Írta: Böszörményi Gyula

© Böszörményi Gyula, 2017

A szöveget gondozta: Cséplő Noémi

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Évi

Fejezetkép: Fortepan

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 017 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széli Katalin, Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Köszönet Balla Lászlónak felbecsülhetetlen
vasúttörténeti segítségéért,
valamint lányának, Miri kisasszonynak,
és persze Macseknak;
nélkülük Mili vonata sosem futhatott volna ki.
- a Szerző -
 Bécs, 1900. december 8.

– Mícsodás ördögtekerte éjszaka, mein gott 1! – morogta széles

ágyában hanyatt fekve Herr Budil, miközben két kurta karjával
alapost letapogatta maga körül a vaskos dunyhát, majd
kövérkés ujjait kerekded pocakján egymásba fűzve tovább
bámulta a fakazettás mennyezetet. Az édes álom, mely máskor
oly könnyedén ringatta el az idős borostyánkereskedőt, most
sehogy nem akart megérkezni. Háza első emeletén, a
hálószobájával szomszédos szalonban álló ingaóra már rég
elütötte rezes hangján az éjfelet, és ő még mindig csak
forgolódott, párnáját gyömöszkölte, ám megnyugvás helyett
egyre csak paprikásabb lett a hangulata.
– Mi a kórság ütött beléd, te Anton?! – ült fel hirtelen,
önmagát szólítva meg mérgesen, ahogy azt sosem szeretett
hitvese halála óta gyakorta tette. – Tán nem fáradtál eleget

1 istenem (német)
egész nap az üzletben, hogy még most sem vagy képes elaludni?
Odakinn jeges, már-már viharos szél járta Bécs utcáit. Aki
tehette, fűtött otthonában maradt, állig betakarózva, és ha –
mint Herr Budil – ébren volt, hát jobb híján a kéménykürtőben
vonyító léghuzat muzsikáját hallgatta. A sűrű hóesés éjfél körül
elállt ugyan, de oly rettenetes hideg követte, hogy még a
bérkocsisok is jobbnak látták védett helyre vinni négylábú
munkatársaikat, sorsára hagyva azt a néhány bolond korhelyt,
aki még eme szokatlan ítéletidőben is a kávéházakat,
zengerájokat és bordélyokat kívánta járni.
Ágyában ülve Herr Budil szintén a szél kéménykoncertjét
hallgatta, majd hirtelen megérzett valamit, s ettől a kedve
nyomban felderült.
– Ez hát a te bajod, Anton! – mondta önmagának kissé
feddőn, mintha oktalan kisgyermekhez szólna. – No, hát ezen
könnyen segíthetünk!
Félrerúgva a meleg dunyhát, kikecmergett a matrac szélére,
lelógatta két mezítelen lábát, majd előrehajolva az ágy alatti
sötétben kezdett matatni.
– Hol vagy már, te nyavalyás? – morogta bajuszkötője alatt.
– Aha, no végre!
A súlyos porcelán éjjeliedény füle régi ismerősként simult a
borostyánkereskedő ujjai közé. Herr Budil még a korábbinál is
kijjebb csusszant, talpát a hideg padlóhoz érintve, amitől
muszáj volt felszisszennie, ám a kényes műveletet mégsem
hagyta félbe. Baljával az éjjelit tartotta, míg jobbjával álláig
húzkodta a hálóköntösét, melynek szélét enyhén borostás
tokája alá fogta, hogy így a keze ismét szabaddá váljék.
– Hajaj, micsodás ördögtekerte éjszaka – sóhajtotta el újra
korábbi fohászát Herr Budil, várva a könnyítő csobogást, mely
után, remélte, a rég vágyott álom bizton rátalál. Közben az
ablakát nézte, amin persze ki nem láthatott, hisz lefekvéskor a
vastag függönyöket gondosan összehúzta. Igen, ő maga tette
ezt, a saját két kezével, mivel cselédet csak nappal tűrt meg a
házban.
A függönyök dacára Herr Budil a keskeny Kruger Strassét
tökéletesen maga elé tudta képzelni. A sötétben maga előtt látta
a szemben magasodó épületet, a kihalt utcát borító friss havat,
amit sem kocsikerék, sem cipőnyom nem szántott még fel, és
persze a földszinti boltot, a jobb körökben ismert és elismert
Budil-féle borostyánkő-kereskedést, aminek kirakatait
éjszakánként lelakatolható vasroló védte a hívatlan
vendégektől.
– Bizony, bizony, az én picinyke boltocskám! – sóhajtott fel
ismét a jóravaló kereskedő, aki még mindig hiába várta az
álomhozó megkönnyebbülést, pedig már kezdett fázni. – Az én
aprócska üzletecském.
Valójában Herr Budil a „picinyke” és „aprócska” jelzők
használatával igencsak nagy szerénységről tett
tanúbizonyságot, mivel a bécsi várnegyedben álló kétemeletes
ház, valamint a teljes földszintet elfoglaló bolt, mögötte a
legmodernebb eszközökkel felszerelt műhellyel és raktárral
meglehetősen „nagyocska” volt. A rendkívül ritka és nehezen
beszerezhető, szépen csiszolt borostyánkő, amit arany- vagy
ezüstfoglalatokba illesztettek az ügyes kezű mesterek, a
Monarchia úrhölgyei, sőt, férfiúi között is rendkívül divatos
ékszernek számított. Készítettek belőle nyakéket, brosst,
kalaptűfejet, ékszerdobozokra berakást, sőt, még
sétapálcagombot is. Mind közül pedig a legértékesebbek azok
voltak, amikről csiszolás közben kiderült, hogy a borostyán
mélyében valaha aprócska élőlény – hangya, pók, szúnyog,
szöcske – rekedt, beledermedve az ősidők egyetlen pillanatába.
 A Herr Budil éjszakai nyugodalmát szertekergető
idegfeszültség épp abból a tényből fakadt, hogy hosszú évek
türelmes – olykor fogcsikorgatással, heves verejtékezéssel és
szívdobogással járó –, kínkeserves önmegtartóztatása végre
meghozta gyümölcsét. Igen, kibírta! Sikerült megállnia, hogy a
hozzá érkező borostyánkövek közül egy olyat se adjon el,
amiben halott rovar, apró falevél, fenyőgally, vagy más, szabad
szemmel is felismerhető kövület rejtőzik.
Mindre azonnal száz vevőt is találhatott volna, ő azonban
tizenkét éven át várt, gyűjtögetett, és a végeredmény most ott
lapult földszinti irodája hatalmas páncélszekrényében. Hét
nyaklánc, három diadém, tizenkét bross, húsz pár fülbevaló,
egy olasz dísztőr, valamint hat lornyon, négy legyező, két
ékszer-, hat szigaretli- és öt tubákos dobozka, mindegyik csupa
olyan borostyánkővel díszítve, mely egy-egy rovar- vagy
növénykövületet őriz magában. Ezek a – természetesen –
tömör arany és színezüst tárgyak külön-külön is egész vagyont
értek, ám a teljes kollekció együtt bármelyik nagy uralkodóház
érdeklődését felkelthette.
Herr Budil élete nagy üzletére készült. Már üzent is őfelsége
ceremóniamesterének, közölve vele, hogy valami egészen
fenomenálisát szeretne megvételre ajánlani, így álmatlansága
teljességgel érthető volt.
– Micsodás éj... – sóhajtott ismét, ám tovább már nem
kellett mondania e különös fohászt, mivel a várva várt csobogás
végre felhangzott. A kereskedő boldog, már-már üdvözült
mosollyal engedte át magát a megkönnyebbülésnek. A
Wallfisch Gasse felől ismét feltámadt a szél, mely átbukva a
Wasserkunst bástyán és végigszáguldva a Kärtner Strassén
újabb nyomasztó dallamokat csempészett a házak kéményeibe.
Épp, mikor Herr Budil elvégezte a dolgát, odakinn kialudt
néhány rosszul záródó, huzatos gázlámpa, a ház földszintjén
pedig irtózatos robajjal felborult valami.
A borostyánkereskedő rémületében azonnal elejtette az
éjjelit, mely hatalmas csattanással robbant szét a hajópadlón.
– Scheiße 2! – szakadt ki Herr Budilból az egyszerre dühös és
halálra rémült nyögés. Haragja a szobáját bemocskoló
balesetnek, ijedtsége pedig az iménti zajnak szólt, mely csakis
egyet jelenthetett.
– Betörők! – közölte önmagával Herr Budil, azonnali
cselekvésre ösztökélve hidegtől és rettegéstől dermedt testét.
Bal kezével nyomban a párnája alá nyúlt, elővéve onnét töltött
revolverét, és már-már lelépett az ágyról, mikor rádöbbent,
hogy így a talpa oly matériába toccsanna, amivel érintkezni
semmiképp nem akart. Némi töprengés után inkább
négykézlábra állt, majd átaraszolt az ágyon (magában röpke
hálát adva az égnek, hogy immár nincs hitvese, aki ebben
akadályozhatná), és meztelen talpát a túloldalon helyezte a
padlóra.
Azt, hogy Herr Budil ezen sötét percekben rettegett volna,
senki nem állíthatja. Az imént ugyan volt még benne némi félsz,
ám aztán eszébe jutottak a borostyánkövek, amiket odalenn
holmi átkozott tolvajok enyves mancsa fenyeget, és ettől
rögvest oroszlánszívű bolttulajdonossá vált. Arra sem
vesztegette az időt, hogy a papucsát megkeresse. Egyenest a
szalonba caplatott, revolverét az asztalra tette, lámpást
gyújtott, majd baljában fénnyel, jobbjában halált hozó
fegyverrel indult a földszintre.
A kétszárnyú ajtó az emeleti galériára nyílt, ám hiába hajolt
át a korláton, Herr Budil a hatalmas üzlethelyiségben semmi

2 kaka, szar (német)

gyanúsat nem látott. A Kruger Strasséra néző kirakatokat és a
dupla bejáratot védő vasrács érintetlennek tűnt, mint ahogy az
üvegezett vitrinekhez, a pulton álló pénztárgéphez és a
polcokon sorakozó tárgyakhoz sem nyúlt senki. Ez különös! –
gondolta a kereskedő, aki arra számított, hogy a betörők máris
a kincsei között turkálnak, ő pedig a galéria magasából majd
kényelmesen lepuffanthatja őket.
Alulról számítva a harmadik és ötödik lépcsőfok faborítása
már régóta recsegett, ezért azokat Herr Budil óvatosan átlépte.
Az üzlethelyiség valóban üres volt. Üres és rettentő hideg, mivel
az inas esti távozása előtt már megint elfelejtette megrakni a
kandallót. A borostyánkereskedő szent fogadalmat tett
magának, hogy reggel első dolga lesz kirúgni a fiút, majd
önmagát kezdte korholni.
– Jaj, te bolond Anton, ha papucsot nem is, de köntöst
legalább vehettél volna! Ez a lenge hálóing, a bajuszkötő meg a
hajháló aligha óv meg a náthaláztól.
Visszafordulni azonban, bár igazán fázott, eszébe sem jutott.
Ehelyett átvágott a bolton, majd óvatosan benyitott a
műhelybe. Itt, hová nem ért el az utcai gázlámpák gyér fénye,
torokszorító volt a sötétség. Herr Budil a lámpást magasra
tartva, revolverét előreszegezve lépett be a viaszillatú
helyiségbe, és majdnem rálőtt a saját árnyékára.
– Verflixt noch einmal 3! – sziszegte dühösen. – Embereld
meg magadat, Anton!
Halkan csosszanó, madárkönnyű léptekkel vágott neki
küldetése következő szakaszának. A műhelyben tizenkét asztal
állt katonás rendben. Napközben ezeknél dolgoztak az ügyes
kezű mesterek, akik a nyers borostyándarabokat kerekded,

3 Teringettét!; kutyafáját! (szó szerint: egyszer még meg lesz átkozva; legyen átkozott) (német)
ovális, hosszúkás, vagy épp bármilyen más kívánt formára
csiszolták. Akadt közöttük két, a messzi Indiából jött, barna
bőrű fickó is. Ők szinte ördögi rafinériával dolgozták meg eme
csodás anyagot, áttetsző majmocskákat, tigriseket, elefántokat,
bömbölő oroszlánfejeket, külön kívánságra pedig olykor
leheletnyi fátylakban hajladozó ledér táncosnőket mintázva
meg, ahogyan azt a jádéból, elefántcsontból is szokás. Az ilyen
picinyke figurák nagy kedvencei voltak a bécsi úri közönségnek,
hisz dísztárgynak, szerelmi zálognak és (elkényeztetett, így
felnőni nem tudó) kisasszonykák számára gyűjthető játéknak is
tökéletesen megfeleltek.
A félig kész műremekek azonban, miként az ékszerekbe,
díszdobozkákra, sétabotok végére szánt borostyánkövek is
mind-mind érintetlenül sorakoztak a polcok fakkos tárolóiban.
Herr Budil lassú léptekkel araszolt át a műhelyen, melynek
kőpadlójából dermesztő hideg lopózott mindkét lábszárába,
olyannyira, hogy mire elérte az iroda ajtaját, már az ülepét is
egyetlen fagyott kőkoloncnak érezte.
– Náthaláz, Anton, az lesz ebből, meglásd! Nátha...
Az ajtón túl valami zörrent. Talán csak az utcán
végignyargaló viharos szél próbálta felfeszíteni a ház valamely
ablakát, vagy a hidegtől borzongott meg a kényesebb bútorok
egyike, ám ezt a kereskedő puszta hallgatózással nem tudta
megállapítani. Azzal azonban nagyon is tisztában volt, hogy az
ajtón túl az ő személyes birodalma, abban pedig legértékesebb
vagyontárgya, az embermagas Wertheim szekrény áll. A
Wertheim, melynek harmadik, negyedik és ötödik polcán ott
hevernek zöld bársonyágyukban a különleges (magában úgy
nevezte, a „bogaras”) kollekció felbecsülhetetlen értékű
darabjai.
Az ajtó alatti résen halovány fény és újabb neszek szűrődtek
ki.
Valaki fojtott hangon káromkodott, mire valaki más
dühösen lepisszegte őt.
Herr Budil nem értette a szavakat, mivel azok magyarul
hangzottak el, ő pedig sosem volt hajlandó e rebellis,
kacagányos, örökösen egymással vagy épp a szomszédjaival
civódó nép nyelvét tanulmányozni. Azok az átkozott magyarok
bizony mind rég megérettek a bitóra! – vélekedett a derék
osztrák kereskedő, aki cseppet sem csodálkozott azon, hogy az
ő betörői is épp ebből a semmire sem jó nációból valók.
További sutyorgás, mocorgás, kaparászás után az irodából
halk, fémes nyiszorgás hallatszott ki. Herr Budil elsápadt. Hisz
ez a Wertheim kereke! – gondolta vaskos ajkát beharapva.
A borostyánkereskedő egész testében remegett, csakhogy
immár nem a hidegtől vagy a félelemtől, sokkal inkább a
gyilkos indulattól. A lámpást lassan az ajtóba vert kampós
szegre akasztotta, melynek így eredeti hivatása (a tekintélyes
méretű névtáblát tartotta) hirtelen kiegészült. Herr Budil mély
levegőt vett, revolverének kakasát hátrahúzta, majd belökte az
ajtót. A lámpás fénye imbolygó árnyakat teremtve árasztotta el
az irodát, amiben két álarcos fickó épp a páncélszekrény
feltörésén buzgólkodott.
– Mi a...? – hörrentett a Wertheim kerekét markoló férfi.
– A szentségit neki, hát nem megébredt a ganyé! – ordította
a mellette álló alak, kinek kezében tekerőfúró csillant.
Herr Budil szó nélkül az első fickó homlokának szegezte
fegyverét. Biztos volt benne, hogy nem hibázhat, hisz csupán
három lépés választotta el a gazembertől, akit a halálfélelem
egyébként is egészen megdermesztett. A borostyánkereskedő
ujja ráfeszült a ravaszra...
A harmadik betörőre, aki az ajtó mögött állt, nem számított.
Valami sötét, hosszúkás tárgy röppent elő a semmiből, ami
leginkább a kiskályhához használatos szeneslapátra
emlékeztetett, és úgy csapta homlokon Herr Budilt, hogy az
menten elejtette a revolverét. A kereskedő először csak
imbolyogni kezdett, majd miközben összerogyva búcsút intett
saját eszméletének, még szomorkásan arra gondolt:
– Micsodás ördögtekerte éjszaka!

Pest, 1900. december 10. du. 1h tájt

Hogy is volt csak? Szeretném pontosan idézni az

eseményeket, így most minden szót alaposan meg kell rágnom.
Annyi bizonyos, hogy aznap hajnalban végre sikerült bejutnom
a titokzatos Pilisy-házba, igaz, nem egészen úgy, miként azt
elterveztem. Róza asszony szemfüles személyzete, a tölgyfa
alkatú és felettébb zsémbes Merkelné meg a cselédlányok még
azelőtt fülön csíptek, hogy egyet pisszenhettem volna, és bár
szánalmas rongyaimat, amiket a Víg utcai garniszállóban
szereztem, jó álruhának hittem, mégis nyomban felismertek.
– Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve valami
költőnővel járt itt – mutatott rám a cselédlányok egyike. –
Aztán meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessége, ha
huszárezred jő a városba.
Merkelné rögvest a konyhába paterolt, én pedig egészen
addig ott raboskodtam, míg végül Róza asszony el nem
küldetett Ambrózy báróért, aki hamarost meg is érkezett.
 Sokáig álltunk némán egymással szemben ott, a Pilisy- ház
konyhájában csak mi ketten, arra várva, hogy a másik végre
megszólaljon. Én dacosan felszegett fejjel, tágra nyitott
szemmel, összeszorított ajakkal, ő dermesztően nyugodt, sőt,
kíváncsian fürkésző tekintettel koptatta a másodperceket.
Végül persze én törtem meg a csendet.
– Hol van hát a revolvere, báró úr? Vegye elő, szegezze a
szívemnek, és puffantson le, ha valóban ezt látja jónak.
Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra
helyezte a sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy
sietségében elfelejtett a lépcsőházban hagyni és leülve Juló
székére, gombolgatni kezdte a kabátját.
– Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi?
– Főjjön meg, bánom is én, csak kezdjen már szidni!
– Szidni? Ugyan miért?
– Hát itt vagyok, nem?! – tártam szét a karom. – Ahelyett,
hogy a parancsát követve Marosvásárhelyt boldogítanám a
papácskámat, leszöktem a vonatról, kijátszottam Tarján Vilit,
és bejutottam a maga titkos búvhelyére.
– Ez mind igaz – bólintott Richárd, arcán elégedett
mosollyal, amitől nekem mindjárt heves ingerenciám támadt,
hogy lekapjam a mosogató fölé akasztott súrolókefét, és a
képének essek vele. – Szidni azonban épp az imént felsorolt
tények miatt nincs okom magát, Mili, hisz mindent pontosan
úgy tett, ahogy elvártam öntől.
Kellett némi idő, míg felfogtam szavai értelmét. Mikor
sikerrel jártam, és végre levegő is jutott a tüdőmbe, szitkaim
jégesőként kezdtek zuhogni rá.
– Maga utolsó kókler! – kiáltottam, vádlón böködve felé
remegő kezemmel. – Sunyi hamiskártyás! Bárónak álcázott
svindler! Főúri gazemberkirály! Maga végig tudta...! Pontosan
kiszámította...!
– Azt, hogy Hangay Mili kisasszony előbb halna meg, töretné
magát kerékbe, vagy ugorna a zajló Dunába, semhogy
félbehagyja a nővére utáni nyomozást? – vágott közbe Ambrózy
báró, miközben ezüst cigarettatárcáját kikattintva kényelmesen
rágyújtott (és én még ebben az őrült pillanatban is elámultam
azon, milyen szemkápráztató ügyességgel képes fél kézzel
gyufát lobbantani). – Természetesen biztosra vettem, hogy
eszében sincs hazautazni. Épp ezért hagytam meg Istinek, hogy
piócaként tapadjon magára. Az a gyerek ámulatba ejtően ügyes,
fürge és eszes.
– Na és Tarján Vili meg az a mocskos garniszálló a Víg
utcában?
– Valahová csak el kellett helyeznem, míg kitalálja, hogyan
szökjön meg előlünk másodszor is. – Elemző pillantást vetett
szegényes ruhámra, majd halkan csettintett. – Kénytelen
vagyok elismerni, bár félek, hogy ennyi dicséret már tényleg a
fejébe száll, hogy a feladatot sokkal leleményesebben oldotta
meg, mint vártam. Ez a ruhacsere fenomenális!
Tán levetkőztetett valakit? Mondja, honnét lopta? Tudja,
Mili, a marhecolás 4 nem épp úrilánynak való foglalatosság!
– Maga most gúnyolódik velem, de én tudom, csak azért
teszi, hogy leplezze a kudarcát – csikorgattam a fogam
dühömben. – Kétszer is megszöktem a báró úr elől, és ha kell,
harmadszor sem teszek másként. Értse meg végre, kőfejű
barátom: én nem megyek el innét, amíg Emma elő nem kerül!
Van némi félretett pénzem, és akad még olyan, aki segít.
– Erdős Renée kisasszonyra gondol? – Richárd már-már
sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, hogy

4 utcán futtában lopás (pl. az üzlet elé kitett holmiból)

Tarján urat kijátszva merre indul tovább. Akadt rá némi esély,
hogy néhány napra megpróbál elrejtőzni, mielőtt beront a
Pilisy-házba, ezért a barátnéját éppúgy jó előre beszerveztem,
miként a szerkesztő urat és Istit.
– Egyetlen szavát sem hiszem. Renée sosem szövetkezne
ellenem senkivel.
– Maga ellen nem is, Mili – hajolt előre Ambrózy báró,
cigarettája hamuját a krumplihéjak közé pöccintve. – Magáért
viszont akár az ördöggel is pertuba keveredne. Becsülje meg a
hölgy barátságát, mert valóban ritka kincs.
– Az összes barátom elárult – mondtam csendesen, és a
hokedlire rogyva igyekeztem lenyelni a könnyeimet.
– Téved, Mili – állt fel Ambrózy báró. – Az összes barátja
belátta, hogy a maga szédült kutakodása mindent elronthat.
– Ugyan mi az a minden? – kiáltottam. – Maga hetek óta
titkolózik és gyanús utakon jár. Alig látjuk otthon, ide azonban
szemrebbenésnyi idő alatt sikerült megérkeznie, pedig Róza
asszony csupán néhány perce szalajtotta magáért Julót.
– Nincs ebben semmi rejtély – szólt a báró kissé unottan. –
Itt lakom a közelben. Az Országos Kaszinóban bériek
lakosztályt.
– Úgy! Tehát ott van a pók hálójának közepe, ahonnan
csendben figyelheti, rezzen-e valamelyik szál. – Bizalmasra
halkítottam a hangomat, hátha jobb belátásra bírhatom
Richárdot. – Mondja, miért nem bízik bennem? Miért nem
árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit ebben a házban rejteget,
akit sejtésem szerint naponta látogat, és akiről nekem semmit
sem szabad tudnom?
– A kérdései jogosak, ám egyelőre válasz nélkül kell
hagynom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen
megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a tekintetemet
kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő játékosan
csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá támasztva
kényszerített, hogy mégis rá nézzek. Nagyon kérem, drága Mili,
most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak sem
mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az
igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb
bolondságot követett volna el.
– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa? –
Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és
egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor. –
Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért maga
elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni akar a
közeléből?
Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében?
Félelemnek, nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasztott
nyúl rémületének gondoltam volna, ha nem a báró szemében
látom. Ő tartotta az állam, én pedig már emeltem a kezem,
hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne engedjem másfelé
fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és megcsóválta
a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt.
– Készüljön, Mili, a vonata egy óra múlva indul.
– A vonatom? – döbbentem meg.
– Még tegnap, miután Isti jelentette, hogy maga valóban
leszökött a szerelvényről, új jegyet váltottam, és sürgönyt
küldtem az édesapjának, melyben közöltem vele, hogy
sajnálatos tévedés folytán ön egy nappal később, vagyis ma
érkezik haza.
– Tudja jól, hogy nem fogok – pattantam fel a hokedliről. –
Újra megszököm és...
– Nem – vette kézbe a sétabotját Ambrózy báró. – Nem fog
ismét megszökni, mert okos, és mire az állomásra érünk, maga
is belátja, hogy támogató barátok nélkül úgysem tudna elérni
semmit. Ráadásul a Pilisy-ház mostantól a maga számára
megközelíthetetlen erődítménnyé fog válni, erről személyesen
gondoskodom.
– Maga piszok alak! – csattantam fel, mire a báró sétabotja
ezüstfejével megpöccintette kalapja karimáját.
– Köszönöm – mondta –, ezt ebben a kellemetlenül
összekuszált, kifacsart helyzetben bóknak veszem. Piszok
alaknak kell lennem, ha meg akarom menteni a nővérét, és még
ezerszer aljasabb fráternek ahhoz, hogy magácskát megóvjam
önnön baklövéseitől.
– Egyetlen baklövésem az, hogy nem pofozom fel magát
ebben a minutumban! – sistergett belőlem a tehetetlen harag.
– Azt ígérte...
– Azt ígértem, hogy megtalálom a nővérét, továbbá jó
detektívet faragok magából, ha hagyja – lépett az ajtóhoz
Ambrózy báró. – Jelenleg mindkét ígéretem beváltását egyedül
a maga jelenléte akadályozza, így tehát nincs több apelláta 5:
önnek még ma el kell utaznia!
Így történt hát, hogy egyetlen perccel később már a
Richárdra várakozó konflisban ültem, és az én kőszívű báróm
társaságában, mint szomorú száműzött, akaratom ellenére a
Keleti indóház felé robogtam.

5 kifogás, fellebbezés
 Pest, 1900. december 10. du. 1h 55’ tájt

Pest azonban nem az a város, mely, ha egyszer befogadta,

egykönnyen el is engedi az ember leányát.
– Sajnálom, méltóságos úr, de nem tehetek semmit –
mondta az égimeszelő kalauz, kinek hatalmas ádámcsutkája
beszéd közben úgy ugrált le-föl, mintha át akarná szakítani
gazdája sápatag nyakbőrét. – A Magyar Királyi Államvasutak
szabályzata ebben a kérdésben nem ismer tréfát.
– A kisasszonynak érvényes jegye van erre a vonatra –
vitázott tovább Ambrózy báró annak ellenére, hogy a vak is
láthatta, teljesen hiába teszi.
– A kis... Khrm. A kisasszonynak jegye valóban van, ám az
öltözéke... Párdon! – A kalauz bocsánatkérése nem nekünk,
hanem annak a két ideges úrnak szólt, akik arra vártak, hogy
végre ellenőrizze a jegyüket, és felszállhassanak a vonatra, mely
a menetrend szerint öt perc múlva, tehát pontban két órakor
indul. Miután ez megtörtént, az égimeszelő ismét felénk
fordult, ám nem szólt semmit, csupán enyhe megvetéssel,
kérdőn nézett ránk.
Körülöttünk a délutáni, 504-es járatszámot viselő,
Kolozsváron át Predealba, sőt tovább, egészen Bukarestig
közlekedő gyorsvonat jövendő utasai, valamint könnyes arccal
búcsúzkodó rokonok, túlterhelt hordárok, méla vasutasok és
számos cukorka-, virág- és szigaretliárus nyüzsgött.
– Gondolom – szólalt meg ismét Richárd, bizonytalan
pillantást vetve a kezében tartott jegyre, amit kezeletlenül
kapott vissza hiába is tennék panaszt a feletteseinél.
– Úgy vélem, méltóságos úr, hogy ebben önnek tökéletesen
igaza van – hajolt meg kissé a kalauz, majd hanyag mozdulattal
a háta mögött zöldellő kupé felé intett. – Ez a gyorsvonat itt,
kérem, csupa első és másodosztályú kocsiból áll, melyre még
érvényes jegy birtokában sem szállhat fel egy... Nos, nem
akarom a társaságában lévő kishölgyet megbántani, de csak rá
kell nézni, és mindjárt megérti méltóságod is, hogy mire
gondolok!
Való igaz, hogy a rajtam lévő rongyos szélű, szürke szoknya,
a félretaposott sarkú cipő, az ezerszer foltozott, rég
elkoszolódott vászonkabát meg az átható halszagot árasztó
kofakendő nem tett épp bizalmat ébresztő utassá. Ebben a Víg
utcai kifőzde cselédlányától szerzett maskarában tán még a
harmadosztályú kocsikra sem engedtek volna fel, nemhogy az
504-es járat előkelő utasai közé. Mindezt végül Richárd is
kénytelen volt belátni, így kurta biccentéssel köszönve el a
kalauztól, karon ragadott, és a peron egy távolabbi részére
terelt.
– Akkor hát mégis a nyakán maradok, báró úr – mondtam
nem titkolt elégedettséggel, ám ő erre csak annyit felelt:
– Ha azt mondtam, hogy még ma elutazik, akkor az úgy is
lesz!
– No, de mégis... – akartam faggatni, ám ő csendre intett,
azután az összeköpködött kövezetét bámulta néhány pillanatig,
majd ismét indulásra bírt. Egyenesen a jegypénztárhoz
mentünk, ahol Ambrózy báró a haszontalanná vált jegyet
néhány perc alatt átváltotta az esti járatra, sőt, hálókocsihelyet
is vett hozzá.
– Gondolja, hogy éjjel a kalauzok nem veszik majd észre,
milyen rongyos vagyok? – kérdeztem tőle bosszúsan. – A Keleti
indóházban jó ám a világítás! Nézze a falakat, mindenhol
elektronyos égők izzanak!
– Semmi baj, addigra átöltözik – jelentette ki Richárd,
keresztülterelve a tömegen, hogy aztán a Baross téren újabb
konflist fogjon.
– Átöltözöm? – kérdeztem, miközben a kocsis gúnyos
tekintetétől kísérve (aki bizonyára utcai örömlánynak gondolt,
akit a félkarú úr épp garniszállóba akar vinni) járműre
szálltunk. – Talán emlékeztetnem kell, hogy minden holmimat
a vonaton hagytam? Bár való igaz, a villában akad még...
– Oda nem megyünk – közölte Ambrózy báró. – A tegnapi
búcsúzkodását látva attól tartok, hogy ha ismét megpillantanák
ott magát, Terka néni többé ki sem engedné a kapun.
A báró úr palotaforradalomtól tart – gondoltam némi
elégedettséggel, ám jobbnak láttam mellőzni a csipkelődést.
– Akkor hát hová megyünk? – kérdeztem.
– Azt maga mondja meg – intett felém sétabotja ezüstfejével
Richárd. – Hol szerezhet be manapság könnyen és főleg
gyorsan megfelelő toalettet egy olyan ifjú hölgy, mint kegyed?
– Vásárolni fogunk?! – ámultam ki a halszagú hárászkendő
alól, majd élccel fűszerezve szavaim, hozzátettem: – Ez igazán
rendkívül gáláns ajánlat, tekintve, hogy mostanság mennyi
bosszúságot okozok magának, kedves Richárd.
– Magam is így vélem – értett egyet ő, méghozzá halálos
komolyan. – Akkor tehát hová?
– Természetesen a Holzerba – feleltem, biztosra véve, hogy a
fényes áruházba jelenlegi állapotomban éppúgy nem fognak
beengedni, miként a gyorsvonatra sem hagytak felszállni, és
akkor tán végül mégis az Ambrózy-villában kötünk ki.
Sajnos azonban ravasz tervemet a kapzsiság átkos szelleme
tökéletesen meghiúsította. Az ajtónálló tényleg megpróbált
kívül rekeszteni, ám a báró által megcsillantott ezüstkoronás
hirtelen vakká és süketté tette őt, miként a dühös képpel
elibénk siető bolti személyzetet is alázatos kiszolgálókká
varázsolta Ambrózy báró pultra kitett, vaskos briftasnija.
 – A kisasszony most vásárolni fog, önök pedig mindent
azonnal becsomagolnak, amire rámutat. Számlát nem nyitok,
helyben, készpénzzel fizetek.
Richárd eme utóbbi kijelentése oly nagy sikert aratott, hogy
ettől kezdve egyszerre három eladó sürgött körülöttem,
igyekezvén a legdrágább holmik felé terelni a figyelmemet.
Megjelenésem egyébként kisebb skandalumot okozott az apró
zsuzsukat, legyezőket, kesztyűket kínáló üvegtárlók, a
textiláruval roskadásig megpakolt polcok és az illatszeres,
kalapos, fehérneműs pultok között tébláboló hölgyek körében,
kik közül többen is panaszt tettek, mondván, hogy ahová az
„ilyen milimárikat” is beengedik, ott ők többé nem hajlandóak
vásárolni. Néhányan dúlva-fúlva el is hagyták a gyönyörű
Holzert, ám a legtöbben inkább maradtak, és néhány fős
csoportokba verődve tárgyalták meg, hová züllik a világ,
miközben hol rám, hol a pultnál várakozó Ambrózy báróra
pislogtak.
Mindez engem cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten élveztem
nőtársaim háborgását. Szívem szerint a cserepes pálmák között
sorakozó ozsonnaasztalkák egyikéhez is leültem volna, hogy
piszkos mancsommal – elvégre hajnalban még fűszerládákat
pakoltam! – némi mazsolás kuglófot csipegessek, ám attól
tartottam, hogy ezt látva Richárd maga penderítene ki a
boltból.
Egy nő számára a vásárlás, különösen, ha a megfelelő
toalettről van szó, szent és igen komoly dolog, amit sosem
szabad elkapkodni. Én sem tettem. Jó másfél órán át
bóklásztam a Holzer két emeletén, kiválasztva egy kedves,
grafitszürke ruhát (mert utazáshoz csakis oly árnyalatot szabad
felvenni, amin a mozdony okádta korom a legkevésbé látszik),
melynek mellrészét szolid fekete paszomány díszítette V
alakban. Hozzá szintén szürke, nyaknál és csuklónál kevéske
hódprémmel varrt, jó meleg kabátkát, puha gyapjúsálat, csinos
bőrkesztyűt, kényelmes, szinte egészen lapos sarkú cipőt és egy
olyan hercig kis kalapot választottam, amin a mélybordó szalag
mellett csak néhány színes madártoll, valamint egy könnyű,
valójában semmit nem takaró archáló kapott helyet.
– Az ékszerek, hölgyem! – sikkantotta a brillantinozott hajú,
fura kis bajuszkát viselő eladó, mikor azt merészeltem
mondani, hogy „nos, azt hiszem, ennyi lesz”. – Bocsásson meg,
hogy bátorkodom emlékeztetni kegyedet, de az úrileányok
toalettjéhez úgy hozzátartozik az ékszer, miként konflislóhoz a
füle... Már elnézést a profán hasonlatért.
– Tudja mit? – mosolyogtam rá, eligazítva vállamon a
hárászkendőt. – Ha már úgysem én állom a cechet, hát üsse kő,
lássuk azokat az ékszereket!
Bár nagy volt a kísértés, hogy ellenem elkövetett számos
csalárdsága miatt alaposan megkopasszam az én gonosz
bárómat, végül mégis csak két, egészen aprócska rubinttal
díszített kalaptűt, hozzá ügyes szoknyacsíptetőt (jól jön majd,
mikor fel kell hágnom a vonat magas lépcsőjére) és egy
teknősbékapáncélból faragott, kedves kis brosst választottam.
Az eladó, aki biztosra vette, hogy a különc méltóságos úr
szutyokból kikapart szeretője vagyok, rettentő csalódottnak
látszott, ám én hajthatatlan maradtam.
Nem, köszönöm, a gyémántos táncrendre semmi szükségem
– mondtam neki. – Hát úgy nézek én ki, jóember, mint aki
bálba készül?
Fizetés után gyalog masíroztunk át a közeli Országos
Kaszinó hátsó bejáratához, nyomunkban három, dobozokkal
megpakolt bolti inassal.
Közben az járt a fejemben, hogy most akár meg is
szökhetnék Richárdtól, hisz az utcai forgatagban aligha tudna
fülön csípni, ám végül beláttam, ez bizony butaság volna. A
villába úgyse térhetnék vissza, a barátaim – ezt még mindig így
éreztem elárultak, pénz nélkül, kofajelmezben pedig sehova
sem jutnék.
Ambrózy báró kerülni akarta a feltűnést, ezért a Kaszinó
személyzeti ajtaján zörgetett, amit máskor csakis az
áruszállítók és az úri vendégeket ellátó szolgák, cselédek
használtak. A hökkent inas leesett állal tűrte, hogy
benyomuljunk mellette, és mikor Richárd utasította, nyomban
elsietett. A kies folyosón ácsorogva úgy két percig várakoztunk,
mikor az egészen összezavarodott szolga kíséretében megjelent
a szintén értetlen étteremvezető.
– Segítsen nekem, Gottvald 6 úr – szólt hozzá a báró. – Ezt a
leányt a csomagjaival együtt azonnal és a lehető legdiszkrétebb
módon fel kell juttatni a lakosztályomba.
– Na, de báró úr! – sápadt el a főpincér. – Ez, kérem, cseppet
sem... Jaj, istenem, miként fejezzem ki magam? A
leghaloványabb módon sem volna helyes processus 7 ! Én
csupán egy egyszerű étekmester, mondhatni, vendéglős vagyok.
Ha a titkár úr megorrontja, hogy ilyesmibe keveredtem, az én
bérletemnek fuccs, koldusbotra jutok!
– Tudom, hogy nagy dolgot kérek – mondta nyugodt, a
keleti jógikhoz méltó, igéző hangon Richárd. – Ám attól tartok,
félreérti a helyzetet. A kisasszonynak egyedül kell a
lakosztályomba jutnia, én magam pedig, hogy még a rossz

6
Gottvald (más források szerint Gottwald) Rezső (1873-1932) vendéglős.
Előbb a Nemzeti Kaszinó, majd az Országos Kaszinó nyilvános éttermének
bérlője volt, majd 1913-ban Szegedre költözött, ahol először a Prófétát, később a
Hágit vezette. 1900-ban a IX. ker. Angyal u. 11. alatt lakott.
7 eljárás, menet (latin)
pletykák szelét is elkerüljem, rögvest a szivarterembe megyek,
ahol ilyentájt bizonyára már számos úr tartózkodik, és ott is
maradok napnyugtáig.
– A pletykát ez aligha zavarja – rémüldözött tovább Gottvald
úr. – Kikerekedik az olyanná, hogy végül mindünket maga alá
gyűr. Hölgyeknek tilos a kaszinóban tartózkodnia, különösen a
felsőbb emeleteken, és ha a titkár úr megtudja...
– A titkár urat csak bízza rám, Rezső – váltott még
bizalmasabb hangra a báró. – És ha végül mégis elveszítené az
étterem bérleti jogát, hát én itt, tanúk előtt kijelentem, hogy
nyomban megvásárolom magának a margitszigeti kávéházat 8,
és rögvest a nevére is íratom.
– Azt, amellik a József főherceg vadászati pavilonja volt?
– Azt bizony – bólintott Ambrózy báró. – Ezt úri
becsületszavamra fogadom!
Tíz perc sem telt bele, én már az Országos Kaszinó nők
számára ezerszeresen tiltott legfelső emeletén találtam magam.
Gottvald úr terelt maga előtt, oly sebesen, hogy a három bolti
inas alig bírt velünk lépést tartani, miközben nekem csak
Richárd utolsó, pattogó hangon előadott utasításai kószáltak a
fejemben.
– Maga most, Mili, felmegy a lakosztályomba, rendbe szedi
magát, és türelmesen vár. Megértette? Ül, nem beszél senkivel,
nem próbál szökni, egyszerűen csak kivárja, míg magáért nem
küldetek. Mondja, képes erre?
– Ülni? – biggyesztettem az ajkam. – Az még csak menni fog
valahogy, de a többi... – Hallottam, ahogy összecsikordulnak a

8
A kor úri közönsége által igen kedvelt margitszigeti kávéház leginkább kastélyra emlékeztetett.
Eredetileg a Városligetben tartott millenniumi kiállításra készült, mint József főherceg vadászati
pavilonja, ám a kiállítást követően szétszedték, és a Margitszigeten építették fel újra, ahol 1930-as
lebontásáig állt.
fogai, amitől hirtelen igen derűs és engedékeny kedvem
támadt, hát gyorsan hozzátettem: – Ne aggódjék, Richárd, e
pillanatban maga kerekedett felül, így hát ígérem, jó kislány
leszek. Legalábbis, hm, egy darabka ideig biztosan.

Pest, 1900. december 10. este 8h tájt

Túl korán értünk az állomásra, bár én cseppet sem bántam,

hogy végre magam mögött tudhatom az Országos Kaszinó
épületét. Magányos délutánom a „pók hálójának közepén”,
vagyis Ambrózy báró lakosztályában eleinte rendkívül
izgalmasan telt, hisz bőven volt időm átkutatni a helyet, ahol
Richárd az utóbbi időben rejtőzött, ám hamar be kellett
látnom, hogy semmi érdekesre nem fogok bukkanni. Az ízléses
kisszalonból, hálóból és fürdőszobából álló lakrész igazi
agglegényi zugnak bizonyult, amiben annyi rejtély sem várt
megfejtésre, mint ahány szőrszállal egy vízisikló büszkélkedhet.
Csalódottságomat enyhítette, hogy a figyelmes Gottvald úr
hatalmas ezüsttálcán bőséges ozsonnát hozott fel nekem,
méghozzá a két remegő kezével. Alaposan belakmároztam a
Kaszinó cseppet sem szerény kínálatából – már értem, miért
van Pesten oly sok pohos gróf és pocakos báró –, majd
megfürödtem, és szépen felöltöttem új toalettemet, végül
pedig... Nos, végül bizony elnyomott az álom, melyből Gottvald
úr türelmetlen kopogtatása riasztott fel.
 – Itt az idő, kisasszony! – pihegte a szegény főpincér, kinek a
félelemtől egyfolytában remegett az ajka, homlokán pedig
verejtékcseppek ütköztek ki. – A báró úr a hátsó bejáratnál vár
kegyedre.
Gottvald úr végül mégsem kapta meg a margitszigeti
kávéházat, mivel távozásom éppúgy észrevétlen maradt,
miként korábban az érkezésem. A fiáker, amit Richárd az
inassal hozatott, egyenest a Keleti indóházhoz vitt minket, ahol
ezen a kései órán tán még nagyobb volt a nyüzsgés, mint kora
délután. Ahogy új cipőm talajt ért, és visszavettem Richárdtól
kicsiny útibőröndömet, amit a benne rejlő, feltétlenül
szükséges apróságokkal együtt szintén a Holzerban vettem,
tekintetem a Baross-szobor 9 felé tévedt, ahol különösen sok
embert láttam. Először azt hittem, már megint valami
szocialista tüntetés van kialakulóban, mivel az ott ácsorgók
legtöbbje igencsak szegényes öltözetet viselt. Az indóház felé
ballagva azonban rájöttem, hogy a szobor körül toporgók
legtöbbje fiatal parasztleány, aki két karjával szorosan magához
ölelte kockás kendőbe bagyulált soványka holmiját, és oly
rémülten, tágra nyitott szemmel bámulta a nagyvárosi
forgatagot, mint kisgyermek a cirkuszi porond csodáit.
– Ott meg mi folyik? – torpantam meg, mire Ambrózy báró
bosszúsan az általam jelzett irányba fordult.
– Embervásár – mondta ingerülten. – Ne törődjék vele, nem
a mi dolgunk.
Csak most fedeztem fel, hogy a legalább kéttucatnyi leány és

9
Bellusi Baross Gábor, teljes nevén Baross Gábor János Jusztin (Pruzsina, 1848 - Budapest, 1892)
magyar politikus, a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítója, akit a vasútügy
fejlesztése terén elért eredményei miatt „vasminiszternek” is neveztek. Szobrát eredetileg
1898-ban állították fel a Keleti pályaudvar előtt, majd a Mező Imre úti temetőben tárolták, míg
végűl 1971-ben visszakerült eredeti helyére, a róla elnevezett térre.
néhány hozzájuk hasonlóan, vagyis vidékiesen öltözött legény
körül öt-hat keménykalapos úr meg két szigorú arcú, fekete
kabátos matróna kering. Mozdulataik lassúak, megfontoltak
voltak, tekintetük átható, arcuk halottmerev. Időnként
meg-megálltak valamely leány előtt, felé vakkantottak néhány
szót, sőt, az egyik asszonyság még a kezüket és fogukat is
megnézte épp úgy, miként vásáron a lovat szokás.
– Kik azok a keselyűk? – kérdeztem a bárót, tapodtat sem
mozdulva.
– Cselédszerzők – felelte ő. – Ünnepek közeledtével az úri
háztartásokban elkél a személyzet kiegészítése, hisz mindenfelé
sok fogadást, zsúrt, házi bált adnak. Ezek a lányok azért jöttek
fel Pestre, hogy cselédnek álljanak, és azt remélik, hogy az
ünnepek után is megtartják őket. Legtöbbjük azonban odáig
sem jut el, hogy a cselédszerző kiajánlja.
Borzadva néztem, amint a köcsögkalapos férfiak egyike
sétapálcájával rábök két leányra. Azok nyomban kiléptek a
többiek közül, sőt, az alacsonyabbik hirtelen a cselédszerző
keze után kapott, és mélyen meghajolva összecsókolta az őt
kiválasztó bőrkesztyűs ujjakat. A férfi fensőbbséges mosollyal
tűrte a dolgot, majd elindult a rá várakozó konflishoz, a két
leány pedig úgy loholt a nyomában, mintha magát a messiást
követnék.
– Jöjjön, Mili, hideg van idekinn – szólt rám Richárd,
hangjában vigasztaló melegséggel. – Még bőven akad időnk,
hogy az étteremben igyunk valami forrót.
A cselédszerzők tovább keringtek, én pedig Ambrózy báró
oldalán a villanyos lámpáktól nappali fényben úszó Keleti
indóház hatalmas csarnokába léptem, magam mögött hagyva a
decemberi hidegbe dermedt világot.
Mivel öltözékem immár tökéletesen megfelelt az úri
közönség kényes elvárásainak, így az első és másodosztályú
utasok számára fenntartott peronszakaszon sem bámult meg
senki. Mikor az étterem felé indultunk, épp befutott a kassai
személyvonat, így hirtelen rettentő tumultus közepén találtuk
magunkat. Az egymással versengő hordárok kicsiny
kocsijaikkal fürgén siettek a szerelvényhez, átvágva a mozdony
okádta fehér gőzpárán, miközben a leszálló utasok áradata épp
az ellenkező irányba haladt. Éreztem, amint Ambrózy báró
megragadja a könyökömet. Ez számára felettébb kényelmetlen
módi lehetett, mivel közben a sétapálcáját kénytelen volt a
hóna alá szorítani, mégis megtette, nehogy a nagy
kavarodásban szökésre vetemedjek.
Már épp beléptünk volna az étterem üvegezett ajtaján, mikor
valaki hirtelen belém ütközött, méghozzá oly erővel, hogy majd’
elestem.
– Maga meg mit művel, ember! – fordultam felé, arra
készülve, hogy az ügyetlen illetőnek alaposan megmosom a
fejét, mikor rekedt kiáltás harsant.
– Nocsak, a báró úr! – szólt a gázoló, és vikszolt bajsza alatt
gúnyos vigyor terült szét. – Mi szél hozta erre méltóságodat?
Neeem, ne is mondjon semmit! Ha nem csalatkozom, már
megint kiszagolta a hullabűzt, igaz-e?
A keménykalapos, tenyérbe mászó képű kis fickó, aki
siettében belém ütközött, nem más volt, mint Detrich Károly
rendőrfelügyelő. Mögötte még két, hozzá ijesztő mértékben
hasonlító detektív állt, sőt, akadt ott három egyenruhás rendőr
is.
– Úgy vélem – nézett le Richárd a pimasz alakra –, hogy
tartozik egy bocsánatkéréssel.
– Párdon? – hegyezte fülét Detrich, továbbra is orcáján
tartva a taszító vigyort. – Tudtommal semmi bántót nem
mondtam önnek, méltóságos úr, és erre – a háta mögé
pislantott – egyszerre öt tanúm is van.
– Az imént majdnem fellökte a társaságomban lévő hölgyet
– szólt Ambrózy báró, mire a felügyelő úgy nézett rám, mintha
eddig észre sem vett volna,
– Hölgy? – húzta a szót megjátszott ámulattal. – Miféle
hölgy? Ja, hogy a Hangay kisasszony! Nahát, szóval magácska
még mindig a báró úr oldalán... Az ilyen szívhűség igazán szép,
főleg ha azt vesszük...
Hogy miféle skorpióméregbe áztatott sértést akart Detrich a
fejemhez vágni, már sosem tudom meg, mivel a következő
pillanatban Richárd előrehajolt, és közvetlen közelről, hogy az
orruk majd’ összeért, suttogta a fickó arcába:
– Itt hagyja abba, felügyelő, és inkább kérjen bocsánatot a
hölgytől, különben esküszöm, hogy az emberei szeme láttára
pofozom dagadtra azt a rusnya képét!
A felszólítást csakis ketten, Detrich meg én hallhattuk, ám a
háttérben álló detektívek is érezték a közelgő vészt, és idegesen
pislogtak egymásra. Hirtelen megértettem, micsoda feszültség
tombol Richárdban, melynek jó részét én magam okoztam.
– Hagyja! – tettem kezemet a karjára. – Időpazarlás volna
csak azért perpatvarba keveredni a kutyagumival, mert a
cipőnkre ragadt.
Ezt hallva Detrich egész feje bíborszínt öltött, ajka remegni
kezdett, ám Richárd tekintetét látva végül inkább meghátrált.
– Bocsánat, én... Véletlen volt – mordult felém, majd a
báróra nézett. – Akkor hát kvittek vagyunk, báró úr?
– Azok leszünk, amint elárulja, milyen ügyben csörtet erre,
mint valami dúvad – felelte Richárd immár kihúzva magát.
Szavai némi derültséget váltottak ki a háttérben álló
detektívekből, különösen, mert érezték, hogy a vész szerencsére
mégis elvonult.
– Hát nem a sínek közt lelt hulla miatt van itt? –
csodálkozott Detrich, aki még mindig nem nyerte vissza
egészséges arcszínét.
– Holttest a sínek között? – Ambrózy báró figyelme hirtelen
a sokszorosára nőtt.
– Úgy egy órája telefonoztak róla a főkapitányságra –
bólintott a felügyelő.
– És maga csak most ért ide?!
– Tél van, báró úr, odakinn dermesztő a fagy, szóval biztosra
vehető, hogy az a szerencsétlen flótás nem romlik meg.
Detrich tréfásnak szánt megjegyzésén csupán a detektívek
egyike röhincsélt kicsit, a többiek inkább cipőjük orrának
szorgos tanulmányozásába fogtak. A felügyelő tán megérezte az
ellene forduló közhangulatot, vagy arra gondolt, hogy hivatali
előmenetelének a későbbiekben árthat, ha haraggal válik el
Richárdtól, mert hirtelen felcsillant a szeme és így kiáltott:
– Tudja mit, méltóságos úr, amennyiben nincs egyéb sürgős
teendője, tartson velem!
A báró egész teste megfeszült, épp mint a nemes vizsláké,
mikor meghallják a vadászkürt hangját. Minden porcikája a
tetthelyre kívánt menni, ám azután rám nézett, és már- már
elutasította az ajánlatot, így hát kénytelen voltam közbelépni.
– Magával, kedves Richárd, bármikor szívesen megyek
hullanézőbe – karoltam belé, majd Detrichre néztem. – A
vonatom csak egy óra múlva indul, hát vezessen minket a
tetthelyre, felügyelő!
A Keleti indóház hatalmas csarnokát a peronon
végighaladva, az épület nyitott hátsó részén át hagytuk el,
természetesen nem kis feltűnést keltve, hisz a nyomunkban
több detektív és rendőr is loholt. A falak közül kiérve először
úgy éreztük, hogy a ránk szakadó sűrű sötétség miatt
képtelenség lesz továbbhaladni, ám amint a szemünk
hozzászokott a bentihez képest gyér világításhoz, már a
sínekben sem botlottunk meg annyiszor. Én hamarost nagy
hasznát vettem új szerzeményeimnek, a két
szoknyacsíptetőnek, melyek lehetővé tették, hogy ne kelljen
folyton a ruhámat emelgetnem, miközben az egyik rendőr által
magasra tartott viharlámpás imbolygó fényét követtem.
– Arra lesznek, ni, a mellékvágányok után – mutatott előre
Detrich. – Két közrendőr vigyázza a helyszínt, nehogy valaki
megbolygassa a nyomokat.
A szénportól fekete, keményre fagyott talajon, hol a friss hó
csak foltokban tudott megmaradni, egészen könnyű volt járni,
bár új cipőmet már az első négy-öt sínpár átlépése után sem
mertem volna egy divatbemutatón mutogatni. Utunkat
azonban mégsem mondhattuk kellemes kirándulásnak, hisz
folyton a félreállított, ki vagy berakodásra váró vagonokat
kellett kerülgetnünk, olykor óvatosan átbújva az ütközőik alatt,
mely kényes műveletet egyszer majdnem a kalapom sínylette
meg. A sínek mellett álló ostorlámpák fényében már láthattuk a
raktárakat, sőt, az állomást a Verseny utcától elválasztó kerítést
is, mikor az elöl haladó rendőr megálljt parancsolt. Az utunkat
szegélyező pályán kicsi mozdony pöfögött tova, magával húzva
egy paklikocsit, aminek látványától Detrich Károly iszonyú
haragra gerjedt.
– Megmondtam a marháknak, hogy amíg ide nem érek, itt se
ki, se be nem mehet senki! Erre, tessék, úgy furikáznak, mint
grófkisasszonyok a Stefánián!
– Mán megbocsássék a tisztelt főinspektor úr – lépett elő a
sötétből egy pálya munkás, aki az imént bizonyára még a
rövidke szerelvény összekapcsolásánál segédkezett –, de eztet a
paklikocsit már várják az egyes fővonalon, ezér’ hát muszáj vót
kigördíteni. A maga rendőrei különben is kissé arrébb vannak,
amott, a gazosnál.
Detrich dühödten legyintett, majd átlépkedve az utolsó
síneken, a jelzett irányba loholt. A két szerencsétlen, csontig
átfagyott posztos valóban a pályamunkás által mutatott helyen
találtatott. A tolatóvágányokat elhagyva a szén-, fa- és
olajraktárak közé értünk, ahol a hó már inkább megmaradt,
mint ott, ahol rendre mozdonyok járnak, bár mocskos volt és
rejtett, bokatörő gödröket takart. Közvilágításnak itt már szinte
semmi nyoma nem akadt, csupán a raktárajtók mellett
pislákolt egy-egy olajlámpás, melyek közül kettőt a rendőrök
magukhoz vettek, hogy amíg a detektívekre várnak, addig se
kelljen vakoskodniuk. Hogy a posztosok rettentően fáztak, az
abból is látszott, hogy folyton toporogtak, és bokájukat
összecsapkodva le-föl járkáltak, gondosan széttaposva azt a
kevés nyomot is, amit esetleg a gyilkos hátrahagyott.
– Ki talált rá? – röffentett Detrich, miután a rendőrök
kardjukat csörgetve, merev vigyázzban tisztelegve jelentették,
hogy a holttest érintetlen.
– Én volnék az a szerencsés, nagyságos kapitány uram –
bukkant fel ekkor a raktár vetette sötét árnyékból egy
cájgruhás, nyűtt vasutassapkát viselő férfi. – Tessen mondani,
jár ezért valami jutalom?
– Még mit nem?! – böffentett Detrich undorral. – A talált
hullák bejelentése az magának állampolgári kötelessége, fiam.
Különösen mivel, ha jól látom, maga is államvasúti
szolgálatban áll.
– Fékező vagyok amott, a rendezőn – mondta a nagy bajszú
férfi, kezével a mellékvágányokon álló, mozdonyra várakozó
kocsik rengetege felé intve.
 – Akkor mit keresett itt, a raktárak mögött?
– Hát... – A vasutas zavartan vonogatta széles vállát, és
közben rám pislogott. – Az őszintét megmondva én...
– Beszéljen már, ember – üvöltött rá Detrich –, különben
bevitetem!
– Szükségre járunk ide, a gazosba – bökte ki végre a vasutas.
– Tetszik látni, a kerítés mentén mennyi a bokor, meg hát sötét
is van, szóval erre éppeg jó ez a hely.
– Maguk a szabadban végzik a dolgukat, mint az állatok? –
fintorgott a felügyelő, kissé hátrébb lépve a kopasz bokrok
sövényétől, mely a deszkakerítés tövén nőtt.
– Nem, mint az állatok, kapitány úr! – horgadt fel a fékező
önérzete. – Inkább, mint a téli fagyban, nyári hőségben folyvást
idekinn gürcölő emberek, akik hiába kérték az állomásfőnök
urat, hogy telepíttessen ide egy árnyékszéket. Ő biz’ csak annyit
mondott, hogy a Magyar Királyi Államvasutak nem a mi,
hanem az utasok kényelméért van, ezért hát... már bocsánat az
erős szóért... fogjuk be a pofánkat, oszt örüljünk, hogy van mit
szarni.
Detrich erre csupán valami olyat motyogott a bajsza alá,
hogy „ez is egy mocskos szoci”, majd az átfagyott rendőrökhöz
fordult.
– Hol van hát az a hulla?
– Erre parancsoljon, felügyelő úr – mutatta az utat a tizedes.
– A bokrok alá dömöszkölték, és néhány gallyat is rádobáltak,
de eléggé hányavetin intézték a dolgot, mert a keze...
– Igen, látom már – intette le Detrich a fogvacogva hadaró
posztost. – Jöjjön csak, báró úr, ezt önnek is látni kell.
Richárddal a felügyelő mellé léptünk, és a rendőrök által
magasra tartott olajlámpások fényében megpillantottuk a
holttestet. Negyven év körüli, vékony testalkatú, vasutas
cájgruhát viselő férfi volt, aki a bokrok alján, a hasán hevert.
A koponyáját hátulról szinte péppé verték, a csontszilánkok
közül itt-ott előbukkant a véres, ezüstszürke agyvelő.
Detrich sunyi oldalpillantást vetett felém, hátha elájulok, de
csalódnia kellett. A látvány valóban borzalmas volt, ám a fagyos
levegő, amit többször egymás után mélyen beszívtam, sokat
segített.
– Fordítsák meg! – adta ki következő utasítását a felügyelő.
A két posztos és a detektívek egyike a ruhájánál fogva kijjebb
rángatták, majd a hátára fordították a hullát.
– A rossebbe, hiszen ez a Jani! – hördült fel a fékező, aki
szintén ott téblábolt mellettünk.
– Szóval ismeri – nézett rá Detrich fürkészőn.
– Persze hogy – biccentett állát dörgölve a vasutas. –
Vonatmálházó a teherraktáraknál.
– Teljes neve?
– Paczolay. Paczolay János 10 . Alig fél esztendeje lépett
szógálatba. Sok baj vót vele, mer’ hogy nemigen szokta a
kétkezi munkát. A szaktársak szerint régebben valami
úriemberféle lehetett, de erről ő sohasem beszélt.
– Lássuk a zsebeit – bökött a tárt szemű hullára Detrich,
mire a tizedes leguggolt, és módszeresen átkutatta az áldozat
ruháját.
– Csontfésű, dohánypakli papírral, bicska, rongyos
zsebkendő, három egymáshoz ragadt savanyú cukor...
– Oh, aztat nagyon szerette a János – kotnyeleskedett a
fékező. – Mindég vót nála néhány marékkal, nekünk meg a
hideg borsódzott a hátunkon, mikor ropogtatni kezdte.

10
Paczolay János vonatmálházó, a VI. ker. Dalnok utca 24. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 Detrich oda sem figyelve morgott valamit, tovább matatva a
néhai Paczolay János hagyatékában, amit a tizedes egy
sebtében letakarított deszkára pakolt ki.
– Hat szeg, vasútszolgálati igazolvány és... Nocsak! Ez itt
húsz aranykorona. Ilyen jól fizetik errefelé a vonatmálházókat?
A valóban tekintélyes mennyiségű pénz láttán a fékező
szeme éppakkorára kerekedett, mint a lábaink előtt heverő
áldozaté.
– Azannya piros viganóját, aztat meg hol szerezte?
– Bizonyára lopta – állt fel a földre fektetett deszka mellől
Detrich. – A károsult azonban rátalált a gazemberre, és
bosszúból agyonütötte.
– A pénzt pedig nála hagyta? – szólaltam meg kétkedőn. –
Ez aztán a káprázatos nyomozati megállapítás, felügyelő úr!
Detrich arcán ideges rángás futott át, de visszavágás helyett
inkább úgy döntött, hogy egyszerűen tudomást sem vesz rólam.
– Kérem, báró úr, ne fogja vissza magát – szólította meg
inkább Richárdot, hangjában enyhe gúnnyal, mivel úgy vélte,
hogy a rendőrök által széttaposott tetthelyből a kísérőm sem
lesz képes többet kiolvasni, mint ő.
Ambrózy báró szó nélkül a holttest mellé lépett, majd
sétapálcáját felemelve és előreszegezve lassan körbefordult. A
rendőrök, detektívek és a vasúti fékező megrökönyödve
figyelték eme különös, sőt, bizarr mutatványt, melyről egyedül
én tudtam, hogy mire szolgál. A báró ilyenkor képzeletben
négyzethálót húzott a tetthelyre, majd tekintetével
módszeresen átfésülte annak minden centiméterét. Mikor
végzett, aprót biccentett, majd intett a lámpást tartó
tizedesnek.
– Jöjjön velem!
Habár a felszólítás egyetlen embernek szólt, mindannyian
követtük őket.
– Nézzék! – mutatott Richárd a fagyott hóval takart talajra, a
holttesttől úgy húsz lépésre. – Két egymással párhuzamos
vonal, amit négy férfilábnyom kísér, látszólag abba az irányba –
bökött a rendezőpályaudvaron várakozó kocsik felé.
– Miért csak látszólag, méltóságos úr? – kérdezte a tizedes.
– Mert valójában a két férfi hátrálva közlekedett, miközben a
holttestet, melynek két cipősarka a vonalakat húzta, magukkal
vonszolták.
– Oh, hát persze, a csíkok és a cipőnyomok – legyintett
fölényesen Detrich. – Ezeket én már idefelé magam is
észrevettem. Ügyes, báró úr, nagyon ügyes! Van még valami?
– A gyilkos fegyver – bólintott Richárd.
Láttam Detrich tekintetében a hökkent villanást, amit
azonban hamis nevetésével rögvest sikerült elfednie.
– Kíváncsi vagyok – mondta –, vajon meg tudja-e mutatni
nekünk azt a holmit, amit én természetesen már az első
percben sikerrel azonosítottam.
Ambrózy báró néhány pillanatig tán azon töprengett, hogy
ideje volna végre móresre tanítani a felügyelőt, és visszadobva
neki a labdát, felkérni, vezessen inkább ő minket a gyilkos
fegyverhez, ám végül mégis úgy döntött, hogy az egész nem ér
annyit.
– Kérem, kövessenek – mondta már-már derűs hangon,
majd a kettős lábnyom mellett haladva visszatért Paczolay
holttestéhez. – íme, ott hever – mutatott a kerítés tövébe
halmozott ócska deszkák szedett-vedett kupacára. – A
gyilkosok. .. merthogy legalább ketten voltak... Tehát a
gyilkosok sebtében rejtették el áldozatukat, akit korábban
valahol ott, a rendező pályaudvar vagonjai közt öltek meg, a
gyilkos fegyvert pedig csak ezután, szintén kapkodva dobták el.
Nézzék meg, kérem, alaposan ezt a különös holmit! Bár hozzá
hasonló fadarabok között hever, nem fedi a délután esett hó, és
úgy tűnik... Igen, a vastagabbik vége csurom vér és hajszál, bár
a másik végére is jutott az előbbiből egy kevés, ami azt jelenti,
hogy ütlegelés közben a gyilkos keze szintén megsérült.
A hozzávetőlegesen alkarhosszúságú, igen súlyosnak és
tömörnek tűnő fadarab nem csupán abban tért el a többitől,
hogy vértől szennyes, hótól mentes, továbbá szépen lakozott
volt, de az alakja eredeti funkcióját is egyértelművé tette.
– Hiszen ez egy székláb! – ámultam el.
– Valóban! – bólintott kurtán Ambrózy báró, majd kabátja
alól elővéve, felkattintva és megnézve zsebóráját kijelentette: –
Jöjjön, Mili, ez itt nem a mi ügyünk, kegyed vonata viszont,
amiről semmiképp nem maradhat le, húsz röpke perc múlva
indul.

Pest, 1900. december 10. este 9h tájt

Mire egy lámpást tartó rendőr kíséretében visszaértünk a

Keleti indóház hatalmas csarnokába, az 502-es éjszakai gyors
már benn állt az egyes vágányon. A peronon hatalmas volt a
nyüzsgés. Prémkabátos hölgyek és kalapos urak tolongtak
mindenfelé, türelmetlenül hordár után kiáltozva, vagy épp a
kocsik nyitott ajtaja mellett álló kalauzokkal kezeltetve a
jegyüket. Az általános ricsajt csak tovább növelte, hogy a
felfűtött mozdony időnként sisteregve kieresztette a fölös gőzt,
két vasutas pedig kalapáccsal a kezében végigjárta a szerelvény
teljes hosszát, és a vaskerekeket kopogtatta. Máskor e színes
kavargás bizonyára remekül elszórakoztatott volna, hiszen
egyik kedvenc időtöltésem, hogy öltözékük, ellesett gesztusaik
és arckifejezésük alapján megpróbáljam kitalálni, kik lehetnek
leendő utastársaim, ám ez a játék most cseppet sem érdekelt. A
raktáraktól az indóházig tartó hosszú, sínpályákon át
bukdácsoló séta közben egyfolytában arról akartam meggyőzni
Richárdot, hogy utazásom immár tárgytalan, hiszen...
– Az nem lehet véletlen, ami velünk történt!
– Miért, mi történt velünk, Mili? – kérdezte a báró kissé
gyanakvón.
– Találtunk egy hullát!
– Legyen pontos, kérem! A holttestet nem mi, hanem a
fékező találta meg.
– Jaj, Richárd, ne legyen ennyire szőrszálhasogató! A lényeg,
hogy belebotlottunk egy gyilkosságba, vagyis van egy közös
ügyünk...
– Ismételten ki kell javítanom – vágott szavamba a báró. – A
meggyilkolt vonatmálházó ügye Delrich felügyelőé.
– Az a málészájú sosem fogja kideríteni, hogy mi történt,
hisz még a gyilkos fegyvert sem vette észre, pedig majd’ kibökte
a szemét.
Az előttünk haladó rendőr krákogásba rejtette kibuggyanó
nevetését, Ambrózy báró azonban hajthatatlan maradt.
– Maga a következő gyorssal elutazik, Mili – jelentette ki, és
mivel épp megérkeztünk az indóházba, sétabotjával
előremutatott. – Íme, a vonata!
– Igazán remek példány – mondtam dühösen. – Ez a nagy,
fekete vasszörnyeteg az elején, ami szikrákat, fekete füstöt és
fehér gőzt köpköd, egészen olyan, mint a maga gonosz szíve,
Richárd.
– Örülök, hogy felfigyelt a mozdonyra – bólintott Ambrózy
báró, én pedig életemben sokadszor élhettem át, milyen az,
mikor egyszerre ér a részéről forró, vagyis gunyoros, és jeges,
tehát kioktató zuhany. – Ez itt egy hazai gyártmányú, Ia.
osztályú gyorsvonat mozdony, melyet Becker-rendszerű
állókazánnal szereltek fel. Igen érdekes, hogy a füstszekrényben
amerikai rendszerű szikrafogót és békaszájú kifúvófejet
helyeztek el, mely a Prüssmann-fejlesztésű kéményhez
csatlakozik. Azt is fontos tudnia, hogy a mozdony
Westinghouse-légfékkel bír, mely...
És csak mondta, sorolta, ontotta rám a műszaki adatokat,
úgy mutatva be nekem a vasparipát, mintha ő maga építette
volna azt a két (akarom mondani, az egy) kezével. Persze én
pontosan tudtam, miért teszi ezt. Amíg a forgattyúkról,
dugattyúkról és herkentyűkről értekezett, addig sem kellett
attól tartania, hogy Pesten maradásom érdekében újfent
könyörögni, érvelni vagy vitázni kezdek. Fáradozása azonban
hiábavaló volt, mivel már én magam is beláttam, hogy a
székesfővárosért vívott csatát elvesztettem. Csendben
maradtam hát, sőt, belementem Ambrózy báró játékába, és
hagytam, hogy a peronon végigvonulva az egész szerelvényt
megismertesse velem.
– A mozdony mögött láthatja a szerkocsit, amin a kazán
menetközi üzemeltetéséhez szükséges szenet és vizet szállítják.
Ehhez kapcsolódik a kalauzkocsi, melynek tetején bizonyára
már kegyednek is feltűnt az a kicsiny ablakokkal ellátott
kitüremkedés, ahonnan a vonatvezető előre és hátrafelé is
szemmel tarthatja az egész...
– A vonatvezető?! Hát nem a masiniszta vezeti a vonatot?
 – Valóban ez az általános tévhit, ami azonban teljességgel
hamis – oktatott a báró. – A mozdonyvezető és a két fűtő
útközben leginkább a kazánnal van elfoglalva, bár igaz, hogy ők
is figyelik a pályát, csakhogy hátrafelé a vonatsátorból nem
láthatnak. A kalauzkocsiban trónoló vonatvezető az, aki az
egész szerelvényre rálát, és ha szükséges, fény-, síp- és
kézjelekkel lassításra, esetleg megállásra adhat utasítást.
– Hát ez igazán érdekes.
– Meghiszem azt – lelkesedett Richárd, hirtelen olyan
kisfiúvá válva, aki épp az új villanyos kisvasútját mutatja be a
barátjának (és közben fel sem tűnik neki, hogy a barátot ez
halálosan untatja). – Lássuk most az utazóközönség kényelmét
szolgáló vagonokat! Íme, a jármű, ami kegyedet a legteljesebb
biztonságban és a lehető leggyorsabban hazaszállítja.
A méregzöldre festett, aranyszín címerrel és ezüstfehér
számokkal ellátott vagon, mely előtt megálltunk, valóban
impozáns volt.
– Ha jól sejtem, ez volna a hálókocsi – mondtam a drapp
bársonyfüggönyös ablakokra nézve.
– Valóban! – biccentett Richárd. – CIWL típusú, három
egyágyas és két kétágyas kabinnal, valamint a két végén
egy-egy, külön a hölgyek és urak számára felszerelt, menet
közben is használható illemhellyel ellátott, vaskerekeken
gördülő álomház.
Megütközve pillantottam Ambrózy báróra, kinek viselkedése
kezdett komolyan aggasztani. Tekervényes körmondatai,
szokatlanul gyermeki lelkesedése és az, hogy édes mézgától
ragacsos szavakat használt („vaskerekeken gördülő álomház” –
brrr, még a hideg is kirázott!), inkább illett volna valami
szédült, girardi kalapos gigerlihez 11 mint a hírneves
magándetektívhez. Egyre határozottabban éreztem, hogy ezzel
az egész vonatos tárlatvezetéssel nagyon nem stimmol valami,
hát ismét figyelni kezdtem őt, minden szavát és eltúlzott
gesztusát külön-külön patikamérlegre téve.
– Mint látja – lépett tovább Ambrózy báró, előzékenyen
kikerülve két hölgyet, akik az utunkat keresztezve robogtak a
kalauzhoz –, a hálókocsi mögé egy egészen különleges,
mondhatni művészi kidolgozottságú vagont csatoltak. Ez a
teakfa burkolatú étkezőkocsi akár a híres Orient expressz része
is lehetne, mivel Párizs és Konstantinápoly között épp ilyenek
közlekednek. Az asztalok mellett harminc ülőhely biztosít
kényelmes étkezést, de van benne konyha, étekraktár, valamint
egy kilenc bőrfotellel bíró dohányzófülke is.
– Milyen kár, hogy nem vagyok éhes – sóhajtottam.
– Hosszú lesz az út – felelte Richárd, valójában fel sem fogva
közlésem lényegét, miközben a tömegben araszolva a következő
kocsihoz vezetett. – A gyorsvonat maximális sebessége 60
km/h, így mielőtt Székelykocsárdra ér, ahol majd át kell
szállnia, biztosan megjön az étvágya.
– Alig hinném – mormoltam az orrom alatt, mire ő a
következő két sokablakos vagonra mutatott.
– Ha jól látom... Nos, igen, ehhez a szerelvényhez két Bah
típusú, II. osztályú kocsit csatoltak, melyekben egyenként hat
darab hatszemélyes és egy háromszemélyes, úgynevezett
„félfülke” található. Ennek alapján könnyen kikalkulálható,
hogy az ülőhelyek száma összesen hetvennyolc. Habár kegyed,
Mili, nem ezekben fog utazni, mégis érezze magát megtisztelve,
mivel a Magyar Királyi Államvasutak csak az idén helyezte

11 piperkőc, divatmajom, ficsúr

üzembe ezeket a modern személyszállító kocsikat, tehát...
– Mármint a kedvemért? – kerekítettem el a szememet,
egészen összezavarva az én pofozni valóan tudálékos bárómat.
– Tessék? – kérdezte ő.
– Úgy érti, a MÁV csakis külön az én kedvemért pásszította
ide ezt a két vagont?
– Nem, dehogy! Úgy értettem... – Richárd végre felfogta,
miért kérdeztem ekkora ostobaságot, játszva a dermesztően
együgyű fruskát, és szomorkás mosollyal a szemembe nézve így
folytatta: – Bocsásson meg, Mili, de nincs más választásom.
Egyszer tán megérti, és el is fogadja majd, hogy erre az
utazásra...
– A száműzésemre – vetettem közbe epésen.
– Nevezze, ahogy akarja – vont vállat ő. – Számomra csupán
az a fontos, hogy továbbra is bízzon bennem.
– Ez jelenleg igencsak nehezemre esik.
– Megértem, sőt, fordított esetben magam is úgy éreznék,
miként kegyed.
Beismerését kihasználva épp új érveket akartam rázúdítani,
mire ő ismét a szerelvény felé fordult, és szenvtelen hangon
folytatta gépies mondandóját.
– Ám akár önszántából, akár kényszer hatására utazik is,
mindenképp hasznos megismernie ezt a csodás gépezetet.
Jöjjön a szerelvény legvégére...
Figyelmemet hirtelen az a két hölgy vonta magára, akiknek
az imént utat adtunk. Egyikük igencsak termetes, talpig
dohánybarnába öltözött idősebb asszony volt, kinek vastag
ajkai fölött a bajuszpihékre finom dér telepedett, bal arcán
pedig tojásdad alakú anyajegy virított.
– A poggyászunkat már leadtuk, jóember – közölte férfias
dörgedelemmel, majd arra a két hatalmas bőröndre mutatott,
amit nálánál sokkal vékonyabb dongájú, mogyoróbarna ruhás
társnője vonszolt maga után. – Ezekben csupán a
legszükségesebb apróságok vannak, amikre két nőnek a hosszú
út során feltétlenül szüksége lehet.
– Értem, nagyságos asszonyom – hajolt meg készségesen a
tömzsi, tömött bajszos, őszülő halántékú hálókocsi-kalauz. –
Szabad a nevüket?
– Én magam Pichler Ida 12 volnék, a társalkodónőmet pedig
Pierhof Katinkának 13 hívják – harsogta a férfinál jó fél fejjel
magasabb matróna úgy, hogy bemutatkozását az emberektől
nyüzsgő egész peron hallhassa. A kalauz ceruzájával
végigszaladt a kezében tartott listán, majd bólintott.
– Kegyedék kabinja az ötös – mondta eztán. – Ha
megengedik, segítek a...
– Vigyázat, kérem, vigyázat, érkezem! – szakította félbe a
kalauzt egy negyvenes, tagbaszakadt férfi, aki szokatlanul széles
karimájú puhakalapját lengetve úgy rontott a hálókocsihoz,
mintha fel akarná azt öklelni. – Lindmayer! – kiáltott rá a
kalauzra, bőrkesztyűs kezével a listát böködve. – Nézze meg!
Ott kell hogy legyünk rajta! Két Lindmayer, egy kabin.
A hölgyek hökkenten bámultak a pimasz alakra, aki azonban
ügyet sem vetett rájuk, ehelyett bal karjával hátranyúlt, és mint
bűvész a nyulat, előrántotta a „másik Lindmayert”. A
fiatalember sápadtabb volt a frissen hullt hónál. Csontsovány
alakja a vékony felöltőben remegni látszott, vér télén ajka fölött
a cincérbajuszka idegesen rángatózott, miközben hosszú,
vékony ujjai kerek, drótkeretes szemüvegét igazgatták.

12
Pichler Ida dohánytőzsdés a VII. ker. Erzsébet körút 39. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
13
Pierhof Katalin társalkodónő a VI. ker. Váczi körút 21. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 – Húzd ki magadat, öcsém! – csapta hátba az „első
Lindmayer” kedélyesen. – Utazunk, méghozzá első osztályon,
hallod-e?!
– I-igenis, Ödön bácsi – motyogta a fiatalember, ám a
görbesége megmaradt.
– Lindmayer – ismételte az imént elhangzott nevet a kalauz.
– Egyes fülke.
– Nagyon helyes – nevetett a puhakalapos, átadva egyetlen
bőröndjét a fiúnak. – Fogjad csak, míg felszállok! Szerencse,
hogy semmi más csomagunk nincs. No, lássuk azt a kab... Oh,
hogy a ragya verje ki!
Amint Ödön bácsi megragadta a lépcső melletti fémkorlátot,
arca összerándult az undortól.
– Valami ragacsba nyúltam – közölte kesztyűs jobbját
rázogatva. – Hát hogy tisztítják maguk ezeket a vonatokat, mi?!
Áh, nem érdekes. Gyere, Zénó, költözködjünk be mihamarabb!
A két Lindmayer eltűnt a hálókocsiban, a kalauz pedig
közelebbről is megszemlélte a kapaszkodót, és miután a
zsebéből előrántott fehér vászon zsebkendővel letörölte azt,
ismét a hölgyekkel kezdett foglalkozni.
– Mili, maga meg mit csinál? – szólt rám Ambrózy báró,
mikor észrevette, hogy lemaradtam. – A paklikocsikat még nem
is látta.
– Pedig ezt az élményt a világért ki nem hagynám –
sóhajtottam, elszakítva tekintetemet jövendő utastársaimról.
Paklikocsiból – mint a bárótól megtudtam: szokatlan módon
– kettőt is csatoltak a szerelvényhez. A személyvagonhoz
illeszkedő elsőnek még nyitva volt az oldalsó tolóajtaja, és az
odafönt álló, szürke egyenruhás, meglepően idős vasutas sorra
kisebb-nagyobb csomagokat vett át két társától, akik kis
kézikocsin vitték azokat a vonathoz. A hivatalos szállítmány
leginkább spárgával összekötözött friss újságokból és levelekkel
tömött lenzsákokból állt, melyeken kartonlapocskák fityegtek,
megjelölve a célállomást, ahol majd le kell adni azokat. Olykor
egy-egy hordár is a paklikocsihoz ügyeskedte magát, nagy
hangon jelentve, hogy kinek a csomagját hozta, és az illető
meddig utazik.
– Szepessy Sándor 14 úr; két nagy faláda törékeny jelöléssel,
meg ez a bőrönd Nagyváradig... Angelusz és Sztankó tanító
urak; két vulkánfíber 15 útibőrönd Élesdre... Stiglitz
Mórné 16 tekintetes asszony utazóládája Bánfihunyadig...
Spitzer Sámuel 17 úr három kartondoboza, két ládája és négy
bőrtáskája Bukarestig...
Hallgattam a hordárok által elhadart megállóhelyek és
idegen emberek nevét, és ettől még nyomasztóbbá vált bennem
a felismerés, hogy immár nincs kiút, valóban el kell hagynom
Pestet. Egészen addig nem is nagyon figyeltem Ambrózy
báróra, aki még mindig a második, lakatokkal lezárt paklikocsi
létén morfondírozott, míg a személyvonat felé tolongó
tömegből ki nem vált három fekete kabátos, keménykalapos úr,
hogy egyenesen elénk lépjen.
– Nahát, báró úr, micsoda öröm látni magát! – szólalt meg a
legelöl haladó férfi, akit két társa úgy követett, mintha csupán
az ő szerény, valamicskét silány tükörképei volnának. – Ezer

14
Szepessy Sándor closetberendező a VIII. ker. József u. 45. szám alatt lakott (telefon 56-96).
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
15
A vulkánfíber cellulóz származékú anyag, mely oldószerekkel, zsírokkal, olajokkal szemben
igen ellenálló, magas hőfokon könnyen alakítható, igya műanyag feltalálása előtt ebből
készültek a bőröndök és utazóládák.
16
Stiglitz Mórné mészáros a VII. ker. István tér 4. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a
könyvben áll, a fantázia terméke.
17
Spitzer Sámuel pamutáru-kereskedő az V. ker. Sas u. 10. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
éve, hogy nem volt szerencsém!
Ambrózy báró csodálkozva fordult a nálánál egy fejjel
alacsonyabb, mondhatni „tömör”, ám mozgása alapján csupa
izom férfiú felé, aki katonásan rövidre nyírt hajával, kerek
arcával, enyhén táskás, apró szemével és két végén viasszal
hetykén felfelé kunkorított, rendkívül dús bajuszával egészen
úgy festett, mind valami Alföldről jött, sokholdas földmíves
gazda.
– Bali 18 úr! – mosolyodott el őszinte örömmel Richárd,
erősen megmarkolva a felé nyújtott, tömpe ujjakkal bíró,
kérges kezet. – Csak nem utazni készül?
– Sőt, már úton is vagyok, hisz pirkadatkor Faddról
indultam el – felelt a bácsi, aki úgy negyvenéves lehetett. –
Most meg ezzel a vonattal döcögünk tovább.
Bali úrnak eszébe sem jutott, hogy bemutassa két társát, akik
kalapjukat megérintve köszöntöttek minket, és úgy tűnt,
természetesnek veszik a mellőzöttséget. Richárdból szerencsére
(az ő szerencséjére!) még nem veszett ki teljesen a jó modor, így
hátamat megérintve finoman előrébb tolt.
– Engedje meg, kedves Mili, hogy figyelmébe ajánljam Bali
Mihály barátomat – mondta. – Amennyiben az út során
bármiféle gondja, baja, kérdése avagy kívánsága volna, bátran
forduljon hozzá bizalommal! Miska bátyámban én legalább
annyira bízom, mint amennyire tenmagamban.
– Szégyenbe hoz, báró úr – jött zavarba a mokány kis ember,
és oly esetlenül csókolt kezet, hogy egyből tudtam, a jobb
körökben való szereplést csupán utólag sajátította el, és nem
bele született. – Ami viszont a bizalmat illeti, szent igaz: olyan

18
Báli Mihály (1856-1926) a korabeli Magyarország sokak által egyik legrettegettebb,
leghátborzongatóbb személye Faddon, egy Szekszárd környéki kis faluban élt feleségével és
népes családjával. Egyelőre legyen elég róla ennyi.
leszek én ezen a vonaton magácskának, mintha maga Ambrózy
báró kísérné kegyedet.
Na, még csak ez hiányzott! A rabtartóm gardedámra lelt, és
most átadja neki az őrizetest – gondoltam magamban, ám
hangosan csak a nevemet és köszönetemet mondtam ki, hisz a
bácsi igazán kedvesnek és ártalmatlannak tűnt. Ezután a báró
és ő valami régi, közös ügyletet kezdtek emlegetni, mely
mindkettejükben kellemes emlékeket hagyott, míg az én
figyelmemet egy hajadonfőtt szaladgáló, harminc év körüli férfi
keltette fel, aki egérszürke zakójában, melyre a hideg ellenére
sem öltött kabátot, épp az utolsó paklikocsi ajtaját ellenőrizte.
– Biztos-e, hogy alapost bézárták? – kérdezte a vasutastól,
aki sértetten válaszolt:
– A MÁV nem holmi Conti utcai ház, ahol mindig minden
tárva-nyitva áll, Domonkos 19 úr.
– Na jól van, jól, kedves Schwamm 20! – visszakozott a férfi,
még egyszer megrángatva a paklikocsi tolóajtajára szerelt nagy
lakatot. – Akkor én most bészállok a csühösbe, de miként azt
megbeszéltük, minden állomáson ellenőrizni fogom a
bécsukást, egészen Meggyesfalváig.
– Tegyen úgy bátran a tekintetes úr! – biccentett a vasutas,
ám miután a fiatal férfi elsietett, ő fejét csóválva, komor
ábrázattal indult a szerelvény eleje felé.
Meggyesfalva! – ámultam magamban. – Hisz az csak
egyetlen könnyű nyúlfutásra van Marosvásárhelytől! Nem
csoda, hogy ez a villanyos tekintetű, nyugtalan ember oly szép,
ízes székely dallammal beszél.

19
Valós személy, bár a korabeli lapok csak D. Jenőként említik. Gyergyói székely asztalosmester,
Lázár gróf megbízottja és két napja üzletfele.
20
Schwamm András vonatvezető a VI. ker. Dalnok utca 12. szám alatt lakott. Majdnem minden
egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 Mivel a kalauz megfújta a sípját, figyelmeztetvén a még
mindig peronon búcsúzkodókat, hogy lassacskán ideje lesz
felszállni, Bali úr és két kísérője társaságában mi is a kellő
irányba lépkedtünk. A keménykalapos, hallgatag férfiak
jegyüket a személykocsiknál ellenőriztették, míg Ambrózy báró
váratlanul feltűnt barátja a hálókocsiig jött, és fel is szállt
velünk.
– A derekam, ha sokáig nem fekhetek le, mostanság
hajlamos kicsit mufurckodni – panaszolta Miska bácsi, aki
megkért, hogy így szólítsam. – Egykoron nálam szóba se
jöhetett volna ilyen pullmanos kényelmeskedés, de hát mit
tegyünk, az idő foga mindnyájunkat megőröl, igaz-e?!
– Jól mondja, barátom – értett egyet a báró, miközben
felsegített minket a lépcsőn. – Bár ahogy a marka szorításából
érzem, becses mesterségét még jó néhány évig bátran űzheti.
– Ha az Isten is úgy akarja – biccentett Miska bácsi immár a
hálókocsi keskeny folyosóján követve a kalauzt, aki számomra a
négyes, míg neki a kettes fülkét jelölte ki éjszakai szállásul.
A kupé beosztását azonnal átláttam. Öt keskeny ajtó nyílt a
folyosóról, melyek közül az első és utolsó egy-egy kétágyas,
közöttük pedig a többi három egyágyas hálókabint rejtett. A
vékony falakon átszűrődő zajokból még a folyosón állva
megállapítottam, hogy szomszédaim a sárgarézből öntött,
mívesen formált ötös számmal bíró ajtó mögött ama hölgyek
lesznek, akik csupán kétbőröndnyi „apróságot” cipeltettek fel a
vonatra a szegény kalauzzal.
– Jobb lesz, ha én most leszállok – szólt Richárd, mikor
kezemet a kilincsre tettem. – Nem volna okos dolog
véletlenségből a vonaton maradnom.
– Annál is inkább – néztem fel rá erősen túljátszott
rémülettel –, mivel a kabinomban csupán egyetlen ágy van, és
így Székelykocsárdig igencsak illetlen közelségben volnánk
kénytelenek együtt utazni.
– Maga javíthatatlan, Mili – mosolyodott el a báró, és
mintha némi szomorúság csillant volna a szemében.
– Maga viszont még javítható, én pedig, mint tudja,
végtelenül makacs...
Mondandómat durva kiabálás szakította félbe:
– Már megbocsássanak az urak, de erről szó sem lehet!
A hálókocsi túlsó végében, a szűk folyosón egész kis
csoportosulás támadt. Bali úr kistáskájával a kezében tétován
toporgott, míg a nagyhangú, idősebb Lindmayer széles
gesztusokkal hadonászott a megszeppent kalauz orra előtt.
– Én a Bali úr szakmáját, melynek minden eseményét a sajtó
által van szerencsém tüzetesen ismerni, a legmélységesebb,
legőszintébb módon tisztelem – harsogta a puhakalapos férfi –,
ám arról hallani sem akarok, hogy szomszédos fülkében
utazzak vele. Ha még csak rólam volna szó, hát egye penész,
kérem! Az én idegeim kötélből vannak... És ez most nem
rosszízű tréfa akart lenni, tisztelettel! Viszont velem utazik az
én imádott unokaöcsém is, elhalt bátyám egyetlen sarja, kinek,
kérem alássan, orvosilag megállapított nervózusa 21 van. Őt
nem tehetem ki annak az izgalomnak, hogy egész éjjel csupán
egyetlen rabicfal válassza el a Bali úrtól! Ezt, kérem, tessék
mindenkinek megérteni!
– No, de Lindmayer úr, ez igazán... – A hálókocsi-kalauz
zavarában összevissza habogott. – Amit ön itt művel, az...
Bocsásson meg, ki kell mondanom: szokatlan impertinencia 22

21 Izgatott, ideges, nyugtalan, zaklatott állapot - e korban a gyenge idegzetű

emberekre értették.
22 illetlenség, neveletlenség, arcátlanság, szemtelenség, tiszteletlenség
 Választ azonban nem kapott, mivel időközben újabb
rendkívüli esemény történt. A hármas fülke ajtaja előbb
résnyire nyílt, majd egészen kitárult, és az alacsony küszöbön
egy valószerűtlenül szép, fiatal hölgy lépett át. Magas volt,
karcsú, és utazáshoz cseppet sem praktikus, mélyen dekoltált,
hosszú ujjú, ízléses fodrokkal díszített, kanárisárga ruhát viselt,
melynek köszönhetően alakja szinte felragyogott a villanyos
lámpák fényében. Érdekes volt megfigyelni, hogy a jelenlévő
férfiak miként reagáltak eme tüneményes jelenésre. Miska
bácsi nyomban két lépést hátrált, hogy bőséges helyet adjon a
nőnek, míg az idősebb Lindmayer arcát ellenséges gyanakvás, a
fiatalabbét viszont egyetlen pillanat alatt fellobbanó, kissé
bamba rajongás öntötte el. Miközben a hölgy körbehordozta
ragyogó tekintetét, próbálva felmérni, mi okozza a ribilliót, ami
kicsalta a fülkéjéből, én
Ambrózy báróra sandítottam. Az ő reakciója pontosan az
volt, amire számítottam: leplezetlen kíváncsisággal fürkészte a
kellemetlen jelenet szereplőit, épp úgy, mint rovarász a
gombostűre szúrt lepkéket, melyek közül a dekoratív hölgy
számára csupán egy újabb, bár kifejezetten díszes példány volt.
Egyedül a kalauz nem vette észre, hogy valami történt, mivel
ő a hármas fülkén túl, annak háttal állt. A hirtelen beállt csend
és a két Lindmayer elkalandozó tekintete azonban hamar
nyomra vezette, hát megfordult, és ő is azonnal forró napsütés
érte fagylaltgombóccá alakult.
– Jaj, drága művésznő, elnézését kérem, ha megzavartuk a
pihenésben, de ez az úr itt...
– Lindmayer – lépett előre meghökkentő határozottsággal a
drótszemüveges fiatalember, bokáit összecsattintva, fejét
katonásan előrebiccentve, ami tőle kissé nevetségesen hatott. –
Lindmayer Zénó, szolgálatára.
 Az inkább bálhoz, semmint éjszakai vonatozáshoz öltözött
hölgy gondolkodás nélkül csókra nyújtotta necckesztyűbe
bújtatott, karcsú kezét.
– Nagyon, nagyon, mi több, szívből örvendek – csacsogta
közben, sőt, még némi halk kuncogást is megengedett
magának, ami sokat rontott iménti, dívákra jellemző
belépőjének igéző hatásán. – Az én nevem... talán már hallotta
itt-ott... Berta Mimi 23.
– A híres operina?! – kerekítette még nagyobbra két szemét
az ifjabb Lindmayer. – Színházban még nem volt szerencsém
látni kegyedet, de hangjának már a puszta híre is rég
megbabonázott.
– Maga, kedves Zénó, igazi szívrabló sármőr 24, és nekem az
ilyen viselkedés kifejezetten az esetem.
Az ifjabb Lindmayer sápatag arca lángra gyúlt, ám nem
maradt érkezése tovább folytatni a bókcsatát, mivel a bácsikája,
ügyet sem vetve a művésznőre, ismét a kalauzra dörrent:
– Intézkedjék, fiam! Ezt a tarthatatlan helyzetet
mihamarább meg kell oldani, hisz a vonat bármelyik
pillanatban elindulhat.
Erre aztán újabb heves vita tört ki a hepciás utas és a kalauz
között, melyből lassanként az Operaház primadonnája is
megértette a lényeget.
– Uraim, kérem, csendesedjenek! – kiáltott végül közbe.
– Hiszen a megoldás igen egyszerű! Jómagam is kissé
babonás természetű vagyok, ezért Bali úr szomszédságában

23
Berta Mimi (? 1864-?1946) a kor egyik ünnepeit mezzoszoprán operaházi énekesnője a VI.
23

ker. Hunyadi tér 12. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, kifejezetten
szemenszedett hazugság.
24
A francia „charme” (báj, kellem, kecs) szóból származó „sármos” (férfiasan megnyerő,
elbűvölő) kifejezés változata: elragadó férfi.
utazni szintén nem szeretnék. – Gyors mozdulattal,
bocsánatkérőn érintette meg Miska bácsi vállát. – Ugye, nem
haragszik, drága barátom? – Majd újfent a többiekhez fordult.
– Ám biztos akad itt olyan, aki kevésbé félős.
Mivel várakozón tekintett végig a folyosón, ahol utasként
már csak én nem szólaltam meg, hát jelentkeztem.
– Engem cseppet sem érdekel, ki alszik a
szomszédságomban, a két hölgy pedig – az ötös kabinra
mutattam – talán már nyugovóra is tért.
– Őket semmiképp ne keverjük bele a dologba, ha egy mód
van rá – kérlelt mindenkit kétségbeesetten a hálókocsi-kalauz.
– Úgy! – bólintott a szépség. – Akkor hát jómagam
átköltözöm Lindmayer úrék mellé, a kettes fülkébe, és remélem
– tette hozzá búgó hangon Zénó úrfira pillantva –, hogy a
közelségem nem lesz ellenére az én újdonsült lovagomnak! Így
a hármasba mehet a bátor kisasszony, a négyes Bali úr szállása,
az ötös kabin hölgyeinek pedig nem is kell tudniuk erről az
egész nevetséges purparléról 25.
– Babona elleni szigetelőanyag még úgysem voltam –
vontam vállat, majd megfordultam, hogy Richárd véleményét
kérjem. – Mit szól, milyen ügyesen...
Csakhogy Ambrózy bárónak addigra már nyoma sem volt!
Szó nélkül hagyott magamra az a szívtelen alak, anélkül hogy
rendesen elbúcsúzott volna, ám töprengeni a dolgon nem
maradt időm, mivel a mozdony éles füttye jelezte, hogy végre
elindulunk. A költözködés, mivel az érintetteknek alig akadt
kézipoggyászuk, pillanatok alatt végbement. Csupán Berta
Mimi pipereládáját és két nagyobbacska bőrtáskáját kellett
átvinni a hármasból a kettes fülkébe. Mindezt én a folyosón

25
csevegés, szóváltás, összetűzés (francia eredetű szó)
ácsorogva vártam ki, majd mikor már mindenki a maga zugába
húzódott, a kalauz pedig távozni készült, utánalépve
megállítottam őt.
– Ne haragudjék, kérem, de volna egy kérdésem.
– Mit tetszik parancsolni?
– Árulja el, kérem, miért ódzkodnak az útitársaim Bali úr
mellett lakni? A munkájára tettek ugyan néhány megjegyzést,
ám én el sem tudom képzelni, mivel foglalkozhat, hogy
ennyire... Nos, hogy ilyen babonásan irtóznak tőle.
– Ezek szerint kegyed nem tudja, hogy Bali úr kicsoda? –
sápadt el ismét a hálókocsi-kalauz. – Jaj nekem, ha
megmondom, akkor majd magácska is...
– Ne nyugtalankodjék, eszemben sincs másik kabint kérni.
Egyszerűen csak érdekel.
– Hát jó, legyen – sóhajtott a derék vasutas. – Akkor hát
tudja meg a kisasszony, hogy Bali úr állami ítélet-végrehajtó.
– Úgy érti...
– Igen, pontosan úgy. Kegyed kabinszomszédja nem más,
mint Bali Mihály, a hóhér.

Pest-Újszász, 1900. december 10. este 10h és 11h között

Életemben először első osztályú hálókocsiban utazni igazán

különleges élmény volt. A szűk kis kabin, amibe az ember nem
is beköltözik, sokkal inkább „magára ölti” azt, csekély mérete
ellenére lélegzetelállítóan pazar berendezéssel bírt. A keskeny
ágyat makulátlan lepedő, puha paplan és két párna tette
hívogatóvá, a falakat vastag, önmagában mintás, zöld
bársonydrapéria fedte, a függönyös ablak alatt álló asztalkán
réztestű, fodros kalpagú lámpácska ontotta szerény fényét, a
padlót pedig keleti motívumokkal díszített szőnyeg takarta.
A vonat néhány szeszélyes rándulás után kifutott a Keleti
indóház csarnokából, és útra kelt messzi otthonom,
Erdélyország felé. Mivel poggyászom csupán egyetlen kicsi
bőröndből állt, amit nyomban el is helyeztem az ágy fölött
található hálós tartóban, a berendezkedés fél percet sem vett
igénybe. Levettem a kabátomat, kesztyűmet, kalapomat, majd
az ágyra ültem, és megpróbáltam rendbe szedni a
gondolataimat.
Ambrózy báró száműzött engem a székesfővárosból...
Ambrózy báró akaratom ellenére feltett erre a vonatra...
Ambrózy báró köszönés nélkül hagyott magamra, ergo 26...
Ergo Ambrózy Richárd báró olyan procc 27 alak, akit – midőn
legközelebb látok – fagyos megvetéssel, sőt, bénító közönnyel
kell kezelnem. Oh, bárcsak férfi volnék! Akkor egyszerűen
fognám magam, őnagyképűsége elé lépnék, és arcába vágva a
kesztyűmet, kihívnám őt párbajra. Milyen szép is volna a
hajnali harmattól nedves réten, valahol a budai hegyekben
miszlikbe lőni, vagy épp keresztül kaszabolni a báró urat!
Túlélné persze, hisz nem vagyok én gyilkos, ám miközben kék
vére csordogálna, ő belátná végre az igazamat, és halkan
rebegve, elhaló hangon kérné, hogy soha többé ne hagyjam el a
székesfővárost, a villát, meg persze őt magát se, hiszen...
A hálókocsi folyosóján csengőszó kelt, félbeszakítva

26
tehát, következésképpen (latin)
27
pöffeszkedő, mindenkit lenéző (a német protzen - pöffeszkedik - igéből)
szomorkás gondolataimat. Habár a vaskerekek zakatolása
igyekezett minden más zajt elnyomni, kupénk kiváló
szigetelésének hála mégis tisztán hallottam a kabinomhoz
közeledő, ezüstös csilingelést, mely kislánykorom karácsonyait
juttatta eszembe.
– Jön már az angyalka, hogy nálunk is gyertyát gyújtson! –
suttogtam el papácska rég nem hallott, kedves mondatát, majd
felálltam, hogy kilessem, vajon az éjszakai gyors angyalkája
miféle szerzet. Épp csak résnyire nyitottam a kabinajtót, mikor
a csengettyűs elhaladt, és mivel nem érezte elegendőnek a
kezében tartott harangocska lengetését, fennhangon meg is
szólalt:
– Hölgyeim és uraim, szupé 28 ! Kérem, szíveskedjenek
átfáradni az étkezőkocsiba!
A vasutas, akit korábban még sohasem láttam, kissé görbe
hátú, elálló fülű, szőke fiatalember volt, kinek ábrázatáról
fensőbbséges gőg áradt. Rám épp csak egy röpke pillantást
vetett, majd tovább rázta fanyelű csengettyűjét, miközben
újfent rákezdte:
– Hölgyek, urak, szíveskedjenek a...
– Maga meg mit óbégat itt, fiam? – vágódott ki ekkor az
egyes fülke ajtaja. – Inkább hozzon gyorsan valami kötszert,
mert elvágtam a kezemet! – Lindmayer úr ingujjban lépett ki a
folyosóra, úgy lengetve jobb karját és mutatva fel vérző
tenyerét, mintha az óceánban hányódva fuldokolna. – Panaszt
fogok tenni a hálókocsi-társaságnál! Hát miféle berendezést
építtettek maguk ezekbe az ürgelyukakba, mi?! Tessék csak,
győződjék meg róla a saját szemével! A vonat meglódult, én
pedig az asztalba akarván kapaszkodni felsértettem magam a

28
késő esti, éjjeli társas vacsora bálban, színház után vagy hosszabb utazás során
bútor sarkával!
A lenhajú vasutas meggyorsította ugyan a lépteit, és a
csengetést is félbehagyta, ám fensőbbséges nyugalmából
szemernyit sem veszítve lépett be Lindmayerék kabinjába, hogy
szinte azonnal elő is kerüljön onnan.
– Sajnálatos baleset – mondta ridegen. – A vonat bizony
veszélyes üzem. Ne aggódjék az úr, amint a többi utast
átkísértem az étkezőkocsiba, haladéktalanul visszatérek, és
ellátom a sebét.
– Mi maga? – hepciáskodott tovább Lindmayer úr. – Tán
ápolónő?
– Szó sincs róla, uram. Én Drienkó János 29 hálókocsi-kísérő
vagyok, szolgálatára. A háborúban viszont felcser voltam, így
értek a dologhoz.
– Melyik háborúban? – vonta össze kétkedőn a szemöldökét
Lindmayer úr, megjegyzem, jogosan, hisz a szőke vasutas
igencsak fiatalnak látszott.
– Ez az ön ellátása szempontjából irreleváns 30 – jelentette ki
pökhendien a hálókocsi-kísérő. – A sebek és azok kötözési
módja minden vérontással járó cselekmény esetén közel
azonos, így tehát ismétlem, nincs miért aggódnia.
Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy az idősebb Lindmayer –
sebesült kéz ide vagy oda – rögvest megragadja, és a csukott
ablakon át Ó-Pipis-hegy hó borította lankáira hajítja Drienkó
Jánost. A kellemetlen jelenetet azonban immár túl sokan
kísértük figyelemmel, így a bősz úr – akiről a kalauz jóvoltából
már azt is tudtam, hogy módos képkereskedő – inkább

29
Drienkó János hálókocsi-kísérő a VII. ker. Ncfelejts u. 10. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
30
jelentéktelen, lényegtelen; nem a tárgyhoz tartozó (latin)
magában pufogva visszavonulót fújt, dühödten vágva be a
kabinajtót.
A karácsonyi angyalkára szemernyit sem emlékeztető
hálókocsi-kísérő ezután ismét megrázta csengettyűjét, mi pedig
engedelmesen követtük őt.
Elnézve kabinjaikból kilépő útitársaimat, nyomban be kellett
látnom, hogy rajtam kívül majd’ mindannyian igen fontos
eseménynek érzik a szupét. Az ötös fülke két hölgye – a
termetes matróna és madárcsontú társalkodónője – talpig
sötétkék selyembe öltözött, kemény kontyaikra pedig apró
kalapkákat tűztek, melyek egy-egy szolid madárfészekre
emlékeztettek. A gyönyörű operina primadonnához, Berta
Mimihez képest azonban még ők is viharvert verebeknek
tűntek, mivel a művésznő olyan toalettben jelent meg, mely
bármely főúri bálban megállta volna a helyét. Ferdén felvarrt
fodroktól dús, ujjatlan, ravasz kis farpárnával megbolondított
ruhája, melynek dekoltázsát áttetsző füstselyem betét takarta,
oly rózsaszín volt, hogy a szem is belekáprázott, a kalapja
pedig... Szent egek! Akkoriban már csak a nyári korzón vagy a
turfon lehetett efféle széles karimájú, műrózsáktól roskadozó,
csalafintán tekergő szalagokkal és szivárványszínben irizáló
madártollakkal ékített csodákat látni.
Mivel Bali Miska bácsi és én továbbra is „közönséges” úti
ruhánkat viseltük, így e három hölgy mellett bizony úgy
festettünk, mint akik puszta tévedésből keveredtek fel a
vonatra.
– Farkaséhes vagyok! – csacsogta a primadonna. – Bécs óta
nem ettem egy morzsát sem.
– Kegyed tehát a császári városból utazik a messzi idegenbe
– szólalt meg mögöttünk az ifjabb Lindmayer, aki szintén
megpróbálta kicsípni magát, bár ez csupán enyhén hullámos
hajának és csokornyakkendőjének igazgatásából állhatott,
mivel ő sem váltott ruhát.
– Délben léptem ki a Burgtheater 31 ajtaján, búcsút intve a
Trautson-palofának 32, melynek látványa, mióta csak Bécsben
játsztam, mindennap megdobogtatta honleányi szívemet, majd
kocsit fogtam, és egyenest a Bahnhofra 33 vitettem magam,
ahonnan a délutáni gyorssal Budapestre jöttem.
– Viharos távozás lehetett – szólt csodálattal az ifiúr. – Tán
üldözte valaki?
– Szó sincs róla, drága barátom – hallatott könnyed kacajt a
primadonna. – Hacsak nem az a rendkívül kecsegtető
szerződés, amivel késlekedés nélkül Bukarestbe hívtak.
– Bécs helyett Bukarest? – hökkent meg az ifjabb
Lindmayer. – Nem hangzik valami jó cserének.
– Tán csak nem félt engemet, maga drága ember?
– Én, kérem, a művésznőért akár a tűzbe is...
– Jaj, milyen heves, pedig csak most ismert meg – búgta a
primadonna, glaszékesztyűs jobbját a halálos zavarban lévő
Zénó úrfi karjába öltve, mely mozdulat a szűk folyosón azzal
járt, hogy merészen közel kerültek egymáshoz. – Tudja mit,

11
Burgtheater (Várszínház): az osztrákok nemzeti színháza. A neobarokk épületet a két
építész folytonos vitái miatt 14 évig építették. A színház 1888-ban nyitott meg, de
akusztikája nem volt tökéletes, ezért 1897-ben átépítették. Mivel a színházba járás
korábban csak a császári család és a nemesség kiváltsága volt, ezért a nézőtéren szigorúan
elkülönítették egymástól a nemeseket és a polgárokat, ám mégis ez volt az egyetlen hely,
ahol a különböző társadalmi rétegek találkozhattak.
32
Trautson-palota - az 1712-ben épült palota Maria Margareta Trautson grófnő nevét őrzi, aki
valaha ezt a területet birtokolta. 1760-ban Mária Terézia a magyarok hétéves háborúban
tanúsított hűsége jutalmául megalakította a „magyar királyi nemesi testőrséget”, melynek
laktanyájául az udvar által megvásárolt Trautson-palotát jelölte ki. 1848-ban a testőrséget
feloszlatták, a palota az alsó-ausztriai Nemzeti Hadsereg parancsnoksága lett. A magyar
testőrség a kiegyezés után újraszerveződött, és visszakapta régi helyét. A Monarchia
összeomlása után az épület tulajdonosa a magyar állam lett, mely 1963-ban eladta azt az
osztrák kormánynak.
33
pályaudvar, vasút (német)
maga tetszik nekem! Épp ezért arra kérem, hogy amíg együtt
utazunk...
– A bácsikámmal jómagam is Bukarestbe tartok – vetette
közbe az ifjú.
– Csodás! Akkor hát ezennel megkérem rá, hogy egész út
alatt legyen az én saját hű védelmezőm és személyi testőröm.
Ezt az igen gyorsan bizalmassá váló beszélgetést egyedül
csak én hallhattam, és megmondom őszintén, igen jól
szórakoztam rajta. Figyelmemet azonban hamarost az egyik
kocsiból a másikba való átkelés kötötte le, mely a robogó
vonaton igen érdekes élmény volt. Arról, hogy a peronajtón túl,
a két kupé között az utasok védve legyenek a menetszéltől,
teljesen zárt soufflet-k 34 gondoskodtak, ám lábunk alatt a
hídként szolgáló vaslemez imbolygása, zörgése és remegése
szédítővé tette a közlekedést, különösen, ha elképzeltem, hogy
alattam micsodás sebességgel száguld hátrafelé az anyaföld.
A röpke izgalmat aztán újabb váratlan meglepetés váltotta
fel, mikor az étkezőkocsi peronajtaján túl egy nem éppen tágas,
fojtogató levegőjű helyiség fogadott. A falak mellett álló kilenc
öblös bőrfotelben akkor épp csak három férfiú ücsörgött,
kezükben egyiptomi szigaretlivel, ők mégis bőségesen
elegendőek voltak hozzá, hogy telefüstöljék a helyiséget.
– Néhány édes szippantás a szupé előtt – harsogta hirtelen
felhorgadó jókedvvel a hálókocsi-kísérő nyomában haladó
matróna, aki induláskor a kalauznak Pichler Idaként
mutatkozott be. – Nagyon helyes, uraim! Lélegezzék csak be jó
mélyen ezt a mennyei ájert, hiszen a füst, mint tudjuk, tartósít.

34
Eredeti jelentése fújtató, ám a vasúti kocsik között lévő, teljesen zárt
harmonikafalat is jelenti. Ekkoriban a magyar vasútvonalakon még közlekedtek ún.
„gangos kocsik”, melyeken az átkelést csupán egy korlát segítette, ám az első
osztályú szerelvények már mind ilyen „szutlés" kocsikkal bírtak (francia).
 – Milyen nagyszerű idea! – hahotázta érces hangon egy
ötvenes úr, aki két társával együtt nyomban talpra szökkent, így
köszöntve az átvonulókat.
– A mah... a magam réh... részéről báh... bátorkodom
hozzátenni – csatlakozott a dicsérethez szigaretlijét lengetve
egy kecskeszakállas, furcsán affektáló férfiú –, hogy üdítő,
mih... mikor egy hölgy véh... végre nem fih... fintorog, ha doh...
dohányillatot érez.
– Jól is néznék ki, ha nem bírnám a füstöt – vetette fel széles
állát Pichler Ida –, mivelhogy dohánytőzsdés vagyok.
A kialakult torlódást, amit tovább növelt, hogy mögöttünk az
idősebb Lindmayer is megjelent, kinek sebesült kezét immár
hevenyészett kötés takarta, végül a hálókocsi-kalauz újabb
csengetése oldotta fel.
– Kérem a tisztelt társaságot, hogy haladjunk tovább –
kántálta kissé ingerülten. – Vonaton vagyunk, és itt a
menetrend igen szigorú.
A dohányzófülke után egy még annál is kisebb helyiség,
afféle szeparált szalon, avagy vacsorapáholy következett. Itt az
ablakok alatt bal kézre egy négy-, jobb kézre pedig egy
kétszemélyes asztalka állt. Az előbbinél idősebb házaspár ült,
akik tüntetően elfordultak, és úgy tettek, mintha a tájat néznék,
amiből – hisz odakinn éjsötét, benn viszont lámpavilág
uralkodott – aligha láthattak valamit. A kétszemélyes asztal
sem volt teljesen kihasználva, mivel ott meg egy fekete
reverendát, kerek süveget és mellkasig lógó, erősen őszülő,
bozontos szakállat viselő görögkeleti pópa ült. Neki sem
láthattuk az arcát, mivel a fejfedőjéről elöl nyitott „kámzsa”
csüngött a vállára, ami oldalról nézvést teljesen elfedte a
vonásait, ő maga pedig az átvonulókkal nem törődve, fejét
lehajtva imádkozott.
 A hálókocsi-kísérő félrehúzta az üvegezett ajtót, és mi végre
beléphettünk a fényűző kupé étteremnek szánt részébe. A
falakra szerelt villanyos kandeláberek kristálybúrái ragyogó
fényt árasztottak a hófehér damasztabroszokkal takart, pazarul
terített asztalokra, melyekből a bal oldali panorámaablakok
alatt négy darab négyszemélyes, míg jobb kézre szintén négy
kétszemélyes asztal várta az éhes utasokat. A falakat acélkék
bársonydrapéria fedte, melynek finom mintája páfránylevelek
között játszadozó majmocskákat, őzeket, vaddisznókat,
tigriseket és még sok egyéb állatfajt ábrázolt. A középen futó,
keskeny folyosót mélybordó szőnyeg takarta egészen a kupé
túlfelén található aprócska konyháig, melynek lengőajtajában
fehér pincérkabátot viselő, kőszoborra emlékeztető férfi várta,
hogy megkezdhesse a kiszolgálást. Az ablakok fölé csavarozott
sárgaréz kalaptartók végigvonultak az egész kocsin, tökéletes
összhangban az aranyrojtos, bordó függönyökkel, amiket
ívesen félrehúzott állapotukban rézgombos pántok tartottak
meg.
A tárgyak rögzítése, amit az egész vonaton igen komolyan
vettek, abban is megnyilvánult, hogy az asztalokat és
bársonypárnás székeket mind a padlóhoz csavarozták.
– Oda üljenek, kérem, ahova tetszik – szólt hátra Drienkó
kísérő. – Itt nincsenek előre foglalt helyek.
– Ha volnának, én akkor is a lovagom mellett ülnék –
hallottam a hátam mögül Berta Mimi hangját, miközben
magamnak rögtön az első kétszemélyes asztalt választottam.
– Kegyed igazán szabadelvű – szólt visszafojtott indulattal az
idősebb Lindmayer. – Csakhogy az unokaöcsém még túl fiatal
és tapasztalatlan a... khrm, nos, az operához.
– Ne aggódjék, édes barátom, nem eszem meg a rokonát –
nevetett kissé epésen a primadonna. – Bár könnyen lehet, hogy
ez az étkezőkocsi nálánál jobb falatot úgysem lesz képes elém
rakni.
– Na de Mimike! – pirult fülig az úrfi, akit jól láthattam,
mivel ő és a primadonna a mellettem lévő négyszemélyes
asztalnál, egymás mellett foglaltak helyet.
– Áh, szóval már Mimike – hördült fel az idősebb Lindmayer
–, pedig csupán a szomszédos kupéból kísérted át a hölgyet.
– Istenkém, hát modern időket élünk – mosolygott az
operina csalafintán. – Gyorsvonaton a szív is sebesebben ver,
nem igaz, kedves Zénóm?!
Hármuk évődése igazán érdekesnek tűnt, ám az én
figyelmem hamarosan a többi jelenlévőre terelődött. A
távolabbi asztaloknál számos olyan utas ült, aki a két
személykocsiból jött át, s bár hálóhelyet nem, étkezőjegyet
viszont váltott magának.
A legtöbben koros férfiak voltak, akiket üzletvezetőnek,
terménykereskedőnek, nagybani árusítással foglalkozó
ügynöknek néztem, de akadt köztük néhány hölgy, fiatalabb
asszony, valamint egy népes család két süldő leánya és három
kisfiú is. Mi, akik a hálókocsiban utaztunk, ösztönösen egymás
közelében foglaltunk helyet. A dohánytőzsdén üzletelő matróna
és társalkodónőhöz képest felettébb hallgatag társa szintén
négyszemélyes asztalt választott, de nem sokáig maradtak
kettesben, mivel két későn érkező fiatalember engedélyt kért
tőlük, hogy velük szemben foglaljanak helyet. Az egyiket –
nyurga székely férfi – látásból már ismertem. Ő ellenőrizte a
Keleti indóházban oly idegesen a szerelvényhez csatolt plusz
paklikocsi ajtajait lezáró lakatokat, méghozzá a hidegnek fittyet
hányva kabát nélkül és hajadonfőtt.
A másik illető kissé már testes, harminc körüli, kerek arcú,
borotvált állú férfi volt, kinek mozdulataiból, derűs mosolyából,
rendkívüli intelligenciát árasztó, élénk tekintetéből csak úgy
sugárzott a könnyedség, mely türelmes figyelemmel,
közvetlenséggel, sőt, komoly élettapasztalattal párosult. Bár
akkor még nem tudtam róla semmit, azonnal megkedveltem őt,
és különös mód enyhe sajnálkozást éreztem, amiért sosem lesz
alkalmunk megismerkedni, hisz senki nincs a vonaton, aki az
etikett szabályai szerint bemutathatna minket egymásnak.
Talán épp ez a röpke magányérzet okozta, hogy felfigyeltem
Bali Mihályra. Szegény bácsi – nekem legalábbis az – a
makulátlan fekete öltönyében, kezében keménykalapjával még
mindig az asztalok között toporgott. Üres szék ugyan lett volna
több is, ám azok, akik már ott ültek, szinte tüntetően próbáltak
ügyet sem vetni Bali úrra, akiről – úgy tűnt – mindenki
pontosan tudja, hogy kicsoda.
– Miska bácsi! – szóltam, és még integettem is neki, némi
feltűnést, sőt, megütközést keltve. – Kérem, üljön ide hozzám!
A tömzsi kis emberke néhány pillanatig csodálkozva nézett
rám, majd hálás mosollyal a szemközti székre zöttyent. Miután
kalapját a réztartóra tette, kissé előrehajolt, és bizalmasan
közölte:
– Tudja meg, Milike, hogy bár sosem voltam a haladás
ellensége, időnként mégis nagyon haragszom a fotográfusokra.
– Ugyan miért?
– Hát kegyed még egyetlen olyan üdvözlőlapot sem látott,
amin az én fizimiskám virít? – csodálkozott a mokány öreg. –
Pedig az ország minden trafikjában árulják azokat újév táján,
meg amikor egy-egy friss munkával végzek. Százszámra adnak
el belőle a bolond népeknek, akik viccesnek hiszik, ha engemet
küldözgetnek a barátaiknak.
– Mi ebben a vicc?
– Az, hogy a fotográfiám alá olyanok vannak odanyomtatva,
hogy: „Bali Mihály ítélet-végrehajtó mérje meg a
nyakbőségedet!”, meg az, hogy: „Bali Mihály pisszegjen a hátad
mögött.”
– Az elsőt értem, és bizony elég beteges humor, de mi az a
pisszegés?
– Kegyed ezek szerint még sosem látott kivégzést –
állapította meg Miska bácsi a szakértők szigorával. – Az úgy
van, kérem, hogy a bitónak, mely egyetlen vaskos gerenda,
háttal állítjuk az elítéltet, talpa alatt kissámlival. Amikor a
segédeim megkötözték a lábát, hogy ne kalimpáljon, én egy
létrán felmászok mögéje, és egyet pisszentek. Ilyenkor a
legények megemelik a delikvenst, én meg közben hurkot vetek
a nyakába, és újra pisszentek, mire a fiúk, kirúgva alóla a
sámlit, a lábhoz kötött kötélnél fogva teljes erőből lefelé rántják
a szerencsétlent. Jó esetben azonnal elszakítják a gerincvelőt,
miközben én a fején is csavarintok egyet, hogy elroppantsam a
csigolyát. Ha jól végezzük a műveletet, az elítélt azonnal elájul,
és a halál is beáll úgy húsz másodpercen belül. 35
Borsódzó háttal hallgattam Miska bácsi akkurátus
beszámolóját, egyszerre érezve émelygő rosszullétet és a
szakiparos tudása iránti dermedt tiszteletet.
– Innen hát a pisszegés – nyögtem ki végre bicsakló hangon,
mire ő észbe kapva hadarta:
– Jaj, kisasszonyka, bocsásson meg az én bolond, vén
fejemnek! Ide hív a vacsoráló asztalához, én meg halállal,
akasztással, csontroppantással traktálom kegyedet. Ha ezt
Ambrózy báró úr hallaná, rögvest ő térülne pisszegni a hátam
mögé, és biz’ isten, meg is érdemelném!

35
A leírt akasztást formát „magyar módszerként” ismeri a szakma. Akkoriban az egész
Monarchiában ezt alkalmazták, sőt, a halálbüntetés eltörléséig Közép-Európában mindvégig így
folyt a kivégzés.
 Richárd említése úgy ért, mintha villanyos áram csípett
volna meg. Eszembe jutott, milyen régi, kedves ismerősként
köszöntötte egymást a két férfi, és persze az is, hogy ha tovább
tudnám beszéltetni a hóhért, tán a báró múltjának néhány
részlete sem burkolózna többé homályba előttem.
– Hagyja a szabadkozást, Miska bácsi – nevettem, sőt, az
asztalon átnyúlva még az üres tányér mellett heverő kezét (azt a
csigolyaroppantót!) is megpaskoltam. – Ambrózy báró tán nem
mondta magának, hogy detektívtanonc vagyok? Láttam már
holttestet, nem is egyet, és a városi boncteremben sem
tekintenének rám idegenként, szóval traktáljon csak tovább a
szakmája titkaival! Mondja, régóta űzi ezt a mesterséget?
Bali Miska bácsi szemében örömteli fény villant: szeretett
önmagáról beszélni, ezt mindjárt láttam rajta.
– Hát, ha tényleg nem veszem el a Milike étvágyát... –
nyújtotta a szót.
– Ne kéresse magát, hallani akarom!
A kackiás bajszú hóhér ismét előrehajolt, hogy
asztalszomszédaink fülébe még véletlenül se juthasson el
semmi, és végre beszélni kezdett.
– Az úgy volt, hogy a legelső hivatalos állami megbízás 1895
tavaszán ért el engemet. Mondhatni együtt debütáltunk
Ambrózy báróval, aki éppeg egy esztendővel korábban
veszítette el a karját, és felépülvén úgy döntött, a
bűnüldözésnek szánja az életét.
– Az bizony rettenetes baleset volt – bólogattam, mint aki
minden részletet ismer.
– Baleset? – hökkent meg Miska bácsi. – Szóval az volt?
Ezek szerint a báró úr elmondta magácskának, hogy mi történt
vele? Mert biz’ engemet sosem avatott be a dologba.
Érezvén, hogy a saját csapdámba estem, inkább visszatértem
az eredeti témához.
– Szóval miként is volt az a közös debütálás?
– No persze, a debütálás! – bólogatott kissé csalódottan az
öreg, amiért tőlem sem tudhatja meg, amire titokban magam is
oly kíváncsi lettem volna. – Ambrózy bárónak a szatmári
rablógyilkosság 36 volt az első sikeresen megoldott ügye, a
lefülelt tettest, Franz Pált pedig mintegy vizsgamunkaként, én
akasztottam fel. Innen köztünk a barátság, ami egymás
szakmájának nagyrabecsülésén alapszik.
És ez az egyszerű, kedves parasztembernek kinéző állami
hóhér ettől kezdve csak mondta, regélte, sorolta élete
eseményeit, melyek legjava mások (altisztjét megölő baka,
rabló és gyerekgyilkos nő, zsidó kocsmáros családjának kiirtója,
et cetera 37 ) halálával végződött. Miközben a pincér sorra
felszolgálta a szupé fogásait (erőleves mély tálkában, hideg
fácánsült áfonyamártással, valamint háromféle torta), én
megtudtam, hogy Bali Mihály életében először Boszniában
akasztott embert, mint az Osztrák-Magyar Monarchia
közkatonája.
– Hatan voltak a gazemberek – mondta csillogó szemmel. –
Hat török bég, kiknek katonái előző nap tőrbe csalták és mind
lemészárolták a huszárjainkat, méghozzá oly állati
kegyetlenséggel, hogy még a sebesülteket sem kímélték. Miután
elfogtuk őket, a tábornokunk kiállt elibénk, és megkérdezte, ki
vállalná, hogy kötélvégre teszi a gyilkosokat, akik katonához
méltatlanul jártak el, így golyót semmiképp sem érdemelnek.
Én ugyan csak közlegény voltam, de szívesen vállaltam a

36
Lásd a Budapesti Hírlap 1895. március 5-í számában a „Franz Pál kivégzése” c.
37
cikket
és a többi (latin)
megbízatást. Ez a hat török tiszt lett hát az első munkám 38, és
leszerelve nem is gondoltam volna, hogy valaha még szükség
lesz rám, de aztán meghalt a Kozarek 39 , én meg a helyébe
léptem.
Miközben Miska bácsi hátborzongató történeteit hallgattam,
fél szemmel és füllel útitársaimat figyeltem. Így tudtam meg,
hogy a székely fiatalember, aki oly jól tűri a hideget, igen fontos
megbízatásban jár.
– Nagy bútorkiállítás és börze volt Pesten – mondta a két
kékbe öltözött hölgynek, akik érdeklődve hallgatták őt. – A
leghátsó paklikocsiban vannak azok a holmik, amik nem keltek
el, de attól még, ezt elhihetik nekem, rendkívül értékesek, hisz
mindegyik a híres Lázár 40 méltóságos úr keze munkáját dicséri.
– A meggyesfalvi Lázárét? – kapta fel fejét a kerek arcú férfi,
aki szintén a hölgyek asztalánál ült. – Sokat olvastam róla a
lapokban. Őt mindenfelé csak úgy emlegetik: az iparos gróf.
– És teljes joggal – bólintott a székely férfiú. – A méltóságos
úr sosem vetette meg a kétkezi munkát. Fiatalabb korában
együtt kapált, szántott, gereblézett a napszámosaival, később
festegetéssel próbálkozott, ám idős korára az asztalos szakma

38
A saját elmondása szerint Báli Mihály, miután felkötötte a hat béget, így kiáltott: „No, most
bégethettek, báránykáim!” Munkájáért Philippovich tábornoktól háromszáz forintot kapott, amit
nyomban Faddon élő édesapjának küldött. A háború későbbi szakaszában, különösen Szarajevó
bevétele után Báli még számos hadifoglyot akasztott fel.
w
Kozarek Ferenc (?— 1893) volt az első magyar állami hóhér (elődei mind megyei v. városi
alkalmazásban álltak), aki apjától tanulta a szakmát. Nemcsak hóhér volt, de egyben gyepmester,
azaz sintér is. Nem szerette, ha hóhérnak hívják, ő inkább ítélet-végrehajtóként gondolt magára.
Emlékiratai halála évében A pesti hóhér - történeti regény címen jelentek meg - a könyv több mint
3000 oldalas! Sintértelepe és lakása a IX. ker. (akkor külterület) Üllői út 9645. szám alatt volt.
10
szárhegyi Lázár Jenő gróf (1845-1900), nagybirtokos, országgyűlési képviselő, az erdélyi népi
iparművészet pártolója, jeles műgyűjtő, ügyes kezű ács és bútorasztalos. Felesége Rudolfine
Emanuela Ludmilla Bors de Borsod bárónő (1845-1894), lányaik Szárhegyi Lázár Eleonóra és
Gin Szárhegyi Lázár-Bors Margit grófnők.
szerelmese lett. Oly meseszép, dúsan faragott bútorokat,
mennyezetre való fakazettákat és más egyéb gyönyörűséges
holmikat tervez és készíttet el a műhelyében, ahol maga is
napestig gyalul, fűrészel, vés, hogy produktumai nemrégiben a
párizsi világkiállítás magyar pavilonjának legnézettebb remekei
voltak. Én, mint a gróf úr üzlettársa, most épp a pesti börzén
megmaradt holmikat szállítom haza, no, meg persze a busás
bevételt, ami az eladott bútorok után járt.
A fiatalember ezt kimondva gyorsan meg is tapintotta zakója
szív fölötti, belső zsebét, majd idegesen körülnézett, hogy
látta-e valaki.
– Lázár – ismételte meg a gróf nevét elgondolkodva a kerek
arcú férfi, majd hirtelen felnevetett. – Dejszen akkor már
hárman vagyunk druszák ebben a pakliban!
Való igaz, hogy mikor a két úriember leült a hölgyekhez,
Domonkos és Heltai 41 egyaránt Jenőként mutatkoztak be, amin
rögvest mindannyian nagyot derültek. Most pedig ráadásként
az is fényre került, hogy bár nincs jelen, az iparos grófot szintén
Jenőnek hívják, így meglett a drill, legalábbis ami a neveket
illeti.
Lázár Jenő méltóságost én magam is jól ismertem, hiszen
szép városi palotájuk papuska boltja mellett állt, és ha a gróf
alig fordult is meg Marosvásárhelyt, azért sokszor és nagy
tisztelettel emlegették őt az emberek. Különc volt, persze, hisz
sokkal inkább egyszerű mesteremberként, semmint dúsgazdag
földbirtokos arisztokrataként viselkedett, de tán épp ezért

41
Heltai Jenő (1913-ig Herzt Jenő, ám írói nevét a kezdetektől használta, így mi sem teszünk
másképp) (Pest, 1871 - Budapest, 1957) költő, újságíró, producer, dramaturg, számos lap
munkatársa, aki 14 éves korában publikálta első verseit. Először katonai pályára lépett, 1892-ben
tartalékos hadnagy voll, majd leszerelve sokat utazott: élt Párizsban, Londonban, Bécsben,
Berlinben, Isztambulban. 1900-ban titkárként dolgozott a Vígszínháznál, melynek később
igazgatója lett.
szerették annyian.
Vonatunk a szupé ideje alatt csak egyszer állt meg néhány
percre a nagykátai állomáson, és már épp Újszászhoz
közeledtünk, mikor a teát felszolgálták. Az asztaloknál szinte
mindenhol élénk társalgás folyt. Berta Mimi és Zénó úrfi
bizalmas sutyorgásba merült, míg a velük szemben ülő, egyre
ingerültebb nagybácsi szúrós megjegyzéseivel próbálta őket
zavarni.
– A majmok igencsak kedvelhetik magát – mondta például,
lesújtó pillantást vetve unokaöccsére.
– Ezt meg miből gondolja, Lindmayer úr? – értetlenkedett
az operina.
– Merthogy ügyesen csiklandja őket.
A különös kijelentést persze csak az érthette, aki valamelyest
messzebbről tekintett a művésznőre, kinek kalapján a
madártollak épp a mögötte lévő fali drapéria majmocskájának
ülepét cirógatták. Berta Mimi néhány pillanatig komolyan
fontolgatta, hogy megsértődjék-e, sőt, frissen sült lovagja még
meg is emelkedett kissé a székén, mintha szembe akarna szállni
a bácsikájával, ám a primadonna végül csak legyintett.
– Hagyja már, maga morc ember, ezt a folytonos dúlásfúlást!
Inkább örüljön, hogy Zénóval így megkedveltük egymást, hisz
magányosan utazni annyira szomorú.
Mikor a vonat Újszász előtt lassítani kezdett, egyszerre két
érdekes dolog is történt. Először a szeparált étkező üvegajtaja
nyílt ki, és az asztalok közötti keskeny folyosón átvonult az a
három ember, akik külön felárt fizettek, hogy ne kelljen velünk
közös helyiségben étkezniük. Az idős házaspár kuncogtatóan
magasra tartott orral, inkább rátartian, mint fenségesen
lépkedett a személykocsik felé, míg az ortodox pópa, kinek
mellén vastag láncon hatalmas ezüstkereszt függött, szerényen
lehajtott fejjel haladt a nyomukban.
Miután ők hárman elhagyták a kupét, Domonkos Jenő
pattant talpra, és késével finoman megkocogtatva csészéje
oldalát, figyelmet kért.
– Tisztelt hölgyeim és uraim, bocsássák meg
szemtelenségemet, hogy ismeretlenül zavarkodni merészelek,
de felmerült itt egy kérés. Pichler és Pierhof úrhölgyek
megtudták, hogy jómagam a híres Lázár-bútorok kísérőjeként
utazom a vonaton, és azt sem titkoltam előlük, hogy a nevezett
műkincsek az utolsó paklikocsiban találhatóak. Nos, a hölgyek
igen kíváncsiak lettek, és mivel én tiszta szívből büszke vagyok
a Lázár-műhely alkotásaira, ha szeretnék, megkérem a
vonatvezetőt, hogy szupé után átmehessünk a nevezett
vagonba, megtekinteni eme ipari műremekeket. Kérdem tehát,
ki szeretne velünk tartani?
Az ötletet majdnem általános taps fogadta. Néhány mogorva
úr csak legyintett, a kisfiú álmosan nyafogva inkább a
személykocsiba akart mihamarább visszatérni, míg az idősebb
Lindmayer egészen kikelt magából.
– Ez, kérem, sületlen idea – kiáltotta, felállva a helyéről. –
Az utasok menet közben nem sétafikálhatnak csak úgy át a
paklikocsikba.
– Technikailag nincs akadálya – vitatkozott Domonkos, akit
egészen meghökkentett a képkereskedő heves tiltakozása. – A
vasútszabályzat persze bizonyára tiltja, de hát épp ezért kérnék
külön engedélyt a vonatvezetőtől.
– Kérjen csak, barátom, mi önnel vagyunk – biztatta Berta
Mimi a fiatalembert, majd felállva helyéről szorosan Zénó
úrfiba karolt, és mélyen a szemébe nézett. – Mi ketten
mindenképp átmegyünk abba a paklikocsiba, igaz-e, kedves?
– Hát... izé... Hogyne! Természetesen!
 – Akkor viszont én is megyek – szögezte le Lindmayer úr, és
ez végül el is döntötte a kérdést, hisz mi, többiek, mind nagyon
szerettük volna látni azokat a híres Lázár-bútorokat.

Újszász-Berettyóújfalu, 1900. december 10-11.

éjjel 11h és 1h 20’ között

Számomra tökéletesen megfelelt, hogy az utastársaim

átnéznek rajtam. Egyedül Berta Mimi mért végig alaposabban,
ám miután megállapította, hogy nem jelentek veszélyt az „ő
Zénójára”, akit a vonat indulása óta sikeresen és teljes
mértékben az ujja köré csavart, többé rám sem pillantott. A
társaság egy része csupán egy tökéletesen tapasztalatlan,
hallgatag vidéki leányzót látott bennem, aki van annyira
ostoba, hogy épp a hálókocsi mindenki által gondosan került
utasával, Bali hóhérral keveredett vacsorái társalgásba, a
többiek pedig észre sem vettek, így tehát én magam
zavartalanul megfigyelhettem őket.
Szokatlan kérésünk, miszerint szeretnénk átvonulni a
második paklikocsiba, igencsak váratlanul érte Schwamm urat,
a vonatvezetőt. Mivel szerelvényünk épp Újszászon vesztegelt,
a szigorú fővasutas hajlandó volt kedvünkért az étkezőkocsiba
fáradni, ám csupán azért, hogy elutasítson minket.
– Sajnálom, de ez teljességgel lehetetlen – mondta,
miközben a zsebórájára sandított. – A vonat két perc múlva
indul Szolnok felé, és mivel a menetrendet az önök érdekében
mindenáron tartanunk kell...
Lenyűgöző volt látni, ahogy utastársaim lerohanják az
eleinte rendíthetetlen kősziklának, majd ingó kavicsnak, végül
pedig szélhordta homokszemnek tűnő vasutast. Domonkos és
Heltai Jenő higgadt észérvekkel, Mimike szempillarezegtető
igézéssel, Pichler asszony katonás harsogással, egy Jeremiás 42
nevű úr pedig, aki a HERA részvénytársaság igazgatójának
mondta magát, alig burkolt megvesztegetéssel indult rohamra.
Schwamm úr végül megtört, és engedélyezte, hogy Bieliczky43
hálókocsi-kalauz kíséretében végigvonuljunk a szerelvényen.
A két első osztályú személyvagon engem éppúgy lenyűgözött,
mint a háló- és étkezőkocsi fényűzése. A folyosóról nyíló hat- és
háromszemélyes fülkék bordó bársonnyal bevont öblös ülései
legalább olyan kényelmet biztosítottak az utasoknak, mintha
mind egy-egy puha fotelben ringatóznának. Az éjszakai gyorson
persze nem minden hely volt foglalt, és a közbeeső
állomásokon, mint például Újszászon, amit épp elhagytunk,
néhányan le is szálltak, én mégis legalább negyven utast
számoltam össze. És micsoda alakok voltak közöttük!
– Az én munkám, kérem alássan, mondhatni szinte vértelen
– jelentette ki az egyik fülke nyitott ajtajában az a magas, fiatal
férfi, aki mellett elhaladtunk. – Azért járom az ország
vasúthálózatát, mert tapasztalatom szerint a sínek ringatása
megkönnyíti a kezelést. Biztos nem fáj egyikük foga sem? Jól
gondolják meg, mert ajánlatom egyszeri, a húzást helyben

42
Jeremiás Arnold a HERA Promotheus Carbid és Acetylen részvénytársaság
igazgatója a VII. ker. Erzsébet körút 50. szám alatt lakott (telefon SÍZZ). Minden
egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
43
Bieliczky István hálókocsi-kalauz a VII. ker. Hcrnád u. 27. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
végzem, a műszereim pedig mind kéznél vannak!
– Nekem néha nyilall az egyik itt – érintette meg pufók arcát
a kettes fülkében ülő hölgyek egyike, mire a vándorfogász
rögvest beljebb nyomult, nagy orvosi bőrtáskáját a lehajtható
asztalkára tette, és ellentmondást nem tűrően a remélt
páciensére rivallt:
– Kinyit!
A szeppent hölgy engedelmeskedett, a fogász pedig tekert
kicsit a fején, hogy a lámpa fénye a megfelelő helyre essen.
– Igen, igen, látom már! Csúnya, rossz jobb fölső hatos.
Mihamarább meg kell tőle szabadulnia, különben a következő
étkezésnél letörhet, begyulladhat, és akár tályog is nőhet a
tövén, ami vérmérgezést okoz.
– Oh, borzalom! – sápadt el immár egészen a hölgy. – Sosem
gondoltam volna, hisz csak a hidegre érzékeny néha.
– Mindig így kezdődik – bólogatott az orvos, kérdőn
pillantva a beteg férjére. – Akarja az úr, hogy itt és most
megmentsem a felesége életét?
– Az életét? – rökönyödött meg a férfi. – Hát... hát hogyne,
természetesen.
– Akkor máris előkészítem a felszerelésemet, ön pedig tegye
ugyanezt húsz koronával!
– Húsz korona egyetlen foghúzásért?! – kerekedett el még
inkább a férj szeme.
– Húsz korona a felesége életéért, amit én menet közben,
garantáltan fájdalommentesen, mindössze három perc
leforgása alatt mentek meg. Nos, mi legyen?
– Spitzer, kérem, ne legyen már ennyire zsugori, elvégre én
vagyok a gyermekei anyja! – szólt a hölgy, mire a
pamutáru-kereskedő fogcsikorgatva bár, de fizetett.
– Azonnal megleszünk – mondta ekkor az orvos, hatalmas,
krómcsillogású fogót, vattapamatok garmadáját és egy pakli
névjegykártyát véve elő a táskájából. – Arra kérek mindenkit,
hogy ha érzékeny a vér látványára, vagy a hátborzongató
zajokra, az most hagyja el a fülkét, de vigye magával a visit
cardomat! Sose lehessen tudni, mikor lesz szükségük a
szolgálataimra! Mint a kártyán olvashatják, a nevem dr. Kajtár
Balázs 44, az előkelő utazóközönség fogreparátora, aki hetente
két alkalommal Pesten, az Ámor kávéházban, a hatos asztalnál
is rendel.
Abban a jó doktor bizony nem hazudott, hogy gyorsan
dolgozik, hisz még el sem értük a peronajtót, máris velőtrázó
sikoly töltötte meg a kupét. Sokan, akik e kései órán már
elszenderedtek puha üléseikben, rémülten kapták fel a fejüket,
de az orvos kissé szemrehányó kiáltását hallva mindjárt
megnyugodtak.
– Ugyan már, drága asszonyom, hisz még hozzá sem értem
kegyedhez! Inkább markolja meg erősen azt a karfát, mert most
jön a fogó!
A következő személykocsiban sokkal nagyobb nyugalom
fogadta tovavonuló társaságunkat. A legtöbb fülkében egészen
kicsire csavarták a villanyos lámpát, és a széles üléseken
elterülve, ringó fejüket mellükre vagy a támlára biccentve
bóbiskoltak az utasok. Ahogy ide is, oda is bekukkantottam,
több ismerőst sikerült felfedeznem. Rögtön az első félkabinban
az az idős házaspár utazott, akik az étkezőkocsi szeparált
fülkéjében ülve oly rátartian vetettek fittyet ránk. Úgy tűnt, itt
sem keveredtek másokkal, a háromszemélyes kabinban csak

44
Élő személy, aki nemcsak a fogreparálásban, de a fűnyírásban is világbajnok.
Miközben a foggyökeremet véste, találtam ki, hogy az ő nevét adom eme
szereplőnek, köszönettel azért, hogy e kínos művelet alatt alig láttam néhány
csillagot, (a Szerző)
ketten voltak, és mikor meglátták menetünket, tüntetően a
sötét ablak felé fordultak.
– Vajon kik lehetnek? – súgtam oda Miska bácsinak.
– Talán az uralkodóház tagjai vagy külhoni kiküldetésbe
igyekvő diplomata pár?
– Khrm – köszörülte meg finoman a torkát Almási 45 úr, a
személykocsik kalauza, aki mellett épp elhaladtunk, és akit
láthatóan boldoggá tett, hogy pletykálkodhat egy kicsit.
– Még hogy hercegi pár vagy külföldi attasé! Nem, sajnos szó
sincs ilyesmiről. A mi valóban különc, sőt, mondhatni háklis
utasaink Czartoryjski 46 úr és neje, akik mindketten a
tyúkszemirtás hátborzongató mesterségét űzik.
– Nem is gondoltam, hogy az efféle mesterség oly jól fizet,
hogy telik nekik az első osztályra – ámult Miska bácsi.
– Méghozzá hetente legalább kétszer – bólintott a kalauz
bizalmasan. – Czartoryjskiék ugyanis vidéki pácientúrával
dolgoznak, akik között csupa földbirtokos, arisztokrata és a
legmagasabb körökben forgó gyáros, kereskedő, mágnás
találtatik.
Továbblépve a hármas fülkében négy urat láttam, akik közül
kettő a tőzsdei árfolyamokról vitatkozott, míg a sarokban a
görögkeleti pópa az imakönyve fölé görbedve olvasott. Mellette
egy tagbaszakadt, csíkos öltönyt és rikító, kanárisárga
csokornyakkendőt viselő, leginkább díjbirkózónak tűnő férfi
ücsörgött, ölébe ejtett lapátkézzel. Az utóbbi úr meg is nézett
minket, ám röpke érdeklődés csak akkor csillant a szemében,

45
Almási Pál kalauz a VI. ker. Bajnok u. 13. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
46
Czartoryjski Zsigmond és neje - tyúkszemműtők - a IV. ker. Váczi u. 7. szám
alatt lakott (telefon 63-25). Minden egyéb, ami róluk a könyvben áll, a fantázia
terméke.
mikor a folyosón lovagja karján Mimi művésznő vonult tova.
A kupé végére érve támadt némi tumultus.
– Ide csak a Pista bácsi 47 engedhet be minket – kiabált vissza
kísérőnk a két kupét összekötő, szeszélyesen ingó vashídról,
amit a menetszéltől itt is zárt szuflé óvott. – Menet közben ezt
az ajtót egyedül az odabenn tartózkodó poggyászőr tudja
kinyitni. Az ő oldalán található három vasrigli vigyázza a
holmik biztonságát, nehogy valakinek fosztogatni támadjon
kedve.
– Történt már ilyen eset? – kérdeztem, mindenki feje fölött
átkiáltva.
– Amerikában meg tőlünk délre, a Balkánon több is – felelte
a hálókocsi-kalauz. – Épp ezért vagyunk ilyen elővigyázatosak.
– Na, és akkor hogy jutunk be a bútorokhoz? – háborgott
Pierhof asszony, aki már megbánta az egész kalandot.
– Türelem! – lóbálta meg peronajtókat nyitó mesterkulcsát a
vasutas. – Zörgetek, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Az lett, hogy a súlyos vasszerszámmal okozott zaj végül
sikeresen felriasztotta a poggyászőrt, akinek gyűrt ábrázatán
még a kicsiny ablakon át – amit a vaskos ajtón nyitott – is
látszott az őszinte megrökönyödés.
– Tán elszabadult a mozdony? – kérdezte rémülten, mikor
látta, hogy a folyosó tele van emberekkel. – Ugranyi az utolsó
kocsiból a legbiztonságosabb.
Mire a kísérőnk megértette vele, hogy csupán áthaladni
akarunk a poggyászkocsin, a velünk tartó utasok közül kettő is
meggondolta magát, és inkább elindult vissza, a saját fülkéjébe.

47
Krizmanics István MÁV-hordár (itt poggyászőr) a VII. ker. Hernád u. 24. szám
alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 – Egyetlen sublód vagy szekreter sem ér annyit, hogy én
kialvatlan, táskás szemekkel álljak holnap a szállítóim elé
– legyintett Stadtmüllerné 48 , aki az első személykocsiban
csatlakozott hozzánk, mindenkivel közölve, hogy ő biz’ három
budai kocsmájába kíván bort venni Kolozsvárott, bár ezt senki
nem kérdezte tőle.
– Okos idea! – helyeselt Germanus 49 úr, aki anno a
dohányzófülkében oly lelkesen pattant talpra, midőn
meghallotta Pichler asszony füstölgést dicsőítő szavait. –
Engem is tárgyalásra várnak, és bizony a szűcsáru nem adja el
magát.
A társaságunk ugyan megcsappant kissé, ám Pista bácsi
végül engedett a kérlelésnek, és a hálókocsi-kalauz
becsületszavát elfogadva – miszerint nem azért jöttünk, hogy
kifosszuk a poggyászokat – szélesre tárta előttünk az ajtót.
Az első paklikocsiba lépve az 502-es éjszakai járat minden
fényűzése egy csapásra hamis álomnak tűnt. A közönséges
marhavagonra emlékeztető kupé, melynek polcain számtalan
bőrönd, táska, kisebb és nagyobb csomag, útiláda, postazsák és
spárgával összekötözött újsághalom állt, rideg volt, mint egy
zsibárus kerekeken gördülő raktára. A poggyászőr, akit
kísérőnk Krizmanicsként mutatott be, töpörödött, inas, ráncos
képű, foghíjas, görbe hátú öregúrnak tűnt, bár nekem valami
azt súgta, hogy több benne az erő, mint amennyit mutatni
hajlandó. Kissé ijedten, gyanakvón és megilletődötten nézte az
úri utasokat, miközben koszos körmű, nikotintól sárga ujjaival
szürke egyensapkáját gyűrögette.

48
Stadtmüller Lajosné korcsmáros a VlI. ker. Dohány u. 102. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
49
Germanus I. Sándor borkereskedő a VII. ker. Dob u. 25. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 – A szögekkel tessenek nagyon vigyázni – mondta, miközben
előttünk totyogott. – Itt is, ott is kiáll egy-egy alattomos, ami
megtépheti a szép ruhát.
A paklikocsi hátuljában kicsiny vacokra lettem figyelmes,
amit kopott lószőr pokrócokból és lukas jutazsákokból rótt
magának össze a vén poggyászőr. A kupacon heverő kabát egyik
zsebéből pálinkásbutykos vége kandikált elő, ám rajtam kívül
senki nem vette észre, mivel Krizmanics bácsi elhaladtában
felettébb ügyes és fürge mozdulattal betakarta azt.
A Lázár-paklikocsi a szerelvény legutolsó tagja volt. Mint
menet közben Domonkos Jenő elpanaszolta, csak igen
körülményes utánjárással sikerült elintéznie, hogy a Magyar
Királyi Államvasutak illetékesei engedélyezzék a szállítmány
plusz teherként való csatolását, hiszen ez gyorsvonatok esetén
nem szokás.
– Szerencsére a gróf úr tehetsége messze földön híres –
lelkesedett a fiatalember. – És hogy nem hiába, azt mindjárt a
saját szemükkel is láthatják.
Társaságunk újabb szuflén készült áthaladni, amit a
hálókocsi kalauz nyitott meg előttünk.
– Itt nincs világítás – kiáltott hátra a sötét vagonból. –
Krizmanics, fényt!
A poggyászőr térült-fordult, mi pedig, akik libasorba állva
vártuk, hogy végre beléphessünk az utolsó kocsiba,
előreadogattuk azt a három viharlámpást, amit meggyújtott.
Elsőként Domonkos haladt át a vashídon. Ő és Bieliczky úr
falikampókra akasztották a lámpákat, majd elkezdték
felhajtogatni a rakományt védő, súlyos vászonponyvákat.
– Tessék parancsolni – invitálta be közönségét ragyogó
ábrázattal Domonkos. – íme, a Lázár-féle iparművészeti csoda
utazó kiállítása!
 A következő negyedórában úgy röpködtek köröttem az
álmélkodó „oh!”-k és „áh!”-k, mint egy tavasztól mámoros,
szerelemtől bódult galambraj szédült tagjai. A bútorok, melyek
zsúfolásig töltötték a paklikocsit, valóban gyönyörűek, sőt, igazi
remekművek voltak, már amennyire én megállapíthattam.
Három csodás íróasztal, négy óriási ruhásszekrény, két míves
faragáséi tálaló, valamint több dohányzóasztalka, kerekes
buffet-kocsi, egy szétszedett állapotában is elbűvölő hitvesi ágy,
sublód és székek garmadája rejtőzött ott, széles gurtnikkal
lekötözve, nehogy felboruljanak.
Domonkos Jenő egyik nézelődőtől a másikig ugrálva folyton
magyarázott, mutogatott, műhelytitkokat, ügyes
asztalosfogásokat és a kiváló minőségű fapác összetételét
ecsetelve. Az előadást csupán ketten nem élvezték. Bieliczky
hálókocsi-kalauz és Lindmayer úr mindvégig tüntetően az
átjáró ajtajában maradt, és karba font kézzel, felszegett állal
figyelték, nem esik-e valami visszafordíthatatlan kár az értékes
rakományban, vagy épp az ifjabb Lindmayerben, aki immár
úgy tapadt Berta Mimi művésznő oldalához, mintha a
Lázár-műhelyben csirizezték volna őket egymáshoz.
– Mondja csak, ember – érintette meg Domonkos vállát a
tagbaszakadt, csokornyakkendős férfi, aki Macsek Andrásként
mutatkozott be, miután a pópa mellől felállva csatlakozott
menetünkhöz –, aztán mégis mibe kerülnek ezek a holmik?
– Sosem voltak olcsók, drága uram, de mióta részt vettek a
párizsi világkiállításon, még inkább felment az ázsiójuk – felelt
kissé fontoskodva a fiatalember, és kezét, miként korábban az
étkezőkocsiban, most is zakója belső zsebébe süllyesztette. –
Nálam csupán két meggyfa asztalka és egy ebédlőgarnitúra ára
van, ám mondhatom, alig fér a briftasnimba.
Mivel ez a beszélgetés immár a visszafele úton, a második
személykocsiban hangzott el, a szunyókáló utasok érdekében
Bieliczky kalauz csendre intette a társaságot. Mimi művésznőt
ettől persze rögtön heves kacaghatnék fogta el, míg Pichler
asszony harsogva közölte, hogy ő is éppannyira utas, mint bárki
más, tehát joga van akár nótázni is, ha úgy tartja kedve, Heltai
úr pedig – még mindig a bútorok mesés faragványain merengve
– megjegyezte:
– Olyan egyszerre bájos és rémisztő figurákat álmodik a fába
ez a Lázár gróf, mint a maga módján Victor Hugo.
– Való igaz – helyeselt haragvó fintort vágva Lindmayer úr.
– Sosem szerettem annak a piktor Hugónak a képeit. Csupa
vacak mázolmány, csapnivaló festékpocsékolás. Nekem
elhiheti, kedves uram, mert én ebből élek
– Amit mondtam, azt én dicséretnek szántam – közölte
fanyar félmosollyal Heltai.
– Ah, szóval dicséretnek! Mi is a maga foglalkozása, drága
barátom?
– Jelenleg a Vígszínház titkáraként tevékenykedek, de...
– Szóval titkár, mi?! – legyintett Lindmayer úr. – Akkor
tehát fityiszt sem ért a magas művészetekhez. Ez a bútormustra
nagy ostobaság volt, de immár szerencsésen túl vagyunk rajta.
Én a magam részéről másra sem vágyom, mint arra az üveg
szamorodnira, amit a pincérrel vacsora után a kabinomba
vitettem. Na, gyerünk, kérem, haladjunk ott elöl! Már alig állok
a lábamon.
Hirtelen én is rettentő fáradtnak éreztem magam, így
cseppet sem bántam, mikor a szerelvényen átvonulva végre
visszaértünk a hálókocsiba. Búcsút vettem Miska bácsitól, de
mielőtt beléptem volna a kabinomba, még láttam, hogy
ugyanez Zénó úrfinak és Mimi művésznőnek mily nehezen
megy. A párocska szorosan egymáshoz simulva beszélgetett a
folyosón, míg végül Lindmayer úr megelégelte a dolgot, és
karon ragadva unokaöccsét, szinte berántotta őt közös
fülkéjükbe. A primadonna ezen csak nevetett, míg elgyötört
kalauzunk mély sóhajjal vette tudomásul, hogy különösen
kacifántosra sikeredett éjszakai szolgálatának nehezebbik része
lassanként lezárul, hisz a gondjaira bízott utasok sorra a
kabinjukba térnek.
Az asztalkához csavarozott villanyos lámpa fényénél sebesen
vetkőztem, majd vadonás új hálóruhámat magamra öltve a
takaró alá bújtam. Azt hittem, rögvest sikerül elaludnom, ám
kiderült, hogy hálókocsiban pihenni nem is olyan egyszerű. Az
ágy ugyan kényelmes volt, de az alattunk zakatoló kerekek
monoton kattogása, a túlságosan is jól működő gőzfűtés fülledt
melege, no meg az, hogy a vonat időnként be-befutott egy-egy
állomásra, ahol utasok szálltak le és föl, miközben a peronon
hordárok kiabáltak, a vaskerekeket kalapáccsal ütögették, az
indulást pedig mozdonyunk minden egyes alkalommal
fülhasogató füttyszóval adta hírül, igencsak megnehezítette a
pihenést.
Szajol után feküdtem le, ahol bevártuk az aradi csatlakozást,
ám mielőtt elnyomott volna az álom, még hallottam, hogy
valakik hevesen veszekszenek. Később tompa puffanás
következett, amint egyikük – elhagyva a közös kabint – bevágta
annak ajtaját.
– Szegény Zénó úrfi, nehéz dolog a szerelem – sóhajtottam.
– Különösen, ha ilyen szigorú bácsikája van az embernek.
Kisújszállás... Karcag... Püspökladány...
Mindhárom állomáson újra és újra felriadtam. Az utóbbin
épp az ablakom előtt recsegő hangszóróból értesültem arról,
hogy beértük a Budapest-Kőrösmező viszonylatban közlekedő
1706-os számú személyvonatot, és mivel ez a zaj végképp kiűzte
szememből az álmot, némi forgolódás után inkább
felcsavartam a lámpát, majd az asztalkára tett piciny órámra
néztem.
– Negyed kettő – sóhajtottam. – Na, szépen vagyunk. Ha
legalább valami olvasnivalóm volna...
Bár előre sajnáltam szegény Drienkó urat, aki
hálókocsi-kísérőként bizonyára a szolgálati helyén, vagyis a
kupé mozdony felőli végében álló székén szunyókált, mégis úgy
gondoltam, hogy fel kell ébresztenem, mert egyedül csak ő
segíthet rajtam. Belebújtam hát vastag hálóköntösömbe,
lábamat papucsba dugtam, majd óvatosan kinyitottam az ajtót.
Ennél tovább azonban nem jutottam, mivel a fülemet ismét
tompa kiabálás szűrt zaja ütötte meg.
– .. .ezt mégis hogy... teljesen elment az a maradék... tán
máris elfeledted Bécset? Taknyos orrú ficsúr, te most nem
lehetsz szoknyabolond, különben mindkettőnknek... de akkor
esküszöm, hogy a saját kezemmel...
Az utolsó félbeharapott mondatot már egész tisztán
hallottam, mivel Zénó úrfi ismét felrántotta a kabinajtót, és
döngő léptekkel végigrobogott a kupén, hogy aztán az
étkezőkocsi felé távozzon. Mikor kiléptem a folyosóra, Drienkó
urat pillantottam meg, aki holtsápadtan, tehetetlenül állt a
széke előtt, amiről csak az imént pattanhatott fel.
– Mi történt itt? – kérdeztem, ám ő még mindig a Zénó úrfi
által nyitva hagyott kupéajtóra meredt.
– Még sosem voltak ilyen izgága utasaim – nyögte ki végül,
fel sem fogva, kihez beszél. – Az egyik folyton üvölt, és már a
harmadik üveg szamorodnit rendeli, a másik meg kerek egy
órát tölt a vele szomszédos művésznő kabinjában, amit ugyebár
a szabályzat nem tilt, de azért mégis...
A korábban oly szigorú hálókocsi-kísérő zaklatott szavai
hirtelen elakadtak, és ő úgy meredt rám, mintha eddig nem is
látta volna, hogy ott állok előtte.
– Kegyed meg mit óhajt? – kérdezte már-már pánikba esve.
– Csupán azt szerettem volna megkérdezni, akadna-e valami
olvasnivalója a számomra. Képtelen vagyok elaludni, és az út
még nagyon hosszú.
– Olvasnivaló? – Drienkó úr úgy meredt rám, mintha
legalábbis a kabinomba invitáltam volna holmi liaisonra 50. –
Ilyesmi, kérem, ezen a járaton nemigen akad, de majd a
vezetőség elé terjesztem az ötletet.
– Boldog volnék, ha így a jövendőbeli álmatlan utasok javát
szolgálhatnám – sóhajtottam. – Csakhogy ez rajtam aligha
segít.
– Nos, khrm... – A hálókocsi-kísérő némi bizonytalankodás
után felnyúlt a széke melletti szerelvényszekrény tetejére, és
onnan egy gyűrött, sárga lapokból álló füzetet vett elő. – Sajnos
csupán ezzel szolgálhatok. Az országos menetrend téli
kiadványa. Én már fejből tudom. Nagyon érdekes olvasmány
különben, már ha valaki kedveli a vonatokat.

Nagyvárad, 1900. december 11. éjjel 2h 11’

Domonkos Jenőre a fedett, nyáron repkénnyel befuttatott

perontól bal kézre, az indóház és a vele szomszédos kicsiny
korcsma közötti sikátorban találtunk rá.
Vonatunk ekkor már legalább hét perce vesztegelt

50
szerelmi viszony (francia)
Nagyvárad épp abban az évben kibővített, egyemeletes
állomásépülete előtt. A kalauzok ugyan nem örültek neki, de
amint mozdonyunk gőzt fújva lefékezett, több álmatlanságban
szenvedő utas – miként én is – felöltözött, és nyomban leszállt,
hogy kinyújtóztassa tagjait. Csípős hideg volt, a síneken túl
hóborította dombok emelkedtek, maga az indóház azonban
barátságos lámpafényt árasztott.
– Szeretem ezt a várost – jelentette ki Bali Mihály, aki velem
együtt hagyta el a hálókocsit. – Habár itt még nem akasztottam
soha.
– Nohát – csodálkoztam rá –, azt hittem, hogy Miska bácsi
már rég az igazak álmát alussza.
– Nem megy az olyan könnyen ennyi év szolgálat után –
sóhajtotta szomorkásan az állami ítélet-végrehajtó, s én
pontosan tudtam, mire gondol.
Kettőnkön kívül legalább tucatnyian szálltak le a vonatról.
– Hölgyeim és uraim, nagyon kérem, ne menjenek messzire
– rémüldözött Almási kalauz. – A vonat csupán tíz percet áll, és
senkire nem várhatunk! Ha lemaradnak, itt maradnak!
– Nagyváradon? – nevetett rá a fagyos hidegben gőzpárát
lehelve Szepessy úr, a closetberendező. – Hisz én épp ide
jöttem, csak az árumintáimat kell lepakoltatnom.
Habár én nem hódoltam a dohányzás kifinomult
művészetének, a peronon állva mégis élvezettel tartózkodtam
azon urak társaságában, akik – miként egyikük mondta – csak
„nehány pöffentésnyire” hagyták el a szerelvényt. A
hálókocsiban csupán a két hölgy (Pichler Ida és társalkodónője)
maradt fenn. Lindmayer úr úgy robogott végig a sínek mellett,
mintha a közelben valami sürgős dolog várná, és megkerülve az
utolsó paklikocsit hamarost el is tűnt a szerelvény mögött.
Zénó, az unokaöccse idegesen rángó arccal, lázas tekintettel
jelent meg a lépcső tetején. A kapaszkodót markolva kihajolt,
jobbra-balra nézdegélt, majd hirtelen sarkon fordult, és a
kivilágított ablakokon át láttam, amint végigszalad az egész
vonaton. Berta Mimit a második személykocsiban lelte meg, és
bizonyára hatalmas patáliát csaphatott. Legalábbis én erre
következtettem az ifiúr két hevesen kaszáló karját és a
primadonna felvetett állát, majd a vonatról való, királydrámába
illőn tragikus levonulását látva.
– Ne legyen ostoba, drágám! – hallottam Mimi hangját,
amint a kalauz kezét elfogadva óvatosan a peronra lépett. – Az
az úr csupán autogramot kért tőlem.
– Autogramot, az a sárga csokornyakkendős tulok?! –
sziszegte Zénó úrfi remegő ajakkal, miközben maga is leszállt a
vonatról. – Kérdem én, mégis hogy merészel ilyesmit tenni?
– Tudja, édesem, én színésznő vagyok – felelte Berta Mimi,
és úgy vonta magához a fiatalembert, mint örökké
megbocsátásra kész anya durcás gyermekét. – Amennyiben
komolyan gondolta, amit a kabinomban mondott...
– Az utolsó szóig, Mimi – fogadkozott hevesen Zénó. – Nem
érdekel, mit akar a bácsikám, én magát...
– Jó, jó – csitította a túlhevült fiút Mimi. – Akkor viszont
meg kell szoknia, hogy a menyasszonya népszerű primadonna,
akinek kötelessége bárhol és bármikor a rajongói
rendelkezésére állnia.
– No, de az éjszaka és a vonatút kellős közepén?!
– Bárhol, bármikor – hangsúlyozta Berta Mimi tanárnőhöz
illő hangon, ám a többit már nem hallhattam, mivel a köröttem
álló utasok valami tréfán nevettek.
– A Borsszem Jankóban 51 írták, valóban – bólogatott Bali

51
korabeli népszerű élclap
Mihály kissé vonakodva, mint akinek nincs ínyére a téma. –
Magam is olvastam, de már nem emlékszem, miként is szólt.
– Nagy szerencséjük van az uraknak – furakodott be a
körben álló férfiak közé a kerek arcú, hóbortos divatból
monoklit viselő Steinschneider 52 . – Mivel csak a napokban
jelent meg, nálam akad egy példánya a lapnak. Kívánják, hogy
felolvassam, mit írtak benne Bali úrról?
Általános helyeslés volt a válasz, pedig Miska bácsin látszott,
hogy igencsak feszélyezi a dolog, aminek hangot is adott.
– Mégse kéne tán ilyen semmire való firkálmányokkal
tölteni az időt.
– Semmire való volna, hogy együtt utazhatunk egy olyan
híres emberrel, akiről még a Borsszem Jankóban is élcet írtak?
– háborgott színpadi gőggel Kurzweil 53 úr. – Halljuk hát, hogy
is szól!
Steinschneider széthajtogatta a képes vicclapot, majd úgy
állva, hogy az indóház falára szerelt villanyos kandeláber fénye
a papírra essék, nagy levegőt vett, és olvasni kezdte a rövidke
cikket 54.
– „Szatmáron fölakasztottak egy embert, aki a saját édes
testvérét meggyilkoltatta.”
– Jól tette, Bali úr!
– Megérdemelte a gazember! – kiáltottak közbe ketten is
bólogatva, és Klopfer Manó 55 még Miska bácsi izmos vállát is

52
Steinschneider Jakab ágybetétgyáros a VII. ker. Király u. 79. szám alatt lakott
(telefon 15-11). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
53
Kurzweil János festékgyáros a IX. ker. Márton u. 19. szám alatt lakott (telefon
56-64). Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
54
Megjelent a Borsszem Jankó 1900. december 2-i számában.
55
Klopfer Manó borügynök a VI. ker. Dob u. 20. szám alatt lakott. Minden egyéb,
ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
meglapogatta.
– Akkor hát olvassam tovább? – kérdezte kissé
méltatlankodva Steinschneider, akinek cseppet sem tetszett,
hogy félbeszakították.
– Olvassa, persze, tán tapsra vár!?
Az ágybetétgyáros megköszörülte a torkát, majd egyre
inkább belemelegedve folytatta a cikket:
– „Soha lapok még embernek önzetlenül akkora reklámot
nem csaptak, mint ennek a boldogtalannak, sőt, még Bali
Mihály úrnak is udvaroltak. A kötélből egy-egy szál egy
koronán kelt el.”
– Szóval feldarabolta és eladta a kötelet, amire a gyilkost
akasztotta? – harsogta elismerően Klopfer Manó, újra csak
hátba csapdosva a feszengő Miska bácsit. – Minden tiszteletem
az üzleti érzékének.
– Ván ki lenni olyik bolond, hogy vesz ily jeziv 56 emléktárgy?
– ámult Mladen 57 czukorkaügynök, és úgy tett, mintha kirázná
a hideg.
– A babonás emberek – felelte csendesen az állami
ítélet-végrehajtó, egyben elismerve, hogy amit a Borsszem
Jankó írt, az bizony színigaz. – Nekik az akasztott ember kötele
minden pénzt megér, mivel úgy tartják, hogy annak birtokában
bánni bűnt követnek el, a törvény keze őket többé meg nem
fogja.
– „Igaza volt, hogy pénzért adta – emelte fel hangját
Steinschneider úr, ezzel jelezve, hogy folytatja a felolvasást. –
Utóvégre is ő hóhér, és másoknak ingyen emléket adni ő nem...
hehe! köteles.”

56
borzasztó, hajmeresztő, borzalmas, rémes, rémítő (horvát)
57
Tomits Mladen czukorkaügynök a VII. ker. Szigetvári u. 21. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 A hangsúlyos szót hallva ismét kitört az általános nevetés.
– Köteles! Értik? Mert, hogy a Bali úr hóhér, azért írja a
Jankó, hogy köteles! – magyarázta könnyes szemmel hahotázva
Klopfer úr.
– „Mégis – olvasta tovább nevetéssel küzdve Steinschneider
úr –, ha állandó kereskedést folytatna ez áruczikkel... mert
hiszen van százrőfös kötél is..
– Százrőfös! – kiáltott közbe Kurzweil úr. – Na, annyiból
lehetne ám csak jó üzletet... kerekíteni. Értik? – Kezével a
nyaka köré hurkot rajzolt és tagolta: – Ke-re-kí-te-ni!
A körben álló férfiak már-már dőltek, gurultak a nevetéstől.
Kivételt csupán maga az éle célja, Bali Mihály és Heltai Jenő
jelentett. Előbbi egyre nagyobb, zavarban, utóbbi kissé felvont
szemöldökkel, kíváncsi tekintettel nézte a jelenetet, mint aki
jövendő regényéhez gyűjt éppen anyagot.
– Jaj, nekem – törölgette könnyes szemét Steinschneider úr,
majd ismét az újságra meredt. – Hol jártam? Meg is van, igen!
„...ha állandó kereskedést folytatna ez áruczikkel... mert hiszen
van százrőfös kötél is... a fináncz majd megadóztatja,
vonakodás esetén pedig fel-füg-gesz-te-ti!”
A hahotázás úgy söpört végig a társaságon, miként hóvihar
szokott a végtelen rónán, önnön erejétől teljeséggel
megrészegülve, akadálytalanul. A nevető urakat cseppet sem
érdekelte, hogy Miska bácsi lehajtotta a fejét és komoran nézte
saját két kezét, amivel az élcelődve emlegetett kötelet a
halálraítélt nyaka köré tekerte. Engem viszont nagyon is
bosszantott ez az érzéketlenség, hát belekaroltam az öregbe és
magammal vontam őt.
– Jöjjön velem, kérem – mondtam kislányos mosollyal. –
Kedvem támadt kicsit körülnézni az állomáson, de egyedül nem
merek.
 – No, de a vonat...! – intett Miska bácsi a szuszogva várakozó
szerelvény felé, melyről most épp az ortodox pópa kászálódott
le, bő reverendájával küzdve keservesen.
– Megvár az minket, ne aggódjék – mutattam az első
paklikocsi felé, melynek ajtaját Krizmanics, a poggyászőr
szélesre tárta, és miközben néhány szót váltott a sínek mellett
toporgó Lindmayer úrral, a Nagyváradra szánt küldeményeket
készült leadogatni. – Azokkal a bolondokkal meg fityiszt se
törődjék! Más kontójára nevetni könnyű, ám ha az ő nyakuk
kerülne hurokba... Jaj, bocsánat a buta szóért! Látja, Miska
bácsi, már én is összevissza beszélek.
– Amíg a vigasztalásomra teszi, addig nem bánt vele, sőt,
minden szava írként hat a lelkemre – mosolygott rám Bali
Mihály. – Ezek a kiművelt urak... Hát igen. Jó családba
születtek, neves oskolákba jártak, ahol napra nap latint meg
ógörögöt bifláztattak velük, hogy okosok legyenek. Aztán meg
egyből béülhettek az atyai vállalkozásba, pádból a bársony
igazgatói székbe, földbirtok közepén a kastélyba, amivel
országgyűlési képviselőség is jár, miközben az egyszerű sorból
származó, kétkezi munkát végző honfitársaikat tisztelni
fikarcnyit sem, csak lenézni, megvetni tanulták.
Ámulva sandítottam fel a parasztból állami
ítélet-végrehajtóvá emelkedett öregre, és már épp ki akartam
fejezni elismerésemet, hogy ilyen szépen cirkalmazza a szót,
mikor a peron végére érve meghallottuk azt a keserves
nyögdécselést.
– Megnézem, mi az – vonta ki karját az enyémből Bali
Mihály. – Maradjon itt, Milike!
– Van eszembe – léptem a nyomába mindjárt. – Ha valaki
megsérült, jól jöhet az ápolni tudó női kéz.
Az indóház melletti sikátorba lépve szinte azonnal
ráakadtunk Domonkos Jencire. Szegény fiú arccal a sárral
kevert, széttaposott hóban hevert, és épp a két karjára
támaszkodva próbált felkelni, mindhiába.
– Magát meg mi lelte, fiam? – sietett hozzá Bali Mihály.
– Lesújtott az Úr – felelte ő halkan nyöszörögve, és egyik
kezével vérző koponyáját tapintotta.
– Szerintem inkább útonálló lehetett – mondtam,
megtámogatva őt jobbról, miután Miska bácsi könnyedén a két
talpára állította.
– Az útonálló is a Fennvaló teremtménye, az ő akarata
szerint teszi, amit tesz, így hát ha rabló üt le, az olyan, mintha
maga az Isten vágna hókon.
– Beszél bolondokat – pirítottam rá. – Hagyja ezt a kifacsart
székely okoskodást, és mondja el végre, mi történt!
Domonkos Jenő, aki immár képes volt újra a saját lábán állni
(vagy inkább csak tántorogni), feleletként zakója belső zsebébe
nyúlt, és kifordította annak selyembélését.
– A briftasnim oda – állapította meg. – A bútorokért járó
teljes bevétel, de még a saját pénzem is az ördög küldöttének
markába vándorolt.
– Na, most meg Belzebubot rángatja elő – mondtam,
miközben kesztyűimet nem kímélve lesöprögettem róla a sáros
havat. – Hagyja már békiben a fenn meg a lenn lakókat, hisz
ami magával történt, az nem teológiai katasztrófa, csupán
közönséges rablótámadás.
– Ha úgy akarja, kisasszony, hát legyen – vont vállat
Domonkos Jenei, sajgó fejére téve a kalapját, amit Miska bácsi
emelt fel a földről. – Még szerencse, hogy teljes útra vettem
jegyet, így legalább a vonatról nem maradok le.
– Tán tovább akar utazni a fiatalúr? – hökkent meg Bali
Mihály. – Hát a rendőrség...?
 – Nem kell! – tiltakozott hevesen Domonkos úr. – Ha most
feljelentést tennék, a nyomozás érdekében itt tartanának
Nagyváradon, ami pedig teljességgel lehetetlen. A gróf úr
bútorai fenn vannak a paklikocsin, és nekem el kell azokat
kísérnem Meggyesfalvára. Ezt vállaltam, úgyhogy ez lesz!
– Hát az elvesztett briftasni? – kérdeztem. – A hiányzó
bevétellel miként számol el?
– A magaméból – felelte állát büszkén megfeszítve, ám még
mindig kissé kóvályogva Domonkos Jenci. – Elmondom a gróf
úrnak, hogy bolond fejjel a sikátorban akartam könnyíteni
magamon, csakhogy ott... Vagyis itt. Igen, valahol amott
leütöttek, kiraboltak, ami persze csakis az én hibám, így a
fizetésemet addig fel nem veszem, míg az adósságom
kamatostul ki nincs fizetve.
Bali Mihály rögvest szóra nyitotta a száját, ám aki
Erdélyországban nőtt fel, mint én, az jól tudja, hogy éhes
medvét szép szóval a málnástól eltéríteni éppoly lehetetlen
vállalkozás, mint a nyakas székelyt, ha már döntött, jobb
belátásra bírni. Intettem hát az érzékeny lelkű
ítélet-végrehajtónak, hogy hagyja a hiábavaló vitát, inkább
segítsen Domonkos urat a vonathoz kísérni, hiszen a kalauzok
sípszava máris a mielőbbi beszállást sürgette.

Nagyvárad-Élesd, 1900. december 11.

éjjel 2h 18’ és 3h 04’ között
 – Magácska igazán talpraesett leányzó, Hangay kisasszony
– nyöszörögte az étkezőkocsi egyik székén ülve szegény kirabolt
Jenei, miközben megtisztítottam és leragasztottam a fejsebét. –
Az ujjai pedig... Au! Az ujjai olyan könnyűek, mint egy-egy
kismadár.
– Hallgasson már, maga tökkelütött – szóltam rá, lesimítva a
feje búbján ágaskodó gézmasnit. – Ha beszél, akkor mozog, és
ha mozog, nem tudok rendes fészket rakni a kobakjára.
Drienkó, a hálókocsi-kísérő, akitől az indulást követően a
felcserkészletet kértem, kimeredt szemmel bámulta a jelenetet,
majd halkan megjegyezte:
– Ennyi vér, ha szabad megjegyeznem, ezen a vonalon még
sohasem folyt. Előbb a Lindmayer nagyságos keze, most meg
ez. De ugye a Domonkos úr nem kíván minket bepörölni?
– Semmi okom rá – nyögte a fiatalember. – Odakünn
csúsztam el a jégen, akkor vertem be a fejemet. A maga vonata
legalább annyira védtelen a dologban, mint a kereszt, amire
Jézus urunkat felfeszítették: ott volt ugyan, de a szomorú
eseményeket se pro, se kontra nem befolyásolhatta.
Bali Miska bácsi és én lopva egymásra sandítottunk, de nem
szóltunk egyetlen árva mukkot sem. Ha Domonkos Jenei
titkolni akarja, hogy valójában fejbe verték és kirabolták, hát
tegye.
– Készen is vagyunk – jelentettem be, megcsodálva
remekművemet, mely leginkább egy kajla búbosbankához tette
hasonlatossá a sebesültet. – Javaslom, hogy hazáig már ne
vegye le a kalapját, otthon pedig mutassa meg magát az első
igazi orvosnak, aki szembejön.
Miután a vonatunk röpke várakozás után kifutott
Várad-Velencéről, minden utas és a személyzet tagjai is
visszatértek saját nyugvó-, illetve szolgálati helyükre. Épp ezért
volt igencsak meglepő, hogy midőn mi négyen szintén
búcsúzkodni kezdtünk – Miska bácsit és engem a kabinjaink,
Domonkos Jencit a személyvagonban lévő ülőhelye, Drienkó
kísérőt pedig a hálókocsink végében árválkodó széke várta –, a
konyha felőli peronajtón át Schwamm vonatvezető lépett be az
étkezőkupéba. Az ő arcán is enyhe csodálkozás futott át, midőn
megpillantott minket, ám hamar leküzdötte azt, és már-már
számonkérőn mordult rá Drienkóra:
– Valami gond van?
– Semmi olyan, ami az ön figyelmére méltó – mosolyogtam
rá, oldani kívánva a feszültséget, ám a vonatvezető úgy tett,
mintha meg sem hallott volna. A szoknya, ezt már
megtanulhattam volna, igazán különös ruhadarab: nem csupán
a női lábakat takarja, és vonzza a férfi tekinteteket, de olykor
tökéletesen bedugítja az „erősebbik nem” fülét, különösen, ha
az említett ruhadarab viselője oly dologban szólal meg, amihez
a férfiak szerint a nőknek semmi közük.
– Kérdeztem valamit, kalauz úr! – emelte meg kissé a
hangját Schwamm.
– Vonatvezető úrnak jelentem, ez az utas itt könnyű
koponyasérülést szenvedett, a kisasszony pedig volt szíves
ellátni a sebét – mutatott a kísérő remegő kézzel Domonkosra,
majd rám. – Pör azonban nem lesz a dologból, mivel egyrészt
az úr igen megértő, másrészt a baj a szerelvényen kívül, még a
nagyváradi állomáson történt.
Schwamm vonatvezető mindannyiunkat szigorú szemmel
mért végig, azután ismét a kísérőhöz fordult.
– Legközelebb, ha bármi hasonló történik, maga ha-la-
dék-ta-la-nul jelenti nekem. Amennyiben másként nem megy,
előreküldi az inast, levelet ír, sürgönyöz, vagy postagalambot
ereget, nekem mindegy, csak értesítsen. Megértette? Én vagyok
ennek a szerelvénynek az egyszemélyi felelőse, úgyhogy nekem
mindenről azonnal... Felfogta, Drienkó? Azonnal tudnom kell!
– Ahogy parancsolni méltóztatik, vonatvezető úr – vágta
magát haptákba a kísérő, mire főnöke elégedetten mordult,
majd felénk fordulva katonásan tisztelgett.
– Most, kérem, bocsássanak meg, de hátra kell sietnem a
paklikocsiba – mondta. – Hamarosan befutunk Élesdre, és
nekem muszáj ellenőriznem, hogy Krizmanics rendben
előkészítette-e a két leszálló utas poggyászát. A vasúton sosem
lankadhat a figyelem.
A kissé zavarba ejtő magyarázkodás után Schwamm úr
fürgén áthaladt közöttünk, majd hosszú lábainak mérföldes
lépteivel távozott.
– Én ugyan nem értek a vasúti közlekedés szabályaihoz –
jegyeztem meg halkan –, de eddig azt hittem, hogy menet
közben a vonatvezető egyetlen percre sem hagyhatja el a
kalauzkocsit.
– Nos, khrm... – Drienkó kísérő könnyednek szánt, ám annál
görcsösebb legyintéssel próbált füllenteni. – Ez persze a
szabályzatban így is van, de kivételek azért mindig akadnak.
– Kivételek? Úgy érti, rendkívüli helyzetek?
– Nem, kérem, ez ugyanis Schwamm főnök úr esetében
cseppet sem szokatlan viselkedés. Ő rendszeresen... Akarom
mondani, igen gyakran... Persze csakis akkor, ha ezt a vonat
biztonsága megengedi... Merthogy szeret mindent saját maga
ellenőrizni.
– Mióta? – szegeztem kísérőnknek a kérdést, mire ő, ha
lehet, még nagyobb zavarba jött.
– Ho... hogy tetszik parancsolni?
 – Azt kérdeztem, mióta fordul elő, hogy Schwamm
vonatvezető csip-csup ügyek miatt menet közben rendszeresen
elhagyja a helyét?
– Kegyed ezt meg honnan...?
– Kikövetkeztettem. Tehát?
Drienkó úgy omlott össze, mint a kártyavár. Arcából a
maradék szín is kifutott, és meg kellett támaszkodnia az egyik
asztalon, nehogy elessen.
– Immár lassan egy éve, egész pontosan január óta – kezdett
vallani megtörten. – Akkor történt, hogy a főnök úr lakását,
míg ő szolgálatban volt, kirabolták 58. Elvitték a neje ékszereit,
néhány más értékes holmit, valamint a kanáriját.
– A kanáriját?
– Méghozzá kalickástul – biccentett mélyen lesújtva Drienkó
kísérő, aki őszintén tisztelte és szánta szegény főnökét. – Az a
kismadár volt Schwamm úr mindene. Hetekig hirdetett az
újságban, komoly összeget kínálva a tolvajnak, ha visszaadja a
madárkát, ám hiába. Jöttek persze tucatszám jelentkezők,
annyi kanárival, hogy az állatkert madárháza is megtelt volna
velük, de a főnök urat nem lehet becsapni. „Lapatyból egyetlen
példányt teremtett az Úristen, így holmi ripőkök nem
bitorolhatják a helyét”, mondta akkoriban oly sokszor, hogy
már az egész vonatszemélyzet vele fújta.
– Oh – gondolkodtam el. – Szóval így vált megrögzött
rendmániássá. Attól fél, hogy ha nem figyel oda minden
apróságra személyesen, ismét rátalál a baj.
– Tudom én, kérem, hogy nincs ez így jól – tárta szét
tehetetlenül a karját Drienkó kísérő. – Jelentenünk kéne a
dolgot, mielőtt még valami szerencsétlenség történik, de...

58
Az esetről a Budapesti Hírlap 1900. január 11-i száma írt.
Kérem, tessenek megérteni: Schwamm úrnak három gyermeke,
bájos felesége és beteges anyósa van, akiket neki kell eltartania.
Ha menesztik az állásából, abba egyszerre hat ember pusztulna
bele.
– Ha viszont az általa vezetett vonattal történik valami, mert
ő nincs a helyén, azt száznál is többen sínylik meg – szólt közbe
Miska bácsi komoran.
– Igaz, igaz – bólogatott gyászos képpel Drienkó kísérő –, de
hát mit tehetnénk?
– Honnan volt neki az első madara? – kérdeztem. – Az a
Lapaty?
– Honnét is? – ráncolta homlokát a vasutas, majd hirtelen
felderült. – Hát csak úgy kapta, igen! Mesélte, hogy egy nap
kifutófiú csöngetett be hozzájuk, és átadta az ismeretlen
feladótól származó, Schwamm úr nevére szóló küldeményt: a
kanárit kalickástul. A főnök még panaszolta is, persze inkább
büszkén, mint szomorúan, hogy a felesége nagy patáliát
csapott, mert úgy vélte, hogy a férjének titkos hódolója van.
Még azt is elmesélte – Drienkó úr sápadt arcát hirtelen könnyű
pír lepte el, és bizalmasan közelebb hajolva suttogott –, hogy a
féltékenykedés igen jót tett a házasságuknak, ami a három
gyermek után kissé... Khrm, miként is mondjam? Kissé
megfáradt, ha tetszenek érteni. Attól kezdve viszont a főnök
úrnak elég volt kicsit gügyögnie a kanárihoz, a felesége
nyomban gondoskodott róla, hogy ne a madárra, inkább rá
ügyeljen.
– Azt hiszem, már mindent értek – mosolyodtam el,
miközben Domonkos Jenei arcán csibészes vigyor terült szét,
Miska bácsi pedig könnyű köhintésekkel leplezte kuncogását. –
Akkor hát, kedves Drienkó barátom, maguknak semmi más
dolguk nincs, mint vásárolni egy új madarat új kalickával, és
névtelenül elküldeni azt Schwamm úr nevére.
– Igazán ezt tetszik javallani? – csodálkozott a kísérő. – No,
de az a madár biztos nem a Lapaty lesz, a főnök úr pedig a többi
trónbitorlót is mind elkergette.
– El bizony, mivel bármelyiket is fogadja be, arról a felesége
is tudná, vagy legalábbis sejtené, hogy valójában nem a „titkos
hódoló” eredeti ajándéka, így a féltékenység és annak, hm...
üdvös hatása sem térne vissza. Ha viszont...
– A „titkos hódoló” ismét felbukkan – kapta ki a szót a
számból fellelkesülve Drienkó kísérő –, pótolván a
veszteséget...
– Akkor Schwamm úr házassága ismét sínre kerül, és a
vonatnak sem kell tovább a kisiklástól tartania – fejezte be a
gondolatot Domonkos Jenei. – Sajgó koponyámra mondom...
Azt azonban, hogy mivel akart előállni Lázár gróf üzletfele,
immár sosem tudjuk meg, mivel ekkor hirtelen kivágódott a
peronajtó, és rajta keresztül Almási úr, a személykocsik kalauza
esett be. A vasutas igen megviselt állapotban volt. Gyér haja
borzasan állt szanaszét, kezében az egyensapkáját. szinte
galacsinná gyűrte, és az ajka úgy remegett, hogy megszólalni is
alig bírt.
– Én... Bocsánat, de... Drienkó, magát keresem! Azonnal
velem kell jönnie.
A pánik, ami a férfi szemében ült, semmi jóval nem
kecsegtetett.
– Mégis mi történt? – kérdezte kissé rosszallóan a
hálókocsi-kísérő. – Láthatja, hogy épp az utasaimmal vagyok
elfoglalva.
A kalauz ránk pillantott, és beharapta alsó ajkát. Látszott
rajta, hogy előttünk nem akar beszélni, ám érkezése sem igen
lett volna rá, mivel ekkor a háta mögül a személyzet újabb tagja,
Csapó 59 úr, a pincér bukkant fel, és belesikoltotta a kupé
csendjébe:
– A Krizmanics bácsi meghalt! Valaki leszúrta a
szerencsétlent!
A lábaim szinte maguktól mozdultak.
– Szabad lesz, kérem! – siklottam el a két férfi között, akik
jólneveltségükre hallgatva azonnal félreálltak. Átrobogtam az
első, majd a második személykocsin is, ahol a személyzet
szokatlan futkosására felriadva már legalább fél tucat utas
álldogált a fülkék nyitott ajtajában.
– Történt valami?
– Üzemzavar?
– Én mintha csikorgást hallottam volna a kerekek felől.
– Szűz Mária, irgalmazz nekünk, ki fogunk siklani!
Ilyen és ehhez hasonló mondatok kereszttüzében értem el a
kupé végébe, ahol a peronra nyíló ajtót egészen eltorlaszolták a
kíváncsiskodók.
A szufléból Schwamm vonatvezető ideges kiáltozása
hallatszott, amint próbálta rávenni őket, hogy ne
nyomakodjanak, ám mindhiába. Jeremiás igazgató, Mladen
czukorkaügynök, Stadtmüller Lajosné korcsmáros, Kajtár úr,
az utazó fogreparátor, sőt, még az ortodox pópa is ott toporgott
a szűk helyen, és a nyakukat nyújtogatva próbáltak átlesni a
paklikocsiba.
– Maga orvos, ha jól tudom – ripakodott rá Kajtárra az
igazgató. – Segítsen a szerencsétlenen!
– Ha a foga sajogna, nagyon szívesen megtenném, ami tőlem
telik – fintorodott el a dentalista –, de ahogy elnézem, ennek

59
Csapó Kálmán hálókocsi-pinczér a VII. ker. Józsika u. 1/6. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
már semmije se fáj.
– Drienkó, Almási, hol késnek ennyit? – kiáltotta Schwamm
vonatvezető, közel az összeomláshoz. – Jöjjenek ide! Arrébb
kell húznunk a testet, hogy becsukhassuk az ajtót.
– Párdon! Elnézést! Elengednének, kérem! – furakodtam át
ekkor a peronon nyüzsgők között, megelőzve a nyakamba
lihegő hálókocsi-kísérőt.
– Na, de kisasszony, a könyöke! – sikkantott fájdalmas
fintorral a korcsmáros asszony, pedig páncélos fűzője megvédte
attól, hogy igazán a bordái közé bökjek. – Ez mégiscsak
skandalum 60!
– Igazi skandalum abból származna, ha elmozdítanák a
testet – kiáltottam immár a megrökönyödött Schwamm arcába.
– A rendőrség érkeztéig mindent érintetlenül kell hagyni,
különben oda minden nyom, ami a tetteshez vezetne.
– Miket nem mond kegyed! – hördült fel az acetiléngyáros. –
Tán túl sok detektívregényt olvasott, hogy ilyen kiművelt?
– Igazság szerint valóban olvastam néhányat, de
tapasztalataim egészen máshonnan erednek – feleltem. – Jó
ideje Ambrózy báró, a neves magánzó detektív tanítványa és
jobbkeze vagyok.
Bejelentésemet halk kuncogás, fanyar félmosoly és zord
fejcsóválás, azaz általános kétkedés fogadta.
– Bájos arcocska, parázsló szemek és túlságosan is vad
fantázia – jegyezte meg gunyorosan Kurzweil festékgyáros.
– Minden más esetben kegyed fellépése igen üdítő volna, ám
a paklikocsiban egy halott fekszik, akit meggyilkoltak. Itt és
most tehát nincs helye a kislányos tréfáknak.
Szemem sarkából láttam, hogy a nagyszakállú pópa felemeli

60
botrányos eset, gyalázat
jobbját, tán azért, hogy alázatosságra és a férfiakkal szembeni
tiszteletre intsen, ezért hát nagy levegőt vettem, felkészülve a
vitára, ám valaki megelőzött.
– Amit Hangay kisasszony mondott, az szóról szóra igaz
– hallottam a hátam mögül felzengeni Bali Miska bácsi
nyugodt, erős hangját. – Fiatal kora ellenére ez a törékenynek
tűnő hölgy és imént említett mentora, Ambrózy báró úr már
számos bűnügy felgöngyölítésében voltak segítségére a
rendőrségnek. Magam kezeskedem tehát érte, és javaslom a
vonatvezető úrnak, hogy hallgasson rá, máskülönben később a
nyomozóhatósággal gyűlik meg a baja.
A hóhér (akarom mondani: az állami ítélet-végrehajtó)
kortesbeszéde egy csapásra megváltoztatta irányomban a
hangulatot.
Az utasok enyhe viszolygással, míg Schwamm úr némi
megkönnyebbüléssel fogadta el a tényt, hogy valaki más – egy
erre tökéletesen alkalmatlannak tetsző „csitri” – veszi át a
kétségbeejtő helyzet kezelését.
– Ha Bali úr mondja, akkor hát tessék... – A vonatvezető
egészen a szuflé harmonikafalához húzódott, hogy szabad
rálátást biztosítson a tetthelyre. – Maga szerint most mihez
kéne kezdenünk, kisasszony?
Krizmanics István poggyászőr holtteste javarészt a
paklikocsiban, hason hevert, csupán a feje lógott át a küszöbön.
A vonat folytonos imbolygása, rázkódása miatt úgy tűnt,
mintha még mindig volna benne némi élet, hisz olykor
meg-megmozdult, egyik keze ide-oda csúszott, és a koponyája
néha az ajtófélfának koccant. Hátán a kék cájgruha egészen
feketének tűnt a vértől, mely tócsába gyűlt alatta. Miközben a
köröttem állók közül a legtöbben azt figyelték, mikor rogyok
össze aléltan, én felmértem a helyzetet, számot vetettem a
lehetőségekkel, majd döntöttem.
– Tudtommal Élésden állunk meg legközelebb – néztem
Schwamm vonatvezető szürke szemébe, mire ő régimódi,
súlyos zsebórát húzott elő a zubbonyából.
– Pontosan három és fél perc múlva.
– Akkor hát nincs sok időnk. Szóljon a személyzetnek, hogy
azonnal zárják be az összes peronajtót. Senki sem szállhat le
vagy föl, amíg Kolozsvárra nem érünk, és ezt úgy
akadályozhatjuk meg legkönnyebben, ha karantén alá vonjuk a
vonatot.
– Ka... karantén? – hűlt el Schwamm úr. – Ez, kérem,
lehetetlen. Élesden két utas is le akar szállni, addig szól nekik a
jegyük, Kolozsvár pedig még messze van.
– Pedig higgye el nekem, hogy nincs más megoldás –
vetettem fel dacosan az állam, és igyekeztem rendíthetetlen
(bár nagyon csinos) kősziklának látszani. – Ha jól sejtem,
Élesden a legjobb esetben is csupán néhány fős csendőrőrs
található, ami nekünk édeskevés. A gyilkos még mindig a
vonaton van, hacsak le nem ugrott a sötét, havas pusztaságba,
amit kétlek, így tehát meg kell akadályoznunk, hogy a
következő állomáson kereket oldjon. Amíg Élesden állunk,
magának két dolga lesz. Ad egy: utasítsa a személyzetet, hogy
jobb és bal oldalon is kihajolva figyeljék, nehogy valaki az
ablakokon át próbáljon szökni. Ad kettő: a bakterral küldessen
sürgönyt Kolozsvárra, röviden értesítve az ottani
állomásfőnököt, hogy addig már nem állunk meg, és mire
befutunk, a teljes szerelvényt csendőrök és detektívek vegyék
körül. Csakis így lehetünk biztosak benne, hogy a gyilkos benn
marad a kelepcében, ami nem más, mint az 502-es éjszakai
gyors.
Azt hiszem, Schwamm András előbb-utóbb kitalálta volna,
miként mondjon ellent nekem, hisz javaslataim a végletekig
felforgatták a Magyar Királyi Államvasutak szigorú
menetrendjét, ám mielőtt tiltakozhatott volna, tekintete
összeakadt Bali Mihályéval, így végül akaratereje utolsó
szikrája is kihunyt.
– Minden úgy lesz, ahogy a kisasszony kívánja – kiáltott
rekedten. – Kérem az utasokat, hogy mindenki fáradjon vissza
a helyére! Bieliczky és Almási kollégák ebben a minutumban
zárják le a peronajtókat, én magam pedig a kalauzkocsiba
megyek, és megírom a sürgönyt Kolozsvárra. Addig a
holttestre...
– Oh párdon, elnézést kérek, nem tudtam, hogy ennyien
várakoznak.
A váratlanul közbeszóló illető nem más volt, mint a
meglehetősen zilált külsejű Lindmayer Zénó, aki a
személykocsi illemhelyéből kukucskált ki, résnyire nyitva
annak ajtaját.
– A hálókocsiban sajnos elromlott a... – Kezével ovális
formát mutatott, miközben előkecmergett a kicsiny helyiségből.
– Kénytelen voltam hát... Egek, itt meg mi folyik?
Csak most jött rá, hogy a peronfülkében toporgó
csoportosulás nem az illemhelyre várakozva gyűlt össze. Az
acetiléngyáros és a fogreparátor között átlesve épp rálátott a
paklikocsi nyitott ajtajára és az ott heverő holttestre.
– Valaki megsérült? – kérdezte elhaló hangon, ám még
választ sem kapott, máris nekitántorodott a falnak, majd
botladozva hátrálni kezdett. – Azt hiszem, rám itt semmi
szükség. Úgysem vennék hasznomat, ugyebár. Elnézést.
Bocsánat, szabad lesz?
Az ifjabb Lindmayer távozása után Schwamm vonatvezető
ismételten felszólította az utasokat, hogy térjenek vissza a
helyükre, mire ők, ha kelletlenül is, de végre
engedelmeskedtek.
– A holttest mellett is kell lennie valakinek – sóhajtott a
vonatvezető, mire Miska bácsi, aki az utasoknak szánt
felszólítás ellenére sem mozdult mellőlem, nyomban
jelentkezett.
– Menjen csak nyugodtan a dolgára, vonatvezető úr –
mondta. – Ezen a szuflén élő ember által nem megy, míg én itt
állok, hacsak nincs neki detektívigazolványa.
Schwamm úr tétovázott. Tekintete hol engem, hol pedig a
széles vállú, kerek fejű állami ítélet-végrehajtót vizslatta, ám
amikor a vonat alig érezhetően, ám mégis határozottan lassulni
kezdett, ő bosszúsan mordulva bólintott, majd elsietett.
Két perccel később befutottunk Élesd szerény kis
állomására.

Élesd-Magyarnádas, 1900. december 11.

éjjel 3h 04’ és 5h 42’ között

A vonatvezető és a keze alatt szolgáló vasutasok tökéletes

munkát végeztek. Élesden csupán egyetlen ember hagyta el a
szerelvényt, és ő is csak három percre. A peronajtó ablakán át
láttam, amint Schwamm András a hökkent bakterhoz siet,
átadja neki a papirost, amire a kolozsvári állomásfőnöknek
szánt üzenetet írta, majd kezével hevesen gesztikulálva előadja
neki a tényállást. Az álmos képű, széle-hossza egy baktert úgy
megrendítette az, amit hallott, hogy zavarában még piros
zászlócskáját is elejtette, és mikor lehajolt érte, egyensapkája a
latyakos hóban kötött ki. Schwamm ráripakodott a szegény
szolgálatosra, majd a mozdonyhoz futott, hogy a masinisztával
és annak két fűtőjével is közölje: Kolozsvárig már egyetlen
állomáson sem állunk meg.
– Most három óra hét perc van – közölte, miután visszatért
hozzánk. – Máris késésben vagyunk, de ezt persze könnyedén
be fogjuk hozni. Csiszér 61 az egyik legkiválóbb
mozdonyvezetőnk, Polacsek 62 és Balogh 63 pedig akár a Naphoz
is beállhatnának fűtőnek, úgy rakják a kazánt.
– Mikor érkezünk Kolozsvárra? – kérdeztem a sietségtől
még mindig fújtató vonatvezetőt, miközben a szerelvény
csattogva, göcögve lassan ismét útra kelt.
– A menetrend szerint öt óra ötvenöt perckor – felelte
Schwamm úr. – Ám mivel most kihagyjuk a köztes
állomásokat, Révet, Csúcsát, Bánfihunyadot és Magyarnádast,
ezért a számításaim szerint már akár öt óra harminckor is
Kolozsvárott lehetünk.
– Így tehát van nekünk úúúgy – ajkamat csücsörítve
kalkuláltam – két és fél óránk, hogy nyomra leljünk.
– Nyomra? – Miska bácsi és a vonatvezető szemöldöke
egyszerre emelkedett a magasba, sőt, a kérdést is azonos
ritmusban mondták ki.

61
Csiszér Gyula MÁV-mozdonyvezető a VIII. ker. Kálvária tér 20. szám alatt
lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

62 Polacsek Ferencz MÁV-fűtő a VIII. ker. Légszesz u. 6. szám alatt lakott.

Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

63 Balogh Lajos MÁV-fűtő a VI. ker. Epreskert u. 24. szám alatt lakott. Minden

egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.

 – Természetesen a gyilkos nyomára – válaszoltam. –
Nézzék, uraim: itt a tetthely, itt az áldozat, az elkövető is itt van
valahol a vonaton, és ráadásul személyemben a képzett detektív
is rendelkezésre áll.
Magam is úgy éreztem, hogy utóbbi kijelentésem túlságosan
rátartira sikeredett, ám mivel már nem volt módom
visszaszívni azt, így inkább még hevesebben ostromoltam a két
férfiút.
– Bűn volna tétlenül várakozni a külső segítségre, ha
mindaz, amit ők nyújtani tudnak, máris a kezünk ügyében van.
Engedjék meg, hogy közelebbről is szemügyre vehessen! a
tetthelyet. Esküszöm, semmihez nem nyúlok, semmit el nem
mozdítok, viszont a kolozsvári detektíveknek, mikor majd a
vonatra szállnak, azonnal értékes perceket spórolhatok előzetes
megfigyeléseimmel.
Schwamm úron láttam, hogy hajlik a szavamra, ám Miska
bácsi tapodtat sem mozdult a szuflé lágyan ringó vashídjáról.
– Igazolvány – mondta, mikor ránéztem.
– Miféle?
– Detektív, avagy bármilyen más rendőrhatósági. Kérem,
Milike, mutasson fel egy ilyet, és én máris átengedem kegyedet.
– Az bajos lesz – sóhajtottam –, mivel az én igazolványom
egy 189 centiméter magas, hullámos hajú, szakálltalan, ám
hercig bajuszt viselő, gesztenyebarna szemű férfiú, kinek
különös ismertetőjegye, hogy hölgytársaságban sokszor
göcsörtös, durva tölgyfa bunkóvá változik.
Mivel a két jelenlévő úr néma hökkenettel bámult rám, mint
akik nem értik, kiről beszélek, sietve hozzátettem:
– A neve Ambrózy Richárd báró, a hírneves magánzó
detektív, aki azonban sajnálatos mód épp nincs nálam, így
felmutatni sem tudom.
 Schwamm és Bali urak összenéztek, majd hirtelen
mindketten elmosolyodtak. Az állami ítélet-végrehajtó hátát a
szuflé harmonikafalának vetve, könnyed főhajtással és karja
mozdulatával jelezte, hogy immár szabad az út.
Ahhoz, hogy a paklikocsiba jussak, át kellett lépnem
Krizmanics bácsi holttestén. Szerencsére a szoknyacsíptetőim
nálam voltak, így feltűzve a bokáim körül libegő szövetet,
elkerültem, hogy beszennyezzem azt. Midőn a síneken zötyögő,
olykor ide-oda imbolygó kupéba értem, nyomban megcsapott a
friss vér émelyítő, meleg szaga. A vén poggyászőrt hátulról
szúrták meg, méghozzá legalább öt alkalommal. Az egyenes
pengéjű, borostyánnal ékített, tűhegyes olasz tőr, mely inkább
tűnt dísztárgynak, semmint fegyvernek, a padlón hevert. Ez
bizony cseppet sem vallott profi gyilkosra, miként az sem, hogy
a döfések közül csupán kettő hatolt mélyre, a többi viszont csak
ügyetlen kaszabolásnak tűnt, ami felhasította ugyan a
cájgruhát, de karcolásnál nagyobb bajt nem okozott. A holttest
mögött állva magam elé képzeltem a történéseket, majd
hátrébb lépve észrevettem, hogy a polcokra halmozott
bőröndök némelyikén vérfröccsenet látható.
– Az utolsó döfés ütőeret ért – mondtam. – Amint a gyilkos
kirántotta a tőrt, a sebből spriccelő vér az ő ruháját sem
kímélte.
– Hisz akkor csak végig kell nézni, melyik utas öltözékén
vannak foltok, és máris megvan a tettes – lelkendezett a
szufléban állva Schwamm úr.
– Türelem – emeltem fel kesztyűbe bújtatott kezemet, majd
körbefordultam. – Igen, azt hiszem, már meg is van!
A paklikocsinak csupán hat egészen kicsi, téglalap alakú,
magasan lévő ablaka volt, amit jómagam kizárólag úgy
érhettem el, ha az alant futó gőzfűtés csövére állok. Még a
cipőm talpán át is éreztem a fémből áradó meleget, a
paklikocsiban mégis oly hideg volt, hogy a leheletem fehér
párát vetett. Amint sejtettem, ennek oka nemcsak az volt, hogy
a deszkafalak rosszul szigeteltek, de ráadásul az ablakok egyikét
valaki kinyitotta, és bizony nagy sietségében úgy is felejtette.
Arra viszont, hogy felmászva és kinyúlva az ablakon mekkora
szerencse ér, egyáltalán nem számítottam.
– Nocsak, hát ez meg... – motyogtam magamnak, miközben
ujjaimmal kitapogattam a dróthálót, amit már rég csak a
szentlélek tartott a helyén, így a kerettől elválva szabadon
lifegett. – Valami van itt. Gyere be szépen, te cudar!
A háló éles fémkarmantyúiba szövetdarab akadt, ami úgy
lobogott odakinn, a jeges éjszakában, mintha megadást hirdető
fehér zászló volna. Nagy nehezen sikerült visszahúznom a
rusnyát, bár addigra szép ruhám jobb karja csupa korom, olaj
és egyéb, ismeretlen eredetű mocsok szomorú palettájává vált.
– Hiszen ez egy ing – csodálkozott Miska bácsi.
– Méghozzá egy véres férfiing – tettem hozzá. – A gyilkos
megpróbálta eltüntetni, de ez beleakadt az ablakot védő
dróthálóba.
– Monogram van-e benne? – tette fel igen okosan a kérdést
Schwamm úr.
– Sajnos nincs – mondtam, miután alaposan átvizsgáltam a
viharvert ruhadarabot. – Viszont a gallérjában lévő címke arról
tanúskodik, hogy egykor Bécsben, a Stein és Fia cég
varrodájában készült. Amennyire meg tudom állapítani,
meglehetősen olcsó tucatáru, amit jómódú úriember sosem
venne fel.
– Akkor hát cseberből vederbe kerültünk – dörzsölte meg
tenyerével a tarkóját Schwamm vonatvezető.
– Ezt meg hogyan kell érteni? – csodálkoztam rá.
 – A mi vonatunk csupa első osztályú kocsiból áll. Hozzánk
nem szállhat fel holmi csavargó, likas cipőjű ingyért élő, vagy
épp oly üres pénztárcájú alak, aki efféle inget hord.
– Pedig úgy tűnik, hogy mégis megtette, Schwamm úr –
mondtam, tovább kutakodva a paklikocsiban. – És ha nem is
telt neki jobb öltözékre, valamiért nagyon fontosnak érezte,
hogy a gazdagok közt utazzék, hisz kifizette a jegyet.
A paklikocsiban további érdekességekre is leltem. A falakhoz
csavarozott magas polcokon sorakozó bőröndök közül hármat
kibontottak és alaposan feltúrtak. A kutakodó nem lehetett túl
elégedett az eredménnyel, mivel az első kettőben csupán
fényes, színes papírokba csomagolt cukorkaminták, míg a
harmadikban szemmel és sajnos orral is jól érezhetően
szennyes férfi ruhadarabok voltak.
Mikor a poggyászőr vackán rátaláltam szegény flótás
mesterkulcsára – úgy volt odavetve, mint valami teljességgel
jelentéktelen holmi –, fogtam a kampón himbálózó
viharlámpást, és a kocsi végébe léptem.
– Könyörgöm, Hangay kisasszony, ne menjen át egyedül az
utolsó kocsiba – szólt utánam a vonatvezető. – Kegyed is
láthatja, hogy az az ajtó csukva van, tehát ott a gyilkos
bizonyára nem járt.
– Vagy csak visszazárta, nehogy gyanút fogjunk – mondtam,
és már helyére is illesztettem a kulcsot.
A szuflé sötét volt, a Lázár-bútorokkal telezsúfolt paklikocsi
pedig ijesztőbb, mint amire számítottam. Lámpám fénye
sejtelmesen rezzenő, a vonatkerekek ritmusára folyton változó
árnyakat vetített elém. A súlyos vásznak, amikkel az iparos gróf
műremekeit óvták, lebernyeges kísértetekként mozogtak,
alattuk pedig a fából készült szekrények, tálalók, asztalok
olykor fájdalmas nyöszörgést hallatva recsegtek. Lámpámat a
bejárat melletti kampóra akasztottam, majd óvatos léptekkel
indultam előre.
A szörnyeteg épp abban a pillanatban támadt rám, mikor
vonatunk Révnél elhagyta a Sebes-Körös fölött átívelő vasúti
hidat, és teljes sebességgel a folyó menti völgy lejtőjén robogott
lefelé. Mindebből a zárt paklikocsiban én csupán annyit
észleltem, hogy a vaskerekek addig monoton hangja előbb
őrült, fülhasogató csattogássá változott, mintha a világ maga
akarna felrobbanni, majd – elhagyván a hidat és a völgybe
bukva – a szerelvény menetiránynak előredőlt, olyannyira,
hogy épp csak hanyatt nem estem.
A förtelmes kis szörnyeteg a paklikocsi legvégéből, a
bútorokat takaró vászon alól bukkant fel, és egyenest felém
tartott. Alakját nem volt időm alaposabban megfigyelni, ahhoz
túl kevés fény állt rendelkezésemre, ráadásul támadóm
sebesebbnek tűnt a gondolatnál. Mire az egyensúlyomat
visszaszereztem, ő már ott is termett, és nekem rontott.
A bal sípcsontomba éles fájdalom mart, és bár nem akartam,
ettől muszáj volt sikoltanom. A hidat elhagyva vonatkerekeink
zakatolása csitult, így hangomat Schwamm vonatvezető és
Miska bácsi is tisztán hallotta. Utóbbi nem tétovázott,
gondolkodás nélkül átugrotta a poggyászőr holttestét, és
végigrobogva az első paklikocsin, máris ott termett mögöttem.
– Milike, mi baj? – kérdezte, midőn azt látta, hogy a padlón
ülök és keserves fintorral sajgó lábszáramat dörzsölgetem.
– A Máriáját neki, hát nem rám támadt az a frányaság? –
intettem a kerekes tálalókocsira, aminek volt mersze lekaszálni
engem a lábamról, hogy aztán, mint aki jól végezte dolgát, az
oldalára borulva pihengessen. – Lázár gróf tényleg tömör fából
készít minden darabot, ezt reggelre egy terebélyes lila folttal
magam is igazolhatom.
 Miska bácsi két erős karjával úgy állított talpra, mintha csak
pehelyből volnék, azután a „merénylőt” kezdte vizslatni.
– Bizonyára a rázkódás szabadította ki a gurtnik alól, a lejtőn
haladva pedig lendületet nyert és...
– Az életemre tört – mondtam, miközben a paklikocsi
belseje felé sántikáltam.
– Valójában mit keres, Milike? – aggodalmaskodott Miska
bácsi. – Tudja, ha ez a kiskocsi képes volt elszabadulni, akkor
könnyen lehet, hogy a nagyobb bútorokat sem tartja már a
gurtni. Vigyázzon, hallja?! Nem szeretném látni, amint egy
egész meggyfa tálalószekrény borul kegyedre, mert azt
Kolozsvárig sicher 64, hogy le nem szedjük magácskáról.
– Amennyiben ez bekövetkezne, tekintsenek az erdélyi
iparművészet hősi halottjának -- kiáltottam a paklikocsi
mélyéről. – Azt pedig, hogy mit keresek, még magam sem
tudom, de... Nocsak!
– Mi az?
– Egy bőrtáska. Hasas, terebélyes, nagy csattal, mint amilyet
a házhoz járó orvosok meg a biblia- és pipereügynökök szoktak
magukkal cipelni.
– Van benne valami?
– Áporodott levegőn kívül semmi, de akkor is érdekes. –
Sajgó lábamról egészen megfeledkezve emeltem fel
szerzeményemet, ami Lázár gróf hatalmas sublótja előtt, a
padlón hevert. Hirtelen ötlettől hajtva a ponyvához nyúltam és
félrehúztam azt.
– Feltörték – kiáltottam ismét.
– A táskát? – csodálkozott Miska bácsi.

64
biztos (német)
 – Nem. A sublót legalsó fiókját. A zár környéke csupa
karcolás és faszilánk. Mondhatom, igazán barbár munka,
aminek Lázár gróf és Domonkos Jenei nagyon nem fog örülni.
Matattam még kicsit a bútorok között, ám több érdekességre
nem akadtam. Mire a paklikocsi elejébe értem, Miska bácsi a fal
mellé halmozott székek mellett kényelmes helyet talált a
„támadómnak”, és hogy mást már ne bánthasson, alaposan oda
is gurtnizta őkelmét.
– Az elítélt immár a karcerban – jelentette. – Mehetünk?
– Igen, hogyne – feleltem elgondolkodva, mivel még mindig
az üres táska (amit ott hagytam, ahol volt, hisz fontos nyom
lehet) és a felfeszített sublótfiók járt a fejemben.
– Azért ez különös – mormogta Miska bácsi, miközben
leakasztotta kampójáról a viharlámpást.
– Micsoda?
– Hát csak az, hogy mennyi fájintos, hibátlan bútor utazik itt
együtt, ám közibük tettek egy töröttet is.
– Töröttet?!
– Már az első alkalommal, mikor Domonkos úr volt szíves
megmutogatni nekünk a Lázár-kincseket, feltűnt az a szék
ottan, a sarokban. Kegyed is látja? Az egyik lába kitört, mégis
berakták ide, a hibátlanok közé.
Közelebb léptem, és lehajolva megérintettem a széket,
melynek valóban hiányzott az egyik lába.
– Azt hiszem, Miska bácsi – néztem fel a kackiás bajszú
állami ítélet-végrehajtóra –, hogy mostantól kettős gyilkosság
ügyében nyomozunk.

Miután végeztünk a paklikocsikban, megkértem Schwamm

vonatvezetőt, hogy zárja be a személykupé szufléba vezető
ajtaját, és állítson elé őrséget. Ő erre – leváltva Miska bácsit –
Almási kalauzt jelölte ki, akit azonban épp két igencsak
felindult úr tartott szavaival pergőtűz alatt.
– Ez, kérem, botrány! – süvöltötte egyikük, miközben
kibomlott keménygallérjával küzdött, mely ernyedt szárnyú
madárként fityegett a nyakában.
– A kolléga úr jól mondja – harsonázott a társa, úgy
csapkodva mindkét tenyerével tekintélyes pocakját, mintha
megszorult szelek bántanák. – Nekünk Élesden le kellett volna
szállnunk, önök viszont elraboltak minket.
– Utasrablás! – kapta fel a szót vöröslő arccal a
keménygalléros. – Erről Wlassics 65 miniszter úr is értesülni
fog, ezt garantálhatom!
– Drága tanító urak, nagyon kérem, legyenek némi
belátással – esdekelt a személykocsi kalauza. – Gyilkosság
történt, és ez nem tréfadolog.
A patália, ami a folyosón bontakozott ki, számos utas
figyelmét felkeltette. A fülkék ajtajából kíváncsi arcok hajoltak
elő, és rosszalló fejcsóválással hallgatták a veszekedést.
– Elnézést, uraim, én is szót kaphatnék? – léptem oda a
civakodókhoz, mire a keménygalléros úr nyomban rám
lopakodott:
– Ebbe magácska csak ne szóljon bele! Ez itt, kérem, nem a
hölgyek ügye.
– Hátrább az agarakkal, tanító úr – léptem elé felszegett
fejjel. – Amennyiben nálam kéne vizsgát tennie jó modorból,
hát bizton megbuktatnám, és még a körmös sem volna kizárt.
A két férfi meglepetésében valóban elhallgatott, mögöttük
pedig néhány utas – különösen a nők – halk kuncogással adták

65
Zalánkeméni Wlassics Gyula, báró (Zalaegerszeg, 1852 - Budapest, 1937) jogász, közjogi
író, miniszter, az MTA tagja. 1895 és 1903 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.
hírül véleményüket. A pillanatnyi csendet kihasználva előbb az
egyik, majd a másik urat is végigmértem. Mindketten elég
viharvertnek tűntek, mint akik nemrég még a puha ülésekben
ringatózva aludtak, és csak megkésve jöttek rá, hogy magunk
mögött hagytuk az állomást, ahol le akartak szállni.
– Bár az illem azt követelné, hogy valaki bemutasson minket
egymásnak – szólaltam meg rideg hangon –, mivel önöket
szemlátomást cseppet sem fertőzte meg az úri viselkedés, sem a
hölgyekkel szembeni kötelező tisztelet, így magam leszek a
saját gardedámom. A nevem Hangay Emília, tisztem szerint
pedig jelenleg, mint Ambrózy báró, a közismert magánzó
detektív jobbkeze, a vonaton történt gyilkosság ügyében
Schwamm úr, így tehát a Magyar Királyi Államvasutak
megbízásából nyomozást folytatok. Most pedig halljam,
önökben kit nem tisztelhetek?
A két tanító egészen letaglózva pislogott a mögöttem álló
vasúti tisztekre, akik egyetlen mukkal sem cáfolták meg
állításaimat, sőt, Almási kalauz még bólogatott is, így jelezve,
hogy – bármilyen különös – bizony ez a helyzet.
– Sztankó – szólalt meg végül a pocakos úr, és nem átallott
felém nyúlni, hogy kézcsókkal illessen, ám én elhúzódtam tőle.
– Sztankó Imre számtantanár, szolgálatára.
– Angelusz Benő – hajtotta meg dühtől még mindig vörös
fejét a társa. – Eredetileg a latin és görög nyelv oktatója, ám
mióta bizonyos félreértések okán Nagyváradról az élesdi
iskolába helyeztek át, kénytelen vagyok írást, olvasást tanítani.
A parasztivadékok sosem értenék meg Homéroszt, ugyebár,
mivel túl kicsi nekik az agykapacitásuk, kérem.
A kibomlott gallérját immár kezében tartó férfi pökhendi
tudálékossággal nézett körül, hátha egyetértésre lel.
– Amennyiben jól értem, önök Élesden akartak leszállni.
 – Ahogy mondani méltóztatik – készségeskedett Sztankó.
– Pesten jártunk kiküldetésben – vette vissza a szót
Angelusz. – A magyar tanítók kaszinójának gyűlésén vettünk
részt, és mivel igen elfáradtunk, arra kértük a kalauzt, hogy
még időben ébresszen fel minket.
– Sajnos erre nem volt módom, mivel a már ismert
események – Almási úr tétova mozdulattal a paklikocsik felé
intett – ebben megakadályoztak.
– Ahhoz, hogy maguknál ölik a vonatszemélyzetet, nekünk
semmi közünk – emelte fel ismét a hangját Angelusz tanító. –
Azonnal adják ki a csomagjainkat, és engedjenek leszállni
minket a legközelebbi állomáson! Majd az ellenvonattal
hazatérünk, jegyet viszont, istenemre mondom, nem veszünk.
Hirtelen ötlettől vezérelve szólaltam meg ismét:
– Közölnék, kérem, a poggyászaik számát?
A két tanító szinte egyszerre nyúlt a mellényzsebébe és
kotorta elő a sárga kartonlapocskákat, amiket csomagjaik
leadásakor Krizmanics Istvántól kaptak.
– 238-as és 239-es – olvastam fel hangosan, és el sem
akartam hinni, hogy ilyen szerencsém van. – Schwamm úr, ha
nem túl nagy fáradság, hozza ide ezt a két bőröndöt!
– A paklikocsiból? – döbbent meg a vonatvezető.
– Pontosan – bólintottam, átadva neki a két
kartonlapocskát. – Mindkettőt bal kézre, a polc középső
szakaszának alsó részén találja. A barna vulkánfíberrel bánjon
óvatosan, mivel azt valaki kinyitotta.
Emlékeztem a három feltúrt bőrönd számára, amit a
fogantyújukra kötözött papírdarabkákról olvastam le. Amint
megláttam a tanító urak kartonjait, rögvest tudtam, hogy
egyikük azonos a gyilkos által kinyitott csomaggal.
– Sztankó úr, megnézné, kérem, hiányzik-e valami? –
mutattam a feldúlt bőröndre, amit a vonatvezető két perccel
később a folyosó padlójára tett.
A tanító halk nyögést hallatva fél térdre ereszkedett, és
pironkodva saját szennyese között kezdett matatni.
– Csupán az egyik törülközőm és ingem hiányzik – közölte
végül, remegő kézzel gyűrve vissza alsóneműit, zoknijait,
nadrágtartóit a bőröndbe. – Az utóbbiért egyébként nem is kár.
Igazság szerint még Pesten ki kellett volna dobnom, mivel az
Orfeumban szerencsétlen módon meggylekvárt csöppentettem
rá, ami, ugyebár, hiába mossuk...
Az idegességtől szószátyárrá vált tanító csak akkor hallgatott
el, mikor Angelusz Benő a térdével finoman oldalba bökte őt.
Engem azonban már cseppet sem érdekelt a két élesdi férfiú,
mivel amit akartam, azt sikerült megtudnom tőlük.
– Ideje, hogy mindenki visszatérjen oda, ahová a jegye
rendeli – mondtam. – Kolozsvárig már aligha tehetünk többet,
és mivel az ottani detektívek bizonyára mindannyiunkat
alaposan ki fognak vallatni, jobb, ha előtte pihenünk egy
keveset.

Négy óra múlt pár perccel, mikor vonatunk szeszélyesen

kanyargó vaspályáján, mely a Sebes-Körös völgyében, erdőktől
komorló hegyek között haladt, megállás nélkül átrobogott
Csúcsán. A személyzet minden tagja a szolgálati helyén
tartózkodott, az utasok pedig, ha nem is megnyugodva, de
legalább elcsendesedve várták, hogy végre Kolozsvárra érjünk.
Engem Schwamm András és Bali Miska bácsi kísért a
kabinomhoz, ahonnan egyikük továbbhaladt a kalauzkocsi felé,
míg a másik békés nyugodalmat kívánt az éjszaka maradékára,
hogy azután a saját hálófülkéjébe zárkózzon.
Vártam néhány percet, fülemet ajtóm belső oldalára
tapasztva, majd a lehető legóvatosabban kiléptem a folyosóra.
A peronszéken ücsörgő Drienkó hálókocsi-kísérő persze
nyomban felkapta a fejét, ám miután intettem neki, jelezvén,
hogy nincs semmi baj, azonnal megnyugodott, még csak fel
sem állt.
Kopogtatásomra Berta Mimi szinte azonnal ajtót nyitott, ám
mikor látta, hogy én állok a küszöbön, szép arcán enyhe
csalódottság látszott.
– Esdve kérem, drága művésznő, bocsásson meg nekem,
hogy felzavarom – mondtam neki, két kezemet összekulcsolva
–, ám most mint nőtársa vagyok kénytelen könyörögni a
segítségért, amit csakis maga adhat meg nekem.
A rossz melodrámába illő kacifántos körmondatot hallva
Mimi arca felderült.
– Hát mi lelte, drágám, adja hamar elő!
– Elfeledtem... Jaj, úgy szégyellem még kimondani is. –
Egész közel hajoltam hozzá, mintha attól tartanék, hogy a kupé
végében ücsörgő kísérő netán meghallhat minket. – Kérem,
engedjen be egy minutára, hogy nyugodtan beszélhessünk.
Berta Mimi néhány pillanatig töprengőn fürkészte az
arcomat, mintha azt fontolgatná, vajon veszélyes vagyok-e rá,
majd elmosolyodott, és szélesre tárta a kabinajtót.
– Ha jól sejtem – mondta, miután kettesben maradtunk –, a
női baj lepte meg kegyedet, és mivel elfelejtett vattapamatot és
kötőt csomagolni, most tőlem, mint útitársai közül az egyetlen
fiatal nőtől kér segítséget. Higgye el, kedves, nincs ebben
semmi szégyellnivaló. Sőt, örvendjen, míg efféle holmikra van
szüksége, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt érett és eleven nő,
akire a férfiak vágyhatnak, másrészt viszont egyelőre sikerült
elkerülnie a gyermekáldás borzalmait.
Mialatt Berta Mimiből dőlt a szó, két keze hatalmas
piperebőröndjében matatott, elővéve onnan a nevezett
holmikat. Ám amikor ismét felém fordult, megváltozott
arckifejezésemből azonnal látta, hogy valami nem smakkol.
– Én becsaptam magát, művésznő – mondtam csendes,
határozott hangon. – Nem azért jöttem, hogy a segítségét
kérjem. Úgy hiszem, inkább én lehetek az, aki a szolgálatára
állhat.
– Nocsak – biccentett ő. – És vajon mégis miben?
– Ez a vonat túlságosan kicsiny világ – kezdtem bele a
mondandómba sejtelmesen. – A folyosó szűk, a kabinokat
pedig csupán hártyavékony falak választják el egymástól.
– Vagyis? – biztatott gyanakvón a folytatásra.
– Akaratomon kívül tudomást szereztem róla, hogy ön és a
szomszédban lakó ifjabb Lindmayer úr...
– Zénóka, igen.
– Hogy maguk ketten utazásunk néhány röpke órája alatt
máris igen intim viszonyba kerültek egymással.
– Van ilyen regény, gyermekem – mosolyodott el az operina,
bár a tekintetében továbbra is gyanakvás ült. – Ha két szív
egymásnak teremtetett, elég egyetlen szikra, ami akár a
mozdony kéményéből is kicsaphat...
– Félek, hogy ebből a szerelmi lángolásból olyan tűzvész
kerekedik, ami végül elemészti önt. – Hirtelen Mimihez léptem,
és nem törődve azzal, hogy még mindig a nekem szánt
vattapamatokat szorongatja, megragadtam a kezét. – Édes
művésznő, én féltem magát, ezért próbálom meg
figyelmeztetni. Mint bizonyára már hallott róla, a
poggyászőrünket Nagyvárad után valaki meggyilkolta.
Leszúrták a szerencsétlent, és én... Ezt bizony nehéz
kimondani, mégis muszáj. Én biztosra veszem, hogy a maga
Zénójának is benne van a keze.
 Berta Mimi megtántorodott, az ágyra rogyott, és elejtette a
pamatokat.
– Az nem lehet – nyögte, és a szemét máris könnyek futották
el.
– Sajnos a nyomok erre mutatnak. Még nem beszéltem a
dologról senkinek, a velem lévő személyek pedig semmit nem
vettek észre, miként a kolozsvári detektívek sem fognak, amíg
én elébük nem tárom a tényeket. Úgy tűnik, a tettes elhozott
valamit a Lázár-bútorokat szállító paklikocsiból, amit most
bizonyára magánál tart. Épp ezért fogom megkérni a
nyomozókat, hogy mielőtt bárkit leengednének a vonatról,
végezzenek alapos személyi motozást. Tudom, hogy olyan
előkelő társaság esetében, mint amilyen ezen a járaton utazik,
ez hatalmas botrányt fog okozni, a rendőröknek maguktól
eszükbe sem jutna ilyesmi, de én rá fogom őket venni, és akkor
minden kiderül.
– Miért mondja ezt el nekem, Milike?
– Mert azt akarom, hogy időben értesüljön a veszélyről. A
szerelem csodás dolog, ám az érzelmeit, drága művésznő, nem
szabad egy gyilkosra pazarolnia.
Berta Mimi sírt és szorosan átölelt.
– Köszönöm magának, kicsiny vezérlő csillagom, bolond
szívemnek megmentője – súgta a fülembe hálatelten. – Most
arra kérem, hagyjon kettesben a bánatommal! Ígérem, hogy
azonnal bezárkózom, és Kolozsvárig már senkit nem engedek
magamhoz közel.
– Úgy legyen – mondtam, majd felálltam és kiléptem a
folyosóra. Mielőtt a fülkémbe léptem volna, még hallottam,
amint Berta Mimi, a bécsi Burgtheater ünnepelt művésznője
gondosan bekattintja a kabinajtó zárját.
 Magyarnádas-Kolozsvár, 1900. december 11.
éjjel 5h 30’ és 5h 50’ között

Azt hiszem, Drienkó hálókocsi-kísérő rémült ordítására

riadtam fel, bár a szememet kinyitva akkor még nem lehettem
biztos benne, hogy az iszonnyal teli hang valódi zaj, vagy
csupán amúgy is rémes álmom terméke volt-e. Bódult fejjel, a
rövidke alvástól és vonatunk monoton zakatolásától
kótyagosan ültem fel keskeny ágyamon. A szoknyám persze
összegyűrődött, a hajam is kibomlott, és a cipőm... Hová lett a
ci...
Kabinom ajtaja irtózatos robajjal szakadt be, és a falnak
csapódva félig levált gyönge zsanérjairól. A folyosóról
hatalmas, sötét alak nyomult be a fülkébe. Az egészen kicsi
fényre csavart asztali lámpácska derengésében úgy festett, mint
valami pokolból jött, ezerszer átkozott kísértet, melynek még
nem sikerült teljesen emberi formát öltenie, ám ez cseppet sem
zavarja, mivel csakis a feladatára ügyel.
Ha ösztöneimnek hála nem hajolok félre, a felém lendülő
óriási ököl azonnal letaglózott volna. Támadóm kissé
csodálkozva és nagyon dühösen felhördült, majd utánam
kapott, hogy a hajamba markoljon. Bal karommal ütöttem félre
a kezét, míg jobbal megragadtam az asztalkán álló bronzlámpát
és...
Rá kellett döbbennem arra, amit már korábban is tudtam,
csak épp a pillanat hevében kiment a fejemből, hogy egyetlen
lehetséges fegyveremet jó alaposan odacsavarozták a falaphoz.
 Ellenségemnek ennyi idő épp elegendő volt ahhoz, hogy
szabad kezével megragadja mellemen a ruhát, majd az ágy felé
rántson és leteperjen rá. Meztelen talpam alól kicsúszott a talaj,
de sikerült felhúznom az egyik térdemet, amivel egyelőre távol
tarthattam magamtól a nagydarab fickót. Pacsuli, dohány és a
vonaton mindenbe beleivódó, olajbűzzel kevert korom szaga
töltötte meg az orromat. Hallottam, amint a férfi erőlködve
nyög, miközben bal tenyerével a mellkasomra nehezedik,
jobbjával pedig a fejem fölött matat. Lábammal teljes erőmet
beleadva próbáltam lelökni magamról az ipszét, ám ő annyira
súlyos és elszánt volt, hogy szabadulásra semmi reményem
nem maradt.
Amikor a párnát rászorította az arcomra, csak akkor fogtam
fel, hogy mindaddig egyetlen hangot sem adtam ki magamból.
Miért nem kiáltottam segítségért? Miért nem sikoltottam?
Miért akarok én, Hangay Mili, mindig mindent egyedül
megoldani?
A széles tenyér brutális erővel szorította orromra, számra a
kispárnát. Most már próbáltam ordítani, de csupán elhaló,
szánalmas nyögdécselés lett belőle. A férfi teljes súlyával rám
nehezedett, egészen belepréselt az ágyba, és akkora erővel
nyomta arcomra a párnát, hogy attól féltem, menten eltöri az
orromat. A szemem előtt fényes karikák kezdtek pattogni, mint
bájos, szivárványszínű tündérkék a mesék képzeletbeli rétjén.
Kétségbeesetten próbáltam a sűrű szöveten és lúdtolltömegen
át valamicske levegőhöz jutni, miközben a két kezemmel
megállás nélkül püföltem, karmoltam az ipsze vállát, nyakát,
arcát, ám mélyen legbelül már tudtam, hogy a csata, és vele az
életem is, elveszett.
Azután egyik rémes pillanatról a másikra ismét képes voltam
lélegezni. A pokoli súly, mely addig az ágyhoz szögezett,
hirtelen már nem volt sehol. Sajgó mellkasom vadul zihálva
nyelte a levegőt, kezemmel lesodortam arcomról a párnát, és
épp akkor emeltem fel a fejemet, hogy körülnézzek, mikor az
életemre törő démon csontroppantó robajjal a kabin túlsó
falának csapódott. Ezt persze nem önszántából tette. A
bravúros mutatványban, melynek hatására felrepedő ajkával
ízléstelen vérfestményt mázolt a hálókocsi szép drapériájára,
nagy segítségére volt az a szélvészsebességgel mozgó, bő
klepetust és lobogó szakállat, nyakában pedig termetes
keresztet viselő egyházi férfiú, aki – úgy gondolván, hogy máris
győzött – aggódó pillantást vetett rám. Ez azonban súlyos hiba
volt a részéről, mivel a támadóm még korántsem adta fel a
harcot. Mély hördülést hallatva, amiben itt-ott felismerhetőek
voltak a „rühes” és „kurvanyád” szavak, a gazember megfordult,
és öklével iszonyatos ütést mért a pópa állára. Akkorát, hogy
szegény ortodox papnak félig levált és attól kezdve molyrágta
mókusbundaként fityegett arcáról a szakálla, ami biz’
rémisztőbb látvány volt, mint egy divatjamúlt tavalyi toalett az
idei korzón.
Tán épp ez volt az oka, hogy az életemre törő szörnyeteg
feladta a harcot, és ellökve magát a faltól, kirontott a fülkéből.
A hős egyházfi tétovázás nélkül a nyomába akart eredni, ám én
talpra szökkenve megragadtam a karját.
– Ne tegye, tisztelendő úr – kiáltottam. – Ez az alak
veszedelmes briganti...
– Eresszen már – fordult felém ekkor a pópa, és kiszabadítva
karját, letépte arcáról a maradék szőrzetet, amit már egyébként
is csak a Szentlélek tartott. – Hát még mindig nem ismer meg,
Mili?!
Azt hittem, menten megnyílik alattam a hálókocsi padlózata,
és én a sínek közé, a vaskerekek alá zuhanok. A pópa közben a
reverendája alá nyúlt, és onnan súlyos hatlövetű revolvert
vonva elő a támadó nyomába eredt. Alig tehetett azonban
néhány lépést, mikor én már ismét önmagam voltam, és utána
ugorva így sikoltottam:
– Ambrózy Richárd, maga sunyi, ármányos, hazug
mentőangyala az Úrnak, azonnal jöjjön vissza és magyarázza
meg, mit keres az én vonatomon?!
A bárónak persze esze ágában sem volt engedelmeskedni, a
folyosóra kióvakodó utastársaim viszont még látták, amint a
nyitott ajtajú szuflén át a kalauzkocsiba ront.
– Nahát, kedvesem, maga ismeri az eminenciás urat? –
kérdezte csodálkozva Pichler asszony, két kövérkés kezével
szemérmesen összemarkolva keblei fölött a selyemhabos
hálóköntöst.
– Miféle eminenciást? – ripakodtam rá szegényre.
– Hát Galajda Virgil püspök urat, aki az előbb éppeg ott
szaladt elfelé, kezében egy büdös nagy mordállyal – mutatta a
dohánytőzsdés nagysága, majd valamivel halkabban
hozzátette: – A kalauz súgta meg nekem, hogy ki ő. Köztünk
szólva mindig is tudtam, hogy ezek az ortodox egyházfiak csuda
fura szerzetek. Na, de hogy fegyverrel járjanak, azt azért még én
sem gondoltam volna.
Magam sem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. Még hogy
Galajda püspök, a szép eszem megáll! Ambrózy báró papi
álöltözetben, torzonborz szakállal settenkedett körülöttem, és
én semmit nem gyanítottam ebből az egész aljas
machinációból. Na, de csak kapjam a tíz körmöm közé...
– Segítség! – kiáltott ekkor az ifjabb Lindmayer, aki a
folyosóra kióvakodó utasok közül elsőként vette észre a kupé
végében heverő testet. – Könyörgöm, jöjjön valaki!
– Párdon, hölgyeim, ha megengedik... – Bali Miska bácsi
talpig fekete hálóköntösben, bajuszkötővel az orra alatt, szoros
hajhálóval a fején óvakodott el közöttünk, kínosan ügyelve rá,
nehogy eme intim öltözékében bármelyikünkhöz is hozzáérjen.
Mi, nők szorosan a nyomában maradva vonultunk végig a
folyosón. Egyedül Mimike, az operina nem csatlakozott
hozzánk. Úgy tűnt, ő bizony betartja nekem tett fogadalmát, és
bár a küzdelem robaját, valamint a kiabálást biztosan hallotta,
mégsem nyitotta ki a fülkéje ajtaját.
Drienkó János a padlóhoz csavarozott széke mellett, a
férfiillemhely keskeny bejárata előtt hevert. Teste alól a
hastájon vér szivárgott szét friss, élénkpiros színben.
– Segítsen megfordítani – szólt rá Miska bácsi a
hálókocsikísérő mellett térdeplő ifjabb Lindmayerre. A
fiatalember, aki csíkos pantallót, rettentően megviselt fehér
inget és szürke mellényt viselt, az arca pedig sápadtabbnak tűnt
a holdvilágnál, engedelmeskedett ugyan, de tétova mozdulatai
annyira suták voltak, hogy a munka java része az állami
ítélet-végrehajtóra maradt.
Drienkó zubbonyának eleje csatakos volt a vértől. Miska
bácsi fürge ujjakkal gombolta ki a kék hivatali öltönyt, majd
egyszerűen széttépte az alatta lévő inget, apró csontgombokkal
szórva tele a padlót.
– Istennek hála nem vészes – közölte a hóhér, miután
megszemlélte a minden bizonnyal kés ejtette sérülést. –
Adjanak valami tiszta ruhát, gyolcsot vagy bármi mást, amivel
leszoríthatom a sebet.
– Fogja! – mozdult ekkor az idősebb Lindmayer, aki
mindvégig kabinja nyitott ajtajában állt, és fejéről levéve Miska
bácsi felé dobta a hálósapkáját. – Talán kicsit pomádés, de ez
most aligha árthat a szegény ördögnek.
Az állami ítélet-végrehajtó ügyes kézzel dolgozott. Nem
csoda, hisz katonaként is szolgált, méghozzá igazi háborúban,
így komoly gyakorlata lehetett a sebkötözésben. Épp, mikor
végzett, a kalauzkocsiba vezető peronajtó kinyílt, és keretében
Ambrózy báró jelent meg.
– Eminenciás uram, micsodás öröm, hogy ismét körünkben
köszönthetjük – szólt némileg gyanakvástól sikamlós, „na,
most ugrik a majom a vízbe”-hangon Pichler asszonyság. –
Mondja csak, hová tette a bajkeverőt, akinek az üldözésére
azzal a hatalmas puskával indult?
A báró épp azon fáradozott, hogy letépje két dús
álszemöldökét, ami oldószer nélkül igencsak fájdalmas művelet
lehetett, majd a reverendától és a súlyos ezüstkereszttől is
megszabadult, minden kellékét Drienkó székére dobva. Mint
kiderült, a papi öltözet alatt ő is ingujjban volt, öltönykabát
nélkül, sötétkék bársonymellényben. Revolvere a hóna alá
csatolt, rendkívül ügyes bőrtokban lapult, amilyenhez hasonlót
még sohasem láttam.
– Így lesz a békából herceg, látod, kedves Katinkám?! –
jegyezte meg mély torokhangon nevetgélve a dohánytőzsdés
matróna. – És még csak meg sem kellett hozzá csókolnunk a
svindlert.
– Milyen kár – sóhajtott csendesen az aprócska
társalkodónő, ám amikor rájött, hogy gondolatát szándéka
ellenére hangosan is kimondta, rögvest fülig pirult.
– A vonatvezető halott – jelentette be a báró feszültségtől
remegő hangon. – Leszúrták.
A kupéban eddig is meglehetősen rémült és komor volt a
hangulat, most azonban mintha a falra szerelt kandeláberek
fénye is elhalványult volna kissé.
– A gyilkos? – kérdezte Miska bácsi.
– A kalauzkocsi oldalsó ajtaját nyitva találtam – felelte
Richárd.
– Akkor hát leugorhatott.
– Minden bizonnyal – bólintott a báró, majd figyelme a
halkan nyöszörgő, lassan magához térő Drienkóra terelődött. –
Kényelmesebb helyre kell vinnünk, hogy valaki elláthassa a
sebét.
– Hozzák a kabinomba – mondtam. – Hozom az
elsősegélydobozt.
Mire végeztem a kötözéssel, az újabb gyilkosság híre – hála a
halálra rémült személyzetnek – már az egész vonatot bejárta. A
pánikot csak fokozta, hogy a „pópa eltűnt”, helyette viszont egy
vadidegen, félkarú pasas bukkant fel a semmiből, aki Bieliczky
és Almási kalauzokat maga mellé véve létszámellenőrzést
tartott. Miután Ambrózy báró felfedte valódi kilétét, a
vonatszemélyzet tagjai mind természetesnek vették, hogy
immár ő irányít, az utasok közül viszont többen is ellenezték a
dolgot.
– Még hogy magánzó detektív! – kiabálta hálóköntösének
rojtos övét rángatva Lindmayer úr. – Két gyilkosság egyetlen út
során, ez, kérem, infámis excessus 66 . Ide professzionális
nyomozói munka kell.
– Úgy, úgy! – értett egyet Jeremiás igazgató, aki
többedmagával azért nyomult át az étkezőkocsiba, hogy idegeit
nyugtatandó italt követeljen az összezavarodott és rémült
pincértől. – Ha kabátlopás vagy netán egy kikapós asszonyka
leleplezése volna a feladat, nem mondom, akkor a magánzó
detektív épp megfelelne. Na, de így!
– Hol ez az alak? – érdeklődött pökhendien Hatschek 67

“ aljas; becstelen; szégyenletes kihágás, rendzavarás, túlkapás (latin)

67
Hatschek Béla látszerész a VII. ker. Erzsébet körút 5. szám alatt lakott (telefon 62-87).
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
látszerész, kerek csíptetőjén át oly vérmesen nézve körül,
mintha menten fel akarná öklelni a bárót.
– Most épp a személykocsikban egzecíroztatja 68 a többi
utast – intett apró likőröspoharával a megfelelő irányba
Ruzitska 69 ódonkönyv-kereskedő. – Engem majd halálra
vallatott, ezért is van szükségem némi szíverősítőre.
– Szegény barátom – lapogatta meg Kajtár fogreparátor az
éppen inni szándékozó antikvárius hátát, mire az majdnem
félrenyelt. – És mondja, kérem, mit akart tudni magától az a
kiállhatatlan paprikajancsi?
– Csupán annyit, hogy távozott-e valaki a fülkémből az
utóbbi egy órában.
– Na, és távozott?
– Már hogy távozhatott volna, mikor egyedül ültem benne –
pufogott Ruzitska úgy, mintha eme alapvető tényt mindenkinek
ismernie kéne. – Én, kérem, ha tehetem, mindig olyan fülkében
utazom, ahol magánosan szundikálhatok, mivel... – Az
ódonkönyv-kereskedő enyhe zavarban, motyogva tette hozzá: –
Nos, mivel a nejem szerint úgy horkolok, mint egy egész csorda
éhes vaddisznó, ha végre rálel a makkosra.
A háborgó férfiak csevegését akkor volt szerencsém hallani,
mikor épp áthaladtam az étkezőkocsin, hogy megkeressem
Ambrózy bárót. Drienkó kísérőt a két matrónára bíztam, akik
készséggel vállalták a sebesült ápolását, különösen, mert Miska

68
katonai gyakorlatokat végeztet, parancsolgatással irányít, ráncba szed, megfegyelmez
69
Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő a IV. ker. Múzeum körút 3., a VI. ker. Váczi körút
21. és a VIII. ker. Kerepesi út 27. szám alatt is birtokolt egy-egy boltot. Ekként reklamírozta
magát; „Bárhol és bárki által hirdetett könyv vagy zenemű ugyanazon az áron, minden
költség felszámítása nélkül, általam beszerezhető. Ajánlom minden szaktudományba vágó,
dúsan képviselt raktáromat. Különlegesség; egész könyvtárak berendezése.” Minden egyéb,
ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
bácsi is velük maradt. Úgy vettem észre, hogy bár a hölgyek
tökéletesen tisztában voltak Bali úr foglalkozásával, ez
nemhogy elriasztotta volna őket, de még valami különös,
bizsergető izgalmat is keltett bennük, ami folytonos fecsegésre
bírta őket.
Richárddal a menetirány szerinti első személykocsi
folyosóján találkoztunk. Ő és a két kalauz, miután ellenőrizték
az utaslétszámot, épp visszafelé tartottak a szerelvény elejébe.
Mögöttük a fülkékből nők és férfiak hajoltak ki nyugtalan vagy
épp kíváncsi, esetleg gyanakvó arccal, hogy meglessék a
titokzatos pasasért, aki nemrég még reverendában járt
közöttük, most viszont nyomozóként tetszeleg.
– Beszélnünk kell – álltam el Ambrózy báró útját.
– Macsek András – közölte erre ő.
– Tessék? – meredtem rá.
– Az utaslista szerint így hívják azt a személyt, aki mellettem
ült, ám nem mutatkozott be, így kiléte csak most, mikor a
vonatról eltűnt, vált számomra világossá. Ő Macsek András
nagybani fűszerkereskedő. Természetesen ez csak álnév, amivel
szerencsére már nem először találkozom. Az illető Sieger és
Cservény János név alatt számos alkalommal tevékenykedett,
ám valójában Soltész Jánosnak hívják. Felsőláposi születésű,
negyvenkét esztendős csavargó, bérgyilkos, betörő, meg amit
akar. Legutóbbi ismert bűntette, hogy idén júliusban a
rákoskeresztúri határban megtámadta Korczi Simon rutén
gazdát, akit több késszúrással leterített, majd kirabolt 70. Tíz
nappal később a budapesti detektívek ugyan elfogták
Magyarláposon, ahol a családja bújtatta, de később sikerült
megszöknie, és most ezen a vonaton rendezett ámokfutást.

70
Lásd a Budapesti Hírlap 1900. július 31-i számát.
 – Báró úr, én most nem Macsekról akarok...
– Tudom – vágott a szavamba Richárd türelmetlen
kézmozdulattal. – Magát, Mili, ismételten csakis a saját
személyes ügyei érdeklik. Ki akarja fejezni felháborodását,
amiért álruhában követtem önt a vonatra, ellenőrizendő, hogy
valóban hazautazik-e. Igen, ezt tettem, mert szemernyit sem
bízom az ígéreteiben, viszont fenntartás nélkül hiszek a
nyomozói képességében és a talpraesettségében. Kegyed a
végtelenségig bosszantó fehérszemély, ám amit eddig az ügy
felgöngyölítése érdekében tett, az briliáns. Igen, figyeltem
magát, ahogy szokásához híven halálos veszélybe keveredve
egyre közelebb jut a tetteshez, aztán a kellő pillanatban
megmentettem az életét, átadtam a Soltészra vonatkozó
adatokat, és most a háttérbe húzódva várom, miként kívánja
folytatni első önálló nyomozását.
Ez az átokverte, gyönyörű gazember megint megtette –
gondoltam magamban. Ambrózy bárónak újra sikerült egyetlen
gondolatmenettel előbb porig aláznia, majd az egekbe emelnie,
nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy az összecsókdosást
és a szemkivájást mely sorrendben hajtsam végre rajta.
– Azt mondta – ráncoltam a homlokom, miközben Bieliczky
és Almási kalauzok megkövülten bámultak ránk –, hogy ez az
én ügyem? Egészen a saját ügyem, amibe nem kíván
beavatkozni?
– Csak amennyiben ismét az életére törnek, vagy oly
információ kerül a birtokomba, amiről tudnia kell – biccentett
a báró, majd valamelyest halkabban még hozzátette: – A
szememet azután is ráér kikaparni, ha a gyilkos avagy gyilkosok
már rács mögött vannak.
Mosolyog? – néztem az arcát hitetlenkedve. – Ez a himpellér
valóban képes mosolyogni, miközben a szeme világa forog
kockán?
– Rendben – bólintottam végül. – Ha jól sejtem, hamarosan
úgyis befutunk Kolozsvárra, ahol a helyi nyomozóknak már
csak le kell fogniuk a még vonaton tartózkodó tetteseket.
– Tehát máris megfejtette az ügyet? – kérdezte kétkedőn
vonva fel szemöldökét Ambrózy báró.
– Többé-kevésbé – mondtam. – Még nem tudom, mi az,
amiért ennyi embernek meg kellett halnia, de a bűnösöket már
beazonosítottam, és a köztük lévő bonyolult kapcsolatrendszert
is értem.
– Azok ott a bácsi téglatelep őrfényei – mutatott ki balra, a
fülke (melynek nyitott ajtaja előtt álltunk) ablakán túlra Almási
kalauz. – Most haladunk el Kardosfalva mellett, ami után
rögtön Kolozs...
– Várjunk csak – szólt közbe Bieliczky kalauz. – Érzik ezt?
A vonat egyenletes sebességgel, rendületlenül robogott tova
a vaspályán, épp csak a megszokott módon ringatózva.
– Semmi figyelemre méltót nem tapasztalok – mondta
Ambrózy báró.
– A kerekek – nézett a padló felé Almási úr, akit kollégája
frissen felhorgadó nyugtalansága egyetlen szempillantás alatt
megfertőzött. – Zakataka-tak, zakataka-tak...
– És nem zaaktaka-taak, zaaktaka-taak, ahogyan kéne –
értett egyet Bieliczky.
– Beszéljenek végre értelmesen, uraim – kiáltott rájuk
Richárd. – Ebből a zagyvaságból mi, közönséges utasok, egy
árva mukkot sem értünk!
– A kerekek ritmusa egyre gyorsul – jelentette ki Almási
kalauz –, pedig már fékeznünk kellene.
A mozdony ekkor kezdett veszett sípolásba. A fülhasogató,
csak röpke pillanatokra megszakadó gőzsikoly egyértelműen
nem üdvözlés, sokkal inkább eszeveszett rémülettől zengő
figyelmeztetés volt, amit a környező hegyek megsokszorozva
vertek vissza. Mind a jobb oldali, nagy ablakok felé fordultunk,
ahogy a fülkékből kitóduló ijedt utasok is. Teljes sebességgel,
fékezés nélkül futottunk be Kolozsvár nagy állomására. Az
indóházat úgy kivilágították, mint a pesti Operát szokás
díszelőadás idején, mikor a királyi páholy sem marad üresen. A
fedett peronon vasutasok, csendőrök, rendőrök és civil ruhás,
keménykalapos detektívek lámpással a kézben álltak sorfalat,
tátott szájjal bámulva a tovaszáguldó vonatot. Sürgönyünk
tehát, amit Élesden még a szegény Schwamm vonatvezető
adatott fel, elérte célját. A kolozsvári karhatalom teljes
létszámban vonult ki, hogy az 502-es gyorsot a maga véres
hírének megfelelően fogadja, ám hiába.
Vonatunk rémítő gőzkürtjét egyre csak süvöltetve, szikrát és
füstöt hányva, megállás nélkül robogott át a kolozsvári
állomáson, bele a jeges és sötét éjszakába.

Kolozsvár-Kara, 1900. december 11.

éjjel 5h 40’ és 6h 40’ között

A szerelvény először a szamosfalvai enyhe kanyarban billent

meg. A kerekek épp csak hajszálnyira emelkedtek el a
vaspályától, mi mégis úgy éreztük, hogy menten felborulunk.
Az utasok rémületükben üvöltöttek és sikoltoztak. Sokan a
fülkék falának tántorodtak, és a család tagjai, akiket korábban
az étkezőkocsiban láttam, egymásba kapaszkodva,
kuglibábokként dőltek össze a folyosón.
Néhány iszonyú másodperccel később a kupé
recsegve-ropogva zökkent vissza a sínekre, ám a rázkódás nem
csitult.
– Még mindig gyorsulunk – állapította meg Bieliczky kalauz.
– Az képtelenség – szólt a kollégája, alsó ajkát harapdálva. –
Csiszér az egyik legjobb mozdonyvezetőnk. Pontosan tudja,
hogy a gyorsvonat legnagyobb megengedett sebessége egyenes
pályán 60 km/h, Kolozsvár után viszont az 50-et sem nagyon
ildomos meghaladnia, most viszont nagyon is úgy tűnt, hogy a
sebességünk egyre nő.
– Hányán teljesítenek szolgálatot a mozdonyon? –
kérdeztem, továbbra sem engedve el a kabinajtó fogantyúját,
amiben az imént megkapaszkodtam.
– Hárman, mint mindig – felelte Almási kalauz. – Csiszér
masiniszta, valamint a két fűtő.
– Mind kiváló alkalmazott – tette hozzá Bieliczky úr. –
Tűzbe merném tenni értük a kezem.
– Ezek szerint valami... Vagy inkább valaki arra kényszeríti
őket, hogy veszélyeztessék a szerelvényt, és rajta az utasok
életét. – Ambrózy báróra néztem. – Látta leugrani azt a
Macsekot, Soltészt, vagy akárhogy is hívják?
– Mire a kalauzkocsiba értem, ő már nem volt sehol. Csupán
annyit állapíthattam meg, hogy a vonatvezető halott, az oldalsó
ajtó pedig nyitva van.
– Előremászott – bólintottam.
– Az lehetetlen, kisasszony! – Almási kalauz olyan képet
vágott, mintha vérig sértettem volna. – A kalauzkocsi és a
mozdony között ott a szerkocsi, tele vízzel és szénnel, amin
természetesen nincs átjáró, mint a kupék esetében.
– Mit tesznek olyankor, ha menet közben kell szót váltani a
mozdonyvezetővel?
– A kalauzkocsi tetején van egy kitüremkedés...
 – Igen, azt már volt szerencsém megcsodálni felszállás előtt
– szakítottam félbe Almásit. – Olyan, mint valami üvegezett
púp.
– Púp? – csodálkozott rá a különös hasonlatra a kalauz. – Ez
igen találó meghatározás. Nos, ebből a... hm, púpból kitekintve
a vonatvezető síp- és kézjelekkel üzenhet a masinisztának.
– Sípjelek? – csodálkoztam. – Lehet azt hallani a
mozdonyban, dacára a kerekek zakatolásának, a kazán
dohogásának és a menetszél süvöltésének?
– Ne holmi nyakban fityegő rendőrsípra tessék gondolni! –
mosolygott tudatlanságomon Bieliczky. – A mi sípunk nem
más, mint magának a mozdonynak a gőzsípja, amihez egy
hosszú, a kocsiszekrények tetején végigfutó zsineg van erősítve.
Valaha, mikor még kézi fékezéssel működtünk, ez a madzag
egészen a szerelvény utolsó kocsijáig ért, ám mióta a
Westinghouse-rendszert alkalmazzuk, csupán a vonatvezető
állomáshelyéig, vagy ahogy kegyed nevezte, a púpig tart.
Meghúzva azt a mozdony gőzsípja szólni kezd, ha pedig
ismerjük a módját, általa néhány egyszerűbb jelet is
előreküldhetünk, mint például „Lassíts!”, „Gyorsíts!”, „Állj!” és
hasonlók, a masiniszta pedig éppilyen módon válaszolhat rá.
– Akkor hát ezt fogjuk tenni – döntöttem el. – Kérem,
uraim, jöjjenek...
– Azonnal engedjen ki! – hallottuk meg ekkor a
személykocsi hátsó peronján felharsanó ordítást. – Takarodjék
az utamból, fiam, különben...
Dulakodás hangjai értek el hozzánk, amit jajkiáltás követett.
Ambrózy báró, a kalauzok és jómagam végigszaladtunk a
folyosón, ahonnan a rémült utasok alig győztek visszahúzódni
kabinjaikba. A szűk peronon, ahol négy embernél több csak
nagy nehézségek árán fért el, most legalább hatan préselődtek
össze. A bal oldali ajtónak háttal Domonkos Jenei állt, két
karjával próbálva eltaszítani magától a felé nyomuló öt embert,
akik közül Jeremiás igazgató már az öklét emelte, hogy leterítse
a bekötözött fejű fiatalembert.
– Elég legyen! – üvöltött a lökdösődőkre Ambrózy báró, ám
szavára csak a leghátul tolakodó Czartoryjski házaspár figyelt
fel. Az út korábbi szakaszában oly rátarti tyúkszemirtó
asszonyság most félrecsúszott kalapban, kibomlott hajjal, míg a
férje verejtéktől csillogó ábrázattal, kezében sétapálcáját
lóbálva pördült meg.
– Le akarunk szállni! – kiáltotta Czartoryjski úr.
– Ha kell, hát ugrunk! – csatlakozott hozzá hisztérikusan
kapkodva a levegőt zilált neje. – Nem várjuk meg, amíg a vonat
kisiklik.
– Inkább szörnyethalnak a töltés oldalában? – emeltem fel
én is a hangomat, majd megragadva a nő karját, kirántottam őt
a többiek közül. – Elég ebből a vircsaftból, különben a báró úr –
Richárd fegyvertokjára mutattam – mindannyiukat úgy
lepuffantja, mint a veszett kutyát!
Fenyegetésemre Czartoryjski úr és még ketten valóban
hátrébb léptek, ám az öklét emelgető Jeremiás Arnold ügyet
sem vetett rám.
– Megmondtam, fiam, hogy eressz – bömbölte és lecsapott.
Domonkos Jencit bal arcán érte az ütés, amitől ő azonnal a
peronajtó tövébe rogyott. Jeremiás félrelökte őt, majd a
kilincsnek esett, ám a peronajtókat korábban a
vonatszemélyzet mind lezárta, így eredményre nem jutott.
Dühében ekkor kétszer az üvegre sújtott, és mikor az nem volt
hajlandó betörni, vérben forgó szemmel felénk fordult, tán
hogy a kalauzoktól kulcsot követeljen.
Ambrózy Richárd báró jobb horogja oly tökéletesre
sikeredett, hogy azért bármelyik ferencvárosi utcai öklöző
rögvest a legmélyebb elismerését fejezte volna ki. Jeremiás
igazgató feje hátranyaklott, koponyája az illemhely ajtajának
csapódott, és miközben maga is a padlóra csusszant, szemében
a dühöngő lángokat méla csodálkozás játszi visszfényei
váltották fel.
A megszeppent leszállni vágyókat félrelökdösve Jencihez
léptem, és leguggolva mellé zavaros tekintetét, no meg az arcán
virító, gyorsan sötétülő foltot vizslattam.
– Valami igen nagy bűnt követhettem el, hogy a jóisten már
megint kupán ütött – motyogta tétován forgó nyelvvel a székely
férfiú.
– Épp most mentette meg öt bolond életét – vigasztaltam. –
Szóval, ha volt is valami bűne, azt ezzel a két főbekólintással
bizonyost levezekelte.
– Akkor végre aludhatok egy kicsinyt – súgta, majd
elveszítette az eszméletét.
Nyomasztó csend telepedett ránk, amit csupán vonatunk
kerekeinek egyre őrültebb zakatolása festett alá. Mind, akik a
szűk peronon összezsúfolódtunk, a két alélt férfit néztük, míg
végül Bieliczky kalauz szólalt meg:
– Nagyságos úr, most mihez kezdjünk?
A kétségbeesett, már-már kislányos fejhangon, sipítva
előadott kérdés persze Ambrózy bárónak szólt, aki menten
lebiggyesztette alsó ajkát, ekként jelezve, hogy a dolog nem
igazán foglalkoztatja, majd így felelt:
– Sajnálom, uraim, de arra kell kérnem önöket, tekintsék
úgy, mintha én jelen sem volnék. Galajda püspök személyében
szálltam fel erre a vonatra, és bár lelepleződtem, a csöndes
megfigyelő szerepét továbbra sem kívánom feladni.
– Na, de a gyilkosságok! – kiáltott Almási kalauz. – És a
vonat, ami elszabadult!
– Ön itt az egyetlen, aki járatos a bűnügyi vészhelyzetek
megoldásában – kontrázott a háttérből Czartoryjski úr.
– Ebben tévedni méltóztatnak – mondta a báró, majd
tekintetét rám szegezte. – Tanítványom, Hangay Emília
kisasszony szintén birtokában van minden olyan tudásnak,
amire szükség lehet. Ez az ő utazása, az ő vonata, az ő ügye.
Hallgassanak rá, és akkor talán... Mondom: talán mind
megmenekülhetünk, sőt, a bűntettek hátterére és az elkövetők
személyére is fény derülhet.
Az az egyetlen aprócska szó – talán – rontott ugyan az
összhatáson, a körítés mégis elegendő volt ahhoz, hogy a
jelenlévők bizalmat szavazzanak nekem. Én pedig nagyon is
tisztában voltam vele, hogy mit kell tenni. Utasításomra négyen
felemelték és a legközelebbi kabinba cipelték Domonkos Jencit,
hogy ott a puha ülésekre fektessék őt. Ezután, szintén az én
parancsomra, Jeremiás urat is megragadták, és a férfiillemhely
szűk fülkéjébe tuszkolták, aminek ajtaját Almási kalauz
mesterkulcsával gondosan be is zártuk.
– Amilyen esztelenül vérbő férfiú, amint magához tér,
bizonyára rögvest őrjöngeni kezd – mondtam. – Jobb, ha a
legközelebbi állomásig kalickában tartjuk őkelmét.
– Ha így robogunk tovább, aligha érjük el a legközelebbi
állomást – súgta oda remegő hangon Bieliczky kalauz. –
Hamarosan elérjük Apahidát, ahol a pálya éles balkanyart vesz,
amit 40 km/h-s sebességgel szoktunk bevenni, ám most
legalább annak duplájával száguldunk.
– Apahida után pedig csak romlani fog a helyzet –
magyarázta Almási kalauz. – Beérünk a hegyek közt húzódó
keskeny völgyszorosba, ahol a sínek oly szeszélyesen kezdenek
kanyarogni, mint holmi hasgörcsöktől szenvedő kígyó.
 – Szerpentinek – jutott eszembe korábbi utazásaimból, és az
emléktől menten kiszáradt a szám.
– Szerpentinek bizony, amiket képtelenség ekkora
sebességgel bevenni – bólintott Bieliczky kalauz, miközben már
mindhárman a szerelvény eleje felé tartottunk, nyomunkban az
„ott sem lévő” Ambrózy báróval. – Ha hamarosan nem
lassítunk, a vonat egész bizonyosan ki fog siklani.
– Könnyen lehet, hogy épp ez a terve – biccentettem,
belépve az étkezőkocsiba, ahol néhány ijedt és sokkal több
alkoholtól némileg homályos tekintet meredt ránk.
– Terve? Mármint kinek a terve? – értetlenkedett Almási
kalauz.
– Annak a Macseknak, Siegernek, Soltésznak, vagy hogy a
csudába is hívja épp magát.
– Ezek szerint a gazfickó mégsem ugrott le a vonatról?
– Uraim, maguk egyáltalán nem figyelnek? A jelek
egyértelműen arra mutatnak, hogy a szerelvényünket
elrabolták, és utasaival együtt a pusztulásba akarják kergetni.
Soltész terve meglehetősen brutális, de akár még működhet is.
Szántszándékkal ki akarja siklatni a vonatot, miközben ő az
utolsó pillanatban leugrik róla, ami persze életveszélyes
művelet, de még mindig jobb, mint többszörös gyilkosként Bali
úr kezébe kerülni.
– Engem szólított, Milike? – toppant ekkor elém Miska
bácsi, kezében apró stampedlis pohárral, ami színig volt töltve
a legfinomabb szilvóriummal. – A hálókocsi-kísérő
elszenderedett, a két hölgy vigyáz rá, én pedig arra gondoltam,
jót fog tenni egy kis szíverősítő.
– Az most mindannyiunkra ráférne, de sajnos a bajban
aligha segít – emeltem fel a hangom, hogy az étkezőkocsiban
tartózkodó tucatnyi utas is jól halljon. Röviden tájékoztattam
őket a fejleményekről, így zárva mondandómat: – Vissza kell
foglalnunk a mozdonyt, különben a vonat kisiklik, és mi mind
meghalunk.
– Badarság! – harsogta Steinschneider Jakab
ágybetétgyáros, aki már jócskán felöntött a garatra. – A
mozdonyon ott a masiniszta meg két markos fűtő. Ugyan
miként is gyűrhette volna le az a Soltész egy szál maga
mindhármukat?
– Ehhez, uram, elegendő egyetlen töltött revolver – vágtam
vissza, pedig Terka néni már számtalanszor figyelmeztetett,
hogy részeg férfival vitázni ostobaság.
– Fegyver, mi?! – lépett közelebb Steinschneider, támadni
készülő kóbor kutya módján vicsorogva. – Aztán, ha szabadna
kérdenem, kegyed meg kinek képzeli magát, hogy...
Vonatunk ekkor ért az apahidai kanyarba. Előbb a gőzsíp
kezdett el veszettül üvölteni, majd maga a szerelvény
fémhangja sírt fel. Mindent betöltött a kocsiszekrények
keserves recsegése-ropogása, a vaskerekek csattogása, az alóluk
előpattanó szikrák sercegése. A villanyos világítás vibrálni
kezdett, a kupé pedig oly hirtelen és nagymértékben dőlt balra,
hogy aki nem tudott megkapaszkodni valamiben, az
menthetetlenül a padlóra zuhant, vagy a falnak, ablakoknak,
bútoroknak csapódott. Magam is így jártam volna, ha Miska
bácsi el nem dobja a stampedlis poharat, hogy aztán egyik
kezével a lecsavarozott asztalba kapaszkodjék, míg a másikkal
engem tartott.
A szerelvény jobb oldala a levegőbe emelkedett, arra
készülve, hogy átbillenjen, majd levetve magát pályájáról,
menten szétszóródjék és összezúzódjék a havas töltésoldalon. A
sínek és kerekek keserves fémsikolyt hallattak, amibe az utasok
holtra vált üvöltései, hisztérikus jajkiáltásai keveredtek. A
világítás kihunyt, majd ismét életre kelt, épp abban a rémületes
pillanatban, mikor a vonat – meggondolván magát – iszonyatos
zökkenéssel visszadöccent eredeti útjára.
Az étkezőkocsi úgy festett, mintha hurrikán csapott volna le
rá. Az asztalok és székek között nők és férfiak feküdtek, véres
fejüket, zúzott karjukat, megroppantott bordáikat tapogatva,
miközben kába tekintettel lestek körül, mint akik nem értik, hol
is vannak, és miként kerültek oda.
– Meg kell állítanunk a vonatot – mondtam, kibontakozván
Miska bácsi igencsak szoros öleléséből. – A kalauz urak szerint
hamarosan ennél sokkal veszedelmesebb kanyarok
következnek.
– A kolozsi nagy hurkot biztos nem éljük túl – bólogatott
Bieliczky úr, zilált haját remegő ujjaival fésülgetve.
– Akkor hát cselekedjünk! Úgy sejtem, hiába küldenénk
üzenetet a... Miként is nevezték?
– Madzagos síptávíró – segített ki Almási kalauz.
– Oh igen, persze! Nos, szerintem akár könyörgő imákat is
küldhetnénk azon a madzagtávírón, Soltészt úgysem hatná
meg. Valakinek előre kell tehát mennie, hogy lefegyverezze a
gazembert.
– Ahhoz, kérem, az illetőnek ki kellene másznia a
kalauzkocsiból, átevickélni a szerkocsira, onnét pedig a
mozdonysátorba – rémüldözött Bieliczky kalauz. – Ez pedig
menet közben, főleg ekkora sebességnél teljességgel lehetetlen,
mivel a kapaszkodásra csupán néhány fémfogantyú és egy
félcipőnyi csúszós perem áll rendelkezésre.
Érdekes módon az étkezőkocsiban tartózkodó férfiak
legtöbbjének ebben a pillanatban sürgős tennivalója támadt.
Néhányan a személykocsik irányába távoztak, mások a
pincértől új és persze teletöltött poharakat követeltek, míg a két
Lindmayer egymással pusmogva iramodott a hálókocsi felé.
A kalauzok érezték, hogy az öngyilkos küldetésre hivatali
kötelességük volna elsőként jelentkezni, ám csak rájuk kellett
nézni, máris egyértelmű volt az alkalmatlanságuk. Almási úr túl
vékony, erőtlen, zörgő csontú, míg Bieliczky úr nagyon is testes,
mondhatni túlsúlyos alkat volt, mely tömeget sokkal inkább
puhán rezgő háj, semmint izom alkotta.
– Báró úr! – fordultam ekkor Richárdhoz. –
Kölcsönkérhetném a revolverét?
Ő kissé megemelte jobb szemöldökét, melyben még mindig
ragasztómaradványok fehérlettek, majd szó nélkül kicsatolta az
oldalán fityegő tokot, és a benne nyugvó fegyvert markolattal
előre tartva felém nyújtotta.
– Egészen biztos benne, hogy képes rá? – kérdezte ekkor.
– Frászkarikát – feleltem, miközben az indulattól kigyúlt az
arcom. – De ha egyszer nincs más...
A revolverért nyúltam, ám ujjaim az üres levegőt markolták
meg, mivel Bali Mihály fürgébb volt nálam, és kikapta azt a
báró kezéből.
– Tudom én, kérem – mondta szinte bocsánatkérőn –, hogy
Mili kisasszonynál bátrabb fehérszemélyt még sosem hordott
hátán a föld.
– Én inkább felelőtlenül vakmerőnek, meggondolatlannak és
életveszélyesen makacsnak mondanám – vetette közbe
Ambrózy báró.
– Khrm, nos, ezzel most inkább nem vitatkoznék – szólt az
állami ítélet-végrehajtó, miközben fürge, gyakorlott
mozdulatokkal ellenőrizte a megkaparintott fegyvert. – A
lényeg amúgy is csak annyi, hogy én vagyok itten a
legalkalmasabb erre a nyaktörő mutatványra. Ellenvetés?
Mindenki hallgatott. Igen, még én is, mert bizony be kellett
látnom, hogy az öregnek igaza van. Hiába éreztem úgy, hogy
már jócskán benne jár a korban (egek, hisz még csak
negyvenkét éves volt! – ami persze egy tizenhét éves lány
szemében már matuzsálemi kor), mokány, csupa izom alkata,
bikanyaka, vasmarka és elszánt tekintete egyértelművé tette,
hogy nála jobb kezekben aligha lehetne a sorsunk.
– Induljunk hát – fordult Miska bácsi a szerelvény eleje felé,
ám ekkor mégis megragadtam a karját.
– A bajuszkötő – mondtam csendesen – meg a hajháló,
köntös és papucs nem épp a legmegfelelőbb öltözék az efféle
munkához.
– Milyen igaz! – mosolyodott el az állami ítélet-végrehajtó
kissé szégyenlősen. – Mindjárt alkalomhoz illő ruhába bújok,
és azután már megyek is levegőzni.
A szerencsétlen Schwamm András holtteste a kalauzkocsi
padlóján, hatalmas, dermedt vértócsa közepén hevert. A kupé,
mely nem csupán a vonatvezető helyeként, de pihenőként is
szolgált a személyzet számára, rendkívül szerény berendezéssel
bírt. Négy pokróccal takart prices, egy lecsavarozott asztal,
néhány falra szerelt fiók, két szekrény, valamint öt szék gyászos
képe fogadott minket. Középen magas emelvény állt, ami
leginkább egy létrára hasonlított, melynek legfelső fokára
párnát tettek. Ez volt Schwamm úr ülése, melyről az üvegezett
„púpon” át előre és hátra is remekül kiláthatott. A padlón
néhány kártyalap, két bádogbögre, valamint egy rongyos
menetrend hevert, amiket bizonyára dulakodás közben vert le a
gyilkos és áldozata.
Arra egyikünk sem számított, hogy midőn a két kalauz
félretolja az oldalsó ajtót, olyan dermesztő hideg ront ránk, ami
menten egész a csontunkig hatol. Üvöltve tört be a menetszél, a
kerekek csattogása és a mozdony kazánjának asztmás hörgése,
zihálása.
Bali Mihály a „levegőzéshez” barna cipőt, két széles
nadrágtartóval rögzített fekete pantallót és gallér nélküli,
patyolatfehér inget öltött. Nem épp téli kirándulásra való
ancúg, különösen, ha a sétára szánt „ösvény” egy hóborította
völgyzugolyban robogó gyorsvonat külsején vezet, ám az öreg
nem akarta, hogy bármi is akadályozza a mozgásban. A
revolvert hátra, a derekához szorította be, majd felénk kiáltott:
– Akkor hát isten neki, fakereszt! – Azzal kinyúlt a
kalauzkocsiból, megragadta az első kapaszkodót és eltűnt az
éjszakában. Bieliczky és Almási nyomban helyére rántotta az
ajtót, én pedig felmásztam az ülőlétrán, azt remélve, hogy a
„púp” ablakain át láthatok valamicskét Bali Mihályból. Persze
csalódnom kellett, hisz odakinn még mindig sötétség honolt,
ráadásul az állami ítélet-végrehajtó a kocsik külső oldalán
araszolt előre, én viszont a vonatvezető helyéről csupán a
mögöttünk ingó kupék és az előttünk sötétlő szerkocsi és
mozdonysátor tetejét figyelhettem volna meg. Ettől aztán
rögvest elfogott a bizonytalanság, sőt, már-már a rémület, és az
ülőlétra mellett ácsorgó Ambrózy báróhoz fordulva kérdeztem:
– Richárd, mondja meg őszintén, hibáztam?
– Mármint miben? – pillantott fel rám szinte közönyösen.
– Abban, hogy engedtem előremászni Miska bácsit. Ha
lezuhan... Vagy Soltész hátrafordul, észreveszi és lelöki...
– Akkor a kormánynak új hóhért kell találnia, a vonatunk
pedig kisiklik, és mi valószínűleg mind meghalunk – mondta az
én kinti éjszakánál is ridegebb báróm. – Ez esetben kegyednek
nem lesz módja rá, hogy engem a lelkiismeret-furdalásával
gyötörjön, ami jó. Ha viszont Mihály sikerrel jár, akkor a vonat
megáll, mi életben maradunk, és a maga döntéséről kiderül,
hogy zseniális volt, ami szintén jó, sőt, remek. Mindezt
végiggondolva, semmiképp nem járhatunk rosszul, szóval ha
lehet, ne tegyen fel több ilyen ostoba kérdést, Mili!
Azt hiszem, abban a pillanatban meg akartam őt rúgni. A
lábam épp megfelelő magasságban volt, hogy egyetlen
lendítéssel épp ott inzultáljam rátarti lényét, ahol az a rossz
mája találtatik. Már feszült is a combom, amikor hirtelen
odakintről velőtrázó halálsikoly, majd irtózatos fémcsikorgás,
döndülések sorozata, gőzsüvöltés és fülrepesztő robaj ért be
hozzánk. Ezzel egy időben a szerelvény előbb enyhén
imbolyogni, azután vadul rángatózni kezdett, mi pedig a
következő pillanatban a pokoli erejű vészfékezés hatására mind
előrebuktunk. Én a „púp” peremébe vertem az állam, a báró az
egyik priccsre zuhant, a kalauzok pedig a padlón kötöttek ki. A
legijesztőbb azonban az volt, ahogy Schwamm András holtteste
előbb a hátára fordult, majd végtagjait széttárva sebesen
végigcsúszott a kupén, és végül tompa puffanással a falnak
csapódva megállapodott.
Épp úgy, miként a vonatunk, ami immár mozdulatlanul állt a
hóba és jégbe dermedt erdélyi vadon közepén.

Kara, 1900. december 11. hajnali 6h 40’ és 7h 10’

között

Amint ismét kinyitottuk a kupé oldalajtaját, úgy mart belénk

a hideg, mint havasi ordas az őzgida gyönge húsába. A két
kalauz, látva mennyire fázunk, kinyitotta az egyik szekrényt, és
kabátokat kezdett osztogatni.
– Ezer bocsánat a minőség miatt – szabadkozott Almási úr,
miközben felsegítette rám a súlyos, durva szövésű, sötétkék
szolgálati ruhadarabot. – Sajnos a Magyar Királyi
Államvasutak nem kényezteti el az alkalmazottait.
A vastag szövetkabát bizony nem volt semmivel kibélelve,
viszont magas és kőkemény gallérja majd’ megfojtott, hosszú
ujjából pedig ki sem látszott a két kezem. Bezzeg Ambrózy
bárón úgy állt a vasúti egyenruha, mintha ráöntötték volna,
csak épp az üresen fityegő bal karját kellett mélyen a zsebébe
gyűrni, hogy ne lobogtassa szabadon a szél.
Elsőként a két kalauz mászott le a kocsiról, majd a
segítségükkel mi is talajt értünk. A hajnali derengésben –
merthogy a nap valahol keleten, a lankás hegyeken túl már
ébredezni kezdett – sűrű, komor, hóborította erdő tárult elém.
– Hol vagyunk? – kérdeztem, mire Bieliczky kalauz a
szerkocsi ütközői alatt átbújva a vonattól jobbra elterülő tájat
kezdte vizslatni. Én azonnal követtem őt, míg Ambrózy báró és
Almási úr késlekedés nélkül a mozdony felé igyekezett.
– Ha nem tévedek, ez itt a Csukás- vagy a Malmos-tó lehet –
szólt Bieliczky úr a töltés mentén, a völgyben fehérlő jégsávra
mutatva, mely tó létére még a Duna szélességét sem érte el. –
Nehéz megállapítani, mivel valójában egyetlen nagyobbacska,
hosszú tócsáról van szó, amit a Kolozs patak vizéből
duzzasztottak, és egy híd szeli ketté. Amott is van, ni! –
mutatott a szerelvény vége felé, a távolba. – Már elhagytuk,
szóval ez itt a Malmos-tó lesz, azon túl pedig a Szennyes
emelkedik.
– Szennyes? – csodálkoztam, tekintetemmel a csodás,
már-már meseszerű vadonnal borított domborulatot nézve. –
Miféle név ez egy hegynek?
– Gondolom, azért kapta, mert az asszonyok ide járnak
mosni.
– Hát laknak errefelé emberek?
– A túlsó oldalon – felelte Bieliczky úr, ismét átbújva az
ütközők alatt, én pedig persze megint csak követtem őt. –
Fejecskére vigyázni! Úgy! No, kérem, abban az irányban, tán
fertályórányira, az erdőn túl lapul meg Kara. Kicsi, de miként
mondják, nagyon szép falucska. Én persze még sosem láttam,
megállónk sincs itt, de van nékem egy igen jó emberem, a Balla
vasutas Szilágyperecsenből. No, az sokat mesélt róla.
Miközben a kalauzt hallgattam, a széles vasúti töltésen, a két
sínpár között lépdelve végre beértük Richárdékat. A hangosan
szuszogó, dohogó, időnként kétoldalt fehér gőzt, kéményéből
pedig kormos füstöt eregető mozdony mellett álltak, és épp egy
igen nyomorult állapotban lévő férfit segítettek le a
vaslépcsőről.
– Óvatosan, Ferkó! – biztatta fentről, a vonatsátor fémteteje
alól valaki. – Kettővel több lik van most rajtad a kelleténél.
– Nem fog az ki rajtam, Gyuszi bácsi – nevetett fel
keservesen elkínzott, gyönge hangon a férfi. – Böktek mán
belém kést máskor is, oszt mégis tovább lapátoltam a szenet.
– Csak semmi hősködés – morogta Almási kalauz, erősen
tartva az összerogyni készülő fűtőt. – Jöjjön már, Bieliczky
kartárs, segítsen! Vigyük be sebest a Bali úr kabinjába, mielőtt
a vére egészen elfolyik, és megfagy itt nekünk.
A két kalauz Polacsek Ferkó fűtő hóna alá nyúlt, ám az két
lépés után továbbmenni a maga lábán már nem tudott, így
végül kénytelenek voltak „gólya viszi a fiát” módszerrel vinni.
Elhűlve néztem a hátrabillenő fejjel „utazó”, félig áléit férfit,
akinek cserepes ajkai közül valami nóta foszlányai, vagy tán
zengő ima bugyogott elő. Kék cájgruháját baloldalt
rozsdabarnára színezte a vér, ami kövér cseppekben hullott a
szembefutó sínpályák közt fehérlő hóra
Miska bácsi kabinjában fogják lefektetni – hasított belém a
rémület. – Akkor hát ő is...?
A magas vaslépcső tetején kék ruhás, mackós alkatú, ősz
hajú, gépolajtól és koromtól maszatos képű férfi jelent meg.
Fürgén hátat fordított nekünk, majd gyakorlott mozdulatokkal
leereszkedett közénk, hogy aztán katonás vigyázzba vágva
magát, sildes sapkájához lendítve kezét jelentkezzék.
– Csiszér Gyula mozdonyvezető, szolgálatukra.
Ambrózy báró szintén bemutatkozott, sőt, kezet is rázott a
masinisztával, miközben rólam kivételesen megfeledkezett.
– Hangay Emília – léptem közelebb, magam is kezet
nyújtva. – Mi történt itt, ha szabad kérdenem?
– Hát... – A mozdonyvezető zavartan pillantott a báróra. –
Szabad?
– Sőt, kötelező! – harsant fel ekkor Miska bácsi mélyről
dörgő hangja a mozdonysátor alól, majd a következő
pillanatban maga az állami ítélet-végrehajtó is megjelent a
vaslépcső tetején. – Mili kisasszony a báró úr jobbkeze,
mondhatni, a tanítványa, aki máris majdnem olyan jó detektív,
mint maga a méltóságos úr.
– Ráadásul a vonaton történt bűnesetet most neki kell
felgöngyölítenie mintegy... – Richárd néhány pillanatig kivárt,
bár alig hiszem, hogy a megfelelő szót kereste, hiszen az már ott
volt a nyelve hegyén. – Nos, mintegy vizsgafeladatul.
Így állunk! – gondoltam, keserű epét érezve a torkomban. –
Szóval most épp vizsgáztatni szottyant kedve a báró úrnak? Hát
jó, legyen!
– Újra kérdezem – néztem egyenest a meghökkent
masiniszta szemébe. – Mi történt a mozdonyon?
Úgy tűnt azonban, hogy Miska bácsi – aki egyébként szintén
nagyon viharvert állapotban volt: nadrágja több helyen
elszakadt, nemrég patyolat ingét vastagon lepte a mocsok, és
bal kezét a jobb karján éktelenkedő sebre szorította – biztatása
nem volt elég a masiniszta számára. Csiszér úr továbbra is
Ambrózy báróra pislogott, némán az iránt érdeklődve, hogy
valóban válaszolhat-e egy épp csak fruska korban lévő
fehércseléd kérdésére. Richárd aprót bólintott, mire a
mozdonyvezető tekintetét a földre szegezve, tehát mégis csak
kikerülve, hogy közvetlenül hozzám szóljon, végre beszélni
kezdett.
– Valaki előremászott, gondolom, a szerelvényből. Tán egy
utas lehetett.
– Soltész – mondtam. – Így hívják az illetőt.
– Azt, kérem, már nem hívják sehogy – szívta meg
levesszűrő bajszára konyuló, vörhenyes orrát Csiszér. – Miután
közibénk ugrott a szerkocsiról, mint valami dühöngő
ördögfattya, és szíven szúrta a Lajost... Akarom mondani a
Balogh fűtőt. Szóval azután, hogy a Ferkót is megdöfködte, rám
üvöltött, hogy ha nem akarok megdögleni, fékezés nélkül
hajtsak át Kolozsvárott. Én kérem, mondtam neki, hogy ebből
baj lesz, de nem érdekelte, csak rakatta tovább a kazánt a
Ferkóval, aki akkor még valahogy elbírta a lapátot, merthogy a
vére csak lassanként folyt el neki azon a két likon.
– Hol van most Soltész? – vágtam félbe az egyre zavarosabbá
váló szóáradatot. – Miért mondta, hogy őt már nem hívják
sehogy?
– Mert a végén jött ez az úr itten – bökött a masiniszta Miska
bácsi felé –, és verekedni kezdett a gazfickóval.
– Verekedni? Hát a revolver, Miska bátyám? – kérdezte
Richárd.
– Igaz is – nyúlt derekához a hóhér, visszaadva a fegyvert. –
Erről egészen megfeledkeztem, de nem is baj, mert a két
kezemben jobban bízhatok.
– Ammár biztos – értett egyet a masiniszta –, hisz hiába
vágta meg a kend karját az a tróger, végül mégiscsak győzött az
igazság.
– Vagyis? – kérdeztem.
– A gazember megcsúszott, kizuhant a mozdonysátorból, ám
ahelyett, hogy a töltésre esett volna, az utolsó pillanatban
sikerült elkapnia a korlátol, így a lába bélendült a kerekek alá, a
Bori pedig alapost megrágta, aztán ki is köpte őkelmét.
Némi időbe telt, mire rájöttem, hogy Csiszér masiniszta a
mozdonyt becézi ily szeretettel: Bori. A hatalmas füstös úgy
sistergett, sziszegett és dorombolt mellettünk, mint a
dzsungelek rettegett fekete párduca, mely a hosszú hajsza és a
véres vadászat után elégedetten hajtja pihenőre a fejét. A nálam
is nagyobb vaskerekekre néztem, és kirázott a hideg.
– Meg kell őt találnunk – mondtam ki végül a verdiktet 71.
Csiszér masiniszta döbbenten kapta fel a fejét, és úgy nézett
rám, mintha azt mondtam volna, hogy mostantól Borival fenn a
magasban, a felhők között kell közlekednie.
– Ezt meg mégis hogy tetszik gondolni a nagyságos
kisasszonynak? – hördült a mozdonyvezető. – Elhagytuk már
rég azt a helyet, hisz még az alagút előtt zuhant le a
szerencsétlen.
– Lehet ezzel a csodás vasszekérrel tolatni? – kérdeztem,
mire az ősz masiniszta oly durcás, gyermekien sértődött képet
vágott, hogy majdnem felnevettem.

71 ítélet, bírósági döntés, esküdtszéki határozat

 – Már hogy a kórságba ne lehetne? – húzta ki magát
büszkén. – Ha elég szénnel etetik, a Bori akár Bécsig is
elcürikkol, csak épp fűtőm nem maradt egy se.
– Erre tudom az orvosságot – jelentette be Miska bácsi, és
lemászva a mozdonyról csatlakozott hozzánk. – Van nékem két
jó emberem a vonaton. Markos legények, erős a kezük, és a
lapáttól sem félnek. Előreküldöm őket, hogy a fűtők helyébe
álljanak.
Épp időben indultunk vissza, mert az utasok közül már
többen is a lehúzott ablakokból leselkedtek kifelé, sőt,
néhányan dühös kiáltásokat hallattak.
– Micsodás vircsaft folyik itt, kérem? – harsogta az idősebb
Lindmayer. – Miért álltunk meg a semmi közepén?
– A gyilkos megvan-e? – sipítozta Stadtmüller asszony. –
Vagy tán megint hagyták a disznót kereket oldani?
Soltész és a kerekek említését hallva megint kirázott a hideg,
ám csak annyit feleltem:
– Mindenki húzódjék vissza a helyére! Hamarost újra
elindulunk, nem lesz semmi baj.
Bali Mihály két segédje zokszó nélkül vállalta a feladatot,
hogy beálljon a fűtők helyére, ám mielőtt ezt megtették volna,
még a mozdonyról vigyázva leemelték és a kalauzkocsiba vitték
Balogh Lajos holttestét.
– Három halott – rebegte meg-megránduló ajakkal Almási
kalauz –, és mind a MÁV alkalmazottai.
– Rossz helyen voltak, rossz időben – vélte Miska bácsi,
kinek karján épp bekötöztem a vágott sebet. – A gyilkosuk sem
járt jobban, higgye el nekem!
– Az urak tévednek – szóltam csendesen. – Először is nem
három, hanem négy halottja van az esetnek, hisz a Keleti
indóház mellékvágányainál talált Paczolay János vonatmálházó
szintén a mi ügyünkhöz tartozik. Másrészt nem értem, miért
olyan biztosak benne, hogy mindegyikükkel Soltész végzett.
– Hát ki más? – meredt rám elkerekedő szemmel Miska
bácsi.
– Az, aki megszerezte a Lázár-féle paklikocsiban rejtegetett
holmit.
– Soltész lehetett az is – vélekedett Almási kalauz. – A véres
cókmók, legyen az bármi, bizonyára nála lesz. Amint
megtaláljuk a holttestét...
A mozdony gőzkürtjének háromszori éles sípolása
rekesztette belé a szót. A szerelvény hangos csattogások,
nehézkes rándulások közepette máris elindult, méghozzá
vissza, Apahida felé. Bieliczky kalauz verejtékező homlokkal,
nagykabátját gombolgatva toppant az étkezőkocsiba. Cipőjéről
sáros hólé csöpögött, mivel az imént még odakinn járt, hogy a
vonat hátuljára három vörös fényt szóró viharlámpást
akasszon. Erre azért volt szükség, hogy ha netán Kolozsvárról
vagy Apahidáról üldöző vonatot menesztettek utánunk, annak
mozdonyvetője időben lássa: nem előrefelé, hanem tolatva
haladunk.
– Az utasok zúgolódnak – közölte Bieliczky úr, aki a két
személykupén keresztül érkezett. – Nem értik, miért kell
cürikkolnunk.
– Muszáj megbizonyosodnunk róla, hogy Soltész halott –
mondtam, és közben lopva a báróra sandítottam, aki az egyik
hátsó asztalnál ücsörgött, ám az ő arca sem helyeslést, sem más
érzeményt nem árult el.
Vonatunk jó tíz percen át tolatott, miközben ismét
áthaladtunk az alagúton, aminek létezése korábban fel sem
tűnt. Miután Csiszér masiniszta megállította a szerelvényt,
kabátot (részemről immár a sajátomat) öltve és lámpást
ragadva szálltunk le. Néhány nyughatatlan utas velünk akart
tartani, ám Ambrózy báró az egyetlen megnyitott peronajtóba
cövekelte magát, és bár egy mukkot sem szólt, mégsem akadt,
aki azt merte volna kérni, esetleg követelni tőle, hogy álljon
félre az útból.
A két kalauz, valamint Bali Miska bácsi társaságában a vonat
jobb oldalán húzódó töltésoldalt vizsgáltam át. Itt is sűrű,
lankás hegyoldalakra kúszó erdőség alkotta a tájat, mely a
felkelő nap derengésének hála már nem volt oly ijesztő, mint
korábban. A kopasz ágakat hólepel fedte, ahogy a sínpályákat
szegélyező kusza, vad bokrost is. Néma, szinte már-már
fojtogató volt a csend, amit csupán Bori, a mozdony szuszogása
és a talpunk alatt roppanó szűz hó hangja tört meg.
Hosszú, hiábavalónak tűnő bóklászás után, amit leginkább a
cipőm, harisnyám és szoknyám elázott szegélye bánt, végül a
varjak vezettek minket nyomra. Miska bácsi figyelt fel a
gyászmadarakra, amik az utolsó paklikocsitól jó száz méterrel
hátrébb, az erdő legszélső fáin gyülekeztek. Rekedt károgásuk
jelezte, hogy bár a nap épp csak felbukkanni készül a hegyek
mögül, ők máris valami igen érdekesre leltek. A töltésen
haladva mentünk közelebb, magasra tartva lámpásainkat,
melyek a gyönge hajnali derengést kiegészítve óvtak minket az
orra bukástól.
Soltész János holtteste, vagy legalábbis amennyi megmaradt
belőle, a tüskés vadmálnabokrok alján hevert. Kifacsarodott,
torz bábura emlékeztetett, melynek a gonosz óriásgyerekek
térdből leszakították mindkét lábát, összezúzták az alsó
fertályát, kicincálták belsőségeit, majd eldobták, mint valami
megunt, haszontalan holmit.
– Jobb volna tán, ha kegyed entül már nem menne közelebb
– szólt csendes komoran Miska bácsi, ám én, bár rettentő mód
émelyegtem, mégis erőt vettem magamon.
– Muszáj megnéznem őt – mondtam, leóvakodva a töltés
oldalán. – Hallotta a bárót: ez az én ügyem, Soltész tehát az én
halott gyilkosom.
Csiszér mozdonyvezető kicsit sem túlzott, mikor azt mondta,
hogy az ő szénnel élő, gőzt sistergő, füstös Borija bekapta,
megrágta, majd kiköpte a fickót. A börtönből szökött
hóhemvagány testét százféle seb borította, kicsiny karcolások
tucatjaitól kezdve egészen a mély, csontig hatoló vágásokig és
zúzódásokig. Mivel a hegyeken túl felkelő nap fénye még
mindig csak halovány derengéssel vonta be a völgyet, amiből a
bokrok aljára szinte semmi nem jutott, ezért lámpásomat a
torzó mellé tettem. Soltész vére vörösre festette a havat,
különösen két lábcsonkja és összetört csípője körül. Arca
viaszfehér volt, szája néma sikolyra nyílt, üveges tekintetében
iszony ült.
Almási kalauz ért utolsóként a holttest közelébe, ám
mindjárt el is fordult, és öklendezve mondott búcsút a
vacsorájának. Miska bácsi a másik oldalról közelítette meg
Soltész maradványait, és lámpását úgy helyezte el, hogy immár
teljes megvilágításba kerüljön a halott.
– Mit keresünk? – kérdezte, leguggolva a vérmocskos terület
szélén.
– Nem tudom – vallottam be. – Át kéne kutatnunk a zsebeit,
de fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá.
Kesztyű volt rajtam, mégsem éreztem magam képesnek arra,
hogy a feltrancsírozott testhez érjek. Miska bácsi értőn
mordult, majd bicskát húzott elő a zsebéből, és a szomszédos
bokrok egyikéről levágva két erős gallyat, átnyújtotta azokat
Soltész fölött.
– Használja úgy, miként a japáni emberek az étekpálcikát –
biztatott.
A halott férfi, aki nemrég még az én életemet akarta kioltani,
az egész keserves művelet alatt egyenesen rám meredt. Épp
ezért eleinte sokat ügyetlenkedtem, ám végül a gallyak
segítségével mégis sikerült sorra kiürítenem a zsebeit.
– Hímzett kendő KF monogrammal, vasbokszer, agyongyűrt
kártyacsomag a Piatniktól, vonatjegy, egy pakli török dohány,
cigarettapapír, gyufa, ezüstfedelű zsebóra „Szerelmetes Gábor
uramnak turbékolásunk negyvenedik fordulóján” bevéséssel,
valamint kopott vászontokban tizenhat korona húsz fillér –
állítottam fel a leltárt.
– A briftasniról se feledkezzék meg, Milike – figyelmeztetett
Miska bácsi, bicskájával a Soltész belső zsebéből előhalászott
holmira bökve. – Kézzel varrott, szépen cirádált borjúbőr, ami
már önmagában is sokat ér. Ráadásként, ahogy látom,
rendesen ki van tömve.
– Ki bizony, méghozzá Lázár gróf pénzével – motyogtam az
orrom alatt, majd az állami ítélet-végrehajtó szemébe néztem,
és oly halk szavakat súgtam felé, hogy a kalauzok meg ne
hallják. – Bízik-e bennem, Miska bátyám?
A kerek képű férfiú hallgatott kicsinyt, majd biccentve felelt:
– Ambrózy báróra az életemet is bátran rátestálnám, így
aztán kegyedben sem kételkedhetem.
– Jó – mondtam, miközben a tiszta hóra terítettem a
monogramos kendőt, és belepakoltam Soltész János majd’
minden hagyatékát. – Akkor hát lássa, amit én: csupa
értéktelen kacatot leltünk, amik között egy sincs, amiért ölni
érdemes, tehát a Lázár-féle paklikocsiból nem ez a férfi lopta ki
azt, amit keresünk. Borjúbőr briftasnit pedig egyáltalán nem
találtunk!
– Nem-e? – vonta össze dús szemöldökét Bali Mihály.
 – Nem bizony, mert ha találtunk volna, az mindent
összezavarna, pedig én tudván tudom, hogy a briftasninak
semmi köze az ügyünkhöz. Ez csupán egy olyan zsákmány, ami
véletlen szerencse folytán pottyant Soltész markába a
nagyváradi indóház melletti sikátorban.
– Ahum! – értette meg végre Miska bácsi mondandóm
velejét, és mindjárt nagy komolyan rá is bólintott. – Nix
briftasni, ahogy azt a kisasszony parancsolja.
A két kalauz a töltésen állva mindebből semmit nem
hallhatott, miként azt sem látták, mikor Domonkos Jenei
pénztárcáját a kabátomba rejtettem.
– Itt akkor végeztünk is – álltam fel a holttest mellől. –
Volna oly jó, Miska bátyám, és szólna a segédeinek, hogy tegyék
vonatra a testet?
– A kalauzkocsiban láttam néhány üres postazsákot –
egyenesedett ki az állami ítélet-végrehajtó. – Muszáj lesz az
egyikbe bétenni a maradványokat, mert biz’ eléggé szerte van
cincálva szegény ördög. Na, de a lábai! Azok nincsenek meg.
– Ki tudja, a vonatkerekek hová szórták szét a végtagokat –
szólt le a töltésről Bieliczky kalauz, mire a társa ismét
öklendezni kezdett. – Órákba is beletelhet, mire rájuk lelünk,
ha egyáltalán...
– Erre sajnos nincs időnk – emeltem fel a lámpásomat,
mellé fogva Soltész csomagját, majd Miska bácsi erős karjába
kapaszkodva felmásztam a töltés oldalán. – Mielőbb
Székelykocsárdra kell érnünk, ami innen...
– Megállás nélkül haladva tán másfél óra – sietett
segítségemre Bieliczky kalauz.
– Úgy – sóhajtottam összeszoruló torokkal. – Akkor hát
ennyi időnk maradt, hogy felleljük a véres kincset, és
leleplezzük a még mindig velünk utazó gyilkost.
 Kara-Székelykocsárd, 1900. december 11.
reggel 7h 10’ és 8h 32’ között

Az Indiákról származó angol tea forró volt és illatos, édes

párája betöltötte az étkezőkocsit. A keletre néző ablakokon
összehúzták az aranyrojtos, bordó függönyöket, mert a hegyek
mögül felbukkanó napkorong éles fénye bántotta a szemet.
Korán volt még a reggelihez, amire az 502-es járaton egyébként
sem készültek, hisz a menetrend szerint nyolc óra előtt tíz
perccel már Székelykocsárdon kellett volna lennünk, ahol az
indóház melletti kisvendéglő minden korgó gyomrú utast
szívesen lát, a továbbutazóknak pedig bőséges és friss
ellátmányt szoktak vételezni. A kényszermegálló és a tolatás
után a vonat végre ismét elindult, az étkezőkocsi pedig – dacára
a szokatlan időpontnak – percek alatt szinte teljesen megtelt.
Én az egyik kétszemélyes sarokasztalhoz ültem, háttal az
üvegezett fallal elkülönített fülkének, melyben most csupán
Ambrózy báró foglalt helyet. Bár nem néztem hátra, biztosra
vettem, hogy ő is éppoly árgus szemekkel figyeli az összegyűlt
embereket, mint jómagam.
Az utasok többsége kialvatlannak, törődöttnek és
rosszkedvűnek tűnt. Bieliczky kalauz és társa korábban sorra
járta a kocsikat, mindenkivel közölve, hogy a többszörös
gyilkossággal gyanúsítható Soltész János megpróbálta
kisiklatni a szerelvényt, ám végül a kerekek alá esett és
szörnyethalt.
– Utunkat immár zavartalanul folytathatjuk – jelentette ki
Almási kalauz oly büszkén, mintha ez bizony az ő érdeme volna.
– Azoktól viszont, akik Aranyosgyéresen szerettek volna
lesz,állni, elnézést kell kérjek, mivel a sajnálatos eseményekre
való tekintettel legközelebb már csak Székelykocsárdon állunk
meg. Reményeink szerint a Kolozsvárott és Apahida mellett
való, menetrendet felrúgó átrobogásunk arra késztette a
csendőrséget, hogy nagy erőkkel várjanak minket. így tehát
előre kérek mindenkit, hogy legyen türelemmel, mikor
Székelykocsárdra befutunk, és ne akarjon azonnal leszállni,
mert a kakastollasok, amilyen idegesek, a végén még képesek
lesznek lepuffantani valakit.
Úgy tűnt, az étkezőkocsiban mindenki igyekszik ugyanazt a
helyet elfoglalni, ahol a szupé idején ült. A két Lindmayer (Zénó
karikás szemmel, gyűrött ingben, rendetlen házikabátban, míg
bácsikája feszült arccal, de immár nappali utazóruhában) a
mellettem lévő négyszemélyes asztalnál foglalt helyet, háttal a
többieknek, mintha még várnának valakit. Mögöttük Pichler
Ida és társalkodónője, valamint a két ifjú Jenő, a bekötözött
fejű Domonkos és a fürkész tekintetű Keltái kortyolgatta teáját,
amibe a dohánytőzsdés matróna lopva aranyszín szeszfélét
löttyintett egy csinos kis laposüvegből, amit a pincér távozása
után halászott elő.
– A legkiválóbb francia konyak, ami Pesten kapható –
sutyorogta enyhe pírral ráncos arcán Pierhof Katalin. –
Melengeti a lelket és...
– Haszontalan pergésre sarkallja a nyelvet – szólt
társalkodónőjére Pichler Ida szigorúan, mire az nyomban
elhallgatott.
A többi asztalnál is csupa ismerős üli, hisz korábban annyit
szaladoztam kérdezősködve a szerelvény hosszán le-föl, hogy az
utasok javát már volt szerencsém legalább névről
beazonosítani. A Domonkosék után következő négyszemélyes
étkezőhelyet Kajlár fogreparátor, Mauksch 72 bankár, Heberling
Antónia 73 bérkocsi-tulajdonos és Stanek 74 stukatúrós foglalta
el, míg a konyhához legközelebbinél Mladen czukorkaügynök,
Jeremiás, az immár lehiggadt és így az illemhelyről mégiscsak
kiengedett igazgató, Steinschneider matracgyáros, valamint a
beteges kinézetű, még a vidám reggeli napfényben is szürke
ábrázatú Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő ült.
Az étkezőkocsi menetirány szerinti jobb oldalán, velem
szemben az enyémen kívül még három kétszemélyes asztal állt,
ám csak kettő volt foglalt, mert ahogy hozzám, úgy a két soron
következő székre sem ült le senki. A tőlem számított harmadik
asztalt az élesdi tanítók, Angelusz Benő és Sztankó Imre vélték
birtokukba, míg a hálókocsiba vezető peronajtóhoz legközelebb
Bali Mihály ült, szintén magányosan.
Annak ellenére, hogy majd’ az egész étkezőkocsi megtelt, a
fényesen berendezett kupéban szinte teljes csend uralkodott,
leszámítva persze a vonatkerekek ütemes zakatolását. Tudtam
jól, hogy ebben nem csupán az éjszaka nyomasztó eseményei,
de az én jelenlétem is nagy szerepet játszik. Az utasok – hála
kalauzaink pletykás természetének – immár tökéletesen
tisztában voltak vele, hogy ki vagyok, és miféle különös szerep
hárult rám. Azt ugyan a legtöbben fel nem foghatták, hogy
csekélyke életkorom, valamint leány mivoltom ellenére
miképpen váltam nyomozóvá, ám mivel a társaságomban

72
Mauksch Samu bankár az V. ker. Nádor u. 26. szám alatt lakott (telefon 33- 35).
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll. a fantázia terméke.
73
Heberling Antónia bérkocsi-tulajdonos a VIII. ker. Tömő u. 31. szám alatt
lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
74
Stanek Ferencz mennyezet (stuccatur) -készítő kőműves a VIII. ker. Szerdahelyi
u. 1. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
folyvást ott látták az állami ítélet-végrehajtót, valamint a
hírneves detektív bárót, akik hallgattak rám, így egyiküknek
sem jutott eszébe megkérdőjelezni a dolgot.
Előttem beszélni azonban, bármi is legyen a téma, no, ahhoz
bizony szinte senkinek nem fűlt a foga. Az utasok legtöbbje
csendben meredt a Csapó pincér által szervírozott teára, és
titkon arra várt, hogy majd valaki más szakítja át a kínos
hallgatás gátját. Mikor aztán a dohányzó ajtaja kinyílt, és a
szeparált fülkébe két újabb ember lépett be, mindenki azonnal
feléjük fordult. Az idős tyúkszemműtő házaspár, Czartoryjski
Zsigmond és neje hökkenten torpant meg Ambrózy báró láttán,
aki korábban papi öltözékével oly rútul becsapta őket. Az
asszony rögvest vissza is akart fordulni, ám mögötte a férje
tapodtat sem mozdult. A kellemetlen helyzetet csak fokozta,
hogy a szeparé üvegfalán át maguk is észrevették a feléjük
forduló, kíváncsian várakozó utasokat. Végül Czartoryjski úr
tenyere finom taszításával végre rábírta a nejét, hogy az
továbbmenjen, majd – mivel a báróval egy légtérben
tartózkodni egyikük sem akart – átlépve az étkezőhelyiségbe,
mindketten az egyetlen, még teljességgel szabad kétszemélyes
asztalhoz ültek.
– Hozzon nekünk teát, fiam! – emelte magasba gondosan
ápolt jobb kezét a tyúkszemirtó asszonyság, rá sem pillantva a
hozzájuk siető pincérre.
– Igenis, méltóságos asszonyom – hajolt meg Csapó úr, aki
minden utast a valós társadalmi rangjánál jóval magasabb
polcra helyezve szólított, bízva abban, hogy ezáltal a borravaló
is tekintélyesebb lesz. – Már hozom is.
– Az jó – dőlt hátra a székén Czartoryjski úr, keserves
recsegésre bírva ezzel a háttámlát. – Feltéve, ha a kísérőről sem
feledkezik meg!
 Úgy tűnt, hogy a pincér már régről ismeri a mogorva
házaspárt, mivel eszébe sem jutott megkérdezni, mit hozzon
„kísérőként” az illatos angol tea mellé. Ehelyett térült-fordult,
és mikor a virágmintás csészék szomszédságába diszkrét
mozdulattal lekoppintotta a két színültig töltött szilvóriumos
pohárkát, csak annyit mondott:
– Tessenek bátran inteni, és már hozom is az utánpótlást.
Mintha végszóra tenné, Berta Mimi művésznő lépett be a
kupéba. A hálókocsi irányából érkezett, és ugyanazt a feltűnő,
inkább bálba, mint utazáshoz illő rózsaszín toalettet viselte,
mint előző este a szupén. A férfiak szinte mind azonnal
felálltak, és könnyed meghajlással üdvözölték őt, kivéve az
idősebb Lindmayert és Czartoryjski urat. Előbbi tél sem
tekintett lassan párálló teájából, amihez eddig egyetlen ujjal
sem nyúlt, míg az utóbbi megvető fintort vágott, majd
tüntetően kitekintett az ablakon.
– Drágáim, hát mi ez a gyászos hangulat? – zengte
túljátszott vidámsággal Berta Mimi. – Tudtommal a vész
elvonult, a bűnös meglakolt, és bár sajnálatos módon ebbe
többen is belehaltak, hamarosan megérkezünk... Hová is?
– Székelykocsárdra, méltóságos asszonyom –
készségeskedett a pincér.
– Hát persze, hogy oda – bólintott kalapja tollait lengetve a
bécsi és pesti operaházak ünnepelt csillaga, miközben
lélegzetelállító szoknyasuhogással végigvonult az asztalok
között. – Ezeknek a kis porfészkeknek képtelen vagyok
megjegyezni a nevét, de hát miért is tenném, ugye?!
Szellemesen könnyednek szánt, ám valójában meglehetősen
durva és közönséges megjegyzését a férfiak legtöbbje lelkes
helyesléssel fogadta. Csupán Heltai arcán suhant át valami
különös, egyszerre keserű és döbbent grimasz, miközben
Domonkos karját megérintve csendre intette a fiatalembert, aki
a szülőföldje egyik gyöngyszemét ért sértés hallatán bizonyára
vissza akart vágni a művésznőnek.
Ekkor vettem elő retikülömből a jegyzettömbömet, és apró
tollammal néhány szót róttam bele. Azok, akik a szemük
sarkából mindvégig engem figyeltek, most idegesen másfelé
kezdtek pillogni, mintha valami illetlenséget követtem volna el,
amit ők látni sem kívánnak.
– Zénó, Ödön, milyen öröm látni magukat – lelkendezett
tovább Berta Mimi, megérkezve a szomszédos asztalhoz. –
Köszönöm, hogy fenntartották nekem a helyet. Ez igazán
gavalléros viselkedés.
Az idősebb Lindmayer nem válaszolt, fel sem nézett, ám úgy
összeharapta a száját, hogy hallani véltem fogai reccsenését.
Zénó, aki már az operina színpadra illő belépőjének
pillanatában talpra szökkent, holtsápadtan, rajongó tekintettel
nyújtotta kezét, így segítve szíve hölgyének, hogy az
becsusszanhasson ama székre, amin előző este is ült.
– Pincérkém, hozzon nekem egy jó erős feketét – lengette
meg cérnakesztyűs kezét Berta Mimi, még mindig azzal
bajlódva, hogy kényelembe helyezze magát. – Ezek a székek!
Szörnyű, mennyire kemények. Ha a kalauz nem szól róla, hogy
milyen remek társaság gyűlt össze az étkezőkocsiban, hát
Bukarestig ki sem bújtam volna a fülkémből.
– Amit mi mindahányan e pokoli utazás legtragikusabb
eseményeként éltünk volna meg, drága művésznő –
nyájaskodott két asztallal távolabbról Steinschneider
ágybetétgyáros.
– Jaj, maga gonosz ember, egészen zavarba hoz – affektált
Berta Mimi, retiküljéből hosszú szipkát és cigarettát véve elő,
amit (bár ez az étkezőkocsiban kifejezetten illetlen tett volt)
mindjárt meg is gyújtott. – Lássa, milyen jó a szívem: ha
Bukarestben jár, ezért a bókért ingyér nézhet meg az első
szerepemben.
– Mire is szerződtették önt, művésznő? – fordult ekkor
Heltai a hölgy felé. Az operina csupán néhány pillanatig
késlekedett a válasszal, talán csak a füst szaladt a torkára, ám
azután bátran kivágta:
– A Rigolyásban fogok játszani.
– Talán Verdi operájára, a Rigolettóra gondol, nemdebár?
– Úgy is lehet mondani – legyintett Berta Mimi. –
Színészberkekben csak Rigolyásként emlegetjük, puszta
babonából, hisz tudják: premier előli a darab igazi címét
kimondani balszerencsét hoz.
– Azt hittem, ez csupán Shakespeare Hamletjére igaz –
vitatkozott tovább Heltai, aki maga is színházi ember volt.
– Hamlet, Rigoletto, egykutya – nevetett fel Berta Mimi,
apró biccentéssel köszönve meg a hamutartót, amit a pincér
sietve a keze ügyébe tett. – A lényeg, hogy az embernek fincsi
szerep jusson.
– Ha nem csalódom, magácskához a Rigolettóban Rosalinda
karaktere áll a legközelebb – mosolyodott el Heltai. – Bájos,
légies, kacér teremtés, aki Rigoletto szeretőjeként egészen ki
ragyog a többi, meglehetősen szürke női szerep közül.
– Önnek, barátom, tökéletesen igaza van! – értett egyet a
művésznő. – Valóban én leszek a főhős szeretője, másért eszem
ágában sem lett volna odahagyni a bécsi Burgtheatert.
Berta Mimi – aki úgy tűnt, mostanra tökéletesen
megfeledkezett a figyelmeztetésemről, miszerint tartsa távol
magát a két Lindmayertől – felbukkanása egy csapásra
megváltoztatta a közhangulatot. Az utasok végre beszélgetni
kezdtek, nekem pedig csak figyelnem és olykor jegyzetelnem
kellett. Utóbbi tevékenységem persze néhány jelenlévőt,
különösen Kajtár fogreparátort és Mauksch bankárt továbbra is
egyértelműen nyugtalanította, ám a többiek ügyet sem vetettek
rám. A tyúkszemvágó házaspár újabb szilvóriumokat rendelt
kihűlt teája mellé, Jeremiás igazgató politikai vitába keveredett
Ruzitska ódonkönyv-kereskedővel és Stanek stukatúrossal, a
dohánytőzsdés matróna élénk beszélgetésbe merült a sajgó
koponyájú Domonkossal, míg Heberling Antónia szabályos
kiselőadást tartott Tomits Mladennek a konflislovak patáit
súlyosan károsító városi macskakövekről. Berta Mimi
merészségén felbuzdulva néhányan szintén rágyújtottak, és az
asztalok között futkosó pincértől hol ezt, hol meg amazt
rendeltek, különösen miután kiderült, hogy az éjszakai
kellemetlenségeket orvosolandó a fogyasztást immár a
Nemzetközi Hálókocsi Társaság állja.
Az összkép egészen barátságos, sőt, megejtően szép lehetett
volna, ha nincs a jelenlévők között legalább egy, de lehet, hogy
két vagy tán három gyilkos is. Bármilyen kellemessé vált a
hangulat, az éjszaka árnyai mégis ott lopóztak közöttünk, és
nekem csak türelmesen ki kellett várnom, hogy újra
felbukkanjanak. A nagyhangú Jeremiás igazgató lett végül az,
aki így kiáltott:
– Borzalmas, mennyi eszelős bolond jár közöttünk
szabadlábon!
– Egész pontosan kikre gondol az úr? – horgadt fel
Heberling Antónia, aki valamilyen okból azt hitte, hogy a
megjegyzés őt célozza.
– Itt van mindjárt ez a mi szerencsétlen esetünk – intett
körbe az igazgató. – Mit sem sejtve felszállunk a vonatra,
gondolván, hogy majd szépen végigszundikáljuk a hosszú utat,
erre úgy kezdenek hullani köröttünk a MÁV-alkalmazottak,
mint ősszel a musttól berúgott legyek.
– Ezek szerint ön azt feltételezi, hogy a gyilkos kifejezetten a
vasúttársaság dolgozói ellen indított magánháborút? –
kérdezte kissé megütközve a stukatúros.
– Mégis mi mást gondolhatnék? – tárta szét két karját
Jeremiás igazgató, épp csak fel nem borítva a mellette ülő
Mauksch bankár csészéjét. – A tények, kérem, nem hazudnak.
Az utasok közül mindenki él, kivéve persze magát a gyilkost, aki
bizonyára a Magyar Királyi Államvasutakon kívánt bosszút
állni valami ócska kis sérelem miatt.
– No és mi van Hangay kisasszonnyal? – emelte fel
figyelmeztetőn a mutatóujját Kajtár fogreparátor.
– Mi volna? – hördült Jeremiás igazgató, kezével intve
felém. – Ottan ül, ni, és semmi baja.
– Ami, ugyebár, csakis Ambrózy báró úr váratlan
közbelépésének köszönhető – emlékeztetett mindenkit a
vándor fogreparátor. – A gyilkos, miként az immár köztudott,
behatolt a kisasszony hálófülkéjébe, hogy végezzen vele,
pedig...
– Ő legkevésbé sem MÁV-alkalmazott – bólintott Pichler
Ida, kékes füstöt pöffentve ki vaskos ajkai közül.
– Viszont nyomozó! – szólalt meg félénken, ám mégis jól
hallhatóan az eddig teljes némaságba burkolózó Sztankó tanító.
– Legalábbis ezt akarják velünk elhitetni – morogta elfojtott
dühtől vöröslő arccal Lindmayer Ödön, majd hirtelen kitört. –
Ugyan árulja már el nekem valaki, miként is lehetne a
bűnügyek szakértője egy olyan gyereklány, akinek még ott
sárgállik a tojáshéj a fenekén?!
Az étkezőkocsira hirtelen dermedt, sőt mi több, egyenesen
riadt csend telepedett. Hallottam, amint a hátam mögött lassan
félrecsúszik a szeparé ajtaja, a velem szemközt ülő
Czartoryjskiné kerek okkuláréjában pedig azt is láttam, ahogy a
báró és az időközben hozzá csatlakozott Almási kalauz némán
az utasokra mered.
– Kíváncsiság – szólaltam meg ekkor, reményeim szerint
tisztán csengő, nyugodt hangon, bár a gyomrom görcsbe
rándult, hisz éreztem, tudtam, hogy eljött a pillanat, mikor nem
hibázhatok.
– Hogyan? – meredt rám Lindmayer Ödön, megemelkedve
kissé a székén. – Kegyed meg miről beszél?
– Csupán a kérdésére válaszolok, Lindmayer úr. A jó
nyomozó elsődleges és legfőbb tulajdonsága az olthatatlan
kíváncsiság, mely őt a teljes igazság felderítésére sarkallja.
Tekinthető ez áldásnak, avagy átoknak, nem tudom, de akik
közelebbről ismernek, azok tisztában vannak vele, hogy a
helyes válaszok utáni kutatás nekem bizony a véremben van.
– Ez, kérem, merő ostobaság – zökkent vissza a helyére
Lindmayer Ödön. – Üres leánycsirip, semmi több.
– Azért csak hallgassuk meg a kislányt – javasolta nem
kevésbé harciasan Pichler Ida, mire a társalkodónője is buzgó
bólogatásba fogott. – Érdekes lehet az ideája!
– Sajnálom, de nekem nincs olyan megdönthetetlennek
látszó elméletem a gyilkosságok indítékára, mint Jeremiás
úrnak – ismertem be. – Nekem csupán kérdéseim vannak.
– Aztán mégis mifélék? – kiáltotta a távolabbi asztalok
egyikétől Steinschneider matracgyáros
– Elsősorban az, hogy miért kellett az utóbbi tizenkét órában
öt embernek is meghalnia.
– Öt? – kapta fel a fejét Sztankó tanító. – Miféle öt?
Tanuljon meg számolni, gyermekem! A paklikocsi őrzője, az
egy-
– A vonatvezető, az kettő – bólintott a kollégája.
 – A fűtő három – csatlakozott a felsoroláshoz Kajtár
fogreparátor is, míg a végső szót Ruzitska ódon
könyv-kereskedő mondta ki:
– A negyedik halott pedig maga a gyilkos!
– A vonaton valóban ennyi az áldozatok száma – mondtam,
belelapozva asztalon heverő jegyzeteimbe. – Csakhogy az
indulás előtt, még a Keleti pályaudvaron, egész pontosan a...
Bocsánat, felírtam. Igen, itt is van! Tehát a hatos
tolatóvágányon túl egy ötödik hullát is találtak. A férfi fejét
széklábbal verték szét. Egy olyan szépen faragott, míves
széklábbal, amilyet a Lázár-szállítmány bútorainak egyike
jelenleg is nagyon hiányol.
– Micsoda?! – ugrott fel helyéről Domonkos Jenei. – Kegyed
azt állítja, hogy a gondjaimra bízott holmik egyike megsérült?
– Őszintén sajnálom, hogy tőlem kell ezt megtudnia – úgy
néztem szegény fiúra, mint friss gyászolóra a rossz hír hozója,
ki maga is szomorú. – A letört széklábat a halott közelében sok
más haszontalan fadarab közt Ambrózy báró találta meg.
Vigaszt talán az nyújthat csupán, hogy a nemes tárgy bosszút
állt a gyilkoson, felsértve annak tenyerét.
Domonkos Jenei ajkait némán mozgatva toporgott a reá
szegeződő tekintetek kereszttüzében, majd hirtelen ismét rám
meredt.
– Hallom, amit mond, kisasszony, és hiszek is magácskának,
ám mégsem értem a dolgot – hadarta kétségbeesve. – A
rakodást magam felügyeltem, és az oldalsó tolóajtókra a saját
kezemmel tettem lakatot. Tessék, a kulcsok itt is vannak! Ezek
szerint a paklikocsiba egyedül a peronajtón át lehetett volna
bejutni, ám azt a poggyászőr vigyázta.
– A poggyászőr, akit később valahol Mezőtelegd és Élesd
között meggyilkoltak – értettem egyet, talányosan felhúzva a
szemöldökömet, ám mielőtt folytathattam volna, Pierhof
Katalin bütykös ujjával Domonkosra bökött.
– Maga az! Igen, maga tette!
– Parancsol, hölgyem? – fordult felé értetlenül a székely
asztalos.
– Csakis maga ölhette meg azt az embert ott, a sínek mellett,
hisz más a székekhez hozzá nem férhetett.
– Igaz! – tódította Mauksch bankár. – A poggyászőr pedig
rájött, vagy tán látta is a tettet, ezért kellett elhallgattatnia.
Az étkezőkocsi egyszerre dühödt, felháborodott és
gyűlölködő kiáltásokkal telt meg. Az úri közönség máris elítélte
Domonkos Jencit, és mivel az állami hóhér épp jelen volt, attól
lehetett tartani, hogy mindjárt az akasztását is megszervezik.
– Csendet! – kiáltottam, és mivel senki nem hallgatott rám,
végül kiskanalammal az asztalon álló míves porcelán teáskanna
oldalát kezdtem ütögetni. A szokatlanul éles zajra mindenki –
leginkább a pincér, aki rettentő mód féltette az értékes szervizt
– azonnal felügyelt, és a hökkenettől végre befogta a száját. –
Arra kérem a nemes kompániát, hogy próbáljon előbb
gondolkodni, a vád csak azután következik. Emlékeznek még,
hogy az imént közöltem: a székláb, ami fegyverként szolgált,
felsértette a gyilkos tenyerét?
Bizonytalan morgás, tétova bólogatás jött válaszul.
– Jó – sóhajtottam. – Akkor most megkérjük szépen
Domonkos urat, hogy mutassa fel nekünk mindkét kezét.
Miként az egy tökéletesen ártatlan lélektől várható volt, a
mesterasztalos gondolkodás nélkül teljesítette a kívánságomat.
Bőre a kemény munkától kérgesnek, néhol repedezettnek
bizonyult, ám seb nem látszott rajta.
– Hát mégsem ő tette – mordult csalódottan Mauksch
bankár.
 – Kezdettől fogva tudtam – ragadtam ismét magamhoz a
szót –, hogy az első gyilkosságnak valami módon köze kell
legyen a Lázár-bútorokhoz, elvégre faragott székláb volt a
fegyver, a holttest pedig igen közel találtatott a paklikocsihoz,
amit épp abban a percben vontattak el onnan, mikor a báró úr
és én a helyszínre értünk. Akkor persze még nem sejtettem, mit
rejt az orrunk előtt araszoló, később pedig a szerelvényünkhöz
csatolt tehervagon, ám a számát megjegyeztem, majd
felszálláskor újra láttam, a tartalmát pedig az út során
Domonkos úr jóvoltából mindannyian megcsodálhattuk.
– Ezek szerint a bútorok miatt volt minden? – krákogta
szilvóriumtól rekedten Czartoryjski úr, a tyúkszemvágó. – Tán
el akarták lopni őket, vagy mi az isten csudája?
– Jaj, gondolkodjon már, Zsiga! – ripakodott rá a neje,
kicsivel sem kellemesebben recsegő hangon. – Mégis miként
lophatták volna le azt a hatalmas kredencet, a tömör tölgyből
faragott hitvesi ágyat meg a többi behemót miskulanciát a
robogó vonatról?
– Ennél mi sem egyszerűbb, asszonyom – csatlakozott ekkor
a beszélgetéshez Heltai, akit láthatóan felvillanyozott a közös
ötletbörze. – Elegendő busásan megfizetni a poggyászőrt, aki
egy előre kifundált helyen hátramegy, lecsatolja a kocsit, és
mikor az megáll, az ott várakozó martalócok a nyílt pályán
szépen feltörik és szekerekre teszik a holmit.
– Eleinte magam is valami hasonlóra gyanakodtam –
ismertem be, miközben lassú léptekkel az asztalok között
kezdtem sétálni. – Mikor hírét vettem Krizmanics István
halálának...
– Ki az a Krizmanics? – szólt közbe finnyásan húzogatva
orrcimpáját Jeremiás igazgató.
– A poggyászőrünket hívták így – mondta a szeparé
ajtajában ácsorgó Almási kalauz, arcán szomorú sértettséggel,
amiért az utasok nem ismernek név szerint minden őket
szolgáló vasutast. – Valaha sok éven át hordárként dolgozott,
ám a dereka nem bírta már a cipekedést, ezért tettük őt kocsira.
Szerencsétlen öreg rosszul tűrte a dolgot. Hiányzott neki a
peron nyüzsgése, és sokszor panaszkodott a magányra, ami a
paklikocsiban, különösen a hosszú utak során gyötörte, ezért
aztán... Khrm, nos, mit tagadjam, olykor-olykor bizony
felöntött a garatra, ám a munkáját még így is hiba nélkül
végezte.
Röpke, kegyeletteljes csönd ült az étkezőkocsira, mintha a
jelenlévők mind az elhunyt poggyászőrt gyászolnák.
Elgondolkodva fürkésztem az arcokat, majd ismét magamhoz
ragadtam a szót.
– Hol is tartottam? Oh, hát persze! Tehát mikor hírét vettem
Krizmanics halálának, az első gondolatom az volt, hogy a
bútorok elrablásába csúszhatott valami végzetes hiba. Akkori
elméletem semmiben sem tért el Heltai úr iménti
gondolatmenetétől. Úgy véltem, Krizmanicsot megfizették,
hogy csatolja le az utolsó paklikocsit, ám ő ezt elmulasztotta,
vagy mert feltámadt a lelkiismerete, vagy mert a magánál
hordott ital elhódította. A vonaton viszont utazott valaki... Egy
bűntárs, akinek az lehetett a feladata, hogy felügyelje
Krizmanicsot. Amikor az illető észrevette, hogy a poggyászőr
nem teljesítette azt, amiért megfizették, hátrament, vitába
keveredett vele és megölte őt.
– Igen! – kiáltott harsányan Stanek stukatúros. – Semmi
kétség, csakis így történhetett!
– Nem – néztem rá sajnálkozó arcot vágva. – Hamarosan rá
kellett ébrednem, hogy így biztosan nem történhetett.
– Ugyan miért? – háborodott fel Kajtár fogreparátor. – Hisz
minden egybevág. A Macsek álnéven utazó Soltész volt a
bűntárs, ő ment hátra, ölte meg a poggyászőrt, és slussz- passz,
a rejtély odvas foga kihúzva!
– Ha ez történt, akkor Soltész a gyilkosság után miért nem
oldotta le saját kezűleg a paklikocsit? – heveskedett Angelusz
tanító.
– Mert addigra a szerelvény már jócskán túlhaladt azon a
ponton, ahol a többi rabló várt rá – vélte Pichler Ida, úgy
préselve szét szivarkáját a hamutartóban, mintha az maga az
érteden fogreparátor volna. – Ugyan minek bajmolódjon a
dologgal, ha nincs, aki kifossza a lekapcsolt kocsit?
Hirtelen mindenkinek akadt valami fontos mondanivalója,
megdönthetetlen tézise, nagyszerű ideája, így az egymásba
gabalyodott szavak pillanatok alatt fülhasogató ordítozássá
váltak.
– Hölgyeim, uraim, kérem, hallgassanak meg! – kiabáltam
én is, de senki nem figyelt rám. Már épp ott tartottam, hogy
segítséget kérek a bárótól, ami persze egyúttal vizsgám
kudarcát is jelentette volna, mikor az általános ricsajba
irtózatos erejű füttyszó hasított. A vitatkozók lélegzete benn
akadt, szájuk látva maradt, néhányan az ijedtségtől
holtsápadttá váltak, Pierhof Katalin pedig ideges csuklásba
kezdett.
– Elnézésüket kérem – mondta Almási kalauz, miután
kivette szájából a tucatnyi harsona erejével bíró szolgálati sípot
–, ám úgy vélem, mind jobban járnánk, ha továbbra is Hangay
kisasszony vezetné a nyomozást.
Hálásan pillantottam a továbbra is sípján matató férfiúra,
majd kihasználva a dermedt csendet, ismét beszélni kezdtem :
– Amennyiben hajlandóak meghallgatni, mit találtam a
Krizmanics poggyászőr sérelmére elkövetett gyilkosság
helyszínén, valamint a Lázár-féle paklikocsiban, önök is be
fogják látni, hogy szó sem volt itt semmiféle bútorlopásról.
Sorolom a tényeket. Ad egy: a tettes gyakorlatlan, sőt,
meglehetősen ügyetlen késelő volt, ami a sebekből tisztán
látszik, így tehát Soltész, a hírhedt verekedő, rabló és
többszörös gyilkos aligha lehetett vele azonos. Ad kettő: az
elkövető öltönye és inge véres lett, ezért levette, és a kisablakon
át próbált megszabadulni tőlük. A zakó most valahol a sínek
mellett fekszik, ám az ing felakadt az ablak dróthálójában.
Szavaimat igazolandó Ambrózy báró a szeparéba lépett, és az
ott várakozó bőrtáskát – amit végül mégis áthoztunk a
paklikocsiból – az asztalomra tette. Én felkattintottam a zárat,
majd sorra elővettem a rongyos ruhadarabot, valamint a
borostyánnal ékített olasz tőrt. Mindkettőt úgy helyeztem el,
hogy bárki jól láthassa, azután le-föl sétálva folytattam
mondandómat:
– Ad három: több bőröndöt is nyitva találtunk, mely tény
arra utal, hogy a gyilkos tiszta ruhát...
– Bocsánat, de nekem most... Túl sok itt a füst, nem bírom...
Az ifjabb Lindmayer mellkasára szorított kézzel állt fel a
helyéről, és bizonytalanul toporogva mindjárt a szeparé
irányába indult, ám annak ajtajából sem Ambrózy báró, sem
Almási kalauz nem volt hajlandó elmozdulni. Ekkor a
fiatalember megfordult, és mindvégig kerülve az emberek
tekintetét, az ellenkező irányba akart menni. Talán még rajtam
is átgázolt volna, ha a nagybátyja el nem kapja a karját, hogy
aztán egyetlen ellenállhatatlan rántással visszaültesse őt maga
mellé.
– Maradj már veszteg, te pipogya fráter! – kiáltott rá az
idősebb Lindmayer. – Még hogy füst meg levegő! Gyújts rá te
is, attól majd jobban leszel, és nagyon ajánlom, hogy mostantól
fogd be a szád, vagy magam hajítalak ki innét, méghozzá az
ablakon át!
A sápadt fiatalember remegő ujjakkal gombolta ki
inggallérját, lazította meg selyemkravátliját, ám láthatóan ettől
sem lett sokkal jobban. Berta Mimi aggódva hajolt át az
asztalon, és szó nélkül simogatni kezdte Zénó asztalra ejtett
kezét.
– Mint mondtam, a gyilkos, aki nem lehetett Soltész, ruhát
váltott – folytattam iménti gondolatmenetemet. – Ám tett
valami mást is. Hátrament a Lázár-féle paklikocsiba, és feltörve
a sublód fiókját, kivett onnan valamit.
– Na, de mit, kérdem én? – kiáltott türelmetlenül Mauksch
bankár. – Ugyan mit?
– Ezt akkor még én sem tudtam, így a választ későbbre
halasztóm – feleltem végtelen türelemmel. – Annyit azonban
elárulhatok, hogy a titokzatos holmi eredetileg egy bőrtáskában
volt, amit a gyilkos túl feltűnőnek ítélhetett, ezért a
paklikocsiban hagyta. És bizony ez az a pont, tisztelt hölgyeim
és uraim, ahol visszakanyarodunk az első gyilkossághoz. A
tények mozaikdarabkáit egymás mellé rakosgatva úgy tűnik,
hogy a következő történt: ravasz tettesünk az utazás idejére
rejtekhelyként használta a Lázár-bútorok egyikét. A Keleti
pályaudvaron helyezte a sublódba féltett kincsét, ám valami
balul sülhetett el, hisz már ott ölnie kellett, és pechjére még a
keze is megsérült. Jól mondom, Lindmayer úr?
– Hogy mi történt?! – kapta fel fejét a komor férfiú, úgy téve,
mint aki a korábban elhangzottakra oda sem figyelt.
– Szeretném megkérni, hogy vegye le a kesztyűjét, amit még
itt benn, az étkezőkocsi melegében is visel, és mutassa meg
nekünk a tenyerén hordott sebet!
– Kérem, ahogy parancsolja – mondta ő hányavetin, majd
komótos mozdulatokkal megszabadult a kesztyűtől, mely alatt
gézkötés fehérlett. – A kezem valóban megsérült, méghozzá a
kabinomban lévő asztalkának köszönhetően, amiért a
hálókocsi-társaságnál panaszt is fogok tenni.
– Azt hiszem, erre sajnos a börtönből nem lesz lehetősége –
vágtam vissza. – A sérülését ugyanis a kabinjában lévő asztal,
amit többen is alaposan megvizsgáltunk, semmiképp nem
okozhatta. Tény, hogy ön a felszállás után vért maszatolt rá, ám
a nevezett bútor sarkai mind gondosan le vannak kerekítve, és a
közelében sincs semmi éles kiszögellés, csavar vagy hasonló. A
balesetére tanú csupán egy van, az unokaöccse. Azt viszont,
hogy az ön arca összerándult, mikor felszállás közben
megmarkolta a kupé vaskorlátját, ketten is láttuk.
Almási kalauz egyetértőn biccentett, én pedig tovább
beszéltem:
– Akkor arra gondoltam, tán a mások által összefogdosott
kapaszkodótól érez undort. Sokan vannak olyanok, akik a
lapokban mindenfélét összeolvasnak a nemrégiben 75
felfedezett baktériumokról, és ezért heves ellenérzésük támad a
kilincsek, csapok érintésétől. Az ön arca azonban a fájdalomtól
rânduit össze, Lindmayer úr, mert a keze nem sokkal korábban
súlyos sérülést szenvedett, miközben a széklábbal megölt
valakit.
– Maga kígyónyelvű, aljas kis perszóna! – ugrott fel helyéről
a férfi, ám mivel a belső ülésen foglalt helyet, a mellette
kuporgó Zénótól tovább mozdulni nem tudott. – Azt merészeli
állítani, hogy megöltem egy vasutast? A vádakat bizonyítani is

75
Itt Mili hangyányit tévedett, mivel a baktériumokat Anton van Leeuwenhoek
holland természettudós már 1674-ben felfedezte, ám az igaz, hogy a mikrobák
szerepét az erjedéssel, rothadással és fertőzésekkel kapcsolatban csak a 19.
század második felében bizonyította be Louis Pasteur.
kell ám, kótyagos nőszemély!
– Arra semmi szükség, mivel ezt ön már megtette helyettem
– közöltem ridegen. – Én ugyanis eddig egyetlen szóval sem
említettem, hogy a tolatóvágányok mellett talált áldozat
vasutas volt.
– Hát mi más lehetett volna? – ordította vöröslő arccal
Lindmayer Ödön. – Ha cirkuszban ölik meg az ipszét, tán
oroszlánszelídítőt vagy bohócot mondok, na de így...!
– Pedig önnek szokása összekeverni a foglalkozásokat,
nemdebár, képkereskedő úr?!
– Ezzel meg mit akar mondani?
– Csupán annyit, hogy akkor volt maga a festmények
szakavatott ismerője, mikor én markotányosnő a százéves
háborúban. Arra, hogy a kilétét illetően hazudik, már a szupé
után rájöttem, hisz Victor Hugót, a hírneves francia írót vacak
festőnek titulálta.
– Én nem...! – Lindmayer céklavörös fejjel, kétségbeesetten
zihálva nézett körül, mintha segítséget várna. – Maga piktor
Hugót mondott! Tisztán hallottam, hogy... Áh, a fenébe is!
Zénó a váratlan rúgásnak engedelmeskedve, halk
nyikkanással zuhant le székéről, egyenest a lábam elé.
Nagybátyja így végre elegendő teret nyert, hogy unokaöccsét
átlépve az asztalok között futó folyosóra ugorjon, miközben
sérült kezével öltönye zsebéből kicsiny revolvert rántott elő.
– Félre az utamból, szánalmas csürhe, különben...
Ambrózy báró sétabotja, amit akkor is a reverendája alatt
rejtegetett, mikor még görögkeleti pópának adta ki magát, úgy
csapott le Lindmayer csuklójára, mint olcsó patikaszerekkel
házaló ügynök hipochonder áldozatára. Csont reccsent,
fájdalmas üvöltés harsant, a revolver pedig a futószőnyegen
koppant. A férfi kínjában hörögve görnyedt össze, ám mielőtt
Richárd és a kalauz rávethették volna magukat, újabb kiáltás
csattant:
– Megállj!
Lindmayer Zénó közvetlenül előttem emelkedett fel a
padlóról. Sápadt arca verejtékben úszott, tekintetében eszelős
fények lobogtak, a revolvert pedig, amit sikerült
megkaparintania, egyenest a hasamba döfte.
– Mindenki ott marad, ahol van, különben ez a cafka itt
meghal – ordított az arcomba, majd villámgyorsan
megpördített, bal karjával körbefonta a nyakam, és a fegyvert
immár a jobb fülem alá, a tarkómnak nyomta. – Gyilkost keres
a kishölgy? Hát most megtalálta! Én öltem meg azt a koszlott
vénembert a paklikocsiban, mert nem akart beengedni, hogy
elhozzam onnan, ami az enyém. Pedig az állomáson már
megállapodtunk szépen, és a bácsikámtól annyi pénzt kapott,
amennyiből egész hátralévő életében vedelhetett volna. El is
ment a vén iszákos még indulás előtt, hogy feltöltse a
butykosát, amíg mi hárman...
– Hárman? – szóltam közbe, bár a nyakamat szorító kartól
alig kaptam levegőt. – A vasutas volt a harmadik?
– Hát persze, az a bolond Paczolay – sziszegte fülembe Zénó.
– A bácsikám régről, még a kártyás időkből ismerte a vén
csalót, aki végül egészen a vonatmálházó karrierig süllyedt.
Véletlen volt, hogy találkoztunk, és mivel a szajrét nem akartuk
magunkkal cipelni, hátha valamelyik állomáson detektívek
szállnak fel a vonatra, hogy átkutassák az utasokat, ez az
ismeretség igazán jól jött. Paczolay azt hitte, betörőszerszámok
vannak a bőrtáskában, így némi baksisért összehozott minket
Krizmaniccsal, aki megengedte, hogy felszálljunk a
Lázár-kocsiba. Ha az az átkozott zár ki nem nyílik...
– Miféle zár? – lihegtem.
 – A táskáé – felelte Zénó, szemmel tartva a minket bámuló
utasokat. – Mikor épp a paklikocsira szálltam, a zár felpattant,
és a szajré kiborult. Paczolay azonnal látta, hogy átvertük, és a
balhéban sokkal több pénz van, mint az a húsz aranykorona,
amit már megkapott, hát követelőzni kezdett, mire a
bácsikám...
– Fogd már be a pofádat , te idióta! – üvöltött a még mindig
törött kezét pátyolgató Lindmayer Ödön.
– Tudjuk, hogy a bácsikája ölte meg Paczolayt – hadartam
sietve, hogy további vallomásra bírjam a fiút. – De mi volt a baj
Krizmaniccsal? Neki miért kellett meghalnia?
– Miatta – rándított fején Zénó, így jelezve, hogy kire céloz,
ám rajtam kívül (hisz én már ismertem a választ) csak kevesen
értették e gesztust. – Mindent miatta tettem. Csakis miatta,
mert szeretjük egymást. Hallod, bácsikám? Nem érdekel a
véleményed, a tiltásod pedig még kevésbé, hisz nem vagy te
több, mint mocskos vén csaló, srenker 76, és most már gyilkos
is!
Az idősebb Lindmayer olyasmit morgott erre, amit
jólneveltségem tilt idézni, Zénó pedig tovább görgette eszelős
monológját:
– Úgy állapodtunk meg a poggyászőrrel, hogy
Székelykocsárd előtt majd újra beenged minket a
Lázár-kocsiba, és mi kihozzuk onnét a szajrét. Csakhogy az én
nyomorult életem egy csapásra megváltozott, mert Mimike
behívott a fülkéjébe, és miután egészen az enyém lett,
megvallotta, hogy varázsütésre belém szeretett.
Az utasok meglepett „oh”-kat, „áh”-kat és zavart
krákogásokat hallatva vették tudomásul a leányregénybe illő

76
betörő (korabeli tolvajszleng)
történetet, miközben Zénó lassan araszolva a hálókocsi
irányába indult velem.
– Meg akartak szökni, igaz? – kérdeztem a fiút, aki úgy
fújtatott a fülembe, mint valami tüdőbajos hippopotamus 77. –
Kolozsvárott szándékoztak leszállói, ám a szerelemhez, még ha
oly éteri és mély is, mint a maguké, pénz kell. Nagyon sok pénz.
Jól mondom, Zénó?
– Átkozott boszorkány, maga mindenen átlát – fröcsögte
nyálát a nyakamba fogvatartóm. – Nekem még soha nem volt
semmim néhány lyukas filléren kívül. Hátramentem hát, hogy
elhozzam a szajrét, amiből szépecskén eléldegélhettünk volna a
kedvesemmel, de az a megátalkodott vén bolond egyfolytában
csak azt hajtogatta: „A méltóságos úrral nem ebben
állapodtunk meg. Majd Székelykocsárd előtt, ha együtt jönnek,
és megkapom a beígért lé másik felét...”
– Ezért ölte hát meg – vágtam a szavába, mely egyre
hisztérikusabbá vált.
– Mögé kerültem, aztán elő a kést, és döftem, szúrtam,
vágtam, kaszaboltam a nyavalyást, amíg csak hörgőit – zihálta
Zénó, tovább taszigálva engem a kupé vége felé. – Csak miután
kimúlt, vettem észre, hogy az a vén tróger összevérezte a
ruhámat, nekem pedig egyetlen váltás ingem sem volt, mert A
BÁCSIKÁM SAJNÁLTA RÁ A PÉNZT!
Az ifjabb Lindmayer úgy üvöltött és kacagott, mint azok a
szerencsétlen elmeháborodottak, akiket a Lipót legszigorúbban
őrzött szárnyában tartanak fogva. Az utasok, akik mellett épp
elhaladtunk, rémülten húzódtak tőlünk a lehető legtávolabb,
ám Miska bácsi az utolsó asztal mellől lassan felállt, és a
peronra vezető ajtó elé cövekelt.

77 víziló (latin)
 – Félre! – kiáltott rá Zénó, mikor már csak két lépésre
voltunk tőle. – Félre az útból, halálmadár, különben
kiloccsantom a lány agyát!
Miska bácsi szóra nyitotta a száját, de nem a fiúnak válaszolt,
helyette inkább egyenest az én szemembe nézett.
– Szívből sajnálom, kisasszonyka – mondta –, de ezen az
ajtón egyetlen gyilkos sem léphet át szabadon, míg én itt
vagyok. Még akkor sem, ha ez a kegyed életébe kerül.
Láttam rajta, hogy halálos komolyan beszél. Tekintetébe,
melyben korábban mindig mosoly ült, most valami rideg,
acélos keménység költözött, miközben az ajka megfeszült,
kerek álla előreugrott, és a két keze ökölbe szorult. Ilyen hát
Bali Mihály, a hóhér, mikor kész kioltani – még ha most nem is
kötéllel – egy másik ember életét.
– Félre, te...! – Zénó nem tudta befejezni a fenyegetést, mivel
a hátunk mögött fémes kattanás, majd rémült sikoly kelt.
Fogvatartóm félfordulattal rántott magával, így én magam is
láthattam, amit ő.
Berta Mimi a székén ülve egészen beszorult a kupé sarkába,
olyannyira, hogy tollas kalapja félrecsúszott. A revolver, mely
elől már-már a drapériába próbált préselődni, közvetlenül az
orrnyerge előtt, a két szeme közt célozta meg.
– Maga lő előbb, én másodiknak – mondta Ambrózy báró,
kinek kezében a fegyver hangyányit sem rezdült. – Biztosra
veszem, hogy egyikünk sem téveszthet célt.
– Mimike! – nyögte Zénó a testét-lelkét elöntő pániknak
köszönhetően már-már sikoltva. – Én nem... Nem így... Nem
ezt...
– Ha javasolhatom, végezzünk velük gyorsan és kíméletesen
– mondta az én kőszívű báróm. – Ön lelövi a segédemet, én
pedig a maga szerelmét, azután pedig... Nos, úgy sejteni,
kettőnk közül én vagyok a jobb céllövő.

Éreztem, amint a pisztolycső megremeg, és még a korábbinál

is erősebben nyomódik a tarkómnak.
– Mimikém – nyöszörögte Zénó.
– Fejezd már be ezt az idétlen mimikézést, te szánalmas kis
vakarcs! – süvöltötte az operina színtiszta gyűlölettel. –
Bánom, hogy valaha is szóba álltam veled.
– Édes Mimi – remegett meg az engem szorongató
fiatalember. – A szerelmünk...
– Elég! – zihálta Berta Mimi a báró revolverének csövébe
bámulva. – Ha akarod tudni, hát elárulom, hogy mit gondolok
rólad. Te egy undorító, förtelmes kis gnóm vagy, fiacskám,
semmi több! Piszok, amit észre sem veszek a cipőm talpán!
Még hogy szerelem! Játszottam veled, te hólyag! Hallod, amit
mondok? Az egész csak unaloműzés, könnyű flört és nagyon
ostoba liaison volt egy olyan vicces kis féreggel, aki még arra
sem méltó, hogy éljen!
– Akkor hát így legyen – sóhajtott Lindmayer Zénó.
A pisztolydörrenéstől szétrobbanni éreztem a koponyámat.
Nyakamat és arcom jobb felét azonnal forró vér öntötte el.
Valaki sikoltott, mások rémületükben ordítottak, én pedig
kiszabadulván rabtartóm öleléséből, térdre rogytam. Mögöttem
hangos puffanással, porceláncsészéket és stampedlis poharakat
magával rántva dőlt el az ifjú Lindmayer Zénó, aki – elvesztve
sosemvolt szerelmét – végül a saját fejébe küldött golyót.
Habár a fülem csengett, és üres gyomrom keserű epével
kevert angol teát préselt a torkomba, annyit azért felfogtam,
hogy Pierhof Katalin egyfolytában azt sikoltozza:
– Jézus Máriám, minden csupa vér! – Meg azt is, hogy: –
Vigyék innen! Vigyék a közelemből, kérem! – mely litániának
két hatalmas csattanás vetett véget, midőn a dohánytőzsdés
matróna nyugtató pofonokat helyezett el társalkodónője arcán.

A következő inger, ami a szédülten kavargó külvilágból

eljutott hozzám, annyi volt, hogy valaki (mint később
megtudtam, Domonkos Jenei) a hónom alá nyúlva talpra
segített, mialatt Heltai úr (őt felismertem) kék kockás
zsebkendőjével letörölte arcomról Zénó vérének javát. Amint
sikerült kissé összeszednem magam, a tisztálkodás feladatát
átvettem tőle, majd sűrűn pislogva, hogy elkergessem végre a
kábulatot, körülnéztem a kupéban.
Ambrózy báró épp tokjába tolta a fegyverét, Berta Mimi
pedig a kalapját igazgatta, majd éles hangon felkiáltott:
– Maga barbár gonosztevő, hát valóban lelőtt volna?!
– Erre szinte semmi esély nem adatott – felelt hűvös
tárgyilagossággal Richárd. – A fiatalember ugyanis a tébolyult
szerelem minden szindrómáját bemutatta, így arra, hogy ő
maga lövi le kegyedet, majd önmagával is végez, hatvan, míg a
bekövetkezett magányos öngyilkosságra harmincnyolc százalék
esélyt kalkuláltam.
– Még mindig maradt kettő! – szólalt meg Sztankó tanító,
kinek asztalába kapaszkodtam, nehogy újra térdre rogyjak.
– Kettő? – pillantott felénk Ambrózy báró.
– Két százalék arra, hogy ez az őrült beváltja a fenyegetését,
és lelövi a kisasszonyt.
– Valóban – ismerte el Richárd. – Ön kiváló matematikus –
tette még hozzá, majd visszalépett a szeparéba, ezzel jelezve,
hogy halálom esélyének két százalékáról több mondanivalója
nincs.
 – Bocsásson meg, hogy kimondom, drága gyermekem –
fordult ekkor felém Berta Mimi sajnálkozó ajakbiggyesztéssel
–, de a kegyed mentora végtelenül szívtelen, önző és számító
alak.
– Tudom – bólintottam, és elhárítva Domonkos Jenei
támogató kezét, immár a magam lábán léptem előrébb. – Épp
ez az, amit én a leginkább becsülök benne. Ambrózy báró
sosem mutatja magát másnak, mint ami.
– Na és a papi hacuka?! – háborgott Czartoryjskiné.
– Higgye el, asszonyom, a báró a reverenda alatt is pontosan
oly szívtelen, önző és számító férfiú volt, mint egyébként –
küldtem a hölgy felé bágyadt mosolyomat, amivel csak tovább
növeltem felháborodását. – Az ő alakoskodása egyébként is jó
ügyet szolgált, míg a köztünk megbújó bűnözőké vért
fakasztott.
– Zárják be végre valahová azt a gazembert! – mutatott a
futószőnyegen térdeplő Lindmayer Ödönre a matracgyáros.
– Igen, igen! – kontrázott Berta Mimi. – Látni se bírom ezt a
rémes alakot.
– Hát a szerelmével mi legyen, drága művésznő? –
kérdeztem keserűn. – A kedvesével, aki itt fekszik mögöttem
holtan, és akiért ön még egyetlen könnycseppet sem ejtett.
– A bánatom csakis rám tartozik – vetette fel szép állát az
operina dacosan. – Egyébként pedig... Nos, be kell vallanom,
hogy bár valóban flörtöltem kicsit ezzel a szegény fiúval, ám
amit ő a dologba beleképzelt... Romantikus szökés, vad élet
valami rablott kincsből, meg a többi hasonló badarság, csupán
az ő beteg, árva lelkének hagymázas szüleménye volt.
– Ezek szerint sosem engedte be a fülkéjébe?
– Hát... Ha jól emlékszem, talán néhány szédült percre. –
Berta Mimi dekoltázsából könnyű kis kendőt vett elő, és a
szemét kezdte vele nyomkodni, bár az kicsinyt sem volt nedves.
– Annyira megszántam szegényt, ahogy borjú szemekkel
pislogott rám, és remegett a vágytól, mely felém űzte.
Gondoltam, ha kap tőlem némi boldogságot... Azt azonban
álmomban sem sejtettem, hogy komplett sült bolond!
– Az unokaöcsém nem volt bolond – kiáltott fel ekkor
Eindmayer Ödön. – Akaratgyenge, ostoba, hiszékeny és
szerelemre éhes, az igen, de nem volt őrült!
– Már hogyne lett volna az? – kacagott fel hitetlenkedve
Berta Mimi. – Hisz mindenki hallhatta, miféle zagyvaságokat
hordott össze. Elég volt hozzá némi könnyű flört, játékos
kacérság, ami az ilyen hosszú utazások során nemcsak
megszokott, de jobb körökben mostanság unaloműzés gyanánt
szinte már kötelező is, ő máris sírig tartó szerelemről,
házasságról, leányszöktetésről fantáziáit, sőt, miként
bevallotta, még ölni sem volt rest ezért. Én persze mondtam
neki, hogy engem várnak a bukaresti operában...
– Alig hiszem – szakítottam félbe a féktelennek tűnő
szóáradatot.
– Parancsol? – nézett rám meglepetten Berta Mimi.
– Alig hiszem, hogy önt bárki is várná a bukaresti
operaházban – ismételtem meg iménti kijelentésemet immár
bővebben.
– Főleg nem Rosalinda, a főhős huncut szeretőjének
megformálására – szólt Holtai Jenő hamiskás mosollyal –,
mivel ilyen szerep a Rigolettóban nincs is!
– Meglehet – rázta rózsákkal ékített kalapját Berta Mimi. –
Az ember feje nem káptalan. Biztos összekevertem azokat a
nyavalyás operákat.
– Miként az operaházakat is – mondtam, miközben az
asztalomhoz lépve lapozgatni kezdtem a jegyzetfüzetemben. –
Tudja, drágám, én már a szupé óta próbálok rájönni, kicsoda is
magácska valójában. Emlékszik, hogy mit mondott akkor a
Bécsből való gyors távozását ecsetelve?
– Mit is? – rántotta meg vállát a művésznő. – Ezernyi dolgot
összefecseg az ember.
– Szerencsére én akkor minden szavát feljegyeztem, így most
betűpontosan idézhetem: „Délben léptem ki a Burgtheater
ajtaján, búcsút intve a Trautson-palotának, mely látvány, mióta
csak Bécsben játsztam, mindennap megdobogtatta honleány!
szívemet...”. így történt, kérem?
– Pontosan így – bólintott Berta Mimi, ám a tekintetén
látszott, hogy kezd igazán kétségbe esni.
– Én már sejtem is, hol a bibi – szólt ismét közbe Heltai. – A
palota, ugyebár, az a dolog kulcsa?
– Valóban! – éltem Ambrózy báró kedves szavajárásával. –
Bár jómagam még sosem fordultam meg Bécsben, a
nővéremmel kisleányként sokszor nézegettük a birodalmi
főváros térképét, amit papuska a boltjában kilógatva tart. Jól
emlékszem minden jelentős épület elhelyezkedésére, így mikor
ön, hölgyem, azt állította, hogy a Burgtheaterből kilépve
mindennap a Trautson-palotára látott, azonnal füllentésen
érteni, hisz a nevezett palota nem a várban, hanem onnan jóval
távolabb, egy másik operaházzal, a Volkstheaterrel 78 szemben
áll. Ilyen tévedést pedig az, aki állítólag hosszú ideig énekelt
Bécsben, sosem követne el. Ugye, egyetért velem, drága Mimi?
Vagy inkább szólítsam Zsolinak?

78
A bécsi polgárság kedveli színháza.
 – Ezt meg honnan...?! – szakadt ki a meglepeti kiáltás a
nőből, szép arcán pedig leplezetlen gyűlölet ömlött el.
– Arra kíváncsi, honnan tudom a valódi nevét? – segítettem
ki, látván, hogy alig kap levegőt. – Hát innen.
Retikülömből négyrét hajtott, jócskán megsárgult újság
kivágást vettem elő és terítettem ki elé, miközben tovább
beszéltem:
– Talán még emlékszik rá, hogy bekopogtattam önhöz, mert
figyelmeztetni akartam a Lindmayer fiúval való flörtjének
veszélyeire. Bevallom, ez részemről csupán csel volt, hisz akkor
már sejtettem, hogy kegyed nem az, akinek kiadja magát.
Zénóval való kacérkodása túl... Miként is mondjam? Túl
hirtelen, erőszakos és heves volt, ami konkrét célt sejtetett.
Nagyváradon tanúja lehettem röpke perpatvaruknak is, mikor
az ifjabb Lindmayer felelősségre vonta önt, amiért a
személykocsik egyik utasával... Idézem: „a sárga
csokornyakkendős tulokkal” beszélgetett. Nos, selyemből
készült, utazáshoz túlságosan kényes sárga csokornyakkendőt
ezen a vonaton csupán egyetlen férfi viselt, akit történetesen
Soltésznak hívtak.
– Na, és ha szót váltottam vele? Inkább azt mondja meg,
miként került magához ez a cikk? – kopogtatta meg kesztyűs
ujjával a papírdarabot Mimi... Akarom mondani, Zsoli.
– Azért voltam oly bizalmas kegyedhez ott, a fülkéjében,
felemlegetve még azt is, hogy Kolozsvárott személyi motozásra
kell számítania, mert ki akartam ugratni a nyulat a bokorból.
Sejtettem, hogy a Lázár-kocsiból elhozott holmi körül forog
minden. A titokzatos szajré körül, amit Zénó a poggyászőr
meggyilkolása után kegyednél rejtett el, hisz magával akart
megszökni.
– Ez mind üres rágalom! – kiáltotta Zsoli, ám én
zavartalanul folytattam mondandómat:
– A kabinomba visszatérve arra számítottam, hogy kotnyeles
figyelmeztetésem hatására ön nyomban új rejtekhelyet keres az
értékes holminak, amit én majd szépen kilesek. Az ajtórésen át
kukucskáltam, és nem is kellett csalódnom, mivel ön néhány
perccel később valóban távozott a fülkéjéből, ám a keze üres
volt. Azt akkor még nem tudhattam, hogy Soltészhoz igyekszik,
akivel még Kolozsvár előtt meg akart öletni, így kerülve el a
hatóságok számára általam javasolni szándékozott személyi
motozást.
– Ez a gyermek itt, kérem, súlyos beteg! – fordult fenséges
gőggel a minket némán, szájtátva hallgató utasok felé a
„művésznő”. – Azon sem csodálkoznék, ha már megjárta volna
a Lipótot!
Tekintetem Ambrózy báróra siklott, aki rendkívül élvezte a
helyzetet, sőt, mikor a bolondház szóba került, a szája sarkában
még valamicske apró mosoly is megjelent. Ezt látva különös
jókedv áradt szét bennem, hát nagy lendülettel folytattam a
leleplezést:
– Kegyed tehát kisurrant a fülkéjéből, ám mivel semmit nem
vitt magával, úgy döntöttem, átkutatom a kabinját.
– Az lehetetlen, hisz gondosan bezártam!
– A haj tű nem csupán a kalap megtartására jó, drága Zsoli –
mosolyogtam rá.
– Ne nevezzen így! Én Berta Mimi operaházi primadonna
vagyok!
– Hát még mindig ragaszkodik ehhez a hamissághoz?
– mondtam, úgy emelve fel az újságcikket, hogy más is jól
láthassa. – Ezt az újságkivágást kegyed piperetáskájának titkos
rekeszében találtam. Úgy tűnik, ha most próbálja is letagadni,
valódi karrierjére igencsak büszke, hisz eltette ezt az irományt,
mely a pesti éjszakai élet egyik közkedvelt konzumnőjéről, a
mindenki által csak Zsoliként emlegetett énekesnőről szól.
Nézzék csak meg a fotográfiát! Ugye milyen döbbenetes a
hasonlóság Zsoli, a kokott, és a körünkben tartózkodó Berta
Mimi közöl?
– Hát innét volt olyan ismerős! – csapott lapáttenyerével az
asztalra Pichler Ida. – Mondtam is Katinkának, hogy én
operába még soha bé nem tettem a lábamat, így ezt a
nőszemélyt ott biztos nem láthattam, viszont a pletykalapokat
olykor-olykor megmustrálom.
– Hisz én még emlékszem is erre az irományra! –
hunyorgott kerek okuláréján át a papirosra Pierhof Katalin.
– Zsóliról, a már meg nem mondom melyik vén báró
kitartottjáról szól, akit eredetileg Schwarz Jolánként
anyakönyveztek, de szépségével és romlottságával végül
sikeresen felküzdötte magát egészen a főurak ágyáig.
Szólni akartam, ám ekkor váratlan dolog történt.
– Schwarz?! – bömbölte Lindmayer Ödön, és megfeledkezve
törött kezéről, talpra ugrott. – Azt mondta, Schwarz?
– Azt bizony – készségeskedett a társalkodónő, akit a
korábbi poffok egészen kigyógyítottak, így immár azzal sem
törődött, hogy a lábánál egy főbe lőtt holttest hever.
– Már mindent értek, le büdös rima! – üvöltötte Lindmayer
Ödön, és azon lendülettel ép kezével megpróbálta elkapni Zsoli
torkát. – Te a lánya vagy, igaz-e?! A lánya, netán a húga annak
a perszónának!
A nő két karral védte magát, miközben a sarokba szorulva
kiabált:
– Szedjék le rólam ezt a gyilkost! Segítség, emberek!
Almási kalauz és Ambrózy báró egyszerre mozdult, ám a
nekivadult férfit csak nagy nehézségek, valamint csekélyke aljas
trükk – Richárd a törött kezét csavarta meg – útján sikerült
lefogniuk.
– Ő volt az! – zihálta Lindmayer, miközben áttuszkolták a
szeparéba. – Ő küldte utánunk ezt a rimát meg a verőlegényét,
a Soltészt, hogy kiraboljanak.
– Miről beszél maga, ember? – ripakodott rá Ambrózy báró,
miután lelökte az egyik székre.
– A Schwarzné 79 , igen, az a piszkos némber – hörögte
Lindmayer. – Ékszerkereskedőnek mondja magát, pedig csak
közönséges passzer 80 Neki akartuk eladni a szajrét, miután
Pestre értünk, de ő azt mondta, hogy túl forró, hisz már a lapok
is írtak a rablásról, a detektívek pedig a nyomunkban lihegnek.
Alkudozott, mismásolta banya, és csak bagóért lett volna
hajlandó átvenni azt, ami testvérek között is kész vagyont ér.
Végül otthagytuk őt a fenébe, hogy Bukarestbe menjünk, ahol
meggazdagodhattunk volna.
– Schwarzné viszont nem akart lemondani a busás
bevételről, igaz? – támaszkodtam rá Zsoli asztalára, hogy a nő
dühtől és kétségbeeséstől immár valóban könnyes szemébe
nézzek. – Szólt magának, és felbérelte a szökésben lévő
Soltészt, majd Lindmayerék után küldte mindkettejüket, hogy
ha lehet csellel, csábítással vagy akár erőszakkal is, de
kaparintsák meg neki az ékszereket.
– Mégis miféle ékszereket, könyörgöm?! – kiáltott fel az
immár egészen összezavarodott Angelusz tanító. – Egyáltalán
honnan veszi kishegyed, hogy a nevezett holmi ékszer?

79
Schwarz Henrikné ékszerkereskedő az V. ker. Dorottya u. 6. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
80
orgazda (korabeli tolvajszleng)
 – A kérdés kiváló – biccentettem elismerően a tudós férfiú
felé. – Sokáig magam sem sejtettem, mit kellene keresnem, ára
Ambrózy báró végül rávilágított a megoldásra.
Kérdőn Richárdra pillantottam, ám ő a fejét rázva jelezte,
hogy továbbra sem kíván szólni, így hát folytattam a
beszámolót:
– A lapok még nem írták meg, ám a méltóságos úr, hála
kiterjedt rendőrségi kapcsolatainak, már tegnap délelőtt
értesült róla, hogy néhány napja három ismeretlen személy
behatolt Anton Budil borostyánkereskedő bécsi műhelyébe 81,
és miután a tulajdonost leütötték, a széfet kifosztva
valószínűleg Budapestre távoztak. Rudnay főkapitány a
császárvárosi kérésnek engedve nyomban széleskörű
nyomozást indított, ám a tetteseket sehol nem lelték. Ez persze
nem is csoda, hisz a személyazonosságuk ismeretlen,
szemtanúk sem látták őket, és alig hagytak nyomot maguk
után, ám én mégis mérget mernék venni rá, hogy a betörők
közül kettőt Lindmayernek hívtak, míg a harmadik...
– Budil egyik segédje volt – kiáltott közbe a szeparéban
kucorgó Ödön. – Ha akasztófára kerülök, hát ő se ússza meg a
börtönt. Müller. Annak mondta magát a nyavalyás. Müller
Ármin, igen! A kocsmában akaszkodott rám, és rögvest
pusmogni kezdett a könnyen ellopható kincsről, meg hogy két
ügyes, mindenre elszánt segítőre volna szüksége. Ő a balhé
után persze nem jött velünk Pestre, inkább fogta a szajré
harmadát, és lelépett vele. Azóta tán már Amerika felé hajózik a
rühes, én mégis azt remélem, hogy végül éppúgy elkapják őt,
ahogy most minket kapott el kiskegyed.

81
Lásd a Budapesti Hírlap 1900. december 11-i számát. A cikk nem szól arról, mi lett Anton Budil
sorsa, és annak sem találtuk nyomát, hogy a rablott holmi előkerült-e valaha is.
 A bűn legaljára süllyedt hamiskártyás, csaló, betörő és
gyilkos elismerése igazán jólesett, ám a borzongató pillanatot
kiélvezni nem volt érkezésem, mivel azt Jeremiás igazgató
követelőző hangja máris megtörte.
– No, és ki látott itt bárhol vagyont érő zsuzsukat, ha
kérdhetem?
– Mindazok, akik bortáskástól a Lázár-paklikocsiba rejtették
– feleltem. – Balszerencséjére látta Paczolay János
vonatmálházó, aki előtt véletlen kinyílt a táska, ezért meg
kellett halnia. És persze látta Zénó is, méghozzá több
alkalommal. Először, mikor ellopták azokat Herr Budiltól,
majd mikor kicsente közülük az olasz tőrt, tán azért, hogy a
bácsikája tudta nélkül értékesítse azt. Később persze kapóra
jött neki a díszfegyver, hisz azzal ölte meg a poggyászőrt, hogy
aztán az egész holmit a tanár úr törülközőjébe csavarva Berta
Mimi kabinjába csempéssze. Nagyon ügyes volt, mikor
eljátszotta, hogy mindvégig az illemhelyen kucorgóit,
mondván, hogy a hálókocsiban nem működik a lefolyó. Pedig
működött, ezt magam ellenőriztem! A lopott kincsek, hölgyeim
és uraim, hosszú és véres utat tettek meg
Bécstől idáig, most pedig mindjárt mi is megpillanthatjuk
őket, hacsak a majmocska nem hazudik.
– Majmocska? – meredt rám Czartoryjskiné. – Mégis miről
beszél, gyermekem?
Ahelyett, hogy neki válaszoltam volna, ismét Zsolihoz
fordultam, és nem tagadom, a mosoly, amit akkor rá vetettem,
inkább volt gonosz, semmint baráti.
– Hölgyem, magával ezen az úton igazi csoda történt –
mondtam. – Mikor ugyanis a szupéhoz leültünk, Lindmayer úr
megjegyezte, hogy a kalapja tollai épp a drapéria egyik
majmocskájának ülepét csiklandják, míg most... No lám, hisz
ha jól látom, a kalapdísze jelenleg ugyanazon majmocskának az
orrát birizgálja. Ez pedig csakis úgy lehetséges, ha ön, kedves
Zsoli, az út során legalább tíz centimétert nőtt!
– Elmész te a fenébe, rohadt kis ringyó! – bukkant fel a
művésznő álcája alól Pest hírhedt kokottja, aki talpra
szökkenve rám akarta vetni magát, ám Domonkos Jenei és
Almási kalauz résen volt, így máris mindkét oldalról
megragadták őt.
– Szabad lesz? – léptem a férfikezekben vergődő nőhöz,
majd fürgén a szoknyája alá nyúlva kioldottam farpárnája
kötőjét. A rejtett ruhadarab nyomban elengedte a túlsúlyt, és
gyorsan lelappadva borostyánékszerek záporát zúdította az
étkezőkocsi futószőnyegére.

Székelykocsárd-Marosvásárhely, 1900. december 11.

reggel 8h 32’ és 11h 58’ között

Hátborzongató menet volt, amit legalább kétszáz szúrós,

szigorún vizslató vagy épp mohó kíváncsiságtól csillogó
szempár kísért figyelemmel.
Jó ötvenperces késéssel futottunk be a fontos vasúti
csomópontnak számító székelykocsárdi állomás egyes
vágányára, amit addigra a hatóság egészen körülzárt, ám a
bámész tömeget még így sem voltak képesek elég távol
szorítani. Amerre a szem ellátott, mindenfelé kakastollakat
lobogtatott a jeges téli szél, szuronyokon csillant a napfény, és
sűrű, fehér párát fújtattak a csendőrlovak. Mi akkor még nem
szálltunk le a vonatról, csupán Bieliczky kalauz és a masiniszta
váltott néhány szót a város rendőrkapitányával, aki nyomban
engedélyezte, hogy a két sérült vasutast, Drienkó
hálókocsi-kísérőt és Polacsek fűtőt kórházba vigyék, ám az
utasoktól türelmet kért.
Néhány perccel később Kolozsvár irányából újabb
menetrenden kívüli szerelvény érkezett és állt be mellénk, a
kettes vágányra. A marhavagonokból, amiket sebtében
bocsátottak az üldözésünkre indult különítmény
rendelkezésére, igencsak morcos, lilára fagyott rendőrök és
detektívek ugráltak le, hogy aztán átszálljanak hozzánk.
A kihallgatások komótosan, igazi szakértelemmel folytak. A
kolozsvári nyomozók legalább annyira értették a dolgukat, mint
székesfővárosi kollégáik, és semmit nem kapkodtak el. Minden
aprócska részletre többször is rákérdeztek, a holttesteket
rendőrorvos vizsgálta meg, a tárgyi bizonyítékokat pedig
papírzacskókba gyűjtötték és szépen felcímkézték.
Az egyetlen kifogásolható tettük csupán annyi volt, hogy
mikor elő akartam adni nekik a történteket, amiket én magam
bogoztam ki, úgy néztek rám, mintha szavak helyett
állathangokat utánoznék.
– Khrm, nos, igen – krákogott a pincskalapot viselő,
harcsabajszos detektívek vezetője, valami Kis, Kovács, esetleg
Kokoska felügyelő, majd tekintete, mely addig rám szegeződött,
hirtelen Ambrózy báróra vándorolt. – Ha kérhetném,
méltóságos úr, vázolná nekünk, mi történt valójában ezen a
vonaton?
– Úgy vélem, ennek méltóbb interpretátora aligha lehet,
mint az önök előtt álló Hangay kisasszony – mondta Richárd.
 – A kisasszony, hát persze, ő nagyon bájos – pillantott rám
Kis, Kovács, netán Kokoska, ám a szeme még meg sem
állapodhatott rajtam, valami ellenállhatatlan erő máris
visszarántotta azt a báróra. – Most mégis arra kérném a
méltóságos urat, hogy tárja fel nekünk, miként sikerült fényt
derítenie az éjszakai járaton történt gyilkosságok hátterére.
Richárd lassú, mély levegőt vett, hogy újra elismételje: nem
ő, hanem én, a bájosnak tartott fehércseléd vittem sikerre a
nyomozást, ám mielőtt megszólalhatott volna, keserű mosolyt
vetettem rá, és csak annyit mondtam csendesen:
– Hagyja el, barátom, hisz maga előre szólt, hogy ez fog
történni.
– A munkát kegyed végezte el, Mili – felelt a báró –, így a...
– Nem! – vágtam a szavába. – Láthatja, hogy amit én
mondok, az ezeknek a komoly uraknak nem több, mint
érthetetlen tyúkkotyolás. Férfitól akarják hallani a tényeket,
egy nő szavát meg sem hallják. Épp ezért én most szépen a
háttérbe húzódok, maga pedig lépjen bátran a szerepembe, és
tárja elébük a teljes igazságot!
Láttam Richárd szemén, hogy nála ebben a minutában
mentem ál a vizsgán, méghozzá színjelessel. Milyen kár –
gondoltam –, hogy immár elismert nyomozói képességeimnek
a csendes Marosvásárhelyt, hová épp ő száműz vissza, semmi
hasznát nem fogom venni.
A kihallgatások és jegyzőkönyvek felvétele jó egy órán át
tartott. A kimerült utasok végre megkapták az engedélyt, hogy
elhagyják a szerelvényt, ám ezt végül csak azok tették meg,
akiknek korábbi állomásokra szólt a jegyük, így ellenvonatra
vártak, esetleg eleve Székelykocsárdra szándékoztak eljutni,
vagy – miként a báró, Domonkos Jenei és én – egy másik
vonalon utaztak tovább Marosvásárhely felé.
 – Egyetlen porcikám sem kíván cirkuszi látványossággá
válni – jelentette ki Pichler Ida, midőn az ablakon át a fedett
peront elárasztó kíváncsiskodókra nézett. – Ezek odakinn mind
a „véres vonat” túlélőit akarják látni, és csak úgy csurog a
nyáluk az izgalomtól.
A székelykocsárdi állomásfőnök maga szállt fel a
szerelvényre, hogy személyesen tájékoztassa a tisztelt
utazóközönséget a menetrend további alakulásáról.
– Az 502-es járat új személyzettel hamarosan továbbindul
Predeal és Bukarest felé. Késésünk sajnos tetemes...
Heltaiból nevetés buggyant ki, mások halkan felszisszentek a
szerencsétlen szóválasztás miatt, mire az állomásfőnök
kapkodva helyesbített:
– Akarom mondani, igencsak jelentős, épp ezért a viteldíjat
mindenki visszakapja.
– Nagyon helyes! – kiáltott közbe Mauksch bankár.
– Amit részemről – szólt Ambrózy báró – máris felajánlok a
meggyilkolt vasutasok családjainak. Gondolom, a jelenlévő
hölgyek és urak kivétel nélkül csatlakoznak hozzám!
Az étkezőkocsiban, ahová az utasok legtöbbjének sikerült
bepréselődnie, hogy meghallgassák az állomásfőnököt,
elhangzott ugyan néhány fojtott káromkodás, ám Richárd
nemes gesztusát senki nem merte nyíltan elutasítani.
– Önök igazán nagylelkűek – hálálkodott a Magyar Királyi
Államvasutak helyi prominense. – Egyébiránt a
Marosvásárhely-Szászrégen viszonylatban közlekedő 7002-es
járat sajnos nem tudta bevárni az arra utazókat. Ám mégse
tessenek nyugtalankodni, mert én már intézkedtem, így a
tartalék állományból sikerült összeállítanunk egy remek kis
pótszerelvényt. Ha jól hallom, Lázár gróf paklikocsiját épp
most csatolták hozzá, így akik át kívánnak szállni...
 Ekkor bukkant fel a peronon az a hátborzongató menet, amit
az ablakokon kitekintve a csendőrök sorfala között, a bámész
tömeg feje fölött mi is jól láthattunk. Legelöl két puskás rendőr
haladt, míg mögöttük öt bádogkoporsó következett, amiket
szintén egyenruhások cipeltek.
Krizmanics István poggyászőr...
Schwamm András vonatvezető...
Balogh Lajos fűtő...
Lindmayer Zénó ifjú betörő és bolond hősszerelmes...
Soltész János alias Macsek alias Sieger alias Cservény, a
rablógyilkos...
Soroltam magamban a neveket, gondolatban a gyászos
menethez egy hatodik koporsót is hozzáképzelve, melyben
Paczolay János vonatmálházó kihűlt teteme feküdt.
A holttestek elszállítását a kinti tömeg éppúgy némán
szemlélte, miként az ablakoknál álló utasok. Mikor azonban
négy-négy szuronyos csendőr által közrefogva feltűntek a
tettesek, a pfujjogásnak, ökölrázásnak, haragos üvöltésnek oly
hurrikánja tört ki, hogy már-már attól kellett tartani, a
feldühödött emberek ott helyben meglincselik a két
nyomorultat. Elöl Lindmayer Ödön botladozott, kinek törött
karját valami fekete kendővel a nyakába kötötték. A korábban
oly vérbő és bikamód rátarti férfi most feleakkorának sem tűnt,
sőt, egész teste remegett, az arcán pedig bő patakokban
csörgött a könny.
A szép Schwarz Jolán, azaz Zsoli már közel sem tűnt olyan
rémültnek. Karcsú derekát kihúzta, formás állát felvetette, a
tekintetéből pedig, amit az ordítozó, köpködő tömegre vetett,
mélységes megvetés áradt. Csuklóján a vasbilincs úgy csörgött,
mintha a legszebb ékszer volna, és bár lenyűgöző kalapja kissé
félrebillent, a bűnös pesti éjszakák romlott hercegnője mégis
fenségesen lépkedett a rá váró zöld rabkocsi felé.
– Jöjjön, Mili! – érintette meg a könyökömet Ambrózy báró,
mikor a menet végre elhaladt, és az izgatott tömeg lassanként
oszlani kezdett. – Át kell szállnunk a pótszerelvényre, és még az
előreküldött poggyászát sem vettük fel.
Elbúcsúztam a két fáradt kalauztól és a hölgyektől is, akikkel
volt szerencsém együtt utazni a hálókocsiban, majd a
vaslépcsőn leereszkedve a peronra léptem. Ambrózy báró
belém karolt, és sietve az indóház felé vezetett.
– Látom, egészen Marosvásárhelyig akar kísérni –
mondtam. – Ezek szerint még mindig nem bízik bennem.
– A bizalomnak ehhez semmi köze – felelte Richárd, rám se
nézve. – Abban immár nem kételkedem, hogy ha magára
hagynám, innen egyenest haza utazna.
– Akkor miért nem fordul vissza? Húsz perc múlva indul
Pestre az ellenvonat.
– Valóban. Csakhogy kegyed épp most szállt le egy olyan
szerelvényről, ami éveken át különösebb baj nélkül közlekedett,
ám midőn maga felszállt rá, rögvest három gyilkosság is történt
rajta.
– Ezzel csak nem azt akarja mondani, báró úr, hogy én
vagyok az, aki vonzom a bajt?!
– Nem mondok semmit – rázta meg a fejét Richárd. – Ám
jövendő utastársai biztonsága érdekében mégis inkább egészen
hazáig kísérem kegyedet.
– Maga csak ne csináljon belőlem végzet angyalát, pimasz
alak, különben itt a nyílt színen pofozom fel! – sisteregtem
hirtelen támadt haraggal, és kezemet kirántva a karjából,
szembefordultam vele. Ő szintén megállt, és úgy nézett le rám,
mint lelkes entomológus arra a fura, új rovarfajra, amit a fű
között keresgélve épp az imént talált. Azt hiszem, mondani is
akart valamit, ám épp szárba szökő vitánkról ekkor finom
torokköszörülés terelte el a figyelmemet.
– Bocsánat, hogy zavarkodni merészelek – mondta Bali
Mihály állami ítélet-végrehajtó –, de a vonatom Bukarest felé
hamarost továbbindul, és még nem volt alkalmam elbúcsúzni.
– Miska bátyám – mosolyodott el Ambrózy báró, és az arcán
határozott megkönnyebbülés látszott. – Még el sem mondta, mi
dolga a román fővárosban, ráadásul két segéd által kísérve.
– Erről sajnos nincs módom beszámolni – súgta a magyar
állam hóhéra. – Legyen annyi elég, hogy kölcsönbe vagyok
adva.
– Ahogy sejtettem – bólintott Richárd, majd sebesen témát
váltott. – Az viszont, amit a vonaton tett, vaskos méltatást
érdemelne, mondjuk, a Pesti Hírlapban.
– Mire gondol a báró úr? – jött zavarba Bali Mihály.
– Ne vicceljen velünk, Miska bátyám! – vonta fel jobb
szemöldökét Richárd. – Természetesen arra, mikor az ifjabb
Lindmayer elé cövekelt, kijelentve, hogy míg él, ott gyilkos
bilincs nélkül át nem halad. Az, kedves barátom, igazi bátor
tett, katonaviselt férfihoz méltó kiállás volt.
– Nos én, khrm, bocsánat... – Az állami ítélet-végrehajtó
máskor mindig oly pirospozsgás arca hirtelen hamuszürkére
változott, miközben félém fordult, és kalapját levéve egyenesen
a szemembe nézett. – Én egészen másként gondolok arra az
esetre, épp ezért most esedezve kérem Hangay kisasszony
bocsánatát.
– A bocsánatomat? – csodálkoztam. – Ugyan miért?
– Mert botor módon, felelőtlenül és rideg férfiúi vagy tán
szakmai önzéstől hajtva kockára tettem kegyed életét.
– Két százalék – feleltem erre talányos mosollyal.
– Hogyan tetszik mondani? – hökkent meg a zömök kis
hóhér.
– Ennyi esélyt adott a báró úr arra, hogy midőn ő Berta
Mimire fogja a fegyvert, engem Zénó lelő.
– Úgy vélem, kérem, már elnézést az őszinte szóért, hogy az
sem volt igazán bölcs cselekedet – sandított Miska bácsi
Richárdra.
– Meglehet – nevettem fel. – Ám az én drága mentorom már
csak ilyen. Bármit és bárkit hajlandó feláldozni annak
érdekében, hogy a bűnöst börtönbe, vagy épp a maga kezére
juttassa. Amit viszont Miska bácsi tett, nos, az valóban eléggé
botor dolog volt, bár nem azért, amiért hiszi.
– Nem?
– Nem bizony! Abban a helyzetben ugyanis sokkal nagyobb
esély volt rá, hogy Zénó magába ereszt egy golyót, így hárítva el
az útakadályt, semmint arra, hogy engem, a testét fedező túszt
lelője.
– Egész pontosan hetvenhárom százalék – bólintott
Ambrózy báró. – Ön, barátom, majdnem kivégeztette magát,
méghozzá egy gyilkossal.
– A cudar életbe! – tántorodott meg Bali Mihály,
belegondolván mindabba, amit hallott. – Maguknak aztán
fenemód kifacsarodva jár az észkerekük!
– Ilyenek a jó detektívek – mosolyodott el Ambrózy báró,
tőle szokatlan melegséggel pillantva rám. – Mili kisasszony
pedig, bármily bosszantó teremtés is néha, immár végképp
bebizonyította, hogy a legjobbak közül való.

A kicsinyke, öreg gőzmozdonyhoz, amit a székelykocsárdi

állomásfőnök bocsátott a rendelkezésünkre, csupán egyetlen
harmadosztályú személy-, és persze a Lázár gróf bútorait
szállító paklikocsit csatolták hozzá. Lassan pöfögtünk a
hóborította, szépséges erdőktől kócos hegyek között, hol az én
gyermekkori jó barátom, a Maros, hűségesen, bár olykor
szeszélyes kanyarokat vetve kísérte vaspályán haladó
szerelvényünket. Utas nem sok akadt, hisz aki a
Marosvásárhely-Szászrégen vonalon akart közlekedni, már
korábban felszállt a 7002-es járatra. A kopott, hagymaszagú
személykocsiban csupán két román paraszt, egy veres szakállú
szász erdész, valamint Ruzitska Ármin ódonkönyv-kereskedő,
Mladen czukorkaügynök és persze Domonkos Jenei tartott
velünk.
– Kegyed tehát vásárhelyi – biccentett elégedetten a székely
asztalosmester. – Akkor hát úgy leszünk egymással, mint a
medve két füle.
– Mert azok hogy vannak?
– Szoros szomszédságban, ám sohasem öszveérve – felelte
Jenei. – Meggyesfalva csak bakugrásnyira van a magácska lakta
szép várostól, ám mégis egészen más, szegény parasztok által
lakott, sáros világ.
– Ha Lázár grófnak megfelel, én is ellátogathatok oda –
vontam meg a vállam. – Tán még a kastély kapujából sem
kergetnének el, hisz a városban szomszédok vagyunk.
Vigyázzon, Jenei, mert a végén még meglátogatom, hogy
lássam, miként dolgozik a műhelyében.
– Ha még lesz műhelyem – legyintett a fiatal asztalos. –
Könnyen lehet, a gróf úr úgy felmérged, mikor megtudja az
elvesztett bevétel dolgát, hogy menten világgá zavar.
– Nem eszik azt a kását olyan forrón – mondtam sejtelmes
mosollyal. – Még az is lehet, hogy mentőangyal bukkan elő
valahonnét és...
– Szent egek, Mill, ne játszadozzék már ezzel a szegény
emberrel! – csattant fel ekkor Ambrózy báró, aki eddig az
ablakon kibámulva, csendben hallgatta a beszélgetésünket.
– Adja neki végre oda azt az átkozott briftasnit, amit már
Kara óta rejteget a retiküljében, és legyünk túl a dolgon!
– Játékrontó ürdüngmanó! – sziszegtem rá mérgesen
Richárdra, majd az értetlen képet vágó Domonkoshoz
fordultam. – Hát jó, legyen! Tessék, itt van a briftasnija, benne
a teljes bevétellel.
– De hogyan...? Miként...?
– Egyszerűen. Soltész zsebében leltem, mikor átkutattam őt,
vagy legalábbis, ami maradt belőle. A gazember bizonyára
meghallotta, hogy maga a sok pénzt emlegeti, miközben
idegesen a zakója zsebén matat. Nagyváradon aztán kihasználta
az alkalmat, és a sikátorban fejbe csapta kendet, ahogy az egy
ügyes rablótól szakmailag el is várható.
Domonkos Jenei eztán egészen Meggyesfalváig hálálkodott,
ami – lévén az út majd’ két órán át tartott – már nekem is
lassacskán sok volt a jóból.
– Hagyja el végre a hajlongást meg a kézcsókokat, maga
bolondos fiú – mutattam ki az ablakon, mikor a vonat gőzt
sziszegve megállt. – Nézze, szerintem azok ott magára várnak.
Meggyesfalva kicsinyke indóháza előtt, a Kereda-erdő
lábánál kanyargó földúton, mely a Nyúl fogadóhoz, majd a
Kakasdi-patakon át Maroskeresztúr felé vezetett, három üres
szekér és vagy fél tucat báránybekecses, szőrsüveges,
megtermett férfi toporgott a hidegben.
– Ők valóban Lázár gróf legényei – állt fel a helyéről
Domonkos Jenei. – És úgy látom, maga az intéző úr is kijött
elém. Megyek, lekapcsoltatom a paklikocsit, hogy nyugodtan
kirakodhassanak, de előtte még újra szívemből
megköszönöm...
– Jó, jó, csak menjen már! – vontam ki nevetve kezem a két
markából. – Tavasszal pedig számítson a látogatásomra!
A székely asztalosmester bekötött fejére tette a kalapját, és
miután a többi utastól is elbúcsúzott, végre leszállt a vonatról 82.

Vonatunk alig tíz perccel később futott, vagyis inkább

poroszkált be a szépséges marosvásárhelyi indóház elé.
– Mágátska lenni van nádjon, jáj... Hogy is mágyárul?
Nádjon eszelős! – toppant elém kedves mosollyal a horvát
cukorkaügynök, kezében csinos kis dobozkával. – Okosan derít
ki gyilkos, ezért érdemel finomság. Édes bonbon áz édes
hölgynek, tessen páráncsol!
A váratlan ajándék igazán meghatott, ezért sebesen
megöleltem a kis embert, amitől ő zavartan heherészve elpirult.
– Adja át, kérem, üdvözletemet az édesatyjának – szólított
meg ekkor Ruzitska Ármin könyvkereskedő is, kezembe adva
vizitkártyáját. – Mondja meg neki, hogy ha ódon könyvre lel,
nekem szóljon legelébb. Ruzitska jó áron ad és vesz mindent,
mi a múlt időkben kinyomtattatott, a főúri hagyatékok pedig
különösen érdekelnek. Most is épp egy ilyen gyűjtemény
megtekintésére utazok Szászrégenbe, ahol...
– A hordár már előrevitte a poggyászát, és kocsit is fogott –
vágott Ruzitska szavába meglehetősen udvariatlanul Ambrózy
báró, ezzel aztán el is riasztva a két kedves öregurat. – Hideg
szél fúj itt, a peronon, úgyhogy jobban tenné, Mili, ha
mihamarabb hazahajtatna. Édesatyja már biztos rettentően
nyugtalan, hisz a kora reggeli vonatnál hiába várt kegyedre.
– Papuska mindenképp holtra fog rémülni, ha meglát, hisz
nézzen csak rám! – Körbeforogtam, megmutatva neki ronggyá
ázott, sárszegélyes szoknyámat és pecsétes kabátomat, mely

82
Ekkor meg sem Mili, sem Domonkos Jenei nem tudta, hogy szárhegyi Lázár lenő gróf előző
hajnalban tüdőgyulladásban meghalt.
szerencsére eltakarta Lindmayer Zénó ruhám vállán barnálló
vércseppjeit. – Azt akarja mondani, báró úr, hogy maga nem
tart velem? Én azt hittem, háztól házig kísér, nehogy tévútra
lépjek.
– A kegyed útjai, Mili, sokszor rögösek, nyaktörőek és
kiszámíthatatlanul kanyargók, ám különös mód... ezt még
nekem is el kell ismernem... valamiért sosem tévesek – mondta
a báró, fellépve az éppen induló ellenvonatra, mely fekete füstöt
ontva, lassan dohogva lódult Székelykocsárd és azon túl a
gyönyörű, izgalmas, mámorító, ám számomra immár tiltott
Budapest felé.

– Vége –