük.
– Hogy mi egzotikus, azt mindig a néző dönti el, nem?
– Gondolja? – kérdezte Slater.
– Részemről azt tartom egzotikus rítusnak, hogy kötelező
divatos ruhákat viselni, amelyek olyan szorosak, mint egy páncél,
megközelítőleg annyit is nyomnak, olyan súlyos és terjedelmes
szoknyákkal, amelyekben a járás egyszerű művelete is
megpróbáltatás. Holott a londoni hölgyek naponta elviselik. –
Ursula hatásszünetet tartott. – Engem is beleértve.
Nagyon vakmerőnek érezte magát. Sőt talán kicsit
meggondolatlannak is. Valami lehet abban, hogy kettesben van
Slaterrel. Az hat rá így.
Slater körülbelül két másodpercre meglepődött a válaszától,
azután kurta, rekedt nevetését hallatta.
– Jó tudni, hogy maga ilyen gyakorlatiasan áll hozzá az
egzotikus rítusokhoz – mondta.
Ursula kinyitotta a száját, mert ismételten arra akarta kérni
Slatert, hogy térjenek át biztonságosabb terepre, ám egy vészjósló
kopogtatás félbeszakította. Webster úgy nyitott be, mintha az ajtó
egy kriptába vezetne, és Mrs. Webster besuhogott a tálcával.
Elhelyezte az asztalon Ursula mellett, és egy lépést hátrált.
– Töltsek? – kérdezte reménykedve.
– Nem, köszönöm – mondta Slater. – Elboldogulunk.
Mrs. Webster nem is fáradt azzal, hogy leplezze csalódását.
– Akkor már itt sem vagyok. Csengessen, ha szükség van rám.
– Azt teszem – ígérte Slater.
Kivárta, hogy az ajtó becsukódjon, azután Ursulára nézett. A
pajzán derű pillanata elszállt. Ursula elvette a kannát, és töltött két
csészébe.
Slater kijött az asztala mögül a kistányérra tett csészéért,
amelyet a nő nyújtott feléje, visszament az asztalhoz, és megállt
előtte.
 – Tisztában vagyok vele, hogy a titkos szobában űzött egzotikus
rítusok meglehetősen bosszantó feltételezésén kívül a sajtó azt is
pedzegeti, hogy az élmény a Lázrózsa-szigeten kikezdhette ép
eszemet – mondta. – Lehet, hogy így is történt. Bizonyosan
megváltoztatott olyan szempontokból, amelyeket nehéz
megmagyarázni.
– Aligha meglepő – mondta Ursula.
Halkan, nyugodtan beszélt, azt próbálta megértetni Slaterrel,
hogy nyugodtan elmesélheti a történetét úgy, ahogyan jónak látja.
Neki is voltak titkai, tehát tudta, hogy a titkok megosztásánál
körültekintőnek kell lenni.
– Torrence és én barátok voltunk. – Slater letette a csészét az
asztalra, meg sem kóstolta a kávét. – Mindkettőnket érdekeltek a
régiségek. Korán felkeltette a kíváncsiságunkat a Lázrózsa-sziget
legendája. Idővel valóságos rögeszménk lett a sziget felkutatása.
Két évbe telt, mire megtaláltuk az első támpontot, hogy egyáltalán
hol van az a nyomorult hely.
Elhallgatott, töprengett. Ursula várt, egyetlen szóval sem
siettette.
– A térképek, amelyekre rábukkantam, egy hajdani tengerjáró
kapitány naplójában voltak eltemetve, és enyhén szólva
nagyvonalúak voltak – szólalt meg a férfi. – Torrence tartott tőle,
hogy az elmezavar művei, de azért vállalta, hogy próbáljuk
megtalálni a szigetet. Kibéreltünk egy hajót, amelynek a kapitányát
nem annyira a térképek, mint inkább a szerencse és a véletlen
vezette nyomra.
Odaállt az egyik ablakhoz, kibámult a kertre.
 – Amennyire megállapíthattuk, a Lázrózsa-sziget lakatlan volt –
mondta. – Torrence és én rátaláltunk egy ősi templom bejáratára,
amely a kripták és kincseskamrák végtelen útvesztőjébe nyílt. Ezt
az egész labirintust egy tűzhányó alapjába vájták. A Sírok
Városának neveztük el. – Szünetet tartott, azután kissé megrázta a
fejét. – Egészen… döbbenetes volt.
Ursula nagyon csendben és mozdulatlanul ült, figyelte Slater
éles profilját. Tudta, hogy ebben a pillanatban nem a ködben úszó
kertet látja, hanem a Lázrózsa-sziget templomsírjait.
– Csodálatos felfedezés lehetett – szólalt meg.
– Sosem láttam hozzá foghatót. Mintha egy álomvilágba
kerültünk volna.
Ismét elnémult. A nő ivott egy kis kávét, és várt.
– Vittünk magunkkal egy kis munkacsapatot, hogy segítsenek
az ásatásban – folytatta Slater. – A sírkomplexum bejárata hosszú
folyosó volt, amely mélyen belefúródott a hegybe. Az alagút végén
volt egy hatalmas terem, amelynek a falait és a padlóját káprázatos
színekre festették. Mindenfelé fantasztikus állatok szobrai álltak,
olyan madarak és hüllők, amilyeneket még egyikünk sem látott
soha. Mindegyikbe mesés drágaköveket foglaltak.
– Láttam az Ékkő Madár szobrát, amelyet Lord Torrence a
British Museumban állított ki a hazatérése utáni hónapban –
jegyezte meg Ursula. – Rendkívüli volt. Óriási szenzációt keltett,
amikor bejelentették, hogy ellopták.
– Olyan sok műalkotást zsúfoltak össze a templomban, amiből
arra kellett következtetnünk, hogy ennyi csak hosszú idő, talán
több évszázad alatt gyűlhetett össze.
– Egyiptomiak vagy görögök voltak?
 – Egyik sem – felelte Slater. – Ebben bizonyos vagyok, habár
mindkét ókori civilizációval mutattak hasonlóságokat.
Meggyőződésem, hogy egy ismeretlen kultúra sírjait fedeztük fel,
amely olyan ősi volt, olyan gazdag és olyan hatalmas, hogy
rányomta a bélyegét az elmúlása után fölemelkedett összes nagy
civilizációra.
– Jóságos ég, uram! – suttogta megilletődötten Ursula. –
Gondolja, hogy maga és Torrence Atlantisz királysírjait fedezték
fel?
Slater a fejét rázta.
– Atlantisz csak legenda.
Ursula elmosolyodott.
– Szeretnék rámutatni, hogy maga is egyfajta legendának
számít. Az ilyen mesék nem a semmiből kerekedtek. Általában van
bennük egy szemernyi igazság.
A férfi vállat vont.
– Nem valószínű, hogy valaha is kiderítjük az igazságot a
Lázrózsa-szigetről, legalábbis a mi életünkben nem kerül rá sor.
Évekkel ezelőtt kitört a sziget vulkánja, lávafolyók és hamuhegyek
alá temetve a sírkomplexumot. Annyit mondhatok, akadtak arra
utaló jelek, hogy annak a népnek fejlett tudománya és irodalma
volt, bizonyosan felért az ókori Görögországéval, vagy Rómáéval,
vagy Egyiptoméval.
– Bizonyára lázba hozta, amikor először lépett be azokba a
templombarlangokba!
Slater hátranézett a nőre, kissé felvonta a szemöldökét.
– Lázban is voltam, egészen addig a percig, amíg be nem
kapcsolt a csapda, és be nem zárt a legnagyobb kriptába.
 Ursula ámulata és lelkesedése kihűlt. A csésze kissé
megremegett a kezében. Sietve letette.
– El sem tudom képzelni, milyen volt – mondta. – Maga
bizonyára azt hitte, hogy elevenen eltemették.
– Ez volt az első következtetésem – ismerte el a férfi. – Azonnal
tudtam, hogy felesleges külső segítségben reménykednem.
– Miért?
– Torrence-nek és a többieknek szinte bizonyosan azt kellett
hinniük, hogy több tonna szikla alatt fekszem. De még ha lett is
volna reményük, nem áshatták át magukat a köveken, amelyek
eldugaszolták a főkriptához vezető folyosót.
– Hogyan maradt életben?
– A csapdát, amely elzárta a kivezető alagutat, arra tervezték,
hogy megvédje a kriptákban a kincseket és a szarkofágokat. A
Sírok Városának egyetlen része semmisült meg: a kijárat a
külvilágba.
– Hogyan szabadult ki?
– A kriptából, amelyben benn rekedtem, három folyosó nyílt. A
falakat látványos festmények borították. Mindegyik folyosó más
történetet mesélt el. Az egyik az örökös háborúk eposza volt. A
második a bosszúé. Én a szerencsének és a megérzésnek
köszönhetően a harmadikat választottam. Az elvezetett egy olyan
helyre, amely nem útvesztőnek, hanem labirintusnak bizonyult.
– Úgy érti, volt közepe?
– Igen – felelte Slater. – Pontosabban egy másik kijárata.
– Hála az égnek! De amikor kikeveredett, látta, hogy egyedül
van a szigeten. Nem tudhatta, jön-e valaha is másik hajó. A
magányosság nagyon… idegtépő lehetett.
 A férfi mosolygott, és megfordult, hogy szemközt legyenek
egymással.
– A sajtó ezt értette félre. Én nem voltam egyedül a szigeten.
Ursula meghökkent.
– Ezt sehol sem említették!
– Nem. Én bizonyosan nem beszéltem róla senkinek. Ami
Torrence-t és az expedíció többi tagját illeti, ők meg nem
tudhatták, hogy egy kis embercsoport lakott ott.
– A sírépítő nép leszármazottai?
– Nem – felelte Slater. – Akikkel én ott találkoztam, a világ
négy sarkából érkeztek, és egyfajta kolostort hoztak létre, a
gondolkodás menedékét. A Három Ösvény Rendjének hívták a
közösségüket. Azok között, akik megtalálták a Lázrózsa-szigetet,
voltak olyanok, akik csak rövid időre maradtak, mert nem felelt
meg nekik a Rend tanítása és fegyelme. Mások megerősödtek tőle,
és visszavitték a világba, amit tanultak. Voltak, akik a szigeten
maradtak, és tanítók lettek.
– Döbbenetes! – mondta Ursula. – Az újságok egy szót sem
írtak róla, hogy egy szerzetesrend élt a szigeten!
– Nem volt az szerzetesrend, inkább filozófiai közösségnek
nevezném, de olyan testi és lelki gyakorlatokat írt elő, amelyeket a
legtöbb londoni túlzottan ezoterikusnak vagy különcnek találna.
– Értem. – A nő egy pillanatra elhallgatott. – Gondolom, a
szigeten lett vegetáriánus.
Mosoly villant át Slater arcán.
– Bevallom, igen. Mindenesetre érkezett egy hajó egy évvel
azután, hogy kijutottam a sírból. Addigra teljes jogú beavatottja
lettem a Rendnek.
 – Hát, nem úgy látom, hogy sok mindent lehetett volna csinálni
azon a szigeten, leszámítva a tanulást.
Slater szeme derűsen felcsillant.
– Igaz, de rájöttem, hogy nekem épp megfelelnek a Rend
követelményei. A tanítók azt mondták, hogy született tanuló
vagyok.
– Ezek a tanítók beszéltek angolul?
– Néhányan igen. Mint mondtam, különböző világrészekből
érkeztek. A Távol-Keletről. Európából. Még egy amerikai is volt a
kolostorban, egy hajóskapitány, aki elvetődött a szigetre, és úgy
döntött, hogy marad.
– De maga a távozást választotta, amikor alkalom kínálkozott
rá.
– Visszatértem Londonba annyi időre, amíg kellően
megnyugtathattam a szüleimet, hogy élek, és semmi bajom, de
rájöttem, hogy már nem érzem az otthonomnak a várost.
Elmondtam apámnak, hogy külföldre akarok menni, hogy
megkeressem az én igaz utamat. Abban a pillanatban kivágott egy
fitying nélkül. – Slater kuncogott. – Tökéletesen logikus viselkedés
egy szülőtől, tekintettel a körülményekre.
– Az lehet, de nyilvánvalóan jócskán megnehezítette a régészeti
kutatásait. Azok az expedíciók nagyon sokba kerülhettek.
Slater kibámult az ablakon.
– Találtam más módokat a megélhetésre.
– Megtalálta az igaz utat, amelyet keresett? – kérdezte a nő,
habár sejtette, hogy nemleges választ kap.
Slater halványan mosolygott, és a fejét rázta.
 – A keresés első évének a végén visszatértem a Lázrózsa-
szigetre, mert úgy éreztem, több tudásra és kiképzésre van
szükségem. Ám a távollétem alatt kitört a vulkán. A pusztítás teljes
volt. Semmi sem utalt rá, hogy valaha létezett ott egy kolostor.
– Tehát folytatta a kutatását, amíg a családi kötelezettségek
haza nem szólították.
– És most kénytelen leszek maradni, legalábbis a belátható
jövőben. Apám birtokának igazgatása nem intézhető a távolból.
– Ezek szerint kibékült az apjával.
– Azt hiszem, egyfajta kelletlen tiszteletet ébresztett benne,
hogy úgy döntöttem, a magam útját fogom járni.
– Ki merném jelenteni, hogy nem volt az olyan kelletlen. Ha jól
tudom, az egész birtokot magára bízta.
A férfi vállat vont.
– Nem volt más.
– Nagy pénzek kezelésére mindig vállalkoznak mások –
mutatott rá Ursula. – Az apja nyilvánvalóan megbízott magában.
Slater nem válaszolt, de nem is vitatkozott.
– Elmeséli, miből élt meg azokban az években, amikor a családi
vagyon hátszele nélkül bolyongott a világban? – kérdezte a nő. –
Ugye ezért hozott ma ide?
A férfi rápillantott.
– Időnként túlságosan is tisztán lát engem, Ursula.
– És ez sérti?
– Zavarba hoz, de nem sért. Csak meg kell szokni. Hogy a
kérdésére válaszoljak, abból éltem, hogy elveszett és ellopott
műkincseket kutattam fel.
– Milyen… szokatlan. Meg lehet élni ebből a foglalkozásból?
 – Méghozzá nagyon jól. A gyűjtők habókos, rögeszmés
emberek. Szinte minden árat megfizetnek vágyaik tárgyának
birtoklásáért. Foglalkozásom elvitt a föld legeldugottabb zugaiba.
Időnként meglehetősen nehéz emberekkel kellett tárgyalnom.
Ursula fürkészőn nézett rá.
– Ebben az esetben mit jelent a nehéz?
– Veszélyest.
– Értem – suttogta elakadó lélegzettel a nő.
– A gyűjtők és a régiségkereskedelem alvilágának lakói gyakran
alkalmaznak erőszakos embereket, hogy lopják el nekik a kívánt
tárgyat. Veszélyes emberekkel őriztetik a kincseiket. Pincéket,
páncélszekrényeket építtetnek, amelyek bonyolult szerkezetekkel
záródnak. Sokan a gyilkosságtól sem riadnak vissza, ha meg
akarnak szerezni valamit. Röviden, az én ügyfeleimnek a legendák
jelentették a rögeszméjüket.
– És magát fogadták fel, hogy helyettük vadássza le őket.
– Ami nem mindig történt erőszak nélkül. – Slater megfordult.
Vad tekintete összekapcsolódott a nőével. – Ma azért hoztam ide,
Ursula, mert el akarom magyarázni, hogy egy ideig morbid
élvezetet és örömet találtam a munkámban, még az alkalmi
erőszakban is. Nincs rá más szavam. Ennyiben áll az én
hóbortosságom.
– Most meg kellene botránkoznom?
– Hát nincs megbotránkozva?
– Korántsem annyira, mint kellene. Nézze, Slater, az én
életemben is voltak furcsa kitérők és közjátékok, de úgy találom,
hogy a tapasztalatoktól csak türelmesebb lettem a mások életének
furcsa kitérői és közjátékai iránt.
 – Ez nagyon széles látókörre, nyitott gondolkodásra valló
álláspont – jegyezte meg szárazon a férfi.
– Azt hiszi, Lord Torrence készakarva hozta működésbe a
csapdát, hogy egyedül menekülhessen el az Ékkő Madárral?
– Nem. Azt hiszem, a csapdát az hozta működésbe, hogy a
szobrot leemelték a talapzatáról. Ám a szerkezet olyan ősrégi volt,
hogy lassan, nehézkesen működött. Torrence-nek és a többieknek
ezért volt idejük odaérni a bejárathoz.
Ursula arra gondolt, milyen volt Lady Torrence arca.
– Talán tisztáznia kellene Lord Torrence-szel, hogy nem őt
hibáztatja.
– Azt hiszem, tudja ő, mit érzek – mosolygott sötéten Slater. –
Csak nem óhajt komolyan elbeszélgetni a szigetről.
– Miért nem?
– Minden valószínűség szerint gyanítja, hogy tudom, mi történt
valójában az Ékkő Madárral.
– Miről beszél? Hiszen azt ellopták.
– Elveszett és ellopott műkincsek felkutatásával foglalkoztam,
emlékszik?
Ursula meghökkent.
– Jó ég, hát persze! Hallania kellett a lopásról.
– Világszenzáció volt a gyűjtők és a múzeumok körében.
Számos ügyfelem ajánlott gavalléros összegeket, ha megtalálom.
De én a magam szakállára kutattam.
– És megtalálta, ugye?
Rövid csend állt be.
– Tudom, mi történt vele – mondta végül Slater.
 – A sajtó szerint az Ékkő Madárból legenda lett. Azt mondják,
ez a gyűlölet forrása maga és Lord Torrence között.
Slater rászegezte a tekintetét.
– Én fütyülök az Ékkő Madárra.
Ursula egy pillanatig tanulmányozta a férfit, aztán úgy döntött,
hogy az igazat mondta.
– Igen, látom, hogy magának nem számít a kincs sorsa –
mondta. – A szigeten szerzett tapasztalatai fontosabbak nála.
– A kolostorban töltött idő megváltoztatott, Ursula.
– Mit próbál az értésemre adni, Slater?
A férfi lassan, ráérősen odajött hozzá. Amikor megállt, alig
arasznyi távolság választotta el őket.
– Azt próbálom az értésére adni, hogy a találkozás magával
ismét megváltoztatott. Nem azt érzem, hogy a színpadról figyelem.
Ha ilyen közel vagyunk egymáshoz, mint most, minden
idegszálammal érzem magát.
Ursula megszólalni sem tudott. Kinyitotta a száját, de hang nem
jött ki rajta.
– Valamit kérdeznem kell – folytatta Slater.
A nő mozdulatlanná dermedt; félig-meddig attól félt, hogy
Slater a múltját akarja firtatni, és a perc izgalmas forrósága azonnal
fagyos rémületté hűlt. Azt nem képzelhette, hogy Slater a titka
nyomára bukkant, de valakinek – a zsarolónak – bizonyosan
sikerült. Nem lehetett tudni, ki mindenki ismeri még.
– A kérdés, amit fel kell tennem magának, azóta nem hagy
aludni, hogy először találkoztunk – folytatta Slater.
Ursula megacélozta magát.
– Mi az?
 – Maga teljes gyászt hord. Én viszont azt hallottam, hogy a férje
évek óta halott. Mit gondol, képes lesz valaha letenni a feketét, és
kapcsolatot teremteni egy másik férfival?
Ursula annyira megdöbbent, hogy egy percig csak bámulni
tudott. Valami sötét, kísérteties árnyék suhant át a férfi szemén,
ami kiragadta az asszonyt a révületből.
– Egek, Slater, én nem temettem el magamat a gyászban! –
mondta a megkönnyebbüléstől szinte kiáltva. – Épp ellenkezőleg!
Két évig sem tartott a házasságom. Mire a férjem kitörte a nyakát,
amikor lezuhant egy bordélyház lépcsőjén, kiölt belőlem minden
szerelmet, amit valaha éreztem iránta. Tudom, hogy most
szégyellnem kellene magamat, amiért így kitálalok, de őszintén
szólva, miután megtudtam, hogy eljátszotta az utolsó pennynket is,
csak örülhettem, hogy eltűnt az életemből. Kielégítő válasz ez a
kérdésére?
– Igen – felelte Slater. – Az.
Ursula látta, hogyan tüzesedik át a tekintete. Ettől viszont ő nem
kapott levegőt. A pulzusa kalimpált, és furcsa remegés futott végig
rajta. Fölemelte kesztyűs kezét, és megérintette a férfi ajkát.
Slater a két erős tenyerébe fogta a nő arcát, és közelebb húzta
magához.
Szája rásimult Ursuláéra. Abban a pillanatban semmivé foszlott
minden, amit a nő tudni vélt a szenvedélyről.
Matty intése úszott be az agyába: Egzotikus szexuális rítusokat
űz gyanútlan nőkkel!
Úgy látszik, nem minden alaptalan, amit Slater Roxtonról
pletykálnak.
 Tizenöt

Ursula szája hihetetlenül meleg, puha és érzéki volt. Minden

magányos férfi álma. Slater félig-meddig attól félt, hogy felébred,
és akkor majd kiderül, hogy csak hallucinált. Ám a nő reagálása
úgy hatott rá, mint egy katalizátor: kitépte abból a felsőbb
dimenzióból, ahonnan a világot szemlélte, és belelökte a
szenvedély forró viharába.
Rekedt nyögést hallott, és döbbenten ébredt rá, hogy a saját
hangja volt. Ursulát csókolni olyan volt, mint ajtót nyitni egy
útvesztőből, s kilépni a sötétből a fényre. Élt. Szabad volt. A
benyomások olyan gyorsan és hevesen váltakoztak, hogy alig
kapott levegőt. Vére zúgott az ereiben.
Elengedte a nő arcát, és tenyerét lecsúsztatta az erősen befűzött
derékon a lágyan ívelő csípőre. A szövetrétegek és a fűző
halcsontjai megfosztották a közvetlen érintés gyönyörűségétől,
amire vágyott, de így még izgalmasabb lett tudni, hogy Ursula
végre itt van a keze között, és mintha az asszony is kívánná őt.
Félt tolakodni, túl messzire menni, de amikor a nő átkarolta a
nyakát, Slater kissé megszédült.
 Mire felocsúdott, Ursula egy könyvespolcnak dőlt, két lábával
közrefogva Slater csizmás lábát. Bokáig érő szoknyája és
alsószoknyája a térdéig lecsúszott.
Slater megtámaszkodott a könyvespolcban, úgy, hogy a nő feje
a két tenyere között legyen, és nem minden nehézség nélkül levált
Ursula szájáról. Ursula úgy kapaszkodott a vállába, mint aki attól
fél, hogy összeesik. Slater rátapasztotta az ajkát Ursula nyakának
selymes bőrére. Az asszony illata felkorbácsolta érzékeit, és
megfeszítette összes izmát. Olyan kemény volt, hogy az már fájt.
– Slater – súgta a fülébe a nő a szokottnál is lágyabban és
fátyolosabban –, nem vártam, hogy ez lesz belőle.
– Valóban? – Slater fölemelte a fejét, és belenézett a bódultan
izzó szempárba. – Milyen érdekes. Én azóta várok erre, amióta
megláttam.
– Megértem – zihálta kifulladva és zaklatottan Ursula.
– Csakugyan?
– Azt mesélte, hogy a Lázrózsa-szigeten aszkétaéletet élt,
Londonban pedig, ha hihetünk a pletykának, senkivel sem létesített
regényes kapcsolatot. Ez nem normális állapot egy magához
hasonlóan férfias férfinak.
Slatert mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel.
– Lássam, jól értettem-e – mondta egykedvűen. – Úgy gondolja,
hogy ez azért történt, mert sokáig voltam nő nélkül?
Ursula megrándult, látható aggodalommal próbált
visszavonulni, de a könyvespolc miatt nem volt hova.
– Csak azért, mert szeretném, ha biztos lenne benne, hogy
irántam táplált érzéseit és vágyait nem a… szóval nem a kissé
elhúzódó cölibátus inspirálja.
 Slater csak bámult rá. Ezt tréfának szánta a nő?
– Elfelejti az egzotikus szexuális rituálékat a titkos szobában –
mondta végül. – A rítusokat, amelyeket gyanútlan nőszemélyeken
űzök.
Ursula összehúzta a szemét.
– Maga ugrat.
– Én?
A nő látható erőfeszítéssel összeszedte magát.
– Egy szót sem hiszek el ezekből a kelekótya mesékből, amiket
a sajtó összehord.
– Pedig talán nem ártana – figyelmeztette szándékosan baljós
hangon Slater.
– Képtelenség!
A sikkes kis fekete kalap Ursula szemére csúszott. Slater
leengedte a kezét, kiegyenesedett, megigazította a kalapkát, és
kihasználta az alkalmat, hogy megérinthesse a rézvörös hajat.
Ursula fürgén kibújt a polc meg a férfi közül, és szembefordult
Slaterrel.
– Nem utasítom vissza a közeledését – mondta gyorsan.
– Köszönöm, hogy ezt tisztázta. Már csak kíváncsiságból hadd
kérdezzem meg, hogy viselkedik, amikor visszautasítja egy férfi
közeledését?
– Ez nem mulatságos! Én próbálom megmagyarázni a dolgokat!
– Pazar – mondta Slater. – Ha már a témánál tartunk, kérem,
legyen már olyan kedves közölni velem, hogy a jövőben szívesen
fogadja-e más intim jellegű közeledéseimet. Mert ha nem érdekli
ez a fajta kapcsolat, akkor azt jobb most megtudnom.
 – Nincs mindenestől ellenemre egy romantikus kapcsolat
lehetősége önnel, uram – felelte Ursula.
Slatert kezdte mulattatni a nő zavara és ellentmondásos
kijelentései. Még mindig haragudott, de azért talált valami
elbájolót ebben a megszokott viselkedéséből kizökkentett,
elbátortalanított Ursulában.
– Tehát ez azt jelenti, hogy remélhetek – mondta ünnepélyes
áhítattal a férfi.
– Csak azt szeretném, ha mindketten feltétlenül biztosak
lennénk abban, amit akarunk – motyogta a szokásosnál is
komolyabban Ursula.
Slater tiltón fölemelte a tenyerét.
– Egy szót se többet, esedezve kérem. Tönkreteszi a pillanatot.
Márpedig kincsként akarom őrizni, lett légyen bármilyen röpke.
A nő felszegte az állát.
– Uram, maga röpke pillanatnak nevezi azt az ölelést?
– Feltételezem, az igazságot akarja hallani?
– Természetesen.
– Nos, hölgyem, számomra az a csók korántsem volt kielégítő.
Inkább még jobban felkeltette az étvágyamat. Ám úgy tűnik,
egyelőre be kell érnem ennyivel.
– Értem. – A nő úgy nézett, mint aki mondani akar még
valamit, de nem találja a szavakat.
– Maga dönt, Ursula – szólt halkan a férfi. – Megelégszik
néhány lopott csókkal, vagy úgy dönt, hogy egyszer majd ennél
többet akar?
Meghökkenésére Ursula szembetűnően megriadt.
 – Mr. Roxton – hebegte. – Muszáj ilyen… ilyen direktnek
lennie?
– Bocsásson meg. Úgy hiszem, hogy távollétem Londontól
elvett valamit a társalgási tehetségemből.
– Nem felejtett el maga semmit, uram! – vágott vissza Ursula. –
Mindössze untatja a jól nevelt udvariasság!
Slater nagy komolyan bólogatott.
– Milyen igaz. A helyzet az, Ursula, hogy maga férjes asszony
volt. Feltételeztem, hogy ismeri a bensőséges páros kapcsolat
természetét.
– Persze hogy ismerem! – fortyant fel a nő. – Nagyon jól értem
én azt a dolgot! De maga nyilvánvalóan szenvedélyes típus, uram.
Ha őszintén érdekelt egy bensőséges kapcsolatban velem…
– Ó, igen – mondta halkan Slater. – A legnagyobb mértékben
érdekelt vagyok.
A nő megköszörülte a torkát.
– Akkor tudnia kell, hogy az én temperamentumom nem
feszegeti a határokat.
Slater nem értette.
– Miféle határokat?
Ursula legyintett.
– Arra a rendkívüli szenvedélyre célzok, amelyről az édesanyja
ír a darabjaiban.
– Ugyan már, Ursula, de hisz egyetlen épeszű ember sem
viselkedik úgy, mint az anyám melodrámáinak a szereplői. Attól
tartok, hogy maga túl mélyre ment az udvarias eufémizmusok
bozótjában. Én pedig meg vagyok zavarodva. Sejtelmem sincs,
miről beszél.
 Ursula bosszúsan nézett rá.
– Mindössze annyit próbálok kifejteni, hogy én talán nem a
megfelelő nő vagyok egy magafajta szenvedélyes férfinak, uram –
mondta. – Figyelmeztetni próbálom.
Slater most már remekül mulatott.
– Ó! – mondta. – Csak nem tértünk vissza a maga aggályaihoz a
titkos szobában zajló egzotikus rítusok miatt? Sose féljen, nem
teszem ki ilyesminek, hacsak maga nem kéri.
– Az ördög vigye el, Slater, maga tudatosan gúnyol engem!
A férfi elvigyorodott.
– Magam is ezt hiszem. Sőt, roppantul élvezem, hogy
ugrathatom. Ennyi kijár, tekintve nevetséges aggályoskodását a
temperamentuma miatt.
– Nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet, ugye? – sóhajtott
Ursula.
– Javasolom, hogy vizsgáljuk meg a kérdést az én
szempontomból.
A nő gyanakodva pillantott rá.
– Hogy érti ezt?
– Tekintve elhúzódó cölibátusomat, alighanem kijöttem a
szexuális rituálék gyakorlatából. Nem kétlem, hogy ügyetlen, sőt
talán egészen alkalmatlan lettem.
– Alkalmatlan?
– Abban legalábbis biztos vagyok, hogy az időzítésem
elcsúszott – folytatta Slater.
– Miféle időzítés?
– Ha jól szolgál az emlékezetem, márpedig a Lázrózsa-szigeten
átéltek után nem lehetek biztos benne, hogy egyáltalán szolgál,
akkor az időzítés kulcsfontosságú a bensőséges kapcsolatban.
Például az kétségtelen, hogy ma túlságosan elsiettem.
– Nem siette el – biztosította Ursula. – Csak arról van szó, hogy
kissé meglepődtem.
– Kizárólag az én hibám – mondta a férfi.
– Hát, nem egészen.
– Tekintve alkalmatlanságomat, a rossz időzítést és a gyakorlat
hiányát, világos, hogy nekem egy türelmes nőre lesz szükségem –
mondta Slater. – Olyanra, aki megértő. Tapintatos. Gyengéd.
– Maga lehetetlen alak, Mr. Roxton! – háborodott fel Ursula. –
Továbbá elegem van ebből a készakarva provokáló csevegésből!
Melegen ajánlom, hogy egy szóval se mondjon többet a rossz
időzítésről, az alkalmatlanságáról vagy a szexuális rítusokról! Mert
ha igen, felmondom a társas viszonyunkat, és egyedül folytatom a
nyomozást. Megértette, uram?
Kopogtattak. Ursula elnémult, Slater magába fojtott egy
bosszús nyögést. Előhalászta a zsebéből a pápaszemét, és feltette.
– Szabad!
Kinyílt az ajtó. Webster vészjóslóan magasodott a küszöbön.
– Lady Roxton van itt, uram. Önnel akar beszélni. Azt mondja,
nagyon fontos. – Pillanatnyi habozás után, a leggyászosabb
hangján még hozzátette: – A gyerekeket is hozta, uram.
– Ha ez a helyzet, be ne vezesse őket ide! – mondta Slater. –
Amikor a fiúk utoljára a könyvtárban jártak, mindent megtettek a
gyűjteményem elpusztítására! – Kinézett az ablakon, és látta, hogy
felszállt a köd. – Küldje ki őket a kertbe, és vezesse Lady Roxtont
a teraszra! Rögtön megyek.
Webster fellélegzett.
 – Igenis, uram.
Távozott, becsukta az ajtót.
– Vendégei vannak – mondta Ursula. – Bizonyára azt szeretné,
ha senki sem zavarná, nekem pedig vissza kell térnem az irodába.
– Akár maradhat is, és megismerkedhet a család többi tagjával –
javasolta Slater.
Ursula fellobbanó kíváncsisággal nézett rá, mielőtt a táskája
kinyitásának szentelte volna a figyelmét.
– Nem szeretném zavarni a magánéletét. – Elővett egy apró
kézitükröt, a szemöldökét ráncolva megnézte magát, kihúzott egy
hosszú, acél kalaptűt, megigazította a kalapját, és rögzítette a tűvel.
– Úgy tudom, hogy komplikált a kapcsolata az apja özvegyével és
gyermekeivel.
– Az utóbbi időben az egész életem komplikált – mondta a férfi,
és figyelte, ahogy a nő becsukja a táskáját. – Viszont sokkal
érdekesebb lett.
 Tizenhat

– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Kern – mondta Judith

Roxton. – Elnézést, hogy félbe kellett szakítanom a munkájukat
Slaterrel. Amióta hazatért, annyira lefoglalták az apja birtokával
kapcsolatos ügyek, hogy nem maradt ideje a műgyűjteményére.
Tudom, mennyire örül, hogy folytathatja a katalogizálást.
– Nem szakított meg semmi fontosat – felelte Ursula, ami ordító
hazugság volt, de hát aligha vallhatta be, hogy Slater és ő
indulatosan vitatkoztak sajátos kapcsolatukról, amikor megérkezett
Judith a gyerekekkel. – Mára úgyis végeztünk a munkával.
Lady Roxton egyáltalán nem olyan volt, mint Ursula várta. A
legújabb divat szerint öltözött szőke, kék szemű Judith több volt
mint szép: elbűvölő finomság áradt belőle. Ő viszont mintha nem
is tudott volna rendkívüli varázsáról. Nem az a nő, aki a
szépségével manipulál másokat, gondolta Ursula. Épp
ellenkezőleg. Inkább mintha megmentő után kiáltana. Kétségtelen,
hogy ez a sebezhetőség még jobban vonzza a hímeket.
Az is látszott rajta, hogy nagyon jó anyja a két fiúnak, akik a
kertben labdáztak Slaterrel. Crawford nyolc-, Daniel kilencéves
volt. Sötét hajukkal, konyakszínű szemükkel döbbenetesen
hasonlítottak jóval idősebb féltestvérükre.
 A fiúk nyilvánvalóan imádták Slatert. Rohantak hozzá abban a
pillanatban, ahogy megjelent a teraszon, és követelték, hogy
játsszon velük. Ursulának úgy tűnt, hogy Slater jól érzi magát.
Fiatalabbnak, gondtalanabbnak látszott, mint valaha.
Ennyit a körülpletykált családi háborúságról, gondolta.
Judithot megmosolyogtatta a három hímnemű egyed energikus
játékának látványa.
– Crawford és Daniel nagyon szeretik Slatert – mondta. –
Amikor szóltam nekik, hogy ma idejövök, rimánkodtak, hogy hadd
kísérjenek el. Nem mondhattam nemet. Slater nem sajnálja tőlük
az időt. Az ő helyzetében nem sok férfi lenne ilyen kedves a
féltestvéreihez, akik örökölni fogják a családi vagyont.
– Mr. Roxton egészen kivételes – állapította meg Ursula
fahangra törekedve.
– Tudom, miket pletykálnak a családunkról – folytatta Judith. –
És mint általában a legendák, ezek is tartalmaznak egy szemernyi
igazságot. Slater anyja és én más-más körökben mozgunk, és ezen
egyikünk sem óhajt változtatni, ám én tisztelem Mrs. Lafontaine-t,
aki sohasem volt kegyetlen vagy rideg sem hozzám, sem a fiúkhoz,
holott tudja, hogy a gyermekeim azt öröklik, ami a vér jogán
Slaternek járna.
– Lilly Lafontaine nagyon gyakorlatias asszony, és
biztosíthatom, hogy jó anyagi helyzetnek örvend.
Judith továbbra sem vette le a tekintetét Slaterről és a fiúkról.
– A férjem nagyon szerette. A házasságunk a szokásos üzleti
szerződés volt, ám Edward emberségesen bánt velem, és azt
hiszem, a maga módján kedvelt is engem. Ne higgyen el mindent,
amit az újságokban olvas. Biztosíthatom, hogy Edward
mérhetetlenül büszke volt mindhárom fiára. Amikor megvonta a
járadékát, elkövette azt a hibát, hogy irányítani próbálta Slatert, de
mivel ez nem sikerült, csak annál jobban tisztelte érte a fiát.
Slater még egyet dobott a labdával, azután leküldte játszani a
fiúkat a kert végébe. Végigjött a kavicsos ösvényen, és felhágott a
három lépcsőfokon a teraszra. Kecses könnyedséggel leült a
kovácsoltvas padra, és a limonádéért nyúlt, amelyet Mrs. Webster
szervírozott.
– Nem vártalak, Judith – mondta. – Feltételezem, valamilyen
probléma adódott.
– Ne haragudj – mentegetőzött kétségbeesetten az asszony. –
Üzennem kellett volna, hogy nem zavarlak-e.
– Nincs semmi baj – mondta türelmesen Slater. – Inkább
meséld el, miről van szó.
Judith valósággal összeroskadt.
– Sajnos a szokásosról.
– Hurley – mondta fáradtan Slater.
Judith bólintott.
– Ma nálam járt. A reggelinél csörtetett be.
– Figyelmeztettelek, hogy ne engedd be a házba.
Ursula már látta, hogy itt olyan közlések várhatók, amelyek a
legszűkebb családi körre tartoznak. Felemelkedett, és elkezdte
leengedni a fátylát.
– Egek, hogy eltelt az idő! – mondta. – Indulnom kell. Ne
fáradjon, Webster majd kikísér.
– Nem. – Slater felállt. – Nyugodtan maradhat.
– Nem tartom jó ötletnek – ellenkezett Ursula, és Lady
Roxtonra pillantott.
 Judith mintha észre sem vette volna a kívülállót, csak bámulta
Slatert, tehetetlenül, könyörögve.
– Mrs. Brody engedte be, nem is kérve az engedélyemet –
mondta. – Hurley megfenyegette.
Ursula meg akarta kerülni Judithot, hogy bemenjen az asszony
háta mögött a házba. Slater szó nélkül megragadta a kezét, és nem
engedte. Nem szólt, de a tekintete mindent elmondott. Azt akarta,
hogy a nő maradjon. Ursula némán visszasüllyedt a székébe.
– Nem tűrhető, hogy Hurley megrémítse a házvezetőnődet –
mondta Slater. – El kell bocsátanod Mrs. Brodyt. Erősebb
egyéniségre van szükséged az ajtónál.
– A mostohaapám úgyis lefizeti vagy megfenyegeti az új
házvezetőnőt. Mostanában egyre agresszívabb. Az is elég rossz
volt, amíg engem fenyegetett, de ma reggel arra merészelt célozni,
hogy ha nem adok neki pénzt, valami borzasztó történhet a
gyerekekkel. Ezért jöttem el hozzád. Nagyon félek, Slater.
A férfi szoborrá merevedett.
– Megfenyegette a fiúkat?
– Burkoltan, de akkor is fenyegetés volt. – Judith összekulcsolta
az ujjait a térdén. – Rettegek tőle.
– Túl messzire ment – állapította meg higgadtan a férfi. – Majd
gondom lesz rá. Addig is lemész a fiúkkal a vidéki házba, és addig
ott maradtok, amíg el nem intéztem Hurley-t.
Judith szemébe könnyek szöktek a megkönnyebbüléstől.
– Kimondhatatlanul hálás vagyok, Slater. De ha Hurley
megtudja, hogy te állsz az útjában, attól félek, ellened fordul.
 – Már megmondtam, hogy gondom lesz rá. – Slater a ház felé
nézett. – Itt jön Mrs. Webster a szendviccsel és a teasüteménnyel.
Etesd meg a fiúkat, amíg én kikísérem Mrs. Kernt.
Judith csak most eszmélt rá, hogy Ursula is ott van. Gyorsan
odafordult, elszörnyedve és restelkedve.
– Bocsásson meg, Mrs. Kern – mondta. – Ez egy nagyon
kellemetlen családi ügy. Nem lett volna szabad terhelnem a
mostohaapám gondjával.
– Nincs miért bocsánatot kérnie. – Ursula megérintette Judith
karját. – Nekem semmi közöm hozzá, de nyilvánvaló, hogy ön és a
fiúk veszélyben vannak. Helyesen tette, hogy idejött.
Judith reszketegen mosolygott.
– Fájdalom, a férjem tudatosan testálta Slaterre a mostohaapám
gondját. Tudom, azt pletykálják, hogy Slater kiforgatott az
örökségemből, de igazság szerint a férjem tudta, hogy nem leszek
képes megvédeni a fiúkat Hurley-től. Ha Edward az én kezemben
hagyja a vagyont, Hurley valami szörnyűséggel kényszerített volna
rá, hogy megadjam neki, amit akar.
– Értem – mondta Ursula a férfit figyelve, ahogy hanyagul
feláll. – Úgy látom, Mr. Roxtonnak mostanában sok bonyolult
kérdéssel kell egyensúlyoznia.
– Elég! – Slater megfogta a kezét. – Mrs. Kernnek üzleti ügyei
vannak. Kikísérem, és rögtön jövök vissza.
Karon fogta Ursulát, és a ház felé terelte. Átmentek a benti
folyosón az előcsarnokba. Webster kinyitotta az ajtót.
Slater levezette a nőt a lépcsőn a fogathoz, ahol Griffith baráti
diskurzust folytatott Lady Roxton kocsisával. Ursula egy pillantást
vetett a fényűző hintóra, amely Judithot és a fiúkat hozta Slater
házába.
– Feltételezhetem, hogy Judith részben azért ment feleségül a
maga apjához, mert szabadulni akart a brutális mostohaapjától?
– Azt hiszem, Judith bárkihez feleségül ment volna, csak
szabadulhasson Hurley karmaiból – felelte Slater. – Apámnak
pedig véletlenül törvényes örökösre volt szüksége a címhez és a
vagyonhoz. Mindkettejüknek előnyös volt a házasság. Míg apám
élt, Hurley óvatosan lapított, de rögtön elszemtelenedett, amióta én
kezelem a pénzt.
– Borzasztó alaknak tűnik! Mit fog tenni, hogy távol tartsa
Judithtól és a fiúktól?
– Az ilyen aljas fráter, mint Hurley, csak egy dologból ért.
– Éspedig?
– A félelemből.
Ursula megtorpant, feléje fordult.
– Miről beszél? – suttogta, nehogy Griffith és a másik kocsis
kihallgathassa őket.
Slaternek is meg kellett állnia. Elmosolyodott, általa
kétségtelenül megnyugtatónak tartott módon.
– Hurley meg fogja érteni, hogy a további londoni tartózkodás
nem tesz jót az egészségének. Felajánlom neki, hogy támogatom
az utazási terveit. Utána dönthet.
Úgy beszélt, mintha az időjárásról vagy a vonat menetrendjéről
értekezne. Mintha vitán felül álló tényről lenne szó.
Ursula egy percig csak ámult. Aztán hideg késként hasított bele
a megértés.
– Gondolja, hogy Hurley elhiszi a fenyegetését? – kérdezte.
 Slater felsegítette a fogatba. Szeme dermesztően hideg volt a
kerek üvegek mögött.
– Nem fenyegetés lesz – mondta.
– Slater, Judith szerint Hurley erőszakos ember!
Meglepetésére Slater csak mosolygott.
– Aggódik értem?
– Nos, igen. Aggódom.
– Meg vagyok hatva. Komolyan.
– Remélem, tudja, mit csinál.
– Elismerem, Ursula, hogy darabos vagyok a jó társaságban, de
az ilyen Hurley-félékkel jól meg tudom értetni magamat. Ugye
nem felejtette el, hogy ma este anyámnál vacsorázunk? Hét óra
harminc.
Hátralépett, becsukta az ajtót, és intett Griffithnek, aki felpattant
a bakra. A fogat eldübörgött.
Ursula az ablakból figyelte Slatert, ahogy felmegy a lépcsőn, és
eltűnik a nagy házban. Valahogy más volt ezen a délutánon,
állapította meg a nő. Fiatalabbnak, vidámabbnak látszott. Mintha
kissé ritkult volna körülötte a sötét felhő.
Bár lehet, hogy csak ő képzeli.
 Tizenhét

– Hát persze hogy a legnagyobb örömmel megszervezek egy

találkozót a Paphosz Pavilon tulajdonosával! – Lilly rámosolygott
a vele szemben ülő Ursulára. – Nem állíthatom, hogy közel állunk
egymáshoz Mrs. Wyatt-tel, de évekkel ezelőtt voltak közös
úriember ismerőseink. Természetesen még az előtt, hogy
találkoztam volna Slater apjával. Nan Wyatt is színésznő volt a
maga idejében. Méghozzá igen jó! Együtt léptünk fel A sors
kezében.
– Gondolja, hogy Mrs. Wyatt hajlandó lesz beszélni nekünk az
Olümposz Klubbal fennálló üzleti kapcsolatáról?
– Amennyire emlékszem Nanre, őt erősen motiválja a pénz. –
Lilly a fiára pillantott, aki a hosszú asztal végén ült. – Amíg
megfizetik a közléseit és biztosítják a diszkrécióról, azt hiszem,
örömest mesél az Olümposz Klubról. Viszont nem lesz olcsó.
A vacsora Slater anyjánál meglepően kellemesnek bizonyult.
Ursula maga sem tudta, mit várt, mert Lilly teljesen
kiszámíthatatlan volt. Ám ma este látványosan bizonyította
előszeretetét minden drámai és teátrális dolog iránt, és boldogan
besegített a nyomozásba.
 Vacsorára hal volt és csirkehús, továbbá a szivacsosra főzött
zöldségek széles választéka, és egy hasáb masszív püspökkenyér,
ami beillett volna ajtóküszöbnek – a szakácsnő kelletlen
engedménye az egyetlen vendégnek, aki hites vegetáriánus volt.
– Nincs kifogásom a pénzen vett információk ellen – mondta
Slater egy falat püspökkenyér mellől. – Tapasztalatom szerint ez az
adatszerzés legolcsóbb módja. Mrs. Wyatt pedig nyugodt lehet,
hogy megőrizzük a titkait. Csak ez sürgős.
– Első dolgom lesz, hogy meglátogatom holnap reggel – ígérte
Lilly. Egy pillanatra elhallgatott. – Nem, még ma este üzenek neki!
Mrs. Wyatt vállalkozásának jellege megköveteli az éjszakai
műszakokat. Erősen kétlem, hogy felkelne déli tizenkettő előtt.
– Köszönöm a segítségét – mondta Ursula. – Nagyon hálás
vagyok érte.
– Boldog vagyok, hogy segíthetek a nyomozásban – mondta
Lilly. Fölvette a borospoharát. – Egy örökkévalóság óta nem volt
ilyen izgalmas feladatom. A legváltozatosabb ötleteket adta a
következő színdarabomhoz!
Slater fenyegetően nézett rá.
– Ebből semmit se lássak a következő drámádban! Ezzel a
nyomozással ingoványos terepre merészkedünk.
– Ne zsémbelj már – szólt rá hanyagul Lilly. – Biztosíthatlak,
hogy mire leírtam az utolsó mondatot, egyetlen szereplőre vagy
eseményre sem ismersz rá!
Slater rászegezte a villáját, és kissé összehúzta a szemét.
– Add szavadat, hogy senkinek sem mutatod meg a darabot
addig, amíg nem olvastam el.
 – Természetesen – csitította Lilly. – Jelszavam minden téren a
diszkréció.
– Tényleg? – kérdezte Slater. – Nem vettem észre.
– Ahogy végeztünk a vacsorával, rögtön küldök Mrs. Wyattnek
egy levélkét. Vegyél még püspökkenyeret, Slater! Amit
meghagysz, kénytelen leszek megetetni a mókusokkal. Ebben a
házban senki más nem eszik püspökkenyeret.
Slater a téglát tanulmányozta a tálcán.
– Azt hiszem, tudom is, miért. Szólj a szakácsnődnek, hogy
nem szükséges elküldenie a receptet a házvezetőnőmnek.

Ursula egyszerre izgult és szorongott a kilátástól, hogy éjszaka

kettesben lehet Slaterrel egy sötét kocsiban, ám sajnálattal kellett
megállapítania, hogy fölösleges volt aggódnia. Semmi oka sem
volt rá.
Az égvilágon semmi.
Slater alig szólt hozzá hazafelé. Nem volt barátságtalan, csak
szórakozott. Az út nagy részében az utcát figyelte a kocsi
ablakából, s amikor megérkeztek, az ajtóig kísérte a nõt, és
megvárta, hogy bemenjen.
– Jó éjszakát, Ursula – mondta. – Holnap majd beszélünk.
– Helyes – felelte a nő, hasonlóan nemtörődöm búcsúval
próbálkozva.
Egy lépést hátrált, becsukta az ajtót. Akkor kapott csak észbe,
hogy Slaternek más tervei is vannak ma estére, és ösztönösen félt
ezektől a tervektől. Mély lélegzetet vett, sarkon fordult, feltépte az
ajtót.
– Slater! – sziszegte.
 A férfi a lépcső aljában tartott, útban a fogathoz. Megállt, félig
visszafordult.
– Mi az? – kérdezte türelmesen.
– Az ég szerelmére, ígérje meg, hogy óvatos lesz!
Láthatta az utcai lámpa fényében, hogy a férfi elmosolyodik.
Ezek szerint örül.
– Maga valóban aggódik értem – mondta –, de nem szükséges.
Van némi tapasztalatom ebben a dologban. Nem kötögetéssel
töltöttem az utóbbi éveket.
– De azért csak… vigyázzon. És ha túl van rajta, tudassa velem,
hogy nem esett baja.
– Addigra maga már ágyban lesz.
– Nem – mondta a nő. – Figyelni fogok a hálószobám
ablakából. Elvárom, hogy legalább álljon meg az utcán annyi ideig,
amíg megállapítom, hogy minden rendben.
Becsukta az ajtót, mielőtt a férfi egyetlen szót szólhatott volna.
 Tizennyolc

Roxton kiforgatta mindenéből, ami neki járt volna, és most még

azt a keveset is elvesztette, amije volt!
Hurley az asztalra dobta a lapokat. Tönkrement.
– Hétvégére megszerzem a pénzt – mondta.
Thurston mosolygott, savanyúan, humortalanul, miközben a
füstfátyol mögül figyelte Hurley-t.
– A múltkor is ezt mondtad, Hurley. Nem vagyok biztos benne,
hogy adhatok a szavadra. Mindkettőnknek kényelmesebb, ha
reggel átküldök valakit, és elhozatom a nyereményemet.
Unott volt a hangja.
Hurley nehézkesen felállt.
– Megmondtam, hogy a hétvégén, a fene essen beléd!
Intézkednem kell.
– Vagyis előbb rá kell beszélni a mostohalányodat, hogy szedje
ki a pénzt a gyerekei vagyonkezelőjéből. – Hosszú ujjú kezének
egyetlen gyakorlott mozdulatával fölszedte a lapokat. – Ajánlom,
hogy ne lopd a napot. Mint hallom, Roxton nem hajlandó a
kedvedben járni. Ebben az apjára ütött.
– A fene essen beléd, nem azt mondtam, hogy meglesz a pénz?
Legalább két napot adj!
 Thurston egy percig töprengett, utána vállat vont.
– Jól van, kaptál két napot – mondta. – Viszont tisztázzunk
valamit: ha addigra nem fizeted ki a tartozásodat, az embereim
látogatást tesznek nálad.
Hurley szíve dübörgött, a tenyere izzadt. Thurston nehézfiúinak
látogatása nagyon csúnya verést jelentett, mint ezt a szobában
mindenki tudta.
Szó nélkül megfordult, és keresztülvágott a kártyaszobán az
ajtóhoz.
Kint a hideg éjszakában megállt, és gondolkozni próbált. El kell
mennie Judithhoz, ki kell csikarnia belőle a pénzt. A
mostohalányának fontosak a fiai. Ha valamelyiket elkapná, Judith
minden pénzt kisírna Roxtonból, csak visszaszerezhesse a
gyerekét.
Ezzel a tervvel az az egyetlen baj, hogy Roxton egy rejtély.
Amiket híresztelnek róla. Lehet, hogy háborodott. Az ember sose
tudhatja, hogy az ilyen hibbantak mit csinálhatnak.
Thurston viszont nem rejtély. Veszélyes alak, akinek híre még a
pokolba is eljutott.
Ha az ember két ördög közé kerül, azt kell választania, akit
ismer és ért, azzal szemben, aki közvetlen fenyegetést jelent.
Ebben az esetben ez Thurston.
Nekivágott az utcának, hogy keressen egy konflist. Két ember
bukkant elő a ködből. Az első hosszú, fekete nagykabátot viselt,
amely úgy suhogott a fekete csizmája körül, mint a szárnyak. Az
arcát a felhajtott gallér mögé rejtette. Amikor átment az utcai
lámpa alatt, a gázláng megvillant a pápaszemén. A társa valóságos
emberhegy volt.
 Hurley-t nem zavarta a pápaszemes, csak az emberhegy.
Félrehúzódott a járdán, hogy a behemót és a társa elférjenek.
– Jó estét, Hurley – szólalt meg a pápaszemes. – Úgy hallottam,
hogy ma este ez előtt a lebuj előtt érdemes keresnem. El se hiszem,
hogy ilyen szerencsém van. Slater Roxton vagyok.
Hurley megdermedt. Majdnem egész éjszaka ivott, és kissé
nehezen forgott az agya. Nem fogta fel azonnal, mi történt. Szóval
ez Roxton.
Óriási megkönnyebbülést érzett. Hiszen ez a fattyú nem látszik
se bolondnak, se veszélyesnek! Úgy néz ki, mint egy tudós.
Egyáltalán nem olyan, mint az apja. Akkor a nagydarab ember
nyilván cseléd.
– Mi a fenét akar, Roxton? – kérdezte.
– Azért kerestem fel, hogy elbúcsúzzak magától – felelte
nyugodt hangon Slater.
– Nem megyek én sehova.
– Holnap hajnalban indul Ausztráliába hajóval. A menetjegyét
megváltották. Egyirányút. Nem jön vissza. A jegye Mr. Griffithnél
van. Ő majd szépen hazakíséri, nehogy baja essék, és segít
becsomagolni. Mihelyt értesítettek, hogy megérkezett
Ausztráliába, küldök magának egy kisebb összeget, hogy új életet
kezdhessen. Onnantól a maga ura.
– Maga tényleg őrült – mondta Hurley. – Nem megyek el
Londonból.
– Hogy itt marad-e, vagy elmegy, azt természetesen maga dönti
el.
– Még szép.
 – Mindazonáltal felhívom a figyelmét, hogy míg a hitelezőinek
érdekükben áll életben tartani, legalábbis addig, amíg elhiszik,
hogy maga kipréselhet valamennyit a Roxton-vagyonból, nekem
nincsenek ilyen érdekeim. Sőt, felettébb terhesnek találom magát.
– Most fenyeget?
– Nem, Hurley, én ünnepélyesen megígérem, hogy amennyiben
holnap reggel nem száll fel arra az ausztráliai hajóra, akkor nem
kell tovább fájdítania a fejét az adósságai kifizetésével. Akkor…
más gondjai lesznek.
– Te fattyú! Az a pénz nekem jár! Én Judith apja vagyok!
Jogom van hozzá, hogy én kezeljem a Roxton-vagyont!
– Apám nagyon szigorúan rendelkezett a végrendeletében.
Magának egy penny sem jár a vagyonból. Ennélfogva a saját
pénzemből fizetem az utazását Ausztráliába. Hurley, maga
holnapra mindenképpen eltűnik az életünkből. Vagy így, vagy úgy.
Ha nem száll fel holnap reggel a hajóra, holnap este a hulláját
fogják kihúzni a folyóból.
Hurley nem talált szavakat.
– Nem! Nem!
Slater az óriásra nézett.
– Kérem, Mr. Griffith, kísérje haza Mr. Hurley-t, és maradjon
mellette, amíg fel nem száll a hajóra.
– Igen, uram – felelte Griffith.
– Ezt nem csinálhatja! – ordította Hurley. – Maga csakugyan
bolond!
Slater fásultan levette a pápaszemét, és Hurley-re nézett. Nem
szólt. Nem kellett. Abban a pillanatban Hurley megértette, hogy a
két ördög közül ettől fél jobban.
 Slater feltette a pápaszemét, megfordult, és elsietett az
éjszakában.
 Tizenkilenc

Konflissal ment Ursula házához, mert a hintóra Griffithnek volt

szüksége, hogy elszállítsa Hurley-t és a poggyászát a kikötőbe.
A nő ott volt, ahol ígérte: egy emeleti ablakból figyelte az utcát.
Gyertya égett mellette az ablakpárkányon. Gyenge fényt adott, de
annál is látszott, hogy Ursula pongyolát visel. Haját leengedte, és
egyetlen varkocsba fonta.
Ahogy meglátta, Slaterben a harc hideg, ugrásra kész
feszültsége azonnal átváltozott egy másfajta készenlétre – olyanná,
ami perzsel. Megdöbbentő váratlansággal támadt föl benne az
éhség.
Kiszállt a konflisból, hogy felmenjen a lépcsőn. Ursula majd
ajtót nyit, ő pedig felviszi az emeletre.
Ám Ursula csak ablakot nyitott, és kihajolt.
– Nem esett baja? – kérdezte.
– Jól vagyok – biztosította a férfi.
– Nagyszerű. Ebben az esetben jó éjszakát, uram.
Roppanva becsukta az ablakot, és leengedte a rolettát.
Az üzenet nem is lehetett volna érthetőbb.
Slater egy elfojtott nyögéssel visszaült a konflisba.
 Húsz

Másnap reggel Ursula kiszállt egy konflisból, kifizette a kocsist, és

fürge léptekkel elindult a ködben. Időnként rápillantott a címre,
amelyet Anne sztenogramjából írt át. A kocsis nagyon készséges
volt, de Ursula kezdte azt hinni, hogy eltévesztette a címet. A
Stiggs Lane-t főleg kihalt, bedeszkázott épületek szegélyezték. A
környéken az egy utcával arrébb található béristálló volt az
egyetlen üzemelő vállalkozás.
Éppen vissza akart fordulni, amikor észrevette az ötös számú
házon a cégtáblát: Rosemont Parfüm és Szappan.
A bolt nem volt valami hívogató. A sűrű köd és a borús égbolt
ellenére sem égett barátságos fény a sötét, mocskos ablakok
mögött. A szomszéd házak üresek voltak. A nyirkos levegő idáig
hozta a következő utcából a béristálló félreismerhetetlen szagát.
Meglehetősen furcsa hely egy illatszerboltnak, állapította meg
Ursula.
Megállt az ajtónál, ellenőrizte az Anne jegyzeteiből
kihüvelyezett címet. Nem tévedett. Alaposabban megnézte a
gyéren berendezett kirakatban álló tárgyakat. Maroknyi porcelán és
üveg illatszeres flakon, mindegyik rózsákkal díszítve. A minta
ugyanolyan volt, mint azé a flakoné, amelyet Anne házában talált.
A kirakatban mindent vastagon belepett a por.
Habozva megfogta a kilincset, és kissé meglepődött, amikor az
elfordult a markában. Feje fölött megszólalt a csengő, amikor
belépett az üzletbe, ahol olyan erős és kellemetlen vegyszerszag
vágta orrba, hogy elakadt a lélegzete. Sietve eltakarta kesztyűs
kezével a száját meg az orrát, és körülnézett. Senki sem állt a pult
mögött.
– Ki az?
A hang egy félig nyitott ajtó mögül jött. Nyűgös, fisztulázó
fejhang volt. Ugyanúgy lehetett férfié, mint nőé.
– Azért jöttem, mert érdekelnek a parfümjei – mondta Ursula,
ösztönösen próbálva megnyugtatni az ajtó mögötti embert. – Az
egyik barátnőmnél láttam ilyet, ő mondta, hogy ebben a boltban
vásárolta. Én is szeretnék venni egyet.
Ideges matatás következett az ajtó mögött. Utána gyanakodva
beóvakodott a szobába egy ember. Vékony volt, mint a hangja,
alacsony és nervózus. Szürkülő barna hajának néhány pászmája
keresztbe fésülve tapadt a koponyájához. Fakón nézett pápaszeme
mögül a világba. Mocskos bőrkötényt és bőrkesztyűt viselt.
Gyanakvással vegyes szorongással meredt Ursulára.
– Mr. Rosemont? – Ursula higgadt, magabiztos, megnyugtató
hangot ütött meg. Általában azoknál használta, akik bizalmas
információk diktálásához akartak titkárnőt fogadni.
– Rosemont vagyok – felelte az ember. Lehúzta és a köténye
zsebébe gyűrte a kesztyűjét. – Azt mondja, egy barátnője küldte?
– Úgy van. – Ursula a pulthoz ment. – Miss Clifton.
Egyelőre el akarta hitetni Rosemonttal, hogy Anne él.
 A drogistának nem kell tudnia, hogy ez nem igaz. A sajtó nem
közölt gyászjelentést. Londonban naponta hunytak el nők, akiknek
nem volt se családja, se ismeretségi köre, nagyon kevés
bizonyítékot hagyva maguk után arról, hogy egyáltalán léteztek
valaha.
– Nem emlékszem ilyen nevű vevőre – mondta Rosemont
sietve. Talán túlságosan is sietve.
– Bizonyos ebben? – szorongatta Ursula.
– A legnagyobb mértékben. – Rosemont kezdett visszavonulni
az ajtó mögé. – Ha nem haragszik, nagyon sok a dolgom.
Ursula kinyitotta a táskáját, elővette és a pultra tette Anne
parfümös üvegcséjét.
Rosemont iszonyodva meredt a flakonra.
– Honnan szedte ezt? – kérdezte harciasán.
– A barátnőm házából. Miss Clifton eltűnt. Őt próbálom
megtalálni.
– Eltűnt? Eltűnt? – Rosemont hangja sipítássá vékonyodott. –
Nézze, nekem ehhez semmi közöm. Nem segíthetek magának.
– Szeretném kinyomozni, hogy merre járt-kelt az eltűnését
megelőző napokban. Az előjegyzési naptára szerint a tavalyi év
során többször járt ebben az üzletben. Még a múlt héten is.
– Már mondtam, hogy nem emlékszem semmiféle Miss
Cliftonra!
Hát ez nem megy, állapította meg Ursula. Információkért jött
ide, ám kezdte úgy látni, hogy ugyanolyan tudatlanul távozik, mint
ahogy érkezett.
Nem engedhetett meg magának tetemesebb kenőpénzt,
márpedig valami azt súgta, hogy Rosemontot nem lehet
lekenyerezni fillérekkel, ha egyáltalán meg lehet győzni róla, hogy
beszéljen.
– Milyen különös, hogy nem emlékszik egy ilyen hűséges
vásárlóra – jegyezte meg.
Rosemont megmerevedett.
– Tessék?
– Engedje meg, hogy felfrissítsem a memóriáját.
Benyúlt a táskájába, elővette a papírt, amelyre átírt
bekezdéseket Anne jegyzetfüzetéből. Rosemont fokozódó
iszonyattal nézte, ahogyan a nő széthajtogatja a papírt, és elsimítja
kesztyűs kezével a pulton.
– Mi ez? – rikoltotta.
– Feljegyzés az egyik közelmúltbeli látogatásáról az ön
üzletében. A látogatások nyolc hónapja kezdődtek, és kéthavonta
ismétlődtek múlt péntekig. Illetve egy pillanat, azt hiszem,
alaposabban megnézve kitetszik, hogy az utolsó pár hónapban
Miss Clifton gyakrabban járt ide. – Ursula értetlenül csóválta a
fejét. – Fölöttébb különös, nemde?
Rosemont kihívóan meredt rá.
– Én nem látok benne semmi különöset.
– Én igen. Nézze, véletlenül tudom, hogy Anne szépen keresett
a titkárnői munkájával, de akkor is elképzelhetetlennek tartom,
hogy megengedhetett volna magának ilyen drága parfümöt. És
ekkora mennyiségben! Nem tudom, mit kezdett ezzel a rengeteg
illatszerrel! A munkatársainak bizonyosan nem ajándékozgatta el
az irodában.
Rosemont mereven bámulta a papírt, amely rábizonyította a
hazugságát. Azután összeszedte magát.
 – Hadd ellenőrizzem a nyugtáim és az ügyleteim naplóját –
szólt nyersen. – Itt várjon meg, mindjárt jövök.
Ursula győzött. Rosemont visszavonulóban van.
Annyira felvidult a sikertől, hogy megajándékozta a drogistát
egy fesztelen és jóságos mosollyal.
– Magával tartanék, ha nem haragszik. Nem szeretném, ha
kiosonna a hátsó ajtón, mielőtt elmeséli, mit kezdett maga és Anne
ezekkel a parfümökkel.
Rosemont kihúzta magát. Pillanatnyi dac sugárzott belőle.
Azután megroggyant, és nagyot sóhajtott.
– Na jó, jöjjön, ha muszáj – mondta. – Megmutatom a
nyilvántartásomat, de leszögezem, fogalmam sem volt róla, hogy
Miss Clifton ilyen rengeteg parfümöt vásárolt.
Megfordult, eltűnt a hátsó szobában.
Ursula felcsippentette a szoknyáját. Kezében a táskájával sietve
megkerülte a pult végét.
– Azért járt ide ennyire gyakran, mert itt találkozott valakivel,
Mr. Rosemont? – kérdezte. – Ha ez a helyzet, akkor nagyon fontos,
hogy közölje velem az illető nevét. Talán megvásárolták a
hallgatását, vagy talán úgy érzi, hogy tartozik ennyivel Miss
Cliftonnak. Én azonban, úgy is, mint Miss Clifton munkáltatója és
barátnője, biztosíthatom róla, hogy Anne-t már nincs értelme
védelmezni.
Átlépte a küszöböt, és megtorpant. A bolt eleje félhomályos
volt, de a hátulja még sötétebb homályba borult. Ebben a
helyiségben még orrfacsaróbb lett a vegyszerszag.
Nem volt itt semmi, amit Ursula elvárt volna egy illatszerbolt
hátuljában. A mennyezetről nem lógtak száraz csokrokba kötött
gyógyfüvek és virágok. Nem voltak illóolajos flakonok. Semmi
narancshéjas tégely, vagy fahéjas és vaníliás ballon.
Volt viszont egy nagy láda.
Mivel a teteje fel volt hajtva, látni lehetett, hogy takaros tasakok
sorakoznak benne. A tömény vegyszerbűz alatt mintha valami
sötét, enyhén fanyar, gyógyfüves aroma lappangott volna. A szag a
ládából áradt.
Amikor Ursula szeme hozzászokott a homályhoz, felfedezett az
egyik falnál két könyvespolcot, zsúfolásig bőrkötésű könyvekkel.
Nyilván füvészkönyvek és botanikai atlaszok.
Körülnézett, hogy hol van Rosemont. A drogista eltűnt a
könyvespolcok között nyíló ajtóban. A nő utánasietett, mert attól
félt, hogy meg akar szökni.
– Mr. Rosemont!
– Itt vagyok! – kiáltotta a drogista a szomszédból. – Jöjjön csak,
már elő is készítettem a naplómat, hogy megvizsgálhassa. De
kérem, siessen! Minél előbb távozik, annál jobb.
Ursula átment a könyvespolcok között, és egy elsötétített
szobában találta magát, ahol gázlámpák világítottak. Az ablakokra
vastag deszkákat szegeztek. Ursula két munkapadot látott, és
azokon kémiai segédeszközöket: csőrös poharakat, lombikokat,
mérlegeket és egy égőt. Ez aztán jól felszerelt lepárló, gondolta.
Rosemont nyilvánvalóan nagyon haladó, nagyon tudományos
szemmel nézi az illatszerkészítés ősi mesterségét.
– Hozta isten a laboratóriumomban, asszonyom – mondta
Rosemont. Egy apró íróasztal mellett állt, amelyen nagy füzet
feküdt kinyitva. Még mindig idegesnek látszott, de a hangja
nyugodtabb lett. Olyasvalakinek a hangja volt, aki döntésre jutott,
és el van szánva rá, hogy véghez is viszi, amit feltett magában. –
Ebben a naplóban benne vannak az eladások, amelyek magát
érdeklik.
Ursula odament az asztalhoz, és beletekintett a füzetbe. A
lapokat sűrűn teleírták dátumokkal, összegekkel és
mennyiségekkel. Valamivel közelebb hajolt, próbálta megfejteni a
macskakaparást.
– Megmutatná a bekezdést Miss Clifton legutóbbi látogatásáról
az ön boltjában? – kérdezte. – Nincs időm végigolvasni az összes
jegyzetét.
– Nagyon téved, asszonyom. Nem tudom, kicsoda maga, de
nyugodjon meg: a világ összes ideje a rendelkezésére áll, hogy
elolvassa ezt a naplót.
Ursula felegyenesedett, és sarkon fordult, hogy kirohanjon az
ajtón, de megtorpant, amikor meglátta Rosemont kezében a
pisztolyt.
– Mi ütött magába? – kérdezte. – Megőrült?
– Meg ne moccanjon! – Rosemont az ajtó felé araszolt. – Egy
lépést se, vagy esküszöm, megölöm magát! Nyilván észrevette,
hogy nem sok szomszédom van, közöttük bizonyosan nincs senki,
aki odafigyelne egy pisztolylövésre. Többek között a zavartalanság
miatt rendeztem be a vállalatomat itt.
Reszketett a kezében a pisztoly. Ami rossz jel. Rosemont
kétségbeesett, rémült ember volt, és mostanára olyan hisztérikus
állapotba került, hogy véletlenül is meghúzhatta a ravaszt.
– Jól van – felelte Ursula, higgadtságra törekedve. – Azt
teszem, amit mond. – Nem jutott eszébe más stratégia azon kívül,
hogy beszéltetnie kell Rosemontot. – Tisztában van vele, hogy
Anne Clifton meghalt?
– Sejtettem, hogy ez történhetett, amikor maga azt mondta,
hogy tudni akar Anne Clifton látogatásairól ebben a boltban.
– Maga ölte meg?
– Mi? Nem! Miért gyilkoltam volna meg? Hiszen olyan jól
ment az üzlet. Csak attól féltem, hogy nem tarthat örökké.
Szerződés az ördöggel, meg a többi. Ezért készítettem terveket erre
az eshetőségre is.
– Miféle terveket, Mr. Rosemont? – kérdezte a nő.
A drogista elengedte a füle mellett a kérdést.
– Ki maga?
– A nevem Mrs. Kern. Anne munkaadója voltam.
– Aha. Nahát, asszonyom, maga bolond, ha beleártotta magát
ebbe az ügybe.
– Miféle ügybe? Mi történik itt, Mr. Rosemont? Úgy vélem,
magyarázattal tartozik nekem.
– Nem tartozok magának semmivel, de annyit mondhatok:
átkozom a napot, amikor ráálltam annak az átkozott ambrózia
drognak a gyártására. A pénz príma volt, de nem kárpótolt a
kockázatokért, amelyeket vállalnom kellett.
Átszökkent a szomszéd szobába, becsapta az ajtót. Egy
régimódi, súlyos vaskulcs elfordult a zárban.
– Nyugodtan sikoltozzon segítségért, ha akar! – kiáltotta
Rosemont az ajtó másik oldalán. A deszka alig hallhatóvá
tompította a hangját. – Úgysem hallja meg senki. Különben sem
fog sokáig sikoltozni. Hamarosan vége lesz, biztosíthatom.
 Huszonegy

Ursula egy percig nem mozdult. A szíve dübörgött, nagyon közel

volt a pánikhoz.
A padlódeszkák nyögése és nyikorgása elárulta, hogy Rosemont
a boltban járkál. Nem lehetett tudni, mit csinál most. Talán halálra
akarja éheztetni. Illetve nem. Megmondta, hogy hamar vége lesz.
Ursula megborzongott, mély lélegzetet vett, összeszedte a
bátorságát, és felmérte a környezetet.
Volt egy másik ajtó, amely valószínűleg egy sikátorba nyílt.
Nem meglepő módon zárva. A zárban nem volt kulcs.
Következőnek az ablakot ellenőrizte. A deszkákat jó erősen
felszögezték, de a nő úgy látta, hogy meglazíthatná őket, ha találna
valamit, amit feszítővasnak használhat.
Kutatni kezdett a szobában valamilyen szerszám után. Nagy
cserépedények sorakoztak az egyik fal tövében. Ursula nagyon
óvatosan fölemelte az egyiknek a fedelét, de rögtön vissza is tette,
amikor fojtó pára szállt fel belőle.
Az egyik sarokban meglátott egy vasrudat. Ez jó lesz. Csakhogy
Rosemont még mindig mászkált a szobákban. Lefeszíteni a
deszkákat az ablakról zajjal jár, és sokáig tart. Nem akarta felhívni
magára a drogista figyelmét. Rosemont célzott rá, hogy hamarosan
távozik. Úgy döntött, hogy akkor lát csak munkához, ha Rosemont
már elment.
A sarokban halmozódó zsákokra nézett. A szagból ítélve
ugyanaz a gyógyfű lehetett bennük, mint a ládában tárolt
tasakokban.
Az egyik zsákot nem kötötték be. Ursula belenyúlt, és markolt a
szárított növényből. Elővett a táskájából egy zsebkendőt,
belekötötte a szárítmányt.
A deszka ismét felnyögött. Mintha egy külső ajtó halk
puffanása hallatszott volna.
Mély csend lett. Ursula most már biztosra vehette, hogy
egyedül van.
A táskájába dobta a kis batyut, és futott a hátsó szoba ajtajához.
Ha szerencséje van, Rosemont puszta megszokásból a zárban
hagyta a kulcsot. Elvégre nagyon ideges volt. Ursula a másik
életében megtanult egyet-mást a kulcsokról. Egy nő, akinek
egyedül kell megállnia a helyét, nem lehet elég óvatos.
A kilincs elé térdelt, és abban a pillanatban fojtott pöffenést
hallott. Gyenge füstszag szivárgott be az ajtó alatt.
Ursula hátán ismét végigfutott a hideg. Azt hitte, amint
Rosemont elment, lesz ideje kitalálni, hogyan szökjön meg. Hát
tévedett. A drogista kifelé menet felgyújtotta a műhelyét.
Ez akkora sokk volt, hogy elállította a lélegzetét, és
bénultsággal fenyegette. Itt fog elégni a boltban!
Az ajtó alatt egyre csípősebb füst szivárgott be. Erős
fűszerszaga volt. Rosemont ezek szerint a ládában gyújtott tüzet.
Márpedig a szárított növény nagyon gyúlékony. A fal és a vastag
ajtó a laboratórium és a hátsó szoba között ad neki egy kis
haladékot, de nem sokat.
Belesett a kulcslyukba, és azt hitte, elájul a
megkönnyebbüléstől, mert a kulcs valóban benne volt a zárban.
Felugrott, futott az asztalhoz, amelyen a táskáját hagyta.
Előkapta a gyorsírófüzetét, kitépett belőle két lapot. Visszarohant,
leguggolt, átdugta a lapokat a küszöb és az ajtó közötti résen, és
reménykedett, hogy hamarabb végez, mintsem az ajtóhoz érne a
tűz.
Lehúzta az egyik kesztyűjét, kirántott a kalapjából egy vastag
tűt, belenyomta a zárba. Óvatosan mozgatni kezdte, és sikerült
kilöknie a kulcsot. Hallotta, hogyan koppan a deszkán az ajtó
másik oldalán.
Lehajolt, kilesett a résen, hogy a papírra esett-e a kulcs, és
egyenesen az arcába kapta a gyógyfüves illatú füstöt.
Azonnal elszédült. Olyan volt, mintha lebegne. Különös és
félelmetes izgalom harsogott az ereiben, annyira megzavarva az
érzékelését, hogy ha állt volna, okvetlenül elveszíti az egyensúlyát.
Feltérdelt, gépiesen befogta a száját és az orrát. Amikor a
szörnyű érzés enyhült valamennyire, felhúzta a szoknyáját, letépett
az alsószoknyájából egy csíkot, és rákötötte az arca alsó részére,
mint egy maszkot.
Mély lélegzetet vett, és lehajolt, hogy lássa, mit ért el a
kulccsal.
Még a szédületnél is hatalmasabb megkönnyebbülés töltötte el,
amikor látta, hogy a kulcs az egyik füzetlapra esett.
Óvatosan behúzta a papírt és rajta a kulcsot az ajtó alatt.
 A szíve elszorult, amikor felfedezte, hogy a kulcs máris meleg.
Ha ekkora a hőség a hátsó szobában, akkor talán már elkésett a
meneküléssel.
Átlesett a kulcslyukon, és a legkomiszabb félelmei nyertek
igazolást. A másik szoba lángolt és füstölt, mint a gyehenna.
Fogalma sem volt, meddig állja a vastag ajtó a tüzet.
Ránézett a sikátorba vezető, másik ajtóra, azután a kulcsra,
amelyet most szerzett meg.
Egy boltos sem bajlódik azzal, hogy két különböző zárat és
kulcsot csináltasson ugyanahhoz a szobához.
A sikátor ajtajához futott, a zárba dugta a kulcsot. Simán
elfordult.
Az ajtó kinyílt, Ursula szabad volt. Éppen eliramodott volna,
amikor eszébe jutott a táskája.
Sarkon fordult, visszaszáguldott a laboratóriumba, felkapta a
táskáját, majd végleg kimenekült a füstben fuldokló, szűk
sikátorba, ahol egy ember nyargalt felé lobogó fekete kabátban.
– Ursula! – ordította Slater.
Átkarolta a nőt, vonszolni kezdte a sikátor vége felé. Mögöttük
egy utolsó, hangos nyögéssel omlott össze az ócska épület.
Röviddel később bekövetkezett a robbanás is, épp akkor,
amikor Slater betuszkolta Ursulát a konflisba. A ló felágaskodott.
Griffith káromkodott, és igyekezett megfékezni az állatot.
Slater beugrott a kocsiba.
– Vigyen innen minket! – parancsolta.
Griffith nem vitatkozott. A kocsi vágtatni kezdett.
– Mi az ördög ez? – kérdezte Slater.
 – Vegyszerek – lihegte a nő. – Tele volt velük a laboratórium.
Nyilván a tűz robbantotta fel őket.
 Huszonkettő

– Szeretném, ha leülne, Slater! – mondta Ursula. – Idegesít, hogy

úgy járkál itt, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, és épp elég
idegességben volt részem a mai napon.
A nő dolgozószobájában voltak. Ursula zsámolyon ült a
kandalló előtt, szárította a haját, és itta a rendes adag brandyt,
amelyet Mrs. Dunstan gyógyászati célból töltött neki.
Nagyon kevés szó hangzott el a fogatban. Slater olyan szorosan
átkarolta az egyik karjával, hogy a nő mozdulni sem bírt.
Többnyire csak Ursula nevét hajtogatta, és ismételten
megkérdezte, hogy jól van-e, a nő pedig mindannyiszor azt
válaszolta, hogy jól, de titokban élvezte a férfi erejét, melegségét
és férfias illatát.
Megszokta az egyedüllétet, de a majdnem végzetes katasztrófa
után el kellett ismernie, hogy nagyon örül Slater társaságának.
Persze ez a meghittség múlandó, de abban a percben igazi áldásnak
érezte.
Ahogy beléptek Ursula házának előszobájába, Mrs. Dunstan
vette át az irányítást. Felhessegette Ursulát a lépcsőn, bele egy kád
jó meleg vízbe. Mire a nő előkerült, már a téli este korai sötétsége
ült a városon.
 Ursula pongyolát vett, és lement a dolgozószobájába, hogy a
tűznél szárítsa meg a haját. Megdöbbenésére a szobában Slater
várta.
A nő megtorpant a küszöbön. A bő, kényelmes pongyola
olyannyira szemérmes viselet volt földet söprő szélével és bő
ujjával, hogy a divatlapok szerint úriasszonyok is viselhették a
reggelihez. Ám egy pongyola akkor is intimitást sejtet. Elvégre a
franciák találták ki.
Aztán mégiscsak bement a szobába. A saját vakmerősége
ugyanolyan izgalmas volt, mint Slater jelenléte. A férfi égő
tekintete annyira felmelegítette, ahogyan semmi más nem tehette
volna. Lecsavarta vizes hajáról a törülközőt, és helyet foglalt a
kandalló előtt.
Mrs. Dunstan behozta tálcán a könnyű vacsorát: forró
zöldséglevest, kemény tojást, sajtot és kenyeret. Slater keveset
beszélt étkezés közben. Evett egy kis sajtot kenyérrel, de leginkább
csak járkált az apró helyiségben, miközben Ursula vacsorázott.
Mrs. Dunstan már kivitte a tálcát, mire Ursula rájött, hogy
Slater szeme nem a szenvedélytől ég, hanem a visszafojtott dühtől.
Veszélyes kedvében volt.
– Idegesítem? – kérdezte. – Hát mit gondol, mi az ördögöt
éreztem, amikor láttam, hogy Rosemont boltja ég, maga pedig
nincs sehol?
Ursula megigazította a vállán a törülközőt, és a brandyért nyúlt.
– Rendben – mondta, mert megpróbált udvariasan helyt adni
Slater véleményének. Ivott még egy korty brandyt, azután félretette
a poharat. – Megértem, hogy megriaszthatta a tűz.
 – Megriasztott? – Slater két hosszú lépéssel ott termett mellette,
megragadta a nő vállát, és felrántotta a zsámolyról. – Megriasztott?
Asszonyom, az őrület borotvaélén egyensúlyoztam, amikor láttam,
hogy előbukkan abból a sikátorra nyíló ajtóból! Csoda, hogy ebben
a pillanatban nem kényszerzubbonyban ülök egy elmegyógyintézet
kórtermében!
Ursulából villámként csapott ki az indulat.
– Nagyon sajnálom, hogy ennyire felizgatták a közelmúlt
eseményei, Mr. Roxton, de emlékeztetni szeretném, hogy én
vagyok az, aki csaknem meghalt a mai napon.
– Az ég áldja meg magát, azt hiszi, nem tudom? A frászt hozta
rám! Soha többé ne csináljon ilyet, megértette?
– Nem az volt az életem célja, hogy háztűzben végezzem.
– Nem lett volna szabad egyedül odamennie abba a boltba! Ha
nem említette volna a tervét a házvezetőnőjének… – Elnémult,
összeszorította a fogsorát.
– Parfüméria volt, az ég szerelmére, olyan hely, ahol Anne is
többször járt!
– Pontosan, most pedig emlékeztetném, hogy Anne Clifton
meghalt. Szóval mit képzelt?
Ursula kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem sikerült
neki. Slater megához rántotta, és olyan mohón csókolta meg, hogy
a nő lélegzete elakadt.
Ez a csók nem várt viszonzást, nem is puhatolózó csók volt,
hogy elnyerje Ursula kegyét, és további intimitásokra csábítsa. Ez
villámcsapás volt, amely hamuvá akart égetni minden ellenállást.
Hódító, erőszakos csók volt, amelyet a vágy és a mohóság futótüze
fűtött. Slater úgy perzselte meg azzal a csókkal, mintha meg akarná
jelölni, hogy Ursula az övé, és csak az övé.
A csók lángra gyújtotta a nő érzékeit.
Néhány döbbent pillanat múltán delejes izgalom cikázott végig
rajta, és olyan parancsoló szenvedély lobogott fel benne, amelynek
ősereje méltó volt Slateréhez.
Átkarolta a férfi nyakát, és belevetette magát az érzéki tusába.
Slater felnyögött, és Ursula minden csepp vére válaszolt a hívásra.
Válláról lehullott a törülköző.
Slater váratlanul levált a nő szájáról, megfogta a karját, és
néhány centire eltolta magától.
– Ne mozduljon – parancsolta torokhangon. Ursula
megborzongott a várakozás izgalmában.
Slater elengedte, az ajtóhoz sietett, és kulcsra zárta. A szűk
szoba távoli mennydörgéssé erősítette a vas koppanását a vason.
Majd visszafordult a nőhöz, menet közben fekete nyakkendőjét
bontogatta. Tekintetének sötét ígéretétől újabb kéjes borzongás
futott végig a nő hátán.
Mire Slater odaért Ursulához, a selyem nyakkendő kibontva
lógott le a mellére. Mozdulatlanul állt, nem nyúlt a nőhöz, Ursula
tudta, hogy valamilyen jelre vár.
Remegő ujjakkal gombolta ki Slater ingének legfelső gombját.
Slaternek csak ennyi kellett. Megragadta a nő derekát, felkapta,
és leültette az asztallapra. Mire Ursula észbe kapott, Slater térdig
felgyűrte a pongyoláját, és beállt a lábai közé.
– Slater!
Ursula nem mondott többet. A sokk és a lázas izgalom
megfosztotta a szavaitól.
 A férfi megragadta a tarkóját, és ismét megcsókolta. Ursula
homorított, átfogta lábaival Slater combját. Élvezte szagának
egzotikus ajzószerét, amelyben szappan és izzadság elegyedett
Slater egyedi esszenciájával. Még soha, egyetlen férfi sem
hódította el ennyire.
Slater a pongyola elejét bontogatta. A bársony és a csipke úgy
vált ketté az érintésétől, mintha ködből és felhőből varrták volna.
Alattuk nem volt ing vagy fűző, ami elállja az utat. Amikor Slater
tenyere ráborult Ursula mellére, a nő behunyta a szemét, és a férfi
vállához szorította a száját, hogy ne sikoltson.
– Fél London azt találgatja, miért nem szorgalmaztam liezont
egyetlen nővel sem – mondta Slater, gyengéden a mutató- és
hüvelykujja közé csípve az egyik mellbimbót. – Olykor én is
föltettem magamnak ugyanezt a kérdést. Most már tudom a
választ.
Ursula fölnézett rá félig leeresztett pillái alól, és megcsókolta a
férfi nyakát.
– Mi a válasz? – kérdezte. Olyan fülledt volt a hangja, hogy ő is
meglepődött.
Slater lecsúsztatta a tenyerét a nő térdére, ahonnan ráérősen
elindult a pongyola alatt a comb érzékeny belső oldalán, és
megkereste a nedves forróságot a lábak között. Ursula elakadó
lélegzettel borzongott.
– Rád vártam – mondta a férfi. – Csak nem tudtam, amíg meg
nem láttalak.
– Slater!
Ezúttal epedőn suttogta el a nevét, mert nem bírt hangosan
beszélni.
 Becsúsztatta a kezét a félig kigombolt ing alá, rányomta
tenyerét a férfi mellkasára. Érezte a meleg bőr alatt a kemény
izmokat.
Slater tovább simogatta, Ursula viharos erővel reagált az
érintésre. Gyűlt benne az ismeretlen feszültség. Amikor Slater az
érzékeny kis rügyet kezdte morzsolgatni asszonyiságának csúcsán,
Ursula körmei átváltoztak apró karmokká.
Slater gyengéden beléje nyomta két ujját. A nő lélegzete
elakadt, izmai akaratlanul összehúzódással válaszoltak az érzéki
támadásra, ami csak fokozta a feszültséget.
Asszonykora első napjaiban, amikor még nem ismerte Jeremy
gyenge jellemét, élvezte a férje csókjait, és úgy gondolta, elégedett
lehet a házasságuk testi oldalával. Jeremy elragadóan kedves volt,
és szakavatott szeretőnek képzelte magát. De még kapcsolatuk
hajnalán, a szerelem kótyagosan reménykedő szakaszában sem
érzett a mostanihoz fogható izgalmat.
Talán azért, mert majdnem meghalt a tűzben. Talán az
orvosoknak van igazuk, és az özvegység megviseli a nő idegeit.
Bármi volt is az oka, úgy reagált Slaterre, ami őt magát is
elképesztette.
– Nem bírom tovább ezt a kínzást – súgta bele a férfi a nyakába.
– Benned kell lennem. Soha, semmi sem kellett még így.
Megnyitotta a nadrágja elejét, szabadon engedve vastag
hímtagját. Ursula odanézett, és ismét elképedt, hogy mekkora.
De mielőtt eldönthette volna, mi most a teendője, Slater
szélesebbre tárta a térdeit, két kézre fogta a csípőjét, és keményen
beledöfte magát a nedves hőségbe.
 Ursula ösztönösen szorította volna magához, de a férfi
visszavonult, persze csak azért, hogy újra és újra belemerüljön.
Ursula zihált. A figyelmeztetés nélkül felszított feszültség, amely
hirtelen összerántotta alsótestét, egy sor mély, rengésszerű
hullámot indított el a belsejében. Nem tudta, mi történik. Mintha
egy végtelen vízesésben zuhant volna lefelé. Úgy markolta Slater
vállát, mint a hajótörött a deszkát.
Slater fojtottan felüvöltött az utolsó mély döfésnél, ám ahelyett,
hogy a nőbe ontotta volna a magját, kihúzta magát, és a következő
pillanatban elélvezett. Forró eső hullott Ursula combjára. Hallotta a
férfi hörgő lélegzését, érezte izmaiban a rengéshullámokat.
Amikor vége volt, Slater az asztalra tenyerelt, és Ursula fölé
hajolt. Szorosan behunyta a szemét, homloka és mellkasa nedvesen
fénylett az izzadságtól.
– Ursula! – duruzsolta. – Ursula!
Titokzatos csönd lett a szobában. Ursula tudta, hogy ha majd
visszatér a valóság, többé semmi sem lesz olyan, mint amilyen
volt. Neki bizonyosan nem.
 Huszonhárom

Mindkét kezében egy-egy súlyos bőrönddel Rosemont nehézkesen

vonszolta magát az éjszakai ködös utcán.
Nem volt ő bolond. Kezdettől tudta, hogy az ilyen dolgok
kockázatokkal járnak, és bekövetkeztük várható is olyan
helyzetben, ahol rengeteg pénz és nagyon kíméletlen emberek
kerülnek egymás közelségébe. Pontosan ezért készült fel az olyan
vészhelyzetekre, mint a mai.
Akkor mert csak fellélegezni, amikor meghallotta a robbanást.
Addigra többutcányira volt a laboratóriumtól, és egy kapu alatt
lapított. A fojtott robaj némileg megvigasztalta és megnyugtatta.
Az ilyet senki sem élheti túl. Mrs. Kern meghalt, és az urak,
akiknek közük van az Olümposz Klubhoz, majd azt feltételezik,
hogy Rosemont ugyancsak ott veszett a tűzben, ami elpusztította a
boltot.
Már csak egy üzlet van hátra, és kiszállhat a veszedelmes
vállalkozásból, amelyet egy éve kezdett el.
A drogkészítés gazdag emberré tette, de nem létezett annyi
pénz, amennyi megnyugtathatta az idegeit. Hónapok óta
egyfolytában szorongott. Vissza akart vonulni egy tengerparti
csendes faluba. Ha netán megunná, majd visszatér a parfümhöz és
a szappanokhoz, de soha többé nem desztillálja azt az átkozott
szert. Az idegei nem bírják a feszültséget.
Igaz, évek óta űzte virágzó kis mellékfoglalkozását, saját
készítésű, egyedülállóan erős ópiumos készítményekkel és ügyesen
álcázott arzénes „erősítőszerekkel” házalva. De azt diszkréten
intézte. Vevőköre főleg háziasszonyokból állt, akik borzasztóan
szerettek volna szabadulni rossz természetű férjeiktől, másfelől
meg örökösökből, akik fel akarták gyorsítani az örökhagyó rokon
távozását. Rosemont mindig vigyázott, hogy csak olyanoknak
szállítson, akiket beajánlottak neki.
Az élete azonban egy csapásra megváltozott, amikor
beleegyezett, hogy előállítja az ambróziát. Az ügyben veszedelmes
emberek voltak érdekeltek, a drog előállításához
robbanásveszélyes vegyszerekre volt szükség. Rosemont alig várta,
hogy kiszállhasson.
Mögötte patkók kopogása hangzott fel a köveken. Rosemont
megállt, hátrafordult. Sötét fogat gördült elő a ködből, jellegtelen,
mint a többi bérkocsi. Ám az ostoron apró fehér zsebkendő
csapkodott. A megbeszélt jel.
Rosemont letette a bőröndöket, előrántott a zsebéből egy fehér
zsebkendőt, amellyel kissé bizonytalanul integetett. A konflis
éppen előtte állt meg. Nyílt az ajtó, a félhomályból kinézett egy
vastag felöltőt viselő, félelmetesen nagydarab ember, akinek a
vonásaira árnyékot vetett az elegáns kalap karimája. Arannyal
díszített ébenfa bot volt nála. Egyik kezén ónixszal és
gyémántokkal kirakott aranygyűrű villogott. A negyvenes évei
elején járt, és ránézésre nem volt kellemetlennek nevezhető.
Valószínűleg léteztek nők, akik érdekesnek találták, ám
Rosemontot Damian Cobb inkább egy hatalmas ragadozóra
emlékeztette.
– Maga nyilván Rosemont. Engedje meg, hogy bemutatkozzam:
Cobb, szolgálatára. Épp ideje volt már, hogy találkozzunk. Elvégre
több hónapja vagyunk üzlettársak.
Mivel Rosemont tudta, hogy Cobb amerikai és New Yorkban
lakik, nem lepte meg a kiejtése, noha az érdes dünnyögés valahogy
nyugtalanító volt. Kiöltöztetheted a gazembert, pallérozhatod a
modorát, attól nem lesz kevésbé veszedelmes. Épp ellenkezőleg,
gondolta Rosemont.
– Rosemont vagyok – mondta, magabiztos hangot erőltetve.
– Kérem, csatlakozzon hozzánk. Ő a lakájom, Hubbard. Nyélbe
ütjük az üzletet, és kitesszük magát ott, ahol akarja.
Rosemont csak most vette észre, hogy Cobb-bal szemben egy
másik ember is ül a homályban, jobban mondva inkább egy ember
árnyéka, gyérülő hajú, vékony alak, az arca annyira horpadt, hogy
átsejlik a bőrén a koponyája. Hubbard a tökéletes lakáj, állapította
meg Rosemont, feltűnően jelentéktelen minden téren, kivéve
rafináltan tökéletes öltözékét. Elegánsan megkötött széles
nyakkendőjétől és keménygallérjától a kabátja szabásáig és ízléses
sétabotjáig maga volt a megtestesült divatfi valamely magazinból.
Nem mintha bárki felfigyelne rá valaha is, gondolta Rosemont.
Majdhogynem képes lett volna együtt érezni a lakájjal. Tudta,
milyen az, amikor az emberen átnéznek.
Hubbard alig észrevehetően meghajtotta a fejét, nyugtázva a
bemutatást, és megtekintette Rosemontot. A szeme olyan hideg
volt, mint egy hüllőé.
 – Engedje meg, hogy elvegyem a poggyászát, uram – mondta,
sajátosan erőltetett kiejtéssel, mintha méltóságteljes zománcot
akarna adni egy olyan akcentusnak, amely nyilvánvalóan az
amerikai utcákról származott.
Rosemont feladta a két bőröndjét a kocsiba, és utánuk mászott.
Leült Hubbard mellé, de a lehetséges legtávolabbra húzódva tőle.
– Elvihetnek a vasútállomásra – mondta. – Ma este távozom
Londonból.
– Megértem – felelte Cobb. Felemelte a sétabotját, és kétszer
megkopogtatta a konflis tetejét. A kocsi elindult. – Azt hiszem,
jobb lesz összehúzni a függönyt, amíg lebonyolítjuk az üzletet.
Biztosítottak, hogy London jóval civilizáltabb New Yorknál, de
részemről mindig jobbnak tartottam az elővigyázatosságot.
Hubbard?
A lakáj szó nélkül összehúzta a függönyöket, minimális, gyors,
hatékony mozdulatokkal. Rosemontot valósággal megbabonázta a
bőrkesztyűs kéz mozgása.
– Köszönöm, Hubbard. – Cobb a drogistára nézett. –
Megkaptam az üzenetét. Mi ez a hirtelen pánik?
Rosemont nagy nehezen elszakította a tekintetét Hubbard
kezéről, amely most csendesen nyugodott a sétapálca végén. A
lakáj olyan mozdulatlan volt, akár a hálójában várakozó pók.
Szedd össze magad, gondolta Rosemont. Nemsokára vége, és
biztos távolságra leszel ettől a borzalmas üzlettől. Reszketeg
lélegzetet vett.
– Ma eljött h-hozzám egy nagyon divatos özvegy – kezdte, és
igyekezett határozottan beszélni. – Miss Clifton után érdeklődött.
Cobb szomorkásan bólintott.
 – Aki, mint értesültem, nemrég eldobta az életét.
Rosemont cseppet megkönnyebbült.
– Tehát öngyilkosság volt? – kérdezte. – Mrs. Kern
gyilkosságra gyanakodott.
– Vagy véletlen túladagolás – mondta Cobb. – A drog újabb
változata kiszámíthatatlan hatással van egyesekre. Úgy tudom,
Miss Clifton használt ambróziát.
– Igen, igen, használt. Én próbáltam figyelmeztetni, de…
Szóval. Öngyilkosság vagy baleset. Gondolom, ez
megmagyarázza. Egy ideig azon töprengtem… Nem érdekes.
– Mi aggasztja, Mr. Rosemont? – érdeklődött Cobb. – Kedvelte
Miss Cliftont?
– Nagyon vonzó nő volt, hozzám pedig mindig előzékeny. –
Rosemont sóhajtott. – Csak megdöbbentett a halála híre. Addig
nem is tudtam róla, amíg ma be nem állított az özvegy.
– Ekkora városban egy ilyen kis halál aligha az a tragédia,
amelyet felkap a sajtó. – Cobb a sétapálcája gombját ütögette
kesztyűs ujjával. – És most azt mondja, hogy le akar bonyolítani
még egy üzletet, és utána visszavonul?
– Pontosan. – Rosemont kihúzta magát. Ezen a délutánon
gyilkosságot követett el, és felgyújtotta a saját boltját. Keményebb
fából faragták őt, mint hitte. – A raktárban nagy mennyiségű
beládázott drog vár szállításra. Annak elégnek kell lennie a maga
New York-i ügyfelei számára addig, amíg talál helyettem új
vegyészt.
– Aha. Tehát valóban ki akar szállni.
– A lehető legnagyobb mértékben! Nem bírnék ki még egy
ilyen napot, mint a mai! – Rosemont lehajolt az egyik bőröndért,
kinyitotta, elvette a takarosan összehajtogatott ruhák tetejéről a
jegyzetfüzetet. – Leírtam az utasításokat, hogy miként lehet
elkészíteni a növényi alapanyagból, a levelekből és a virágokból a
drog szilárd, cseppfolyós és légnemű változatát. Bármelyik jó
vegyész előállíthatja, ha korlátlan mennyiségben van hozzáférése a
növényhez és bizonyos vegyszerekhez.
– Aha. – Cobb elvette a noteszt, felütötte, átfutott néhány
utasítást és képletet, aztán elégedetten bólintott. Becsukta a
noteszt, letette az ülésre. – Ki volt ez a nő, ez az özvegy, aki
magánál járt, és Anne Clifton után érdeklődött?
– Azt mondta, hogy a neve Mrs. Kern, és Anne Clifton
munkáltatója volt. Először azt állította, hogy Miss Clifton ajánlotta
neki a parfümjeimet, amiről persze rögtön tudtam, hogy hazugság.
Amint megmutatta a parfümös üvegcsét, amelyet én adtam Miss
Cliftonnak, rájöttem, hogy valami szörnyűség történt. Azokat a
fiolákat ugyanis kizárólag a cseppfolyós droghoz használom.
– Maga szerint miért érdekelte ezt az özvegyet Miss Clifton
halála?
– Fogalmam sincs, de arra rövidesen rájöttem, hogy nagyon
veszélyes adatok birtokában lehet.
Cobb szeméből ismét ránézett a vadállat. Aztán eltűnt.
– Miféle adatokra gondol?
– Megvan nála azoknak az időpontoknak a listája, amikor Miss
Clifton a boltban járt, hogy elhozza a szárított alapanyagot – felelte
Rosemont.
– Aha. Hát ez bizony fölöttébb nyugtalanító. Miss Cliftonnak
ezek szerint feljegyzést kellett vezetnie a találkozásaikról.
Rosemont széttárta a kezét.
 – Végül is szakképzett titkárnő volt. Nyilvánvalóan sok
mindenről vezetett szabatos nyilvántartást.
– Ez még nyugtalanítóbb. – Cobb egy percig töprengett, aztán
ismét Rosemontra szegezte a tekintetét. – Feltételezem, semmiféle
üzleti információt nem adott Mrs. Kernnek?
– Jaj, dehogy! Ez csak természetes! – Rosemont egy pillanatig
hallgatott. – Nem mintha számítana. Fel voltam készülve épp ilyen
katasztrófák esetleges bekövetkeztére. Bezártam az asszonyt a
laboratóriumomba, és robbanást idéztem elő, ami tüzet okozott.
Mrs. Kern a lángok közt lelte halálát.
– Biztos ez?
– Mint a halál! – Rosemont szerette volna elhúzni a függönyt,
mert látni akarta, közel járnak-e a pályaudvarhoz. Aztán egy
pillantást vetett Hubbard kecsesen összekulcsolt ujjaira a
sétapálcán, és inkább mégsem húzta el a függönyt.
A kocsis kétszer megkopogtatta a konflis tetejét. A jármű
megállt.
– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta Cobb.
– Hála Istennek! – Rosemont összeszedte a bátorságát. – Mint
már mondtam, az utolsó szállítmány a raktárban van. Szeretném
megkapni a fizetségemet most, ha nem haragszik.
– Sajnos, haragszom. – Cobb a kabátja alá nyúlt.
Rosemont megdermedt. Homlokán kiütött a verejték. Dideregni
kezdett.
Cobb halványan, gúnyosan mosolygott. Ráérősen kihúzott a
belső zsebéből egy arany cigarettatárcát.
– Igazán, Mr. Rosemont! Maguk, britek, olyan rossz
véleménnyel vannak egykori gyarmataikról. Mi sem vagyunk ám
mind bűnözők, akik állig felfegyverkezve rohangálnak a
Vadnyugaton. Hubbard, kérem, vezesse el vendégünket a céljához.
Hubbard szétkulcsolta az ujjait, és ajtót nyitott. Nyálkás köd
kavargott a nyílásban, a folyó szagát hozta. Rosemontot, aki már
fellélegzett volna, ismét megrohanta a pánik.
– Ez nem a pályaudvar! – mondta.
– Nem? – Cobb vállat vont. – Meg kell bocsátania, új vagyok itt
a városban. Kész útvesztő ez a London. Szálljon ki, Rosemont.
Mivel már nem vagyunk üzlettársak, nem tartozok magának
szívességekkel. Biztosan talál egy konflist.
Hubbard leengedte a hágcsót, kiszállt a kocsiból. Az ajtót nyitva
tartotta.
Rosemont araszonként lökte magát arrébb az ülésen az ajtó
irányába. Most már rettegett, de nem a környéktől.
– És a fizetségem? – nyögte ki.
Cobb unott képet vágott.
– Hubbardnak gondja lesz rá, hogy hiánytalanul megkapja a
fizetését. Legyen olyan jó, és szálljon ki a járművemből. Ma este
még más üzleteim is vannak.
Rosemont kikecmergett az ajtón, majd visszanyúlt a kocsiba a
poggyászáért. Egy utolsó pillantást vetett a nagydarab emberre, és
tisztában volt vele, mennyire szerencsés, hogy legalább az élete
megmaradt.
Megfordult, és fürgén elindult. A holdfénytől foszforeszkáló
ködben épp csak annyit láthatott, hogy egy kivilágítatlan utca
közepén jár, sötét raktárházak között.
Hirtelen észbe kapott, hogy Cobb kocsija még mindig ott van.
Sötét, zsigeri félelem töltötte el. Olyan erővel rohanta meg a
nyomában osonó ősi fenevad képe, hogy megállt, és sarkon
fordult.
A kocsi belsejében lecsavarták a világítást, de így is látta
Cobbot. Cigarettázott, mintha nem is lennének üzleti ügyei.
Pókszerű kis lakájának nyoma sem volt.
Rosemont loholt tovább a sarok felé. Valaki halk léptekkel jött
mögötte, Rosemont oda akart fordulni, de elkésett. Amikor a stilét
belefúródott a tarkójába, csak egy pillanatig érezte a fájdalmat.
Utána nem volt semmi.
 Huszonnégy

Slater kellemes kábulatban és a kielégültség jó melegében

terpeszkedett el a füles fotelben. Most jött rá, milyen sokáig fázott,
de annyira megszokta a hideget, hogy azt hitte, az a természetes
állapot. Tévedett. Ursula felvilágosította erről a témáról, méghozzá
látványosan.
Figyelte a nőt, ahogy begombolja a pongyoláját, és
megállapította, hogy boldogan nézné bármikor Ursula
öltözködését. Még kellemesebb lenne látni a vetkőzését.
– Kétség nem fér hozzá, hogy Anne belekeveredett valamilyen
veszélyes dologba, aminek köze volt Rosemonthoz és a
laboratóriumához – jelentette ki Ursula. Járkálni kezdett a
szobában. – De el nem tudom képzelni, miféle kapcsolat volt ez.
– Mielőtt megbeszélnénk Rosemontot és rendkívül érdekes
laboratóriumát, szeretnék feltenni egy kérdést – mondta Slater.
Ursula megállt, ránézett. Szigorúan ráncolta a szemöldökét.
– Éspedig?
A férfi a gyűrött törülközőre mutatott a padlón. Ursula azzal
törölgette le a combjáról az ő nyomait.
– Fogunk beszélni arról, mi történt most ebben a szobában? –
kérdezte.
 A nő megrándult, de azonnal összeszedte magát.
– Mi van ezen megbeszélni való? – kérdezte gyanakodva.
Slater kedélye, amely egy perce még fennen szárnyalt,
egyszeriben a mélységes mélybe hullott alá. Fújt egyet. Mit várt
ettől a nőtől? Vallomást a halhatatlan szenvedélyről? A poklot járta
meg délután. Az idegei kétségtelenül megviseltek, ő pedig
kihasználta a sebezhetőségét. Vigasztalnia kellett volna, nem pedig
vadul üzekedni vele.
Lassan felállt, és elkezdte rendbe szedni tárva-nyitva lógó
öltözékét. Ursula azonnal elfordult. Ennyit a meghittségről, amit
Slater feltételezett kettejük között. Megacélozta magát a
bocsánatkéréshez, amellyel tartozott a nőnek.
– Elnézését kérem, Ursula – kezdte.
A nő visszafordult.
– Tessék? – kérdezte meghökkenve.
– Tudom, hogy egy bocsánatkérés aligha elegendő jelen
körülmények között, de ennél többet nem ajánlhatok.
Ursula összehúzta a szemét.
– Pontosan miért kér bocsánatot, uram?
Slater előbb a törülközőre nézett, aztán a nő szemébe.
– Azért, ami kettőnk között történt. Az én hibám volt.
– Valóban?
Slater nem tudta, hova tegye a hangját. Mintha mérges lett
volna. Amit valószínűleg meg is érdemelt.
– Kis híján meggyilkolták ma délután – mondta. Ökölbe szorult
a keze, ha Rosemontra gondolt. – Az idegei még mindig gyönge
állapotban vannak. Tudnom kellett volna, hogy most nem önmaga,
ehelyett kihasználtam a sebezhetőségét…
 – Ördög és pokol, uram! Hogy merészel bocsánatot kérni
tőlem?
Nem ideges volt, hanem dühös. Slater bizonytalanul sandított
rá, nem tudta, mit tegyen.
– Ursula, azt próbálom megmagyarázni…
– Igen, tudom! – A nő ádázul meredt rá. – Maga azt próbálja
megmagyarázni, hogy ostoba libának hisz, aki azt sem tudta, mit
csinál, amikor… amikor mi… – Elhallgatott, és a székre meg a
törülközőre mutatott.
– Az idegei…
– Az idegeimnek semmi bajuk! Inkább a haragomtól tartson.
Azt feltételezi rólam, hogy nem tudom, mit csinálok?
– Nem, dehogyis! – bizonygatta a férfi. Kezdte úgy érezni, hogy
sarokba szorították. Ez is új tapasztalat volt.
– Akkor mit próbál közölni? Hogy megbánta az aktust?
– Nem, a pokolba! – Slater is kezdett felmérgesedni. – Egész
kielégítőnek találtam az élményt!
Ursula nagyon szorosan keresztbe fonta a karját.
– Akkor erről nincs mit mondani többé.
Valami bántja a nőt, gondolta Slater, de vigye el őt az ördög, ha
tudja, hogy mi az.
– Maga bánja? – Olvasni próbált Ursula szemében. – Mert ha
igen, akkor most szóljon, és én vigyázok, hogy ne történjen meg
még egyszer.
– Nem mondom többször. Tudtam, mit csinálok, és nem bántam
meg. Most már elhiszi, hogy nem lógtak rongyokban az idegeim?
– Köszönöm – felelte Slater.
Ursula az ujjaival dobolt a karján.
 – Nos? Mintha arra várna, hogy mondjak még valamit.
A férfi krákogott.
– Talán ez lenne a megfelelő idő közölni velem, hogy ha nem is
kielégítőnek, de legalább mérsékelten élvezhetőnek találta az
aktust.
A nő szeme kikerekedett a megbotránkozástól.
– Ó?! Igen. Nos, ami azt illeti, nem vagyok biztos benne.
Slater megrándult.
– Ha belegondolok, mégis jobb lenne áttérni más témára,
mielőtt eunuchot csinál belőlem.
– Az a helyzet, hogy valami történt… valami, ami… ismeretlen
volt számomra.
– Általánosságban szólva ez nem az a dolog, amit könnyű
összetéveszteni más tevékenységekkel.
A nő ismét járkálni kezdett.
– Hitem szerint azt éltem át, amit az orvosok paroxizmusnak
neveznek. Katartikus paroxizmusnak.
– Szerintem én le sem tudnám írni helyesen a paroxizmust. Mi
az ördögöt jelent?
Ursula fenyegetően meredt rá.
– Tudja maga, mire értem! A testi… megkönnyebbülésre.
– Azt próbálja mondani, hogy orgazmusa volt?
Ursula felszegte az állát.
– Az orvosok paroxizmust mondanak, ha nőkkel történik.
Gondolom, lehetetlennek tartják, hogy a nők ugyanúgy képesek
átélni a gyönyört, mint a férfiak, ezért ráragasztanak egy címkét,
amitől inkább idegösszeroppanásnak hangzik.
 Olyan mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el Slatert, ami
felért a nem is olyan régen átélt gyönyörrel. Mosolyogni kezdett,
aztán észbe kapott, és gyorsan letörölte a mosolyt a szájáról.
– Aha – mondta. – Értem.
Ursula gyanakodva sandított rá.
– Mit ért?
Slater már nem leplezte a mosolyát. Odasietett Ursulához, és a
két tenyere közé fogta az arcát.
– Tudom, hogy sok éve özvegy, ezért már egy ideje nem
élvezhette azt a dolgot.
A nő fintorgott.
– Sosem élveztem azt a dolgot. Úgy gondolom, ezért nem
ismertem fel azonnal a tapasztalatot.
– Nem volt boldog a házassága? Még az elején sem?
– Győzködtem magamat, hogy elégedett vagyok, legalábbis
addig, amíg fel nem fedeztem Jeremy játékszenvedélyét és
előszeretetét a nyilvánosházak iránt. Késve jöttem rá, hogy csak
azért vett feleségül, mert rá akarta tenni a kezét csekély apai
örökségemre. Nem tudtam, hogy hiányzik valami a testi
kapcsolatunkból. Gyanúm szerint sok nő lehet így vele.
Bizonyosan ez a magyarázata, hogy sokan kérnek időpontot az
orvosukhoz a vértolulás és a hisztéria kezelése céljából.
– Azt akarja mondani, hogy létezik egy kezelés a, izé…
– Ha jól emlékszem, egy vibrátor nevű orvosi segédeszköz
bevonásával történik.
– Most komolyan beszél?
Ursula már erősen rózsaszín volt.
 – Igen, komolyan. Matty, az asszisztensem a múlt hónapban
kért időpontot egy kezelésre. Valósággal ragyogott, amikor ismét
megjelent az irodában! Azt mondja, hamarosan be akar iktatni egy
újabb kezelést. Ajánlotta nekem is nagyon.
Slaternek leesett az álla. Aztán ismét elmosolyodott. A
mosolyból vigyor lett, abból kuncogás. Végül mennydörögve
hahotázni kezdett. Ursula értetlenül nézte.
Egy idő után Slater erőt vett magán, és rájött, hogy vidám,
pedig az nem volt szokása.
Könnyedén végighúzta a száját a nő ajkán.
– Ígérje meg, hogy velem konzultál, mielőtt időpontot kérne az
orvostól.
Ursula elvörösödött. Azután elmosolyodott. Ragyogó,
káprázatos mosoly volt. Szemében pajkos derű csillogott.
– Azt teszem – mondta.
Slater észrevette, hogy ismét keményedik. A legszívesebben
felkapta volna a nőt, hogy a székhez vigye, és bebizonyítsa neki,
hogy amit átélt, az nem volt egyszeri tapasztalat.
Felnyögött, és magához húzta Ursulát.
– Nagyon szeretnék ismét szerelmeskedni magával, de
sajnálattal kell közölnöm, hogy sürgősebb dolgaink vannak.
– Rosemont és a laboratóriuma. – Ursula fölemelte a fejét. – És
Anne kapcsolata a drogkereskedelemmel, amely láthatólag
hónapok óta folyt. Egyszerűen nem értem!
– Én sem. Még nem. Ám ez a kapcsolat vezethetett Anne
halálához.
– Erről jut eszembe. – Ursula kibontakozott a férfi karjából, és
odament az asztalhoz a táskájáért. – Valamit meg kell mutatnom.
Mintát hoztam a szárított gyógynövényből, amelyet Rosemont
laboratóriumában találtam. Az hiszem, ebből kotyvasztotta a szert.
Másfajta növénnyel nem találkoztam a helyszínen. És Rosemont
mondott valamit arról, hogy elátkozza a napot, amelyen ráállt az
ambrózia készítésére.
– Bevallotta, hogy ő csinálta a drogot?
– Igen.
Kinyitotta a táskáját, elővett egy zsebkendőből kötött, apró
batyut, és kibontotta. Slater maroknyi száraz levelet és virágot
pillantott meg a batiszt négyszögön.
– Nem ismerem ezt a növényt – mondta. – Cseppet sem hasonlít
a mákvirágra.
– Én sem találkoztam még vele.
– Akárhogyan is, veszélyesnek kell tekintenünk az anyagot.
Rosemont gyilkolni is képes lett volna, és felgyújtotta a
laboratóriumát, hogy megvédje a titkait. Ha nem haragszik, ezt a
mintát elviszem egy ismerős botanikusnak, aki apám barátja volt.
Ő talán felismeri a leveleket.
– Esetleg én is rákérdezhetek Lady Fulbrooknál.
– Ne! – tiltakozott Slater. – Nem tudjuk, mi folyik a Fulbrook-
házban. Egy szót sem szabad mondania Lady Fulbrooknak arról,
ami ma történt. Másnak sem! Főleg azt ne árulja el, hogy maga
találta meg a leveleket!
– Jól van.
– Több információra van szükségünk – mondta Slater.
– Úgy érti, a növényről?
– Arról is. De engem érdekelne például a jövés-menés is az
Olümposz Klubban.
 – Azt hittem, ezért próbálunk megszervezni egy találkozót Mrs.
Wyatt-tel, a madámmal.
– Kétlem, hogy olyan sok adatra számíthatnánk tőle, ha esetleg
ő is benne van a drogüzletben. Akkor a saját érdekeit kell védenie.
– Beszél valamelyik klubtaggal? – kérdezte Ursula.
– Az lenne a legjobb megoldás. Sajnos, van egy probléma. Nem
vagyok tagja a klubnak, és mivel az utóbbi évtized nagyobb részét
külföldön töltöttem, nincsenek meg a kellő társasági kapcsolataim,
hogy szóra bírhassak egy klubtagot. De van más módja is az
adatgyűjtésnek.
Ursula kissé hosszasan hallgatott.
– Mire gondol? – kérdezte a férfi.
– Arra, hogy a társa, Lord Torrence, talán segíthetne – felelte a
nő.
– A volt társamra céloz, aki látni se bír, úgy gyűlöl?
– Mondtam már, hogy szerintem Torrence nem gyűlöli.
Hiszem, hogy fél magától.
– Szerintem nincs igaza, de még ha igaza van, akkor is ugyanaz
a vége. Torrence nem fog segíteni.
– A maga dolga lesz meggyőzni, hogy mégis segítsen.
Mellesleg az jutott az eszembe, hogy akárki szállította is a
növényeket Rosemontnak, az szakavatott kertész lehet. Holnap
érdekes lenne alaposabban megtekinteni Lady Fulbrook üvegházát.
Slater kísérteties fuvallatot érzett a tarkóján.
– Szerintem nem kellene visszamennie abba a házba.
– Semmi ok az aggodalomra – mosolygott megnyugtatóan
Ursula. – Végül is Griffith az utcán várakozik, miközben odabent
vagyok.
 Huszonöt

Amikor Ursula belépett az irodába, Matty felnézett a gépelésből.

– Jó reggelt – mondta Matty. – Késtél. Már kezdtem aggódni,
hogy nem vagy jól.
Ursula kihúzta a kalaptűit, és az asztalra dobta a kalapját.
– Egyszer s mindenkorra: nem vagyok beteg. – A kesztyű is
repült a kalap után.
Matty pislogott párszor, majd elmosolyodott.
– Nem, valóban nem vagy beteg. Sőt inkább kicsattansz az
egészségtől ma reggel!
– Ez meg mit jelentsen?
– Semmit – mondta Matty. – Csak az a benyomásom, hogy nem
kell időpontot kérned dr. Ludlow-nál a vértolulás és a hisztéria
kezelésére.
Ursula sóhajtott, és lesüllyedt a székébe.
– Annyira látszik?
– Hogy nagyon, de nagyon jó barátok lettetek Mr. Roxtonnal? –
kuncogott Matty. – Gratulálok.
– Nem vagyok biztos benne, hogy gratulálnod kell.
– Badarság. Mindketten túl vagyunk a koron, amikor
aggódnunk illik a reputációnk miatt. Amíg diszkréten csináljuk,
miért ne élvezhetnénk a kevés örömet, ami elérhető özvegyek és
aggszüzek számára?
Ursula éppen ki akart húzni egy asztalfiókot, de megállt a keze.
– Csináljuk? – kérdezte.
Matty angyalian mosolygott, és a virágcsokrot nézte az asztalán.
– Mr. Griffith ma reggel meglátogatott – közölte.
– Griffith virágot hozott neked?
– Ugye szép?
Most Ursulán volt a sor a mosolygásban.
– Igen, az.
– Mr. Griffith nagyon impozáns ember – mondta Matty. –
Évekig turnézott itthon és Amerikában egy színtársulattal.
– Hallottam róla. – Ursula egy pillanatig habozott. – Nagyon
nagy ember.
– Igen, az – felelte örömmel Matty. – És az biztosan mind csupa
izom!
– Nem kétlem. – Ursula összekulcsolta ujjait az asztalán.
– Emlékszel Anne táskájára?
– Természetesen. Miért?
– Az éjszaka felébredtem, és eszembe jutott, hogy nem volt ott
a holmija között a táska. Ha emlékszel, mi csomagoltuk az összes
ingóságát és ruháit két bőröndbe. Ma reggel mindkettőt átnéztem,
és egyikben sem volt a táskája.
Matty felvonta a szemöldökét.
– Nagyon csinos táska volt. Emlékszel, hogy dicsekedett
nekünk vele azon a napon, amikor vásárolta? Vajon a háziasszonya
emelte el?
 – Megtaláltam Anne ékszereit a vécé mögött, de ahhoz nem volt
elég a hely, hogy elrejthessenek egy nagy bőrtáskát.
– Ursula körbehordozta tekintetét az irodában. – Te hova dugnál
el egy táskát?
Matty rövid ideig töprengett.
– Nem tudom. Még sohasem foglalkoztam a problémával.
– Ha el akarnék rejteni egy olyan nagy tárgyat, mint egy táska,
és ha nem lenne páncélszekrényem vagy más biztos helyem, olyan
helyen tartanám, ahol egy betörő biztosan nem keresné.
– Hol lehet az egy házban?
– Nem házban, Matty. – Ursula felugrott. – Egy irodában.
Nyitogatni kezdte a fiókokat. Matty csatlakozott hozzá.
Végül Ursula találta meg a táskát egy kartotékszekrény
fiókjának hátuljában.
– Nagyon nyugtalaníthatta a lehetőség, hogy valaki ellopja a
szép új táskáját – jegyezte meg Matty. – Vajon mi van benne?
Ursula az asztalra helyezte a táskát, és kinyitotta.
Kis levélköteg volt benne. Ursula találomra kihúzott egyet.
– Mr. Paladin küldte – állapította meg. – A New York-i
irodalmi folyóirat szerkesztője és kiadója.
– És mi köze volt Anne-hoz? – kérdezte Matty.
– Lady Fulbrook kiadója. – Ursula kivette a levelet a borítékból,
és gyorsan felolvasta.

Kedves Miss Clifton!

Megkaptam „Egy Lady ajánlata” című novelláját. Szellemes
és izgalmas, pontosan az a zsáner, amely érdekelné
előfizetőinket. Ha vannak hasonló tartalmú és stílusú
 novellái, boldogan átvenném őket közlésre irodalmi
folyóiratunkban.
Õszinte híve:
D. Paladin
– Nahát, nem csoda, ha Anne dugdosta ezeket a leveleket! –
mondta Matty. – Fogadnék, hogy Lady Fulbrook dühöngene, ha
tudná, hogy a titkárnője titokban novellákat küldözget a
Paladinnak.
– Gondolod? – kérdezte Ursula.
– Biztos. Nagyon valószínű, hogy versenytársat látott volna
Anne-ban.
 Huszonhat

– Kitűnőnek találom a javaslatát, Mrs. Kern, hogy menjünk

dolgozni az üvegházba. – Valerie olyan vontatottan emelkedett ki a
székéből, mintha mozogni is alig bírna a lelki fáradtság súlyától.
Csengetett, és szinte lebegve megindult a könyvtárajtóhoz. –
Növényeimtől és virágaimtól mindig számíthatok ihletre.
Ursula fogta a gyorsírófüzetét meg a táskáját, és felállt.
– Csak úgy az eszembe jutott – mondta könnyedén. – Örülök,
amiért ladységed meglátása szerint jótékony hatással van a
költészetére.
– Nagyon kevés dolog deríti fel az én kedélyemet, Mrs. Kern.
Ám az üvegházamban találok egyfajta békét.
Ursula roppant egyszerű tervet eszelt ki. Nem volt botanikus, de
nagyon aprólékosan lerajzolta a száraz leveleket meg az apró
virágokat, amelyeket Rosemont laboratóriumából mentett ki, és
úgy vélte, felismerné az élő növényt, ha meglátná az üvegházban.
Valerie előrement egy hosszú folyosón a buja kertbe. Egy
komorna illedelmes távolságból követte. Keresztülvágtak egy
téglával burkolt, apró udvaron, s rátértek egy díszkövekkel kirakott
ösvényre.
 A vastag láncra kötött hatalmas masztiff lomhán felállt, és egy
farkas merev tekintetével figyelte őket. Ursula óvatosan távol
tartotta magát tőle. A kutyát, mint azt Valerie elmagyarázta előző
útjukon az üvegházba, éjszakára elengedték, hogy őrizze a házat.
Az állatból ki lehetett nézni, hogy boldogan elharapja bárkinek a
torkát.
Valerie egyszer csak hátrapillantott.
– Hogy gyűlölöm mindet! – súgta.
– A személyzetet? – kérdezte Ursula ugyanolyan halkan.
– Éjjel-nappal figyelnek. Kizárólag a férjem kíséretében
hagyhatom el a házat. Ő és az a boszorkány házvezetőnő fogadnak
fel mindenkit. A cselédek a férjem kémei és börtönőrei. Egyikben
sem bízhatok.
A hatalmas, boltozatos tetejű, szépséges üvegháznál Valerie egy
kulcsot vett elő a ruhája zsebéből, és odaadta a fagyos arcú
komornának, hogy az kinyithassa az ajtót.
Zsíros talaj és sarjadó növényzet szagát hordozó, meleg,
nyirkos, lágy szellő csapta meg őket az üvegházból. Valerie
mélyen beszívta a friss illatot, amely láthatóan enyhítette az
idegességét és a szorongását, csakúgy, mint legutóbb, amikor
Ursula kísérte az üvegházig.
– Távozhat, Beth – mondta. Elvette a kulcsot a komornától, és a
zsebébe ejtette. – Ne zavarjanak bennünket.
– Igenis, asszonyom. – A komorna olyan helytelenítő pillantást
vetett Ursulára, ami már a gyanakvással volt határos, azután
pukedlizett, és visszasietett a házba.
– Gonosz némber! – sziszegte Valerie.
 Ursula szemügyre vette a környezetet, amelyet az első
alkalommal csak futólag látott. Az üvegház óriási volt, még sosem
látott ekkorát. Páfrányok, pálmák, orchideák és temérdek más,
toronymagas, dús lombú növény töltötte meg ezt az
üvegkatedrálist. A levélzet olyan sűrű volt, hogy helyenként
áthatolhatatlan mennyezetté fonódott össze.
Ursula a hölgyre nézett.
– Remélem, nem haragszik meg érte, ha azt mondom, hogy
mélységesen csodálom az ön üvegházát. Egyszerűen fenséges!
– Köszönöm. Mindig érdekelt a kertészet és a botanika
tudománya. Ám a házasságom óta ez az üvegház a szenvedélyem.
– Lassan elindult valamilyen cserjék között, amelyeknek
összehajtó széles levelei zöld alagúttá egyesültek fölötte. – Ez az
egyetlen hely, ahol zavartalan békességben lehetek. Ide senki sem
lép be az engedélyem nélkül, még a férjem sem.
– Lord Fulbrook nem osztozik ladységed rajongásában a
kertészetért? – kérdezte Ursula, a lehető legártatlanabb hangra
törekedve.
Valerie megállt az alagút túlsó végében, és elmosolyodott.
Ismeretségük ideje alatt Ursulának először támadt az a benyomása,
hogy őladysége jól mulat.
– A férjem úgy kerüli ezt a helyet, mintha mérgező lenne a
levegője, mint ahogy számára az is.
Ursula, aki félúton járt a zöld alagútban, megtorpant, és némileg
aggodalmasan vett szemügyre egy trópusi virágot.
– Ön mérgező növényeket nevel? – kérdezte.
– Nyugodjon meg, Mrs. Kern. Kétlem, hogy itt bármi is nőne,
ami árthat önnek. Ha olyan kellemetlen hatással lenne önre is a
légkör, mint Fulbrookra, mostanra bizonyosan észrevette volna.
Végül is nem először jár itt.
– Értem. – Ursula fellélegzett, és továbbindult az alagútban. –
Az ön férje is azok közé tartozik, akik a megfázás tüneteit mutatják
bizonyos növények közelében?
Valerie kuncogott.
– Az orra annyira bedagad, hogy szájon át kell lélegeznie. A
szeme kivörösödik. Tüsszög, köhög, és általában igen
szerencsétlen állapotba kerül.
– Nem csoda, ha nem szeret bejönni az üvegházba – mondta
Ursula. Habozott, mert tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia. –
Milyen szerencsés ladységed.
Valerie tekintetéből eltűnt a derű.
– Milyen értelemben, Mrs. Kern?
– Egyes férjek ragaszkodnának hozzá, hogy az olyan
üvegházakat, amelyek a náthához hasonló tüneteket okoznak, le
kell bontani.
Valerie végighordozta tekintetét zöld birodalmán.
– A férjem lát némi értéket az én üvegházamban. Elszórakoztat,
mint a versírás, így kevésbé vagyok terhére.
– Értem.
– Érdekli a kertészkedés, Mrs. Kern?
– Ó, de mennyire! – felelte Ursula, akinek nem kellett
megjátszania a lelkesedést. – Kimondhatatlanul boldog lennék, ha
valaha is megengedhetnék magamnak egy ilyen télikertet.
– Ami nem valószínű, ugye? – Valerie fagyosan és
megsemmisítően mosolygott. – Tekintve az ön körülményeit.
Most aztán helyre lettem téve, gondolta Ursula.
 – Nem, Lady Fulbrook – felelte. – Nem valószínű.
– Jómódúnak látszik a maga polgári módján, de az ön
helyzetében sohasem lesz elérhető egy ilyen minőségi melegház.
Szavainak olyan hideg éle volt, hogy Ursula idegei megfagytak
tőle.
– Jól mondja, asszonyom. Csak egy nagyon gazdag hölgy
engedhet meg magának egy ilyen üvegházat vagy ezt a szép
palotát.
– Milyen igaz! Az ön számára az lenne az egyetlen járható út,
ha feleségül menne egy önnél sokkal magasabb rangú férfihoz.
– Gondolom, igen.
– Ám az ilyen álom csak önáltatás a magafajta asszonyok
számára, Mrs. Kern.
Ursula szorosabban markolta a táskáját.
– Közölni akar velem valamit ladységed?
– Figyelmeztetni próbálom, Mrs. Kern. Tájékoztattak, hogy önt
látták Mr. Slater Roxton társaságában. Igen, tudatában vagyok,
hogy Roxton hintója hozta önt ide, és ugyanaz a hintó várja majd a
távozását, akárcsak az előző alkalommal. Volt valami pletyka is az
újságokban, hogy ön és Roxton együtt mutatkoztak egy bizonyos
múzeum kiállításán. Hogy nyers őszinteséggel fogalmazzak,
nyilvánvaló, hogy ön Roxton metresze.
Ursula acélosan mosolygott.
– Egészen rám ijesztett ladységed. Már attól féltem, azzal fog
vádolni, hogy megpróbáltam elcsábítani az ön férjét, ami roppant
ostobaságra vallott volna részemről.
Lady Fulbrook összerándult, mintha pofon csapták volna.
Tekintetébe kiült a meghökkenés, amit azonnal a harag követett.
Nem szokott hozzá, hogy visszabeszéljenek neki olyan személyek,
akik sokkal lentebb állnak a társadalmi ranglétrán.
– Hogy merészel ilyesmikről beszélni nekem? – csattant fel
sértődötten.
– Emlékeztetném, hogy ön hozta szóba a témát, amikor azt
mondta, hogy nyilvánvalóan Mr. Roxton szeretője vagyok.
– Én csak hasznos tanácsot próbáltam adni – szólt Lady
Fulbrook kimérten. – Egy férfi, aki olyan gazdag és befolyásos,
mint Roxton, sosem közeledik házassági szándékkal a maga
társadalmi osztályához. Noha törvénytelen, s az anyja színésznő
volt, megengedheti magának, hogy sokkal magasabbra nézzen,
amikor úgy dönt, hogy ideje megnősülni. És jól jegyezze meg,
sokkal magasabbra is fog nézni. Bár kétlem, hogy maga komolyan
venné a figyelmeztetésemet. Mint ahogy Anne Clifton sem
hallgatott rám.
Ursulában a kíváncsiság erősebbnek bizonyult a haragnál.
– Ladységed hasonló tanácsot adott Miss Cliftonnak?
– Az a buta teremtés olyan okosnak képzelte magát, amikor
elcsábított egy jóval fölötte álló férfit. – Valerie tovalebegett az
ösvényen két munkapad között. – Végül ez lett a veszte, ugye
tudja?
Ursula biztos távolból követte a hölgyet.
– Nem, nem tudtam. Legyen olyan jó, világosítson meg.
– Arra a következtetésre kellett jutnia, hogy álmai sosem
válhatnak valóra. – Valerie letört egy virágot. – Bizonyos vagyok
benne, hogy ezért dobta el az életét.
– Ladységed igen sokat tud Anne lelkiállapotáról a halálát
megelőző napokban.
 – Az utóbbi hónapokban Miss Clifton és én sok időt töltöttünk
egymás társaságában. Gyakran beszélgettünk a szerelemről és a
szenvedélyről, mivel költészetem is főként ezekkel a témákkal
foglalkozik, és ő rászokott, hogy megnyissa a lelkét előttem.
Ezt ugyan nem hiszem el, gondolta Ursula. Anne okos volt,
leleményes, törekvő, igazi elszánt túlélő, akit pofonokkal tanított
meg az élet, hogy ne bízzon senki feljebbvalóban. Egyszer
bevallotta Ursulának, hogy tizenhét éves korában, amikor
nevelőnőként dolgozott, munkaadójának a férje megerőszakolta.
A feleség Anne-t hibáztatta, és azonnal kidobta, de hát hasonló
esetekben ez volt a szokásos eljárás. Anne-t az bőszítette fel, és
ültette el benne az örök gyanakvást minden lehetséges munkaadó
iránt, hogy az asszony visszatartotta a negyedévi járandóságát,
holott az törvényesen járt volna neki, és megtagadta tőle az
ajánlólevelet, vagyis a lány egy ideig nem is remélhetett állást.
Anne nagyon közel került hozzá, hogy az utcán árulja magát a
betevőért.
Nem, döntötte el Ursula, nagyon nem vallott volna Anne-ra,
hogy kiöntse a szívét Valerie-nak.
– Bizonyos benne, hogy Anne-nak szerelmi viszonya volt?
– Nem szerelmi viszonyról beszéltem. – Valerie leszakított egy
újabb virágot. – Csábítás volt, vagyis inkább csábítási kísérlet.
Vágyainak tárgya szinte nem is érzékelte Anne Clifton létezését.
Neki ő csak egy cseléd volt. Nem mondhatnám, hogy
rokonszenveztem a leánnyal, de megértettem.
– Milyen értelemben?
 – Pontosan tudtam, mit érzett. – Valerie felvett egy metszőollót,
és levágott egy kókadt pálmaágat. – Magam is csupán cseléd
vagyok a férjem szemében.
Csengő csilingelt valahol Ursula mögött, aki annyira
belefeledkezett a társalgásba, hogy összerezzent a nem várt
hangtól.
– Megmondtam Bethnek, hogy ne zavarjanak! – bosszankodott
Valerie. A homlokát ráncolva nézett végig a zöld alagúton, ami az
ajtóhoz vezetett. – A házvezetőnő az. Bocsásson meg, azonnal
jövök.
Elindult az alagútban az üvegház ajtaja felé.
Ursula várt, amíg meghallotta a nyíló ajtó hangját. Ekkor
felkapta a szoknyáját, és végigsietett az ágyások, a cserepes
növények és a munkapadok ösvényén. A távolból hallotta, hogy
Valerie éles hangon mond valamit a házvezetőnőnek, de nem
értette, mit.
Nem látott semmiféle levelet vagy virágot, ami hasonlított
volna a Rosemont laboratóriumából elhozott, szárított gyógyfűre.
Az ösvény végén jobbra fordult, és végigment egy kaviccsal
felhintett csapáson.
– Mrs. Kern! – kiáltotta Valerie. – Merre van? Nem látom!
– Csak elgyönyörködtem a növényekben – trillázta Ursula. –
Minő pompás gyűjtemény! Megtiszteltetés lenne számomra, ha
egyszer körbevezetne.
– Azonnal jöjjön ide! Távoznia kell. A jövőben nem tartok
igényt a szolgálataira.
Vigyen el az ördög! Valerie tehát kidobja. Nem lesz még egy
alkalma, hogy bejusson az üvegházba!
 – Jövök már! – mondta. – Csak elég nehéz tájékozódni itt,
ugye? Még az ajtót sem látom.
– Maradjon ott, ahol van, Mrs. Kern. Én majd megtalálom, és
kikísérem.
Ursulának esze ágában sem volt megállni. Csak arra vigyázott,
nehogy elárulja magát a léptei zajával, miközben kutat az
üvegházban. Ám továbbra sem látott semmit, ami a szárított
növényre emlékeztette volna.
– Mrs. Kern! Hol van?
Ursula valami szokatlan és meglepő erélyre figyelt fel Valerie
hangjában. Ez nem csak türelmetlenség volt. Valami másfajta
energia is vibrált a felszín alatt. Izgalom.
– Igazán, Mrs. Kern! Nincs nekem időm erre! Haladéktalanul
távoznia kell!
– Értem, asszonyom, de mindenfelé csak zöldet látok. Nagyon
összezavarja az embert.
– Maradjon veszteg! Meg fogom találni! Megértette?
Ursula engedelmeskedett, nem szófogadásból, hanem mert
éppen odaért egy üvegfalhoz és egy bezárt ajtóhoz. Vagyis az
üvegház két részre van osztva! Az ajtó mögötti rész jóval kisebb
volt, és kizárólag aranyszínű virágok nyíltak benne, harsogóan zöld
levelek bozótjában.
Egész biztosan ez az a növény, amelyből Rosemont készítette
az ambróziát!
Valerie előtűnt egy pálmacsoport mögül. Arca kipirult, szeme
lázasan égett.
Két kézzel fogta térdig felhúzott ruhájának súlyos kelméjét,
hogy fürgébben mozoghasson. Alsószoknyáján megcsillant egy
apró tárgy. Ursula gombnak vagy valami más ékességnek nézte.
Nőknek szokásuk csipkével vagy szalagokkal izgalmasabbá tenni
az alsójukat.
– Hát megvan! – mondta Valerie, és leengedte a szoknyáját. –
Most jöjjön velem, ne rabolja tovább az időmet.
Ursula engedelmesen beállt a nagyasszony mellé.
– Megkérdezhetem, miért bocsát el?
– Az nem tartozik magára, de történetesen az imént értesültem,
hogy holnapután vendéget kapunk Amerikából. Csak a jövő
hónapra vártam. Vártuk.
– Értem.
– Olyan sok mindent kell csinálni. Természetesen nálunk fog
lakni. – Elnevette, vagyis inkább elvihogta magát. – A férjem nem
fog örülni! Nem kedveli az amerikaiak társaságát. Úgy találja,
hogy nélkülözik a társasági kellemet. Csakhogy Mr. Cobb
üzlettárs, ami azt jelenti, hogy kellő respektus jár neki.
– Őlordsága felvetheti, hogy Mr. Cobb lakjon szállodában.
– Szállodáról szó sem lehet! Mr. Cobb főúri vendéglátásban
részesített bennünket New York-i palotájában, amikor néhány
hónapja meglátogattuk, vagyis viszonoznunk kell a szívességét.
Férjemet vigasztalja a tudat, hogy vendégünk nem marad nagyon
sokáig. Tulajdonképpen csak napokra jön.
– Feltűnően rövid vizit ahhoz képest, hogy Mr. Cobbnak
mennyit kell utaznia.
– Mr. Cobb nagyon elfoglalt ember – közölte Valerie. – Mint
mondottam, a jövőben nem lesz szükségem gyorsírói szolgálataira
Mrs. Kern.
 – Óhajtja, hogy elküldjem legújabb versének géppel írott
változatát?
– Nem lesz rá szükség.
A házvezetőnő az üvegház ajtaja előtt ácsorgott. A középkorú
arcra ráfagyott annak az embernek az egykedvűsége, aki rég
megtanulta, hogy munkája megtartásának titka a munkáltatója
titkainak megtartása.
– Kísérje ki Mrs. Kernt – utasította Valerie.
 Huszonhét

Griffith a Fulbrook-palotával szemközti kis parkban támaszkodott

egy fához. Amikor megpillantotta Ursulát, sietett a hintóhoz, hogy
kinyissa neki az ajtót.
Arcán az értetlenség kifejezésével nézett a házra.
– Jó korán végzett, Mrs. Kern. Minden rendben? Mert azt
tudom, hogy Mr. Roxtont aggasztotta, hogy ide akar jönni ma.
– Lady Fulbrook kidobott. – Ursula összefogta a szoknyáját,
fellépett a hágcsóról a kocsiba. Leült, kinézett Griffithre. –
Méghozzá előzetes felmondás és ajánlólevél nélkül, bizony!
– Nem mintha tőle lenne szüksége ilyesmire.
– Nem, hála az égnek! Viszont híreim vannak, Griffith.
Rábeszéltem Lady Fulbrookot, hogy ismét vigyen be az
üvegházába, és láttam egy csomó ambróziafüvet egy külön
szakaszban.
Griffith összehúzta a szemét.
– Biztos benne?
– Amennyire lehetek tüzetesebb vizsgálat nélkül.
– Szóval Fulbrook termeszti a növényt?
Ursula a fejét rázta.
 – Kétlem, mert Fulbrook nem bírja az üvegházi levegőt. Úgy
tüsszög tőle, mint aki benáthásodott. Szerintem Lady Fulbrook
termeszti neki. Azonnal üzennem kell Slaternek!
– Miután visszavittem az irodájába, felkutatom, és közlöm vele
a hírt – ígérte Griffith.
– Kérem, inkább vigyen haza. Valamit el akarok intézni.
– Igenis, asszonyom. – Griffith be akarta csukni az ajtót. Ursula
feltartotta a kezét, hogy megállítsa.
– Ha már Slatert említette, nem tudja, hova ment ma?
– Az apja botanikus barátjához.
Griffith becsapta az ajtót, felugrott a bakra, és elindította a
lovakat. Ursula addig figyelte a Fulbrook-ház homlokzatát, amíg a
palota el nem tűnt a szeme elől.
Lady Fulbrook nem egyszerűen izgatott lett az amerikai vendég
látogatásától. Egyenesen lázba jött tőle. Neki láthatólag nem volt
terhére férje üzlettársának amerikai nyersesége.

Mrs. Dunstan aggódó arckifejezéssel nyitotta ki a városi ház

bejárati ajtaját.
– Korán jött ma, Mrs. Kern. Minden rendben? Nagyon
megviselte a tegnapi szörnyű élmény? Ha engem kérdez, azt
mondom, ostoba kérdés, hát persze hogy megviselte, mi sem
természetesebb. Én megmondtam, hogy ma nem kellene bemennie
dolgozni!
– Méltányolom az aggodalmát, Mrs. Dunstan, de mint látja,
semmi bajom. – Ursula levette a kalapját és a kesztyűjét. – Azért
jöttem korábban, mert az ügyfél felmondott. Értesült róla, hogy
holnapután látogatót kapnak Amerikából, és ez a legnagyobb
mértékben tűzbe hozta. Be akartam vitetni magamat az irodába, de
eszembe jutott valami, amit itthon kell elintéznem.
– Értem. – Mrs. Dunstan búcsút intett Griffithnek, majd
becsukta az ajtót. – Amíg távol volt, egy levelet hoztak önnek.
Betettem a dolgozószobája asztalára.
– Levelet? – Ursula a házvezetőnő kezébe nyomta kalapját-
kesztyűjét, és már sietett is a folyosón a dolgozószobába. – Talán
Mr. Roxtontól?
– Ha tőle, akkor elfelejtette feltüntetni a nevét a borítékon! –
kiáltott utána Mrs. Dunstan.
Ursula berontott a dolgozószobába. Azért jött haza, hogy
alaposabban átnézze Anne levelezését Paladinnal, az irodalmi
folyóirat kiadójával. Aztán meglátta az asztalán a levelet, ráismert
a kézírásra, és tüstént feledésbe merült mindenféle levelezés.
Mintha jeges vízzel öntötték volna le.
Lassan bontotta fel a borítékot, rettegett, hogy mit talál benne.
Azután emlékeztette magát, hogy van egy terve, és rögtön nem
reszketett többé a keze.
Átfutotta a levelet. A zsaroló megnevezte, mi az ára.

…mint látja, nevetséges összeg. Ez kiváló üzlet. Hagyja a

pénzt a könnyező angyal kriptájánál a temetőben a Wickford
Lane-en. Ha a pénz nem lesz ott ma délután négy óráig, a
sajtó értesül róla, hogy kicsoda maga valójában.

Nem is az összeg hozta iszonyú dühbe. A zsaroló hallgatásának

ára korántsem volt olyan magas, mint várta. A tudat volt őrjítő,
hogy ez csak az első részlet a zsarolások végtelen láncában.
Összehajtogatta a levelet.
 Volt terve. Itt az idő, hogy meg is valósítsa.
Odament a sarokba a padlóba épített széf aranyozott ajtajához,
leguggolt, kinyitotta a számkombinációs zárat. Félretolta másik
életének emlékeit – a szülei fotográfiáját, az utolsó leveleket,
amelyeket az apja küldött neki, mielőtt elvitte Dél-Amerikában a
láz, az anyja karikagyűrűjét.
Eltette a zsaroló legújabb üzenetét az apró bársonytarsoly mellé,
amely Anne néhány ékszerét és a Paladin-levelezést tartalmazta, és
elővette az apjától kapott, ízléses kis pisztolyt. Apja, mielőtt
elindult az utolsó külföldi útjára, megtanította, hogyan használja.
„Egy úrinő sosem tudhatja, mikor kellhet megvédenie magát.”
Tizennyolc éves volt akkor.
Ellenőrizte, hogy töltve van-e a pisztoly, azután lecsukta és
bezárta a széfet.
Felállt, a táskájába tette a pisztolyt, majd körülnézett a
szobában, hogy van-e valami, amit hamis bankjegyként tudna
használni. Az asztalon hevert a tegnapi újság. Több darabba tépte,
borítékba rendezte, és azt is bedobta a pisztoly mellé.
Felkapta a táskát, és kisietett az előszobába. Éppen a szürke
pelerinjét akasztotta le a fogasról, amikor megjelent Mrs. Dunstan.
A konyhából jött, a kötényébe törölgette a kezét.
– Megint elmegy, asszonyom? – kérdezte. Kinézett az ajtó
melletti ablakon. – Hamarosan leszáll a köd.
– Most jutott eszembe, hogy még megbeszélésem van egy
ügyféllel ma délután. Csaknem elfelejtettem.
– Kissé kései már ügyféllel találkozni, nem?
– Az ügyfelek nagyon igényesek tudnak lenni.
Mrs. Dunstan nem is titkolt kelletlenséggel nyitott ajtót.
 – Hívjak konflist?
– Nem szükséges. Gyorsabb, ha gyalog vágok át a parkon.
– Hol lakik ez az ügyfél? – érdeklődött egyre aggodalmasabban
Mrs. Dunstan. – Azok után, ami tegnap történt…
– Miattam ne nyugtalankodjék, Mrs. Dunstan. Az ügyfél
nagyon csendes környéken lakik. A Wickford Lane-en.
 Huszonnyolc

A régi templom és a temető erősen romlásnak indult a Wickford

Lane-en. A kis kápolna zárva volt, és bedeszkázták. A közeli
temetőt fölverte a gyom. A kapu tárva-nyitva állt, a sarokvasak
kezdték elengedni a kapuoszlopokat. A sírokra már senki sem
hozott friss virágot. A ködben elmosódó sírköveket és kriptákat
csúnyán elkoptatta és megtörte az idő.
Ursula óvatosan haladt a sírkövek erdejében, kereste a
könnyező angyalt. Egyik kezében a táskáját markolta, a másikban
a szürke pelerin redői közé rejtett pisztolyt. A köd gyorsan
sűrűsödött, már nem látta a temető vaskerítését sem.
Még jó is, hogy köd van, magyarázta önmagának. Épp alkalmas
fedezék ahhoz, amit tenni akar.
Néhány percig ijedezett, hogy talán meg sem találja a könnyező
angyalt, de végül majdnem belebotlott egy törött szárnyba.
Sietve hátralépett, és feltekintett a kripta bejáratát őrző alakra.
Nagy kőangyal volt, amely a tenyerébe temette az arcát.
A kripta kovácsoltvas ajtaja nyitva állt.
Lépések dobbantak tompán a ködben. Ursulát kirázta a hideg a
félelemtől. A zsaroló itt van valahol a közelben, és figyeli őt. A
legszívesebben sarkon fordult volna, hogy megkeresse, de ellenállt
a kísértésnek. Nem szabad elárulnia, hogy meghallotta a lépéseit!
Bement a kriptába, és várt, hogy a szeme alkalmazkodjon a
homályhoz. Az ajtónyílás szürke derengésétől alig látta meg az
ablaktalan fülkében a padot, amelyet a múlandóságról folytatott
elmélkedésekre szántak.
Kivette a táskájából a borítékot, és a padra helyezte.
Miután elintézte, amire utasították, kijött a kriptából, és
határozottan elindult a kapuhoz. Hegyezte a fülét, és mintha ismét
hallotta volna a lépések halk dobbanását. Talán a kriptához
közeledtek, bár ebben nem lehetett biztos.
Sietett tovább, ki a temetőből, abban bizakodva, hogy szürke
köpenyében csakhamar belemosódik a ködbe. Egy ideig erélyesen
kopogott a cipősarkával a kövön, hátha így azt a benyomást kelti,
hogy távozott a helyszínről. Azután, amilyen halkan csak tudott,
behúzódott a templom boltíves kapujába.
Innen épphogy láthatta a ködben fuldokló temető bejáratánál a
kapuoszlopokat. Amennyire megállapíthatta, nem volt másik kapu.
Várakozás közben majd kiugrott a szíve annak a tudatától,
amire készült.
Egy ideig semmi sem mozdult a ködben. Kezdett félni, hogy
félresikerült a terve, és a zsaroló elillant. Lehet, hogy félreértette
azokat a lépéseket a temetőben. De a zsarolónak bizonyosan várnia
és figyelnie kell. Nyilván minél előbb meg akarja kaparintani a
pénzét, még mielőtt véletlenül rábukkanna holmi csavargó,
miközben fedelet keres éjszakára.
Éppen valami új tervet próbált kifőzni arra az esetre, ha az első
csődöt mondana, amikor észrevette, hogy egy árnyalak mozog a
vastag ködben. Ursula megdermedt. Alig merte remélni, hogy a
terve bevált, és nem nagyon akart foglalkozni a következő lépéssel.
Már elszánta magát. Nem szabad, hogy inába szálljon a bátorsága.
Az alak a ködben férfinak bizonyult, aki lompos nagykabátot
viselt. Gallérját felhajtotta, vonásait kalapja karimája alá rejtette. A
kapunál megállt, körülnézett. Ursula tudta, hogy nagyon keveset
láthat a ködben.
Eljött az idő, hogy beindítsa a tervét. A cél az, hogy tőrbe csalja
a zsarolót a temetőben. Ha bevárja, hogy ez az alak távozzék,
lehet, hogy az már futva történik. Nem valószínű, hogy ő
utolérhetné, hiszen a férfit nem béklyózza sok-sok kilónyi
ruhaszövet, a kis pisztoly pedig csak közelről pontos:
játékbarlangban, konflisban vagy hálószobában.
Összeszedte a bátorságát, megmarkolta a pisztolyt, kilépett
fedezékéből, és a kapuhoz sietett. A zsaroló először nem látta meg.
Amikor aztán meghallotta a könnyű léptek kopogását, és riadtan
megpördült, a nő már csak mintegy méternyire volt tőle.
– Állj, vagy lövök! – mondta.
Nagyon dühös és elszánt lehetett a hangja, mert a zsaroló
megnyikkant rémületében, mielőtt bemenekült volna a temetőbe,
ahol megbújt egy közeli sírkő mögött.
– Ne lőjön! – rikoltotta fejvesztett rémülettel.
A nő nem ezt várta. Azt hitte, hogy ha a zsaroló szembekerül
egy halálos fegyverrel, kővé dermed, és engedelmeskedni fog a
parancsainak. Akárcsak ő Rosemont rászegeződő pisztolya előtt.
Úgy látszik, az emberek nem viselkednek egyformán
válsághelyzetben.
 Rájött, hogy egyetlen dolgot tehet: üldözőbe veszi a zsarolót a
ködbe merült temetőben. Kelletlenül bement a kapun, és elindult a
sírkőhöz, amely mögé elbújt az a bitang.
– Jöjjön elő! – parancsolta. – Nem lövök, ha nem kényszerít rá!
– Ne, kérem, itt egy borzasztó tévedés történt!
A zsaroló felpattant, mint egy ijedt nyúl, és még mélyebbre
iszkolt a temetőben.
– Az istállóját! – suttogta Ursula.
Mindenfelé kripták és sírkövek sötétlettek. A nő módszeres
kutatásba fogott. Megint rohanást és lihegést hallott. Vagyis a
célszemély ismét helyet változtatott.
Felötlött benne, hogy ez az őrült bújócska akármeddig eltarthat.
A terv nem a terv szerint működött. Talán az lenne a legjobb, ha
visszavonulna a kapuhoz, és ott várná meg a zsarolót. Nem
maradhat egy örökkévalóságig a temetőben.
Éppen a kapu felé araszolt elővigyázatosan, amikor lépések
dübörögtek a ködben, és ezt a hangot nem a zsaroló adta. Legalább
ketten érkeztek a helyszínre.
– A fenébe! – bosszankodott Slater. Megjelent Ursula mögött,
elkapta a karját, és megállította. – Mi az ördög ez? – Egy pillanatra
elakadt a szava. – Magánál pisztoly van?
Mielőtt Ursula felocsúdott volna, a férfi már ki is rántotta a
kezéből a fegyvert.
– Azonnal adja vissza! – követelte a nő dühösen. – Meg fog
szökni!
– Nem – mondta Slater. Kissé fölemelte a hangját, belekiáltott a
ködbe. – Griffith!
– Megvan! – ordította az.
 Előjött egy kripta mögül, és a gallérjánál fogva hozta a zsarolót,
akinek a lába a földtől centikre rúgkapált a levegőben.
– A vándortársulatnál Griffith sokoldalú feladatkörébe tartozott
a napi bevétel őrzése és a potyázók kiszűrése, akik ingyen akarták
látni az előadást – magyarázta Slater.
– Tegyen le! – rikoltotta a zsaroló. – Ártatlan polgár vagyok!
Azért szaladtam el, mert a bolond asszony pisztolyt fogott rám, mi
mást tehettem volna?
Griffith a gazdájára nézett.
– Mit akar, mit tegyek vele, Mr. Roxton?
– Hozza csak ide, Griffith. Most szépen megbeszéljük, hogy
miről is van szó.
Griffith a földre ejtette a zsarolót.
– Ki maga? – kérdezte Slater.
Ám ahogy Ursula közelről is megnézhette a zsarolót, ismét
elfogta a pulykaméreg.
– A neve Otford! – kiáltotta. – Gilbert Otford! Annak a
szennylapnak dolgozik! A The Flying Intelligencernek!
 Huszonkilenc

– Ez a borzasztó alak meg akar zsarolni! – folytatta, és undorral

nézett Otfordra. – Azért jöttem ide, hogy leállítsam.
– Maga le akart lőni. – Otford megbotránkozással,
hitetlenkedve, bámult rá. – Hidegvérrel. Csapdát állítva nekem.
Hogy tehetett ilyet?
Otford a harmincas évei vége felé járt. Halványkék szeme, sima
vöröses szőke haja, pirospozsgás arca volt. Valaha szebb napokat
látott ruházata mostanra megkopott: kabátujja, nadrágjának széle
kirojtosodott, egykor fehér inge piszkossárga lett. Tartás nélküli,
ernyedt nyakkendőjéből cérnaszálak lógtak.
Nem hivatásos bűnöző, inkább egy kétségbeesett ember,
állapította meg Slater.
Az ilyen alakok lehetnek ostobák, de attól még nem kevésbé
veszélyesek.
– Nem akartam lelőni magát, csak ha nem hagyott volna más
választást – nyugtatta meg a nő. – Csak tudni akartam, kicsoda.
Otford sötét gyanakvással meredt rá.
– Miért akarta tudni a nevemet, ha nem azért, hogy megöljön?
– Természetesen azért, hogy a rendőrséghez fordulhassak –
mosolygott fagyosan Ursula. – Aki odáig alacsonyodik le, hogy
megzsaroljon egy úriasszonyt, annak bizonyosan vannak titkai,
amelyeket inkább nem szellőztetne.
Slater Griffithre nézett, aki leplezetlen csodálattal bámulta
Ursulát. Ő viszont nem egészen tudta, mit szóljon ehhez a
helyzethez. Még mindig nem sikerült felfognia, hogy Ursula
szükségesnek véli a fegyvertartást. Sosem találkozott még
úrinővel, akinek fegyvere lett volna. Igaz, nagyon kicsi pisztoly, de
közelről halálos. És ő még azt hitte, elég jól ismeri a nőt, hogy
most már semmin se lepődjön meg! Mekkorát tévedett!
– Nos, van egy újságom a maga számára Mrs. Kern: nekem
nincs mit titkolnom. – Otford kihúzta keshedt termetét. – Újságíró
vagyok!
Ursula ezt elengedte a füle mellett.
– A tárgyalásról ismert fel, ugye? Emlékszem az arcára a
tömegből. Minden áldott nap úgy ült ott az első sorban, mint a
keselyű, aki döghúst akar enni!
– Igen, én tudósítottam a Picton-válóperről. – Otford felszegte
az állát. – Szakmai kötelességem volt.
– Badarság, maga csak egy zugfirkász volt a sok között, akik
bemocskolták a tisztességes nevemet. Ezért kellett másikat
fölvennem! Majdnem a dologházban vagy az utcán végeztem
maguk miatt, Mr. Otford. És most még van olyan arcátlan, hogy
megpróbál zsarolni?
– Én csak pár fontot kértem – feleselt Otford, majd Ursula
ruhájára és kalapjára mutatott. – Úgy látom, nincsenek anyagi
gondjai, hölgyem, viszont engem az éhenhalás fenyeget. Hét végén
ki fognak rúgni a lakásomból, ha nem csengetem ki a lakbért. Múlt
hónapban a népkonyhán ettem!
 – De hát van állása. – Ursula összehúzta a szemét. – Csak nem
játszik, uram? Ezért kell éheznie?
Otford fújt egyet és megroskadt.
– Nem, nem estem a szerencsejáték bűnébe. A főszerkesztőm
csapott el. Azt mondta, hónapok óta nem hozok semmit, ami
érdekelné a közönséget. Nem érem meg a tartást, ezt mondta. Van
egy tervem egy hetilapról, ami az alvilágról és a bűnüldözésről
tudósítana, de az pénzbe kerül.
– Tehát úgy döntött, hogy tőlem próbálja kicsikarni a pénzt –
összegezte Ursula. – Kiket zsarol még, Mr. Otford?
Otford fel volt háborodva.
– Nem óhajtok zsarolásból megélni, hölgyem. Ez csak egy kis
mellékes lett volna, hogy átsegítsen a mélyponton.
– A Picton-válópernek már két éve – mondta Ursula. –
Fáradságos munkával tűntem el a köztudatból. Hogy talált rám?
Slatert megrohanta az ihlet.
– Nagyon jó kérdés – mondta. Karon fogta Ursulát, és intett
Griffithnek, aki vállon ragadta Otfordot. – Javasolom, menjünk
valami más helyre, ahol megtudhatjuk a választ. Semmi értelme az
utcán ácsorogni.
 Harminc

Slarer mindnyájukat elvitte a házába, leültetette őket a

könyvtárában, azután teát kért Mrs. Webstertől, aki azonnal átlátta
a helyzetet, és az asztalon, a szoba közepén már ott is termett egy
szendvicstorony és egy kocsiderék teasütemény.
Otford majdnem elsírta magát, amikor meglátta a szendvicset,
és úgy esett neki, mint aki napok óta nem evett egy jót. Griffith
sem szemérmeskedett. Megpakolt egy kistányért szendvicsekkel,
és megtetézte két citromos pitével.
Slater az íróasztalának dőlt, keresztbe fonta a karját, és Ursulát
figyelte. Kezdett aggódni érte. A nőt nem érdekelte az étel, és
nagyon keveset ivott az erős, üdítő teából. Röviddel ezelőtt még
fújt a méregtől, most viszont mereven ült a székén. Slaternek az
volt az érzése, hogy valamilyen katasztrófától tart.
– Ursula – mondta szelíden –, nem lesz semmi baj.
A nő kissé kábán nézett fel rá. Nyilvánvalóan másutt jártak a
gondolatai. De aztán hirtelen kiélesedett a tekintete.
– Honnan tudta, hogy hova mentem ma délután? – kérdezte
gyanakodva.
– Elmentem magához, hogy beszámoljak néhány újságról. Mrs.
Dunstan mondta, hogy maga elrobogott egy új ügyfélhez a
Wickford Lane-re. Láthatólag kételkedett benne, hogy azon a
környéken bárki is keresne jó nevű gyorsírót.
– Aha.
– Féltette magát, Ursula.
A nő mintha nem is hallotta volna.
– Miféle újságokról akart beszámolni?
– Rosemontot ma reggel megtalálták a dokkok közelében egy
sikátorban.
– Tessék?– Ursula éppen kortyolni akart a teájából, amelyet
olyan hirtelen tett le, hogy a csészéből kilöttyent egy kevés a
tányérkára. – Meghalt?
– És nem balesetben – folytatta Slater. – Meggyilkolták.
– Egek ura! – mondta a nő.
– Gyilkosság? – kérdezte szendviccsel teli szájjal Otford. A
szeme tágra nyílt. – Miről van szó? Ki az a Rosemont?
– Egy nemrég elhunyt illatszer-kereskedő – magyarázta Slater.
– Ja? – Otford már el is vesztette az érdeklődését, és kiválasztott
egy újabb szendvicset. – Szóval semmi érdekes.
Slater visszafordult Ursulához.
– Beszéltem a rendőrséggel. Az esettel megbízott nyomozó volt
olyan kedves néhány információt adni.
– Na persze, magára odafigyel a rendőrség – mondta komoran a
nő. – Mert maga Slater Roxton.
A férfi úgy tett, mintha nem hallaná.
– Mint hallottam, Rosemont halála hivatásos bérgyilkosra vall.
Stílét a tarkóba.
Ursula pislogott. Mintha töprengett volna valamin. Nem ő volt
az egyetlen. Otford még a rágást is abbahagyta.
 – Mi van ezzel a hivatásos bérgyilkossal? – Lenyelt egy falat
szendvicset, beletörölte a száját a kabátja ujjába, majd előrántott
egy noteszt és egy ceruzát. – Stílét, azt mondja? Az egészen más,
ha egy hivatásos gonosztevő van benne, nem egy átlagos alvilági
futóbetyár. A főszerkesztőmet érdekelheti. Már látom is a
szalagcímet: Orgyilkos járja be London utcáit!
Slater felemelte a kezét.
– Nem megy a főszerkesztőjéhez, Otford, legalábbis most még
nem. Jóval nagyobb sztori van ebben, és maga csinálhatja az
exkluzív riportot, ha azt teszi, amit mondok.
Otford félbehagyta az írást.
– Nagyobb sztori? Van esély botrányra? Az olvasók szeretik a
pikáns híreket.
– Hogy micsoda finom közönségnek szállít, Mr. Otford –
mosolygott fagyosan Ursula. – Nagyon büszke lehet magára.
– Hölgyem, én felelősséggel tartozom a publikumnak – vágta rá
kihívóan Otford.
– Az igazságnak nem tartozik felelősséggel, Mr. Otford?
– Nézze, hölgyem, attól a temetői csekélyke incidenstől még
nem leszek himpellér.
– Nem értek egyet! – csattant fel a nő.
Slater úgy döntött, közbelép, még mielőtt elmérgesedne a
helyzet.
– Próbáljunk megmaradni a tárgynál – kérte. – Hitem szerint
nagy a valószínűsége, hogy az orgyilkos megpróbál valaki mással
is végezni, méghozzá hamarosan.
– Csakugyan? – Otford felragyogott.
 – Mr. Otford, azt hiszem, bízvást ígérhetek egy sztorit, amellyel
karriert futhat be mint London egyik legnépszerűbb bűnügyi
hetilapjának kiadója. – Slater hatásszünetet tartott, mielőtt halkan
hozzátette: – Ráadásul ha segít ebben a nyomozásban, anyagilag
támogatni fogom a tervét.
Otford nem hitt a fülének.
– Támogatna anyagilag, uram?
– Igen, mert hiszem, hogy maga hasznos lehet számunkra.
– Megteszek mindent, ami tőlem telik, uram! Számíthat rám,
Mr. Roxton!
Ursula a mennyezetre emelte a tekintetét, azután ivott egy kis
teát.
– Ha segít a nyomozásban, amelyet Mrs. Kernnel közösen
folytatunk – mondta Slater –, kifizetem a lakbérét, és más
eszközökkel is támogatom, amíg meg nem jelenteti lapjának első
számát. Viszont ünnepélyesen meg kell ígérnie, hogy befogja a
száját, amíg engedélyt nem adok a sztori kinyomtatására.
– Természetesen, uram. Szavamat adom mint becsületes ember.
Ursula megvetően fújt.
– Maga zsaroló, Mr. Otford. Ez meglehetősen kétségessé teszi
állítólagos becsületét, nem gondolja?
Otfordnak sikerült sebzett képet vágnia.
– Az életemet meglehetősen elkomplikálták az utóbbi időben,
Mrs. Grant.
– A nevem Mrs. Kern, hála nagymértékben magának és annak
az ocsmány tudósításának a Picton-válóperről. És csak hogy tudja,
az én életemet is elkomplikálták.
Slater fölemelte a kezét.
 – Elég legyen! Szerintem egyetértünk abban, hogy fel kell
állítani a fontossági sorrendet, különben nem haladhatunk kellő
hatékonysággal. Tartsunk rendet. Otford, hogy fedezte fel Mrs.
Kern személyazonosságát?
Otford feszengve sandított Ursulára, és krákogott.
– Hát, uram, attól tartok, azt nem mondhatom el.
– Megértem, hogy az újságírói etika fontosabb lehet a maga
hajlandóságánál a közreműködésre ebben a nyomozásban –
bólintott Slater. – Ám ha ez a helyzet, sajnálatos módon pénzügyi
egyezségünk is a hatályát veszíti.
Otford annyira pánikba esett, hogy egyszerre két kézzel
hadonászott rémületében.
– Nem, nem, félreértett, uram. Nem úgy értettem, hogy nem
akarom elmondani, ki tájékoztatott, hanem úgy, hogy nem tudom.
Nem ismerem az illetőt, akitől az adatokat kaptam.
Ursula fenyegetően meredt rá.
– Akkor legyen szíves elmagyarázni, hogyan fedezett föl
engem.
– A hét elején egy borítékot toltak be az ajtóm alatt – sóhajtott
Otford. – Hétfőn délután, pontosabban este. Valaki nyilvánvalóan
tudta, hogy én tudósítottam a Picton-ügyről, és valószínűleg
felismerném magát, ha viszontlátnám. A levélben megadták a
lakcímét és az ügynöksége címét. Azonnal elmentem az
ügynökséghez, és láthattam magát az ablakból, amint éppen zár.
Rögtön tudtam, hogy maga volt az, aki tanúskodott a perben.
Másképp fésüli a haját, és gyászt visel, mégis van magában valami
sajátságos, Mrs. Grant, illetve Mrs. Kern.
– Sajátságos? – szűrte a foga között Ursula.
 – Nem a külseje – biztosította sietve Otford. – Az nem
különösebben emlékezetes, de van valami a jellemében, amit csak
úgy foglalhatok össze, hogy maradandó hatással bír.
Slater gyorsan el akarta terelni Ursula figyelmét, mielőtt a nő
riposztozhatna.
– Azt mondja, hétfőn kapta meg az üzenetet Mrs. Kernről? –
kérdezte.
– Úgy van – erősítette meg Otford.
Slater a nőre nézett.
– Ugyanazon a napon, amikor maga először találkozott Lady
Fulbrookkal.
– Említette, hogy valaki figyelt, miközben a maga kocsijában
távozom az első napon – mondta Ursula.
Griffith a kávéskannáért nyúlt.
– Eléggé úgy hangzik, mintha valaki nagyon nem akarná, hogy
Mrs. Kern a képben legyen.
– Ha erről van szó, miért nem bocsátottak el egyszerűen –
töprengett Ursula. – Mint ahogy Lady Fulbrook meg is tette a mai
napon.
– Ha felbontják a szerződést az ügynökségével, azzal talán kívül
tartják magát a Fulbrook-házon – fejtegette Slater –, de nem
akadályozzák meg abban, hogy tovább nyomozzon Miss Clifton
halálának ügyében.
– De hát én senkinek sem árultam el, hogy nyomozok! –
vitatkozott a nő.
Slater felvonta a szemöldökét.
– Értesítette a rendőrséget azon a napon, amikor megtalálta a
holttestet. Miután ez nem járt eredménnyel, ragaszkodott hozzá,
hogy átvegye Miss Clifton titkárnői munkáját Lady Fulbrook
mellett. És látták, hogy azon a napon a hintómban távozott. Lényeg
a lényeg, azt hiszem, bízvást kijelenthetem, hogy azon a napon
ugyancsak megijesztett valakit. Viszont mivel az én társaságomban
mutatkozott, ez kockázatossá tett volna egy szimpla gyilkosságot.
Ursula görcsösen nyelt egyet.
– Mert maga kétségtelenül követelné, és kétségtelenül el is érné
a mindenre kiterjedő nyomozást.
– Márpedig ez az utolsó, amit Fulbrook akar – vonta le a
következtetést Slater.
Otford ismét a fülét hegyezte.
– Csak nem azt gondolja, hogy Lord Fulbrook dugta be azt a
levelet Mrs. Grantről… mármint Mrs. Kernről az ajtóm alatt?
– Valószínűbb, hogy egy cseléddel csináltatta, egyébként igen,
nagyon is lehetségesnek tartom, hogy Fulbrook hívta fel a
figyelmét Mrs. Kern személyazonosságára.
Könnyek csillantak meg Ursula szemében.
– De hát akkor csak Anne lehetett, aki elmondta Fulbrooknak,
ki vagyok valójában. Miért tette ezt? Úgy bíztam benne.
Slater szívesen megvigasztalta volna, de ez most nem volt
alkalmas idő.
– Csakhogy Fulbrook nem tudhatta, hogy Otford inkább
zsarolni próbálja, semmint leleplezni a bulvársajtóban.
Otford jóságosan mosolygott Ursulára.
– No látja, Mrs. Kern? Szívességet tettem magának. Végül is
minden jó, ha jó a vége, nem?
Ursula nem fárasztotta magát a válasszal. Előhalászott egy
zsebkendőt a táskájából, és megtörölgette a szemét.
 Slater ránézett.
– Amikor Griffith ma eljött értem a botanikus házához,
elújságolta, hogy Lady Fulbrook kidobta magát. Közvetlenül az
után, hogy hírt kapott valamilyen amerikai látogatóról, akinek az
érkezése holnapután esedékes.
– Úgy van. – Ursula már visszanyerte az önuralmát. Ivott egy
kis teát, letette a csészét. – Lady Fulbrookot láthatóan
felvillanyozta a hír. Egészen lázba jött tőle, és valami olyat
mondott, hogy csak a következő hónapra várták Mr. Cobbot.
Egyértelműen közölte, hogy a férje nem sokra tartja az amerikait,
de kénytelen udvariasan bánni vele, mert üzlettársak. Cobb
nyilvánvalóan gazdag ember, nagy befolyással New Yorkban. Pár
hónapja Lord és Lady Fulbrook nála vendégeskedtek amerikai
tartózkodásuk alatt.
– Érdekes – mondta Slater. Szórakozottan levette a pápaszemét,
előhúzott egy zsebkendőt, és tisztogatni kezdte az üveget. –
Lássam csak, mink van. Két halottunk, Anne Clifton és Rosemont,
akiknek közük volt az ambrózia-drogkereskedelemhez. És
Fulbrook gazdag amerikai üzlettársa útban van Londonba.
– Van még valami – jelezte Ursula. – Ma láttam az
ambróziafüvet.
Slater mozdulatlanná dermedt.
– Látta?
– Lady Fulbrook egész üvegházzal neveli.
– Hát, ez egyre érdekesebb – mondta Slater, akinek váratlanul
eszébe jutott egy és más. – Újabb lépés az ösvényen. Végre kezd
kirajzolódni a minta.
 Észrevette, hogy a többiek elnémultak, és kíváncsian merednek
rá. Feltette a pápaszemét.
– A szakembertől, akivel ma délelőtt beszéltem, megtudtam,
hogy az, amit mi ambróziafűnek hívunk, egyébként meglehetősen
hosszú és bonyolult latin neve van, egyfajta legendának számít
füvészkörökben – mondta. – Minden hivatkozás távol-keleti
eredetű, és annak a többsége is mese. Az én botanikusom úgy
tudja, hogy Nagy-Britanniában még senkinek sem sikerült
termesztenie. A néhány forrásanyag szerint, amelyeket ismerősöm
talált, a növény eufóriás állapotot idéz elő, és erős hallucinogén.
Otford félbehagyta a lázas körmölést, és felnézett.
– De mi olyan különös ebben a drogban? – kérdezte. –
Legálisan vásárolható az ópiátalapú készítmények széles
választéka. A háziasszonyok többségének megvan a saját receptje
a laudánumos szirupra.
– Tudomásunk szerint az ambrózia azért olyan különleges, mert
csak egy forrásból szerezhető be – mondta Slater. – Úgy tűnik, a
monopólium az Olümposz Klub tulajdona. A monopóliumok
nagyon nyereségesek tudnak lenni.
– Hűha! – Otford a ceruzájával ütögette a noteszét. – Ennek a
klubnak a neve ismerős, csak azt nem tudom, honnan.
– Ebben az esetben szeretném, ha utánanézne, mit tud
összeszedni az Olümposzról – mondta Slater. – Beszéljen pár
emberrel, akik ott dolgoznak, de azt tanácsolom, diszkréten
csinálja. Ebben az ügyben volt már emberhalál.
Otford felragyogott.
– Úgy van. Gyilkosság. Az asszaszin ámokfutása!
 – Úgy tűnik – mondta Slater. – Azt hiszem, ki kell derítenünk
Cobbról mindent, amit lehet.
– De hiszen még nincs is Londonban – vetette ellene Ursula.
Slater látta rajta, hogy most nem vitatkozni akar, csak kíváncsi.
– Hogy Cobb hajója még nem kötött ki, ez nem jelenti azt, hogy
nincs benne az ügyben – magyarázta. Leült az íróasztalához,
elővett egy darab papírt. – Griffith, írok egy sürgönyt New Yorkba
az egyik régi ügyfelemnek. Haladéktalanul vigye el a legközelebbi
távírdába.
Griffith bevágta az utolsó citromos pitét, azután megtörölgette a
kezét.
– Igenis, uram.
Slater megírta a sürgönyt, Griffith elvette, és megnézte a
címzést.
– Uraságod ügyfele múzeumigazgató?
– Néha felkutattam számára különféle ellopott műtárgyakat, és
figyelmeztettem, amikor hamisítványokat akartak rásózni.
Különösen az egyik ilyen eset árthatott volna a múzeum jó hírének,
de aztán minden jóra fordult, és most az igazgató tartozik nekem
egy szívességgel. Ő személyesen talán semmit sem tud Cobbról, de
lesznek ismerősei a város krémjében. Ha Cobbnak van pénze,
márpedig úgy látszik, hogy van, akkor ismerni fogják az emberek.
– Akkor jó. – Griffith összehajtogatta és zsebre vágta a papírt. –
Már itt se vagyok.
Otford megvárta, hogy becsukódjon az ajtó, azután
megköszörülte a torkát.
 – Azt hiszem, látom, hogy mire akar kilyukadni, uram –
mondta. – Komolyan el tudja képzelni, hogy egy ilyen előkelő úr,
mint Lord Fulbrook, benne lehet ezekben a gyilkosságokban?
– Nem tudom – felelte Slater. – Egyelőre adatokat gyűjtök. Egy
biztos: minél előbb lefolytatja az interjúit, annál hamarabb lehet
valamilyen elképzelésünk róla, hogy mi történik.
– Értem, uram. – Otford felpattant, és elemelte az utolsó
szendvicset a tálcáról. – Nagyon értek hozzá, hogyan kell beszédre
bírni a személyzetet. A szüleim is háztartási alkalmazottak voltak.
Viszont már most közölhetem, hogy senki sem áll szóba velem
ingyen.
– Utasítom a komornyikomat, hogy lássa el magát baksissal. –
Slater megrántotta a csengő bársonyzsinórját. – Websternek gondja
lesz a fizetésére is.
Otford heherészett, és az ajtóhoz indult.
– Nagyon kedves öntől, uram. Alig várom, hogy együtt
dolgozhassunk a tervemen. Ekkora exkluzív sztorival és a maga
felajánlott anyagi támogatásával beindíthatom a hetilapomat.
Eltűnt a folyosón.
Ursula kíváncsian nézett Slaterre.
– Maga szívességet tett egy New York-i múzeumigazgatónak? –
kérdezte félvállról.
– Figyelmeztettem magát, Ursula, hogy hellyel-közzel pöttyös a
múltam.
A nő komoran mosolygott.
– Akárcsak az enyém.
– Talán ez is azt mutatja, hogy illünk egymáshoz.
 – Vannak múltak, amelyek pöttyösebbek a többieknél, ám
tekintettel arra, ami történt, azt hiszem, joga van a magyarázatra.
– Magának meg joga van a magánélethez – vágta rá a férfi. –
Mindenkinek vannak titkai.
– Sajnos az enyém már nem titok.
 Harmincegy

Ursula ivott még egy kis teát, aztán félretette a csészét. Felállt, az
ablakhoz ment, és kinézett a kertre.
– Azt hiszem, meg kell köszönnöm, amiért követett a temetőbe
ma délután – mondta.
– Nem szükséges – felelte Slater.
Ursula nem tudta mire vélni ezt a csendes türelmet. A legtöbb
férfi igencsak megdöbbenne, ha felfedezné, hogy olyan nővel
folytat viszonyt, akit megzsaroltak; aki belekeveredett egy
hírhedetten botrányos válásba; aki pisztollyal indul találkozóra egy
zsarolóval.
– Nem akartam ám megölni – mondta egy pillanat múlva. –
Otford nem ér annyit, hogy letartóztassanak és felkössenek
gyilkosságért. Csak arra gondoltam, talán ráijeszthetek annyira,
hogy békén hagyjon.
– Tökéletesen észszerű terv volt.
A nő rápillantott.
– Gondolja?
– Hordozta a hirtelen felindulásban fogant elhatározások
jellemző hibáit, de általánosságban nem volt rossz terv. Akár
működhetett is volna.
 Ursulát felvidította a helyeslés.
– Meg kell mondanom, nagyon jól kezelte ezt az Otfordot. Egy
tálca szendvics, egy kis pénz, és máris magának dolgozik.
– Azt hiszi, hogy a saját érdekében dolgozik, és ez igaz is
bizonyos szempontból. Megtanultam, hogy az emberek többsége
bevonható olyan tervekbe, amelyekben személyes előnyt látnak.
A nő elmosolyodott.
– Csak nem cinizmus az, amit hallok?
– Realistának tartom magamat, Ursula.
– De hiszen maga a romantikusok netovábbja, Mr. Roxton –
jelentette ki Ursula már-már jókedvűen.
Slater meghökkent, aztán elkomorodott.
– Ezt meg hogy az ördögbe érti?
– Attól tartok, hogy maga, súlyos szerencsétlenségére, a régi
lovagias hősök szellemét örökölte. Szedett-vedett személyzete van,
olyan, amit senki más nem alkalmazna. Visszajött Londonba, hogy
kezelje a két féltestvére örökségét, noha a cím és a vagyon vér
szerint magának járna. Nem érzi jól magát itthon, de marad, mert
kötelességtudó. És ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen egy
nyomozásban, amit az emberek többsége a legnevetségesebb
szamárságnak nevezne, csak mert féltett, hogy bajom eshet.
A férfi csak csóválta a fejét.
– Ursula… – Aztán elnémult, láthatóan nem találta a szavakat.
– Igen, Slater, attól tartok, hogy magát a hős szerepére
kárhoztatták.
– Badarság! – Slater felpattant, és odament a nőhöz. – Most az a
fontos, hogy ki kell deríteni, ki csúsztatta be Otford ajtaja alatt a
cédulát a maga igazi nevével és címével.
 – Tudomásom szerint egyetlen olyan személy volt, aki tudta
rólam az igazat, mégpedig Anne Clifton. Nyilván neki kellett
elszólnia magát a Fulbrook-ház valamelyik lakója előtt. De miért
tett volna ilyet? – Ursula pislogott, mert könnyek szöktek a
szemébe. – Én annyira bíztam benne. A barátomnak hittem.
Slater átkarolta, magához ölelte.
– Nem mindenki érdemes a maga bizalmára.
– Azt hiszi, nem tudom? – Ursula kifejtette magát az ölelő
karokból, a táskájához sietett, kivett belőle egy zsebkendőt,
megtörölte a szemét. – Tudtam, hogy Anne bizonyos téren
meggondolatlan, de olyan sok közös vonásunk volt. És nehéz úgy
leélni az életet, hogy ne lenne legalább egy személy, aki tudja
rólunk az igazat.
Magányos volt, kockázatot vállalt, rajtavesztett. Ettől még nem
dől össze a világ.
Ursula könnyesen mosolygott.
– Hát nem.
– Az igazi kérdés itt az, hogy kinek mondta el Anne Clifton. –
Slater járkálni kezdett a szobában. – Lady Fulbrooknak, aki viszont
továbbadhatta a férjének?
Ursula igyekezett összpontosítani.
– Emlékszik még, amit mondtam Anne lehetséges romantikus
kapcsolatáról?
Slater megállt a szoba másik végében, és ránézett.
– Igen.
– Talán Lord Fulbrook volt a szeretője. Lady Fulbrook azt
mondta, ő próbálta figyelmeztetni Anne-t, hogy ne kezdjen liezont
olyan férfival, aki messze fölötte áll. Ha Anne-nak viszonya volt
Fulbrookkal, ez megmagyarázhatja, hogyan keveredett bele a
drogüzletbe. – Egy pillanatra elhallgatott. – És talán arra is
magyarázattal szolgál, miért árulta el rólam az igazat. Talán úgy
érezte, hogy egy szeretőben megbízhat.
– Még nincs meg minden válaszunk – mondta Slater. – Még
nem mentünk végig az ösvényen.
– Miféle ösvényen?
– Ez csak egy olyan szófordulat – felelte szórakozottan a férfi.
Odament Ursulához, megfogta a nő kezét, megcsókolta a tenyerét,
majd a szemébe nézett. – Sose féljen, megtaláljuk mi a kiutat a
labirintusból.
Csend lett a szobában.
– Ami Pictonék válását illeti… – kezdte Ursula.
– Nem érdekes.
– De érdekes. – Ursula kiszabadította a kezét, és az ablakhoz
ment. – Maga megérdemli, hogy ismerje a teljes igazságot.
– Már most közölhetem magával, hogy nekem úgysem számít.
– Maga a történet érdektelen – folytatta Ursula, aki
mindenképpen át akart esni ezen a vallomáson. – A baj abból lett,
hogy senki sem hitte el az én változatomat. – Mély lélegzetet vett,
és erőt gyűjtött, hogy a lehető leggyorsabban letudhassa az egész
ocsmányságot. – A férjem halála után ott maradtam egy fillér
nélkül. Elszegődtem társalkodónőnek Lady Pictonhoz. Az első
perctől láttam, hogy Lord Picton nagyon züllött életet él. A
házvezetőnő azt tanácsolta, hogy éjszakára mindig zárjam kulcsra
az ajtómat, amit meg is tettem.
Slater hallgatott. Úgy várt, mintha számára nem létezne az idő.
 – Egyik éjszaka Picton holtrészegen jött haza – folytatta a nő. –
Lenyomta a szobám kilincsét. Nem először csinált ilyet, de mindig
továbbment, amikor rájött, hogy az ajtó zárva van. Ám azon az
éjszakán nála volt a kulcs. Később rájöttem, hogy maga Lady
Picton adta oda neki.
– Azért küldte a férjét a maga szobájába, hogy alapja legyen a
válóperhez – összegezte Slater. – Bizonyított házasságtörés.
– Úgy okoskodott, hogy a házasságtörés meg a kegyetlen
bánásmód együtt már elegendő indok. Picton meg akart
erőszakolni azon az éjszakán, de nem sikerült neki, mert
verekedtem és sikoltoztam. Aztán már csak azt láttam, hogy Lady
Picton és a fél személyzet ott áll az ajtóban. Lady Pictonnál
pisztoly volt. Picton rátámadt részeg dühében, mire az asszony
lábon lőtte. Gondolom, eredetileg végezni akart vele, megjátszva,
hogy betörőnek nézte, aki bántalmazza a társalkodónőjét.
Csakhogy rossz céllövő volt, így csak nagy piszok lett a dologból.
A tárgyalás pedig még annál is piszkosabb volt.
– Gondolom, maga volt a koronatanú? – kérdezte Slater.
– Igen. Picton nem akart válni, mert a hozományért nősült, és
nem akarta elveszíteni a felesége vagyonát. Végül Lady Pictonnak
sikerült megszabadulnia tőle, de az én jó hírem odalett.
– Erre teremtett magának egy új életet – mondta Slater. – Nem
mindennapi teljesítmény, Ursula. Kevés emberben van meg hozzá
a bátorság és az akarat. Le vagyok nyűgözve öntől, asszonyom.
Ursula szeme ismét könnybe lábadt. Futott a táskájához, kivette
az ázott zsebkendőt, és harmadszor is megtörölte a szemét. Elég
kínosan érezte magát.
 – Elnézést – mentegetőzött. – Rég nem jöttem ki ennyire a
sodromból. Csak annyit mondhatok, hogy elég nehéz nap volt.
Slater mosolygott.
– Magamtól ki sem találtam volna!
A nő visszaejtette a táskájába a zsebkendőt, és éppen be akarta
kapcsolni a táskát, amikor megakadt a szeme a gyorsírófüzetén.
Erről eszébe jutott valami, amivel már korábban is akart
foglalkozni, még az előtt, hogy megkapta a zsaroló levelét, és
elindult a temetőbe.
Becsukta a táskát, és visszafordult Slaterhez.
– Ma, miután Lady Fulbrook felmondott, haza akartam menni,
hogy átolvassak néhány bekezdést Anne jegyzetfüzetében. Azokat
a sorokat, amelyek kilógtak a versekből.
– Mi jutott az eszébe?
– Az, hogy Lady Fulbrook talán nem is szerelmes verseket
diktált Anne-nak, hanem szerelmes leveleket.
Slater szemében megértés villant.
– Netán szerelmes leveleket egy bizonyos Mr. Cobbnak New
Yorkban?
– Aki álcázásul kiadta magát Mr. Paladinnak, egy kis irodalmi
folyóirat főszerkesztőjének. Túlzottan erőltetetten hangzik? Lady
Fulbrook nagyon boldogtalan a házasságában. Ha közte és Cobb
között volt valami azon a New York-i látogatáson, lehet, hogy
őladysége levélben folytatta a liezont. De mivel nem
kockáztathatta, hogy a férje megtudja, mi folyik az orra előtt,
Anne-t használta közvetítőnek.
– Ez nagyon érdekes megvilágításba helyezi a nyomozást.
 – Ha Lady Fulbrook hisz abban, hogy szerelem fűzi őt
Cobbhoz, ez megmagyarázza délelőtti mámoros repesését, amikor
megtudta, hogy a férfi előbb érkezik, mint várta. De van itt még
valami. Szerintem Anne önállóan is levelezett Paladinnal. Még
nem volt alkalmam átolvasni az összes levelet, amelyet New
Yorkból kapott, de az egyik elsőben Paladin nyugtázza, hogy
kapott Anne-tól egy novellát, és közli, hogy szeretné
megjelentetni.
Slater felvonta a szemöldökét.
– Miss Clifton novellákat írt?
– Tudomásom szerint nem. Ha egy kiadó felfigyelt volna rá,
azzal bizonyosan eldicsekszik. Még valami. Szerintem Lady
Fulbrook találta ki a Paladin művésznevet.
– Miből gondolja?
– Ej, hát neki van színes fantáziája – mosolygott szomorúan
Ursula. – És nyilván maga is tudja, hogy a paladin lovagot jelent.
Mivel kopogtattak, Slater nem reagálhatott erre a megjegyzésre.
– Jöjjön be, Mrs. Webster! – mondta.
Az ajtó kinyílt. Mrs. Webster drámai mozdulattal nyújtotta a
borítékot.
– Ez most érkezett önnek, uram. Az édesanyjától.
– Köszönöm.
Slater feltépte a borítékot, széthajtotta a levelet.
Ursula figyelte. Érzékelte, ahogy a légkör vibrálni kezdett a
férfi körül.
– Valami fontos? – kérdezte.
 – Meglehet – mondta a férfi. – Mrs. Wyatt, a Paphosz Pavilon
tulajdonosa hajlandó találkozni velünk. Vár bennünket ma este a
Lantern Park kerti lakában, a lugasban.
– Nem akarja, hogy az intézményében lássanak bennünket.
– Óvatos – állapította meg Slater. – Előre kiköti, hogy egyetlen
információ sincs ingyen.
Ursula nem is leplezte az izgatottságát.
– Az édesanyja figyelmeztetett bennünket, hogy Mrs. Wyatt
vérbeli üzletasszony!
 Harminckettő

A Lantern Park filagóriája sötétségbe burkolózott az esős estén.

Csak egy közeli gázlámpa vetett némi fényt a cifra kis építményre.
Ursula az esernyő alatt állt, amelyet Slater tartott. Együtt
figyelték a nyolcszögű filagóriát. Nyomát sem látták Mrs.
Wyattnek, vagy bárki másnak.
– A fenébe! – mondta Slater. – Pedig mennyire reméltem, hogy
nem gondolja meg magát az utolsó pillanatban! Talán inába szállt a
bátorsága.
– De miért hívott volna ide minket, ha nem azért, mert
elegendőnek találta a pénzt, amit maga ajánlott, és vállalta a
kockázatot?
Slater feszülten tanulmányozta az ázott környezetet. Komoran
összeszorította a fogsorát. Egyik keze eltűnt a felöltője alatt.
Ursula tudta, hogy most markolta meg a revolverét. Indulás előtt
látta, amint a férfi előveszi az íróasztala kulcsra zárt fiókjából.
– Lehetséges, hogy az időjárás vagy a forgalom miatt késik –
mondta Slater, de nem csengett meggyőzően a hangja. – Adunk
neki egy kis időt. Menjünk be a filagóriába, ott nem esik az eső.
Ursula ránézett.
– Nyugtalanítja ez a találkozó?
 – Nyugtalanít engem az egész ügy. Megfogná az esernyőt?
– Természetesen.
Azt akarja, hogy szabad legyen a keze, gondolta a nő. Ragadozó
éberség sugárzott belőle, mintha arra számítana, hogy valami –
akármi – rosszra fordul. Slater kimondottan ideges volt a
találkozástól Mrs. Wyatt-tel.
Megkerülték a filagóriát, megkeresték a lépcsőt, amely
fölvezetett a fedett részbe, ahol le lehetett ülni. Nem ők érkeztek
elsőnek.
Ursula megtorpant a második lépcsőfokon. Agya rémülten
kutakodott valami észszerű magyarázat után arra, amit látott.
Először azt hitte, hogy egy csavargó keresett itt menedéket az
eső elől, és úgy döntött, hogy szundít egyet. De hiába is próbálta
meggyőzni magát. A pelerin, amely csaknem tetőtől talpig
beborította a természetellenesen mozdulatlan testet, túlságosan
finom darabnak látszott. A divatos tollas kalap egy vagyonba
kerülhetett.
– Ördög és pokol – mondta Slater nagyon halkan.
Ursula látta, hogy előhúzta a revolvert a felöltője alól. Besietett
a filagóriába, és lekuporodott a holttest mellé. Kissé elfordította,
hogy megnézhesse a tarkóját. Ursula összeborzongott a sötét
csíkban kifolyt vér látványától.
– A bérgyilkos lesújtott, mielőtt beszélhettünk volna vele –
állapította meg Slater. Néhány hosszú lépéssel visszatért a
lépcsőhöz, de nem nézett Ursulára: a kerti lakot övező parkot
figyelte. – El kell tűnnünk innen. Talán most is les bennünket a
gyilkos.
Ursula felfogta a szoknyáját, és lesietett a lépcsőn.
 – Értesíti a rendőrséget?
– Igen, habár kétlem, hogy sok jó sülne ki belőle. Azonnal el
akarok menni Mrs. Wyatt műintézetébe, még mielőtt híre megy a
halálának. Ahhoz fogytán az idő, hogy hazavigyem magát. Nincs
ellenére, hogy betegye a lábát egy bordélyba? Mehetünk a hátsó
ajtón át. Pelerint visel, és a fátyla elrejti az arcát.
– Természetesen el akarom kísérni magát – jelentette ki Ursula.
– Mit remél ettől a látogatástól?
– Nem ártana körülnézni Mrs. Wyatt lakosztályában, mielőtt a
rendőrség veszi kézbe az ügyet.
– Aha. Miből gondolja, hogy bebocsátást nyerünk az
intézménybe?
– Bordély, Ursula. Ilyen helyen minden kapható pénzért.
– Értem. – A nő egy pillantást vetett a filagóriára. – Ez teljesen
logikátlan. Miért akarná valaki meggyilkolni Mrs. Wyattet?
– Nem mondhatok biztosat, de egyre jobban látszik a
labirintusban az út. Elsőnek meggyilkolják Anne Cliftont, a futárt.
Utána elintézik Rosemontot, a drog készítőjét. Most pedig holtan
találjuk az asszonyt, aki prostituáltakat szállított a klubnak, ahol a
drogot terítették.
– Eddig én is értem – mondta Ursula –, de mi az az
összefüggés, az egésznek értelmet adó motívum, mi az a minta,
amit maga a labirintusban lát?
– Valaki be akarja zárni az ambróziaüzletet.
 Harminchárom

Hubbard a kocsi sötét belsejéből leste, ahogy Roxton és a nő kijön

a parkból. A sietségből ítélve, amellyel Roxton betuszkolta a nőt a
konflisba, fel kellett fedezniük a hullát. Lehetséges, hogy a
rendőrséghez fordulnak, de nincs különösebb jelentősége. Egy
kupleráj madámjának a halála érdekelheti a bulvársajtót, de nem
valószínű, hogy a hatóság komoly nyomozást folytatna az ügyben,
De még ha beleássák is magukat az ügybe, akkor sem mennek
sokra azzal, amit találnak. Otthon, New Yorkban, ahol az ő
tevékenysége nem maradt észrevétlen, sőt egyfajta hírnévnek
örvendett – a sajtó Kötőtűnek nevezte el, máig szabadon és
felismerhetetlenül grasszálhatott az utcákon. Büszke volt a takaros
és tiszta munkájára. Gyanította, hogy a rendőrség azért nem
nyomoz utána túlzott buzgalommal, mert ő leginkább azoknak a
kiiktatására szakosodott, akiket a rendőrségnek kellett volna
eltakarítania az utcákról.
Munkáltatójának kiterjedt üzletköre átlépte mindazokat a ködös
határokat, amelyeknek el kellett volna választaniuk a törvényes
vállalkozásokat az alvilág üzelmeitől.
Damian Cobb a jogászok, könyvelők és agyafúrt ügyvezetők
légióját alkalmazta a konkurencia kezelésére vállalkozásainak
szalonképes oldalán. A kevésbé szalonképes oldalon másfajta
szakembereket vett igénybe. Mert verseny az élet, ez a nagy
igazság. Bőven kínál munkát egy profinak, aki tisztán, ügyesen és
elkaphatatlanul teljesíti a feladatát.
Hubbard megvárta, hogy a konflis besoroljon a forgalomba,
azután kiszólt a kocsisnak:
– A Stokely Hotelbe.
– Ja, főnök.
A kocsis megcsippentette ostorával a ló farát, s a jármű elindult.
Hubbard nem tudhatta, becsapja-e majd a kocsis, amikor a
fizetésre kerül a sor. Az volt a baja az idegen helyekkel, hogy
fogalma sem volt, merre jár. New Yorkot jól ismerte. Ott nőtt fel.
London viszont szétfolyó útvesztő volt, amely összezavarta az
irányérzékét. Hubbard rühellte. Ki volt szolgáltatva a
bérkocsisoknak, akik viszont feltűnően jól eligazodtak az utcák
rejtelmeiben.
Szerencse, hogy Cobb nem akar sokáig maradni Londonban.
Szinte minden szálat elvarrtak már. Ha végeztek az üggyel, rögtön
hajóznak is vissza New Yorkba.
Hubbard lenézett kesztyűs kezére. Türelmetlenül várta, hogy
visszaérjen a hotelszobájába. Az alkalmazott technika biztosította,
hogy a művelet minimális vérontással járjon. Mindazonáltal az
akció után mindig megmosta a kezét.
 Harmincnégy

– Mrs. Wyatt meghalt? – Evangeline vetett egy pillantást Ursula

lefátyolozott arcára, de rögtön vissza is fordult Slaterhez. – Biztos
ebben?
– Higgye el, nem tévedünk – felelte Slater. – Nemrég
találkoznunk kellett volna vele. Amikor megérkeztünk a
helyszínre, már csak a holttestét találtuk. A rendőrség hamarosan
megkezdi a vizsgálatot. Munkatársam és én szeretnénk egy kicsit
körülnézni, mielőtt kiszáll a rendőrség, és legázolja az összes
lehetséges nyomot.
– A munkatársa?
Evangeline udvariasan közömbös arccal nézett Ursulára, de a
szeme mindent elárult. Tisztességes asszonyok messze elkerülik
Evangeline és társai világát.
Ursula felhajtotta a fátylát a kalap karimájára, hogy látni
lehessen az arcát, és elmosolyodott.
– Mrs. Kern vagyok – mondta. – Nagyon örülök, Evangeline.
Köszönöm, hogy segít nekünk.
Evangeline rövid tétovázás után biccentett. Már nem
gyanakodott annyira.
Slater nem mutatta, hogy érzékelte volna a feszültséget.
 – Evangeline ugyanaz a hölgy, aki volt olyan szíves válaszolni
néhány kérdésemre azon az estén, amikor körülnéztem az
Olümposz Klubban – magyarázta.
– Nem láttam tisztán az arcát, de a hangjára emlékszem –
mondta Evangeline. – Ön nagyon… jókor jött. A lekötelezettje
vagyok.
A konyha előtt álltak a folyosón. A Paphosz Pavilonban még
nem kezdődött el a munkanap. A vevők csak későbbre voltak
várhatók. Ursula időnként hallott fojtott hangokat és lépéseket a
lépcsőn, de Evangeline elmagyarázta, hogy a legtöbb nő még a
szobájában öltözködik. Egyedül a konyhában szorgoskodtak. A
nyitott ajtóból látni lehetett, ahogy az izzadó szakács készíti
számos segédjével a szendvicseket.
Ursula nem tudta, mire számítson egy bordélyban, és kissé
meglepődött, hogy mennyire normálisnak látszik minden. Állhatott
volna bármelyik divatos úriház konyhája előtt, ahol fogadásra vagy
partira készülnek.
Pár perce érkeztek a Pavilon hátsó ajtajához. Slater adott némi
pénzt a házvezetőnőnek, és Evangeline után érdeklődött, aki
rövidesen megjelent. Ahogy meglátta Slatert, rögtön kiült az arcára
a gyanakvás.
– A helyzet az, hogy nem tudom, beengedhetem-e önöket Mrs.
Wyatt lakosztályába – mondta, és hátralesett, majd lehalkította a
hangját. – Charlotte helyettesíti, amikor nincs itt.
– Akkor legyen szíves, kérje meg Charlotte-ot, hogy jöjjön le –
mondta Slater. – Ne felejtse el értésére adni, hogy egy éjszakai
keresményt ér, ha továbbra is diszkréten kezeli az ügyet.
Evangeline habozott.
 – Tudom, hogy tartozom önnek egy szívességgel, uram, de
sosem gondoltam, hogy ilyen módon kívánja rendezni a
viszonzást.
Slater még több pénzt csúsztatott a nő kezébe.
– A fáradságáért, Evangeline. Kérem, siessen.
Evangeline nem vitatkozott. Már ott sem volt. Miután eltűnt,
Ursula leengedte a fátylát.
– Nem kellett volna megmutatnia magát – vetette oda Slater.
– De kellett.
Slater csak somolygott, és annyiban hagyta a témát.
Evangeline egy érettebb hölggyel tért vissza. Charlotte először
gyanakodott, és nagyon megrendült munkaadójának halálától. De
mikor Slater még több pénzt adott neki, Charlotte látványos
átalakuláson ment keresztül, és személyesen vezette el őket a
lakosztályhoz.
– Miért akarta volna megölni bárki is Mrs. Wyattet? – kérdezte,
miközben beillesztette a kulcsot a zárba.
– Nem tudjuk. – Slater előreengedte Ursulát a fényűzően
berendezett szalonba. – Őszintén szólva öntől reméltünk
felvilágosítást.
Charlotte rásandított, azután Ursulára nézett.
– Miért érdekelné a magukfajtát egy madám halála?
– Mert ennek az ügynek nem Mrs. Wyatt az első áldozata-
felelte Ursula. – Egy lányt, aki nekem dolgozott, ugyancsak
meggyilkoltak. Barátnőm volt, ki akarom deríteni, ki ölte meg.
– Van még egy tény, amelyről talán tudni szeretne – tette hozzá
Slater.
– Mi az? – kérdezte Charlotte.
 – Nagyon valószínű, hogy azt a munkatársnőjüket, aki állítólag
a folyóba ugrott, vagy egy ügyfél ölte meg a drogtól
beszámíthatatlan állapotban, vagy pedig, Mrs. Wyatthez és a
többiekhez hasonlóan, túl sokat tudott az ambróziakereskedelemről
– felelte Slater.
– Nicole – mondta zord hangon Charlotte. – Tudjuk mi azt
mind, hogy nem ugrott le a hídról, legalábbis nem önszántából. –
Körbemutatott a szalonban. – A folyosón várok, amíg körülnéznek,
de siessenek! Nem tudom, jó ötlet-e, hogy itt vannak.
– Köszönöm – felelte Ursula, majd Slaterhez fordult. – Én
vállalom a hálószobát, maga kutassa át a szalont.
Slater bólintott, és az ablak melletti asztalhoz sietett. Ursula
eltűnt a szomszédos helyiségben.
Mrs. Wyatt hálószobája újabb meglepetéssel szolgált. A
bordélyház többi részéhez hasonlóan, amelyeket Ursula eddig
láthatott, a dekorációt itt is a sárga és a pávakék ízléses
kombinációja alkotta. A baldachinos ágyat hálószerűen horgolt
fehér függönyökkel vették körbe, és csinos sárga ágytakaróval
borították be. A szőnyeg azúrkék mezején aranyszínű virágok
nyíltak, a tapéta sárga-kék csíkozású volt.
Itt ugyan semmi sem utalt arra, hogy a néhai tulajdonos a
prostitúcióból élt. Talán éppen ez volt a cél.
Először a ruhásszekrényhez ment. A divatos estélyikre rá se
nézett, rögtön a fiókokkal kezdte, és módszeresen átkutatta a szép
rendben egymásra rakott, frissen mosott és ropogósra vasalt
alsóruhák kötegeit.
Miután nem talált semmi érdemlegeset, áttért a tükörasztalra.
 Egy fiók mélyén fedezte fel az eldugott illatszertartót. Az apró
porcelánedényke majdnem pontosan ugyanolyan volt, mint az,
amelyet Anne holmija között talált. Csak ez nem volt egészen üres.
Pár csepp lötyögött az alján.
Ursula óvatosan kihúzta a dugót. Ismerős gyógyfüves aroma
csapta meg az orrát.
– Talált valamit? – kérdezte az ajtóból Slater.
Ursula gyorsan megfordult, és látta, hogy a férfi egy bőrkötésű
füzetet tart a kezében.
– Egy parfümös flakont – mondta. – Ugyanolyan, mint ami
Anne házában volt. Van az alján pár csepp, olyan szaga van, mint a
szárított gyógynövényeknek Rosemont üzletében.
– Tehát Mrs. Wyatt és Anne is drogozott.
– Nyilvánvalóan.
– Jöjjön! – türelmetlenkedett Slater. – Mennünk kell.
Ursula a füzetre nézett.
– Mit talált?
– Wyatt főkönyvét.
– Mit tudhat meg abból?
– Valószínűleg semmit, de már megtanultam, hogy a pénz is
olyan, mint a vér. Foltot hagy.
 Harmincöt

Brice Torrence röviddel éjfél előtt jött le a klubja lépcsőjén, még

mindig báli díszben. Felemelte ezüstfogantyús sétabotját, hogy
intsen az első konflisnak a sorban.
Slater bukkant elő egy közeli kapualj sötétségéből.
– Egy szóra, Brice – mondta.
Lord Torrence megmerevedett, és tett egy fél fordulatot.
Meghökkenése szinte azonnal átcsapott haragba.
– Roxton! – mondta. – Mi az ördögöt akar?
– Csak egy rövid beszélgetést. Ennyivel tartozik nekem, nem
gondolja?
– Azt akarja, hogy kérjek bocsánatot azért, ami a Lázrózsa-
szigeten történt? Hogy elmondjam, mennyire sajnálom, amiért
otthagytam azokban az átkozott templombarlangokban? Honnan
tudhattam volna, hogy még él? Ördög és pokol, ember, azt hittem,
hogy meghalt!
Slater megdöbbent a szóáradattól. Nem erre a válaszra
számított. Egy darabig nem tudta, mit feleljen.
– Tudom, hogy azt gondolta, megölt a sziklaomlás – mondta. –
Nem hibáztatom.
 – Ott hagytam magát meghalni, miközben elhajóztam haza egy
felbecsülhetetlen értékű műtárggyal. Vannak dolgok, amelyek
megbocsáthatatlanok egy barátságban.
– Nem erről akarok beszélni – mondta Slater.
– Akkor miről? Jóvátételről? Hogyan tisztázhatnám közöttünk a
dolgokat? Hogyan tehetném jóvá a múltat?
– Nem a múltról van szó, legalábbis nem arról a részéről. Az
Olümposz Klubról akarok beszélni.
Brice csak nézett.
– Mi az ördög?!
Slater hallotta, hogy ismét nyílik a klub ajtaja. Két nagyon
részeg ember tántorgott le a lépcsőn. Éppen arról tárgyaltak nagy
hahotázással, hogy hol töltsék az éjszaka hátralevő részét.
Egy harmadik ember is volt az utcán. Olyan gyorsan közeledett
a járdán, mint aki máris lekésett egy megbeszélést. Amikor átment
az egyik vakító fénnyel világító utcai lámpa alatt, Slater vethetett
rá egy pillantást. Alacsony volt, de kifogástalanul szabott, divatos
öltözékű, kezében sétapálcával.
Slater nem ismerte személyesen, de a fajtáját igen. Klubtöltelék,
aki éjszakánként végigjárja az úriemberek legelegánsabb
törzshelyeit.
Visszafordult Brice-hoz, lehalkította a hangját.
– Megtenné, hogy eljön most a házamba? – kérdezte. – Nagyon
jó brandy mellett beszélgethetnénk.
– Itt is elmondhatja, amit szükségesnek tart elmondani.
– Ha ragaszkodik hozzá – engedett Slater. – De a klubja
bejáratától talán mégis távolabb mehetnénk.
 Brice gyanakodva nézett rá, de azért követte, pár lépéssel
eltávolodva a gázlámpáktól, amelyek megvilágították a lépcsőt.
Slater hátranézett, hogy nincs-e a közelben valaki, nehogy
kihallgassák a beszélgetésüket. A sétapálcás ficsúr a klub
bejáratához közeledett. Még egy perc, és eltűnik az ajtóban.
Lerázta kínos érzéseit, és Brice-ra összpontosított.
– Én előre szóltam neki, hogy nem lesz ez így jó – mondta.
– Szólt? Kinek? Maga összevissza beszél.
Slater éppen felelni akart, amikor észbe kapott, hogy nem hallja
az emberke lépteinek kopogását a klub lépcsőjén. Azok a peckes
lépések tovább haladtak a gyalogjárón, egyenesen feléjük.
Slater gyorsan gondolkozott. A konflisok átellenben
sorakoznak. De az emberke nem is abba az irányba ment.
A lépések visszhangoztak a ködben. Egyre gyorsabban, feltűnő
céltudatossággal.
– Brice, ismeri maga ezt az embert, aki mögöttem jön? –
kérdezte Slater. – Alacsony, sétapálcával.
– Mi? – Torrence értetlenül átpillantott Slater válla fölött. –
Nem. Miért kérdezi?
– Mert maga gyakorlatilag mindenkit ismer a jó társaságban. Ha
mégsem ismeri fel, az nem jó jel.
– Maga ivott? – kérdezte Brice.
A közeledő fickó tovább szaporázta a lépteit. Slater ismét
hátrapillantott. Az emberke két kézzel markolta a sétapálcáját: az
egyikkel a végét, a másikkal a fogantyúját.
Nagyon úgy festett, mint aki tört akar rántani.
Vagy stilétet, gondolta Slater.
 Levette a pápaszemét, a kabátzsebébe csúsztatta, és
visszafordult Brice-hoz, aki türelmetlenül beszélt valamiről, valami
olyasmiről, hogy most már térjenek a tárgyra. Slater úgy meredt rá,
mintha valóban figyelne, ám csak a lépésekre összpontosított.
És a lépések alig észrevehetően rövidültek, mint a gátfutóé az
akadály előtt. Az orgyilkos döfni készült.
Slater a járda szélén nőtt bokrok közé lökte Brice-t, és
ugyanakkor elhajolt a támadó elől.
Brice méltatlankodva felkiáltott.
Slater megpördült, hogy szemben legyen a támadó orgyilkossal.
Vékony acél villogott a derengő ködben.
A kis ember rájött, hogy így mellémegy a szúrás, és lázasan
próbált irányt változtatni.
Slater kihasználta, és keményen rácsapott a tenyere élével az
orgyilkos alkarjára, közel a csuklóhoz. Csont reccsent. A stilétes
bot zörögve hullott a földre.
Nagyon gyorsan történt – alig néhány másodperc alatt –, de a
mozgás így is felkeltette a bérkocsisok figyelmét.
– Rabló!
– Hívjatok rendőrt!
Slater a merénylő felé indult.
– Te mocskos patkány! – sziszegte a kis ember. – Ezért
megfizetsz, esküszöm, hogy meg!
Azzal belerohant a ködbe.
– A pokolba! – Brice feltápászkodott, leporolta a ruháját. – Hát,
ez meglógott. Elmerült a levesben.
 – Nem hiszem – mondta Slater. – Hallotta a kiejtését? Ez egy
amerikai bűnöző, aki a mi jó városunkban akar elrejtőzni. Kétlem,
hogy messzire jutna.
– Hogy érti ezt? Nagyon nagy város ez, ha nem vette volna
észre.
– Feltűnő lesz az utcán – magyarázta Slater. – Hiszen alig
érthetően beszéli a nyelvünket.
 Harminchat

Damian az üvegházban várta. Valerie abban a pillanatban tudta,

hogy ott van, amikor kinyitotta az ajtót, és belépett az ő saját
édenébe. Annyira rá volt hangolódva a férfira, hogy meg kellett
éreznie metafizikai síkon. A pulzusa mámorosan szökellt a
gyönyör önkívületében, amelyhez még az ambrózia sem volt
fogható.
– Megkaptam az üzenetedet, Damian – susogta bele a
sötétségbe.
Az üvegbe zárt dzsungel az árnyak és a holdfény elegyében
fürdött. Valerie nem mert lámpát vagy gyertyát hozni. Félt, hogy
valamelyik cseléd észreveszi. Egyikben sem bízhatott.
Cigarettafüst úszott az illatos levegőben. A toronymagas
páfrányok tövében megmozdult egy sötét alak.
– Valerie! – duruzsolta. – Annyira hiányoztál ezekben a
hónapokban! Nem bírtam tovább nélküled!
Valerie repült hozzá. Szíve úgy elszorult az érzelmektől, hogy
alig kapott levegőt.
– Damian! Damian, Damian, üdvösségem! Kínszenvedés volt
várni jöttödet! Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt nélküled!
 Damian kitárta a karjait. Valerie repült a karok biztonságába és
mámorába. A férfi eloltotta a cigarettáját a páfrányok ágyásában,
azután lecsapott az asszony szájára.
Csókjai ugyanúgy felvillanyozták Valerie-t, mint hónapokkal
ezelőtt New Yorkban, ahol szeretők lettek. Két kárhozott lélek,
mondta Damian, akik végre megtalálták egymást. Esküvel fogadta,
hogy elhárít minden akadályt örök egyesülésük útjából. Csak idő
és gondos tervezés kell hozzá.
Valerie felnézett rá. Már az külön gyönyör volt, hogy mekkora
óriás. Mint a régi hős lovagok valamelyike. Azért jött, hogy
megszabadítsa őt a kegyetlen zsarnoktól, akihez
hozzákényszerítették.
– Milyen okos vagy, hogy előbb érkeztél Londonba, mint
vártunk! – mondta. – Fulbrook úgy tudja, hogy csak holnapután
köt ki a hajód. Mióta vagy a városban?
– Pár napja. Álnéven szálltam meg egy hotelben. Féltem tudatni
veled, hogy itt vagyok, mert attól tartottam, fény derülhet a
titkunkra. De ma éjszaka már nem bírtam tovább. Látnom kellett
téged.
– Megőrzöm én a titkainkat. Bízhatsz bennem.
– Tudom.
Ismét hosszasan megcsókolta az asszonyt, azután megragadta a
kezét.
– Nem maradhatok sokáig ma éjszaka – mondta. – Nem
engedhetem, hogy vállald a leleplezés kockázatát most, amikor
olyan közel jutottunk terveink megvalósulásához.
– Ne aggódj, biztonságban vagyunk – nyugtatta meg Valerie.
 – A férjednek okvetlenül azt kell hinnie, hogy még a hajón
vagyok. Nem szabad gyanítania, hogy napokkal a megbeszélt
időpont előtt érkeztem.
Valerie megsimogatta a férfi haját. Alig merte elhinni, hogy
mindez valóság, és nem álom.
– Meddig kell még várnunk, hogy örökre együtt lehessünk? –
kérdezte.
– Már nem sokáig, szerelmem. – Damian megérintette kesztyűs
ujjával az asszony ajkát. – Ez már tényleg semmiség. Az utolsó
szállítmány a raktárban van. Magunkkal visszük, amikor
elhajózunk New Yorkba. Addig el kell intézni még néhány dolgot,
de azzal vége.
– Meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra. Fulbrook nem
olyan erős, mint te, de azért hatalmas a maga módján, és nagyon
kegyetlen.
– Te csak ne félj, édes. Nagyon rövid idő múlva már
egyikünknek sem jelent majd gondot. De most mennem kell. Nem
lett volna szabad idejönnöm ma éjszaka, de nem bírtam ki
nélküled. Kínszenvedés volt titkos leveleket váltani, és elképzelni,
hogy Fulbrookkal vagy!
– A férjem a szajháival és a klubjaiban tölti az idejét, és nem
velem. Magányos voltam, olyan nagyon magányos! Éjszakánként
rólad álmodom, nappal mindig csak rád gondolok!
– Hamarosan biztonságban leszel nálam New Yorkban.
– Biztonságban – lehelte Valerie ámulattal. – Végre
biztonságban!
Damian ismét megcsókolta, és a nő szíve szárnyra kelt.
 Harminchét

– Azt akarja, hogy csomagoljak be egy táskát, és most költözzek át

a házába? – Ursula összefogta a pongyolája nyakát. – Éjszaka van,
Slater! Nem értem!
Ursula házának előszobájában álltak. Slater nagykabátjáról
esővíz csöpögött a fehér-fekete kockás padlóra. A ház előtt konflis
várakozott, amelynek belső világítását kioltották.
– Nem egészen negyven perce akartak meggyilkolni – mondta a
férfi. – Jelen pillanatban nem tudhatom, kivel próbálkozik
legközelebb a merénylő, feltéve, ha még képes gyilkolni. Azt
hiszem, eltörtem a karját, bár ez nem elegendő garancia. Azt
akarom, hogy jöjjön át a házamba. Az sokkal biztonságosabb. Az
én záraim kiválóak. Több az ember, aki figyeljen a dolgokra.
A nő úgy bámult rá, mint akit sokkoltak.
– Azt mondja, hogy meg akarták gyilkolni ma éjszaka?
– Igen! – türelmetlenkedett Slater. – Csak annyit hozzon, ami
egy éjszakára kell. A házvezetőnője holnap becsomagolhatja a
többit.
– Magát majdnem meggyilkolták ma éjszaka!
Slater összevonta a szemöldökét.
 – Nincs semmi baj, Ursula. Köszönöm, hogy ennyire aggódik
értem.
– Csak ennyit tud mondani? – emelte fel a hangját a nő. –
Majdnem megölték! Miattam! Az én nyomozásom miatt!
– Ne viselkedjen már ilyen nevetségesen! Csomagoljon be!
Nagyon hálás lennék, ha nem pánikolna.
– Én nem pánikolok, a mindenségit! Most éltem át egy súlyos
idegsokkot. Az más.
– Valóban? – Slater elvigyorodott. – Nem is vettem észre.
– Vigye el magát az ördög! – Ursula sarkon fordult,
felmasírozott a lépcsőn. – Tizenöt perc múlva itt vagyok.
– Ne aggódjon, megvárom – kiáltott utána Slater. – Ja, és az
illendőség miatt nem kell izgulnia.
A nő megtorpant a lépcső közepén.
– Hogyhogy?
– Mert elküldtem Webstert az anyámért. Ő lesz a gardedám.
– Lilly Lafontaine mint gardedám. Valami azt súgja, hogy
istenien fog mulatni a szerepén.
 Harmincnyolc

Hajnali fél kettőre járt az idő, amikor végre sikerült mindenkit

begyűjteni Slater könyvtárába.
Ursula a pamlagon ült Lilly mellett. Brice a karosszékben
terpeszkedett, kezében egy pohár brandy-vel. Egyedül Slater állt,
akit láthatólag túlfűtöttek az éjszaka eseményei. A kandalló
párkányát markolta, és olyan ádázul bámulta a tüzet, hogy vibrált
körülötte a levegő az elektromosságtól.
Ursula egészen másfajta feszültséggel viaskodott. Slatert
majdnem meggyilkolták az éjszaka! Őmiatta!
– Valóban úgy gondolja, hogy a rendőrség rátalál arra az
emberre, aki meg akarta ölni magát? – kérdezte.
– Előbb-utóbb. – Slater elszakította a tekintetét a szökdécselő
lángoktól. – Szerintem nagyon alapos lesz a nyomozás, mert a
támadásra London egyik legelőkelőbb klubja előtt került sor, és
mert Brice és én meglehetősen ismert nevet viselünk. Közös erővel
pontos személyleírást tudtunk adni a rendőrnek.
– Jól jött a régészeti képzés – szólt ki Brice a fotel mélyéből,
ahol módszeresen kortyolgatta a brandyt. – Ketten együtt sok apró
részletet vettünk észre. Egyébként Slaternek igaza van: még pontos
személyleírás nélkül sem maradhat rejtve huzamosabb ideig az
utcákon egy jól öltözött bérgyilkos, aki amerikai akcentussal
beszél, és törött az egyik csuklója.
Lilly felragyogott.
– Értem, mit akar mondani! Végső soron a kiejtése árulja majd
el. Nem lesz képes elvegyülni az alvilágban. Nem lesznek
cimborái, akik kötelességüknek tartanák, hogy megvédjék. Arra
számítok, hogy az alvilágban nagyon is sokan kapnak az alkalmon,
hogy tegyenek a rendőrségnek egy szívességet.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Brice. Felhajtott még egy
adag brandyt, meglazította a nyakkendőjét, és bizonytalanul
bandzsított Slaterre. – Miért próbálta az amerikai meggyilkolni
magát?
– Az egész az Olümposz Klubra vezethető vissza – felelte
Slater. – Azért is akartam beszélni magával ma éjszaka.
– De én nem vagyok ott tag, miként segíthetnék?
– Lehet, hogy nem tag, de olyan szűk körben mozog, amelyben
mindenki ismer mindenkit. Kétségtelenül maga is ismer olyan
személyeket, akik a klubhoz tartoznak. Jómagam sokáig voltam
távol Londontól, így nincsenek meg a kapcsolataim, hogy
válaszokat kaphassak.
– Egyszer-kétszer már hallottam, hogy az olümposziak nagyon
titkolózók – tűnődött Brice.
– Úgy hisszük, hogy a klub vezetősége egy ambrózia nevű
drogot bocsát a tagok rendelkezésére – mondta Slater. – A
gyilkosságok a drogkereskedelemmel látszanak kapcsolatban állni.
Lady Fulbrook termeszti a növényt, amelyből kivonják a szert.
– Lady Fulbrook? – Brice a fejét csóválta. – Képtelenség!
 – Nem az, ha figyelembe vesszük, hogy az ambrózia nagyon
nyereséges, olyannyira az, hogy Fulbrook üzlettársi viszonyban
lehet egy Damian Cobb nevű amerikai vállalkozóval. Eddig három
ember halt meg: egy futár, egy kémikus és egy bizonyos Mrs.
Wyatt, a Paphosz Pavilon nevű bordélyház tulajdonosa.
Brice összevonta a szemöldökét.
– Hallottam már arról a házról. Állítólag nagyon exkluzív.
– Bordélyoknál nagyon sok mindent jelenthet az exkluzív jelző
– szögezte le Slater.
– Igaz – helyeselt Brice. – Úgy rémlik, egyszer akaratlanul
meghallottam, amint valaki azt mondta, hogy a Pavilonba csak az
járhat, akit beajánlanak.
– Akárhogyan is, Mrs. Wyattnek és a másik két meggyilkolt
személynek volt egy közös jellemzőjük – szólt közbe Ursula. –
Mind a hárman részt vettek az ambróziaüzletben.
Brice már értette.
– Vagyis maga szerint ugyanaz a kis fickó végzett a három
áldozattal, aki magát támadta meg az éjszaka?
– Arra a nyakamat tenném, hogy ő gyilkolta meg Wyattet és
Rosemontot – bólogatott Slater. – Anne Cliftonban már nem
vagyok ennyire biztos. Lehetséges, hogy a nő véletlenül halt meg,
túladagolás következtében.
Ursula nagyon erősen összekulcsolta az ujjait.
– Én meg bizonyos vagyok benne, hogy Anne-t meggyilkolták.
Slater nem kezdett vitatkozni.
– Miért gyilkolna bárki is egy drogért? – kérdezte Brice. – Ezek
a szerek nem illegálisak.
 – Az ópium ma legális, ám korábban évszázadokig háborúztak
miatta, és vagyonokat szereztek a kereskedelmén – mutatott rá
Slater.
Brice grimaszolt.
– Egyetértek, az ópiumnak nagyon véres a múltja. Elég baj,
tekintve, hogy milyen hasznos gyógyszer.
– Van itt más tényező is, ami talán magyarázatul szolgál az
erőszakra, amelynek a tanúi vagyunk – folytatta Slater. – Az elmúlt
években fokozódó eréllyel igyekeztek szabályozni az ópium és az
opiátok forgalmát mind nálunk, mind az óceán túlpartján. Arról is
szó van, hogy esetleg az összes ilyen szert betiltják. Ha ez
megtörténik, az egész üzlet illegalitásba vonul.
– Ahol a Fulbrookhoz és Cobbhoz hasonló emberek irdatlan
haszonra tesznek majd szert – egészítette ki Ursula. – Feltéve, ha
kézben tudják tartani az ipart.
Lilly a brandyjét forgatta a poharában.
– Ebből a szemszögből az ambrózia hihetetlen üzleti
lehetőségeket kínál. Az ópium széles körben és számos forrásból
hozzáférhető, ezért senki sem tehet szert monopóliumra. Viszont
amennyire tudjuk, az ambróziafű egyelőre ritkaság, és nehezen
nevelhető. Ha egy erős és könyörtelen ember megkaparinthatja az
egész kereskedelmet, birodalmat építhet ki magának belőle.
Mindenki ránézett. Lilly édesen mosolygott.
– Slater apja mindig mondta, hogy van érzékem az üzlethez.
Edwardot nem érdekelte az ilyesmi. Ha be kellett fektetni a
Roxton-vagyont, mindig az én tanácsomat kérte.
Rövid csend következett.
Aztán Ursula megköszörülte a torkát.
 – Mint látom, szép sikerekkel dicsekedhet ezen a téren.
– Hát igen. – Lilly felhajtotta a brandyt, félretette a poharát. –
Nagyon ügyesen forgattam Roxtonék pénzét. Edward
természetesen azért volt hozzám mindig olyan bőkezű.
– Mert nyereségrészesedést és jutalékot fizetett, ugye? –
mosolygott Ursula.
Lilly felvonta a szemöldökét.
– Biztosíthatom, hogy megdolgoztam minden pennyért.
– Visszatérhetnénk a tárgyhoz? – érdeklődött Slater.
– Igen, természetesen – dünnyögte Lilly.
– Most már biztos vagyok benne, hogy Cobb át akarja venni az
egész üzletet – mondta Slater. – Információim szerint holnapután
kell érkeznie. Az első feltételezésem az volt, hogy előreküldte a
bérgyilkosát, eltakarítani mindazokat, akiknek Cobb már nem vette
hasznát, de túl sokat tudtak a vállalkozásról. Ha a tisztogatás
lezajlik, mielőtt Cobb lejön a hajóról, akkor senki sem gyanúsítja
majd a gyilkosságokkal.
Ursula nagyon lassan letette a poharát.
– Csakhogy az éjszaka magát támadta meg a bérgyilkos. Az
logikus, hogy Cobb előreküld valakit, akinek el kell tennie láb alól
az olyanokat, mint Mrs. Wyatt, Anne Clifton és Rosemont. Cobb
hónapok óta tudhatott róla, mi a szerepük az ambróziaüzletben. De
maga új a képben. Hogyan szerezhetett tudomást magáról?
– Kiváló kérdés – állapította meg halkan Slater. – El tudok
képzelni bonyolult cselszövényeket, például rejtjelezett
sürgönyváltásokat Cobb hajója és Anglia között, de azt hiszem,
okosabb, ha beérjük a legegyszerűbb és legvalószínűbb
magyarázattal. Gyanúm szerint Damian Cobb már egy ideje
Londonban tartózkodik.
– De az a sürgöny, amelyben megüzente Lady Fulbrooknak,
hogy holnapután érkezik… – Ursula elnémult. – Küldhette Cobb
valamelyik alkalmazottja is New Yorkból.
Brice a homlokát ráncolta.
– Ön valóban azt hiszi, hogy Lady Fulbrookot regényes szálak
fűzik Cobbhoz?
– Igen – nézett a szemébe Ursula. – Lady Fulbrook
mélységesen boldogtalan a házasságában.
– Ezt értem, de hát ez úgy hangzik, hogy ez a Cobb egy
amerikai bűnöző.
– De hát ez úgy hangzik, hogy ez a Fulbrook meg egy brit
bűnöző – válaszolta fahangon Ursula.
Brice elvörösödött.
– Igaza van, asszonyom.
Lilly a brandys üvegért nyúlt.
– Magam is végeztem egy kis nyomozást. Fulbrook és a
felesége több éve házasok, de még mindig nincs gyermekük.
– Hm – mondta Ursula.
Slater az anyjára nézett.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Fulbrook társadalmi helyzetében egy férfival szemben az első
számú elvárás, hogy a felesége produkáljon egy örököst – felelte
Lilly.
Egy időre csend lett. Ursula észrevette, hogy a szobában mintha
mindenki feszengene egy kicsit, leszámítva természetesen Slatert,
akit mulattatott a dolog.
 Ursula sietett áthidalni a kínos helyzetet.
– Lillynek igaza van. Fulbrooknak is lehetnek okai, hogy ne
legyen elégedett a házasságával.
– Mi köze annak a jelenlegi helyzethez? – kérdezte Slater.
– Fulbrooknak az a híre, hogy hajlamos a dührohamokra –
válaszolta Lilly. – Ha a feleségét okolja az örökös elmaradásáért,
akkor az asszonynak minden oka megvan a félelemre.
– Hasonló helyzetben egy nő számára életbe vágó, hogy
nélkülözhetetlenné tegye magát – tűnődött Ursula. – Ha Lady
Fulbrook véletlenül felfedezte az ambróziafű tulajdonságait, ő
ültethette el a férjében a kábítószer-kereskedelem ötletét. Ezzel
vásárolt magának egy kis biztonságot.
– Mert Fulbrooknak a növénytermesztéshez szüksége van az
asszonyra – vette át a fonalat Slater. – Igen, ez logikus. De ha
igazak a feltételezéseink, Lady Fulbrook úgy érezheti, hogy
fogyóban az ideje. Ha a Rosemonthoz hasonló vegyészek képesek
nagy mennyiségben előállítani a drogot, Fulbrook előbb-utóbb úgy
dönthet, hogy botanikusokat és kertészeket fogad fel a növény
termesztésére.
– Vagyis nem lesz szüksége többé a feleségére – összegezte
Lilly. – Gyanítom, hogy ezt már Lady Fulbrook is kisakkozta, és
valószínűleg halálosan fél.
– Ha valóban át akarták venni az angliai üzletet, úgy, ahogy
maga feltételezi, akkor az csúnyán kisiklott az éjszaka – mondta
Slaternek Brice. – Cobb bérgyilkosa jelenleg azért küzd, hogy
életben maradjon London legbarátságtalanabb részében. A sajtó
örömünnepet ül holnap, mert egy amerikai bűnöző megtámadott
két közismert személyt egy előkelő klub előtt. Amiből Cobb arra
következtet, hogy a borotva élén táncol. Mit gondol, mi lesz akkor
a következő lépése?
– A logika azt diktálja, hogy sztornírozza a veszteséget – felelte
Slater. – Ha a városban tartózkodik, mint hiszem, sürgősen vásárol
jegyet az első New York-i hajóra. Viszont tapasztalatom szerint az
emberek ritkán viselkednek logikusan ott, ahol sok pénz forog
kockán.
– Pontosan mit akar tőlem? – kérdezte Brice.
– Mindent és bármit, amit hallhatott az Olümposz Klubról és
annak tagjairól.
– Az nem túl sok – figyelmeztette Brice. – Bár ha
belegondolok, történt valami, aminek vagy van jelentősége, vagy
nincs.
– Miről van szó? – kérdezte Slater.
– Két hónap alatt két magas állású ember is elhalálozott.
Mayhew halálát vadászbalesetnek tulajdonították, amit persze
senki sem hisz el. Davies leugrott egy hídról.
– Emlékszem a riportokra – mondta Lilly. – Mindkét esetben
öngyilkosságra gyanakodtak.
– Én meg úgy hallottam, hogy mind a kettő az Olümposz Klub
tagja volt – jegyezte meg Brice.

Valamivel később Slater kikísérte Brice-t a várakozó hintóhoz. Az

eső elállt, a köd azonban visszaosont London utcáira. Brice beült a
fogatba, de mivel egy szót sem szólt, Slater visszalépett, hogy
becsukja az ajtót.
– Köszönöm – mondta.
Brice kitartott kezével megállította a jármű ajtaját, még mielőtt
becsapódhatott volna.
 – Komolyan beszélt, amikor azt állította, hogy nem engem
hibáztat a Lázrózsa-szigeten történtekért? – kérdezte.
– Nem a maga hibája volt – felelte Slater.
– Egyesek meg vannak győződve róla, hogy én hoztam
működésbe a csapdát.
– Sosem hittem el – mondta Slater. – Egyetlen röpke pillanatig
sem.
– Ami az Ékkő Madarat illeti… – kezdte Brice.
Slater elmosolyodott.
– Tudom, hogy nem lopták el. Már nem létezik, ugye? Maga
szétszedte, és szép csendben eladta kövenként.
Brice arca megkeményedett.
– A családom tönkrement. Az egyetlen dolgot tettem, amit
abban a helyzetben tehettem.
– Amit tett, a családjáért tette. Megértem.
– Komolyan?
– Hasonló helyzetben én is azt tettem volna – felelte Slater.
Brice egy darabig hallgatott.
– Azt még elhihettem volna, hogy talán csakugyan nem engem
hibáztat a szigeti katasztrófáért – szólalt meg végül. – De abban
tökéletesen biztos voltam, hogy sohasem bocsátaná meg, amiért
elpusztítottam egy eltűnt civilizáció utolsó tárgyi bizonyítékát.
– Abban az évben, amelyet a szigeten töltöttem, pár dologban
megváltozott a nézőpontom.
Brice ránézett.
– Megkeresem, amennyiben hallok még valamit az Olümposz
Klubról.
 – Nagyon lekötelez, de azért vigyázzon magára, Brice.
Vulkánon táncolunk.
– Igen, magam is láttam az éjszaka. Mit művelt ezekben az
években, amikor nem volt Londonban? Mindenki tudta, hogy az
apja kitagadta, hátha akkor hazajön. Miből élt?
– Abból, amit maga és én ketten csináltunk: elveszett
műkincseket kutattam fel. De nem a felfedezés izgalmáért tettem,
hanem pénzért.
– Sok pénzt lehet keresni azzal?
– Eleget.
Brice halkan fújt egyet.
– Így persze tudta, hogy az Ékkő Madár már nem létezik.
Kereste, és nem találta.
– Ilyesminek nehéz lett volna csak úgy eltűnnie az illegális
piacról.
– Most pedig itt ragadt Londonban, mert az apja a
végrendeletében magára lőcsölte a felelősséget a családi vagyonért.
Nem tudom elképzelni magát, ahogy belekényelmesedik a
nagyvárosi életbe. Hiszen sohasem érdekelte a társaság. Nem tart
attól, hogy unatkozni fog?
– Egy ideig én is aggódtam miatta. De már nem. Van egy
hobbim.
– Miféle hobbija?
– Hát nem hallotta a pletykákat? Pedig a bulvársajtó többször is
megírta: egzotikus szexuális rítusokat űzök gyanútlan hölgyekkel a
pincémben.
Brice felnevetett.
 Slater mosolyogva becsapta az ajtót, és a lépcsőn állva addig
nézett a kocsi után, amíg az el nem tűnt a ködben.
 Harminckilenc

Megint a Sírok Városát járta, amikor felriadt nyugtalan álmából.

Kinyitotta a szemét, és várt egy darabig, amíg átkel az álom és az
ébrenlét homályos határvidékén.
Lerúgta a takaróját, kiült az ágy szélére. Mrs. Wyatt főkönyve
az éjjeliszekrényén feküdt, a jegyzetei mellett.
Feltápászkodott, elvette a jegyzeteket. Befizetések listája volt
olyan ügyfelekről, akiket a főkönyv csak a monogramjukkal
azonosított. Valami nem stimmelt az összegekben.
Gondolkoznia kell! Végig kell mennie a labirintuson.
Félredobta a jegyzeteket, belebújt a nadrágjába, leakasztotta a
fogasról a fekete selyem háziköntöst. Kiment a folyosóra. A
gázlángokat éjszakára lecsavarták, de azért a lámpák adtak annyi
fényt, hogy látni lehessen a lépcsőt. Websterék egyik legfontosabb
feladata volt arról gondoskodni, hogy a házban soha ne legyen
teljes sötétség. Ez is egy olyan hóbortja volt Slaternek, amelyet a
Lázrózsa-sziget labirintusában szedett föl.
Képes volt hangtalanul végigmenni a folyosón, mert tudta,
melyik deszka recseg vagy nyikorog, és ki tudta kerülni mindet.
Egyszer csak ott találta magát Ursula ajtajánál.
 Megállt, elemezte indítékait és vágyait. Azután tudatos
elhatározással kissé ránehezedett arra a deszkára, amely el fogja
árulni a jelenlétét – amennyiben a nő ébren van.
Azonnal ment is tovább a lépcsőhöz. Hallotta vajon Ursula a
deszka nyikkanását? És ha igen, veszi-e a fáradságot, hogy
kilessen, akarja-e látni, ki van ébren, ki járkál éjnek évadján a
házban? Érdekelné egyáltalán? De még ha ki is kukkantana a
szobájából, mit tenne, ha meglátná őt a lépcsőn? Lehet, hogy csak
becsukja az ajtót, és visszabújik az ágyba.
A harmadik lépcsőfokon járt, amikor hallotta, hogy kinyílik az
ajtó. Megborzongott az izgatott várakozástól. Megfordult,
hátranézett a folyosón.
Ursula kijött a szobájából, egyik kezével szorosan összefogva a
nyakán a kartonpongyolát. Haja kibontva omlott a vállára, szeme
titkoktól és aggodalomtól sötétlett.
– Valami baj van? – súgta.
– Nem – felelte Slater. – Csak nem bírok aludni, úgyhogy
inkább sétálok egyet.
– Most? – A nő szeme tágra nyílt. – A kertben? Ilyenkor?
– Nem, odalent a pincémben, ahol azokat az egzotikus rítusokat
szoktam űzni a gyanútlan nőszemélyekkel.
Ursula fölengedett, még mosolygott is.
– Maga ugrat engem. – Kezdett behátrálni a szobába. –
Megértem én, ha egyedül akar lenni.
– Nem – mondta a férfi. Ugyanazzal a mozdulattal nyújtotta ki a
kezét, mint valaha a kötél után, amelyen kimászott a
templombarlangokból. – Jöjjön velem.
A nő tétovázott.
 – Ez olyasmi, amit ketten is csinálhatnak?
– Bizonyára más-más igazságokat ismerünk meg, de ez nem
jelenti azt, hogy ne járhatnánk be harmóniában az utat.
Ursula mosolyogva indult felé.
– Akkor is így bölcselkedett, amikor még nem járt a Lázrózsa-
szigeten?
– Mindig is elég érthetetlennek találtak az emberek. Valószínű,
hogy az élmény a Lázrózsa-szigeten nem tette jobbá a társalgási
tehetségemet.
Ursula lejött a lépcsőn.
– Történetesen jártas vagyok a kódolt nyelvek átírásában és
értelmezésében – mondta.
Slater váratlanul a mennyekben érezte magát. Megragadta a nő
kezét.
A lépcső alján befordultak a pinceajtóhoz vezető folyosóba.
Slater a zárba csúsztatta a kulcsot, és megnyitotta titkos
birodalmának ajtaját. A kőlépcső tetején megállt, hogy meggyújtsa
a lámpát, amelyet szó nélkül odaadott Ursulának. A nő a magasba
emelte a lángot.
Slater lefelé indult a lépcsőn, maga után húzva a nőt.
– Nagyon hálás lennék, ha mellőzné a megjegyzéseket
Hadészról, aki most viszi le az alvilágba Perszephonét – mondta.
– Meg sem fordult a fejemben – biztosította Ursula.
– Nekem igen.
– Uram, időnként arra kell gondolnom, hogy élvezettel alakítja
a különcöt, amelynek mondják. Nyilván az anyjától örökölte
melodrámai hajlamait.
Slater elmosolyodott.
 – Rémítő gondolat!
Megállt a labirintus ajtajában, megkereste a vaskarikán a
kulcsot. Kitárta az ajtót, előreengedte a nőt.
Ursula párat lépett a szobában. Letette a lámpát az asztalkára.
Slater figyelte, hogyan vizsgálgatja a kék csempékből kirakott
szövevényt a padlón.
– Ez egy bonyolult labirintus – állapította meg a nő. – Több
mint útvesztő.
– Ha végigjárom az ösvényt, kitisztulnak a gondolataim. Úgy
találtam, hogy ha egy kérdéssel vágok neki, olykor a kijáratnál vár
a válasz.
– Ezt a Lázrózsa-szigeten tanulta? – kérdezte Ursula.
– Igen, többek között.
– Hogyan hajtja végre ezt a meditációs sétát?
– Nincs ebben semmi különleges – felelte Slater. –
Megfogalmazza a kérdést, azután elindul. Összpontosít minden
lépésre. Nem gondol túlságosan előre, és nem gondol rá, hogy
honnan jött. Csak arra figyel, hogyan következik az egyik lépés a
másikból. Elmélkedik a kapcsolatokon és az összeköttetéseken.
Elmerül a mintában.
Ursula bátortalanul rálépett az első kék csempére.
– Mondott valamit az imént arról, hogy kérdéssel kell kezdeni.
– Van kérdése?
Ursula gondolkodott, és közben alig észrevehetően, rejtélyesen
mosolygott.
– Igen, van kérdésem.
– Elmondja nekem?
 A nő ránézett, kissé oldalra billentve a fejét, mintha a választ
fontolgatná.
– Nem – jelentette ki végül. – Inkább nem. Még nem.
– El fogja mondani, ha rátalált a válaszra az út végén?
– Talán. – Elindult az ösvényen, erősen összpontosítva. –
Egyszerre mindig csak egy lépés, ugye?
– Igen.
Slatert annyira lenyűgözte sugárzó komolyságával, hogy csak
állt az ajtóban, és bámulta Ursulát. Képes lett volna őt bámulni
egész éjszaka. Vagy egy örökkévalóságon át.
Egy kérdés susogott keresztül az agyán.
Követte Ursulát a labirintusba.
Némán járták az utat. Slater ügyelt, hogy mindig tartsa a pár
lépés távolságot. Ha közelebb menne, hozzáérhetne a nőhöz, és az
megtörné a transzállapotot. Ha még egyszer hozzáérne, meg is
akarná csókolni, és ha megcsókolta, ki akarná emelni a
labirintusból, és fel akarná vinni az ágyba.
Ha egyszer elkezdte az utat, általában nem vett tudomást az
időről. Annyira ismerős volt a szertartás, és az elméje annyira
ráhangolódott a labirintusjáráshoz szükséges technikára, hogy
képes volt figyelmen kívül hagyni az időt. Ám amikor Ursula
mögött haladt, a türelmetlenség sárkánykarmokkal szaggatta az
önfegyelmét. Már azon gondolkozott, nem fog-e meghibbanni
kissé, mire megérkeznek a labirintus közepére.
Ursula egy utolsó lépéssel megérkezett a tudás körébe.
Lehunyta a szemét, szoborrá dermedt. Slater várt, és közben úgy
összpontosított, ahogy a harcművészeti gyakorlatok – a
lelkigyakorlatok fizikai meghosszabbítása – előtt szokott.
 A nő kinyitotta a szemét. Slater nem bírta tovább a feszültséget.
– Most már elárulja a kérdését?
A nő egy pillantást vetett a labirintus bejáratára, azután
visszatért a tekintete a férfihoz.
– Attól félek, az én kérdésem nem volt különösebben
filozofikus vagy intellektuális természetű – mondta. – Inkább
egyszerű, földhözragadt kérdés volt.
– Megtalálta rá a választ?
Ursula szemében ismét felcsillant a titkolózó mosoly.
– Egyelőre még csak várok rá.
Slater belépett a körbe, és fölemelte a nő állát.
– Így adja tudtomra, hogy válaszolhatok a kérdésére?
– Milyen jó felfogású ön, uram. Az út elején, ami számomra
nem itt kezdődött, hanem az emeleten, amikor hallottam, hogy
elhalad a szobám előtt, az én kérdésem úgy hangzott, hogy meg
fog-e csókolni ma éjszaka?
Slaterben máglyává lobbant a vágy füstölgő parazsa, és
elhamvasztotta terveit arról, hogy felhurcolja az ágyba a nőt. Látta
Ursula szemében a fülledt érzékiséget. A tudat, hogy Ursula
kívánja őt, elsöpörte a maradék önfegyelmét is.
– Mielőtt válaszolok a kérdésére, magának kell válaszolnia az
enyémre – mondta. – Akarja-e, hogy megcsókoljam ma éjszaka?
Ursula kezét a férfi vállára tette, és ujjaival belékapaszkodott.
– Igen, Slater. Akarom, hogy megcsókoljon. Nagyon, de
nagyon akarom.
Slater torokhangon felnyögött, keményen magához szorította a
nőt, és rátapadt a szájára. Amikor Ursula átkarolta a derekát, a férfi
ereiben harsogni kezdett a vér. Ez kellett neki. Most. Ma éjszaka.
 Érezte, hogyan borzong Ursula édesen gömbölyded alakja az
izgalomtól. Ajka meglágyult a férfié alatt, egyszerre megadón és
csábítón. Slaternek ez volt a kegyelemdöfés.
Megkereste a pongyola övét, matatni kezdett a csomón. Mire
kioldotta, nem volt magánál a láztól.
Lefejtette Ursula válláról és karjáról a pongyolát, amely a
padlóra hullott, feltárva a szemérmes pamut hálóinget. Slater
beleszédült az élmény meghittségébe. Arra tért magához, hogy
Ursula az ő háziköntösének övét oldozgatja remegő ujjaival.
Egy lépést hátrált, lerántotta magáról a köntöst, és elhajította,
mint egy harci zászlót. A fekete nehéz selyem eltakarta a labirintus
szívét, ahol a válaszok várakoztak.
Visszafordult Ursulához, aki valami sajátos éberséggel
kémlelte. Slaterben váratlan erővel tudatosodott a nadrágját feszítő
erekció. Új és különös forróság perzselte. Már megint le akarja
rohanni a nőt, úgy, ahogy először tette. Pedig megfogadta, hogy ha
kínálkozik még egy alkalom, megmutatja, hogy tud ő figyelmes,
tapintatos, ráérős szerető is lenni.
Megparancsolta magának, hogy legyen hízelgő és csábító.
Megfogta Ursula tarkóját, gyengéden magához ölelte. Ajkát
könnyedén végighúzta a nőén, azután megcsókolta Ursula
nyakának ívét. Az asszony illata ködbe borította az agyát, és
pattanásig feszítette minden porcikáját. Csoda, hogy nem repedt
szét.
– Megteszek mindent, amit kell, hogy emlékezzen erre az
éjszakára – fogadkozott. – Hogy emlékezzen rám.
Ursula végigfuttatta ujjait a férfi meztelen vállán.
– Mintha valaha is elfelejthetném magát.
 Slater ledobta a nadrágját, és közben hallotta, hogy a nő
lélegzete elakad. Látta, hogy megigézve bámulja az ő erekcióját.
– Ígérem magának, hogy nem teszek semmit, amit nem akar. –
Belefúrta ujjait a nő hullámos hajába. – Sohasem bántanám magát,
Ursula. Kérem, higgyen nekem.
A nő felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.
– Tudom, és megbízom magában. Ezért vagyok itt ma éjszaka.
– Csintalan mosollyal belemélyesztette ujjait Slater vállába. – Meg
azért is, mert nagyon vonzónak találom, uram.
Slaterben hullámokat vetett az izgalom. Lefektette Ursulát a
rögtönzött takaróra, megtámaszkodott a fekete selymen, és föléje
hajolt.
Csókolni kezdte, megfontoltan haladva lefelé Ursula testén.
Mivel a hálóing az útjában volt, azt is megbontotta, úgy
csomagolva ki belőle a nőt, akár egy drága ajándékot.
Ursula levegőért kapott, amikor Slater a szájába vette a mellét,
és még szorosabban markolta a férfi vállát.
Slater mélyebbre ment, élvezte a pillanat édes, forró
meghittségét. Idegei tűzben égtek a nő izgalmának szagától.
Megérkezett a tüzes nedvességbe a combok között. Ursula
megmerevedett, amikor rájött, hogy mit akar. Belemarkolt a férfi
hajába.
– Slater!
A férfi megragadta a combjait, hogy ne fickándozzon.
– Mit szándékozik…? – Elnémult a megbotránkozástól és a
vágytól. Ez a kettő együtt bírta rá végül, hogy ne mozogjon.
Slater mohón csókolta és itta az esszenciáját. Olyan íze volt,
mint a trópusi tengereknek, a napsütésnek és a holdsugárnak.
Egyetlen drog sem lehetett olyan mámorító, mint Ursula. Sosem
fog betelni vele.
A nő megemelte a térdét, és még szorosabban markolta a férfi
haját. Amikor végigborzongatta a kielégülés, elfúló hangon
kiáltott.
Slater feljebb csúszott rajta, és beléfúrta magát, mielőtt a
remegés elsimult volna. Meglovagolta a hullámokat, és vitette
velük magát a saját viharzó orgazmusába.
Valahol a Sírok Városának mélyén ujjongó kiáltást vertek
vissza az ősi kőfalak, mielőtt az ember felhágott a lépcsőn a
sötétből a fénybe.
 Negyven

Hubbard kitántorodott a konflisból. Kimerült, pánikba esett, és

nagyon szenvedett. Egészen biztos, hogy eltört a csuklója.
Már az elején eldöntötte, hogy nem szíveli Londont, de most
aztán komolyan megutálta az egész istenverte helyet. Eszeveszett
futása valamilyen búvóhelyre a félresikerült megbízatás után
katasztrofális tévedésnek bizonyult, mert egyenesen bevitte a
rémítő zsákutcák és sikátorok fekete útvesztőjébe.
Az egyik szűk átjáróban majdnem a halálát lelte. Két ember
késsel beszorította egy sötét kapualjba. Akkor azt hitte, hogy most
aztán vége.
Valamilyen csoda folytán befutott egy konflis, amelyből két
tökrészeg úriember mászott elő, útban a közeli nyilvánosházba. A
rablók eltűntek egy sikátorban, Hubbard pedig beugrott a
konflisba.
Amikor a kocsis megkérdezte, mi lesz a cím, Hubbardnak
gondolkoznia kellett. A szállodába nem mert visszamenni. Cobb
dühöngeni fog. Roxton és a társa tisztán láthatták, és kétségtelenül
felismerték a kiejtését. De az a legrosszabb, hogy Roxton
megkaparintotta a stilétes botot. A szállodai személyzet emlékezni
fog rá, ha kikérdezik őket.
 Pillanatnyilag egyetlen biztonságos hely létezett számára,
mégpedig a raktárház. Pihennie szükséges, hogy összeszedje a
bátorságát, azután találnia kell egy orvost.
Rá van utalva Cobb segítségére.
Megállt egy gázlámpa alatt, tájékozódni próbált, ami
úgyszólván reménytelen vállalkozás volt. A holdfénytől
foszforeszkáló ködben az összes raktárház egyformának látszott.
Õ meg csak egyszer járt ezen a környéken, azon az estén,
amikor Cobb és ő idehozták a parfümkészítőt.
Cobb rámutatott az utca végén álló raktárházra, majd ellátta
pontos utasításokkal és egy kulccsal. Jegyezze meg a címet. Ha
problémák adódnának, amelyek miatt kockázatos lenne a hotelben
találkoznunk, menjen be abba az épületbe, és várjon rám. Ha arra
következtetek, hogy valami balul sült el, tudni fogom, hogy ott
keressem.
Hubbard kilépett a sarkon álló egyetlen gázlámpa kísérteties
izzásából, és idegesen elindult a kövezeten. Kihalt épületek
magasodtak mindkét oldalon. Fülelt minden hangra a ködben,
rettegett, hogy közeledő lépéseket fog hallani a háta mögül.
Tudta, hogy néhány áldozata megérezte őt a gyilkosság előtt.
Természetellenesen mozdulatlanná merevedtek, mielőtt tarkón
szúrta őket. Páran még hátra is néztek, amikor a közelükbe ért, de
nem tulajdonítottak jelentőséget neki. Hubbardot mindig
mulattatta, hogy mennyire megkönnyebbülnek a láttán. Védjegye
az volt, hogy egy cseppet sem tűnt fenyegetőnek. Az emberek
többsége átnézett rajta, mintha nem is létezne. Mint például a
bordély madámja.
 De ma este a célszemély mintha valamilyen ősi szinten hallotta
vagy érezte volna meg a jöttét. Roxton nemcsak azonnal felismerte
a fenyegetést, de azonnal válaszolt is rá.
A rövid összecsapásban Hubbardnak volt alkalma belenéznie a
jéghideg szempárba, amiből rájött, hogy Roxton több egy
közönséges megbízásnál.
Nagyon hosszú ideje nem érzett már igazi félelmet. Fejvesztett
rémülete csak erősödött az alatt az idő alatt, amíg elvergődött a
raktárházig. Azzal biztatta magát, hogy megviselt idegei úgyis
rendbe jönnek, ha egyszer hazajut New Yorkba. Idővel a csuklója
is meggyógyul, feltéve, ha jól teszi helyre a csontokat a doktor.
Túléli ő ezt.
Cobb szerint már nem tart sokáig. Hamarosan megszabadulnak
ettől a lidércnyomásos várostól.
Gyufát kellett gyújtania, hogy megtalálja a raktárház ajtaját.
Két-három próbálkozás után sikerült csak a zárba illesztenie a
kulcsot, pár másodpercre majdnem elvesztette a reményt, de végül
csak kinyitotta az ajtót.
Reszketegen fellélegzett, amikor meglátta az egyik üres láda
tetején az ott hagyott tolvajlámpást. Meggyújtotta, és fölemelte,
hogy körülnézhessen.
Első látásra a raktár kihaltnak tűnt. Volt benne rendetlen
összevisszaságban egy csomó üres láda és hordó. A tetőről
kirojtosodott kötelek lógtak. A padlót penészes szalmatörek
borította.
De mikor alaposabban megnézte, felfedezte a sáros
lábnyomokat. Rosemonté lehet. A parfümkészítőnek sűrűn kellett
ide járnia az utóbbi hónapokban, amikor idecipelte a droggal töltött
ládákat, és előkészítette őket a New Yorkba szállításra.
Követte a lábnyomokat a deszkaládákhoz. Amikor odaért,
leroskadt az egyikre. Levette a kabátját, pedánsan összehajtotta,
félretette. Mivel úgy érezte, hogy a nyakkendője fojtogatja, azt is
levette, és meglazította a gallérját. Óvatosan megvizsgálta fájó
csuklóját.
Ez bizony nagyon hosszú éjszakának ígérkezett.
Ám végül feltűnően rövid éjszaka lett belőle.
Hubbard elnyúlt a láda tetején, és hasztalanul próbált pihenni,
amikor ajtónyitást hallott. Azonnal kitört rajta a pánik. A szíve
dübörögni kezdett. Ülő helyzetbe tornázta fel magát a ládán, és a
lámpán matatott.
– Ki az? – kiáltotta. – Mutasd magad!
A jövevény ugyancsak felemelte a saját tolvajlámpáját.
– Nyugalom! – csitította az emberét Cobb.
– Ó, csak maga az, uram? – Hubbard összeszedte magát. Nem
jó ötlet idegesnek vagy nyugtalannak mutatkozni az ügyfél előtt. –
Egy percig már… na, nem érdekes.
– Megsérült? – érdeklődött némileg aggodalmasan Cobb.
– A fattyú eltörte a csuklómat!
– Amikor nem tért vissza a hotelbe, feltételeztem, hogy valami
balul ütött ki. Mi történt?
– Sajnálatos fordulat. – Hubbard régi megszokásból elővette a
legmagabiztosabb, legprofibb hangját. – Becsúszik az ilyesmi.
Huszonnégy órán belül lerendezem a dolgot.
– Pontosan mi történt?
 Cobb úgy beszélt, mintha kisebb kocsibalesetről vagy valami
hasonlóan csekély botlásról lenne szó. Úgy, ahogy kell, gondolta
Hubbard. Attól, hogy ma elhibázta a célt, még nem dől össze a
világ. Tekintettel az ő makulátlan szakmai előéletére, még szép,
hogy Cobb elnézi ezt az apró hibát, amely könnyen helyrehozható.
– Észrevett a strici – folytatta változatlanul fölényes modorban.
– Az ilyesmi általában nem befolyásolja a kimenetelt, de Roxton
gyorsabban reagált, mint az átlagember hasonló körülmények
között.
– Más szóval elhibázta.
– Mint mondtam, hamarosan lerendezem a problémát.
– Hol van a stilétes botja?
Hubbard elvörösödött.
– Elhagytam. Nem számít. Van egy tartalék a bőröndömben.
– Ami a hotelben van.
– Hát igen, ha lenne olyan jó, hogy elhozza, akkor elintézném
Roxtont. – Lenézett gyűrött ingére és nadrágjára. – Hálás lennék,
ha hozna egy váltás ruhát is.
– Feltételezem, a helyszínen hagyta el a stilétes botot?
– Roxton kiverte a kezemből. Még sose láttam ilyet.
– Beszélt Roxtonnal? – kérdezte Cobb.
– Mi? Nem. Miért tennék ilyet?
– Semmit sem mondott? Nem káromkodott?
Hubbard váratlanul megértette, mire akarnak kilyukadni a
kérdések.
– Nem! – vágta rá. – Egyetlen szót se mondtam! Csak
elrohantam. Valaki rendőrért kiabált.
 – Szerintem maga hazudik, Hubbard. Feltételeznem kell, hogy a
rendőrség máris értesült róla, hogy egy amerikai kiejtéssel beszélő
orgyilkos megtámadott egy embert egy klub előtt, és most a
londoni utcákon kóborol. A sajtónak örömünnepe lesz holnap.
– Nem! – tiltakozott Hubbard. – Roxton nem is láthatott jól!
– Nem volt szükséges jól látnia, hogy viszonylag pontos
személyleírást adhasson a rendőrségnek. Nem lesz szüksége váltás
ruhára vagy a tartalék stilétjére, Hubbard. Nem veszem többé
hasznát.
Hubbard csak most érezte meg a veszélyt. Felkapta a fejét, de
már késő volt. Cobb egy revolvert vett elő a kabátja alól.
– Ne! – Hubbard hitetlenkedve meredt rá. – Én vagyok a
legjobb.
– Rossz hírem van, Hubbard. Ilyet bármikor találok.
Az utolsó pillanatban Hubbard ugyanúgy megdermedt, mint sok
áldozata.
Cobb kétszer lőtt. Az első olyan erővel csapódott Hubbard
mellkasába, hogy a bérgyilkos hanyatt esett a ládán. Még akkor
sem értette, mi történik vele, amikor a második golyó belefúródott
az agyába.
Cobb addig állt a hulla mellett, amíg bizonyos nem lehetett
abban, hogy Hubbard csakugyan halott. Nem akart több
bonyodalmat. A terv egyszerű, célratörő volt. Kiharcolja az
egyeduralmat a drogkereskedelemben, és ebből épít magának
olyan birodalmat, amely vetekedni fog Rockefeller, Carnegie, J. P.
Morgan királyságával, meg a többiekével, akiket rablóbáróknak
kiáltott ki a sajtó. Céljának eléréséhez az ő üzleti taktikájukat
alkalmazza: megszerzi egy olyan termék előállításának a
monopóliumát, amelyért embertömegek fizetnek akármennyit.
Ebben sajnálatos módon kezdettől fogva kulcsszerep jutott egy
asszonynak. Cobb tapasztalatai szerint az asszonyok nehéz
természetű, követelőző és kiszámíthatatlan népség voltak, de hát az
ember abból dolgozik, amije van. Csak hálás lehetett a sorsnak,
hogy Valerie nemcsak boldogtalan a házasságában, de gyönyörű is.
Őt sokkal kellemesebb volt elcsábítani, mint egy lompos,
középkorú tehenet.
Hónapokat dolgozott a New York-i üzlet megalapításán. Az
üvegházak, laboratóriumok és elosztók hamarosan behálózzák
Észak-Amerikát.
Azért jött Londonba, hogy levezényelje a finálét. Mindennek
úgy kellett volna mennie, mint a karikacsapás, ehelyett egyik
probléma jött a másik után.
Mindenütt csak nőkbe ütközik az ember. Az egyiket beépítette
gyámkőnek a birodalmába, de most egy másikkal, egy Ursula Kern
nevű nőszeméllyel gyűlt meg a baja. E miatt a Kern miatt egy
gazdag, befolyásos ember szaglászni kezdett a futár halála körül.
Egyik dolog vezetett a másikhoz, és most küszöbön állt a
katasztrófa.
Egyértelműnek látszott a stratégia. Ki kell iktatni Roxtont, aki
miatt nagy hűhót csap a sajtó. Miközben mindenki erre a
szenzációs gyilkosságra figyel, szép csendesen el lehet tenni láb
alól Kernt.
Végül megtalálják Hubbard holttestét, és a rendőrség elégedett
lesz, hogy az amerikai gyilkos nem garázdálkodik többé London
utcáin.
 Hubbard hasznos volt, de a legjobb alkalmazott is pótolható.
Az ilyen helyzetekben mindig az az igazi gond, hogy hova
tegyük a hullát. New Yorkban ott volt hozzá a folyó. Londonnak is
volt egy folyója, amely rendszeresen kidobott vízi hullákat.
Hubbardot azonban ki kellett volna vonszolni a raktárból, és onnan
még egy darabig az utcán. Cobb nem akarta kockáztatni, hogy
meglássák.
Belelökte Hubbard porhüvelyét egy üres ládába, és ráhajtotta a
fedelet.
Miután ezt elintézte, fogta a tolvajlámpát, és kiment a ködbe.
Azt mondta a bérkocsisnak, hogy két sarokkal arrébb várja.
Revolverrel a kezében elindult.
London városa finomabbnak és minden téren kulturáltabbnak
tartja magát New Yorknál. Hát ő nem látott benne semmi vonzót.
Gyűlölte a ködöt, a mocskos, veszedelmes utcákat, és az átkozott
kiejtést, amitől alig lehetett érteni a kocsisok, a boltosok, a
cselédek és a felfuvalkodott sznobok beszédét.
Az a hajó nem indulhat elég hamar. Nagyon boldog lesz, ha
soha többé nem kell látnia Londont.
 Negyvenegy

– Legközelebb igazán kereshetnénk egy ágyat – mondta Slater.

Legközelebb. Ez az egyszerű szó elég volt, hogy Ursulában úgy
gyöngyözzön a jókedv, mint egy pohár pezsgőben a buborékok.
Figyelte Slatert, ahogy felül a fekete selyemköntösön. Mozgásának
lusta, férfias kecsessége érdekes dolgokat művelt a mellizmaival és
Ursula belsejével.
A legközelebb közös jövőt jelent, gondolta a nő. Megkötötte a
pongyolája övét, és közben áttekintette a gyönyörűséges szó
folyományait. Reálisan gondolkozva bele kellett nyugodnia, hogy
ez a jövő nem tart sokáig. Lady Fulbrook figyelmeztetni próbálta,
mennyire kockázatos beleszeretnie valakibe, aki ennyire fölötte áll
a társadalmi ranglétrán.
Ám Slater nagyon különbözött minden férfitól, akit Ursula
ismert, és egészen másféle akadályok vetettek árnyékot lehetséges
jövőjükre. Ettől függetlenül, először mert reménykedni, hogy ezek
az akadályok nem legyőzhetetlenek.
Slater feltápászkodott.
– Ennyire mulattatja az ágy gondolata? – sandított a nőre.
Felvette a háziköntöst. – Netán jobban kedveli az íróasztalt és a
hideg kőpadlót? Mert ha igen, örömmel állok rendelkezésére.
 Ursula grimaszolt. Érezte, hogy lángol az arca.
– Semmi kifogásom ellene, hogy az ágyat használjuk… az
ilyesmihez. – A háziköntösre mutatott.
Slater tűnődve szemlélte a nedves foltot a fekete selymen.
– Részemről változatlanul érdekesnek találom az ilyesmit, ha
magával csinálhatom.
Ursula elfordult, a papucsát kereste.
– Meg vagyok lepve, hogy ez a fajta testgyakorlás nem zavarja
össze jól szervezett gondolatait.
– Dehogynem zavarja össze – mondta nagyon halkan a férfi. –
Elmém szédeleg tőle. Ha ezt a fajta testgyakorlást űzzük, egyedül
magára tudok gondolni.
Annyi érzékiség volt ebben a humorizálásban, hogy Ursulának
azonnal vissza kellett fordulnia hozzá. Slater mosolygott, ami
ritkaság volt nála, azzal a kaján mosollyal, amelytől mindig elakadt
a nő lélegzete.
– Ó – súgta, és elnémult. Nem voltak szavai.
– Az benne a hihetetlen, hogy vannak utána percek, amikor
sokkal tisztábban látok – folytatta Slater élesebben. A tudás hideg
tüze gyúlt ki a szemében. A földre dobta a háziköntöst, és a
nadrágjáért nyúlt. – Azt hiszem, már tudom, mit jelentenek a
számok a főkönyvben. Maga briliáns, Ursula! – Megragadta a nő
vállát, és gyorsan, diadalmasan megcsókolta. – Abszolút briliáns! –
ismételte.
Elengedte a nőt, és elindult az ajtó felé.
– Siessen! Minél előbb vissza kell térnem Mrs. Wyatt
főkönyvéhez!
 Ursula alig hallhatóan sóhajtott. Slatert máris más érdekli, nem
ő, vagy a kapcsolatuk. A pezsgőben kipukkadtak a buborékok.
Követte a férfit a hallba.
– Maga szerint mi tisztázódott, uram?
Slater kinyitotta az ajtót, észre sem véve a fanyar hangot.
– Elalvás előtt megpróbáltam beleolvasni a főkönyvbe, de az
agyam nem volt teljesen tiszta.
– Aligha meglepő, miután majdnem meggyilkolták az éjszaka.
– Tudtam, hogy valami fontosat nézek, de nem láttam meg.
Pedig kezdettől fogva látnom kellett volna.
Ursula utána ment a folyosóra.
– Legyen már olyan szíves, uram, avasson be engem is!
– Van néhány különös szám a bevételi rovatban. A bejegyzések
érthetetlenek, de az összegek különböznek a szokott bordélyházi
tarifáktól. Továbbá vannak titokzatos tételek a kiadás rovatban, de
azt hiszem, már értem őket. Mrs. Wyatt drogot vásárolt
Rosemonttól, és továbbadta néhány személyes ügyfelének.
– Szóval mellékállásban ambróziával kereskedett?
– Gondolom. Talán ezért ölette meg Cobb. Igen, meg még azért,
mert Mrs. Wyatt túl sokat tudott a brit piacról.
– Cobb tehát konkurenciát látott benne?
– Csekély mérvűt. – Slater kinyitotta az ajtót a lépcső tetején. –
Ám Cobb igazi problémája Fulbrook. Most már sokkal tisztábban
látom a mintát! És ezt csak magának köszönhetem!
– Nekem vagy a testgyakorlásnak? – kérdezte nagyon
udvariasan a nő.
– Magának!
 Ursula szobájánál megállt annyi időre, hogy felkapja a nőt a
padlóról, és újabb diadalmas csókot adjon neki. Majd ugyanolyan
hirtelen visszaengedte a padlóra, és elsietett a folyosón a saját
szobájába.
– Reggelre nagyjából meg lesz fejtve! – vetette még oda a válla
fölött.
– Milyen kedves öntől, uram. Talán lesz olyan szíves
megosztani a következtetéseit azokkal is, akik még mindig a
ködben botorkálunk.
Ám ezt már az üres folyosónak mondta. Slater eltűnt a
szobájában.
Ursula csendes mosollyal csóválta a fejét, és már ment volna be
a sajátjába, amikor a folyosón felpattant az átellenes ajtó.
– Ó, hát itt van, drágám! – mondta Lilly némileg eltúlzott
szívélyességgel. – Járkálást véltem hallani. Minden rendben?
– Minden. – Ursula bevonult a szobába, és az ajtórésből nézett
vissza Lillyre. – Nyugodtan feküdjön vissza aludni.
Lilly nagyon elégedetten mosolygott.
– Ugye tudja, milyen jót tesz neki?
– Én?
– Igen. Valósággal kicserélték mostanában, és ez mind magának
köszönhető.
– Természetesen örömmel hallom, hogy ilyen hasznos vagyok.
Lilly meghökkenve pislogott.
– De drágám, egy pillanatig sem akartam…
– Már csak az a kérdés, hogy Mr. Roxton jót tesz-e nekem.
Becsukta az ajtót, mielőtt Lilly megmukkanhatott volna.
Félúton az ágyhoz sarkon fordult, visszatért az ajtóhoz, és
erélyesen elfordította a kulcsot a zárban. Ha Slaternek további
ihletre van szüksége reggelig, keresse másutt.
Kellemesen elfáradva bújt be az ágyba. Utolsó gondolata az volt
elalvás előtt, hogy egy kérdésre Slater Roxtonnal kapcsolatban
kétségtelenül megvan a válasz. Valóban egzotikus szexuális
rítusokat űz gyanútlan nőkkel a pincéjében.

Kevéssel hajnal előtt hallani vélte, hogy valaki a kilincsét

próbálgatja. Várt, mert tudni szerette volna, mit szól Slater, ha
felfedezi, hogy az ajtó zárva van. De a folyosón csend volt.
Egy darabig nem tudott visszaaludni. Dicsérte magát, hogy
helyesen járt el, amikor bezárta az ajtót. Ha folytatódik Slaterrel ez
a dolog, a férfinak meg kell értenie, hogy ő több kikapcsolódásnál,
vagy egy segédeszköznél a kreatív gondolkodáshoz.
Sajnos, e kis győzelmet némileg beárnyékolta a keserves
megbánás.
 Negyvenkettő

– Megmondtam én, hogy Cobb egyedül akarja irányítani a

drogüzletet! – közölte diadalmasan Slater. – Továbbá abban is
biztos vagyok, hogy New Yorkból akar dirigálni, nem Londonból,
és nem tűr meg versenytársat az óceán innenső oldalán.
A reggelinél ültek. Lilly fenségesen trónolt az asztalfőn, és
sózott-füstölt lazacot csipegetett. Slater az asztal végén ette
keresztül magát egy rántotta- és pirítóshegyen. Ursula, aki középre
került, feltűnően frissnek találta olyan emberhez képest, aki alig
pár órát aludt. Az étvágyában sem tett kárt a kialvatlanság.
Slater nem hozta szóba a zárt ajtót. Ha csalódott is, feltűnően jól
palástolta. Ursula rendkívül bosszantónak találta a lelkesedését és
az energiáját.
– Szerinted tehát Lady Fulbrook magával akar vinni néhány tő
ambróziafüvet, amikor megszökik Cobb-bal New Yorkba?
– Úgy van. – Slater behabzsolt még némi rántottát. – Töveket,
vagy legalábbis magot. A többi ambróziát pedig kétségtelenül
kiirtja az üvegházból. Cobb nem hagyja, hogy bárki is folytathassa
az üzletet, miután ő távozott Lady Fulbrookkal.
Ursula koppanva letette a villáját.
– Magok!
 Lilly és Slater csak nézték.
– Mi van velük? – kérdezte a férfi.
– Amikor megtaláltam Anne Clifton gyorsírófüzetét és
ékszereit, volt mellettük valamilyen mag is, tasakokban – mondta
Ursula. – Szerintem jó esély van rá, hogy ambróziamagok.
Lilly kissé összevonta művészien kihúzott szemöldökét.
– Talán ő is nevelni akart ambróziát a saját kertjében.
– Vagy pedig el akarta adni a magokat annak, aki a legtöbbet
ajánlja cserébe – mondta Slater. – Olyasvalaki, mint például Mrs.
Wyatt, busásan fizetett volna értük.
Ursula hátán végigfutott a hideg.
– Szerintem Anne arra akarta használni, hogy bevásárolja magát
Damian Cobb mellé az üzletbe.
Slater fontolóra vette a lehetőséget.
– Huh!
– Az roppant merészségre vallott volna – jegyezte meg halkan
Lilly. – Cobb veszélyes ember.
– Anne roppant merész nő volt – mondta Ursula –, és azt se
feledjük, hogy hónapokig ő közvetített Lady Fulbrook és Cobb
között. Talán úgy érezhette, hogy ő ismeri Cobbot. Hogy ő
megérti. Nem kedvelte különösebben a férfiakat, de bízott
magában, hogy manipulálni tudja őket. Végül is nagyon vonzó
teremtés volt. Lady Fulbrook irkálhatott szerelmes leveleket
Cobbnak, de azt hiszem, Anne megpróbálta elcsábítani.
Slater összevonta a szemöldökét.
– Ezt miért mondja?
– Még nem volt alkalmam végigolvasni az összes levelet, amit
Anne kapott Cobbtól, ugyanazon a Mr. Paladin néven, amelyet az
amerikai a Lady Fulbrookkal folytatott levelezésben használt, de
annyit kijelenthetek, hogy valami rafinált alkudozás folyt közöttük.
Paladin színleg Anne novellái iránt érdeklődik, ám szerintem nem
erről folyt a diskurzus.
– Anne sok időt töltött Lady Fulbrookkal az üvegházban – vette
át a szót Slater. – Megtanulhatta, hogyan kell nevelni az
ambróziafüvet.
– Ez kétségtelen magyarázattal szolgál a füzetében leírt versek
furcsaságaira – mondta Ursula. – Többszöri hivatkozás
mennyiségekre és időre. Különösen egy sor maradt meg bennem:
kecs és erő a virág, három a tízben gyönyör, három a hétben
megöl.
– A barátnője valóban nagyon veszedelmes játékot űzött –
jegyezte meg halkan Slater.
– Tudom – felelte Ursula –, de figyeljen csak ide. Ha Cobb ki
akarja irtani azt az összes füvet Lady Fulbrook különleges
üvegházában, mielőtt visszatér New Yorkba, valami nagyon
drasztikus dolgot kell művelnie. Az üvegház különszobája dugig
van azzal az istenverte, átkozott ambróziafűvel.
Rövid csend lett. Ursula tovább ette a pirítóst, amíg észre nem
vette, hogy Lilly és Slater is őt nézi.
– Mi az? – érdeklődött egy falat pirítós mellől. – Mondtam
valamit?
Lilly kuncogott, és visszatért a lazacához.
Slater krákogott.
– Azt hiszem, az istenverte, átkozott ambróziafű fordulattól állt
el a szavunk. Némileg bosszúsnak hangzott.
 – Bosszús is vagyok. – Ursula lenyelte az utolsó falatot, és a
kávéscsészéjéért nyúlt. – Mert ilyen lassan halad a nyomozásunk.
Lilly felvonta a szemöldökét.
– Én azt hittem, hogy maga és Slater kiválóan haladnak.
– Nézőpont dolga – mondta Ursula, és a férfira pillantott. – Ha
jól emlékszem, összefoglalta, mit talált Mrs. Wyatt főkönyvében.
De elvezet ez bennünket egy olyan bizonyítékhoz, aminek alapján
feljelenthetünk valakit Anne meggyilkolásáért?
Mielőtt Slater válaszolhatott volna, Mrs. Webster jelent meg az
ajtóban egy ezüsttálcával, és a tálcán egy borítékkal.
– Ezt a sürgönyt most kézbesítették, uram – jelentette be
harangzúgású hangján.
Slater egy kicsit megrándult, azután elvette a borítékot.
Mrs. Webster lelépett a színről, hogy visszatérjen a konyhába.
Ursula és Lilly figyelték, ahogy Slater feltépi a borítékot, majd
átfutja a sürgönyt.
– A New York-i múzeum igazgatója küldte. Igazam volt:
Damian Cobb közismert figura filantróp körökben. Az igazgató
szerint volt némi spekulálgatás a Cobb-vagyon forrását illetően, de
senki sem kérdezget túl sokat. Bár nem is ez a legérdekesebb.
– Az ég áldja meg, ne csigázzon már bennünket! – csattant fel
Ursula. – Nem melodráma ez. Mi a lényeg abban a nyomorult
sürgönyben?
Slater felvonta a szemöldökét az éles hangra, de nem tett
megjegyzést.
– Az igazgató azt mondja, hogy a New York-i Cobb-palota
személyzetének állítása szerint a gazda tíz napja távozott üzleti
ügyekben.
 – Az átkelés az óceánon körülbelül egy hét – mondta Ursula. –
Olykor kevesebb. Igaza volt, Slater. Cobb néhány napja
Londonban tartózkodik.
Mrs. Webster ismét megjelent az ajtóban.
– Mr. Otford keresi, uram – mondta. – Közöljem vele, hogy
várjon, amíg ön befejezi a reggelit?
– Nem – mondta Slater. – Ha ilyenkor jön ide, akkor bizonyára
valamilyen érdekességgel érkezett. Küldje be, kérem.
– Igen, uram. – Mrs. Webster ki akart menni a folyosóra.
– Jó lesz feltennie még egy terítéket, Mrs. Webster – javasolta
Slater. – Úgy sejtem, Mr. Otford éhes lesz.
– Igen, uram.
Mrs. Webster eltűnt. Nem egészen egy perc múlva berontott
Gilbert Otford, de rögtön meg is állt, mint akinek földbe
gyökerezett a lába, és imádattal bámult a gazdagon megrakott
tálalóasztalra.
– Jó reggelt, hölgyeim – mondta, egyfolytában a tálakat nézve.
– Jó reggelt, Mr. Roxton.
– Jó reggelt, Otford – felelte Slater. – Csatlakozzon hozzánk.
– Gyönyörrel, uram. Köszönöm.
Lázas kapkodás után helyet foglalt Ursulával átellenben a
tányérjával, amelyet megpúpozott kolbásszal, rántottával és
pirítóssal. Lelkesen esett neki az ételnek.
Slater láthatólag kész volt addig halasztani a faggatást, amíg
Otford bekebelez valamennyit a reggelijéből, de Ursula nem volt
türelmes hangulatban.
– Nos, Mr. Otford? – Beledöfte a pillantását a zsurnalisztába. –
Mi mondanivalója van nekünk?
 – Kisebb vagyonba került megoldanom egy szobalány és egy
lakáj nyelvét – felelte Otford kolbásszal teli szájjal. – A klub
alkalmazottainak hallgatniuk kell mindenről, ami ott folyik. Akit
rajtakapnak, hogy pletykál, kirúgják, és nem kap ajánlólevelet.
Viszont senki sem akarja elveszíteni az állását a klubban, mert
gavalléros a fizetés és magas a borravaló.
– Ennyit derített ki Mr. Roxton pénzéből? – háborodott fel
Ursula. – Hogy a személyzetet jól fizetik?
Otford értetlenül nézett Slaterre.
– A hölgy ideges valamiért?
Slaternek hirtelen sürgős lett kávét innia.
– Mr. Otford! – mondta Ursula. – Kérdeztem valamit!
– Nem, Mrs. Grant… izé… Mrs. Kern! – helyesbített sietve
Otford. – Nem ez volt minden, amit megtudtam. Épp most akartam
rátérni az érdekes részére!
– Ideje – mondta vészjóslóan Ursula.
Slater ivott még egy kis kávét, majd Otfordra nézett.
– Mit is mondott? – sürgette majdnem nyájasan.
– Na, szóval! – Otford lapozott a noteszben. – Itt az az
információ, amire hegyezni kezdtem a fülem. A klubtagságnak két
szintje van. Van az általános, és van a bennfentes elit, az
úgynevezett Fantazma Szalon tagjai, akiknek erősebb drog és
nagyon exkluzív szolgáltatások járnak.
– Exkluzív szolgáltatások? – kérdezte Ursula. – Azok mik?
Otford fészkelődött. Ezúttal Lillyre nézett segítségért. Lilly
kitüntette egy jóságos mosollyal, majd Ursuláboz fordult.
 – Hitem szerint Mr. Otford olyasfajta exkluzív szolgáltatásokra
céloz, amelyek csupán a Paphosz Pavilonhoz hasonló, méregdrága
bordélyokban vásárolhatók – mondta.
– Ó. – Ursula pirulva dőlt hátra a széken. Őrizkedett Slaterre
nézni, aki bizonyosan nevetségesnek találja a naivságát. –
Folytassa, Mr. Otford.
A riporter krákogott, és elmerült a jegyzeteiben.
– A kizárólag a Fantazma Szalon tagjai számára elérhető
szolgáltatások közé tartozik a partnerek nemtől és kortól független
választéka, bizonyos kellékek, és, izé, berendezések használata,
amelyeknek célja a fizikai gyönyör fokozása…
– Azt mondtam, hogy a jelentését folytassa, Mr. Otford, nem
pedig hogy egy bordélykatalógusból tartson felolvasást! –
sziszegte Ursula.
Otford nagyot nyelt.
– Bocsánat. Elnézését kérem. Kicsit zavarban vagyok.
– Nem maga az egyetlen – mondta Slater fojtottan.
Ursula haragosan meredt rá. Slater úgy tett, mintha nem venné
észre.
– Folytassa, Otford – mondta. – Ki tudta deríteni, hogyan
szállítják a drogot az Olümposzba?
– Kiváló kérdés – helyeselt Ursula.
– Köszönöm – felelte nagyon alázatosan Slater.
Oxford hadarni kezdett:
– Az egyik lakáj mondta, hogy a drogot egy fuvaros hozza lovas
szekérrel. A szállítás napján Fulbrook mindig ott van, hogy
ellenőrizze a kirakodást. A szert a pincében tartják lakat alatt,
ugyanúgy, mint a töményt és a szivarokat, de egy külön szobában.
 – Feltételezem, ahhoz a szobához egyedül Fulbrooknak van
kulcsa? – kérdezte elgondolkozva Slater.
– A lakáj szerint igen. – Otford kacsintott. – Bár ez nem jelenti
azt, hogy hébe-hóba ne kelne lába egy kis anyagnak.
Tapasztalatom szerint a Fulbrook-féle úriemberek egy idő után már
nem vesznek tudomást a szolgákról. Az volt a benyomásom, hogy
informátorom és a barátai is ki-kiszolgálják magukat az anyagból,
illetve brandyből meg szivarból.
– Remek munkát végzett, Otford! – dicsérte Slater.
Otford felragyogott.
– Köszönöm, uram! Meg kell mondanom, hogy ez lenyűgöző.
Óriási sztori lehet belőle! Egyszerűen óriási!
Ursula összehúzta a szemét.
– Talán szórakoztatóbb lenne kevesebb gyilkossággal.
Otford elvörösödött, és felkapta a szalvétáját, hogy abba
köhögjön.
Slater hátradőlt a székén.
– A következő lépés az, hogy megtaláljuk a szállítót.
Otford felmordult.
– Londonban ezrével vannak lovak és szekerek.
Ursula váratlanul kiegyenesedett.
– A béristálló a Rosemont Parfüméria közelében!
Slater elismerően mosolygott.
– Logikus, hogy Rosemont lovas szekeret bérel, és nagyon
valószínű, hogy abból az istállóból, amely a legközelebb van.
– Egek ura, hogy nyithat valaki illatszerboltot egy béristálló
közelében? – tette fel a költői kérdést Lilly.
 – Mert Rosemont nem finom parfümöket pancsolt – magyarázta
Slater –, hanem egy veszedelmes drogot kotyvasztott, méghozzá
nagy mennyiségben, annyit, ami nemcsak az Olümposz Klubnak
és Mrs. Wyatt kis mellékeséhez volt elég, de az amerikai piacra is.
Szüksége volt valamilyen szállítóeszközre, amely eljuttatja a
termékét a város túlsó végébe, és a kikötőbe, a New Yorkba induló
hajókhoz.
– Nahát – mondta Ursula nagyon halkan.
Mindenki őt nézte, valamilyen sziporkázó megjegyzést várva.
– Nahát mi? – kérdezte Slater.
– Most jut eszembe, hogy nekem is van egy kis érzékem ehhez
a nyomozói szakmához – mondta a nő, szerény hangra törekedve.
– Nem javasolom – intette le Slater. – Maradjon a gyorsírásnál.
– Miért? – kérdezte már megint bosszúsan Ursula.
– Ha elkerülte volna a figyelmét, a magánnyomozók jövedelme
némileg korlátozott. Viszont a működési költségek igen magasak
lehetnek. Már nem számolom, hogy ebben az esetben mennyi
pénzem ment el baksisra, borravalóra és egyéb kiadásokra.
– Hm. – Ursula lelkesedése kissé lelohadt. – Nem néztem
pénzügyi szempontból.
 Negyvenhárom

– Igen, uram, Rosemont tőlem szokott lovat és szekeret bérelni –

mondta Jake Townsend. – Az én fiamat, a Nedet fogadta fel, hogy
berakodja a füstölőt, és leszállítsa az árut.
Slater és Ursula a J. Townsend Béristálló széles ajtajában állt,
amely kölcsönözhető hintókat, szekereket és kordékat kínált. A
méretekből ítélve kisvállalkozás lehetett, mert Slater mindössze
három bokszot és egyetlen koros, rossz rugózású fogatot látott. Ám
az istálló az istálló, és a levegő sűrű volt a lovak és tartozékaik
szagától.
Townsend középkorú, cserzett bőrű ember volt, az a kemény,
szíjas típus, aki istállókban dolgozta le az életét. Szívesen
eldiskurált Slaterrel, mihelyt az tisztázta, hogy nem kívánja ingyen
az idejét és az együttműködését.
Townsenddel könnyű volt tárgyalni, viszont Ursula kész rejtély
volt ezen a délelőttön. Ismét elbújt sikkes fekete fátyla mögé, így
semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, nem mintha korábban, a
reggelinél Slater képes lett volna rá.
Rosszkedvűen jött le a lépcsőn, és ezen, amennyire Slater
megállapíthatta, Mrs. Webster kitűnő kávéja sem javított.
Kezdetben azzal nyugtatta magát, hogy a nő rosszul aludt, de most
már azon töprengett – nem minden aggodalom nélkül –, hogy
Ursula talán megbánta éjszakai szenvedélyes egyesülésüket a
labirintusban. Talán már bánja az elsőt is, a dolgozószobában.
Mostanra nagyon rossz előjelet látott abban, hogy a nő bezárta
éjszaka az ajtaját.
Kényszerítette magát, hogy az aktuális feladatra
összpontosítson.
– Tehát Rosemont állandó ügyfél volt? – kérdezte.
– Az bizony. – Townsend gyászosan ingatta a fejét. – Jól jött az
üzletnek. Rengeteg füstölőt adott el, meg ezt a francia dolgot,
aminek potpourri a neve. De meg kell mondanom, irtóra hálás
voltam, hogy egy egész utca választ el tőle, amikor kigyulladt a
boltja. A robbanás nemcsak azt a házat vitte szét, de nagy kárt tett
a szomszédos épületekben is. Még jó, hogy üresek voltak.
Ugyancsak megijedtünk, én mondom. A lovak egész megvadultak.
– El tudom képzelni – mondta Ursula.
Slater hallotta a hangjában a fagyos türelmetlenséget, bár a
nőnek volt annyi esze, hogy ne siettesse Townsendet.
– Az újságok szerint a hatóság azt feltételezi, hogy gázrobbanás
történt – mondta Slater.
– Ja, lehet. – Townsend rosszallóan ráncolta a homlokát. – De
ha engem kérdez, az a sok zacskó száraz levél, amiket a boltjában
tárolt, azok szították a lángokat. És köztünk maradjon, de ki
tudhatja, miket kevert a füstölőbe és abba a potpourriba? Órákig
szaglott utána a környék.
– Köszönöm a segítségét, Mr. Townsend. – Slater pénzt vett elő
a zsebéből. – Csak még egy kérdés, és nem zavarjuk tovább a
munkában.
 – Mit akar tudni, uram?
– Azt mondta, hogy Rosemont rendszeresen felfogadta a fiát, és
bérelt egy szekeret a szállításhoz. Nagyon szeretném tudni a
címeket, ahova szállított.
– Csak kettő volt neki. Az egyik egy palota, ahol valami zárt
klub volt. A másik egy raktárház a dokkok közelében. Mert
Rosemont sokat szállított New Yorkba, tudja.
 Negyvennégy

– Már értem, miért akart mindenképpen hazamenni a házához

feszítővasért – mondta Ursula. – Tudta, hogy a raktárház
valószínűleg zárva lesz. Kiválóan logikus a gondolkodása, uram.
Slater éppen benyomta a feszítővasat a résbe az ajtószárny és a
félfa közé. Félbehagyta a munkát, hogy egy talányos pillantást
vethessen a nőre.
– Kellemes kikapcsolódásnak találom. – Ránehezedett a
feszítővasra. – Mármint a gondolkodást.
Ursula pislogott, nem tudta mire vélni ezeket a szavakat.
– Miféle kikapcsolódásnak?
– Természetesen nem akarom túlzásba vinni. Még a végén
rákapnék.
– Igaza van – felelte hidegen a nő. – Csúnya szokás túl sokat
gondolkozni.
– Egyetértek.
– Meg kell mondanom, elég savanyú kedvében van ma reggel,
Slater.
– Az a különös, hogy nagyon jókedvűen ébredtem. Nem tudom,
mi változtatott ezen.
Ursula összehúzta a szemét.
 – Talán az időjárás. Úgy látom, vihar készül.
– Igaza van. Az időjárás.
Ismét ránehezedett a feszítővasra. A zár felnyögött, azután a vas
és a fa tiltakozó nyekergésével engedett. Az ajtó felpattant. Ócska,
lassan korhadó deszka és az áporodott levegő dohszaga csapta meg
őket.
Voltak más szagok is: Ursula azonnal felfigyelt egy fanyar,
gyógyfüves aromára.
Odaállt Slater mellé, és benézett a homályba. Annyi világosság
volt, amennyit beengedtek a mocskos ablakok. A ferde
fénypászmák megmutatták a padlón hányódó ládákat és hordókat.
A magasból foszló kötelek és hevederek lógtak.
– Jó helyre jöttünk – mondta Slater, a lábnyomokat vizsgálgatva
a padlón. – Itt látogatók jártak, nem is olyan régen.
Követte a csapást egy lezárt ládához. Ursula utána ment,
miközben szimatolt és fintorgott.
– Ugyanezt a szagot éreztem Rosemont üzletében – mondta. –
Itt nagy mennyiségű drogot tárolnak. De van valami más is. Talán
döglött patkány.
Slater megállt a három láda közül az elsőnél.
– Már be is csomagolták. Lehet szállítani.
Benyomta az egyik deszkaláda fedele alá a vasat. Amikor a
fedél felpattant, Ursula szép rendben sorakozó vászontasakokat
pillantott meg a ládában. A drogszag erősödött.
– Ne mozduljon – figyelmeztette halkan Slater.
A nő megdermedt. Nézte, mit bámul Slater, és meglátta a sötét
foltokat a padlón. Végigfutott rajta a hideg.
– Vér? – súgta.
 – Igen – felelte a férfi. – Nem is túl régi.
Követte a foltokat egy közeli ládához, amely nem volt lezárva.
Felhajtotta a fedelét, és belenézett.
– Nos, ez választ ad egy kérdésre – mondta.
– Ki…? – kérdezte Ursula.
– A stilétes bot egykori tulajdonosa.
Ursula veszteg maradt, nem óhajtott közelebb menni. Bámulta
Slatert, ahogy a láda fölé hajol, és módszeresen megmotozza a
halott embert.
– Hogyan ölték meg? – kérdezte.
– Lelőtték. Két lövés. Profi munkának látszik.
– Profinak?
– Bátran kijelenthetjük, hogy akárki ölte meg ezt az embert,
annak volt szakmai tapasztalata. – Elhallgatott, mélyebbre nyúlt a
ládában. – Bár némileg kijött a gyakorlatból.
– Ezt miért mondja?
– Nem kutatta át elég alaposan a testet.
Felegyenesedett, megfordult. Apró fehér névjegyet tartott
kesztyűs kezében.
– Mi az? – kérdezte a nő.
– A Stokely Hotel címe. A cipőjében volt eldugva. Meglátásom
szerint külföldi látogatónk rettentően félt, hogy eltéved szép
városunkban. Olyan helyen tartotta a szálloda címét, ahonnan nem
veszíthette el.
– Mi a következő lépés?
– Van egy hivatásos gyilkosunk, aki gyilkosság áldozata lett –
mondta Slater. – Azt tesszük, amit minden aggódó polgár tenne.
Értesítjük a Scotland Yardot.
 Negyvenöt

Lilly felemelte a kannát, és teát töltött a tálcán álló két törékeny

csészébe.
– Meg kell mondanom, Slatert még sosem láttam ennyire
életvidámnak azóta, hogy visszaköltözött Londonba.
– Szenvedélyesen érdekli Anne Clifton meggyilkolásának
rejtélye – mondta Ursula.
A nő nagyon is tudatában volt a könyvtárban elhelyezett állóóra
csendes tiktakolásának. Ám akárhányszor rápillantott a számlapra,
úgy tűnt, mintha a mutatók mozdulatlanul ácsorognának.
Ahogy felfedezték a holttestet, Slater tüstént visszavitte a nőt a
házába, és rábízta Lilly, Websterék és Griffith őrzésére. Utána
elment, hogy beszéljen valakivel a Scotland Yardon. Hazatérését
követően bejelentette, hogy el kell töltenie némi időt a
labirintusban. Jelenleg is alagsori menedékében tartózkodott.
Majdnem egy órája volt odalent.
– Biztosra veszem, hogy nem szegény Miss Clifton
meggyilkolása csalta ki a fiamat a homályból – ellenkezett Lilly. –
Maga miatt jött meg a kedve az élethez.
– Elvégre én hívtam fel a figyelmét az esetre – mondta Ursula.
– Nem, drágám, maga előbb érdekelte, mint a gyilkosság.
 – Honnan tudja?
Lilly édesen mosolygott.
– Egy anya tudja az ilyesmit.
– Akkor engem ugyancsak becsapott.
– Nem, drágám, itt nincs helye gúnyolódásnak. Biztosra
veszem, hogy már azon a napon felkeltette Slater szenvedélyes
érdeklődését, amikor bemutattam magukat egymásnak.
– Hadd emlékeztessem, hogy a fia, mielőtt visszatért Londonba,
egy évet töltött valamiféle kolostorban. Ezt követően évekig
csavargott a világban elveszett és ellopott műkincsek után kutatva,
tehát valószínűleg nem maradt ideje románcokra. – Ursula a torkát
köszörülte. – Holott egészséges, energikus természet.
Lilly örvendezett.
– Észrevette ezt az egészséges energiáját, ugye?
– Azt akarom kifejteni, hogy bizonyosan ugyanezt a
szenvedélyes érdeklődést tanúsítaná bármelyik egyedülálló nő
iránt, aki hozzám hasonlóan tör be az életébe.
– Drágám, higgye el, Slater bármikor talál női társaságot, ha
arra van igénye.
Nem kétlem, gondolta Ursula. Csüggesztő gondolat volt.
– Az újságokból tudom, hogy egy fiatal hölgy, akihez gyengéd
kapcsolat fűzte, gyűrűt váltott, és házasságot is kötött egy másik
férfival, miközben Slater a Lázrózsa-szigeten volt hajótörött –
mondta fojtottan.
– A tények megfelelnek a valóságnak, de biztosíthatom, hogy a
fiam kapcsolata Isabellával legfeljebb felületes flörtnek volt
nevezhető. Isabella arra használta Slatert, hogy fölkeltse annak az
úriembernek az érdeklődését, aki aztán meg is kérte a kezét. Slater
tudta, hogy Isabella mást szemelt ki magának, de nem haragudott,
mert őt meg jobban érdekelte az expedíció a Lázrózsa-szigetre.
Abban az időben a házasság volt az utolsó gondolata!
– Ez biztos?
– Kétség nem fér hozzá. Ez nem törte össze Slater szívét. Ám
amióta elhagyta a Lázrózsa-szigetet, egyre jobban aggódtam érte.
Már kezdtem azt hinni, hogy nem maradt szíve, ami megtörhetne.
Ursula felnézett a teáscsészéjéből.
– Miért mondja ezt?
– Attól féltem, hogy azok a szerzetesek a kolostorban kiirtották
belőle a szenvedély képességét.
– Dehogy! – vágta rá Ursula. – Bizonyosan nem erről van szó.
De vegye figyelembe, hogy most, erre nem tudok jobb szót,
szenvedélyesen meg akarja oldani a titkárnőm meggyilkolásának a
rejtélyét.
– Londonban hetente történnek gyilkosságok. Nem láttam, hogy
bármelyik is felkeltette volna Slater érdeklődését. Maga izgatja a
fiam fantáziáját, Ursula, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.
Olyan, mintha maga kitárt volna egy cellaajtót, hogy Slater
visszajöhessen a fényre.
– Badarság! – Ursula nagyon erősen markolta a csészealjat. –
Túldramatizálja a helyzetet. Slaternek egyszerűen csak időre van
szüksége, hogy ismét alkalmazkodni tudjon a londoni élethez.
Mielőtt Lilly válaszolhatott volna, felpattant az ajtó. Slater
olyan elszántan rontott be a szobába, hogy a levegő azonnal
megtelt hidegen sercegő elektromossággal.
– Kiterveltem valamit – mondta.
Gyorsan elmagyarázta.
 Ursula elszörnyedt.
– Nem szabad! – mondta Lilly.
– Megőrült maga? – kérdezte Ursula.
– Tudom, hogy a sajtó időről időre tollhegyre tűzi ezt az
elméletet – ismerte el Slater.
 Negyvenhat

Holdfényes ködben úszott a hatalmas kert a Fulbrook-palota

mögött. Slater egy pillanatra megállt a fal tetején. Valahonnan az
árnyékból mély morgás hallatszott.
– Ó, hát itt vagy! – súgta. – Jó kutya!
Kicsomagolta a nagy darab marhahúst, amit hozott, ledobta a
kertbe, ahol halk puffanással ért földet. A következő percben
hatalmas, szőrös alak rohant elő a ködből. A masztiff rávetette
magát a húsra.
Slater megcsomózta a kötelet, és könnyedén leereszkedett a
téglafalról. A kutya merev lábakkal állt a hús fölött, és
figyelmeztetően morgott.
– Tied az egész hús, cimbora. Nem kell kapkodni.
A kutya visszatért a kiadós lakomához, Slater pedig a
megoldandó feladathoz.
A dús lombok és a sűrű köd kiváló fedezéket nyújtott. Itt
nagyon könnyű lenne eltévedni, állapította meg Slater. Szerencsére
jó irányérzéke volt.
Ráadásul Ursula részletesen leírta, amit a földszintből és a
kertből látott. Megriadt, amikor hallotta, hogy a férfi be akar jutni a
palotába, és próbálta lebeszélni róla. De aztán győzött benne a
józan ész, és belátta, hogy az információkat, amelyekre szükségük
van, minden valószínűség szerint a házban őrzik, és másképp nem
lehet megkeresni őket.
Slater két kerti szobornak is nekiment, mire némi idő után
megérkezett a palota hátsó falához. Pontosan ott találta a
könyvtárba vezető franciaablakot, ahol Ursula mondta.
Megfordult, elindult a fal mentén, addig számolta a szárnyas
ablakokat, amíg a harmadikhoz nem ért. Ha Ursula nem tévedett,
ez itt Fulbrook dolgozószobája.
Csak egy roppanás és egy koppanás hallatszott, amikor feltörte
a zárat és kinyitotta az ablakot. Másodpercek alatt bent volt a
szobában. Vérében tombolt az energia és a jókedv. Nem várta,
hogy Londonban is használhatja a képességeit, amelyeket az
elveszett és ellopott műtárgyak felkutatásában tökéletesített.
A sötét helyiségben megállt, hegyezte a fülét. Senki sem
ordított betörőt, nem dobogtak lépések a lépcsőn. Nem lármáztak a
cselédfertályon.
Csakugyan van tehetsége az ilyesmihez! És tagadhatatlanul
élvezi. Alighanem hiányzott már a munka.
A gázlángot nagyon alacsonyra csavarták, de ahhoz elég volt,
hogy lássa a nagy íróasztalt és a masszív padlószéfet. Úgy döntött,
hogy ha van itt valami érdekes, azt a széfben érdemes keresni.
Az ajtóhoz sietett. Legnagyobb örömére zárva volt. Vagyis
legalább pár másodperccel előbb veszi észre, ha valaki
meghallotta, és utána akar nézni a zajnak.
A széfhez ment, leguggolt, elővette a zsebéből a sztetoszkópot,
bedugta a fülébe, a másik végét odanyomta a kombinációs zár
mellé. Forgatni kezdte a tárcsát, hallgatta a fogaskerekek
kattogását.
Kinyitotta a széfet, belenyúlt. Ujjai egy nagy borítékot és egy
bőrkötésű könyvet súroltak. Volt ott még egy vaskos csomag is.
Kivette a könyvet, a borítékot meg a csomagot, és az asztalhoz
ment.
Elsőnek a csomagot bontotta fel: bankjegyek voltak benne. A
pénzt visszavitte a széfbe. Másodiknak a borítékot tépte fel.
Fotográfiák és azok negatívjai hullottak az asztallapba foglalt
itatóspapírra. Ahhoz túl sötét volt, hogy lássa is a képeket.
Néhány másodpercig várt, és feszülten figyelte az alvó házat.
Amikor már biztosra vehette, hogy senki sem hallott semmit,
felcsavarta az asztal fölött a lámpát. Egy percig tanulmányozta a
fényképeket, azután fellapozta a naplót. Nem tartott sokáig
rájönnie, mit talált.
Ismét kicsire állította a gázt, lecsukta, bezárta a széfet, és
kimászott az ablakon.
A kutya reménykedve trappolt oda hozzá. Slater megvakargatta
a fülét, azután felmászott a kötélen a kertfalra, és leereszkedett a
másik oldalon. Magához vette a mászófelszerelést, és eltűnt az
éjszakában.
Jó érzés volt visszatérni a szakmába. Már hiányolta.
 Negyvenhét

– Zsarolás – mondta Slater. – Ez megválaszol egy kérdést

Fulbrookról. Azt tudtuk, hogy ő szállítja a drogot a klubtagoknak.
Most már azt is tudjuk, miért.
Ursula elszörnyedt, amikor ránézett az íróasztalon kiterített
fotográfiákra. Csupa meztelen alak, amelyek összefonódva aludtak
az ágyban. Ám mivel ezek a szeretők kivétel nélkül férfiak voltak,
mindegyik fotográfia felért egy bombával.
– Undorító ez a Fulbrook! – háborgott. – Nem csoda, hogy
Valerie idáig hajlandó elmenni, csak szabaduljon tőle!
Lilly fölvette az egyik fotográfiát.
– Ezt a kopasz embert ismerem. Ez Lord Mayhew!
– Az Olümposz Klub egyik tagja, aki Brice szerint
öngyilkosságot követett el a közelmúltban – tette hozzá Slater.
– Ezek az emberek a képeken mintha mind aludnának – mondta
Ursula.
– Inkább eszméletlenek – vélte Slater. – Annak kellett történnie,
hogy a találkájukon kaptak egy adag erős ambróziát, amitől
öntudatlanok lettek annyi időre, hogy lefotografálhassák őket.
– A társadalom elég kíméletlenül bánik a nőkkel – elmélkedett
Lilly –, de ugyanolyan kegyetlen a férfiszerelemhez is. Ráadásul
az ilyen kapcsolatokat a törvény is bünteti. Megjegyzem, a
valóságban az emberek többsége szemet huny fölötte, de ha ezeket
a fotográfiákat nyilvánosságra hozták volna, akkor a kompromittált
úriembereknek végük.
Ursula a naplóra pillantott.
– Abban a könyvben mit talált? – kérdezte Slatertől.
– Részletesebb anyagokat zsaroláshoz. Pletykákat viszonyokról,
amelyek veszélyeztethetik bizonyos magas állású emberek
lányainak a házassági esélyeit. Feljegyzések mások anyagi
nehézségeiről, amelyek tönkretehetik őket a társaságban.
– A zsarolás kockázatos mesterség – állapította meg Lilly.
– De csak akkor, ha a megzsaroltak ismerik a zsaroló kilétét –
mutatott rá Ursula. – Ezen a téren van némi tapasztalatom, ha még
emlékeznek rá.
– Úgy vélem, Mr. Otford tisztában van vele, mekkora
szerencse, hogy még egyáltalán él – jegyezte meg Slater.
Ursula sóhajtott.
– Neki legalább volt oka megzsarolni engem. Éhes volt,
hajléktalanság fenyegette. Fulbrooknak nincs ilyen mentsége.
Dúsgazdag ember. Miért alacsonyodik le ilyen szörnyűségekhez?
– Erősen kétlem, hogy a pénzért – mondta Slater –, habár jó sok
volt abban a széfben. Csakhogy létezik valami, ami a pénznél is
vonzóbb bizonyos emberek számára. A hatalom. Akinek a titkait
tudjuk, annak parancsolhatunk.
Ursula mély lélegzetet vett.
– Igen, természetesen. De hát ezek az emberek, az áldozatok,
csak tettek volna valamit, ha tudják, hogy ki zsarolja őket.
 – Egyetértek azzal, hogy ha akár egy ilyen előkelőség is tudta
volna, ki áll a zsarolás mögött, Fulbrook élete nem ért volna egy
hajítófát sem – mondta Slater. – Elfordult az asztaltól, és az
ablakhoz állt. – Ezért veszem biztosra, hogy egyikük sem ismeri az
igazságot. Feltételeznünk kell, hogy Fulbrook nagyon
elővigyázatos abban, amit csinál. Ezeknek az embereknek itt a
fotográfiákon nyilván nincsenek tiszta emlékeik a történtekről.
– Láttam már embereket, akik nem voltak maguknál, mert túl
sokat ittak – mondta Lilly. – Az ópium hatása is olyan szédítő,
hogy a használói… egészen óvatlanok lesznek tőle.
– Mit szándékozik tenni az adatokkal, amelyekhez hozzájutott?
– kérdezte Ursula.
Slater ránézett.
– Beszélek Fulbrookkal.
– El akarod mondani neki, hogy tudsz a zsarolásairól? – csattant
fel Lilly.
– Adok neki egy esélyt – felelte Slater. – Ez több annál, amit
Anne Clifton, Rosemont és Mrs. Wyatt kaptak.
– Mire? – kérdezte Ursula.
– A túlélésre – felelte Slater.
– Nem értem – szólt Lilly.
De Ursula értette. Fürkészőn nézett Slaterre.
– Ugye az a véleménye, hogy Damian Cobb listáján Fulbrook a
következő?
– Bizonyos vagyok benne.
– Akkor minek figyelmeztetni? – Ursula a fotográfiákra és a
naplóra mutatott. – Zsaroló, aki legalább két ember
öngyilkosságáért felelős. A fenyegetőzése kétségtelenül pokollá
tette a többiek életét, akik abban a naplóban szerepelnek. No és az
a nő, Nicole, aki a Paphosz Pavilonban dolgozott? Fulbrook
közvetlenül bűnös a halálában, mert ő vitte be a drogot az
Olümposz Klubba.
– Tisztában vagyok vele – közölte Slater. Levette pápaszemét,
és előhúzott egy zsebkendőt.
– Slater, nem érdemli meg, hogy figyelmeztessék! – mondta
Ursula. – Hadd szabaduljon meg tőle Cobb!
Slater villogóra tisztította az üveget.
– Maga nagyon ádáz ma este. Csodálom ezt a tulajdonságot egy
hölgyben.
Ursula szorosan keresztbe fonta a karját.
– Fulbrooknak lehet címe és pedigréje, de igazából egy
haramiavezér, aki csak a rangja miatt ússza meg a bűneit. Nagyon
jól tudja, mennyire valószínűtlen valaha is megtalálnunk a
bizonyítékot, hogy feljelenthessük. De ha igen, akkor sem
valószínű, hogy elítélik és becsukják.
Slater visszatette a kendőt a zsebébe, és az állóórára nézett.
– Tudom.
Ursula ingerülten széttárta a karját.
– Akkor miért figyelmezteti, hogy Cobb rövidesen megölheti?
Slater feltette a pápaszemét, és összesöpörte a fotográfiákat.
– Azért, mert végső soron mindegy.
 Negyvennyolc

Slater nem törődött a bámész tekintetekkel és a klubszobára

ereszkedő váratlan némasággal. Hajnali kettőre járt az idő. Az
öblös bőrfotelekben terpeszkedő férfiak többsége előírásos estélyi
öltözetet viselt. Minden asztalkán bordói és brandy állt
palackokban. A levegő sűrű volt a szivarfüsttől.
Egy öregember, a néhai Edward Roxton egyik barátja,
prüszkölve felnevetett, és odakacsintott Slaternek, aki ezt egy
bólintással nyugtázta, miközben ment befelé a kártyaszobába. Nem
volt hajlandó leadni a nagykabátját és a kalapját a portásnak,
inkább összecsöpögtette esővízzel a szőnyeget.
Fulbrook, kezében kártyával, három másik emberrel ült egy
asztalnál, és éppen egyik játékostársa megjegyzésén heherészett,
amikor mély csönd lett a szobában. A többiekhez hasonlóan ő is az
ajtó felé fordult, hogy ki az okozója a váratlan némaságnak. Slater
láttán mordult egyet, és tüntetően beletemetkezett a kártyáiba.
– Úgy veszem észre, a klub vezetősége már mindenkit beenged
– mondta az asztaltársaknak. – Az olyanokat is, akik állítólag
érettek a tébolydára.
Az egyik ember kínosan nyerített. A többiek úgy lesték a
lapjaikat, mintha az életük múlna rajtuk.
 Slater az asztalhoz ment.
– Elnézést a zavarásért, Fulbrook, de fontos üzenetet hoztam
magának.
– Dolgom van, Roxton. Majd máskor.
– Ha inkább a jövőben óhajtana csevegni egy bizonyos naplóról
és néhány fotográfiáról…
Fulbrook úgy ugrott talpra, hogy a széke zörögve felborult.
– Az apja lehetett úriember, de a modorát anyai ágról kellett
örökölnie! – mondta.
– Megjegyeztem, hogy sértegette az anyámat – közölte vele
Slater –, de ma este fontosabb dolgaim vannak. Itt beszéljük meg,
vagy odakint, ahol kevesebben zavarnak?
– Odakint. Csak addig akarom kitenni barátaimat és
üzletfeleimet a maga jelenlétének, ameddig szükséges.
Slater megfordult, szó nélkül indult az ajtóhoz. Fulbrook némi
habozás után követte. Az előcsarnokban a portás átnyújtotta neki a
felöltőjét, a kalapját, a kesztyűjét és az esernyőjét.
Slater lement a lépcsőn az esőbe, és megállt az utcai lámpa
fénykörének a szélén.
– Ott vár a konflisom – mondta, és a fogat felé bólintott az utca
másik oldalán.
Fulbrook kinyitotta az esernyőjét, és gyanakodva sandított a
kocsira.
– Maga csakugyan őrült, ha azt képzeli, hogy beszállok
magával egy konflisba – mondta.
– Ahogy óhajtja. Igyekszem rövidre fogni. Nálam vannak a
fotográfiák és a zsarolásairól vezetett naplója, amelyeket a
dolgozószobája széfjében tárolt.
 – Hazudik! – hebegte Fulbrook. – Hogy tudta… nyilván
felbérelt valakit, hogy betörjön a házamba, maga kurafi! Hogy
merészelte?
– Nem béreltem fel senkit. Magam csináltam. Jelentsen fel
nyugodtan, ám ebben az esetben magától értetődően nekem is
közölnöm kell a bírósággal, miket fedeztem fel a széfjében.
– Maga fattyú! – Fulbrook úgy beszélt, mint akit fojtogatnak. –
Csak úgy itt áll, és elismeri, hogy betörő?
– Maga pedig zsaroló, továbbá kiváló könyvelő. Nagyon
precízen vezeti a nyilvántartását. Észrevettem, hogy kihúzta két
áldozatának a nevét. Azokét, akik inkább az öngyilkosságot
választották, semhogy megadják magának, amit a titoktartásért
követelt cserébe.
– Roxton, magának elment az esze azon az átkozott szigeten.
Láthatólag fogalma sincs, kivel húzott újat.
– Maga nem fogja fel a helyzet komolyságát. Tudom, hogy
üzlettársa egy Damian Cobb nevű amerikainak.
– És? Bevallom, volt pár üzletem Cobb-bal. Lehet faragatlan, de
attól még sikeres üzletember, nem bűnöző.
– Ebben, az esetben nincs nagy különbség a kettő között. Ha
már a témánál tartunk, két dolgot tudnia kell Cobbról. Az első,
hogy nem óhajtja fenntartani a hosszú távú üzleti kapcsolatot. Az a
célja, hogy monopóliumot szerezzen a drogra, és New Yorkból
akarja irányítani a birodalmát. Vagyis a jövőben nincs szüksége a
maga előállító, termelő és elosztó hálózatára.
Fulbrook megkövült a dühtől.
– Ez hazugság!
 – Mit gondol, miért fogadott fel egy bérgyilkost, hogy végezzen
Rosemonttal, a parfümárussal, aki a drogot készítette magának,
Anne Cliftonnal, a maga futárjával, és Mrs. Wyatt-tel?
– Rosemont laboratóriumában robbanás történt. A hatóság
szerint a drogistát eltemette az omladék.
– Maga nem olvas újságot, Fulbrook. Tegnap megtalálták
Rosemont tetemét. Valaki tarkón szúrta stiléttel. Mrs. Wyatt is
nagyon hasonló balesetet szenvedett. Ugyancsak stíléttől.
– Én azt hallottam, hogy az egyik ügyfele ölte meg – mondta
mereven Fulbrook.
– Mellékesben drogot árult. Nem tudom, hogy Cobb azért
szabadult-e meg tőle, mert Mrs. Wyatt is megjelent a piacon, vagy
csak úgy döntött, hogy az asszony túl sokat tud. Gyanúm szerint
ezért ölette meg Anne Cliftont.
– A Clifton némber vagy öngyilkos lett, vagy túladagolta
magát.
– Most már nem számít. Az számít, hogy az üzlet brit oldalán
maga az egyetlen, aki még áll.
– Nevetséges! Cobb nem szabadulhat meg tőlem! Én vagyok az
egyetlen, aki elláthatja droggal. Ő is tudja!
– Javaslom, hogy ezt Cobb-bal beszélje meg. Itt van a városban.
Fulbrook megvetően horkantott.
– Téved. Csak holnap köt ki a hajója.
– Becsapta magát, Fulbrook. Cobb és a kedvenc orgyilkosa pár
napja érkeztek, nagyjából akkor, amikor Anne Clifton meghalt.
– Honnan tudja maga ezt?
 – Mert tegnap este megtaláltam az orgyilkos holttestét. Ládába
zárva, a raktárházban. Nyilván ismeri azt a helyet. Oda fuvaroztatta
el Rosemont az ambróziát, amit tovább kellett vinni New Yorkba.
Megfordult, hogy elmenjen, de Fulbrook elkapta a karját.
– Vegye le rólam a kezét – mondta nagyon halkan Slater.
Fulbrook megrándult. Úgy engedte el Slater kabátujját, mintha
nem szövetből, hanem kénköves lángból készült volna.
– Azt mondja, hogy Cobb Londonban van? – sziszegte. – Ha
igaz, bizonyítsa be. Hol lakik?
– Nem tudom tökéletes bizonyossággal – felelte Slater –, de a
halott bérgyilkosnál megtaláltam a Stokely Hotel névjegykártyáját.
Odaküldtem valakit, hogy ellenőrizze. Természetesen lakik náluk
egy amerikai üzletember, aki más néven jelentkezett be. A
bérgyilkos nyilván a lakájt játszotta.
Fulbrook csak hápogott.
– Maga hazudik! Biztos, hogy hazudik!
– Hamarosan kiderül. Óriási szenzáció lesz a hír!
– Miféle hír?
– A maga halála, természetesen. Egy magafajta társasági
nevezetesség meggyilkolásának hírértéke van.
– Maga fenyeget engem, maga rohadt futóbolond?
– Nem, én vagyok olyan előzékeny, hogy figyelmeztetem magát
– felelte Slater. – Javaslom, menjen egyenesen a pályaudvarra, és
az első vonattal távozzon Londonból. Ez az egyetlen reménye.
– Cobb nem merne meggyilkolni engem! Szüksége van rám, én
mondom magának!
– Feltételezésem szerint van rá némi esély, hogy ne gyilkolja
meg magát.
 – Mert felkötnék!
– Ha rajtakapnák – jegyezte meg Slater. – De még ha
félreértelmezem is Cobb szándékait, attól még megmarad a többi
ellensége.
– Most meg miről beszél?
– Intézkedtem, hogy naplójának lapjait, valamint a fotográfiákat
és negatívjaikat holnap juttassák el a maga kiszemelt áldozatainak.
A mellékelt levelekből megtudhatják, hogy az anyag a maga
széfjéből került elő. Mit gondol, meddig élhet, ha majd azok a
hatalmas emberek megtudják, ki zsarolta őket? Vonatjegy helyett
inkább talán egy ausztráliai járatra kellene helyet foglaltatnia.
Fulbrooknak leesett az álla.
– Maga halott ember. Érti? Hulla!
Slater nem fárasztotta magát a válasszal. Keresztülvágott az
utcán, beugrott a konflisba. A bérkocsi sebesen elindult.
Mielőtt befordultak volna a sarkon, Slater visszanézett.
Fulbrook még mindig a klubja előtt állt, olyan képpel, mint akinél
most járt látogatóban az ördög.
 Negyvenkilenc

Hazudik a fattyú! Biztos, hogy hazudik! Mindenki azt mondja róla,

hogy megbomlott az elméje a Lázrózsa-szigeten!
De ez nem magyarázza meg, miként szerzett tudomást a
naplóról, a fotográfiákról és a közös üzletről Cobb-bal. Itt csak egy
magyarázat létezik: Roxton valóban felnyitotta a széfet. Hiába
voltak magas falak, harapós kutya, modern zárak.
Fulbrook még akkor is reszketett a dühtől, amikor kikászálódott
a konflisból, és felment a saját házának lépcsőjén. Ismételten
dörömbölt az ajtón, és káromkodott, amikor senki sem nyitotta ki.
Majdnem hajnali három volt, a cselédek mind lefeküdtek, de ez
nem mentség! Ördög és pokol! Valakinek ide kellene jönnie az
ajtóhoz! Lusta banda! Reggel kirúgja mindet!
Addig matatott a kulcsaival, amíg végre sikerült kinyitnia az
ajtót. Bement a sötét, üres előcsarnokba. A politúros asztalra dobta
a kalapját, de a kabátjával már nem bajlódott a nagy sietségben.
Rohant a folyosón a dolgozószobájába. Az ajtónál ismét
megállt, hogy előkeressen egy másik kulcsot. Háromszor talált
mellé a nyomorult kulcslyuknak, mire bejuthatott.
 Felcsavarta a gázt, és fellélegzett, mert a széf zárva volt. Talán
blöffölt Roxton. De akkor is, honnan tudhatott a fotográfiákról és a
naplóról?
Leguggolt a széf elé, csavargatni kezdte a tárcsát. Ami kevés
remény még pislákolt benne, az is odalett, amint kinyitotta a széfet.
A napló és a fotográfiák eltűntek. Finom, de iszonyúan kegyetlen
gúnyból a fattyú nem nyúlt a több ezer fontnyi bankjegyhez.
Fulbrook az asztalához ment, lerogyott a székbe. A tenyerébe
temette az arcát, és gondolkozni próbált. Nehéz volt elképzelnie,
hogy Cobb meg merné kísérelni a gyilkosságot. Az amerikainak
szüksége van rá. Ettől függetlenül azonnal el kell tűnnie
Londonból, mielőtt a megzsarolt áldozatok felfedezik, hogy ő
csikart ki pénzt és különböző társasági előnyöket tőlük az elmúlt
év során. Roxtonnak abban az egyben igaza van, hogy a
megzsaroltak között vannak veszélyes emberek.
Gondolkoznia kell! Menekülnie kell! Védekeznie kell!
Fölemelte a fejét, és kinyitotta az íróasztala legfelső fiókját.
Még mindig benne volt a pisztoly. Azt legalább nem vitte el a
fattyú. Bár kétségtelenül ezt is csak sértésből hagyta itt.
Ellenőrizte, hogy töltve van-e, azután a nagykabátja zsebébe
csúsztatta.
Feltápászkodott, visszament a széfhez, marokszám szedte ki a
bankjegyeket. Azokat is zsebre gyűrte.
Fontolgatta, hogy felveri valamelyik cselédet, hogy
csomagoljon be neki, majd inkább úgy döntött, hogy erre nem
pazarol időt.
Elhagyta a dolgozószobát, fölment az emeletre. Félúton a
folyosón megállt Valerie ajtajánál. Be volt csukva.
 A torkába szökött a sav a dühtől. Az egész az asszony hibája. Ő
magyarázta el az ambróziafű tulajdonságait, ő festett csábító képet
arról, hogyan lehetne pénzt szerezni vele, és hatalmat a hatalmasok
felett. Semmi mást nem akart, csak megfojtani a nőt.
A düh néhány percre erősebb lett a pániknál. El akarta csavarni
a kilincsgombot.
Amikor felfedezte, hogy az ajtót kulcsra zárták, az öklével verte
a deszkát.
– Valerie, te ostoba ribanc!
Semmi válasz.
Az ép ész egy pillanatra vakító villanásként visszatért.
Nincs ideje betörni az ajtót. Valerie-t később intézi el.
Rohant a folyosón a saját szobájába. Keresgélnie kellett a
bőröndöt. A csomagolás cselédmunka. Honnan tudhatná ő, hol
tartják, ami az utazáshoz kell?
Belehajított pár alapvető dolgot a bőröndbe, lecsapta a fedelét.
Felkapta, kiment a folyosóra, végigloholt a folyosón, aztán le a
lépcsőn. Szólnia kellett volna a bérkocsisnak, hogy várja meg.
Hogy miért csak most jut eszébe! Mindegy, majd talál másikat.
Kiment a házból, sietni kezdett az utca vége felé. Riadtan fülelt,
de a kitartó eső elfojtotta az éjszaka hangjait.
Nagykabátos, esernyős ember tűnt fel egy gázlámpa fényében.
Fulbrook felé közeledett, vérfagyasztóan ráérős lépésekkel.
Fulbrook fejvesztett rémülettel kapott a pisztolya után.
A következő percben a nagykabátos ember fölment egy
lépcsőn, és eltűnt egy impozáns házban.
Olyan mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el Fulbrookot,
hogy akkor vette csak észre a mögötte meglapuló alakot, amikor
egy kesztyűs kéz befogta a száját. A kés elvágta a torkát, mielőtt
felfoghatta volna, mi történik vele.
Fulbrook összeroskadt, hanyatt esett. Üvegesedő szemmel
bámulta a föléje hajló arcot. Beszélni próbált, de nem voltak
szavai.
– Igazán öröm volt magával üzletelni – mondta Cobb –, csak
hát egy ideje előnyösebb lehetőség kínálkozott. Bizonyára megérti.
 Ötven

Másnap reggel Ursula és Slater éppen a könyvtárban hasonlították

össze a jegyzeteiket, mert megpróbáltak kidolgozni egy
tisztességes idővonalat, amikor nyílt az ajtó.
– A legfőbb ismeretlen az egyenletben, hogy pontosan mikor
érkezett Cobb Londonba – szögezte le Slater.
Félbehagyta, mert Gilbert Otford vágtatott be a szobába, a
lelkesedéstől pirosán.
– Fulbrook holttestét ma, korán reggel találta meg egy rendőr! –
adta a tudtukra. – Egy rabló elvágta a torkát. A The Flying
Intelligencer már nyomtatja is a különkiadást! A szerkesztőm
jóváhagyta a szalagcímet. Gyilkosság a Mapstone Square-en!
Hírek, pletykák egy nagy botrányról!
Kísérteties nyilallás futott végig Ursulán. A tenyere bizsergett,
és mintha egy sírból kinyúló kéz ujjai futottak volna végig a
tarkóján. Nem Fulbrook halálhíre okozta, hanem a felismerés,
hogy Slater előre látta a gyilkosságot.
A férfira nézett. Csendesen ült az asztalánál, a takaros sorba
állított, teleírt papírlapok fölött, és kifürkészhetetlen arccal figyelte
Otfordot.
 Egy dolog logikusan kikövetkeztetni, hogy ki lehet egy gyilkos
következő célpontja, gondolta a nő. Egészen más dolog, ha az
okfejtés valóra is válik. Az lényegtelen, hogy Fulbrook
megérdemelte a sorsát. De hogy valaki megjósolja a halálos
végkimenetelt, hát ez az, amitől az ember ereiben megfagy a vér.
– Hol találták meg? – kérdezte halkan Slater.
Otford belenézett a jegyzeteibe.
– Nem messze a háza bejáratától. Úgy hiszik, akkor támadták
meg, miután kiszállt a konflisból, vagy hívni próbált egyet.
Egyetlen szomszéd sem látott vagy hallott semmit.
– Hát persze hogy nem – mondta Ursula.
– Nem mintha a szemtanúk hiánya megakadályozná a botrányt.
– Otford becsapta a noteszét. – Hogy egy úriembert a saját
küszöbén gyilkoljanak meg, egy előkelő negyedben, az mindig
szenzáció. A város összes riportere erről tudósít, de hála magának,
Mr. Roxton, én vagyok az egyetlen, aki tud Fulbrook kapcsolatáról
az Olümposz Klubbal, ahol rangos személyek élveznek egy
különös drogot és a Pavilon hölgyeinek szolgálatait. Most már
Mrs. Wyatt meggyilkolásából is szenzáció lesz, mert én össze
tudom kapcsolni a vállalkozását a klubbal, és a klubot
Fulbrookkal!
– Ezek szerint ismét a The Flying Intelligencernek dolgozik? –
kérdezte Slater.
– A főszerkesztőm ma reggel visszavett, amikor megtudta, hogy
közeli kapcsolatom van a sztorihoz. Közben is dolgozom a
hetilapom első számán! Az lesz a címe, hogy Képes Krónika
Bűnről és Botrányról!
– Bizonyosan széles olvasótábora lesz – fintorgott Ursula.
 – Az biztos! – felelte zavartalan lelki nyugalommal Otford.
Slater előrehajolt, összekulcsolta ujjait az asztallapon.
– Mit mondott a főszerkesztőjének Cobbról és a drogüzletről?
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Otford. – Mélyen hallgattam az
amerikai főgazemberről és az ambróziáról.
– Egészen biztosan nem említette Cobbot a főszerkesztőnek? –
kérdezte Slater.
Otford csalafinta képet vágott.
– Egy szóval se. Köztünk maradjon, de nekem a Cobb-
kapcsolat az aduászom. Ezt a hetilapom első számának tartogatom,
ami akkor kerül a nyomdába, mihelyt ez az ügy lezárult.
– Mi azt feltételezzük, hogy Cobbnak lesz egy rossz húzása,
amivel sikerül gyanúba kevernie magát – mondta Ursula.
– Cobb elkövet még egy utolsó hibát – jelentette ki Slater.
Otford és Ursula rábámult.
– Hogy lehet ebben ilyen biztos? – kérdezte elragadtatva
Otford.
Slater vállat vont.
– Jó néhány ember, köztük egy előkelő uraság meggyilkolása
szárad a lelkén, de mindmostanáig úgy gondolja, hogy senki sem
gyanakszik rá, mivel a hajója csak ma fog kikötni. Hamarosan
elhajózik New Yorkba egy gyönyörű hölggyel, akinek a szemében
ő az ezüstpáncélos lovag. Nagystílű bűnöző, aki birodalmat épít.
Higgyék el, hogy ebben a pillanatban legyőzhetetlennek hiszi
magát. Ezért fogja elkövetni az utolsó hibát.
– Ha maga mondja. – Otford a zsebébe csúsztatta a noteszét. –
Hiszek magának. Eddig még nem tévedett. Na, nekem mennem
kell. A rendőrség megígérte, hogy egy órakor sajtótájékoztató lesz
a Yardon. A szokásos blabla, hogy milyen jól haladnak Fulbrook
gyilkosának kinyomozásával, etcetera, etcetera. Nagy humbug,
természetesen, de a főszerkesztőmnek kell az újsághoz.
Otford elvágtatott. Ursula megvárta, hogy Webster kiengedje a
házból, azután felállt, és a könyvtár ajtajához ment. Nagyon halkan
becsukta, majd visszafordult Slaterhez.
– Maga tudta, hogy ez történik Fulbrookkal, akkor is, ha
figyelmezteti – mondta.
Slater felállt, az ablakhoz sétált, kinézett az eső áztatta kertre.
– Nem vehettem száz százalékig biztosra, hogy Fulbrook bele
fog halni, de elég nagy volt a valószínűsége. A minta már csaknem
tiszta.
– Csaknem?
– A labirintus mintája addig nem tiszta, amíg be nem érünk a
középpontba, és meg nem látjuk a választ. Lehetetlen minden
elemet belevenni az egyenletbe. A logikát eltéríthetik a
kiszámíthatatlan érzelmek.
– Ám ebben az esetben a maga logikája győzött.
Slater elfordult az ablaktól.
– Mert feltételeztem, hogy Fulbrook nem fog észszerűen
viselkedni. Tudtam, hogy valószínűleg pánikba esik. Úgyszólván
biztos volt, hogy azonnal hazarohan a pénzért, amiről azt
mondtam, hogy ott maradt a széfben.
– És azt is tudta, hogy Cobb majd a sötétből lesi.
– Cobb nem ismeri Londont, és miután a bérgyilkosa meghalt,
őrá maradt a munka. Erősen kétséges, hogy követni tudta volna
Fulbrookot a mi forgalmas, időnként veszedelmes utcáinkon.
Viszont Fulbrook címét ismerte. Annyit kellett tennie, hogy beül
egy konflisba, elviteti magát a Mapstone Square-re, és bevárja
Fulbrookot.
Ursula keresztülvágott a szobán, odaállt a férfi elé, megfogta a
vállát, felpipiskedett, és végighúzta az ajkát Slater száján.
– Fulbrook nem érdemli meg a szánalmunkat – mondta –, de
magát nagyon sajnálom, amiért ilyen mélyen be kellett hatolnia a
labirintus sötétségébe, hogy elbánhasson vele.
Slater a két tenyere közé fogta a nő arcát.
– Köszönöm.
– Mit?
– A megértést.
Átölelte Ursulát, és hosszú ideig szorította magához.
 Ötvenegy

– Itt fogok várni az úrra – mondta a kocsis a bakról. – A fiam,

Tom, segít a ládával. Én itt maradok a szekérrel. Ez nem egy jó
környék.
Cobb aggodalmasan nézett körül. Majdnem éjfél volt. A
raktárház baljósan sötétlett a holdfényes ködben. Senki sem
tartózkodott a közelben, nem kellett attól félni, hogy
hozzányúlhattak a droghoz. Emlékeztette magát, hogy eddig
minden jól ment a londoni úton. Hubbard jelentette az egyetlen
problémát, de végül az is kezelhetőnek bizonyult. Minden más a
terv szerint történt.
– Kell egy lámpa – mondta Cobb.
– Van itt egy, uram – felelte Tom.
Megragadta a lámpát, és leugrott a bakról. Sovány, de szívós,
tizenhárom-tizennégy éves fiú volt, elég erősnek látszott, hogy
elbírja a láda egyik végét, és nagyon szerette volna megkapni az
extra borravalót, amit Cobb kilátásba helyezett.
– Nem tart soká – ígérte Cobb.
Õ és Tom elindultak a raktárház bejáratához. Az esze
megnyugtatta, hogy minden rendben van, mégsem szabadulhatott a
kínos balsejtelemtől, ami egész nap üldözte. De most már
hamarosan vége. Az Atlantic holnap indul New Yorkba, vele,
Valerie-vel és a beládázott droggal a fedélzetén. Az már biztos,
hogy soha többé nem teszi be a lábát Londonba. Utálja ezt a rohadt
helyet!
Tom megállt az ajtónál.
– Ez aztán jól be van zárva. Ugyancsak értékes dolgot tarthat itt
az uraság!
Cobb ismét libabőrös lett a gyerek kíváncsi hangjától. És ha a
fiú meg az apja összebeszéltek, hogy meggyilkolják őt, és ellopják
a drogot? Ő bizonyosan fontolóra venné ezt a lehetőséget a
helyükben.
Emlékeztette magát, hogy a járművet találomra választotta ki a
hotel előtt várakozó konflisok hosszú sorából. Tom és az apja nem
tudhatja, ki ő, és mit akar.
– A ládákban, amiket most elhozunk, szövetminták vannak,
amiket magammal akarok vinni New Yorkba – mondta.
– Szövet? – Tom lelkesedése megfakult. – Akkor jó is, hogy
bezárta. Erre olyanok laknak, akik ellopnak mindent, még a
szövetmintákat is. Papám azt mondja, hogy a világ veszedelmes
hely a becsületes embernek.
– Az apádnak igaza van.
Cobb kivette a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
Sötétség és drogszag csapta meg. Félreállt.
– Te menj előre – mondta a fiúnak. – Nálad van a lámpa.
– Igen, uram.
Tom magasra emelte a lámpát, és belépett a raktárba.
– Cefetül sötét van itt, uram! Vannak itt vajon kísértetek?
 Cobb a zsebébe nyúlt, megmarkolta a revolverét. Gyanakodva
sandított a ládára, amelybe Hubbard földi maradványait zárta. Elég
alaposan átnézte a hullát, nem hagyott ki semmi terhelőt, ami
elvezethet hozzá? Annyira kapkodott akkor éjszaka.
– Kísértetek nincsenek, fiam – mondta.
– Anyus másképp tudja. Múltkorában elmentem egy ilyen
szeánszra, hogy beszéljen a testvére szellemével, akit Megnek
hívnak. Meg néni egy éve halt meg. Sose, senkinek se mondta el,
hova dugta a teáskannáját. Anyus mindent tűvé tett érte. De Meg
szelleme nem emlékezett, hogy hova tette.
– Már megmondtam, hogy nincsenek kísértetek! – förmedt rá
Cobb.
A fiú összerándult.
– Igenis, uram – suttogta. Körülnézett. – De rossz szag van.
Mibe, hogy van itt valahol egy döglött patkány.
Cobb rádöbbent, hogy be kéne néznie a ládába, amelybe
Hubbardot dugta. Ellenőriznie kellene, hogy nem hibázott-e.
Viszont nem hagyhatja, hogy Tom meglássa a hullát.
– Add ide a lámpát – parancsolta.
Tom engedelmeskedett.
– Várj meg ott, azoknál az üres ládáknál – folytatta Cobb.
– Igen, uram. – Tom fintorgott, mielőtt elrohant volna. – Jó
nagy patkány lehet.
Cobb odament a ládához. Csak egy pillantást vet Hubbardra.
Csak amíg látja, hogy senki sem piszkált hozzá.
Egy közeli láda tetejére állította a lámpát. Érezte, hogy a fiú
lesi. Nyilván azt hiszi, hogy bolond vagyok. De ezen már nem
segíthet. Bizonyosságra van szüksége.
 Felhajtotta a láda tetejét. A halálszag még erősebb lett, de ő alig
vette észre. Nem először találkozott vele.
Megszemlélte Hubbardot. Ugyanolyan, mint amikor itt hagyta,
gondolta megkönnyebbülve. Elkezdte átkutatni a halott ruházatát.
Hallotta, hogy a fiú motoszkál mögötte.
– Egy perc! – mondta, nem bajlódva azzal, hogy megforduljon.
– Utána fogjuk a ládákat, és elmegyünk.
– A bérgyilkosa a cipőjébe dugta a szállodájuk névjegyét.
A hang az árnyékból jött, és annyira megijesztette Cobbot, hogy
elengedte a láda fedelét, amely lecsapódott. Előrántotta a zsebéből
a revolvert, és megpördült.
Először azt hitte, hogy káprázik a szeme. A fiú eltűnt. Azután
meghallotta a rekedt, rémült szuszogást egy ládatorony mögül.
Tom elbújt. Nem mintha most már számítana. Az ő idegeit az a
hang borzolta össze, amely a raktár túlsó végének árnyékából jött.
– Ki maga? – csikorogta. – Hol van? Mutassa magát!
– Remélem, nem fog pánikba esni. – A sötétből kivált egy alak,
de közvetlenül a lámpa fénykörének a peremén meg is állt. – Azért
jöttem ide, hogy üzletről beszéljek magával. Most, hogy Fulbrook
kikerült a képből, bizonyára érdekelni fogja egy új üzlettárs.
Cobb agya lázasan pörgött.
– Ki maga?
– Roxton.
– Szóval maga az a fattyú, akiről Valerie beszélt. Aki olyan
érdekesnek találta a gyorsíró halálát. Mit akar?
– Magának van egy érthető, egyszerű terve. Birodalmat akar
felépíteni az ambrózia monopóliumából. Azért jött ide, hogy
felszámolja a brit fiókvállalatot. Utána visszatér New Yorkba
mindazzal, ami a drog különböző formáinak termesztéséhez,
betakarításához és előállításához kell. Mindössze néhány tőre vagy
magokra, és egy szakértő kertészre van szüksége, aki tudja, hogyan
kell kinyerni a növényből a drogot. Vagyis Lady Fulbrookra.
– Látom, nagyon sokat tud az üzleti ügyeimről.
– Elvégeztem a kutatómunkát.
– Hogyan találta meg Hubbard holttestét? – kérdezte Cobb. –
Azon az éjszakán nem voltak tanúk, ebben biztos vagyok.
– London az én városom. Kiismerem magamat benne.
Cobb gondolkozott egy kicsit.
– Miért nem jelentette be a rendőrségen a felfedezését?
– Miért kockáztatnék olyasmit, ami príma üzleti kilátásokkal
kecsegtet? Bevallom, kíváncsi is voltam arra, hogy miért szabadult
meg Hubbardtól. Végül is az egyetlen személy volt, akiben
megbízhatott itt Londonban.
– Hubbard teher lett számomra, miután nem tudott
megszabadítani magától – felelte Cobb.
– Gondoltam, hogy erről lehet szó. Pedig hasznos volt, legalább
egy alkalommal. Elintézte azokat, akik tudtak az összeköttetésről
maga és Fulbrook között. De miután Hubbard kimúlt, magának
kellett elintéznie Fulbrookot a múlt éjszaka.
– Túl sokat tud a magánügyeimről – jegyezte meg Cobb. –
Maga Fulbrook egyik üzletfele a klubból?
– Fulbrook és én nem voltunk se barátok, se üzletfelek.
Egyébként igen, sokat tudok az ügyeiről.
– Most pedig át akarja venni a helyét mint brit partnerem.
– Nem értem, miért ne duplázhatnánk meg a hasznunkat azzal,
hogy mindkét országban tartunk fent üvegházakat és elosztó
hálózatot. Én vállalhatom Európát és a Távol-Keletet. Magának ott
lesz egész Amerika.
– Hol vannak az emberei? – kérdezte Cobb. – Nem vettem észre
őket kint, és mint látom, idebent is egyedül van. Kivéve persze a
fiút.
– Maga is egyedül van, nem? Meggyilkolta az egyetlen
emberét, aki fedezhette volna a hátát.
– Tehát egyedül jött. – Cobb halkan felhorkant. – Maguk rohadt
angolok. Az átkozott arroganciájukkal.
– Maga az idegen a városban, Cobb, nem én. Mindketten
tudjuk, hogy ebből a távolságból és ebben a rossz megvilágításban
még eltalálni se nagyon tudna, halálos lövésről nem is szólva.
Cobb szorosabban markolta a revolvert. Csak kilépne az a
szemét a fénybe!
– Beszéljük meg a javaslatát – mondta. – Tisztában van vele,
hogy nem rendelkezik azzal, ami a növény sikeres termesztéséhez
kell?
– Néhány tasak maggal, és a növénytermesztésben meg a drog
kinyerésében szerzett jártassággal? Téved, Cobb. Nem Lady
Fulbrook volt az egyetlen, aki értett hozzá.
– Igen, tudom. Az a Clifton nevű nő felvette a kapcsolatot
velem, jobban mondva Mr. Paladinnal. Előadta, hogy volt alkalma
hónapokon át megfigyelni Valerie-t, és elsajátította a
növénytermesztéshez szükséges tudást. Azt állította, hogy több
tasak ambróziamagja van. Valamiféle üzleti társulást akart.
Csakhogy ő meghalt, és vele halt a tudása is.
– Ez nem igaz. Miss Clifton remek gyorsíró volt. Tudja, hogy
ez mit jelent?
 Hideg verejték ütött ki Cobb homlokán.
– Csak egy titkárnő volt!
– Gyorsírófüzetében Anne Clifton feljegyzett minden egyes
részletet a növény termesztéséről és feldolgozásáról. Talán
érdekelni fogja, hogy az a füzet most nálam van.
– Még ha igazat beszél is, magokra vagy több példányra van
szüksége ahhoz, hogy nagy mennyiségben nevelhesse a füvet.
– Ó, igen, a magok! Azok is biztonságban vannak nálam.
Cobb elképzelte a naiv Valerie-t, amint megengedi a
titkárnőjének, hogy megfigyelje őt az üvegházban és a lepárlóban,
és szeretett volna agyonütni valakit – lehetőleg Valerie-t. De ha
kimászhat a jelenlegi pácból, akkor szüksége lesz az asszonyra,
legalábbis addig, amíg be nem szoktatja a növényt a New York-i
üvegházába, és fel nem állítja a laboratóriumot.
– Ostoba asszony! – mondta. – Több eszem lehetett volna,
semhogy üzleteljek egy nőszeméllyel!
– Szállodája volt olyan kedves tájékoztatni, hogy a náluk
tartózkodó amerikai üzletember holnap távozik. Tudtam, hogy nem
bírja megállni, és visszajön ma éjszaka ellenőrizni a hullát, és
elvinni a ládákat!
Cobb elhűlt.
– Ezt meg honnan tudja?
– Maga olyan bűnöző, aki ismeretlen terepre került, és ez
döbbenetesen egyszerűvé és kiszámíthatóvá teszi a lépéseit.
– Maga kurafi! Úgysem bizonyíthat be ebből semmit!
– Nekem semmit sem kell bizonyítanom. Nem rendőr vagyok,
hanem üzletember.
 A helyzet egyre katasztrofálisabb, gondolta Cobb. Már tegnap
sztornóznia kellett volna a veszteségeit. Nagy hiba volt idejönni a
feldolgozott kábítószerért. Igaza van Roxtonnak: ismeretlen terepre
kényszerült, és ez veszélyes. El kell tűnnie Londonból! Csak
feljusson a hajóra, ott már biztonságban lesz!
Az ajtó felé pillantott. A konflis kint vár. Lázasan gondolkodott.
A fiú már túl sokat tud, nyilvánvaló, hogy meg kell halnia, de
addig jó lesz túsznak, amíg az apjával elviszik őt valami
biztonságos helyre.
Igen, ez bejön. Ám mindenekelőtt meg kell szabadulnia Slater
Roxtontól.
– Komolyan társulni akar? – kérdezte.
– Mi másért lennék itt? Nyugodtan elvihettem volna a ládákat a
droggal. Sosem tudta volna meg, ki a tolvaj.
– De mégis itt van, és társulást ajánl. Kezdem elhinni, hogy
igaza van Fulbrooknak: maga tényleg egy kicsit bolond. Mint
hallom, attól, hogy egy évig volt hajótörött egy szigeten.
– Én is hallottam ezeket a híreszteléseket magamról. Lehet
bennük valami. Végül is honnan tudhatnánk, ki a bolond? Viszont
arroganciában magáé a pálma, Cobb.
– Miről beszél?
Slater pár lépést tett előre a fénybe. A keze üres volt. Cobb
fellélegzett.
Slater hanyagul megfogta az egyik kötelet, ami a padlásról
lógott.
– Egyesek szerint egetverő arrogancia kell ahhoz, hogy valaki
meggyilkoljon egy olyan előkelő urat, mint Lord Fulbrook –
mondta.
 Cobb elmosolyodott.
– Fulbrookot nagyon könnyű volt megölni.
– Csak nem?
– Megvártam a háza előtt a Mapstone Square-en. Ahogy lejött a
lépcsőn, a nyomába szegődtem, és elvágtam a torkát.
– Aha. Megkérdezhetem, hogy miért mondja el ezt nekem
most?
– Mert nem keresek üzlettársat.
Cobb felemelte a revolvert, és a ravaszra tette az ujját.
Ám Slater addigra keményen megrántotta a padlásról lógó
kötelet.
Cobb csak a lövésre figyelt, így nem látta a vastag kötelekből
kötött hálót, amely egyenesen rázuhant. A háló leverte a lábáról.
Felordított, gépiesen meghúzta a ravaszt. A fegyver eldördült,
de a lövés mellément. Cobb rúgkapált, de csak annyit ért el, hogy
még jobban belegabalyodott a kötelekbe.
A raktárház váratlanul megtelt rendőrökkel: ládákból ugráltak
ki, a padlásról ereszkedtek le. Egy civil ruhás ember odajött
Cobbhoz.
– Eleget hallott, felügyelő? – kérdezte Slater.
– Több mint eleget – válaszolta a nyomozó. Benyúlt a hálóba,
kicsavarta Cobb markából a revolvert. – Jó sok tanú is hallotta a
vallomását. Mr. Cobb, letartóztatom Lord Fulbrook és az amerikai
Hubbard meggyilkolásáért. Lesznek más vádpontok is. Valakinek
felelnie kell Rosemont, Wyatt és Anne Clifton haláláért.
Váratlan felfordulás támadt az ajtóban. Megjelent egy fény.
– Mi van itt? – ordította a bérkocsis. – Tom! Tom, nem esett
bajod? Hol vagy, fiam?
 Slater odament Tomhoz, akit pár perce ő bújtatott el.
– Most már előjöhetsz a láda mögül, Tom! – biztatta. – Nincs
semmi baj.
Tom felpattant. Félős ámulattal végighordozta a tekintetét a
szereplőkön, azután rohant az apjához.
– Az ember, az, aki olyan sok pénzt ígért, ha levisszük a ládát a
kikötőbe, hallottam, hogy azt mondja, hogy elvágta valakinek a
torkát! – hadarta.
Az apja átkarolta, magához szorította.
– Ej, ej, fiam! Őt már lefülelte a rendőrség.
Slater beljebb jött a lámpafénybe, és Cobbtól pár lépésre
megállt.
– Fattyú! – sziszegte Cobb.
– Isten hozta Londonban – felelte Slater.
 Ötvenkettő

– Lady Fulbrook elvonult vidékre, és senkit sem fogad – olvasta a

jegyzeteiből Otford. – Állítólag porba sújtotta a férje
meggyilkolása.
– Azért ez egy kis túlzás – jegyezte meg Ursula. – Fogadok,
hogy a mérhetetlenül megkönnyebbült, amiért megszabadult tőle
hívebben tükrözné őladysége érzelmeit.
Ismét Slater könyvtárában gyűltek össze, hogy meghallgassák a
roppantul izgatott Otford tájékoztatóját. Ursula a pamlagon ült
Lilly mellett, aki a teát töltötte. Slater az asztalánál ült, Ursula
szerint feltűnő nyugalommal ahhoz képest, hogy néhány órája még
egy erőszakos bűnözővel nézett szembe. Ő korántsem érezte ilyen
flegmának és összeszedettnek magát. Mindazonáltal elismerte,
hogy óriási megkönnyebbülést jelent számára Cobb letartóztatása.
Otford lapozott a noteszében.
– Egyetlen embert találtam a Fulbrook-háznál a Mapstone
Square-en: egy kertészt. Sikerült beszélnem vele a hátsó kapuban.
Azt mondta, hogy Lady Fulbrook az ő kivételével az egész
személyzetet elbocsátotta. Lady Fulbrook kevéssel déli tizenkettő
után bérkocsit hívatott, és eltávozott a vidéki rezidenciájukba.
Ursula felvette a teáscsészéjét.
 – Lady Fulbrook gyűlölte az összes alkalmazottat. Nem bízott
bennük. Meg volt győződve róla, hogy kémkednek utána.
– Rab volt a saját házában – tűnődött Lilly. – És most szabad.
– Mi lesz Damian Cobb-bal? – kérdezte Slatertől Ursula.
– Mint hallotta, sürgönyözött az amerikai ügyvédeinek, akik
nyilván megszervezik, hogy London legjobb ügyvédjét fogadhassa
fel. – Slater összesöpörte a jegyzeteit. – Természetesen fennáll a
lehetőség, hogy a vallomások és a tények ellenére is elengedik. De
ha ennyire szerencsés, azt is megjósolom, hogy jegyet vált az első
hajóra, ami New Yorkba indul.
– Nem merészel Londonban lebzselni, az kétségtelen – mondta
Otford. – Megbélyegzett ember lesz a tárgyalás után. A sajtó,
különösen a Képes Krónika Bűnről és Botrányról!, hónapokig
fogja traktálni vele a nagyérdeműt. Lehet, hogy a bíróság nem
mondja ki a bűnösségét, de a közvélemény egészen más
állásponton lesz. Maga tudja, hogy van ez, Mrs. Kern.
– Igen. – A nő koppanva letette a csészét a kistányérra. –
Nagyon jól tudom, milyen érzés megbélyegzettnek lenni.
Otford előbb megmerevedett, aztán egyszeriben vörösebb lett a
ráknál.
– Elnézést, hogy felhoztam a témát. Na, nekem mennem kell.
Megbeszélésem van egy nyomdásszal. A Képes Krónika első
száma holnap kerül ki a standokra! – Elhallgatott, aggodalmasan
sandított Slaterre. – Az egyezségünk még áll, ugye, uram?
Megígértem a nyomdásznak, hogy megkapja a pénzét, mert maga
támogatja a magazinomat.
Slater hátradőlt a székében, és összeillesztette az ujjhegyeit.
 – Utasítom az ügynökömet, hogy ma délután állítson ki
magának egy csekket.
Otford felragyogott.
– Köszönöm, uram. Én meg megígérhetek egy ingyenes és
meghatározatlan idejű előfizetést a Képes Krónikára.
– Epedve várok minden számot – mondta Slater.
– Na, jó, itt se vagyok! – Otford bólintott Ursulának és Lillynek.
– Szép napot, hölgyeim!
Elszáguldott.
Lilly a fiára nézett.
– Te csakugyan valóra váltottad Mr. Otford álmait.
Slater levette a pápaszemét, és tisztogatni kezdte.
– Mindig jó, ha az embert pártolja a sajtó.
– Még akkor is, ha a pozitív hangú írásokért fizetni kell? –
kérdezte Ursula.
Slater feltette a pápaszemét.
– Amíg megtérül a befektetésem, addig nem panaszkodom.
Lilly az asztalra helyezte a tányérját és a csészét.
– Mindenkitől elnézést kérek, de megyek vásárolni. Futótűzként
terjed a Fulbrook-gyilkosság híre, és hirtelen roppantul kapóssá
tettek a kapcsolataim a Kern Titkárközvetítővel. Mindenki tudja,
hogy az egyik titkárnőjük áldozatul esett az amerikai orgyilkosnak.
Délelőtt sorra kaptam a meghívásokat! Ebben a tempóban
hónapokkal előre betelik a naptáram!
Lilly sebbel-lobbal távozott. Ursula megvárta, hogy
becsukódjon mögötte az ajtó, azután Slaterre nézett.
 – Alig bírom elhinni, hogy vége! – mondta. – Mindenki
Fulbrook meggyilkolását emlegeti, holott engem mindig csak
Anne érdekelt.
– Tudom. – Slater merőn nézett rá a széles íróasztal mögül. –
Lehetséges, hogy Cobb megússza az akasztást, és hazamegy New
Yorkba. De még ha így is történik, sosem mossa tisztára a nevét. A
sajtó az óceán mindkét partján rásütötte a gyilkos bélyegét, amitől
nem szabadulhat. Ennyi elég magának?
– Igen – felelte a nő. – Válaszokat akartam, és maga segített
megszerezni őket. Ám ha a bíróság nem áll a hivatása magaslatán,
bizonyosan nem engedem meg magának, hogy vállalja az
igazságtétel felelősségét. Túl sok volt a sötétségből, kell már egy
kis napfény.
– Egyetértünk. – Slater az ablakra nézett. – Történetesen ebben
a pillanatban süt a nap. Nem akar sétálni velem egyet?
Ursula elmosolyodott, felállt.
– Boldogan sétálok magával egyet a napfényben, Slater. Csak
felszaladok az emeletre a kalapomért. – Egy pillanatra elhallgatott,
összeszedte a bátorságát. – De ha visszajöttünk, most már
komolyan össze kell csomagolnom, és haza kell költöznöm.
Slater figyelte, ahogy megy az ajtóhoz.
– Nem szükséges túlságosan sietnie. Itt szívesen látják még pár
napig, vagy annál is tovább. Ideje, hogy folytassuk a műkincseim
katalogizálását. E miatt a nyomozás miatt alaposan elmaradtunk.
Ursula megdermedt. Azok után, amiken keresztülmentek, ennek
az embernek a legnagyobb gondja a katalogizálás?
– Örömmel segítek a munkájában – szólt komoran –, de azt
simán megcsinálhatom úgy is, hogy a saját házamban lakom.
 Slater elmerülten szemlélte a gyűjteményét.
– Ez a ház… üres lesz maga nélkül.
– Mindketten tudjuk, hogy nem vendégeskedhetek örökké
magánál – mondta a nő. – Haza kell mennem. Azt hiszem, minél
hamarabb, annál jobb.
Slater le volt sújtva. Ursula úgy döntött, hogy mindkettejük
helyett erősnek kell lennie.
– Egy perc. – Már az ajtónál járt.
– Ursula?
Valami kerge reménytől megtorpant. Gyorsan megfordult.
– Tessék, Slater. – Igyekezett, hogy ne legyen biztató a hangja.
A férfi megkerülte az íróasztalt.
– Az a gondolatom támadt, hogy bizonyos szemszögből nézve
van még egy személy, aki feltűnően jól jött ki ebből a gubancból.
Ursula szíve elszorult.
– Mr. Otfordra céloz?
– Lady Fulbrookra gondolok.
– Ó, értem.
– Most, ugye, minden az övé. – Keresztbe fonta a karját, és az
asztalnak dőlt. – A Fulbrook-vagyon, a szabadság, és egy üvegház,
dugig tömve ambróziával. Ha kedve szottyanna, ő is
drogkereskedelemre adhatná a fejét.
– Talán – mondta Ursula –, de kétlem, hogy ezt tenné. Ő most
már dúsgazdag asszony. Örülök, hogy megszabadult abból a
borzalmas házasságból, de nem kapta meg, amit a legjobban akart.
Ő igazán szerette Cobbot. Benne van az összes verses levelében.
Arról álmodott, hogy New Yorkba szökik vele. Most szertefoszlott
az álom.
 – Talán nem – vélte Slater. – Mint mondtam, Cobbnak
bizonyosan elsőrangú ügyvédje lesz. Rendkívül gazdag, és van
befolyása New Yorkban. Még valóra válthatja Lady Fulbrook
álmait.
– De az már sosem lesz olyan, mint az ábrándjaiban. Most már
tudja Cobbról az igazságot.
A férfi bólintott.
– Az ábrándok pókhálóból vannak, ugye? A valóság mindig
széttépi őket.
Ursula haragosan fordult szembe vele. Nem engedi, hogy Slater
Roxton széttépje az ő ábrándjait! Harcolni fog értük.
– Egek! – mondta. – Így elszaladt az idő? Azt hiszem, még
sincs időm, hogy sétáljak egyet önnel, Mr. Roxton. Fel kell
mennem csomagolni.
Slater széttárta a karját, és egy hirtelen mozdulattal kihúzta
magát.
– De hát beleegyezett…
A nő fagyosan mosolygott rá.
– Zavartnak, tanácstalannak, sőt talán egy kicsit kábának is
látszik. Miért nem megy le a labirintusba? Ott megvan minden
válasz, amit keres. Ne aggódjon, kitalálok. Megkérem Webstert,
hogy álljon ki a fogattal. Egy óra múlva már nem leszek láb alatt.
Felfogta a szoknyáját, kiviharzott a folyosóra, majd nagyon
megfontoltan rácsukta az ajtót az elképedt Slaterre.
Egy nő ennyit tehet. Slater döntsön önállóan. Itt érzelmekről
van szó, nem a logikáról. Slater tudja, hol keresse, ha egyszer majd
észhez tér.
…Már ha egyáltalán észhez tér.
 Ötvenhárom

Jól számolt: nem egészen egy óra múlva lépett ki Slater házának
főbejáratán. Nem volt különösebben megindító a hazatérés.
Elfelejtett üzenni Mrs. Dunstannek, hogy mikorra várható. Az
előszoba csendjében jutott csak eszébe, hogy a házvezetőnője még
mindig a lányánál tartózkodik.
A kicsi ház nagyon hallgatag volt, nagyon árnyékos és kihűlt.
– Megkérném, hogy vigye be a bőröndöt jobbra az első
szobába, Griffith – mondta.
– Igenis, asszonyom.
Griffith a vállára kapta a bőröndöt, és nehéz léptekkel
feltrappolt az emeletre. Websterékkel együtt ő is úgy fogadta
Ursula hazatérésének hírét, mintha az fekete gyászba borítaná a
Roxton-házat.
Ursula levette a kalapját, lehúzta a kesztyűjét. Griffith lejött a
földszintre, ahol toporgott még egy darabig.
– Ne gyújtsak be, Mrs. Kern? – kérdezte. – Igencsak sűrűsödik
a köd.
– Majd én elintézem, Griffith. Köszönöm, hogy felvitte a
bőröndöt az emeletre.
 – Igenis, asszonyom. Hát ha nincs más, akkor én indulnék is.
Keresnem kell egy borbélyt.
Ursula csak pislogott.
– Hogyhogy?
Griffith fülig elvörösödött, de a szeme ragyogott.
– Mrs. Lafontaine adott két jegyet a legújabb darabjára. Miss
Bingham elfogadta a meghívásomat, és színház után elmegyünk
vacsorázni.
– Maga és Matty? Egek, észre sem vettem! – Annyira
belefeledkezett Slater iránti érzelmeibe és Anne halálának
rejtélyébe, hogy semmi másra nem figyelt. – Ez csodálatos,
Griffith. Tudom, hogy nagyon jól fogják érezni magukat – mondta
mosolyogva.
– Hát, remélem. – Griffith körülnézett. – Biztos, hogy jól ellesz
itt egyedül?
– Nem lesz semmi bajom, Griffith.
Becsukta az ajtót a férfi mögött, és állt egy ideig az
előszobában, azt próbálta eldönteni, jól tette-e, amit tett. Többé-
kevésbé ultimátumot adott Slaternek. Már csak az a kérdés,
megértette-e az üzenetet a férfi, és ha igen, mitévő lesz.
Most azon kezdett töprengeni, hogy nem fogalmazott-e túl
körmönfontan. Slater nagyon kifürkészhetetlen tud lenni. És ha
tökéletesen félreismerte az érzelmeit? Talán azért hitette el
magával, hogy a férfi szerelmes belé, mert most már tudta
magáról, hogy ő szerelmes Slaterbe.
Riasztó lehetőség, hogy összetévesztette az álmokat a
valósággal. Ugyanezt tette Valerie. Kitalált magának egy
tündérmesét, amelyben egy többszörös gyilkos játszotta a hős
szerepét.
– Nos, egyvalami biztos – mondta az üres háznak. – Slater nem
többszörös gyilkos.
Ami kétségtelenül azt jelenti, hogy ő nem egészen olyan
oktondi, mint Valerie.
Bement a dolgozószobájába, felcsavarta a lámpát, az asztalra
tette a táskáját. Letérdelt, begyújtotta a kandallót. A tűzhely
melege elűzte a hideget a kis szobából. Ursula félrehúzta a
függönyöket, beengedte a délutáni ködös világosságot.
Eszébe jutottak Valerie szavai Anne-ról: Az a buta teremtés
olyan okosnak képzelte magát, amikor elcsábított egy jóval fölötte
álló férfit. Végül ez lett a veszte.
Ezen eltöprengett egy percig. Akkoriban Valerie azt sejtette,
hogy Anne azért volt ostoba, mert megpróbálta elcsábítani Lord
Fulbrookot. De mi van, ha Valerie tudta az igazságot, hogy Anne
valójában Damian Cobbot vette célba?
Összeborzongott. Ez lehetetlen! Anne sosem lett volna olyan
oktalan, hogy elárulja: magokkal és az ambróziafű nevelésének
titkaival akarta megkörnyékezni Cobbot. Ehhez ő túl okos volt. Túl
agyafúrt.
Csakhogy Anne meghalt. Ahhoz nem volt sem elég okos, sem
elég agyafúrt, hogy elmenekülhessen egy gyilkostól.
Ursula keresztülvágott a szobán, leguggolt, kinyitotta a széfet,
kivette belőle a magokat, Mr. Paladin leveleinek kis kötegét, és a
bársonytasakot Anne kevés ékszerével. Visszavitte őket az
asztalára, és leült.
 Egy ideig nézte a tárgyakat, azután olvasni kezdte Mr. Paladin
leveleit.
 Ötvennégy

A lámpafény felragyogtatta a padlóba foglalt kék csempéket, de

nem oszlatta el a szobát megtöltő árnyékokat.
Slater a labirintus bejáratánál állt. Mindig az a lényeg, hogy a
helyes kérdést tegyük fel. Csak az a baj, hogy ő nem szokott
kérdéseket feltenni az érzelmeiről. Sokkal egyszerűbb úgy
eltemetni az ilyen hatalmas erejű dolgokat, mint ahogy a
kolostorban tanulta. Mert ha egyszer szabadjára engedik őket, ki
tudja, hová ragadnak? A harag átváltozhat őrjöngéssé. A vágy arra
sarkallhat egy embert, hogy vágja sutba a logikát a szenvedély
csalóka ígéretéért. A félelem olyan könnyen elfajulhat pusztító
pánikká. A reménytelenség rávehet, hogy elhanyagoljuk a
felelősségeinket.
De a szerelem a legveszélyesebb. Ugyanakkor a
leghatalmasabb.
Tudta már, hogy nem kell végigjárnia a labirintust. Ugyanis a
kérdés kristálytisztán állt előtte. Akárcsak a válasz.
 Ötvenöt
Örömmel olvasom, hogy elnyerte tetszését elismerésem
csekély záloga. Remélem, gondolni fog rám, ha viseli.
Hosszú és sikeres együttműködésre számítok…

Ursula félretette Mr. Paladin utolsó levelét. Meglazította a

zsinórt, és szájjal lefelé fordította a bársonyzacskót, kiszórta belőle
Anne kis ékszergyűjteményét.
Felvette a kék tasakot, kinyitotta, és a tenyerébe hullott az
elegáns chatelaine, az ezüstnotesz és a ceruza, az ékszer hátlapján
az üzlet gravírozott nevével. New York-i cég volt.
Anne nem egy hálás ügyféltől kapta a chatelaine-t. Damian
Cobb küldte, a távolsági csábítás keretében.
 Ötvenhat

Váratlanul dörömböltek az ajtón. A lárma kizökkentette Slatert a

révületéből.
– Fájdalom, hogy zavarnom kell, uram! – Webster hangját
letompította a vastag fa, de a tény, hogy egyáltalán hallani lehetett,
arra utalt, hogy ordít. – Most érkezett Mr. Otford, mint mondta,
életfontosságú hírekkel!
Slater az ajtónál termett, és kinyitotta. Webster a folyosón állt,
egyik öklét vállmagasságba emelve, felkészült a további
zörgetésre. Mellette a kivörösödött Otford lihegett.
– Mi az? – kérdezte Slater.
– Cobb – zihálta Otford.
– Mi van vele?
– Nemrég holtan találták a cellájában. Méregről suttognak.
Korábban látogatója volt. Egy asszony, talpig gyászban. Az őrt
kijátszva becsempészett neki egy kis üveget, amelyben látszólag
brandy volt. Röviddel az asszony távozása után Cobb meghalt.
Ugye nem hiszi, hogy Mrs. Kern vette a kezébe az
igazságszolgáltatást, ugye nem?
– Nem – felelte Slater. – Azt gondolom, hogy Cobb halála egy
féltékeny nő műve. Azonnal el kell mennem Ursulához!
 Kisietett a szobából, elrohant Otford és Webster mellett, és
kettesével szedte a fokokat az ódon kőlépcsőn.
 Ötvenhét

Ursula egyszer csak felugrott, összesöpörte Paladin leveleit,

visszazárta őket a széfbe, azután az ajtóhoz indult. Ennyit az
elhatározásáról, hogy addig nem keresi Slatert, amíg az észre nem
tér. Azonnal látnia kell, meg kell mondania neki, hogy rájött, ki
ölte meg Anne-t! Nem mintha lenne rá bizonyítéka. Valerie
minden valószínűség szerint megúszna egy gyilkosságot.
Épp akkor nyílt a konyhaajtó, amikor kilépett a
dolgozószobából. Megállt, végignézett a folyosón.
– Mrs. Duncan? – kiáltotta. – Korán jött! Csak holnap reggel
számítottam magára.
A konyhából előjött a gyászos özvegynek öltözött Valerie,
sikkes kalapján hosszú fekete fátyollal. Elegáns, kesztyűs kacsója
pisztolyt markolt.
– Én viszont már vártam magát – közölte.
– Maga gyilkolta meg Anne-t – mondta Ursula, miközben
lassan hátrált a folyosón a dolgozószoba irányába. – Nem Cobb
csinálta, nem is az orgyilkosa. Maga ölte meg, mert rájött, hogy
Anne megpróbálja elcsábítani az embert, aki magának kellett, a
hőst, akinek meg kellett volna mentenie, és át kellett volna
szöktetnie egy tündérmesébe.
 – Hónapokon át hittem, hogy Anne-nak a férjemmel van
viszonya. Fulbrook futárnak használta, így logikus feltételezés
volt, hogy a nő lefekszik vele – mondta Valerie. – Nem érdekelt.
Én megpróbáltam figyelmeztetni, hogy Fulbrooknak ő csak egy
újabb ribanc, de nem hallgatott rám.
– Szép nagy vállalkozást vittek a férjével.
– Fütyültem az üzletre, habár szívesen elárulom, hogy az én
ötletem volt. Én láttam át, mit jelent egy ilyen félelmetes drognak a
birtoklása.
– Az is a maga ötlete volt, hogy zsarolják meg az Olümposz
Klub tagjait? – kérdezte Ursula.
– Igen, az is. Fulbrooknak már volt pénze, de arra gondoltam,
hogy ha megmutatom neki, hogyan juthat hatalomhoz a
legmagasabb körökben, sőt a kormányban is, akkor kénytelen lesz
nagyobb tisztelettel bánni velem. Erre még jobban bezárt a házába.
– Félt elveszíteni magát, mivel maga volt hatalmának a forrása
– összegezte Ursula. – Tudom, hogy ebben a helyzetben különösen
hangzik, mégis meg kell kérdeznem, hogy miért nem mérgezte
meg egyszerűen a férjét? A növénytani tudása megvolt hozzá.
Hiszen Anne-t is megmérgezte.
– Házasságunk elején gyakran gondoltam rá, hogy megölöm
Fulbrookot, de attól féltem, hogy letartóztatnak gyilkosságért.
Azonkívül tudtam, hogy az egész személyzet ellenem vallana. Már
éppen kezdtem kétségbeesni, amikor aljas férjem közölte velem,
hogy New Yorkba utazunk, ahol találkozunk egy üzletemberrel.
– Megismerkedett Damian Cobb-bal, és bebeszélte magának,
hogy ő majd megmenti.
 – Damian szeretett engem! – A pisztoly megremegett Valerie
kezében. – Tudom, hogy szeretett! New Yorkban viszonyunk lett,
ott, a férjem orra előtt, akinek sejtelme sem volt róla. Üdvösséges
érzés volt! Fulbrook gyűlölte, hogy úgy kell bánnia Damiannel,
mintha egyenlők lennének. Meg sem fordult a fejében, hogy
vonzónak találhatom Damiant. Mámorító volt!
– Miután visszatért Londonba, felfogadott egy szakképzett
titkárnőt, és neki diktálta a szerelmes leveleit. Anne pedig elküldte
a verseket Cobbnak, aki a Mr. Paladin művésznevet használta.
Valerie bús epedéssel mosolygott.
– Amikor Damian válaszolt, nagyon óvatosan úgy tett, mintha
egy kiadó lenne, aki lelkesedik a költeményeimért.
– Mikor jött rá Anne, hogy ez titkos levélváltás a szeretőjével?
– Nagyon korán. A mi Annenunk életvidám és egészen értelmes
teremtés volt, én pedig olyan magányos voltam. Elkövettem azt a
hibát, hogy megbíztam benne. Ő volt az egyetlen barátom, és olyan
lelkesen hozta nekem a leveleket New Yorkból. Úgy örült, hogy
részese lehet a titoknak! Mellesleg én vetettem fel Fulbrooknak,
hogy Anne-ból használható futár lenne. Azt hittem, lojális lesz
hozzám. De tévedtem. Elárult engem, ugyanúgy, ahogy Damian
elárult.
– Hőst látott Damian Cobb-ban, és nem vette észre, hogy
manipulálja magát.
– Bolond voltam – ismerte be Valerie –, de nem leszek soha
többé az.
– A chatelaine, ugye? Amikor Anne viselni kezdte, maga
valahogyan rájött, hogy Cobbtól kapta.
 – Viselte a chatelaine-t az én házamban! – csattant fel Valerie. –
Tettette, hogy egy hálás ügyféltől kapta, de én tudtam az igazságot!
– Miből?
– Felismertem a készítő áruvédjegyét. – Szeme könnyesen
villogott a dühtől, kezében rázkódott a pisztoly. – Damian
ugyanannál a New York-i ékszerésznél vásárolta, mint az én
brossomat!
– Cobb ékszert ajándékozott magának?
Valerie a pelerinje zsebébe nyúlt, előhúzott egy apró kék
bársonytasakot, az asztalra dobta.
– Azt mondta, gondoljak rá, valahányszor a ruhám alatt viselem
– sziszegte. – Mindennap feltűztem az alsószoknyámra. Nézze meg
a hátulján a márkát! Nézze meg!
Ursula élt az alkalommal, hogy bemehessen az asztal mögé.
Legalább az elválasztotta Valerie-tól. Erődítménynek ugyan nem
mondható, de több a semminél.
Felvette a bársonyzacskót, szájjal lefelé fordította. Gyönyörű
kis bross hullott ki belőle. Eszébe jutott a nap, amikor Valerie
térdig felfogott szoknyában rohant feléje az üvegházban.
Valamilyen apró tárgy ragyogott az alsószoknyáján.
Ursula jó alaposan szemügyre vette a márkajelzést az ékszeren.
– Jól látja – mondta. – Mind a kettő ugyanabból az üzletből
származik. Bár ha ez vigaszul szolgál, azt hiszem, nyugodtan
kijelenthetjük, hogy a maga brossáért jóval többet kellett fizetni,
mint Anne chatelaine-jéért. Cobbnak tudnia kellett, hogy ha Anne
egy méregdrága ékszerrel állítana be az irodába, mind a
munkatársai, mind az ügyfelei számos kínos kérdést tehetnének fel.
 – Nem volt szükséges kérdezgetnem – fújt Valerie. – Ott
kérkedett előttem azzal az átkozott chatelaine-nel! Amikor
megkértem, hadd nézzem meg közelebbről, a legnagyobb örömmel
állt rendelkezésemre. Nekem is ugyanazt a mesét adta elő a hálás
ügyfélről, amit magának. De a márkajelzést látva
megbizonyosodtam róla, hogy elárult.
– Anne tudott a brossról?
– Nem. Nem mertem nyíltan viselni, mert féltem, hogy
valamelyik cseléd beárul Fulbrooknak, aki tudta volna, hogy ezt
bizonyosan nem ő adta nekem. De azért mindennap rajtam volt
titokban.
– Hogyan gyilkolta meg Anne-t, ha egyszer nem volt szabad
kilépnie a házból? – kérdezte Ursula. – Azt mondta, hogy az
alkalmazottak mindig figyelték.
– Az elmúlt két hónapban szakértője lettem a drognak.
Bizonyos készítményekben ölhet. Órákon át teszteltem a mérgező
hatást egereken és patkányokon. Tudtam, hogy Anne szereti az
ambróziát, és a sajátját egy parfümös flakonban tartja, amelyet
Rosemonttól kapott. Attól tartok, kissé már függő volt. Szóltam,
hogy hozza el a flakonját, mert adhatok egy adagot a szer legújabb
változatából. Tudtam, hogy nem lesz képes ellenállni a
csábításnak.
– Úgy gondolta, hogy ha Anne meghal, maga és Cobb között
minden úgy folytatódik, ahogy régen volt.
– Be kellett volna látnia, hogy szüksége van rám! – jajongott
Valerie. – Már csak én maradtam, akitől megtudhatta az ambrózia
titkait. Erre beállít maga, és ragaszkodik hozzá, hogy át akarja
venni Anne munkakörét.
 – Akkor miért engedte?
– Mert megértettem, hogy titkos indítékai lehetnek. Anne
gyakran emlegette, hogy milyen okos, hogy új életet tudott kezdeni
egy óriási botrány után. Elmesélte, hogy maga az egyedüli
örököse. Nem szabadulhattam a gondolattól, hogy az ambrózia
titkait is magára testálhatta.
– És mivel tartott tőlem, megkereste azt a riportert, aki két éve
tönkretette a jó híremet.
– Anne mesélt róla és az újságjáról. Elmagyaráztam
Fulbrooknak, hogy maga veszélyes lehet. Egyetértett velem abban,
hogy óvatosságra lesz szükség, ha netán el kell tennünk láb alól,
mert ha egyszer meghal, Slater Roxton azt nem hagyja annyiban.
Én adtam a férjemnek az ötletet, hogy adja ki a nevét ennek az
Otford nevű riporternek. Biztosra vettem, hogy az majd
meghempergeti a maga nevét a kanálisban, és akkor magának
vége, Roxtonnak sem kell többé, amint hírét veszi, hogy maga
micsoda országos botrányban volt főszereplő, és akkor maga
nyugodtan beleugorhat a folyóba.
– Miért jött ide, hogy megöljön? Nekem semmi közöm Anne és
Damian Cobb kapcsolatához.
– Mindenhez magának van köze! – Valerie már két kézzel
markolta a pisztolyt. – Elvégre maga küldte a házamba azt a
szajhát!
– Anne-t és Cobbot nem gyengéd szálak kötötték össze. Anne
az üzlettársa akart lenni.
– Nem hiszem el, egy pillanatig sem hiszem el! De még ha igaz,
az sem számít. Elárultak engem! Ha nincs maga, minden úgy
végződhetett volna, ahogy kell, és én útban lehetnék New Yorkba
Damiannel.
– Cobbnak maga kellett, nem Anne – mondta Ursula. – Be is
bizonyíthatom.
Hihetetlenül könnyen jött a hazugság. Talán azért, mert
meglehetősen jártas lett a hazudozásban Pictonék botrányos válása
óta. Vagy talán azért, mert kétségbeesetten szerette volna elterelni
Valerie figyelmét valamivel.
Akárhogyan is, de bevált. Valerie-t mintha fejbe vágták volna.
– Miről beszél? – suttogta.
– Anne nem továbbította magának Cobb utolsó leveleit, azért
nem, mert továbbra is rá akarta beszélni Cobbot, hogy vegye be őt
az üzletbe. Ezért akarta tönkretenni a kapcsolatukat, mert tudta,
hogy amíg Cobbnak ott van maga, nem lesz szüksége rá.
Valerie csak bámult hűdötten.
– Nem – suttogta.
– Eltettem Cobb utolsó leveleit a széfembe. Óhajtja látni őket?
Mind magának van címezve.
– Nem hiszek magának. Mutassa meg őket.
– Semmi akadálya.
Ursula leguggolt a széfhez, reszkető ujjakkal kinyitotta, és
benyúlt a sötét üregbe a pisztolyáért. Másik kezével megragadta a
borítékot, amelyben a filléres ponyva volt.
Lassan fölemelkedett, elrejtve a pisztolyt a szoknyája ráncai
közé.
– Talán minden érintett számára jobb lenne, ha elégetnénk
ezeket a leveleket – mondta. – Kínos lehetne, ha a sajtó
megkaparintaná őket.
 – Ne! – visított Valerie.
Ursula a tűzbe dobta a borítékot.
Valerie sikoltva rohant a kandallóhoz. Olyan sürgős volt
megmentenie a leveleket, hogy eldobta a pisztolyt, szabaddá téve a
kezét a tűzpiszkálóhoz.
Ursula nesztelenül kijött az íróasztala mögül, és felkapta a
pisztolyt.
Valerie észre sem vette. Hisztérikusan zokogva döfködte a
lángokat a tűzpiszkálóval.
Egy árnyék jelent meg az ajtóban. Ursula riadtan odafordult.
Slater volt az, ugyancsak fegyverrel.
A férfi egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, és a
nagykabátja zsebébe süllyesztette a pisztolyt. Ursulára nézett.
– Nem esett baja? – kérdezte.
A hangja jéghideg volt, a tekintete tűzforró.
– Nem, minden rendben – felelte a nő. Ugyanolyan hűvösen és
fegyelmezetten akart beszélni, mint Slater, de érezte, hogy kissé
remeg a hangja. – Ő gyilkolta meg Anne-t.
– Tudom.
A hisztérikusan őrjöngő Valerie lerogyott a szőnyegre.
Slater átkarolta Ursulát, és magához húzta. Együtt figyelték,
ahogy Valerie az eszméletlenségbe zokogja magát.
 Ötvennyolc

Két nappal később Ursulának az az ötlete támadt, hogy teára hívja

meg a nyomozók kis csoportját. Mrs. Dunstan lelkesen sürgött-
forgott délelőtt, hogy minden készen álljon a ritkán használt
szalonban. Leszedte a bútorokról a porvédőket, félrehúzta a
függönyöket, hogy beengedje a bágyadt napfényt. Miután
kitakarított, visszavonult a konyhába, hogy elkészítse a
szendvicsekből, citromos lepényből és aprósüteményekből álló
lakomát.
A vendégek illetlenül korán érkeztek. Lilly, aki fenséges volt
fehér csipkés vörös ruhájában, elfoglalta a pamlagot. Otford, aki
hóna alatt a Képes Krónika frissen kinyomtatott példányával
érkezett, azonnal rávetette magát az ezüsttálcára.
A szokása szerint talpig feketébe öltözött Slater elegánsan
támaszkodott a falnak, és egy szendvicset majszolt.
– Nyugodjanak meg, Lady Fulbrookot nem kötik fel – jelentette
ki Otford, és bekapott egy teasüteményt. – Az ő fajtáját nem
szokták. Figyeljék csak meg, majd szépen eltűnik egy privát
tébolydában, és ott éli le az életét.
– A maga helyében nem fogadnék rá – figyelmeztette Lilly. –
Véleményem szerint őladysége tökéletes színésznő. A legkevésbé
sem lepődnék meg, ha pár hónap múlva azt hallanám, hogy Lady
Fulbrookot meggyógyította az új pszichiátriai iskolának az egyik
csodadoktora.
– Egy elmeszakértő? – Ursula keze megállt a teáscsészével a
levegőben. – Egek ura, erre a lehetőségre nem is gondoltam.
– Majd rajta tartjuk a szemünket – mondta Slater. – De ha
szabadon is engedik, kétlem, hogy visszatérne Londonba. A
társaság bizonyosan bezárul előtte, mert ő már rossz hírű asszony,
hála Mr. Otfordnak és kollégáinak.
– Az bizony. – Otford meglobogtatta a hetilapját. – Meg kell
mondanom, hogy hálás vagyok a hölgynek. Semmi sem kelti fel
annyira a közfigyelmet egy címlapon, mint egy nő!
– Hadd lássam. – Ursula felállt, odament Otfordhoz, kikapta a
kezéből a magazint, aztán leült Lilly mellé, és megtekintette a
ponyvát.
A kulisszahasogató címlap egy hálószobát ábrázolt, ahol
áttetsző hálóinget viselő szépséges hölgy csüggött egy irdatlan
revolverrel fölfegyverzett, rosszarcú amerikai karján. A padlón
elvágott torkú úriember hevert, a cím pedig imigyen szólt:

A FULBROOK-GYILKOSSÁG!
LADY FULBROOK ÉSZVESZEJTŐ SZERELEMBEN
AZ ALVILÁG AMERIKAI KIRÁLYÁVAL!
ÖSSZEESKÜVÉS! MÉREG! BOTRÁNY!
Ursula gyorsan átlapozta a magazint, megnézte a többi
illusztrációt.
– Mr. Otford, ha találkozom ebben a cikkben a nevemmel, vagy
az ügynökségemével, esküszöm, én…
 – Nyugodjon meg, hölgyem! – mondta tele szájjal Otford, és
meglobogtatta a szalvétáját. – Biztosíthatom, hogy sehol sem
említik a magazinban. Mint ahogy másokat sem a jelenlevők
közül. Mr. Roxton kifejezett utasítására a Scotland Yardnak
tulajdonítok minden érdemet.
– Ha Lady Fulbrookot őrültekházába zárják, mi történik a
Fulbrook-vagyonnal? – kérdezte Lilly.
– Gyanúm szerint az örökösök és a lehetséges örökösök
mindkét ágon, vagy inkább az ügyvédeik, most tartanak
csapatszemlét csata előtt – mondta Slater.
– És mi lesz az ambróziafűvel? – érdeklődött Ursula.
Slater ellökte magát a faltól, az asztalhoz sétált, szemügyre
vette a sütemények választékát.
– Múlt éjszaka történetesen tűz ütött ki a Fulbrook-üvegházban.
A lepárlóban kezdődött, ahol különböző vegyi anyagokat tároltak.
Minden elpusztult, beleértve az ambróziát is az üvegház
különszobájában.
– Hűha! – Otford félbeszakította az evést, előrántotta a noteszét.
Ursula fürkészőn nézett Slaterre.
– Másutt is lehet ambróziafű. Magok is.
Slater vállat vont, és elvett egy szendvicset.
– Egyszer talán rájön valaki, hogy haszna is van a növénynek.
Szükségünk van jobb orvosságokra.
– Az kétségtelen – helyeselt Ursula. – Nyilván szeretnék tudni,
miért rendeztem ezt a teadélutánt.
Mindenki felé fordult.
Lilly a homlokát ráncolta.
– Van valami különleges oka? Mármint a teázáson kívül?
 – Igen, van. – Ursula elvette a kisasztalról az ezüst
névjegytartót. – Azért hívtam meg magukat, mert be akarom
jelenteni, hogy Slater pályát változtat.
Slater majdnem félrenyelte a szendvicset.
– Tessék?
– Ezzel a teával ünnepeljük meg új foglalkozását, és örülök,
hogy én ajándékozhatom meg első üzleti névjegyével. – Fölemelt
egy ropogós fehér kártyát, hogy mindenki láthassa az elegáns
gravírozást.
– Hadd lássam! – Slater két lépéssel ott termett mellette, és
kikapta a nő kezéből a kártyát. – Slater Roxton magánnyomozó,
szavatolt diszkréció. – Felnézett. – Mi az ördög ez?
Általános hápogás támadt a szalonban, amit hamarosan követett
az egyetértő dünnyögés.
– Ó, hát persze! – Lilly felragyogott a lelkesedéstől. – Neked ez
a tökéletes hivatás, Slater! Kétség nem férhet hozzá. Én is
gondolhattam volna rá!
Slater mélységesen megrendülve bámult Ursulára.
– Üzleti névjegy?
– Talán besegíthetek új foglalkozásába – jelentkezett mohón
Otford. – Szüksége lesz valakire, aki tudja, hogyan kell adatokat
szerezni. Cserébe a Fulbrook-gyilkossághoz hasonlóan exkluzív
sztorikért ezennel felajánlom oknyomozói szolgálataimat!
– Itt embereket öltek meg – mutatott rá Slater.
Otford krákogott.
– Igen. Voltak gyilkosságok. Sajnálatos módon.
– Azt azért ne feledjük – figyelmeztette őket Ursula –, hogy
valószínűleg még többeket gyilkoltak volna meg, másoknak pedig
még tovább kellett volna tűrniük a zsarolást, ha nincsen Slater
nyomozása.
Slater megkerülte az asztalt, lehajolt, két kézzel derékon ragadta
Ursulát, és úgy felkapta, hogy a nő szaténcipellője nem érintette a
padlót.
– Mi az ördögöt képzel maga? – mennydörögte fenyegetően. –
Nem leszek magánnyomozó!
– Szüksége van hivatásra, Slater. – Ursula megtámaszkodott a
férfi vállán, és lenézett Slaterre. – A világcsavargásnak az ellopott
műkincsek nyomában vége. Itthon van, és valami mást kell
kezdenie az életével. Ideje, hogy felhasználja a képességeit.
– Miféle képességeimet?
– Maga tudja, hogyan keresse a válaszokat, ami meglepően
ritka adottság. A magánnyomozók épp ezt teszik: keresik a
válaszokat. Maga nem ugyanezt csinálja évek óta? Most csak
megkapta az üzlethez illő üzleti névjegyeket, hogy úgy mondjam.
Slater lassan leengedte a padlóra.
– Még sohasem gondoltam rá úgy, mint egy szakmára.
– Továbbá időnként én is besegíthetnék – folytatta Ursula. –
Titkárnőként sok helyre bejuthatok úgy, hogy nem keltek sem
feltűnést, sem gyanakvást: üzletházakba, magánházakba,
úgyszólván bárhova. Ki az, akinek időről időre nincsen szüksége
egy titkárnőre?
– Nem! – mondta gránitkemény elszántsággal Slater. – Ki van
zárva! Megtiltom!
– A részleteket később is megbeszélhetjük – biztosította a nő.
– Itt nincs mit megvitatni – jelentette ki Slater.
Ursula leült, fogta a kávéskannát.
 – Kér még kávét?
– A szentségit, Ursula…
– Akkor talán még egy szendvicset? – Keresztültolta az asztalon
az ezüsttálcát.
– A szentségit, Ursula…
– Úgy rémlik, ön ismétli magát. Kóstolja meg a csirkehúsosat,
igen príma. Ó, bocsánatot kérek. Maga vegetáriánus. Akkor talán
az uborkásat? És mellesleg szeretem magát, ugye tudja?
Slater úgy bámult rá, mint aki még sosem látott ilyet, mint aki
fél elhinni, hogy ez valóság.
– Mit mondott? – nyögte ki.
– A csirkehúsos szendvicsről?
Mintha rajtuk kívül senki sem lenne a szobában, gondolta a nő.
Senki sem mozdult. Senki sem szólt.
– Arról, hogy szeret – mondta Slater.
– Hallotta, nem? De meglepettnek látszik. Azt hittem, ennyit
legalább megtudott a labirintusában.
– Féltem feltenni a kérdést. Sőt rettegtem. Attól féltem, hogy
nem az lenne a válasz, amit hallani akarok.
Ursula Lillyre és Otfordra nézett.
– Ugye nem haragszanak, ha négyszemközt szeretnénk maradni
pár percre? Néhány személyes kérdést kell megbeszélnünk.
Lilly azonnal felállt.
– Szó sincs róla, drágám. Csak egész nyugodtan.
Az ajtóhoz suhogott. Otford utána loholt.
Ursula szembenézett Slaterrel az asztal fölött.
– Maga, uram? – kérdezte. – Maga fél a válaszoktól? Már
bocsásson meg, de ezt nehezen hihetem.
 – Pedig higgye el.
– Bár talán jó is, hogy nem a labirintusában kereste a választ –
mondta Ursula. – Bizonyos dolgokat jobb személyesen intézni.
Slater elmosolyodott. Egyike volt ez azoknak a ritka
mosolyoknak, amelyek elűzték a tekintetéből a sötétséget. A nő
kezéért nyúlt, és Ursula engedte, hogy megfogja. Slater felállította
ültéből.
– Első látásra tudtam, hogy maga az, akit szeretni fogok –
mondta.
Most Ursula hökkent meg.
– Csakugyan?
– Hát mit gondol, miért alkalmaztam, hogy segítsen
katalogizálni azokat az átkozott műtárgyakat? Nem érdekelnek
azok engem. Csak hálás leszek a British Museumnak, ha elszállítja
az összes lomot. Nekem csak ürügy kellett, hogy a közelemben
tarthassam.
Ursula felragyogott. Azt hitte, elrepül a boldogságtól.
– Azért fogadott fel, mert szeret? – súgta. – És nekem még azt
próbálta bemagyarázni, hogy nem romantikus!
– Vannak válaszok, amelyeket nem lehet megkerülni –
elmélkedett Slater. – Maga is közéjük tartozik.
Ursula elmosolyodott.
– És az probléma magának?
– Inkább csodálatos felfedezés. Egyébként ennél az esetnél
egyik kérdés vezet a másikhoz.
– Mégpedig?
Slater elmosolyodott azzal a mélyről jövő, lusta mosolyával,
amely megmutatta a benne izzó igazságokat és szenvedélyeket.
 Két erős tenyerébe fogta a nő arcát.
– Feleségül jössz hozzám, szerelmem?
– Biztos, hogy ezzel a kérdéssel nem akarod előbb végigjárni a
labirintust?
– Most csak a te feleleted számít – mondta Slater.
– Akkor a válasz: igen.
Ursula megesküdött volna rá, hogy könnyek csillanását látja a
férfi szemében. Aggódva próbált hátrálni.
– Slater! – suttogta.
– Erre a válaszra volt szükségem – mondta a férfi. Nagyon
elégedettnek látszott. – Hát, akkor ismét rálépek a harmadik
ösvényre.
– Mit jelentsen ez?
– Azon a napon, amikor ott voltam elevenen eltemetve a
Lázrózsa-szigeten, három ösvény közül választhattam. Volt egy
ösvénye a háborúnak, és volt egy ösvénye a bosszúnak. Én a
harmadikat választottam.
– És mi volt az? – kérdezte Ursula.
– A szerelmesek útja.
Ursula elmosolyodott, megragadta Slater zakójának kihajtóját,
és lábujjhegyre állt, hogy végighúzhassa az ajkát a férfién.
– Miért választottad a szerelmesek ösvényét? – kérdezte.
– Mert az volt az egyetlen, amely reményt ígért – mondta
Slater.
Magához szorította Ursulát, hogy megcsókolja, és a nő
átengedte magát a csóknak. A jövőnek.
 ISBN 978 963 203 288 7
Maecenas Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
A kiadásban közreműködött az I.P.C. Könyvek Kft.
Szerkesztette: Horváth ÁgnesNyomdai előkészítés: Alinea Kft., Budapest
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördös János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 17,20 (A/5) ív
{1}
Shakespeare: Romeo és Julia (Mészöly Dezső fordítása)

{2}
Hármas, boltíves ablak, két keskenyebb között egy széles szárny (a ford. mj.)