1

Leányrablás

Tabán, 1900. október 19.

A Horgony utca 58. számú ház konyhakövének

csapódó bádogdézsa éppúgy kondult, miként a ködös temetőben,
mohás sírkövek között jajongó lélekharang.
– Vigyázz már, te dilini! – csattant fel Csurár Fecska, rápirítva a kis
Mück Márira. – Nem akarjuk tán az egész Tabánt összekolompolni,
he?!
Miután a cigány lány fél éjjel az orrát jegelte, és ennek hála a
duzzanat lejjebb ment, már a szavakat is a maguk kerekségében tudta
kiejteni. Könnyen lehet, hogy épp ez hozta vissza csípős kedvét, vagy
tán a sok vitától – amit csak az imént fejeztek be – lett paprikás a
hangulata, ki tudja, ám annyi biztos, hogy Márika sem hagyta magát.
– Ha bántsa a füledet, hát tapasszad be sárral! – mordult Fecskára.
– A munkának hangja van, ezt mindenki tudhassa, aki…
– Ne káráljatok, lányok! – szólalt meg mögöttük Blau Anna, aki épp
ekkor toppant be a konyhába. – Elég a civakodásból.
Márika a dézsa mellől, guggoltából pillantott fel a szép sváb lányra,
miközben Csurár Fecska a spór melletti sámlin ücsörögve tette
ugyanezt. Volt is mit nézniük. Anna két szeme alatt sötét karikák ültek,
bőre sápadtabb volt a téli holdsugárnál, ajkai fakón simultak egymásra,
a haja pedig még a cigány lányénál is ziláltabbnak tűnt, ami nagy szó.
Hajnali hat óra felé járt az idő. Odakinn dermesztően hideg, mindent
eláztató, állhatatos eső hullott a Tabán apró házaira. A lányok
szemernyit sem aludtak azóta, hogy a rendőrök előző nap a házba
rontottak és terhelő bizonyítékok után kutatva mindent feltúrtak.
Miután az idegen férfiak távoztak, előbb a rendrakás volt soron, amiben
Fecska sehogyan sem akart segédkezni, mondván:
– Én úgyis elmék innét. Engemet vár a Pitykó. Csak előbb adjátok ki
a részemet!
Anna, Mári és Cili ekkor még nem vitatkoztak vele, csak egymásra
néztek, és beharapták az ajkukat. A Hül-kincs, mely az ágytámla titkos
rekeszében lapult, egyetlen szempillantásnyi nyugalmat sem engedett
nekik. Minden gondolatuk a pénz és az ékszerek körül forgott, ám
ahányan voltak, annyiféle érzelem éledt bennük.
Miután az egykori Hül-ház többé-kevésbé a régi arcát mutatta –
leszámítva a rendőrök által összetört és persze ki nem fizetett holmikat,
amiket Márika a szemétre hordott, no meg magukat Hüléket, akik azóta
már bizonyára a Gyehennán pörkölődtek –, Kardos Cecília okleveles
ápolónő a konyhába hívta társnőit.
– Mi legyen hát? – tette fel a kérdést, mely irtóztató, sötét fellegként
lebegett a fejük felett. – Úgy tetszik, immár valóban szabadok vagyunk.
Rabtartóink halottak, és a rendőrség sem talált rajtunk fogást.
Legalábbis egyelőre.
– Egyelőre?! – rémült meg Márika olyannyira, hogy még kiugró
kapafogai is összekoccantak. – Tán visszagyönnek még? Mer’ ha velem
újra ordítozni kezd az a büdös szájú Detrich detektív, hát én menten
kivallok mindent, oszt akkor szer’usz világ!
– Alig hinném, hogy a nyomozók bármelyike be merné tenni ide a
lábát, hiszen maga a főkapitány zavarta őket másfelé – ölelte magához
Cili a remegő kis mindenest, majd a két másik lányra nézett. – Az
óvatosság azonban sosem árt. A tabáni csirkefogók, Jenő úrfi egykori
cimborái mindent tudnak a mi viselt dolgainkról, és ha az egyiküket
lefülelik, a gazember könnyen dönthet úgy, hogy rólunk fecsegve
csökkenti saját bűne súlyát. Épp ezért azt mondom, jobb volna
mihamarább…
Csurár Fecska, aki percek óta előre-hátra billegtette a sámlit, amit
immár egészen elorzott Márikától, nem bírta tovább türtőztetni magát.
– Sako peskero charo dikhel!{1} – kiáltotta népe szikraként pattogó
nyelvén, s hozzá mindkét karjával a levegőt kaszálta. – Engemet vár a
Pitykó. Azt mondom, ti se maradjatok ebben az átokverte házban, ahun
még a levegő is vértől szaglik. Osztozzunk sebest, aztán nyúlcipő!
Egyikük sem mert a sötét folyosó felé pillantani, melynek végén látni
nem, csak sejteni lehetett Hülné szobájának csukott ajtaját.
– Közösen kell döntenünk – szólt Cili csendesen, ám annál
határozottabban, és hogy jelezze, valóban mindenki önmagáért felelős,
Márikát is eltolta magától. – Ugye, tudjátok, hogy az ágytámlában lévő
vagyonnak minden bankójához és ékkövéhez vér, szenvedés, gyalázat és
kín tapad?
– Jól beszélsz, tesvérem – helyeselt Fecska nagy hangon, majd apró
öklével a mellkasát kezdte verni, hogy csak úgy döngött. – Az én vérem,
az Anna szenvedése, meg a Mári és a te kínod tapad arra a szajréra!
– Én nem így… – próbált helyesbíteni Kardos Cili, ám túl későn. A
lányok egyszerre kezdtek beszélni, egymás szájából tépve ki a szót, és
csak azt hallották meg, ami a saját véleményükkel egyezett. Csurár
Fecska a lehető leghamarabb távozni akart a Hül-házból, faképnél
hagyva múltját, és ha a teljes szabaduláshoz ez kell, akkor a társnőit is.
Blau Anna semmi rosszat nem látott abban, ha igazságosan szétosztják
a rablott holmit, ám ő szívesen maradt volna a Horgony utcában, amit
– a borzalmas emlékek ellenére – még mindig az otthonának tekintett.
– Mink tabániak vagyunk! – helyeselt Mück Mári, buzgó
bólogatással kísérve szavait. – Drága szüléim is itten nőttek fel,
szenvedtek és haltak meg, hát én se tehetek másként. Odakünn, abban
a förtelmes nagyvárosban úgy elvesznék, mint kacsatoll a kanálisban.
– Lányok, értsétek már meg – sóhajtott sajgó fejjel Cili –, hogy
amint költeni kezditek a pénzt, a rendőrök nyomban megkérdik majd,
honnan a hirtelen gazdagság.
– Nem lesz költés, raklyi{2} – legyintett Csurár Fecska, majd ujjával a
saját homlokát kezdte böködni. – Van itten godyi{3}, ne féjjél te egy
minutát se. Veszek a Pitykónak zsinóros lajbit, vérveres selyeminget,
ezüsttel hímzett mellényt, meg egy ollan hegedűt, aminek hangjára még
a jó Isten is lemereng a mennyből, oszt jó’ccakát, a többi lóvé megy a
párnacihába.
– Ennyi épp elég, hogy Detrich gyanút fogjon – Cili már-már
könyörgő arccal, kétségbeesett igyekezettel érvelt, ám úgy tűnt, a falnak
beszél. A hirtelen kitárulkozó, szabadságot és tán némi megérdemelt
boldogságot ígérő jövő egészen megvadította a lányokat. Habár Anna
még nem tudta biztosan, hogy marad-e a Hül-házban, vagy inkább
messze szalad a Tabántól oda, ahol senki nem ismeri, Márika pedig
csak arról merengett, micsodás rézedényeket fog venni a régi, kopott
konyhai miskulanciák helyett, a legfontosabb kérdés azért eldöntetett: a
bűnös kincset szét kell osztani.
Jócskán elmúlt éjfél, mikor az apró ablakokra sötét vásznat
feszítettek, kizárva az udvari budira bóklászó szomszédok kíváncsi
tekintetét, majd lerámolták az asztalt, és az ágytámla rekeszéből
mindent sorra rápakoltak. Az újságpapirosba csomagolt, kötegekben
álló bankók és zacskókban csörgő-zörgő érmék számlálását Cilire
bízták, pedig neki ehhez cseppet sem fűlött a foga.
– Rossz ösvény ez, lányok – sóhajtotta. – Neked kéne a legjobban
tudnod, Fecska, hogy a véres pénzhez tapadó átok az ártatlant is
megrontja.
– Nem vagy tán babonás, tesvérkém? – kacagott a cigány lány, úgy
vetve hátra a fejét, hogy rengeteg kócos haja szélfútta lósörényként
lebbent. – Percig se félj, az átkot majd én leolvasom a pénzről! Na,
lássuk hát, kinek mennyi az annyi?!
Kardos Cecília okleveles ápolónőt megrémítette a mohóság, amit a
vad Fecska, a szép Anna, sőt még az ártatlan Márika szemében is
fellobbanni látott. Tenni azonban mást nem tehetett, mint hogy fürge
ujjakkal szétporciózta a hosszú évek során, számos bűntett útján
egybegyűjtött Hül-vagyont, méghozzá – mert a leányok ehhez
ragaszkodtak – négy egyenlő részre. Mikor elkészült, Fecska nyomban a
már korábban előkészített kendőjébe söpörte a maga részét, Anna
remegő ujjakkal matatott saját bankói között, míg Mück Mári csak
nézte és nézte a papír- és fémkoronásokból emelt tornyocskákat. Végül
a sváb lány három kartondobozt hozott elő, és tollszárat ragadva az
elsőre a saját, a másodikra pedig a kis mindenes nevét írta rá szép,
szálkás betűkkel. A pénz és az ékszerek – amiket Cili csak úgy darabra,
méretre, azaz találomra osztott szét, hisz nem értett a nemesfémek és
ékkövek becsléséhez – mind új fészekre leltek.
Anna épp a harmadik doboz után nyúlt, tintába mártva a rozsdás
tollhegyet, mikor Hangay Emma – mert az imént még pénzt osztó leány
hirtelen megint annak érezte magát – így szólt:
– Nem!
Három szempár rebbent rá. Fecska gyorsan dagadó haraggal, Anna
értetlenül, Márika megszeppenve várta a folytatást. Emma lassan
felállt, két tenyerét a saját kincshalma mellé, az asztalra támasztotta, és
lehajtva fejét, csukott szemmel kezdett beszélni.
– Tudom, ezért tán meg is gyűlöltök engem, de én ezt a pénzt akkor
sem teszem el. Mi több, érinteni sem fogom. Hülék csaltak, loptak,
gyilkoltak érte. Ahányszor költenék belőle, azok sikolyát, zokogását,
jajszavát hallanám, akiktől elvették ezeket a bankókat és ékszereket.
Épp ezért én – mélyet sóhajtott és a társnőire nézett – maradok az, aki
voltam: Kardos Cecília okleveles ápolónő Pozsonyból, akinek semmije
nincs a magán hordott ruhán kívül.
– Na, abba aztán bele is fagy a hátsód, raklyi – rántotta meg
gömbölyű vállát Fecska, ám hiába volt könnyed a hangja, fekete
szemében dühös szikrák cikkantak. – Ha aztat hiszed, hogy ettől jobb
vagy nálunk, hát légy vele boldog. Én viszont mától élni akarok, ahogy
Anna meg Mári is. Igaz-e, tesvérkéim?
– Megérdemeljük – ölelte magához a saját dobozát a szép sváb
leány, arcán sértett büszkeséggel. – Szenvedtünk érte eleget.
– Én nem… – kapott a szón Cili (újra elveszítve a régi Hangay
Emmából derengő magabiztosságot), ám ekkor Márika kicsiny,
mosogatólétől durvára mart tenyere simult kérlelőn a kezére, mire
elhallgatott.
A pénzt, ami neki járt volna, Anna a harmadik dobozba rakta, és bár
nevet nem írt rá, úgy tette félre, mint aki csak kicsinység halogatja a
dolgot. Ezután a mérgek, fegyverek és Hülné könyvének sorsa felől
kellett dönteniük. A vita itt is elhúzódott, mert bár a gyilkos holmikra
egyikük sem tartott igényt, azt sehogy nem tudták kitalálni, miként
szabaduljanak meg tőlük.
– Az utcára kivinni semmit nem szabad – mondta Cili. – Detrich
emberei, de legalábbis a besúgói biztos figyelnek minket, és ha
megtalálnák nálunk a pisztolyokat…
Folytatnia sem kellett, mindhárom lány egyetértőn bólintott. A pénzt
és ékszereket, amiket Csurár Fecska magával akart vinni, könnyű a
szoknya alá rejteni, ám a súlyos fegyverekkel meg a soktucatnyi mérges
üvegcsével odakinn grasszálni egyikük sem mert volna.
Végül Márika lett az, aki – bár akaratlanul – a megoldást szállította.
Hajnal öt óra felé járt, mikor a kislány fészkelődni kezdett, addig-addig
mocorogva, míg Anna rá nem szólt.
– Tán pondró bújt beléd, cselcsikém{4}?
– Szükségre kell mennem – vallotta be Márika.
– Nosza, ott a szobád, benne az ágyad, alatta meg a Töpfchen{5} –
intett a folyosó felé Fecska.
– Nagyobb vállalkozás lesz ez annál – szorította tenyerét a hasára
Mück Mári. – Állott lehetett a tejsodó, amit a kalácshoz ettem.
– Na, akkor futás az udvari pottyantósba, mert oda való, amitől
végleg válni kell – nevetett Anna, majd hirtelen elkerekedett a szeme.
Szólnia sem volt muszáj, a többiek is rögvest értették, mi jutott az
eszébe. A vén bódé feneketlen pöcegödre hamarost három revolverrel,
néhány tőrrel és borotvakéssel, valamint annyi méreggel telt üvegcsével
lett gazdagabb, amennyi egy jól menő patikárius boltjában is gyanús
készlet lett volna.
– No és a könyv? – kérdezte Blau Anna, miután ismét mind a
konyhaasztal körül ültek. – Arról volt szó, hogy tűzre vetjük.
– Úgy is lesz – állt fel a helyéről Cili. – Márika, tedd a bádogdézsát
középre. Abban gyújtunk alá.
– Miért nem tépjük lapokra és gyűrjük be a spórba? – hökkent meg
Fecska.
– Jobb, ha megadjuk a módját – szólt vissza a folyosóról Cili, aki
Hülné feljegyzéseiért indult. – Gondoljatok azokra, akiknek haláláról a
könyv nélkül már sosem derülhet ki az igazság! Legalább így, ezzel az
aprócska máglyával adjuk meg nekik a végtisztességet!
Az öreg, zsíros lapok először sehogy sem akartak lángra lobbanni.
Sarkuk ugyan megperzselődött, a konyhát kesernyés füst töltötte be,
ám a tűz minduntalan kihunyt. Cili végül kénytelen volt kevéske
petróleumot önteni a könyvre, ám amint a lángok felcsaptak, már
ugrott is az ablakhoz, hogy friss levegőt engedjen be.
Eljött a pirkadat, fény azonban alig derengett, mivel a vén város
fölött továbbra is sötét esőfelhők ontották hideg könnyeiket. Hülné és
fiának bűnei, már ami azok feljegyzéseit illeti, lassan szürke hamuvá,
fekete pernyévé omlottak.
Időközben Anna az asztalra borulva elaludt, Fecska a spórnak dőlve
merengett, Cili pedig összeszedte, és egyelőre – mivel jobb nem jutott
eszébe – az ágytámla rekeszébe rejtette a dobozokba porciózott, immár
névre szóló kincseket. Épp visszatért Hülné elárvult szobájából, mikor
Márika hárászkendőt terített magára, és miután meggyőződött róla,
hogy a bádogdézsa már kellőképp kihűlt, nekigyürkőzött a
cipekedésnek, ám az rögvest ki is csúszott a kezéből, és a konyhakőnek
csapódva éppúgy kondult, miként a ködös temetőben, mohás sírkövek
között jajongó lélekharang.
– Várj, kis bolond, segítek – mosolygott a kislányra Cili, amint
meglátta, hogy az maga nem boldogul. – Minek hurcolnád egyedül,
ha…
Eddig jutott, közben az ajtókilincs felé nyúlt, ám az magától lehajlott,
és a következő pillanatban a küszöböt termetes férfi lépte át.
– No mi van, melkerkéim{6}, rám bizton nem számítottatok, igaz-e? –
harsant a bortól reszelős röhögés, és Cilit két durva kéz máris
visszataszította a konyhába. – Azért gyött el hozzátok a Totyó bácsi,
mert úgy hírlik, ideje ráncba szedni azt a hazudós pofátokat!
 A nyitva hagyott ajtón dermesztő hideg áradt be, a férfi átázott
kabátjából mégis esőpára kezdett lengedezni. Áporodott kapadohány és
olcsó bor bűze áradt Totyóból, fojtogatóvá téve a levegőt.
– Be szépen együtt vagytok, galambocskáim – vigyorodott el Totyó.
– No, ezt mán szeressük. Jó társaságban az idő is jobban telik, igaz-e?
– Mit keres itt? – nézett egyenesen a hóhemvagány zavaros szemébe
Cili. – Hülék…
– Hüléknek végük – sóhajtott megjátszott szomorúsággal Totyó,
borostás állát éppúgy gyűrve össze, mint a sírni készülő gyerek. –
Szépen meg fogjuk őket gyászolni így, ahogyan vagyunk, csak előbb…
Csurár Fecska magasra emelt bal karral, görbedt háttal, egymással
keresztezett ujjakkal ugrott a férfi felé, miközben torkából
hátborzongató hörgés és visítás tört fel.
– Te del o Del tuke…{7}
Idáig jutott, mikor Totyó visszakézből irtózatos pofont kevert le neki.
A cigány lány fájdalmas sikollyal zuhant be a Singer alá, fejjel csapódva
a varrógép vaspedáljának.
– Felkelt mán a nap, piszok boszorka – röhögött a férfi, akinek
láthatóan nagy élvezetet okozott a jól sikerült ütés. – Az ördögeidnek
ilyenkor nincs rajtam hatalmuk.
Fecska kábán nyöszörögve próbált felkelni, ám képtelen volt rá. Cili
megkerülte az asztalt, mindvégig szemmel tartva a hóhemvagányt, aki
azonban nem törődött vele, inkább az esőtől súlyos kabátot igyekezett
lerázni magáról.
– A rossebbe, ez még mindég sajog – morogta közben, rosszkedvű
fintorral tapogatva az oldalát, majd Annára ripakodott. – Segítsél mán,
te lotyó, hallod-e?! Áll ott, mint a birka.
Blau Anna nem mozdult. Cili közben óvatosan felültette Fecskát,
kinek bal halántékán körömnyi seb ontotta a vért.
– Ezért a Pitykó megbicskáz – sziszegte a cigány lány. – A béledre
fog felakasztani, hogy a tavaszi szelek harangozzanak a lábaddal.
– Lehet próbálkozni – mordult Totyó, bár nem tudni, hogy a szavait
Fecskának avagy a pinceajtóig hátráló Annának szánta-e. – Jól
mondták a haverek: ti négyen nevelésre szorultok. No, baj egy szál se!
Azér’ gyöttem, hogy kiokosítsalak benneteket.
– Minket-e? – nyikkant meg váratlanul Mück Mári is, aki a hamuval
teli bádogdézsát még mindig úgy tartotta maga előtt, mintha azzal
akarná magától távol tartani a férfit. – Aztán miről kéne minket
kiokosítani?
Az úgy van – kezdett a magyarázatba Totyó, csöpögő kabátját a szék
támlájára akasztva –, hogy a kalicból szabadult madárka is csak
eszetlen röpköd összevissza, nem tanálva helyét a nagyvilágban. El is
pusztulna a fene nagy szabadságban, felfalná egy macska, vagy az
utcakölkök dobálnák agyon, ha nem akadna egy jótét lélek…
– Ez volna maga? – kérdezte Cili, talpra állítva a még mindig
szédelgő Fecskát, hogy aztán széket húzzon a cigány lány alá.
– Ahogy csicserged, madárkám – fordult elégedetten a leány felé
Totyó. – Látszik, hogy te vagy ebben a tyúkudvarban a legtanultabb
rima. Na, persze milyen is legyen egy Pozsonyban kupálódott okleveles
ápolónő, akit most éppeg Kardos Cecíliaként ösmer a nagyközönség?
Vagy inkább szólítsunk Mück Márinak? Ja nem, mer’ azt a nevet csak a
hék előtt mutogatod. Nézzed már, hát egészen össze vagyok kavarodva!
Asszem inkább a valódi nevedet fogom használni, miként az jó komák
között dukál, igaz-e, Hangay Emmácska kisasszony?!
Dermedt csend ülte meg a konyhát, ám nem sokáig.
– Hangaji Emmácska? – rikkantott a szemközt lakó lakatossegéd,
Kloiber Karcsi, aki munkába indulván épp az imént engedte be a kapun
matató hóhemvagányt, majd csendesen utánaosont. – Ammeg ki a
kórság, az a Hangaji?
Totyó úgy pördült meg, mintha csendőrökre, vagy inkább a
rimaszombati baltás gyilkosra számítana. Látva azonban a kajla orrú,
busa szemöldökű, nyüzüge segédet, felnevetett, majd hatalmas markát
a fiú nyakára csapva, magához rántotta és a hóna alá szorította őt.
– Mondták-e mán neked, te kófic, hogy hallgatózni halálos bűn? –
kérdezte.
– Halálos? – nyöszörögte a lakatossegéd, sunyin felfelé pislogva a
férfira. – A Testámentumban ilyet csak a gyíkosságra, paráznaságra
ragasztottak rá, a hallgatódzásra nem.
– Akkor mostan tanuld meg az én testámentumomat, ami úgy szól,
hogy aki kihallgatja a Trombitás Laczi titkait, az menten elhalálozik –
mondta Totyó, kicsivel erősebben szorítva a lakatossegéd nyakát, aki
máris lilulni kezdett.
– Hagyja már békén azt a gyereket! – kiáltotta Cili, mire a
hóhemvagány tényleg elengedte a Kloiber nyakát.
– Hisz nem bántom én, csak nevelem – tárta szét a karját Totyó, ám
mivel az oldalába ismét fájdalom szúrt, gyorsan le is engedte azt. –
Békességgel vagyok felé, míg nem fecsegi szerte, amit nem szabad.
– Eszembe’ sincs – ígérte kócos haját igazgatva Karcsi. – Bennem
titok meg nem ragad, mer’ ahogy bémegy az egyik fülemen, úgy ki is
pottyan mindjárt a másikon.
– Na lássa, Hangay kisasszony, jó cimborák vagyunk mink ezzel a
gyerekkel – ült le Totyó az asztalhoz, bal karját a gyatrán politúrozott
felületre fektetve.
– Különben honnan tudja a valódi nevemet? – kérdezte Cili,
szakadatlanul a hóhemvagány rút képét vizslatva.
– Mondjuk úgy, hogy megörököltem a Jenőtől – szólt Totyó,
miközben tekintetét lassan körbehordozta a lányokon. – A többi nem
érdekes. Csak annyi fontos, hogy én vagyok az, aki mindent tud rólatok.
És persze az is én vagyok, akinél a titkaitok egészen addig biztonságban
lesznek, míg azt csináljátok, amit mondok. Mer’ hogy titeket is
megörököltelek a Hüléktől!
– Nem hinném – Cili halkan, ám annál vérfagyasztóbb elszánással
beszélt.
– Mit mondtál, te selyemribanc? – hajolt előrébb ültében Totyó.
– Tán süket is kend, nem csak birkamód bamba? – csipogta Márika
oly vékonyka hangon, mintha egér cincogna. – Nem vagyunk mi senkié
se, csak a saját magunké.
– Azt ajánlom, uram – tromfolt rá a lázadásra Blau Anna is, kinek
keze akkora erővel fonódott rá a falnak támasztott felmosórúdra, hogy
az ujjai egészen belefehéredtek –, méghozzá tiszta szívemből ajánlom,
hogy takarodjék innét, mert ez mostantól a mi portánk, ahová senki
meg nem hívta.
Azt a kutya úristenit a fajtátoknak! – bömbölte Totyó, és talpra
szökkenve a zakója alá, a jobb vesetájéka felé tapogatózott. – Még van
merszetek visszapofázni? Na, majd gajdeszbe{8} küldelek én…
Cili matató keze végre rátalált a kenyérszelő késre, ami a spóron
hevert. Anna a felmosófát lendítette előre, bár nem igazán tudta, mit
kéne vele kezdenie. Márika viszont, aki Totyó mögött állt, nagyon is
gyakorlottan emelte magasba a bádogdézsát, felkészülve rá, hogy lapos
alját fájdalmas érintkezésbe hozza a hóhemvagány koponyájával. Még
Csurár Fecska is megpróbált két lábra állni, ám miután ez nem sikerült,
az asztalon heverő szabászollót kapta maga elé.
– Büdös kis szracskák{9} – hörögte Totyó. – Most megkapjátok!
Az előtérbe visszahúzódó Kloiber Karcsi idegesen felvihogott, és két
öklét a szája elé szorítva, szemében mohó kíváncsisággal figyelte az
eseményeket. Nőverés lesz! Jókor és jobb helyen nem is találhatta
volna magát, és ha végül kicsit még be is segíthet, megbosszulva
mindazt a vélt vagy valós sérelmet, amit a szoknyás népség eleddig vele
szemben elkövetett, akkor ez maga a mennyország.
Totyó rövidre nyesett bikacsököt{10} vont elő.
– Melyikőtök kéri az első hiriget? – morogta a hóhemvagány. – Úgy
kicifrázom… – Mi ez ván á ribillió?
A német akcentussal kopogó szavak Kloiber Karcsi mögül, a bejárati
ajtóból érkeztek. A lakatossegéd ijedtében kislányos hangon
felsikkantott, és majdnem ott helyben össze is rogyott. Totyó egész
testtel fordult a kérdező felé, maga elé tartva a bikacsököt.
A szűkös előtérbe két asszony nyomult be. Az elöl érkező régimódi,
széles, fekete szoknyája vészjóslóan suhogott, már-már a falba préselve
Kloiber Karcsit, aki mindent elkövetett, hogy még csak véletlenül se
érintkezzék a hölgy ropogósra keményített ruhájával. A mély ráncoktól
szabdalt arcú, holtsápadt és csontsovány jelenés mögött termetes nő
állt, kezében hatalmas esernyővel, amit odakinn még az asszonya fölé
tartott, ám most épp összecsukta, majd lerázta azt.
– Ki ván mágá itt? – kérdezte, sőt, inkább vakkantotta a matróna,
egyenesen a hóhemvagány arcát fürkészve. Tekintete hasított, mint a
saskarom, ében ruhája vállán az esőcseppek tábornoki rangjelzésekként
csillogtak. – Mondjá mágá név!
– Aztán mégis mi a fittyfenéért… – emelte fel a hangját Totyó, ám a
pimasz kérdést befejezni már nem maradt ideje. Az idős hölgy jobbja
villámgyorsan mozdult, csontos kezében ezüstfejes sétabot lendült,
félelmetes pontossággal találva telibe a hóhemvagány csuklóját. A férfi
felüvöltött és elejtette a bikacsököt. Cili biztos volt benne, hogy a hölgy
érzékeny idegszálat találhatott el, méghozzá szándékosan, mivel az ütés
önmagában cseppet sem volt elég nagy ahhoz, hogy lefegyverezze
Totyót.
– Mágá nekem lakóm nem, detlich{11}? – kérdezte, majd Kloiberre
pillantott. – És mágánák ván itten mi dolog?
– Hogy nekem, ténsasszony? – rándult össze a segéd. – Én csak…
Csak hallottam, hogy ez a férfi… Hogy a kisasszonyokkal… És
gondoltam, segíthetnék. De most már megyek is. Vár a munka, fütyül a
gyár, teccik tudni, szóval alászógája!
Kloiber úgy surrant el a hölgy és rendkívül puritán, már-már katonai
egyenruhára emlékeztető öltözékben feszítő kísérője mellett, mint egy
csapdák közé tévedt kisegér.
– Also!{12} – fordult ismét a hölgy Totyó felé. – Beszéljen hát! Vágy
tán megkukult?
Kukult a rossznyavalya – húzta ki magát a hóhemvagány, még
mindig zsibbadt csuklóját dörzsölgetve.
– Stimmt!{13} – biccentett a hölgy, tekintetét a meglehetősen különös
élőképet mutató, felfegyverkezett lányokon járatva. – Ákkor heraus mit
der Sprache!{14}
– Nem mondok én magának semmit, naccsága – reccsent Totyó
hangja. – Azt ajánlom, hogy faroljon ki innét szépen azzal a másik
tehénnel együtt, mer’ ami itt megy, az nem a maga dolga!
– Tehen? – vonta fel jobb szemöldökét a hölgy. – Ilyen szót nem
ismerem. Was ist tehen, Greta? – pillantott hátra a válla fölött a
kísérőjére. Az előrébb hajolt, és az asszonya fülébe súgta:
– Kuh.{15}
– Áh, so! – mosolyodott el a hölgy. – Áz úr tehát lenni ostoba. Gut.
{16}
Én á szót nem ismer, hoty tehen, de ismer egy másik szót. Úgy
mondják, Schutzmann{17}. Greta, kérem, hívjon ide nekünk egy… Nem,
inkább kettő Schutzmann.
– Adok én nektek mindjárt olyan hét… – hajolt le a bikacsökért
Totyó, ám ujjai még meg sem érinthették a veszedelmes szerszámot, az
ezüstfejű sétapálca ismét lecsapott.
A hóhemvagány meglepett hörrenéssel rogyott össze, és a
koponyájára mért ütéstől kábán fordult hanyatt. Ekkor, mintha előre
begyakorolt koreográfiára tennék, a hölgy oldalra lépett, utat engedve
kísérőjének, aki előrenyomulva kissé megemelte a szoknyája szegélyét,
majd hatalmas lábával Totyó torkára lépett.
– Há engedi meg – hajolt előre a hölgy, hogy a fuldokló
hóhemvagány lassan vörösödő képébe nézhessen – mutátkoznék be. Én
lenni özvegy Schnallner Antalné, ennek á ház tulájdoná. Nein!{18} Tu-
láj-do-no-sá.
Totyó mindkét kezét Gréta bokájára kulcsolta, ám a torkára
nehezedő lábat képtelen volt megmozdítani, így torkából csupán
érthetetlen hörgés szakadt fel.
– Tudom, tudom – bólogatott a hölgy. – Ákárjá mondáni, hogy
örvend á tálálkozás. Semmi báj, nem kell udváriáskod. Én is örvend,
hogy megismer mágá, és jegyez meg fejembe a rándá fizimiskájá
örökre. Így lehet biztos, hoty há egyszer még…
– Még egyszer – szólt csendesen Gréta.
– Was?{19} – pillantott rá kérdőn özvegy Schnallnerné.
– Úgy mondják helyesen; ’ha még egyszer’.
– Áh, so! Ez mágyár nyelv lenni bonyolult – sóhajtott a hölgy, majd
ismét Totyóra nézett, kinek homlokán lilán dagadtak ki az erek. –
Bocsásson meg, Herr Tehenes, de nekem lenni német á
Muttersprache{20}. Also! Há mágá még egyszer téved be házámbá, vagy
settenked környék, nem hívom Schutzmann. Nem, dehogy! Inkább
hívom Greta, hogy törje el mágá nyák, reccs! Detlich?
Totyó nyüszített.
– Örül szegény szívem – biccentett az özvegy, és bár az imént még
mosolygott, most hirtelen elkomorult, majd hátrébb lépve így szólt
Grétához: – Vidd ki szemetet, ne lássám itten többet.
A háztulaj kísérője akkora erővel rántotta talpra Totyót, mintha a
barna ruhában törékeny fehércseléd helyett inkább egy hegyi medve
rejtőzne. Cili azonnal ráismert a vásárokon és vándorcirkuszokban
fellépő erőművészek magabiztos, bár kissé szögletes mozdulataira, így
aztán biztosra vette, hogy Gréta valaha éppúgy egy mutatványos trupp
tagja volt, mint szegény tűzhalált halt Gerlice.
Mostán már jólesne kis teá – sóhajtott özvegy Schnallnerné, miután
a cselédje Totyóval és annak székről leakasztott kabátjával távozott. –
Tudnának engemet Fräuleinok{21} kínálni meg kicsinyke csésze?
Elsőként Mück Mári tért magához a döbbent kábulatból. Óvatosan a
konyhakőre engedte a bádogdézsát, amit két vékony karjával már
egyébként is nehezen tartott, majd kezét a kötényébe törölve a spórhoz
sietett.
– Ahogy kívánni tetszik a naccságának – hadarta közben a kis
mindenes. – Van itten még parázs, lesz mindjárt tűz is, csak ugye mi
olyan fájintosan illatos teával, amihez szokni tetszett, nem
szolgálhatunk, mer’ a Hül mama nekünk olyat sohase engedett venni.
– Amíg elkészül, tessék csak helyet foglalni – lépett előre Blau Anna
is, zavarában a háta mögé rejtve a felmosófát.
– Danke{22}, gyermekem – fogadta el a kedvességet a szikár hölgy, és
sétabotját a szék támlájának támasztva, halk szusszanással leült. Így
került épp szembe Csurár Fecskával, aki még mindig a markában
szorongatta a szabászollót.
– Ezt add szépen ide – hajolt hozzá Cili, óvatosan elvéve tőle a
hegyes szerszámot. Fecska összerándult, kissé csodálkozva pillantott a
leányra, de ujjai engedelmesen szétnyíltak.
– Also – nézett körül Schnallnerné. – Szépen láknák a Fräulein.
 – Legalábbis igyekszünk, nagyságos asszonyom – mondta Cili,
miközben felvette a földön heverő bikacsököt, és az ollóval meg a
kenyérszelő késsel együtt a kredencfiókba tette azt. – Amennyi rend
látszik, az javarészt Márika érdeme.
Nyílt a bejárati ajtó, mire a leányok egyként fordultak a zaj irányába.
Az udvarról Gréta lépett be, dühösen rázva magáról az esőt.
– Kutya egy idő – mondta, miután kalapját levéve, annak
karimájáról vagy félpohárnyi vizet loccsantott a kőre. Cili figyelmét az
sem kerülte el, hogy a barna szoknyát friss sár pettyezi majd’ derékig:
Totyó igazán nagyot eshetett odakinn, hogy így beszennyezte a cseléd
ruháját.
– Minden jó, Greta? – kérdezte Schnallnerné, fel sem pillantva.
– Hepciáskodott még kicsit a parasztja, de két ujja bánta – a
medvetermetű nő ezt oly hidegvérű közönnyel mondta, hogy Cilit
kirázta a hideg. – Ide nem gyön többé, nagyságos asszony, az biztos.
– Mért ván ez biztos? – emelte meg állát az özvegy.
– Mert végül már sírt – Gréta biccentve köszönte meg a széket, amit
Anna néma mozdulattal kínált neki, és csak miután leült, fejezte be a
közlendőjét. – Férfi oda soha nem tér vissza, ahol egy nő megríkatta.
– Meisterhaft!{23} – biccentett ismét Schnallnerné, végleg lezárva a
témát. Közben felforrt a teavíz, úgyhogy Cili és Anna elővették az ütött-
kopott szervizt, és fürgén megterítették az asztalt. Sütemény ugyan nem
akadt a háznál, de a mély üvegtálba aszalt gyümölcsöt szórtak, a tea
pedig – ha csak silány utánzata is volt az Indiákról származó csodás
rokonainak – kellemes illattal töltötte be a konyhát.
– Also! – süvöltött elő az özvegy vértelen ajkai közül kedvenc
szavajárása, miután Annától átvette és biztos kézzel tartotta apró
tányérkán kocogó csészéjét. – Mondják meg nekem mostán, kedves
Fräulein, hogyán lesz továbbá élet?
A négy leány közül három kissé ijedten nézett össze. Egyedül Csurár
Fecskának akadt kész válasza a tarsolyában, hát ő nyitotta szóra a
száját.
– Én még ma veszem a sátorfámat, oszt ahogy Mári mondaná:
szer’usz világ.
– Áh, so! – bólintott a teapárába Schnallnerné, majd a többiek felé
fordult. – No és mágácskák?
Mi úgy gondoltuk… – kezdte Anna, ám rögvest el is akadt. – Vagyis
Márika meg én azt szeretnénk… Nem is tudom.
– Die sache hat weder Hand noch Fuss!{24} – nevetett fel az özvegy,
ám mielőtt tovább beszélt volna, belekortyolt a teába. Ez hiba lehetett,
mivel megborzongott, arcára fanyar kifejezés ült ki, és hegyes orra alatt
csak annyit mormolt: – Der Piß!{25}
– Talán ha cukrot tetszik bele… – tolta Márika közelebb a
porcelántartót, melyben barnás kristályszemcsék akarták elhitetni,
hogy az élet édes is lehet.
– Ez á ház ván enyém – intett körbe Schnallnerné, miután letette a
szinte érintetlen csészét. – Én pedig ázt mondom, örül nekem szív,
hogy Hülék már vánnák nem. Gonosz, nágyon gonosz emberek volták,
de mit lehetett tenni?! Áz Eugénnel még Greta sem mert ujjat
húzkodni.
– Mertem volna én – feszítette ki hatalmas vállait a cseléd. –
Asszonyom nem engedte, hogy megsuhintsam őkelmét a lapát
boldogabbik végivel.
– Gyilkosság nem jó lenni senkinek – legyintett az özvegy, mint aki
szemtelen szúnyogot hessent félre. – Hülék jó helyt vánnák á földnek
áláttá, ebbe házbá pedig lákik, áki szeret. Há te ákársz menni – tette
ráncos kezét a cigány lány térdére –, áz ván jó, menjél csák, legyél
boldog. De áki ákársz márád, ánnák lehet, míg lákbért fizeti.
Cili nyomban érezte, hogy Schnallnerné kijelentése mögött valójában
fontos kérdés lapul.
– Tetszik tudni, néni, én még nem döntöttem el, meddig maradok,
de Anna és Márika szívesen élnének itt tovább – mondta a hölgynek. –
Ami pedig a lakbért illeti…
– Előre, egy egész esztendőre fizetnénk, ha lehet – szólt közbe Anna,
és már lépett is Hülné egykori szobája felé, hogy pénzt hozzon a titkos
rekeszből.
 – Jól ván, jól! – állt fel székéről a háztulajdonos, és mielőtt botját
magához vette volna, még sorra megsimította a konyhában maradt
három leány arcát. Bőre száraz, szinte dörzspapír durvaságú és forró
volt, mégis gyöngédség áradt belőle. Ahogy Cili a kék szemekbe nézett,
hirtelen meg értette, hogy az idős hölgy éppúgy rettegett Hüléktől,
miként ők.
Blau Anna két százkoronással tért vissza a konyhába, ám hiába
nyújtotta a pénzt Schnallnerné felé, ő csupán annyit mondott:
– Mágá most jönni velünk, Fräulein. Csinálunk rendes papír nálám,
hogy később semmi vitá ne legyen. Hül-lákás mostántól egy évre csákis
máguké. Legyenek benne nágyon-nágyon boldog, Fräulein! Auf
Wiedersehen!{26}
Ezzel kilépett az ajtón, ahol a termetes Gréta már nyitott esernyővel
várt rá és az izgatottan mosolygó Annára.

A cigány banda este hat óra tájban jött el Fecskáért. A Szerb

templom irányából közeledtek, és bár még csak a Szem utcának
nevezett keskeny lépcsősoron baktattak fölfelé, máris hallani lehetett a
víg zenét, érces hangú éneket.
Csurár Fecska egész nap olyan volt, mint akinek kalocsai paprikát
dugtak a hátsójába. Izgett-mozgott, fel-felpattant, számtalanszor
körbeszaladta a házat, benyitogatva minden helyiségbe, ahol ugyan
dolga nem akadt, de ő azért mégis pakolászott, rendezkedett, olykor
meg levert valamit. Dél körül aztán Márika kimerészkedett az utcára, és
miután Totyónak vagy egyéb hóhemvagánynak nyomát sem látta,
merész ideával állt elő.
– Korog a hasunk, és nincs itthol semmi ehető. Én általmegyek a Vén
Eperfába, onnan lehet hozatni, amit csak megkívánunk.
– Drága mulatság az, aranyom – figyelmeztette Cili.
Van pénzünk – rántott vállat a kis mindenes.
– Jobb volna nem szórni a koronákat, különben igen hamar elterjed
a híre, hogy itt négy könnyen kifosztható pénzes leány lakik – vélte
Anna is.
– Szórásról meg ki beszélt? – Márika szeme könnybe lábadt, amiért
ennyire nem fogja a pártját senki, pedig ő titkon már egész halom
habos islert képzelt maga elé. – Csak most az egyszer ennénk az
Eperfából. A piac, a pék messze van, és veszedelmes volna odáig menni
a falnivalóért. Totyó biztos nem tett még le róla, hogy ha kimegyünk,
fülön csípje valamelyikünket.
– Veled megyek! – pattant fel Csurár Fecska. – Nem bírom tovább
ezt a szagot.
– Szagot? – csodálkozott Cili. – Mégis, mifélét?
– A Hül-féle dögszagot – köpte oda a cigány lány, hárászkendőt
terítve a fejére. – Tán ti nem érzitek? A falakból árad Hülék bűze, hogy
az o benga{27} pörgesse őket nyárson ítéletnapig.
Cili látta, hogy képtelenség volna visszatartani a két leányt, a Vén
Eperfa vendéglő pedig tényleg közel volt, hát engedett.
Nem is lett a merész vállalkozásból semmi baj. Márika és Fecska alig
húsz perccel később tértek vissza, büszkén jelentve, hogy leadták a
rendelést. Utánuk fél órával két esernyő alatt vacogó konyhainas
zörgetett be, karjukon négy fonott kosarat cipelve, melyekben az étkek
alaposan bebagyulálva utaztak, nehogy kihűljenek.
A lakoma fenséges volt, és a hosszú, borongós délután sem fulladt
unalomba, mivel Fecska tele hassal tán még kevésbé bírt az
izgatottságával, mint addig.
– Merre vakarássza mán azt a bolhás ülepét a Pitykó? – tört ki belőle
szinte percenként. – Bizton más shejnek{28} húzza a fülibe a mézes
muzsikáját, engemet meg úgy elfeledett, mintha sohase nem is lettem
vóna.
Beszélsz bolondságokat, te szélkelep – szorongatta meg biztatóan
Fecska vállát Cili. – Hisz láttam, hogy nézett rád Pitykó azzal a villogó
bogárszemével. Nem volt abban a tekintetben másnak hely, csakis
neked.
– Akkor meg hol eszi a kórság? – pattant fel tán ezredszer a helyéről
Fecska, hogy aztán máris rémület üljön ki az arcára. – Lehet, hogy baja
esett? A Totyó, vagy Jenő egy másik cimborája kést kepesztett
szegénykém bordái közé, egyenest a szívibe?
– Előbb bicskázta volna meg Pitykó a támadóját, hisz tudod, milyen
fürge – legyintett Márika, vágyakozó pillantást vetve egy megkezdett
islerre, amivel már sehogyan sem bírt, mivel a többi is inkább kifelé
kívánkozott.
– Ammán igaz, hogy az én shukar shavomnál{29} sebesebb kezű
kisprímás nincs az egész Tabánban – nyugodott meg Fecska, hogy
aztán nagyot villanjon a szeme. – De akkor mégiscsak egy másik
lubnyi{30} lesz a dologban, hogy a rák egye ki…
Ez így ment egészen hat óráig, mikor is végre meghallották a
közeledő banda keltette szép zajokat. Márika mindjárt kapta magát, és
kisietett a kapuba. Esernyőre már nem volt szüksége, az egész napos
égkönnyezés elapadt, ám olyan hideg volt, hogy látszott a lehelet.
– Vannak vagy százan – rohant vissza a kislány izgatottan. –
Nyitottam nekik kaput. Az eleje mán gyűrődik is béfele, de a menet
végét nem látni.
– Talán az összes tabáni cigány téged akar? – nevetett Fecskára
Anna.
– Akarhat, én nem bánom – mondta a cigány lány, aki hirtelen
rettentő komorrá vált. – Engemet akkor is csak az az egy érdekel, akit
Pitykónak hínak.
– Ő jár az élen – vigyorodott el Márika. – Meg egy töpszli kis ember,
aki ráadásként olyan kövér, hogy széle-hossza egy.
Az a Joszó{31} – bólintott nagyot Fecska. – Ő lesz nékem az apósom,
új családom feje. No, akkor én most… – a cigány lány hirtelen
megugrott és a szobák felé iramodott, ám még visszaszólt a hökkent
lányoknak: – El ne áruljátok, hová bújtam!
Válaszolni már nem maradt idő, mivel a nyitva hagyott bejárati
ajtóban alacsony kis emberke jelent meg, aki úgy húzta a nótát, hogy
Cili szíve belefacsarodott. A világhíres prímás mögött a fia, Pitykó
érkezett, kezében szintén hegedű. A harmadik személy magas, szikár,
fekete kalapot viselő férfi volt, aki egy felpántlikázott furkósbottal
döngette a kövezetet. A Horgony utcai ház udvarára rajtuk kívül még
vagy húsz (mert százan azért mégsem voltak) férfi tolakodott be, ők
azonban mind a küszöbön kívül maradtak. Legtöbbjük hegedűt
cincogtatott, de akadt köztük három nagybőgős, sőt, még egy víg
cimbalmos is, kinek szerszámát négy legény tartotta a levegőben, hogy
egész úton játszhasson rajta.
Mikor a nóta véget ért, Joszó dad{32} leeresztette a vonót, majd
kalapját véve szinte földig hajolt a leányok előtt.
– Legyen áldott e ház, és annak minden lakója – szólalt meg szép
hangján. – Akkor hát meggyöttünk.
Cili érezte, hogy Anna és Márika szívük szerint rátestálnák a
háziasszony szerepét, és ő sem bánta a váratlan játékot. Abban, hogy itt
valami kimondatlan, előre nem tervezett ceremónia zajlik, rögvest
biztos volt.
– Örvendünk, hogy megtisztelnek minket, és köszönjük a szép
muzsikát, de ennél többet érte nem adhatunk.
Odakinn a húsz cigány néma csendben állt, amit az ablakán kileső
Flórián József postaaltiszt bizonyára fenyegetőnek érezhetett, mivel
nyomban rendőrért kezdett óbégatni.
Szerencsére az erkélyéről nézelődő özvegy Schnallnerné rápirított:
– Stad!{33}
Csend is lett, de csak addig, míg Joszó dad meg nem szólalt ismét.
– Az nagy baj ám, drága kisasszonyok, ha többel nem, csak
köszönettel tudnak szolgálni. Mi ugyanis azért muzsikáltuk bé
magunkat ide, mert ez a legény itt – vonójával Pitykóra bökött – olyan
szerelmes, mint tavaszi dongó az első kibomló virágba.
– Ezt igen szépen mondta kegyelmed – Cili hirtelen nem tudta,
miként is szólíthatná az öreget, de aztán kivágta magát – prímás uram.
Akkor hát mutasson rá a legény arra, kinek szívét-lelkét kitenné! Tán ő
volna az a szerencsés?
Mikor Kardos Cecília Márikára mutatott, a kis mindenes úgy
elvörösödött, akár a cékla. Joszó cigány szeme azonban nagyot villant,
és kövér ábrázatán mosoly suhant át, mert igen tetszett neki, hogy ez a
szép fehércseléd ilyen ügyesen szövi tovább a játékot.
– Aligha hinném, hogy ő volna a fiam választottja, bár meg kell
hagyni, szemrevaló jányka – gazsulált a vén prímás, mire Márika
vihogva a sarokba menekült, és a partvisok, seprűk, felmosófák mögül
lesett kifelé.
– Akkor bizonyára ő lesz az – fordult Cili Blau Anna felé.
– Tévedés – sóhajtott bánatosan Joszó cigány. – Pedig neki is örülne
az én apai szívem, de nem. Ez a kisasszony sem azonos az én bolond
dongóm virágával.
– Más aligha maradt porondon, csak én – tárta szét megadón a
karját Cili, és majdnem felkacagott, mikor látta, hogy Pitykó zavarában
a hegedűjét kaparássza.
– Meg ne bántódjék a kisasszony, mert aztat én nem élném túl, de
bizony megint tévedni tetszik – szólt Joszó cigány. – Inkább mondja
meg végre, hová bújt az én fiam szívének választottja, különben…
Különben erővel muzsikáljuk elő – szólalt meg végre Pitykó is, letéve
hegedűjét, hogy helyette a kísérőjük kezéből kiragadott pántlikás
furkósbotot ragadja kézbe. – Az pedig csúnya zenebonával fog járni!
Márika és Anna már-már komolyan megijedtek a fenyegető hangtól,
meg attól, hogy Pitykó azonnal kopogtatni, zörgetni kezdte a konyha
bútorait. Hangay Emma kisasszony azonban gyerekként sokat hallott a
Marosvásárhely környékén élő kalderás{34} cigányok különös, vad
szokásairól, melyek közül a megjátszott (máskor meg véresen valós)
leányrablás sem hiányzott, így érdeklődve figyelte az eseményeket.
Pitykó hamarost végzett a konyha átvizsgálásával, és mivel nem lelte
a menyasszonyát, a szobák felé indult. Az udvaron ácsorgó zenészek
közben méhzümmögésre emlékeztető hangot kezdtek húzni, így
kapcsolódva az egyre feszültebb várakozáshoz.
A cigány legény botjával hol a padlót, hol a szobák ajtaját, vagy a
bútorokat ütögette, épp csak akkora erővel, hogy az jól hallatsszon, de
kárt ne tegyen semmiben. Már végzett Cili és Mári, majd Hülné és
Anna szobájával is, ám Fecskát még mindig nem találta. Legvégül Jenő
egykori hálóhelye következett.
– Jer elő, te asszonynak való, vagy az egész házat szétverem –
kiáltotta Pitykó, de mivel választ most sem kapott, a furkósbottal
nagyot húzott Hül Jenő ládájának tetejére.
– Hát megtaláltál végre, te málészájú – nyílt fel ekkor a vasalt fedél,
és Fecska úgy pattant elő a sifonérból{35}, miként a vásárokon kapható,
dobozba rejtett, rugótestű bohócok. – Hol kódorogtál eddig, hogy a bűr
hűlne rád?
– Téged kerestelek, és most a házamba rabollak – felelte Pitykó,
majd karjával szorosan átölelve Fecska derekát, vitte a lányt egyenest
Joszó dad elé. A cigány lány komoly arccal meghajolt jövendő apósa
előtt, és kezet is akart csókolni neki, de a prímás ezt nem engedte,
inkább megsimította fia választottjának arcát, majd hirtelen tust
húzott, amit a kinn várakozók követtek.
Újra felzengett a muzsika vad, vérpezsdítő dallama, Pitykóék pedig
sorra kivonultak a konyhából. Csurár Fecska utoljára még visszanézett,
és mintha a szemében könny csillant volna, de Cili ebben nem volt
biztos. A népes cigány banda folytonosan muzsikálva, énekelve tódult
ki az utcára, és indult a Vár alatt futó Attila körút irányába, ahol ezentúl
Fecska lakni fog.
– Csakhogy elette már őket a fene – kiáltott ki ablakán Flórián
József az esti félhomályba. – Rühös banda!
Kardos Cecília a küszöbön állva, a nyitott ajtóban várta meg, míg a
távolodó muzsikaszó lassanként elhal. Közben Anna rakott a tűzre,
hiszen a konyha igencsak kihűlt, Márika pedig lámpát gyújtott, azzal
pótolva a budai hegyek mögé rejtőző nap fényét.
– Gyere mán be, mer’ a végén még meghűlsz, oszt akkor szer’usz
világ – kiáltotta a kis mindenes. – Megint lett hely a hasamban,
úgyhogy akár vacsorálhatnánk is.
Cili már épp csukta volna az ajtót, mikor a ház repkénnyel futtatott
falától egy árny vált el és lépett felé.
– Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen kései órán zavarom –
mondta a férfi, ám a hangjában szemernyi megbánás sem rezdült.
 A leány azonnal ráismert a lámpafényben felderengő arcra.
– Ön az, gróf úr?
– Hogy pontosak legyünk, báró, ám ez cseppet sem fontos. Az
viszont, hogy beszéljek önnel, higgye el, most mindennél sürgetőbb…
Hangay kisasszony.
 2
A detektív nem ember

Buda, 1900. november 15.

Az ocsmány képű férfi ordítása úgy süvöltött az

arcomba, hogy állam alatt a halványzöld moarészalag szétcsúszott, a
kalapom elrepült és a hajam kibomlott.
– Ezer kroncsi, és tudni fogja! Ezer kroncsi, és a Hangay jányok
újra együtt lesznek!
A pálinkabűzös hangorkán egyre erősödött, s bár én próbáltam
előredőlve egy helyben maradni, végül hátammal a rám várakozó
konflisnak csapódtam.
– Akkor most beszáll, vagy mi lesz? – nézett le rám a kocsis,
fenyegetőn emelve ostorát. – Nem érek ám rá egész nap, kisasszony!
Kérni akartam őt, hogy segítsen, ám amint szóra nyitottam a szám,
újabb üvöltés harsant.
– Ezer kroncsi! Hát mi az egy báró kitartott rüfkéjének?
A durva szó arcul csapott...
És ettől végre felébredtem.
– Álom – motyogtam bele a sötétbe. – Csupán rossz álom volt, igen.
A torkomat szorongató undor és rettegés azonban nem múlt el.
Totyó... Vagyis Trombitás Laczi nagyon is valóságos volt. Alig néhány
órája ott állt velem szemben a Rákóczi út járdáján és Emmáról beszélt.
Arról, hogy a nővérem él, és ha fizetek...
Ugyan miből fizetnék?
Felültem az ágyban, és körbenéztem a szobámban. A kintről
beszűrődő gyér holdfényben minden olyan barátságosnak tetszett. Az
ágy faragott lábrésze, a szék támláján lógó slafrokom, a nagy szekrény
ovális tükre, asztalkámon a könyveim, jegyzeteim és a tollszárak szép
rendje. Ez mind az enyém, és mégsem az. A ruháim javát Agáta
mamától, az íróeszközeimet Ambrózy bárótól kaptam, és bár jelenleg
szabadon rendelkezhetem felettük, valójában nincs semmim.
Különösen olyan holmim, ami megérne ezer koronát.
– Pedig akár tetszik, akár nem, holnap éjfélig elő kell teremtened azt
a pénzt – szóltam magamhoz a sötétben, és mivel eszem ágában sem
volt újabb rémálmot látni, felkeltem az ágyból. A dunyha kellemes
melege után vékonyka hálóingemben azonnal borzongani kezdtem, hát
magamra öltöttem köntösömet, majd az asztalhoz lépve lámpát
gyújtottam.
– Lássuk csak – suttogtam elszántan, üres papírlapot téve a zöld
posztóra, hogy aztán tollszárat ragadva meredjek rá várakozón. –
Honnan is keríthetnék ezer koronát? Aha! Tarján Vili biztosan segítene
– felírtam a nevét –, csakhogy ő, úgy sejtem, még életében nem látott
ennyi pénzt egy halomban, szóval aligha volna képes néhány fillérnél
többet kölcsönözni – és máris áthúztam a nevét.
Az asztal fölé görnyedve lassanként minden ismerősöm a papírra
került, majd szinte azonnal kitöröltetett. Erdős Renée – a verseskötete
szépen fogy ugyan, de az én drága barátném ujjai közül kifolyik a pénz.
Papuska – ő talán össze tudna kalapozni ennyit Marosvásárhelyen, de
hiába sürgönyöznék neki kora reggel, estére ebből ezer korona sehogy
sem teremne. Na, és Bálna tata? Neki jól menő kávéháza van, az EMKE
folyton szépül a keze alatt, de...
Elképzeltem, ahogy beszámolok neki a Totyóval való zavaros
találkozásomról, és rögvest tudtam: ez a mese egyetlen fillért sem
préselne ki a jó, de igencsak gyanakvó Bálna tatából.
– Bárkihez fordulnék, az mind bolondnak nézne – rogytam le a
székre, nagy pacát ejtve a papirosra. – Pedig én biztosra veszem... Én
tudom, hogy Trombitás igazat beszélt!
Kétségbeesésemben túl hirtelenkedve, lábamat alaposan beverve
álltam fel az asztaltól. A fiók angyalfejet mintázó, csinos kis rézkarikája
halkan csengve csapódott a foglalatnak. Lenéztem rá és...
 Már tudtam, honnan szerezhetek ezer koronát!
A gyomrom nyomban görcsbe rándult, de nem törődtem vele. Totyó
ismeri Emma titkát, és ha holnap éjfélkor megkapja a pénzt, el is fogja
azt árulni nekem. Mégis, mi lehetne ennél fontosabb?
Összehúztam magamon a köntöst, és kezembe véve a
petróleumlámpát, óvatosan kiosontam a szobámból. Az Ambrózy-villa
máskor oly megnyugtató, békés éjszakai csendje most hirtelen
rémisztőnek tűnt. Halk zajokat, ágyreccsenést, a vízvezetékek
zuborgását véltem hallani. Futó pillantást vetettem előbb Agáta mama,
majd Richárd szobájának ajtajára. Természetesen mindkettő csukva
volt, ám cseppet sem csodálkoztam volna rajta, ha a báró felébred
lopakodásom zajára. Olyan esetlennek, nehézkesnek és ügyetlennek
éreztem magam, mint az a nevezetes kiselefánt a porcelánboltban.
Az emeletről levezető, márványborítású lépcsők hidegen simultak a
talpam alá. Természetesen elfelejtettem belebújni nyúlszőrprémes
papucsomba, úgyhogy a hideg gyorsan felkúszott a lábszáramon, és
elfészkelte magát bennem. A magammal hozott lámpa fénye imbolygó
árnyakat szült, melyek kiszámíthatatlanul mozogtak, mintha a villa
éjszakai lényei akarnának megbámulni engem.
Rossz úton járok, ezzel tökéletesen tisztában voltam, ám nem
találtam egyetlen jobb ösvényt sem, amin elindulva célba érhetnék.
Pedig célt kell érnem, ez biztos! Tudni, hogy Emma merre jár, ennél
nincs semmi fontosabb.
Az első emeletre érve különös morgás ütötte meg a fülemet. Jobbra
tőlem a bejárati ajtó tömör tömbje, mellette a falikarokra akasztott
télikabátok sora derengett. Szemközt a szalon, balra pedig, alig néhány
lépés távolságra Richárd laborjának ördögmintás bejárata sötétlett.
A hörgés abból az irányból jött.
Legszívesebben azonnal visszarohantam volna a szobámba, de ekkor
a lámpafény teremtette játszi árnyakból Emma alakja rajzolódott ki,
amitől ismét csak megmakacsoltam magam. A nővérem persze nem
volt sehol. Ahogy mozdultam, az árnyak szertehulltak, a rémisztő zaj
viszont újra, immár sokkal tisztábban ért el hozzám.
 – Hrrrr-khrööömmm-grhuuááá!
– Drága Terka néni – sóhajtottam fel –, hát hogy lehet ilyen
cifrangosan horkolni?
A cselédszoba ajtaja ugyan zárva volt, a villa szakácsnőjének
ablakrezegtető éji nótája mégis oly hangosan szólt, mintha közvetlen az
ágya mellett állnék. Habár kezem-lábam remegett, mégis
elmosolyodtam: a csupa szív és derű Terka néni mély álmának hangja
valahogy engem is bizakodással töltött el.
A szalon néma volt, és a lámpafényben valahogy rideg, taszító,
ellenséges. Mintha a nappal oly kedves bútorok, a lábam előtt elnyúló,
puha perzsaszőnyeg és a kandalló fölött strázsáló ében nőszobor mind-
mind pontosan tudná, miért lopakodom.
– Nem érdekel a véleményetek – súgtam dacosan. – Ha a feje
tetejére áll is a világ, az a pénz akkor is...
Éles hang csattant, többször egymás után. Rémületemben majdnem
elejtettem a lámpát, mellkasomból minden levegő kifutott, és bár
életemben még soha nem fordult velem ilyesmi elő, abban a
pillanatban tényleg épp csak el nem ájultam. A rémisztő hang újra és
újra megismétlődött, ám nekem szükségem volt néhány iszonyú
másodpercre, hogy felismerjem azt, és rátaláljak a forrására.
Bogi, a villa kócos ebe a teraszra nyíló franciaablakon kívül állt,
izgatottan csóválva viccesen loboncos farkát és engem ugatott. Egész
tartásán látszott, hogy boldog, amiért lát, és azt reméli, mindjárt
kimegyek hozzá és játszani fogunk.
– Hallgass el, édes négylábú barátom – léptem az üvegajtóhoz, ami
persze kulcsra volt zárva. – Könyörgöm, fel ne verd a házat!
Bogi a hangomra figyelve tényleg csendben maradt, és kíváncsian
billentette oldalra a fejét.
– Így jó lesz, ügyes kutya – dicsértem meg, joggal bízva benne, hogy
a puli éles hallásával a zárt ajtón keresztül is érti suttogásomat. –
ígérem neked, ha most nem követelőzöl tovább, holnap akkora csontot
csenek ki neked Terka néni fazekából, hogy elcipelni sem leszel képes.
Bogi kétkedőn vakkantott, mintha csak azt akarná velem közölni,
hogy ő biz bármekkora cubákkal elbír, de ezután több szava már nem
akadt. Én hallgatóztam még kicsit, hátha az ugatás felvert valakit a
házban, majd lámpával a kézben egyenest a hatalmas íróasztalhoz
léptem.
Agáta mama, aki minden hivatalos ügyét, levelezését, számlakönyv-
reparálását itt végezte, sosem zárta a fiókjait. Ugyan miért is tette
volna, hiszen az Ambrózy villában csupa megbízható, becsületes ember
élt – egészen mostanáig.
A pénzt jobb oldalt az íróasztal oldalsó szekrénykéje rejtette. Előbb
az ébenfa berakásos ajtót kellett kinyitni, mely négy, egymás fölött
elhelyezkedő fakkot takart. A felső háromban különböző iratok,
dossziék és katonás rendben sorakozó levelek lapultak, míg az
alsóban...
Nemegyszer láttam már, midőn a grófnő hol kisebb, hol nagyobb
összegeket vett ki a fiókból a villa különböző költségeire, ám eddig a
dolog cseppet sem izgatott. Most azonban remegő kézzel nyúltam a
papírszalagokkal összekötegelt húsz–, ötven- és százkoronások közé, és
emeltem ki az első kupacot.
– Ennyi pénzből a villát, sőt, tán az egész Svábhegyet is
megvehetném – morfondíroztam elhűlve. – Szóval ezért járt itt tegnap
a tanai birtok intézője. Biztosan az Agáta mamának és Richárdnak járó
éves percentet hozta magával.
Valami roppant, reccsent, nyikkant a házban. Nyugtalanságom ismét
az egekbe szökött, hát kapkodva kiszámoltam tíz darab százkoronást, a
többit pedig visszatettem a fiókba. Miután gondosan becsuktam az
asztal ajtaját, kezembe vettem a pénzt és...
Képtelen voltam a lámpáért nyúlni. Néztem a nagy, zöldeskék
bankókat, rajtuk az ipar és kereskedelem allegorikus alakjaival, és
hirtelen könny csordult ki a szememből.
– Nem – súgtam az éjszaka csendjébe. – Bocsáss meg, Emma, de ez
nem megy nekem. Még érted sem... Még a testvéremért sem vagyok rá
képes.
Oly gyorsan tettem vissza helyére a pénzt, mintha az érintésük is
égetne. Azt hiszem, így is volt. Közben egyre csak sírtam, egyedül arra
ügyelve, nehogy a zokogás túl hangosan törjön fel belőlem. Ezzel
várnom kellett, míg visszaérek az ágyamba, ahol a párna majd elnyeli a
bánatomat.
Ebből azonban végül semmi nem lett.
Ahogy felegyenesedtem, könnyeim nedves fátyolán át egy alakot
pillantottam meg, és rémületemben majdnem felsikoltottam. Bogi
ismét ugatni kezdett, ám az ajtóban álló felemelte jobbját és ujjával
pattintott, mire a házőrző méltatlankodó morgást hallatva ismét
elcsendesedett.
– Jól döntött, kisasszonka – szólalt meg ekkor Isti a küszöbről.
Hirtelen mindent megértettem. A kajla kölyök, aki odalenn, a kazán
melletti odújában aludt, bizonyára felriadt a kutya lármázására, és
rögvest jött, hogy megnézze, ki zavarja a villa éjszakai nyugodalmát. Ezt
igazolta az a vasrúd is, amit Isti a bal kezében szorongatott. Amint a fiú
szemébe néztem, máris tudtam, hogy rég ott áll már a nappali kitárt
ajtajában, szóval mindent látott, amit csak tettem.
– Én nem... – kezdtem habogni, ám azonnal elszégyelltem magam,
amiért magyarázkodni akartam. – Vagyis igen, én lopni akartam. Pénzt.
Ezer koronát.
– Értem – bólintott felnőtt módra Isti. – Ki is számolta akkurátusán,
de aztán vissza is tette mind.
– Igen, mert...
Azt akartam mondani, hogy „mert rossz testvére vagyok a
nővéremnek, aki mégsem képes bármire az ő megtalálásáért”, de Isti
torkomra forrasztotta a szót.
– Nem az én dógom, kisasszonka – mondta, majd a vasrúddal a
plafon felé böködött. – Ám aztat biztosan tudom, hogy bármekkora is a
kegyed gondja, a megoldás rája odafenn alszik.
– De már nem sokáig! – kaptam fel a lámpát, és oly sebesen
robogtam át a szalonon, hogy a kölyök alig bírt félreugrani előlem.
Mikor mellé értem, elkaptam a tarkóját, magamhoz húztam, és
cuppanós csókot nyomtam a homlokára. – Köszönöm, hogy
helyreütötted az eszem kerekét! – mondtam, és már futottam is tovább.

Ambrózy Richárd báró sosem zárta kulcsra a hálószobája ajtaját, bár

ha kivételesen meg is teszi, engem akkor éjjel ez sem lett volna képes
megállítani. Eszement kísértetfúriaként robogtam fel az emeletre,
rontottam be a sötét szobába, lámpámmal árasztva benne némi fényt, s
csak az ágy lábánál torpantam meg, egyenest egy revolver fekete
csövébe bámulva.
– Óhajt valamit, Hangay kisasszony? – kérdezte az én halvérű báróm
csendes, ám annál inkább fagyos hangon.
– Óhajtani? Én? Dehogy! Legfeljebb annyit, hogy vigye az arcomból
ezt a rettenetes mordályt. Rosszul vagyok a fegyverolaj szagától.
– Párdon – szólt az ágyban ülő Ambrózy báró, majd revolverét
cseppet sem sietős mozdulattal visszacsúsztatta a párnája alá. – Akkor
most próbáljuk újra, kedves Mili. Elárulná nekem, ha nem jelent túl
nagy fáradságot, hogy minek köszönhetem eme hajnali órán a váratlan
látogatást?
– Kell egy terv! – böktem ki, ami legelőször eszembe jutott.
– Remek – bólintott Richárd, kissé felhúzott jobb térdére
könyökölve. Mozdulatától a sötétkék japáni pizsama, amit viselt,
tökéletesen kirajzolta felsőteste alakját. Még sosem láttam őt ilyen...
Hogy is fogalmazhatnék? Ennyire kevés öltözékben, így egészen
meghökkentett, milyen izmos. Széles mellkasa, két válla és tricepsze
majd szétrepesztette a könnyű selymet, mely egyedül a hiányzó bal kar
helyén lifegett üresen. Annyira belefeledkeztem a pizsama oldalához
varrt kabátujj látványába, hogy csupán akkor tértem észhez, midőn
Richárd hangosan rám mordult.
– Mili kedves!
– Igen?
– Ott tartottunk, hogy kell egy terv!
 – Igen, persze, egy terv – bólintottam, rátalálva korábbi elszánt
énemre. – Továbbá ezer korona!
– Ez igazán drága tervnek tűnik – vélte Richárd, én pedig képtelen
voltam eldönteni, hogy most épp gúnyolódik velem, vagy sem. – Ha
elárulna még néhány részletet, talán...
– Igen, máris – az íróasztalra tettem a petróleumlámpát, majd hátat
fordítottam a bárónak. – Előbb azonban szeretném, ha fogadóképessé
tenné magát. Igazán nem illendő a... Nos, az öltözéke.
– Amennyiben előre sejtem, hogy hajnali hatkor rám fog törni,
frakkban töltöttem volna az éjszakát – mondta közönyös hangon a
báró, majd hallottam, amint lerúgja magáról a takarót.
– Várjon! – kiáltottam rá, miközben az ajtóhoz ugrottam.
– Az lesz a legjobb, ha inkább odalenn várom meg.
– Valóban, Mili, szerintem is úgy lesz a legjobb – hallottam még
jégkockákként koccanó szavait, majd átléptem a küszöböt.
Istinek már nyoma sem volt, ám a villa mindenese – igen előrelátóan
– a szalon gázlámpái közül hármat is felcsavart, így amikor beléptem,
barátságos fény fogadott. Ambrózy báró húsz perccel később érkezett.
Még mindig a japáni pizsamát viselte, ám fölé címeres háziköntöst
öltött, a lábát pedig gyapjúfuszekliba és aranyszálakkal hímzett török
papucsba bújtatta.
– A terv... – estem volna neki azonnal, ám ő felemelt mutatóujjával
türelemre intett, majd a franciaablak beugrójában lapuló kisasztalhoz
lépve kinyitotta az ott heverő szivardobozkát.
– A füst élénkebbé teszi az agyat – mondta és rágyújtott.
– A kávé persze még ennél is hatásosabb volna, ám Terka nénit
felébreszteni... Nos, ahhoz igazán szívtelennek kéne lennünk, nem igaz?
– Ha tetszik, hát gondolja rólam, hogy szívtelen, önző vagy akár
eszelős vagyok – vágtam vissza, hisz jól tudtam, hogy a megjegyzése
valójában nekem szólt. – Azt hittem, a nap bármely szakában
számíthatok a segítségére.
– Ez így is van – a báró leült a szófára, közelebb húzta magához a
hatalmas kristály hamutartót, majd várakozón a szemközti székre
nézett.
– Ne haragudjon, Richárd, de én most képtelen vagyok egy helyben
ülni – mondtam, és két kezemet magam előtt szorosan összefonva, le-
föl kezdtem járkálni a szalonban, akaratlanul is épp azt az útvonalat
követve, amit ő szokott, amikor valamilyen bűnügyön töpreng. – Ahogy
már mondtam, kell egy terv...
– És ezer korona – emlékeztetett a báró, immár teljes komolysággal.
– Pontosan! – pillantottam rá. – Azt pedig kénytelen vagyok magától
kérni, mert nekem alig van némi költőpénzem. Természetesen
kölcsönről lenne szó, amit nyomban megadok, amint...
– Mili, kérem, térjen végre a lényegre – nyomta el a cigarettáját
Ambrózy báró a hamutartóban. – Látom, hogy rendkívül zaklatott, ám
ha továbbra is rébuszokban beszél, nem tudok segíteni.
– Igen, hát persze – mély levegőt vettem, és miközben tovább róttam
ingázó utamat, pontról pontra beszámoltam neki a Totyóval, alias
Trombitás Laczival történt találkozásomról. Sajnos csak akkor
fordultam ismét a báró felé, mikor a történet végére értem, így nem
láthattam, mit váltanak ki belőle a hallottak. Azonnal tudtam, mikor
megpillantottam komor arcát, hogy ez súlyos hiba volt. Vajon az
álkoldus neve, vagy inkább az a hír hozta-e izgalomba, hogy Emma
mégis él? Ha mindvégig rá figyelek, és nem a perzsaszőnyeg mintáit
bámulom... Mindegy, erről már lekéstem.
Ambrózy báró felállt a szófáról, és közben röpke pillantást vetett a
franciaablak felé. Odakinn a kopasz bokrok és fák ágai kísérteties, lágy
derengésbe burkolóztak, így jelezve, hogy a felhők mögött égre
kapaszkodni készül a nap.
– Most mennem kell – mondta Richárd, és én alig hittem a
fülemnek.
– Na és a pénz...? – szaladt ki a számon.
– Aligha lesz rá szükség, de természetesen megkapja – felelte a báró,
szinte oda sem figyelve. – Késő délután, vagy legkésőbb alkonyatkor
visszatérek, és a kezébe számolom, habár...
– Nem hiszi, hogy az a férfi igazat beszélt?
 – Véleményem szerint az egész semmi több, mint félrevezetésre
épülő zsarolási machináció – Ambrózy a szalon ajtajában állt, keze a
rézkilincsen pihent. Arcvonásai immár épp oly nyugodtak voltak,
mintha csak a távoli Dél-Afrikában dúló búr háború jelenlegi állásáról
beszélgetnénk. – Azt mondta, a férfi csavargónak nézett ki.
– Nem csupán a külseje, de a modora és... Uram bocsá, a szaga is
arra vallott.
– És fájlalta az oldalát?
– Igen – vontam össze a szemöldökömet, mintha ez az apró
mozdulat segítene felidézni a részleteket. – Talán eltörhetett néhány
bordája, vagy sebet kapott, én nem tudom, de... Várjunk csak! Maga
ismeri ezt az alakot?!
– Jóval éjfél előtt itt leszek – rántotta fel az ajtót Ambrózy báró. –
ígérem, hogy akkor sort kerítünk a pénz átadásának tervére is. Bár
aligha hiszem, hogy szükség volna rá, mivel meggyőződésem, hogy az a
férfi nem fog eljönni a díjért.
– Pedig úgy tűnt, nagyon is mohón vágyakozik rá.
– Ebben nem kételkedem – biccentett Richárd.
– És azt mondta, cserébe elárulja, hol van Emma.
– Mesebeszéd – a török papucsba bújtatott lábak már a folyosón
álltak. – Nagyon kérem, Mili, hogy ne izgassa fel anyámat vagy a
háznépet ezzel a minden bizonnyal hazug reménnyel! Éjfél után majd
maga is belátja, hogy egy tabáni vagány szava semmit sem ér.
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Biztos voltam benne, hogy
Agáta mama arisztokratikus nyugalmát az sem volna képes felborítani,
ha reggelre lebontanák körötte a villát. Ami pedig a többieket illeti...
Nos, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Istire, Terka nénire,
Gáspár bácsira, sőt, még Bogira is sokkal inkább számíthatok, mint az
én különösen viselkedő bárómra.
A szalon ajtaja becsukódott, és én ott maradtam egyedül a
perzsaszőnyegbe taposott ösvény közepén. Talán kétségbe is estem
volna, ha nincs min töprengenem. Csakhogy volt!
Hisz vajon mikor mondtam én olyat Ambrózy bárónak, hogy
Trombitás Laczi tabáni vagány – elvégre egészen mostanáig én magam
sem tudtam ezt a fickóról?!

A nyálkás falevelekkel borított kőlépcsőkön botladozva haladtam

lefelé, míg csak el nem értem a Melinda utcát. Korábban a villa kapuján
kilépve előbb a Széchenyi emlékhelyhez gyalogoltam, és onnan
ereszkedtem le a sötétbe. A viharlámpa, amit Richárd nyomott a
kezembe, alig adott kevéske fényt, mert – fő az óvatosság – a lángrést
egészen kicsire állítottam.
A közeli villák udvarának egyikében hisztérikusan vékony hangú
kutya kezdett csaholni, mire ijedtemben majdnem lebucskáztam a
lépcső utolsó fokáról. Köröttem a lombjuk vesztett fák rengetege úgy
kapaszkodott a hegyoldalba, mint megannyi élőholt karmos csontkeze.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle az ostoba gondolatokat.
Egész nap, míg a báróra vártam, a napi újságokat lapozgattam,
kiolvasva belőlük minden betűt, akár érdekelt, amit mondtak, akár
nem. Most aztán meglett a böjtje, mivel a homlokom mögött ezernyi
buta, egymással össze nem illő apróhirdetés zagyvaléka fortyogott:

Szép, elegáns hölgyet, kivel szombaton este másodízben

a Kossuth Lajos-utcában az „Elefánt“ kereskedés előtt
találkoztunk és azután a népligeti villamosra való fölszállásig
kísértünk, kéri az egyenruhás,
ha ismeretség lehetséges...{36}

(Új egyiptomi cigaretták.) A különlegességi trafikokban

- mint a hivatalos lap jelenti – holnaptól kezdve három
új fajta egyiptomi cigarettát fogunk árulni...{37}

Az Operaházban holnap, csütörtökön Roland mester,

 Zichy Géza gróf{38} operája kerül színre.. ,{39}

Testegyenészeti műintézet ajánlata: tám- és járógépek,

Hessing-rendszerű műmellfűzők, műkezek, műlábak,
haskötők, elhízás és vándorvese ellen görcsír-harisnyák
kezesség mellett készíttetnek.. ,{40}

Az ég ismét csöpörgőre fogta. Egész nap borongós, esős idő volt, ám

az igazi hideg még váratott magára, így hóra sem számíthattunk. Sár,
latyak, rothadó levelek puha takarója és korábbi viharok által letört
gallyak halkan ropogó szőnyege szennyezte be szoknyám szegélyét,
pedig szabad kezemmel próbáltam felemelni azt. A fákról jéghideg
vízcseppek hullottak rám, és bár gyűlöltem, hogy az úri hölgyek
divathóbortja miatt számtalan kicsiny állatot gyilkolnak le szerte a
világon, most mégis hálás voltam kabátom rókaprém gallérjának
melegéért.
Ambrózy báró este nyolc óra tájt ért haza. Fáradtnak, mégis valahogy
nyugodtnak, derűsnek tűnt. Amint a vacsorát elköltöttük, ő nyomban
szert kerített rá, hogy néhány pillanatra kettesben lehessünk.
– Ugye, senkinek nem szólt a mi kis titkunkról?
– Nocsak, hát van nekünk közös kis titkunk, kedves Richárd? –
mosolyogtam rá, mint vipera az áldozatára. – Méghozzá olyan, amiről
azok előtt is hallgatnunk kell, akik a szívünkhöz legközelebb állnak?
– Ne affektáljon, kisasszony! – feszült meg hirtelen az állkapcsa. –
Sosem áll jól magának, de ma különösen visszatetsző!
El kell ismernem, ebbe a tőrdöfésbe alaposan beleszaladtam.
Szerettem volna abba a pöffeszkedő képébe vágni, hogy az affektálásom
csakis neki köszönhető, hisz egész nap rá vártam, mert ő kegyeskedett
kétségek között hagyni, ám mégsem tettem. Richárdnak igaza volt: ha
meg akarom tudni, hol van Emma, fel kell nőnöm végre.
– Természetesen senkinek nem szóltam egyetlen szót sem –
mondtam csendesen, nehogy a konyhában sertepertélő Terka néni
bármit meghallhasson.
 – Helyes – biccentett a báró. – Most jöjjön velem! Átadom a pénzt,
aztán felmegyünk a szobájába...
– A szobámba? – hökkentem meg.
– Igen, oda – felelt már indultában Richárd.
– Mégis, mit keresünk mi ott... ketten?
A báró egyetlen futó, ám annál különösebb pillantást vetett rám,
mely – alig hittem a szememnek! – egészen olyan volt, mintha viccelni
akarna.
– Vegye úgy, hogy most viszonzom a hajnali látogatását – mondta,
és már el is tűnt a lépcső irányában.
Végül persze Richárd szobámban tett látogatásából semmi humoros
vagy kedves nem kerekedett ki. Először is közölte, hogy szerinte az
éjféli találka Trombitással ostobaság, és csakis azért segít benne, mert
pro primo: a fickó úgysem jön el, pro secundo: ha el is jön, úgysem lesz
képes érdemi információkat adni Emma hollétéről, mert de facto{41}
fogalma sincs róla. Végezetül pro tercio{42}: ha nem segítene nekem,
akkor is fél éjjel odakinn botorkálnék, így a végén még ő, vagyis
Richárd volna a felelős, ha meghűlök.
Ezután öltönye belső zsebéből hosszúkás, tömött borítékot húzott
elő.
– Itt az ezer korona – mondta. – Addig semmiképp ne adja ki a
kezéből, míg Trombitás nem hazudik valami hihetőt.
– Hazudik? – vontam össze a szemöldökömet. – Miért gondolja,
hogy...
– Ezt már megbeszéltük, Mili – sóhajtott az én türelmetlen báróm. –
Hazudni fog, mert nem ismeri az igazságot, viszont kell neki a pénz.
– Ha ennyire biztos benne, hogy Trombitás félrevezet minket, akkor
miért áldoz a dologra ilyen rengeteg pénzt?
– Hát még mindig nem érti? – Richárd szájsarkában picinyke
mosoly rezdült (vagy csupán én szerettem volna annak látni?). – A
kegyed nyugalma nekem ennyi pénzt bőven megér – bökte ki végül. –
Ám nagyon kérem, ne toborozzon több ilyen szélhámos zsarolót,
különben kénytelenek leszünk eladni a birtokainkat.
 Vannak az életben olyan pillanatok, amikor képtelenség eldönteni,
hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni
volna-e jobb. Ez is ilyen pillanat volt, ami azonban oly gyorsan röppent
tova, hogy nekem sem egyikre, sem másikra nem maradt érkezésem.
– Akkor most lássam a pisztolyt – nézett körbe kicsiny szobámban
Ambrózy báró.
– Mégis miféle pisztolyt? – kerekítettem hatalmasra a szememet, ám
közben éreztem, ahogy a térdem megremeg. – Nekem nincs
semmiféle...
– Mili, kérem! – nézett rám atyai szigorral Ambrózy báró, amitől a
hideg is kirázott. – Azt a pisztolyt, amit még Gáspár bácsitól kapott a
Kalimurti-ügy során, és amit magácska azóta is elfelejtett visszajuttatni
a villa fegyvertárába.
Lemondó sóhajjal léptem az ágyhoz, és vettem ki párnám alól a
revolvert, amivel a villa elleni támadás éjszakáján olyan csinos lyukakat
ütöttem a falba – no, meg egyet a hógeros Jakabba.
– Tessék – nyújtottam Richárdnak a gyilkos szerszámot, aki átvette,
majd nyomban zsebre is vágta azt.
– Szép darab, de túl súlyos és nehéz elrejteni. Van magácskának
muffja?
– Ezüstróka, igen, de sosem hordom. Agáta mama ragaszkodott
hozzá, hogy...
– Helyes – vágott a szavamba Ambrózy báró. – Kérem, vegye elő, és
ma igenis viselje! Ez a holmi – nyúlt ismét felöltője belső zsebébe –
kényelmesen el fog férni benne.
Richárd tenyerén csinos, rövid csövű, forgótáras kis pisztoly hevert.
– A neve Bull Dog{43} és brit gyártmány – magyarázta a báró. –
Lehajtható ravasz, öt golyó a tárban és nézze... Itt, az oldalán van a
biztosító retesz. Amíg ezt fel nem nyomja, képtelenség vele tüzelni, ám
amint megtette, már csak a kakast kell hátrahúznia és kész. Nem túl
pontos, az igaz, de az ilyen revolvereket egyébként sem célba lövésre,
sokkal inkább önvédelemre és közelharcra tervezték.
Mukkot sem tudtam szólni. A Bull Dog könnyű volt, mint egy
kismadár, legalábbis a Gáspár bácsitól kapott mordályhoz képest, és
úgy simult a tenyerembe, mintha mindig is oda kívánkozott volna.
– Gondolja, Richárd, hogy szükségem lesz rá? – kérdeztem kissé
félve.
– Biztos vagyok benne, hogy nem – felelte ő, és a hangjából őszinte
meggyőződés áradt. – Magam is a közelben leszek, és nyomban
közbelépek, ha Trombitás erőszakossá válna. A fegyver csak azért kell,
hogy ön, kedves Mili, még tökéletesebb biztonságban érezhesse magát.
A muff azonban, ami selyemzsinóron függött a nyakamban, végül
több gondot okozott, mint sejtettük. Már induláskor kiderült, hogy
nincs szabad kezem, amit beledughatnék, hisz a meredek, sáros és sötét
svábhegyi utcákon egyszerre kellett a viharlámpást és a szoknyám
szegélyét tartanom.
– Sebaj – súgta a kapuban állva Richárd. – A revolver jó helyen lesz
a nyakába kötött muffban, hisz onnan ki nem eshet, míg a kisasszony
mellőzni méltóztatik minden akrobatamutatványt.
– Majd épp cigánykerekezni van most kedvem – morogtam rá, fél
szemmel a villa sötét ablakait lesve, melyek mögött a ház népe
gyanútlan álmát aludta.
– Én a Juliska utca felől közelítem meg a találkahelyet – közölte a
báró. – Lámpát nem viszek, és sem látni, sem hallani nem fog engem,
de biztos lehet benne, hogy minden mozdulatát figyelem.
– Értem és köszönöm, hogy... – csupán eddig jutottam, mikor
Richárd egyszerűen faképnél hagyott.
– Hólyag! – közöltem véleményemet a kihalt utcával, majd sarkon
fordulva a Széchenyi emlékhely felé indultam.
Tán húsz percbe is beletelt, mire a hosszú Melinda és a
bumerángként kanyarodó Evetke utca sarkára értem. Mögöttem a
hegyről ereszkedő kőlépcső, balra tőlem az Ambrózy-villa kertalji
kerítése, szemközt pedig a Horn-ház{44} sötétlett, ahol szerencsére nem
tartottak kutyát. Lámpásomat egy útszéli, korhadt fatuskóra tettem, és
kissé nagyobbra nyitottam rajta a rést, mire hirtelen hátborzongató
opálfény borította el a környéket. Mintha a hegyoldal minden fája, az
utcákat takaró sárgöröngyök és pocsolyák, sőt, még maga a hideg,
nedves levegő is önmaga kezdett volna ragyogni. Talán pánikba is esem
eme különös jelenés láttán, ha rá nem jövök idejében, hogy mindez
csupán az alattomban leereszkedett köd eredménye.
Valahol ismét felugatott egy kutya, éji őrségen lévő társai pedig
követték a példáját. A Karthauzi utca irányából halk kocsizörgés kúszott
fel a hegyoldalon, majd halt el szinte azonnal. Elővettem apró órámat
és ránéztem az épp egymással ölelkező mutatókra. Éjfél volt, a
kísértetek, kárhozott lelkek és boldog szerelmesek ideje.
A szokásos villavigyázó őrjáratán bóklászó Bogi negyed egykor vett
észre. A kerítésen túlról rám ugatott, én meg majdnem felnevettem,
mert annyira csodálkozni kutyát, mint akkor őt, még sosem láttam.
Vakkantásai óvatosak, tétovák voltak, a farka motollaként járt, a fejét
pedig folyton félrebillentette, mintha azt kérdezné, mi az isten csudáját
keresek én odakinn e kései órán.
- Semmi baj – guggoltam le hozzá, hogy a vasrácsokon átnyúlva
megkócoljam torzonborz fejét. – Ha akarsz, maradhatsz itt, de
csendben kell lenned.
Bogi halk szusszanással heveredett le a nedves avarra, és méla
unalommal szemlélte, ahogy az út szélén kezdek ide- oda járkálni.
Fél egykor már nagyon fáztam. Mindkét kezemet az ezüstróka
muffba dugtam, ám ujjaimmal előbb az acélhideg revolvert kellett
átmelegítenem, és csak aztán kezdtem érezni a puha szőrme jótékony
hatását.
Tíz perccel egy óra előtt koccant össze először a fogam. Az nem lehet,
hogy már megint az én okoskodó bárómnak lesz igaza, és addig
ácsorgók itt hiába, míg náthalázat kapok – gondoltam kétségbeesve. A
köd közben még sűrűbb lett, az eső viszont teljesen elállt, így csupán a
fákról hullott rám olykor-olykor néhány csepp víz.
Vajon Richárd tényleg itt van a közelemben? – merült fel bennem a
kétség negyed kettőkor. – Ha így volna, valószínűleg már rég elege
lenne a hiábavaló fagyoskodásból, és szólna, hogy...
Bogi vette észre elsőként a közeledőt, és halk vakkantással négy lábra
emelkedett.
– Sss! – szóltam rá. – El ne riaszd nekem ezt a piszok alakot.
Totyó az Evetke utca alja felől érkezett, ahogy azt vártam. Lámpám
fényét szétszórta a köd, így csupán annyit láttam, hogy a férfi hol erre,
hol meg amarra imbolyog, bizonyára a pocsolyák és kátyúk miatt,
amiket kerülgetnie kellett. Már csupán alig tíz lépésre járt, mikor
először emelte fel a fejét. Kalapja karimájáról pára libbent, szeme
kitágult, borostás szájából pedig harsány kiáltás szakadt ki:
– Szűzmáriaszentjózsef, a Giza!
A temetői csendbe burkolózó Svábhegy oldalában ez a meglepett
üvöltés velőtrázóan hangosnak tűnt. Tucatnyi kutya zendített rá ismét a
maga nótájára, aminek Bogi sem tudott ellenállni, hát úgy csaholt, mint
aki menten átszakítja a kerítést és kettéharapja a világot.
– Hallgass már, te bolond! – kiáltottam rá hű ebünkre, majd a
döbbent férfi felé fordultam. – Én vagyok az...
– A Gizaaa! – üvöltött fel ismét a holtra vált flótás. – Látlak, Gizám,
bár ne látnálak! – hadarta, majd sarkon fordulva rohanni kezdett, ám
szinte azonnal megcsúszott, és arccal a pocsolyába zuhant.
– Ez részeg, vagy megveszett – motyogtam az orrom alatt, hogy
aztán hidegtől rekedt hangomon rákiáltsak: – Én vagyok az, Trombitás
úr, várjon meg!
A férfinak ennyi idő bőven elegendő volt hozzá, hogy talpra
kecmeregjen, és iszonnyal teli pillantást vessen rám. Ekkor döntöttem
úgy, hogy intek neki, hátha úgy felismer végre. Csakhogy
megfeledkeztem a revolverről, ami még mindig a muffba bújtatott
ujjaim között pihent, és kezemet a fegyverrel együtt lendítettem a
levegőbe.
– Trombitás!
– Áááá! – jött válaszul a vérfagyasztó üvöltés, majd a férfi úgy,
miként volt, teljes hosszában hanyatt vágódott.
Nem akartam hinni a szememnek. Tétova pillantást vetettem a
fegyverre, ám annak csöve nem füstölt, a biztosító pecek is a helyén
volt, sőt, a ravaszt sem hajtottam le, tehát kizárt, hogy agyonlőttem
volna szerencsétlent. De akkor mégis mi a csuda...?
Tócsákon és sárfolyásokon átvágva rohantam a fekvő alakhoz. A
fickó kalapja messze gurult, kabátja ronggyá ázott, ő maga pedig hunyt
szemmel hevert ott, ahová az imént zuhant.
– Megölte? – hangzott fel ekkor Ambrózy báró kérdése a hátam
mögül.
– Nem, dehogy. Én azt hiszem... – közelebb hajoltam a fickóhoz, aki
halk horkantásokat hallatva lélegzett. – Azt hiszem, csak elájult.
– Hála az égnek. Nehezen tudtam volna kimagyarázni szegény
Jordánnénak{45}, hogy Hangay Mili kisasszony Marosvásárhelyről
miként és miért rémítette halálra a kertészét valamikor éjjel egy után az
Evetke és Melinda utca sarkán.
– Ön, uram, már megint gúnyolódik ve... – kezdtem replikázni, ám
közben hátranéztem, és megláttam a bárót, aki a fatönkre helyezett
lámpa előtt állt, és a látványtól bizony elakadt a szavam. A köd szórta
sárgás fény ugyanis túlvilági ragyogásba burkolta Richárd alakját, mely
ettől valahogy megnőtt, és fenyegetőn, vészjóslón magasodott az utca
fölé. Percekkel korábban még én magam is ott álltam, így nem csoda,
hogy a férfi – aki közelről cseppet sem hasonlított Trombitásra –
azonnal holtra rémült, főleg, mikor revolvert rántottam a muífból.
– Hé, uram, ébresztő! – pofozgattam meg hideg kezemmel a fickó
kövérkés arcát.
– Giza, ne! – horkantott, és megpróbált elfordulni. – Kérlek, drága
Gizám, én még nem akarok trombitákat, se égi harsonákat. Hadd
maradjak ebben a siralomvölgyben, és aztán úgyis... No, hát tudod!
Úgyis egy örökkévalóságig szíhatod majd a véremet.
A lámpa imbolygó fénye fölénk ért, midőn a báró megállt mellettünk.
– Ez itt Fischer József{46} kertész a Jordán-villából – mondta
Richárd. – Azt hiszem, muszáj lesz cipekednünk, hacsak fel nem
ébresztjük Gáspár bácsit és Istit.
– Arról szó sem lehet – álltam fel sóhajtva. – Magáé a bal oldala,
enyém a jobb, de vigyázzon a sebére, fel ne szakadjon!
A Melinda utca 9. szám alatt álló villa, melyben az idős Jordán
Károlyné komornájával, szakácsnőjével, no meg az általunk
hazatámogatott kertészével lakott, szerencsére nem volt messze.
– Az a Giza, akit emlegetett... – szóltam lihegve, miután a
kovácsoltvas kerítésnek támasztottuk a folyton motyogó férfit, és
meghúzva a kapucsengőt, sietve odébbálltunk. – Ő bizonyára a Fischer
úr neje lehet.
– Az volt – felelte Richárd, fölfelé kaptatva az emlékhelyhez vezető
lépcsőn. – Úgy hat esztendeje, hogy jobblétre szenderült, ám úgy tűnik,
a kertész még mindig rettentő mód féli őt.
– Ígérje meg nekem, báró úr – mondtam fanyar mosollyal –, hogy ha
valaha is ilyen feleséggé válok, elveszi tőlem a revolvert, és egyenest a
szívem közepébe lő.
– Maga férjhez menne, Mili? – nézett rám őszinte csodálkozással a
báró. – Én azt hittem, komolyan gondolja a detektívi hivatást.
– Miért? – torpantam meg hirtelen. – A detektív tán nem ember,
mint bárki más?
– Nem, kisasszony – felelte Ambrózy báró rideg tárgyilagossággal. –
A jó detektív nem engedheti meg magának, hogy esendő ember legyen.
 3
A hullaházban

Buda, 1900. november 18.

– Ne legyék mán a kisasszonka ilyen parapács{47}, mert

menten belésüketülök – szólalt meg Terka néni, széjjelkergetve a súlyos
csendet, amit ez idáig csak kalapácsaink koppanásai és a diók
reccsenései törtek meg.
– Hisz épp hogy nem vagyok szószátyár, néni – néztem rá
csodálkozva.
– Ammán igaz, hogy a szája csukva – bólintott ő nagy komolyan. – A
kicsiny szíve viszont úgy kajabál, mint a böllérkés alá vonszolt ártány.
Ül csak itt nekem, hallgat búsan, pedig akár el is mondhatná végre, mi
bántja.
– Hosszú mese volna az.
– Képzelje, éppeg ráérek – mosolyodott el Terka néni, meglengetve
kalapácsát. – Lepcsegjen{48} csak bátran, attól könnyül a lélek.
Reggel óta a konyhában ültünk, előttünk sámli, lábunk mellett
pléhvödör, meg egy zománcos tál, és törtük a diót irgalmatlanul.
Szerszámokat a feladathoz Istitől kölcsönöztünk, a sámlira fektetett
kőlapot pedig Gáspár bácsi adta, nehogy tönkretegyük a máskor
ücsörgésre használt bútor tetejét. A szétrepedt, szilánkos héjat a
vödörbe, míg a kimentett, ízes dióbelet a tálba szórtuk. Jólesett a gépies
munka, mert közben szabadon kóricálhattak a gondolataim.
– Bocsásson meg, néni, de most valahogy nincs kedvem a beszédhez
– kipillantottam az ablakon. – Nézze, már megint esik. Hetek óta csak
ez megy. Lucskos hideg, szakadó vízözön, vagy épp tétova szepergés.
Mintha odafenn úgy döntöttek volna, hogy sárrá áztatják az egész
földgolyót.
– Ha így lesz, hát megtanulunk dagonyázni, mint a vadmalac –
nevetett Terka néni. – Ne féljék semmit a kisasszonka, minden felhő
eloszlik egyszer, a nap pedig kisüt, méghozzá tizenkét ágra, ahogy kell!
Három nap telt el azóta, hogy hiába vártam azt az átokverte
Trombitás Totyót a Melinda és az Evetke utca sarkán. Miután Ambrózy
báróval visszatértünk a villába, én a konyhába osonva teát főztem, és
felvittem azt a szalonba, melynek kandallóját Richárd addigra alaposan
megpakolta fával. A tűz fénye és melege gyorsan átjárt mindkettőnket,
szavak mégsem jöttek a szánkra. Úgy gondolom, a báró kivételesen
eltekintett attól, hogy rám olvassa az „én előre megmondtam” unalmas
bölcsességét, nekem pedig más sem járt a fejemben, mint ama
lélekromboló szentencia, amit ő a hegyoldalba vájt lépcsőn felfelé
baktatva közölt velem.
„A jó detektív nem engedheti meg magának...”
– Ostoba, érzéketlen, kőszívű alak! – csúszott ki a számon, és
akkorát sújtottam a kőlapra szorított dióra, hogy az héjastul, belestül
péppé zúzódott.
Terka néni letette a maga kalapácsát, és két húsos, puha tenyerébe
fogta remegő kezemet. A tekintetében most nem látszott játékos fény,
inkább komolyság és rejtett szomorúság sugárzott belőle.
– Nem, Milike drága, nem az – mondta csendesen, egyenest a
szemembe nézve. – Inkább olyan ő, mint ez itten.
A villa szakácsnője lenyúlt a vödörbe, és egy fél diót emelt ki onnan,
amit azért dobtunk el, mert a belsejét feketére rágta a kukac.
– Aki fél, gyakorta megvadul – szólt Terka néni, bánatosan forgatva
ujjai között az immár semmire sem jó diót. – Vastag héjpáncélt, máskor
tüskéket növeszt, hogy megvédje, ami érték még benne megmaradt. A
báró úrfi is ilyen...
– Ilyen szétrágott dió? – kérdeztem, mire Terka néni hirtelen támadt
indulattal a vödörbe dobta példabeszéde tárgyát.
– Sületlenséget beszélek, Milikém, ne hallgasson rám – legyintett. –
A dió csak dió, az úrfi pedig... No, hát ő kicsit lőtyönfitty{49} ugyan, de
azért a férfi valahol mégis ott vackolódik benne.
Különös, de ezt hallva mindjárt jobb kedvem lett. Ha vackolódik,
akkor létezik! És ha létezik, hát elő is lehet onnan csalogatni, csak épp
sokkal több türelem kell hozzá, mint amennyi nekem jelenleg van.
Csakhogy én Hangay lány vagyok, és a Hangay lányok Marosvásárhelyt
arról voltak híresek, hogy bármit képesek megtanulni – legyen az
algebra, latin memoriter vagy akár a végtelen türelem.
– Kalapácsoljunk tovább, mert van itt még fél láda törni való –
javasoltam nekibuzdulva. – Aztán meg...
További terveim azonban belém rekedtek, mivel még a konyhában is
tisztán lehetett hallani, amint a villa utcai kapuja nyikorogva kitárul, és
a kőlépcsőn sietős férfiléptek kopognak a bejárati ajtó felé.
– Talán épp ő ért haza? – néztem kérdőn Terka asszonyra.
– Ideje vón, mivelhogy az utóbbi három napban a színét se láttuk.
Terebélyes szakácsnőnknek abban igaza volt, hogy Ambrózy báró az
utcán töltött éjszaka után alig tartózkodott a villában. Minden borús,
esős reggelen korán kelt, a fogaskerekű állomásánál kocsira ült, és
aztán úgy elnyelette magát az alattunk terebélyesedő nagyvárossal,
miként bibliai Jónás a cettel. Éjszakára ugyan mindig hazatért, ám
beszélni senki nem tudott, mivel egyenest a szobájába, vagy épp az
ördögajtós laborba ment és bezárkózott. Még az ezer koronát sem
tudtam neki visszaadni, pedig igencsak nyugtalanított az a rengeteg
pénz, amiről – úgy tűnt – Richárd teljesen megfeledkezett.
Most azonban végre itt az alkalom, hogy fülön csípjem – gondoltam
talpra szökkenve, ám Terka asszony megállított.
– Aztat inkább hagyja nálam! – mutatott rá huncut mosollyal a
kezemben tartott kalapácsra. – Mára mán épp elég diót tört össze a
kisasszonka, nem kell még hozzá egy bárót is megroppantani.
– Ki tudja, néni, tán még jót is tenne neki, ha valaki végre leverné
róla azt a maga növesztette kemény héjat – mondtam nevetve, de azért
leraktam a veszedelmes szerszámot, majd kezemet a kötényembe
törölve siettem az érkező elé.
Mikor aztán ajtót nyitottam, egyszerre voltam csalódott és boldog. A
küszöbön túl ugyanis nem az én csavargó báróm, hanem Tarján Vili állt
– vagyis inkább csak tántorgott szegény.
– Magát meg mi lelte, jó ember? – nyúltam a karja alá, hogy segítsek
neki a házba jutni.
– Meg... – nyögte, de máris elfogyott belőle a szusz. – Én meg...
– Jól van már, jól, csak lassan – biztattam, éppúgy döntve falnak
levegő után kapkodó barátomat, miként néhány éjszakával korábban
kerítésnek a részeg Fischer urat. – Ne siessen annyira, mert a végén
még lenyeli itt nekem a nyelvét.
Tarján Vili előregörnyedt, fejéről földre hullott a kalap, feltárva
verejtéktől csapzott haját.
– Bolond fiú, hisz maga átfőtt – mondtam, lehántva róla kopott
kabátját. – Tán a tatár kergeti?
– Fu... – próbált ismét beszélni, ám szüksége volt még néhány korty
levegőre, hogy sikerrel járjon. – Futottam, ez igaz, ahogy csak bírtam,
mert... Jaj, nekem, az oldalam hogy szúr! Mert ugyebár konflisra nem
telik, a hír viszont... Vili épp idáig jutott, mikor a szalon ajtaja hirtelen
kitárult, és a délelőtti szürke félhomályban úszó helyiségből Ambrózy
báró nézett ránk.
– Maga itt?! – bámultam rá csodálkozva. – Mikor jött haza, és miféle
ördögpapucsban jár, hogy senki nem vette észre?
Richárd értetlenül vonta fel bal szemöldökét.
– A bejárati ajtón át jöttem, csak épp kevesebb zajt csapva, mint
Tarján úr – közölte tényszerűen. – Anyámmal kellett néhány fontos
ügyet megbeszélnem, ami... – tekintete a még mindig levegő után
kapkodó hírlapíróra vándorolt. – Nos, ami most cseppet sem érdekes –
döntött végül, majd félreállt az útból. – Jöjjenek be mindketten.
Idebenn bizonyára kényelmesebb lesz, mint a folyosón.
Tarján Vili hálásan bólogatva vonszolta el magát az első fotelig, és
miután imbolyogva bókolni próbált az íróasztal mögött ülő Agáta
mamának, úgy rogyott le a míves bútorra, hogy annak karcsú lábai
halkan megreccsentek.
– Ez az őrült fiú felfutott a hegyre – osztottam meg mindenkivel a
nyilvánvalót.
– Csak a Vaskovicstól{50}, mert odáig egy jószívű fuvaros ingyér’
elhozott – helyesbített Tarján Vili, aki végre kezdte visszanyerni a
színét. Elősegítendő a javulást a kisasztalon álló porcelánokat csörgetve
teát öntöttem neki, ami ugyan már rég nem volt forró, de azért az ifjú
hírlapírónak igen jólesett. Mindeközben Agáta mama félhold alakú
szemüveglencséi mögül, amiket csakis olvasás, könyvelés vagy levélírás
alkalmával biggyesztett csontos orrára, érdeklődve, sőt, várakozón
tekintett ránk.
– Az imént azt mondta – guggoltam Vili elé, tökéletesen semmibe
véve a jó modor ifjú leányokra vonatkozó szabályait, és azt, hogy a
fűzőm ilyenkor szinte minden levegőt kipréselt belőlem –, hogy fontos
hírt hozott.
A hírlapíró bizonytalan pillantást vetett a báróra, majd a grófnőre.
– Megkönnyítem a dolgát, barátom – lépett közelebb Richárd,
kezében füstölgő szivarkával, amit addig észre sem vettem. – Ha
sejtésem nem csal, ön azért tétovázik feltárni előttünk viharos jövetele
okát, mivel Hangay kisasszony biztatására titokban járt el, és úgy véli,
az eredmény is csak rá tartozik.
Szóra nyitottam a számat, de a báró még nem fejezte be.
– A megbízása azonban közel sem oly rejtélyes, mint gondolná. Sőt,
egészen nyilvánvaló, hogy a mi nyughatatlan Milink két napja, vagyis az
ön utolsó látogatása alkalmával arra kérte meg, hogy kerítsen elő neki
egy bizonyos csibészt, aki a Totyó, avagy Trombitás Laczi névre hallgat.
Most Vili szeretett volna közbeszólni, már a kezét is felemelte, mint
nebuló az iskolában, ám a báró hátat fordított nekünk, és rendületlenül
tovább szónokolt.
– Hangay kisasszony eme hálátlan, sőt, valószínűleg veszélyes
feladatot azért adta önnek, kedves barátom, mert úgy vélte, hogy én
nem hiszek neki.
– Nem is hitt! – egyenesedtem fel paprikavörös arccal. – Első
hallásra kijelentette, hogy Trombitás semmi több, mint hazug zsaroló,
aki úgysem jön el... – tekintetem Agáta mamára rebbent, ám mivel úgy
tűnt, hogy ő bizony már erről is tud, végül mégis a folytatás mellett
döntöttem – az éjféli találkozóra!
– És valóban nem jött el – fordult felém hirtelen a báró –, mert...
– Mert halott – mondta Vili száraz, komor hangon. – Ez az a hír,
amit én magam is csupán egy órával ezelőtt tudtam meg. A
kapitányságon jártam, a szokásos reggeli sajtó eligazításon. Ott
mondták.
– Kérem, ha lehet, idézze szó szerint – támadt fel hirtelen Richárd
érdeklődése.
– Ahogy kívánja, báró úr – bólintott a hírlapíró, majd óvatosan az
asztalkára helyezte a csészét, és szürke öltönye bal zsebéből rongyosra
lapozott jegyzettömböt vett elő. – A fogalmazó közölte, hogy ma
hajnalban a tabáni Holdvilág utca 9-es számú ház egyik hátsó
szobájában, amit a tulajdonosa, Aschermann Ferencz{51} több más
helyiséggel együtt rendre bérbe ad, halva találták az alvilág közismert
hóhemvagányát, Trombitás Laczit. A testet törvényszéki boncolásra
küldték a...
– Ennyi elég! – nyomta el szivarkáját a báró kegyetlen sietséggel,
hogy aztán kézcsókra az édesanyjához lépjen. – Bocsásson meg, mama,
de...
– Menjen csak – bólintott a grófnő, röpke pillantást vetve az előtte
heverő papírokra. – Ezt máskor is befejezhetjük.
Vili és én megrökönyödve néztük, amint Richárd kirobog a
szalonból, és csak akkor ocsúdtunk fel, mikor a báró feje ismét
megjelent az ajtónyílásban.
– Mégis, mire várnak még?! – kiáltott ránk. – A Kölbert befogatni
túl sokáig tartana, de a fogaskerekű indóházánál biztos találunk kocsit!

Rudnay főkapitány csinosra fazonírozott bajuszkája úgy rángatózott,

mint holmi szőrös kis kukac, mely épp elhagyni készül gazdája
vörhenyes orcáját.
 – Szívemből mondom, nem értelek, drága barátom – harsogta a
rendőrtiszt. – Mit érdekel téged egy kisstílű csibézer bűzlő hullája? Már
elnézését kérem a vulgáris kifejezésért, Hangay kisasszony! – kapott
észbe és hajolt meg felém Rudnay.
– Trombitást korántsem nevezném kisstílűnek – ellenkezett
megfontoltan az én makacs báróm. – Ha jól tudom, eddig legalább
tucatnyi alkalommal került bírák elé. Hat évet ült különböző
bűncselekményekért lopástól betörésen át a kocsmai késelésig, és ki
tudja, miféle törvénytelenségeket követett még el, amikre sosem derült
fény.
– Átlagos hóhemvagány – legyintett Rudnay, belepillantva az
íróasztalán heverő vaskos dossziéba, melynek első oldalán Totyó
fotográfiája volt látható. – Szatmári alias Trombitás László, 43 éves,
Budapest székesfővárosi lakos. Bejegyzett munkahelye nincs, tehát
csavargónak minősül, még akkor is, ha már jó ideje a Holdvilág utcában
bérelt szobában lakott. A rendőrség régóta tud róla. Először vagy
harminc éve, gyerekként fülelték le, mikor cukorkát csent egy zsidó
vegyeskereskedésben. Kapott két pofont és mehetett. Később azonban
egyre inkább elpimaszodott, és ezáltal alvilági körökben bizonyos
népszerűségre tett szert. Miután betörés közben elfogták és leülte
büntetését, négy évre eltűnt. Azt pletykálták, beállt valami kóbor
mutatványos truppba, ahol megtanult trombitálni.
– Innen jön tehát a Trombitás név – írta be jegyzettömbjébe Vili az
új adatot. A főkapitány sötét pillantást vetett a hírlapíróra, majd
folytatta az akta lapozgatását.
Spitzname{52}, igen, abból akadt neki bőven. Hívták Totyónak,
Túrósnak, meg a rossznyavalya se tudja, még minek. Most azonban
vége van, megölték, fájront{53} !
Rudnay összecsapta a dossziét, és hatalmas tenyerével még rá is
nehezedett, mintha csak azt jelezné, hogy átadni azt senkinek sem
fogja.
A Ferencz József téri főkapitányság épületében néhány
szemvillanásig megállni látszott az idő. Rudnay Béla, Ambrózy Richárd,
Tarján Vilmos és jómagam oly különös állóképet formáztunk, mely
szinte elviselhetetlen feszültséggel teli várakozást fejezett ki. Az én
mindig higgadt, sőt, szenvtelen báróm mögöttem állt, kényelmes
fotelom háttámláját markolta, és egyenesen a főkapitány szemébe
nézett.
– Khrm – krákogta el magát végre Rudnay. – Jól van, hogy a fene
essen abba a főméltóságú kitartásodba, odatelefonálok a klinikára.
– Hálásan köszönöm – biccentett Ambrózy báró, aki pontosan erre
számított.
– Nyugodt lehetsz felőle, barátom, hogy ezt a te háládat én be is
fogom ám hajtani – fogadkozott a főkapitány, miközben a falra szerelt
készülékhez lépett, leakasztotta és füléhez illesztette a tölcsér alakú
hallgatót, majd ujjával néhányszor lenyomta a villát. – Hallo,
kisasszony! Kapcsolja nekem a törvényszéki orvostani intézetet. ...
Hallo, itt Rudnay főkapitány beszélek! ... Szervusz, kérlek! ... Nem,
most nem a preferánsz miatt hívlak. Az továbbra is áll, természetesen,
de csakis tét nélkül, elvégre rendőr volnék, vagy mi a bánat. ... Haha, na
jó, ahogy akarod, egy üveg konyak még belefér! Ám addig is volna itt
valami. Van nékem egy jó barátom, bizonyos Ambrózy báró... Á, szóval
már hallottál felőle? Remek! Úgy tűnik, bizonyos okoknál fogva
érdekelné a hulla, amit reggel vittek be hozzátok. ... Igen, a tabáni eset.
Szóval már feltrancsíroztátok? Csodálatos. Elküldeném hozzád a báró
urat, hadd vessen rá egy pillantást, és mutasd meg neki a jegyzőkönyvet
is. ... Lekötelezel, doktorom! Alászolgája, kérlek, alászolgája!{54}
Rudnay helyére akasztotta a távbeszélő hallgatóját, majd a báró felé
fordult.
– Parancsolj, el is van intézve – düllesztette ki a mellét, mintha csak
épp most terelte volna új mederbe az ablakon túl hömpölygő Dunát. –
Ajtai{55} tanár úr vár téged.
– No, és velünk mi lesz? – emelkedtem fel a puha fotelból. – Vilmos
és én is jelen vagyunk, ha nem vette volna észre!
– Sajnálom, kisasszony, de lehetetlent kíván – tárta szét karjait a
főkapitány, miután leküzdötte hökkenetét. – Firkászoknak... Párdon,
szerkesztő úr, a megszokás hozta számra ezt a kifejezést. Újságíróknak
semmi keresnivalójuk a törvényszéki boncteremben, hacsak nem épp
az ő hasukat vágják fel. Ami pedig a hölgyeket illeti...
– Hallott már róla, főkapitány úr, hogy manapság nők is járhatnak
orvosi egyetemre? – éreztem, ahogy arcom haragos pírra gyúl.
– Meglehet, Hangay kisasszony – sóhajtott Rudnay Béla, kerek fejét
csóválva. – Amennyi bolondság a mai világban előfordul, még ez is
könnyen előfordulhat, ám nálunk a hölgyeket. .. És különösen az ilyen
bájos kisasszonyokat, mint magácska! ...sosem engednénk be egy olyan
borzalmas helyre, mint a törvényszéki proszektúra{56}.
Bár fogalmam sem volt róla, mivel fogok visszavágni, mégis nagy
levegőt vettem, ám mielőtt kitörhetett volna a botrány, Ambrózy báró
közbelépett.
– Amennyit tehettél, megtetted, kapitány úr – mondta. – Most már
csak egy írásos parancsra volna szükségem.
– Parancsra? – ráncolta a homlokát Rudnay. – Ugyan kinek és
mifélére?
– A posztos rendőrnek, aki a Holdvilág utcai bűntett helyszínén
strázsál, utasítva őt, hogy engedjen be körülnézni.
– Valóban hagytunk ott egy rendőrt, de a detektívjeim már mindent
átvizsgáltak.
– Ők igen, én azonban még nem – mosolyodott el Ambrózy báró oly
kimérten, hogy attól a virágpiac minden dísznövénye menten elszáradt
volna.
– Hát jó, öregem, én még ebben is engedek neked – a
rendőrkapitány bosszúsan csengetett, mire a fogalmazó azonnal
megjelent és vigyázzba vágta magát. – Ám jól jegyezd meg: immár két
szívességgel tartozol nekem!
Az Üllői úti orvostudományi klinika nem csupán egyetlen, de számos
nagy, komor és méltóságteljes épületből állt, melyek mintegy külön
szigetet képeztek a Józsefvároson belül. Konflisunk a főbejáratnál állt
meg. Az aranyzsinóros kalpagot, ruhája fölött viszont kék színű
pedellusköpenyt viselő portás mély főhajtással köszöntötte a bárót, aki
rögvest a Törvényszéki Orvostani Intézet{57} felől érdeklődött.
– Tessenek csak egyenest menni a sétányon, és akkor balkézre a
második épületben meglelik – készségeskedett a ványadt öregúr,
látható megrökönyödést, sőt, nemtetszést mutatva ama tény iránt, hogy
egy olyan ifjú leány is az urakkal tart, mint én. Szerencsére Ajtai tanár
úr közel sem volt ilyen vaskalapos.
– A kisasszony tehát az ön asszisztense, báró úr? – kérdezte,
miközben szúrós szemmel végigmért. – Ez igazán különös.
– Hangay kisasszony remek segítség – kezdett magasztalni az én
sima szavú báróm, ám az egyetemi tudós fejét rázva helyesbített.
– Nem, nem, félreértett! A kisasszony kiváló képességeiben cseppet
sem kételkedem, ám... Mondja csak, kishölgy, nem találkoztunk mi már
valahol?
– Bocsásson meg, tanár úr, de arra biztosan emlékeznék – feleltem
őszinte zavarral.
– Nahát, pedig esküdni mertem volna – fordult ismét Ambrózy báró
felé –, hogy úgy két esztendeje, midőn a pozsonyi kórházban jártam...
Tudnillik ott is törvényszéki labor felállítását tervezik! Szóval
Pozsonyban láttam egy nővért, aki rendkívüli módon hasonlít... No
mindegy, merő ostobaság az egész. Önök tehát hullanézőbe jöttek?
– Miként azt Rudnay főkapitány megtelefonozta – biccentett
Ambrózy báró, kinek máris kezdett elfogyni a türelme.
– Örülök – fogta el a lelkesedés az egyébként meglehetősen
komornak tűnő tudóst. – Sokan a boncolást még csak
orvostudománynak sem tekintik, mert mi ugyebár a holtakat nem
gyógyítjuk, csupán tanulmányozzuk. Eh, bolondok! Ha tudnák, mennyi
titkot tártunk már föl a boncasztalon, rögvest kisebb volna a szájuk,
nem igaz, báró úr?!
– Minden bizonnyal – engedett Richárd. – Akkor talán...
– Máris lekísérem önöket az alagsorba, ahol a pácienseket tároljuk,
de előbb még a fiatalember kiléte is érdekelne – nézett Ajtai a háttérben
ácsorgó Vilire, aki biz hiába próbált láthatatlanná válni.
– Bocsásson meg a modortalanságomért! – lépett előre kalapját
emelve a hírlapíró. – Tarján Vilmos, szolgálatára.
– Tarján? – ropogtatta meg erős sebészujjaival barátunk kezét a
doktor. – Az a Tarján, aki mostanság bűnügyi riportokat ír a Magyar
Hírlapba?
– Ahogy mondani méltóztatik – biccentett Vili, aki máris tudta, hogy
csupán eddig tartott ki a szerencséje.
– Remekül forgatja a pennát – mosolyodott el Ajtai. – Mindig
élvezettel olvasom a cikkeit, ám most mégis arra kell kérnem, maradjon
az előtérben. Talán megérti, hogy újságírót a hullaházba soha,
semmilyen körülmények között be nem engedhetek. A klinika
vezetése... No, de minek is magyarázkodom? Itt marad és kész!
Megértettük egymást?
– Tökéletesen – bólintott Vili, kinek arcából a parancsoló,
fensőbbséges hang hallatán minden szín kifutott. – Boncterembe,
hullaházba újságírónak csak lábbal előre és fekvő helyzetben adatik
belépés.
Ajtai néhány pillanatig megütközve meredt Tarján kerek
szemüveglencséi mögé, és látszott rajta, hogy fikarcnyit sem értett a
morbid humorból. Végül a szikár doktor apró vállrándítással tette túl
magát a dolgon, majd a báró felé fordulva szólt:
– Jöjjenek, kérem, nincs időnk. Ma még két boncolásom lesz. Az
egyik – kezdte ecsetelni, miközben az alagsorba vezető vasajtó felé
indult – különösen érdekesnek ígérkezik. Képzelje, báró úr, tegnap éjjel
egy cselédlány az öngyilkossághoz nem marólúgot, nikotinázalékot
vagy a gangról való leugrást választotta. Nem, dehogy! Inkább fogta a
gazdái gramofonját és...
A hosszú folyosó, mely a bejárattól egyenesen a komor épület
gyomrába vezetett, nyomasztóan kihalt volt. Több zárt ajtó mellett is
elhaladtunk, ám az én érdeklődésemet az a kettő keltette fel igazán,
mely fölé pléh betűkkel a PROSECTURA szót illesztették. Amint a
második ilyen bejárathoz közeledtünk, a kettős ajtó hirtelen kivágódott,
és egy harminc év körüli, vidám arcú férfi lépett ki rajta. Fekete öltönye
fölött fehér orvosköpenyt viselt, miként a tanár úr is, ám ő mindezt még
kiegészítette egy súlyos bőrköténnyel, mely melltől bokáig takarta és
lucskos volt a friss vértől.
– Safranek{58} kolléga – mutatta be futólag a boncorvost Ajtai. –
Legifjabb gyakornokunk.
– Kisztihand – biccentett felém a férfi, megemelve vérmocskos két
kezét. – Persze most csak képletesen, ha megbocsát.
Ez az ember imént még könyékig turkált egy hullában, mégis úgy
mosolyog, mintha a vurstliban volna – gondoltam elborzadva. – Az
orvosok mind bolondok, a boncnokok pedig egyenest pszichopaták
lehetnek!
A vasajtó, mely fölött a MORTUARIUM{59} felirat ékeskedett, a
folyosó legvégén, bal kézre nyílt. Mögötte meredek, jól megvilágított,
széles lépcső vezetett az alagsorba. A falakat itt zöld olajfesték helyett
fehér csempe takarta, ami imitt-amott sárgás foltoktól tarkállott. A
lépcső alján jobb kézre kicsinyke portásablak nyílt, amin keresztül
unott arcú, harcsabajszos férfi lesett ki.
– Van odabenn valaki? – kérdezte tőle Ajtai.
– Csak a delikvensek, méltóságos úr – felelt a holtak őre.
– Ne ízetlenkedjék, Dekker! – mordult rá a tanár. – Vendégeink
vannak. Jöjjön és húzza ki a hatost! A báró úr meg akarja tekinteni.
– Aztat meg is lehet, kérem – kászálódott elő fülkéjéből a férfi. –
Mer’ ahogy azt az ipszét szét tetszett szedni, aztán meg össze tetszett
varrni, az kész művészet, tisztelettel.
Miközben Dekker, aki erősen húzta a bal lábát, besántikált a
hullakamrába, Ajtai bocsánatkérőn pillantott ránk.
– Nézzék el neki a morbid viselkedést – súgta. – Öreg bútordarab,
aki a fülkéjéből mást se lát már negyven éve, mint holtakat.
A terem, ahova beléptünk, sokkal nagyobb volt, mint vártam. A
betonpadló és az egymás fölött elhelyezkedő, falba süllyesztett fülkék
dermesztő hideget árasztottak. Középen fél tucat kerekes ágy
sorakozott, ám csak az egyiken hevert néhány, gondos kezek által
összehajtogatott lepedő.
– A hatoskát tetszett mondani? – fordult felénk tétován Dekker úr.
 – A hatost, igen – bólintott a tanár. – Siessen, kérem, odafönn
várnak.
A holtak portása megragadta a falba szerelt ajtók egyikének nagy
kilincsét, majd ismét ránk nézett.
– Ez, kérem, nagyon büdös lesz ám – mondta jó szándékú
ábrázattal. – Három napig hevert a fűtött szobában, mire rátanáltak.
– Tisztában vagyok vele, Dekker – vonta össze szigorú szemöldökét a
tanár. – Emlékeztetném, hogy én boncoltam az illetőt.
– Én csak a kisasszony miatt gondoltam – sóhajtott a bácsika, akit
percről percre barátságosabbnak láttam. – Talán ha akadna nála pár
csepp kölni, meg egy zsebkendőcske...
Ajtai és Richárd kérdőn néztek rám, én pedig bosszúsan
kattintottam szét a retikülömet, emeltem ki belőle a kendőmet és az
apró üvegcsét, amit eddig ugyan még sosem használtam (pedig Renée
szerint a diszkrét parfümillat a női fegyvertár része), de azért mindig
magamnál hordtam.
– Készen állok – közöltem végül a három úrral. – Nyithatja, Dekker
bácsi!
A hatalmas kilincs hangosan csattant, a falba csúszó fémtepsi pedig,
hátán Trombitás Laczi földi maradványaival a lámpafénybe gördült.
Életemben tán még akkorát sosem tévedtem, mint mikor néhány
pillanattal korábban azt mondtam, hogy készen állok. A rothadás bűze,
ami a tepsiből elszabadult, és a mocsárzöld, ótvarlila, gennysárga
foltok, amik a gázoktól felpüffedt, immár torz testet borították, azonnali
támadást intéztek a gyomrom ellen, mely görcsbe rándulva igyekezett
megszabadulni tartalmától.
– Miért nincs ez a hulla letakarva? – hallottam Ajtai dühös ordítását,
ám azt, hogy Dekker bácsi mit válaszolt, már nem vártam meg.
Kirontottam a hullakamrából, és elrántva illatos kendőmet a szám elől,
azon lendülettel összerondítottam ama férfi cipőjét, aki épp szembejött
velem.
– No, ezér’ nem valók nők az orvosi oskolákba, látod-e, Verocs! –
szögezte le véleményét a borostás képű, gyűrt arcú fickó, aki szürke
cájgruhát, koszlott kalapot és immár alaposan összemocskolt bakancsot
viselt.
A nő, aki két méterrel hátrébb állt, hogy kilásson társa mögül, most
kissé oldalra hajolt és alaposan megszemlélt engem. Sok nélkülözéstől
sovány, ráncos arca, vértelen ajka, és az, hogy majd minden foga
hiányzott, vénasszonynak mutatta, pedig valójában alig múlhatott
negyven.
– Haladjunk mán, Jóska! – szólt végül a férfira pálinkától rezes
hangon. – Ez a vízihulla dögnehéz.
Csak most vettem észre, hogy kettejük között egy hordágy imbolyog,
amit pléhtető takar. Félrehúzódtam az útjukból, halk motyogással kérve
elnézést az összerondított bakancs miatt, melynek dicstelen sorsa – úgy
tűnt – cseppet sem rendítette meg a gazdáját.
Szerencsére, mert nekem is akadt min töprengenem. Mert biz hiába
lázadt fel az én kényes gyomrom, és kergetett ki a hullakamrából, a
szememnek mégis elegendő ideje volt rá, hogy meglássa Trombitás
nyakán azt a két kerekded likat.
Két éppolyan likat, mint amin keresztül majd egy esztendeje a
nénikém, özvegy Schützerné vére elfolyt.

Még sosem jártam a Tabánban, mégis mikor konflisunk délről

megkerülte a várhegyet és az Apród utcán át a Szarvas térre ért,
hirtelen olyan otthonos érzés fogott el, mintha mindig is itt éltem volna.
– Mondja, Richárd, miért nem hozott el engem ide már sokkal
korábban? – kérdeztem, miközben tekintetem a macskaköves
utcácskák zegzugos, ódon titkait fürkészte.
– Ez itt a Tabán – felelt komoran a báró, ki sem pillantva az ablakon.
– Na és? Hiszen ez gyönyörű!
– Inkább elhanyagoltnak, zavarosnak, sőt, nyomorúságosnak
mondanám – közölte lesújtó véleményét Richárd. – Egy részét már
lebontották, és jól is tették. Ez a városrész csak úgy nyüzsög a titkos
kártyabarlangoktól, engedély nélküli italmérésektől, bicskás
gonosztevőktől és rossz életű nőktől.
– A báró úr ma a szokottnál is morcosabb hangulatban van –
állapítottam meg. – Ellenszenvét e bájos városrésszel szemben azonban
képtelen vagyok komolyan venni, hisz tudom, hogy az utóbbi hetekben
rendszeresen megfordult itt.
Az aljas kis tőrdöfés, amit szavaimmal szándékosan vittem be,
érzékenyebb részt talált, mint vártam. Ambrózy báró metsző pillantást
vetett rám, álla idegesen megfeszült, még fogai csikorgását is hallani
véltem.
– Az, hogy mikor, mi okból és hova járok, csakis az én dolgom –
mondta visszafojtott haraggal, majd hirtelen harcmodort váltott, és
tekintetében elismerő fény villant. – Különben pedig fogadja
elismerésemet. Úgy tűnik, az utóbbi hónapokban többet lesett el
nyomozói módszereimből, mint remélni mertem.
– Köszönöm, báró úr – biccentettem felé aprócska gúnnyal, mert
valójában a dicsérete nagyon is jólesett. Ő azonban még nem mondott
le róla, hogy szópárbajunkat megnyerje.
– Most már – szólt tanári, tehát leereszkedő hangon – csak annyit
kéne friss tudományához hozzáillesztenie, hogy bármilyen
körülmények között képes legyen megtartani magában a reggelijét.
– Na, de báró úr, kérlek! – szakadt ki a felháborodott kiáltás Tarján
Viliből, aki ez idáig megszeppenve hallgatott minket.
– Hagyja csak, Vilmos – tettem kesztyűs kezemet az ifjú hírlapíró
térdére, mire ő úgy rándult össze, mintha villanyütés érte volna. –
Ambrózy báró csupán azért ily tapintatlan, mert az ő szemében én nem
hölgy, inkább tanítvány vagyok.
– Tehetséges, ám mégis igen rossz tanítvány – értett egyet Richárd.
– Ha ugyanis jó tanítvány volna, akkor nem az iránt szimatolna, hogy a
mestere merre jár, inkább azon törné a fejét, vajon Trombitásnak miért
kellett meghalnia.
– Könnyen lehet – sóhajtottam, immár ismét a Tabán piszkos, ám
annál izgalmasabb utcácskáit nézve –, hogy a kettő tökéletesen
összepasszol.
Richárd erre már nem felelt – tehát a szópárbajt végül mégiscsak én
nyertem! –, ám kalapkarimája alól elővillanó tekintete szúrósan meredt
jobb kezemre, amit véletlenül Vili térdén feledtem. Oh, bárcsak
tudnám, mi jár abban a konok fejében, báró úr – gondoltam sóvárogva.
– Másnál a szem a lélek tükre, a maga esetében viszont inkább paraván,
mely minden titkot elfed.
A következő döccenőnél, mintha csak véletlenül történne,
visszahúztam a kezem, és figyelmemet immár csakis a külvilágra
összpontosítottam. Épp a meredeken lejtő Kereszt téren hajtottunk át,
és én a konflis jobb oldali ablakából megpillantottam az Albecker
vendéglőt, melyről már Erdős Renée-től is sokat hallottam.
– Fiacskám, ha igazán jót akarsz enni, inni és amúgy magyarosan
mulatni, hát ezen a világon más helyet nem ajánlhatok, csakis a tabáni
Albeckert – mondta, majd élénk tekintetében huncut fény csillant. –
Persze megbízható férfikíséret nélkül ilyesmiről szó sem lehet, mivel ott
az úri etikett nem téma. Ha egyedül lépsz be és szoknya van rajtad, az
olyan, mintha táblát akasztanál a nyakadba, amin az áll: Kokott
vagyok, hát tessenek velem rongyként bánni! Mondjuk – ábrándozott
el néhány pillanatra az én különös barátném – olykor az sem olyan
rossz, ha gyönge nő lehetsz egy durva férfi erős karjaiban.
A nyáron bizonyára sokkal szebb és vidámabb Tabán nekem most a
hideg novemberi esőktől áztatott, sáros, szürke arcát mutatta, mégis
tetszett, amit láttam. Felnőttek alig jártak az utcákon, gyerekekből
viszont akadt jó néhány. Rongyos kabátkáikban, rojtos sálaikban,
kipirult arccal fakarikát kergettek, ami a lejtőn sebesen gurult, vagy épp
a latyakos vízmosások partján guggolva pöckölték a kavicsokat, melyek
e szegény városrészben az üveggolyókat helyettesítették.
Konflisunk a Kereszt teret elhagyva szűk, a korábbiaknál is
meredekebb sikátorba ért. A kocsis lassan, óvatosan hajtott, mivel itt
semmi hely nem maradt arra, hogy a kátyúkat kikerülje. Az egymásnak
dőlő házak fala mindkét oldalon karnyújtásnyira volt tőlünk, az
ablakokon – ha épp nem takarta őket függöny – be lehetett látni a
penészes kis lakásokba, ahol még nappal is lámpát kellett égetni. Mikor
egy kosarat cipelő leányka jött szembe, szegénynek be kellett állnia a
legközelebbi kapualjba, különben eltaposták volna a kerekeink.
A Holdvilág utca 9-es számú ház sem volt különb a többinél. Ablakai
vaksin meredtek a macskaköves, középen vízmosással kettészelt utcára,
amit csálé tetős épületek szegélyeztek.
- Várjon meg! – utasította Richárd a kocsisunkat, aki mutató- és
középső ujját keménykalapjához érintve biccentett, és maradt ott, ahol
volt, vagyis a bakon.
A kőfalon nyíló boltíves kapun át meghökkentően széles és hosszú,
házakkal teljesen körülkerített belső udvarra érkeztünk. Itt is macskakő
próbálta takarni a sarat, melyből középen hatalmas dió-, hátrébb pedig
néhány csenevész szilva- és eperfa nyújtózott a borús ég felé. Az
udvarról több lakás is nyílt, a falak mentén kiszolgált bútorok roncsai
sorakoztak, leghátul pedig dróthálóval elkerített rész őrzött vagy fél
tucat csirkét, tyúkot, mintha csak falun lennénk.
A jobb kézre álló, hosszú ház kicsit más volt, mint a többi, mivel
három lépcső magas veranda futott végig rajta, aminek rogyadozó
tetejét téglából rakott oszlopok tartották, igaz, csak úgy tessék-lássék.
– Nem vagyok azonos! – kiáltott felénk egy öregúr, akit a kő
mellvédtől hol láttunk, hol meg nem, mivel hintaszékben ült, amit
előre-hátra ingáztatott. – Hiába gyöttek kendtek, én már a
rendőrséggel is közöltem tegnap, hogy nem vagyok azonos.
Tarján Vili kérdőn nézett rám, felvonva szemöldökét, én meg épp oly
tanácstalanul ajkat biggyesztettem. A hintaszék lendült, az öreg feje
eltűnt, majd kisvártatva ismét felbukkant és pipafüstöt pöffentve újra
szólt.
– Az, kérem, színtiszta rágalom, hogy én volnék az Assermann
Ferencz!
Tarján Vili a veranda lépcsőjéig ment, onnan emelt kalapot.
– Akkor hát kit tisztelhetünk az úrban? – kérdezte.
– A nevem Aschermann Ferencz – közölte a mellvéd mögül
felbukkanó öregúr –, de mint már említettem volt, nem vagyok vele
azonos!
Ambrózy báró, aki már az udvar közepén járt, sétabotjával
türelmetlenül ütögetni kezdte a talajt. Ezt hallva az öregúr egyetlen
lendülettel felállt a hintaszékből, és a mellvédre támaszkodva
ráripakodott.
– Ha megkérhetném az urat, ne tessék koptatni a kövezetemet. Én
ugyanis itt háziúr vagyok, nevem Aschermann Ferencz, aki minden
körülmények között ki-ké-ri magának, hogy azt terjesszék róla,
miszerint azonos volna a komáromi várat feladó Assermann-nal{60}!
– Mi egy szóval sem említettünk semmiféle kapitulációt –
próbálkoztam békíteni a haragos öregurat, aki sötétkék pantallót,
zsinóros gyapjú házikabátot és ezüstszürke, bozontos császárszakállát
viselt.
– Nincs is rá semmi szükség, kisasszony, hogy önök bármit
mondjanak – nézett le rám a veranda magasából a sértett háziúr. –
Éppenséggel elegendő volt a ma reggeli vegzálás, amit a rendőrhatóság
ellenem elkövetett. Idejött valami Derbics, vagy Detics nyomozó, és azt
kérdi tőlem: maga az Aschermann? Hát neki is megmondtam mindjárt,
hogy igen, de nem vagyok azonos, és erre a legfényesebb bizonyíték
annyi, hogy az a másik már több éve halott, én viszont, a kutyaúristenit
neki, még nagyon is élek, és sosem adnám fel Komárom várát!
Punktum, beszéltem! – bömbölte, majd sarkon fordult, és beviharzott a
lakásába.
– Szegény ember – sóhajtott Tarján Vili. – Kissé megzápult néki az
agyaveleje.
– Vajon tudhat valamit Trombitás gyilkosáról? – morfondíroztam.
– Szerintem azzal sincs tisztában, hogy az egyik szobájában megöltek
valakit – vélte a hírlapíró, majd állával a báró felé bökve súgta. –
Menjünk inkább, Mili kisasszony, mielőtt még a saját Vezúvunk is tüzet
nem kezd okádni ránk!
Ezen muszáj volt nevetnem, és mivel jókedvet csinált nekem, hát
belekaroltam Vilibe, hogy aztán együtt kövessük az előresiető, komor
Richárdot.
 Amint az néhány lépés után kiderült, az udvar fordított L alakban
kanyarodott, Trombitás szobája pedig – négy másik szánalmas lyukkal
együtt – a legvégén lapult. Az üvegezett ajtó előtt egyenruhás rendőr
állt, aki csizmasarkát összecsapva, feszes vigyázzban köszöntött minket.
– Mucsh Gregor közrendőr alázatosan jelentkezik, méltóságos úr –
pattogtatta szavait a bárónak, mintha csak régről ismerné őt. Még a
Rudnay által kiállított parancsra sem volt szükség, mivel nyomban
megnyitotta előttünk az ajtót, és mi sorban beléphettünk a
bérleménybe.
Trombitás (már csak így emlegetem, ha nem is ez az igazi neve)
lakása pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az ablaktalan, szűk kis
helyiségből oly rettenetes dohszag áradt, mintha a falak nem is
agyagtéglából, de mocsárvízből húzattak volna fel. A hátsó falat
székében göröngyös rekamié foglalta el, mögötte a vakolat
derékmagasságig lemállott, az eredetileg bizonyára középen álló asztal
és két hokedli pedig felborítva döfte lábait a beroggyant, alacsony tető
felé.
– Itt láthatja, Mili, a Tabán igazi fizimiskáját – súgta Tarján Vili. – A
kedves vendéglők és kiskocsmák, az egy dolog, de a helyiek legtöbbje
ilyen odúkban él. A Trombitás még szerencsésnek mondhatta magát,
hisz egyedül lakott itt. Én viszont sok családról tudok, akik nyolcan-
tízen nyomorognak ugyanekkora helyen.
– Mióta ismeri ilyen jól a tabáni viszonyokat? – néztem rá kérdőn.
– Azóta, hogy bűnügyi riporter lettem – válaszolta. – Errefelé
hetente történnek rablótámadások, hargenolás, marhecolás, bechaj
stickli{61}...
– Ezeket otthon majd mind lefordítja nekem – vágtam a szavába. –
Most inkább nézzünk körül!
Ambrózy báró természetesen már megelőzött minket. A szoba
közepén állt, sétabotját felemelve, és lassan körbeforogva szemlézte a
tetthelyet. A padlón jól látszott, hol lehelte ki Trombitás a lelkét, mivel
a barnára száradt vérfoltot még senki nem takarította fel. A malteros
falon, a rozzant szekrényen, az ajtó mellett álló ládán is rozsdavörös
fröccsenet látszott, ami azt jelezte, hogy a fickó haláltusája hosszú és
borzalmas lehetett.
– Miért nem hallotta senki az üvöltését? – szólaltam meg. – Az
udvarban legalább kéttucatnyian laknak.
– Mert egyetlen nyikkanást sem adott ki – válaszolt a báró. – Ne
feledje a két sebet, amit Ajtai a holttest nyakán talált. Ugyanaz a fegyver
végzett Trombitással, mint anno a maga nénikéjével. A boncnok szerint
a két fémhegy mélyen a torokba fúródott, legfeljebb némi halk hörgést
engedve meg az áldozatnak.
Bő fél órát töltöttünk a szobában, apróra átnézve azt a kevéske
holmit, amit Trombitás maga mögött hagyott, de semmi érdekesre nem
bukkantunk. Azt a kevéske pénzt és néhány nyakláncot, gyűrűt, amit a
hóhemvagány a padlódeszka alá rejtett, a rendőrök már korábban
felfedezték és lefoglalták. Ezenkívül csupán a ruhái, két túlfestett,
Jézust és Szűz Máriát ábrázoló kártya (ilyeneket jó feleletért az istenes
iskolák tanulói szoktak kapni), meg egy üres bőrönd hevert szanaszét.
Utóbbinak felnyitottam a fedelét, ám csak egy mélán araszoló
svábbogárral találtam szemben magam.
– Sehol semmi – mondtam csalódottan. – Ez a Trombitás, ha voltak
is titkai, mindet odafönn, a gonosz fejében cipelte magával.
– Az már szent igaz, hogy a gaunereknek{62} nem szokásuk
jegyzetelni, sem naplót írni – bólogatott Tarján Vili.
– Azt hiszem, kedves barátom, hogy ebben most kivételesen nincs
igaza – szólalt meg Ambrózy báró, aki a szoba sarkában kuporgó
vaskályha előtt állt. – Emlékeznek, mit írt jelentésében a halottkém? A
holttest három napja hevert itt, és bár odakinn meglehetősen hűvös az
idő, mégis erősen bomlásnak indult, amit Hangay kisasszony a maga
kárán meg is tapasztalt.
Elengedve fülem mellett a kötekedő megjegyzést, magam is a
kályhához léptem. A vastest már rég kihűlt, a fásládában egyetlen
szilánk sem maradt, a szoba mégis melegnek tűnt. Figyelmesen
tanulmányoztam a kályha környezetét, de sem gyújtósnak jó papírt,
sem gyufát nem láttam sehol. De akkor honnan ez a kellemes
langymeleg?
Ambrózy báró lehúzta kesztyűjét, és tenyerét a falra tapasztotta.
– A túloldalt bizonyára egy pékség lehet – mondta. – A téglák szinte
árasztják a hőt és teljesen szárazak, pedig a szoba többi fala
térdmagasságig felázott. Úgy vélem, csupán egyetlen ölnyire lehetünk
egy most is működő sütőkemence tűzterétől.
– És ugyan mit segít ez nekünk bármiben? – kérdeztem.
A báró ekkor leguggolt és kinyitotta a kályha ajtaját.
– Ha elrejteni kívánok valamit – mondta, és benyúlt a kormos
vastestbe –, akkor olyan helyre teszem, ahová más biztos nem nyúlna
soha.
Mikor némi kotorászás után előhúzta a kezét, ujjai között kicsiny
dobozt tartott.
– Trombitás egyszer sem gyújtott be, mert a fal túloldalán dolgozó
szorgos pékeknek hála sosem volt rá szüksége – mosolyodott el. – Tűz
helyett inkább olyasmit tartott a kályhában, ami nagyon is megégetné
őt, ha idegen kezekbe kerülne.
A dobozka felnyílt, és belőle egy négyrét hajtott fotográfia hullott ki.
Felvettem, lefújtam róla a piszkot és szétnyitottam. A képen egy fess
katonatiszt volt látható, amint a napfényes utcán a nővérembe karol.
Igen, az én nővérembe!
Bár a kezem remegni kezdett, mégis sikerült megfordítanom a
fotográfiát, melynek hátlapján a következő szöveg volt olvasható:
 4
Letartóztatva

Pest, 1900. november 20.

Mikor a Gáspár bácsi kezében lévő gyeplőknek

engedelmeskedve Foltos és Maci, két lovacskánk megállt a járdaszélen,
leesett az állam.
– Te itt akarsz vásárolni? – bámultam fel a háromemeletes palotára,
mely úgy állt a Kossuth Lajos utca többi épülete közé szorulva, mint egy
gyönyörű, bár nagyra szabott ékszerdoboz.
– Vásárolgatni igen – mosolygott rám Erdős Renée a szemközti
bőrülésről. – Ám hogy venni is fogok-e valamit, az már korántsem
biztos. Jegyezd meg, kedves: egy felvilágosult nőnek áruházba járni
olyan, mintha színházba menne. Megtekinti és élvezi ugyan az előadást,
ám hogy végül mit visz haza magával, az csakis az ízlésétől függ.
– Hát, nem is tudom – kissé félve tekintettem a Holzer óriási
kirakataira, melyek előtt még a csepergő eső ellenére is több arra járó
hölgy nézelődött. – Mi papuskától azt tanultuk, hogy csak akkor
lépjünk be egy boltba, ha már pontosan tudjuk, mire van szükségünk,
és nálunk a szükséges mennyiségű pénz.
– Úgy tudom, ettől a szép elvtől egyszer már eltértél – kacsintott rám
kedves barátném, kesztyűbe bújtatott kezével érintve azt a világosbarna
ruhát, amit Girardi mester varrt nekem a Koronaherceg utcában.
– Igazságtalan vagy, Renée – sértődtem meg. – Tudod jól, hogy
ezekhez a drága holmikhoz Agáta mama ragaszkodott, és ő is fizette
őket. Még mindig nem tudom, miből fogom megadni neki a
tartozásomat, és hidd el, nagyon bánt a dolog, úgyhogy fölösleges
emlékeztetned rá.
Barátném kerekded arca immár komolyan, sőt bocsánatkérőn hajolt
felém.
– Ne butáskodj, drága! Eszemben sem volt, hogy megbántsalak.
Látod, a grófnő, akinek akkora a szíve, mint amilyen számos a birtoka,
ma is örömmel adta kölcsön a családi fogatot, sőt, ha jól láttam, még
némi költőpénzt is a kezedbe csúsztatott.
– Én tiltakoztam!
– Nagyon helyesen – biccentett Renée. – El kell fogadnod azonban,
hogy az Ambrózyk megszerettek téged, és ezt időnként a grófnő ki is
kívánja fejezni. Engedelmeskedjünk hát a bájos öreg hölgy akaratának,
és tegyünk úgy, miként ő útra bocsátott minket. Hogy is mondta?
– „Vigyék a Kölbert egész napra, és amennyire ebben a szomorkás,
hideg novemberben tehetik, érezzék magukat jól a kisasszonyok!” –
idéztem Agáta mamát.
– Úgy-úgy! – nevetett Renée. – A pénzből pedig, amit adott, ha nem
akarsz, egyetlen fityinget sem kell költened. A habos kakaót és
süteményt, amire később Jónás bácsihoz betérünk, én állom. Képzeld,
kinyomtatták két versemet, úgyhogy most nagyvilági nő vagyok.
Fecsegni tovább nem maradt érkezésünk, mivel a Kölber ajtaja
kitárult. Úgy tűnt, elegendő volt, hogy az áruház egyik szolgája
meglássa a járdaszélen ácsorgó címeres kocsit, máris ott termett,
lesegítve minket a nedves aszfaltra.
– Hölgyeim, ha megengedik – fekete esernyő lendült a fejünk fölé. –
Óvatosan a szoknyácskákkal, sok ám a tócsa.
A Holzer mostanság igen felkapott hely lett a középpolgári nők
körében, annak ellenére, hogy csupán konfekcióruhákat és
gyermekholmikat árult. A dúsgazdag gyáros–, kereskedő–, és
különösen az arisztokrata hölgyek soha be nem tették volna lábukat
Holzer Sándor szokatlan (Pesten legalábbis még az!) nagyáruházába,
ám a jómódú doktor–, egyetemi professzor–, főmérnök- és
kormányhivatalnoknék előszeretettel látogatták.
A Holzer még ezen a novemberi, borongós délelőttön is
szemkápráztató hely volt. Az egybenyitott, hatalmas földszintet
plafonról függő, villanyos égőkkel felszerelt, óriási kristálycsillárok
világították meg. A falak mentén végestelen-végig pult állt, mögöttük
plafonig értek az áruval megrakott polcok. Középen sem volt üres tér,
hiszen ott üvegtárlók serege állt három sorban, bennük kesztyűk,
gallérok, zsabók, fülönfüggők, nyakékek, gyűrűk, kalaptűk, hímzett
keszkenők, hajhálók és karkötők olyan választéka, hogy csupán a
mennyiségtől kápráznia kellett a szemnek. A cserepes pálmákkal
körülvett kicsiny „öbölben” kényelmes kanapék és székek várták a
nézelődésben elfáradt hölgyeket, a puha szőnyegeken pedig hangtalan
suhanó áruházi szolgák kínáltak nekik hűsítőt, kapucínert, teát és
aprósüteményt, mely finomságok mind az áruház ajándékainak
számítottak.
– Ismerek olyan ügyvédnét – súgta Renée, miután belém karolt –,
aki csak azért jár a Holzerba, hogy itt uzsonnázzék, de soha nem vesz
semmit.
– És mégsem dobják ki? – csodálkoztam.
– Oh, azt soha – mosolygott sejtelmesen barátném. – Viszont
mostanság egyre többet panaszkodik, hogy a kalács, amit elé tesznek,
szikkadt, a teája pedig hideg és rossz ízű, mint a mosogatólé. Egyelőre
elfogyasztja mindkettőt, hősiesen küzdve az ellen, hogy a Holzer
kivesse magából, de bizony vesztésre áll.
Végül az egész délelőttöt az áruházban töltöttük. Eleinte nagyon
zavart, hogy míg mi a jó meleg, villanyfényes boltban a
kedvtelésünknek élünk, addig szegény Gáspár bácsi a bakon ülve
fagyoskodik, épp ezért minduntalan visszatértem a kirakatokhoz, hogy
kilessek rá. Csak akkor csitult el bennem a lelkiismeret, mikor láttam,
hogy az eső elállt, kocsisunk a lovacskákat száraz pokróccal takargatta
be, ő maga pedig igen vidáman beszélget a többi hajtóval, akik szintén
vásárolgató úrhölgyeikre várnak.
A ruhák, kalapok, finom női fehérneműk, fűzők és ezerféle más
csinos holmi valahogy mégsem tudott igazán lekötni. Renée hiába
próbálta felkelteni érdeklődésemet, mindig mélán, oda sem figyelve
értettem vele egyet, vagy épp ráztam a fejem, a túlbuzgó eladók
tolakodása pedig...
– Ezt nézze meg a nagyságos kisasszony! Ez, kérem, príma áru,
garantált minőség és igen divatos!
...kifejezetten bosszantott, amit szerencsére hamar észrevettek és
békén hagytak.
– Esküszöm, mint aki citromba harapott – mondta a kalapok
rengetegében válogatva Renée.
– Valóban túl sárga ez a szalag – motyogtam.
– Én nem a szalagról beszélek, csibém, hanem rólad – sóhajtott
mindig vidám barátném. – Fogadni mernék, hogy most is a bárócskád
jár a fejedben.
– Kértelek már, hogy ne nevezd így!
– Bocsánat, bocsánat! – Renée az állam alá nyúlt, és megemelte a
fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Tudom már, mire van
szükséged! Gyere, igyunk egy jó forró teát, attól tán felengedsz és
kivallod, ami a szívedet nyomja.
A pálmák közé lépve három hölggyel találtuk szemben magukat, akik
a kecskelábú asztalkán álló, négyemeletes kínálóról már szinte minden
süteményt leettek. Udvariasan biccentettünk egymásnak, ők kissé
gyanakvón mértek végig minket, mi pedig a lehető legtávolabb ültünk
tőlük.
– Elő a farbával, csibe! – dőlt hátra a selyemkanapén Renée,
cigarettát és hosszú szipkát véve elő. Utóbbit épp csak a szája sarkába
dugta, mikor egy szolga, kezében égő gyufával ott termett, és miközben
meggyújtotta barátném cigarettáját, másik kezével hamutartót
varázsolt az asztal sarkára.
– Jól sejted – sóhajtottam, megadva magam az elkerülhetetlen
vallatásnak. – A báróval van gond... Megint.
– Vagy inkább folyton – bólintott minden meghökkenés nélkül a
férfiak nagy ismerője. – Most épp mi van műsoron? Derű vagy ború?
– Sosem múló eső, olykor felhőszakadás és oly dermesztő hideg, ami
csontig hatol – feleltem. – Épp, mint odakinn.
– Értem. – Renée a következő kérdésen töprengett. – Akkor hát
máris elmúlt az a hamis kedvesség, amit akkor mutatott feléd, mikor a
kishúgának nevezett?
– Teljesen. Sőt, mintha még a falat, ami az első naptól fogva
közöttünk állt, is magasabbra, vaskosabbra építette volna. Egyszerűen
kiállhatatlan alak! Jó esetben csak mogorva és gyanakvó, ám ha rájön a
hoppáré...
– Rájön a hoppáré?! – állított meg Renée. – Nahát, ez igazán találó
kifejezés. Megjegyzem és használni fogom. Bocsánat, folytasd!
– Szóval mikor a kérdéseimmel sikerül feldühítenem, egyenesen
gorombává válik.
– Hm, érdekes. – Renée, mint mindig, ha valami erősen
foglalkoztatta, beharapta az alsó ajkát. – No és a nyomozás hogy áll?
– Pont úgy, ahogy mondod: áll! Richárd először el sem akarta hinni,
hogy Trombitás valódi információkkal bír a nővéremről, ám mégis
azonnal kapta magát, és a Tabánba rohant.
– A Tabánba? Ezt meg honnan tudod? Talán követted, te kis
nyughatatlan?
– Jaj, dehogy! Viszont mikor este megérkezett, a kabátjából megint
csak faszén illata áradt, a cipője talpáról pedig éppolyan varrócérna
darabkája hullott le, mint amilyet már korábban is találtam.
– Halljam újra, mi történt ezután – sürgetett Renée, pedig a
kocsiban már mindent elmeséltem neki.
– Hisz jól tudod! Trombitást megölték... – Az asztal túlsó végén ülő
hölgyek egyike ijedten felcsuklott, majd köhögni kezdett. Társnői a
hátát veregették, ő viszont mímelt haldoklása közben sandán felénk
pislogott.
– Jobb volna máshol folytatnunk – hajolt közelebb szemfüles
barátném, aki szintén észrevette, hogy kéretlen hallgatóságunk akadt. –
Gyere, átkocsizunk az EMKE-be. Jónás bácsi biztos ad nekünk egy
félreeső asztalt, ahol nyugodtan beszélgethetünk.
Mielőtt azonban útra keltünk volna, Renée visszatért az egyik
pulthoz, és miközben három boltoskisasszony rajongta körül, ő
kiválasztott magának egy sötétzöld bársonykalapkát, melynek
selyemszalagjából művirágok szolid mezei csokra kandikált elő. Az
utcára lépve aztán új meglepetés várt ránk. Már épp fel akartunk szállni
a kocsira, melynek ajtaját most is egy kölyökképű bolti szolga tartotta,
mikor Renée megfogta a karom, és állával a Rákóczi út irányába bökött.
– Kellett neked falra festeni az ördögöt – morogta. – Tessék, őkelme
épp ott szalad!
Az Országos Kaszinó előtti úttesten, mely még mindig a korábbi
esőtől volt nedves, ismerős alak sietett át. Ambrózy bárót ezer más férfi
között is felismertem volna, és a szokatlanul gyér forgalomnak
köszönhetően ez most ráadásul még csak kihívást sem jelentett.
– Vajon hová mehet? – csúszott ki számon a kérdés, pedig jobb
szerettem volna közönyt mímelni.
– Úgy látom, a Magyar utcába tart – mondta Renée. – Sietős lehet a
dolga, ha körül sem néz, ám az úti célja nincs messze, hisz gyalog
közlekedik. Akarod, hogy kövessük?
– Szó sem lehet róla – ráztam meg dacosan a fejem. – Menjen csak,
amerre lát, engem nem érdekel.
– Na hiszen! – pukkant ki a nevetés drága barátnémból, miközben
felszállt a Kölberre. – Engem akarsz te tévútra vezetni? Még hogy nem
érdekel!
– Nem is – rántottam fel a vállam, bár tudtam, hogy ez szörnyen
kislányos viselkedés. – A dölyfös báró úr nekem annyi, mint hangya
lábán a papucs.
– Akkor hát irány az EMKE, ahol habos kakaó vár – bólintott Renée.
– Ott majd nyugodtan kivesézhetjük, miféle viszonyban is vagy te
mostanság a bolhapapucsokkal.
Asztalt valóban kaptunk a kávéházban, ám Jónás bácsival nem
találkoztunk.
– A főnök úr ma valahogy gyöngének érzi magát – súgta a főpincér.
– Ha ragaszkodni tetszik hozzá, természetesen szólok neki, és akkor
biztosan lejön, hisz igen kedveli a kisasszonyt, ám...
– Nem, köszönöm, Dolfi bácsi{63}, hagyja csak őt pihenni! –
mondtam. – Néhány nap múlva majd ismét benézek, hogy lássam,
jobban van-e.
Az EMKE, mint mindig, most is nyüzsgött a Népszínházból
átruccant művészektől, öltöztetőktől, kellékesektől és jegyszedőktől.
Renée-vel az egyik leghátsó asztalt kaptuk, fölöttünk épp Blaha Lujza
bekeretezett, kézjegyével ellátott fotográfiája függött a falon.
– Halljam hát, mi van azzal a Trombitással? – szólalt meg barátném,
miután rágyújtott.
– Mi volna? – mondtam kelletlenül, mert közben valahogy már
elment a kedvem az egész beszélgetéstől. – Halott. Megölték, méghozzá
éppolyan szerszámmal, mint annak idején a nénikémet.
– Biztos ez?
– Mármint, hogy Trombitás halott? – néztem rá furcsállkodva. –
Hisz mondtam neked, hogy a látványát a reggelim bánta.
– Kell neked hullakamrákban csámborogni – csóválta a fejét Renée.
– Na, és a fotográfia, amit a lakásán találtatok? Biztos, hogy Emma van
rajta?
– Méghozzá valami fiatal katonatiszttel. Richárd azóta már azt is
kitudta, hogy a kép Pozsonyban készült.
– Mikor?
– Talán idén, vagy tavaly nyáron. Nem tudom. Az viszont biztos,
hogy Matolcsy keze van a dologban.
– Matolcsy? – Renée bizonytalankodva fürkészte az arcomat. – Ő
meg ki is?
– Hiszen tudod! Ő Bissingen gróf személyi titkára, akire már régóta
gyanakszom. Annak az alaknak könyékig véres a keze. Mindig is
biztosra vettem, hogy ő raboltatta el Emmát, és most tessék! Megint
csak ő az, aki képeslapon keresteti, mondván, hogy a Hangay család
nevében jár el.
– Mi van, ha valami módon tényleg jót akar?
Ha a Holzer elé érve a szememnek, hát most a fülemnek nem hittem.
– Jót? A Matolcsy? Hisz ő szervezte meg a nővérem elrablását, ő ölte
meg a nénikémet és végeztette ki Ottót, most meg... Egek, mi van
veletek?
– Velünk? – hőkölt hátra Renée.
– Veled és Richárddal, igen! – éreztem, hogy a harag és elkeseredés
magával ránt, és már nem néztem, miféle ösvényre tévedek. – Hisz
egészen úgy beszélsz, mint ő. A báró úr, a nagy detektív is csak folyton
azt kérdi, miféle i-ga-zi bizonyítékom van Matolcsy ellen. Hiába
mondom neki, hogy a fotográfiára nyomtatott felhívás és Trombitás
halála épp elegendő nyom, tehát grabancon kéne végre ragadni azt a
kurafi titkárt, ő erre csak a fejét csóválja.
– Mili, kiscsibém, ha lehet, csendesebben – vetett Renée aggodalmas
pillantást a többi asztal felé, ám én leráztam magamról csitító kezét.
– Tudod mit, tyúkanyó, elegem van a tétlenségből! Ha Richárd és te
sem hiszel nekem, akkor majd a magam tíz körmével kaparom ki
Matolcsy úrból az igazságot!
És ezzel felugorva az asztaltól úgy hagytam el a kávéházat, hogy
közben majd ledöntöttem lábáról az utamba kerülő szegény
kenyeresfiút.

Pest, 1900. november 22.

Azon a szomorú, borús péntek délelőttön Pest városa úgy festett,

mintha hirtelen minden lakója arra ébredt volna, hogy elege van abból
a helyből, ahol addig tartózkodott, és ezért rögvest útra kel bárhová,
ami máshol van. Az Andrássy út zsúfolásig telt konflisokkal,
fiákerekkel, melyek szédült iramban robogtak tova, dühödten
kerülgetve a náluknál jóval lassabb társzekereket, inasok és kofák húzta
kordékat, valamint az óvatlan gyalogosokat, akik, mint a megkergült
hangyák, keresztül-kasul rohangáltak a járdákon és az úttesten. Mikor
bérkocsim vízcsíkos ablakán át megpillantottam a Nyolcszög tér{64}
sarkán busongó Abbázia kávéházat, mely elé most nem rakták ki a
könnyű kis asztalokat és székeket, eszembe jutott, miként rohantam ki
két nappal korábban az EMKE-ből. Renée persze nyomban utánam
sietett, türelmesen kivárta, míg lehiggadok, majd visszaterelt az
asztalunkhoz. Ettől kezdve halkan, megfontoltan beszélt, és én újra
láthattam komoly, már-már anyáskodó lényét, melyből – fiatal kora
ellenére – mérhetetlen élettapasztalat és némi keserűség áradt.
Elmondtam neki, mire készülők. Nem akart lebeszélni, de közölte,
hogy szerinte ostobaságot követek el. Megígértem neki, hogy semmit
nem fogok elkapkodni. Átgondolom a dolgot, bőven hagyva időt arra is,
hogy Ambrózy báró előálljon végre valamivel, ami előmozdítja az
Emma utáni kutatást, feleslegessé téve „eszelős” – Renée nevezte így –
tervemet.
Csakhogy az én hibbant báróm semmivel nem rukkolt elő, sőt, az
utóbbi két napot leginkább a villán kívül töltötte, és mikor kérdőre
vontam, csupán néhány érthetetlen szót mormogott válaszul. Így aztán
ma reggel, miután felkeltem, rögvest kihúztam az asztalfiókot, és
elővettem belőle a Bull Dogot. A kicsinyke revolver úgy simult a
tenyerembe, mint fióka az otthonos fészekbe. Az apró, rézhüvelyes
töltények nem tűntek különösebben veszedelmesnek, én azonban
tudtam, hogy ez csak puszta látszat. Lenyitottam a ravaszt,
kibiztosítottam a fegyvert, és hátrahúztam a kakast.
Azt hiszem, az a halk fémes kattanás győzött meg róla, hogy végül
mégse vigyem magammal a revolvert.
Okosnak kell lenned, Mili – gondoltam. – Elég a kislányos
dührohamokból, az átgondolatlan nekibuzdulásokból. Amire most
készülsz, az nem játék, és tudod, hogy győzni benne csakis női
rafinériával lehet.
 Sikerült úgy kisurrannom a villából, hogy senki ne vegyen észre.
Legalábbis ezt reméltem, s mivel a fogas állomásáig nem akadt
üldözőm, hinni kezdtem, hogy sikerrel járhatok. A konflisos cseppet
sem lepődött meg azon, hogy egy magányos kisasszony száll be a
kocsijába. Gyűrt arcú, bozontos szakállú alak volt, aki már sok mindent
látott.
A Nyolcszög tér után a Körönd következett. Habár a forgalom kicsit
sem csillapodott, a bérkocsisom merészen keresztbe vágott a fakockás
burkolaton, hiszen célunk az úttest túloldalán találtatott. Ráhajtottunk
a keskeny oldalsávra, amit hosszúkás járdaszigetek választottak el az
Andrássy úttól. A csodás paloták, melyek előtt elgördültünk, most
fikarcnyit sem érdekeltek. A gyomrom összeszorult, szívem hevesen
vert, és csak azért nem remegett a kezem, mert az ujjaimat szorosan
egymásba fontam.
A legsűrűbb és legsötétebb kalaphálót eresztettem az arcom elé,
mégis azonnal ráismertem az épületre. Ambrózy báró mutatta meg
egyszer, mikor épp a Ligetbe hajtattunk, hogy... Már nem is emlékszem,
miért.
A konflis megállt, a hajtó leugrott a bakról, és – bizonyára a busás
borravaló reményében – kinyitotta nekem az ajtót.
- Tessen parancsolni, nagyságos kisasszony, ez itten a Pallavicini
palota{65}.
Óvatosan léptem le az esőtől nyálkás aszfaltra. Az épület még abban
a szürke, csepergős időben is fenségesnek tetszett. Díszes vaskerítés
zárta el az úttesttől, kicsinyke előkertet védve, mely egészen az úri
bérház faláig futott, és bár virágok most nem nyíltak benne, bokrai
pedig kopaszon rezzentették ágaikat, azért valahogy mégis szépnek
tűnt.
– Köszönöm, elmehet – biccentettem a kocsisnak, miután kifizettem
a fuvardíjat, megfejelve azt egy egész koronával. A szakállas bácsi szinte
a földig hajolt, majd fürgén felmászott a bakra, és elhajtott.
A Pallavicini palota – néztem fel az árkádos épületre, melynek
boltíves ablakait és az első emeletet teljes székében uraló erkélyét
szigorú ábrázatú, sisakos kőkatonák őrizték. – Itt lakik tehát a híres
Bissingen gróf.
A kovácsoltvas kapu halk nyikkanással, szinte érintésre nyílt.
Végighaladtam a kerti járdán, felmentem a lépcsőkön, és már épp az
üvegezett ajtó hatalmas kilincse felé nyúltam, mikor a ház főbejárata
kitárult.
A magas küszöbön túlról libériás, sildes sapkás portás nézett rám oly
kérdőn kutató tekintettel, ami akár egy lándzsadöféssel is felért.
– Segíthetek, kisasszony? – kérdezte nyúlósan, negédesen
maszatolva szét a szavakat, melyek ennek ellenére azonnali elutasítást
hordoztak.
– Amennyiben meg tudja mondani, merre találom Bissingen gróf
lakását, hálás leszek – feleltem államat felszegve, miként azt a
magabiztos, parancsoláshoz szokott báró- és grófkisasszonyoktól
láttam az ügetőn, ahová Richárd még a nyáron vitt ki.
– Talán várják a kisasszonyt? – vonta fel bozontos szemöldökét a
portás, azonnal jelezve, hogy ő nem tud előre bejelentett vendégről.
– Az ügy, amiben járok, váratlanul jött és igen sürgető – mondtam,
miközben oly megvető pillantást vetettem a portásra, hogy attól
mindenki más meghunyászkodott volna, ám neki a szeme sem rebbent.
Hát jó – gondoltam. – Akkor jöjjön a következő sortűz, te egyfejű
cerberus{66} – és gyöngyös kistáskámból elővarázsoltam a névjegyet,
amit (ne szépítsük) Agáta mama íróasztaláról csentem el.
– Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina
grófnő megbízásából mihamarább beszélnem kell a gróf úrral –
közöltem ridegen, előrenyújtva a vizitkártyát.
A portás elmosolyodott. Végtelenül gonosz, rátarti, már- már
ocsmány mosoly volt ez, mely végképp elzárta előlem a Pallavicini
palota belső tereit. Az az egyenruhás majom csupán egy röpke
pillantást vetett a kezemben lévő kártyára, majd – anélkül, hogy érte
nyúlt volna – máris csukni kezdte a hatalmas ajtót.
– Sajnálom, kisasszony, de a gróf úr akkor sem fogad bejelentés
nélkül senkit, ha az illető maga a császár vizitkártyáját lobogtatja is.
 Már-már azon voltam, hogy cipőmet a gyorsan szűkülő ajtórésbe
teszem, azután majd tíz körömmel kaparom be magam a lépcsőházba,
mikor a portás hirtelen félbehagyta korábbi mozdulatát. Először azt
hittem, engem szánt meg, ám a hátam mögül közeledő léptek zajából
rájöttem, hogy bizonyára a palota egyik lakója érkezik épp haza. A
libériás fickó szélesre tárta az ajtót, miközben fehér kesztyűs kezét
tisztelgésre emelte. Szürke öltönyös, tömzsi alak lépett el mellettem,
ügyet sem vetve rám, és szokatlanul vaskos sétapálcáját a vállára vetve
már át is lépte a küszöböt.
– Legmélyebb tiszteletem, titkár úr – zengte a portás.
Vannak az életben olyan pillanatok, mikor az ember lányának
mindent egy lapra kell feltennie.
– Matolcsy úr! – kiáltottam. – Kérem, Matolcsy úr, beszélnünk kell!
Azt hittem, a portás menten pofon vág, de csak a tekintetéből áradó
gyűlölettel próbált csendre bírni, persze hiába.
– A nevem Hangay Emília és...
A férfi felém fordult. A torkomba valahonnan gombóc került, amit se
lenyelni, se kiköpni nem voltam képes. Az a betegesen sápadt arc... A
dús pofaszakáll, az idegesen remegő, húsos orrcimpák és az a
mindenen áthatoló tekintet...
Hisz láttam már őt egyszer! Éjszaka volt, én az Ambrózy villa
kertjében lopózva épp szökni készültem, ez a férfi pedig ott állt a kerítés
túloldalán, és olyan gyűlölettel bámult rám, hogy annak puszta
emlékétől még ma is kiráz a hideg.
– Hangay kisasszony? – szólt a mélyről gurgulázó hang. – Nocsak,
minő kellemes meglepetés! Árulja el, kérem, miben állhatok a
rendelkezésére?
Úgy éreztem, ha képes volnék bölcsen cselekedni, akkor most a
sietős menekülést választanám.
– Bissingen gróffal szeret... – kapkodva helyesbítettem. – Akarom
mondani, Bissingen gróffal kell beszélnem, ám ez a pimasz portás nem
hajlandó bejelenteni.
– Nézze el neki, kisasszony, hisz nem ismeri kegyedet, és csupán a
kötelességét teljesíti, mikor eme illusztris ház nyugalma fölött őrködik
– csóválta a fejét Matolcsy oly hamis sajnálkozással, hogy attól az előtér
plafonjának menten rá kellett volna omolnia. – Ráadásul, ha akarna,
sem tudna ez a jó ember magácskának segíteni, mivel a gróf úr nem
tartózkodik idehaza.
– Akkor hát hol találhatom meg őt?
– Lássuk csak – Matolcsy a mellényzsebéből aranyórát húzott elő,
felkattintotta annak fedelét, majd bólintott néhányat. – Igen, hát
persze. A gróf úr vonata épp ilyen tájt fut be a Gare de Lyon állomásra.
– Úgy érti, Párizsban?
– Tudtommal csakis ott található ilyen nevű vasútállomás –
sajnálkozott ismét Matolcsy, mintha ezért a tényért is őt terhelné
minden felelősség. – Ám tudja, mit, Hangay kisasszony, ha már idáig
fáradt, jöjjön fel az irodámba és mondja el nekem, miért keresi a gróf
urat.
A titkár kérdőn nézett rám, én pedig leolvastam vörhenyes
ábrázatáról, hogy mire gondol. A gazfickó tökéletesen biztos volt benne,
hogy nem merem elfogadni a meghívását.
– Igazán lekötelez, Matolcsy úr – léptem át a küszöböt. – Valójában
úgy gondolom, ön talán még nagyobb hasznomra lehet, mint a gazdája.
Az utolsó szót szándékkal nyomtam meg, és el is értem vele a
célomat, tekintve, hogy a titkár még sápadtabb lett, mint eddig volt.
– Hrm, nos, igen, akkor hát fáradjon velem – mormolta.
– A jobb oldali lépcsőház lesz a helyes irány.
Alig tettünk azonban néhány lépést, Matolcsy hirtelen visszafordult.
– Ha megbocsát egy pillanatra – vakkantott felém hamis grimasszal.
– Majd elfeledtem valami fontosat.
Ezzel máris a portáshoz sietett, és néhány szót súgott annak fülébe.
A libériás komoly képpel biccentett, és közben óvatlanul felém
rebbentette vizenyős tekintetét.
– Már mehetünk is – kedélyeskedett a titkár, sétabotjával mutatva az
irányt. – Erre kegyeskedjék, Hangay kisasszony.
A Pallavicini bérpalota lépcsőit futószőnyegek takarták, a folyosókon
cserepes pálmák, tájképek és ógörög mintára készült szobrok
váltogatták egymást, és sehol nem lehetett hallani egyetlen pisszenésnyi
zajt sem. A hatalmas ház kihaltnak tűnt, én mégis biztosra vettem, hogy
a díszes aranycirádákkal ékített ajtók mögött cselédek és inasok serege
várakozik dermedten urai hazaérkeztére.
Matolcsy otthonosan mozogva lépett be az első emelet folyosójára és
húzta meg a kezébe eső csengőzsinórt. Éles csingiling hallatszott, majd
nyugodt léptek kopogását követően kitárult az ajtó.
– Kezit csókolom, titkár úr – pukedlizett a főkötős cselédlány.
– Szervusz, fiam – mordult rá Matolcsy, majd előreengedve engem,
a lakás folyosó szélességű előterébe hatolt, szó nélkül tűrve, hogy a
fürge leánykezek lehámozzák róla a szürke kabátot. – Az irodámban
leszünk, ha valaki keresne – mondta ezután, tovább tessékelve engem.
– Méltóztatnak kávét vagy...? – kérdezte a cselédlány, ám még be
sem fejezhette a mondatot, a titkár máris félbeszakította.
– Ha kell valami, majd csöngetek!
Fél perccel később már egy kék-arany huzatú biedermeier széken
ültem, szemben a hasonlóan ódivatú, túl sok kaccsal és cirádával ékített
íróasztallal, mely mögött Matolcsy Kamill foglalt helyet.
– Nahát, hogy mik vannak – mondta már-már kéjesen a titkár, két
ujjával vaskos orrát piszkálva. – Hangay kisasszony az irodámban! Ha
fél órával korábban bárki azt meri állítani, hogy ez megtörténhet,
pimasz hazugnak, vagy kötöznivaló bolondnak neveztem volna.
– Ezek szerint tisztában van vele, hogy ki vagyok – néztem
egyenesen a szemébe.
– Már hogyne tudnám, kedvesem – nevetett fel Matolcsy, ám a
hirtelen levegővételtől köhögés fogta el, amit csak nehezen tudott
leküzdeni. – Bocsásson meg, de ez a nedves idő... No, de térjünk a
lényegre! Megkérdezhetem, mi dolga magácskának Bissingen gróffal?
– Ugyanaz, ami magával – álltam fel a székről, mert elegem lett
belőle, hogy kihallgatáson érezzem magam. – A gróf és ön üldözik a
családomat. Meggyőződésem, hogy négy évvel ezelőtt elraboltatták a
nővéremet, aki azonban kicsúszott a markukból, és azóta is bujkálni
kényszerül. Ám a játszmának most vége. Követelem, hogy...
– Excusez-moi, mademoisellel{67} – emelte fel jobb mutatóujját
Matolcsy. – Jól hallom, hogy ön leányrablással vádol minket?
– És többszörös gyilkossággal is – ütöttem tovább a vasat. – A
bizonyítékok arra mutatnak, hogy önök végeztek a nagynénémmel,
özvegy Schützernével, valamint a kuzinommal, annak kedvesével és
legutóbb egy bizonyos Szatmári alias Trombitás Ferenczcel is.
– Ezek szerint gróf Bissingen-Nippenburg Ernő császári és királyi
kamarás, nagybirtokos főnemes, továbbá országgyűlési képviselő és
főrendiházi tag, valamint az én említésre sem méltó személyem, hogy
úgy mondjam, tömeggyilkosok volnánk?
– Hiába gúnyolódik, uram – léptem közelebb az íróasztalhoz,
igyekezve megtartani fensőbbséges nyugalmamat. – Már az is elegendő
bizonyíték a bűnrészességére, hogy az imént elismerte: pontosan tudja,
ki vagyok.
– Ambrózy grófnő fiatal kegyeltjét, akit az Országos Kaszinó hölgy
tagjainak is bemutatott, és akit az ifjú Richárd báró hol a perzsa sah
tiszteletére adott opera-előadásra, hol pedig véres bűntettek
helyszínére visz, már a fél székesfőváros ismeri – emelkedett fel lassan
ültéből Matolcsy, kinek tekintetében a támadni készülő hiéna mohó
vágyakozása derengett. – Halljam hát, kisasszony, a megérzésein és
téveszméin kívül akad-e más... Úgy értem, valódi bizonyítéka ellenem?
Kattant retikülöm zárja, és a kezemben máris ott volt a fotográfia.
– Ezt a hirdetményt a meggyilkolt Trombitás lakásában találtuk –
mondtam. – A nővérem látható rajta, aki immár négy éve eltűnt.
– Örvendek – pillantott a képre Matolcsy. – Úgy látom, bárhová is
ment, a kedves nővére cseppet sem unatkozik. Ez a tisztecske...
Meg akartam ütni. Ki akartam kaparni a szemét, vagy legalább véres
körömnyomokat hagyni a ronda képén, ám ő gyorsabb volt. Mielőtt
felemelhettem volna a kezemet, jobbjával rámarkolt a torkomra, és
belém fojtotta a levegőt.
– Most jól figyelj, te Hangay lány – sziszegte. – Apádnak egyszer
már megüzentük, hogy tőle és tőled semmit nem akarunk. Hagyjatok
minket békében keresgélni, tartsátok tőlünk távol a félkarú bárót, és
akkor senkinek nem esik bántódása. Neked fogalmad sincs, mi a célom.
Én az életemért küzdők, te báró rüfkéje, és ezért egy ilyen kiscsirke
nyakát bármikor eltöröm.
Vajon az ajtócsengőt rángatja valaki, vagy csupán az egymásnak
ütődő vörös karikák, amik a szemem előtt pattognak, adnak ki ilyen
csilingelő hangot? – forgott fejemben a lassú gondolat. Matolcsy
közben egészen közel hajolt, baljával kivette kezemből a fotográfiát, s
miután zsebre gyűrte azt, hirtelen felkapta a tintásüveget, és képen
öntötte vele saját magát.
– Ááá, bolond nőszemély! – üvöltött fel, és amint a hátam mögött
kivágódott az ajtó, ő hirtelen eltaszított magától. – Segítsenek, kérem!
Ez az őrült megtámadott!
Azt hittem, hanyatt esek, hisz levegő híján már-már az ájulás
kerülgetett, ám tévedtem. Zuhanásomat erős karok állították meg,
melyek mindjárt szorosan körül is öleltek, méghozzá a hölgyekkel
szembeni kötelező illemet tökéletesen figyelmen kívül hagyva.
– Jöttünk, nagyságos úr, ahogy csak bírtunk – harsogta valaki
mögöttem. – Kovács kettő János közrendőr jelentkezem. A főportás
riasztott minket. Még szerencse, hogy éppeg a közelben jártunk.
– Szerencse, bizony – zihálta Matolcsy, kinek fél arca és öltönye
fekete tintától ázott. – Meg persze bölcs előrelátás! Mikor ez a nő
belépett a kapun, én már akkor sejtettem, hogy nincs ki a négy kereke.
Ezért is szóltam a portásnak, hogy hívjon járőrt.
– Jól is tetszett tenni – markolt még erősebben a rabtartóm.
– Aztán meg persze próbáltam húzni az időt – magyarázkodott a
titkár –, de ez a perszóna, ez bizony rám támadt. Tessék, most nézzék
meg, mit tett velem!
– Aztat megkérdezhetem, nagyságos titkár úr – lépett előre a másik
poszt, kezében kicsiny notesszel és tintaceruzával –, hogy mit akart
magától ez a lány?
– Hát tudom én? – kiáltott a rendőrre Matolcsy magából kikelve. –
Valami másik némbert, vagy ki a fenét követelt rajtam. Na, vigyék innét
gyorsan, látni se akarom!
– Feljelentést tetszik-e tenni? – akadékoskodott tovább a
tintaceruzás, miközben a társa hátracsavarta mindkét karomat, és
kifelé vonszolt a folyosóra.
– Feljelentést? – nézett rám Matolcsy Kamill elgondolkodva, szája
sarkában gúnyos mosollyal. – Most csukják csak be szépen, aztán majd
holnap... Igen, majd holnap minden kiderül.

Tarján Vilmos, a Magyar Hírlap bűnügyi tudósítója úgy rontott be

az Ambrózy villa kiskapuján, mint aki képes volna akár téglánként
szétszedni az épületet, csak hogy beszélhessen annak lakóival.
Az eső már jó félórája elállt, ám a sárral borított kőlépcsők
rettenetesen csúsztak, így a fiatalember kétszer is megbotlott és elesett.
Másodszor még a térdét is sikerült alaposan bevernie, így végül
sántikálva érkezett a bejárati ajtóhoz, ahol szinte ráfüggeszkedett a
csengő dróton fityegő kallantyújára.
– Gyövök mán, gyövök! – hallatszott bentről a sietős szuszogással
kísért kiáltás.
Mire Terka néni a konyhából felcaplatott és végre ajtót nyitott, a
parkból Bogi is előkerült. A kutya vad csaholással figyelmeztette a
betolakodót, hogy ha rosszban sántikál, ki lesz cakkozva a nadrágszára,
ám Vili oda sem hederített rá.
– A báró úr? – lihegte.
– A vén Gáspárral molyolnak valamit odale’, az istállóban – felelt
Terka néni, és gyanakvón vizslatta a hírlapírót. – Tán valami baj van?
– Az nem kifejezés – nyögte Vili, benyomakodva az ajtón. – Azonnal
beszélnem kell a báró úrral.
– Jól van, na, csak le ne harapja a fejemet az ifiúr – fordult meg a
ház kerekded szakácsnője, hogy aztán a konyhába vezető lépcsőre tegye
a lábát. – Máris szólok neki. Addig tessen csak itt várni!
– Vagy akár be is jöhetne a szalonba – mondta Agáta mama, aki oly
csendesen nyitotta ki a dupla ajtót, hogy egyikük sem vette észre.
– Kezét csókolom, méltóságos asszonyom! – kapta le fejéről vizes
kalapját Vili.
– Ez valami új sport? – mérte végig őszinte kíváncsisággal a
hírlapírót Erdődy grófnő. – Mostantól hetente felszalad a Svábhegyre,
hogy tiszteletét tegye nálunk?
Tarján Vilmos szögletes arcán kínos rángás futott át, mintha bántaná
a kissé kötekedő, ám azért mégis jóindulatú kérdés.
– Szó sincs ilyesmiről, méltóságos asszonyom – motyogta. – Én
csupán olyankor bátorkodom... Ha a báró úr... Mihamarább. ..
– Beszélni akar vele, igen, ezt már mondta – szólt Agáta mama, és
félreállva a szalon ajtajából, karjával tessékelte be a ronggyá ázott,
mégis verejtékben úszó bűnügyi tudósítót, akinek ettől hirtelen déjà
vu-je{68} lett. – No jöjjön, fiam! Akad itt még abból a konyakból, ami
legutóbb is felmelegítette.
A következő percek, bár alig lehetett belőlük tíz, kínkeserves
lassúsággal teltek. Tarján Vili még az előtérben levette és a fogasra
akasztotta nyűtt kabátját, kalapját meg a sálat, amit alig két napja
vásárolt a Teleki téri ószerestől, mivel mostanság sokat fájt a torka.
Ennek ellenére a fiatalember mégsem mert leülni a bársonyhuzatú
székre, mivel rohanás közben a nadrágját, sőt, még a zakóját is
összefröcskölte sárral. A konyakot viszont elfogadta, és fel is hajtotta
nyomban, bár tudta, hogy üres gyomorra – késő délutánra járt az idő,
ám Vili aznap még egy falatot sem evett – ez nem túl okos dolog.
– Ha jól sejtem – szólalt meg a grófnő, miközben rágyújtott egy
Princesas szigaretlire –, bármilyen hírt hozott is, azt kizárólag a
fiammal hajlandó megosztani.
– Tévedni méltóztatik – rázta a fejét idegesen Vili, jobb kezében
forgatva az üres stampedlis poharat. A konyak szétáradt benne,
átmelegítette a mellkasát, a végtagjait, majd váratlan hévvel a
koponyájába áradt. – Már meg ne tessék rám haragudni a méltóságos
asszonynak, de mégis hogyan vigyáznak itt maguk egymásra?
Erdődy grófnő ráncos madárarca megfeszült. Vili váratlan kitörését
hallva tekintetében az addigi szórakozott kíváncsiságot azonnal
sürgető, ám mégis tökéletesen higgadt figyelem váltotta fel.
– Beszéljen, fiam!
– Meg tudná nekem mondani a méltóságos asszony, hogy hol
tartózkodik jelenleg Mili kisasszony?
– Jómagam ma még nem találkoztam vele – felelt a grófnő,
hangjában egyre növekvő feszültséggel. – Ám ebben nincs semmi
különös. Hangay kisasszony meglehetősen... Hogy is mondjam?
Kifejezetten impulzív teremtés. Hol úgy tűnik, mintha egyszerre
mindenhol jelen volna, máskor viszont magányra vágyik, és olyankor a
színét sem látni.
– Épp ezért kéne jobban ügyelni rá – fakadt ki keserűen Vili, épp
csak össze nem roppantva a kezében tartott csinos kis pohárkát. – Mili
kisasszonynál csodásabb teremtést nem ismerek, de miként mondani
tetszik, az impulzív természete...
Három gyors, ingerült kopogás után feltárult a szalon ajtaja.
– Hallom, keresnek – lépett be Ambrózy báró, kifejezetten ingerült
állapotban. Arca nyúzott és sápadt volt, ám magyaros szabású, sötétkék
öltönye most is épp oly makulátlanul simult a testére, mint mindig. –
Csak néhány percem van. Gáspár bácsival épp... Nocsak, a Tarján úr!
– Tiszteletem! – biccentett Vili a báró felé, ám az arckifejezése és a
hangja sokkal inkább visszafojtott haragról árulkodott. – Bocsásson
meg, hogy zavarni merészelem, de a hír, amit hoztam, úgy vélem,
sokkal fontosabb, mint a lovak, a széna, vagy akármi más az istálló
környékén.
Ambrózy kissé meglepve mérte végig a hírlapírót.
– Tarján úr épp az iránt érdeklődött, hol találhatná meg Hangay
kisasszonyt – közölte a grófnő, kék füstöt eresztve tüdejéből a szalon
levegőjébe.
– Pontosítanék, nagyságos asszonyom – szólt Vili, letéve a pohárkát,
ami így végre biztonságba került. – Akit keresek, az csupán a báró úr,
mivel Mili kisasszony jelenlegi tartózkodási helyéről hajszálpontos
információval bírok.
– Ezek szerint itthon nincs – biccentett Richárd, maga is szigaretlire
gyújtva. – Furcsállottam is, hogy bár én kivételesen a villában
tartózkodom, ő ma még egyszer sem rontott rám a kiszámíthatatlan
szeszélyeivel.
Tarján Vili egész teste megfeszült, de türtőztette magát.
– Nos, grófnő – pillantott az idős hölgyre, majd ismét Ambrózyra –
és báró úr, akkor hát közlöm önökkel, hogy Hangay Mili kisasszony
jelenleg a Mosonyi utcai toloncház{69} vendégszeretetét élvezi.
Csend lett. Súlyos, szinte tapintható csend. Az ifjú hírlapíró
legszívesebben üvölteni kezdett volna, hogy ezt a két karótnyelt,
egyszálbél arisztokratát végre kizökkentse vérfagyasztó nyugalmából.
– Értem – bökte ki végül Ambrózy báró, már-már közönyösen. –
Részleteket, ha kérhetem!
– Hát hogyne – Vilit már nem érdekelte, hogy összepiszkítja a
bársonyszéket, inkább leült, mert a térde remegni kezdett. – Az esti
számba illő friss bűnügyi hírekért mentem be a főkapitányság
sajtóosztályára. Ott mondták, hogy Hangay Emília úrkisasszonyt ma
délelőtt letartóztatták és a toloncba vitték.
– Indok? – szólt Ambrózy báró, egyre csak a lába előtti
szőnyegmintát kémlelve.
– Állítólag erővel betört a Pallavicini palotába, és ott botrányt
okozott. A ház portása riasztotta a környéken posztoló rendőröket, akik
épp akkor értek a helyszínre, mikor Mili egy üveg tintát vágott
Bissingen gróf titkárának fejéhez.
Ekkor történt az a hátborzongató eset, amit Tarján Vilmos bűnügyi
tudósító életében soha többé nem volt képes elfeledni. Ambrózy
Richárd ugyanis hirtelen hátravetette a fejét, és rövid, ám annál
hangosabb nevetést hallatott.
– Tintát? – kérdezte, még mindig némi mosollyal az ajkán. – Ez
való? Tényleg tintát vágott Matolcsy fejéhez? És legalább vöröset?
– Kérem, Richárd! – csattant fel a grófnő.
 – Bocsásson meg, anyám, de ez olyan... – Ambrózy báró tekintete
Agáta mamára rebbent. – Ez annyira jellemző az én kis tanítványomra.
Megostromolni az ellenség fészkét, fegyvertelenül rontani az átkozottra,
és végül a kezébe eső első tárggyal mérni rá csapást! Habár rendkívül
ostoba és meggondolatlan tett, ám mégis tiszteletreméltó az elszántság,
ami kiváltotta.
– Örülök, méltóságos úr, hogy ilyen jól mulat – jegyezte meg epésen
Tarján Vili.
– Félreért, barátom – legyintett szigaretlijével Richárd, kinek arcáról
egyetlen szemvillanás alatt olvadt le az iménti derű. – A hírt én is
nagyon komolyan veszem.
– Akkor hát indulnak végre? – nézett a két férfira szigorú tekintettel
Agáta mama.
– Mármint hova? – csodálkozott a báró.
– Természetesen Mili kisasszonyért – pattant fel székéről Vili, kinek
immár valóban kezdett elfogyni minden türelme. – Azonnal ki kell őt
hozni a toloncból!
– Én... – kezdte Richárd, ám ekkor veszett ordítozás ütötte meg a
fülüket.
– Anyád ne sirasson, te jabranc{70} – visította valaki a kapuban –,
hát álljál mán félre az utamból, különben menten meghirigellek!
– Meghirigeled te a majd megmondom, kidet – jött válaszul Isti
üvöltése. – Bogi, csibész, fogjad!
A házőrző eb veszett acsargása, az idegen kétségbeesett sikolya és a
villa mindenesének diadalmas nevetése nyomban elárulta, hogy a
behatoló vesztésre áll. Ambrózy báró úgy viharzott ki a szalonból,
mintha déltengeri tornádó kergetné. Vili azonnal utánaeredt, magára
hagyva Erdődy grófnőt, aki csupán a franciaablakon át kísérte
figyelemmel az eseményeket.
A tárt kapu mellé halmozott falevelek rothadó halmán egy
kölyökforma, cájgruhás alak próbálta minél kisebbre összehúzni magát,
miközben fejhangon visított.
– Szeggyék le rólam! Segítség, az istenért, ez a dög mingyár’ megöl!
 Bogi valóban igen harciasán viselkedett, félhüvelyk közelről csaholva
a betolakodó arcába, de elég okos volt ahhoz, hogy tudja: harapnia
fölösleges, hiszen az idegen már így is épp csak meg nem halt a
rémülettől.
– Ereszd! – kiáltott rá a kutyára Ambrózy báró. – Hallod, Bogi,
ereszd!
Az eb nyomban elhallgatott, majd kissé hátrébb húzódott, és némi
csodálkozással, sőt, sértett öntudattal, kérdőn pillantott fel Richárdra.
– Semmi baj – hajolt le hozzá Ambrózy, eldobva szigaretlije
csonkját, hogy aztán megpaskolja a kutya bozontos fejét. – Maga meg,
Kloiber, álljon fel végre!
– A báró úr ismeri ezt a pernahajdert? – tátotta el a száját Isti. – Ez
kérem, egy dúvad! Éppeg az alsó ajtón léptem ki, mikor látom ám, hogy
úgy jön béfelé, mint aki itthol van. Na, mondok magamba’, ez kinézetre
külvárosi melósgyerek, viselkedésre viszont besurranó tolvaj, szóval
kaptam a kapát...
– Örülök, hogy nyitva tartod a szemedet – szakította meg a
szóáradatot Richárd. – Ez a fiatalember azonban hozzám jött. Igazam
van, Kloiber?
– Hát különben mi a fészkes fenét keresnék én ezen a puccos, csupa
villa hegyen? – szájalta a lakatossegéd.
– Elemelni való szajrét – tippelt Isti, mire a két kölyök között ismét
kitört a vircsaft. Kloiber leginkább a mindenes „rosszéletű kedves
édesanyját”, míg a kapával fenyegetőző fiú a hívatlan vendég döglött
halénál fertelmesebb szagát emlegette. Ismét csak a bárónak kellett
közbelépnie, hogy békét teremtsen, majd karon ragadva a sunyi képű
Kloibert, jó tíz lépés távolságra vitte őt, és pusmogni kezdett vele.
Tarján Vili nem hitt a szemének. Úgy gondolta, a hír, amit Miliről
hozott, azonnali cselekvésre bírja a ház gazdáit, ám ehelyett Ambrózy
egy ismeretlen csavargóval tárgyal, a grófnő pedig a szalonban
pöfékelve várja, miként alakulnak az események. Időközben a villa
majd minden lakója összegyűlt. Terka néni a konyha felől csoszogott
elő, két kezét kockás törlőronggyal tisztogatva a ráragadt tésztától, míg
Vén Bódis Gáspár a kocsiszín felől érkezett, vállán vasvillával.
– Jól van – hallották Ambrózy báró hangját. – Fogja, Kloiber, ez a
magáé.
– Hálásan köszönöm, méltóságos uram – mondta a lakatossegéd,
úgy hajlongva, hogy majd’ ketté nem tört.
– Van ott még több is, ahonnan ez jött, ha igazat szólt – biztatta
Richárd, miközben a kapu felé kísérte.
– Süljék ki mindkét szemem, ha másként van – fogadkozott a fiú. –
Magam láttam, hogy a Mári... Tudja, báró úr, az a kis pimasz, lófogú...
– Hallgasson, Kloiber! – mordult rá hirtelen Richárd, kitessékelve őt
a kapun. – Várjon meg, én is mindjárt jövök. Fogunk egy kocsit, aztán
hazaviszem.
– A Tabánba, méltóságos úr? – lelkendezett a lakatossegéd, aki tán
még soha életében nem ült bérkocsin. – Tehetnénk egy kört a Kereszt
téren, hogy a haverek lássanak?
Erre azonban választ már nem kapott, mivel a báró szó nélkül
besietett a villába, hogy aztán fél perccel később kabátban, kalapban,
sétapálcával a kezében bukkanjon fel ismét.
– Várjon egy minutát, én is öltözöm – ugrott meg végre Tarján Vili,
ám Richárd, miközben a kapu felé sietett, csupán ennyit mondott neki:
– Sajnálom, szerkesztő úr, de ön most kénytelen lesz gyalogolni.
– Hogyan? – döbbent meg Vili, majd anélkül, hogy átgondolta volna,
mit tesz, a báró bal karja után kapott.
Szövet reccsent, és a kabátujjat tartó arany biztostű csendülve hullott
a lépcsőre. Tarján Vili dermedten meredt a fekete anyagra, amivel
mintegy pórázon tartotta a bárót. Richárd lassan a bűnügyi riporter felé
fordult, és várakozón pillantott rá.
– Ha megkérhetném... – mondta jéghideg hangon.
– Hát persze – Vili kezéből kicsúszott az üres kabátujj –, de mi lesz a
kisasszonnyal? Ő a toloncban van és...
– Sajnálom, barátom, de engem a kötelesség jelenleg egészen
máshová szólít – közölte Ambrózy báró kissé felvont szemöldökkel,
mint aki nem is érti, miért zavarják ilyen apróságokkal. – Mili
kisasszony szorult helyzetével, úgy vélem, ráérek majd holnap
foglalkozni.
 Loki és a lótolvajok

Tabán, 1900. november 22.

Mück Márí úgy érezte, ha nem kezdheti el azonnal mind a tíz

körmével vakarni az arcát, akkor visítani fog, aztán meg szépen
megőrül és szer’usz világ.
– Ne nyúkájjál mán! – szólt rá a vele szemközt álló férfi, és hogy
biztos lehessen a dolgában, erősen lefogta a kislány mindkét kezét. –
Mindjárt múlik, türelem!
Márika szeméből könny csordult, és legördülve arcán előbb a hetyke
álbajusz, majd az álszakáll bozontjában tűnt el, így növelve a csiklandás
kínját. Az arabgumi{71}, amivel a hamis szőrzetet a kis mindenes
bőréhez tapasztották, lassan száradt.
– Vegyétek mán le, különben menten átharapom a torkotokat, oszt
akkor nektek szer’usz világ! – fenyegetőzött Mári, szemében gyilkos
haraggal.
– Én megmondtam, hogy nem fogja bírni – szólt a romos pajtában
felejtett, régóta már csak három keréken billegő, korhadt szekérnek
támaszkodó másik férfi.
– Én meg aztat mondtam neked, Hantás, hogy rendes ragacsot
happoljál{72}, amit a figurások{73} használnak a színházban, és ne ilyen
büdös mázgát, amitől leég a képéről a bőr!
– Dosztig vagyok{74} ezzel a melóval, hallod-e?! – köpött a mocskos
földre Hantás, és a zsebéből bádogdobozt, abból meg cigarettát kotort
elő. – Lovat, pofaragacsot meg álszőrt happolni, hát mégis milyen
dolog ez, Herrdoktor, mi?
– Olyan, amiért a zsebedben máris ott csörög két zóf{75}, ahogy az
enyémben is – felelte a fickó, továbbra is leszorítva Márika karját. – Ha
pedig minden jól megy, kapunk még többet is. Ugye jól mondom,
kisanyám?
 – Üh... ühüm – bólogatott és hümmögött a kérdezett, akinek még
mindig folytak a könnyei, de már nem akarta magát mindenáron
kiszabadítani. – Csak csináljátok végig a dógot rendesen, akkor lesz
még zóf, amennyi jár.
A rég kiszolgált pajta a Gellért-hegy déli oldalán, túl az Országos
Szőlőiskola és vinczellérképezde meredélyre kapaszkodó telepén, de
még a régi téglagyár és az Átlós{76} út villanyos sínéin innen állt, vagy
inkább csak rogyadozott. Körötte gazos, kóros sík, ami nyaranta a
Feneketlen-tó szúnyogaitól hemzsegett, ám most csupán néhány
patkány motozott a nedves korhadékban.
– Mennyi lehet az idő? – nyögött fel a szekérnek támaszkodva
dohányzó Hantás Laji. – Későre járhat, mer’ veszettül flamós vagyok.
– Abból az időt megállapítani nem lehet, mer’ te mindég csak
zabálnál – röhögött Herrdoktor, majd lassan elengedte Márika kezét. –
Nincsen vakaródzás, különben oda a műremek!
A kislány ismét bólintott, most mintegy fogadalomképp.
– Asszem, már száraz – mondta, óvatosan mozgatva a száját, amit a
melléig érő álszakáll és harcsabajusz teljesen befedett. – Pfuj, ez a
nyelvemre ragad! Nem értelek tikteket, hogy vagytok képesek ilyet
növeszteni a pofátokra.
A két hóhemvagány most egyszerre nevetett fel.
– Hallod-e, csipisz, majd ha kicsinyt nagyobb leszel, akkor
megtudod, milyen jó is neked, ha bajusz cirógat és szakáll bököd –
mondta Hantás.
– Úgy-a – értett egyet Herrdoktor, maga is rágyújtva a füle mögül
kiemelt, korábban valaki által már félig elszívott, utcakőről felszedett
szigaretlire. – Most viszont azért kell ez a maskara, hogy fel ne ismerjen
a glaccsos{77}.
– Ha elgyön egyáltalán – emelte meg koszos mutatóujját Hantás.
– Hidd el, Laji, hogy elgyön – állt fel a ládáról Márika, aki a rettentő
műszőrzetben és Hülné felszegett télikabátjában úgy festett, mint
Törpeország királya, akit azért fosztottak meg a trónjától, mert túl
nyiszlettnek találtatott. – A lovát úgyse hagyja veszni, hiszen az neki a
megélhetése.
A két hóhemvagány, akik jól fizetett szövetségesként vettek részt a
kis mindenes csavaros tervében, kétkedve néztek össze, de nem szóltak
semmit. Immár negyedik napja rohangásztak keresztül-kasul a
székesfővárosban, híven teljesítve Mück Mári minden szeszélyét, és bár
esténként rendre megkapták a beígért két ezüstkoronást, a sikerhez
nem sok reményt fűztek.
A kislány öt nappal korábban, Farkas Béla düledező kocsmájában
talált rá a csibézerekre, és ott is bérelte fel őket.
– El kell lopni valamit – közölte minden kertelés nélkül a feladatot.
– A menni fog – vigyorgott Hantás Laji, és mivel igazi hantás volt,
mindjárt hozzátette: – Happoltam én már hímzett párnát is, egyenest
az ágyban alvó gyárosnaccsága feje alól.
Herrdoktor, akiről a Tabánban azt beszélték, hogy mielőtt betörővé
lett, valóban orvosféle volt, nem lelkesedett ily hevesen.
– Előbb halljam, mit kellene megfújni – súgta a söröskorsójába. –
Ha ketten elbírjuk, lehet róla szó.
– Ezt nem bírják el – rázta a fejét Márika –, de nem is kell, mer
gyönni fog a maga lábán.
– Emberrablásról szó se lehet! – hőkölt hátra Herrdoktor.
– Azér’ akasztás jár!
– A lórablásért viszont nem – nyugtatta meg a kislány, és próbált
biztatóan mosolyogni, ám ennek hatását sajnos kibukkanó kapafogai
erősen elrontották. – Egy konflislovat akarok magukkal ellopatni, hogy
aztán visszaadhassam a gazdájának.
Hantás Laji és Herrdoktor a tárgyalás eme pillanatában mélységesen
egyetértettek abban, miszerint a velük szemközt ülő kislánynak
hibádzik néhány kereke. Bizonyára ki is tartottak volna eme
véleményük mellett, elutasítva a különös melót, ha nincs az a két-két
ezüstkorona, ami a kocsmaasztalon feléjük csúszott.
– Ezt azér’ adom, mer’ meghallgatnak – sutyorogta Mári.
– Ha végül nemet mondanak, hát jó, keresek más okosokat. Ám ha
mindent úgy tesznek, ahogy parancsolom, akkor a szolgálatjuk ideje
alatt mindennap kapnak még két- két ilyen csillogó szépséget. No, mi
legyen?
Az lett, hogy a 323-as számú bérkocsi lova másnap el lett lopva. A
pajtát Hantás Laji ajánlotta búvóhelyül, ahol a négylábú „túszt”
tökéletes biztonságban rejtegethették, mivel a környék igencsak
néptelen volt. A ravasz terv következő lépéseként Herrdoktor felkereste
a károsultat, bizonyos Schwartz Jakab{78} bérkocsist, és közölte vele,
hogy ha a megadott időben ellátogat a régi téglagyár mögötti területre,
épen és egészségesen kaphatja vissza kenyérkereső társát.
– Ám ha olyan ostobaság kóricálna a kend fejében – tette hozzá a
csibézer –, hogy héket hí ránk, akkor a paciból kóbász, magából meg
fasírozott lesz!
Úgy tűnt, Schwartz igazi csiszolt freier{79}, mivel csak annyit firtatott:
– Aztán mennyibe fog ez fájni az én briftasnimnak{80}?
Herrdoktort kissé meglepte a kérdés, mivel a megbízója, Márika
elfeledte közölni vele, mennyiért is adja vissza az elraboltat.
– Meg fogunk alkudni – mondta végül. – Maga csak legyék ott a régi
téglagyár hátulsó kapujánál.
– Hogy aztán leüssenek és mindenemből kiforgassanak? – horkant
fel a zsíros képű, malacszemű bérkocsis, kinek orcáját elkapart
pörsenések rondították. – Nem ettem meszet!
– Maga okos glaccsos, azt meg kell hagyni – sóhajtott Herrdoktor. –
Legyen hát száz kroncsi. Annyit tán megér magának az a gebe.
Mikor Márika később megtudta, hogy a váltságdíjról is szó került,
mérges lett.
– Mondtam én, hogy pénzt akarok a lóért? – kérdezte
pulykavörösen.
– Hát mi másért happoltuk el különben ezt a patás szörnyeteget? –
tárta szét a karját Hantás Laji, akit a bérlovacska majdnem
megharapott, mikor egy ködös, esős éjjen kilopták őt az istállóból.
– Az az én dógom – toppantott a kislány. – A tiétek meg az, hogy
tegyétek, amit mondok, különben szer’usz világ!
Nehezen telt el az a négy nap, míg a két csibézer a lóra vigyázott,
Mück Mári pedig a Tabán és a pajta között szaladgálva gondoskodott
róluk. Schwartz négylábú munkatársa igen rossz bőrben volt, mikor
ellopták. A hátát ostornyomok csíkozták, a bordái is mind kilátszottak,
hát nem csoda, hogy a kislány által hozott zabot oly boldogan
ropogtatta, mint tán még soha addigi életében. A két csibézer sem
panaszkodhatott, hisz a napi ezüstkoronákon kívül bőséges ellátmányt,
tokaszalonnát, vereshagymát, tepertőt, kanoséban seritalt is kaptak.
Csak épp rettentő mód kínozta őket az unalom, no meg fáztak is, mivel
az elhagyatott pajtában tüzet rakni nem volt ajánlatos, hisz annak
fényét bárki messziről megláthatta volna.
– Laji, eriggy leskődni! – szólt a szakállas törpe, mint valami
félresikeredett tábornok. A csibézer mordult valamit, majd a pajta
ajtajához ment és kikukkantott a résen. A csöpörgő eső mélán áztatta az
elszáradt gaztengert, a villanyos vasút síneit, meg a régi téglagyárat,
melynek veres épületei komoran strázsálták a vigasztalan, Kelenföldnek
nevezett pusztaságot.
– Sehol senki – húzódott vissza Hantás Laji. – Lehet, hogy el se
gyön. Ez a gebe nem ér meg száz kroncsit. Még ötvenet se.
Mück Mári a lóhoz lépett, és megsimogatta puha orrát. Az állat
halkan felhorkantott, és mélységesen szomorú szemekkel nézett a
kislányra.
– Muszáj lesz visszaadjalak – súgta Márika az álszakáll mélyéről. –
Anna világgá kergetne mindkettőnket, ha beállítanék veled a konyhába.
A szép sváb leány és az egykori kis mindenes immár kerek egy hete
éltek kettesben a Hül-házban. Akkor történt ugyanis, hogy az a parázs
tekintetű, félkarú báró beállított hozzájuk, méghozzá nem először, de
akkor utoljára. Richárd, igen, így hívatta magát, és nagyon idegesnek
tűnt.
– Pakoljon, Kardos kisasszony – mondta. – Ezen minutumban el
kell hagynia ezt a házat, sőt, az egész Tabánt. Úgy tetszik, az üldözői a
nyomára bukkantak, én azonban el tudom önt rejteni.
– Na, és a lányok? – nézett Annára és Márira Cili. – Velük mi lesz?
– Őket semmiféle veszély nem fenyegeti, míg az ön holléte titokban
marad.
– Még mi se tudhassuk, hogy hová viszi a mi Cilinket? – cincogta
sírós hangon Márika, és imádott barátnéjához rohanva átölelte őt. A
bárót láthatóan szemernyit sem hatotta meg ez a jelenet.
– A bérkocsi odakinn vár – mondta száraz, parancsoló hangon. – Ha
élni akar a kisasszony, öt percen belül felszáll rá.
Márika és Anna segítettek Cilinek összepakolni, majd kikísérték őt az
utcára. Szerencsére akkor is épp szakadt az eső, így senkit nem láttak,
csupán a bakon ülő, nagykabátjában és kopott cilinderében némán ázó
bérkocsist.
Hét nap. Mück Mári számára ez az idő, amit Cili nélkül kellett
eltöltenie, végtelennek tetszett. Még szerencse, hogy már ott, a báróra
és utasára várakozó konflis mellett elhatározta: nem hagyja annyiban a
dolgot. Jöhet tőle akárhány báró, gróf, vagy akár maga a császár is, ő
Kardos kisasszonyt igenis kísérni és óvni fogja – csak előbb ki kell
tudnia, hogy hol tartózkodik.
– Psszt! – integetett a pajta ajtórésében állva Hantás Laji, aki
morgolódott ugyan, de őrhelyét azért fel nem adta. – Van ottan valaki.
A raktár kőkerítésénél toporog.
Herrdoktor a társa mellé lépett, és maga is kihunyorgott a borús
félhomályba.
– Ő lesz az – bólintott aztán. – Legalábbis formára hasonló. Puhos,
disznópofájú alak nagykabátba, régimódi gyászhuszár cilinderrel a
tökfején.
– Akkor hát vágjunk bele – döntött Mück Mári, remegő kézzel
simítva le álszakállát. – Laji, menj ki érte, és hozd ide!
A bérkocsis óvatos lassúsággal lépett be a pajtába, és gyanakodva
nézett körbe. Tekintetén látszott, hogy a legrosszabbra is fel van
készülve. Rebbenő idegekkel várta, mikor esik neki a két csibézer, akik
majd megpróbálják őt leütni és kifosztani. Herrdoktor azonban, aki
Márika mögött állt, fikarcnyit sem mozdult, Hantás Laji pedig az ajtón
kívül maradt, hogy a környéket lesse, így végül Schwartz is kezdett
megnyugodni, és kabátzsebébe rejtett két keze kissé ellazult.
 – A Sári – nézett a lóra. – Ő az enyém.
– Magáé lehet újra, csak előbb állapodjunk meg – szólt Márika a
rengeteg szőr mögül, ügyetlenül elmélyített hangon.
– Nocsak, te jány vagy – hőkölt hátra a kocsis, és újra csak a pajta
belsejét vizslatta. – Akkor ez valami rosszízű tréfa akarna lenni?
– Nincsen itt semmi tréfa, Schwartz úr – mondta Herrdoktor. –
Higgye el, bármilyen cérna hangja is van a főnökünknek, csak egyet
biccent, és én máris angolra vágom{81} magát.
A kocsis újfent elkomorult, a karja pedig megfeszült, mint a
propeller{82} horgonykötele erős hullámzáskor.
– A ló akkor is az enyém – mondta. – Felismerem.
– Tán csak nem arról a mintáról, amit az ostorával maga rajzolt
szegényre? – mondta számonkérőn Márika, aki a hangját többé már
nem próbálta eltorzítani, így csak az álszőrzet védelmében bízhatott.
– Ahhoz magának semmi köze – húzta féloldalas vigyorra húsos
száját a kocsis. – Halljam, mit akar tőlem?
– Egy címet.
– Aztán mifélét?
– Emlékszik-e, hogy éppeg hét nappal ezelőtt a Tabánban járt?
– Akár emlékezhetnék is – vont vállat Schwartz, aki kezdte már
kapiskálni, mit akar tőle ez a szakállas leány.
– Emlékezni fog! Emlékeznie kell, különben intek a... a
havereimnek, és akkor szer’usz világ, menten meghirigelik.
– Aszongya, éppeg egy hete? – ráncolta homlokát a glaccsos, és a
tekintetében ravasz fény villant. – Hát csak ezér’ lopták el tőlem a
Sárit? Elég lett vón, ha szépen kérdezik, és mellé néhány kroncsit
csúsztatnak.
Korábban Herrdoktor is ezt javasolta Márikának, ő azonban nem
bízott a lefizetésben. Úgy vélte, minden konflisos hazug, míg csak rá
nem kényszerítik, hogy az igazat mondja.
És mivel lehet egy glaccsost megfogni? Természetesen a lova
életével, hisz általa keresi a pénzt, és ezért nélküle nyomorba esne.
– Aznap reggel egy urat vitt a Tabánba – szólalt meg ismét Márika. –
Angol szabású, fekete bársonykabátban, sétapálcásan érkezett, és
hiányzott neki a bal karja.
– Könnyen lehet – sóhajtott ismét a bérkocsis, erősen megjátszva a
töprengést. – Nem szokásom az utasaimat fixírozni.
– A kisasszonyra viszont, akit a Horgony utcában felszedtek, csak
emlékszik!
– Mondjuk, hogy igen.
– Akkor halljam a címet – lépett előre Márika türelmetlenül. – Hová
vitte a bárót meg az utasát? De ne hazudjék nekem, mer’ aztat én
rögvest megérzem, és akkor magának meg a lovának is szer’usz világ!
Schwartz János fürkész tekintete előbb a négylábúra, majd
Herrdoktorra vándorolt. Utóbbi, hogy gyors döntésre bírja a kocsist,
egyik kezét a pajta gerendájának támasztott rozsdás vasvilla nyelére
tette.
– Magyar utca – bökte ki végül. – Amelyik Pesten találtatik.
– Házszám? – emelte feljebb izgalomtól remegő álszakállát Márika.
– Húsz.
– Húsz?! – kerekedett el Herrdoktor szeme. – Az nem lehet!
– Már miért ne lehetne? – háborgott Schwartz úr. – Tisztán
emlékszem, hogy a báró ottan állíttatta meg vélem a kocsit. Már vártak
rájuk, az ajtó azonnal kinyílt, ők pedig sietve bémentek.
– A Pilisy-házba? – hördült fel ekkor Herrdoktor, ám nem
haragosan, inkább úgy, mint aki próbálja lenyelni a nevetést.
– Abba hát, a Pilisy-házba – bólintott határozottan a glaccsos, aki
már kezdte unni, hogy kételkednek a szavában.
– Na, hiszen – fordult Herrdoktor apró termetű, ám annál
értetlenebb megbízója felé, miközben borostás képén különös, már-már
bántó vigyor terült szét –, szép kis firma lehet a te elveszett
kisasszonyod, hallod-e?!
– Most meg mér’ mondja ezt nekem? – kiáltott ijedten Márika.
– Hát csak azér’, lelkem főnököcském, mer’hogy a Pilisy-ház nem
más, mint a mi szép székesfővárosunk legösmertebb bordélya. Úgy
biza’!
 Valahol a nagy épületben ajtó csapódott, és mint kerek egy hete
mindig, Kardos Cecília erre most is összerezzent. Tartott minden
nesztől, moccanástól, az ezüstneműk csörrenésétől, a poharak
koccanásától, de legfőképp a léptek zajára dobbant meg a szíve, és
feszült meg a teste, mintha menekülni vágyna.
– Bolond, bolond, bolond – súgta maga elé bosszúsan. – Szedd már
össze magadat, te kótyagos liba, hisz nincs veszély.
Az első emeleti kisszalon fényűző berendezése puhán, melegen,
barátságos derűvel vette körül. Az aranyozott bársonykanapé, amin ült,
kínai mintás selyempárnáival olyan volt neki, mint megfáradt hajónak
a viharbiztos kikötő. Cili ölében a Vasárnapi Újság legfrissebb száma
hevert, melyből megtudhatta, hogy a perzsa hadsereg tüzérségét egy
magyar tábornok, bizonyos Wagner állította fel, aki...
A leányt cseppet sem kötötte le a katonapolitika. Összehajtotta és a
kanapé előtt vigyázó asztalkára tette az újságot, majd az erkély
üvegajtajára nézett. Bár még csak hat óra felé járt az idő, miként azt a
sarokban álló, embermagas ingaóra is mutatta, a szalonban máris
nyomasztó félhomály ült. A borús ég és a gyakorta megeredő eső
ellopta, felemésztette a fényt, téve ezt oly alaposan, hogy az ember
kezdte úgy érezni, a világot többé már soha el nem érheti több
napsugár.
Kintről sietős, puha léptek közeledtek, majd fürge kopogás
hallatszott.
– Tessék! – kiáltott Cili, maga is érezve, milyen hamis a hangja.
A szalon kilincse lassan mozdult, majd kitárult az ajtó. Főkötős,
fehér kötényes, széles arcú cselédlány lépett a szalonba, kezében
ezüsttálcával, amin – angol szokás szerint – tea, aprósütemény, falatnyi
pirított kenyerek és dzsem sorakozott.
– Az ozsonna, naccságos kisasszony – hajtott végre veszedelmesen
imbolygó pukedlit a lány.
 – Mondtam már neked, hogy nem vagyok nagyságos, de még
tekintetes sem – állt fel Cili a kanapéról. – Szólíts egyszerűen csak a
nevemen.
– Olyat nem szabad – jelentette ki a cselédlány határozottan. – Itten
minden kisasszony naccságos, máskülönben a Róza asszony menten
letépi a fejemet.
Halkan zörögtek a csészék, csendültek az ezüstkanalak, amint a tálca
elfoglalta helyét az asztalon.
– Tetszik még kívánni valamit a naccságos kisasszonynak? –
kérdezte a cselédlány.
– Két csészét hoztál – csodálkozott Cili.
– A Róza asszony is mindjárt gyön. Azt mondta, beszédje van a
naccságos kisasszonnyal.
A főkötős teremtés ismét úgy tett, mint aki mindjárt összerogy, majd
elvégezve ezt a különös, pukedlinek szánt mozdulatot, kiment a
szalonból. Cili elgondolkodva nézte a két csészét. Hét napja már, hogy
Pilisy Róza{83} különös házában élt, és bár más dolga nem akadt, mint
reggeltől estig olvasgatni, vagy épp az első emelet szobáit járni, már-
már kezdett egészen erőtlenné válni. Az utóbbi években folyton résen
volt, vagy épp az életéért, a szabadságáért küzdött, most viszont...
Miután a báró rohanvást elhozta a Tabánból, letéve őt Róza asszonynál,
mint valami értékes, törékeny holmit, Cili hirtelen elveszett, sodródó
falevélnek kezdte érezni magát. A ház úrnője, a negyvenes éveit taposó,
Brünhilda alkatú hölgy kedvesen, ám némi távolságtartással fogadta
Ambrózy Richárd gyámolítottját. Meghallgatta a báró utasításait,
miszerint Kardos kisasszony a házból, sőt, annak második emeletéről ki
nem mozdulhat, az erkélyre lépnie is tilos, az ablakok pedig, amiket
esetleg megközelít, mindig legyenek elfüggönyözve.
– Úgy lesz, miként azt a báró úr kívánja – bólintott a szép Róza
asszony, majd Cilire mosolygott. – Ne féljen, kedvesem, itt magát senki
fel nem találja, ez ugyanis az én házam, mi több, a várkastélyom,
aminek korlátlan hatalmú úrnője vagyok.
Odakinn, a szürke Magyar utcán konflis kerekei zörögtek tova. Cili
visszaült a bársonykanapéra, és várt. Szemben a Pilisy-házzal, az utca
túloldalán a Károlyi-kert fenséges fái megborzongtak a még hótalan, de
már igazi télidőt ígérő szélrohamok egyikétől. A földszintről
leánykacagás szökött fel az első emeletre. A kétemeletes palota lakói
már a közelgő estére és a hosszú, zajos éjszakára készültek. Odalenn
háromszor rándult a kapucsengő, jelezve, hogy megérkezett Krausz
Samu{84}, akit itt mindenki csak Simi bácsinak szólított. A fényesre
koptatott nadrágot, régimódi öltönyt és foszladozó szivarzsebtől csúf
selyemmellényt viselő, vaksi öregúr valódi manómosollyal köszöntötte
Róza asszonyt és a ház népét, majd a korlátba kapaszkodva
felporoszkált a második emeleti nagyszalonba, ahol aztán leült vén
barátja, a fekete Bösendorfer zongora elé, amin ma is kivilágos-
kivirradtig fog játszani.
Cili már alaposan kitapasztalta a ház rendjét, így jól tudta, hogy Simi
bácsi érkezése csak a nyitány. Nyolc óra felé az egyébként csendes
Magyar utca hirtelen olyanná válik, mint volt az Andrássy út 1896-ban,
a millenárisi nagy felvonulások idején. Egymást érik majd a konflisok,
fiákerek és magánhintók (különösen az utóbbiak), hogy a palota elé
köpködjék frakkba, cilinderbe vagy épp angol pincsbe{85}, főtiszti
csákóba öltözött utasaikat, akik türelmetlenül rántják meg a
csengőzsinórt, hogy belépve az ajtón hanyag mozdulattal dobják
aranyszegélyes vizitkártyáikat Róza asszony ezüstdarut formázó
edénykéjébe {86}. A híres, mások szerint hírhedt Pilisy-palota majd’
minden este így telik meg élettel, zenével, tánccal, víg beszélgetéssel és
legfőképp fiatal lányok kacagásával, akik közül sokan a Népszínház
üdvöskéi. Színésznőcskék, kóristák, a tánckar csinoskái flörtölnek a
nagyszalonban a vendég urakkal, dúsan rakott asztalok, kellemes zene
és bőven csordogáló, drága bor, gyöngyöző pezsgő mellett. A társaság
víg kedéllyel, a merev etikettet sutba vágva mulat, vagy épp trécsel,
irodalomról, városi pletykákról, politikáról, miközben egy-egy párocska
csendben el-eltűnik a második emelet szobáinak valamelyikében.
A Pilisy-házban nagy élet volt hát, ám ezt a külsőségeiben fényes,
valójában azonban nagyon is szomorú, sőt, nyomasztó miliőt Kardos
Cecília rosszul viselte. Rég nem volt már az a naiv, ábrándozó
marosvásárhelyi leány, aki csodát látni érkezett a székesfővárosba, így
aztán jól tudta, hogy Róza asszony palotájában a férfiak pénzért veszik
a... Majdnem azt gondolta, hogy a „szerelmet”, csakhogy a
színésznőcskék, kórista- és táncoslányok szívében cseppnyi szerelem
sem bújt meg azon férfiak iránt, akikkel a szobácskákba elvonultak.
Üzlet volt ez az egész, semmi több: bankóért ölelést kínáló, ékes-fényes
bordélyházi kereskedelem.
A magas plafon irányából halk koppanás hallatszott. Az odafönn
asztalt terítő cselédlányok egyike tán elejthette a súlyos ezüstkések
valamelyikét. Cili már épp azon volt, hogy mégis önt magának egy kis
teát, mikor a szalon ajtaja kinyílt.
A küszöbön magas, szorosra fűzött, szép arcú nő állt. Ruhája a
legújabb divat szerint varratott lila selyem, szolid fodrokkal a deréknál,
mellrésznél és a nyaknál. Bár a szalonban továbbra is félhomály honolt,
a gyöngyházfényű, kerek gombocskák felszikráztak, mikor az asszony
Cilire mosolygott.
– Ugye nem bánja, kedves, ha magával tartok?
Pilisy Róza hangja igézően bársonyos, melegséget és biztonságot
árasztó volt. Habár Cili maga sem értette, honnan pattant elő, hirtelen
mégis egy bolond gondolat suhant át a fején: vajon a báró miért nem
kérte még nőül ezt a csodás teremtést? Persze Róza asszony úgy húsz
évvel idősebb lehet Ambrózynál, és a társadalmi helyzete sem épp a
legmegfelelőbb, de mégis... Cili a házba lépésének első pillanatától
fogva érezte, hogy ez a két ember ezer titkos, eltéphetetlen szálon át
kötődik egymáshoz. Párt alkottak, rejtett szövetség állt fenn közöttük,
ami most Hangay Emma életének megóvását tűzte ki célul.
– Boldoggá tesz, asszonyom, ha kitüntet a társaságával – állt fel
Kardos Cecília a kanapéról.
– Milyen formálisak vagyunk ma, gyermekem – nevetett őszinte
derűvel Madame Rose, majd gyakorlott és igen serény mozdulatokkal
teát töltött, pirított kenyérkékre dzsemet kent, végül pedig helyet
foglalva a kanapén, jóízű falazásba kezdett.
 – A lány azt mondta, beszélni szeretne velem – szólalt meg Cili,
miután ő maga is helyet foglalt.
– Ez nálam, kedves, állandó állapot – Róza asszony hamiskás
kacsintást küldött felé. – Mióta a házamban vendégeskedik, folyton
azon jár az én tyúkeszem, hogy miért nem bízik meg bennem.
– Bízom én...
– Bízik egy rossznyavalyát! – legyintett a palota úrnője, letéve a
tányérkát, amiről már minden falatka elfogyott. – Tudja, gyermekem,
sokat gondolkodtam a dolgon. Ambrózy báróban bízik, hisz zokszó
nélkül követte őt ide. Persze ezt meg is értem. A mi bárócskánk komor
ugyan, mint egy spanyol bika, de jóképű, erős és szavahihető férfi,
amilyenből manapság ebben a városban alig akad néhány.
Cilit valahogy rosszul érintette „a mi bárócskánk” kifejezés. Mintha
Ambrózy Richárd, ez a morc, titokzatos férfi csupán a nők kedves
játékszere volna, akit most épp Hangay Emma és Pilisy Róza használ,
míg rá nem un.
– Nézze, asszonyom – húzta ki magát ültében Cili, és egyenest a nő
vidám, érdeklődő szemébe nézett –, én csupán vendég, méghozzá
nagyon hálás vendég vagyok ebben a házban. Tudom, hogy veszélyben
forog az életem, és azzal is tisztában vagyok, hogy a báró úr és ön nélkül
talán már...
– Hagyja ezt, kedves – tette Róza jobb kezét Cili térdére. A nő
tekintete továbbra is bársonyos fényt sugárzott, de a szertelen
vidámságot bölcs derű váltotta fel. – Sokkal többet értek mindabból,
amit érez, mint gondolná. Tudja, én sem voltam mindig gazdag
nagyvárosi dáma, vagy miként nevezni szoktak mostanság, a „pesti
kaméliás hölgy”. Oh, dehogy! Egyszerű, bár szerencsétlen sorsú
polgárcsaládba születtem. Anyám megszökött apámmal, a fess
katonatiszttel, de a lángoló szerelem korán kihűlt, ahogy életük
mécsese se égett sokáig, engem pedig a nagyszüleim neveltek fel. A vér,
mint mondják, nem válik vízzé, hát tizenhat éves koromban én is
beleszerettem a magam hadnagyába, és felszöktem vele ide, a
székesfővárosba.
 – Hol van most az a katona? – támadt fel Ciliben az érdeklődés.
– Az első szerelmes éjszakán az én szép hadnagyom mindent
megkapott tőlem, amit csak egy tizenhat esztendős, ártatlan leány
férfinak adni tud – mondta Róza, hangjában szemernyi keserűséggel. –
Reggelre kelve aztán, miközben beretválkozott, így szólt hozzám:
„Együtt ehetünk, aztán kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a
vonat, egykor már otthon lehet.”
Cili önkéntelenül nyúlt Róza keze után és megszorította azt, mire a
ház úrnője felnevetett.
– Csak nem fogunk rég múlt szerelmek kiszáradt kórói fölött
pityeregni, drágám? – kérdezte, és rögtön válaszolt is:
– Nem, erről szó sem lehet! Végül is az én önző hadnagyom jót tett
velem. Ha Pilisen maradok, előbb-utóbb feleségül kellett volna
mennem a jegyző sápatag fiához, vagy a helyi nagygazdák egyikéhez,
akikből szellem helyett disznószag árad. Rágondolni is borzadály!
Szögezzük hát le, hogy az én hadnagyom rossz ember volt, aki azonban
vétlenségből jót tett velem. A Szervita téri virágüzletben, ahová
eladólánynak felvettek...
– Hát nem tért vissza a nagyszüleihez? – csodálkozott Cili.
– Az után, hogy hagytam magam megrontani? – csóválta a fejét Róza
asszony, oly természetességgel ejtve ki e rettenetes szót, mintha csak
annyit mondott volna: fapapucs.
– Nem ettem bolondgombát, kedvesem! Inkább maradtam Pesten,
és tűzködtem a virágokat a nagyurak gomblyukába, akik minden reggel
betértek a boltba, hogy megkapják a maguk kedvenc díszét.
Emlékszem, Szemere Miklós tearózsát, Podmaniczky gróf fehér szegfűt,
a Károlyi Pista meg, akivel azóta is igaz barátok vagyunk, mindig
búzavirágot kért, és közben úgy nézett azzal a dióbarna szemével, hogy
a blúzom gombja magától kipattant a helyéről.
Cili elnevette magát. Tudta, hogy inkább felháborodnia kéne, de
Róza asszony természetes őszintesége kezdte rabul ejteni. Az utóbbi
években úgy vált kislányból nővé, hogy közben senki nem akadt, akivel
bizalmasan beszélgethetett, vagy akár összekuncoghatott volna a... Nos,
hát a szív, a szerelem, a férfiak dolgáról. Menekülni, rejtőzni, harcolni
már tudott, ám hogy miként kell az emberi nem erősebbnek látszó
felével bánni, arról biz’ fogalma sem lehetett.
– Bocsásson meg, hogy kérdezni merem – pillantott körbe Cili a
míves bútorokkal, drága drapériákkal, súlyos ezüstneműkkel és értékes
porcelánokkal berendezett szalonon, ám mondandóját be nem
fejezhette, mivel Róza asszony félbeszakította azt.
– Ácsi! Bármit kérdezhet, és én a legjobb tudásom szerint felelek, de
csak egy feltétellel.
– Mi volna az?
– Mondjuk egymásnak eztán, hogy te – billentette félre kérdőn a
fejét Róza asszony. – Nos, mit szólsz ehhez az ideához? A mi drága,
elveszett bárónk rám bízott téged, bár nem mondta, miért. Csupán
annyit kötött az orromra, hogy rettentő veszedelemben forogsz, hát el
kell rejtselek. Istenkém, hisz már kerek hét napja laksz nálam, és még a
nevedet sem árultad el. A házban mindenki úgy tudja, hogy az
unokahúgom vagy, kinek neve Schumayer Karolin, és ez jól is van így!
Nem kérem, hogy áruld el, ki vagy, és azt sem, hogy mi elől menekülsz.
Csak annyit kérek, mondd nekem azt, hogy te.
Cili ösztönei azt súgták, hogy azonnal vonja vissza a kezét Róza
asszony szorításából és zárkózzon be ismét, miként eddig tette. A ház
úrnőjének nyílt tekintete, kedves mosolya azonban épp az ellenkező
irányba terelte.
– Hát akkor – sóhajtott – szervusz, kedves Róza.
– Szervusz, édes Karlinkám – ölelte meg kacagva ifjú vendégét a
fehérkaméliás hölgy. – Mostantól kérdezni és felelni is sokkal
könnyebb lesz, meglásd. Mondd hát, mire vagy kíváncsi?
– Ez a ház – nézett ismét körbe a lány a finom női ízlést sugárzó
gazdagságon – kicsit sem hasonlít egy virágboltra.
– Az érdekel hát, hogyan lettem szegény virágárus lányból
úriasszony? – bólintott értőn Róza. – Hosszú sora van annak, de
sejtheted, hogy az egész egy férfival kezdődött és... Hát igen, mit
szépítsük, sok másikkal folytatódott. Ez a ház az enyém. Bútoraimat a
híres Thék mester{87} készítette, a szőnyegeket, selymeket, drapériákat
egyenest nekem hozták Keletről, a fenti nagyszalon hatalmas tükreit,
ólomkristály poharait, ezüstvilláit, a lépcsőházi szobrokat, a kínai
porcelánokat és a fürdőm polcain sorakozó illatszereket, kencéket és
hölgyporokat mind-mind a magam pénzén vettem. Azon a pénzen, amit
bőkezű pártfogóim...
A szalon ajtaja úgy vágódott ki, mintha tornádó taszította volna be.
– Tessen gyönni gyorsan, naccságos Róza asszony! – zihálta a
cselédlány, aki korábban a teát szervírozta, ám akkori rendezett
külsejének immár nyoma sem volt, mivel fehér főkötője csálén lógott,
az arcán pedig vöröslő nyomot hagyott egy percekkel korábban rajta
csattanó tenyér. – Ribillió van a kapunál!
– Ribillió? – állt fel a ház úrnője, nyugalmát megőrizve. – Mégis
miféle?
– Valami ördögfajzat akarna bégyönni ide! – A cseléd közel állt
ahhoz, hogy kitörjön rajta a hisztéria. – Torzonborz, nagy szakállas, de
valahogy mégis női fajzat, aki úgy visít és karmol, mint akiben ezer
megveszekedett bűjti boszorkány lakozik! Azt üvölti, hogy néki itten a
helye, mert...
Az utcáról immár az első emeletig is felhallatszott a lenti csatározás.
Sikolyok, káromlások szálltak a máskor csendes Magyar utcán, és a
birkózókat – a behatolni akaró idegent, meg az őt kitaszigálni
szándékozó konyhalányt és házmestert – több arra kóricáló diák,
valamint két hölgy és három úr figyelte óvatos távolból.
Róza asszony egyenest az üvegezett ajtóhoz ment és felrántva azt,
kilépett az erkélyre. Cili gondolkodás nélkül követte őt.
– Takarodj innét, te szörnyeteg! – kiabálta a tenyeres-talpas tót
konyhalány, aki csak nemrég állt a ház szolgálatában, ám hűségét most
nagy hévvel igyekezett bizonyítani. – Eridj vissza a Vurstliba, a
szakállas nőket ottan mutogatják!
Erre válaszul a behatoló előbb bokán rúgta szegényt, majd kitépve
magát a házmester szorításából, a nyitott ajtó felé iramodott.
– Cilike, gyövök mán, egyet se élj, kiszabadítalak! – rikácsolt ki
közben fekete szakálla alól.
– Cili? – pillantott oldalvást hét napja érkezett unokahúgára Róza
asszony, és tekintetében ismét felcsillant az a játszi fény, ami annyira
jellemezte. – Úgy hiszem, látogatód érkezett, kedvesem.

Jó fertályórával a Magyar utcai ribilliót követően az első emeleti

kisszalonban hárman tartózkodtak. Cili megint csak a kanapén ült, a
térdénél kuporgó, immár halkan szipogó „szakállas szörnyeteg” hátát
simogatva, míg a fehérkaméliás hölgy fölébük tornyosulva állt, és
töprengő arccal figyelte eme különös élőképet.
– Micsodás bolondságot műveltél, Márika? – suttogta- sóhajtotta
Cili. – Bicskás csibézereket bérelni, velük lovat lopatni, fiákerest
zsarolni... Mégis hová tetted az eszedet?
– Veled tartott az, mikor a báró elrabolt – nézett fel imádott
barátnéjára könnyáztatta arccal a kislány, mire Cilinek muszáj volt, ha
kissé keserűen is, de elnevetnie magát.
– A báróval saját akaratomból jöttem ide, kis bolondom – mondta.
– Tán azért, mert ő neked a titkos szívbélid? – kerekedett el Márika
szeme hirtelen.
– Hogyan mondod?! – Cili immár kacagott. – Méghogy a báró meg
én...?
– Már mér’ ne? Hibádzik az egyik karja, az igaz, de a fizimiskájában
semmi kivetnivaló se nincsen, a briftasnija is jó vastag lehet, no és a
szeme... Úgy tud vele nézni kifelé abból a szép fejéből, hogy ha híná,
minden leány rögvest azt mondaná: „Szer’usz világ, én mostan a
szerelem kútjába ugrok!”.
– Van abban csízió, amit ez a kis szakállas mond – nevette el magát
Róza asszony, majd az ajtó mellé lépve meghúzta a cselédhívó zsinórját.
– Az a megzabolázhatatlan szeretet pedig, ami utánad hozta – itt
szünetet tartott, és csak azután folytatta, hogy mélyen Cili szemébe
nézett – az, Karlinkám, becsülendő kincs!
– Karlinka? – bámulta meg ismét a puha szőnyegen kuporgó Mári
kedves barátnéját. – Hát az meg ki a kórság?
Cili könnyű kézzel kósza tincset söpört félre a kislány homlokából.
– A világ számára én mostantól Schumayer Karolin vagyok –
mondta –, ez a hölgy pedig itt az unokanővérem, Pilisy Róza.
– Született Schumayer Rózál – tette hozzá oktatón a ház asszonya. –
Tudod, csipisz, néha le kell vedleni a régi bőrt, és új álcát ölteni, nehogy
ránk találjon a baj.
– Karlinka? – ízlelte a nevet Mück Mári, majd hirtelen nagyot
bólintott. – Nekem smakkol. Különben meg felőlem hívhatnak tégedet
bárhogyan, amíg melletted maradhatok, nincs bánatom.
Emma, Gerlice, vagy épp Cili, aki rövid élete során immár a negyedik
személyazonosságot öltötte magára, kérdőn pillantott Róza asszonyra,
akinek azonban nem maradt érkezése bármit is mondani, mivel az
ajtón halk kopogás hallatszott.
– Gyere! – kiáltott a fehérkaméliás hölgy, és miután a szeppent
cselédlány belépett, ő pattogó szavú utasításokat kezdett sorolni. –
Melegíts vizet, ereszd teli a kádamat, és készíts mellé törülközőt, Juló.
– Igenis, naccságos asszony.
– Azután eridj le a szobátokba, és hozd fel onnét az Erzsi
cselédruháját.
– Az Erzsi megszökött egy bakával – mondta Juló bambán.
– Tudok róla – sóhajtott Róza asszony, türelmét őrizve. – Éppen
azért kérlek, hogy hozd fel a ruháját, amit hátrahagyott, és tedd azt a
fürdőbe.
– Parancsára, naccságos asszony – roggyantott térdet a cselédlány,
majd gyűlölködő pillantást vetve Márira, távozott.
– Kicsit nehéz neki a feje, de azért rendes lány – mondta Róza
asszony, miután becsukta a szalon ajtaját és visszatérve az asztalkához,
amin már rég kihűlt a tea, leült a kék-sárga csíkos székek egyikére. –
Hol is tartottunk, hölgyeim?
 – Maradnék – közölte állát felvetve Mück Mári. – Nekem Ci... Vagyis
Karlinka kisasszony mellett a helyem!
– A te helyed, kis drágám, ebben a szent minutumban egy kád forró
vízben van, sikárkefék és dörzsszivacsok között – javította ki a
fehérkaméliás hölgy. – Ha jól sejtem, azt a rettentő szőrgubancot az
arcodra gumiarábikummal pacsmagoltátok fel.
– A Herrdoktor ideája volt az egész – védekezett Márika. – Aztat
mondta, hogy ha mindenáron én magam akarok beszélni a fiákeressel,
akkor maszkírozás szükségeltetik, nehogy a fickó később rám ismerjen.
– És tán nem lett volna elég, ha egy függöny, paraván, ajtólap, vagy
akár a te nagyeszű Herrdoktorod háta mögül szólsz hozzá? – vonta fel
kérdőn bal szemöldökét az alig egyhetes Schumayer Karlinka.
Igaz, hogy Mück Mári arcából a torzonborz álszőrzet miatt alig
látszott valami, de annyi azért menten nyilvánvalóvá vált, hogy a
kislány fülig pirult.
– Én csak... – motyogta, homlokát barátnéja térdének támasztva. –
Csak tégedet akartalak innét kiszabadítani.
– Azt hitted, hogy Karlinkának rossz sora van itt? – kérdezte
csendesen Róza asszony. – Ugyan miért?
Mück Mári ekkor a fehérkaméliás hölgyre kapta vad tűzben égő
tekintetét.
– Hát mégis hogyan lehetne bármelyik fehércselédnek jó sora egy...
Egy ilyen házban? – kiáltott a kislány.
Cili, vagyis Karlinka kuzin látta, miként hőköl hátra Róza asszony.
Márika szavai arcot perzselő pofonként érték a nőt, háta hirtelen
megfeszült, két keze ökölbe szorult, szép ívű, festett ajkai pedig úgy
egymásra préselődtek, mintha soha többé egyetlen szót sem akarnának
kiereszteni.
– Hát ez meg mi volt? – az immár negyedik életét élő leány
megragadta az álszakállt, és annál fogva fordította maga felé Mück Mári
arcát. – Ez nem a Hül-ház, hallod-e? Itt engem befogadtak, menedéket
adtak és nem kényszerítenek olyan piszkos dolgokra, mint odaát, a
Tabánban. Róza asszony hálát érdemel és nem...
 – Hagyd el, Karlinka – szólt ekkor a fehérkaméliás hölgy, kinek
tekintetében szomorú, bölcs türelem ült. – A kislány ijedelme érthető.
Tiszta szívéből szeret téged, és bizonyára hallott már a Pilisy-házról,
aminek, ezt nem tagadhatom, rossz híre van.
Róza asszony előrehajolt, és megsimogatta Mári fejét. A kislány
előbb el akart húzódni, de aztán megemberelte magát.
– Értelek én, csipisz – mondta a fehérkaméliás hölgy. – Ez valóban
olyan ház, ahol pénzért kap szerelmet az, aki képes megfizetni, de hidd
el nekem, mert lelkem igaznak megmaradt részére mondom: ha
Karlinkára csak kicsit is rossz szándékkal tekint valaki, annak magam
kaparom ki a szemét. Épp úgy, miként azt te tennéd, édesem.
Mück Mári ezt hallva hirtelen a nő felé ugrott, átölelte annak
mindkét lábát, rendesen meggyűrve a széles szoknya dús anyagát, és
zokogva mondta:
– Tessen nekem megbocsátani, szép naccságos asszony! Én nem
tudtam... Nem értettem... A Herrdoktor mondta, hogy ez a ház bordély,
én meg azt hittem, hogy a báró... Hogy ő a Cilike kisasszonyt azér’ hozta
ide...
– Miért is?! – csattant a kiáltás a három nő feje fölött.
Egyikük sem vette észre, hogy kinyílt a szalon ajtaja, és belépett rajta
az új jövevény. Ambrózy Richárd báró esőtől pettyezett kabátban,
kalapban, sétapálcával a kezében állt meg fölöttük, amiből sejthető volt,
hogy sietségében egyszerűen félresöpörte útjából az őt beengedő
cselédet, és egyenest az emeletre rohant.
– Halljam, miféle váddal illetnek engem? – szólalt meg ismét fagyos
indulattal a férfi, akin látszott, hogy kitörni készülő haragját épp csak el
tudja fojtani. – És ha már itt tartunk, elárulná valaki, miféle excessus{88}
az, amit a hölgyek épp végrehajtanak?
Márika halk sikkantást hallatva menekült vissza barátnéjához, aki
egyik kezével szorosan magához vonta őt, míg a másikkal egy
sárkánymintás díszpárnába markolt, mintha a távoli Kelet szépséges
szörnyeitől remélne támogatást. Úgy tűnt, a szalonban egyedül Róza
asszony őrizte meg a hidegvérét.
 – Nahát, drága Richárdom – pattant fel helyéről sugárzó mosollyal a
hölgy. – Ön itt, méghozzá bejelentés nélkül?
– Bejelentés? – Ambrózy báró kissé hökkenten pillantott a nőre,
máris kiesve iménti harcias szerepéből. – Hisz mióta a kisasszonyt önre
bíztam, majd’ mindennap eljövök, és még sosem kérte rajtam számon
az előzetes bejelentést.
– Most sem teszem – Róza asszony bal tenyere Richárd hátára
simult. Az érintéstől, ezt Karlinka jól látta, a férfi előbb kissé
összerándult, majd némileg ellazult. – Tudja jól, Richárd, hogy maga
bármikor kedves vendége a Pilisy- háznak.
Ezeknek múltjuk van – gondolta a Tabánból szökött leány. – A báró
máris oly szelíd, mint egy csúztól nyúzott vén komondor, ki a gazdája
lába mellett heverve lesi a közelgő őszt.
– Hírét vettem, hogy a kislány rátalált Kardos... Akarom mondani
Schumayer kisasszony búvóhelyére – pillantott Mück Márira a báró.
– Hírét vette? – csodálkozott Karlinka. – Mégis hogyan, kitől?
– Akad emberem a Hül-házban – vallotta be Richárd.
– Vamzerrel{89} figyeltet engemet? – nyikkant meg újra lobbanó
dühvel Mück Mári.
– Maga ezt nem értheti – koppantotta le sétabotja végét Ambrózy
báró. – Tudnom kell, ha történik valami. Az emberem.
– Kloiber! – bökött vádlón Richárdra Márika. – Jól mondom, hogy ő
a vamzer? Naná, hogy jól, hisz az egész házban nincs sunyibb alak
annál a ragyás képű skiberernél{90}.
Richárdnak az arcizma sem rándult.
– El tudja maga képzelni – szólt a kislányhoz rideg szigorral, mint
önmaga megelevenedett márványszobra –, hogy mekkora vészt
bocsátott a barátnéjára? Immár a fél város tud róla, micsoda
skandallum{91} volt a Magyar utcában nemrég. Még az sem volt elég,
hogy telekiabálta a környéket Cili kisasszony nevével... Igen, erről is
hallottam! Merkelné számolt be róla, miközben beengedett. Immár
csak az nem értesült a titkunkról, aki szándékkal bédugta a fülét, vagy
épp süket, mint az ágyú.
 Márika holtra sápadt, Karlinka megremegett, de egyikük sem
szólhatott, mert Róza asszony megelőzte őket.
– Nyugodjanak meg, drágáim, és gondolkodjanak lassan, okosan – a
fehérkaméliás hölgy az egyik szekrényhez lépett, kinyitotta annak
vitrines ajtaját, és mögüle szépen faragott dobozkát vett elő. Miután
felnyitotta a pásztorlányka és juhászlegény idilli szerelmét ábrázoló
fedelet, és egyiptomi szigaretlivel kínálta a bárót, aki azt el is fogadta,
Róza asszony leült korábbi helyére, majd könnyű sóhajjal tovább
beszélt. – A mi kis látogatónk valóban nagy feltűnést kelthetett,
különösen az álszakálla és hajmeresztő kiabálása okán, ám ez még nem
jelent semmit. A Pilisy-ház rossz híre ugyanis most hasznunkra válik.
Emlékezhet rá, kedves Richárd, abból az időből, mikor még maga is
rendszeres látogatója volt az estélyeimnek, hogy nálam mindennaposak
az apró botrányok. Sok férfi és nő jár ide, közöttük pedig számos akad,
aki bortól, pezsgőtől, vagy épp a puszta vágytól kapatos,
kiszámíthatatlan és zajos. Így tehát a Pilisy-ház előtt ma sem történt
más, mint szokott: valami bolond részeg kapunyitás előtt akart bejönni,
hogy megtalálja nálunk a szívének kedves leányt.
– Na és az álszakáll? – kérdezte Karlinka. – Meg az, hogy a nevemet
kiabálta?
– A ragasztott szőrzetet holnapra már az sem hiszi, aki a maga
szemével látta – legyintett könnyeden Róza asszony. – Szakállas
kisleány ostromolta a Pilisy-házat? Ugyan már, drágáim, teátrumba,
sőt, vásári komédiába illő ostobaság! A név pedig... Cili. Már
megbocsásson kedvesem, de elég hétköznapi, mi több, közönséges, hisz
mainapság minden harmadik polgárleányt így neveznek.
Karlinkát és Márit kezdte megnyugtatni az érvelés, ám Ambrózy
báró dühösen csapott a levegőbe, szürke hamukígyót pottyantva a
szőnyegre.
– Tegyük fel, Róza, hogy igaza van – mondta, miközben homlokán
kéken lüktetett egy ér. – A fiákeres viszont, akinek a kislány ellopatta a
lovát...
– Erről meg honnét tud az úr? – tátotta a száját Márika.
 – A barátai mindent elmondtak Kloibernek, csak kicsit itatni kellett
őkelméket – felelt keserűen a báró.
– Olyan brustflecket{92} kapnak tőlem – vörösödött el Mück Mári,
kicsiny öklével a levegőt kaszálva – de olyat, hogy egenyest a tabáni
rácz templom harangtornyáig fognak fölrepülni!
– Ez rajtunk nem sokat segítene – szögezte le a báró. – Attól tartok,
hogy Karolin kisasszonynak azonnal új búvhelyet kell...
– Ostobaság! – vágott Ambrózy szavába Róza asszony. – Majd én
megmondom, mit teszünk, és ha maguk kicsit is bíznak méltán rossz
hírű, ám annál dúsabb élettapasztalatomban, akkor hallgatni fognak
rám.
Különös módon mindenki egyszerre biccentett, mintha a
fehérkaméliás hölgy láthatatlan drótot fűzött volna az orrukba, amit
most finoman meghúzkodott.
– Helyes. Akkor hát a következő fog történni. Maga, gyermekem –
Róza asszony jobbjával Márira bökött – bemegy a fürdőbe, és addig
áztatja, csutakolja magát, míg újra kisleánnyá nem válik. Az arabgumi
jól oldódik a forró vízben, de azért készüljön fel rá, hogy élete első, és
remélhetőleg utolsó beretválkozása fájdalmas művelet lesz.
– Na, szer’usz világ – nyögte a kislány, ujjaival ragasztott szőrzetét
birizgálva.
– Maga, drágám – fordult ekkor a ház asszonya Schumayer
Karlinkához, aki máris úgy érezte, hogy az idő, mikor még Kardos
Cecíliaként élt, ezredévekkel korábban lehetett – tovább játssza eddigi
szerepét, csak épp nyíltabban kell azt felvállalnia.
– Ezt meg hogy érti, Róza? – pillantott a nőre gyanakvón Ambrózy
báró.
– Be fogom őt mutatni a társaságnak, mint érinthetetlen
unokahúgomat – felelte a fehérkaméliás hölgy. – Higgyenek nekem: ha
tovább rejtegetem a kisasszonyt, azzal csak a pletyka vitorláját
dagasztom. Mindenki arról fog pusmogni, vajon kit dugdosnak a Pilisy-
házban és miért. Ám ha megismerik a szép és okos Schumayer Karolint,
akihez egyetlen ujjal, sőt, illetlen pillantással sem szabad közelíteni...
 – Akkor majd minden kutakodó azt fogja hinni, hogy a személyem
valami különleges, igen magas rangú úrnak, külhoni hercegnek,
királynak, netán miniszterelnöknek van fenntartva – szólt Karlinka,
végképp levetve magáról Kardos Cecília kínosan szűkké vált bőrét. –
Hm. Azt kell mondjam, édes Rózám, hogy ez a terv igazán tetszik
nekem!

Miután a villából egészen a tabáni Szarvas térig kocsiztatta őt a báró,

és közben még kerek száz koronát is a kezébe nyomott szolgálataiért,
Kloiber Károly lakatossegéd igen víg kedéllyel indult haza. A
kacskaringós kis utcákon, meredek sikátorokon átvágva ismerősökbe
botlott, jobbra-balra köszöngetett, és közben vigyorgott, mint a
vadalma, hisz immár dúsgazdag volt. Holnap – határozta el – már be
sem megy a gyárba, ahonnan egyébként is napok óta távol tartotta
magát. Minek is menne? A félkarú báró folyvást zavaros ügyekben
matat, így még rá is szükség lehet, tehát a megélhetése, mi több, a
fényes jövője biztosítva van.
A vamzer élete persze cseppet sem fenékig tejfel. Itt van mindjárt a
Herrdoktor, meg az a baromképű Hantás Laji. Annyi jó bort kellett
beléjük dönteni, hogy végre beszéljenek, amennyibe a tisztességes
emberek bármelyike kétszer belefulladt volna, a cehhet pedig Kloiber
állta. Sebaj, hisz a vesztesége immár ezerszeresen megtérült. Nem
hiába osonkodott napokon át a penészvirág Mári után, kilesve, amint
lovat lopat a pribékjeivel, végül a fáradozásainak meglett az eredménye.
– Mostantól nagy ember, sőt, bő mellényű úr vagy, Kloiber öcsém –
nevetett önmaga tükörképére a lakatossegéd, midőn elhaladt a Rácz
fürdő üvegezett reklamírozó táblája előtt. – A tépett kis lepkék sem
köpnek többé a lábad elé, ha megszólítod őket.
Orra alatt elmormogott gondolatát Kloiber azon utcai leányokat
látva darálta el, akik az est közeledtével kezdtek feltünedezni a
Tabánban. Sokszor megjárta már velük, hisz hiába somfordáit utánuk,
még a legrandább, legutálatosabb fogatlan némber is rögvest látta
kopott cájgruháját, félretaposott, likas cipőjét, és menten elhajtotta,
gúnyolta és kikacagta őt.
A Horgony utcába fordulva Kloiber azonnal látta, hogy a Schnallner-
háznál valami szokatlan történik. A kapu előtt tucatnyi bámész asszony,
gyerek, meg néhány férfiember toporgott és az udvar felé nyújtogatták
a nyakukat.
– Tán feltámadtak a Hülék? – röhögött rá a kövér vasalónőre
Kloiber, mivel őt a szomszédból már régről ismerte.
– Beszélsz bolondokat, te félnótás – kapta mindkét kezét bajuszkás
szája elé az asszony, majd sebesen keresztet hányt magára.
– Hát akkor meg mit leskődnek itt?
– Rendőrök vannak odabe’ – mordult a férfiak egyike, kinek két
kezén látszott, hogy tetőfedő cserepesként keresi a betevőt. – Négyen.
Puskával.
Kloiber Karcsi gyomra összerándult. Puskás rendőrök és mindjárt
négyen? Ennek a fele sem tréfa! A Tabán rejtélyes, zegzugos utcáiba
ritkán merészkedik egyenruhás ember, hisz még a hék is tudják, hogy
errefelé a csibézerek, seftesek, hamiskártyások és a velük szövetségben
álló korcsmárosok az igazi urak. Persze akad ennek az elvarázsolt
városrésznek saját rendőre is néhány – mint például Mucsh Gregor, aki
a közelben lakik –, ám ők mind jól ismerik a helyi törvényeket, a zsebük
is rendesen ki van tömve, így tartani tőlük nem kell. A puskás rendőrök
viszont, no, azok már egészen más nótára táncolnak!
Kloiber átfúrta magát a bámészkodók között, és belépett az udvarra.
Alig tett azonban néhány lépést, a Hül-lakás irányából mindjárt egy
nagydarab, bajszos, számozott galléros rendőr állta útját. Puskája
könyökhajlatában, súlyban tartva meredt előre, bár még nem vett célba
semmit.
– Maga meg hová megy? – dörrent Karcsira a hé.
A lakatossegéd épp válaszra nyitotta volna a száját, ám ekkor a
három másik rendőr is megjelent.
 – Nem tudnak ezek semmit se – mondta egyikük savanyú ábrázattal.
– Kikérdeztük a ház minden lakóját, de hiába. Hé, ember, jöjjön csak
ide!
A morc egyenruhás a Hül-lakás ajtaja felé fordulva kiáltott, ahonnan
a hívásra ketten léptek elő. Az udvarra előbb egy nagydarab, pocakos,
disznóképű férfi tette csizmás lábát, aki rögvest értette, hogy a
felszólítást neki szánták.
– Már itten is vagyok, tizedes uram – mondta, kezében gyűrögetve
nyűtt kalapját. Mögötte Blau Anna állt, megkapaszkodva az
ajtófélfában, mintha attól tartana, hogy hirtelen gonosz szélvihar támad
és elragadja őt.
– Ez volt az? – kérdezte a rendőr csendesen a szép sváb leány felé
intve.
– Bizonyos, hogy nem, tizedes úr – rázta fejét Schwartz Jakab
bérkocsis. – Az, akit mi keresünk, olyan nyiszlett kis békaforma volt,
sipítós hanggal és torzonborz Kossuth-szakállal. Persze az utóbbit már
biztos levette, hisz mint bátorkodtam mondani a feljelentés
megtételekor, csupán ragasztott pamacs volt, semmi több.
– Aztán honnét is tudja maga azt oly biztosan, hogy ebben a házban
kell keresni a lova elrablóját?
– Onnét, méltóságos tizedes úr, hogy azt a kis förmedvényt más nem
érdekelte, csakis az innét általam egy hete elfuvarozott kisasszony új
lakcíme.
– Magyar utca 20.? – vonta össze szemöldökét a rendőr.
– Ahogy mondani méltóztatik – készségeskedett a fiákeres. – A
kapitányságon én már mindent szépen jegyzőkönyvbe mondtam, és
esküszöm, hogy addig nem nyugszom, míg a lovacskám gyilkosa elő
nem kerül.
Kloiber Karcsi néma csodálkozással hallgatta a beszélgetést, mivel
pontosan tudta, hogy a fiákeres hazudik. Herrdoktor és Hantás Laji
részletesen beszámolt neki a pajtában történt eseményekről, így többek
közt arról is, hogy Mári rögvest elrohant, miután megtudta Kardos
kisasszony új lakcímét, sietségében még a kialkudott váltságdíjról is
megfeledkezve, amit végül a két hóhemvagány vágott zsebre.
A lónak viszont akkor még semmi baja nem volt!
Hú, az anyja piros viganóját ennek az ótvaros képű glaccsosnak –
gondolta Kloiber Karcsi. – Ez képes volt agyonütni a saját gebéjét,
aztán meg feljelentést tenni a héfészekben, arra bazírozva{93}, hogy ha
Márit elcsípik, a Hül-lakás értékeiből majd úgyis többszörös kártérítést
kap. Ha volna úri kalapom, most megemelném a ravasz gazember előtt,
az hétszentség!
A rendőrosztag komoran lépett ki a kapun. Hátukat szinte perzselte
a ház lakóinak tekintete, hisz mind odakinn álltak az udvaron. Özvegy
Schnallnerné és medvetermetű cselédje, Gréta, valamint a sápadt
Jerabicza, az ideges szájrángástól szenvedő Flórián postaaltiszt és Blau
Anna egyként sóhajtottak fel a távozásuk láttán.
Kloiber Karcsi azonban könnyű pénzt szimatolt. Megvárta, míg a
rendőrök és a fiákeres jó száz lépésre érnek, és mielőtt eltűntek volna a
Rácz fürdő mögötti kanyarulatban, a nyomukba eredt. A Horgony utca
bámész népe már nem láthatta, amint beéri őket, és óvatos
alázatossággal a tizedes elé somfordái.
– Bocsánat, tekintetes tiszt úr, hogy zavarkodom – mondta, fejét
többször is meghajtva, mint az ügyesen szerkesztett víznyelő
üvegmadár, ha pohár mellé állítják.
– Mi kéne, gyerek? – csodálkozott rá a rendőr.
– Én magam is a Horgony utca 58-ban vagyok ágyrajáró, és engemet
még nem tetszettek kikérdezni.
– Tán tudsz valamit?
– Esetleg tudnék. – Kloiber tétován emelte meg kitárt tenyerű jobb
kezét. Vigyázott, hogy a mozdulat ne lássék nyílt koldulásnak, de azért
értse, akinek kell. – Csak épp két napja nem ettem.
– Ha tudsz valamit, hát ki is pofozhatjuk belőled – fenyegetőzött a
tizedes.
– Nincsen arra semmi szükség – lépett előre a fiákeres, és
mellényzsebéből két koronát húzva elő, belecsördítette azokat a segéd
markába. Mintha a pénz súlyától történne, Kloiber még mélyebbre
hajolt, és onnan pislogva felfelé mondta:
– Nemrégiben még lakott a házban valaki, de aztán elköltözött.
– Tudjuk – röffentett a tizedes. – Valami rossz életű fehércseléd, akit
egy félkarú úr vitt magával azér’, hogy a macája legyen. Avas történet ez
már a Tabánban.
– Jómagam is egy leányról beszélek – vigyorodott el Kloiber Karcsi,
zsebébe süllyesztve friss keresetét –, csak épp az enyém nem
fehércseléd, inkább amolyan barna bőrű, fekete hajú, csiricsáré
szoknyás, meztéllábas fajta, kinek a nyelve úgy köpi az átkokat, mint
kulcsreszelő a fémforgácsot.
– Cigány jány?! – villant fel a tizedes szeme. – Azt mondod, a házban
lakott?
– A neve Csurár Fecska, és ha jól tudom, alig két esztendeje szökött
meg a karavánból.
– Szóval ráadásnak vándorcigány – derült fel hirtelen a tizedes. –
Azoknak vérükben a lólopás.
– Ezt én nem tudhatom, de azt igen, hogy nemrég ment férjhez a
fajtája egyik hegedűcincogtatójához. – Kloiber, aki immár biztos volt a
sikerben, kihúzta magát és oly rútul mosolygott, mint maga Loki{94}
akit egyszer valami képeskönyvben látott. – Én mondom, az ilyen
füstös képű némbereknek mind vasban volna a helyük. Na, de most
végre ezt az egyet legalább elkaphatják, igaz-e?!
– Igaz lesz, ha megmondod, hol lakik.
– Attila körút 7. – felelte Kloiber. – Az egy cigányház, ahol csupa
zenész meg az ő pereputtyuk él. A Csurár Fecskát ott bizton
megtanálják.
 6
A toloncban

Pest, 1900. november 22-23.

Amint a rendőr rám tette a kezét, engem valami

különös kábulat fogott el. A fejem zúgni kezdett, mint a kaviccsal
megdobott darázsfészek, a szemem előtt pedig káprázó fények, színes
buborékok és ragyogó szikrák pattogtak. Láttam Matolcsy
nyálcseppeket fröccsentő ajkait, a sárga fogsort, amint hol szétnyílik,
hol csattanva összezárul. Hallottam, bár csak valahonnan a messzi
távolból, a rekedt üvöltözést, a hazug szavakat, amik behatolással,
erőszakos támadással vádoltak meg, és tudtam, hogy tagadnom,
védekeznem kellene ellenük, ám képtelen voltam megszólalni.
Félig aléltan tűrtem, hogy a két rendőr közrefogjon és kikísérjen a
Pallavicini palotából. A kapuban ott állt a libériás portás, képén
üdvözült vigyorral. Mikor elvonszoltak mellette, a tekintetében oly
mélységes undor és megvetés ült, amitől néhány pillanatra úgy
éreztem, semmi kis bogár vagyok, akire épp rátaposni készül a
Mindenség csizmás lába.
A rendőrök előbb a legközelebbi őrsre vittek. Az utcán nem kis
feltűnést keltettünk, amint két oldalról a karomat markolva,
magabiztosan kísértek céljuk felé. Parancsnokuk az irodán kelletlenül
hallgatta meg jelentésüket, majd alaposan végigmért.
– Kicsoda maga? – kérdezte végül, már-már jóindulatúan. – Úri
leánynak látszik.
– Matolcsy gyilkos gazember – mondtam, továbbra is kábulattal
küzdve. – A tintát ő borította magára, mikor...
– A nevét kérdeztem! – kiáltott arcomba a tiszt, pedig nem is láttam,
mikor állt fel az íróasztal mögül és toppant elibém. – Meg tudja
mondani nekem, hogy kicsoda maga?
– Han... Hangay Emília, tisztelettel.
– Nocsak, hát máris előrébb vagyunk. Miért támadt rá a méltóságos
úrra?
– Én, kérem, nem támadtam senkire. Matolcsy elraboltatta a
nővéremet még a Millenáris idején és...
A jobbomon álló rendőr felröhögött, ám mivel a parancsnoka nem
követte a példáját, gyorsan elhallgatott.
– A titkár úr tett feljelentést? – kérdezte a tiszt, úgy fordulva el
tőlem, mint aki már halálosan rám unt.
– Jelentem, egyelőre nem – vágta magát haptákba a tintaceruzás. –
A méltóságos úr holnapra halasztotta a döntést.
– Holnapra – mordult dühösen a parancsnoka, visszatérve rendetlen
íróasztala mögé, melyen az aktákkal, nyilvántartásokkal és nyomtatott
brosúrákkal jól megfért a zsírpapíron heverő, félig már felkockázott
disznósajt, kenyér és zöldpaprika. – Addig meg kínlódjunk csak mi
ezzel a züllött kis rimával, igaz-e? Na, jól van. Vigyék a toloncba, ott jó
helyen lesz holnapig.
A zöldre mázolt rabszállító kocsi fél órával később érkezett meg
értem. Addig az őrs folyosóján, a hosszú padon ültem, és a fiatalabb
rendőr ügyelt rám, bár szökni még mindig nem lett volna erőm.
A két fényes szőrű ló vontatta járműbe egyetlen aprócska, rácsozott
ablakon át hatolt be fény. Ketten tuszkoltak fel a lépcsőn és löktek be a
fadobozba, ahol irtózatos bűz, ragadós mocsok, valamint két szurtos
képű, kisírt szemű gyerek fogadott.
– Aztán jól viseljétek magatok, míg a Mosonyiba érünk, különben
végigpofozom az egész tetves bandát – üvöltött be mozgó börtönünkbe
a rabszállító hajtója, majd ránk zárta a vastag ajtót.
A két gyerek – egyik se lehetett még tízesztendős se – a hátsó
sarokba húzódva kuporgott a priccsen. Pillantásuk, már amennyire a
félhomályban ki tudtam venni, egyszerre volt gyűlölködő és kíváncsi.
– Bolond vagy te, hogy fényes nappal strichelsz? – kérdezte egyikük,
miután odakinn ostor csattant és a kocsi nagyot rándulva megindult.
– Vagy tán senki nem okosított ki róla, hogy a pillangóknak csak
estve szabad repdesni – faggatott immár a másik utcakölyök is –,
különben lecsapja őket a hé?
Nem feleltem. A kocsi padja keskeny volt, a rabszállító kegyetlenül
rázott és zötykölődött, így minden erőmet a kapaszkodás emésztette fel.
A két gyerek hamar rám unt, inkább egymással kezdtek pusmogni.
A toloncház nagy, sárga épülete a Mosonyi és Festetics utca sarkán
állt. Kocsink zörögve gördült be az udvarra és állt meg annak közepén.
Szoknyában a falépcsőn lelépni nehéz volt, majdnem a macskakövekre
zuhantam, mégsem segített senki. Sőt, a kölykök egyike még lökött is
rajtam egyet, így kiáltva:
– Mozogjá’ mán, te frankamári{95}, nem érek rá egész nap!
A rézgombos, fekete egyenruhában várakozó fegyőrök vaskos
röhögéssel jutalmazták a gyereket, aki úgy szökkent le a rabszállítóról,
mint aki hazaérkezik. Társa fürgén követte őt, és puha sapkáját lekapva
mindjárt az egyik rendőr felé intett vele.
– Tiszteletem, Béla úr! Jó látni, hogy elmúlt a furunkulusa.
A megszólított önkéntelen az arcához nyúlt, ahol valóban látszott
valami heg, ami a felvágott tályog halovány emléke lehetett.
– Ne pofázzá’ annyit, Kisrajzos, különben nem nézem, hogy klapec
vagy, lepofozlak! Nyomás a héderbe. Tudjátok, merre van.
Engem az egyik fegyőr – sima állú, bőrbajuszos – az ellenkező
irányba terelt. A toloncház hosszú udvarának jó részét vékonyka
léckerítéssel határolták el a többitől. Mint arra hamar ráébredtem, ez
afféle „sétatér” volt, melyen napközben a női rabok szellőzködhettek, ha
épp nem esett az eső. Annak ellenére, hogy a deszkák közül itt-ott
hiányzott néhány, mintha vad dulakodás közepette törtek volna ki,
átbújni a kínálkozó réseken senkinek eszébe sem jutott. Miért is tették
volna, hisz a „karámon” kívül csak a toloncház udvara várt rájuk, ami
pedig folyvást hemzsegett a fegyőröktől.
A kerítés fakapuját nagydarab, széles vállú, idősebb rendőr nyitotta
ki. Mintha csak társa húsz évvel későbbi kiadása volna, úgy hasonlított
rá, bár az ajtófelügyelő orra alatt tömött bajusz, a fején árvalányhajas
kemény kalpag, az oldalán kard, a nyakában pedig félhold alakú
pléhtábla függött, rajta az azonosító számmal.
– Szépen kíséred, fiam – szólt elismerően az idősebb.
– Köszönöm, apám – biccentett kissé elpirulva a fiatalabb.
A karám belseje puszta föld volt, amit egykor ugyan keményre
tapostak a rabok, de a sok esőtől most felázott és ragacsossá, néhol
pocsolyássá vált. Odabenn vagy húsz nő lézengett. Legtöbbjük
fejkendős, foltozott szoknyás, lógó mellű piaci kofának, szeméttelepi
guberálónak vagy külvárosi munkásasszonynak látszott. Arcuk komor,
piszoktól és mély ráncoktól szabdalt, kezük inas, eres, tele
bőrkeményedéssel. Akadt közöttük két fiatalabb nő is, akik egymásba
karolva, hajadonfőit sétálgattak, mintha csak a korzón volnának, és
közben halkan pusmogtak egymással.
Nem tudtam, illik-e köszönni ilyen helyen, de megtettem.
– Jó napot kívánok!
A hangom erőtlen volt, csak a legközelebb bóklászók hallhatták meg.
Sötét tekintetek villantak felénk, és az egyik mélyen előrehúzott
fejkendő alól sebesen röppenő sercintés toccsant a lábam elé. Úgy tűnt,
a köszönés itt nem szokás, én pedig máris megutáltattam magam.
A karám két oldalát maga a klinkertéglás épület képezte.
Átballagtam, vagy inkább -óvakodtam az asszonyok között, és mivel
leülni nem volt hova, hátamat a falnak támasztottam. Jó tíz perce
állhattam ott, mikor valami a bal mellemre esett. Először azt hittem,
megint felém köpött valaki, és most el is talált, ám lenézve rögvest
ráébredtem, hogy csupán az épület csatornáján totyogó galambok
egyike tisztelt meg. A közelemben egy asszony – fogatlan, fekete
fejkendős rémség – rekedten felröhögött.
– Mög lőtt a kisasszony pöcsétőve – káricsálta boldogan.
Mivel a kapitányságon elvették és barna papírzacskóba gyűrték a
retikülömet, a kesztyűmet meg a kalapomat, hirtelen nem is tudtam,
mihez kezdjek a folttal. Aztán eszembe jutott a zsebkendőm, amit a
ruhám ujjába tűrve hordtam, hát elővettem, és a finom batisztholmival
– Agáta mama ajándéka – kezdtem törölgetni magamat.
A csettintgetésre először fel sem figyeltem, ám mikor már vagy fél
tucat szempár meredt rám, végre észrevettem azt a kövér, tömlőmellű
nőt, aki egyenesen az arcomba bámulva kelepeltette a nyelvét.
– Az a holmi megér vagy öt kroncsit – mondta –, te meg szart
pucolsz vele?
Nem tudtam, mit felelhetnék. A köröttem álló nők ellenségesen,
mohó kíváncsisággal bámultak hol rám, hol a vastag karú, tokás
asszonyra, kinek szürkésbarna, kontyba fogott haját nem takarta
kendő.
– Szótak hozzád, rima! – bökött vállon az egyik lány. – Ha
kérdeznek, felejjé’! Itten ez az úri módi.
Harsány röhögés köszöntötte az illemszabály kihirdetőjét, aki ezt
büszke bólogatással fogadta.
– Piszkos lett a ruhám – mondtam, de nem a lány, inkább a kövér nő
szemébe nézve. – Le kell tisztítanom.
– Na várjál! – kiáltott az asszony, majd mocskos rongyot rántott elő,
és hozzám lépve az arcomba vágta azt. – Ezzel takaríts, úri jány!
Mire a bűzös förtelmet letéptem magamról, a batiszt zsebkendőnek
már nyoma sem volt.
– Pöszlerné vagyok – hajolt arcomba a tömlőmellű nő, épp csak oly
hangosan beszélve, hogy a köröttünk állók igen, de a karámban fel-alá
járó rendőr már ne hallhassa a szavait. – Pöszlerné a Hétházból. Estve,
ha kiállsz velem hajtépésre és győzöl, visszakapod a keszkenődet.
– Tartsa csak meg, ha úgy tetszik – feszült meg bennem az akarat. –
Jó lesz nekem a maga levetett kapcarongya.
A kövér ujjak oly hirtelen markoltak bele a hajamba és koppantották
falnak a fejemet, hogy sikkantani sem maradt időm.
– Kicsinállak, urak rimája – sziszegte Pöszlerné a fülembe. – A fiam
épp egy ilyen szagos kis rüfke miatt ölte magát a Dunába, de most
megfizetsz...
Az asszonyok körén kívül kard csörrent és hozzá figyelmeztető
férfikrákogás hallatszott. A sárfoltos, ezer helyen tízezerszer fércelt
szoknyák sebesen surrogtak szerte, és mire körülnéztem, már Pöszlerné
sem állt a közelemben.
A toloncház élete a kora délutáni órákban élénkült meg igazán. A déli
étekosztást követően, mikor is minden rab bádogedényt, bele üres
köménymagos levest, mellé pedig egy szelet rágós kenyeret kapott, a
„káposztáskocsik” szinte egymást érve hajtottak be az udvarra.
Városszerte fogdosták össze utasaikat, akik közül a legtöbben visszajáró
vendégek voltak. Bűnük csak annyi, hogy nem találván munkát,
csavargásra, lopásra, olykor pedig súlyosabb vétkekre adták a fejüket.
Mikor egy-egy zöld kocsi befutott, a karám asszonyainak java a
kerítéshez gyűlt, azt lesve, jött-e ismerős, és ha igen, hát menten
óbégatni kezdtek.
– Karcsi! Karcsikám, hát tégedet is bevarrtak, hogy a rohadás
gyönne rájuk!
– Milán, te rühös dög, itt a fiad a hasamba, hallod-e? Megcsinyáltál,
aztán köddé válsz? Hát mostan mán te is jó helyen vagy, hogy száradna
le az az aprócska fullánkod!
A férfiak és utcakölykök között olykor akadt egy-egy asszony vagy
ledér életű leány is, akiket mindjárt a karámba vezettek. Legtöbbjüket
régi ismerősként üdvözölték a többiek, azok pedig elsőként engem
vettek szemügyre, mint valami tyúkólba tévedt pávát.
Az est leszálltakor őreink kinyitották a fakaput, és betereltek minket
a toloncház női részlegébe. A hosszú folyosóról termek nyíltak, melyek
legtöbbjébe harminc-negyven ember fért be, ám akadt néhány kisebb
is, ahol tizenöt-húszan hevertek a padlóra szórt szalmán. Bútornak
csupán a sarokba állított vaskübli számított, mely körül oly
elviselhetetlen volt a bűz, hogy a közelébe csakis az merészkedett, akit a
szükség rákényszerített. Láttam, amint a nők minden gátlás nélkül
állnak a magas edény fölé, és szétvetett lábbal, kissé előredőlve,
szoknyájuk takarásában végzik el dolgukat. Tudtam, hogy előbb-utóbb
én is erre kényszerülök, miközben harminc szempár mered majd rám,
de úgy sejtettem, ennél nagyobb bajom is lesz hamarost.
A rácsos ablakú teremben, ahová engem löktek, két fiatal nő is
feküdt, karjukon folyton nyivákoló, püffedt hasú csecsemőkkel.
Borzadva figyeltem, ahogy fonnyadt mellükre vonva etetik a kis
nyomorultakat, miközben élénken pletykálkodva hajtják a szót
társnőikkel.
Más Budapest volt ez, mint amit addig ismertem. Szorult a torkom
attól a sok nyomorúságtól, mocsoktól és reménytelen szegénységtől,
melyet rabtársaim most a puszta létükkel elém tártak. Lopva
hallgattam beszélgetéseiket, megtudva, hogy legtöbben a külvárosi
gyárak nyomortelepein élnek, és lopni, koldulni azért kényszerültek,
mert a férjük meghalt, baleset érte, iszákos lett, vagy épp csak hónapok
óta nem kap munkát sehol.
Mire egészen ránk sötétedett és az őrök felcsavarták a
légszeszlámpákat, már tökéletesen értettem, miért fogadtak oly heves
gyűlölettel a karám asszonyai. Ruhám, ami akkor még viszonylag tiszta
volt, úri szabónál készült, és bár a magasabb körökben igazán szolidnak
számított, a durva vászonréklikhez, foszló kötényekhez, rongyos
szoknyákhoz szokott nők szemében hercegnői viseletként
tündökölhetett.
Ha álmomban megfojtanának – gondoltam a sarokba húzódva –,
azon sem csodálkoznék. Biztos voltam benne, hogy Richárd mostanra
már értesült a bajról, amibe keveredtem, és még az éj beállta előtt
értem jön. Ahányszor fegyőr közeledett a termünkhöz, én egyenest az
arcába néztem, már-már szuggerálva őt, hogy szólaljon meg és mondja:
– Hangay kisasszony, ön szabad. Ambrózy báró ezt a csokrot küldi,
és esedezve kér bocsánatot, amiért ily soká váratott magára.
Ebből az édes, holdkóros álomból két csípős pofon térített
magamhoz.
 – Talpra, Keszkenő, itt az idő!
A gázlámpákat már rég kis lángra csavarták, a fegyőrök pedig
visszavonultak folyosó végi szobájukba, ahonnan reggelig tán akkor
sem jönnek elő, ha leszakad az ég. A teremben mindenki ébren volt,
még az ajtóban és a folyosón is asszonyok nyüzsögtek, egymást
lökdösve, hogy jobban lássanak.
Keszkenő – gondoltam, elfogadva az engem ébresztő fehérszemély
kezét, aki talpra segített. – Szóval már börtönnevem is van.
A helyiség közepét kiürítették. A falak mentén nők álltak vagy ültek
egymáshoz préselődve, arcukon komor, várakozásteljes izgalommal. Az
ajtóban hirtelen tolongás támadt. Pöszlerné előtt szétnyílt, majd
miután a kövér asszony belépett, ismét összezárult a tömeg.
– Na, rima! – mondta ő, és derékövéből előhúzva meglobogtatta a
batiszt zsebkendőt. – Most megverekszel érte.
– Nem – mondtam halálos nyugalommal. – Azt lesheti.
A nézőknek cseppet sem tetszett a válaszom. Fújoltak, köpködtek,
ocsmány szavakat vágtak a fejemhez, melyekből a legtöbbet nem is
értettem, de azért sejtettem, mit jelenthetnek.
– Szóval nem verekszel? – lépett közelebb Pöszlerné, fénylő arcán
tömény utálattal.
– A keszkenőért? Ugyan minek? Inkább magának ajándékozom.
Használja egészséggel.
Börtönben a gyávaságnál egyedül a besúgás nagyobb bűn, ezt akkor
éjjel örökre megtanultam. A nőknek, akik körülvettek, egyebük sem
maradt az életben, mint a bátorságuk, amivel megvédhetik magukat és
szeretteiket, ha egyáltalán akadt még olyanuk. Pöszlerné sem engem
gyűlölt, csupán azt a kényes, illatos, jól táplált polgárleányt, akit
bennem látott – azt, aki őt, a nincstelen koldust a keresztény erkölcs
nevében napról napra megalázza, sárba löki, és ott is tartja lenyomva,
míg csak él.
– Így is jó – mondta Pöszlerné. – Akkor harcolj a többi ancúgodért,
különben pucér üleppel lelnek rád reggel a hék.
Felém mozdult, én hátráltam. Keze a vállam után nyúlt. Tudtam, ha
elér, letépi rólam a ruhát, csakhogy már nem volt hová menekülnöm.
– Haggya mán békiben azt a raklyit!
Mellettem, hátát a falnak vetve fekete hajú, kócos lány ült. Láttam őt,
mikor az utolsó transzporttal behozták. Hangosan átkozódott, két
fegyőrnek is nekiment, míg végül akkora pofont kapott, hogy felrepedt
a szája. Most is a dagadt ajkát nyalogatta, miközben unottan nézett a
meglepetéstől kőmerev arcú Pöszlernére.
– Kussojjál! – ripakodott rá a kövér asszony. – Különben utána te
következel.
– Tán csak nem az én pucér ülepemet is meg akarod stírölni, kofa? –
állt fel a lány, aki feleannyi se volt, mint Pöszlerné. – Mer’ ha ez a
szíved rusnya vágya, hát meglebbenthetem a szoknyámat.
A körben álló nők közül néhányan felnevettek. Pöszlerné szemében
gyilkos fény lobbant, öklét emelte, aztán...
A lány villámgyorsan mozdult. Oldalra lépett, megragadta a kövér
asszony vaskos ujját, és teljes súlyát beleadva hátrarántotta azt. Csont
reccsenése, majd éles sikoly hallatszott, végül pedig a toloncház egészét
megremegtető dübbenés, amint Pöszlerné hanyatt vágódott.
– Gerali phuri gazhi{96} – szisszent arcába a lány, miközben lehajolt,
és kivette kezéből a zsebkendőmet.
A nézőközönség gyorsan feloszlott. Négyen jöttek a halkan
nyöszörgő Pöszlernéért, aki bizonyára a fejét is alaposan beverhette a
cementpadlóba, mivel még mindig nem tért egészen magához, és
átvonszolták őt a maga termébe.
– Köszönöm! – léptem oda a lányhoz. Ő rám nézett, és vissza akarta
adni a zsebkendőmet.
– Tartsd meg! – mondtam. – Bőven kiérdemelted.
– Vesz nekem szebbet az én bogárszemű Pitykóm – nevetett rám a
lány.
– Azt azért elárulod, hogy miért segítettél?
– Rühellem a gonosz vénasszonyokat – rántott a vállán. – A nevem
különben Fecska. Csurár Fecska. Hát a tied?
Töprengtem kicsit, majd így feleltem:
 – Az enyém Keszkenő.

Pest, 1900. november 23.

Szívem szerint tíz körömmel estem volna neki, hogy lekaparjam

arcáról azt a közönyös, unott kifejezést, amivel Sédeni-Ambrózy
Richard Lajos Gobert báró a jegyzőkönyvet aláírta.
– Újra csak elnézését kell kérnem a méltóságos úrnak ezért a
megbocsáthatatlan malőrért{97} – szólt az íróasztala mögött álló, erősen
pocakos, császárszakállát és vikszolt bajuszt viselő Urs Nándor{98}
rendőrtanácsos. – A kerületi kapitányságokon olykor nem a legkiválóbb
embereink dolgoznak.
– Szóra sem érdemes, parancsnok úr – dugta vissza tartójába a
tollszárat Richárd. – A kisasszony súlyos hibát követett el, amikor
rárontott a titkár úrra. Reméljük, hogy az önöknél töltött időből tanulni
fog, és a jövőben képes lesz türtőztetni magát.
Ne most! – gondoltam, összecsikordítva a fogamat. – Ne a rendőrök
előtt! Ha előttük kaparod ki a szemét, újra a káposztás kocsiban, aztán
meg a Lipót zárt osztályán találod magad!
Épp a reggelihez álltunk sorba az udvaron, mikor Ambrózy báró
végre értem jött. Dermesztőén hideg, nyirkos reggel köszöntött a
toloncház lakóira, akik gyűrt arccal, fázósan toporogtak a hosszú
faasztal felé, amin nagy halmokban állt a barna komiszkenyér. A
mocskos kötényt viselő, undok konyhatiszt hatalmas vaskondérból
merte bádogbögréinkbe a cikóriakávét, nem is titkolva, hogy a
fiatalabb, csinosabb nőknek bővebben méri azt. Mögöttem Csurár
Fecska állt, két testes munkásasszonnyal és egy utcalánnyal hátrébb
pedig Pöszlerné csoszogott, kinek jobb kezét koszos fásliba csavarták, a
karját pedig madzaggal a nyakába kötötték.
Fogtam a kenyeret, nyújtottam a bögrét. A konyhatiszt borostás
vigyorral meregette rám a szemét, és miközben színig löttyintette
poharamat, nyelvével lassan, sokatmondón nyalta meg cserepes ajkát.
– Cukor is van annak, aki édes hozzám – súgta a vaskondér gőzébe
hajolva.
– Diétát tartok – feleltem, majd továbbléptem.
– Rátarti lotyó – hallottam még a konyhatiszt ráspolyos szavait, de
aztán figyelmemet az a fegyőr keltette fel, aki egyenesen felém tartott.
– Hangay kisasszony? – kérdezte, miközben épp csak vigyázzba nem
vágta magát.
– Az vagyok – feleltem.
– Urs rendőrtanácsos úr az irodájába kéreti – a fegyőr arca idegesen
megrándult, mikor felfedezte, hogy a sorban álló nők közül szinte
mindenki őt vizslatja. – A kisasszony szabad.
Majd egy napja vártam erre a három szóra, ám amikor végre
elhangzottak, semmit sem éreztem, csupán ólmos fáradtságot.
– Várjon! – mondtam a fegyőrnek, majd sarkon fordultam, és
tekintetemmel Fecskát kerestem. A tüzes cigánylány, aki az éjjel nem
csupán a ruhámat, de talán az életemet is megmentette, a falnak
támasztva hátát rágcsálta kenyerét. Odasiettem hozzá, és felé
nyújtottam saját adagomat.
– Úgy – mondta ő. – Szóval szabadulsz. Hát... Jó neked.
– Megkérem a parancsnokot, hogy téged is engedjenek ki.
Fecska felkacagott, sőt, még a fejét is hátravetette nagy vígságában.
– Mer’ rád majd éppeg hallgat, igaz-e, Keszkenő? – kacsintott rám.
– Ha nem hallgat, majd bokán rúgom – közöltem a verdiktet"{99},
azután Fecska mellé tettem a bögrém meg a kenyeret, és úgy indultam a
rám várakozó fegyőr után, mint aki Buda várát készül épp
megrohamozni.
Ambrózy báró a toloncházat vezető rendőrtanácsos irodájában várt
rám.
– Alázatosan jelentem, az őrizetest parancs szerint előállítottam –
harsogta kardját csörgetve a fegyőr, miközben jobbját a csákójához
emelte, sarkát összecsattintotta, tekintete pedig valahová a semmin
túlra meredt.
 – Miféle őrizetest, maga marha? – csattant fel Urs tanácsos. – Itt
nincs semmiféle őrizetes. Hangay kisasszony... Eh, de mit is
magyarázom? Lelépni!
Ha arra vártam volna, hogy Richárd hozzám siet, átölel és az
egészségem felől érdeklődik, hatalmasat csalódok. Szerencsére
pontosan az történt, amire számítottam. A báró röpke pillantást vetett
koszos, agyongyűrt ruhámra, félig kibomlott hajamra, a karikákra a
szemem alatt, majd tovább tanulmányozta a letartóztatásomról írt
rendőri jelentést. Ennek a magam részéről nagyon is örültem, mivel
komoly esély volt rá, hogy ha törődni kezd velem, ott helyben orrba
öklözöm. A kellő mozdulatot éjszaka két alkalommal is volt szerencsém
alaposan megfigyelni, midőn rabtársaim valami ostobaság miatt
összeszólalkoztak.
– Rendkívül sajnálatos eset – morogta őszintén bosszankodva Urs
tanácsos, miután Ambrózy báró végzett az olvasással. – Higgye el,
méltóságos úr, a vétkesek megkapják a büntetésüket.
– Ezen már túl vagyunk – legyintett sétabotjával Richárd. – Hangay
kisasszony épp eleget raboskodott.
– Én úgy értettem... – a rendőrtanácsos főméltóságú vendége arcába
nézve hirtelen elhallgatott, majd értőn bólintott. – Természetesen,
ahogy a báró úr parancsolja.
– Mondja csak, parancsnok úr, Matolcsy titkár tett feljelentést? –
kérdezte Richárd, mintegy mellékesen.
– Eddig még nem.
– Úgy vélem, erre a jövőben sem kell számítanunk – vette kezébe a
tollszárat Ambrózy báró, hogy aláírja az átvételemről szóló
nyilatkozatot. – Ha mégis...
– Azonnal értesítem a báró urat – készségeskedett a főtiszt.
– Volna itt még valami – szólaltam meg ekkor. – Az egyik rabtársam
ártatlanul került be ide. Azt akarom, hogy őt is kiengedjék. A neve
Csurár Fecska és...
– Ebből elég! – ragadta meg a karomat Ambrózy báró, és
ellenállhatatlan erővel az ajtóhoz vitt. – Várjon odakinn, mindjárt
jövök.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tiltakozzak. Richárd két perccel
később lépett ki az irodából, kezében két lepecsételt papirossal. Némán,
egymásra sem nézve hagytuk el a vörös téglás épületet, és indultunk a
kapu felé. Félúton járhattunk, mikor Ambrózy báró hirtelen
megtorpant, majd se szó, se beszéd magamra hagyott. A minket kísérő
fegyőr, akinek az lett volna a dolga, hogy a kapuőrségnél igazolja
távozásunk jogosságát, hökkenten bámulta, amint Richárd sétabotját
lóbálva a fapalánkkal elkerített női karám felé indul. Magam sem
értettem, mi lelhette a bárót, hát a nyomába eredtem, betartva azt a
néhány lépés távolságot, amit a diszkréció megkövetelt.
A kerítés rogyadozó fakapujában álló csendőr mintaszerű vigyázzt
mutatott be. Richárd felmutatta az egyik papírt, majd mondott neki
valamit, mire a kakastollasnak elkerekedett a szeme, vitatkozni
azonban eszébe sem jutott.
Ehelyett sarkon fordult, a karámban tébláboló asszonyok közé
vegyült, és karon ragadva a szoknyás rabok egyikét, visszatért vele a
kapuhoz.
Csurár Fecska – mert ő volt a fogoly, akit Richárd előhozatott – alig
ért a báró mellkasáig, mégis oly egyenesen nézett fel annak szemébe,
mintha egyenrangú felek volnának. Richárd kérdezett, a cigány lány
pedig széles gesztusokkal válaszolt, majd újabb kérdés és felelet
következett. Túl messze voltam, hogy értsem őket, hát meggyorsítottam
a lépteimet, ám mire hallótávolságba értem, már csupán néhány szót
csíphettem el.
– ...mondja meg neki, hogy Márika mostantól Cili kisasszonnyal
lakik, és ott is marad, míg én másként nem rendelkezem – pattogtatta
szigorú szavait Richárd.
– Na, és velem mi lesz, naccságos úr? – szájalt Fecska. – Itt
penészedjek meg egy olyan lóért, amit nem is én kötöttem el?
– Kezességet vállaltam magáért, szóval mehet Isten hírével.
– Hát a konflisos, aki rám erisztette a héket?
– Márikától tudom a címét. Elküldöm neki a lova árát, és akkor nem
lesz többé oka senkit sem zargatni.
– No, nédd, a Keszkenő! – vett észre ekkor Fecska. – Nem kell mán
segítsél, mer’ ez az úr itten nekem régi jó ism...
– Gyerünk! – ragadta meg Richárd a cigány lány könyökét, és a kapu
felé taszította őt, miközben rám mordult. – Maga meg mire vár? Jöjjön!
Ideje hazamennünk.

Alig vártam, hogy végre kettesben maradjak a báróval, ám

csalódnom kellett, mivel a toloncház kapuján hárman léptünk ki.
– Fecska velünk tart egy darabon – közölte Richárd, mint valami
napiparancsot, majd hozzátette: – Megkérem a hölgyeket, hogy az út
alatt se hozzám, se egymáshoz ne intézzenek egyetlen szót sem. Teljes
csendet kérek, gondolkodnom kell.
A családi címerrel kipingált Kölber a Mosonyi utcában várt ránk.
Gáspár bácsi kinyitotta nekünk az ajtót, és közben kedvesen rám
mosolygott. Tekintetében aggodalmas kutakodás és titkolt szomorúság
bujkált, látva nyomorúságos öltözékemet és a barna papírzacskót,
amiben visszakapott holmimat hurcoltam.
Csurár Fecska és én egymás mellé ültünk, a báró velünk szemben
helyezkedett el. Láttam, amint a cigány lány szutykos kezével lopva
megsimítja az ülés finom, mélybordó atlasszal bevont párnázatát,
miközben tekintete majd’ felfalja a kicsiny hintó belsejének
kacskaringós, sárgaréz díszítéseit.
- Ez aztán a fájintos szekér – nevette el magát izgalmában. – Ebben
akár még lakni is...
Ambrózy báró sétabotjával nagyot koppantott a padlón, mire Fecska
rögvest elhallgatott, ám a boldog vigyorgást továbbra sem volt képes
letörölni az arcáról.
A Lánczhídon keltünk át, akkora forgalomban, hogy tán gyalog
hamarabb Budára értünk volna. Szomorú, szürke november borult a
városra, meg-meginduló esővel, mely elől behúzott nyakú, felcsapott
galléros, esernyős emberek próbáltak mihamarabb fedél alá kerülni.
Tekintetem elkalandozott, ám most nem érdekességeket, szép hintókat,
csinos női toaletteket, vagy lovukon poroszkáló, fess tiszteket látott,
mint máskor. A toloncházban töltött egyetlen éjszaka elég volt ahhoz,
hogy a székesfőváros házai közt tolongó tömegben inkább a koldusokat,
a kérdőjelként meggörbült hátú öregasszonyokat és az éhezéstől beesett
arcú utcakölyköket vegyem észre. Milyen sok szerencsétlen ember él
ebben a kényes-fényes úri Magyarhonban! – borzadtam el.
Fecskától a Krisztina téren vettünk búcsút. A cigány lány vidám
szökkenéssel hagyta el a címeres kocsit, egyenest egy pocsolyába lépve,
de ezen is csak kacagott.
– Aztán vigyázzál ám magadra, Keszkenő – szólt vissza a szemerkélő
esőben állva. – Ez az úr, áldás legyen a nevén, jót akar neked, hát ne
fájdítsd a szívét!
Válaszolni akartam neki. Azt szerettem volna mondani, hogy én
sokkal jobban ismerem „ezt az urat”, aki itt ül velem szemben, mint ő,
és egészen tegnap éjszakáig magam is úgy hittem, hogy jót akar nekem,
ám most...
A Kölber ajtaja becsapódott, a pillanat elmúlt. Gáspár bácsi a bakon
megsuhogtatta ostorát, és az Ambrózy-villa lovacskái vidám galoppba
váltva indultak a Svábhegy felé.
Végre kettesben voltunk, ám most sem maradt érkezésem
megszólalni. Richárd asztrahángalléros télikabátja belső zsebébe nyúlt,
és kivett onnan egy újságot. Mire teljesen széthajtogatta, a Budapesti
Hírlap akkora lett, hogy ő térden felül teljesen eltűnt mögötte, bár fél
kézzel kissé kényelmetlenül boldogult a lappal.
Tudtam, mit kéne tennem. Már nyúltam is az ablak rézfogantyúja
után, hogy elfordítva azt, szabad utat biztosítsak az újságnak, amit
kitépni, összegyűrni és az utcára hajítani szándékoztam, de aztán...
Aztán mégsem tettem semmit. Fáradt voltam, összetört és végtelenül
magányos. Sokkal magányosabb, mint a toloncház női karámjában,
vagy éjjel, a mocskos szalmán, ahol legalább Csurár Fecskával és a
többi szerencsétlen asszonnyal melengethettük egymást. Ambrózy
Richárd báró nem szólt hozzám, csak homlokát ráncolva olvasott, és
olykor nagy nehezen tovább lapozott.
Alig hajtottunk be a villa udvarára, az ebédlő üvegajtaja máris
kivágódott, és két alak rohant felénk.
– Jaj, édes lelkecském, drága virágszálam, mutassa magát – kavarta
kövér karjaival a téli levegőt Terka néni, aki még kendőt sem terített a
hátára, úgy futott ki a konyhából. – Keze, lába ép-e, aranyom? Jöjjék
csak, jöjjék, szerelmetes kisasszonkám, támaszkodjék rám, majd én
beviszem a jó melegbe!
– Köszönöm, de megy magamtól is – mondtam, és könny szökött a
szemembe.
– Hú, ez aztán a jergli{100} módi – rikkantott Isti, megszemlélve
elkoszolódott ruhámat. Jutalmul gyors taslit kapott Terka nénitől, aki
befelé menet átölelte a derekamat, és szinte megemelt, hogy lépnem se
kelljen.
– Jó forró fürdő, azután kiadós koszt, ennyi kell most a
kisasszonkának – biztatott a villa szakácsnője, majd perzselően haragos
pillantást vetett a hátunk mögé. – A szívtelenek meg csak
bajmolódjanak maguk.
Utóbbi tövises mondatát persze Ambrózy bárónak szánta, aki
hallotta is azt, ám arcizma sem rándult. Isti a lovakhoz futott, hogy
segítsen Gáspár bácsinak leszerszámozni őket, én pedig Terka néni
karján a villába léptem. A kisszalonba vezető boltív alatt a grófnő állt,
és lornyonját szeme elé tartva figyelte érkezésemet.
– Bocsánat, hogy így... – tártam szét a két kezem, mivel rettentőmód
szégyelltem előtte szánalmas külsőmet. Ő azonban elém sietett, és
előbb mélyen a szemembe nézett (úgy éreztem, könnyedén kiolvassa
belőle mindazt, ami történt), majd ujjaival finoman megsimította az
arcomat.
– Jól van, gyermekem – mondta halkan, szigorúan. – Pontosan ezt
vártam magától.
Fogalmam sem volt, miről beszél.
– A fiam hatalmas hibát, sőt, bűnt követett el – folytatta Agáta
mama. – Hiába figyelmeztettem őt tegnap, Richárd mégsem volt
hajlandó intézkedni. Elismerem, ez megbocsáthatatlan, mi több,
lelketlen arrogancia, ám maga, gyermekem, mégis méltósággal tűri a
megaláztatást. Jól van, így is kell! Most pedig menjen, tisztálkodjék,
tegye rendbe a toalettjét, és aztán pihenjen le! A többit majd később
megbeszéljük.
Máskor bizonyára boldog lettem volna, hogy a grófnő így kiáll
mellettem, ám korábbi sejtésem hirtelen beigazolódott, és ettől a harag
ismét felforrt bennem.
– Tegnap? – kérdeztem. – Szóval már tegnap tudta, hogy börtönben
vagyok?
Terka néni sűrű pislogással fordította tekintetét az ebédlő padlója
felé, míg Agáta mama kissé meghökkenve biccentette oldalra a fejét.
– Értem! Ön tehát mindeddig azt hitte, hogy a kiszabadítása csak
azért késik, mert a fiamnak eleddig fogalma sem volt róla, hogy kegyed
merre lehet – állapította meg a grófnő. – Nos, ez esetben csalódást kell
okoznom. Tarján úrnak hála már tegnap kora délután értesültünk a
sajnálatos incidensről, ám Richárd kijelentette, hogy fontosabb dolga is
akad, mint maga után szaladgálni. Én persze azonnal üzentem
Rudnayért, csakhogy a főkapitány nincs a városban, a fafejű
rendőrhivatalnokok pedig...
– Most már mindent értek – vágtam Agáta mama szavába, majd
tökéletes pukedlit mutattam be az én nagyon is tökéletlen ruhámban. –
Ha most megbocsát, grófnő, távozom. Valóban jólesne az a forró fürdő,
bár még nem döntöttem el, hogy önmagamat vagy inkább Richárdot
fojtom-e bele.
A grófnő arcán oly finoman áradt szét a mosoly, mint holdfény a
szélcsendes tengerszem vizén.
– Tegyen belátása szerint, Hangay kisasszony – mondta. – S tudjon
róla, hogyha az utóbbit választja, én teljes szívből támogatni fogom.
Habár – szólt utánam – úgy vélem, fojtogatás helyett elég lesz tán egy
alapos fejmosás is.
Nem, drága Agáta mama, nem lesz elég! – gondoltam, és
szoknyámat emelve már robogtam is az emeletre, ahová Richárd már
korábban felosont.
A csata azonban sokkal keményebbnek bizonyult, mint amire
számítottam. A nyitott szalonajtón berontva rögvest Richárddal
találtam szemben magam, aki a perzsaszőnyeg legközepén állva várt
rám.
– Beszélnünk kell, báró úr! – lendültem támadásba, mire ő:
– Nem! Nem kell, de beszélni fogunk. Kérem, foglaljon helyet,
Hangay kisasszony!
Beismerem, Richárdnak máris sikerült összezavarnia. A hangjában
bujkáló, elfojtott ingerültség... Az, hogy Mili helyett ismét Hangay
kisasszonynak szólított... És persze a határozott fellépés, ami
egyértelművé tette, hogy míg engem a lelkemben dúló harag, őt a hűvös
logika vezérli... Igen, ez mind egyszerre rántotta ki a talajt a lábam alól.
Tettem is egy lépést a kanapé felé, ám azután mégis megmakacsoltam
magam.
– Köszönöm, nem vagyok fáradt – mondtam.
– Ennek igazán szívből örülök – szólt érzelemmentesen. – Ezek
szerint a toloncházban töltött idő sokkal kevésbé viselte meg, mint azt
indulatos viselkedése sejtetni engedi.
– Báró úr, önnek fogalma sincs, mit kellett kiállnom. Majdnem...
– Bántalmazták, tudom – vágott a szavamba. – Hallottam hírét,
hogy Fecska eltört egy ujjat a maga védelmében. Urs rendőrtanácsos
erre hivatkozva alig akarta elengedni szegény lányt, aki pedig a
lólopásban, amivel vádolták, teljesen ártatlan.
– Maga benn hagyott engem egy egész éjszakára a toloncházban! –
kiáltottam az arcába.
– Lássa be, Mili, hogy ad egy: a Matolcsyval szemben elkövetett
ostoba támadása miatt igenis megérdemelte ezt a csekélyke leckét, ad
kettő: ha látogatóként egy hónapon át minden áldott nap beviszem oda,
akkor sem tanulhatott volna annyit, mint eme néhány óra alatt. Várja
meg, amíg a harag, amit most irántam érez, végre kihuny, és akkor
belátja. ..
 – Báró úr, önnek nincs szíve! – léptem hátra őszinte döbbenettel.
– Ha így hiszi – komorodott el hirtelen –, én nem bánom. Engem
jelenleg csakis az érdekel, hogy megoldjam a nővére ügyét, és ezért
bármiféle áldozatra hajlandó vagyok. Még arra is, hogy magát a
toloncban hagyom, és ezzel örökre elveszítem a bizalmát.
Szinte látni véltem, amint acélkeménységű érveim, melyeket
Ambrózy báró ellen akartam fegyverként használni, hogy átdöfjem
velük kérges szívét, sorra ellenem fordulnak. Ha ő valóban a nővérem
ügyében járt el, és ezért nem jöhetett értem a toloncházba, akkor a
háborgásommal Emma ellen vétek. Ha ráadásul azt sem vagyok
hajlandó elismerni, hogy megrázó kalandom a későbbiekben igenis
hasznomra válhat, akkor pedig egyszerűen ostoba liba vagyok.
– Tudnom kell, mit mondott Matolcsynak – szólt ismét a báró.
– Az igazat – feleltem. – Vagyis azt, hogy mindent tudunk róla.
– Mi mindent?
– Tisztában vagyunk vele, hogy Bissingen parancsára elraboltatta és
meg akarta öletni Emmát, és még ki tudja, hány embert.
– Értem – bólintott Richárd, majd hátat fordított nekem, és úgy
kezdett járkálni a nagyszalonban, mintha ott sem volnék.
– Ugye tisztában van vele, báró úr, hogy ezzel a mi kettőnk dolga
még nincs lezárva? – kérdeztem tőle, mire ő szórakozottan rám
pillantott.
– Hát persze, Mili – mondta –, gyűlöljön csak bátran, ám az esetet...
A nővére ügyének felgöngyölítését, ha kérhetem, többé ne gátolja.
Hirtelen rettentő fáradtnak éreztem magam. Sarkon fordultam, és
már épp kiléptem volna az ajtón, mikor új gondolatom támadt.
– Mondja csak, Richárd, ki az a Cili kisasszony?
Ő rám nézett, tekintetében különös, szomorú fény lobbant, majd így
felelt:
– A beszélgetésnek vége! Kérem, hagyjon magamra, Hangay
kisasszony!
 A múlt kísértetei

Buda, 1900. november 25.

– Én csak aztat mondom, hogy az acsargó medve mézzel

álmodik, a szelíd meg lépet eszik – bölcselkedett Terka néni, kezében a
nagykéssel, majd újra nekiesett a répának.
– Hol van itt a medve meg a méz? – tárta szét a karját értetlenkedve
Isti. – Beszél mán bolondságokat a ténsasszony.
– Ténsasszony neked a bűjti boszorkány – vörösödött el még inkább
Terka néni, pedig már vagy fertályórája olyan piros volt a méregtől,
mint a pipacs. – Szóljál hozzám szépen, te kófic, mert a végén még meg
talállak ám legyinteni!
– Pofozkodással engemet nem lehet ijesztegetni – legyintett Isti
rátarti vigyorral. – Kaptam én már abból többet is, mint elég, de sose
gyávább, mindég csak erősebb lettem tőle. Olyan vagyok, mint a
kenyértészta: minél többet gyömöszkölik, annál nemesebbé, szebbé,
ízesebbé válik.
– Na hiszen, még hogy nemesebbé! – horkantott nagyot Terka néni,
felháborodásában pucolás helyett mindjárt kettészelve a sárgarépát. –
Akkor hogy mondhatsz olyan elvetemültségeket, hogy az ifiúrnak igaza
volt, mikor áristomban hagyta a mi drága lipinkamadarunkat?
– Mondom, mer’ igaz – kötötte az ebet a karóhoz Isti, és még
toppantott is lábával a konyhakövön. – A báró úr sosem tesz semmit
komoly ok nélkül.
– Milikét a latrok, rosszéletűek, tolvajok közt feledni semmilyen
komoly okból nem lehet – harciaskodott tovább Terka néni, majd
hirtelen így kiáltott: – Édes Teremtőm, ne hagyj el, lehet, hogy gyilkos
is akadt azon a fertelmes helyen!
– A jergliben nincsenek gyilkosok – mondta Isti a világlátottak
hangján. – Magam is sokszor jártam ott, mielőtt még a báró úr
megmentette vón az irhám. Grantner{101}, rajzos, piaci tolvaj, csencselő,
zsibárus, zugpálinkafőző, abslekker{102}, árva utcakölyök és frankamári
teszi ki a tolonc vendégseregének legjavát. Csupa szerencsétlen szegény
ember, aki csak azért kénytelen gazemberkedni, mert ebben a gonosz
úri világban tisztességes munkára sehol sem lel.
– Merthogy nem is keres! – csapta le az adu ásznak szánt gondolatot
Terka néni, mire oly parázs veszekedés indult a kajla mindenes és a
termetes szakácsnő között, hogy az Ambrózy-villa alsó szintje csak úgy
zengett tőlük. Jómagam alig két perce a parkból érkeztem az ebédlőbe.
Már megint bekergetett a szemerkélő eső, pedig az utóbbi két napban
semmi mást nem voltam képes tenni, mint a villa fái alatt sétálva
merengeni sorsomon. Persze tudtam jól, hogy ez nem én vagyok.
Hangay Mili sosem erőtlen, bágyatag és méla, mint valami
elkényeztetett úrilány, aki azért duzzog, mert nem engedték el a
jogászbálba, ahol pedig megtölthette volna a táncrendjét.
Csakhogy két nappal korábban valahogy minden a feje tetejére állt. A
toloncház sokkal jobban megviselt, mint azt gondoltam volna. A
mérhetetlen nyomor, a kilátástalanság, és a mindebből fakadó
kegyetlenség, amit ott tapasztaltam, felforgatott mindent, amit addig az
én szép hazámról hittem. A bálok ragyogása, a kávéházak nyüzsgő
vidámsága, a Női Kaszinó hölgyeinek rátartisága, Girardi mester
méregdrága ruhakölteményei és kalapcsodái hirtelen mind-mind
végtelen szomorúságot, majd dühöt váltottak ki bennem.
Egek – gondoltam rémülten és kissé csodálkozva –, a végén még
szocialista, sőt, egyenest anarchista nőszemély válik belőlem!
Abban Richárdnak tökéletesen igaza volt, hogy a toloncban eltöltött
egyetlen nap során többet tanultam az életről, mint ezer könyvből. A
báró ridegsége azonban, mely immár minden korábbi határt átlépett,
végül megtört bennem valamit... Valami szépet, titokzatosat és
érthetetlent, amit addig iránta éreztem – vagy tán csak érezni véltem.
 Továbbra is tiszteltem hatalmas tudását és akaraterejét, ám makacs
hallgatása a vacsoraasztalnál, és az, hogy ha mégis beszélni kényszerült,
szavait kizárólag Agáta mamához intézte, úgy hatott a lelkemre, mint
marólúg a finom selyemruhára – lyukat égetett bele, melyen át elillanni
éreztem addigi rajongásomat. Változás... Igen, valami nagy- nagy
változás ment végbe bennem, és csak lassacskán ébredtem rá, hogy ha
fáj is a bábból való kibújás, végül az új Hangay Mili erősebb, okosabb és
felnőttebb lehet, mint kisleány elődje volt. Persze mindezt már csupán
utólag látom ily tisztán, abban a két keserves napban viszont
egyszerűen csak dühös voltam, és végtelenül árva.
– Elég a gonosz csivákolásból, te elvetemült, különben röffel{103}
takarom be a füttylikadat{104} – harsogta Terka néni a konyhában, mire
Isti imigyen hepciáskodott:
– Ami igazság, az való: a báró úr bennrekesztve hagyta Mili
kisasszonkát, ami engemet is cudarul bántott, mégis aszondom, hogy
titkos célja vót vele!
Mielőtt a perpatvar kergetőzésbe és valódi pofonokba fordult volna,
be akartam lépni a konyhába, ám ekkor új hang társult az előbbiekhez.
– Megkérdezhetem, mi folyik itt?
A grófnő bizonyára az emeleti szalonban tartózkodott, amikor
meghallotta a házi háborúság zaját, és a lépcsőházon át a konyha másik
ajtaját használva toppant a csatatérre.
– Méltóságos asszony, ez a lapátfülű mutuj{105}... – hallottam Terka
néni felháborodástól remegő hangját, amibe Isti sem volt rest azon
nyomban belerikkantani.
– Drága excellenciális méltósága, én nem is, hanem ő, a Terka
néne...
– Csendet! – harsant fel a szigorú kiáltás, oly erővel, amilyet én még
Agáta mamától sohasem hallottam. – Sorra kérdezem, kor és rang
szerint: Terka, magának mi a bánata?
– Nekem az, hogy a báró úr megbankásodott{106} – felelte nagy
hévvel a szakácsnő. – Hát tessen mán megmondani, de igaz szívéből a
nagyságos asszonynak, hogy miként hagyhatta az ifiúr azt a szegény,
törékeny kisjányt egész éccaka az áristomban senyvedni?
– A fiam dolga miatt pörölsz Istivel? – csodálkozott Agáta mama.
– Jaj, dehogy! Ezzel a kacsibával{107} csak annyi a bajom, hogy
szerinte a báró úr helyesen cselekedett.
– Igazán? – fordult a grófnő Istihez. – Hallhatnám a maga
véleményét is, kedves Suha úr?
– Én csak annyit tudok, méltóságos asszony, hogy Ambrózy báró
úrnak mindég igaza van – vágta vigyázzba magát a villa mindenese,
mintha katonáéknál jelentene. – Ha pediglen ő úgy látta jónak, hogy a
Mili kisasszonnak, ezer áldás szálljon rája, jergliben a helye, akkor az
úgy is vót!
– Azt hiszem, már mindent értek – mondta a grófnő –, ám ítélkezni
mégsem tudok. Magának, Terka, igaza van: a fiam viselkedése
egyszerűen... Nos, nem találok rá illendő szavakat, és ezt meg is
mondtam neki. Ami viszont Suha úr véleményét illeti, hát abban is sok
az igazság.
A konyhában súlyos csend lett, ám csak néhány pillanatig. Mikor
Agáta mama ismét megszólalt, a szavait mély szomorúság és komor
bölcsesség párnázta körbe.
– Ne feledjék, hogy a fiam különleges... Vagy inkább úgy mondanám,
cseppet sem hétköznapi ember. Kivételes a tehetség, amivel a bűnösök
nyomába ered, a makacs igazságszeretet, ami előrehajtja, valamint az a
kíméletlen, olykor könyörtelenségnek tűnő elszántság is, mely ahhoz
kell, hogy végül minden alkalommal sikerrel járjon. Ettől függetlenül a
Hangay kisasszonnyal szemben elkövetett... nevezzük annak, aminek
érzem! ...bűnös cserbenhagyás engem is nyomaszt. Ám van itt még
valami...
– Na ugye! – kottyantott közbe Isti, majd sietve motyogta: –
Bocsánat!
– Maga, fiatalember, tiszta szívből, mindenféle kritikai megfontolást
mellőzve szereti Richárdot, amit megértek és köszönök – vette vissza a
szót Agáta mama. – Én azonban arra szeretném emlékeztetni
mindkettejüket, hogy még a legnemesebb fa almája is megférgesedhet.
Maguk persze nem voltak jelen ama múltbéli tragikus eseményeknél,
melyek a fiam balesetét övezték, de biztos vagyok benne, hogy hallottak
róla ezt-azt.
– Hat esztendeje is megvan már annak – sóhajtott Terka néni. – Isti
még a mellékutcák sarában játszott, én viszont már a nagyságos
asszony mellett szolgáltam. Emlékszem, milyen hideg márciusunk volt
Tanán abban az évben, mikor jött a hír, hogy az ifiúr karja odalett.
– Valóban így volt, kedves Terka, én magam is tisztán emlékszem
azokra a borzalmas napokra – mondta a grófnő. – Az okot azonban,
mely megváltoztatta a fiam életét, eltitkoltuk, és ez maradjon is így
mindörökre. Most csupán annyit mondanék, és kérem, ezt higgyék el
nekem: kész csoda, hogy abban az átkozott évben Richárd a bal karja
után az ép eszét is el nem veszítette. Furcsa különc vált belőle, ez igaz,
de legalább mások javát szolgálja a különcségével. Azt reméltem, hogy
Hangay kisasszony lassacskán majd visszacsalogatja őt az életbe, ám
úgy tűnik, túl sokat vártam a sorstól. A fiamat immár semmi más nem
érdekli, mint a rejtélyek felderítése és a bűnösök leleplezése. Ehhez
pedig olykor sajnos kegyetlennek kell lennie.
– Akkor hát a grófnő mégiscsak neki ád igazat? – méltatlankodott
Terka néni.
– Szó sincs róla. Ez a tette túl rideg, túl számító és szívtelen volt, ám
hogy ezt belássa, arról még én sem voltam képes meggyőzni őt. Folyton
csak azt ismételgette, hogy mindent Hangay Emma ügyének és Mili
kisasszony oktatásának érdekében tett. Képtelen belátni, hogy ez
emberileg, nos... elfogadhatatlan. Azt hiszem, ezek után mást nem
tehetünk, mint hogy a jövőben még inkább odafigyelünk rájuk.
– Mármint a Mili kisasszonra meg a báró úrra? – jött izgalomba Isti,
aki titkos megbízatást szimatolt a levegőben.
– Úgy van, Suha úr – felelte Agáta mama. – Remélem, hogy
mindketten szívesen lesznek eme kényes ügyben a szövetségeseim.
– Bennem bízhatik a nagyságos asszony – szólt komolyan Isti. – Úgy
lehesszölöm mindkettőt, hogy a tudtomon kívül még az árnyékszékre se
mehetnek. Már bocsánat a nyílt szóért.
 – Na és maga, drága Terka?
– Én a nagyságos grófnőért akár a kútba is belevetném magamat –
jelentette ki a szakácsnők kerekded gyöngye –, de a báró úrnak, ha
megint Milike ellen vét, hogyan állhatnám az útját?
– Sehogy – nyugtatta meg Agáta mama. – Elég, ha szól nekem, én
majd intézkedem. Addig viszont béke és csend legyen maguk között,
hisz a perlekedéstől azt sem vennék észre, ha Richárd kakaduvá válva
csőrébe kapná a mi Milinket, és kiröppenne vele az ablakon.
Az összeesküvők búcsút vettek egymástól, én pedig sietve, nehogy
felfedezzenek, a kisszalonba osontam. A kazettás ablakok üvegén még
mindig búsan csordogált a lassú eső, én viszont úgy éreztem, mint aki
fojtogató hurokból szabadult. Új Hangay Mili bontotta ki finom
szárnyait, és bár még tétován rebegtette azokat, a holnap röpte már
megfogant benne.
Úgy – gondoltam –, tehát minden ridegség, gőg, fagyos szó és bántó
gesztus, ami Ambrózy Richárd irányából felém árad, ama hat évvel
korábbi tragédiában gyökerezik?! Hát jó! Akkor nekem (ha érteni
akarom őt) nincs más dolgom, mint kideríteni, hová lett a báró úr
karja, még ha végül mindketten bele is gebedünk!

Foltos a tenyerembe fúrta puha orrát, így köszönve meg a

kockacukrot, mire a szomszéd állásban Maci féltékenyen felhorkant.
– Nyugalom, kedves, mindjárt te is kapsz – szóltam a lovacskához,
aki erre a nyakát kezdte nyújtogatni az ajtó fölött.
Késő délutánra járt, mikor Terka néni cukorkészletét megdézsmálva
az istállóba jöttem. Mostanság gyakorta látogattam a villa két lovát,
akik mindig örültek nekem, nem úgy, mint az a bizonyos úr odafönn, az
ördöngös ajtó mögött.
– Ti sokkal kedvesebbek, szebbek és okosabbak vagytok, mint a báró
– vakargattam meg egyszerre Maci és Foltos homlokát.
– Az nem nagy kunszt – szólalt meg mögöttem Vén Bódis Gáspár. –
Hiszen lovak!
Nevetve fordultam hátra.
– Miért mondja ezt, Gáspár bácsi?
– Mert ez az igazság – felelt az öreg komoly képpel, de huncutul
csillanó szemmel. – A ló három dolgot sohasem tesz: szándékkal
emberre nem lép, magát csinosabbnak mutatni, mint amilyen, nem
akarja, és ha mérgező bürköt raknak elé, prüszköl, rúg, de nem eszik
belőle.
Vén Bódis Gáspár, aki a hideg idő ellenére csupán csizmát, zsinóros
huszárnadrágot és sokszor foltozott gyolcsinget, no meg persze zsíros
kalapot viselt, letette a két, vízzel teli vödröt, majd kiropogtatta
cipeléstől elgémberedett ujjait. Csak bámultam az Ambrózy-villa öreg
szolgáját, aki mióta ismét kocsissá lehetett, valahogy erősebbnek,
szálasabbnak tűnt, pedig azelőtt sem volt nyápic fajta.
– Aztán mi végre nálunk a kedves látogatás, kisasszonyka? –
kérdezte Gáspár bácsi, miután hátát az egyik tetőtartó oszlopnak
támasztotta, és komótosan pipát kezdett tömni. Magamban jót
mosolyogtam azon, hogy az öreg saját birtokának tekinti a villa
parkjának alsó részét, hol a cselédház meg az istálló állt.
– Cukrot hoztam a lovacskáknak – feleltem.
– Azt máskor is szokott – biccentett Gáspár bácsi, megsercintve a
gyufát. – Most azonban egyéb batyut is látok a kisasszonyka vállán.
Ismét csak rácsodálkoztam a napcserzette arcra, lelógó bajuszra,
meg arra a két élénken csillogó szemre, ami engem fürkészett. Az öreg
olykor úgy szólt, hogy attól borsódzni kezdett a hátam. Mintha a
tekintete átfúrta volna az embert, behatolva koponyája legtitkosabb
zugaiba is, ahol a féltett titkok lapulnak.
– Maga sokat tud, Gáspár bácsi – kezdtem sétálgatni a fal mentén
egymásra halmozott szénabálák és zabbal tömött zsákok előtt, mint aki
óvatosan cserkészi az értékes vadat.
– Annyit biztosan – mondta az öreg –, hogy mentél okosabb az
ember, antul ostobábbnak érzi magát.
– Engem az érdekelne, hogy mi történt 1894 márciusában – tértem a
lényegre nagy merészen.
– Lássuk csak... – vonta össze dús szemöldökét az öreg, és pipája
kékes füstjébe révedt.
– Ha jól emlékszem, Beniczkyné Bajza Lenke{108} fényes estélyt adott
az Eötvös úti palotában, amire mi is meg voltunk híva, de nem
mentünk el.
Akkoriban nyitották ki a Vaskaput{109} ami jó volt az al-dunai
hajóknak, de a halaknak, amik arrafelé úszkáltak, biztosan nem.
Később az egész város a Tündérestről{110} beszélt, hol a jótékonykodni
vágyók nagy számban képviseltették magukat, de mi azon se jelentünk
meg. Aztán volt még sok bánatos szó az agg Kossuthról, aki Turinban
betegeskedett, és a hó végén meg is halt szegény, örökké áldassék a
neve.
– Édes Gáspár bácsi – toppantam elé –, ne játsszék velem!
– Játszanék? – tette az ártatlant ravasz beszélgetőtársam. – Őszintén
mondom, kisasszonyka, én sose tennék olyat.
– A báróról beszéljen! – néztem a vén szemekbe szigorúan. – Meg a
bal karjáról, ami 1894 márciusában elveszett!
– Arról azt kéne kérdeznie, aki rövidebb lett nélküle – keményedtek
meg hirtelen a jó öreg arcvonásai.
– Épp azért faggatom magát, Gáspár bácsi, mert azt a kart nem csak
egy, de sok ember hiányolja. Richárd mostanság egyre nyakasabb...
– Mint vadászeb, ha nyomra lel – biccentett az öreg.
– Zárkózottabb...
– Veszedelmek közt visz az útja.
– ...és kegyetlenebb azokkal, akik óvni és szeretni akarják őt.
Erre Vén Bódis Gáspárnak már nem akadt szava. Álla megfeszült,
szinte hallani véltem, amint összecsikordítja a fogát, majd három
lépéssel kinn termett az istálló ajtaján. Azt hittem, faképnél hagy, ám
ehelyett az esőtől felázott földre verte pipadohánya még mindig
parázsló maradékát, azután lehajtott fővel, töprengve tért vissza
hozzám.
– Mi történt abban az átkozott márciusban? – kérdeztem ismét.
 – Az idősebb Ambrózy báró{111}, Richárd úrfi édesatyja ’93
augusztusában tért meg teremtőjéhez – kezdett bele halkan, mélyről
feltörő, morgó hangon Gáspár bácsi. – Súlyos gyász nehezedett a
családban mindenkire, mivel a méltóságos urat igen szerettük. A grófnő
és leánya, Terézia egymást támogatták, István úrfi a kertépítésben lelt
vigaszt, ám Richárd fiatalúr sehogy sem volt képes megemészteni atyja
halálát. Italra, vad duhajkodásra adta a fejét, és úgy mondják, akik
látták, hogy olykor fél Tanát a korcsmába hítta mulatozni. Ennél
nagyobb baj azonban nem történt, mivel a grófnő, látva kisebbik fia
szenvedésit, szeptemberben Pestre küldte őt a nagyapjához, Erdődy
István{112} grófhoz, aki akkoriban már a nyolcvanegyedik évét tapodta,
de még mindég erős volt, mint a bivaly.
– Ő volt az a híres Erdődy, aki a Rákóczi-kincseket összegyűjtötte és
Vasvörösváron, a toronyszobában őrizte? – kérdeztem egyre növekvő
izgalommal. – Olvastam róla a régi lapokban.
– Azok a kincsek mind papirosok voltak; kuruckori levelek,
parancsok és pecsétes okiratok – mondta Gáspár bácsi –, de igaz, még
mindég ottan őrzik azokat a toronyszobában.
– Erdődy gróf tehát akkoriban Pesten lakott?
– Itten laktunk biz’, a Sugár úti szépséges palotában, merthogy én
voltam a gróf úr huszára{113}. Különben csendesként éltünk, a kapun se
igen tettük ki a lábunkat, bár tudós vendégek, akik a Rákóczi-
papirosokat akarták vizslatni, sűrűn gyöttek hozzánk.
– Na és a fiatal báró megjuhászodott-e az új otthonában?
– Első este úgy berúgott valami koszos zengerájban, hogy csak
hajnal felé talált haza – nevetett Gáspár bácsi. – Ám aztán gyött a
másnap, és midőn az ifiúr megébredt, a nagyapja magához rendelte őt.
Vagy öt órán át beszéltek a párnázott ajtajú dolgozószobában, feledve
ebédet, meg minden egyebet. Alig győztem kimagyarázni a dolgot az
Akadémiáról gyött uraknak, akik pedig előre bejelentkezve érkeztek.
Végül aztán csak kinyílt az a fránya ajtó, és a küszöbön egy egészen új
báró lépett ki. Sápadt volt, mint a meszelt fal, és minden ina remegett,
de a szemébe visszatért az élet. Attól kezdve nem járt mulatozni, csak a
nagyatyjának segédkezett, aki egyszer még Párizsba is elküldte őt, hogy
ott valami ritka leveleket vásároljon.
– Mégis el kellett valahol romolnia a dolgoknak – mondtam –, hisz
néhány hóval később Richárd karja odalett.
– Ez csúnya história – komorodott el ismét a vén szolga, és hátat
fordítva nekem, a bálákat kezdte rendezgetni, pedig azok állásában
semmi hiba nem akadt.
– Gáspár bácsi, én tudom... – nagy levegőt vettem, attól tartva, hogy
azzal, amit mondani akarok, mindent elrontok majd, és az öreg
beszédes kedve végképp oda lesz. – Úgy sejtem, hogy a dolog mögött
egy nő rejtőzködik.
– Nő? – morrantotta Vén Bódis Gáspár. – Miféle nő?
– A vörös rózsás szépség, akinek a festménye Richárd szobájának
falán függ.
– Hát a kisasszonykának megmutatta?
– Nem, de mégis láttam.
Az öreg rám nézett és a fejét csóválta.
– Hiba ez, drága Milike, nagy hiba – mondta rekedten. – Az a
nőszemély...
– Ki volt ő?
– Aztat én nem tudom – Gáspár bácsi hatalmas kezével úgy
legyintett a levegőbe, hogy még a bokszban álló lovacskák is
megriadtak. – Alig láttam őt, ha kétszer. Szép volt, az biztos. Nagyon
szép, de romlott. Más nem is lehetett, hisz a báró úr a Pilisy-házban
ismerte meg, oda pedig tisztességes fehérszemély be nem teszi a lábát.
– Pilisy-ház – töprengtem el. – Még sosem hallottam felőle.
– Akkor hát maradjon is így. – Vén Bódis Gáspár újfent az istálló
ajtajához lépett, ám mielőtt végképp magamra hagyott volna, még
annyit szólt: – Ingoványba tévedt, kisasszonyka, és ha rögvest vissza
nem fordul, magát is elnyeli, mint tette azt a báró úr bal karjával. Úgy
bizony!
 Buda, 1900. november 26.

Hajnali három óra múlt, mikor óvatosan kibújtam az ágyból, és

köntösömet magamra öltve elhagytam a szobát. Agáta mama és
Richárd felől a legapróbb nesz sem hallatszott. A grófnő bizonyára az
igazak álmát aludta, a báró pedig haza sem jött, ami számomra akkor
éjjel felért a lotteri főnyereménnyel.
A régi, toloncház előtti Hangay kisasszony szíve biztos majd kiugrott
volna ettől a kis vállalkozástól, ám az új, bánatgubójából előbújt Mili
dermesztően nyugodt volt. Lámpát sem vittem magammal, hisz a
villában immár vakon is elboldogultam volna. Ráadásul vigyáznom
kellett, nehogy az ablakok mögött imbolygó fény felkeltse mindig éber
házőrzőnk figyelmét, aki aztán percek alatt összeugatná a ház lakóit,
vagy legalábbis ajtót kaparva kéredzkedne be, hogy szeretetét
irányomban kifejezhesse.
Az emeleti nagyszalon előtt kissé mégis elfogott a félsz. Eszembe
jutott Isti, és az az éjszaka, mikor majdnem lopáson ért. Terka néni
egyenletes horkolása azonban, mely a cselédszoba vaskos tölgyajtaján is
minden gond nélkül áthatolt, rögvest megnyugtatott. Mezítláb osontam
a folyosó végéig, ahol már valóban vaksötét uralkodott, és kezemmel
kitapogattam Ambrózy báró ördögfejekkel védett szobájának kilincsét.
Az ajtó persze zárva volt, de ez nem okozott gondot. Richárd rég
kitanított rá, hogy elég két könnyen hajlítható hajtű meg némi
kézügyesség, és akkor nincs oly zárszerkezet, mely az utunkat állhatná.
A labor néma volt és kísérteties, különösen annak köszönhetően,
hogy a fali karokon nyugvó légszeszlámpák, ha kicsire is csavarva, némi
fényt azért mégiscsak adtak. Átóvakodtam a hosszú helyiségen,
vigyázva, nehogy a köntösömmel leverjek valamit a zsúfolt asztalról
vagy épp a plafonig érő polcról. Utam kétharmadánál majdnem
eltüsszentettem magam, mivel a felkavart por – Richárd itt maga
takarított! – az orromba szállt.
A rejtett szoba tapétaajtajával már nehezebben boldogultam, de
fertályóra múlva az is engedett fürge ujjaimnak. Mivel megérkeztem úti
célomhoz, immár muszáj volt fényt gyújtanom, hisz látnom kellett,
hová és miért nyúlok. Szerencsére a báró távollétében mindig csukva
tartotta a spalettákat, sőt, a nehéz brokátfüggönyöket is összehúzta, így
biztos lehettem benne, hogy kintről senki meg nem láthat. Gyufát
lobbantottam, majd a könyvszekrény párkányán álló petróleumlámpa
kanócához tartottam a lángot, végül pedig ráhelyeztem a fehér
üvegbúrát.
A rózsás asszony gyásszalagos festménye úgy magasodott fölém,
mintha a nő máris le akarna lépni róla, hogy...
Elképzelni sem tudtam, mit tenne velem. Az arca szebb volt, mint
amire emlékeztem, a tekintetében sem ült gonoszság, és a mosolya
sokkal inkább tetszett bánatosnak, mint számítónak vagy
rosszindulatúnak. Acélkék ruhája, mely önmagában mintás
virágdíszeivel egyszerre volt méltóságteljes és fiatalosan merész,
valamint a derekán körbefutó vékony, vörös öv, és a szolid dekoltázst
fedő, áttetsző muszlin mind-mind csak kiemelte szépségét.
Csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy Richárd annak idején mégsem
volt szerelmes ebbe a lányba – ehhez ugyanis a báró úrnak vaknak
kellett volna lennie.
– Bocsáss meg! – súgtam a festmény felé, mire a lámpa lángja,
mintha huzat érné, megrebbent. – Tudod, habár mi nem ismerhettük
egymást, a sorsunk valahogy mégis összefonódott. Így aztán kénytelen
vagyok oly dolgok után kutakodni, amikről te azt gondolhatod, hogy
jobb volna homályban maradniuk.
Említettem már, hogy cseppet sem vagyok babonás? Azon a sötét éji
órán viszont, mikor fenti szavaimat elsuttogtam, a festmény alatt álló
cserép száraz rózsáinak egyike hirtelen minden szirmát ledobta, és a
halkan zörgő, rozsdabarna levélkék a szekrény horgolt térítőjére estek –
én pedig ezt látva majdnem felsikoltottam.
– Elnézést – nyögtem ki gombóccal a torkomban azt, ami legelőször
eszembe jutott –, de ez egészen olyan, mintha így akarnál válaszolni.
Újabb szirom hullott a többi tetejére.
– Hát persze – győzködtem magam. – Mivel az imént kinyitottam az
ajtót, a szoba páratartalma megváltozott, ezért a száraz virág, amit
eddig is tán csak a szentlélek tartott egyben, most darabjaira esik.
Másrészt viszont ez a szekrényke igazán érdekes. Úgy áll itt, a kép alatt,
mintha hozzá tartozna. Kár, hogy a kulcsát nem látom sehol.
Két perc sem kellett hozzá, és a tömör kis szekrény – némi hajtűvel
végzett győzködés hatására – feltárta előttem minden titkát.
Elsőként egy időtől fakult fotográfiát pillantottam meg, mely
ugyanazt a lányt ábrázolta, mint a festmény. Több példány is akadt
belőle, így az egyiket a köntösöm zsebébe dugtam, majd folytattam a
kutatást. Az ereklyetartónak, vagy inkább poros emléktárnak tűnő fiók
mélyén lapult még egy névjegykártya, ami valaha Zsarnay Győző
detektív tulajdona volt, a hátán viszont kézzel írva ez állt:

Madame Rose, Magyar utca 20.

Két rövid, egy hosszú csöngetés, majd hivatkozz rám!
Gy

Ezenkívül vagy fél tucat aranyszegélyes, igen szépen kidolgozott

meghívót is leltem. Mind az én báróm nevére, ám még a Sugár úti
Erdődy-villába lettek címezve, és a Pilisy-ház szalonjába, Madame Rose
vacsoraasztalához invitálták őt.
Végül a fiók legmélyén, egészen benn a sötét sarokban tűnt fel
valami érdekes, amiért muszáj volt benyúlnom. A karom könyékig
eltűnt, és az ujjaim poros, pókhálóktól ragacsos szövetet tapintottak.
Fogalmam sem volt, mi okból történik, de amint megérintettem,
nyomban kilelt a hideg. Lassan húztam ki a fényre és terítettem a
lehullt rózsaszirmokra, melyek szárazon zörögve roppantak össze a
súlyától.
A kisszekrényen egy valaha hófehér, barna vérfoltokkal szennyezett,
balkezes férfikesztyű hevert.
8
 Eső, vér és két pofon

Pest, 1900. november 28.

A dörgő tapsvihar sehogy sem akart szűnni,

pedig a színészek immár negyedszer jöttek elő a vörös bársonyfüggöny
mögül meghajolni. A Nemzeti Színház nézőtere már- már forrni, mi
több, felrobbanni látszott. Az erkélyek közönsége a lábával dobogott,
megremegtetve az egész épületet, míg odalenn girardi kalapok, finom
glaszékesztyűk{114}, kalapok és cilinderek röppentek a levegőbe. Néhány
szertelen, az élménytől túlhevült fiatalember egész a színpadig szaladt,
és virágcsokrokat hajigált a művésznők, különösen az imádott, bár
kissé már éltes komika, Lánczy Ilka{115} lába elé.
A színészek szép sorjában meghajoltak és a függöny mögé siettek. A
feszültség azonban, mely a színházat betöltötte, ettől csak tovább nőtt,
hiszen az, amire mindenki várt, még nem következett be. A vastaps
ütemet váltott, és az erkélyi lábak dübörgése követte az új ritmust.
- Egek, azért ez már túlzás – kiáltotta a fülembe Renée, de azért ő
sem hagyta abba a tapsot. – Nem rossz kis darab ez a Star{116},
készséggel elismerem. Ügyes munka, és a rendezés is remek, de azért
mégiscsak egy habkönnyű komédia.
– Ilyesmi kell a pesti közönségnek – húzta el a száját Tarján Vili. –
Bohózat és operett, nyakon öntve jó sok romantikával. Elkeserítő
jellemzése ez az általános szellemi színvonalnak. Bezzeg Shakespeare-
be az első felvonás felére beleszundítanak.
Szerencsére két kísérőm szavait a köröttünk állók nem hallották,
különben még a vérünket kívánták volna. Mi a nézőtér jobb oldalán a
négyes sor első három székét foglaltuk el, nem messze a fölénk
magasodó főhercegi páholytól, mely most üres maradt, mivel József
Ágost más irányú kötelezettségei miatt távol maradt.
A taps és a tombolás továbbra sem lanyhult, pedig már jómagam is
kezdtem kissé unni a dolgot. Hátrafordultam, és apró színházi
látcsövemmel, amit Agáta mama kölcsönzött nekem, a díszpáholyt
fürkésztem. A bársonyszékek üresen árválkodtak, ami azt jelezte, hogy
a darab szerzője és az őt vendégül látók végre elindultak a színpad felé.
Fél perccel később meglebbent a függöny, és a darab szereplői immár
ötödször is a közönség elé léptek. A taps, a fütty és a hujjogás
fülrepesztővé vált, és még tovább fokozódott, mikor a kissé oldalra
húzódó színészek között megjelent három fekete zsakettbe öltözött,
boldogan mosolygó férfi. Egyikük alacsony termetű, tömött bajszú,
erősen kopaszodó alak volt, aki szerényen terelgette maga előtt a másik
kettőt.
– Ő Beöthy{117}, az igazgató – hajolt ismét a fülemhez Renée. – Csuda
pofa. Kedves, okos és a nőket rajongásig tiszteli. Egyszer majd
bemutatlak neki. El lesz ragadtatva.
A második férfi jóval ékesebb, ám mégis fess kiállású, körszakállas úr
volt, akin azonnal látszott arisztokrata mivolta.
– Jaj, hisz ez a Keglevich gróf{118} – kiáltott Renée, és mivel kérdőn
pillantottam rá, sietve hozzátette: – A színház intendánsa, és nem
mellesleg Lánczy Ilka férje.
– Hogyan?! – lepődtem meg. – Az iménti bohózat főszereplője
grófné?
– És ez még semmi – legyintett barátném, miközben rám kacsintott.
– Mivel a társulat másik ünnepelt színésznőjének, Rákosi Szidinek{119}
Beöthy a fia.
– Vagyis a Nemzeti igazgatója a saját édesmamájának a főnöke?
– Az intendáns pedig a saját nejének a munkaadója, bizony! –
bólogatott kétértelmű mosollyal Tarján Vili. – Istenkém, a pesti úri
világ már csak ilyen. Itt mindenki mindenkinek a rokona, a cimborája
vagy a kitartottja.
– Na, de Vilmos, kérem! – játszotta a háborgót Renée. – Lánczy Ilka
és Rákosi Szidi nem a férjüktől oly tehetségesek, mint a nap. Mert
ugyebár abban, hogy mindketten csodás színésznők, nincs köztünk
vita?
 – Sem ebben, sem másban, kedves Renée – hajolt meg mosolyogva
barátném felé az ifjú lapszerkesztő, már amennyire ez a széksorok közt
állva lehetséges volt. – Ám attól még a felsőbb körökben dívó
„urambátyám” módi...
Vili bizonyára szívesen befejezte volna gondolatmenetét, ám ekkor
az intendáns és a színházigazgató között feltűnt a harmadik úr, akit az
előző kettő széles mosollyal a fénybe terelt. A Nemzeti Színház
közönsége eddig csak ünnepelt, most azonban szinte őrjöngeni kezdett.
A hölgyek közül sokan kibuggyanó örömkönnyeiket törölgették,
néhányan éles sikkantásokat hallattak, vagy épp hisztérikusan kacagni
kezdtek, egymás karjába kapaszkodva, mert a térdük is rogyadozott.
Csodálkozva néztem, amint az előttem álló asszony retiküljéből ceruzát
vesz elő, sietve néhány sort ír a legyezőjére, majd felhajítja azt a
színpadra. A férfi lába előtt egy perccel később már vagy két tucat
papírdarabka, zsebkendő, női kesztyű, no meg további legyezők
hevertek, ám ő ügyet sem vetett rájuk. Sűrű, ősz szálakkal vegyes,
mellközépig érő szakálla, tömött bajsza és játszi hullámokba rendeződő,
művészmód torzonborz haja kedves manónak mutatta volna, ám
rendkívül okos, élénken csillogó és egyben átható tekintete – ezt el kell
ismernem – hihetetlenül vonzó férfivá tette.
– Úgy! – mondta Renée, és a hangjában egészen különös, általam
addig sosem hallott árnyalat jelent meg. – Szóval te volnál Hermann
Bahr{120}, a szerző!
– Valóban ő az – készségeskedett Tarján Vili, aki persze észre sem
vette, hogy az én elvarázsolt barátném nem kérdezett, inkább
megállapítást tett. – Azt mondják, egész váratlanul jött a távirata, hogy
Bécsből ma Pestre rándul, mert kíváncsi darabja magyar bemutatójára.
Szép tőle, nem?
– Szép bizony – bólintott Renée, majd egyre csak a hajlongó,
finoman mosolygó írót nézve abbahagyta a tapsot és leengedte a kezét.
– Menjünk, gyerekek! Mára én épp eleget láttam.
A taps még javában tombolt, mikor mi hárman a színház ragyogóan
fényes előcsarnokába léptünk. Velünk tartott néhány fáradt tekintetű,
unott arcú úriember is, akin látszott, hogy pusztán a feleségük vagy a
leányuk kedvéért szenvedték végig ezt az előadást, pedig szívük szerint
inkább a halkan duruzsoló kályha mellett ücsörögtek volna, kezük
ügyében egy jó pohárka borral és illatos szivarral.
– Sietnünk kell – jelentette be Erdős Renée, mint triumvirátusunk
kéretlen, ám elismert vezére. – A tömeg hamarosan kitódul, és akkor a
dámákból fúriák, az urakból pedig gyilkos haramiák válnak, csak azért,
hogy elsők lehessenek a ruhatárnál és a bérkocsifoglalásnál.
Jócskán elmúlt kilenc óra, mikor a színházi szolga készségesen
kinyitotta előttünk az üvegezett ajtót, és mi a széles járdára léptünk.
Igencsak hideg volt, de legalább nem esett. Helyette köd lepte be a
várost, mely sejtelmesen derengő fénygömböket varázsolt a villanyos
lámpák burái köré. A bérkocsisok ugrásra készen sorakoztak a Kerepesi
út hosszán, ám nekünk nem volt rájuk szükségünk.
– Szólok Gáspár bácsinak, hogy jöjjön át a kocsival ide – ajánlotta
Vili. – Úgy látom, a túloldalon áll.
– Szóljon csak, és mondja meg neki, hogy legyen türelemmel –
mondta Renée. – Nekünk még akad itt némi dolgunk.
– Mégis miféle, kedves? – hökkentem meg. – Az előadásnak vége,
Agáta mama pedig nyugtalan lesz, ha sokáig elmaradok. Tudod, ha már
volt szíves kölcsönadni a Kölbert, nem szeretném a grófnőt is magamra
haragítani.
– Mert a báró már amúgy is zabos rád – bólintott Renée, bár úgy
tűnt, alig figyel a beszélgetésünkre. Folyton a színház kivilágított
előcsarnoka felé pillantgatott, az arcán pedig különös elszántság
látszott. – Idefelé jövet említetted, hogy volna mit elmesélned. Hát
most lesz rá alkalom. Nézd, Vili már vissza is ért. Akkor hát karoljunk
bele két oldalról a mi fess lovagunkba, és irány a Pannónia{121}.
– Mit akarunk mi a hotelben? – faggattam barátnémat, miközben
indultunk.
– Természetesen beszélgetni a te dolgaidról – felelte ő
magabiztosan. – Csak nem gondoltad, hogy hazaviheted a titkaidat?
Látszik rajtad, édes kislány, hogy már megint áll a bál körötted, és a
barátaid segítsége nélkül nem boldogulsz. A Pannónia pedig, tudd meg,
nem csupán hotel, de a földszintjén igen kellemes kávéház is található,
ahová éjjel-nappal be lehet térni.
A Nemzeti Színház tőszomszédságában álló luxusszálloda a kései óra
ellenére is tárt ajtókkal várta a vendégeket. Elhaladtunk Pásztory és
Fraenkel{122} csinos kis virágboltja előtt, melynek kirakatát két igen
nagy méretű, villanyos gömblámpa világította meg, melyek a járda fölé
kinyúló fémkarokon lógtak, és már ott is voltunk a célunknál. Renée
választotta az asztalt, méghozzá úgy, hogy onnan minden belépőt
azonnal lásson, majd a rendelést leadva hozzám fordult.
– Van még vagy fél óránk, szóval halljam, mi nyomja a szívedet.
Azt, hogy miért épp ennyi időnk van a beszélgetésre, ha már
várakozásra leértük Gáspár bácsit, elképzelni sem tudtam, de az utóbbi
napok nyomasztó eseményei úgy felgyűltek bennem, hogy a szavak
szinte kirobbantak belőlem. A toloncban töltött éjszakámról már a
színházba menet beszámoltam a barátaimnak (Vili éktelen haragra
gerjedt, míg Renée csak megfontoltan bólogatott), így inkább a
lelkemet gyötrő bizonytalanságról, Richárd kegyetlen ridegségéről és
persze a titokszoba feltöréséről beszéltem nekik.
– Itt a fotográfia, amit a szekreterben találtam – vettem elő a
megsárgult felvételt.
– Hm, ez aztán a gyönyörű nő – görbítette le ajka két sarkát
elismerően Erdős Renée. – Maga mit szól hozzá, Vilmos?
A bűnügyi riporter kezébe vette a fotográfiát, majd már- már hűvös
szakértelemmel csak ennyit mondott:
– Az ilyen szemekért ölni és meghalni szoktak a férfiak.
– Vagy épp elveszítik a pénzüket, az eszüket, esetleg a fél karjukat –
értett egyet a költőnő. – Már bocsánat az ízléstelen megjegyzésért, de a
báró esetében...
– Értelek – vettem vissza és tettem el a képet sietve, nehogy más is
megláthassa.
– Mondd csak, édes Milim, most, hogy kezdenek összecsapni
fölötted a hullámok... Mert bizony a te morc báród viselkedése erre
utal! Szóval áruld el nekünk, mi a célod és hogyan segíthetünk?
– Két dolgot kell mihamarább kiderítenem – mondtam
határozottan, hisz már eleget törtem rajta a fejem. – Tudni akarom, ki
ez a lány a fotográfián, és mi köze Ambrózy báró hiányzó karjához.
– Vagyis a múltban akarsz vájkálni – bólintott Renée.
– És a jelenben is – vágtam rá. – A másik, akinek a nyomára kell
bukkannom, a titokzatos Cili kisasszony, akiről Richárd a tolonc
udvarán Fecskával sutyorgott.
– Rossz vége lesz ennek, Milike – csóválta fejét savanyú képpel
Tarján Vili, ám én úgy néztem rájuk, hogy attól végre mindketten
kezdtek komolyan venni.
– No nézd már a szoknyás detektívet – sóhajtott Renée, szemében
őszinte elismeréssel. – Te tényleg kezdesz felnőni, csibe!
– Hat esztendeje ez a gyönyörű leány a képről itt járt-kelt Pesten –
mondtam. – Elég feltűnő jelenség lehetett ahhoz, hogy valaki
emlékezzék rá.
– Azt akarod, hogy járjam körbe az ismerőseimet a fotográfiával? – a
költőnő kétkedőn fintorgott, amitől bájos griberli jelent meg az orcáján.
– Az eltartana akár a jövő esztendő végéig is.
– Talán elég volna a Pilisy-ház körül széjjelnézni – javasoltam. –
Gáspár bácsi szerint Richárd ott ismerte meg a lányt.
– Madame Rose-nál? – Erdős Renée arca felderült. – Na szép kis
firma a te báród, hallod-e?
– Tudom, hogy egy rossz hírű házról beszélünk, de...
– Nem tudsz te semmit, kedvesem – intett le a költőnő. – Róza
asszony ama két legkiválóbb, legszabadabb és legtalpraesettebb nők
egyike, akik ennek a városnak a köveit tapossák.
– Ki a másik? – kottyantott közbe Vili.
– Hát én, kispofám – nevetett Renée, és kesztyűbe bújtatott ujjaival
megcsipkedte a hírlapíró arcát, mire az lángba borult. – Ahhoz képest,
hogy naponta bűntettek után lohol, maga még mindig kisfiú. Na jó,
félre a tréfával! Nézd, Mili, nekem kiváló barátném a Róza, bár csak
igen ritkán találkozunk. Itt van a névjegyem...
 A költőnő retiküljéből vizitkártyát és apró aranytollat vett elő, majd
néhány sort firkantott a hófehér hátlapra.
– Ezzel bármikor bejuthatsz hozzá, ám azt ajánlom, hogy a szűzies
polgárlányi rátartiságot felejtsd az ajtón kívül.
– Én nem is...
– De igen, csibém, nagyon is fenn hordod az orrod, ahányszor csak a
„rossz hírű” Pilisy-házat emlegeted – vágott a szavamba Renée. – A
jövőben, mikor majd többet tudsz az életről, és különösen a férfiakról,
ez a hamis erkölcsösség szép lassan le fog rólad kopni, ám addig is
próbáld rejtve tartani. Ami pedig Rózát illeti... Nos, ő valóban abból él,
hogy férfiakat fogad az ágyába. Na, de micsoda férfiakat, gyermekem!
– Hált már abban a házban szinte minden főméltóság, kezdve
Apponyi Albert gróffal, egészen Andrássy Gyula miniszterelnökig –
suttogta kerek kis asztalunk fölött Tarján Vili, aki hirtelen igen
tájékozottnak tűnt. – A Pilisy- házból vitt magának háremhölgyet az
egyiptomi kedive{123}, Milán, a szerb exkirály ott siratta elvesztett
országát, Pest Rózsájának pedig maga Albert herceg, az angol
trónörökös nevezte el Róza asszonyt{124}.
– Értem én – mondtam. – A hölgy rendkívül szép lehet.
– Igazság szerint nem különösebben – ismerte be Renée. – Viszont
sziporkázóan okos, több nyelven beszél folyékonyan, és bármiről képes
órákig társalogni anélkül, hogy ostobaság csúszna ki a száján. Továbbá
rendkívül diszkrét, és ráadásként még írogat is.
– Méghozzá egész jól – kapott a szón Vili. – A három kadét című
kötetét idén újra ki kellett adni, mert elkapkodták.
– Hát igen, Rózának gyengéje az irodalom – tárta szét két tenyerét a
költőnő. – És persze az irodalmárok. A szalonjában, ahol egyébként
rendszeres vendég a ti kiváló barátotok, Rudnay főkapitány is...
– A város első rendőre egy olyan házban? – kerekedett a szemem.
– Tessék, hát épp erről beszéltem az imént, kis butám – mosolygott
Renée, amitől hirtelen tényleg ostobának éreztem magam. – A Pilisy-
ház nem bordély. Legalábbis nem a megszokott értelemben. Róza
asszony kellemes szalont tart fenn, ahová a város legelőkelőbb urai és
legtehetségesebb írói járnak, hogy értelmes beszélgetéssel, némi
italozással, bőséges vacsorával, máskor meg duhaj mulatozással töltsék
az időt. Előfordul, hogy a Nemzetiből néhány válogatottan csinos
kóristalány és pályakezdő színésznőcske is meghívást kap, és ha
felmennek az innen csupán kétsaroknyira lévő Pilisy-házba,
előfordulhat, hogy az éjt egy úrral töltik Róza valamelyik szobájában.
– Pénzért – csaptam le ismét, mint valami aszott erénycsősz.
– Hát tudom én, hogy miért? – gyűrte szemöldökét csalafinta ráncba
Renée. – Sosem tartottam nekik a gyertyát, ezt hidd el nekem. Abban
viszont biztos vagyok, hogy ha meglátogatod Pest Rózsáját, azonnal a
rabja leszel csodás egyéniségének, és ráadásként le fogod vetkőzni a
skrupulusaidat{125} is.
Merőn néztem a kezemben lévő vizitkártyát.
– Igen, el fogok menni hozzá, köszönöm – mondtam Renée-nek,
majd Vilihez fordultam. – A maga segítségét viszont továbbra sem
mellőzhetem.
– Parancsoljon velem, Mili kisasszony!
– Arra kérem, kutassa fel nekem Csurár Fecskát.
– A cigány lányt?
– Igen, őt – bólintottam. – Még nem volt alkalmam meghálálni neki,
hogy a toloncban segített rajtam és...
– Ki akarod belőle szedni, hol található az a titkozatos Cili
kisasszony, akihez a bárócskád újabban járogat.
– Tudod, Renée, a te szádból hallva ez olyan... olyan...
– Közönséges? – nevetett a költőnő, majd hirtelen kihúzta magát,
egyetlen hajtásra felhörpölte rummal bélelt, rég kihűlt teáját, és talpra
szökkent. – Bocsánat, csibéim, de nekem most mennem kell. Vilmos,
ugye megkérhetem, hogy kísérje haza Milit? Ha bármely más férfiról
volna szó, eszembe sem jutna gardedám nélkül hagyni szegényt, de
maga tetőtől talpig becsületes fiatalember, szóval...
És már repült is az ajtó felé, menet közben igazítva meg bordó
kalapját, hogy aztán a hotel előcsarnokában – melyre mindvégig
ráláttunk – mintegy véletlenül a torzonborz osztrák színműíróba
ütközzék, aki persze ezért nem győzött elégszer bocsánatot kérni, és
nyomban meghívta Renée-t egy pohár ijedtségűző pezsgőre.

Tabán, 1900. december 2.

Négy napba telt, mire Tarján Vili teljesíteni tudta a kérésemet.

– Elnézését kérem, Milike, de nem ment hamarabb – tárta szét
karját sajnálkozva a bűnügyi riporter. – A főszerkesztőm folyton csip-
csup ügyekkel nyaggatott, aztán meg a Hanust nem találtam sehol.
– Ki az a Hanus? – kérdeztem, miközben a fogaskerekű állomása felé
ballagtunk a hideg esőben, mely reggel ismét rákezdte, semmi jelét nem
adva annak, hogy valaha is el akarna állni.
– A Hanus Tóni{126} fegyőr a toloncban és nekem régi kapcsolatom –
felelte Vili, úgy tartva hatalmas, fekete esernyőjét, hogy én biztos száraz
maradhassak, míg az ő felöltője jobb oldalt már egészen ronggyá ázott.
– Győzködni kellett kicsit, hogy lessen bele a nyilvántartásba, de végül
sikerült. Itt van a zsebemben Csurár Fecska lakcíme, vagy legalábbis az
a hely, ahol őt a rendőrök lólopás alapos gyanújával lefogták.
– Na hiszen, még hogy alapos gyanú – húztam el a szám. – Eltűnt
egy konflisló, mire a rendőrök persze mindjárt a legközelebb fellelhető
cigányra teszik rá a bilincset.
– A bérkocsis jegyzőkönyvbe mondta, hogy valóban egy fiatal
gyereklány lopatta el a lovát két hóhemvagánnyal.
– Ez akár még igaz is lehet, Vili – vontam vállat. – Ám biztos vagyok
benne, hogy nem Fecska tette. Ő túl boldogan él ifjú férjével és új
családjával ahhoz, hogy ilyen bolondságot kövessen el.
Fél órával később, mikor a konflisunk az Attila körút 7-es számú ház
előtt megállt, a bőrtetőn kopogó eső még bőszebben verte a maga
ritmusát.
– Micsoda cudar idő – lesett ki a párától homályos ablakon Vili, akin
látszott, hogy legszívesebben tovább kocsizna. – Vajon mit siratnak így
az égiek, hogy még vasárnap délelőtt is pergetik a könnyeiket?
A várhegy alatt futó tabáni utca siralmas látványt nyújtott. A
macskaköveken sáros szennypatak hömpölygött a Szarvas tér felé, a
csendesen gubbasztó házak között pedig egyetlen lélek sem
mutatkozott.
– Gyerünk, kedves barátom, nekünk odabenn van dolgunk –
biztattam Vilit, aki mély sóhajjal lépett le a kocsiról, nyitotta fölém az
esernyőt és szólt a bakon ázó hajtónak, hogy várjon meg minket. Az
biccentve jelezte, hogy érti, mire a cilindere széles karimájából nagy
adag víz loccsant az esőkabátjára.
– Sietünk – ígértem szegénynek, majd szoknyámat megemelve,
tócsákon és patakfolyamokon át a keresett ház kőfalának boltíves
kapujához mentem. Szerencsére kopognunk sem kellett, mivel a bejárat
első próbálkozásra kinyílt. Az Attila körúti cigányház, miként azt a
Tabánban emlegették, tágas udvarral fogadott, melynek közepét egy
ősöreg dió- meg néhány körötte strázsáló eperfa uralta. A télire már rég
levetkezett ágakon varjak ültek, amik érkeztünkre rettentő károgással
röppentek a légbe, majd néhány méltatlankodó kör után újra
elfoglalták addigi helyüket.
A meg-megbillenő járólapok alkotta ösvény a kaputól indulva kétfelé
futott, míg végül az udvar messzi túlfelén ismét találkozott. Körben a
rogyadozó házba kilenc különböző ajtón is be lehetett jutni, vagyis épp
ennyi lakás bújt meg az Attila körút 7. szám alatt. Vilivel tanácstalanul
pillantottunk egymásra, majd szó nélkül bal felé indultunk. A
kéményekből füst szállt, az udvarra halmozott deszkahalom alól egy
macska fújt felénk, a diófa mögötti, bokrok közé rejtett udvari
árnyékszék ajtaját halkan nyikorgatta a szél.
Alig haladtunk el az első alacsonyra vágott, kicsiny ablak előtt, máris
felfedezték jövetelünket. Egyszerre három lakásból léptek ki az ott
lakók, méghozzá mind gyerekek. Két bő szoknyás, mezítlábas, szurtos
képű kislány egymásba kapaszkodva, majd három fiúcska tűnt fel, akik
ellenséges szemmel vizslatták botladozó járásunkat.
 – Tán Liliputba tévedtünk? – suttogta kelletlen vigyorral Tarján Vili,
ám mindjárt be is látta, hogy tréfásnak szánt megjegyzése sutára
sikeredett, így rögvest elhallgatott.
Az első felnőtt, akivel találkoztunk, a negyedik lakás ajtaján lépett ki.
– Szebb napokat adjon a jó Isten maguknak, méltóságos úr és
kisasszony, mint amilyen ma reánk köszöntött – mondta és meghajolt.
Éreztem, ahogy Viliben, aki szorosan tartotta a karom, nehogy
elcsússzak a nedves köveken, nevetés rándul. Persze az sem lett volna
csoda, ha kibuggyan belőle, hisz a látvány, amit az alacsony, széle-
hossza egy, gömbölyded kis emberke nyújtott, úgy festett, mintha épp
most leltük volna meg Liliput királyát.
– Ha meg nem sértem kegyedéket, kit tetszenek keresni? – szólalt
meg ismét a mosolygós cigány ember, kinek pocakján citromsárga,
arany óraláncos mellény feszült.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illendően. – A Fecskát szeretnénk
látni, ha lehet.
– Aztán melyiket – hunyorított az öreg. – Mer’hogy van ebben a
házban három is belőle. Az ottan példának okáért – tömzsi ujjával a két
lakással távolabbról kíváncsiskodó lánykák felé bökött – mindjárt az
egyik.
– Az én Fecskám nagyobbacska – mondtam. – Néhány napja a
toloncházban ismertem meg őt.
A gömbölyded cigány ember okos szemében értő szikra pattant.
– Éppeg eltanálták az ajtót – lépett hátrébb, kezének széles
mozdulatával utat kínálva. – Tessenek béfáradni a jó melegbe, ahol a
mi Fecskánkat is bizton meglelik.
A ház konyhájában, ahová érkeztünk, valóban meleg volt.
Túlságosan is meleg. Mivel Vili kerek szemüvege azonnal bepárásodott,
kénytelen voltam kikapni kezéből az esernyőt, nehogy vakon
hadonászva még leverjen valamit. Alig csuktam össze a csöpögő
esővetőt, máris két apró leányka futott felém, és mintha mindig is
ismertük volna egymást, karjukat széttárva rontottak nekem, arcukat a
szoknyámba fúrva.
 – Szép kicsi hölgy – kacagott az egyik, piros masnikkal díszített
fekete copfjait lengetve. – Van-e nálad süvegcukor?
– Még mi nem kéne, te kis takonyos – nevetett fel az öreg cigány. –
Na sipirc innét, ne abajgassátok a vendégeket!
A lánykák vonakodva oldalogtak vissza a kályha közelébe, ami úgy
ontotta magából a meleget, mintha azt az egész Tabánnak szánta volna.
A tágas konyhában, melynek közepén viaszkosvászonnal takart asztal,
körötte nyolc szék állt, míg a falak mentén rikítón kipingált
tálalószekrény, mosódézsa és karos falóca sorakozott, nagyon sokan
zsúfolódtak össze. Első pillantásra három különböző korú, komoly
ábrázatú férfit, két fiatal leányt és ugyanannyi legényt, valamint három
idősebb asszonyt, meg vagy nyolc apró gyereket számláltam össze.
– Szé... szép napot a ház lakóinak – hebegte Tarján Vili, miközben
zsebkendőjével a szemüvegét törölgette. – Remélni merem, hogy nem
zavarkodunk.
– Az majd elválik – csapott tenyerével a hírlapíró hátára kerekded
házigazdánk. – Vackor, széket a vendégeknek! Pitykó, szólj az
asszonyodnak, hogy keresik.
Az egyik fiú, akit én még csak legénynek néztem, gyanakvó pillantást
vetett ránk, majd eltűnt a belső szobákba vezető ajtó mögött.
– Ha nem tévedek nagyot – fordult Tarján Vili (aki a
szemüvegpuccnak hála, immár sokkal magabiztosabb volt) az öreg felé
–, magában, kedves bátyám, a hírneves Joszó prímást tisztelhetem.
– Félig-meddig – bólintott amaz. – Annyi való, hogy prímás volnék,
a Mélypince hegedőse, a nevem pedig Joszó. A hírnevest viszont
tagadom, nehogy önteltségemért lesújtson rám a Mindenható haragja.
A kisleányok anyjuk szoknyájára borulva, ragyogó mosollyal lestek
minket, ám a többiek tekintetében továbbra is sötét árnyak úsztak. Az
eső áztatta, szürke utcáról érkezve a cigányház konyhája maga volt a
titokzatos és szépséges keleti mesevilág. A szemem vibrálni kezdett a
színek tobzódó kavalkádjától, hisz a falakat mindenhol hatalmas, távoli
tájakat, vidám sátortáborokat vagy épp lendületes vadászjeleneteket
ábrázoló faliszőnyegek, szivárványszín kendők takarták, és még a
középről csüngő lámpakerékről is selyemszalagok függtek.
Csurár Fecska úgy robbant be közénk, mint valami sistergőn pörgő,
tüzes ágyúgolyó. Vérpiros selyemblúzt, tarka szoknyát, könnyű
törökpapucsot viselt, nyakában ezüst pénzérmékből fűzött láncok,
csuklóján és bokáján pedig fénylő rézkarikák csörögtek.
– Keszkenő, hát megtaláltál – kacagott és a nyakamba borult, majd
csalafintán Vilire sandított. – Ő meg itten a szívbélid?
A hírlapíró ismét zavarba jött, bár az is lehet, hogy csupán a kályha
melegétől gyúlt ki az arca.
– Azért jöttem, hogy még egyszer megköszönjem, amit a toloncban
értem tettél – mondtam, mire Fecska legyintett.
– Hadd el! – nevetett. – Az a trampli mindenképp kihúzta volna
nálam a gyufát.
– És volna még valami – fogtam halkabbra a hangom, óvatos
pillantást vetve a minket figyelő számtalan szempárra. – Kérdeznék, ha
szabad.
– Ki vele – tette karcsú csípejére a két kezét Fecska. – Ez itten a
családom, előttük titkom semmi nincs.
Láttam, ahogy az idősebb asszonyok ezt hallva bólintanak, a férfiak
helyeslőn mordulnak, Joszó prímásnak és Pitykónak, az ifjú férjnek
pedig büszkén villan a szeme.
– A báró úrról van szó – mondtam, magam sem értve, miért szorul
össze a torkom.
– A félkarúról? – vonta össze a szemöldökét Fecska.
– Igen, róla. A neve Ambrózy Richárd és te... Szóval nekem úgy tűnt,
hogy ti régebbről ismeritek egymást.
– Tanálkoztunk már, ez igaz – Fecska arcáról szemvillanás alatt
olvadt le a mosoly –, de csak úgy vagyunk ismerősök, miként a tó vize
ismeri a felette átvonuló felhőt.
– Na, és hol...? Vagyis mikor...? Hogyan...?
A kályhában tovább ropogott a tűz, ablakot sem nyitott senki, a
konyhában hirtelen valahogy mégis hűvösebb lett.
– Mi dolgod neked azzal az úrral, Keszkenő? – nézett egyenesen a
szemembe Csurár Fecska.
A válasz úgy csúszott ki a számon, hogy meggondolni sem maradt
időm.
– Nála lakom.
A cigány lány tekintetében értő szikra lobbant, az asszonyok
szomorút sóhajtva csóválták a fejüket, a fiatalabb legények szája
sarkában cinkos vigyor jelent meg, Joszó prímás viszont elmarasztalón,
maga elé nézve, már-már haragosan csettintett.
– Oh, tévedés, nem úgy! – nevettem fel iszonyú zavarban, ám a
hangom hamisan csengett. – Azt hiszem, rosszul fogalmaztam. Richárd
és a mamája vendégül látnak engem, míg... Szóval amíg el nem
rendezem bizonyos fővárosi dolgaimat.
– Jaj, Keszkenő, Keszkenő – sóhajtott a cigány lány, megragadva a
kezemet. – A te báród hiába félkarú, mégis két nőt ölelget egyszerre.
– Na, de Fecska! – horkantott rá Joszó prímás.
– Jobb, ha tőlem tudja meg, dad – mondta neki toloncbéli
védelmezőm, majd ismét hozzám fordult. – Való igaz, hogy van
szerencsém ismerni a te széllelbélelt báródat, de csak úgy október
dereka óta, mikor is a semmiből a nyakunkba esett.
– Ezek szerint már járt itt? – néztem körül, mintha Richárd nyomait
kutatnám.
– Báró a cigányházban? – nevette el magát Fecska, még a gondolatot
is bolondságnak tartva. – Dehogy, még soha! Akkoriban én még a Hül-
házban laktam, a Tabán egy másik fertályán, három szomorú sorsú
barátnémmal együtt. Oda jött értem az én Pitykóm és rabolt el magával,
hogy az asszonya legyek.
– És mit akart tőletek a báró? – tereltem vissza Fecskát a nekem
tetsző ösvényre.
– Nem mit, hanem kit – húzta el a száját ő. – Négyünk közül csakis a
Cili érdekelte. Folyton jött, órákig pusmogott vele a szobájában, aztán
egy nap összepakolta és elköltöztette őt.
– Hová?
– Tudja a rossznyavalya – rántott a vállán Fecska. – Akkoriban én
mán nem laktam ott, csak a Mári mesélte később, mikor a Mélypince
előtt tanálkoztunk, hogy mi volt. Szegény kettesben maradt a Blau
Annával, és úgy láttam rajta, hogy egész belegajdult a Cili hiányába.
Meg is kereshette végül, hisz a báród éppeg aztat sutyorogta a fülembe,
mikor kimentett a toloncból, hogy szóljak Annának: Márika nem
veszett el, jól van, és mostantól Cilivel múlatja az időt.
– Hol?
– Mondtam mán, Keszkenő, hogy dunsztom sincs. – Fecska
elengedte a kezemet, és ismét hátrébb lépett. – Az Anna tán többet tud,
de engemet ez az egész bárós bolondéria már körömpiszoknyit se
érdekel. Ha olyan dilinók vagytok, ti magyar jányok, hogy hagyjátok
magatokat becsapni egy férfi által, csak mert cilinderes úr az illető, hát
lelketek rajta. Annyi biztos, hogy ha a Pitykó mívelne ilyesmit, én
magam állítanám hátába a kisbabát, oszt miként a Márika mondta
mindég: szer’usz világ!
Elkértem Fecskától a Hül-lakás címét, majd köszöntünk és kiléptünk
az esőbe.
– Ez nem ment túl jól – jegyezte meg Tarján Vili, miután beszálltunk
a bérkocsiba.
– Csodálja? – sóhajtottam. – Jelenleg az egész Kováts família arról
trécsel odabenn, minő ügyes férfi ez az Ambrózy báró, aki fél karral is
egyszerre két nőt tart ki.
– Mi azonban tudjuk, hogy ez nem igaz!
– Sokra megyünk vele – kaptam kezembe az esernyőt, hogy
fémhegyével megkopogtassam a konflis tetejét, így adva indulási
parancsot a kocsisnak, akivel korábban már közöltem a címet. – Most
azonban kezdjen erősen fohászkodni, Vili! Muszáj, hogy a Horgony
utcában ránk mosolyogjon a szerencse, különben sose leljük meg azt a
fenemód titokzatos Cili kisasszonyt.

Decemberben hónak kellett volna hullnia, ám a mindent hófehér

lepellel takaró pelyhek helyett eső ömlött az égből, ragacsos sártengerré
áztatva a Tabán keskeny utcácskáit. Bérkocsink meg-megcsúszva,
lassan poroszkált fölfelé a Gellért-hegy északi oldalába épült, düledező
házak közé, és állt meg végül a Horgony utca 58. előtt. A kőfal öreg
bejáratát nyitva találtuk. Az udvar, mely elénk tárult, éppolyan
kőösvényeket kínált, mint az Attila körúti cigányház, ám itt a tér sokkal
kisebb volt, és az ajtókba sem álltak ki bámész, mezítlábas gyerekek.
– Melyik lakás lehet az? – hunyorgott Tarján Vili, akinek valahogy az
esernyő alatt is vízcseppes lett a szemüvege.
– Fecska azt mondta, hogy bal kézre az első – feleltem, miközben
óvatosan követtem a keskeny járda vonalát, melynek mindkét oldalán
szinte forrni látszottak a pocsolyák a beléjük hulló esőtől. Az udvaron
egyetlen lélek sem mutatkozott, de a szemközti ház emeleti ablakában
égett a világ, és mintha a tüllfüggönyt is félrelebbentette volna valaki.
– Már tudják, hogy itt vagyunk – jegyezte meg a bűnügyi hírlapíró,
aki olykor szemfülesebbnek bizonyult, mint gondoltam.
– Akárki lakik is ott szemközt, vele nekünk nincs dolgunk –
mondtam. – Jöjjön, Vili, zörgessünk be a bal oldali ajtón!
A Hül-lakás udvarra néző, alacsony ablakain nem szűrődött ki
semmi fény. Hirtelen nyugtalanság kerített hatalmába. Lehet, hogy az a
Blau Anna nevezetű leány, aki immár egyedül él itt, megunta a
magányt, és szintén elköltözött?
Vili megkocogtatta a bejárati ajtó üvegét. Vártunk, de hiába.
– Próbálja újra! – biztattam, és ő megtette, immár határozottabban.
– Semmi – mondta néhány kísérlettel később. – Úgy tűnik, nincs
itthon.
A cipőmben víz lötyögött, a szoknyám széle szürke sárkoloncoktól
volt súlyos, kalapom karimája ázottan kókadt a vállamra – elegem volt.
Felemeltem a kezem és ököllel döngettem meg az ajtót, ami a harmadik
ütésre magától kinyílt.
Vilivel nyugtalanul pillantottunk egymásra.
– Hahó! – kiáltott az ifjú hírlapíró. – Van itthon valaki?
Beléptünk a rövidke előszobába, mely a tágas konyhába torkollt. A
borús időnek és a kicsinyke ablakoknak köszönhetően odabenn már-
már éjszakai sötétség uralkodott.
– Hideg van – súgta Vili, mintha rosszban sántikáló betörők
volnánk. – A spór már rég kihűlt, és a lámpákból is elfogyott a
petróleum.
Ez mind igaz volt, ám a konyha mégis úgy nézett ki, mintha csak
egyetlen perce állna üresen. Az asztalon újság, kistányéron fél szelet,
megkezdett vajas kenyér és egy dermedt tejeskávéval teli porcelánbögre
sorakozott. Előttük a szék úgy volt félretolva, mintha valaki a vacsoráját
épp csak félbehagyva állt volna fel.
– Jó napot kívánok! – kiáltott a lakás csöndjébe Vili, amitől én
bizony összerándultam. – Blau Anna kisasszony itthon tartózkodik?
– Ki keresi? – szólalt meg hátunk mögött valaki rekedten.
– Mi kérem... – pördültem felé, ám a szavam elakadt, mivel a
reszelős hang gazdája, ha termetes volt is, szoknyát viselt.
– Szóval az Annát keresik? – lépett beljebb a nő, kinek széles vállát
esőköpeny takarta, a kezében pedig viharlámpást tartott.
– Igen, asszonyom – feleltem. – Közös ismerősünk adta meg a
címet...
– Itthon kéne lennie – vágott szavamba a díjbirkózó alkatú nő. – Én
Gréta vagyok, a háztulaj cselédje, és nem láttam a lányt elmenni. Miért
van itt ilyen hideg?
Átcsörtetett a konyhán, útközben falnak szorítva Tarján Vilit, és
hatalmas tenyerét a spór oldalára simította.
– Ez már rég kialudt – állapította meg. – Hol van Anna?
– Mi is épp ezt... – próbálkoztam újra, ám Gréta ügyet sem vetett
rám.
– Anna! – bömbölt fel, én pedig később megesküdtem volna rá, hogy
hangjától a kredencben egymáshoz csörrentek a tányérok. – Tegnap
délidőben még láttam őt, mikor ajtót nyitott valami úriembernek.
Annácska, szentem, hova bújtál?
A nő átdübörgött a konyhán, felrántotta a pinceajtót, és újra csak
kiáltott, ám választ most sem kapott. Már épp le akart menni a
meredek lépcsőn, mikor Tarján Vili odalépett hozzá, és megfogta a
karját.
– Majd inkább én – mondta a bűnügyi tudósító, aki egyik pillanatról
a másikra levetkezte félszegségét, és immár úgy viselkedett, mint az a
szákból a tóba visszakerült hal, mely újra a saját, jól ismert közegében
lehet. – Ezt elkérhetném?
Gréta tűrte, hogy a hírlapíró kivegye kezéből a viharlámpást, és a
lépcső tetején állva nézett az imbolyogva távolodó lény után. Óráknak
tűnő percek teltek el, mire Tarján Vili ismét felbukkant a pinceajtóban.
– Hívják a rendőrséget – mondta színtelen hangon. – Blau
kisasszony ugyebár nagyon csinos, szép arcú, húsz év körüli, vörös hajú
teremtés?
– Pontosan – bólintott Gréta.
– Akkor minden bizonnyal ő fekszik odalenn.
– Oh, mein Gott!{127} Lezuhant a lépcsőn, és a nyakát szegte?
– Úgy vélem, nem – felelte a bűnügyi tudósító –, mivelhogy
leszúrták szegényt. Nézzék, a kövezeten is látszik néhány elmaszatolt
vércsepp, amerre a gyilkos vonszolta, hogy aztán egyszerűen lelökje őt a
sötétbe. Blau kisasszony akkor még élt. A testtartása és a porban
hagyott nyomok azt mutatják, hogy próbált visszakapaszkodni a
lépcsőn, ám végül elfogyott az ereje és...
A rendőrökre másfél órát kellett várni, mivel a Tabánba még
gyilkosság esetén se szívesen tették be a lábukat, hacsak épp nem ott
laktak. Az egyenruhások kitereltek minket a szűk előszobába, majd
gyökeret vertek a pinceajtóban, és megint csak vártunk.
– Ez nem lehet igaz – nyögött fel Vili húsz perccel később, mikor
ráismert a detektívre, akit a kapitányságról küldtek. – Milike,
könyörgöm, ne engedje, hogy ez az elmeháborodott megint bilincset
rakjon rám!
Félelme jogosnak tűnt, mivel az ajtón nem más masírozott be, mint
Detrich Károly detektív, aki a Somossy Orfeumban egyszer már
letartóztatta a fiatal hírlapírót.
– Nocsak! – ismert ránk a brillantinozott hajú, vörhenyes arcú
nyomozó. – Maguk meg mit keresnek itt?
A kihallgatásunk tíz percig sem tartott. Gréta beszélt a sétapálcás
úriemberről, aki magas nyakú felöltőt és széles karimájú kalapot viselve
(így az arca takarásban volt) látogatta meg előző nap Blau Annát.
Elmondta, hogy a leányt azóta senki nem látta, így valószínű...
– A következtetéseket majd én vonom le – szólt közbe Detrich,
miközben le-föl járkálva még azt a kevés nyomot is széttaposta, ami
még akadt a konyhakövön. Ezután arra volt kíváncsi, hogy Vili és én
miként kerültünk a Hül-lakásba.
– Látogatóba jöttünk Annához – feleltem, épp csak picit csúsztatva
az igazságon.
– Mi dolguk volt vele?
– Ambrózy báró... – kezdtem, de ő leintett.
– Áh, így már mindent értek – mondta maró gúnnyal. – A báró úr
nagyon megkedvelte ezt a házat. Tudomásom van róla, hogy az utóbbi
időben igen gyakran tette itt tiszteletét, sőt, az egyik hölgyet el is
költöztette valahová. Mondhatom, szép kis úri vircsaft. Na, mindegy!
Maguk most mindhárman elmehetnek, de holnap jelentkezzenek az
irodámban, aláírni a vallomásukat, habár... – Detrich kelletlenül
szívogatta sárga fogait – ebből úgyse lesz ügy.
– Hogy mondhat ilyet, hiszen a lányt meggyilkolták?! – néztem rá
értetlenül.
– Lányt, höhö – röhincsélt a detektív. – Blau kisasszony közismert
prostituált volt, kérem! Hül Jenő futtatta, míg meg nem halt a maguk
villájában, és aztán ez a... Ez a lány bizonyára saját praxist kezdett.
Tiszta sor. A tegnapi látogatója egy elégedetlen kuncsaft lehetett, aki
végzett vele és passz. Egy rossz nővel kevesebb. A tettest úgysem kapjuk
el soha.
Eszemben sem volt vitatkozni Detrichhel. Szó nélkül indultam Gréta
után, alig várva, hogy elhagyhassam a házat, ám mielőtt kiléphettem
volna az ajtón, a detektív fojtott hangja ütötte meg a fülemet.
– Most nézzék meg! – mondta a pinceajtóban strázsáló
rendőröknek. – A báró lotyója meg a zsidó firkász bűnügyi
helyszíneken lófrál! Hát hová jut így a mi szép magyar hazánk?
Megtorpantam. Hátranéztem. Tarján Vili, aki mögöttem jött,
holtsápadtan bámult rám. Ő is hallott minden szót, ám nem tudta, mit
tegyen. Én viszont igen.
– Vilmos, kérem, megfogná ezt nekem? – nyújtottam felé a kesztyűt,
amit épp az imént rántottam le a jobb kezemről.
– Köszönöm!
Azzal visszaléptem a szobába, megkocogtattam Detrich vállát, és
amikor az a disznó csodálkozva felém fordult, két irtózatos pofont
kevertem le neki.
– Az egyiket a lotyó, a másikat a zsidó adta – mondtam.
– És most, ha kívánja, letartóztathat hivatalos közeg elleni
erőszakért.
 9
Pest legcsodásabb férfija

Pest, 1900. december 3.

 Az első emeleti kis szalonban ültek és remekül
érezték magukat. Róza asszony a könnyű reggeli romjai fölött épp az
egyiptomi kedive szokatlan és meglehetősen mulatságos bolondériáiról
mesélt, míg a Kardos Cecíliából lett unokahúga, Schumayer Karlinka
úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.
– Valóban a női fuszeklik keltettek benne gerjedelmet? – rázta a
fejét hitetlenkedve.
– Csakis azok – bólogatott a fehérkaméliás hölgy. – Én magam ezt
sosem tapasztaltam, mivel az excellenciás úr rögvest első este az egyik
Nemzetiből jött kóristalányt választotta partneréül, és végig ki is tartott
mellette, sőt, magával vitte sokadik feleségének, de előtte a csitri
mindent elmondott nekem.
– Sosem gondoltam volna, hogy a férfiak ilyen különösek.
– Nem mindegyik, drágám – nyugtatta meg Róza asszony. – A
legtöbb egyszerűen csak akaratos, nyűgös és önző kisfiú. Ritka az olyan
kivételes, valóban talpig férfi, mint a te báród.
Karlinka hirtelen elkomorult.
– Nekem nincs semmiféle báróm. Kérlek, ne emlegesd így Ambrózy
urat.
– Jaj, édesem, meg ne bántódj nekem! – mosolygott a leányra Róza
asszony. – Richárd csodálatos férfi, és akár tetszik, akár nem, jelenleg
bizony csakis a tiéd, hisz minden mozdulatával, lélegzetvételével téged
óv.
Ezt bizony Karlinka sem tagadhatta. Ambrózy báró egyetlen napot
sem mulasztott el, hogy felkeresse őt a Pilisy- házban. Legtöbbször
egész délutánra, olykor még vacsorára is maradt, de mindig tökéletes,
bár kissé karót nyelt úriemberként viselkedett.
Olyan, mint valami halálig hű, félelmetesen okos és ráadásként igen
megnyerő kiállású őrkutya – gondolta Karlinka –, mely gazdája lába
mellett heverve nyugodtan, türelmesen várakozik, ám sejthető, hogy
amint veszély közeleg, őrjöngő vadállattá változik.
 – Mondd, Róza, ha nem vagyok túl indiszkrét – szólalt meg kissé
félve a leány –, ti ketten valaha...
– Richárddal? – nevetett fel a bővérű asszony. – Oh, dehogy, soha.
– Bocsánat, csak úgy vettem ki a szavaitokból, hogy gyakorta járt ide.
– Sajnos, ez így igaz – most Róza asszonyon volt a sor, hogy a
múltba révedve kissé komorrá legyen. Karlinka azt is észrevette, hogy a
fehérkaméliás hölgy, kit híres szeretője, az angol trónörökös nevezett el
Pest Rózsájának, önkéntelenül jobb melle alá, az oldalára szorítja
tenyerét, mintha a fűzője szorítaná. – Az ifjú Richárdot Zsarnay
detektív ajánlotta be hozzám sok évvel ezelőtt.
– Hát rendőrök is járnak ide? – csodálkozott Karlinka, aki a Pilisy-
házban máris többet tanult a viveur{128}-világ dolgairól, mint egész
addigi életében.
– Sőt, miniszterek, gyárosok és kevésbé szent életű, ám igen magas
polcon ülő papok is – bólintott Róza asszony. – Elvégre a díszmagyar, a
frakk és a reverenda alatt ők azért mind-mind férfiak, akiknek
természet adta vágyuk a női gyöngédség időnkénti megtapasztalása.
Hangay Emma kisasszony egykor lángvörösre gyúlt arccal, míg
Gerlice zavart kuncogással, Kardos Cecília viszont már értő, ám kissé
idegenkedő borzongással fogadta volna e sikamlós megállapítást.
Karlinka viszont... Nos, ő is vidékről jött, férfit sem ismert még
közelről, ám a „nénikéje” mellett gyorsan kitapasztalta, hogy a titkos
vágyak dzsungele csupán a kiszáradt erkölccsőszök, besavanyodott
vénkisasszonyok és álszent aggastyánok szemében maga a fertő.
A hangos tivornyák viszont, amik a Pilisy-házban hetente úgy
kétszer-háromszor csaptak fel, továbbra is taszították. Tudta, hogy
Róza asszony sem szereti, mikor nagyszalonja vendégei berúgnak,
cigány bandát hozatnak és magyar nótákat üvöltve táncoltatják hajnalig
a színház bármire kapható, csinos kis kokottjait. Ilyenkor Karlinka a
szobájába húzódva hallgatta a legfelső emeletről leszűrődő zajokat, és
magában azért fohászkodott, hogy új barátnéja, akit immár legalább
annyira szeretett, mint annak idején Madame Orlócyt, képes legyen
mihamarább kidobni a dorbézolókat.
 Az irodalmi estek ehhez képest egészen mások voltak. Olyankor a
Pilisy-ház pályakezdő vagy már hírneves költőkkel, írókkal,
lapszerkesztőkkel telt meg, akik – bár szintén kedvelték az italt –
leginkább csak beszélgettek, esetleg saját alkotásaikat olvasták fel,
vitatták meg. A színházi leányzók eme estekről javarészt elmaradtak,
mivel a művészeknél nemigen volt pénz, amit rájuk költhettek volna.
- Tudod, Karlinka, nekem az írott szó és annak ügyes mívelői a
gyengéim – vallotta be Róza asszony. – Jöhet bármilyen ékes-fényes
báró, gróf, herceg vagy koronás fő, a szememben egyik sem ér fel azzal
a sápatag, nyeszlett, görbe hátú, hunyorgó szemű ifjú költővel vagy
íróval, aki csakis nálam lakhat jól, mert a zsebében csörgő garasok még
egy sós kiflire sem elegendők. Azt kérded, hol találok ilyeneket? Nos,
van nékem két remek emberem. A piros orrú Szilveszter{129} Budáról
hozza a frissiben felbukkanó költőket, míg Malonyai{130}, akivel még
Párizsban ismerkedtem meg, a modernebb írókat mutatja be a
szalonomban. Ők ketten mindig gondosan válogatnak, ízlésük az
enyémmel egyező, így akit beajánlanak, az általában valódi tehetség,
akit a múzsa már megcsókolt ugyan, de félő, hogy mielőtt
kibontakozhatnának, elviszi őket az éhhalál.
Ilyen volt tehát ez a különös Róza asszony, a fehérkaméliás hölgy,
Pest városának világhírű kokottja és egyben a művészek ábrándos lelkű
bolondja, akit Karlinka immár örökre a szívébe zárt. Az viszont kissé
zavarta, hogy képtelen volt belőle kiszedni, valójában miféle
kapcsolatban is áll Ambrózy báróval. Most is, midőn e különös férfira
terelődött a szó, Róza asszony komorrá lett, felállt, az erkélyajtóhoz
lépett, és a kinti szürke világot nézte. Karlinka már épp összeszedte a
bátorságát, hogy határozott rohamot indítson a bárói rejtély ellen,
midőn az ajtó kinyílt, és Márika dugta be a fejét.
– Csók’lom, leszedhetek?
A Hül-lakás egykori mindenese szobalány ruhában, fehér főkötősen,
fodros kötényben feszített, mely ugyan kissé bután állt rajta, de Róza
asszony ígéretet tett, hogy hamarosan ráigazíttatja Erzsi, a szökött
cseléd hagyatékát.
 – Milyen kinn az idő, édesem? – fordult felé a ház úrnője, aki mindig
remekül mulatott Márika Tabánból hozott szókimondásán.
– Béborult, mint hajnali korhely az út menti árokba – felelte a
kislány, miközben veszedelmes lendülettel pakolta tálcára az értékes
porcelánokat. – Az eső viszont éppeg csak szepereg.
– Nagyszerű! – Róza asszony egyik pillanatról a másikra felvidult. –
Akkor ma kilovagolunk!
Karlinka tudta, hogy a fehérkaméliás hölgy, ha csak teheti, majd’
minden délelőtt áthajtat az Eszterházy utcai Nemzeti Lovardába, ahol
kedves hátasát tartja. Ebben csupán a rossz idő és a túl sokáig maradó
éjszakai férfivendég akadályozhatta meg, mivel a lovaglás Róza asszony
számára legalább olyan fontos volt, mint a levegővétel.
– Rajta, hölgyeim, készüljenek! – tapsolt néhányat, ami szintén
túlhevült kedvét jelezte. – Az idő ugyan hűvös, de kit érdekel. A hideg
széltől csak szebben piroslik majd az orcánk.
– Úgy érted, hogy mi is? – csodálkozott Karlinka, aki immár hetek
óta ki sem tette a lábát a Pilisy-házból.
– Ez csak természetes – nevetett Róza asszony. – Épp itt az ideje
levegőre menned, kedvesem. Fél Pest arról suttog, vajon kiféle-miféle
lehet az én titokzatos unokahúgom, akit a házamban rejtegetek. Hát
most megmutatjuk nekik. ..
– Nem! – vágott közbe Karlinka. – Bocsáss meg, de ez túl nagy
felelőtlenség volna a részemről. Az utcákon sokan járnak, és köztük
lehet az is, aki a vesztemre tör.
– Igen, ez igaz – töprengett el a fehérkaméliás hölgy. – A báró le is
szedné a fejemet, ha megtudná, hogy körbemutogattalak.
– Akkor hát mégse nem megyünk lovagóni? – sóhajtott Mück Mári
elszontyolodva, mert ő biz’ már egészen beleélte magát a dologba. –
Még a Hülék se tartottak minket ilyen rövid pórázon, mint ez a báró.
Róza asszony tekintetében vidám szikra pattant.
– Ne félj semmit, fityfiritty, én tudom a megoldást – mondta. –
Szaladj le a Merkelnéhez, hogy küldessen gyorsan Gyuriért.
– Az meg ki a lófara? – hökkent meg Mári.
 – Ne légy közönséges, kicsi! – pirított rá szigorú szeretettel Róza
asszony. – Elvégre Schumayer Karolin kisasszony személyes cselédje
vagy, aki jó családból származó úrilány.
– Bocsánat a lepcses szám miatt – ütött sietve az ajkára háromszor is
Márika. – Nehéz feledni a tabáni módit.
– Sebaj, majd belejössz, mint placcra került szűz leány a mórikálásba
– nevetett Róza asszony. – Most viszont sipirc Merkelnéhez. Ő tudja,
hogy Schwet Gyuri{131} Pest legmegbízhatóbb bérkocsisa, akit mindig
akkor hívok, ha én magam vagy valamelyik vendégem titokban akarjuk
a várost járni. A fiákere teljesen zárt, sötét selyemfüggönyei kívül
tartják a kíváncsi szemeket, ám az ügyes kukucslikakon át a bent ülők
mindent úgy láthatnak, mintha nyitott hintón utaznának. Na, mit
szóltok, jó lesz ez nektek?
– Kikocsizunk – vigyorintotta el magát Márika, és miközben tálcával
a karján az ajtó felé robogott, még azt is hozzátette: – Szer’usz világ,
jövünk!
Miként azt Karlinka a délelőtt folyamán egyre határozottabban
sejtette, Róza asszony valójában már napok óta azon töprengett,
hogyan is vihetné friss levegőre védenceit, méghozzá teljes
biztonságban. Ehhez végül egyrészt Schwet Gyuri zárt fiákere és a
kocsis utasai iránt táplált tökéletes közönye, valamint az a két kapucnis
felleghajtó segítette hozzá, amit a lányokra adott.
A Nemzeti Lovardáig egy kocsiban utaztak, ám ott Róza asszony lóra
szállt.
– Engem kövessen, Gyuri – mondta a bakon ülő fiákeresnek –, és
csak akkor álljon meg, ha én mondom!
– Úgy lesz, nagyságos asszonyom – biccentett a pofaszakállas,
hallgatag férfi.
Előbb a Körönd felé poroszkáltak, majd a Városligetnek vették az
irányt.
– Nézd, Cilike, omnyibusz! – kukucskált ki a fiáker bőrfalába ütött,
félrehajtható fedlapocskával ellátott résen Márika.
– Az ott meg két huszár, piros uniformisban. Hú, de snájdig
mindkettő, eszem a csákójuk rózsáját!
– Mit nem mondasz, te lány – nevetett Karlinka, megfeledkezve
arról, hogy a névtévesztésért lehordja apró cselédjét. – Bajba keverne
téged az a huszár, de még a közönséges baka is, ha hinnél neki.
– Ki mondta, hogy hinnék? – rántott vállat Mück Mári, izgalmában
kivillantva kapafogait. – Tabáni jány vagyok. Tudom, hogy minden férfi
hazug és részeges.
– Mindegyik, igazán?
– Na jó, talán a te báród mégse az – kacsintott Karlinkára a kis
cseléd. – Milyen hűségesen látogat minket minden délután. Szerintem
szerelmes beléd, csak a fél karja miatt nem mer nyilatkozni. Biztos aztat
hiszi, hogy fenn hordjuk az orrunkat, és kikosaraznánk a hibája miatt.
– Az orrunkat? És kikosaraznánk? – ismételte nagyra nyílt
szemekkel Karlinka. – Szóval te és én már egy személy vagyunk?
– Már hogy a rossebbe... Bocsánat! Szóval miért ne lennénk azok?
Két fő, négy kar, négy láb, meg a többi külön- külön van ugyan,
méghozzá nálad tündéri mód szép, nálam meg rút kis béka
elrendezésben, de a szívünk... Na, az már rég egybeforrt.
– Te Mári – bökte oldalba Karlinka incselkedve kis barátnéját –,
mondd csak, nem pistultál te bele véletlenül abba a báróba?
– Csak ha neked se lócitrony ő az út kövezetén – vigyorgott
sejtelmesen Mári, ám választ már hiába remélt, mert a fiáker váratlanul
megállt.
– Hol járunk? – tapadt ismét a kukucsra a kis cseléd. – Te látsz
valamit? Én még soha életembe’ nem jártam erre.
– A Városligetben vagyunk – felelte Karlinka. – Ha jól veszem ki, az
ott a Műcsarnok.
– Emitt meg Róza asszony táncoltatja a paripáját – közölte Márika.
– Nagy csomó úr veszi körül, és mind nyeregben ülnek. Most meg
felénk mutogat az ustorával. Vigyázz, már gyönnek is.
Paták közelgő dobogása hallatszott, majd valaki megzörgette a fiáker
ablakát.
– Dugd ki kicsinyt az orrod hegyét, Karlinka – kiáltott Róza asszony.
– Két igen kedves barátomnak szeretnélek bemutatni.
A kocsiban ülő lányok tanácstalanul néztek össze, majd Mück Mári
kapta magát, orra hegyéig húzta a csuklyát és leeresztve az ablakot,
kitekintett. Az arcát ugyan a lovon ülő urak – akik „nagy csomó” helyett
csupán ketten voltak – nem láthatták, de azért a nyeregből mélyen
lehajolva sorra megcsókolták a leány feléjük nyújtott, cérnakesztyűbe
(merthogy az álöltözethez az is járt) bújtatott kacsóját.
– Mély hódolatom, Schumayer kisasszony – szólt az idősebb úr. – A
nevem Batthyány Elemér{132}, Róza nénikéje régi tisztelője.
– Részemről a kisztihand – motyogta Márika, majd halkan
felsikkantott, mikor a másik férfi fiatalos lendülettel szintén bajszos
ajka felé emelte a kezét.
– Gróf Szapáry József{133}, szolgálatjára – dörögte katonás hangon a
fess, alig harmincas lovas. – Remélem, hamarost a Pilisy-szalonban is
lesz szerencsénk kegyedhez.
– Csakis az irodalmi esteken – mondta Róza asszony, aki azonnal
felfedezte a személycserét, és alig bírta visszatartani kirobbanni készülő
nevetését. – Karlinka még túl fiatal a duhaj mulatsághoz.
Ezt az egész vásári komédiások színpadára illő jelenetet az igazi
Karlinka a fiáker leghátsó, legsötétebb sarkából nézte végig, szintén
kitörni készülő nevetéssel küzdve. Márika közben már vissza is
húzódott a helyére, és úgy bámulta saját kacsóját, mintha azt az
ablakon túl színaranyba öntötték volna.
A kirándulás további része igazán kellemesen telt. Róza asszony és
két kísérője átgaloppolt a Városligeten, rá a Stefániára, mely szép
időben Pest városának legelőkelőbb korzója volt, ám most csak a
sportlovasok, néhány hintó és egykét makacs gyalogos kóricált rajta. A
fenségesen szép Park Klub{134} előtt megálltak, és az elébük siető
pincérektől forró csokoládét rendeltek, amit a nyeregben ülve
fogyasztottak el.
A sűrű, édes italból Karlinka és Mári is kapott egy-egy csészével, de
ügyeltek, hogy arcukat a leengedett ablakon át senki meg ne láthassa.
A menet végül az Új Lóversenytér végénél, a víztoronynál fordult
vissza, majd miután a két gróf búcsút vett Róza asszonytól, előbb a
Nemzeti Lovardába, onnan pedig haza tértek.
– Gyönyörűnek tetszik lenni a nyeregben – bókolt Márika a
fehérkaméliás hölgynek. – Figyeltem, ahogy a cilinderén lévő hosszú
selyemfátyol lobog a szélben. Na, az kérem, valami egészen csudás
látványosság! Szerintem nincs is szebb hölgy magánál az egész...
– Ennyi elég is lesz, fityfiritty – nevetett rá Róza asszony. – Csak
azért, mert félsz, hogy a kézcsókos turpisságod miatt haragszom rád, ne
udvarolj nekem!
– Hisz én nem is azér... – háborgott Márika, kereszteket dobálva
magára, mint a pravoszlávok, ám ez valahogy még hamisabbá tette a
fogadkozását. – Isten uccse, hogy igazat mondok. Maga a
legfájintosabb hölgyszemély, akit valaha is láttam. Persze a két úr közül
a fiatalabbik, az a Szappanyos...
– Szapáry az, fiam, nem Szappanyos – kacagott Pest Rózsája, és vele
Karlinka is, olyannyira, hogy majd szétdűlt körülöttük a fiáker fekete
doboza. – Szapáry Jóska tényleg helyes gyerek, de igazi férfit majd a
délutáni teánál mutatok nektek.
– Vendégünk lesz? – kapta fel fejét kissé ijedten Karlinka.
– Ha idegen, a báró úr aligha fog örülni neki.
– Még szerencse, hogy nem az ő kedvéért hívtam meg Pest
legcsodásabb férfiját – csippentette össze szép szemét Róza asszony. –
Tervem szerint ugyanis, ha nem bánod, inkább neked akarnék vele
örömöt szerezni!

Miként az már szokássá lett, az angol módi szerint szervírozott

teához Karlinkának Márika segített átöltözni, ám a kisleány most
valahogy túl nyugtalan volt. A fehér fodrú ruhát elejtette, a konyákig
érő kesztyűpár egyikét sehogy nem találta, és miközben csapkodva,
morogva kutatott utána, majdnem leverte a fésülködőasztalon álló,
pásztorfiút mintázó szobrocskát.
 – Mi bánt ennyire, kis butám? – nézett hű barátnéja szemébe
Karlinka. – Úgy dúlsz-fúlsz itt nekem, mintha méh röppent volna a
szoknyád alá.
– Nincs nekem bajom semmi se – legyintett akkorát Márika, hogy a
végre fellelt kesztyű rátekeredett a karjára.
– Csak éppeg az nem fér a fejembe, mér’ csapott be minket oly rútul
a Róza asszony.
– Miért, hát becsapott? Mégis, mivel?
– A kocsizásból gyövet aztat mondta, hogy teára Pest legcsodásabb
férfiját teremti elénk – fogta suttogóra Márika.
– Ám a szalonban most egy olyan semmi kis emberrel vár ránk, hogy
az még a fél fogamra sem vón elég.
– Hát már itt is van a vendég? – kapott a kesztyű után Karlinka. –
Tán kilested őt?
– Naná, hogy ki – szegte fel állát Mück Mári. – Csak nem
engedhetek akármilyen gyüttment alakot a közeledbe! Ez az ipsze
viszont... Eh, jobb nem is beszélni róla!
– Miért, mi baj vele? – nevetett Karlinka, miközben eligazította
szoknyája ráncait.
– Az, hogy bolhának sok, szúnyognak viszont kevés – replikázott
Márika, mint a férfiak újsütetű szakértője. – Ahogy Róza asszony
beszélt róla, abból azt gondolná az ember jánya, hogy legalábbis
díjbirkózó, hajóskapitány vagy huszártiszt őkelme. Na, de ez! Ha ilyen
Pest legcsudásabb férfija, akkor én inkább Leszbosz szigetére költözök.
– Na, de Mári, honnan veszel te ilyeneket, mint ez a sziget? – ámult
Karlinka.
– A Róza asszony könyvtárában láttam róla valami regényt – vont
vállat a kis cseléd. – Vót abban egy színes kép, amin csupa szép nő
pucérkodott, táncolt és szeretgette egymást, férfi pedig a környéken egy
se!
– Jó, most már értelek – fricskázta meg Mück Mári orrát Karlinka
nevetve –, és amondó vagyok, hogy inkább várd ki szépen a magad
huszárkapitányát, a mesebeli szigetet pedig felejtsd el sebesen.
 – Azért még majd gondolkodom rajt’ – egyezkedett a kis cseléd
komoly képpel. – Bár, ha Róza asszony nekem is előteremtene
valahonnét egy olyan férfit, mint a te báród...
– Mári, most már tényleg elég legyen! – vonta össze a szemöldökét
Karlinka. – Ambrózy Richárd igen komoly...
– És fess! – motyogta Mück Mári az orra alatt.
– ...megbízható...
– Csinos bajszú!
– ...felelősségteljes...
– Vállas és magas!
– .. .úriember, aki segíthet rajtunk – fejezte be Karlinka a dorgálást.
– Nem érdemli meg, hogy úgy beszélj róla, mint lókupec a portékájáról.
– Pedig a fogai is szépek – sóhajtott a kis cseléd, miközben ajtót
nyitott imádott barátnéjának. – Csak tudnám, mivel pucoválja őket,
hogy a szivarfüst se árt nekik.
Karlinka bosszúsan csóválta a fejét, ám alig egy perccel később,
midőn belépett a kisszalonba, magában el kellett ismernie, hogy Mück
Mári a vendéget illetően alig túlzott valamicskét. „Pest legcsodásabb
férfija” húsz év körüli, vékonydongájú, szinte kölyökképű, ceruzabajszú,
hosszú barkójú, kissé szánandó jelenés volt, akin a kikönyökölt öltöny
és a rosszul megkötött masninyakkendő úgy állt, mintha épp az imént
húzták volna ki őt a Dunából. Amint meglátta a belépő leányt, a
pamlagon ülő fiatalember nyomban talpra szökkent, és pipaszár lábain
elébe sietve mélyen meghajolt.
– Engedd meg, kedvesem – szólt Róza asszony, kinek hangjába most
különös, eddig sosem hallott bársonytónus költözött –, hogy
bemutassam neked kicsiny hazánk legnagyobb élő íróját.
– Már megint túlzol, kedves – pillantott a fehérkaméliás hölgyre a
fiatalember. – Tudtommal Jókai remek egészségnek örvend.
– Az meglehet – nevetett fel Róza asszony, majd gonoszkodva
hozzátette: – Csak épp szegény öreget már a bojtos sipkájáig belepte a
por. Nekem igenis te vagy a legnagyobb élő magyar író, és erről nem
nyitok vitát.
 – Róza mindig eléri, amit akar – sóhajtott a fiatalember, majd
Karlinka kacsóját a kézfejére emelve, könnyű csókot lehelt a leány
kesztyűjére. – Hódolatom, Schumayer kisasszony. Figyelmére
méltatlan nevem Krúdy Gyula{135}.
A Pilisy-ház védence illendőn felelt, majd helyet foglalt a kanapén,
épp ott, ahová Róza asszony a legyezőjével mutatott. Krúdy a korábbi
helyét foglalta vissza, így mindketten a fehérkaméliás hölggyel kerültek
szemközt.
– Szépek vagytok így együtt, gyerekek – mosolygott rájuk Pest
Rózsája.
– Böh! – hallatszott a szalon ajtaja felől, ahol Márika szobalányi
minőségben őrködött.
– Akarsz valamit, fiam? – fordult felé szigorú tekintettel Róza
asszony.
– Én csak arra gondoltam, hogy cserélni kéne már a teavizet, mer’
bizton kihűlt – hadarta égő fülekkel Mück Mári.
– Megköszönnénk, ha gondoskodnál róla – biccentett a ház úrnője,
majd Krúdyhoz fordult. – Te meg, barátom, fogyassz néhány szalámis
kenyeret, mert a végén még itt ájulsz el nekünk az éhségtől.
– Tévedésben vagy, Rózám – nevetett rá a fiatalember, arcán finom
mosollyal. – Mióta heti hét-nyolc novellámat is hozzák a lapok, sem én,
sem a feleségem nem koplalunk, sőt!
– Úgy, tehát már a gondoskodásom sem kell többé, te hűtlen
gazember!
– Hogy gazember vagyok, azt sosem titkoltam, a hűség pedig túl
unalmas nekem, szóval ha sértegetni akarsz, drága Róza, szidd inkább
az írásaimat.
– Arra sosem volnék képes, hisz mind oly gyönyörű – Róza asszony
rongyosra olvasott kötetet vett a kezébe, mely addig az asztalkán
hevert. – Hallom, hogy újra kiadják az Üres fészket?
– Tévedés. Idén új kötettel jelentkezem, melynek címe A víg ember
bús meséi lesz. Jövőre pedig egy regényt tervezek, ami...
Karlinka csendesen figyelte a Krúdy nevezetű illetőt, aki – mint az
előbb hallotta – fiatal kora ellenére máris nős volt, ám eközben Pest
Rózsájával oly bizalmas hangnemben élcelődött, mely egyértelművé
tette, hogy kettejük között jóval több van – vagy legalábbis volt –, mint
barátság. A kisszalonban fesztelen, már-már bohém művészlégkör
áradt szét. Krúdy igyekezett mindkét hölgyet szórakoztatni. Vicces
anekdotákat mesélt nemrégiben megélt kávéházi és szerkesztőségi
kalandjairól, majd valamiért Róza szépségét kezdte dicsérni, ám ekkor
tekintetébe picinyke szomorúság költözött, így sietve másfelé terelte a
szót.
Másfél órával később Karlinka már tökéletesen értette, hogy Pest
Rózsája miért nevezte Krúdyt Pest legcsodásabb férfijának. A
fiatalember könnyed volt és sziporkázóan szellemes, ám sohasem
bántó, durva vagy közönséges. Határozottan szerette, sőt, tisztelte a
nőket, akiknek nem csupán a szépségét, de – ha épp volt annak, akiről
beszélt – a lelkét és az eszét is komolyan magasztalta. Mikor aztán
irodalomra terelődött a szó, Krúdy egészen átalakult. Szemébe izzó
hevület, vaskos ajkára ékesszólás költözött, bár mindkettőt kordában
tartotta a bölcs éleslátás és a mély, olykor biz’ sötét élettapasztalat.
– Apám címeres nemes, anyám cselédlány volt – mondta már-már
büszkén. – És bár mindkettejüket igen szeretem, bizton állíthatom,
hogy vagyontalan édesanyámtól és nagyanyámtól ezerszer több jót
tanultam, mint a kutyabőrös Krúdy rokonoktól.
A tea már rég elfogyott, miként az utolsó rózsaszín sonkát is vajas
kenyérre tette, majd jóízűn benyelte a vendég, mikor Róza asszony
legyezője Karlinka felé bökött.
– Olvastál te már valamit ettől a fiútól?
– Be kell vallanom, az utóbbi években Ady vékonyka kötetén és
néhány napilapon kívül szinte semmi nem került a kezembe –
biggyesztette le ajkát a leány, majd hirtelen Kardos Cili pozsonyi
emlékei derengtek fel benne. – Mikszáthot viszont kedvelem.
– Őt lehet is – lelkesedett Krúdy, Róza asszony felé kacsintva. –
Látja, kedves, az imént nem jutott eszembe, de Kálmán bátyám
személyében igenis akad nálam nagyobb élő magyar író.
 – Csakhogy ő nem jár a szalonomba, kispofám – kacagott fel a ház
úrnője, majd kezével intve a ritmust, így folytatta: – Pedig mindenki
tudja jól, hooogy...
– Ki a Pilisy-házba nem jár, az se itt a földön, se majd az égben
üdvre nem talál!
A bohókás rigmust Róza asszony és az ifjú Krúdy tökéletes
összhangban gajdolták, mintha már számtalanszor elpróbálták volna.
Karlinka elgondolkodva nézte őket. Ez a két ember mélységesen szereti
és tiszteli egymást – gondolta. – Hiába a nagy korkülönbség, az a
fránya húsz esztendő, a lelkük mégis egyszerre rezzen, és a szívük is egy
ütemre jár. Persze Krúdy idén nősült, Róza asszony pedig szinte
minden éjjel más-más férfit fogad az ágyába, de a lényegen ez mit sem
változtat. Pest Rózsája rajong az ő lángeszű írójáért, az ifjú tollforgató
pedig királynőként tekint reá.
– Vajon miért van az, hogy a Pilisy-házba minden férfinak igazi
megtiszteltetés belépni, pedig... – szaladt ki a meggondolatlan kérdés
Karlinka száján. – Bocsánat, nem akartam elrontani a hangulatot.
– Ugyan mivel, kedvesem? – mosolygott rá szemhunyorítva Róza
asszony. – Hisz tudod, hogy nálam semmit nem szabad elhallgatni.
Ami a szívemen, az a számon; vallom és hiszem, hogy így egészséges.
– Amire a kisasszony célzott, egyébként sem titok – legyintett
szivarjával Krúdy. – A Pilisy-házról egész Pest-Buda tudja, hogy a
pénzért... Méghozzá igen sok pénzért vehető szerelem tanyája. Ám
akinek fikarcnyi esze van, az azt sem tagadhatja le, hogy Madame Rose-
nál nincs okosabb nő a Monarchiában. Szép leányokat és asszonyokat
bárhol lehet kapni, de igazi gondoskodást, mely nem csupán a testet, de
a lelket és a szellemet is gyönyörben részesíti, csakis a Pilisy-házban
találhat a férfiember.
– Azt hiszem, most illendő volna elpirulnom – mondta Karlinka. –
Ám ez az őszinteség... Ugye megbocsát, Gyula? Szóval az őszinteség
arra sarkall, hogy ne játsszam meg magam, így hát tovább kérdezek.
– Mondja csak, húgocskám – biztatta csillogó szemmel Krúdy –, mi
az, ami érdekli?
 – Ön szerint miként lehetséges, hogy Róza asszonyt, aki valaha
egyszerű virágárus lányként kezdte önálló életét, ma már a
legmagasabb körök, a hercegek és a királyok is őszintén tisztelik?
– Ez igazán egyszerű – dőlt hátra Krúdy a selyempárnákra, vékony
lábait keresztbe téve. – Az az igazság, hogy senki úgy nem ismeri a
korabeli férfiakat, mint Róza asszony, aki úgy kezeli a körülötte levő
férfivilágot, mint pasziánsz-kártyáit.{136}
A fehérkaméliás hölgy elismerőn tapsolt.
– Ez igazán találó gondolat, fiacskám – mondta. – Jegyezd csak fel
gyorsan a noteszedbe, hátha egyszer még írsz rólam valamit, és akkor
jól jöhet!
– Remek idea – kapta elő füzetét, és hozzá csonka ceruzáját Krúdy. –
Ez a ház, meg persze a benne élő hölgyek ezer múzsával is fel...
A szalon ajtaja anélkül nyílt ki, hogy bárki bebocsátást kért volna.
A küszöböt Ambrózy báró lépte át, kinek látványától egyetlen
szempillantás alatt fagyossá vált a levegő. Karlinka csak most ébredt rá,
hogy védelmezője ma sokat késett. A báró az utóbbi napokban
általában teaidőre érkezett, ám az óra immár a hetet is elütötte.
– Elnézést kérek, hogy csak így... – szólt Richárd, kinek háta mögött
a rémült Mück Mári toporgott.
– Tessen már ideadni azt a kalapot meg a botot – kérlelte a kislány
kifulladva. – Nekem ugyanis direkt az volna itt a dógom, hogy már az
ajtóban elvegyem azokat.
Karlinka torka összeszorult. A báró kezében valóban ott volt a
sétapálca, fején pedig esőcseppekkel pettyezett, elegáns puhakalap ült.
Sőt, a felöltőjét sem adta át Márikának, aki pedig a bejárattól loholt a
nyomába, folyvást a házirendet szirénázva.
– Szervusz, kérlek – nyújtott kezet a felpattanó Krúdynak Richárd. –
Örülök, hogy látlak, ám most mégis távozásra kérlek, a hölgyekkel
ugyanis bizalmas közlendőm van.
– Ahogy parancsolod – biccentett minden sértettség nélkül az ifjú
író, majd sorra kezet csókolt a hölgyeknek, és aztán fürgén kikerülve
Márikát, elsietett.
 Szóval ők is régi ismerősök – villant át a gondolat Karlinka fején. –
Olyan ez a ház, mint valami titkos összeesküvők tanyája.
– Baj van, Richárd? – kérdezte Róza asszony, majd rögvest folytatta:
– Oh, de ostoba vagyok, hisz csak önre kell nézni: fehér, mint a
konyhafal, és a szeme... Mondja el végre, mi történt!
– Rossz hírt hoztam – felelt a báró, miközben átható tekintete
Karlinkára tapadt. – A kisasszony barátnője... Sajnálom, de ezt nem
lehet kíméletesebben közölni: Blau Annát tegnap éjjel a Horgony utcai
Hül-házban meggyilkolták.
Csend, azután valami tompán puffant.
– Jaj, ne! – kiáltott Róza asszony, és szoros fűzője ellenére máris
fürgén a kis cseléd mellett termett. Mück Mári ájultan hevert a
küszöbön, félig kilógva a folyosóra. Ambrózy báró sietve megrángatta a
csengőt, és mivel a ház úrnője már ölébe vette a kislány fejét, ő maga
inkább a pamlagon ülő Karlinka elé guggolt.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte egy vizitáló orvos
tárgyilagosságával. – Adhatok önnek néhány korty vizet?
– Az ágy... – suttogta kissé révetegen a leány, aki úgy érezte, mintha
valamely gonosz varázslat folytán hirtelen visszakerült volna a Hül-
házba. – A puttók vajon látják egymást?
– Kisasszony! – szólt Richárd, miután lekapta fejéről a nedves
kalapot. – Kérem, ugye nem roppan össze?
– Báró úr? – pillantott a leány könnyben úszó, ám immár teljesen
tiszta tekintettel a férfira. – Kérhetnék valamit?
– Amennyiben hatalmamban áll, vegye úgy, hogy máris teljesítve
van.
– Azt szeretném, ha e perctől kezdve velem többé nem törődne –
mondta fagyosan Kardos Cecília, Schumayer Karolin torkán át. –
Üldözze inkább Anna gyilkosát!
 10
Külön utakon

Buda, 1900. december 4.

Az Ambrózy-vílla földszinti kisszalonjában

ültem, mikor rám rontottak. Ölemben nyitott könyv hevert immár
órák óta, ám a betűkkel telepettyezett lapokat egy régi fotográfia
takarta. Rózsalány – így neveztem magamban az ismeretlen nőt, kinek
festménye egy emelettel feljebb, épp valahol a fejem fölött függött. –
Milyen szép vagy. Richárd biztos nagyon szeretett, ha emlékoltárt emelt
neked.
Ekkor rohant el Bogi a kisszalon hatalmas ablakai alatt, őrült
csaholással jelezve, hogy a kiskapunál valami érdekes történik.
– Csiba, te! – hallottam Isti kiáltását, ám a villa hű őrzője neki
kevésbé fogadott szót, mint Gáspár bácsinak vagy épp Richárdnak. A
csaholás végül mégis elhallgatott, vidám vakkantásoknak adva át
helyét. Hamarost ajtó nyílt, kabátok suhogtak, miközben a villa melletti
úton egy bérkocsi zörgött tova. Renée és Vili úgy vonultak át az ebédlőn
és rontottak rám, mint valami kétszemélyes hadsereg.
– Csókollak, édes kis penészvirágom – trillázta a költőnő,
megszabadítva magát kesztyűtől, kalaptól egyaránt. – Sikerült immár
teljesen besavanyodnod, vagy akad még benned némi élet?
Vili dühösen ráncolva homlokát kelt a védelmemre.
– Hangay kisasszonyt tegnap nagy megrázkódtatás érte – szólt
feddőn. – Már a kocsiban is kértem magát, Renée, hogy legyen
kíméletes.
– Ha hímes tojás volna a barátném, engedelmeskednék
– vágott vissza a költőnő, majd leülve rögvest cigarettára gyújtott,
méghozzá úgy, mint a férfiak, szipka nélkül. – Mili viszont kicsit sem
oly törékeny, miként azt maga, Vilmoska, hiszi. Igazam van, drágám?
Tarján szerkesztő úr arca megrándult; gyűlölte, ha Vilmoskának
szólítják. Renée részéről ebben valóban volt valami lekezelő, bár én
tudtam, hogy nagyon is kedveli az ifjú hírlapírót.
– Örülök nektek – szólaltam meg végre. – Azt hiszem, kezdek
megőrülni.
– Cseppnyi őrület még senkinek sem árt – kacsintott rám Renée. –
Csupán arra kérlek, hogy sose légy bolondabb, mint szoktál. Hm,
látom, most is annak a nőnek a képét nézegeted. Nyomozol, vagy
egyszerűen csak féltékenykedsz a báró úr múltjára?
– Ki ez a lány? – dobtam az asztalra a Rózsalány fotográfiáját. – És
ki volt az, akit tegnap halva találtunk? Miért járt Richárd a Hül-házba
rendszeresen...
– Miért, oda járt? – emelte meg csodálkozva a szemöldökét Vili. –
Honnan veszi ezt, Milike?
– Hiszen Fecska maga is elmondta, Vili, hát nem figyelt? Egyébként
már korábban is sejtettem, innen – ütögettem meg az orromat. –
Tegnap, mikor beléptem abba az átkozott házba, rögvest megéreztem a
kályhán pörkölt fenyőmag, szegfűszeg és borecet jellegzetes illatát.
– Megszokott frissítő keverék – bólintott Renée. – A Tabán
köztisztasága nem épp a legjobb, így ablakot nyitni arrafelé igen
kockázatos. Ha az ember valami kellemeset akar érezni az orrával,
akkor biz’ fenyőmagot és szegfűszeget pörköl.
– A villában ez nem szokás – mondtam. – Richárd kabátjából
viszont azon idő alatt, mikor úgy sejtettem, hogy rendre a Tabánba jár,
mindennap csak úgy áradt!
– Ez sajna elég gyengécske bizonyíték lenne Fecska beismerése
nélkül – vélte Tarján Vili. – Renée kisasszony épp az imént említette,
hogy a Tabánban, sőt, a székesfőváros minden utcájában, ahol a
szennyvízelvezetés még nem megoldott, a fenyőmagpörkölés bevett
szokás. A báró úr ezer más lakásban is járhatott.
– Ám csakis olyanban, ahol gyakorta varrnak – lapoztam néhány
oldalt a könyvben, majd barátaim elé tartottam az eredményt. –
Tessék! Ez itt néhány bíborvörös cérnaszál, amit annak idején Richárd
kabáthajtókájából csipegettem ki. Látszik rajtuk, hogy ollóval vágták el
őket, és épp akkorák, mint a kisebb szakadások vagy gombvarrás után
maradó, fölösleges nyesedék. Ezeket pedig – tovább lapoztam,
megmutatva néhány pontosan ugyanolyan cérnadarabot – tegnap, a
Hül-házban gyűjtöttem össze, míg Detrichre vártunk. A sarokban álló
Singer tele volt velük, de jutott a székekre, sőt, még az étkezőasztalra is.
– Aha! – bólintott Erdős Renée. – Te, fiacskám, tényleg kezdesz
megzavarodni!
– Miért mondod ezt?
– Miért mondja ezt? – visszhangozta Vili is.
– Ahol olyan nők élnek, drágáim, akik kicsit is adnak magukra, ott
mindig érezni fogjátok a szegfűszeg illatát, és persze a ruhacsinosítás
cérnadarabkái sem lesznek rendkívüliek. Ha jól tudom, a Hül-háznak
eredetileg hat lakója volt.
Az ifjú hírlapíró villámgyorsan előkapta zsebfüzetét, majd fellapozva
régebbi jegyzeteit, sietve sorolta mindazt, amit a főkapitányságon
megtudott.
– Özvegy Hül Józsefné főbérlő, kellemetlen, sőt, veszedelmes
szipirtyó, akit a Tabánban mindenki ismert és rettegett. A Philadelphia
kávéház széfének kirablása közben halt szörnyet, midőn lövést kapott,
majd az udvar kövezetére zuhant. Fia, Hül Jenő, közismert
hóhemvagány, leányfuttató és többszörös gyilkos, akit... Khrm, szóval
akivel én... Vagyis akit én öltem meg.
Tarján Vili arcából úgy futott ki a vér, hogy már-már attól tartottam,
a borzalmas emlék hatására ott ájul el nekünk.
– Konyakot! – kiáltott Renée, máris az asztalkán álló metszett
üvegpoharakkal csörögve. – Jaj, istenkém, hát ki látott már ilyen
nyámnyila hőst? Igyon, na, csak még egy kortyot, úgy! Hisz maga
megmentette a báró és Milike életét, így aztán semmi oka a
lelkifurdalásra.
Tarján Vili arcába lassan visszatért a pír, talán a konyaknak vagy
annak köszönhetően, hogy a barátném hősnek nevezte.
– Köszönöm – krákogta zavartan. – Igazán szívből köszönöm a
gondoskodást. Akkor hát folytatnám. Lássuk csak, igen... A Hül-lakás
további négy lakója volt még Csurár Fecska, akit ismerünk, valamint
Kardos Cecília okleveles ápolónő, akiről azonban a rendőrségi jelentés
megjegyzi, hogy állítólagos foglalkozásához képest igencsak kiskorúnak
tetszik, így mindenképp gyanúsnak mondható.
– Detrich a saját görbe kislábujját is gyanúsnak nézné, ha rálátna a
pocakjától – mondtam gúnyos fintorral. – Haladjunk tovább.
– Mück Mári mindenest igen szép arcú, jó kiállású leányként
jellemezte a detektív, míg a holtan talált Blau Annáról, aki szintén
rendkívül csinos teremtés volt, azt állította, hogy valószínűleg előbb
Hül Jenő szeretője, majd prostituált lett.
Vili becsukta a füzetet, Renée újabb cigarettára gyújtott, én pedig a
székemben hátradőlve bámultam a bodorodó füstbe.
– Miért járt Richárd a Tabánba? – tettem fel a kérdést, ami azonnal
továbbiakat szült. – Hül Jenő a Kalimurti-ügy miatt tört az életünkre,
amit sikerült megnyugtatóan lezárnunk. Vörös ügyvéd, mielőtt ezen az
ablakon át lelőtték, kimerítő vallomást tett, ám abban egyetlen mukkot
sem szólt a Hül-házban lakó lányokról. A báró mégis járni kezdett
hozzájuk, majd hirtelen fogta Cilit...
– Az ápolónőt! – emlékeztetett Renée, mintha ez különösen fontos
volna.
– Igen, őt. Szóval fogta és ismeretlen helyre költöztette.
– Meglehet, hogy a báró úr – szólt Vili – azóta is eme titokzatos Cili
kisasszonyt látogatja, mikor épp nincs itthon.
– Ahelyett, hogy a nővéred ügyében járna el – jegyezte meg epésen a
barátném. – Tudod, bogaram, én a helyedben. ..
– Tízszeres erőfeszítéssel nyomoznék tovább? – néztem a szemébe. –
Pontosan ezt akartam tenni tegnap, csakhogy Blau Annát, akitől
válaszokat kaphattam volna, megölték, Mück Mári eltűnt, Fecska pedig
aligha állna velem szóba ismét.
– Cili kisasszony igazán ügyesen rejtőzködik – szólt ravaszkás
mosollyal az arcán Erdős Renée, miközben a retiküljéért nyúlt –, ám
ő... – bökött kerek állával az asztalon heverő fotográfiára.
– Rózsalány – mondtam. – Amíg ki nem derül az igazi neve, így
hívom.
– Remek – húzott elő a retiküljéből két hosszúkás, halvány rózsaszín
borítékot a barátném. – Rózsalány! Csodásan lírai, ám egyben
romantikusan titokzatos is. Nem gondoltál még rá, Mili, hogy írj?
– Talán majd egyszer, a távoli jövőben – mosolyogtam meg a bolond
ötletet. – Bár aligha érdekelnének bárkit is egy szoknyás magándetektív
emlékiratai.
– Azért ez – nyújtotta felém a két boríték egyikét Renée – biztos
érdekesebbé teszi majd azt a jövőbeli irományt.
A finom papíron az én nevem állt, oly cirkalmas betűkkel, hogy az
olvasásukba épp csak bele nem szédültem. Bévül kemény,
aranyszegélyű, fényesre merített kartonlap rejtőzött, amire a
következőket nyomtatták:

Tabán, 1900. december 6.

 A Tabánra valósággal leszakadt az ég. Sötéten gomolygó, alacsonyan
hömpölygő felhőkből zuhogott a hideg eső, lenyomva a kis házak
kéményeiből tekeredő füstöt, mely fojtogató ködként ülte meg a
keskeny utcákat. Délutánra járt az idő, ám ha Béla úr, a Farkas korcsma
tulajdonosa nagy kegyesen meg nem gyújtja két petróleumlámpását, a
viharvert ivó vendégei bizony sötétben lettek volna kénytelenek
iszogatni. Fény ugyan így se sok jutott, mivel a kormos üvegű lámpások
egyike a magas pulton, a számlakönyvként szolgáló, salátára
lapozgatott, rovátkás füzet mellett, míg a másik a hátsó raktárba vezető
ajtó fölött pislákolt, de ezért a jelenlévőknek eszük ágában sem volt
panaszkodni. Épp két lagymatag beszélgetés között terpeszkedett a
csend, mikor zörögve nyílt az üvegezett ajtó, és nagy prüszkölések,
bosszús harákolások közepette új vendég érkezett.
– A fene megeszi ezt a cudarul bolond időt – kiáltotta, miközben
otthonos mozdulattal tette be maga mögött az ajtót, majd lehántotta
magáról átnedvesedett kabátját. – Ki látott már ilyet? Decemberben
havaznia kéne az égnek, és nem ronggyá áztatnia szegény engemet. Jaj,
édes angyalkám, Béla úr, gyorsan egy snapszot, mert mindjárt megöl a
csúz.
– Nem adják aztat olyan ócsón, Tartli – nevetett fel az ablak alatt
húzódó padon ülők egyike, aki az előtte álló, vaskos lábú asztalon
könyökölt, és úgy fogta két marokra a poharát, mintha attól tartana,
hogy kilopják a kezéből.
– Jól beszél, Hutter{137} úr – értett egyet a pult mögött ácsorgó
Farkas Béla, miközben már töltötte is Tartlinak a kért seszínű italt. – A
csúz gonosz tanálmány, de van annál rosszabb is.
– A Hutternek mindég igazsága van, mer a Hu... A Hutter egy
fodrász. Ezt a nem épp velős gondolatot a kocsma túlfelén ücsörgő
Klein József{138} asztalossegéd mondta, vagy inkább habogta bele a
félhomályba, méghozzá a tökrészegekre jellemző rendíthetetlen
bizonyossággal.
– No, a Jocó eztet most jól megaszonta – röhögött fel rekedten
gurgulázva az az idős, bő szoknyás, széles derekú, fejkendős
asszonyság, aki a fodrász mellett ült. – Kérek is mindjárt még egy
maflát{139}, mer’ a kacagástól egészen kiszáradt a gigám.
– Aztán nehogy sok legyen, Blázyné {140} – dörmögte Béla úr. – Tudja,
hogy minálunk nincs külön személyzet a vendég hazatalicskázására.
– Kitesszük magát az ajtó elibe, oszt jó’cakát – vihogta a lóképű
asztalossegéd, karjával a levegőt kavarva, amit majdnem a pohara bánt.
– Részeg kofa hortyog a sárban! Be szép látvány is lesz az!
– Szép bizony – bólintott bizonytalan fejmozgással az idős asszony.
– Szép vót... Akarom mondani, szép vótam, míg a Blázy, hogy az Isten
hengergesse izzó vasszögeken, meg nem rontott engemet.
– Van annak már vagy negyven éve, Blázyné – vigasztalta a padról
Hutter. – A zöldséges úr megtért a teremtőjéhez, maga meg minden
délután, a piacról gyövet betér a Béla úrhoz néhány pohárra. Akkor hát
most mégis kinek a jobb?
– Nekem – kiáltott vidoran az imént érkezett, alacsony kis ember,
intve a tulajnak, hogy másodszor is töltse tele a vastag falú feles
poharat –, mer’ mán múlik is a csúz, drága barátaim!
Eme örömteli hír azonban semmi mást, csupán általános közönyt
váltott ki a kocsma közönségéből, így Tartli kissé sértetten nézett körül,
hátha talál valakit, akivel mégiscsak érdemes szóba elegyedni. A Farkas
kocsma azonban ilyentájt még sosem volt túl népes, és a fodrászon, az
asztaloslegényen, valamint a mélabús kofán kívül csupán egyetlen
asztalnál ült valaki, ám őt Tartli még sohasem látta. A férfit alig lehetett
észrevenni, mivel a lámpásoktól legtávolabbi helyen, a bejárattól balra
lévő sarokasztalnál ült, hátát a szék támlájának vetve. Jobbjában, amit
az ölében nyugtatott, cigaretta füstölt, előtte csikkekkel teli bádog
hamutartó és üres borospohár állt.
– Hát ez? – kepeszkedett a pultra Tartli, épp csak lehelve szavait a
kocsmáros felé.
– Tuggya a rosseb – vont vállat Béla úr. – Reggel, közvetlen nyitás
után fútta be ide a szél, oszt azóta csak ül, meg szigaretlizik.
– Részeg?
 – Attól a két pohár bortól, amit eddig benyakalt, alig hinném. Délben
kért egy zónapörköltet, aztán annyi. Hiába kínáltam a papramorgóból,
azt is elutasította.
– Ezen az ipsén se gazdagszik meg, Béla úr – vigyorgott a vén
kasszafúró.
– Ide olyanok nem járnak, akiken meg lehetne – facsarodott keserű
fintorra a kocsmáros ábrázata. – Mióta a Jenci...
– A Hül?
– A’hát, ki más?! Mióta ő nincs, errefelé egészen beposhadt az élet.
– Bizony ám, a Jenci – kiáltott fel részeg nosztalgiával Klein, aki ezek
szerint valahogy mégis elcsípett néhány szót a suttogó társalgásból. –
Micsoda nemes egy csibézer volt az, kérem! Bizony, a Hül Jenő, na meg
az ő csibéi, huhú!
– Ne huhogjon itt, mint valami halálmadár, hallja-e?! – reccsent rá a
kofa. – Holtakat emlegetni, róluk sóváran beszélni bajt hoz!
– Aztán mégis miféle bajt? – gúnyolódott az asztalossegéd. – Tán
attól tart, hogy kikél sírjából a Blázy, oszt megtudja, hogy mióta ő nincs,
a maga kertjébe jár dugványozni a fél piac?
– Te mocsok kis... – A kofa megpróbált felállni, ám a kocsma
hirtelen körbepördült, a falak tótágast álltak, úgyhogy jobbnak látta
visszazöttyenni terebélyes ülepére. – Majd... majd még számolunk
ezért, szálkanyaló!
Klein kuncogva legyintett, aztán nagyot kortyolt a poharából. Tartli
viszont, tekintettel foglalkozására, ami igen sok óvatosságot és
szemfülességet igényelt, továbbra sem feledkezett meg a sarokban ülő
idegenről.
A kabátja, amit eszébe sem jutott a többi közé akasztani, pedig Béla
úr rendesen megrakta a vaskályhát, viseltes és könyöknél kopott –
gondolta a kasszafúró. – A cipője viszont igen jó minőségűnek tűnik,
bár a rászáradt sár keveset mutat belőle. Ki lehet ez az ipsze? Tán csak
nem álruhás detektív? Neeem, annak túl rosszul van maszkírozva.
Rudnay kutyái, ha egyáltalán a Tabánba merészkednek, ennél sokkal
ügyesebben álcázzák magukat. Ez a fiatal arc... Széke karfáján, ha jól
látom, kampós végű sétabot lóg, ami kicsinyt sem illik hozzá. Ilyen
divatjamúlt támasztékot csak a kiérdemesült hivatalnokok, leszerelt
hadastyánok és színpadról kikopott, vén csepűrágók szoktak magukkal
hordani. Hm, ez különös. Igen, igen, ez felettébb különös!
– Azért azt meg kell hagyni – szólt merengve Hutter úr –, hogy a
Jencinek nők terén egészen kitűnő volt az ízlése. Ebben, kérem, vitázni
velem nem lehet, mivel éveken át hozzám hordta a csibéit, akiket aztán
a jobb körökben... Hogy is mondjam?
– Futtatott – vágta rá Klein. – Nincs azon mit szégyelleni, hiszen
strichesnek lenni szép, ősi foglalkozás. Mondtam is a kishúgomnak,
hogy amint betölti a tizenhatot, én majd segítek néki kuncsaftokat...
– Maga egy disznó, fiam – csattant fel Blázyné. – Képes volna a saját
kishúgát az utcára küldeni?
– Hát... – az asztalossegéd bortól homályos tekintetében most
először látszott valami bizonytalan szomorúság, majd kásás hangon
csak annyit motyogott: – Valamiből egy süldő leánynak is élni kell,
hogy az ég rohasztaná meg ezt a tetves úri világot.
– Nincsenek már Hül-lányok – sóhajtott fel kissé túljátszott
mélabúval a fodrász. – Szerteszaladtak a Jenci csibéi.
– Már aki – vetette oda Béla úr. – Szegény Annácska...
– Micsoda szépség volt – koppantottá le hirtelen a poharát Hutter,
és bár igen erősen próbálkozott, mégse sikerült könnyet préselnie a
szeme sarkába. – Abból a gyönyörű hajából oly könnyű volt neki
elegáns frizőrt csinálni, hogy szinte magától dolgozott a fésűm.
– Megölték – hörrentett rá az asztal repedéseire Blázyné, majd álla
alatt kibogozva a csomót, lehúzta fejéről a vastag kofakendőt. –
Leszúrták szegénykémet, mint... Mint valami közönséges frankamárit
az utcasarokról.
– Na ja! – emelte fel jobbját Klein, mint aki kinyilatkoztatásra
készül. – Most, hogy a Jencit földbe tették, a Hülék ellenségei bosszút
állnak.
– Miféle bosszút? – vonta fel szemöldökét Tartli.
– Véreset – bólintott az asztalossegéd, homlokával érintve pohara
szélét. – Mer’ a Jenőt mi itten, a Farkas kocsmában szerettük, de a
Tabán többi fertályán igencsak sok ellensége volt neki.
– Ugyan már, beszél bolondokat – csóválta brillantinozott, középen
kettéválasztott hajzatú fejét Hutter, a fodrász. – Ez, kérem, nem helyi
munka volt. Többen is beszéltek róla az üzletben, hogy Annácska
halálának napján a Kereszt téren, meg a környékén láttak valami
gyanús alakot.
– Hisz errefelé csakis gyanús alakok kóricálnak – próbált nevetést
lopni a komor beszélgetésbe Tartli. – Tessenek csak ránk nézni.
A többiek azonban nem vették a lapot, mert az esős időhöz jobban
illett a nyomasztó búskomorság.
– Én meg aszondom, hogy az egyik régebbi kuncsaftja – szólt a kofa
meggyőződéssel –, valami nyughatatlan úriember tette el ötét láb alól.
Biztos többet akart az Annácskából, pedig ő, a szentem, Jenő és a
vénasszony halála után béfejezte az ipart, és varrásból próbált megélni.
– A Fuith vót! – csapott ököllel az asztalra ekkor Klein.
– Hogy kicsoda? – hökkent meg Béla úr.
– A Fuith kávés.
– A Philadelphia tulajdonosa?
– Ő hát! – kötötte máris döglöttnek látszó ebét a karóhoz Klein. –
Mondják, hogy Hülné fejét az ő revolvergolyója loccsantotta szét, mikor
a banya ki akarta rabolni a kávéház kasszáját. Szerintem Fuith volt az a
titokzatos alak, aki a Kereszt téren őgyelegve a Hül-ház felől
érdeklődött...
– Dejszen én ismerem azt a férfit – kiáltott közbe lelkesen Tartli. –
Magam is találkoztam vele az Albecker előtt. Megállított és azt
kérdezte, ismerem-e a Hül-lányok valamelyikét.
– Na, és erre maga? – hajolt a pultra Béla úr.
– Hiszen ismernek – tárta szét kurta karjait a kasszafúró. – A saját
édes mamámat is letagadom, ha idegen faggat, szóval szépen elküldtem
őtet a fenébe.
Helyeslő bólogatás fogadta Tartli közleményét, majd a szó váratlan
fordulattal előbb a visszajáró lelkekre (vajon Annát Jenő szelleme
döfhette-e le?), majd a kólikára, vesebajra és végül a tüdővészre, és
azok rettenetes tüneteire terelődött. Másfél órával később, mikor
odakinn végre elállt az eső, és szállingózni kezdtek az esti
törzsvendégek, Tartli ellökte magát a pulttól, majd búcsút intve
mindenkinek a kabátjáért indult.
Nem iszik – gondolta, miközben elhaladt a magában gubbasztó
idegen mellett. – Csak bámul maga elé és fülel. Fülel, bizony! Látszik az
arról, ahogy a fejét tartja. Mégiscsak detektív lesz az ipsze. Remélem, a
Béla úrnak van annyi sütnivalója, hogy ma estve nem nyitja ki a
pincéjében búvó kártyabarlangot.
Odakinn a víg kedélyű kasszafúrót nyúlós, nyálkás, hideg este
fogadta. A Kereszt tér körül álló gázlámpákat már meggyújtották,
fényük azonban alig bírt áthatolni a ködön, ami a macskakövek púpos
hátáról párázott fölfelé. Tartli fázósan húzta össze magán a kabátot,
szája elé vonva annak hajtókáját, majd határozott léptekkel az Árok
utca felé indult, hol kicsiny, de barátságos lakása várta. Épp az
Aranykacsa és Aranykakas utcák Y alakú találkozásánál járt, mikor
meghallotta a nyomában kopogó lépteket. Hiába, hogy a Tabán az ő
világa, Tartli jól tudta, az óvatosság sötétedés után itt sohasem árt.
Kezét a zsebébe süllyesztve megkereste olasz rugóskése markolatát,
majd a meredek utcán fölfelé kaptatva gyorsított léptein.
A cipősarkak kopogása szinte azonnal elhalt.
Jól van, kispofám – gondolta Tartli. – Szóval másfelé van dolgod.
Nagyon helyes.
A Kőműves utca balról torkolt az Aranykakas utcába, ám jobbkézről
is akadt egy keskeny rés a házak között, mely oly jelentéktelen volt,
hogy még nevet sem adtak neki. Sötét, mocskos kis köz, kóbor
macskák, loncsos patkányok és részegekkel enyelgő utcalányok fészke,
melybe Tartli sosem tette be a lábát, pedig az otthonához azon keresztül
gyorsabban juthatott volna el. Most is úgy irányította a lépteit, hogy
inkább a Kőműves utcai oldalon haladjon, szeme sarkából a bányamélyi
sötétséget árasztó sikátort figyelve...
És épp ezzel követte el a hibát!
 Balról, a Kőműves utca sötétjéből nyúlt ki érte a kéz, ragadta meg
kabátja grabancát, és berántva őt magához, úgy falnak nyekkentette
szegény kis fickót, hogy az levegőt is alig kapott.
– Bocsánat – mondta az idegen, aki az előbb még a Farkas kocsma
sarokasztalánál ült.
– Ig... iga... igazán nem tesz semmit – habogta Tartli. – A
legmagasabb körökben is előfordul néha, hogy az úriemberek falhoz
csapkodják egymást.
– Örülök, hogy ennyire belátó – mondta az idegen, jobbjával még
mindig a falhoz passzírozva a kasszafúrót. Tartli nem látta, de úgy
sejtette, hogy támadója baljában rejtőzhet valami fegyver, ezért eszébe
sem jutott előrántani a rugós kését, amit mind ez idáig csupán
császárhús-szeletelésre használt.
– Én, kérem alássan – szólt a kasszafúró –, igen békés természetű
ember vagyok. Épp ezért, ha élhetnék egy javaslattal...
– Parancsoljon – biccentett az idegen, kinek fején korábban
megázott, később hullámosra száradt karimájú puhakalap ült. – A
magam részéről semmi jónak nem vagyok elrontója.
Micsoda fura egy alak ez – csodálkozott Tartli. – Útonállóként
cselekszik, ám úriemberként viselkedik.
– Őszintén mondhatom, igazán boldoggá tenne – vágott bele a
kasszafúró –, amennyiben ön, kedves barátom, méltóztatna elengedni
engem.
– Ez volna a javaslata?
– Hát igen... Csupán ennyi.
– Értem és örömmel megteszem – mondta az idegen, valóban
elengedve Tartlit. – Amennyiben viszont menekülésre szánná el magát,
sajnos kénytelen leszek önt lelőni – tette hozzá már-már közönyösen,
kabátja zsebéből revolvert húzva elő.
– Oh, ez igazán... – a kasszafúró torka kiszáradt. – Igazán
kellemetlen metódus.
– Nekem sem ez a szívem vágya, higgye el – lépett hátrébb az idegen.
– Épp ezért most én állnék elő egy javaslattal.
 – Amennyiben benne foglaltatik annak lehetősége, hogy végül élve
távozhatok, boldogan hallgatom – készségeskedett Tartli.
– Helyes! Akkor hát lássuk az üzletet!
– Pénzt akar? – sóhajtott a kasszafúró szomorúan, mivel úgy
gondolta, hogy a zsebében csörgő apró csekélyke mennyisége még a
legszelídebb rablót is vérengzésre sarkallná.
– Pénzt maga kap tőlem, ha meg tudunk egyezni – jött a váratlan
fordulat. – Nekem információra van szükségem.
Ajvé! – gondolta Tartli. – Ebből végül mégiscsak az én lelövetésem
fog kikerekedni! Ha nem köpök, ez az úr, ha köpök, akkor meg az röpít
a fejembe golyót, akit most befújok neki. Mert hogy befújom, az
hótziher! Elvégre minek azt a meghalást úgy siettetni, nem igaz?!
– Beszéljen nekem arról az emberről, aki a Hül lányok után
érdeklődött.
– Boldogan! – lelkendezett Tartli, hisz kiderült, hogy nem a tavalyi
nagy bankrablás, vagy épp a két hónapja általa elkövetett Sajnovics-
kastélybéli mackófúrás megbízója után kutakodik az idegen. –
Tökéletes személyleírást tudok adni az illetőről, mivel épp a gázlámpa
alatt szólított meg.
– Halljam hát!
– Úriembernek látszott, méghozzá a gőgös fajtából – kezdett bele
Tartli, miközben a revolver csövét fixírozta, ez ugyanis hihetetlenmód
jó hatással volt a memóriájára. – Húsos orrcimpák, sápadt arc, tömött
császárszakáll, tömzsi alkat. Bár megjegyzem, nálam azért némileg
magasabb volt, ami, lássuk be, igazán nem nagy kunszt.
– Tovább!
– Kérem, ahogy parancsolni méltóztatik – a kasszafúró tekintete
újfent rátapadt a fegyvercsőre. – Jöjjön az öltözéke. Igen finom, angol
szövetből készült kabátot, élére vasalt nadrágot és borjúbőr cipőt viselt.
A fején... És tán ez volt a legkülönösebb! ...klakk cilindert hordott, ami
ugyebár mainapság már...
– Volt még valami különös rajta?
– Hm, igen, most, hogy mondani tetszik, talán a sétabotja. Rettentő
vaskosnak, már-már furkósbotnak tetszett. Azt hiszem, kígyófából
készülhetett, és a feje vörösréz démonfejet formázott.
Ekkor az idegen zsebre vágta a revolverét, és mit sem törődve tovább
a kasszafúróval, elindult vissza, a Kereszt tér felé. Közben valami olyat
motyogott az orra alá, hogy „Igen, ez ő! Matt Józsi...”, vagy inkább
„Matrjóski” – ezt Tartli már nem értette tisztán. Különben is,
rettenetesen felbosszantotta magát.
A pénzről persze teljesen megfeledkezett – pufogta, miközben belső
zsebébe nyúlt, hogy verejtékező homlokát a zsebkendőjével felitassa. –
Jellemző ezekre a mai útonállókra...
Ám ekkor ujjai egy ropogós százkoronásba akadtak, amit – ebben
teljesen biztos volt – nem ő tett oda. Ámulattal hunyorított a
boszorkányos ügyességű idegen után, aki épp beért az egyik gázlámpa
alá, és... És a máskor oly szemfüles Tartli bizony csak ekkor vette észre,
hogy a fickó bal kabátujja, mely üresen lötyögött, biztostűvel van a
szövethez rögzítve.

Buda, 1900. december 8.

Renée este hét órára jött értem gyors fiákerrel, és miután Terka néni
ajtót nyitott neki, úgy viharzott be csendes kis szobámba, mint egy kék
bársonyba öltözött, izgatottságtól pirospozsgás hurrikán.
– Te még fel sem öltöztél, csibém?! – rémüldözött. – Nyolc órakor
már a Pilisy-ház ajtaján kell zörgetnünk.
– Képtelen vagyok dönteni – mutattam az ágyamon heverő három
ruhára. – A zöld túl komoly, az orgonalilán annyi a bodor, mintha
jelmezbálba készülve viharos tengernek öltöznék, a hófehér pedig
annyira szűzies, hogy a végén még felbosszantanám vele a háziasszonyt.
Erdős Renée szívből jövő kacagása zavarba hozott.
– Mint mindent, ezt is túlkombinálod, drágám – mondta, majd az
ágyhoz lépett, és némi morfondírozás után a smaragdzöld ruhát
nyújtotta felém. – Elég a pucérkodásból, Hangay kisasszony. Ma este
maga lesz a Pilisy-szalon üdvöskéje, ám ehhez az kell, hogy időben
érkezzünk. Madame Rose-nál nincsenek kőbe vésett szabályok, de azért
az első meghívásra illő pontosan érkezni.
Barátném segítségével hamar rám került a zöld ruha, melynek
derekán kézzel hímzett indák futottak körbe, ujja válltól konyákig
enyhe buggyot vetett, és a szoknya harangja épp annyi ránctól
hullámzott, ami még a szemnek kellemes. Legvégül a kevés
árvalányhajjal, bordó szalaggal, könnyű tüllfátyollal ékített kalap került
a fejemre, és bár a nagy kapkodásban kicsit megszúrtam magam a
tűvel, ami rögzítette a fejfedőm, izgatottságomból ez sem zökkentett ki.
– Mi van, ha nem tudok vele beszélni? – aggodalmaskodtam.
– Rózával? – kérdezte Renée, felsegítve rám a kesztyűt.
– Persze hogy vele – mondtam türelmetlenül. – Elvégre csakis ezért
megyek oda, különben sosem tenném be a lábam abba a...
– Csibe! – vágott a szavamba figyelmeztetőn barátném. – Már
megbeszéltük, hogy ezt a kispolgári fennhéjázást levetkőzöd.
– Bocsánat! – motyogtam. – Én...
– Erre nincs bocsánat, kedves – szakított félbe ismét Renée, aki most
valóban bosszúsnak tűnt. – Semmit nem tudsz azokról a nőkről, akiket
az élet arra kényszerít, hogy testüket árulva keressék meg a kenyerüket,
mégis ítélkezel felettük. Ma esélyt kapsz rá, hogy tanulj és változz, ám
ha eleve úgy léped át a Magyar utcai ház küszöbét, mint valami karót
nyelt katolikus dáma a kerületi nőegyletből, akkor inkább felejtsük el az
egészet.
Ez volt az a pillanat, mikor megértettem, hogy Erdős Renée
elsősorban nem a nyomozásom érdekében, sokkal inkább az én
épülésem miatt hívatott meg minket a Pilisy-házba. Tudtam, hogy
tiszta szívből szeret, és épp ezért félt is engem, a tapasztalatlan vidéki
lányt, aki önteltségében néha már a világ titkait jól ismerőnek képzeli
magát, pedig...
Szó nélkül átöleltem őt, és ez elegendő volt hozzá, hogy újra
mosolyogjon.
 – Induljunk, csibe, várnak a kakasok – kacsintott rám. – Te csak
figyelj, fülelj és jegyezz meg mindent, mert ma este sokkal többet
tanulhatsz az életről, és különösen a férfiakról, mint gondolnád.
Ismét csak emlékeztetni akartam őt, hogy a Pilisy-házba én ma este
Ambrózy báró sötét múltját kutatni, és nem a könnyű nőcskéket
hajkurászó urakat tanulmányozni megyek, de ő már nyitotta is az
ajtót...
És rögvest megtorpant, mivel a küszöbön túlról Erdődy grófnő
tekintett ránk aranykeretes lornyonja mögül.
– Szép estét a hölgyeknek! – mondta. – Örülök, hogy újra látom,
kedves Renée.
Mindketten hódolatteljes pukedlit mutattunk be, amit Agáta mama
gyorsan tovasuhanó mosollyal és kurta biccentéssel fogadott, ám a
hosszú száron ülő okulárét továbbra sem engedte le.
Már épp eléggé ismertem őt ahhoz, hogy tudjam: a lornyon eme
tartása az összpontosított figyelem jele, és tán épp ezért estem buta
zavarba.
– Távozni készülnek a hölgyek? – kérdezte a grófnő. – Talán házon
kívül kívánják tölteni az estét?
– Ha megengedi, Agáta mama, átmennénk Pestre – feleltem.
– Helyes. A fiatalság akkor szép, ha értékes tartalommal töltik ki.
Mert ugye olyan helyre viszi a mi szeretett Milikénket, kedves Renée,
ahol lelket építő, szellemet tápláló élvezetre lelhet?
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az én barátném sokkal
becsületesebb annál, semhogy a grófnő szemébe hazudjon. Így aztán,
ha azt akartam – és abban a pillanatban én bizony mindennél jobban
ezt akartam! –, hogy Agáta mama előtt rejtve maradjon bűnös úti
célunk, gyorsan kellett cselekednem.
– Színház! – kiáltottam, mielőtt Renée torkát egyetlen hang is
elhagyhatta volna. – Igen, ma a Népszínházban a Napfogyatkozást{141}
adják Küry Klárával{142} a címszerepben.
– Értem – nyugtázta Agáta mama, rápillantva a modern divat szerint
bal melle fölé tűzött, aprócska órára. – Akkor hát siessenek, hölgyeim,
hisz alig fél órájuk maradt, hogy elérjék a kezdést.
Ahogy lefelé haladtunk a lépcsőn, nekem lángolt az arcom és
remegett a térdem.
– Tudja – súgtam Renée fülébe.
– Naná, hogy tudja, édesem – bólintott ő. – Náladnál ügyetlenebbül
füllentő nőt én még soha életemben nem láttam. Ráadásul teljesen
fölöslegesen tetted.
– Tán mondtam volna meg neki, hogy a Pilisy-házba vagyok
hivatalos?
– Természetesen – bólintott barátném, miközben eligazgatta és
begombolta vastag cobolyprém galléros télikabátját. – Az a hölgy ott
fenn nem más, mint Erdődy grófnő, aki zokszó nélkül befogadott egy
marosvásárhelyi csitrit, akiről szinte semmit nem tudott, és aki később
még a női kaszinóból is kilépett, mert ezt a bizonyos csitrit az ottani
hölgyek megsértették.
Úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Renée-nek igaza volt, és ez
úgy csípte, szúrta, karistolta a lelkemet, ahogy az ördög karma
kínozhatja az elkárhozott hazugokét.
– Itt várj! – parancsoltam rá barátnémra, majd szoknyámat emelve
visszarobogtam az emeletre.
– Tán itt felejtett valamit, kedves? – kérdezte a grófnő, aki épp a
szobájába készült belépni. Én szó nélkül hozzá léptem, megragadtam
bal kezét, és hosszú csókot lehelve rá, lehajtott fejjel súgtam a szikár,
ráncos ujjaknak:
– A Pilisy-szalon... Ne tessék haragudni, de mi ma este nem
színházba készülünk, hanem a Magyar utcába, ahová Renée meghívót
szerzett nekünk.
– A Pilisy Rózához? – hallottam Agáta mama szavait, melyek száraz
falevelekként hullottak rám. – Értem.
Különös, de éreztem, hogy a grófnő valóban érti, sőt, tudja, hogy
miért akarok abba a rossz hírű házba menni. Elvonta a kezét, belépett a
szobájába, és meghúzta a csengő bojtos szalagját. Fél pillanatba sem
telt, és Isti máris ott lihegett mellettünk.
 – Tessen parancsolni, méltóságos asszony.
– Maga most megy és elküldi a kastély előtt várakozó fiákért –
rendelkezett a grófnő. – Fizesse ki a bérkocsist és mondja meg neki,
hogy ma már nem lesz szükségünk a szolgálataira.
– Na, de Agáta mama, Renée odalenn... – próbáltam közbeszólni,
ám ő rendületlenül folytatta.
– Aztán segít Gáspárnak befogni a lovakat.
– Ki tetszik kocsizni? – ámult Isti, érezve a levegőben terjengő bajt,
amit sapkája vad gyűrögetésével próbált magától távol tartani. – Hisz
odakinn öreg este van!
– Én nem megyek sehova – felelt a grófnő. – Mondja meg
Gáspárnak, hogy Hangay és Erdős kisasszonyokat kell átvinnie Pestre,
a Magyar utcába.
– Ahogy kívánni tetszik – hajolt meg és robogott le a lépcsőn Isti,
akin látszott, hogy örül, amiért ily sebesen távozhat a viharzónából.
– A címeres kocsi? – nyögtem elhűlve. – Csak nem mehetünk az
Ambrózy család címerével festett kocsin... oda!
– Mármint Pilisy Rózához? – pillantott rám Agáta mama, és
szemében szomorú, bölcs fény lobbant. – Drága Milikém, ha tudná,
hányszor állt a nevezett ház előtt a mi hintónk, mikor Richárd még
rendszeres látogatója volt annak a helynek, akkor cseppet sem aggódna
a jó hírünkért. Egyébként pedig Pest Rózsájával barátkozni, az ő
szalonját látogatni ebben a városban inkább dicsőség, mint szégyen.
Mármint az uraknak az!
– Mi viszont...
– Maguk sajnos fiatal, meggondolatlan és főleg férj avagy
megbízható gardedám nélküli hölgyek, akik épp ezért egyetlen
szempillantás alatt fogják elveszíteni a jó hírüket, amint átlépik azt a
küszöböt.
– Nekem mégis muszáj...
– Tudom – érintette meg lángoló arcomat Agáta mama. – Tisztában
vagyok vele, hogy miért megy oda, kedves, és attól tartok, élete
legnagyobb baklövését fogja ezzel elkövetni. Kérem, emlékezzék rá,
mikor majd kitör a vész, hogy én előre figyelmeztettem!
 11
Kitaszítva

Pest, 1900. december 8.

Természetesen késve érkeztünk a Magyar

utcába, de úgy tűnt, semmiről nem maradtunk le. A Károlyi-kert
vaskerítése mentén bérkocsik és magánhintók sora állt, a 20-as számú
ház ajtajából pedig barátságos, sárga fény ömlött ki a járdára, ahol épp
három cilinderes úr és két fátyolkalapos hölgy készült belépni. Gáspár
bácsi óvatosan vezette melléjük a kocsinkat, nehogy sáriét
fröcsköljenek rájuk a kerekek, majd leugorva a bakról, kinyitotta
nekünk az ajtót, és lesegített minket a csúszós lépcsőn.
A Pilisy-ház ajtajában az érkezőket bóbitás, fehér kötényes
cselédlány fogadta. Törékeny alkata ellenére szigorú őrnek bizonyult,
aki az utat elállva várta, hogy a soron következő vendég átnyújtsa neki a
meghívót, és csak miután ez megtörtént, akkor állt félre, segítette le az
érkező kabátját, tette kalaptartóra cilinderét, helyezte tartóba a
sétapálcáját. A házba lépő uraknak további kimondatlan
kötelezettségük volt, hogy az előtérbe érve az ott elhelyezett, darut
formázó, színezüst edénykébe dobják vizitkártyájukat, még akkor is, ha
már nem először jártak itt.
Gáspár bácsi visszamászott a bakra, és Kölberünket az utca
túloldalán várakozó kocsik közé ügyeskedte. Észrevettem, hogy többen
is felfigyeltek az Ambrózy-címerre, majd minket is alaposan
végigmértek, de senki nem tett ránk egyetlen megjegyzést sem.
– Nyugalom, csibe – súgta Renée, aki belém karolva érezhette,
mennyire feszült vagyok. – Ez itt nem a Purgatórium kapuja, és mi sem
vagyunk elkárhozott lelkek. Legalábbis egyelőre.
Barátném csiklandó, bár diszkrét nevetése cseppet sem könnyített a
helyzetemen. Előttünk egy rozoga öregúr lépett be a Pilisy-házba, akit a
cselédlány különösen mély tisztelettel köszöntött, hogy aztán óvatosan
hántsa le róla a prémes kabátot.
– Méltóságos úr, tessen csak rám bízni – nyúlt a vénember botjáért,
ő azonban rámordult.
– Marad! – és már csoszogott is tovább agg korát (később hallottam,
hogy már hetven fölött jár) meghazudtoló lendülettel.
Épp, midőn átléptük a küszöböt, hangos cipőcsattogásra lettem
figyelmes. Oldalra pillantva láttam, hogy a Reáltanoda utca irányából
egy fiatalember rohan felénk. Kifulladva érkezett, puhakalapja alól
néhány verejtékcsepp gördült le, és a lihegéstől szólni sem tudva csak a
karjával jelezte, hogy miénk az elsőbbség. A cselédlány kissé
csodálkozva, vagy inkább pimasz kíváncsisággal mérte végig Renée-t,
majd engem is, de a meghívók átvétele után mukkot sem szólt, sőt,
készséggel segédkezett. Az ezüstdaruhoz érve kissé zavarba jöttem.
– Nekem nincs vizitkártyám – súgtam barátném fülébe.
– Majd én intézem – mondta és elővéve aranyhegyű tollát, nevemet
a saját névjegyére firkantotta. Miközben Renée megetette a darut, én
lopva az utánunk érkezett fiatalember felé pislantottam. A
vékonydongájú, ceruzabajszú illető nagyon otthonosan viselkedett a
Pilisy-házban. Először is: maga vette le a kabátját, ami igencsak nyűtt,
kikönyökölt és kopott volt, majd a cselédlánnyal elegyedett halk, sebes
párbeszédbe.
– Késtem, Juló – mondta.
– Ahogy mindég, Gyula úr – felelte az, arcán pimasz fintorral.
– Szerinted észrevette?
– Az asszonyom? Ő mindenről tud. Még arról is, ami majd csak
eztán fog gyönni.
– Akkor haragszik – konyult le a fiatalember orra.
– Tessen a cselédlépcső felé kerülni, Gyula úr – szánta meg Juló a
fiatalembert. – Úgy előbb ér a nagyszalonba, mint a többi vendég, és
akkor nem lesz perpatvar.
– Angyal vagy – lehelt röpke csókot a sápatag lány homlokára a férfi,
majd kapta magát, és már el is tűnt az egyik mellékajtón.
– Ez ki volt? – érintettem meg Renée karját.
– Az öregúr? – pillantott a lépcsőn felfelé araszoló vénember után a
barátném. – Itt a kártyája, nézd. Báró Podmaniczky Frigyes{143} ország...
– Nem őt kérdem, hanem aki utánunk érkezett.
– Ja, hogy a Gyuszi? – nevetett fel Renée. – Téged ő ne érdekeljen,
csibém, mert szegénykém kétszeresen is foglalt. Egyrészt idén nősült,
másrészt évek óta a Róza asszonyba szerelmes. Vagy legalábbis valami
ilyesmi. Ezeknél az íróknál a szívügyek mindig annyira zavarosak.
– Szóval író?
– Méghozzá az egyik legkiválóbb – bólintott barátném őszinte
meggyőződéssel. – Ne mondd, hogy te még sosem olvastál semmit
Krúdytól?
– Ő volna Krúdy? – esett le az állam. – Én úgy képzeltem, hogy...
– Sokkal öregebb? – mosolyodott el Renée. – A lelke valóban az,
különben nem tudna oly csodás irományokat papírra vetni, ám a
szíve... Nos, azt hiszem, a mi Gyulánk sosem fog teljesen kinőni a heves
lánggal égő kisfiú korból.
Miközben mi beszélgettünk, újabb vendégek érkeztek. Először két
úr, kik közül az egyik igazán jóképű, fess huszártiszti egyenruhát viselő
férfi volt, míg a másik hatalmas pocakot gördített maga előtt, és kissé
fölényeskedő viselkedése azt sugallta, hogy dúsgazdag mágnás vagy
bankár lehet, aki hiányzó főnemesi rangját lekezelő stílusával igyekszik
kiegyenlíteni. Szinte a sarkukban tipegve három fiatal és nagyon szép
lány csöngetett be a Pilisy-házba. A kinti hideg egészen pirosra csípte az
orrukat, tehát nem bérkocsin érkeztek, hanem csak úgy gyalogosan,
szerény toalettjükből pedig, mely tiszta és kedves, ám szemmel
láthatóan olcsó holmikból állt, arra következtettem, hogy ők bizony a
Nemzeti Színház tagjai lehetnek.
Időközben báró Podmaniczky végre felért az első emeleti
lépcsőfordulóig, ahol egy nő már régóta türelmesen várt rá. Csak most
nyílt alkalmam alaposabban is megszemlélni a hölgyet, aki – ehhez
kétség sem férhetett – maga a híres (mások szerint hírhedt) Madame
Rose volt.
Úgy tűnt, számomra ez az este a meglepetések sorozata lesz. Úgy
képzeltem, hogy Róza asszony a női nem legszebb példánya kell legyen,
aki a szirének csalóka énekét dúdolva, titokzatos bujaságtól körülvéve
csábítja halomra és fosztja ki a férfiakat. Ehhez képest a
lépcsőfordulóban egy szűziesen hófehér ruhás – nesze neked, Mili! –,
meglehetősen termetes, szoros páncélmíderbe fűzött, kerekded arcú
asszony állt, aki sokkal inkább emlékeztetett az Opera bő idomú
énekesnőire, semmint a pénzért vásárolható ölelés pesti császárnőjére.
Már-már csalódást kezdtem érezni, mikor a báró köszöntése után
Róza asszony felénk fordult, és mélyen zengő, éterien búgó hangján
megszólított.
– Renée, drágám, csakhogy újra látlak – ölelte meg barátnémat,
jobbról-balról könnyű csókot lehelve a levegőbe. – Olvaslak ám mindig,
mikor csak megjelensz, és boldog vagyok, hogy erre egyre több
alkalmam nyílik.
– Ez a néhány szó többet jelent nekem, mint a válogatott kritikusok
ezernyi sora – mondta Renée –, mert tudom, hogy te sosem
pocsékolnád az időd férc művekre.
– Miként a szalonomba is csak jó költők kapnak bebocsáttatást –
kacsintott a ház úrnője, majd a figyelme felém fordult. – Hát a
kishölgyben kit tisztelhetek?
– Ez itt szívbéli barátném, Hangay Emília kisasszony
Marosvásárhelyről – mutatott be Renée, én pedig illőn köszöntem a
szíveslátást.
– No, mit szólsz hozzá? – kérdezte barátném, miközben
felballagtunk a második emeletre. Én meg, hogy őszinte legyek, hirtelen
a megfelelő szavakat is alig találtam.
– Boszorkány – nyögtem ki végül. – Vagy inkább tündér az erdélyi
Havasokból. Igen, ez sokkal pontosabb leírása a te Rózádnak. Mifelénk
Székelyföldön Rapsonnét vagy Tündérszép Ilonát szokták olyan
jelzőkkel illetni, mint amilyenek eszembe jutnak róla, pedig...
– Pedig ha távolról nézed, kicsit sem érzed bájosnak, elbűvölőnek,
igézőnek, sőt, talán még különösebben szépnek sem – segített ki Renée.
– Bizony, ez Róza nagy varázslata! Ő egyszerűen ilyen: bájosan kedves,
elbűvölően okos, igézőén figyelmes és természetes módon, a lelkéből
fakadóan szép. Gondolnád ezek után, hogy akad férfi, aki képes neki
ellenállni?
Az utolsó mondattól hirtelen nagyon rossz kedvem lett, és ezt
barátném is rögvest észrevette.
– Jaj, butuskám, annak már több esztendeje, hogy a te báród
rendszeres vendége volt a Pilisy-háznak – simította meg a hátamat. –
Mit számít az egész? Elvégre, hajói számolom, akkoriban te épp csak
megkaptad az első hosszú szoknyád. Ha pedig tényleg úgy esett, hogy
Richárdot a szerelem művészetére annak idején Róza tanította ki,
annak csak örülhetsz, drágám, mert amikor majd arra kerül sor...
– Renée! – szisszentem rá pulykavörös arccal. – Ez igazán...
– Szemérmetlenség? Én inkább kendőzetlen őszinteségnek
mondanám. Egyébként pedig tudom, hogy a szíved mélyén igazat adsz
nekem.
– Azt akartam mondani, hogy ez igazán olyan téma, amit majd
kettesben, a szobám csukott ajtaja mögött tárgyalnék meg veled –
közöltem, mire felkacagott.
– Jól van, csibe – mondta. – Úgy látszik, mégsem vagy egészen
elveszett!
A nagyszalon, ahová minden vendég igyekezett, a második emeleten
találtatott. A dupla ajtót szélesre tárták, odabenn ragyogó üveggömbök
szórták az elektronyos fényt, a közönség pedig egyre gyűlt. A pazar
berendezésű, hatalmas helyiséget valaha több szobából nyithatták
egybe, mert a plafont hat dór oszlop tartotta ott, hol egykor az ajtók
keretei álltak. A tüllfüggönyös ablakok mély beugróiban vörös bársony
kanapék húzódtak meg, a perzsaszőnyegekre karcsú lábú székek,
párnákkal teleszórt kerevetek és míves kis asztalkák nehezedtek. A
falakat hatalmas festmények takarták, amiken kivétel nélkül a ledér
öltözetű nimfáké és ravasz képű szatíroké volt a főszerep. A bufet-asztal
is tekintélyes helyet foglalt el, és rajta az ezüsttálcák finomságok bő
választékát kínálták. Volt ott hideg sült, rántott borjúszegy, orosz
kaviár, német vurst, valamint édesség és gyümölcs garmadával. Az
italoknak fenntartott asztal mellett (hála a Halger és társa
személyzetkölcsönzőnek) külön inas várakozott, hogy készséggel
kiszolgálja a szomjazókat.
A szalonban alig néhány fiatal hölgy és jóval több különböző korú
férfiember ült, járt-kelt, dohányzott és társalgott szanaszét. Minket
mind alaposan megnéztek, de különösebb érdeklődést egyikükből sem
váltottunk ki, aminek én személy szerint nagyon örültem. Renée
nyomban a bufet- asztalhoz terelt, ahol két ékesebb úr és a színház
egyik üdvöskéje épp azon fáradozott, hogy minél púposabbra pakolja a
tányérját. Barátném biztatott, ne szégyenlősködjek, inkább szedjek én
is, ám nekem egyetlen falat sem ment volna le a torkomon.
– Hölgyeim, ha nem tartják tolakodásnak, fogadjanak el tőlem némi
hűsítőt – lépett hozzánk ekkor két pohár pezsgővel egy igen jóképű,
fiatal férfi, aki makulátlan, mézsárga felöltőt és hozzá haloványbarna
nyakkendőt viselt.
– Nocsak, gróf úr, maga itt? – nyújtotta csókra a kezét Renée. – Ezek
szerint Róza asszony örök híve lett.
– Hát lehet érte nem rajongani? – sóhajtott hamis mélabúval az ifjú
gróf, majd hirtelen témát váltott. – Megkérhetem, drága Renée, hogy
mutasson be bájos társnőjének?
– Az attól függ – incselkedett barátném, átvéve a gróftól mindkét
pohár pezsgőt –, hogy maga, József, talpig úriember-e?
– Ez a kérdés már önmagában is sértő, kedves Renée – háborgott
ismét csak hamisan a gróf. – Egy Szapáry más nem is lehet, mint
hamisítatlan úriember!
 – Tessék, a bemutatkozás félig már meg is történt – nyújtotta felém
az egyik poharat csalafinta barátném. – Ez az úr itt Szapáry József gróf,
a kisasszony neve viszont... Nos, az inkább maradjon titok, drága
barátom.
– Titok?! – kerekítette szemét az ifjú főnemes. – Mégis, mi okból?
– A kisasszony ma este a személyes védelmem alatt áll – jelentette ki
Renée, némi éllel a hangjában. – Ön pedig, kedvesem, a múltban már
többször bizonyította, hogy mézes szavakat pergető ajka sajnos
viperanyelvet takar.
Szapáry álla megfeszült, tekintetében gyilkos düh villant, ám végül
mást nem tett, csupán összecsattintotta cipője sarkát, katonás
merevséggel megbiccentette a fejét, és szó nélkül távozott.
– Ostoba nímand – sóhajtott Renée, kinek kigyúlt arcán látszott,
hogy szintén elfutotta a méreg. – Minden szoknyát körültopog, fűt-fát
és főleg örök szerelmet ígér, ám másnap reggel csak az üres feje
lenyomatát leled a párnán. A pezsgő viszont, amit hozott, igazán finom.
Igyál, csibe, én is azt teszem.
Jobbnak láttam, ha inkább nem kérdezek semmit. Az általános
figyelem egyébként is a ház úrnőjére terelődött, akit az ajtón belépve
örömteli taps és ováció fogadott. Madame Rose királynőként tűrte a
hódolatot, majd azonnal készséges háziasszonnyá változott, és
vendégtől vendégig sietve érdeklődött, vajon mivel tehetné még
kellemesebbé a hangulatot.
A Pilisy-szalon egészen másmilyennek mutatkozott, mint
amilyennek vártam. Persze még sosem jártam bordélyházban, így
csupán halovány elképzelésem volt arról, miféle is lehet belülről a
pénzért árult szerelem birodalma, ám abban mégis egészen biztos
voltam, hogy nem ilyen. Róza asszony szalonja inkább a Női Kaszinó
kifordított képére emlékeztetett, ahová a férfiak pusztán azért járnak,
hogy jót egyenek, igyanak, és közben kellemes társalgást folytassanak a
jelen lévő, csekély számú hölggyel irodalomról, politikáról,
lóversenyről.
Renée és én a kínai selyemmel bevont pamlagok egyikén foglaltunk
helyet. Jobbról Krúdy, balról pedig egy komor ábrázatú, kissé táskás
szemű, bajszos férfi ült le mellénk, aki Herczeg Ferencként{144}
mutatkozott be.
– Most aztán jól körül lettünk véve az írott szó legjobbjaival –
nevetett barátném.
– Olyan sütemény ez, melyben az igazán finom tölteléket a
szenvedélytől izzó Erdős-versek jelentik – mosolygott Krúdy őszinte
tisztelettel Renée-re.
– Azért színművet, remélem, nem szándékozik írni – kérdezte
Herczeg, méghozzá oly számonkérőn, mint valami ideges vallatóbíró. –
Borzadály volna csak elképzelni is, micsodás érzelmi zagyvalék kerülne
a nézők elé, ha magácska teremtette, szerelem után pihegő leánykák
sóhajtoznának és pityeregnének három felvonáson át.
– Ne aggódjék, kedves Ferenc! – paskolta meg a férfi térdét Renée. –
Jómagam inkább egy regényt fontolgatok, melyben a fiatal kora
ellenére máris száraz katángkóróként{145} zörgő férfihősről kiderül, hogy
valójában csak azért nézi le a nőket, mert retteg tőlük.
Barátném ügyes kis tüskéje tökéletesen célba talált. Mindenki
nevetett, még Herczeg is, aki a harmadik pohár pezsgőtől végre kezdett
feloldódni, és remek adomákat mesélt a színházi élet fonákságairól.
Jól szórakoztunk, a társaság csodás volt, a kedves Krúdy még arra is
figyelt, hogy én se maradjak ki a beszélgetésből, ám bennem egyre csak
nőtt a feszültség. Azért jöttem a Pilisy-házba, hogy Róza asszonnyal
beszéljek, ám úgy tűnt, ez lehetetlen. A fehérkaméliás hölgy időnként a
mi társaságunkhoz is odalépett, néhány szellemes megjegyzés után
azonban rögvest odébbállt, hogy a többi vendéggel foglalkozzék.
Már-már kezdtem feladni a dolgot, magamban azon csodálkozva,
hová lett belőlem közismert makacsságom, mikor a szomszéd asztal
felől érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet.
– Schumayer kisasszony hol marad? – kérdezte Szapáry gróf a
cselédlányt, aki friss pezsgőt kínált a társaságnak.
– A Karlinka kisasszonyt teccik kérdeni? – hadarta az apró termetű,
nyugtalan tekintetű gyereklány, akin bizony úgy állt a nem rá szabott
egyenruha, mint kofán a diadém. – Őtet ma este ne tessenek várni,
mert fáj neki a feje.
– Oh, be kár! – vonyított teátrális fájdalommal az ifjú gróf, kiben az
elfogyasztott pezsgők és likőrök kezdtek összeveszni. – Pedig mióta a
Városligetben kezet csókolhattam néki, más se jár a fejemben, csakis ő.
– Igazán? – ámult a cselédlány, és mintha neki szólt volna a bók,
lángvörösre gyűlt az arca. – Hát annyira tetszett magának az a kesztyűs
kéz, amit az ablakon kinyútott?
– Mi van, fiam?! – hördült fel Szapáry, aki nem volt hozzászokva,
hogy a társalgásba a cseléd is beleszóljon.
– Én csak aztat kérdeztem a méltóságos úrtól – magyarázta a lányka
teljes természetességgel, mintha csak az utcán összefutva fecsegnének
–, hogy tényleg olyan ideál volt-e magának az a kézcsók?
– Ideál?!
– Az hát. Ideál, szívbéli és romantikus, mint a regényekben, ahol...
Ez volt az a pillanat, mikor Róza asszony észrevette, hogy baj van.
Fürgén és ügyesen intézkedett, karon ragadva és az ajtó felé terelve a
kis cselédet, kinek már a járásán is látszott, hogy csak nemrég
szolgálhat ilyen minőségben.
Valami azt súgta, hogy eljött végre az én időm. Elnézést kértem új
barátaimtól, majd gyors léptekkel követtem Róza asszonyékat, akik
máris elhagyták a szalont. A folyosón pillantottam meg őket, amint
fojtott hangon beszélgettek.
– Rosszat tettem? – kérdezte a cselédlány, mire a ház úrnője
megsimította az arcát.
– Semmi gond, Márika – mondta. – Jobb lesz azonban, ha ma este
már nem mész a vendégek közelébe. Eridj le szépen a konyhába, és
mondd meg Merkelnének, hogy hívjon cigányokat. Úgy látom, az urak
ma mulatni vágynak.
– Igenis, naccsága – próbált pukedlizni a lányka, amitől majdnem
összegabalyodtak a lábai. – Úgyse nem bírtam mán ezt a büdös
szivarszagot. Még kettőt szippantok belőle, oszt szer’usz világ!
– Jól van, jól, csak menj már! – nevetett Róza asszony. – Én meg
szólok Karlinkának, hogy ki ne dugja az orrát, akármit hall, nehogy
valami duhajba akadjon.
– Ó, attól nem kell félni, naccsága – legyintett a cseléd. –
Karlinkának vendége van, méghozzá olyan, hogy akár ezer ördögtől is
megvédné őt, ha éppeg az kell.
Eredeti tervem szerint a ház úrnőjét a folyosón akartam elcsípni,
hogy beszéljek vele. Ám ezt mindenképp négyszemközt akartam
intézni, így az árnyékba húzódva inkább kivártam, míg Márika –
különös, hogy épp úgy hívják, mint a Hül-házból eltűnt mindenest! –
lerobog a lépcsőn, úrnője pedig megfontoltan utánaballag.
Miután mindketten eltűntek a fordulóban, illetlenül magasra emelve
szoknyámat – nehogy a selyem surrogása eláruljon –, sietve a
nyomukba eredtem. Szerencsére senki nem járt a lépcsőházban, aki
megpillanthatta volna a bokámat, így erkölcseimben épen jutottam le
az első emeletre. Róza asszony halkan dudorászva sietett végig a
folyosón. Elhaladt az első, a második, a harmadik ajtó előtt is, majd
befordult a sarkon, ahol már nem láthattam őt, ám tisztán hallottam,
hogy kopogtatás nélkül nyit be valahová.
– Látom, még mindig ezt a szegény lányt gyötri – kiáltott vidáman. –
Hát nem volt még elég...?
Az ajtó becsukódott. Ellopóztam a sarokig. A folyosó további
szakaszán még négy bejáratot láttam, ám fogalmam sem volt, melyiken
léphetett be Róza asszony. Miért nem tudtam gyorsabb lenni, én
tohonya?! Pedig ha már idáig merészkedtem, muszáj lesz beszélnem
vele, még ha az idelenn rejtegetett, és ezért minden bizonnyal igen
különleges vendégei közül kell is kihívnom őt.
Hallgatóztam az első, a második és a harmadik ajtónál, de hiába,
odabentről a legkisebb pissz sem szűrődött ki. Végül már csak egyetlen
bejárat maradt, így tehát Róza asszonynak ott kellett lennie.
Fentről nevetés foszlányait sodorta felém a léghuzat. A cigány banda,
amit valamely igen közeli kávéházból csábíthattak át a Pilisy-házba,
megérkezett, és a hegedű édes-bús hangjai épp ekkor kezdtek
szétáradni az épületben. Az utolsó ajtóhoz léptem és a kilincs felé
nyúltam. Bentről beszédhangok tompa moraja szivárgott ki.
– Köszönöm a türelmét – mondta egy férfi. – Holnap újra eljövök.
Az ajtó kinyílt, és én rémülten ugrottam hátra. A bentről áradó fény
elvakított, de annyit azért mégis ki tudtam venni, hogy egy zsúfolt
kisszalonra leltem, ahonnan épp távozni készül valaki.
– Maga meg...?! – szólt az illető, majd elharapva a mondatot, a
folyosóra lépett és berántotta az ajtót. – Mi a fenét keres itt, Mili?!
– Oh, ne – nyögtem elhaló hangon. – Azt hiszem, ez bizony vis
maior{146}.
– Méghogy vis maior?! – ragadta meg a karomat Ambrózy báró,
hiszen ő volt az, aki az ajtón kilépett. – Gyerünk, Hangay kisasszony,
lódulás haza! Eins, zwei!{147}

Pest-Buda, 1900. december 8-9.

A bélelt nagykabátjában kuporgó Gáspár bácsi horkantva ébredt a

bakon.
– Indulunk! – kiáltotta Richárd oly indulattal, hogy a Magyar
utcában várakozó bérkocsik és hintók lovai idegesen kapták fel a
fejüket.
– Parancsára, báró úr – mondta Gáspár bácsi kissé hökkentem
Ahogy a karomat szorította és maga után vonszolt a lépcsőházban,
csupán annyi időre engedve el, míg a cselédlány ránk segítette a
kabátot, abból éreztem, hogy most nem azzal az Ambrózy báróval van
dolgom, akit addig ismertem. Remegett a visszafojtott dühtől, ajkai
elfehéredtek, arccsontjára ráfeszült a bőr és a szeme... Nem, ezt
képtelenség híven papírra vetni. Richárd tekintete azokban a percekben
a kútmély feketeség és a csillagvégtelenbe vesző szomorúság lakhelye
volt.
„...attól tartok, élete legnagyobb baklövését fogja elkövetni” –
jutottak eszembe hirtelen Agáta mama szavai. Miközben felszálltam a
kocsira, már biztos voltam benne, hogy a grófnőnek igaza volt.
– Renée! – szakadt ki belőlem az ijedt kiáltás, mikor a kocsiban ülve
meghallottam az emeleti szalonból kiszűrődő, egyre hangosabb
cigányzenét. – Vele jöttem...
– Biztos vagyok benne, hogy Erdős kisasszony képes magáról
gondoskodni – vágott a szavamba Richárd. – Rossz pénz nem vész el.
A határozottan sértő, epés megjegyzés dermesztőén hatott rám.
Richárd mindig is távol tartotta magát a nőktől, akiket
kiszámíthatatlan, zavaros fejű és bosszantó lényekként kezelt, ám még a
legutolsó útszéli rimáról is mindig úriemberként beszélt. A barátnémra
tett megjegyzése azonban oly durva, sőt, már-már közönséges
hangnemben szólt, amitől engem páni félelem kezdett kerülgetni.
– A főpostára! – kiáltott ki az ablakon Ambrózy báró. A konflis
szokatlan rándulással indult, jelezve, hogy a lovaink is megérezték
utasaik feszült hangulatát.
Némán ültünk egymással szemben. Az utcai lámpák fénye újra és
újra átsuhant rajtunk, rideg pillanatképekben villantva fel merev
testtartásunkat, rezzenetlen arcunkat, Richárd sétaboton nyugtatott
bőrkesztyűs kezét, vagy épp az én máslis cipőm hegyes orrát. Egyenes
háttal, feltartott fejjel figyeltem őt, cseppet sem titkolva, hogy kutató
tekintetemmel akarom kicsikarni belőle az első szót, ám mindhiába.
Legközelebb a főposta előtt hallhattam a hangját, amint leugrott a
Kölberről, és Gáspár bácsira kiáltott.
– Hangay kisasszony a kocsiban marad! Ha megpróbálna kiszállni,
felhatalmazom, hogy ostorral verje vissza!
Komolyan beszélt, ebben cseppet sem kételkedtem. A Kölber enyhe
ingása jelezte, hogy Gáspár bácsi a bakon ülve fészkelődik, de választ
nem hallottam tőle. Talán csak a kezével intett, hogy érti a parancsot.
Richárd cipői sietős kopogást hallatva távolodtak a nedvesen csillogó
járdán. Vártam és közben Renée járt a fejemben. Vajon mikor veszi
észre, hogy eltűntem, és mit fog majd gondolni, hová lettem?
Tíz perccel később Ambrózy báró felrántotta a kocsi ajtaját és
beszállt. Azonnal láttam, hogy a hangulata fikarcnyit sem változott.
– Haza! – kiáltott ki az ablakon, majd egyetlen durva mozdulattal
becsukta azt.
A Lánczhíd derekánál járhattunk, mikor elszántam magam.
– Richárd, én...
– Hallgasson! – förmedt rám. – A szenvelgő bocsánatkérése már
semmit nem ér.
Eszemben sem volt bocsánatot kérni. Ugyan miért tettem volna?
Szabad polgárleány vagyok, aki oda megy, ahová és akivel csak akar.
Az, hogy ma este történetesen épp ugyanabba a házba rándultam el,
ahová a rátartiságtól fényességes homlokú Sédeni-Ambrózy Richard
Lajos Gobert báró úr is betévedt, tiszta pech. Még hogy bocsánatot
kérjek?! Kitől? Mi okból? És vajon miért feltételezi ez az alak itt
szemben velem, a Kölber bőrülésén ringatózva, hogy én, Hangay Emília
„hamisan szenvelegve” könyörögnék az ő bocsánatáért?
Éreztem, hogy forr bennem a méreg, ám Budára érve a közvilágítás
fénye igencsak megcsappant, én pedig – ha majd végre kirobban
köztünk a háború – Richárd legcsekélyebb rezdülését is tisztán akartam
látni, így inkább hallgattam.
Éjfél múlhatott épp, mikor a villához értünk. Isti futott elő kócosán,
álmos szemekkel és nyitott kaput. Felöltözve alhatott, készen rá, hogy
minél hamarabb kifoghassa lovacskáinkat. Az udvaron Richárd segített
le a kocsiról. Egyformán hideg volt az éji levegő és az ő érintése is.
Amint biztos lábakon álltam, a báró nyomban sarkon fordult és a
földszinti ebédlőbe ment, melynek franciaablakai barátságos fényt
árasztottak. Terka néni nem oltotta el a lámpákat, vagyis várt ránk,
ahogyan Isti is. Pontosabban – jöttem rá hirtelen – nem ránk, csupán
rám, hisz a báró mostanság már alig-alig aludt itthon, így ma sem
számíthattak az érkezésére.
Mielőtt a ház felé indultam volna, Gáspár bácsihoz léptem, hogy
megköszönjem neki a fuvart. A szálfatermetű öreg épp Foltost kötötte
ki a hámból, de félbehagyta a mozdulatot és lenézett rám.
– Vihar lesz, kisasszony – mondta komor, vészjósló hangon, és
pillantása Ambrózy báró távolodó alakja után rebbent. – Rettentő
vihar, hát gombolkozzék be jól!
Az ebédlőbe lépve az első, amit megpillantottam, az asztal közepén
álló, üvegbúrával fedett tálca volt, rajta Terka néni aszalt szilvás
süteményével. Torkomat sírás fojtogatta. A drága, édes Terka néni úgy
gondolta, bármikor is érek haza abból az idegen házból, biztos éhes
leszek, hisz jól nevelt leány máshol morzsányit sem eszik, csakis otthon.
Otthon – néztem körül az Ambrózy-villa ebédlőjében, ahol már oly
sok szép és borzalmas dolog történt velem. – Valóban ez a hely az én
otthonom?
– Elárulná nekem, Hangay kisasszony, hogy mégis mit képzelt,
mikor a Pilisy-házba lépett?
Richárd a kisszalonból rontott elő. Kezében szigaretli füstölgőit,
kalapja, kabátja, sétabotja az egyik székre vetve hevert, és cseppet sem
fogta vissza a hangját.
– Báró úr, ön most számonkér engem? – fordultam felé, miközben
lassan lehúztam a kesztyűm, majd a kalapomtól is megszabadultam. –
Tudtommal az Ambrózy-villában vendég és nem rab vagyok.
– Ne játsszék velem, Mili – fenyegetett meg a szigaretlivel Richárd. –
Az, hogy maga a Pilisy-házba ment, nem puszta véletlen. Ha a
szalonban botiok magába, a népes társaság körében, tán betudtam
volna a dolgot Erdős barátnéja ledér csábításának. Róla az egész város
tudja, hogy a népszerű költőnő szerepében tetszelegve úgy váltogatja a
szeretőit, mint bérkocsis az utasait.
– Ez a hangnem cseppet sem méltó magához, Richárd – feleltem
fagyosan. – Megkérem szépen, hogy ne beszéljen így a barátnémról!
– Lényegtelen – kiáltotta ő, észre sem véve, hogy szigaretlijéről a
hamu a padlóra hullt. – Erdős kisasszony úgy rontja el a saját életét,
ahogyan az neki tetszik, ám maga... Mondja meg nekem igaz lelkére,
Mili, hát maga immár valóban, teljességgel és végérvényesen megőrült?
A dühödt kérdés mögött, ezt tisztán éreztem, sokkal több lapult,
mint amit akkori tudásommal megérthettem. Richárd még sosem kelt
ki magából ennyire, tehát a Pilisy- házban tett látogatásom valami
okból sokkal mélyebben érintette, mint korábbi csínytevéseim. Arról,
hogy a Rózsalány után kutatva jutottam el oda, semmit nem tudhatott,
de akkor mégis mi váltotta ki belőle ezt a barbár, vademberi
viselkedést?
– Őrültség volna a barátnémmal kimozdulni itthonról? – kérdeztem
ráncolt homlokkal. – Őrültség oly társaságba menni, ahol a
leghatalmasabb főurak, mágnások, művészek, közismert és
nagyrabecsült személyiségek rendre megfordulnak? Őrültség...
– Elég! – Richárd hangja ökölcsapásként zúgott felém. – Nem
játszhatja tovább a kotnyeles, szertelen kislányt. A tetteinken emberek
élete múlik, maga pedig úgy viselkedik, mintha még mindig az a
rövidszoknyás lányka volna Marosvásárhelyt, aki a piaci
mutatványosok bódéjába igyekszik besurranni, hogy ingyért nézhesse
meg a szakállas nőt. Értse meg végre, Mili: amit maga mostanság
művel, az előbb-utóbb valaki életébe fog kerülni.
– Én... – próbáltam ellenállni, ám Richárd tovább hangoskodott.
– Én, én, én, folyton csak én! Mintha a világ kizárólag maga körül
forogna, igaz?! Pedig ez óriási tévedés, kisasszony! Most nem maga a
fontos! Ráadásul utánam nyomoz! Utánam, aki a detektívszakma
művészetére próbálom okítani. Utánam, aki a nővére ügyét immár
majdnem egy esztendeje igyekszem kibogozni.
– Én nem...
– Tagadni próbálja? Hát ne tegye, mert hiábavaló! Ugyan mit
keresett volna a Pilisy-házban, ha nem azért ment oda, hogy utánam
szimatoljon?
– Renée azt mondta, Róza asszony szalonjába csupa író, költő és
filozopter jár.
– Filozopter?! – nevetett Richárd. – Akik pezsgőspohárral a kézben,
cigányzenére elmélkednek Kantról és Hegelről? Valóban azt akarja,
hogy higgyek magának?
– Én inkább azt szeretném, hogy végre bízzék bennem! – emeltem
fel immár én is a hangomat, bár közben mélyen legbelül szégyelltem
magam, hogy ily fondorlatos, sőt, alamuszi módon próbálom elterelni
magamról a gyanút. – A báró úr napokra köddé válik, és mikor végre
haza méltóztatik jönni, akkor sem szól róla, hogy merre járt és miért.
Az a hóhemvagány... A Totyó, aki tudott valamit a nővéremről,
meghalt, mielőtt beszélhettünk volna vele. Rendben! Én viszont biztos
vagyok benne, hogy maga utánajárt annak a gyanús alaknak, mégsem
árul el nekem semmit.
– És kegyed szerint erre az volna a helyes válaszlépés, hogy előbb
ráront a főgyanúsítottra, provokálva és egyben figyelmeztetve őt, majd
a Tabánban kóricál cigányháztól a Horgony utcáig, ahol hullát talál,
majd felpofoz egy detektívfelügyelőt?
– Detrich azt már rég kiérdemelte!
– Hát persze hogy ki – bólintott a báró keserű fintorral, ám
hangjában a maró gúny sokkal inkább ellenem, mint mellettem szólt. –
Arról kegyed persze már nem tud, hogy Rudnaynak és nekem másfél
órás győzködésbe került, míg Detrichet lebeszéltük a hivatalos
feljelentésről, amit maga ellen akart tenni. Felfogja egyáltalán, mi lett
volna a dolog következménye? Mili, maga már priuszos! A Matolcsy
elleni támadása...
– Nem támadtam meg! Az a gazember hazudott!
– A bírót ez nem érdekelte volna. Ha másodszor is rendőrkézre kerül
egy fővárosi detektív tettleges bántalmazása miatt, azon nyomban
kitiltják Budapestről, és visszatoloncolják Marosvásárhelyre!
Muszáj volt megkapaszkodnom a székben, mely mellettem állt, oly
hevesen kezdett remegni a térdem. Kitoloncolás? Szóval az, aki nőt
rabol, vagy épp ocsmány szavakkal illet, a törvény védelmét élvezi,
csupán, mert nadrágot visel, míg az áldozat, ha szoknyát hord, még
csak vissza sem vághat neki? Hát miféle világ ez? Hová keveredtem és
hogyan maradjak talpon ebben a férfiak uralta igazságtalanságban?
Ráadásul Richárd sem ért meg. Szid, letorkol, üvölt és tombol,
miközben majd szétveti a harag. Engem vádol, amiért. ..
Valami koppant a konyhában, de úgy tűnt, hogy a zajra csak én
figyeltem fel. A báró épp visszatrappolt a kisszalonba, eloltotta a
szigaretlijét, és mindjárt egy másikra gyújtva tért vissza.
Szegény Terka néni hallgatózik az ajtó mögött – gondoltam. Amint
Richárd ismét az ebédlőbe ért, halk, ám határozott szavakkal szóltam
hozzá.
– Semmit nem bánok, amit az utóbbi napokban tettem, talán csak a
Matolcsy elleni kirohanást. Az... Nos, az valóban ostobaság volt, ám úgy
láttam, hogy ön semmit nem tesz, ezért lépnem kellett. Azt viszont még
most sem értem, miért bántja annyira, hogy Renée-vel a Pilisy-szalonba
látogattunk.
– A szalonba? – nézett rám bénító erővel Richárd. – Valóban ott
találkoztunk volna, és nem egy emelettel lejjebb, Róza asszony
magánlakrészének folyosóján?
– Igaz, de...
– Nincs több de, habár és máskülönben! – lépett elém a báró,
sápadtan az indulattól. – Maga utánam nyomozott, Mili, vallja be! Azt
akarta megtudni...
Hogy hová lett a karja és vele a lelke, báró úr – mondtam volna, ha
nem rettegek tőle, hogy a Rózsalány említésére Richárd örökre
meggyűlöl. Csakhogy féltem, és így az igazságot továbbra is rejtve
akartam tartani, mert éreztem, hogy a múltjában vájkálni valóban nincs
jogom. Akkor inkább higgye azt, hogy...
– A titokzatos Cili kisasszony személyére voltam kíváncsi, akihez a
Kalimurti-ügy óta járogat – vetettem fel az államat, bár közel sem
éreztem annyi magabiztosságot, hogy eme dacos gesztus indokolt
legyen. – Annyit már tudok, hogy ő is a Hül-ház lakója volt, ahol Totyót
szintén jól ismerték. Maga hozta el onnan Kardos Cecília kisasszonyt,
hátrahagyva három másik lányt, akik közül azóta egyet, Blau Annát
meggyilkoltak. Ki az a nő, Richárd, akit kimentett a vészből, veszni
hagyva a többieket? Miért oly fontos magának ez a bizonyos Cili
kisasszony, és mi köze ennek az egész véres felfordulásnak Emma
ügyéhez? íme, ezek azok a kérdések, amik ma este engem a Pilisy-házba
űztek! Mondja, hogy rossz nyomozó vagyok, és maga másként
cselekedett volna! Mondja, ha a szemembe mer hazudni, vagy
válaszolja meg a kérdéseimet itt és most!
Ambrózy báró tekintetében egyszerre lobbant fel a félelem, a kétség
és a keserű lemondás fénye. Hátrébb lépett, a szigaretlijébe szívott, és a
kék füstgomolyon át fürkészte arcomat.
– Itt a vége, Hangay kisasszony – mondta végül száraz, rekedt
hangon. – Őszintén sajnálom, de...
A konyhaajtó kettős ajtaja úgy nyílt ki, mintha falba rejtett titkos
rugók mozgatnák. A küszöböt előbb Agáta mama lépte át, aki elő-
elővillanó, hófehér hálóruhája fölött padlóig érő, sötétkék
bársonyköntöst viselt, ősz haját pedig fodros hálósapka fedte. Mögötte
Terka néni lopakodott bő pendelyben, amire csupán a nagy
hárászkendőjét terítette rá.
– Miféle skandalum ez? – kérdezte a grófnő. – Maguk ketten akkora
zajjal vannak, hogy arra még a holtak is felriadnának.
– Bocsásson meg, anyám – fordult felé Richárd –, de épp a
döntésemről készültem tájékoztatni Hangay kisasszonyt. Amint ezt
megtettem, remélhetőleg elcsendesedik a ház.
– Döntés? – Agáta mama a nyakában függő lornyonért nyúlt. –
Miféle döntés lehet az, ami nem várhatja ki a felkelő nap fényét, mikor
a perpatvar hangjai kevésbé zavaróak és mindent tisztábban láthatunk?
– Ami lényeges, azt már tudom – felelte Ambrózy báró. – Épp ezért
úgy döntöttem, hogy Hangay kisasszonynak holnap reggel távoznia kell
a villából.
– Távoznia? – pillantott rám Agáta mama, ám csak egyetlen
szemrebbenés erejéig, majd ismét a fiát vizslatta. – Hová és miért?
– Marosvásárhelyre – válaszolt Richárd úgy, mint aki halálos ítéletet
hirdet. – A kisasszony személye többé az Ambrózy-villában
nemkívánatos.
Most volt csak igazán szükségem a székre, amibe az előbb
belekapaszkodtam.
– Értem – bólintott lassan, megfontoltan a grófnő, tudomást sem
véve a háta mögül érkező, fájdalmas és rémült nyöszörgésre, amit
Terka néni hallatott. – Nem volna jobb mégis, fiam, ha a reggeli nap
fényénél újra átgondolná...
– Ezen már nincs mit átgondolni – vágott közbe a báró, pedig
korábban ily udvariatlanságra az édesanyjával szemben szinte sosem
vetemedett. – Hangay kisasszony súlyos szereptévesztés áldozata lett.
Úgy hitte, hogy kislányos cserfessége, fiatalos bája és sziporkázó
szelleme, valamint a kíváncsiság, mely folyton előre űzi, mentessé teszi
őt felelőtlensége következményei alól. Nos, tévedett! A magánéletem
után kezdett kutakodni, behatolt a házba, ahol az én legkedvesebb
barátaim laknak, és nem átallotta puszta női szeszélyből veszélybe
sodorni őket. Megjegyzem, azt sem értem, hogy maga, anyám, miért
adott alá lovat, sőt, egy egész kocsit, amivel a Pilisy-házat felkereshette.
Agáta mama szóra nyitotta a száját, ám Richárd, aki mindvégig a
padlóhoz intézte szózatát, erre fel sem figyelt, csak legyintett, és aztán
tovább beszélt.
– Ez persze, úgy hiszem, csupán a női szolidaritás megnyilvánulása
lehetett. Mindazonáltal beláthatják, hogy az efféle felelőtlen tetteknek
immár örökre véget kell vetni! Hangay Emma ügyével természetesen
eztán is foglalkozom majd, és amint eredményt érek el, nyomban
értesítem a családot, ám a házamban többé nem tűröm meg a
kisasszonyt. Épp ezért hazafelé jövet már sürgönyöztem is az
édesapjának, hogy holnap várja őt az esti vonatnál. Most pedig,
hölgyeim, ha megbocsátanak, nyugovóra térek. Jó éjszakát!

Pest, 1900. december 9.

Végre-valahára kitisztult az ég, és a Monarchia magyar ékkövére, a

büszke, zajos, ezerszínű Budapest székesfővárosra szikrázó napfény
zúdult.
 Milyen különös – gondoltam, midőn a Keleti indóháznál leszálltam a
Kölberről. – Miközben az Ambrózy-villában majd’ mindenki könnyet
hullatott a távozásom miatt, úgy tűnik, a város ünnepi fényárral
búcsúztat.
Éjszaka szemernyit sem aludtam. Folyton csak Richárd kegyetlen,
kíméletlenül záporozó szavai jártak a fejemben. Hajnalig élesztgettem
magamban a reményt, hogy a napfelkeltével valami majd megváltozik.
Azután jött a közös, komor hangulatú reggeli. Terka néni kisírt
szemmel, némán tüsténkedett körülöttünk, és közben oly gyilkos
pillantásokat vetett a báróra, sőt, néha még a grófnőre is, hogy attól egy
egész rinocéroszcsorda is kipusztulhatott volna.
Abban bíztam, hogy Agáta mama a segítségemre siet, ám ebben is
csalódnom kellett. A drága, idős hölgy merev, arisztokratikus
némaságot gyakorolva étkezett velünk, majd felállt, és csupán annyit
mondott:
– Ha kívánja, kedves, Terka segít a csomagolásban.
Ki lettem hát dobva az Ambrózy-villából végérvényesen. Vonatom
csak délután indult, így bőven volt időm felkészülni a szégyenteljes
távozásra. Kivételesen a báró sem hagyta el a villát. A dolgozószobájába
húzódva töltötte a napot, ami egyértelművé tette, hogy személyesen
kívánja felügyelni az ítélet végrehajtását. Terka néni valóban
bekopogott a szobámba, ám végül mégsem kértem a segítségét, mivel
amint meglátott, zokogásban tört ki, ölelgetni kezdett, és csak azt volt
képes hajtogatni, hogy ezt az ifjú báró még ezerszeresen meg fogja
bánni.
Gáspár bácsi kötötte fel a Kölber hátuljára az utazóládámat, amit az
indóházban majd a poggyászkocsiba tesznek. Nálam csupán a
retikülöm és egy csinos kis bőrönd maradt a legszükségesebb
holmikkal, amik utazás közben is jól jöhetnek. Mielőtt távoztam volna a
villából, még bekopogtam a nagyszalonba. Agáta mama a hatalmas
íróasztal mögött ült, orrán csiptetős okuláré billegett, és úgy nézett
rám, mintha csak egy szobán átsuhanó kísértet volnék, aki épp
megzavarja őt fontos teendőiben.
 – Köszönni jöttem minden szépet, jót és nemest, amit e házban
kaptam – mondtam. – És különösen Agáta mama szeretetét, mely
nélkül...
– Elrontotta – szólt lemondó sóhajjal az idős hölgy. –
Figyelmeztettem, hogy ne tegye, de maga oly végtelenül akaratos
teremtés, amilyennel hosszú életem során csak egyszer találkoztam.
– Hát van még egy olyan bolond a világon, mint én?
– Van ám, Milikém! Én mindennap látom őt, ahányszor csak a
tükörbe nézek.
Megkerülve az asztalt Agáta mamához futottam, ő pedig felállt és
hosszan öleltük egymást. Mikor szétváltunk, a szemembe nézett és
megpaskolta az arcomat.
– Most menjen, kedves – mondta –, és maradjon makacs!
A grófnő bölcs asszony – gondoltam. – Jól tudja, hogy Hangay Milit
makacsságra biztatni veszélyes dolog. Igaz, hogy sokszor szertelen,
meggondolatlan és végtelenül önfejű vagyok, ám ellenállni saját
természetemnek olyan volna, mintha a Teremtőm szándékát akarnám
kicsúfolni.
Terka néni az udvaron sehogy sem akart elengedni, pedig a lovaink...
Vagyis hát az Ambrózy-villa lovai már nyugtalanul toporzékoltak.
Miután sikerült kibontakoznom a kerekded szakácsné öleléséből, Istit
kerestem a tekintetemmel, de hiába. A fiú inkább elbújt, semhogy
búcsúzkodnia kelljen, és én biz’ tökéletesen megértettem őt.
Gáspár bácsi nyitotta ki előttem a Kölber ajtaját és segített
felszállnom a kocsira. Szükség is volt rá, hogy tartsa a könyököm, mert
a meglepetéstől majdnem hátrahőköltem. A bőrülés legsarkában
Ambrózy báró foglalt helyet, ujjaival türelmetlenül dobolva sétabotja
ezüstfején.
– Indulhatunk végre? – kérdezte az ablaküvegtől. – Miután feltettem
magát a vonatra, még dolgom lesz a kaszinóban.
– Ne aggódjék, báró úr! – feleltem. – Ez a poggyász nem fogja
feleslegesen rabolni a drága idejét.
És ekkor valami különös történt. Richárd rám nézett, a szemében
azzal a megmagyarázhatatlan szomorúsággal, amit először tegnap éjjel,
a Pilisy-ház folyosóján pillantottam meg, majd hevesen kitört.
– Mili, én... – elharapta a szót, hogy aztán hirtelen haraggal csak
annyit mondjon: – Induljunk végre!
A grófnő makacsságra való biztatása volt az alap, melyre végül
Ambrózy báró zavaros viselkedése építette fel végső elhatározásom
szilárd palotáját. A vonat rángva, szuszogva gördült ki a Keleti
indóházból. Kinéztem az ablakon, mely a várost dermesztő, fagypont
közeli hideg miatt gyorsan kezdett bepárásodni. Richárd a peronon állt,
és sétabotjára támaszkodva nézte végig távozásomat. Biztos akart lenni
abban, hogy elmegyek, és én nem is okoztam neki csalódást.
A szerelvény lustán zakatolva, fehér gőzt fújva pöfögött el a Kerepesi
temető magas kőkerítése és a keskeny sávot alkotó Pékerdő{148} között.
A masiniszta nem gyorsított utazó sebességre, hisz a szerelvénynek,
mielőtt nekilódult volna a messzi távolnak, még rövid időre meg kellett
állnia Kőbánya-felsőn, ahol bizonyára sokan felszállnak majd. Ölemben
az utazótáskámmal egyre csak az elsuhanó házakat néztem, bár a párás
üvegen át már csupán homályos alakjukat láthattam. Szellemváros,
mely most kivetni akar magából – jutott eszembe, és ettől mindjárt
jókedvem lett.
Amint a vonat megállt, nyomban felálltam és a vagon végéhez
mentem. Várnom kellett, mivel a kalauz épp két asszonynak segített
felszállni, akik púposra rakott kosarakkal és egy bánatosan nyöszörgő
csecsemővel birkózva próbáltak megküzdeni a csúszós lépcsőkkel.
– A kisasszony leszáll? – csodálkozott a vasutas, mikor az ajtóhoz
léptem. – Máris indulunk tovább, öt perc se telik bele.
– Addigra megjövök – mosolyogtam rá, ő pedig kétkedő fintort
vágva vállat vont, majd a kezét nyújtva lesegített a lépcsőn.
Kőbánya-felső indóháza füstös, vörös téglás kis épület volt. Ha nem
látom mögötte Pest külvárosának egymás mellé dobált, rozzant házait
és távolabb a sörgyárak égbe szökő kéményeit, azt is hihettem volna,
hogy máris valahol vidéken vagyok. Konflist azonban itt is gyorsan
lehetett találni, a rablóvezér ábrázatú bérkocsis pedig nem kérdezte, hol
a poggyászom.
Szegény papuska – borzongatott a lelkiismeret –, hogy megrémül
majd, mikor befut a vonat, és bár a hordár átadja néki az utazóládámat,
én magam nem leszek sehol.
Elhatároztam, hogy amint alkalmam adódik rá, rögvest sürgönyzök
Marosvásárhelyre – csak épp azt nem tudtam még, mivel
indokolhatnám az „eltűnésemet”. Fölös izgalmat drága papuskámnak
nem akartam okozni, ezért a dolgot jól át kellett gondolnom, ám
egyelőre szalmaszálnyi ötletem sem akadt. Ráadásul egészen más
gondolatok kötöttek le. Addig minden világos volt, hogy leszököm a
vonatról, majd a Magyar utcába hajtatok, és Renée vizitkártyáját
használva bejutok a Pilisy-házba. Ezután már minden azon múlik, hogy
Róza asszony miként fogad. Ha valóban oly okos és érző lélek, amint
azt mondják róla, akkor meg fog engem érteni, és belátja, hogy
számomra igenis létkérdés kiismerni Richárdot. Létkérdés, de nem
azért, hogy megtudjam: van-e még szíve, amit magam felé fordíthatnék.
Erről már lemondtam. Vagy tán soha nem is akartam igazán?
Mindegy, ez most igazán lényegtelen!
Jelenleg csakis az a fontos, hogy Ambrózy báró kiszakadják végre
ama titokzatos Cili kisasszony bűvköréből, és újra Emma felkutatására
összpontosítson.
Mert itt van ám az a bizonyos eb eltemetve (mondaná Terka néni):
az én híres magánzó detektívem egészen belepistult abba a
nőszemélybe! Le sem lehet tépni a szoknyájáról, folyton hozzá jár, tehát
a dolog bizony szívbéli ügynek tekinthető. Ha pedig szívbéli ügy, akkor
nekem igenis muszáj megismernem a báró úr múltbéli titkait, a
Rózsalány és az elveszített végtag rejtélyét, különben sosem leszek
képes Richárdot visszaterelni a helyes útra.
Mindezt oly tisztán láttam, miként az orvos látja Zeiss-
mikroszkópján át a baktériumokat.
A bérkocsisom aligha lehetett túl szorgalmatos ember, mivel hiába
mondtam be a címet és helyezkedtem el a kopott pokróccal takart
ülésen, valamiért mégsem keltünk útra. Magamban számolva vártam és
vártam, majd türelmemet veszítve leeresztettem az ablakot és
kihajoltam.
– Kérem, mi lesz már? Engem a Magyar utcában időre várnak!
– Ahogy a kisnaccság parancsolja – mordult hátra kelletlenül a fickó.
Micsoda faragatlan alak – bosszankodtam. – Nem csoda, hogy
külvárosi bérkocsis.
A fickó, amint megállapítottam, trécseléssel rabolta az időm. A kocsi
mellett valami nyiszlett kis alak állt, akiből azonban nyűtt cipőjén és
nadrágszárának sárpöttyös végén kívül mást nem láthattam, mivel a
kalapom beleakadt az ablak keretébe, és a lehajtó karima kitakarta őt.
Ráadásul meglehetősen gyáva kölyök lehetett, mert amint meghallotta
a hangomat, rögvest nekilódult, és eltűnt az indóház előtt tülekedő
emberek tömegében.
A bérkocsis végre ostort ragadott, de oly ügyetlenül indította el a
konflist, hogy annak hátulja néhány méter után nagyot zökkent, rugói
pedig úgy sírtak, mintha nem is engem, de egy egész fogyókúrára
szoruló hölgykoszorút kellett volna szállítania.
Végtelenül ostoba voltam – most már tudom. Hiába okított oly sokat
az én szigorú báróm, hogy mindig figyeljek a környezetemre, és még a
legártatlanabbnak tetsző dolgokat is kétkedéssel fogadjam, egészen
addig mégsem fogtam gyanút, míg a bérkocsi meg nem állt.
Az egyik ablakon át hatalmas, kopár, csupán néhány deszkabódét
őrző, négyzet alakú térre, a másikon szép, szürke, kétemeletes bérházra
láttam rá.
– Ember, ez nem a Magyar utca – hajoltam ki az ablakon. – Hová
hozott engem?
– Ahová megfizették, kisnaccsád – felelte foghegyről, majd már-már
fenyegetőn kiáltott le a bakról: – Új-vásártér{149}, végállomás, nem megy
tovább!
– Hallja, maga lócitrom-gyáros, azonnal vigyen... – kezdtem
kiabálni, ám a következő pillanatban elakadt a szavam. A konflis hátsó
rugói ismét felsírtak, a fülke megkönnyebbülve ringott, és én hirtelen
rájöttem, hogy az indóház óta potyautast cipeltünk magunkkal.
Mindjárt fel is tűnt a nyeszlett kölyök, aki elsétálva előttem egy
húszkoronást nyomott a bérkocsis kérges markába.
– Ahogy kialkudtuk, bátyám – mondta Suha Isti komoly
biccentéssel.
– Úgy! – bólintott rá a konflisos. – De mos’mán takarítsa ki a
kocsimat, mer’ mennék a magam dolgára.
– Tessen leszállni, kisasszonka – nyitotta ki az ajtót Isti. Arcán
halovány, kissé ideges mosoly ült. Látszott rajta: attól tart, hogy amint
szilárd talajra lépek, rögvest püfölni kezdem őt a kisbőrönddel, vagy
akármi mással, ami épp a kezem ügyébe kerül.
A bérkocsi elhajtott, és én ott álltam a járdán, mint az érteden
döbbenet Stróbl mintázta márványszobra.
– Jöjjön velem, kisasszonka! – biztatott Isti, karjával terelve a kapu
felé. – Már nagyon várják magát.
Ha a tér nyugati oldalát lezáró Légszeszgyár gőzkürtje meg nem
szólal, tán gyökeret is vertem volna az aszfaltba, ám a váratlan zaj végre
felriasztott.
– Isti – állapítottam meg a nyilvánvalót.
– Én vagyok az, kisasszonka, bizony: nem tetszik a szemének
káprázni – vigyorodott el az Ambrózy-villa mindenese. – Aszondom,
hogy térüljünk végre beljebb, mert a végén még idefagyunk.
A bérház, melynek lépcsőházába beterelt, ódon volt és savanykás
káposztaszagtól bűzlött. Én, mintha ismerném az utat, egyenest az
emeletre indultam. Isti folyvást köröttem ugrált, és egész túlfűtött lénye
arról árulkodott, hogy fél, nehogy a következő pillanatban sarkon
fordulva elszaladjak. Amint a körfolyosóra értünk, a körbefutó ajtók és
ablakok gonosznak tűnő, apró üvegszemeivel találtam szemben
magam. Máskor zúgó méhrajként száguldó gondolataim most tétován
keresték a magyarázatot, de semmi kapaszkodót nem leltek. Csakis
abban voltam bizonyos, hogy el vagyok térítve, be lettem csapva, és
ebben a piszkos kis játékban az én hátborzongatóan okos báróm keze is
benne van.
Jobbra az ötödik ajtó előtt álltunk meg, melynek réztáblájába ennyit
véstek:

Pollák Mórné{150}
szobaasszony

Isti megrángatta a csengőt, mire az ajtó szinte azonnal kinyílt.

– Mi tetszik? – kérdezte a küszöbön túlról egy meglehetősen rút
arcú, szúrós tekintetű, öreg cseléd. Mielőtt azonban Isti válaszolhatott
volna, a hosszú előszoba sötétjéből ismerős hang szállt felénk.
– Hozzám jöttek. Kérem, engedje be őket, Margitka!
A cseléd leplezetlen megvetéssel mért végig minket, majd félreállt az
útból.
– A ténsasszony nem szereti... – kezdte mondani, ám az iménti hang
félbeszakította.
– Unalomig ismerem ezt a litániát, Margitka. A tekintetes asszony
rossz szemmel nézi, ha hölgy jön hozzám látogatóba, ami egyébként
eddig csak egyetlen alkalommal fordult elő, és az a hölgy is a rokonom
volt. Most viszont a kisasszony, mint láthatja, gardedámmal érkezett.
– Na hiszen, még hogy gardedám! – pöffentett ráncos ajkával a
cseléd, miközben Isti eloldalgott előtte. – Ezt az utcakölyköt nevezi
maga gardedámnak, szerkesztő úr?
A folyosóról nyíló ajtók egyike előtt állva Tarján Vilmos
türelmetlenül legyintett.
– Elég ebből, Margitka – mondta. – A kisasszony fontos alanya a
következő riportomnak, a fiatalember pedig Ambrózy báró személyi
inasa.
Ezt hallva Isti hirtelen kihúzta magát, és két hüvelykjét a mellényébe
akasztva oly pöffeszkedve vonult el a cseléd előtt, hogy majd hasba nem
szúrta őt a könyökével.
– Hát maga csapott be engem, Vili? – fordultam az ifjú riporter felé,
mikor végre becsukódott mögöttünk a bérszoba ajtaja. – Én pedig már
biztosra vettem, hogy Richárd állította ezt az aljas csapdát.
 – Semmiféle aljasságról nem tudok, Milike – hebegte kigyúlt arccal,
halálos zavarban, mégis határozottan Tarján Vilmos. – Isti és én
pusztán óvni próbáljuk magát.
– Óvni? Ugyan mitől? Talán már a maguk szemét is csípi, hogy
önálló akarattal rendelkezem?
– Ne tessen mán minket szottyogtatni – sértődött meg erre Isti. – Mi
tényleg és hótziher a kisasszonka mellett állunk, de ez a vonatról
megszökés nagy butaság vót.
– Honnan tudták, mire készülök?
– Jogtalan viselné a Hangay Emília nevet, ha nem tette volna, amit
tett – mondta Vili, ajkán már-már elismerő mosollyal.
– Ezek szerint a báró is tudja...
– Ő kért meg rá minket, hogy amennyiben sejtése beigazolódik és
magácska tényleg leszökik a vonatról, legyünk résen és...
– Raboljanak el! – vágtam közbe. – Szép kis férfi-összeesküvés,
mondhatom.
– Mondhatja – bólintott Vili, aki immár egyre magabiztosabbnak
tűnt. – Bármit gondolhat, mondhat és tehet, egyet kivéve.
– Mi volna az?
– Tilos a Magyar utcába vagy annak környékére mennie – felelte a
hírlapíró.
– És hogy ez elő ne fordulhasson, arra az elkövetkező napokban mi
fogunk ügyelni – jelentette ki Isti, méghozzá oly rátarti
magabiztossággal, hogy kedvem lett volna bokán rúgni.
– Szóval így állunk – biccentettem, és mint ki hirtelen elveszítette
minden reményét, leültem az egyetlen székre, mely a szerényen
berendezett legénylakásban találtatott. – Maguk ketten, uraim,
Ambrózy báró végrehajtói, én pedig előbb száműzött lettem, most pedig
rab vagyok.
– Hááát... – vonogatta vállát Isti. – Az úr kivételével minden
stimmol.
– Ne beszélj már ostobaságokat, te gyerek! – gerjedt haragra Vili,
majd letérdelve elém, két nagy tenyerébe fogta a kezem. – Higgyen
nekem, Milike, mi mindent csakis magáért teszünk.
Különös volt a rajongás, ahogy ezt mondta, ám abban a pillanatban
engem egészen más foglalkoztatott.
– Hiszek önnek, Vilmos – mondtam hűvösen. – Halljam hát, mi a
báró rám vonatkozó parancsa.
– Az Ambrózy-villa és a Pilisy-ház tiltott terület – sóhajtott a
hírlapíró. – Richárd úgy rendelkezett, hogy vegyünk ki két szobát
valami panzióban, és töltsük ott az éjszakát.
– Úgy érti, maga és én?
– Nos, igen – Vili arcán enyhe pír jelent meg, és elengedve a kezem,
zavartan piszkálgatta kerek szemüvegét. – Sajnos, mint láthatja, ebben
a zsebkendőnyi bérleményben nem láthatom a kisasszonyt vendégül.
Pollákné sem örülne, és kényelmes alvóhelyem sincs elég.
Csupán most volt érkezésem alaposabban körülnézni Tarján Vilmos
albérletében. A szoba tiszta, viszonylag rendezett, ám még nappal is
sötét volt, hála az apró, lichthofra néző ablaknak. Az egyik sarokban
rézágy, a másikban rozoga asztal állt, amin kéziratok, fűzött akták,
tintásüvegek, tollszárak serege állomásozott. Fölötte, a falra szerelt
tartóban a petróleumlámpa üvege oly kormos volt, hogy már- már
kedvem lett volna megtakarítani.
– Mikor indulunk? – álltam fel, reményeim szerint a bitó alá készülő
halálraítélt ábrázatát öltve.
– Akár azonnal – húzta ki magát Vilmos. – Isti elkísér minket,
azután hazatér.
– És jelenti a bárónak, hogy a madárka kalickába záratott –
biccentettem, titkon élvezve, hogy szegény fiúkat kínozhatom.
Bérkocsit nem hívtunk, úti célunk csupán néhány saroknyira, a
hírhedt Conti{151} utcával párhuzamos Víg utcában rejtőzött. A járdán
ballagva többen utánunk fütyültek, vigyorogva emeltek sapkát, kalapot,
és ha nincs az oldalamon Vili, bizonyára le is szólítottak volna, amit
persze nem is csodáltam. A régi bűnesetek aktáit lapozgatva sokat
tanultam a székesfővárosról, így már azt is régtől fogva tudtam, hogy
ezen a környéken található Pest legtöbb és legrosszabb hírű
bordélyháza, magánzóként dolgozó kurtizánja és gyanús üzelmekből
élő gazembere. Bár fényes nappal volt, a járdákat most is ellepték a
legkülönbözőbb utcalányok. Akadt köztük parázsló tekintetű cigány
lány, bögyös-faros szakácsnékra emlékeztető, bővérű menyecske,
ízléstelenül túlcicomázott, fodros ruháiban önmagát illegető, ám
igencsak koros asszonyság, sőt, néhány borzalmas, fogatlan kreatúra is,
aki göcögő röhögéssel nyúlkált ki a kapualjból, hogy magához rántsa az
arra járó férfiakat.
A panzió, ahol Tarján két szobát vett ki a báró pénzén, sokkal inkább
hasonlított garniszállóra, mint vendégfogadóra. A tulajdonosnő unott
hanghordozása és a metszőén gunyoros tekintet, amivel végigmért,
egyértelművé tette, hogy hiába a két külön bejáratú lakrész, ő
tökéletesen tisztában van vele, miféle nő is vagyok én. Tán némi
szánalom sem volt idegen tőle, amiért ily fiatalon dobom magam oda
egy férfinak, aki ráadásul még csak nem is katonatiszt vagy jóképű
bankár, csupán valami pápaszemes firkász a Magyar Hírlaptól. Ezt
abból gondoltam – mármint az együttérzést –, hogy a szobám kulcsát a
saját kezembe, és nem Vilinek, a fizető vendégnek adta oda.
Gyorsan sötétedett. Miután elhelyezkedtünk az ócska kis lebujban,
Isti búcsút vett tőlünk, és magunkra hagyott bennünket.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az árulóm lesz –
mondtam hűvösen Vilinek, aki őrkutyaként ült le a sarokban álló
ottománra.
– Higgye el, Mili, mindez a maga érdekében...
– Ezt már mondta – vágtam közbe. – És akkor sem hittem el.
– Pedig a báró úr most is, mint mindig, bölcsen intézkedett.
– Ebben nem kételkedem – az ablaknak háttal álltam, hogy a Víg
utca felől érkező, egyre halványuló fényben jól láthassam Vili arcát, ám
ő az enyémet ne fürkészhesse. – Sőt, mi több, abban is biztos vagyok,
hogy Richárdnak igazán jó oka volt a villából kidobni engem. Talán az
életem forog veszélyben? Vagy engem is elraboltatás fenyeget, mint
annak idején a nővéremet?
Választ, esetleg egyetlen árulkodó arcrándulást, szemrebbenést
vártam, ám hiába. Vili, bár még fiatal volt, máris sokat tanult a pesti
alvilágban járva, így őt sem lehetett már egykönnyen kivallatni.
– Mondja meg nekem igaz hitére, kedves barátom... – lendültem
ismét támadásba, csakhogy az ifjú riporter váratlan indulattal letorkolt.
– Nekem olyanom nincs!
– Mármint mije? – kérdeztem.
– Igaz hitem – felelt, majd felállt, az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt.
– Vagy mégis! Talán csak annyi, hogy szeretem magát, Mili. Szeretem,
de ne aggódjék, mert tudom és rég elfogadtam, hogy amit érzek, az
sosem lel viszonzásra. Hát igen, erre is jó a riporteri éleslátás. Magának
viszont azt kéne végre elfogadnia, hogy Ambrózy báró és én már jó ideje
mindent csakis az ön és a nővére érdekében teszünk. Nagyon kérem,
legyen belátással és bocsássa meg, ha közben oly dolgokra
kényszerülünk, amik végrehajtása nekünk sem okoz örömöt. Most
pedig, ha megbocsát, távozom, de a szomszédban leszek, ha bármire
szüksége volna. Ajánlom magamat.
Biccentett és távozott.
 12
Nincs több apelláta{152}

Pest, 1900. december 10.

Drága Vilmos ,
kétszeresen is kérem hogy bocsásson meg
nekem! Tudom, érzem, hogy miközben én ezt a
levelet írom, maga a szomszéd szobába a plafont
nézi, vagy ép fel-alá jár és rám vigyázz. Megóvni
azonban attól, ami a legveszedelmesebb, úgysem
tud. Makacs kíváncsiságom és a vágy, hogy
felderítsek bizonyos titkokat, mindenképp előre
űz, és arra kényszerít, hogy ismét fájdalmat
okozzak magának.
Vegyük csak sorra miért is kérem kettős
bocsánatát. Elsőként az érzésért, amit irántam
táplált és amiről tegnap estig sejtelmem se volt.
Bocsássa meg, ha én adtam félreérthető jelet,
ha buta kislányként úgy viselkedtem, mintha
másként tekintenék magára, mint a legjobb
barátomra. Amennyiben így történt, az az én
hibám, sőt bűnöm, ám azzal tetézni ezt, hogy
hamis reményekkel áltassam magát, nem
szeretném. Amit érzek maga iránt, Vilmos, az a
legtisztább és legnemesebb barátság, mely
tőlem kitelik.
Továbbá azt is meg kell bocsátania nekem,
hogy ma éjjel én önző módon ki fogom játszani
és becsapom magát. Tudom hogy ennél
kevesebbért is szakadt már meg barátság, és
mégis reménykedem, hogy egyszer majd megért
engem. Talán, ha elárulta volna, mitől próbálnak
megóvni vagy inkább távol tartani a báró úrral,
akkor nyugton maradnék. Ám mivel maguk úgy
döntöttek, hogy nem bíznak rám titkokat,
azokat saját magamnak kell felderítenem. A
nővérem él, ebben biztos vagyok, ám a báró úr,
úgy tűnik, mégsem tesz semmit, hogy felkutassa
őt, nekem pedig elfogyott a türelmem (ami
persze eddig sem sok volt, amint azt maga is
tudja).
Bocsásson meg tehát, drága Vilmos, amiért
érzelmeit nem vagyok képes viszonozni, és
bocsássa meg önzésemet is, ami arra sarkall,
hogy rútul kijátsszam magát. Higgye el, nincs
más választásom. Amennyiben találkozunk még,
és maga rám mosolyog, tudni fogom, hogy
továbbra is a barátom, ám ha nem...
Ebbe belegondolni sem merek

M.

Így szólt a levél, amit hajnali négykor Tarján Vili szobájának

küszöbére tettem. A panzió eme kései (vagy inkább korai?) órán sem
volt sokkal csendesebb, mint nappal. Utcalányok és kuncsaftjaik jártak
ki-be a kapun, olykor részeg kurjongatással, dühös kiabálással, rekedt
kacajjal, keserves sírással szaggatva szét a leheletnyi csöndet. Jómagam
a cselédlépcsőn surrantam le, hiszen az öltözékem – rongyos szélű,
szürke szoknya, félretaposott sarkú cipő, vékony vászonkabát és rojtos,
halszagtól bűzlő, fekete kendő, amilyet a piactéri kofák hordanak – épp
erre volt megfelelő.
Hogy miként tettem szert erre a számomra új, egyébként rég
szeméttelepre való toalettre? Az úgy történt, hogy este nyolc körül
kopogtak az ajtómon. Mint kiderült, Tarján Vili lement a panzió
recepciójára, és szemtelenül sok korona fejében vacsorát hozatott
nekünk a közeli rác kifőzdéből. Ő maga nem jött át hozzám, csupán a
sápatag, remegő térdű szolgálólánynak mutatta meg, hová vigye a
repedt levesestálban gőzölgő, kockás konyharuhával letakart, sűrű
babgulyást, a hozzá járó fél vekni, kissé már szikkadt kenyeret, meg az
ónkancsóban lötyögő seritalt. Miközben a kifőzde küldönce szoknyája
mély zsebéből előkotorta az alpakka kanalat, én csakis arra tudtam
gondolni, hogy ha úgy néznék ki, mint ő, akár ezer besúgó is leshetne
rám odakinn, akkor sem ismernének fel.
A ruhacsere könnyebben ment, mint reméltem. A kifőzde
szolgálólánya először persze gyanakodott, hogy tán valami beteges
hajlamú némberrel van dolga, ám a rajtam lévő, mogyoróbarna
bársonyból varrt útiruhának képtelen volt ellenállni.
– Jaj, naccsága, ha az én Toncsim meglát engemet ebben az úri
ancúgban, hát azonnal berángat a templonyba, az mán ziher! –
lelkendezett, majd tenyerét a hasára téve bizalmasan súgta: – Mit
mondjak, itt is vón mán az ideje, mer’hogy viselős vagyok attól a piszok
ganéjtúl.
Alig tudtam meggyőzni szegény lányt, hogy ne mutogassa magát
máris a panzióban lézengők előtt.
– Ha így lát a házasszony, azt hiszi majd, hogy kiraboltál, és menten
rád hívja a rendőrt. Terítsd inkább magadra ezt az ágytakarót, és a
hátsó lépcsőn menj le! Reggel aztán jöhet majd a legényed meg az
esküvő.
– Úgy lesz, ahogy parancsolni teccik, naccsága – bólogatott ő. – Csak
még néhány koronát tessen adni, hogy borocskát tölthessek az én
Toncsimba, mer’ szép ruha ide vagy oda, az a hímpellér máskülönben
sose vesz el.
Papuskától kapott, gondosan félretett pénzemből adtam neki két
koronát, majd óvatosan nyitva az ajtót meglestem, hogy Vili nem
figyeli-e a folyosót, és csak ezután eresztettem őt az útjára.
Mivel előző éjjel sem aludtam túl sokat, néhány órára lehunytam a
szemem, de a pihentető álom elkerült. Forrtak, zubogtak bennem a
gondolatok. Többször úgy döntöttem, hogy mégsem teszem meg azt,
amire készülök, ám végül mindig győzött a mardosó kíváncsiság.
Tudnom kell, mit rejteget előlem Richárd, különben a bizonytalanság
és a folytonos gyanakvás elemészti bennem az iránta érzett...
Mit is?
Hagyjuk ezt későbbre! Ha Emma végre előkerül, és lehull a lepel Cili
kisasszony és tán a Rózsalány titkairól is, majd akkor, és csakis akkor
lehet törődni minden mással.
Szökésem a panzióból könnyebben ment, mint reméltem. A Víg
utcára érve azonban kissé megijedtem, mivel a gázlámpák sárga
fénykörében a kései óra és a dermesztő hideg ellenére is több gyanús
alak, no meg éji pillangó álldogált.
A környék bordélyházai és a reggelig nyitva tartó lebujok, kocsmák
és kávéháznak hívott, ám valójában kártya- és biliárdbarlangként
működő csehók folyamatosan vonzották magukhoz, majd ontották az
utcára korhely közönségüket. Nekem azonban szerencsém volt, hiszen
a Rákóczi útig tartó sietős, házfalakhoz húzódó igyekvésem közben
csupán háromszor rángatták meg a szoknyám és próbáltak magukkal
vonszolni részeg alakok.
A sarkon álló Rémi szállodánál végre fellélegezhettem. A széles
sugárút világítása már-már szemkápráztatónak tűnt a Víg utca rémes
félhomályához képest. A belváros felé indultam, fázósan húzva össze
magamon a halszagú kendőt. Olykor bérkocsik trappoltak el mellettem,
lump urakat szállítva haza az orfeumokból, kabarékból és füstös
kaszinókból, a Szent Rókus kórház előtt posztoló rendőr pedig alaposan
megnézett magának, de csupán a fejét csóválta, gondolván, hogy
kegyetlen gazdái által kivert cseléd lehetek.
Fél öt óra tájt járhatott az idő, mikor a Nemzeti Színház előtt egy
kétkerekű kordét vonszoló nőre lettem figyelmes. Mintha az ő
felbukkanása lett volna a jel, egyszerre mindenfelől a hajnali Pest korán
kelő kiszolgálói tünedeztek fel. A Múzeum kőrútról tejeskocsi fordult a
Rákóczi útra, hangosan csörgetve bádogkannáit, a Károly körút
irányából zöldre mázolt szemeteskocsi poroszkált háztól házig, míg
szemből, a Kossuth utca felől holtfáradt cigány banda közeledett, akik
hegedűiket lóbálva, hangosan vitatkozva igyekeztek egymás közt
szétosztani az éjszaka összemuzsikált borravalót.
A kofát, aki a kordét húzta, épp az Országos Kaszinó épületével
szemközt értem utol. Megállt, kifújta magát, aztán öklével döngetni
kezdte a kaput.
– Meggyött, Gottliebné{153}? – kérdezte a házmester, résnyire nyitva
az ablakot. – No, várjon, mindjárt nyitok.
Míg várt, az idős nő a kordén sorakozó számos kosár között
matatott, még utoljára elrendezve a beléjük tömködött, papírzacskókba
mért babot, lencsét, kötegelt fehér- és sárgarépát, narancsot, és minden
egyebet, amit a ház lakói tőle rendeltek.
– Ez itt a Spitzeréké{154} – mutatta fagytól vörös, ujjatlan kesztyűbe
bújtatott kezével a megfelelő kosarat. – Azt a Takátsék{155} kérték, amott
meg az a nagy Weinbergeréket{156} illeti. A boltban minden felírva, lehet
bevinni.
– Lehetne – sóhajtott sunyin gondterheltséget játszva a házmester. –
Csak épp a derekam... Jaj, Gottliebné, ha tudná, mennyire nyilall!
– Egy kis papramorgótól mindjárt jobban lenne, igaz-e?
– Bizony, az segítene.
– Hát nincs! – kiáltott fel hirtelen az asszony, és mérges kiáltása
visszhangot vert az üres utcán. – Az uram üzeni, hogy mostantól nem
itatjuk, etetjük a lusta házmestereket, mert tönkremegy belé a
boltocskánk.
– Úgy?! – vonta össze szemöldökét a kialvatlanságtól és túl sok
italtól táskás szemű férfi.
– Úgy! – biccentett harciasán a kofa, széles csípejére támasztva két
öklét.
– Akkor hát szabad a vásár – állt félre a kapuból a házmester,
karjával intve, hogy lehet cipekedni. Az asszony nekiveselkedett,
leemelte kordéjáról a három súlyos kosarat, majd megtorpant.
– Figyelne a kocsimra, míg megmászom az emeleteket? – kérdezte,
bár máris sejtette a választ.
– Addig én nem ácsoroghatok itten, mert még jobban megfázna a
derekam – mondta kárörvendő vigyorral a férfi. – De ne aggódjék,
Gottliebné, a maga zsizsikes lencséjét úgyse lopná el senki.
A kofa már épp vissza akart vágni a sértésért, hisz az ő áruja hírből
sem ismerte a zsizsiket, mikor mellé léptem.
– Ha meg tetszik engedni, szívesen segítek – ajánlottam. Ő szúrós
szemmel végigmért, és épp csak ki nem köpött elém az utcára.
– Miért tennéd? – kérdezte. – Egy huncut krajcárt se fizetek érte!
– Nem azért, néni – mondtam én. – Csak épp ide tartok, a Magyar
utcába, és ha magának is ott van dolga, amíg együtt megyünk, miért ne
segítenék. Időm, mint az Óperenciás, na meg hideg is van, és a
cipekedés legalább kimelegít.
így történt, hogy az ösztöneimre hallgatva kofasegéddé váltam, igaz,
csak míg a Pilisy-ház elé nem értünk.
 – Én itten most elbúcsúzom – mosolyogtam rá Gottliebnéra. – A
Róza asszony konyháján dolgozom, úgyhogy nem mehetek magával
tovább, de a kosarat beviszem.
– Várjál csak – kapott utánam a kofa, és megragadva a kezemet,
szinte az orráig emelve vizslatta azt. – Aszondod, cseléd vagy? No,
hiszen, tudod, kit csapjál be! Ilyen finom bőrrel, vékony ujjacskákkal
úgy vagy te cseléd, ahogy én üvegcipellős királykisasszony.
El akartam húzódni tőle, ám ő vasmarokkal ragadta meg a csuklóm,
a másik kezével pedig a kapucsengőt kezdte rángatni.
– Merkelné, gyöjjön már, tolvajt fogtam – üvöltötte, és nem hiába,
mivel a Pilisy-ház ajtaja szinte azonnal kinyílt.
– Magát meg mi lelte, Gottliebné? – kérdezte a hatalmas termetű,
díjbirkózónak is beillő szakácsnő, összevonva magán a hálóingére
dobott hárászkendőt. Mögötte hamarost két pendelyes cselédlány is
megjelent, álmos szemekkel pislogva ránk.
– Ez a csavargójány nemrég hozzám csapódott és azt állítja, hogy
maguknál szolgál – hadarta a kofa, aki még mindig nem eresztett. –
Igaz ez, vagy csak azért akarta béügyeskedni magát a kosarakkal, hogy
lopjon?
Merkelné közelebb lépett, két tömpe ujja köré fogta az államat, és a
gázlámpa fényénél úgy vizsgált meg, mint valami vágásra szánt
lábasjószágot.
– Én eztet a pofácskát még sose láttam – lökte végül hátrébb a
fejemet.
– Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve valami
költőnővel járt itt – lépett ki ekkor az ajtón a cselédek egyike, izgatottan
pergetve nyelvét kapafogai között. – Aztán meg úgy eltűnt, mint
polgárjány szemérmessége, ha huszárezred jő a városba.
– Kisasszony, mi? – mordult rám a kofa, és leplezetlen undorral
lökött oda Merkelnének, aki önkéntelen mozdulattal rögvest meg is
ragadott. – Mindjárt láttam a kezén, hogy nem munkához, csak
simogatáshoz szokott. Na, itten van a két kosár, oszt Isten irgalma
legyen magukkal.
 A szakácsnő megkövültén nézett a tovagördülő kordé után, majd
hirtelen rám meresztette fürkész tekintetét és belökött a Pilisy-ház
ajtaján, mondván:
– Majd Madame Rose eldönti, mi legyen a kóbor lipke sorsa.

Bő négy órán át ücsörögtem a hokedlin, karnyújtásnyira a hatalmas

spórtól, ami úgy ontotta a meleget, mintha maga az ördög kisinasa
fűtené. Közben volt alkalmam megfigyelni a Pilisy-ház reggeli életét,
vagy legalábbis azt a részét, ami az épület hátsó traktusába rejtett
konyhában és annak környékén zajlott. Rácstalan cellámat, a kissé
billegő hokedlit Merkelné jelölte ki nekem.
– Itt vár! – mondta, majd öltözni küldte a cselédeket. Mikor a lányok
visszatértek, ő maga vonult a szobájába, meghagyva, hogy ha bármerre
is mozdulni vagy akár csak nyúlkálni merészelnék, Juló és Mári
nyugodt szívvel azonnal fejbe csaphatnak a méretes merőkanállal.
Ahogy elnéztem a két cselédlányt, egyikük sem lett volna rest
végrehajtani ezt a harcias műveletet, úgyhogy inkább hozzájuk sem
szóltam, sőt, ellenséges pillantásaikat is igyekeztem kerülni.
Miután Merkelné teljes szakácsnői díszben, azaz sötétkék ruhában,
hófehér kötényt kötve visszatért, serény munka vette kezdetét. A
kamrából, mely kétszer akkora volt, mint az én egykori szobám az
Ambrózy-villában, kolbász, tojás, húsos császárszalonna került elő,
majd csöngettek, és Juló hamarost egész kosárnyi friss pékáruval és
nagy üveg tejjel jött vissza a bejárati ajtótól. A bálteremnek is beillő
konyhát hamarosan friss kávé, sercegve sülő szalonna, rántottába
aprított hagyma illata lengte be. A felcsavart lámpák fényében – hisz
odakinn épp csak derengeni kezdett a hajnal, a zárt hátsó udvarra néző
ablak pedig napközben is kevés fényt adhatott – fürgén járt mindhárom
nő keze. Mári narancsot facsart, és szűrt levét kristálykancsóba öntötte,
Jutónak a kávéra volt gondja, míg Merkelné a spór mellett izzadt,
ügyelve, nehogy odaégjen valami.
 A falra szerelt cselédhívók egyike az érkezésem után egy órával
szólalt meg. Jutó a vidáman csilingelő rézharangocska alatti táblára
pillantott.
– Megébredt a disznópásztor – mondta fintorogva.
– Bartunek{157} úr húskereskedő, te máié – szólt rá Merkelné. –
Ráadásul igen jó kuncsaft, aki mindég bő reggelit fogyaszt.
– Különösen, ha a kedvence, a Gizi{158} előtte alapost kifárasztja –
vihogott Jutó.
– Lepcses szád befogod, és viszed nekik a reggelit – dörrent rá a
szakácsné. – Bartunek úr igen elfoglalt ember, reggelente mindég siet.
Az pedig, hogy éjjel mennyit hancúrozott a Gizivel, nem ránk tartozik.
Róza asszony csak a diszkrét szobát biztosítja, meg hozzá a teljes
ellátást, amiért az úr külön fizet. Ennyit kell tudnunk és punktum!
Jutó sértődötten rángatta a vállát, ám Merkelné még nem fejezte be
a litániát.
– Ahelyett, hogy mások huncutkodásán járna az eszed, inkább tegyél
még több sonkát arra a tányérra, de a zsírosabbik végéből! Mondom,
hogy Bartunek úr húskereskedő, szóval szereti a hasát, színhúsból
viszont épp eleget lát munka közben.
A cselédlány tálcára pakolt mindent, majd ügyesen egyensúlyozva az
ínycsiklandó lakomát, eltűnt a folyosón.
– Enne? – szólt hozzám ekkor a szakácsné leereszkedő szigorral, ám
a kérdésre gyomrom hangos kordulása hamarabb felelt, mint a
nyelvem.
– Akkor egyék – mondta Merkelné, ölembe dobva egy üres zsömlyét.
– Mári, tölts neki tejeskávét, nehogy itt forduljon le nekünk a székről.
Hét óra tájt ismét zajt hallottam a lépcsőház felől. Akkor épp Juló
felügyelt rám, míg a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy az emeleti
szobákat felfűtsék.
– A rohadás jönne rá, ki kéne mennem – dörgölte krumplihéjtól
piszkos kezét a konyharuhába Juló. – A disznópásztor kabátját nincs, ki
feladja.
– Menj nyugodtan – mondtam. – Esküszöm, hogy nem mozdulok
innen és semmihez nem nyúlok.
A cselédlány kétségbeesetten tipródott, ám mikor kintről
türelmetlen férfikiáltás harsant, rám meresztette a szemét.
– Vessen keresztet – mondta.
– Tessék?
– Vessen keresztet magára és úgy esküdjön, hogy veszteg marad.
Megtettem, ő pedig kiviharzott a konyhából. Hamarost elégedetlen
férfimorgást, Juló ijedt szabadkozását és egy nő erőltetett nevetését
hallottam beszűrődni a visszhangos lépcsőházból.
– Ugyan már, pubikám, ne morcolj ezzel a szegény lánnyal,
különben a te Gizád se dorombol úgy legközelebb, ahogy te szeretnéd.
– Még véded ezt a vacak kis cselcsit? – hőbörgött a férfi. – Itt én
fejedelmi pénzt fizetek, így tehát fejedelmi kiszolgálás jár nekem.
– És tán nem fejedelmien szórakoztál az éjjel, morgós bikucim? –
búgta a nő, aki minden bizonnyal Schmidek Giza lehetett. A
húskereskedő válaszát azonban már nem hallhattam, mivel a ház ajtaja
nagy zajjal kinyílt, majd rögvest be is csukódott, kívül rekesztve az
évődő vita folytatását.
Juló megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy betartottam
eskümet, és még mindig a hokedlin kucorgók. Ettől aztán kissé meg is
enyhült az irányomban, és mielőtt visszaült volna a krumplipucoláshoz,
az egyik megpakolt, háromemeletes kínálóról aprósüteményt emelt le
és nyújtott felém.
– Nassolják csak nyugodtan! – mosolygott rám. – Kicsit mán száraz,
a két nappal ezelőtti szalonból maradt, de nekünk még jó.
Elvettem a süteményt, ami tényleg száraz volt, mint a kő, de azért
hősiesen ropogtatni kezdtem.
– Maga úri jány, vagy valamelyik színházból való? – kérdezte néhány
perccel később Juló.
– Erről nem szeretnék beszélni – játszottam a megszeppentet.
– Hajjaj, értek én mindent – lengette a hámozókést a cselédlány. –
Köll a pénz, igaz-e? Tudom, hogy van ez. Beteg, öreg szülők odahaza,
esetleg egy lump báty, aki elszórja azt a kevéskét is, ami még a háznál
akad. A fiatal jány meg, ha nem akar éhen halni, vagy gyorsan férjhez
megy, vagy ha nincs kérője, beáll valamellik színházhoz táncosnőnek.
Persze a lokálokban, zenés kabarettekben, de még az Orfeumban se
fizetnek annyit, hogy száraz kenyérnél, hideg víznél többre teljen,
úgyhogy jön az ínség, ami bordélyba űzi szegény teremtéseket. Lássa,
nekünk, akik vidékről gyöttünk fel Pestbe, legalább itten van a
cselédkedés, míg bírjuk. Az úri jányok viszont... Őket egyik cselédszerző
se ajánlaná ki, mert úgy gondolják róluk, hogy egyrészt lusták, másrészt
meg úgyse értenek a házi munkához. Jól mondta a Gottliebné: a maga
kezin is látszik, hogy inkább szokott a zongoráláshoz meg a
hímezgetéshez, mint a vájdlingsúroláshoz.
Zavart mímelve rejtettem két kezem a combom közé, Juló azonban
ezt észre sem vette, tovább beszélt.
– Én aszondom magának, kedves, jól tette, hogy ide gyött. Ha már
muszáj eladnia a kis testét, akkor azt itt érdemes, mert ide csupa
piszokul gazdag, fertelmesen nagy úr jár. Persze akad köztük ilyen
puhos dúvad is, mint a Giza kisasszony disznópásztora, de a mi
naccságánk házánál különb bordélyt az egész Monarchiába se...
Merkelné és Mári robbant be ekkor a konyhába, így a cselédlány
szóáradata nagy hirtelen elapadt. A szakácsnő egyetlen szemvillanással
ellenőrizte, hogy velem minden változatlan-e, azután új utasításokat
kezdett osztogatni.
A cselédhívó kilenc óra után szólalt meg ismét.
– Ez a Karlinka kisasszony – pattant fel a mosogató mellől Mári. –
Megyek, oszt segítek neki felöltözni.
Tíz perccel később ismét csengettek.
– A naccsága is felkelt immár – állapította meg a szakácsné. –
Eriggy, Juló, tedd a dolgodat! Én addig összekészítem Madame Rose és
a vendégkisasszony reggelijét.
– Szóljak néki a...? – kérdezte félénken a cselédlány, lapos pillantást
vetve rám.
– Szóljál csak, persze! – helyeselt Merkelné úgy, mintha csak most
jutna eszébe, hogy nem csupán egy cserép virág, de elintézendő ügy
vagyok.
Újabb húsz perc telt el, miközben Mári leszaladt a hölgyek
reggelijéért, ám arról, hogy odafönn szó esett-e rólam, semmit nem
mondott. Már-már kezdtem attól félni, hogy Róza asszony egyszerűen
csak kidobat az utcára, mint valami hívatlanul betévedt kóbor macskát,
mikor a lépcsőház felől ismét léptek zaját hallottam.
– Itt van?
– Igenis, naccsága – jött a válasz Jutótól, majd nyílt az ajtó, és
belépett a Pilisy-ház úrnője. Pest Rózsája, miként a walesi herceg
elnevezte, nappali fénynél még impozánsabb látványt nyújtott, mint
éjjel, a szalon csillárjainak ragyogásában. Magas, erős alkatú, már-már
férfias termetű nő állt előttem, akiből mégis oly erősen áradt a
borzongató nőiesség, mintha maga Vénusz istennő egyik udvarhölgye
volna (ami, ha belegondolok, igaz is volt).
– Nahát, hiszen ez Renée kis barátnéja – állapította meg Róza
asszony, mikor a hokedliről felegyenesedtem és egyenesen a szemébe
néztem.
– Szolgálatára, nagyságos asszony – pukedliztem épp annyi
udvariassággal, hogy azt még véletlenül se lehessen megalázkodásnak
tekinteni.
– Hagyjatok magunkra – utasította személyzetét a hölgy, majd
hirtelen meggondolva magát a küszöbön átlépő Merkelné után nyúlt, a
füléhez hajolt, súgott valamit, mire a szakácsné bólintott és kiment.
– Ön itt – fordult felém újfent Róza asszony. – Ha helyesen
tájékoztattak, hajnalban érkezett, mint a kofa segédje.
– Ő nem tehet semmiről – mondtam kihúzva magam és felvetve az
állam, hogy erősnek, határozottnak látszódjak. – Szegény nénit
kénytelen voltam becsapni, hogy elérjem célomat.
– Gondolom, ez a szegényes álöltözet is ugyanezt a titokzatos célt
szolgálja.
– Ahogy mondani méltóztatik. Én valójában nem cseléd, sokkal
inkább Ambrózy báró... Nos, miként is fogalmazhatnék?
– Őszintén, gyermekem, csakis őszintén – támasztotta bal kezét a
konyhaasztalra Róza asszony, aki egyetlen pillanatra sem vette le rólam
a tekintetét. – Sőt, ha javasolhatom, lehetőleg egyszerűen. A
felcicomázott szavak mögött mindig hamisság, vagy ostobaság rejlik, és
én úgy vélem, az utóbbi nem jellemző kiskegyedre.
– Köszönöm a bókot, asszonyom – néztem a fürkész szemekbe. –
Akkor tehát nevezzünk engem a báró úr segédjének.
– Nevezzük – egyezett bele Róza asszony apró félmosollyal, amibe
tán némi elnéző gúny is vegyült, de nem vettem róla tudomást.
– Azt sem tagadhatom, hogy a mai látogatásomról a báró úr nem
tud, és ha tudna, helytelenítené – folytattam a vallomást.
– Úgy – bólintott a hölgy, és szép, bár kissé telt arcán a meglepetés
legkisebb jele sem látszott. – Ezek szerint a kisasszony jelenleg
mindenféle engedély nélkül való, önjelölt detektívként csempészte be
magát a házamba.
– Így is mondhatjuk – egyeztem bele sietve, mert tudtam, hogy
szorít az idő. – Nézze, asszonyom, nekem válaszokra van szükségem.
Kétségbeejtő helyzetbe kerültem, amit ön talán feloldhat.
– Ezt aligha hinném.
– Pedig így igaz. Nekem tudnom kell... Muszáj kiderítenem bizonyos
dolgokat, különben sosem találom meg a nővéremet.
– Maga a nővérét keresi rajtam?
– Nem, bocsánat, ez félreérthető volt – a falra szerelt ingaóra felet
ütött, és nekem kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. – Tudom, hogy
ön és ez a ház... Vagyis, hogy itt sok lány megfordult már, de Emma
biztos nem volt köztük, mivel ő sosem tenné be a lábát egy ilyen... Jaj,
nem ezt akartam mondani, bocsánat!
Miközben Róza asszony egyre derűsebben figyelte kínlódásomat, én
két kezemet összekulcsolva kezdtem a konyhában le-föl járni, ami végre
segített visszatalálni gondolataim helyes ösvényére.
– Nézze, asszonyom, információim szerint ön az egyetlen, aki
feltárhat előttem egy régi titkot, aminek megfejtése nagyban segítheti a
nővérem utáni kutatást. Ahhoz ugyanis, hogy Emma nyomára leljek,
előbb Ambrózy bárót kell megértenem.
 – Nocsak! – vonta fel szemöldökét Róza asszony. – Tán a mi
Richárdunk nem beszél elég jól magyarul, hogy tőlem kér hozzá
rejtjelkulcsot?
– Ami engem érdekel, azt ő sosem árulná el nekem – néztem a hölgy
szemébe, majd kibújtatva helyéről két gombomat, előhúztam a ruhám
alatt rejtegetett fotográfiát. – Kérem, árulja el, ki ez a nő, és mi köze
Ambrózy báró testi hiányosságához?
A Pilisy-ház asszonyának arca oly hirtelen komorult el, mintha
gyászfátyolt dobtak volna rá. Alig nézett a fotográfiára, máris elsápadt,
az ajkába harapott, de gyorsan összeszedte magát, és viviszekcióra{159}
alkalmas pillantást vetett rám.
– Csupán ennyi érdekli, kisasszony? – kérdezte bántó cinizmussal. –
Valóban nincs semmi több, amiben segíthetnék önnek, csakis az egyik
legkedvesebb barátom legmélyebbre elásott, senki által nem
bolygatható titkának kifecsegése?
– Az a titok nálam is biztos helyen volna, és ráadásként segíthetne...
– Ugyan miben? – csapott tenyerével az asztalra Róza asszony. –
Újra feltépni a régi sebeket? Fájdalmat okozni olyan embereknek, akik
már épp eleget szenvedtek? Richárd előre figyelmeztetett, hogy kegyed
fékezhetetlenül tör a célja felé, sosem nézve, hová lép, kit és mit tipor
el.
– Szóval Richárd beszélt önnek rólam?
A Pilisy-ház úrnőjének ismét egyik pillanatról a másikra változott
meg az arckifejezése. Imént még haragos volt, most azonban megértő,
sőt, vigasztaló mosolyt küldött felém.
– Tegye el azt a fotográfiát, Hangay kisasszony – mondta. – Ha a mi
bárónk meglátja magánál, képes, és valóban elűzi önt a városból, sőt,
tán még az egész rogyadozó Monarchiából is.
– Már megtette – vallottam be csendesen. – A vonatról szöktem le,
hogy magával beszélhessek.
– Nos, kedves, bizony hiába vállalt ekkora kockázatot – tárta szét
karját Róza asszony. – A fotográfián látható leányról tüzes csípőfogók
sem tépnének ki belőlem egyetlen szót sem...
 – Tehát ismeri?
– Ismertem, igen, de ennél többet nem mondhatok. Ami pedig a
nővérét illeti, csak remélni tudom, hogy egyszer majd, bárhová is
bujdokolt el szegény teremtés, kegyed vagy a báró rátalál.
– No, és Cili kisasszony? – használtam fel utolsó adumat ebben az
eleve vesztes kártyacsatában. – Róla mit tud, Róza asszony.
– Kevesebbet, mint magácskáról, kedves – mosolygott rám a ház
úrnője, bár eme gesztusában most épp szemernyi melegség sem bújt
meg. – Azon viszont a mostanság egyre népszerűbb lélekbúvárok
némelyike bizton szívesen eltöprengene, vajon magácska mi okból
kutat egyszerre két olyan nő után is, akik a mi Richárdunk körül
bukkantak fel. Bááár – és jött az újabb, kissé cinkosnak tetsző félmosoly
– ezt a talányt érett nőként tán én is megfejthetem: ön, Milikém,
szerelmes és féltékeny, ami, higgye el nekem, a lehető legrosszabb
kombináció!
Fogalmam sincs, mit szándékoztam erre felelni, de talán jobb is így.
Annyi biztos, hogy miközben visszatömködtem ruhám rejtekébe a
fotográfiát, és nagy levegőt véve készültem a replikára, a konyha ajtaja
hirtelen kinyílt, és a kinti hideg léghuzattal együtt Ambrózy báró
toppant be közénk.
– Köszönöm, hogy üzent értem – biccentett Róza asszonynak, aki
kifelé menet Richárd vállára tette a kezét, és felém pillantva így szólt:
– Kérem, barátom, ne kínozza meg őt túlságosan! Szegény kislány
még oly fiatal.
– Ahogy kívánja, Róza – felelt a báró. – Azt hiszem, úgy lesz a
legjobb, ha minden faxni nélkül egyszerűen csak lepuffantom és kész.

Sokáig álltunk némán egymással szemben, arra várva, hogy a másik

végre megszólaljon. Én dacosan felszegett fejjel, tágra nyitott szemmel,
összeszorított ajakkal, ő dermesztőn nyugodt, sőt, kíváncsian fürkésző
tekintettel koptatta a másodperceket. Végül persze én törtem meg a
csendet.
– Hol van hát a revolvere, báró úr? Vegye elő, szegezze a szívemnek,
és puffantson le, ha valóban ezt látja jónak.
Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra helyezte a
sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy sietségében elfelejtett a
lépcsőházban hagyni –, és leülve Juló székére, gombolgatni kezdte a
kabátját.
– Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi?
– Főjjön meg, bánom is én, csak kezdjen már szidni!
– Szidni? Ugyan miért?
– Hát itt vagyok, nem?! – tártam szét a karom. – Ahelyett, hogy a
parancsát követve Marosvásárhelyt boldogítanám a papácskámat,
leszöktem a vonatról, kijátszottam Tarján Vilit, és bejutottam a maga
titkos búvhelyére.
– Ez mind igaz – bólintott Richárd, arcán elégedett mosollyal, amitől
nekem mindjárt heves ingerenciám támadt, hogy lekapjam a mosogató
fölé akasztott súrolókefét, és a képének essek vele. – Szidni azonban
épp az imént felsorolt tények miatt nincs okom magát, Mili, hisz
mindent pontosan úgy tett, ahogy elvártam öntől.
Kellett némi idő, míg felfogtam szavai értelmét. Mikor sikerrel
jártam és végre levegő is jutott a tüdőmbe, szitkaim jégesőként kezdtek
zuhogni rá.
– Maga utolsó kókler! – kiáltottam, vádlón böködve felé remegő
kezemmel. – Sunyi hamiskártyás! Bárónak álcázott svindler! Főúri
gazemberkirály! Maga végig tudta...! Pontosan kiszámította...!
– Azt, hogy Hangay Mili kisasszony előbb halna meg, töretné magát
kerékbe, vagy ugorna a zajló Dunába, semhogy félbehagyja a nővére
utáni nyomozást? – vágott közbe Ambrózy báró, miközben ezüst
cigarettatárcáját kikattintva kényelmesen rágyújtott (és én még ebben
az őrült pillanatban is elámultam azon, milyen szemkápráztató
ügyességgel képes fél kézzel gyufát lobbantani). – Természetesen
biztosra vettem, hogy eszében sincs hazautazni. Épp ezért hagytam meg
Istinek, hogy piócaként tapadjon magára. Az a gyerek ámulatba ejtően
ügyes, fürge és eszes.
– Na és Tarján Vili meg az a mocskos garniszálló a Víg utcában?
– Valahová csak el kellett helyeznem, míg kitalálja, hogyan szökjön
meg előlünk másodszor is – elemző pillantást vetett szegényes
ruhámra, majd halkan csettintett. – Kénytelen vagyok elismerni, bár
félek, hogy ennyi dicséret már tényleg a fejébe száll, hogy a feladatot
sokkal leleményesebben oldotta meg, mint vártam. Ez a ruhacsere
fenomenális! Tán levetkőztetett valakit? Mondja, honnét lopta? Tudja,
Mili, a marhecolás nem épp úri lánynak való foglalatosság!
– Maga most gúnyolódik velem, de én tudom, csak azért teszi, hogy
leplezze a kudarcát – csikorgattam a fogam dühömben. – Kétszer is
megszöktem a báró úr elől, és ha kell, harmadszor sem teszek másként.
Értse meg végre, kőfejű barátom: én nem megyek el innét, amíg Emma
elő nem kerül! Van némi félretett pénzem, és akad még olyan, aki segít.
– Erdős Renée kisasszonyra gondol? – Richárd már-már sajnálkozva
csóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, hogy Tarján urat kijátszva
merre indul tovább. Akadt rá némi esély, hogy néhány napra
megpróbál elrejtőzni, mielőtt beront a Pilisy-házba, ezért a barátnéját
éppúgy jó előre beszerveztem, miként a szerkesztő urat és Istit.
– Egyetlen szavát sem hiszem. Renée sosem szövetkezne ellenem
senkivel.
– Maga ellen nem is, Mili – hajolt előre Ambrózy báró, cigarettája
hamuját a krumplihéjak közé pöccintve. – Magáért viszont akár az
ördöggel is pertuba keveredne. Becsülje meg a hölgy barátságát, mert
valóban ritka kincs.
– Az összes barátom elárult – mondtam csendesen, és lerogyva a
hokedlire igyekeztem lenyelni a könnyeimet.
– Téved, Mili – állt fel Ambrózy báró. – Az összes barátja belátta,
hogy a maga szédült kutakodása mindent elronthat.
– Ugyan mi az a minden? – kiáltottam. – Maga hetek óta titkolózik
és gyanús utakon jár. Alig látjuk otthon, ide azonban szemrebbenésnyi
idő alatt sikerült megérkeznie, pedig Róza asszony csupán néhány
perce szalajtotta magáért Julót.
– Nincs ebben semmi rejtély – szólt a báró kissé unottan.
- Itt lakom a közelben. Az Országos Kaszinóban bérlek lakosztályt.
– Úgy! Tehát ott van a pók hálójának közepe, ahonnan csendben
figyelheti, rezzen-e valamelyik szál – bizalmasra halkítottam a
hangomat, hátha jobb belátásra bírhatom Richárdot. – Mondja, miért
nem bízik bennem? Miért nem árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit
ebben a házban rejteget, akit sejtésem szerint naponta látogat, és akiről
nekem semmit nem szabad tudnom?
– A kérdései jogosak, ám egyelőre válasz nélkül kell hagynom őket –
közölte szárazon a báró, majd mintha hirtelen megszánt volna, hozzám
lépett, leguggolt és a tekintetemet kereste. Mivel makacsul
elfordítottam a fejem, ő játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját
az állam alá támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. – Nagyon
kérem, drága Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A barátainak
sem mondtam többet, mint magának, ők mégis elfogadták az igazamat,
és segítettek megállítani önt, mielőtt újabb bolondságot követett volna
el.
– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa? – Richárd
szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és egyáltalán nem tűnt
oly acélosan ridegnek, mint máskor. – Talán bolondság, ha meg
akarom ismerni azt a nőt, akiért maga elköltözött otthonról, most pedig
engem is száműzni akar a közeléből?
Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében? Félelemnek,
nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasztott nyúl rémületének
gondoltam volna, ha nem a báró szemében látom. Ő tartotta az állam,
én pedig már emeltem a kezem, hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne
engedjem másfelé fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és
megcsóválta a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt.
– Készüljön, Mili, a vonata egy óra múlva indul.
– A vonatom? – döbbentem meg.
– Még tegnap, miután Isti jelentette, hogy maga valóban leszökött a
szerelvényről, új jegyet váltottam és sürgönyt küldtem az édesapjának,
melyben közöltem vele, hogy sajnálatos tévedés folytán ön egy nappal
később, vagyis ma érkezik haza.
– Tudja jól, hogy nem fogok – pattantam fel a hokedliről. – Újra
megszököm és...
– Nem – vette kézbe a sétabotját Ambrózy báró. – Nem fog ismét
megszökni, mert okos, és mire az állomásra érünk, maga is belátja,
hogy támogató barátok nélkül úgysem tudna elérni semmit. Ráadásul a
Pilisy-ház mostantól a maga számára megközelíthetetlen erődítménnyé
fog válni, erről személyesen gondoskodom.
– Maga piszok alak! – csattantam fel, mire a báró sétabotja ezüst
fejével megpöccintette kalapja karimáját.
– Köszönöm – mondta –, ezt ebben a kellemetlenül összekuszált,
kifacsart helyzetben bóknak veszem. Piszok alaknak kell lennem, ha
meg akarom menteni a nővérét, és még ezerszer aljasabb fráternek
ahhoz, hogy magácskát megóvjam önnön baklövéseitől.
– Egyetlen baklövésem az, hogy nem pofozom fel magát ebben a
minutumban! – sistergett belőlem a tehetetlen harag. – Azt ígérte...
– Azt ígértem, hogy megtalálom a nővérét, továbbá jó detektívet
faragok magából, ha hagyja – lépett az ajtóhoz Ambrózy báró. –
Jelenleg mindkét ígéretem beváltását egyedül a maga jelenléte
akadályozza, így tehát nincs több apelláta: önnek még ma el kell
utaznia!
 13
Szökésben

Pest, 1900. december 17.

– Nagyon nem jól van ez így!

Az elégedetlen hangot hallva, mely már-már nyafogásnak is beillett,
Karlinka csodálkozva fordult el a kisszalon erkélyajtajától, melynek
üvegén át addig a Magyar utcát leste.
– Miről beszélsz, Márika?
– Arról, hogy mindenki teszi a maga dolgát – szakadt át a kis cseléd
hallgatásának gátja. – A kupec kupeckedik, a svindler svindlerkedik, a
részeges duhaj mindennap megissza a magáét, a korcsmáros meg hízik
rajta, csak mi ülünk itten tétlenül, mint málészájú Tódor a leánybálon.
– Mégis mit tehetnénk? – sóhajtott a leány, érezve, hogy apró
termetű, ám annál eszesebb barátnéjának bizony igaza van.
– A Tabánban magunk vezéreltük a sorsunkat – heveskedett Mück
Mári. – Vigyáztunk egymásra, jobban, mint bárki más, pedig a Hül
mamával nem volt könnyű a csízió. Mégis úgy esett, hogy te
kiokoskodtad, mit köll tenni, mi meg szépen megcselekedtük, amit és
ahogy jónak láttunk. Lehet, ha együtt maradunk, még Annácska is élne.
Karlinka beharapta az ajkát, mert érezte, hogy megint jön fölfelé az a
forró hullám a mellkasából, ami aztán rendre könnyeket présel a
szemébe.
– A báró azt mondta... – szólalt meg, ám Márika paprikás kedvvel
közbetrüsszentett.
– A mi bárónk jó fiú, ne érje rossz szó a háza elejit, de mégse nem
közülünk való. Naponta gyön, sötétedésig, meg néha még annál is
tovább marad, és aszongya, hogy minket strázsál. Ez stimmt. No, de
kitől, mitől, és miért kell tégedet ennyire félteni? Neked tán mondott
valamit, honnan les ránk a vész?
Karlinka ismét a kinti világ felé fordult, és a tüllfüggönyön át
vágyakozó pillantást vetett a Károlyi-kastély parkjára. A télire
levetkezett fák, a sárba fúlt avar, a sárgára mázolt kocsiszín és istálló,
bár színtelen és vigasztalan látványt nyújtottak, most mégis úgy
csábították, hívták, mintha Tündérország részei volnának.
– Sokat beszélgetünk, ez igaz – szólalt meg Karlinka elgondolkodva.
– Ügyes férfi a báró. Alig kérdez, inkább csak figyelmesen hallgat, végül
mégis azt veszed észre, hogy életed legtitkosabb történéseit is
elmondtad neki.
– Ez aztán a fájintos kanboszorkányság!
– Márika, hogy beszélsz?!
– Tiszta szívből – vágott vissza a kisleány. – Szeretem én a bárónkat,
hisz csinos ember, meg jó neki a lelke is, de azér’ az mégse járja, hogy
kiszedi belőled a titkaid.
– Elmeséltem neki az életemet – mondta Karlinka.
– Azt a részit is, amiről még én se nem tudok?
– Legfőképpen azt – vallotta be Karlinka. – Ahhoz, hogy segíthessen,
mindenről tudnia kell.
– Hááát... – Mári kétkedőn nyújtotta a szót. – Az nem segítés, hogy
rabságban tart minket. A Sáncz utcai Gurlickné is bézárta a férjit,
rákúcsolva szegényre a pinceajtót, oszt amikor megtanáták a nyomorult
Gurlick csontvázát, az asszony csak annyit vallott, hogy ugyan minek
nyitogatta vón három éven át azt az ajtót, ha odalenn semmi számára
hasznos nem tanáltatott.
– Bolondos vagy te, Márika – nevetett Karlinka, önmagát is
meglepve hirtelen támadt jókedvével.
– Mondták mán – legyintett a kis cseléd. – De mégse nem vagyok
annyira bolond, mint az a kisasszony, aki mindenáron bé akarja
szuszakolni magát ebbe a házba.
– Kisasszony? – fordult csodálkozva Mári felé a leány. – Miféle
kisasszony, te?
 – Hát még nem mondtam vón? – élénkült fel a cserfes barátné. –
Először a báró úr csípte fülön, méghozzá éppeg itt, a kisszalon előtt,
ahogy a folyosón lopakodott, mint valami kamralesre induló macska.
Aztat beszéli a Juló, hogy vendégként volt híva, és én is láttam ötét
odafenn a Gyula úrral beszégetni. Szép kisasszony különben, csak épp
nem ide való, mer’hogy olyan szelíd neki a tekintetje. Szelíd, mégis
tüzes.
– Elárulta, hogy mit keresett ezen az emeleten?
– Fittyfene se tudja – rántott a vállán Márika. – A báró úr oly sebest
hurcibálta el, mint megáradt kanális a kapkodva letépett, szívtelen
elvetett liliomot.
– Mégis visszajött?
– Vissza ám, de akkor mán csavaros furmánnyal élt! Koszos kis
cselcsinek őtözött, aki a házaló kofának segít cipekedni. Én mégis
felismertem a fizimiskáját, mer’ olyan a szemem, mint a frissen fent
beretvakés.
– Elzavartátok?
– Inkább behívtuk a konyhába, mer’hogy a Róza asszonnyal akart
beszélni.
– És beszélt?
– Valamicskét igen, de aztán gyött a báró úr és megin’ elhurcibálta.
Azóta hírét se hallottam, ami jobb is, mer’hogy nem ide való
milimárinak{160} nézett ki, az hótziher!
Karlinka a kerevetre ült és úgy tett, mint aki a reggeli újságok között
válogat. Gondolatai Ambrózy báró körül keringtek, aki hetek óta mást
sem tett, mint a szoknyája szegélyén ült, hogy újra és újra meghallgassa
Hangay Emma, Gerlice és Kardos Cecília történetét. Minden aprócska
részletet tudni akar – töprengett homlokráncolva Schumayer Karlinka
–, ő azonban egyetlen szót sem ejt a bolond kisasszonyról, aki...
Odalenn megszólalt a kapucsengő.
– Meggyött a bárónk! – szökkent talpra Mári, és az izgalomtól egész
vörösre gyűlt az arca. – Nekem kell nyitnom. Merkelnének kimenője
van, a Juló meg a Róza asszony körmit pucoválja, ami különben fölös
macera, ha egyszer rágni is lehet.
A kis cseléd elviharzott, Karlinka azonban nyugodt szívvel tovább ült
a helyén, hisz biztosra vette, hogy Márika téved. A báró valóban mindig
eme napszakban szokott érkezni, ám sohasem csönget. Hogy mégis
merről és miként toppan be a Pilisy-házba, az oly kicsiny titokmorzsa
volt, amilyenből még számtalan akadt Ambrózy Richárd körül. A leány
próbálta ugyan kérdezgetni, és a férfi látszólag töprengés nélkül felelt
neki, ám utólag rendre kiderült, hogy soha semmi olyat nem árult el
magáról, ami érthetőbbé, világosabbá tette volna, ki is ő valójában.
– Csak a Samu bácsi gyött – tért vissza csalódott képpel Márika, és
úgy rogyott a székre, mint aki világraszóló bánatot cipel. – Este fontos
vendége lesz a naccságának, aki a vacsora meg a habzó bor mellé
klimpírozást is akar.
A vén zongorista játéka máris leszivárgott az emeletről, bár a
könnyed szonáta csupán néhány percig szólt, mivel ennyi is bőven
elegendő volt ahhoz, hogy Samu bácsi megnyugodjék a pianínó állapota
felől. Karlinka felállt a kerevetről, és miközben Márika duruzsolását
hallgatta arról, milyen rettentő rossz ebben az aranykalickában
raboskodni, az erkélyajtóhoz lépve ismét kitekintett. A Magyar utca
túloldalán épp ekkor tűnt fel Ambrózy báró, méghozzá gyalogosan. A
férfi sétabotjával minden második lépésnél a járdára koppintott, és úgy
haladt tovább, hogy egyetlen pillantást sem vetett a Pilisy-házra...

Amikor kilépett az Országos Kaszinó impozáns ajtaján, rögvest

érezni kezdte azt a különös bizsergést. A bal halántékánál, közvetlenül a
haj vonalánál indult, és amint a járdaszélre lépett, nyomban
felerősödött. A Kossuth Lajos utca délutáni forgalma úgy hömpölygőit
Richárd körül, mintha örökre el akarná őt nyelni. Fiákerek, könnyű
hintók és konflisok kerülgették a lomha stráfkocsikat, mit sem törődve
a közöttük rémült hangyákként cikázó gyalogosokkal. A dermesztő
hidegben, mely hó nélkül még mindig csupán a tél szomorkás
paródiájának tűnt, a székesfőváros mindennapi élete zavartalanul
pezsgett, forrt, mint a lefojtott must.
A báró kivárta, míg a soron következő bérkocsi elcsattog előtte, majd
ruganyos léptekkel átvágott a széles úttesten. A Magyar utca sarkán két
szurtos képű utcakölyök próbált elébe vágni, miközben hangos,
panaszosan elnyújtott óbégatással könyörögtek némi alamizsnáért.
Richárd a botjával tartotta távol őket, hisz tökéletesen tisztában volt a
módszerükkel: amíg az egyik átveszi a neki szánt néhány garast, a
másik hátulról közelíti meg a jó szándékú adakozót, és villámgyorsan a
kabátzsebekbe kotor, remélve, hogy többre is lel, mint amennyit az
áldozat önmagától adni akar.
A keskeny utcán végigtekintve Richárd alig látott néhány embert. A
Bányai{161}-féle kávémérés előtt stráfkocsi állt, melyről tömött zsákokat
pakoltak le, míg a túloldalon valami részeg alak homlokával
támasztotta a házfalat, így enyhítve a koponyájában lüktető macskajajt.
A cselédlány, aki épp kilépett a kapun, rosszallón nézett rá, aztán fejét
csóválva ment tovább.
Semmi érdekes, semmi figyelemreméltó.
A bizsergés azonban, mely veszélyt jelzett, mégsem akart szűnni, sőt,
egyre erősebbé vált. A babkávéval tömött zsákokat cipelő két inas
lehajtott fejjel várt, míg a báró elhaladt előttük. A sétabot vége minden
második lépésnél a járdához ért, fémes koppanást hallatott, majd
könnyedén a levegőbe bökött, mintha gazdája a netán útjába kerülő
láthatatlan embert szeretné elriasztani.
A Reáltanoda utca sarkán pillantotta meg az elsőt. Amint a tekintete
átsuhant rajta, a bizsergés hirtelen éles szúrássá vált, majd kihunyt.
Megvagy, barátocskám – gondolta Ambrózy báró. – Szellemesebb álcát
nem tudtál kiötleni?
A vak koldus a sarki bérház falának támaszkodva állt, feketére
kormozott, kerek szemüvegével a való világon túli világtalanságba
bámult, és olykor meg-megrázta a kezében tartott bádogdobozt,
melynek alján néhány rézkrajcár zörgött. Richárdot hirtelen elfogta a
játékos kedv. Lelassított, botját a hóna alá szorította, és bőrkesztyűs
kezével a kabátzsebébe nyúlva, pénzt vett elő.
– Az Isten ezeríziglen áldja meg a nagyságos urat – hálálkodott a vak
koldus, egyenesen a báró arcába nézve. Ilyen közelről jól látszott, hogy
a kerek szemüveg kormozása nem sikerült tökéletesre. A kellő helyen,
vagyis épp a szembogár előtt egy-egy vékony csík tisztán maradt,
rendkívül keskeny, ám mégis jól látható szeletet tárva fel a koldus
számára a külvilágból.
Ráadásul épelméjű kéregető sosem állna ki egy olyan sarokra, ahol
jó, ha félóránként elhalad valaki – morfondírozott magában Ambrózy
báró, miközben figyelmét már az a két gimnazista suhanc kötötte le,
akik a kapualjba húzódva, üveggolyókat pöckölgetve múlatták az időt.
A Gróf Károlyi utcához érve a bizsergés ismét jelentkezett. Richárd
átvágott a kereszteződésen, és úgy haladt el a Pilisy-ház előtt, hogy még
csak röpke pillantásra sem méltatta azt. Kalapja karimája alól azonban
továbbra is minden irányba figyelt, így jól látta...
.. .a szotyolát köpködő, unott képű munkásembert, kinek zsebéből
vadonás új collstok kandikált elő (alighanem direkt a kék cájgruhához
vette, ami szintén friss szerzeménynek tűnt)...
...a selyemvirágokat áruló, ellenszenves arcú nőt, aki időnként rekedt
hangján fel-felkiáltott, erőtlenül kínálva megvételre kézzel varrt
portékáját (gondosan ügyelve rá, hogy ezt mindig akkor tegye, mikor
épp senki olyan nincs a közelben, aki tényleg vásárló lehetne)...
.. .és a Károlyi-park vaskerítése mentén bóklászó ficsúrt, kinek széles
nadrágszárát a bokájánál fémcsíptető fogta össze, biciklijétől pedig
sosem távolodott el tíz lépésnél messzebb (ám egymásról gyújtott
cigarettái cseppet sem vallottak sportemberre).
Ambrózy báró hirtelen váltott irányt, és átvágva a Magyar utcán, a
Múzeum körút felé indult. Mielőtt belépett volna a Fiume
kávéházba{162}, röpke pillantást vetett maga mögé. A ficsúr követte őt,
ám amikor meglátta, hogy a báró hová tart, dühös grimaszt vágva,
bizonytalankodó kormánymozdulatokkal visszafordította a kerékpárját.
Mint mindig, Goldberger Samunál most is kissé túlfűtötték a
helyiséget. Richárd sűrű szivarfüsttel és tömény kávéillattal teli légen
vágta át magát. A törzsvendégek némelyike kissé csodálkozva pillantott
fel rá, hisz sem a kalapját, sem a kabátját nem vette le a bejáratnál, ahol
a fogasok álltak. A báró megállás nélkül haladt az asztalok között,
egyenesen a kávéház hátsó traktusa felé. A főpincér már várta, és a
régről ismert, jó kuncsaftoknak kijáró biccentéssel köszöntötte,
miközben sima, gyakorlott mozdulattal húzta félre a súlyos függönyt.
– Erre méltóztassék, báró úr – mondta csendesen. – Ha jól sejtem, a
szokásos útvonalon méltóztatik távozni.
– Mint mindig, barátom – felelte Richárd, miközben a kárpitozott
folyosón lépkedve elhaladtak a biliárd–, majd a kártyaszoba, és végül a
tulaj apró irodája előtt is.
A különleges vendégeknek fenntartott, igen ritkán használt, ám
annál pazarabbul berendezett szivarszoba két hatalmas tükre közül a
bal oldali rejtette a tapétaajtót. A főpincér benyúlt a díszes keret sarka
alá, és miután aprót mozdított a kezén, halk kattanás hallatszott, a
titkos átjáró pedig kinyílt.
– Kellemes időtöltést kívánok a báró úrnak – hajolt meg a Fiume
kávéház simára beretvált arcú alkalmazottja. – Kérem, adja át
kézcsókunkat Madame Rose-nak.
A folyosó, melynek falán két hasas, láthatóan jól karbantartott,
gyakorta újratöltött olajmécs aprócska lángja adott némi fényt, húsz
lépés hosszan nyúlt el. A falakat lakkozott lambéria fedte, a
cementpadlón való járást vastag szőnyeg tette kényelmessé, és a
plafonról nem lógtak alá pókhálók. Richárd szinte hallani vélte, ahogy a
fölébe magasodó bérházak minden helyisége nyüzsög az élettől.
Vasajtóhoz ért, mely olajozott zsanérjainak hála könnyedén és
zajtalanul nyílt ki.
Újabb folyosószakasz következett, néhol oldalajtókkal, amikre
azonban a báró ügyet sem vetett. Tudta jól, hisz számolta a lépteit, hogy
immár elhagyta a Múzeum körút és a Gróf Károlyi utca sarkán álló
épületet, és egyetlen balkanyar után a Magyar utca 20-as számú ház alá
ért. Néhány lépcsőfok, majd a trükkös csappantyúval ellátott ajtó
következett, melyet a túlsó oldalon a Pilisy-ház kamrájának egyik polca
takart.
– Kéz csókolom, nagyságos úr – köszöntötte Richárdot a cseppet
sem meglepett Juló, aki már végzett Róza asszony manikűrjével, és
most épp némi befőttet akart csenni, kihasználva a szigorú szakácsnő
távollétét.
– Szervusz, fiam – biccentett Ambrózy báró, és úgy adta a cseléd
kezébe kalapját, botját, mintha szokásos módon, a főbejáraton át
érkezett volna. Miután Juló lesegítette róla a kabátot is, kérdőn nézett a
lányra, aki rögvest útbaigazítással szolgált.
– Schumayer kisasszony a kisszalonban tartózkodik.

Karlinka csodálkozva fordult az ajtó felé, miután meghallotta a

határozott, háromszori kopogtatást. Mári talpra szökkent, úgy-ahogy
elrendezte gyűrt kötényét, félrebillent fityuláját, majd ünnepélyes
mozdulattal a kilincsért nyúlt és kitárta az ajtót.
– Nahát, hisz ez a báró úr! – ámuldozott. – Biztos a kéményen át
gyött, hogy észre se vettük.
– Beszélsz bolondokat – pirított rá Karlinka. – Eriggy inkább, és
hozz forró teát. A báró úr bizonyára átfázott. Innen legalábbis úgy
látszik, hogy cudar hideg van kinn.
Richárd egyenest a Tabánból kimentett leányhoz lépett, meghajolt és
szertartásosan kezet csókolt neki. Karlinka szótlan biccentéssel fogadta
ezt, ám hiába próbálta visszahúzni a karját, a férfi nem engedte el az
ujjait, miként az illendő lett volna, inkább húzni kezdte maga felé, arra
kényszerítve tulajdonosát, hogy kövesse őt.
– Nagyon kérem, távolodjék el az erkélytől – mondta Ambrózy báró.
– Jelenleg is legalább hárman figyelik az épületet, és bár a függönyök
miatt aligha ismerhetik fel önt, mégis jobb az elővigyázatosság.
A leány úgy érezte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a hátára.
Önkéntelenül az erkélyajtó felé pillantott, majd a kerevethez lépett és
leült.
 – Szóval tudják, hogy itt vagyok – mondta feszültségtől vibráló
hangon.
– Attól tartok, igen – vallott színt a báró.
– Kimegyek én, oszt ollat rúgok mindegyikbe, hogy az eget is
nagybőgőnek nézik – heveskedett Márika. – Tessen csak ide bízni! A
Herrdoktor is megmondhassa, hogy a Gellért-hegy lábánál cseperedett
jányok országos méretű pofonok kiosztására képesek, amit isten uccse a
jó levegőnek, a sziklából elősistergő gyógyvizeknek, meg az ottani
csibézerek átlagon felüli pimaszságának köszönhetünk. Mer’ teccik
tudni, szép báró úr, a tabáni vagányokat nem lehet ám csak úgy
kisasszonyosan paskolgatni. De nem ám! Kemény azoknak az
állkapcájuk, jól tűrik a verést, szóval ha igazán elszemtelenedik a
hangulatjuk, nekünk, ottani jányoknak akkora svungot kell vinni a
nyaklevesbe, mint sehol másutt a dicső Monarchiában. Azér’ mondom,
hogy tudja: ha megmutassa nékem, kik azok a trógerek, akik az én
Cilikém után leskődnek, én máris lemegyek...
– És felhozod a teát! – szakította félbe a szóáradatot Karlinka. – A
nevemet pedig többé ne téveszd el, kérlek.
– Mér’, hát most szabad, nem? – fújt mérgesen a kislány. – A báró úr
tuggya, kik vagyunk, más fül meg egy se nincs a közelben nyitva. Jól
van, na, megyek mán, megyek! Nem kell mindjárt úgy nézni a szegény
tabáni árvára, mint a húslevesben fürdőző légyre.
Amint Márika mögött becsukódott az ajtó, Schumayer kisasszony
figyelme Ambrózy báróra terelődött. Az utóbbi hetekben számos órát
töltöttek együtt, és ezalatt a nemes arcél, a mindig gondosan ápolt
angol bajusz, a férfi szája sarkában időnként (bár túl ritkán) felbukkanó
két kicsi, függőleges mosolyránc előbb ismerőssé, majd egyre
kedvesebbé vált a leány számára. Mikor tekintete az arany biztostűvel
zsebhez fogott, üres kabátujjra tévedt, a ruhája alatt rejtőző hegek,
amik Gerlice örökségeként csúfították a bőrét, rögvest bizseregni
kezdtek, mintha azt jeleznék, hogy ő és a báró sorsában több a közös,
mint gondolnák. Bár ennyi is elegendő lett volna a bizalomhoz,
Karlinka mégsem tudta igazán, hogy mit gondoljon Ambrózy
Richárdról. A férfi oly váratlanul bukkant fel az életében, mint letört
árboc a viharos tengeren, mely puszta létével menedéket kínál a
hullámok közt vergődő fuldoklónak. Kardos Cecília elfogadta ugyan a
segítséget, és menekvésképpen átalakult Schumayer Karolinná, ám
egyre inkább érezte, hogy Márikának igaza van, mikor arról zsémbel,
hogy nem volna szabad a saját sorsuk irányítását teljességgel a báróra
bízniuk.
– Úgy tűnik, kedves Richárd, hogy ön ma a szokottnál is feszültebb,
kimerültebb és tanácstalanabb – szólalt meg Karlinka. – Amennyiben
rossz híreket hozott, essünk túl rajtuk, s aztán majd együtt kitaláljuk,
miként szabaduljunk meg a kígyóveremből.
– A maga kiszabadítása az én dolgom – mondta a báró, aki továbbra
sem ült le, inkább a falon függő tájképek egyikét nézegette, míg rá nem
jött, hogy a buja vadon mélyén mezítelen nimfákat lát kergetőzni.
– Ezek szerint nekem nincs is más feladatom, mint hagyni, hogy ön
segítsen rajtam – állapította meg Karlinka, remélve, hogy a
hangsúlyában megbúvó éle elér a báró tudatáig.
– Ilyen a világ természetes rendje – fordult felé Richárd, arcán kissé
felsőbbrendű magabiztossággal. – A férfi harcol, a nő pedig...
– Remegve várja odahaza a csata végkifejletét. – Karlinka felállt, és a
szekreteren sorakozó kicsiny porcelánnippek egyikére tette
mutatóujjának hegyét. – Tudja, hogy ki ő, báró úr?
Richárd röpke pillantást vetett a szoborra.
– Ha jól látom, Athéné istennő.
– Egész pontosan pajzsrázó Pállasz Athéné az ógörög mitológiából,
aki teljes vértezetben pattant ki atyja, Zeusz fejéből. Nő, aki képes
küzdeni, akinek megvan a magához való esze, és nem kezd
hisztérikusan sikoltozni, ha lát egy kisegeret.
– Könnyű neki, hisz istennő.
– A maga nemében minden nő az, amennyiben hajlandó a saját
sorsát irányítani – mondta Karlinka. – Amíg ön fel nem bukkant a
Tabánban, én is ezt tettem, ám azóta valahogy kicsúszott kezemből a
kormánykerék. Sőt, tudja mit, báró úr, fogalmazzunk nyíltan: ön az, aki
átvette az irányítást, és ez nekem egyre kevésbé tetszik.
Richárd töprengve nézett a leányra. Gyönyörű, okos és hihetetlenül
erős nő, aki Hangay Emmaként tűnt el, Gerliceként halt meg, és Kardos
Cecíliaként támadt fel újra, hogy aztán Schumayer Karolin néven rövid
időre nyugtot leljen. Csakhogy most történt valami... Richárd nem
tudta, nem értette, mi változott meg, azt azonban kissé csodálkozva
konstatálta, hogy némi szomorúságféle éled benne. Úgy érezte,
hamarosan véget ér a Pilisy-házban töltött kellemes esték sora, és
Karlinka eltűnik, mint harmatcsepp a virágsziromról.
– Nézze, kisasszony – szólalt meg végre Ambrózy báró –, a tények a
következők. Önt elrabolták, majd megszökött, ám azóta is rejtőzködnie
kell, és az üldözői most ismét a nyomára bukkantak. Ebben valamelyest
én vagyok a ludas, mivel hagytam... Vagy inkább képtelen voltam
megakadályozni, hogy a húga...
– Hogy van a kis Mili? – ragyogott fel hirtelen Karlinka szeme.
– Kénytelen voltam őt hazaküldeni az édesatyjához, nehogy még
több bajt okozzon.
– Ő volt a bolond lány, igaz?
– Parancsol?
– Márika említette, hogy valami bolond lány kétszer is bejutott ide,
és mindkétszer ön távolította el a házból.
– Ez így igaz – Richárdot láthatóan feszélyezte a téma, mintha
immár kételkedne abban, hogy helyesen cselekedett. – Mili
kisasszony... Nos, ő rendkívül, sőt, nem túlzás azt állítanom, hogy
elképesztően, bosszantóan, mi több, olykor vérforralóan makacs.
Karlinka felkacagott.
– Igen, ő az én tűzrőlpattant kishúgom!
– Mili kisasszony komoly veszélybe sodorta önt azzal, hogy akaratlan
a Pilisy-házra terelte a gonosztevők figyelmét – szólt ingerülten
Ambrózy báró. – Amint korábban mondtam, immár állandó
megfigyelés alatt tartják az épületet, és csak idő kérdése, mikor szánják
el magukat a cselekvésre. Ha biztosak volnának benne, hogy
Schumayer Karolin azonos Hangay Emmával, már ránk törték volna az
ajtót.
– Mondja, báró úr, miért nem engedte meg, hogy találkozzunk? –
váltott témát hirtelen Karlinka. – Négy éve szeretnék hazatérni, vagy
legalább a családom egyik tagját átölelni, ám tudtam, hogy ha
megteszem, halálos veszélybe sodrom őket. Most viszont a húgom itt
volt, alig néhány lépésre tőlem, és ha már így alakult, akár
találkozhattunk is volna.
– Ez tévedés – rázta a fejét Ambrózy báró, kinek vonásain látszott,
hogy határozottan bosszantja, amiért a leány képtelen magától belátni
ezt az egyszerű tényt. – Ha Mili kisasszony tudná, hogy ön itt rejtőzik,
egy egész dragonyos ezred sem állíthatná meg, a nyomában viszont
megérkeznének az ön üldözői is.
– Szóval ő nem is sejti, hogy itt vagyok? – Karlinka csodálkozva
emelte fel a szemöldökét. – De akkor miért akart oly makacsul bejutni
ide?
– Cili kisasszony miatt – sóhajtott a báró gondterhelten. – Annyit
sikerült kiderítenie, hogy a Tabánból ide költöztettem Kardos Cecíliát,
akit ő mindenáron meg akart ismerni, mert...
– Féltékeny! – Karlinka ismét nevetett, bár nem oly önfeledten, mint
korábban. – Hát már ennyire megnőtt az én rövidszoknyás kishúgom?!
– Fogalmam sincs, miről beszél – facsarta ki magából a szót
Ambrózy báró dühösen. – Ugyan miért volna féltékeny Mili bárkire is?
– Esetleg mert szerelmes? – billentette oldalra a fejét kérdőn
Karlinka.
Richárdot megdöbbentette a két leány közti hasonlóság. Jó, persze,
Mili szertelen, heves, olykor lepuffantanivalóan pimasz, Emma viszont
bölcs, nyugodt és mindig valami éteri szomorúság lengi körül, amitől
azonban a szépsége nemhogy tompulna, de egyenesen felragyog, ám
akkor is... Micsoda egetverő ostobaság! – gondolta Ambrózy báró
haragvó lélekkel. – Az egész csupán az érzékek csalóka játéka, hiszen a
Hangay lányok még csak nem is édestestvérek!
– Valamit el kell mondanom magának, Emma – szólt határozottan
Richárd. – Kérem, üljön le és figyeljen rám, miként az utóbbi hetekben
én figyeltem önre.
– Eltévesztette a nevemet, báró úr – figyelmeztette Karlinka
nyugtalanul.
– Nem – mondta a férfi, miközben járkálni kezdett a kisszalonban. –
A névcsere most aligha fontos, hisz kettesben vagyunk, és amit
mondani akarok...
Pillanatnyilag fogalma sem volt róla, hogy folytassa. Néhány kínosan
tovaröppenő, néma másodperc után kopogtatás hallatszott, ami a
bárónak most kifejezetten jól jött.
– Tessen parancsolni, itten van a tea – mosolygott rájuk sokat
sejtetően, vagy inkább sejtben Márika. – Igyék a mi szép bárónk, hogy
átmelegedjék a porcikája.
Mivel választ és köszönetét sem kapott, a kis cseléd alaposan
végigmérte a két jelenlévőt, majd hatalmas színpadi sóhajt hallatva
kivonult a helyiségből.
– Na, tessék, így megy ez! – morogta közben az orra alatt.
– Begyön az ajtón egy snájdig férfi, mire a jány esze huss, kiugrik
előle az ablakon, oszt szer’usz világ, messze inal. Hajjaj, bárcsak mán én
is meghibbanhatnék kicsit attól a mézes szerelemtől!
A kisszalonban hiába szállt szerte a messzi India kincsének csodás
illata, a feszült hangulatot most cseppet sem volt képes oldani. Karlinka
ismerte már annyira a férfit, hogy olvasni tudjon a gesztusaiból.
Richárd feszült volt, de elszánt, csak épp nehezére esett megszólalni.
– Az üldözőimről van szó? – próbált segíteni a leány. – Apróra
elmondtam mindent, amit róluk tudok, sőt, volt oly kedves a báró úr, és
egész korábbi életemről, még a kislánykoromról is kifaggatott.
– Minden aprócska részlet fontos lehet – hadarta Richárd, folytatva
az őrült sétát erkélyajtótól az arannyomatos zöld posztóval takart falig.
– Ha jól sejtem, az indítékot keresi.
– Az okot, igen, és egyben a magyarázatot arra, hogy miért rabolták
el önt négy évvel ezelőtt.
– Na, és jutott valamire?
– Azt hiszem... – Ambrózy báró hirtelen a kanapén ülő lány elé
lépett, kivette kezéből a még üres csészét, majd hangos csörrenést
keltve visszahelyezte azt a tálcára. – Úgy vélem, már tudom, mi okból
rabolták el önt 1896-ban, és miért üldözik azóta is.
– Értem – bólintott lassan, megfontoltan Hangay Emma.
– Most pedig arra készül, hogy végre velem is megossza ezt a titkot.
– Valóban – bólintott Richárd, miközben úgy nézett le rá, mint egy
alapjában véve jószívű óriás, aki épp eltiporni készül őt, bár tisztában
van vele, hogy utólag majd bánni fogja a dolgot. – Vágjunk hát bele!
Hangay úr...
– Mi van a papácskámmal?
– Csak annyi – tört ki Ambrózy báróból a régtől fogva rejtegetett
igazság, amit eleddig Emma előtt titkolni volt kénytelen –, hogy
Hangay Árpád marosvásárhelyi könyvkereskedő valójában önnek nem
a vér szerinti édesatyja.
A következő húsz perc, mely során Richárd harmatgyenge kísérletet
tett rá, hogy tapintatos legyen, az idősebb Hangay lány életének
leglidércnyomásosabb időszaka volt. Zúgott a feje, szeme előtt
elhomályosult a világ, a szíve pedig úgy dübörgött a szoros fűző alatt,
mintha szét akarná azt repeszteni. Mindeközben tudata egyik része –
mely mindig képes volt józan és megfontolt maradni, így segítve át őt
bármin, amit a sors reá mért – apránként felfogta, rendbe rakta és
elraktározta a tényeket, miszerint az ő imádott mamája 1879
májusában a Lázár de Szárhegy család által adott bálon ismerkedett
meg az akkor már nős Bissingen- Nippenburg Ernő gróffal, és e
gyorsan ellobbanó szerelem gyümölcse lett ő, Emma, akit a jó
papácska, Hangay Árpád úgy nevelt föl, mintha a saját gyermeke volna.
– Meggyőződésem – mondta Ambrózy báró –, hogy az ön vér
szerinti atyja akarja elraboltatni magát. A gróf indítékai még
homályosak, ám a titkára, Matolcsy Kamill által elkövetett gyilkosságok
arra utalnak, hogy semmi nem állíthatja meg őket.
– Semmi? – kérdezte a kavargó gondolatok ködén túlról Emma.
– Nos, talán én képes leszek rá – vont vállat a báró, hangjában épp
csak leheletnyi önteltséggel, miközben arra készült, hogy vallomástétele
után végre leüljön az egyik székre. – Van ugyanis egy tervem, ami...
– Bocsásson meg, Richárd, de most nincs kedvem teázni – állt fel
Emma hirtelen, és két lépéssel az ajtónál termett. – Remélem, elnézi
nekem... Különben mindegy, nem érdekes –rázta meg a fejét hevesen,
majd sietve távozott.

Pest, 1900. december 18.

Gottvald{163} úr a konyhába vezető folyosó ajtaja mellett állt és

szigorú szemmel vizslatta birodalmát. Fehér kesztyűbe bújtatott ujjai
kissé idegesen matattak egymással, ám ezt senki nem láthatta, mivel a
két kezét hátul, makulátlan pincérfrakkja derekánál kulcsolta össze. Az
Országos Kaszinó étterme e korai órán szinte teljességgel kihalt volt. A
damaszt térítőkkel takart, karcsú thonet székekkel körbevett asztalokon
katonás rendben álltak az ezüst evőeszközök, tökéletes háromszögre
hajtogatott kendők és a hatalmas ablakokon beszökő napfényt
szikráztató kristálypoharak. A csendes teremben csupán hárman ültek,
egymástól messze és egymással fikarcnyit sem törődve. A hatos
asztalnál, közvetlenül a Kossuth utcára néző portálok mellett, mint
mindig, most is Molnár{164} képviselő foglalt helyet. A politikus hagyta
kihűlni a rántottáját, helyette könnyű bambuszkeretre feszített újságját
olvasta, amiben részletes beszámoló állt az előző napi parlamenti
eseményekről. Az étterem legtávolabbi és egyben legsötétebb sarkában
álló kilences asztalt Schomann{165} foglalta el. Az építész reggelire
csupán két szelet üres pirítóst és egy nagy bögre tejeskávét fogyasztott,
mely menü póriassága Gottvald urat, a Kaszinó konyhájának vezetőjét
már régóta kifejezetten ingerelte.
Bezzeg a harmadik vendég, aki a tizenhetes asztalnál ült, egészen
másmilyen alak volt. Ő sosem engedte, hogy a nagy gonddal készített
étel megdermedjen a tányérján, mindig bőséges angol reggelit
fogyasztott, és olykor többször is magához intette a kávés fiút, hogy
teletöltesse vele a bögréjét. Igaz, hogy ennek az úriembernek csupán
egy karja volt, ám ennyivel is jól boldogult, ügyesen forgatva a finom
evőeszközöket, miközben egész lényén látszott, hogy kizárólag a
táplálkozás ártatlan élvezetével van elfoglalva.
Gottvald úr az ilyen vendéget nevezte igazi férfinak! Az ifjú báró még
csak néhány napja lakott az Országos Kaszinó legfelső emeletén
található bérlakosztályok egyikében, a konyhafőnök ennek ellenére
máris a szívébe zárta a magas, inas, mégis jó étvágyú kuncsaftot. Épp
ezért is bosszantotta fel oly nagyon, mikor úgy két perccel később a
Kaszinó egyik londinere toppant be az étterembe. Gottvald úr
birodalmát egészen eddig a pillanatig diszkrét papírzörgés,
villacsendülés, valamint egy alkalommal Molnár képviselő krákogása
töltötte be, ám most a sietősen koppanó léptek barbár módon
meggyalázták a reggelire szánt idő fennkölt hangulatát.
Az aranygombos, vörös posztó egyenruhát és kerek sapkát viselő
londiner kicsiny ezüst tálcát tartott jobb kezében, és az ajtóban állva
úgy nézett körül, mint aki idegen, ám meghódítandó területre ért.
Gottvald úr ujjai kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba. Csak el ne
kezdjen kiabálni – fohászkodott magában. – Ha megteszi, azonnal ki-
ru-gatom!
A londiner nem kiabált. Tekintete nyugodtan söpört végig Gottvald
úr birodalmán, sorra szemrevételezve a jelen lévő vendégeket. Az üres
pirítósával piszmogó építész nem érdekelte, az újságja mögé bújt
képviselőnél kissé elbizonytalanodott, ám amikor végre felfedezte az
ifjú bárót, felsőtestét előredöntve lendületet vett, és egyre gyorsuló
léptekkel elindult felé.
Gottvald úr elkeseredett, halk sóhajt hallatott. Mindig ez van –
gondolta melankolikusan. – Folyton azt a vendéget zavarják meg, aki
leginkább képes értékelni az étkezés fennkölt pillanatait.
Ambrózy báró csodálkozva pillantott fel, midőn a londiner alakja
árnyékot vetett a lazacfilére, amit épp elfogyasztani készült.
– Bocsánatát kérem, méltóságos úr, de ezt egy cselédlány hozta, aki
azt állítja, hogy életbevágó dologról van szó.
 Az ezüst tálcán, ami most a báró és reggelije közé tolakodott, egy
vizitkártya hevert. Rajta a cikornyás betűk Pilisy Róza úrhölgy nevét
adták ki.
– Hol van most? – kérdezte Richárd, miután elvette és a
szivarzsebébe süllyesztette az aranykeretes kis kartonlapot.
– Parancsol, báró úr? – értetlenkedett a londiner.
– A cseléd! Itt van még?
– A főbejárat portájáról kiküldtük, ott nem lábatlankodhat, úgyhogy
az utcán...
– Értem! – Ambrózy báró kitépte nyakából, majd mintegy gyászos
szemfedőként a már soha el nem fogyasztandó lazacra dobta az éttermi
kendőt, majd felállt, és nyomában a londinerrel távozott.
Az Országos Kaszinó sarki főbejárata előtti széles járdán Juló
toporgott a fagyos hidegben.
– Ehv... ehv... ehvltűnt – vacogta nagykendőjébe burkolózva.
– Mi tűnt el? – kérdezte Ambrózy báró, aki ugyan nem viselt
kabátot, sőt, kivételesen még kalapot sem, mégsem mutatta semmi jelét
annak, hogy fázna.
– Nem mih... mihcsoda, hah... hanem kicsoda – Juló két ökölbe
szorított, mosogatóiétól vörös kezét lehelgette, majd hadarni kezdett: –
A Róza asszony tisztelteti a báró urat, és kéri, hogy rögvest tessen
hozzánk elsietni, mer’ a Márinak se híre, se hamva, és a Schumayer
kisasszony is csak a hűlt helyit hagyta hátra.

A vonat csak jó húsz perc múlva indult, de Emma (mert most megint
annak érezte magát) minél hamarabb a szerelvényen akart lenni.
– Két jegyet kérek Marosvásárhelyre, harmadosztályra – hajolt le a
kicsiny üvegablakhoz.
A vasutas rögvest a megfelelő tömb irányába nyúlt, de mikor
felnézett a csinosan öltözött, selyemszalagokkal és hamis
cseresznyékkel díszített kalapot viselő hölgyre, mozdulata félbeszakadt.
 – Harmadost? – kérdezte. – Biztos benne a kisasszony, hogy oda
kéri a jegyét?
– Ezt mondtam, nem?! – Emma rögvest elszégyellte magát
ingerültsége miatt, és halovány mosolyt erőltetett az arcára. – Nagyon
kérem, adja azt a két jegyet.
– Ahogy parancsolni tetszik – vont vállat sértetten a vasutas,
miközben dohánytól sárga ujjai már tették is a dolgukat. Emma fizetett
(micsoda szerencse – gondolta –, hogy mégis hoztam a Hül-házból
némi készpénzt), majd fogta a jegyeket, és máris a vonat felé indult
volna, ám valaki az útját állta.
– Nocsak, bicsak, a Hül-csibék!
Emma hökkenten nézte a fura alakot, aki cseppet sem volt ismerős
neki. A fiatal ficsúr kockás nadrágban, felöltőben, a téli idő ellenére
piros szalagos girardi kalapban feszített. Le-föl rángó, hatalmas
ádámcsutkáját lila csokornyakkendő próbálta – nem sok sikerrel –
eltakarni, bársonybéléses kabátja hanyagul a bal karjára akasztva
fityegett, jobbjában pedig karcsú sétapálcát tartott, melynek vasvégével
most hármat koppintott a betonra.
– Micsodás mázli, hogy itten tanálkozunk – rikkantott a ficsúr, oly
bántóan éles és durva hangon, hogy a közelben elhaladó utasok közül
többen is rosszalló pillantást vetettek felé.
– Ismerem magát? – kérdezte Emma.
– Nédd mán, hogy adja! – nevetett a pimasz fickó, úgy keresztezve
bal lába előtt a jobb bokáját, miként az orfeumi plakátokon szokták a
parkett-táncosok. – Persze Cili naccsága mindég is átnézett rajtam. No,
sebaj, változnak az idők! Még az is lehet, hogy az a korábbi „átnézés”
hamarost „rácsudálkozássá” válik, nem igaz, Cilike?!
És kacsintott! Szemtelenül, nyilvános helyen, egyenest Emmára,
mintha a leány régről közismert utcai kokott volna. Márika, aki eddig
egészen másfelé bámészkodott, most végre felfedezte a különös
történést, és kihajolva barátnéja mögül, rácsodálkozott a ficsúrra.
– Hogy a rángás gyönne rá, hiszen ez a Kloiber! – szakadt ki belőle a
kiáltás.
 Az egykori lakatossegéd, aki ágyra járó volt a Horgony utcában,
összevonta bozontos szemöldökét.
– Vigyázzá a szádra, te kis patkányfattyú! – mordult rá a kislányra. –
Láthatod, hogy úri ember lett belőlem, szóval bármikor
megtáncoltathatom rajtad a pálcámat, még a hé se pofázhat bele!
– Azt a táncótatást azér’ megnézném magamnak, Karcsika –
vicsorgott rá Mück Mári. – Emlékszel, mikor a budi mellett a szoknyám
után kapkodtál, én meg képen somtalak a szarkaparó kefével? Na,
abból van még itt repeta, kérned se kell!
Kloiber arca dühbe facsarodott, ferde orra lángra gyúlt, fogai
összecsikordultak, ám végül valahogy mégis erőt vett magán.
– Teszek én rátok, tabáni repedtsarkúak – mondta, majd könyökével
félretaszítva Emmát az ablakhoz ment, és botjával akkorát koppintott
rá, hogy épp csak be nem törte az üveget. – Hallja, jóember?! Adjék
nekem jegyet az első osztályra. Oda, ahol az igazi urak ringatják
magukat a plüssüléseken.
– Ahogy méltóztatni tetszik – bólintott apró kalickájában a vasutas,
kinek bajsza alatt megvető fintor bujkált, ám a keze meg se rezzent.
– Na, mér’ nem adja már?!
– Azt várom, hátha el tetszik végre árulni a méltóságos ifiúrnak,
hogy mégis hová lesz az az első osztályú ringatódzás – kanyarította
szavát a Magyar Királyi Államvasutak sokat tapasztalt alkalmazottja.
– Ilyen az – kacagott fel Mück Mári, annyi sok fogát mutatva ki
egyszerre, hogy az már-már ijesztő volt –, mikor a vaddisznyót bálra
öltöztetik, de keringőzni mégse nem tudnak helyette, így aztán minden
menyecskelábat letipor.
Kloiber Károly ismét csak a fogát csikorította, ám ahelyett, hogy
bármit felelt volna a sértő szavakra, vaskos bőrtárcát vett elő, és a sok
közül egy százkoronást csapott a keskeny tálcára.
– Marosvásárhelyre adja azt a nyűves jegyet – mondta gyilkos
indulattal, majd hirtelen gúnyos vigyorra váltott, és a leányok felé
fordulva szólt: – Nem lakok én már a Horgony utcában, jasszkálik{166},
és azt a büdös gyárat is odahagytam! Úri munkám van, bezony, vastag
fizetéssel. Más dógom sincs egész nap, mint sétálni meg utazgatni.
– Utazgatni? – kérdezte lassú, halk szóval Emma. – Most épp
Marosvásárhelyre?
– Ha oda, hát oda – rántott a vállán Kloiber, besöpörve a tetemes
visszajárót. – Nem én döntöm el, hová. Azt mindég a... – hirtelen
félbeharapta a szót, majd ráncolt homlokkal tette hozzá: – Azt más
dönti el.
Emma immár mindent értett. Az egykori lakatossegéd besúgóvá lett,
aki őt figyeli, és ezért busásan meg is fizetik. Vajon Ambrózy báró
valóban ilyen számító és lelketlenül következetes alak volna? Hisz ő
maga mondta, hogy figyelteti a Hül-házat! Márika pedig azonnal
rávágta, hogy a spicli más nem lehet, csakis a Kloiber.
Valami azonban mégsem stimmelt. A lakatosból lett ficsúr kockás
öltönye, a szivarzsebéből előbodorodó lila selyem zsebkendő és a puha
borjúbőr cipő, ami a lábára simult, bármilyen ízléstelenül is festett így
együtt, ahhoz képest túl drága volt, mint amennyit a józan
gondolkodású báró valaha is kifizetne egy közönséges megfigyelőnek.
Nem! Kloiber valószínűleg megbízót váltott! Olyan új gazdát talált
magának, aki számolatlan tömködi a lakatossegéd zsebébe a
százkoronásokat, és cserébe csupán annyit vár, hogy ez a nyálas vigyorú
szerencsétlen szemmel tartsa Hangay Emmát.
Márika minden bizonnyal még sok szellemes vagy épp útszéli
megjegyzést tartogatott a tarsolyában, amiket szívesen Kloiber
pörsenéses képébe vágott volna, csakhogy Emma hirtelen megragadta a
kislány könyökét, és bevonszolta őt a peronon hömpölygő tömegbe. A
ficsúr persze követte őket, ám ez abban cseppet sem zavarta a lányokat,
hogy gyors és főleg nagyon halk párbeszédet folytassanak egymással.
A harmadosztály kupéihoz érve Emma már épp fellépett volna a
magas lépcsőre, mikor Kloiber elvonult mellettük.
– Marosvásárhelyt tanálkozunk, libák – kurjantott oda –, de addig
se feledjétek ám, hogy Karcsi bácsi figyel benneteket!
– Te mocsadék! – visított fel Mück Mári, szétrebbentve néhány
fejkendős nénikét, akik nagy kosarakkal megpakolva igyekeztek kifelé
az indóházból, és vékony kis teste teljes lendületével a ficsúrnak
rontott. A célt tévesztett pofonok, gyönge bokánrúgások és kevéske
hajtépés, kabátráncigálás nem sokáig tartott, mivel a csatazajra több
vasutas is előkerült, ám Márika mégis elégedett vigyorral az arcán tért
vissza barátnőjéhez.
– Itten van, ni! – mutatta a tenyerébe rejtett, első osztályra szóló
jegyet. – Nem hiába vótam én a Tabán egyik legjobb rajzolója!
Az első nagyobb állomás, ahol a szerelvény megállt, Cegléd volt.
Emma és Márika az utolsó kocsiban ülve megkérte a velük utazó idős
cipészt, hogy amíg áll a vonat, húzná már le az ablakot, mert
szeretnének kicsit nézelődni.
– Hideg van ám, lelkeim – mondta az öreg, aki bőráruért jött a
székesfővárosba, és most épp hazafelé tartott. – Meg ne hűljenek
nekem!
A lányok nevettek, ő pedig ennek sehogy nem tudott ellenállni, hát
végül lehúzta az ablakot. Így történt, hogy Emma és Márika szinte
páholyból nézhette végig, amint az első osztály kupéjából két dühös
kalauz lerángat valami kockás öltönyös ficsúrt. Az illetőről hamar
kiderült, hogy jegy nélkül próbált urizálni, és még neki állt följebb, sőt,
a botjával rá is húzott az egyik vasutasra, mikor az kérdőre vonta őt. A
potyautas eme utóbbi, igencsak meggondolatlan cselekedete lehetett
oka azon különös véletleneknek, melyek során a vonattól az
állomásépületig tartó rövid Golgotája alatt folyton elbotlott az őt kísérő
kalauzok lábában, miközben orra többször is azok öklébe szaladt, és
végül még a nadrágja ülepén is keletkezett néhány érthetetlen lábnyom,
amitől aztán napokig képtelen volt leülni anélkül, hogy könnyek ne
gyűltek volna a szemébe.
 Marosvásárhely, 1900. december 18.

A legveszélyesebb és egyben legfájdalmasabb pillanat akkor

következett el, mikor délután leszálltak a vonatról. A marosvásárhelyi
vasútállomáson tolongó színes tömeg láttán Emmát pánik fogta el.
Hiába eresztette le kalapján a sűrű szövésű hálót, és hajtotta fel kabátja
prémes gallérját, mégis úgy érezte, hogy mindenki őt nézi, sőt,
nyomban fel is ismeri. Az indóház előtt és a sínek mentén annyi ember
tolongott, mintha épp valami rettentő veszedelem miatt ürítenék ki a
várost. Bő szoknyás, fejkendős román asszonyok, szűk nadrágos székely
legények, reverendás kispapok, sétapálcáikat hanyagul lóbáló polgárok,
madárfészkes, darutollas kalapjaikban vonuló, bundába burkolt
hölgyek, komor parasztok, vándor foghúzók, bibliaárusok és lázas
tekintetű kereskedősegédek löködték, taszigálták egymást, hogy
mihamarább a vonatra fel, vagy épp attól minél távolabb
kerülhessenek.
– Mostan mi lesz? – kérdezte Mück Mári a peronon állva, két öklét a
csípejére támasztva, hogy hegyes könyökével távol tartsa magától a
körötte rohangászókat.
– Kocsit fogunk – felelte Emma. – Az indóház előtt mindig várakozik
néhány.
A fájdalom akkor kerítette igazán hatalmába, mikor útra keltek.
Pontos címet nem adott meg a hajtónak, csupán arra kérte, hogy
hajtson végig a hosszú Széchenyi téren, majd a jezsuiták templománál
kanyarodjon a vár irányába.
Hangay Emma négy hosszú esztendeje nem járt a szülővárosában. A
konflis ablakán kitekintve sorra felismerte a házakat, utcasarkokat,
kicsiny üzleteket, kávéházakat. A Transilvánia Hotel előtt elhaladva
kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon a Lázár-ház felé,
melynek szomszédságában ott szerénykedett a kicsiny
könyvkereskedés.
Az én papuskám boltja – gondolta, legyűrve a torkából feltörni
készülő keserves zokogást. – Mert bárki bármit is mond, nekem akkor
is Hangay Árpád az édesapám, és nem az az ismeretlen alak, aki
Bissingen grófnak nevezi magát.
– Jól vagy-e, Cilike? – fogta meg a kezét aggódva Márika. – Csak
azér’ kérdem, mer’ ha még ennél is kevesebb szín lesz az orcádban,
mint most, hát szer’usz világ, itt alélsz el nekem a kocsiban!
– Semmi baj, csak... Tudod, négy esztendeje nem jártam idehaza.
Mück Mári elismerő füttyentést hallatott, miként azt a tabáni
suhancok szokták, mikor egy csinoska szoknya libben az orruk előtt.
– Négy év? Na, ammá’ idő! Én annyit ki se nem bírnék a Tabán
nélkül. Már az a pár nap is, amit Róza asszonynál hédereltünk, szinte
fájt itten, belül – ujjával a gyomortájékát nyomkodta. – Most meg, hogy
elgyöttünk a világ végin túlra, egyenest ki akar szakadni a bélésem.
– Nem honvágy, inkább éhség lesz az, Mári – mosolygott rá Emma.
– Akad itt a városban sok kisvendéglő, de egyikbe sem merek bemenni,
mert félek, hogy ismerősbe akadok. Viszont a vár környékén régebben
mindig állt néhány pecsenyésbódé.
– Enni, az tényleg nem vóna butaság – ismerte el a kislány –, de
mér’ nem megyünk egenyest a te házadba? Akármillen rég is volt, hogy
ekerültél innét, a papád biztos adna nékünk néhány falást.
Emma nem felelt. A tér mentén sorakozó szép, leginkább
egyemeletes polgárházakat, kicsiny palotákat és üvegportálos
kávéházakat nézte. A sárlétől lucskos fajárdákon egymást kerülgették az
emberek, a kövezetlen, latyakos téren rogyásig pakolt társzekerek
araszoltak, Adi Árpád „Kossuth” nyomdája előtt két kötényes szedő
füstölgő cigarettával a szája sarkában veszekedett, miközben egy cigány
leány, kire oda se bagóztak, kacagva szapulta őket.
Négy esztendő...
Előző este Emma kénytelen volt elárulni Márikának, hogy szökésre
készül, mivel a bejárati ajtó kulcsának elcsenéséhez szüksége volt
barátnéja segítségére. Ám amikor a kisleány megtudta, hogy őt hátra
akarja hagyni, olyan óbégatást csapott, hogy már-már attól kellett
tartani, Róza asszony is neszét veszi a dolognak. Így aztán jóval
pirkadat előtt kettesben osontak ki a Pilisy-házból, és mivel éjjel Márika
a kalandvágyó izgalomtól, Emma pedig a lelkében kavargó, mélységes
szomorúság miatt szemernyit sem tudott aludni, a vonaton – miután
szerencsésen lerázták a besúgó Kloibert – mindketten mély álomba
merültek. Most azonban, hogy célba értek, Márika egyre több kérdést
tett fel, melyek mind egy szálig jogosak voltak.
– Ha itten lakik a családod, akik szeretnek tégedet, akkor mér’ nem
látogattad meg őket négy éve?
– Mert azzal halálos veszedelmet zúdítottam volna a nyakukba –
felelte Emma.
– Ja, az üldözőid miatt – bólogatott buzgón a kislány. – Világos,
mint a cseh ser. Na, de mostan mégis itten vagyunk! Tán elmúlt a
veszély?
– Ha elmúlt volna, egyenesen hazamennék. Így viszont meg kell
várnunk a késő estét, mikor senki nem jár az utcákon, aki felismerhet,
és még akkor is óvatosnak kell lennünk, mert...
– Értem én, a hesszölők miatt – legyintett sokat látott tabáni
vagányként Mück Mári. – Egyet se félj, én messziről kiszagolom a
bűzüket, akár álancúgba bújt hék, akár bicskás hóhemek.
Emmának eszébe jutott a fess fiatalember, aki Márikát a
kapitányságtól egészen a Horgony utcáig követte, ám a kislány nem jött
rá, hogy valójában civil ruhás rendőr, de esze ágában sem volt hű
barátnéjával vitatkozni. A vár előtt megállította a kocsit, kifizette a
fuvart, majd a szűk Várközbe indult. Ebben a sáros kis utcában az
árusok számos fabodegát állítottak fel, gondolván a közelgő ünnepekre.
A rögtönzött kéményekből füst szállt, a hideg levegőt faszénen sülő
kolbász, fűszeres forraltbor és édes lepény illata töltötte be. A keskeny
kis közbe jobb módú polgár soha be nem tette volna a lábát, így Emma
valamelyest biztonságban érezte magát. A bódék között tolongó
favágók, inasok, parasztasszonyok és erdőszéli táborukból a városba
belátogató kalderás cigányok ricsajos kavargása elnyelte őket, és bár
néhányan megbámulták a különc úrkisasszonyt, aki a pór néppel
vegyül, senki nem nézett rájuk ferde szemmel.
– Aztán mi lesz? – kérdezte Mück Mári, miután eltüntette magában
a piros zsírtól csöpögő kolbászt, és arca vörösre gyúlt a forralt bortól.
– Mikor aztán? – ráncolta homlokát Emma.
– Hát akkor, ha mán megvót a nagy öszvecsókdosás – hadonászott a
kislány, két karjával ölelkezést mutatva. – Mer’ hogy biztos az lesz, ha
már négy esztendeje nem láttátok egymást!
– Arról sejtelmem sincs – vallotta be a leány.
– Ez nem fájintos! – rázta a fejét nagy komolyan Mück Mári. –
Kardos Cili kisasszonkának mindig kell legyen terve, különben... – a
kislány hirtelen elkomorult, és egy sárgöröngyöt kezdett rugdosni a
cipője orrával.
– Mit akartál mondani? – ölelte át a vállát Emma, miközben egyre
beljebb hatoltak a Várköz zsibongó mélyébe.
– Nem fontos – bámulta szoknyája libbenő szegélyét Márika, ám a
hangját máris feltörni készülő könnyek itatták át. Hirtelen imádott
barátnéja kabátjába fúrta az arcát, és sírva mondta: – Csak Annácska
gyött bele abba a bolond fejembe. Meg az, hogy ha nincsen tervünk...
Ha Cilikét elhagyja az a csavaros okossága, akkor nekünk... Nekünk is
végünk lesz, mint az én otthonomnak, amit valami halott pap szobra
miatt romboltak le, meg... Meg az én édes szüleimnek, akik ebbe
pusztúttak bele.
– Fejedbe szállt a bor, te csacsi – fogta két tenyere közé Márika arcát
Emma. – Hát ki mondta neked, hogy nincs tervem?
– Miért, tán van?!
– Hisz ismersz! – nevetett a leány, aki a kényszerű hazugságtól, amit
épp kimondani készült, még ezerszer rosszabbul érezte magát, mint
addig. – Olyan tervem van, ami végre teljességgel szabaddá tesz
minket.
– Elbánunk az üldözőkkel?
– El ám!
– Meghirigeljük Annácska gyilkosát?
– Az is benne van.
– És Kloibert is megszuttyogtatjuk?
– Ő szerintem már kapott eleget a kalauzoktól – mosolygott Emma,
pedig inkább zokogni lett volna kedve. Mück Mári viszont ismét a régi
tűzrőlpattant tabáni hóhemleánynak érezte magát, ezért apró öklével a
szénfüstös, kolbászillatú levegőbe csapva, kigyúlt fülekkel fogadkozott.
– Olyat besomok néki abba a rút etetőjébe, hogy... Nézd, Cilike,
mézeskalács!
Késő estig a vár körül sétáltak, melynek bástyái zordan néztek le
rájuk. Napszállta után a levegő gyorsan hűlt, és mire visszatértek a
Széchenyi térre, a pocsolyákon vékony jégbőr keletkezett. Az utcán még
mindig járt néhány ember, és a kávéházakból zeneszó, lámpafény, az
olykor megnyitott ajtón át pedig vaskos szivarfüst tódult ki, Emma
mégis elszánta magát a cselekvésre. Márikával együtt átvágott a tér
túlsó oldalára, és a deszkákból ácsolt járdán haladt tovább a gázlámpák
alatt.
A Dudutz-ház előtt rándult görcsbe a gyomra, a Mészáros-köz
rémisztőén sötét száját elhagyva pedig már annyira remegett a térde,
hogy néhány pillanatra meg kellett állnia.
– Baj van, Cilike? – kérdezte tőle Mári, kinek a hidegtől már
vacogott a foga.
– Semmi, csak... Nem is tudom. – Emma mély levegőt vett, és
próbálta legyőzni azt az egyre erősebbé váló érzést, hogy óriási
baklövést készül elkövetni. – Gyere, menjünk tovább, már nincs
messze.
A házak emeleti ablakaiból sárgás fény áradt a térre, annak közepe
mégis sötét maradt. Előbb egy konflis, majd két fiatal férfi ment el
mellettük. Emma biztosra vette, hogy a bérkocsiból őket bámulták
gonosz szemek, és a kávéházba siető, egymással élénk beszélgetésbe
merült ifiurak sem véletlen jártak épp arra.
Még legalább háromháznyira voltak a Hangay-háztól, mikor
csodálkozva vette észre, hogy a bolt nagy üvegportáljain át lámpafény
dől az utcára. Nem értette a dolgot, hisz ilyenkorra papuska már rég be
szokta csukni a könyvkereskedést, és odafönn, az első emeleti
nappaliban olvasgat, vagy épp réges-régi vágyának, egy kényelmes, de
soha meg nem valósuló kis vendégfogadónak a tervein dolgozik.
 – Látsz valakit, aki rosszban sántikálhat? – kérdezte Márikát, bár
tudta jól, hogy a kislány ösztöneiben bízni botorság.
– Csak úgy a fél világot – jött a hideglelős felelet. – És a másik fele is
csupán azér’ barátságosabb, mer’hogy éppeg alszik.
Emma óvatos léptekkel közelítette meg a Hangay-ház ajtaját, melyet
jobbról és balról is egy-egy hatalmas kirakat strázsált. Az üveg mögött
zöld bársonyon szebbnél szebb könyvek, régi és vadonás új kiadások
sorakoztak. Mellettük rajztömbök, merített levélpapírok, kecses
tollhegykészletek, iskolafüzetek és üzletembereknek való bőrkötéses
vagy épp selyembe csomagolt, élénk színű leánynaplók kínálták
magukat.
Az üzletben minden lámpa égett, a gázlángokat egészen nagyra
tekerték. A plafonig érő, mívesen faragott, sötétbarnára pácolt
polcokon, melyek mindkét oldalt egészen elfedték a falakat, sőt,
középen is húzódott belőlük egy sor, mely a bolt legvégéig nyúlt, annyi
könyv sorakozott, amit tán egy egész emberöltő is kevés lett volna
kiolvasni. Emma kicsit jobbra, majd balra lépkedett, és hirtelen
meglátta papuskát, aki háziköntösben, bojtos török sapkával ősz fején
épp valami csomagot bontogatott. A makacs cukorspárga sehogy nem
akart engedelmeskedni, az öreg bosszúsan tárta szét a két kezét, mire a
pult mögül hirtelen felbukkant egy fiatal lány.
Négy esztendő...
Hangay Emma meredten, hitetlenkedve bámulta a kishúgát, akit
utoljára gyermekként látott.
– Nicsak, a bolond kisasszony! – nyomta ujját az üvegre Márika,
majd mindjárt bocsánatkérőn hozzátette: – Nem rossz bolondság az,
ami neki a fejiben van. Inkább olyan, mint azé a báróé, aki a saját
hajánál fogva húzta ki magát meg a lovát a mocsárból.{167}
– Az csak mese – súgta Emma, oda sem figyelve.
– Nem az, mer’ színigaz! Nekem a Fecska mondta, hogy egyszer,
mikor még a cigánytruppal vándorolt, ő is tanálkozott véle és...
Valaki halkan megköszörülte a torkát. Nem Emma volt, és nem is
Márika, akiben benn akadt a szó. A könyvkereskedés oldalához tapadó
alacsony, régi épület ajtajának árnyékából magas, prémgalléros
kabátba öltözött, angol puhakalapot viselő férfi lépett elő és koppintottá
sétabotja végét a járda deszkáira.
Emma ösztönösen mozdult, keze a Hangay-bolt bejárati ajtajának
nagy vaskilincsére simult. A hideg fém érintése eszébe juttatta,
mennyire fázik, hisz már legalább fél napja bolyong Marosvásárhely
utcácskáin.
A férfi nem mozdult. Most, hogy felfedte magát, az alakját
megvilágította a Lázár-ház előtt álló gázlámpa fénye, ráadásul a
kalapkarimája sem adott elég árnyékot ahhoz, hogy fel ne ismerhették
volna azonnal.
– Mi mostan szívből rühelljük ám a báró urat! – sziszegte Mück
Mári, majd barátnéja elé ugrott, és kérdőn pillantott rá a válla fölött. –
Vagy rosszul mondom?
Emma jól tudta, hogy elég volna csak lenyomnia a kilincset, és aztán
kissé belökni az ajtót, a keret fölé szerelt csengettyű azonnal jelezné a
bentieknek az érkezőt. Ha felfigyelnének rá... Ha meglátnák őt...
– Kérem, kisasszony, ne tegye – szólt csendes, ám nagyon is
határozott hangon Ambrózy báró. – Amint belép azon az ajtón, többé
már nem tudom garantálni sem az ön, sem a családja biztonságát.
Emmának fogalma sem volt róla, miért, de biztos volt benne, hogy a
férfi igazat beszél. Tekintete az üvegezett ajtón túli meleg, barátságos
bolthelyiség felé vándorolt. Odabenn Mili egy öreg szabászollóval –
kislány korukban milyen sokszor vagdostak vele mókás sormintákat;
egymás kezét fogó táncosokat, körbehajtogatva végtelen kertet alkotó
papírvirágokat! – épp elnyisszantotta a cukorspárgát, mire a csomag
kibomlott, és a könyvek garmadája az olajozott padlóra zúdult. Apuska
és a húga nevetve hajoltak le, hogy felszedjék a vékony köteteket,
miközben összekoccant a fejük, és ezen aztán úgy nevettek, hogy még a
térre is kihallatszott.
Emma elengedte a kilincset, és helyette Márika jégcsap ujjait fogta
meg.
– Jöjjenek! – lépett hátrébb Ambrózy báró, utat mutatva a Lázár-
palota felé. – Ideje valahol felmelegedniük, mielőtt még náthalázat
kapnak.
Schumayer Karlinka – mert immár ismét így hívták a lányt – a
meghökkent Márikát maga után húzva indult a jelzett irányba, ám
mielőtt belépett volna a sikátorba, még felpillantott a férfira.
– Köszönöm! – mondta. – Azt hiszem, én...
Ambrózy báró összevonta a szemöldökét, mire a lány rögvest
elhallgatott, hisz tudta jól, hogy a férfi már így is tökéletesen érti őt.
 14
Szédítő fordulat

– No nézd már, hát nem bírok vele – morgolódott

papuska a csomaggal matatva. Jómagam a pult mögött guggolva
rendezgettem az egymásra dobált brosúrákat, füzeteket,
címkatalógusokat, ám meghallva a bosszankodó hangot, úgy
bukkantam fel onnan, mint gyöngyhalász a tenger alól.
– Mutassa csak, papus, mi a gond?
– Csomó – bökött a cukorspárgára. – Mintha nem is emberi kéz, de
ürdüngmancs gabalyította volna.
Bizony, az a fránya ördög mostanság tényleg sok dolgot
összegabalyít köröttünk – gondoltam mélázva, és rögvest a ma
délutáni eset jutott eszembe, amitől előbb sírhatnékom, majd őrült
kacaghatnékom támadt. A gyönyörű Bányai-palota mellett álló
Toldalagi-ház földszintjén meghúzódó divatárudában voltam épp,
hogy korcsolyázáshoz alkalmatos, egyszerű és kényelmes ruhát nézzek
magamnak. Petry Samu boltocskája cseppet sem volt nagy. Még igazi
kirakattal sem büszkélkedhetett, hisz azt az egyet, ami jutott neki,
fényvédő függöny takarta, hogy az odabenn válogató hölgyeket ne
láthassák az utcáról. Ennek ellenére Marosvásárhelyt csupán ez az egy
divatáruda reklamírozhatta magát úgy, hogy mindig a legfrissebb
budapesti, sőt, bécsi toaletteket kínálja, mivel tulajdonosa vagy annak
ügynöke hetente utazott a székesfővárosba beszerezni az új
divatlapokat, melyekből aztán rendelni lehetett.
A zsúfolt bolthelyiségben ötletes faállványzatokon csüngtek a ruhák,
oly sűrűn, hogy sorfalaik valóságos selyem-, brokát-, tüll- és
csipkelabirintust képeztek. Épp ennek köszönhettem, hogy akaratom
ellenére fültanújává váltam két idősebb hölgy, bizonyos Tarlósné
Markovátz Fruzsina (a Csizmakészítő Társulat oszlopos tagjának neje)
és barátnéja, Moszkovits Ibolyka (a jól menő Moszkovits-féle óra- és
ékszerkereskedés társtulajdonosnője) beszélgetésének.
– Mondd, drágám, találkoztál már vele? – kérdezte egyikük
izgatottan rebbenő suttogással, amiből rögvest sejteni lehetett, hogy
pletyka készül kibukni a hölgyből.
– Mármint a Hangay lánnyal? – kérdezte a másik unottan. – Ha jól
emlékszem, két nap előtt a temetőből jőve láttam őt meg az édesatyját.
Karonfogva sétáltak a vár felé.
– Mondhatom, szép! Én mindig úgy gondoltam, hogy Hangay úr
tisztességes, erkölcseiben rendíthetetlen férfi, na de hogy a lányával
karonfogva korzózik...
– Miért ne tehetné, Fruzsinkám? Nincs abban semmi, hiszen az
apja.
– Épp azért, Iboly, épp azért! – sziszegte felpaprikázva a ruhák
sorfala mögött a vargáné. – Hangay úrnak nem kellene ily nyilvánosan
felvállalnia a szégyenét. Rejtené inkább el azt a kis... Majd
megmondtam, micsodát!
– Alig ismerek rád, Fruzsinkám – játszotta a rémültet barátnéja, aki
immár cseppet sem volt unott, sőt, kezdett átragadni rá Markovátzné
izgatottsága. – Senkiről nem hallottalak még így beszélni. Mondd már,
mit követett el az a gyermek?
– Bah, még hogy gyermek! – tódította a vénkisasszony Moszkovits
Iboly. – Hát te nem hallottál róla?
– Ugyan miről?
– Hogy az a kis céda már több mint egy esztendeje a
székesfővárosban él.
– Erről tudok. A nénikéjét ment meglátogatni, ám a szegény
asszony meghalt.
– Na, ez a másik! – kapkodott levegő után Moszkovits Iboly. – Nem
csak úgy meghalt, de... – a hangja még sokkal halkabb és izgatottabb
lett – meggyilkolták!
– Oh!
 – Persze azt, hogy kicsoda és miért végzett vele, azóta sem tudják.
Én mondom, drágám, az egész ügy felettébb gyanús! Hogy is lehetne
puszta véletlen az, hogy épp akkortájt ölik halomra a nénikéjét, mikor
a Hangay lány meglátogatja őt? Szerintem egyetlen bokor sem zörög,
ha nincs benne szerelmespár!
– Szerelmespár? – értetlenkedett Markovátzné. – Hát szerelem is
van a dologban?
– Van – jelentette ki a vénkisasszony, majd nyomban helyesbített: –
Vagyis nincs. Azt ugyanis, amit a kisebbik Hangay lány a
székesfővárosban mível, a kerek világ egyetlen becsületes szegletében
se hívnák szerelemnek.
– Miért, mit mível az a kis fruska?
– Valami báró kitartott szeretője!
– Na, ne! Hiszen még félig gyerek!
– Hidd el, Fruzsinkám, már rég nem az. Sőt, azt is elárulhatom,
mivel biztos forrásból tudom, hogy a báró, kinek neve különben
Abrakóczy...
– A liptói Abrakóczyk közül?
Itt némi zavart csend állt be, majd a vénkisasszony bosszúsan
hadart tovább.
– Onnan vagy máshonnét, az teljességgel mindegy. A lényeg, hogy
ez a dúsgazdag úr nyomorék. Azt mondják, egyik oldalt hiányzik neki
az egész keze, a lába, sőt, még a szeme is, és olyan rút a pofázmánya,
mintha ő maga volna Belzebúb.
– Uram irgalmazz, ez borzalom!
– Bizony, hogy az – helyeselt buzgón Moszkovits Iboly. – Csuda hát,
hogy pénzért vesz magának szeretőt? A Hangay lány meg... Na, én csak
annyit mondok, hogy többé a köszönését se fogadom annak a kis
cemendének!
A ruhák mögött állva előbb sírni, majd – keresztültörve a toalettek
alkotta selyemfalon – dühöngeni szerettem volna, ám amikor jobban
belegondoltam, hirtelen nevethetnékem támadt. Át is dugtam a fejem
két tört rózsaszín szatén kisestélyi között, majd felbukkanva a
túloldalon, a pletykálkodókra mosolygva csupán ennyit mondtam:
– Biztos forrásból közölhetem a hölgyekkel, hogy az én báróm még
a fél karjával is ezerszer különb férfiú, mint a pohos Markovátz úr,
vagy épp Moszkovits kisasszony sosem létezett udvarlói. Na,
alászolgálja!
És hogy mitől változott meg ily hirtelen a hangulatom? Nyolc napja
tértem vissza szép szülővárosomba, és bár szívből örültem annak, hogy
papuskát láthatom, gondolataim egyre csak Emma, az én kegyetlen
báróm és az Ambrózy-villa kedves lakói körül forogtak. Bevallom,
eleinte sokat sírtam. Hosszú levélben panaszoltam el mélységes
bánatomat Renée-nek, aki postafordultával válaszolt, ám vigasztalás
helyett inkább leteremtett, mondván:

„Hát semmit nem tanultál tőlem a férfiakról, csibe?! Ezerszer

mondtam, és íme, most papírra is vetem: a nadrágos népséggel
nem szembeszegülni, harcolni, marakodni kell, inkább
engedelmességet, alázatosságot mímelve meghódítani azt, hogy
végül zablát csapva a szájukba a nekünk tetsző útra
irányíthassuk őket. A te báród egy igazi jellem! Hiba volt őt
makacskodással, kisleányos toporzékkal, sunyi cselvetéssel
felbosszantanod. Szedd össze magad, csibe, és nőj fel végre,
különben a szertelenséged még sok kínt fog okozni neked!”

Barátném minden sora fájt, ám jól tudtam, hogy igaza van.

Igyekeztem hát annak örülni, ami számomra megmaradt. Elsőként az
én csupa szív papuskámnak, aki mérhetetlenül boldog volt, amiért
legalább az egyik lányát visszakapta, és hogy ezt ki is mutassa, naponta
körbehurcolt a városon. Hol vásárolni, hol kisvendéglőbe vacsoráink
máskor meg „csak úgy” kocsikázni, vagy épp az Erzsébet-ligetbe
korzózni, forralt bort kortyolgatni vitt el. Arról, hogy miért tértem
váratlanul haza, nem kérdezett. Azt hiszem, látta rajtam, hogy bánt
valami, de türelmesen várt, hátha magamtól is elmondom neki.
Csakhogy én nem tettem. Túl sok szorongás, nyomasztó gondolat és
kétség keringett bennem, a báróról pedig végképp nem lettem volna
képes bármit is kivallani. Papuska víg kedélye különben is kezdett
lassanként megfertőzni, így néhány nap elteltével azon kaptam
magam, hogy mikor a boltba betérőkkel tréfálkozni kezd, már én is
velük nevetek.
Arra azonban, hogy mindezt maga Marosvásárhely igyekszik
megrontani, cseppet sem számítottam. Eleinte természetesnek vettem,
hogy megbámulnak az utcán, hisz én voltam az a „tékozló leány”, ki oly
sok időt töltött a bűnös székesfővárosban. Lapos, vagy épp bántómód
nyíltan fürkésző tekintetek ostromoltak, és ha olykor ismerőssel
találkoztunk, minden mosoly, biccentés, kalapemelés vagy kedvesnek
szánt szó hamisnak tűnt. Akkor még nem sejtettem, miféle pletykák
kaptak szárnyra rólam és a „nyomorék báróról”, kinek állítólag
„kitartott szeretője” vagyok, ám a kristályosán hideg, téli levegőben
valahogy már ott terjengett a rágalmak émelyítő bűze.
A Petry-féle ruhaárudában kihallgatott beszélgetés egészen
világossá tette, hogy a gyermekkorom immár örökre véget ért. És bár
továbbra is szerettem gyönyörű szülővárosomat, tudtam, hogy az –
vagy inkább a benne élők – többé már nem szándékoznak
visszafogadni.
– Ide olló kell! – jelentettem ki harciasán. – A gordiuszi csomóknak
mindig is az volt az ellenszerük.
– Kard – helyesbített csalafinta mosollyal papuska. – Nagy Sándor
a kardjával vágta át a fent említett csomót. Már csak a történelmi
hűség kedvéért mondom.
Összenevettünk, én pedig leakasztottam kampós szögéről a régi
szabászollót, ami mindig is ott lógott az ódon könyvespolcon, mióta
csak az eszemet tudom, és átvágtam a makacs spárgát. Vékonyka
kötetek garmadája zúdult ki rögvest a csomagból, mi pedig kapkodva
hajoltunk le értük, óvatlan egymáshoz koccantva a fejünket.
– No – mondta papuska –, akkor most melyikünk is a tökkelütött?
Nevettünk, és ez jó volt. A Pestről küldött Füstkarikák{168} gyorsan a
helyükre kerültek, engem pedig – rejtély, mi okból – hirtelen úgy
elfogott az öröm, hogy papuskához bújva átöleltem őt, és arcomat
csiklandós, dohányillatú szakállába fúrtam. Épp valami olyasmit
akartam néki mondani, hogy többé sosem megyek el a közeléből,
mikor tompa zajok ütötték meg a fülemet.
– Valakik járnak a bolt előtt – néztem a kirakat felé, melynek üvege
a kinti sötétség miatt tükörré változott, így csak önmagamat láthattam
benne.
– Bizonnyal néhány kávéházi korhely lehet – mondta papuska,
majd két vállamat megragadva eltolt magától, a szemembe nézett és
játékos szigorral zengte: – A haditerv így szól: magácska, kis
huszárkapitányom, most szépen megrohanja a konyhát, és készít két jó
csupor forró csokoládot.
– Igenis! Hát a továbbiak, tábornok úr?
– Én ezalatt bezárom a boltot, villanyt ojtok, és azután odafönn, a
rakott kandalló mellett várakozó álláspontra helyezkedek.
– Mire fog várni, tábornok úr?
– Csakis az én kedves kis kapitányomra, kezemben Dumas mester
valamely remekművével, amiből aztán hol maga, hol meg én fogunk
felolvasni, míg el nem nyom mindkettőnket az álom. Jó lesz-e így?
– Jobb már csak akkor lehetne... – hirtelen elharaptam a szót, ő
azonban ennyiből is pontosan tudta, hogy kire gondolok.
– Eljő annak is az ideje – ölelt magához papuska ismét, tán még
szorosabban, mint korábban. – Hidd el, kicsi szentem, Emmácska sem
lesz már túl sokáig messze.
Bizakodjunk ebben tiszta szívvel, és akkor a jó Isten majd bizton
megsegít.

Marosvásárhely, 1900. december 19.

 Éjjel leesett az első hó, majd reggelre elvonultak a hasas felhők, és a
ragyogó napsütésben szemkápráztatóan szikrázva fehérlett a város.
Hirsch úrral, a könyvkereskedés brillantínozott hajú, bár már erősen
kopaszodó, hajlott hátú segédjével épp a nagy Jókai-sorozatot
porolgattuk, mikor a bejárat fölötti csengettyű megszólalt.
Azonnal tudtam, hogy ő az. Tán égi sugallat lehetett, vagy
egyszerűen csak ismerősnek tetszett a lépte koppanása, fogalmam
sincs, csak annyi biztos...
..., hogy nyomban megpördültem, és a tollseprűt elhajítva már
szaladtam is át a bolton, szoknyámmal ledöntve két ingatag
könyvhalmot, amit még nem volt érkezésünk illő helyükre tenni, majd
egyenest a nyakába ugrottam, szorosan átölelve őt, miközben arcomat
hószagú kabátja puha prémgallérjába fúrtam.
– Tudtam, tudtam, tudtam, hogy végül úgyis eljön értem – súgtam,
hadartam, sóhajtottam neki, mire ő kissé hátrébb húzódva lenézett
rám, és így felelt:
– Elviselhetetlen volt maga nélkül ez a hét, Mili. Kérem, sőt,
könyörgök, jöjjön velem vissza a székesfővárosba. Az Ambrózy-villa
sivár és kihalt, a város szürke és érdektelen, a detektívmunka pedig
végtelenül unalmas, mióta ön nincs a köze...
Nem, valójában semmi ilyesmi nem történt. Mindezt csupán ama
egyetlen szemrebbenés alatt képzeltem el, míg az ajtó becsukódott, én
a tollseprűt nyugodt mozdulattal átadtam Hirsch úrnak, majd a
bejárat felé fordultam. Ezután hat hosszú, megfontolt lépés
következett, mellyel átvágtam a bolthelyiségen, gondosan félrehúzva a
szoknyámat, nehogy felborítsam a könyvhalmokat, amiket még nem
volt érkezésünk illő helyükre tenni, majd megálltam a türelmesen
várakozó vendég előtt.
– Báró úr – nyújtottam kézcsókra a kezem. – Örülök, hogy jó
egészségben látom.
– Nem különben, kedves Mili – hajolt meg Richárd a maga merev
módján, és csók helyett könnyedén, bár kissé hanyagul megrázta a
kezem.
 – Minek köszönhetjük e váratlan látogatást? – érdeklődtem. – Mert
azt, hogy csak épp erre járt, aligha hiszem el.
– Szó sincs véletlenről – mondta Ambrózy báró, kinek láthatóan
máris melege lett, így sétabotját a könyvespolcok egyikének támasztva
gombolni kezdte vastag télikabátját. – Látogatásom célja...
– Báró úr! – harsant fel ekkor papuska örömteli kiáltása.
– Micsoda meglepetés és öröm önt újra látni!
Az én jó papám a hátsó raktárát leválasztó, dohánybarna függöny
mögül bukkant elő, és amiről én korábban csak álmodoztam, ő bizony
– bár csak részben, de azonnal – végrehajtotta. Átrobogott a
bolthelyiségen, elsodorta a könyvhalmokat, és végül szorosan két
markába kapva hosszan rázta, szorongatta Richárd kezét.
– Fiatal barátom... Ugye megengedi, hogy így szólítsam?
– Örömmel venném, Hangay úr.
– Méghogy Hangay úr! – nevetett fel papuska, rám hunyorítva. –
Most mit szólsz, hát micsoda egy jópofa, nem?! – majd ismét
Richárdhoz fordult, tovább szorongatva a kezét.
– Mondja inkább, hogy bátyám, miként én legszívesebben fiamnak
szólítanám.
– Akkor hát tegyen úgy, Árpád bátyám – mosolyodott el Ambrózy
báró, méghozzá őszinte örömmel (én pedig nem győztem csodálkozni,
hisz ily kötetlenül eddig tán még Rudnayval sem láttam őt viselkedni).
– Úgy lesz, fiam, úgy – lelkendezett papuska ragyogó szemmel. –
Aztán mondja csak, minek köszönhetjük a látogatást? Tán csak nem az
én Milikémet akarja ismét magával hurcibálni vissza, abba a nagy
Budapestbe?
Richárd csodálkozó pillantást vetett rám, mintha csak most venné
észre, hogy én is jelen vagyok, majd mint kitől oly ostobaságot
kérdeztek, amire csak egyetlen válasz lehetséges, mondta:
– Nem, Árpád bátyám, ilyesmiről szó sincs.
– Ennek igazán örülök – nyugodott meg papuska. – Tudja, báró úr,
nyakunkon a karácsony, amit biz’ nem szívesen töltenék egyedül.
– Ezt tökéletesen megértem. – Richárd tekintete ismét felém
villant, és volt benne valami... Talán röpke szomorúság, vagy keserű
lemondás? Nem, azt hiszem, mindezt csupán én szerettem volna
belelátni.
– Információkért jöttem – mondta eztán Ambrózy báró.
– Emmáról van szó? – komorodott el egy csapásra papuska.
– Volna itt olyan hely, ahol nyugodtan beszélgethetünk?
A bolt üres volt, nem számítva Hirsch urat, aki a könyvkereskedés
túlsó felében még mindig a Jókai-kötetekkel bajmolódott.
– Természetesen – intett a csigalépcső felé papuska. – Az emeleten
nem fog minket zavarni senki. Milikém, kérlek, légy oly kedves, és
segítsd le a báró úr kabátját, azután hozz nekünk teát meg valami
harapnivalót a nappaliba. Ha jól emlékszem, maradt még abból a
piskótából, amit a Heinzingerné hozott át a minap. Tudja, kedves
Richárd... Ugye nem bánja, ha a keresztnevén szólítom...?
A teavíznek még sosem kellett annyi idő, hogy végre felforrjon, és a
piskóta helyett – ami persze már megszáradt – is muszáj volt találnom
valami mást.
– A kétszersült bőven megteszi – morogtam az orrom alatt,
miközben minden szükségeset a tálcára pakoltam. – Hátha beletörik
az a szép foga, kedves „olyasmiről szó sincs, hogy Milit visszahívjam”
báró úr!
– Túl rég volt ez az egész – mondta épp papuska, mikor a nappaliba
léptem. – Megvallom magának, fiam, hogy már alig emlékszem a
részletekre.
Különös érzés volt a nappalinkban látni Ambrózy bárót. Abban a
nappaliban, mely sok évvel a halála után is magán viselte édesanyánk
keze nyomát, hisz sem papuska, sem mi, a lányai nem gondoltunk
soha arra, hogy bármit is megváltoztassunk benne. A hosszú, ovális
ebédlőasztal, mely mellett valaha rég négyen, majd később már csak
hárman költöttük el csendes vacsoráinkat, apró karcolásaiban,
kopásaiban őrizte a múltat. A súlyos, kék-fehér mintás, kárpitozott
székek közül most csupán egy volt foglalt. Papuska megszokott helyén,
az asztalfőn ült, ám láttam rajta, hogy feszélyezve érzi magát, mivel a
báró nem foglalta el a neki felkínált széket. Ehelyett hátravetett kézzel
le-föl járkált, és miközben beszélt, épp mint a villa szalonjában, itt is a
szőnyeg mintáit vizslatta.
– Megértem önt, kedves Árpád bátyám, és higgye el, a világért sem
kívánnám a régi emlékek bolygatásával felzaklatni, ám a leánya,
Emma érdekében...
– Kérdezzen bármit, ha tudok, válaszolok – vágott közbe papuska,
majd hirtelen megkönnyebbüléssel felém intett. – Lám, már itt is a
tea! Gyere csak, Milikém, csinálok helyet a tálcának.
Felugrott a székről, és – bár egyik sem volt útban – kissé arrébb
tolta a réz gyufatartót és a szivardobozt. Miután letettem a tálcát,
szótlanul kezdtem szétpakolni a halkan csörgő csészéket, a kistányérra
halmozott kétszersültet, a cukortartót, a lekváros tálkát meg a
szalvétákat. Bár közben nem néztem föl, éreztem, ahogy Ambrózy báró
a vitrines könyvszekrényünk előtt állva engem néz. Türelmetlen
tekintete, mellyel sürgetni próbált, szinte lyukat égetett a
halántékomba.
– Parancsoljanak – egyenesedtem fel, miután a teát is kitöltöttem.
– Ha még szükségük volna valamire, odalenn leszek.
Az ajtó felé indultam, arra várva, hogy papuska utánam szól és
megkér, maradjak, hisz a nővérem ügyéhez éppúgy közöm van, mint
neki. Lépteim egyre lassultak, a kijárat azonban túl közel volt. Mikor a
kilincsre tettem a kezem, még mindig csend honolt mögöttem.
– Párdon! – hallottam hirtelen Richárd hangját.
– Igen? – fordultam felé, ám ő papuskát nézte.
– Úgy vélem – mondta –, a beszélgetésünket Mili kisasszonynak is
hallania kell.
Szent Kleofás – esett le az állam –, hát olykor tényleg onnan jön a
segítség, ahonnét az ember lánya a legkevésbé várná?!
– Khrm – krákogott kissé zavartan papuska. – Én nem is tudom.
Ezek olyan poros, régi dolgok...
– Ígérem, ha az urak most nem zavarnak ki – fogadkoztam sietve –,
akkor itt ülök majd végig a sarokban, a papuska kedvenc
olvasófotelében, és meg sem mukkanok.
– Ha azt várnánk öntől – közölte szőnyegünk mintázatával a báró –,
hogy mindvégig csendben maradjon, az emberkínzás volna.
E pimasz megjegyzést hallva papuska rémülten pillantott rám. Én
azonban ahelyett, hogy kikértem volna magamnak a sértő hangot,
inkább közönyös arccal a fotelhez mentem, leültem, és miután
ölemben kereszteztem két karom, így szóltam:
– Rajta hát, urak, tegyenek próbára!
Meg mernék rá esküdni, hogy abban a pillanatban Ambrózy báró
tekintetében az elismerés vagy tán a helyeslés aprócska szikrája
lobbant. Töprengeni azonban nem maradt időm, mert a nyomasztó
múltidézés máris kezdetét vette.
– Mondja hát, fiatal barátom, mire kíváncsi – sóhajtott papuska,
kiskanalával tétován kevergetve a teáját, bár korábban se cukrot, se
mézet nem tett bele.
– Mindenre, ami Emma kisasszony születését megelőzte – felelt a
báró.
Na, drága papus – mondtam volna szívem szerint –, akkor most
kössed fel alapost a fehérneműt, mert egészen a teremtés kezdetéig
kell ám visszaemlékezned!
– Családunk legféltettebb titkát már ismeri a báró úr – váltott
komolyabb hangra az én édes, szomorú papuskám.
– Mindaz, ami érdekelheti, 1879 májusában kezdődött, mikor is a
Lázár de Szárhegy család nagy bált adott annak örömére, hogy végre
elkészült a Barcsay-ház{169} felújítása. A fényes ünnepélyre az egész
Monarchiából érkeztek vendégek, hiszen Jenő{170} gróf igen gazdag,
hatalmas és az udvarnál is nagyra tartott főúr volt, hogy az Isten
nyugtassa szegényt.
– Hát meghalt? – szaladt ki a számon, hisz a kedves bácsit (én
annak láttam, bár még csak néhány éve töltötte be az ötvenet) jól
ismertem kislánykoromból.
– Éppen kilenc napja – bólintott papuska, nem téve szóvá, hogy
fogadalmamat máris megszegtem. – Szomorú dolog ez, hiszen az idei
esztendő már eddig is több bánatot hozott a családnak, mint amennyit
ép ésszel el lehet viselni. Biztos hallott róla, fiatal barátom, hogy Jenő
méltóságos Nóra nevű leányának férje idén áprilisban halt meg,
méghozzá egészen fiatalon, valami ostoba párbajból kifolyólag. Három
piciny gyermekkel maradt itt a grófnő, aki azóta be is költözött ide, a
szomszédságunkban lévő Lázár-palotába.
A rövid, ám annál nyomasztóbb csendet Ambrózy báró törte meg,
aki ismét rákezdte a járkálást.
– Kérem, Hangay úr, folytassa a történetet, és ne hagyjon ki
egyetlen apró részletet sem.
– Igyekszem, báró úr, higgye el, hogy nagyon igyekszem, csak épp a
fejem már nem a régi. Lássuk, miként is volt?
Nos, igen, az a huszonegy esztendővel ezelőtti házavató bál igazán
nagyon szépre sikeredett. Fényes és hangos, továbbá gyönyörű
hölgyektől és fess uraktól ragyogó eseménnyé kerekedett, miként az
nagyúri körökben dukál. Jómagam, kit a közvetlen szomszédság révén
szintén meghívtak, úgy ríttam ki a vendégek közül, mint a
rózsacsokorra tévedt pincebogár. Persze a papírkereskedés már akkor
is jól ment és...
– A bálról meséljen, Hangay úr – vágott közbe meglehetősen
modortalanul Richárd, mire figyelmeztetésül a cipőm sarkával halkan
topogni kezdtem, ám ő ügyet sem vetett rám. – Korábban azt
elmesélte, hogy Bissingen gróf is a vendégek közt volt.
– Úgy bizony – bólintott papuska, és az arca még inkább
elkomorult. – Valami külhoni barátjával érkezett, aki Georg von
Rätselhaft névre hallgatott, és miként a gróf, ő is igen fess férfi volt.
Legalábbis a hölgyek folyvást erről fecsegtek, én meg, mivel
táncpartnerem nem akadt, jobb híján az ő pletykáikat hallgattam.
– Jól tette, Hangay úr – lelkesedett Ambrózy báró, sietősen szivarra
gyújtva anélkül, hogy erre előzőleg engedélyt kért volna. – A hölgyek
buta fecsegése a féligazságok, elferdített tények és titkolt vágyak
valóságos bőségszaruja. Ha a férfiember képes kiválogatni szavaik
konkolyából az igazság búzáját, máris nyert ügye van. De folytassa,
kérem, nem akartam félbeszakítani!
– Valójában nincs mit mondanom, hisz a lényegről már korábban
beszámoltam önnek – vonogatta vállát papuska, majd felém fordulva,
szinte bocsánatkérőn beszélt tovább. – Tudod, kislányom, én
akkoriban már rég szerelmes voltam az édesanyádba. Hanna gyönyörű
volt és okos, ami rendkívül ritka kombináció a helyi hölgyek esetében.
– Máshol is, Hangay úr, máshol is – vetette közbe már- már
keserűen az én szoknyagyűlölő báróm –, ezt elhiheti nekem.
– Jaj, hallgasson már, maga kiállhatatlan alak! – pirítottam rá,
majd papusra néztem biztatón. – Meséljen még a mamáról, papus!
– Huszonhat éves volt akkor, és már ferde szemmel nézték, mert
minden kérőjét kikosarazta. Én a Nagyszebenben élő nyomdász
nagyapád révén ismertem meg őt, mikor üzleti ügyben náluk jártam,
és többé képtelen voltam elfelejteni.
– Miért nem kérte meg a kezét?
– Már hogy tehettem volna? Széky méltóságos úr nem oly kicsinyke
nyomdász volt ám, mint én. Nem bizony! Ő valóságos könyvgyárat
alapított. Két tucat munkás dolgozott a keze alatt, és a Monarchia
minden szegletéből, sőt, a kormánytól, az udvartól, de még külhonból
is kapott rendeléseket. Ha úgy hozta volna úri kedve, egyetlen
szemhunyorítással tönkretehette volna az olyan kisebb üzleteket, mint
az enyém.
– Szóval a nagyapám gonosz volt?
– Éppen hogy nem – tiltakozott hevesen papuska. – Hisz most
mondtam: sosem bántott minket, sőt, jó néhányunkkal szívesen és
becsülettel üzletelt. Hanna viszont, no, ő mindenkinek tabu volt!
Persze nem csoda, hogy úgy féltette, hiszen a nővérével, Rózával
igencsak pórul járt.
– Ezt a történetet már ismerem – bólintottam. – Róza néni
huszonegy évesen elcsábította az átutazóban lévő Schützer Jakab
gabonaalkuszt, aki akkor már az ötvenharmadikat taposta. Őszintén
mondom, sosem értettem, mi vihette rá erre a nénit.
– Csak annyi, hogy mindenáron pesti hölgy akart lenni – felelte
papuska. – Szegénykém szédült fejében valami zagyva kép élhetett
arról, hogy a székesfővárosban minden asszony ékszerekkel teli,
dúsgazdag dáma, aki folyvást úri társaságba, bálokba, színházba,
orfeumba jár. Elszökött hát a Schützerrel, aki gabonaalkusznét csinált
belőle, ám Róza igen hamar megtanulta, mi is a keserű valóság,
hazamenni azonban már túl késő volt neki. Ha mégis megpróbálta
volna, az öreg Széky biztos bedobja őt a nyomdagépbe, hogy az törje
össze minden csontját a céda lánynak.
Ambrózy báró, aki titkolni sem próbálta, hogy régi történeteink
ezen része teljesen hidegen hagyja, ismét közbevágott.
– Az ön későbbi felesége, Széky Hanna a házavató bálon
ismerkedett meg Bissingen gróffal?
– Úgy gondolom, igen – bólintott papuska –, bár jómagam már
csak azt láttam, mikor a gróf bemutatta Hannát annak a külhoni
úrnak. Feltételezem, hogy valamivel korábban maga Lázár Jenő
ismertette össze Bissingent és a nejemet. Akarom mondani Hannát,
aki később...
– Igen, értem – intett Ambrózy báró. – Arról beszéljen inkább, ami
ezután történt!
– Hát... – papuska bizonytalankodva tárta szét a két kezét. – Sokat
táncoltak.
– Bissingen és Széky Hanna?
– Meg az a külhoni is. Ha jól emlékszem, felváltva vitték parkettre
az én drágámat, lovagiasan megosztozva a táncrendjén.
– Hát egyszer sem kérte fel a mamát, papus? – háborogtam.
– Hogyan tehettem volna, ha már két nagyméltóságú úr
táncoltatta?
– Ezek szerint – bökött szivarjával papusra a báró – az a külföldi
vendég is nagyúrnak látszott?
– Igen derék kiállású, finom modorú férfi volt, ennyi biztos. Persze
mindehhez olykor bőségesen elég némi nevelés, meg a kölcsönzőből
vett pásszentos frakk, de...
– Az volt? – csapott le Richárd.
 – Mármint pásszentos? – hökkent meg papus.
– Nem, dehogy! – legyintett ingerülten a báró. – Úgy értettem, hogy
kölcsönzött volt-e a frakk? Talán látott rajta némi kopást könyéktájt,
vagy netán kilógott a zsebéből egy zálogcédulka?
– Kedves fiam, mindez huszonegy éve történt – emlékeztette papus
elkeseredetten. – Én csupán arra emlékszem, hogy a nőt, akit
szerettem, egész éjszaka két frakkos úr táncoltatta, jómagam pedig
még ahhoz is gyáva voltam, hogy ugyanarra a kőkockára lépjek,
amerre ők elhaladtak.
Ígéretem felét, hogy némán hallgatom a beszélgetésüket, már úgyis
megszegtem, hát most az egészet sutba vágva a helyemet is elhagytam,
hogy papuskámhoz sietve átöleljem a vállát.
– Nehogy már maga érezzen bűntudatot azért – búgtam a fülébe –,
hogy két kikent-kifent főnemes rácsimpaszkodott a mamára!
Gondoljon inkább arra, hogy később minden jól alakult.
– Bissingen gróf meddig maradt a városban? – kérdezte rohamozó
dúvad módjára Ambrózy báró, aki épp nyomozott, tehát nem ismert
könyörületet.
– Egészen július közepéig – felelte papus –, miként Lázárék sok
más vendége is, hiszen a bál csupán nyitánya volt a vadászatok,
csoportos kirándulások, Erzsébet-kerti ozsonnák, közös korzózások és
kikocsizások sorának. Nagy volt az a palotafelújítás, alaposan meg
kellett ünnepelni.
– A nyár folyamán látta még Széky kisasszonyt és Bissingen grófot
együtt?
– Mint mondtam, sokszor kocsiztak ki – emlékezett papus, úgy
szorítva a kezemet, mint esőereszt az épp csak le nem zuhanó pallér.
– Ilyenkor kettesben voltak?
– Dehogy! Azt, kérem, egyaránt szigorúan tiltja az úri és
nagypolgári erkölcs. A konflisban mindig ült velük egy-két hölgy, no
meg az a von Rätselhaft sem maradt a Transilvánia Szállóban soha.
– Ezek szerint a két úr itt szemben, a tér túloldalán lakott?
– Ahogy a legtöbb hosszan maradó vendég – biccentett papus
értetlenül. – A Lázár-palota nagy, de azért mégsem jutott benne hely
mindenkinek.
– Na és Széky kisasszony?
Papuska zavarba jőve hajtotta le a fejét, mintha mások bűnét is neki
kéne cipelnie.
– Hanna is a Transilvániában vett ki szállást – morogta fehér
szakállába.
Ambrózy báró kegyetlenül szétpasszírozta szivarcsonkját a márvány
hamutálban, majd úgy tett, mint aki láthatatlan könyvet lapoz.
– Lássuk, mi történt azután, hogy a vendégek júliusban végre
eltávoztak.
– Augusztusig semmi különös – emlékezett papus.
– Ön nem is találkozott ezen időszak alatt a kisasszonnyal vagy a
gróffal?
– Bissingen kiszórakozta magát és eltűnt, mint az aranygyűrű.
Hannát viszont eleinte sűrűn láttam, mivel üzleti ügyben gyakorta
kerestem fel otthonában az édesatyját, és olyankor mindig meghívtak
teára, amit a család közösen fogyasztott el.
– Milyen volt ekkortájt a Széky família hangulata?
– Érdekes, hogy ezt kérdi, báró úr – csodálkozott papus. – Már
akkor is feltűnt, hogy eleinte mindig vidámak, tréfálkozó kedvűek
voltak, később azonban komorrá lettek, és mikor Hanna felől
érdeklődtem, aki a szokott teázásokról szép lassan elmaradt, Borbála
asszony... A te áldott emlékű, bölcs nagyanyád – fordult felém
papuska. – Tehát Borbála asszony mindig igen bús volt, Széky úr pedig
ingerült válaszokkal mentette ki a lányát.
– Mi történt augusztusban?
– Éppen az új hóvégi rovancsot végeztem az irodában, mikor Hirsch
úr szólt, hogy előkelő vendégem érkezett – papuska már-már
merengve idézte azt a különös napot, amiről eleddig nekem még
sosem mesélt. – Borbála asszony jött látogatóba, és én még fel sem
ocsúdtam az első meglepetésből, mikor a lényegre tért. Közölte velem,
hogy ő és a férje már régtől fogva tudják, minő gyengéd érzelmeket
táplálok a leányuk iránt, és nagyra tartanak, amiért... belátva a
köztünk lévő vagyoni különbséget ...mégsem nyilatkoztam soha. Most
azonban, mondta ő, nagyot fordult az életük, mely által úgy alakult,
hogy a Széky család Róza lányuk ostoba szökése után megmaradt
morzsányi becsületét csakis én menthetem meg. „Nézze, Hangay úr –
idézte nagyanyámat szó szerint papus –, ön tisztességes ember, és
becsületes, jó könyvkereskedő. Látszik magán, hogy tiszta szívből
szereti Hannát, aki azonban, mit szépítsük, szégyenbe esett, melyből,
ha akarja, ön még kimentheti. Igaz,
hogy a születendő gyermek nem a magáé, de amennyiben meghozza
nékünk ezt az áldozatot, és elveszi nőül a lányunkat, oly hitvest kap a
személyében, aki halála napjáig tisztelni, becsülni, és tán végül még
szeretni is megtanulja önt.”
Mindezt hallva összeszorult a torkom, mert bár a múltbéli
történések lényegét Richárd korábban már megosztotta velem,
papuska előadásában ez az egész sokkal hátborzongatóbbá vált. A báró
azonban, akit pusztán a tények érdekeltek, és így sohasem foglalkozott
holmi érzeményekkel, tovább faggatózott.
– Bissingen teljesen eltűnt az életükből?
– Az esküvő után még kétszer vagy háromszor láttuk őt.
Legközelebb Emma születése után egy jó hónappal küldte át a Lázár-
palotából a névjegyét, és a hozzá tűzött levélben kérte, hogy tiszteletét
tehesse nálunk.
– Beengedték?
– Én nem akartam, de Hanna kérlelt, és én végül engedtem neki.
– Mit akart maguktól a gróf? – hadarta soron következő kérdését a
báró, én pedig csak bámultam őt, mert ismertem már ezt a
ragadozóarcát, amit kizárólag akkor öltött magára, mikor úgy érezte,
hogy közel jár a megoldáshoz.
– A gyermeket akarta látni – mondta papus némi
bizonytalansággal.
– Megnézte?
– Meg.
 – És mit mondott a bölcső mellett állva?
– Azt, kérem, nem tudhatom. Mikor Hanna a gyerekszobába kísérte
őt, én itt maradtam, a nappaliban. Úgy éreztem, esélyt kell adnom
nekik, hogy szót válthassanak.
– Na, de papus! – kiáltottam kétségbeesve. – Hogy engedhette meg,
hogy a csábító gróf kettesben maradjon a feleségével? És ha újra
megkörnyékezte volna, anyus pedig elmegy vele?
– Akkor maga, kedves Mili – nézett rám villámló szemmel a báró –,
sosem születik meg, mely esetben ez a kihallgatás is sokkal
zavartalanabbul folyna le.
Azonnal értettem a célzást, és bár lett volna mit, papuska kedvéért
mégsem vágtam hozzá semmit Ambrózyhoz.
– Előfordult máskor is, hogy Bissingen gróf meglátogatta magukat?
– folytatta Richárd a vallatást.
– Az otthonunkban ezután már csak egyszer járt, és akkor én is
mindvégig jelen voltam – pillantott rám lopva papus. – Havi apanázst
ajánlott Emma neveltetésére, mely igen komoly összegre rúgott volna,
ám Hanna és én ezt határozottan elutasítottuk. Utána 1881
decemberében hallottunk felőle. Téli vadászatra érkezett Lázár
grófhoz, akivel igen jó barátok voltak. Tudtuk, hogy itt lakik a
közelünkben, és számítottunk a látogatására, de nem jött. Végül
Hanna, akit nyugtalanított Bissingen közelsége, úgy döntött, hogy
Emmával együtt néhány napra a szüleihez, Nagyszebenbe megy.
– Télvíz idején a pici gyermekkel? – hűltem el. – Hisz errefelé
akkora hó szokott lenni, hogy az ember ki sem látszik alóla, a
hegyekből pedig lejönnek az éhes farkasok.
– Gyors kocsit, fürge járású négy lovat és két fegyverest béreltem
nekik, és induláskor mindkettejüket a két saját kezemmel takargattam
be a medvebundával.
– Nem értem! – kiáltott Ambrózy báró, aki továbbra is a maga
ösvényén járatta lázas gondolatait.
– Ugyan mit, édes fiam? – hökkent meg papus.
– Mondja, Hangay úr, vannak-e tárgyi bizonyítékai Emma valódi
származásának?
– Úgy érti, annak, hogy a vér szerinti apja Bissingen gróf?
– Pontosan!
– Hát... – sóhajtott papus. – Kell, hogy legyenek, mert a gróf és
Hanna erről is beszéltek, de csak úgy szőrmentén, homályosan. Úgy
tetszett, nem szeretnék, hogy tudjak a dokumentumokról, így én nem
is láttam azokat soha.
– Mégis biztos benne, hogy léteznek?
– Annyit tudok, hogy egy zöld vaskazettába zárták mindet, amit
aztán Bissingen magával vihetett, hisz szegény Hannám hirtelen halála
után sehol nem leltem a dobozt, pedig felforgattam érte az egész házat.
– Értem – bólintott Ambrózy báró, majd azon nyomban ismét
felkiáltott. – Vagyis mégsem értem! Ha Bissingennél vannak az Emma
származását bizonyító okiratok, levelek vagy hasonlók, akkor miért
akarta négy évvel ezelőtt elraboltatni a saját lányát? Sosem törődött
Emmával, az apanázs felkínálása után tudomást sem vett a létezéséről,
és Emma sem kereste a társaságát, hisz mostanáig nem is tudott róla,
hogy Bissingen az apja. Egyébként pedig a grófnak ennyi idő múltával
abból sem származna semmi kára, ha kiderülne, hogy annak idején
Marosvásárhelyt megcsalta a nejét, és ennek egy gyermek képében
nyoma is maradt. Sőt! Férfitársai a hátát lapogatnák, a politikusi és
üzleti pályája sem csorbulna, hisz a Monarchiában általános
közfelfogás, miszerint a férfinak joga van bármikor félrelépni, és az
ilyen liezonokból származó fattyúval még csak törődnie sem kell.
– Miként a bajba jutott nővel sem – mondtam sistergő haraggal,
pedig valami kicsiny hang a lelkem mélyén folyvást azt suttogta: „Most
nem ez a fontos, Mili! A báród az imént elszólta magát! Mondott
valamit... Valami apró, de lényeges dolgot, és te mégsem azzal törődsz,
pedig...” – Ha annak idején papácska nem oly gáláns...
– Vagy inkább bolondmód szerelmes! – vetette közbe csendesen
papus.
– ...akkor az édesanyám leányanyaként lett volna kénytelen
megszülni Emmát. Úgy pedig a város, a teljes erdélyi polgárság, sőt,
tán még a saját családja is kitaszította volna, utcára lökve őt és a
porontyát.
– Mindez csupán feltételezés – intette le a báró –, ami, ismerve
társadalmunk végtelen álszentségét, valószínűleg helyes, ám mégsincs
semmi jelentősége, hisz nem így történt. Nekünk tények kellenek, Mili!
Csakis a tények! Mikor tanulja már meg végre ezt az egyszerű tételt?
– Tanulnám, ha el nem zavart volna az iskolából! – vágtam vissza,
mérgemben végképp elfeledve, hogy korábban Richárd mondott
valamit... Valami rettentő fontosat, amire oda kellett volna figyelnem.
– Most meg a tanár szapulja a diákot, hogy az nem ül a padban, mikor
épp ő penderítette ki onnét? Mondhatom, ez szép kis logika, báró úr!
– A látszólagos logikátlanság gyakorta nagyon is jól kimódolt
szándékot takar. – Richárd nyugodt hangja már- már kioktató volt,
miként bizonyára annak is szánta. – Azért küldtem el magamtól, mert
úgy láttam, hogy szüksége van némi pihenésre. Túlságosan
belegabalyodott a nővére és köröttem gomolygó rejtélyek kusza
szálaiba, és ezért egyre több bolondságot követett el, veszélyeztetve a
nyomozást, meg persze a saját biztonságát.
– Milikém?! – nézett rám rémülten papuska. – Miért nem hallgatsz
a báró úrra?
– Hallgatnék én, ha bármit mondana, de ő folyton csak titkolózik.
– A kisasszonynak igaza van – jelentette ki Ambrózy báró, majd a
legnagyobb nyugalommal asztalhoz ült, felemelte csészéjét és
belekortyolt a teájába.
– Hogy mondta?! – fordultam felé, gyanakvón ráncolva homlokom.
– Csak nem azt ismerte el épp most, hogy hibás döntést hozott, midőn
hazazavart?
– Szó sincs róla – felelte Richárd, miközben újabb szivarra gyújtott.
– Magára, Mili, igenis ráfért a pihenés, ám a boldog semmittevésnek
immár vége.
– Azt akarja tehát, hogy visszatérjek Pestre?
– Amennyiben Hangay úrnak sincs ellene kifogása – hajolt meg
ültében papuska felé Ambrózy báró. – Persze nem most rögtön, hisz
még dolga van itt.
– Dolgom? Mégis miféle?
– Hát nem figyelt? – vonta fel szemöldökét az én kiszámíthatatlan
báróm. – Az imént bogoztuk ki, hogy a nemrég elhunyt Lázár Jenő és
Bissingen igen jó, sőt, minden bizonnyal bensőséges barátok voltak.
– Ezt magam is tanúsíthatom – bólogatott papuska.
– Arról szintén szó esett, hogy a gróf magával vitte a kisasszony
valós származását bizonyító dokumentumokat – folytatta Richárd,
mire a papám ismét kontrázott.
– Egy zöld vaskazettában, igen!
– Meggyőződésem tehát, hogy a Lázár-palota még mindig értékes
titkokat rejt – vonta le a végkövetkeztetést Ambrózy báró. – Ha jól
értesültem, Eleonóra grófné, a szomorú özvegy jelenleg egyedül él a
házban.
– Nem számítva a népes személyzetet – jegyezte meg papuska.
– Persze, persze, ez csak természetes – legyintett Richárd a
lényegtelen részletre, majd felém bökött. – Magának, Mili,
mindenképp beszélnie kell a grófnéval! Addig itt marad, míg ezt a
feladatot el nem végezte, és azután... De csakis azután! .. .várom magát
az Ambrózy-villában, hogy pontot tegyünk a leányrablási ügy végére.
Tökéletesen összezavarodtam, ami – úgy hiszem – látszott is
rajtam.
– Látogassam meg az özvegy grófnét? – kérdeztem. – Mégis, miféle
indokkal?
– Karácsony van, maguk pedig majdnem házszomszédok – állt fel
az asztaltól Ambrózy báró, olyan arccal, mint aki már halálosan unja
eme fölös szócséplést. – Vigyen neki friss süteményt, édes likőrt, és
faggassa ki!
– Mégis miről?
– A múltról, Mili, a régi dolgokról! A grófnő atyja Bissingen barátja
volt, ez factum. Azt se feledjük, hogy a hölgy, aki áprilisban tragikus
hirtelenséggel megözvegyült, Bissingen unokaöccsének volt a neje,
tehát a mi leányrabló grófunk ráadásul rokoni kapcsolatban áll vele.
Ez a nő – Ambrózy báró a nappalink falára, a Lázár-palota irányába
mutatott – igenis tudhat valamit az apja és Bissingen dolgairól. A
családban, különösen, ha nagy és ősi famíliáról van szó, úgy dongnak a
titkok, mint döglegyek az árokparti hulla körül. Már elnézést a durva
hasonlatért, Hangay úr!
Papuska kissé zavarban, ám elnézően motyogott valamit, és közben
szintén felállt, hisz egyértelműnek tűnt, hogy a vendégünk távozni
készül.
– Kérem, ne fáradjanak! – hárított el mindkettőnket Ambrózy báró.
– Az utat már ismerem, Hirsch úr pedig bizonyára örömmel segíti fel a
kabátomat.
– Na, de báró úr, ez mégiscsak illetlenség volna – próbált tiltakozni
papuska, ám Richárd máris a folyosón termett, majd a lépcsőn lefelé
robogva még visszakiáltott:
– Ajánlom magamat, Hangay úr! Önt pedig, Mili, amint itt végzett,
haladéktalanul várom a villában! Persze – ezt már a földszintről
kiabálta fel – a gyertyagyújtás idejét még itthon töltheti, de aztán vége
a henyélésnek: várja az iskolapad!
 15
A papírra tett pofon

– Igenis tudja meg a fiatal úr, hogy csakis maguk

hibásak minden búért, bánatért, ami a leányszíveket gyötri – jelentette
ki plafonra bökött orral, tudálékos magabiztossággal Márika.
– Nem vagyunk mi oly csinosak – legyintett Krúdy, aki reggel óta a
Pilisy-házban lopta a napot, és bár még csak kora délutánra járt, kissé
máris kapatos volt.
– Hát csinosak nem is – húzta el gúnyosan a száját Márika. –
Viszont annál inkább gonoszak és szívtelenek.
– Te most valóban az írókról beszélsz? – csodálkozott Krúdy.
– Meg a költőkről és dalszerzőkről – bólintott hatalmasat a kisleány
akkora öntudattal, ami akár a Gellért-hegyet is fejtetőre fordíthatta
volna. – Mer’ hogy is áll a dolog?
– No, mondjad, hogy! – biztatta őt az író, aki láthatóan rég
szórakozott ilyen jól.
– Hát csak úgy – magyarázta Mück Mári, két kezével kavarva a
kisszalon füstös levegőjét –, hogy maguk ülnek a kávéházaikban,
bámulnak bele a vakvilágba, aztán összevissza irkáinak hol regényt,
hol verset, hol éppeg zengzetes dalt, ami persze mind az igaz
szerelemről szól.
– Miért baj ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül Krúdy, kihagyva
azon ellenérvet, hogy nem minden írásmű szól a szerelemről.
– Azér’ baj, sőt, egenyest bűnös gyilkosság, mer’ a maguk regényeit
olvasva, nótáikat hallgatva az ártatlan jányok mind meggárgyulnak,
oszt az igaz szívbélit remélve... akit maguk, piszok alakok hazudnak a
papirosra! ...rögvest odadobják magukat az első lókupecnek, aki kicsit
is szebben néz rájuk, mint a sarki rendőr.
Krúdy akkorát nevetett, hogy még a bor is kifröccsent a poharából,
karmazsin cseppeket permetezve a nadrágjára.
– Csuda egy pofa vagy te, hallod-e?! – mondta könnyes szemmel
Márikának.
– Pofa az, kinek négy lába van és fiákért húz – vágott vissza a
kislány, de azért közben odanyújtotta Gyulának a konyhakendőt, hogy
felitathassa vele a bort. – Higgye el a szerkesztő úr, én tudom, mit
beszélek. A Tabán tele az olyan megesett jányokkal, akik valami
flancos költeményt olvasva szédültek bele a hazug szerelembe, oszt
szer’usz világ, mostan már a fürdők környékin strichelnek.
Krúdy fiatal arca lassan elkomorult.
– Tudom, miről beszélsz – mondta. – Ismerem azokat a lányokat.
– Na lássa! – vette vissza borfoltos kendőjét Márika, mintha
ellenséges lobogó volna, amit most diadalmas zsákmányként tűzhet
cselédruhája derekába. – Mondom én, hogy az írók mind az ártatlan
jányszívek legfőbb megrontói!
Schumayer Karlinka a pamlagon ülve élvezettel hallgatta a vitát.
Sem ő, sem Krúdy nem vette komolyan Márika szavait, de
mindkettejüknek jólesett, hogy a kislány csacsogása derűt lop a lassan
vánszorgó délutánba.
Négy napja immár, hogy visszatértek – vagy inkább -lopóztak, hisz
Ambrózy báró az éjszaka begördülő vonattól egyenest a Múzeum
körúti Fiume kávéházhoz vitte őket, melyből aztán egy titkos járaton át
jutottak be a Pilisy- házba. Márika nagyon élvezte a dolgot, ám azóta
egyre nyugtalanabb és harciasabb lett.
– Már megint itt esz minket a fene – morogta sokszor az orra alatt.
– Mégis hogyan hívják azt a fenét, ami téged eszeget, fiam? –
kérdezte tőle Róza asszony, aki a szökésük miatt egyetlen pillanatig
sem haragudott rájuk.
 – Hát hogyan hínák? – sóhajtott bús-mérgesen az újfent
cselédruhába bújtatott kislány. – Unatkozás annak a neve, ami úgy
rág, hogy mindjárt egészen elfogyok, oszt akkor szer’usz világ!
Karlinkának be kellett ismernie, hogy Mück Márinak bizony igaza
van. Róza asszony kényelmes otthona és a viszonylagos biztonság,
amit a Pilisy-ház falai nyújtani tudtak, lelke azon részének esett jól,
ami már régóta halálos fáradtságot érzett a folytonos menekülés miatt.
Csakhogy élt benne egy másik rész is. Talán Emma, Gerlice vagy
Kardos Cecília jóvoltából, mely bujdosás és tétlen pihengetés helyett
cselekedni akart. Lelkének ez a része szöktette ki a házból, vitte el
Marosvásárhelyre, és tiltakozott leginkább, mikor a könyvkereskedés
kilincsét fogva döntést kellett hoznia, hogy a vágyaira vagy inkább
Ambrózy báróra hallgat.
Micsoda ördögi csapdába estem – gondolta Hangay Emma valahol
Karlinka tudatának legmélyén. – Hagyom, hogy Richárd irányítsa a
sorsom szekerét, elválasztva engem az egész világtól, és még csak nem
is érzem ezt rossznak, terhesnek, levetni való béklyónak. Van ebben a
férfiban valami... Nem tudom nevén nevezni, mert még soha nem
találkoztam ilyen erős delejjel. Igen, talán ez az! Egyfajta akadémiai
műszerekkel ki nem mutatható, meg nem mérhető delej, ami úgy
babonáz, mint lepkét a gyertyaláng. Jaj, kishúgom, ugye te még nem
égetted meg magad?
Mióta a könyvkereskedés üvegportálján át volt szerencséje őt látni,
Emma folyvást Milire gondolt. Ha csak egyetlen szót, érintést,
pillantást válthattak volna, mindjárt érthetőbb és barátságosabb hely
lehetne a világ, hisz gyermekkorukban sem kellett ennél több ahhoz,
hogy pontosan tudják, mire gondol, mit érez a másik.
Pedig csak féltestvérek vagyunk – villámlott át Emmán a rémisztő
tény, amit még mindig nem volt képes megemészteni. – Bissingen gróf
az apám. Egy sosem látott, vadidegen alak, akihez mégis közöm van,
hisz az édesmama valaha szerette őt. Vagy csak hamis illúzió, csalfa
északfény, esetleg üres vágy volt a gróffal való találkozás, melynek én
lettem immár végképp eltévedt, csapdába került gyümölcse és
gyanútlan áldozata? Mamácska, bárcsak megkérdezhetnélek, hogy
valóban szeretted-e a te grófodat, és én vajon bízhatok-e a magam
bárójában?!
– Ha szabad kérdenem, merre jár az a szép, ábrándos lelke,
Karlinka?
Krúdy hangját hallva a leány csodálkozva pillantott körül. Márika
már nem volt a szalonban. Bizonyára az udvari szobák egyikébe hívta a
kötelesség, hogy tiszta ágyneműt húzzon, hisz estére megint várható
néhány kopott szoknyájú színésznőcske és olyan úr, ki a pénzéért
cserébe gyöngédséget vár tőlük. Kettesben voltak hát Krúdyval, kinek
pohara üresen billegett a térdén. Karlinka, hogy az iménti kérdést
megkerülje, rögvest felugrott, és kézbe ragadva a zöld üveget, töltött
neki.
– Igaza lehet Márikának – mondta közben mosolyogva. – Maguk
írók folyton mások leikébe igyekeznek belelátni, csak azért, hogy aztán
ország-világ elé tárják, amit ott leltek.
– Ez a dolgunk – biccentett Krúdy –, de higgye el, Karlinka, a
legtöbben nem gonoszságból tesszük. Az ember éppolyan bévül, mint
kívül. Olykor ocsmány, máskor gyönyörű, leginkább azonban
unalmasan közönséges.
– Sejtem már, hogy engem milyennek lát – a leány helyére tette az
üveget, melyben a Róza asszony vidéki birtokáról származó savankás
karczos{171} lötyögött, majd az erkélyajtóhoz ment. Odakinn szürke,
komor, sáros és hideg téli délután honolt, amiről rögvest a hóval
lepett, szűziesen fehér Marosvásárhely jutott eszébe, hát nyomban
elfacsarodott a szíve.
– Szomorúnak látom – mondta Krúdy komoly csendességgel. –
Csak épp fel nem foghatom, mi oka rá.
– Ez a ház – fakadt ki Karlinka hirtelen. – Ezek a falak fojtogatnak.
– Tudtommal nemrég néhány napot vidéken töltött.
– Így volt és jó volt – jött kissé zavarba a leány, mert fogalma sem
lehetett arról, hogy mennyit sejt az író.
– Akkor miért nem maradt ott?
 – Nem tehettem. Itt vannak kötelezettségeim.
Tudta, hogy a Pilisy-házban ilyet mondani egy nőnek (ha épp nem
cseléd vagy szakácsné) egyet jelent a cédaság beismerésével.
– Sajnálom, de ezt nem hiszem – rázta meg a fejét határozottan
Krúdy.
– Hazugsággal vádol?
– Inkább csak ügyetlen füllentéssel. Nem hiszem, hogy önnek itt
olyasféle dolga volna, mint a színházból befutó Miciknek, Pixiknek,
Loláknak és a többi likasharisnyás, szerencsétlen lánynak. Azt sem
hiszem, hogy Róza akár csak érinteni, sőt, mohón nézni engedné önt
bármely férfinak, aki a briftasnijával udvarol. Ezenkívül abban is
biztos vagyok, hogy Ambrózy báró sosem tüntetne ki különleges
figyelmével olyan hölgyet, aki a testével keresi a kenyerét. Ebben
egyetlen kivétel a mi Rózánk, ám ő más kategória: a báróval régi
barátság fűzi össze, mely során kettejük szomorú sorsa rég
menthetetlenül egybegabalyodott. Végül pedig azért sem hiszek
magának, drága Karlinka, mert a titok, mely körüllengi, sokkal
sötétebb tónusú, mint ama lányoké, akik pénzhiány miatt készülnek
odadobni magukat bárkinek.
– Gyula, önnek valóban röntgensugaras szeme van – ismerte el a
Pilisy-ház foglya, magában bosszúsan keresve a kiutat, amire végül
nem is volt szükség, mivel az író önként lemondott a további
faggatózásról.
– Ha ezek a falak tényleg fojtogatják, és mégsem távozhat közülük,
akkor legalább a helyi társasági életben vegyen részt – javasolta
hirtelen támadt hévvel Krúdy. – Jöjjön fel időnként a szoaréba{172}!
Persze csak akkor, ha Róza irodalmi estet hirdet, ahol lényegesen
kevesebb a részeg alak, és több a szép szavakkal kifejezett derű.
– Vagy szomorúság – jegyezte meg a leány. – Olvastam ám a
kötetét!
– Hiba volt – nevetett Krúdy. – Így immár magácska is belém lát, és
én elveszítem minden előnyömet.
– Tudja, mit? – határozta el Karlinka, és nagy lendülettel bort
töltött saját, eddig üresen álló poharába. – Hallgatok magára, kedves
becsiccsentett íróm, és a legközelebbi szoarén igenis részt veszek!
– Ez ám a huszáros beszéd – pattant fel székéről Krúdy. – És hogy
vissza ne táncolhasson, fogadalomként gyorsan koccintsunk rá.
Épp összecsendült a két pohár, mikor a kisszalon ajtaja kinyílt.
– Hát itt vagytok, gyerekek? – szólt Róza asszony. – Ráadásul
kettesben, gardedám nélkül?
– Ugyan, édes Madame, hisz a te házadban nincsenek gardedámok,
legfeljebb olykor-olykor egy-egy huncut gyertyatartó fordul elő –
harsánykodott Krúdy, ám mindjárt meg is bánta a közönséges
beszédet, mert Róza asszony mögött Ambrózy báró lépett a szobába.
– Párdon! – biccentett az író, letéve poharát. – Azt hiszem, kissé túl
sokat ittam. Lepihennék valahol, ha szabad.
– Eriggy a kék szobába – szólt utána szép fejét csóválva Róza
asszony. – Oda ma nem várunk senkit.
Krúdy halovány félmosollyal, kissé félrehordó léptekkel távozott.
Karlinka letette a poharát, amibe az imént épp csak belenyalt, majd
kézcsókra nyújtotta jobbját.
– Kisasszony – hajolt meg Ambrózy báró. – Örülök, hogy jó
egészségben találom.
– Nem különben, kedves Richárd – mondta kissé fátyolos hangon a
leány. – Kérem, mondja, hogy új híreket hozott!
A báró, mintha meg sem hallotta volna a kérést, az erkélyajtóhoz
lépett, kissé félrehajtotta a tüllfüggönyt, és kitekintett a Magyar utcára.
Amit látott, megnyugvással tölthette el, mert helyeslőn biccentett,
majd a csendben várakozó fehérkaméliás hölgyhöz fordult.
– Ha megkérhetném, Róza, küldessen fel ide jelöletlen levélpapírt,
borítékot, tollat és tintát – mondta, mint valami sürgős dologban járó
miniszteri főbiztos.
– Csengessünk a cselédnek... – nyúlt a ház úrnője a bojtos zsinór
felé, ám a báró megállította.
– Szeretném, ha eme apróságban személyesen intézkedne – szólt
már-már bocsánatkérőn. – És szóljon Julónak, hogy menjen át a
kaszinóba, és hívassa le a szobámból Suha Istit, mert hamarost
küldöncre lesz szükségünk.
– Hát már személyi inast is tart az őrhelyén, báró úr? –
csodálkozott Karlinka.
– A gyerek csak azért van nálam, hogy elrendezze a váltás ruhát,
amit félórája hozott nekem a villából – vetette oda sietve Ambrózy
báró, mert időpocsékolásnak érezte a magyarázkodást. – Juló még
biztos ott éri őt.
Róza asszony nem kérdezett többet, csak ment, hogy sebesen
intézkedjék.
– Akkor tehát valóban vannak hírek – fürkészte a báró feszült arcát
Karlinka.
– Azon vagyok, hogy legyenek, és talán most kicsikarhatom őket –
felelte Richárd.
– Ez így túl ködös – állapította meg a leány kissé ingerülten, és hogy
mégis nyugodtnak mutassa magát, visszaült a kanapéra. – Beszéljen
nyíltan, vagy hagyjon magamra! Unatkozni egyedül is tudok.
Ambrózy báró tekintetében értő fény lobbant. Emma kimerült,
szorong és a végsőkig elkeseredett. Elege van a bujkálásból, a
nyomasztó várakozásból, és persze a halálfélelemből is, mely folyton
ott lüktet tudata legmélyén.
– Emlékszik, mikor néhány órára magukra hagytam önöket
Vásárhelyen, abban a kis fogadóban, ahová éjjel a könyvkereskedéstől
mentünk?
– Ne nézzen bolondnak, Richárd – szólt fanyar mosollyal Emma
(hát persze hogy ő, és nem Karlinka). – Természetesen emlékszem,
hisz csak néhány napja történt.
– Gondolom azt is sejti már, hogy az ön... – Ambrózy báró szava
elakadt, és az arcán látszott, hogy hiába keresi a megfelelő kifejezést.
– Hangay Árpádot én továbbra is az apámnak tekintem – segítette
ki a leány. – Nevezze ön is így, hisz nincs abban semmi rossz.
– Csak épp cseppet sem tényszerű – vélte Richárd, majd vállat vont.
– De igaza van, ettől most nyugodtan eltekinthetünk. A lényeg, hogy
Hangay úr sok új és felettébb érdekes mozaikdarabkával egészítette ki
a képet, így végre léphetek.
– Merre?
– Egyenest Bissingen felé. Bizonyítékom ugyan még nincs arra,
hogy ő akarta kegyedet elraboltatni...
– Hisz mondtam már magának, hogy négy esztendeje abban a
salétromos pincében ki is mondták a nevét – vágott közbe Emma.
– Ez csupán az ön állítása, amit a bíróság aligha fogadna el
bizonyítékként.
A leány nagy levegőt vett, vitatkozni akart, ám mielőtt
megszólalhatott volna, Richárd szinte rákiáltott.
– Nézze, kisasszony, én... – a báró tekintete Emmára tévedt, és az
arcát hirtelen röpke zavar, majd sajnálkozás öntötte el. – Bocsásson
meg, hogy ily türelmetlen vagyok, és éppen magával! Tudom, mit érez.
Ismerem egész eddigi életét, a kisebb és nagyobb titkait, fájdalmait és
vágyait. Amit nem mondott el szóval, arról apró kézmozdulatai,
ajkának rándulása, szemöldökének rezdülése mesélt. Higgyen nekem,
őszintén mondom: bátrabb nővel még soha nem találkoztam.
– Én semmi bátorságot nem találok magamban – mondta a leány,
akit a báró iménti szavai különös nyugtalansággal töltöttek el. –
Tettem, amit kellett, hogy életben maradjak, ám a Hüléktől való
szabadulás kiszívta belőlem a maradék erőt.
– Ezt kétlem. – Ambrózy báró leült, és úriemberhez méltatlan
pózban, könyökével a térdére támaszkodva hajolt közelebb. – Kérem,
higgye el: Bissingen gróf hamarosan megkapja méltó büntetését.
Persze csak akkor, ha valóban ő áll a dolgok mögött.
– Ki más akart volna elraboltatni? Hisz maga mondta, hogy a
személyi titkára...
– Igen, Matolcsy fülig benne van, ez nem kétséges – dőlt hátra a
báró, megszüntetve a bizalmas közelséget. – Ám egyelőre ezt sem
tudom bizonyítani, mivel hiányzik az indíték.
– Nem elég az, hogy Bissingen fattyú gyermeke vagyok?
A bántóan durva szót kimondva Emma maga is összerándult,
Richárd viszont fel sem vette a dolgot.
– Sajnos ennyi még korántsem elegendő – mondta. – Épp ezért
írunk most levelet a grófnak, melyben arra kérjük, hogy találkozzék
velünk.
– Mi ketten írunk neki? – döbbent meg Emma.
– Valóban! – helyeselt Ambrózy báró, és tekintetében ismét
megjelent a szimatot fogott vadászkopókra oly jellemző csillogás. A
leány szerette ezt látni, mert az amúgy is jóképű férfi ettől még inkább
megszépült, egyértelműen kimutatva, mi élteti igazán.
– Hát jó, legyen – egyezett bele a tervbe, melyből egyelőre mukkot
sem értett. – Mi álljon hát abban a levélben?
– A legtisztább, legnyíltabb és legbátrabb provokáció – válaszolt
Ambrózy báró. – Szavakból kell sebesen suhanó tenyeret formálnunk,
mely akkora pofont ád az ön titkos nemzőatyjának, melytől másra sem
tud majd őkelme gondolni, mint arra, hogy minél hamarabb bosszút
álljon.
– Na, és ha valóban megteszi?
– Azzal végzetes hibát követ el!
 16
Revolvergolyó, mérgezett szivar
és útszélí felkoncolás

Marosvásárhely, 1900. december 25.

Tapuska könyvkereskedésétől alig néhány lépésre emelkedett az

egyemeletes Lázár-palota, én mégis úgy tettem meg ezt a csekélyke
távolságot, mint valami nehéz terepgyakorlaton lévő, súlyos málhával
megpakolt gyalogos baka. Előző nap elolvastam az összes újságcikket,
amit Bissingen- Nippenburg Ottó{173} gróf haláláról írtak{174}. A
Budapesti Hírlap hátborzongató, sőt kegyetlen részletességgel
tárgyalta az esetet, miszerint ez év április 21-én délben a kereken
negyvenéves gróf, aki a 13-as huszároknál kapitányként szolgált,
valami összeszólalkozás miatt pisztolypárbajt vívott egyik tiszttársával,
bizonyos békási Békássy Ernő főhadnaggyal, aki torkon lőtte őt. Alap
azt is megírta, hogy Bissingen gróf csak előző nap érkezett feleségével
Ceglédről – ahol a kapitánynak állomáshelye volt – Kecskemétre,
Prévost alezredes otthonába. A gróf felesége, Nóra igen jóban volt az
alezredes nejével, így ez az utazás számára csupán kellemes baráti
látogatásnak tűnt. Mikor a két nőt délelőtt tíz óra körül magukra
hagyták a férfiak, az asszonyok nem is sejtették, hogy mi készül.
Bissingen és Prévost alezredes a Rudolf-laktanyába hajtatott, ahol a
párbajra a 13-as huszárezred lovardájában került sor. Az első lövés
azonnal talált, átszakította a gróf nyaki ütőerét és nyelőcsövét, majd a
túloldalt távozott. A saját vérében fuldokló Bissingen már csupán
annyit volt képes kinyögni, hogy a feleségét szeretné látni, ezért
Prévost nyomban kocsira ült és az asszonyért ment. Nóra a végzetes
lövés után egy órával érkezett a laktanyába, de már késve, mivel a férje
addigra meghalt.
– Ez annyira jellemző! – dobtam le a gvűrt újságot.
– Miről beszélsz, galambom? – nézett rám csodálkozva papus.
– Arról, hogy a férfiak mind ostoba, önző paprikajancsik. Itt van ez
a Bissingen...
– Melyik? – kérdezte nyugtalanul papus, attól tartva, hogy már
megint a régmúlt sebeit akarom felszaggatni.
– Oh, nem a mi leányrabló, gyilkosokat ránk uszító Bissingen
Ernőnkről, hanem az unokaöccséről, Ottóról beszélek.
– Akivel párbajban végeztek – bólintott megkönnyebbülve papus.
– Róla hát, a bolond fajankóról!
– Halottról jót vagy semmit!
– Vannak holtak, akikről jót nem lehet mondani, de olykor mégis
beszélni kell róluk – replikáztam. – Itt van mindjárt ez az Ottó! Fiatal
férfi, fess kiállású huszárkapitány, dúsgazdag főnemes, aki csupán hat
éve nősült, és a felesége, Nóra igencsak szeretheti, hiszen máris három
szép gyermekkel ajándékozta meg őt. Erre mit csinál ez a krakéler? Ez
az egyenruhába bújtatott nímand? Összeszólalkozik az egyik
tiszttársával valami kicsinyes férfibutaságon, mint a politika, vagy az,
hogy milyen suvickot használjanak a lószerszám fényesítéséhez, és
aztán piff-puff, lelöveti magát, hátrahagyva fiatal hitvesét meg a három
árvát.
– Szomorú história – sóhajtott kissé félve az én édes papuskám,
attól tartva, hogy ha rosszat mond, azzal további vulkánkitörésre
késztet.
– Szomorú?! Inkább a kardcsörtető férfibutaság hajmeresztő
oskolapéldája! Lovagias ügy! Na, hiszen szép, mondhatom! Neki már
könnyű: lelőtték, kifolyt a vére, dísztemetést kapott az Osztrák-Magyar
Hadseregtől, oszt jó napot, lehet szenderegni a koporsóban. Na, és az a
három ártatlan apróság meg a fiatal özvegy? Velük mi lesz?
– Itt laknak a szomszédban – közölte csendesként papuska a tényt,
amit magam is tudtam. – A gróf temetése után jött haza a grófné, és
foglalta el a régi családi lakot.
– Szegény milyen magányos lehet – telepedett rám az együttérző
bánat hirtelen. – A napokban meg is látogatom, ahogy a báró
tanácsolta, hátha örülne a társaságnak.
– Kondoleálni{175}, azt szabad, sőt, illő is, hiszen még tart a gyászév
– értett egyet papuska. – Csak annyit kérek, édes Milikém, hogy Nóra
grófné előtt ne hangoztasd lesújtó véleményedet szegény elhalt
férjéről. Az valahogy... Miként is mondjam? Szóval az nem venné ki
magát valami jól.
A Lázár-ház felé haladtomban ezek a szavak jártak a fejemben, hát
mosolyognom kellett. Papácska még mindig annak a szabadszájú,
cseppnyit elkényeztetett kislánynak nézett, aki sosem képes lakatot
tenni a szájára, hisz az illemet, és különösen a jobb körökben dívó
etikettet csupán fölös nyűgnek érzi. Részben persze igaza volt, de azért
az özvegy grófnét felzaklatni, és különösen megbántani eszemben sem
volt. Én inkább óvatosan kifaggatni szándékoztam őt, méghozzá nem
Bissingen Ottóról, a családi sírboltban porladó huszárkapitányról,
hanem annak nagyon is eleven nagybátyjáról, gróf Bissingen Ernő
egykori nőcsábászról (jaj, mama, hogy szerethettél bele?) és későbbi
leányrablóról.
Előző nap vizitkártyát küldtem Nóra grófnőnek, amit papuska nagy
sietve nyomtatott ki nekem a bolt hátsó traktusában álló gépen. Csinos
kis kártya volt, melyen a nevemen kívül csupán egy aprócska,
aranycirádákba tekert viola kapott helyet. A hátlapra írtam, hogy
másnap szeretném tiszteletemet tenni az elárvult családnál, ha nem
alkalmatlan. Hirsch úr, aki a küldöncöm volt, negyedórán belül hozta a
választ: a grófnő délelőtt tíz órakor szívesen lát.
Mielőtt titkos ügynöki utamra indultam volna, előbb még
elszaladtam a Bányai-házba, a Széchenyi tér 23. alá, melynek
földszintjén Szalmásy úr fűszer- és csemegeüzlete találtatott. A dús
kínálatból hosszas nézdegélés után egy fadobozos bonbonkollekciót
választottam, melyben gondos kezek minden egyes csokoládét külön-
külön színes papírba csomagoltak.
Mintha vártak volna rám, alig kellett megérintenem az oroszlánfejes
kopogtatót, a cseléd máris nyitotta az ajtó.
– Mi tetszik? – kérdezte a pirospozsgás székely leányzó ragyogó
szemmel.
– Hangay Emília vagyok, innen, a szomszédból – mosolyogtam rá.
– Látogatóba jöttem a grófnőhöz.
– Tessen béfáradni! A naccságos asszony a szalonban tartózkodik.
A cseléd lesegítette rólam a kabátot, elvette a kalapomat is, majd a
széles kőlépcső harmadik fokán várakozó köpcös, csíkos mellényes
inas gondjaira bízott.
– Nepomuk majd felkíséri a kisasszonyt – mondta búcsúzóul, majd
elsietett.
A különös nevű és teljességgel szótlan inas fehér kesztyűjével
mutatta az utat. Felmentünk az emeletre, aztán végig egy hosszú
folyosón, melynek faláról szigorú urak festett tekintete kísérte
figyelemmel, merre megyünk. Ősök... A szárhegyi Lázár és a
Bissingen-Nippenburg famíliák férfiúi zsinóros mentében, prémes
kacagányban, néhol egyenruhásán, karddal az oldalukon, vagy
fényesre kefélt cilinderben, kétsoros szalonkabátban feszítve őrizték a
ház nyugalmát. Katonák, földbirtokosok, politikusok, a régi királyi
Magyarország, majd a Monarchia főurai voltak mindahányan, és
egyetlen nő, feleség, anya vagy leány sem akadt közöttük.
A Lázár-, vagy inkább immár Bissingen-palota szalonja a rokokó
bútorok cirádás túlburjánzásának köszönhetően már-már zavaróan
díszesnek tetszett. A grófnő selyem szófán ücsörgött, kezében könyv,
előtte asztalkán ezüstkancsó, finom porcelánkészlet, aprósütemény,
körötte pedig két kicsi gyermek. A négyéves Nóra, aki a mamájáról
kapta a nevét, a szőnyegre terített, hófehér vásznon játszott két bábbal,
melyek – ha jól láttam – épp vásárolni indultak a piacra, így gazdájuk
csak felpillantott rám, de több értékes időt nem vesztegetett a
személyemre. Kishúga, a kétéves Margitka mellette hasalt, vidám
kuncogással játszva el a „hatalmas hegy” szerepét, amin a piacozó
báboknak át kellett kelniük.
Édesanyjuk, Nóra grófnő a szeme sarkából figyelte a csöppségeket.
Mikor beléptem, épp felnevetett, bár nem tudtam, hogy ez gyermekei
kedves játékának, vagy a kezében tartott könyvnek volt-e köszönhető.
– Nemes és nemzetes Hangay Emília kisasszony! – szólalt meg
érces hangján oly váratlanul a mellettem álló Nepomuk, hogy majd
elejtettem a bonbonos dobozt.
– Jaj, kedves barátom, kértem már ezerszer, hogy ne szakajtsa be a
fülünk hártyáját, ahányszor csak vendég érkezik – mondta szelíd,
anyai dorgálással a fiatal grófnő. – Tudom én, hogy annak előtte maga
is katona volt, mint az én jó uram, de a látogatót bejelenteni nem úgy
kell, ahogy napi parancsot hirdetünk.
Nepomuk kerekded arcán a sajnálkozás legkisebb jele sem látszott,
midőn meghajolva bocsánatot kért, majd távozott.
– Legközelebb is harsogni fog, de sebaj – mosolygott a bezárt ajtóra
a grófnő. – Ez a kaszárnyába illő hang szegény Ottóra emlékeztet –
mondta csendes merengőn, majd hirtelen ocsúdva rám emelte élénk
tekintetét. – Bocsásson meg, kedves, magáról majdnem
megfeledkeztem, pedig a mai nap fénypontja épp az ön látogatása.
Jöjjön, és üljön ide mellém!
– Grófnő, én bátorkodtam... – alázatos léptekkel mentem közelebb
és két tenyeremen tartva nyújtottam át a fadobozt. – Szerény ajándék
karácsony tiszteletére.
– Nocsak, milyen figyelmes – a hölgy, ki három gyermek után is
karcsú, egyenes tartású, és még ülve is nyúlánk alkatú, szép nő maradt,
átvette a díszes dobozt, és mindjárt leoldotta róla a citromsárga
selyemszalagot. – Bonbon Svájcból! Ez igazán ínycsiklandó kedvesség.
Azt hiszem, bár az illem berzenkedik ellene, nekünk mégis nyomban
meg kell kóstolnunk ezeket a remekműveket.
A következő két órában valódi varázslatban volt részem. Arra
számítottam, hogy a Bissingen-házban egy gyászába beleszürkült,
koravén, búskomor asszonyt találok, ám Nóra kellemes csalódást
okozott. Igaz, talpig feketében, fején öregasszonyos hálóval ült a szalon
közepén, és mikor szóba került férje halála, a szomorúság törölte le telt
ajkáról a mosolyt, de a gyermekekre pillantva ismét hamar
visszanyerte derűs hangulatát.
– Tudja meg, kedves Mili, hogy a férfiak mind bolondok – mondta
bölcs rezignáltsággal, és a szőnyegen játszó lánykákra mutatott. –
Nézze az én két gyönyörű kincsemet, és képzelje hozzájuk a
legkisebbet, Erzsikét, aki még csupán egyesztendős, és most épp a
dajka vigyáz rá. Hát ők azok, akiket a férjem eldobott magától, csak
azért, hogy megfelelhessen az úri és tiszti becsület véres szabályainak.
Békássy, aki megölte őt, most az ezrednél nagy becsben tartatik,
amiért megölt egy háromgyermekes édesapát és özveggyé tett
engemet. Micsoda vérgőzös ősmagyari ostobaság így elpocsékolni az
életet!
Ha ezt papácska hallaná – gondoltam magamban –, szegény biztos
csuklani kezdene. Nagyon tetszett nekem ez a Nóra grófnő, akivel
hamarost férfimód brúdert{176} ittunk, bár a szabályokat felrúgva,
csupán mézes teával. A szomorú sorsa miatt elvonultan élő hölgy igen
erősen érdeklődött a pesti események iránt, hisz jobb időkben
gyakorta járt fel oda a férjével színházba, bálokra, de még lóversenyre
is.
– Ottó volt a legszebb, legfigyelmesebb és legodaadóbb férfi, akit
valaha ismertem – mondta Nóra. – Persze a Bissingenek mind ilyenek,
úgyhogy ez aligha lehetett nagy kunszt a részéről.
– Én is ismerek egy Bissingent – füllentettem. – Ernő gróf jelenleg
Pesten él.
– Ő az én szeretett uram legkedvesebb bácsikája – bólintott Nóra. –
A temetésen is megjelent, és vállalva a botrány kockázatát, tucatnyi
tiszt előtt kijelentette, hogy a katonaság körében dívó párbajőrületet
ideje volna végre törvényileg keményen megfékezni, kezdve a Békássy-
félék börtönbe zárásával. Persze néhányan a tisztek közül rögvest
provokálták, mire ő a szemükbe nevetett, és elfogadva a kihívást,
mindjárt fegyvernemet is választott. Azt mondta: „A kard túl régimódi,
a messziről gyilkoló pisztoly gyáváknak való, így én azt mondom, jó
urak, küzdjünk rímekkel, szóképekkel és gyilkos verslábakkal! Holnap
hajnalban mindőjüket elvárom a lovardába, ahol kiontották
unokaöcsém szép vérét, és aki ott, a paták rúgta fűrészporban állva
jobb szonettet kanyarít a másik rovására, az legyen a párbaj győztese,
míg a másik szégyenében ássa el magát az istálló mögötti
trágyadombba.” Hát így! És képzeld, Mili, másnap egyetlen
melldöngető tiszt sem jelent meg a helyszínen, mire a lapok persze
Ernőt kiáltották ki győztesnek, aki a költészet puszta emlegetésével
képes volt a fél tisztikart megfutamítani.
Kételkedtem benne, hogy ugyanarról a Bissingen Ernőről van szó,
aki Emmát négy évvel korábban elraboltatta és azóta is üldözi. Más
azonban mégsem lehetett, mivel – folytatva a beszélgetést – Nóra még
azt a réges-régi bált is felidézte, ahol az én mamám a gróffal
megismerkedett.
– Jól emlékszem az édesanyádra – mondta a grófnő. – Én
akkoriban még csak tízesztendős voltam, így persze időben ágyba
kellett bújnom, de hallottam a zenét, és nem bírtam magammal.
Kijátszottam öreg dadám éberségét, és úgy, miként voltam,
pendelyben és meztélláb lopóztam le az emeletről. A lépcsőfordulóban
állt a nagy cserép, benne óriás páfrány, mely mögé bújva lestem a
táncosokat. Ernő egész este a barátjával, valami külföldi
diplomatafélével, meg a te édesmamáddal beszélgetett. Az a két szép
úrfi... Mert hát Ernő is az volt még akkoriban! ... a mamád minden
kívánságát leste, ő pedig sokat nevetett, pedig csak kevéske habzó bort
ivott.
– Mindenkit ilyen alaposan megfigyeltél akkor este? –
csodálkoztam.
– Oh, dehogy – hunyorított rám Nóra, mint aki pikáns titkot készül
elárulni. – Mondtam már neked: tízesztendős voltam, csordultig tele
vad romantikus álmokkal királylányokról meg az ő hercegeikről, és azt
hiszem, hogy a mamád és Ernő, meg az ő különös, idegenszerű barátja
voltak abban a bálban az egyetlenek, akikre ezeket a vágyálmokat
maradék nélkül rá tudtam húzni.
– Miféle ember ez a Bissingen gróf? – kérdeztem.
– Hisz azt mondtad, ismered – kerekítette rám okos szemét az ifjú
özvegy.
– Találkoztunk, ez igaz – füllentettem ismét –, de csak úgy röpkén,
foghegyről, avagy szőrmentén, miként mondani szokás.
– Szóval téged a Bissingen Ernő érdekelne? – nézte az arcomat
gyanakvón Nóra. – Mondd, nem túl idős ő hozzád, édesem?
– Úgy szép a férfi, ha érett – vetettem fel államat, és közben majd
lesült arcomról a bőr, amiért a Bissingen-palota szalonjában épp a
csitri kokott szerepét adom elő.
– Hát... – húzta a szót kétkedőn Nóra. – Ezt te tudod, édesem, de
azért akad itt néhány dolog, ami az álmodozásod útjában áll.
– Miféle dolgok?
– Kezdetnek az, hogy Ernő házas, és legjobb tudomásom szerint
igen jól megvannak Jusztinával.
– Értem – biccentettem elszántan, mint aki kész bármikor feldúlni
bármely házasságot, ami a boldogsága útjában áll (és közben
émelyegtem önmagamtól).
– Három gyermekük is van – érvelt tovább Nóra, karomra téve a
kezét, mintha vissza akarna tartani valami végzetestől. – Mária,
Erzsébet és a kis Sándorka rajongásig szeretik az apjukat.
– Úgy helyes – mondtam hűvösen. – Mi van még?
– Ernő negyvenhat esztendős – koppantottá le Nóra a végsőnek
szánt érvet, én pedig úgy tettem, mintha ez valóban megrémítene.
– Valóban annyi volna? – rebegtem bizonytalanul. – Bár ez a
legszebb férfikor...
– Hozzád kicsit túl szép is, nemdebár? – mosolyodott el
megkönnyebbülve a grófnő, aki úgy hitte, végre sikerült engem
elriasztania kedves rokonától.
– Azért, ha mást nem is, de hallani felőle ezt-azt csak lehet –
néztem rá kérlelőn. – Mesélj róla! Csak, hogy tudjam, miféle férfit
keressek, még ha fiatalabb kiadásban is.
– Meséljek Ernőről? – nevetett fel Nóra. – Miért ne, hisz kislány
korom óta ismerem és azóta is gyakorta látom őt. Csak néhány napja,
hogy szegény édesapámat temettük a szomszédos Meggyesfalván, ahol
szintén lerótta tiszteletét, de sajnos sietnie kellett vissza a
székesfővárosba, máskülönben most is itt találtad volna.
Ezt hallva megborzongtam, amit a grófnő persze tökéletesen
félreértett.
– Na jó – mondta bizalmas mosollyal –, akkor hát figyelj, te kis
álmodozó...
És özvegy Bissingenné, kiben legalább oly éles elméjű, okos és bölcs
nőt ismertem meg, mint amilyen Agáta mama, vagy a kissé szertelen
Renée, mesélni kezdett a férfiról, aki elraboltatta a nővéremet.
Mikor kiléptem a Bissingen-palota kapuján, annyira zúgott a fejem,
hogy a járdáról le tévedve majdnem a Bürger sörgyár egyik kocsija alá
keveredtem. A hajtó – dühös móc ember – ostorával fenyegetőzve
bömbölt rám, én azonban csak arra a Bissingen Ernőre tudtam
gondolni, akit Nóra grófnő szavaiból megismertem. A mindig kedves,
bátor, nyíltszívű és becsületes főúr alakja, aki egyként jól ért a
gyerekek és az asszonyok nyelvén, kiáll az elesettekért, birtokán
felkarolja a legszegényebbeket, sokat utazik külhonba, hogy hazatérve
népe javára fordítsa a tanultakat, ráadásként pedig sosem volt hazug,
lovagiatlan vagy hamis... nos, mindez sehogy nem illett abba a képbe,
amit én korábban Bissingen Ernő grófról, a csélcsap szoknyapecérről
és leányrabló gyilkosról alkottam.
Azt pedig, hogy mindehhez az én örökké gyanakvó Ambrózy báróm
mit fog szólni, akkor még elképzelni sem tudtam.
 Pest, 1900. december 28.

Kétszemélyes fogadóbizottság várt a Keleti indóház előtt, de nem

azok, akikre számítottam. Érkezésem pontos időpontjáról már két
nappal korábban sürgönyben értesítettem Ambrózy bárót és Erdős
Renée-t, azt remélve, hogy elém jönnek.
A peronra lelépve azonban egyetlen ismerős arcot sem láttam a
kavargó tömegben, így magamnak kellett hordárt fognom, hogy
csomagjaimat kiskocsira rakatva törekedjek át az utazás lázában égő
diákok, úri hölgyek, fáradt arcú ügynökök, kísérő matrónájuk
morgolódásán vihogó csitrik, borvirágos orrú lókupecek és
gazdasszonyuk bőröndjeit cipelő cselédek között.
Mikor aztán az indóház előtti széles járdára léptem, a térdem
megremegett. Az utasokra váró bérkocsik sorában, mindjárt a legelső
fogat mellett két oly alakot pillantottam meg, akik látására még nem
voltam felkészülve. Egyikük magas, szürke öltönyös, puhakalapos,
kerek szemüveges, félszeg férfi, kinek arca sápadtabb már aligha
lehetett volna, míg a másik nagy fülű, ideges vigyorú, kajla fiú, kék
kendővel nyakába kötött, begipszelt bal karral.
- Vilmos! Isti! – léptem hozzájuk, nyomomban a hordárral. – Hát
maguk?
– A báró úr megkért, hogy fogadjuk kegyedet – szólt az ifjú
hírlapíró. Hangja csendes és merev volt, mint aki napok óta tükör előtt
gyakorolja a kellő mondatokat.
– Kisasszonka, hát végre mán, hogy haza tetszett gyónni –
lelkendezett helyette is Suha Isti. – Nagyon vártuk ám a kisnaccságát,
mer’ maga nélkül még a karácsonyi bejgli se úgy tekeredik, ahogyan
kell.
– Köszönöm, de – vigyázva megérintettem felkötött karját – téged
meg mi lelt?
– Karcolás ez, kisasszonka drága, semmi több – nagyzolt Isti, pedig
szegény keze csuklótól hónaljig fehér gipszbe volt börtönözve. –
Otthol, a jó melegben szíves örömest elmondom az egész esetet.
Merthogy történt egy kis... Vagy inkább nagyocska baj a villában. No,
de majd úgyis meg teccik látni.
A hordár krákogott, Tarján Vili pedig értette a célzást, és már
mozdult is, hogy útiládámat együttes erővel a konflis hátuljára
kötözzék. Sajnáltam, hogy nem a címeres kocsi és Gáspár bácsi jött
értem, ám úgy gondoltam, a Kölberre biztos a bárónak van szüksége,
így nem is kérdezősködtem. Isti, aki sérült karja miatt nem tudott
segíteni, nagy szájjal osztogatta utasításait a mogorva hordárnak, míg
én elfogadtam a túlfújt skót dudára emlékeztető, kockás kabátos hajtó
erős kezét, és megkapaszkodva benne, felszálltam a bőrfedelesre.
– Maga jól van, Vilmos? – kérdeztem az ifjú hírlapírót, miután a
Rákóczi útra kanyarodtunk. – Olyan sápadt és a szeme is véreres.
– Mostanság sokat éjszakázom – mondta ő halovány mosollyal. –
Az ünnepek környékén mindig elszaporodnak a bűnesetek.
Megkeseredett férjek verik agyon házsártos nejüket, túlhajszolt
cselédlányok ollóval rontanak a gazdáiknak, a kocsmák és
pálinkamérések környékén pedig egymást érik a késelések. Arról nem
is szólva, hogy a jómódú családok legtöbbje ilyenkor valamely
üdülőhelyen tölti a karácsonyt, és az üresen hagyott villák úgy vonzzák
a betörőket, mint lámpa a lepkét.
– A srenkerek tényleg ilyentájt melóznak a legtöbbet – értett egyet
Isti, olyan képet vágva, mint aki a pesti éjszakák legnagyobb helyi
szakértője. – Főleg Jézus urunk születése estéjén élvezetes a
medveugratás{177}. Olyankor még a hék is a betlehemi csillagot keresik
az égen, és ügyet se vetnek a köröttük lopózó árnyakra.
Míg az Ambrózy-villa mindenese komoly képpel tovább magyarázta,
miféle „előnyei” vannak a csendes ünnepeknek, én lopva Vilit
figyeltem. Az ifjú hírlapíró rendkívül figyelmes, ám annál hallgatagabb
és távolságtartóbb volt.
 Vérig sértettem szegényt a levelemmel – gondoltam szomorúan. –
Ha gyűlöl, hát nem csoda, hisz a legmélyebb érzelmeit utasítottam el,
és ráadásként még be is csaptam őt, hitszegő mód megszökve az
őrizetéből.
A konflis túl hirtelen kanyarodott rá a Károly körútra. Mind
megbillentünk az ülésen, én pedig úgy tettem, mintha kapaszkodót
keresnék, és közben Vili karjára tettem a kezem.
– Bocsásson meg, ha tud! – néztem rá úgy, hogy értse, nem a
váratlan érintésről beszélek. Ő erre keserűn felnevetett, majd kerek
szemüvege mögül fáradt, bölcs pillantást vetett rám.
– Nincs már semmi baj, Milike – mondta. – A kocsink újra jó úton
fut, a korábbi botor megcsúszásra pedig oly fölösleges volna több szót
vesztegetni.
– Akkor hát nincs harag? – kérdeztem, megszorítva kissé a karját.
– Harag? – mosolygott rám nyílt tekintettel Tarján Vili. – Inkább
hálát érzek, amiért visszalökött a helyes útra, hisz annyi minden vár
még rám. Kalandok, nők, leleplezendő bűnesetek. És tudja mit, Mili
kedves?! Mostanság érdekelni kezdett a pesti kabaré. Lehet, hogy
egyszer, mikor majd híres és gazdag hírlapíró leszek, nyitok egy
kávéházat, és bele apró színpadot építtetek, amin esténként a város
legviccesebb előadói léphetnek majd fel, megkacagtatva ezt a sok
köröttünk tébláboló mélabús, keserű szívű pesti embert{178}. Mert a
nevetés, az bizony gyógyít, Milike! Jegyezze ezt meg, és kerülje
messziről mindazt, ami bánatot okoz.
Őszintén beszélt, én meg legszívesebben a nyakába ugrottam volna,
hogy homályosra csókoljam azt a buta szemüvegét.
– Nincs magánál jobb barátom, Vili – mondtam, midőn a
Lánczhídra értünk.
– Tudom – hunyorított felém játékosan. – Ám ha még egyszer oly
rútul kibabrál velem, miként abban a kis garniszállóban tette, én
esküszöm a kedvenc ceruzámra, hogy nádpálcával kergetem el a
közelemből.
Isti, aki már egy ideje sérelmesnek érezte, hogy őt egészen
kihagytuk a társalgásból, most gúnyos fintort vágva közbeszólt.
– Nincsen magának ahhoz elég nekibuzdulása, szerkesztő úr. Hát
még mindig nem tanulta meg, hogy a mi kisasszonkánk akár az
ólomhegyen is általvágná magát, ha a túloldalon valami titok kulcsa
rejlik?
– Tudom én ezt is – értett egyet Vili –, hisz a báró úr majd letépte a
fejemet miatta.
Nevettünk mind a hárman, én pedig megkönnyebbülve dőltem
hátra a párnázott ülésen, mert visszakaptam a barátaimat.
Vidám hangulatom azonban csak addig tartott, míg az Ambrózy-
villába nem értünk. A kiskapu előtt megállva Vili lesegített a kocsiról,
majd a hajtót kérve segítségül, a csomagom szíjait kezdte bontogatni.
Eközben én mindvégig levegő után kapkodtam, mivel a házból
előrontó Terka néni két vaskos karjába kapott, és úgy szorongatott,
mint aki többé sosem akar elengedni.
– Édes virágszálam, drága madaram, hát megtért végre a fészekbe –
hadarta könnyes szemmel. – Istenkém, Jézusom, be le van
sovánkodva! Hát otthol, abban a szépséges
Erdélyországban már enni sem szokás? Jaj nekem, a dereka, mint a
nádszál, az arcocskája meg béesett. Tán száraz kenyéren tartották azok
az otthoni latrok az én kisasszonkámat? Na sebaj, most besérülünk
sebest a konyhára, oszt olyan kosztot rakok a vékony kis ujjai alá, hogy
nem győzi majd nyalogatni őket.
Az ajtón belépve azonnal láttam, hogy Ambrózy báró kabátja nem
lóg a helyén. Miért is számítottam rá, hogy legalább itthon vár rám?
Pedig a hírek, amit Nóra grófnő szalonjából hoztam, majd
szétrepesztették a fejemet.
Agáta mama az emeleti szalonban, az íróasztala mögött ült, ám
midőn beléptem, hogy üdvözöljem, azonnal felállt, elém sietett, és nem
törődve az etikettel, vállamat megfogva arcát előbb jobbról, majd
balról is az enyémhez érintette.
– Ép és egészséges – mondta eztán, tetőtől talpig végigmérve. – Így
is kell, nagyon helyes!
 – Édesapám tiszteletét küldi és köszöni, hogy visszafogadtak –
mondtam, elferdítve kissé a valót, mert az én papuskám biz’ nagyon
nem örült, amiért újra az Ambrózy- villába költözöm.
– Visszafogadni? – csodálkozott el kissé a grófnő. – Hisz a távozása
mindig is ideiglenes volt. A fiam tán nem mondta el magának, hogy
csupán pihenni küldte haza?
– Marosvásárhelyt említett valami ilyesmit.
– Kótyagos kissé, de hát mit tehetünk – tárta szét karját Agáta
mama, és már indult is vissza szétteregetett papírjaihoz. – Jut
eszembe, a látvány ne ijessze meg! Olykor előfordul az ilyesmi, de
most már fel vagyunk rá készülve, úgyhogy nem lesz semmi baj –
mondta szinte szórakozottan, és mintegy magyarázatképpen az
asztalán heverő hatalmas forgópisztolyra tette a kezét.
Azt hittem, ott menten összerogyok. Agáta mama felfegyverkezett?
És miféle látvány az, amitől nem kéne megijednem? Csak nem
Richárddal történt valami?
Éreztem, hogy a további faggatózásnak nincs értelme, annál is
inkább, mivel a grófnő újfent a papírjaiba temetkezett, engem pedig
Terka néni unszolt kifelé a szalonból, hátulról finoman csipkedve,
huzigálva a szoknyámat.
– A nagyságos asszony nyugodtnak mutatja magát – súgta a villa
kerekded szakácsnője, miközben lefelé ballagtunk a lépcsőn –, ám
szegény két napja szinte egy szemhunyásnyit sem aludt. Mondjuk, mi
se... Hát maga meg mit keres itt?!
A háborgó kérdés annak a megtermett, harcsabajszos, kopott ruhás,
rossz arcú férfinak szólt, aki a konyha irányából jött, karján úgy
nyugtatva a kétcsövű vadászpuskáját, mint valami különösen nyúlánk
csecsemőt.
– Bocsássák meg a naccsága – kapta le fejéről simléderes sapkáját a
fickó –, de éhesek az emberek.
– Ha éhesek, hát korgassák a hasukat – prüszkölte mérgesen Terka
néni. – Nem látja kend, hogy hazajött végre a mi kicsinyke
lipinkamadarunk? Előbb őnéki kell adnom valamit, aztán következnek
maguk.
A fegyveres férfi visszacsapta fejére a sapkát, majd orra alá morgott
néhány érthetetlen szót, mely tán szerbül hangzott, és sarkon fordulva
távozott.
– Hát ez meg ki volt? – kérdeztem Terka nénit nagyra kerekített
szemmel.
– A Dragoslav – felelte ő, ám mindjárt el is bizonytalanodott. –
Vagy inkább a Sava? Esetleg a Gavrilo. Fene se tudja megjegyezni őket.
Annyi biztos, hogy mind sötét gazemberek, akiknek rég a hóhér
kötelén kéne csingolyázniuk{179}. Csak tudnám, hogy a jó báró úr
honnét szed össze ilyen gyilkos fajzatokat.
– Mondja már, drága néni, mit keresnek itt ezek az emberek,
ráadásul talpig fegyverben?!
– Hogy mit? – nézett rám meglepetten Terka néni. – Hát az Isti
nem mondta?
– Azt láttam, hogy eltört a karja, és mintha hátul a nyakán is
horzsolásokat takarna a kabát, de mikor kérdeztem, csak sejtelmesen
hallgatott, és még vigyorgott is hozzá.
– Ki gondolná, hogy ilyen szerény – csóválta fejét a szakácsnő,
miközben a konyhába léptünk. – Pedig hajszálon múlt, hogy ott nem
hagyta azt a csorba fogát.
– De mégis hol, néni?
– Hát ottan a! – mutatott ki az ablakon, én meg a tekintetemmel
követtem a kezét, és azonnal belém fagyott a szó.
Az Ambrózy-villa gyönyörű, vadonatúj kocsiszíne és istállója mind
oda lett. Helyükön tűzmarta gerendák halma, szélhordta korom és
égett törmelék maradt csupán. Valahol a pusztulás közepén, két égre
meredő, csonka oszlop között roggyant, szénné feketült, csónakszerű
holmi állt féloldalra dőlve. Ha nem látszik még mindig az egyik kereke,
sosem jöttem volna rá, hogy a címeres Kölber maradványait látom.
– Két napja történt, úgy hajnali három felé – mondta Terka néni. –
Arra ébredtünk, hogy recseg-ropog az egész miskulancia, a lovak pedig
dobogva, nyerítve próbálnak kitörni az égő istállóból. Gáspár és Isti
amúgy pendelyben, gatyában futottak értük, és Macit sikerült is épen
kihozniuk. Szegény pára rúgott, harapott, majd az erdőbe futott.
– Hát a Foltos?
– Érte Isti ment be, pedig Gáspár próbálta visszatartani, mert
látszott, hogy a tető mindjárt bészakad – emlékezett könnytől
homályló szemmel Terka néni.
– De nem szakadt be! – kiáltott ránk vidáman az ajtóból Isti.
– Már hogyne szakadt volna?! – csapott felé a konyharuhával jó
szakácsnőnk. – Máskülönben mi esett a hátadra és törte el a karodat,
te bolond gyerek?
– Az ördög gerendája – felelt a fiú, lehuppanva a székre. –
Csakhogy a piszok patás elhibázta, hisz addigra a Foltost már
kihoztam, és nekem is csak a karom bánta.
– A szín, az istálló meg a kocsi viszont mind oda lett – sóhajtotta
Terka néni. – Azok a koszos hegyi rablók, hogy a csórna{180} szánkázna
rajtuk ezerszer oda-vissza a fekélyverő szöges csizmájában, alapos
munkát végeztek.
– Hegyi rablók? – kapkodtam a fejem.
– Azok hát – csapott tenyerével az asztalra Isti. – Gellérthegyiek a
barlanglakások mélyéről. Az egyiknek még a pofázmányát is
megismertem a tűz fényinél, mikor elfelé futott, hogy csóvavetés után
kiugorjon a kerítésen.
– Egyáltalán hogy jutottak be? – kérdeztem. – A Bogi nem fogta,
jelezte őket?
– Ő szegény nem, mert hideg volt akkor éjjel, én meg bolond fejjel
beengedtem magam mellé, a kamrába – vallott színt Isti
bosszankodva. – Fene se gondolta vón, hogy támadás ér minket.
– Most már ne rágd magad – vigasztalta Terka néni, miközben nagy
tányér bablevest és mellé szép karéj kenyeret tett elém. – Inkább
gyere, és segíts megmerni az étekhordót. A saját rablóinknak, kik azóta
ránk vigyáznak, enni kell, különben még ők lesznek azok, akik éjjel
átvágják a torkunkat.
– Ahhoz túl jól fizeti őket a báró úr – állt fel Isti az asztaltól, hogy a
szakácsnő keze alá dolgozzon. Én a forró étel mellé ülve kinéztem az
ablakon. Az erdőcskénk szélén, meg a hátsó kerítésnél, és Gáspár bácsi
házikója mellett is egy- egy morc fegyveres alakot láttam sétálgatni, kik
úgy vizslatták a téli Svábhegyet, mint vadászó vércsék a pocokkal dús
mezőt.
A délutánt fenn töltöttem a szobámban. Előbb levelet írtam Renée-
nek, közölve vele, hogy szívesen látnám őt ismét, hisz annyi mindent
meg kell beszélnünk, majd az ágyamra heverve mást sem tettem, mint
élveztem az újra fellelt boldogságot, amiért az Ambrózy-villa lakója
lehetek.
Odakinn már sötétedett, mikor kocsizörgés riasztott meg.
Hamarosan a kapu is csapódott, és Bogi kutyánk boldog csaholása
jelezte, hogy Richárd érkezett meg. Tudtam, elébe rohanni ostobaság
volna. Az én morc báróm nem kedveli a heves érzelemkitöréseket, még
akkor sem, ha gondosan a hamis közöny és tartózkodó udvariasság
szürke selyempapírjába göngyölgetem.
Húsz percet kellett várnom, hogy az ajtómon kopogtassanak.
– Milikém, édes – búgta Terka néni, vigyázva rá, hogyha netán
alszom, fel ne ébresszen. – A báró úr kéri, ha nem terhes a mi
kisasszonkánknak, látogassa meg őtet az ürdüngős szobában.
No, végre! – gondoltam vidoran. – Hát csak kíváncsi rá, hogy mit
végeztem a Bissingen-házban!
Csakhogy már megint csalódnom kellett, mivel a laborba lépve
Richárd egész másként fogadott, mint vártam.
– Ideje munkához fognunk – mondta anélkül, hogy köszönt volna.
– Látta már, mit művelt velünk az a gazember?
– Az istállóra gondol? – kérdeztem kissé összezavarodva.
– Nem is az ősszel lehullott levelekre – csattant fel, miközben a
hosszú asztal mellett sebesen le-föl járva, ujjaival a mellényén dobolt.
– Mili, ne mondja, hogy Marosvásárhelyt berozsdállt az esze.
– Jó – egyeztem bele mindjárt –, nem mondom.
– Helyes. Akkor hát hallgassa meg, mi történt itt, mialatt maga
otthon pihengetett.
 Méghogy pihengettem?! – esküszöm, nem hittem a fülemnek. –
Hisz maga, gonosz, kegyetlen ember, éppen maga küldött... Mi több,
zavart, kergetett, száműzött el a székesfővárosból!
Ezt vágtam volna a fejéhez, ha a régi, heves vérű, paprikás kedvű
Milire hallgatok. Őt azonban mostanság az új Mili, ki sokkal
megfontoltabb volt, egyre többször intette csendre, és felelt helyette
valami egészen mást.
– Való igaz, báró úr, én alaposan kipihentem magam, ám magán a
végzetes kimerültség jelei kezdenek mutatkozni.
– Hogy mondja? – pillantott rám értetlenül.
– Lázas tekintet, idegesen rángó szájzug, folyton matató ujjak és
végzetesmód elharapózó udvariatlanság. Már legalább két perce állok
itt, és ön még mindig nem kínált hellyel.
– Söpörje le azt a széket – intett a régi újságok alatt rogyadozó
ülőalkalmatosságra –, és figyeljen végre rám! A napokban, mint maga
is sejtheti ezt az üszkös romokból, komoly előrelépést tettünk a nővére
ügyében.
– Amennyiben?
– Sikerült végképp feldühítenem az ellenséget – mondta Richárd,
oly büszkén, mintha nem épp a mi istállónk, de Bissingen Ernő egyik
kastélya vált volna pernyévé.
– Értem – bólintottam lassan, megfontoltan. – Még néhány ilyen
győzelem, és nem lesz többé fedél a fejünk felett.
– Micsoda? Jaj, Mili, maga már megint csak a fát látja, pedig
mögötte egy egész erdő dereng.
– Erdőnk se lesz, ha a gyújtogatok visszatérnek – jegyeztem meg
halkan.
– A szerbek majd megállítják őket – legyintett Ambrózy báró, a
három odakinn strázsáló vademberre célozva. – A lényeg azonban
mégiscsak az, hogy az ellenség végre elvesztette a fejét, tehát hibázni
fog.
– És mégis, hogy sikerült ezt a nagyszerű haditettet, mely egyébként
hajszál híján Isti és a két lovacskánk életébe került, végrehajtania?
 – írtam egy levelet.
– Oh! Ha szabad kérdeznem, kinek?
– Bissingen grófnak.
– Igazán tüzes levél lehetett, hogy válaszul ő is csóvákat küldött.
– Befejezné végre az élcelődést, Mili? – meredt rám parázsló
szemmel az én túlhajtott vásári sergőre emlékeztető báróm. – Boldog
vagyok, hogy végre visszatért, de most már koncentráljunk a munkára!
– Ebben nem látok semmi kivetnivalót – dőltem hátra a széken, úri
leányhoz nem illőn keresztbe téve a lábamat. – Megtudhatnám végre,
mi állt abban a levélben?
– Találkozót kértem a gróftól, hogy tisztázzam vele Hangay Emma
ügyét.
– Csak ennyi?
– Látja, hogy ennyi is bőven elegendő volt – intett az ablak felé,
mely pontosan a fekete romokra nézett. – Persze nem számítottam
ilyen elvadult válaszra. Napokig lestem a postát, de semmi nem
érkezett. Aztán eluntam a dolgot, és mivel úgy hírlett, Bissingen ismét
a városban van, személyesen kerestem fel őt az Andrássy úton.
– Tehát találkoztak?
– Sajnos nem. Kiderült, hogy a hír téves volt. Bissingen részt vett
Lázár Jenő temetésén...
– Igen, ezt Nóra grófnő is említette.
– Szóval járt nála? Helyes!
– Valóban meglátogattam, ahogy kérte, és igen érdekes... – fogtam
volna a beszámolómba, amit már oly régóta fogalmazgattam
magamban, ám Ambrózy báró türelmetlenül leintett.
– A pletykákról majd később! Hol is tartottam? Ja, igen, a Lázár-
temetés, amiről Bissingen először valóban Pestre akart jönni, ám
útközben meggondolta magát, és inkább Bécsbe utazott. így aztán épp
úgy jártam, miként korábban ön: a gróf helyett csupán Matolcsyt
találtam a helyén, aki rettentőmód ideges lett, mikor megmutattam
neki Emma fényképét.
 – Mármint azt a fotográfiát, amit Totyó lakásán leltünk?
– Pontosan azt – nevetett fel már-már oly gonoszul a báró, hogy ha
más is hallja, biztos a Lipótmező rácsos celláinak egyikébe valónak
gondolta volna őt. – Rajta a felhívás, miszerint bárki bármit tud a
képen látható leányról, azonnal jelentse Matolcsy Kamill úrnak.
– Erre ő? – hajoltam várakozón előre.
– A szemembe hazudott, azt állítva, hogy fogalma sincs, ki az a nő –
zengte a báró egészen fellelkesülve. – El akarta hitetni velem, hogy bár
a hirdetőkártyákat a gróf parancsára valóban ő sokszorosíttatta és
küldte szét, ám Bissingen sosem kötötte az orrára, hogy miért keresteti
Emmát.
– Ez... – értetlenül ráztam a fejem. – Ez teljes zagyvaság.
– Valóban! – csettintett ujjával boldogan Richárd. – Matolcsy
persze hazudott, és mikor ezt a szemébe vágtam, burkoltan meg is
fenyegetett.
– Mivel?
– Ha jól emlékszem, volt benne revolvergolyó, mérgezett
ajándékszivar és egyszerű útszéli felkoncolás is. Mit mondjak, nem túl
fantáziadús.
– És nem is annyira burkolt!
– Meglehet – vont vállat Ambrózy báró, akinek minden mozdulatán
látszott, hogy most él igazán. – Azok a vérben forgó szemek viszont sok
jót is ígértek nekünk. Az ellenfél, akárki az, hibázni fog, csak épp
tovább kell ütnünk a vasat.
– Hogyan?
– Erről majd később. – Richárd megkerülte az asztalt, majd jelezve,
hogy immár minden figyelme rám irányul, mutatóujját az állához
ütögetve, merőn nézett a szemembe. – Most inkább arról beszéljen,
mit tudott meg a grófnőtől.
Eljött hát végre az én időm, melyre napok óta vártam! A bárótól
tanult módszerességgel foglaltam össze mindent, amit Nórától
hallottam a jó, segítőkész, lovagias és bölcs (vagyis teljességgel
elképzelhetetlen) Bissingen Ernő grófról, majd csendben maradva arra
vártam, hogy Richárd miként szedi ízekre ezt a hamis képet.
– Nocsak – mondta ő, könnyű ráncokat gyűrve homlokára. –
Hajszálpontosan olyan a fickó, amilyennek magam is képzelem.
– Tehát kedves, családszerető, okos és talpig becsületes? – hűltem
el. – Na és a nővérem elrablása?!
– Éppen az nem illik a képbe – jegyezte meg Ambrózy báró a fejét
csóválva.
 17
Váratlan találkozás

Pest, 1990. december 31.

Szilveszter napján, mikor az óévbúcsúztatók az egész

városban, sőt, szerte a vén Monarchiában vidám dáridóval, színes
kavalkáddal, pezsgődurrogtatással igyekeztek elhitetni magukkal, hogy
az élet szép, Schumayer Karlinka szomorú volt. A szobájában ült,
melynek ablaka a Pilisy-ház belső udvarára nézett, és valami
papírfedeles regény hevert az ölében, amiből azonban még egyetlen
sort sem olvasott, pedig vagy húsz perce vágta fel az első oldalt.
Odakinn borús volt az ég, idebenn borús volt a hangulat.
– Jöhetek-e? – dugta be fejét az ajtórésen Mück Mári, kinek szeme
alatt még ott domborodtak az álom táskái.
– Látom rajtad, kis szívem, hogy az éjjel te sem találtad meg a
boldogság madarát – mosolygott rá Karlinka, majd a könyvet félretéve
kezét nyújtotta, így híva magához kis barátnéját. Márika a háta mögé
pillantott, ellenőrizve, nem látta-e meg valaki a folyosóról, azután a
szobába lépett, kilincsre csukta az ajtót, és szokott mozdulattal a
szőnyegre, Karlinka lábához telepedett. Mikor cselédfőkötős fejét a
leány térdére hajtotta, és az simogatni kezdte a haját, Márika halkan
elsírta magát.
– Annával álmodtam – mondta szipogva. – A Hül-házban, a nyitott
pincelejárat előtt állt, és két karját nyújtva könyörgött, hogy azonnal
menjünk haza, mert egyedül képtelen begyújtani a sport.
 – Azt a rozsdamarta, vén sport csakis te tudtad rendesen megrakni
– emlékezett Kardos Cecília, kiben különös borzongást keltett, hogy
megtörténik, amit sohasem gondolt volna, és vágyakozva gondol
egykori börtönére, a Hül- házra.
– Aztán valami fekete ocsmányság nyúlt fel a pincéből – folytatta
álmát Márika –, és körbefonva Annácska derekát, lerántotta őt a
mélybe.
– Elég ebből, kis bolondom, ne kínozd magad! – nyúlt a kislány álla
alá Karlinka, és a könnyes szemekbe nézett. – Egyikünk sem tudja
biztosan, hogy miért kellett Annának meghalnia, és azt sem, mi történt
volna, ha vele maradunk.
– A szép báród tudja.
– Neki is csak sejtései vannak – felelte Karlinka. – Különben meg
ne emlegesd folyton úgy, hogy a „te báród”. Richárd úr csakis
önmagáé, ezért látod szépnek.
– Miért, tán nem az? – csodálkozott Márika. – Te rútnak látod őt?
– Én... – a leány bizonytalankodott. – Nem is tudom, milyennek
látom. Annyi biztos, hogy nagyon erős, talpig becsületes és rendkívül
eszes férfi.
– Akkor most éppeg nem rüheljük őt?
– Nem – nevetett fel csendesen Karlinka. – Azt hiszem, inkább
kedvelnünk kell azért, hogy vigyáz ránk.
Mück Mári visszahajtotta fejét barátnéja térdére, ám röpke
gondolkodás után ismét megszólalt.
– Vajon mi lehet a pénzecskénkkel? – sóhajtotta. – Őrzik-e még a
puttók, vagy Anna gyilkosa megtalálta, oszt szer’usz világ, magával
vitte az összesét?
– A vagyonkád jó helyen van – nyugtatta meg Karlinka. – Ambrózy
báró az utolsó bankóig, aranyláncig és köves zsuzsuig mindent kivett
az ágytámlából.
– Honnan tudta, hogy hol keresse?
– Hát lehet előtte bármi is titok?
– Az már igaz, hogy olyan nézése van neki, ami az ember hasát is
átfúrja – ismerte el Márika. – Hát a Jenő fegyverei?
– Azok nekünk nem kellenek.
– Már hogy a radai rossebbe ne kellenének?! – kapta fel fejét a kis
cseléd mérgesen. – Akadt köztük egy gyöngyház markolatú kis
hölgypisztoly. Na, azzal akarom én kiloccsintani Annácska gyilkosának
az agyavelejit, amint rátalálok!
– Ne bomolj, csipisz! – fedte meg a harcias kislányt Karlinka. –
Gyerekecske vagy te még, ráadásul szoknyát viselsz.
– Az meg mit számít? – pattant fel hirtelen Márika, és a szoba
közepére állva, két csontos kis öklével a levegőt kaszálva mindjárt
bizonyított is. – Tán aztat hiszed, hogy korábban még sosem
pofozkodtam? Ha igen, hát csalódni fogsz! A tabáni utcakölkök nem
ám oly nyúlbogyók, mint a pestiek. A Füvészkert veres inges úri
vagányai közül tíz se ér fel egyetlen Horgony utcai csibézerrel.
Lehetnek akár kicsik, mint a tökmag, ám ha hirigről van szó, úgy
ütnek, rúgnak, harapnak, csípnek, mint a füstös istennyila. Engemet
meg aztán különösen szerettek kergetni, és közben lapátfogú
boszorkának, meztéllábas lidércnek, pendelyes Hül-kukacnak
csúfoltak. Háhá! Tették ezt egészen addig, míg egyszer bé nem csaltam
őket az egyik sikátorba, ahol előbb megbújtam, majd mikor a
közelembe értek, hát rájuk szakajtottam az egész Mück Mári arzenált.
Volt ottan vagy száz tucat piff és puff, bele a randa pofádba, hozzá
desszertnek nesze, te lótetű, itten repül a zúgós saller, és végül habnak
rá néhány búcsúztató rityón rúgás következett, így ni...! – kiabálta a
kis cseléd, és közben mutatta is, hogy miként verte előbb egy kupacba,
majd a négy égtáj felé szanaszét a pimasz kis tabáni utcakölyköket.
Egyszemélyes produkciója oly heves, villanyos töltéssel teli és
mulatságos volt, hogy Karlinka végül már könnyezve kacagott.
– Te tényleg egészen bolondos vagy, Mári, csakhogy nem a kötözni,
inkább a csókolni való háborodottak közül – mondta, megölelve a
harci bemutatótól zilált hajzatú, félrecsúszott fityulás, lihegő kislányt.
– A Vurstliban kéne színpadra állnod, és mindjárt színig telne
aranykoronással a közönségnek kitett kalapod.
 – Meg is tenném szíves örömest – szólt a kis cseléd –, csak ne kéne
itt penészednünk.
– Elmenni most még nem tudunk – csendesedett el Schumayer
Karlinka. – Penészedni azonban mégsem fogunk!
– Jó! – helyeselt a kislány. – Szökjünk el megint!
– Azt nem szabad. Viszont ma szilveszter napja van, és bár mi rabok
vagyunk, csak azért is mulatni fogunk.
– Itten? – nézett körül kétkedőn Mück Mári.
– Fittyfenét itten – mondta Karlinka. – Odafönn, a szoaréban!
Az aprócska cseléd szeme elkerekedett. Tudta ő, hogy az óévet
Madame Rose a legkedvesebb és legbőkezűbb barátai körében akarja
búcsúztatni, hisz az egész személyzet már kerek egy hete csak erre
készült. Fényes társaság, sok úr és ifjú hölgy várható vendégségbe, ám
a pénzért mért szerelem és ledérkedés ma éjjel szigorúan tilos. Lesz
viszont helyette jóízű beszélgetés, sok ínycsiklandó étek és édes
bornedű, no meg aprócska színpadi jelenetek, versek víg előadása, míg
éjfelet nem üt az óra, hogy utána (sej, ripityom!) nóta, tánc
következzék egészen kivilágos-kivirradtig.
– Hát a Róza asszony nem fog minket lekergetni? – kérdezte
Márika szinte remegve az izgalomtól. – Mert én itten cselédsorban
vagyok, te pedig álnéven bujdosol, és sok lesz ám odafönn az idegen
szem, ami könnyen általláthat a titkainkon.
Karlinka ekkor felemelte a zöld selyemkendőt, ami addig a
lámpabúrát takarta, és beborította vele Mück Márit, aki így egy
csapásra erdei vadontündérré változott.
– Ha nem látják, kik vagyunk, lehetünk akár titokzatos hercegnők is
a távoli napkeletről – mondta sejtelmesen.
 Róza asszony a szoba közepén állt, két nagy, mégis karcsú csuklójú
kezét erős csípejére támasztotta, és nagy komolyan, töprengőn
bólintgatva hümmögött.
– Ez igazán... Miként is fogalmazzak? Igazán extravagabundus.
A leányok vele szemközt csendben várták, hogy a szederlila
bársonyruhát viselő hölgy részletesebben is kifejtse véleményét.
– Ti, gyermekeim, most épp úgy néztek ki, mint két aszálytól
fonnyadozó tinórugomba a vadgesztenyefa tövén – jött az ítélet
folytatása, mire Mück Mári furcsán, prüszkölve felnevetett. – Gomba,
ami ráadásként még náthát is kapott.
Erre aztán mindhárman nevettek, majd Karlinka szólt:
– Ha gomba, hát gomba. Pont az a cél, hogy egyikünket se ismerjék
fel, és lehetőleg ne is molesztálják a vendég urak.
– Molesztálás, az ma nem lesz – mondta határozottan Madame
Rose. – Ez nálam szilveszter éjszakáján szilárdabb szabály, mint ama
hóbortos Eiffel úr vastornya Párizs városában. Viszont...
A leányokhoz lépett és könnyeden megérintette előbb a zöld, majd a
kék selyemfátyolt is. Az egyik Mück Márit, a másik Karlinkát takarta
fejbúbtól egészen könyékig, és bár mindkettő leheletvékony, finom
szövésű anyag volt, arcvonásaikat tökéletesen felismerhetetlenné tette.
– Valóban szükséges így beburkolóznotok? – tette fel kérdését Róza
asszony.
– Feltétlenül – mondta a zöld kendő alól Karlinka. – És nemcsak a
gondos álcázás miatt, hanem a móka kedvéért is.
– Miféle móka? – A ház úrnőjében tovább erősödött az aggodalmas
gyanakvás.
– Ma éjjelre megcseréljük egymást – tört ki a lelkesedés Márikából.
– Én leszek a ténsasszony unokahúga, Schumayer Karolin, a Ciliké
pedig az izé... No, nézd mán, nem gyön a nyelvemre, hogyan is szokják
az olyat mondani? Ja, megvan! Ő az én pletykatársasági cselédem!
– Nevezzük inkább társalkodónőnek-javasolta Karlinka, magához
ölelve a nálánál jó fejjel alacsonyabb, kék selyemkendő alatt rejtező
Mück Márit.
 – Furcsa pár vagytok, azt meg kell hagyni – csóválta fejét
mosolyogva Róza asszony. – Ebből akár még Bécsig érő pletyka is
lehet. Már szinte hallom, ahogy a vendégeim holnap szertepusmogják
a városban, miszerint a Pilisy-házban a sok esőnek hála két
bolondgomba termett, kik közül a kisebb külvárosi hercegnőnek, a
magasabbik meg némasági fogadalmat tett társalkodónőnek mutatja
magát.
– Csak mondjon akár hasonlót is bármelyik – emelkedett fel
hirtelen a kék selyem eleje, mely alatt Mári apró ökle sápadozott –, én
olyat béverek neki...!
– Na, az volna még csak szép, ha megbokszolnád a vendégeimet –
nevette el magát a fehérkaméliás hölgy, majd hirtelen, mint kinek ezer
dolga van, az ajtó felé indult, ám a kilincset lenyomva még visszaszólt:
– Jók lesztek így, csak a fátylat le ne vegyétek, míg idegen van a
házban. Ma éjjel sokan jönnek-mennek itt, és némelyikről még magam
sem tudom, hogy ki fia, borja. A habzó borral pedig csínján bánjatok,
mert a könnyű buborék hamar a fejbe száll, aztán... Hogy is szoktad ezt
mondani, Márika?
– Hát úgy, hogy a részeg szoknya szegélyű nem a főd, hanem az ég
húzza magához, aztán szer’usz szép világ, másnap virradóra már ott is
a bús jányanyaság!
A második emeleti szalont Madame Rose irányítása alatt a
személyzet, mely szilveszter éjjelére négy cselédlánnyal és két inassal
egészült ki, varázslatos hellyé tette. A papírgirlandok, ezüst- és
aranyfolyondárok, légies lámpatakaró selymek bűvös-bájos világot
idéztek, hol minden szép és jó megtörténhet. Középen harminc
terítékes, hosszú asztal állt, amin a hófehérre mosott damasztabrosz, a
nefelejcs mintás jénai étkészlet és a finom ezüst szerviz úgy csillogott,
hogy abba majd belevakult a szem.
A vendégek nyolc óra körül kezdtek szállingózni. Egymás után
fordultak be a Magyar utcába a büszke hintók, és méregdrága,
függönyös ablakú fiákerek, a bejárati ajtó pedig többet volt nyitva,
mint csukva.
 Róza asszony szokásához híven az első lépcsőfordulón fogadta az
érkezőket. A sok kézcsóktól és a bókokra válaszul adott röpke
mosolyoktól egyként zsibongott a kézfeje és az ajka, ám ha ünnepi éj
volt is ez, azért neki fontos szolgálatot jelentett, hisz aki ma jól érzi
magát, tán akkor sem kerüli el a Pilisy-házat, mikor pénzbe kerül az
itteni szórakozás.
Este kilenc óra tájt már annyi államtitkár, képviselő, alsó- és
felsőházi tag, valamint dúsgazdag gyáros, terménykereskedő és bankár
gyűlt össze, hogy akár új kormányt is alakíthattak volna. Közöttük az a
néhány lázas tekintetű, vagy épp direkte flegma költő, laptulajdonos és
író úgy elveszett, mint a sós óceánba hullt édes esőcsepp. A szalon
végébe szerkesztett, kicsiny pódium viszont csakis az ő, meg a ma éjjel
makulátlan tisztességbe öltözött színész- és táncosnők hitbizománya
volt. A vastag szőnyeggel takart, halkan roppanó deszkákon majd
minden percben állt közülük valaki, akit a mély fotelekben és a falak
mentén sorakozó pamlagokon ülők hallgathattak. Zengett ott vidám és
bús óévbúcsúztató költemény, pajzán francia dal a jó öreg Krausz
Samu klavír-kíséretével, meg néhány kacagtató, könnyed jelenet
egyenest a sarokban meghúzódó, ifjú Molnár Ferenc{181} tollából, miket
maga Róza asszony és gondosan válogatott barátai adtak elő.
– Nézd, micsoda pofák! – súgta a kék selyemfátyol alól Márika, és
az utcai ablak alatt ücsörgő, szivarfüstöt pöfékelő urak felé bökött. –
Annyi szalonna van rajtuk, hogy aztat még a Sáncz utcai Karcárosné
disznaji is elirigyelnék, pedig azoknál zsírosabbat hentes nemigen
látott.
– Rosszul látod, bogaram – felelt erre a zöld selyemkendővel fedett
alak. – Nem zsír az, amitől azok a pocakok domborodnak, inkább
megszámlálhatatlanul sok birodalmi korona.
A vendégek persze nyomban felfigyeltek a két titokzatos hölgyre.
Néhányan a bátrabbak vagy épp a pimaszabbak közül mindjárt Róza
asszonyhoz siettek, hogy megérdeklődjék, kit tisztelhetnek a fátylak
alatt megbúvó nőkben.
– Az alacsonyabbik szegény sorsú unokahúgom, Schumayer
Karlinka, ki nemrég teljes árvaságra jutott, és így most rövid időig én
viselem gondját. Különben igen visszahúzódó, félénk leány a lelkem,
ami abból is jól látszik, hogy ezen a derűs éjszakán sem tárja fel arcát
idegenek előtt.
– Pont úgy, miként a török császár háremhölgyei – krákogta
izgatottan Almássy Imre{182} gróf. – No, és a másik? Az a sudár, vékony
derekú teremtés?
– Ő az én kis kuzinom társalkodónője – válaszolta Róza asszony
hatalmas türelemmel két, három, végül már majd tucatnyi kérdezőnek
külön-külön. – Sajnos igen egyszerű, mondhatni buta teremtés, no, de
mit lehet tenni, ha Karlinka valami fura okból erősen ragaszkodik
hozzá.
Egyedül Krúdy ismerte fel mindjárt a két leányt, ami nem is csoda,
hisz az utóbbi hetekben számos órát töltött a társaságukban. Midőn
meglátta őket, rögvest sejtette, hogy valami turpisság folyik, hát elébük
sietett, felajánlva segítségét.
– Erre tessék – hajolt meg Karlinka előtt, kezével mutatva egy
gazdátlan szófa felé, ám Mück Mári rámordult.
– Hékás, ma kettőnk közül én vagyok itten a naccsága! Engemet
tessen pesztonkálni, ne a cselédemet!
– Oh, párdon, ha tévedni merészeltem – vigyorodott el az ifjú író.
... {183}
Hamar került a hölgyek kezébe két pohár édes pezsgő, mely Márikát
megvigasztalta és a nyugtalan szívű Karlinkát is elzsongította kissé. A
színpadon tíz óráig folyt a játék, mikor is Róza asszony ezüstös hangú
csengettyűvel jelezte, hogy asztalhoz lehet ülni. Az úri társaság
időközben folyvást cserélődött, mivel sokan csak félórácskára néztek
be a Pilisy-házba, boldog új esztendőt kívánva a fehérkaméliás
hölgynek, majd robogtak is tovább a hideg pesti éjszakában más
fogadások, óévbúcsúztató bálok és baráti összejövetelek felé. Akik
viszont maradtak, most mind megkeresték a tányérok elé tett
kartonlapocskákra írt nevüket: Róza asszony előre tudta, ki lesz
vacsoráló vendég, és nem bízta a véletlenre az ülésrendet.
A hölgyeket Krúdy vezette a székeikhez. Márika közvetlen a ház
úrnőjének balján, Karlinka eggyel arrébb, az ifjú író pedig őutána
kapott helyet.
– Hogy fogunk így falni? – ijedt meg a kisleány, tétován matatva
zöld fátylával.
– Leginkább sehogy – vélte a barátnéja. – Az arcunkat megmutatni
nem szabad.
– Tudom én aztat, csak éppeg éhes vagyok.
– Utánozz engem! – súgta Karlinka. – Öledbe terítsd ezt a
keszkenőt, mindig apró falatot végy a kanálba, villára, és aztán a fátyol
alját picinykét megemelve, csempészd be alá az ételt!
– Így a jövő esztendeig se lakok jól!
– Dehogynem, hisz mindjárt itt az éjfél – vetette közbe Krúdy
gonoszkodva, ám Mück Márinak nem volt érkezése visszavágni, mivel
már tálalták is az első fogást. Hatalmas porcelántálakban dús
jérceleves érkezett, majd jöttek a két- és négylábú sültek, no meg a
szilveszter éjjelén elmaradhatatlan töltött káposzta oldalassal,
melynek csontjáról oly puhán foszlott le a hús, mint játszi visszhang a
hegyoromról.
Mindenki nagy buzgalommal evett, és kortyolta a vörös- meg
fehérborokat, attól függően, hogy épp mi illett az aktuális fogáshoz.
Közben víg társalgás folyt, az urak öblös nevetése és a hölgyek
kacagása az asztal fölött összeölelkezett a felszálló párákkal, így
teremtve meg az ünnepi éj hangulatát.
Karlinka valahol a sült fácán és a rántott pontypatkó között vette
észre a hosszú asztal túlfelén ülő Ambrózy bárót. Azt, hogy a férfi
mikor érkezett, nem tudta. Az imént még üres volt a széke, ebben
biztos volt, most meg, mintegy varázsütésre ott termett és épp a
halszeleteket kínáló cselédlányt utasította el egyetlen kurta
mozdulattal.
Annyira feszült, mint az elpattanni készülő hegedűhúr -- gondolta a
leány. – Próbál másként tenni, de sokszor mégis felénk pillant, és a
tekintete majd lyukat nem éget a fátylamon. A báró úr mérges. Nem
tetszik neki a játék, amit kieszeltem, és amin ő persze azonnal átlátott.
Sebaj, pukkadozzon csak! Haragra, elkeseredésre nekem ezerszer több
okom van...
– Szent Kleofás, hát nézzenek már a tüll mögé! – sikkantott fel
ekkor a Nemzeti tánckarának egyik üdvöskéje, aki a vénséges vén
Podmaniczky báró és Almássy gróf között ült. A szép kishölgy kecses
kacsójával egyenest Karlinka felé mutatott, így előbb mindenki őt
nézte, ám aztán valaki más – szintén éles szemű leány – végre az ablak
felé terelte a tekinteteket.
– Esik a hó!
És valóban, a tüllfüggönyön át is látszott, hogy odakinn megeredt a
hó, és nem csupán esett, de hatalmas pelyhekben, dúsan és sűrűn
záporozott. Róza asszony azonnal letette villáját, amire pedig az imént
már feltűzte a fácán következő falatját, és öléből az asztalra dobva
kendőjét, felállt. Ez volt a jel, hogy a társaság nyughatatlanabb, iljabb
tagjai szintén elhagyják tányérjaikat, és mind az utcai ablakhoz
siessenek.
Karlinka először nem akart mozdulni, ám Mück Mári szintén talpra
ugrott, és nem szerette volna őrizetlen hagyni a kislányt. A szalon két
nagy ablakán túl varázslatos mesevilág született. A hópelyhek zápora
előbb felragyogott a gázlámpák fényében, majd mikor a kicsiny
kristályok útjuk végére értek, szép fehér lepellé váltak, és míg egy
részük a Magyar utca sáros macskaköveit takarta be, addig a többi a
Károlyi-kert kopasz platánjait öltöztette téli díszbe.
– Ez gyönyörűséges! – lelkendezett Márika, és hogy jobban lásson,
kezdte felemelni a fátylát.
– Kérem, Karlinka, ne tegye! – fogta le karját a „társalkodónője”.
– Ej, hát ne legyen már ilyen szigorú az asszonyához! – harsant a
fiatal Szapáry gróf, kit még a Városligetből ismertek (legalábbis úgy-
ahogy). – Ha néki fátyol nélkül van kedve a hóesésben gyönyörködni,
hát hadd tegye. Legalább nekem is lesz alkalmam végre a szépségét
csodálni, nem igaz?! – mondta, miközben ellentmondást nem tűrően
megragadta és ajka felé emelte Mári kezét.
– Ebből a pecsenyéből pedig nem eszik, barátom – lépett közéjük
hirtelen Róza asszony, testével szakítva meg az érintkezést. –
Válogasson abból, amit feltálaltunk – intett az asztal vagy tán a
színész- és táncosnők felé –, és hagyja békén a kuzinomat.
– Na, de Madame Rose, hisz ő akarta... – háborgott a bortól vagy
épp az indulattól kigyúlt ábrázatú Szapáry gróf.
– Karlinkám még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit szabad és mit
tilos akarnia.
– Hóesést nézni tán tilos? – értetlenkedett az ifjú huszárkapitány.
– Ha én azt mondom, akkor az – zárta le a kínos vitát Róza asszony,
majd csuklóján fityegő japáni legyezőjét kinyitva arrébb hessegette a
megrökönyödött grófot. A társaságból többen fanyar, kárörvendő
mosolyt küldtek a büszke főúr felé, ami tovább hergelte őt, ám mielőtt
kikérhette volna magának az inszinuációt{184}, a legszebb és egyben
legokosabb balerina gyorsan belé karolt, majd buta csacsogással
önmagára meg a kinti hóesésre terelte a figyelmét.
– Micsodás jóképű kakaska – sóhajtott fátyla alatt Márika, kinek a
kevéske étek és sok bor (letakarva ugyanis inni könnyebb volt, mint
enni) hatására kissé csuszamlóssá váltak a szavai. – Ő csló... csókdosta
meg a kezemet a Ligetbe’, és a bajsza... Hihi, a bajsza még a kesztyűn
keresztül is úgy esik.. csiklandozott, mint a kandúrmacska farka.
– Jobb lesz, ha mára berekesztjük a mulatságot – súgta erre
Karlinka, és már nyúlt volna a kislány karja után, mikor jobb könyökét
erős kéz ragadta meg.
– Hagyja őt Rózára, kérem! – mondta Ambrózy báró, nyomban el is
engedve a leányt, nehogy valakinek feltűnjön, mit cselekszik. –
Beszélnünk kell.
Karlinka aprót bólintott, aztán várt kicsit, míg a báró kifelé indult a
szalonból, és a hóesést bámulóktól elszakadva, tétovának látszó
léptekkel követte a férfit. Róza asszony eközben szintén tettre szánta el
magát, és Krúdy feltűnés nélküli segítségével a hátsó ajtó felé terelte az
egyfolytában csacsogó Márikát.
 – Mer’ úgy van az, teccik tudni, naccsága édes – hadonászott fátylát
libbentve két kezével a kislány –, hogy a férfi mindenhol nadrágos, a
nő meg szoknyás, de a legizga... a lezgilagzi... A valódi különbség
köztük nem ez, hanem hogy az igazi nő mindég puhán, a valóságos
férfi meg szúrósan csókol és punktum!
Ambrózy báró a folyosón jobbra fordult, elhaladt a tálaló előtt, majd
az üvegezett ajtón át kilépett a ház gangjára, mely a belső udvarra
nézett. Frakkja fekete vállát és haját azonnal hópelyhek kezdték
ostromolni, és bár az elsők mind nyomban el is olvadtak, mire sikerült
kinyitnia a magával hozott esernyőt – amiből az előrelátó háziasszony
többet is tartott az ajtó mellett –, addigra már egészen csinos, fehér
váll-lapocskák ültek a ruháján.
– Történt valami? – szólt a Karlinkából előbúvó Hangay Emma,
miután ő maga is a gangra surrant, és mivel kettesben voltak,
felhajtotta zöld fátylát. Ambrózy báró nyomban hozzá lépett és fölébe
tartotta az esernyőt.
– Amennyiben az ön ismétlődő meggondolatlansága újdonságnak
számít, akkor igen, történt valami – felelt szárazon a leány kérdésére.
– Oh – bólintott értőn Emma. – Tehát csak azért hívott el a
vendégek gyűrűjéből, kockáztatva, hogy észreveszik titkos
szövetségünket, mert le akart gorombítani?
– Valóban – értett egyet Richárd, bár a hangja kissé
elbizonytalanodott.
– Nos, ez esetben attól tartok, hogy bölcsességért mégsem magánál
fogok sorba állni, hisz aligha adhat olyasmiből, aminek szűkében van.
Bármily furcsa, eme ledorongolást hallván Ambrózy báró
elmosolyodott.
– Ez a riposzt épp olyan volt, mint amilyeneket a húga szokott a
fejemhez vágni.
– Örülök, ha Mili sem hagyja magát. Az pedig külön boldogság,
hogy a nyelvünk pergése bizonyítja szoros rokonságunkat.
– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert nyomban
megégetnek.
 – Maga most bókol, báró úr?
– Eszemben sincs. Csupán ténymegállapítást teszek.
– Ha tényeket akar, itt egy másik: elegem van a bujkálásból. –
Emma szeme résnyire szűkült, úgy várta, mit lép erre a báró. –
Lassanként megfulladok ebben a házban, annak ellenére, hogy utoljára
tán az édesanyám óvott annyi szeretettel, mint most Róza asszony.
– Higgye el nekem, sokkal jobban értem önt, mint képzelné –
mondta Ambrózy báró, miközben a tekintete előbb lágy és simogató,
majd hirtelen (mert más jutott eszébe) kemény és ridegen céltudatos
lett. – Levelünk célba talált, az ellenfél támadásba lendült, úgyhogy
mostantól százszorosán elővigyázatosnak kell lennünk. Ebbe viszont
nem fér bele, hogy ön és a cselédje...
– Mári a védencem – helyesbített Emma.
– Amennyiben valóban óvni akarja őt, saját magát sem volna
szabad kockázatnak kitennie – emelte kissé feljebb a hangját Richárd,
mire szavai a sűrű hóesésben, a szűk belső udvar falai közt
szeszélyesen csapongani kezdtek.
– Odabenn számos olyan, a maga számára ismeretlen ember van,
aki veszélyes lehet. Egyikünk sem tudhatja, hogy a férfiak vagy tán a
színpadi hölgyek valamelyike nem dolgozik-e épp annak, aki önt el
akarja veszejteni.
– Ők pedig, míg a fátylam fenn van, nem tudhatják, hogy azonos
vagyok...
A folyosóra nyíló ajtó oly hirtelen és akkora zajjal tárult fel, hogy
mindketten önkéntelenül arra kapták a fejüket. A széles félfára szerelt
viharlámpás, bár lángja takarékosan kicsiny volt, épp az esernyő alatt
álló két beszélgetőre szórta fényét. A küszöbön arányos alkatú,
megnyerő arcú, századosi egyenruhát viselő katona állt. Látszott, hogy
csak nemrégiben érkezhetett a Pilisy-házba, mivel – bár odabentről
jött – cipője hólétől volt nedves. A gyalogsági tiszt kezében
cigarettatárcát tartott, és hökkenten konstatálta, hogy a gang már
foglalt.
– Párdon – mondta enyhe zavarban, mivel úgy gondolta, szívbéli
ügybe csörtetett bele. – Csupán dohányozni jöttem ki, mivel a
szalonban már amúgy is vágni lehet... – ekkor a szava hirtelen benn
akadt, szeme elkerekedett. – Ez nem lehet – szólt, és már-már
tántorogva lépett közelebb az őt bámuló néma párhoz. – Cili... Ciliké
kisasszony, szent egek, ön meg hogy kerül ide? – dadogta Leisz Béla
utász százados, és ujjai közül kicsúszott, majd hangos csattanással a
gang kövére hullt a cigarettatárca.

Pest, 1901. január 1.

Súlyos, halkan nyöszörgő csend ülte meg a Pilisy-házat, tele

nyugtalan, párnát gyűrő, takarót lerúgó álmokkal. A fehérkaméliás
hölgy, a személyzet java és azon vendégek, akikre az új esztendő első
hajnala itt köszöntött, minek okán inkább már haza sem mentek,
inkább kértek egy szobát, hogy abban hortyogják ki fejükből a bor- és
muzsikagőzt... Szóval mindezeken kívül csak hárman voltak ébren.
Egyikük, a folyvást krákogó, köpködő, görbe hátú Merkel úr, ki a
szakácsnő férjének hálás szerepén túl időnként a házmesteri posztot is
betöltötte, épp a kapu elől próbálta lapátjával arrébb kaparni a havat.
A kövezeten csikorgó fém hangja fájdalmasan sikoltott végig a Magyar
utcán, melyre még mindig hullt a hófehér égi áldás, úgyhogy Merkel úr
küzdelme meglehetősen hiábavalónak tűnt.
A másik két személy, ki ébren töltötte e csendes délelőttöt, az első
emeleti kisszalonban, a kandallóból áradó kellemes melegben múlatta
az időt. Egyikük a selyempárnás kanapén hevert, halkan nyögdécselt,
sóhajtozott, és tűrte, hogy a másik puha gyolcsot mártogasson a kis
asztalkán álló porcelán mosdótálba, amivel aztán óvatosan
beborogatta társnője homlokát.
 – Úgy sajog, menten belehalok! – suttogta Mück Mári.
– Sokat ittál az éjjel – korholta csendesen Karlinka.
– És aztán hánytam is! – ragyogott fel hirtelen a kis cseléd arca,
mintha eme tette legalábbis egyenrangú volna valami új földrész vagy
titokzatos égitest megtalálásával.
– Most akkor viseld a böjtjét, te duhaj – mosolygott rá fáradtan
Karlinka, majd szárazra törölve a kezét, visszatért az erkélyajtóhoz,
ahol korábban is strázsált.
– Még mindég itten eszi az epekedés? – kérdezte Márika.
Karlinka félrehúzta kissé a tüllfüggönyt, és lenézett az
utcára. Szilveszter éjjelén annyi hó esett a székesfővárosra, hogy az
tán a fél Monarchiának is elég lett volna. A házmesterek buzgón
dolgoztak ugyan, így keserves munkájuk eredményeként délre már
derékig érő hósáncok emelkedtek az útszélen, ám szemközt, a Károlyi-
kert hátsó kerítése mentén futó járdát senki nem takarította, így ott
lábszárközépig kellett gázolni a fehérségben. És volt is olyan, aki saját
kis ösvényt taposott ki magának benne, órák óta róva harminclépésnyi
útját le és föl, le és föl, le és...
– Igen, még mindig itt van – felelt a kérdésre Karlinka.
– Szegény katona, a végén még odafagy nekünk – pislogott elő a
sajgó homlokát takaró borogatás alól Márika. – Meglásd, ha beledől a
hóba és nem mozdul többet, téged hadbíróság elé fognak állítani
huszárszív megtiprása miatt.
– Nem huszár – helyesbített Karlinka. – Gyalogos katona. Utász.
– Dehogy utállak, csak éppeg nem értem, mér’ vagy hozzá ilyen
kegyetlen.
Az erkélyajtónál álló leányból halk nevetés buggyant ki.
– Utászt mondtam, kis bolondom. Az afféle mérnök katona, aki
hidakat tervez a hadseregnek, hogy átkelhessenek rajta.
– Utász, vagy nem utász, engemet az kicsit se érdekel, csak mesélnél
már végre a te regényes katonádról.
– Nincs mit mesélnem – mondta Karlinka. – Régről ismerem,
mikor még Kardos Cecíliának hívtak, és Pozsonyban voltam okleveles
ápolónő.
– Ő pedig beléd szeretett és azóta is tégedet keres, mert belepistult a
hiányodba – sóhajtotta Márika álmodozón. – Járta a hegyet, völgyet,
és ha folyó állta útját, épített magának hidat, hogy hozzád átkelhessen
– a kislány hirtelen lekapta homlokáról a nedves kendőt, és nagy
nekibuzdulással kiáltotta: – Mér’ nem szeressük őt viszont? Hisz szép
katona, még ha nem is huszár. Egye fene, hogy nincs lova, de van
helyette csinos bajsza, szomorú szeme és tükrös csizmája. Ennyi tán
nem elég a szerelmetes üdvösséghez?
Karlinka csendesen mosolyogva nézett a karikás szemű, főfájós
Márikára, és megcsóválta a fejét.
– Jaj, kis bolondom, azt hiszem, nagyon kell rád vigyáznom, ha
katona tűnik fel a közelben – mondta. – Úgy tetszik, neked a Merkelné
macskája is tetszene, csak előbb adjanak rá aranygombos,
karpaszományos, váll-lapos egyenruhát.
A kislány előbb homlokráncolva fontolgatta, hogy megsértődjék-e,
majd úgy döntött, ez nem volna célravezető, inkább tovább
faggatózott.
– Akkor még mindig a bárót szeretjük?
Karlinka tudta, hogy ezt a kérdést is tréfára kéne vennie, csak épp
valahogy képtelen volt rá. Éjjel szemernyit sem aludt, a szobájában
ápolta a kótyagos fejű Mück Márit, majd – miután az végre
elcsendesedett – az ágyán heverve bámulta a plafont, melyen túl, épp
fölötte a nagyszalon vendégei táncoltak, mulattak, kacagtak pirkadatig.
– Mondjad hát! – szólalt meg ismét a kislány, már-már nyafogó
türelmetlenséggel. – Nekem is tudnom kell, hogy éppeg kit szeretünk!
– Egymást, aranyom, senki mást – felelt Karlinka, és ujjával
finoman néhány nedves tincset tolt félre Mári homlokából. – Nincs
most nekünk időnk a férfiakra. Fontosabb dolog, hogy életben
maradjunk.
Ezt hallva a kislány picinykét megijedt, mert a rájuk fenekedé
veszély mértékére, hogy akár meg is ölhetik őket, igyekezett sosem
gondolni. Szerencsés, tehát végtelenül könnyed természete azonban
máris másfelé terelte a figyelmét. A kisasztalon, a porcelán mosdótál
mellett súlyos kristályváza állt, benne hét szál vörös rózsával. A
csokrot még kora reggel hozta egy álmos szemű, sápadt küldönc, és
bár Juló mondta néki, hogy a Pilisy-házban semmiféle Kardos Cecília
kisasszony nem találtatik, ő ragaszkodott hozzá, hogy a kézbesítést
megejtse. Végül Madame Rose, aki épp lefeküdni készült, de a lenti
civakodásra felfigyelt, átvette és a kisszalonba vitette a küldeményt.
– Ela valami bolond a saját babája címét sem tudja rendesen, és
ezért hozzánk küldeti a hölgy méregdrága újévi ajándékát, hát legyen –
nevetett kézlegyintve. – Mi is tudunk benne gyönyörködni, a vigéc
meg, ha van cseppnyi esze, tanul a dologból, és idénre vesz magának
egy címregisztert.
A tüskéktől megfosztott rózsaszálak között Karlinka azonnal rátalált
a papírhattyúra. A merített levélpapírból hajtogatott madár jobb
szárnyán ez állt:

Drága Cilike, ne tagadja le önmagát!

A balon pedig ez:

Édes Cilike, ne tagadja el pozsonyi szép

napjainkat!
A papírhattyú azonnal a kandalló tüzére került, Karlinka mégsem
nyugodott meg. Emlékezett az előző éjszakának minden rémes
pillanatára, attól kezdve, hogy Leisz Béla cigarettatárcája a gang
kövezetén csattant.
– Százados úr – lépett a leány és a katona közé Ambrózy báró,
miközben Karlinka sietve, bár immár teljesen értelmetlenül befedte
arcát a zöld selyemfátyollal – úgy vélem, ön téved. A társaságomban
lévő hölgy Schumayer Karolin, vendéglátó háziasszonyunk unokahúga.
A tiszt arca megfeszült. Kihúzta magát, sarkait összecsattintotta és
biccentett.
 – Nevem Leisz Béla utász százados a császári és királyi 48.
gyalogezredtől – mondta, mintha feljebbvalójának jelentene. – Az
úrban kit tisztelhetek?
– Sédeni-Ambrózy Richárd báró, szolgálatára – viszonozta a
ceremoniális bemutatkozást a kérdezett, miután az esernyőt Karlinka
kezébe adta.
– Nos, báró úr – lazított testtartásán Leisz százados –, én jól
ismerem Kardos kisasszonyt, aki most a folyosókorlátnál épp a fátylát
igazgatja, így meg kell kérnem, ne akarjon engem félrevezetni,
különben kénytelen lennék hazugnak nevezni önt.
– Sajnálom, százados, de kitartok az állításom mellett – szólt
higgadtan Richárd. – Bizonyára a gyönge világítás az oka tévedésének.
Ebben a házban semmiféle Kardos nevezetű hölgy nem tartózkodik.
Leisz Béla hosszan nézett a báró rezzenetlen arcába, majd lehajolt,
felvette a cigarettatárcát és bólintott.
– Azt nem tudom, mi folyik itt – mondta kimérten. – Még az is
lehet, hogy ön, báró úr őszintén beszél, mert nincs tudomása róla,
hogy a lefátyolozott hölgy Kardos Cecília ápolónő a pozsonyi királyi
kórházból. Ha így van, ez az ön baja. Én csupán annyit kérek, hogy
üdvözölhessem a hölgyet.
Ambrózy báró mozdult, hogy útját állja a tisztnek, ám ekkor könnyű
női kéz érintette a karját.
– Hagyja csak, Richárd – mondta Karlinka. – A tiszt úr bizonyára
sokat ivott, hogy így megcsalja a szeme, ám ha személyesen tőlem
hallja, talán elfogadja végre az igazságot. Leisz százados, jól figyeljen
rám! A nevem Schumayer Karolin, és Pilisy Róza elárvult unokahúga
vagyok. Amennyiben tudja... És bizonyos vagyok benne, hogy igen,
hisz másként nem volna itt!..., hogy miféle ház ez, akkor nem
kérdezősködik tovább Kardos kisasszony után, inkább békével távozik.
Leisz Béla arcán leírhatatlan érzelemvihar dúlt. A leány vonásai
után, miket az imént csak néhány pillanatig láthatott, immár Cili
hangját is felismerte, és így korábbi meggyőződése végképp
megszilárdult.
 – Azt, hogy mit keres magácska ebben a házban, én nem tudom... –
szava elakadt, majd mégis sikerült folytatnia. – Illetve nem akarom
érteni. Ám abban biztos lehet, hogy a pozsonyi napok után legalábbis
magyarázatra várok.
– Sajnálom, százados úr, de nem szolgálhatok önnek semmivel –
szólt a rájuk záporozó hónál is ridegebben Karlinka.
– Értem – biccentett Leisz Béla, és mint a verekedni készülő ligeti
öklözőknek, úgy megfeszült az álla, hogy még a foga is belereccsent. –
Most távozom, de még hallani fog felőlem, Ciliké. Talán, ha majd a
báró úr nem lesz jelen, akkor újra emlékezni mer arra, hogy egykor
mily sokszor vártam magácskára a Mihály-kapunál, és küldtem
rózsákat a kedves kis Bab utcába. Addig is ajánlom magamat!
Karlinka az éjjel már számtalanszor felidézte magában eme
borzalmas perceket. A báró utólag azt mondta, helyesen cselekedett,
midőn tartotta magát a hazugsághoz, ám ő biztosra vette, hogy Leisz
Béla – aki, mióta nem látta, főhadnagyból százados lett – még vissza
fog térni. És lám, most itt a csokor, benne a papírhattyú, odalenn
pedig, a Károlyi-kert kerítése mentén mély ösvényt gyalogolt ki
magának az ő szegény katonája.
– Valakit mindég szeretni kell – szólalt meg ismét Márika,
ábrándosán két öklére támasztva az állát. – A leányszív mán csak
olyan, hogy muszáj néki szerelmesnek lennie.
– Hidd el, kis bolondom, az a szív, amit a félelem jégpáncélba
öltöztetett, nem tud szeretni – mondta csendesen a lélekmélyből
feljövő Hangay Emma.
18
 Közelg a Kaszás

Buda, 1901. január 1.

Különös, baljóslatú este volt. A ropogós malacsült már

lekerült az asztalról, de illata még ott lengett az Ambrózy- villa
ebédlőjében. Terka néni ezüsttálcákon mákos és diós bejglit rakott az
asztalra, és annyi habcsókot, hogy ránézni is felért egy alapos
gyomorrontással. Agáta mama és én, bár egyikünk sem kívánta igazán,
mégis vettünk a süteményből, mert féltünk magunkra haragítani a jó
szakácsnőt.
– Jól szórakoztak a hölgyek? – kérdezte váratlanul Richárd. –
Alapok azt írták, a tegnap esti táncmulatság{185} nagy siker volt.
Agáta mamára pillantottam, remélve, hogy átvállalja a társalgás
terhét, ám ő épp a maga bejglijével foglalatoskodott.
– Tánc valóban volt – mondtam. – Az első négyest száznál is több
pár járta.
– Magának is akadt lovagja, Mili? – pillantott rám a báró oly
szenvtelenül, hogy ha keskenyebb az asztal és a lábammal elérhetem,
bizton bokán rúgtam volna.
– Kedélyeskedett ott néhány ficsúr, de a legyezőm jó szolgálatot
tett.
– Vagyis ön nem táncolt?
– Inkább szomorkodtam.
– Szilveszter éjjelén? – vonta össze szemöldökét Ambrózy báró. –
Tán azért vitte el anyám szórakozni, hogy petrezselymet árulva nézze
mások boldog táncát?
– Hiba volt – szólalt meg ekkor Agáta mama, megtörölve ajkát az
asztalkendővel. – A Fővárosi Gyermekkert Egyesület bálja nem az a
hely, ahol a mi eszes Milikénk jól tudná magát érezni, ezt előre látnom
kellett volna.
– Mégis, mi baj volt? – faggatózott tovább Richárd, pedig tisztán
látszott rajta, hogy a válasz cseppet sem érdekli. – Talán rossz volt a
műsor?
– Épp ellenkezőleg – mosolyodtam el. – Török Irma{186} még
Kozma{187} vacak kis versét arról a békáról is képes volt csodásán
előadni, Szilágyi Arabella{188} pedig...
– Ő az az énekesnő, akihez az Ó utcai lakásába annak idején az öreg
Andrássy Manó{189} gróf járt leckéket venni? – szólt közbe a báró.
– Erről fogalmam sincs – vontam vállat. – A művésznő hangja
viszont varázslatos.
– Akkor hát megkérdem újra – nyájaskodott tovább Richárd, én
pedig csak úgy tudtam neki illendően felelni, hogy közben
elképzeltem, miként nézne ki, ha a fejére borítanám a habcsókos tálat
–, mi volt a baj a táncesttel?
– A hamisság – felelt helyettem Agáta mama, kendőjét a tányérja
mellé téve. Hangja épp csak kicsit metszett, szavai csupán szemernyit
szúrtak, Ambrózy báró mégis értett belőlük. A grófnő nem a bálról
beszélt. Ő a vacsoraasztalunknál mímelt beszélgetésre utalt, mely még
soha nem volt oly torz, a valóban fontos dolgokat álságosán eltakaró,
mint ezen az estén.
– A gyerekek – szóltam hirtelen, mert valahogy megsajnáltam a
bárót.
– Párdon? – nézett rám, és a tekintetében hála villant, amiért
másfelé terelem a feje fölött tornyosuló viharfellegeket.
– Egész pontosan a gyermekek hiánya tette tönkre számomra a
tegnap esti bált – folytattam a megmentésére indított hadicselt. – A
Gyermekkert Egyesület úgy hirdette ezt a jótékonysági estet, mint amit
a fővárosban élő, nyomorgó gyermekekért rendez. Én azonban nem
láttam ott mást, csak fodros, csipkés, ezüstszalagos toalettekben
páváskodó hölgyeket, brillantinozott hajzatú, pödört bajszú
fiatalurakat és annyi különleges, finom étket, amivel egy egész
bérháznyi éhezőt jól lehetett volna lakatni, a fent nevezett hölgyek és
urak mégis unottan, fitymálva turkáltak bennük, reggelre pedig a javát
elvitte valaki a disznainak.
– Pénzgyűjtés volt? – kérdezte Richárd.
– Perselyeztek, igen.
– Akkor hát a szegény gyermekek is részesülnek az estből.
– Meglehet – ismertem el. – Én mégis jobban örültem volna az ő
látványuknak, mint hogy keringőtői kipirult dámák és pezsgőtől botló
nyelvvel bókokat böfögő urak táncát nézzem.
– Ezt megértem – bólintott Ambrózy báró, ujjaival az asztalon
dobolva. Már nagyon szeretett volna szabadulni, a kisszalonba vagy a
szobájába menni és elszívni vacsora utáni szokásos szivarját, ám addig
nem állhatott fel, míg a grófnő a helyén ült. Persze máskor bizonyára
megteszi, feledve az etikettet, ám ez az este annyiban különbözött a
többitől, hogy az ünnepek alatt most vacsoráit velünk először, így hát
mindenképp az elvárások szerint kellett viselkednie.
– No és maga, fiam, hol és hogyan töltötte a szilveszteréjszakát? –
érdeklődött Agáta mama ártatlannak szánt, ám nagyon is gonosz
módon. – Reméltük, hogy velünk tart, hisz mostanság alig látjuk.
– Temérdek a dolgom – szegte fel állát Richárd, mint egy önérzetét
féltő, sértett kisfiú. – Az ügy...
– Mármint a Hangay-ügy? – kérdezett közbe a grófnő.
– Igen, anyám, a...
– Mi ügyünk – vittem be a következő döfést, miközben nem
győztem csodálkozni, hogy Agáta mamával milyen tökéletes
összhangban vagyunk képesek báró-aprólékot csinálni Richárdból.
– Valóban, ez a mi közös ügyünk, amiről... – ismerte el ő, és látszott
rajta, hogy hamarost elveszíti a türelmét, ám az ostrom még nem ért
véget.
– Amiről mostanság semmit nem mondott nekünk – a grófnő
várakozón nézett a fiára. – Ez azonban ma este megváltozik. Richárd,
kérem, valljon színt! Hol tölti idejét az utóbbi hetekben, kit takar a
Kardos Cecília név, és miért titkolózik előttünk?
Nos, ettől még nekem is leesett az állam! Honnan tud a grófnő, aki
szinte sohasem hagyja el az Ambrózy-villát, a titokzatos Cili
kisasszonyról? És vajon miként mászik ki ebből a csávából Richárd?
– Nézze, anyám...
Az én nőkkel szemben mindig megejtően ügyetlen báróm persze
most is hibázott. Az őszinte vallomás vagy a makacs hallgatás helyett a
harmadik, egyértelműen rossz utat választotta, vagyis kínkeservesen
magyarázkodni kezdett.
Pontosabban csak kezdett volna, mivel az égiek e pillanatban
megszánták őt. Kintről Bogi vad csaholása jelezte, hogy valaki jár az
utcán, majd az ebédlő franciaablakán túl sietős léptek ropogtatták a
térdig érő havat. A parkra szüremlő lámpafényben láttuk, hogy egyik
szerb martalócunk puskáját a válláról lekapva megkerüli a villát, és a
kapu felé siet.
– Ha megbocsátják a hölgyek – pattant fel helyéről Ambrózy báró
–, valami történt odakinn. Jobb lesz, ha megnézem.
Ott maradtunk hát kettesben Agáta mamával a mélyre eresztett
csillár szép fényében. A grófnő bosszankodva gyűrögette
asztalkendőjét, majd rám pillantott.
– Kérem, Mili, ha nem terhelem vele túlságosan, megtenné, hogy
utánanéz ennek a ribilliónak? Persze csak óvatosan!
– Köszönöm! – mondtam hálásan, majd felugorva helyemről a
konyhán át a lépcsőházba futottam.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt és senki nem őrizte. A januári,
hóillatú hideg oly szabadon áramlott be rajta, mint valami vad
rablólovag, aki végre áttörte a függőhíd kapuját, és most épp arra
készül, hogy leigázza meleg otthonunkat. A félfa mellett pislákoló,
kinti viharlámpás alig derengett, ám Isti már megrakta a nagyszalon
kandallóját, és a lámpásokat is mind nagy lángra tekerte, így az óriás
ablakok barátságos fényt szórtak a külvilágra. Lassan a küszöbig
mentem, és végre láttam, sőt, hallottam valamit. A villa fölött futó
úton gyors járású, könnyű fiáker állt. A két lóból fehér testpára szállt
fölfelé, amitől úgy néztek ki, mintha épp most érkeztek volna az
Alvilágból, ahol patáik az imént még forró lávakövön kocogtak.
 A kiskapu nyitva volt, a tisztára söpört járdán két alak állt. Háttal
nekem Ambrózy báró hajadonfőtt, kabát nélkül, pedig a bundája ott
függött az ajtó mellett, csak kifelé menet le kellett volna akasztania.
Beszélt valakivel, ám az illető oly kicsiny volt, hogy még Richárd
nyúlánk alakja is tökéletesen eltakarta. Annyi biztos, hogy szoknyát
visel – állapítottam meg, észrevéve az olcsó, nyűtt szövet libbenését. –
Valami cselédlány lehet. Na, de ilyen késő este, ráadásul drága
konflissal?
– .. .hogy engedhették meg? – hallottam Ambrózy báró ingerült
szavát.
– Gyöjjék oda méltóságos báróságod, ha annyira okos – kelepek
vissza a cérnavékony hangú látogató. – Gondolhatja, hogy a Madame
maga is elbánt vón vele, ha tud. Éppeg azér’ hítta a leggyorsabb pesti
bérkocsit, ültetett bele, oszt szalajtott kendért elébb a kaszinóba, onnét
meg ide, mer’ hogy ő se nem tud mit csinálni.
– Hívhatott volna rendőrt!
– Édes lólepény, hát tényleg maga a mi okos bárónk, vagy a
tündérek tán elcserélték? – szájait tovább a küldönc. – Rendőrt a
Pilisy-házhoz? Rendőrt muzsikaszó ellen? Mondja mán, hová lett
méltóságodnak az a szép esze? A hék minket vasalnának meg, oszt
vinnének mindjárt a bolondházba, ha ilyesmiért sípoltatnák össze
őket.
– Várj itt! – mondta Ambrózy báró, és már fordult is vissza a
házhoz. – Veled megyek.
Kevés volt a fény, én mégis azonnal felismertem azt a kis kapafogú
cselédet, akit a Pilisy-házban láttam. Különös, hogy mikor rám
pillantott, hirtelen felragyogott a szeme és nagy hangon kiáltotta:
– Kez’csókolom a kisasszonnak!
Hát ő is emlékszik rám? És vajon miért örül ennyire a látásomnak?
– Menjen be, Mili! – dörrent rám ekkor Ambrózy báró, aki már
vissza is ért a házhoz, és behajolva az előszobába, leakasztotta a
télikabátját. – Mondja meg anyámnak, hogy el kellett mennem, és ma
már biztos nem jövök haza.
 Ezzel sarkon fordult, majd szinte futva ment a kapuhoz. Én utána
akartam lépni, bár fogalmam sincs, mivel állíthattam volna meg, ám
ekkor az orromat faggyús kecskeszag kezdte csavargatni, és a fal
árnyékából az egyik medvetermetű, bekecses szerb toppant elém.
– Hallotta a curicica{190}: itten nincsen tovább út a csinos
lábacskáknak kifele, csak befele! – mondta, majd vaskosat röhögve a
kilincsért nyúlt, és mielőtt bármit tehettem volna, becsukta az ajtót,
kívül rekesztve önmagát és bévül engemet.

Pest, 1901. január 5.

A kegyetlen fagy szorításában úgy tűnt, mintha a Városliget minden

hóborította fája, talpunk alatt a kő, sőt, még a levegő is halkan,
fájdalmasan ropogna.
– Kutya hideg van – húzta össze magán borzongva a kopott,
szállásadója lányától kölcsönkért nercbundát Erdős Renée. – Bolond,
aki most nem a kályha mellett ül.
– Akkor mi mindhárman sült bolondok vagyunk – nevettem rá,
miközben a befagyott tó fölött átívelő híd kőkorlátjára támaszkodva
mindkét kezemet a forró bögrére fontam.
– Az egész világnak elment az esze – bólintott a kettőnk között
ácsorgó Tarján Vili, majd ivott és rögvest vaksin pislogni kezdett,
mivel a forralt bor vastag párával lepte be kerek szemüvegét. – Ma
délelőtt ketten is szíven lőtték magukat.{191}
– Ketten? – sóhajtott mélázva Renée, tekintetével az alant
korcsolyázó sokaságot követve. – Ismertük őket?
– Aligha – felelte az ifjú hírlapíró, aki most bizonyosan valahová a
való világon túli, titkos dimenziókba révedt, hisz homályos okuláréján
át egyebet biztos nem láthatott. – Az egyiket Sötét Mihálynak hívták.
Templomi szolga volt a szerencsétlen, és a Mária Terézia tér egyik
padján lőtte szíven magát.
 – Sokat szenvedett? – bámultam le a hídról, épp két egymás körül
pörgő, hangosan kacagó leányt nézve.
– Rögtön meghalt – mondta Vili.
– Na, és a másik?
– Sipos János szerelő. A Peterdy utcai lakásán lőtte mellbe magát. A
Rókusba vitték, de hamarost ő is kivérzett.
– Egyiket sem ismertem – szólt még mindig mélabúsan Renée.
– Már hogyne ismertük volna őket – tiltakozott keserűen Vili –, hisz
pesti emberek voltak. Itt éltek közöttünk, ebben a lócitrony szagú,
szürke városban. Könnyen lehet, hogy olykor elmentünk mellettük.
Tán a szemükbe is néztünk, ami segítségért könyörgött, de mi nem
álltunk meg, csak loholtunk tovább a magunk dolgában, pedig...
– Tarján úr, kérem, fejezze be! – szólt rá Erdős Renée mosolyogva,
ám a hangja tompa és kényszeredett volt. – Mi lelte, hogy ily nyomott
a hangulata?
– Ma hajnaltól hat különböző helyszínen jártam és hat halottat
láttam – válaszolta a hírlapíró, majd bögréjét magasra emelve kiáltott.
– Romlott város, rád iszom!
És ivott. Mi is követtük a példáját, mert szükségünk volt a forralt
bor melegére, mely a véráramba kerülve fűszeres bizsergést oltott
átfagyott tagjainkba.
– Szép itt – lehelt fehér párát Renée a levegőbe, majd ruhaujjából
sietve zsebkendőt húzott elő, és megtörölte hidegtől pirosra csípett
orrát. – Olyan, mintha a fordított pokol egyik bugyrában időznénk.
– Dejszen épp ez történik – mordult Vili, ám látva, hogy mindketten
a homlokunkat ráncoljuk, gyorsan hozzátette: – Bocsássanak meg
nekem a kisasszonyok! Ma igazán szomorú, rossz társaság vagyok.
– Azt mondja, hiba volt ezen a szép, fagytól csikorgó esten sétálni
hívni magát a Városligetbe? – bökte oldalba a könyökével Renée. – Ne
legyen már ilyen búskomor, Vili! Inkább hozzon nekünk a pavilonból
még bort, hogy megtörhessük a tél hatalmát.
A bűnügyi tudósító készséggel átvette kiürült bögréinket, és szó
nélkül indult a kicsiny bódék felé, melyek kéményeiből füst, fedelük
alól pedig sült kolbász és forralt bor illata áradt szét. A jégen
selyemsálakkal lefogott kalapjaikban siklottak a hölgyek, igyekezvén a
parton felállított, lampionokkal kivilágított zenepavilonból hömpölygő
valcer üteméhez igazodni (csekély sikerrel), miközben gáláns urak
figyelték őket, hogy ha kell, nyomban a karjukat nyújthassák. Itt-ott
időnként elesett valaki. Rémült sikkantás, féktelen kacagás, vagy épp
néhány könnycsepp és a jégről való ügyetlen lebotorkálás követte az
ilyen botor kis tragédiákat. Két csintalan kamasz őrült mód
száguldozva próbálta megrángatni a leányok sálját, vagy épp leverni
egy-egy magányosan korcsolyázó, hivatalnok külsejű úr fejéről a
kalapot. A megdermedt tó partján sorakozó gázlámpák és színes
papírlampionok szivárványfényt szórtak a jégre, miközben odaföntről
milliárd csillag próbált versenyre kelni velük.
– Összetörted a szívét – szólalt meg hirtelen Renée, tekintetét a
bódéknál sorban álló Tarján Vilire vetve.
– Össze – mondtam.
– Sebaj, kiheveri. Büntetésül majd a te szívedet is összetöri valaki,
mert így áll helyre a világ egyensúlya. Jut eszembe, a báród merre
kószál?
– Napok óta nem láttuk. Gondolom, mint mindig, most is a Pilisy-
házban abajgatja azt a bizonyost.
– A Cili kisasszonyt?
– Ki mást? – fújtam rosszkedvűen.
– Ne légy féltékeny, csibém – hajolt hozzám Renée, fűszeres
leheletével borzongatva meg fagyott fülemet. – A féltékenység gyilkos
métely, ami mindig azzal végez, aki a kebelén dédelgeti, és nem azzal,
aki iránt érzik.
– Féltékenység egy nyavalyát – ráztam meg a fejem, összekoccantva
a kalapomat díszítő makkokat. – Én inkább dühös vagyok. A nővérem
ügye végképp megtorpant, Richárd hetek óta még csak szóba sem
hozza, ha nem faggatom. Helyette a Kaszinóban szivaroz, kártyát
kever, biliárdgolyókat bököd vagy épp a Pilisy-házban ül a Cili
kisasszony szoknyája szegélyén.
 – Ezt álmodod, vagy mondta valaki?
– Van egy jó emberem, az mindenről beszámol.
– A végén még tényleg detektív lesz belőled – nevetett Renée. – Na,
és ki az?
– Isti – feleltem szinte súgva, bár a hídon rajtunk kívül csupán egy
fehér nyakkendős, medvebundás öregúr járt, karján kipirult, fiatal
hölgyével, aki tán a leánya, az unokája, vagy akár a kitartott szeretője
is lehetett. – Mióta a villába visszatértem, azt a fiút kenyérre lehetne
kenni. Szegény annyira szégyenkezik, amiért a báró parancsára
becsapott engem, hogy engesztelésül mindent elsutyorog, amit akkor
lát, mikor tisztát visz Richárdnak a Kaszinóba.
– Te pedig ezt alaposan ki is használod – biccentett barátném, és
bár elsőre úgy tűnt, hogy helyesli a dolgot, a hangjában mégis némi
aggodalom vagy épp neheztelés rezzent. – Sok szívcserép fog még a
cipőd nyomában maradni, csibe, pedig te nem válhatsz gonosz nővé.
Hallod? Kérlek, ne engedd megkérgesedni a szívedet.
Csodálkozva néztem rá. Renée-t valami bántotta. A szemében
szomorúság komorlott, amit rettentő erőfeszítéssel keserédes
vidámságba próbált burkolni.
– Férfi? – kérdeztem.
– Más nem lehet, hisz az írás remekül megy – mondta, újra csak a
korcsolyázókat vagy inkább az alattuk derengő kékesfehér jeget nézve.
– Annyi verset, tárcát és esszét kérnek tőlem a lapok, hogy a napi
penzum végére majd leszakad a tollforgató kezem.
– A szíved viszont...
– Hagyjuk most békében sajogni, csibém – vágott a szavamba
fanyar mosollyal Renée. – Itt jön a mi lovagunk, és hozza a búfelejtő
csuprokat.
Tarján Vili valóban visszatért, és nagy óvatoskodva a híd széles
kőkorlátjára helyezte dúsan párázó bögréinket.
– Voilà{192}, a legjobb téli nedű! – mondta kipirulva. – Én magam
egy stampedli szilvóriumot is benyeltem a pultnál, hogy a kegyedék
derűjéhez igazítsam a magamét.
 – Ez biz’ öreg hiba volt, barátom – fedte meg Renée.
– Biztosíthatom a hölgyeket, hogy ennyi még nem száll a fejembe –
szabadkozott az ifjú hírlapíró.
– Akkor viszont kettős hibát követett el – játszottam a
szörnyülködőt –, mi ugyanis Renée-vel sokkal gondterheltebbek
vagyunk, mint mutatjuk, tehát maga most vidámabb lesz tőlünk, ami
illetlenség.
– No, és a második hiba?
– Az csak annyi, hogy ha már iszik, annyit hörpöljön, amennyi a
fejébe száll.
– Különben a dolog csak fölös pénzkidobás – értett egyet Renée, és
bár épp az imént állítottam, hogy rossz a hangulatunk, mégis
mindketten nevettünk.
– Kegyedék gúnyolnak engem, pedig én híreket hoztam – szólt a
hírlapíró.
– Híreket? – ragadtam meg korláton nyugvó karját. – Mely
tájakról?
– Egyenest a Magyar utcából.
– Tán járt ott? – hajolt előre most már kíváncsian Renée is.
– Én magam nem, de néhány kollégám a legkülönbözőbb lapoktól
igen – mondta Vili, aki határozottan élvezte, hogy mindkettőnk
figyelme csakis az övé. – Úgy hírlik, néhány nap óta rendszeressé
váltak arrafelé a botrányok.
– Az utcában, vagy bent, a Pilisy-házban? – faggattam
türelmetlenül.
– A ház csendes – folytatta Tarján Vili. – Túlságosan is az.
Lassanként elmaradnak az olyan vendégek, akik kényesek a jó hírükre,
mivel a Károlyi-kert kerítése mentén egyre több a botrányra éhes
firkász.
– Mire lesnek a kollégái?
– Arra a fiatal katonatisztre, aki mindennap reggeltől estig le-föl
járkál a házzal szemközti járdán, mint valami silbak{193}, de puska
helyett vörös rózsákból kötött csokrot szorongat, amit időnként
megpróbál beadni a kapun, mindhiába.
– Ez Pesten még kevés a botrányhoz – vélte szívügyekben járatos
barátném.
– Igazsága van, kisasszony – értett egyet Vili. – Csakhogy midőn
eljő az est, a katonához cigánybanda csatlakozik teljes hadigépezettel.
Hozzák a hegedűket, nagybőgőt, de még a cimbalmot is, és aztán a
százados úr vezényletére olyan szerenádba kezdenek, hogy a Magyar
utca minden ablaka belerezzen.
– Mit húzat a katona? – kérdezte Renée, hisz tudvalevő, hogy a
nóták milyensége épp oly ékesszóló, mint a virágcsokrok titkos nyelven
suttogó összeállítása.
– Csakis szomorút – mondta a hírlapíró. – Akkora szerelmes
fájdalom lakozik abban a katonában, mint háromszor a Bécsi kapu.
– Az nem kicsi – ismertem el. – És lehet tudni, kinek szerenádol?
– A firkászok erre kötnek mostanság fogadásokat minden
redakcióban – vont vállat Tarján Vili. – A legtöbben úgy vélik, Róza
asszonynak új Pekárja lett.
– Pekár? Az meg kicsoda? – kíváncsiskodtam.
– Régi história – válaszolt hevesen legyintve, forralt bortól
áthevülve Renée. – Pekár Gyula{194} volt az egyetlen férfi, aki majdnem
a vesztét okozta Rózának, pedig öngyilkosnak lenni vagy párbajban
vérüket ontani inkább a férfiak szokták a fehérkaméliás hölgyért.
– Madame Rose mellbe lőtte magát, mikor Pekár elhagyta őt – vette
át a szót Vili. – Szerencsére a fűző eltérítette a golyót, bár szegény
asszony így is sokáig élet és halál között lebegett.
– Azt rebesgetik tehát – tért vissza korábbi témánkra Renée –, hogy
Rózának új ostromlója van?
– Ostobaság – legyintett Vili. – Ha így volna, Madame Rose
beengedné a házba, és vagy megvigasztalná szegény tisztecskét, vagy
addig ütné a lovaglópálcájával, míg ki nem abriktolná belőle a
szerelmet. Az ügy ennél baljóslatúbb. Néhányan hallani vélték, hogy a
százados úr nem Rózának, inkább a házban búvó Cili kisasszonynak
szeretné elnyerni a kegyeit.
 Renée-vel úgy néztünk össze, mint akik a tüllpárnás kislánykorból
kilépve hirtelen megértik, hogy a gyermekáldáshoz bizony a szépen
kelepelő gólyáknak semmi közük.
– Már megint ez a Cili! – mondtam.
– Ügyes lány lehet – ékelődött barátném csalafinta mosollyal. – Ki
sem mozdul a Pilisy-házból, mégis két férfi dong körötte. Jaj, bocsáss
meg, kedves, nem úgy értettem!
– Dehogynem, drágám, te pontosan úgy értetted – vágtam rá. –
Kíváncsi volnék, vajon Ambrózy báró miként tűri a katona udvarlását,
de még ennél is jobban érdekel, hogy ki a fene ez a Cili kisasszony.
– Próbáltuk már kideríteni, de mindhiába – emlékeztetett Vili.
– Próbáltuk, ez igaz, csakhogy nem elég kitartóan – vágtam vissza,
majd megragadva a hírlapíró karját, mélyen a szemébe nézve szóltam:
– Ugye segít nekem, Vilmos?
– Amiben csak kívánja, Milike – mondta ő azonnal, bár a szemében
már nem láttam azt a régi, rajongással felérő lobogást, amit (tudtam
jól) én magam oltottam ki a garniszállóban írt levelemmel.
– Holnap újra ellátogatunk a tabáni cigányházba – adtam elő
tervemet. – Fecska tudja, ki az a Cili, és én addig nem mozdulok a
küszöbéről, míg el nem árulja nekem.
– Jaj, kis drágám – ölelt át hirtelen felbuzgó gyöngédséggel Erdős
Renée, szorosan magához vonva. – Látom, miként tévedsz egyre
mélyebbre abban a labirintusban, amit a báró épít köréd, de sehogy
nem tudlak megállítani.
– Nem bizony – morogtam elszánt fogadalmamat a naftalinszagú
rókaprémbe.
– Hát jó, ha így akarod, legyen – mondta egyetlen barátném. – Mi
ketten majd erőnk szerint segítünk neked.
És – bár erről mit sem tudtam – a vállam fölött ő és Vili titkon
összebiccentettek.
 Buda, 1901. január 6.

Késő délutánra járt, mire a Tabánba érkeztünk. A sűrű hóesésben

fehér sapkát öltöttek a kicsiny házak, amik most valóban úgy festettek,
mintha a mesék birodalmába csöppentünk volna. A konflis, amivel
Tarján Vili értem jött, meg-megcsúszott a jeges kövezeten, pedig a
hajtó nagyon vigyázott, hogy a már kitaposott keréknyomokban tartsa
járművét.
– Újra és századszor is bocsánatot kell kérnem kegyedtől –
szabadkozott a bűnügyi tudósító. – Két órára ígértem magam, de a
főszerkesztőm sehogy nem akart elengedni. Tegnap éjjel a Sport
kávéházban szívszélhűdést kapott egy régi barátja, és ő mindenáron
meg akart győződni róla, hogy halála természetes volt{195}. Egész nap a
boncorvosi intézetben kellett téblábolnom, mire meglett a hivatalos
szakvélemény.
– Semmi baj, Vilmos, fő, hogy végre úton vagyunk – mondtam kissé
szárazon, mert bosszantott, hogy lassan itt az est, én pedig hiába
kajtatom Fecskát. Az Attila körúti cigányházban kerestük először, ám
az otthon lévő gyerkőcök és asszonyok csak annyit mondtak, hogy a
család muzsikás tagjai épp valahol a tabáni mulatók egyikében
dolgoznak. Ám azt, hogy melyikben, nem tudták vagy nem akarták
elárulni.
– Mennek azok mindenfelé, naccságos kisasszony, ahol nótára van
szükség – vonogatta vállát az egyik nő, kinek egyszerre három rajkó
tapadt a szoknyájához. – Joszó törzshelye a Mélypince, de ha máshun
nagyobb a dajdaj, hát átmén oda is.
Joszó cigányt végül valóban a Görög és Virág Benedek utca sarkán
álló hírneves vendéglőben találtuk meg, ám Fecska nem volt vele.
– A fiamat áthítták a Három Víg Pintérlegényhez címzett
korcsmába – mondta a törpekirály kinézetű, fekete frakkjában mégis
igen fess prímás. – Aszongyák, valami királyi testőrtiszt ünnepli ottan
a születése napját. Pitykó a cimbalmossal meg a kontrással az ő
kompániájának húzza a vonyót, Fecska meg, ahogy kell, vele ment.
Szerencsére a Három Víg Pintérlegénynek ajánlott kisvendéglő
csupán két sarokra, a Kereszt és Árok utca találkozásánál állt, így
hamarost meg is érkeztünk oda. A meredek kis utcában a havat
csatakos sárlévé taposták az arra járó bérkocsik, ám az égbolt máris
gondoskodott a tiszta utánpótlásról. Midőn megálltunk a földszintes
épület előtt, a bentről kiszökő hangos muzsika és részeg ordítozás
máris úgy rontott reánk, mint tengerár a partra.
– Jobb volna, ha Mili kisasszony idekinn maradna – szólt Vili. – A
tiszt urak nagyon tudnak mulatni, és ilyenkor nem ismernek jó
modort.
– Úgy gondolja, barátom, hogy félnem kellene a király testőreitől?
– Amíg valóban azok, semmi oka rá, de...
A percről percre sűrűsödő alkonyatban, ami ellen csupán a
vendéglő ablakaiból áradó lámpafény küzdött, vaskos férfikurjantás
kelt. Odabenn új nótát követeltek, ám hogy melyiket, azon máris
parázs vita kerekedett. Durva szitkok rontottak egymásnak, és tán
verekedés is lett volna a dologból, ha egy falhoz csapott borospalack
csattanása véget nem vet a kakaskodásnak. Ismét felzengett a muzsika.
Cimbalom pengett, hegedű cikornyázott, és a falakat rengető
csizmadübögés (mert a férfiak biz’ ily vadul ropják, ha épp nincs a
tánchoz szoknyába bújt partnerük), no meg az asztalokhoz vert korsók
csattogása minden más zajt elnyomott.
– Azok odabenn többé már nem gárdatisztek, Milike – mondta a
hírlapíró –, csupán nekivadult, részeg korhelyek. Ha bemegy közéjük...
– Csirke a rókalyukba? – borzongtam meg. – Nem ettem meszet.
Igaza van, Vilmos, eridjen be maga, és hívja ki nekem Fecskát, de
nagyon kérem, legyen óvatos!
– Nekem már úgysincs vesztenivalóm, Milike – szólt ő, majd
kiszállt a kocsiból, és átvágva a latyakos utcán, határozott mozdulattal
benyitott a vendéglőbe.
Húsz perc múlva kezdtem igazán nyugtalankodni. Addigra
meghallgattam vagy fél tucat divatos magyar nótát a Pattogatott
kukoricza, ica, rica, hajtól a Nyílj ki piros rózsán át egészen a Magas
a kaszárnyáig. A tiszt urak egyre fékevesztettebben mulatoztak, és a
zenének attól kezdve, hogy valaki kitárta a vendéglő két ablakát, már
semmi nem állhatta útját.
– Jobb vóna mennünk, naccsága – szólt le egyszer csak a kocsis a
bakról, miután mélyen kihajolva az ülésből megkocogtatta az utastér
üvegét. – Korán van még, de ezek odabe hamarost kezdik majd
széjjelverni a berendezést, aztán meg az utcára tódulnak, és az élő fába
is belékötnek.
– Látom, jól ismeri a mulatós tisztek szokásait – feleltem
hunyorogva, mert a szél hópelyheket sodort az arcomba.
– Fuvarozom ükét eleget – mordult a hajtó, és ajka csücsörítéséből
láttam, csak azért nem köp ki a hóra, mert hölggyel beszél. – A részeg
magyar tisztnél nincs rosszabb a világon. Kard van nála, meg sokszor
revolver is, de az eszit valahogy mindég otthol felejti.
– Mi akkor is maradunk – mondtam. – A barátom odabenn van.
Meg kell őt... Nézze, már jön is.
A vendéglő ajtaja kéken gomolygó, forró dohányfüstöt és egy karcsú
alakot lökött ki magából a fogcsikorgató hidegbe. A Tabán ezen részén
igen ritkán álltak a gázlámpák, de azért én rögtön láttam, hogy aki a
kocsi felé csúszkál, nem Tarján Vili. Színes kendő rojtjaiba kapott a
szél, majd a bő szoknyát kezdte cibálni, én pedig már nyitottam is a
konflis ajtaját, hogy magam mellé engedjem Csurár Fecskát.
– Tán egészen megvesztél, te bolond raklyi? – fújt rám dühös
macskaként a cigány lány, lerázva fejéről a havas kendőt. – Mit jársz
utánam, mint kangörcsös eb a szukája után?
– Beszélnem kell veled – vágtam a közepébe, ám ő türelmetlenül
leintett.

– Attól még, hogy együtt vótunk a kóterben, nem ragasztott rám

tesvérnek a Devla – kiabálta dühtől parázsló szemmel. – Ha bánt a
báród, hát hagyjad ottan őtet, vagy menj a Dunának, de engemet ne
kajtass, Keszkenő, mer a család tégedet úgyse nem fogad be soha.
– Hogy? – vontam össze a szemöldököm értetlenül. – Miféle
család?
– Az enyimé, te bamba – ütötte mellét az öklével Csurár Fecska. –
Tudom én, miféle vagy. Ártatlankának látszó kis lubnyi, aki bárókkal
meg kövér kereskedőkkel tartatná ki magát, csak éppeg most bajba
esett.
– Miféle bajról beszélsz? – ráztam a fejem, mert éreztem, hogy a
beszélgetésünk egészen rossz ösvényre tévedt. – Én nem...
– Az Annát megölték, te liba – kiáltott arcomba a cigány lány.
– Tudom, hisz én... Vagyis a Vili talált rá.
– Hát kell ennél nagyobb baj? – Fecska szemét könnyek öntötték el,
de az arca és a hangja még a korábbinál is keményebb lett. – Nékem
dunsztom sincs róla, miféle ocsmányságokba keveredtél te meg a Cili,
de engemet meg a családomat felejtsetek ki belőle, mert csúnya
bicskázás lesz a vége. Joszó dad muzsikás ugyan, de a legényei
bárkinek kiontják a belit, ha kell.
– Jaj, Fecska, hallgass már meg végre – ragadtam vállon oly erővel,
hogy bár próbálta, mégsem tudta félreütni a kezem. – Nézz a
szemembe! Hallod? Nézz a szemembe, és figyelj! Sosem árultam el az
igazi nevemet, te csak Keszkenőként ismersz, és ezért nem bízol
bennem, amit meg is értek. Most viszont kivallom neked a legnagyobb
titkomat: én valójában Hangay Emília vagyok Marosvásárhelyről, és
azért jöttem a székesfővárosba, mert a rég elveszett nővéremet
keresem.
Számítottam rá, hogy a cigány lányt meglepi a bejelentésem, ám
arra nem, hogy a szava is elakad.
– A... aztat mondtad... Aztat, hogy Hangay? – hebegte. – Hangay
Emma?
– Nem, dehogy – ráztam ismét a fejem. – Emma a nővérem, aki
négy esztendeje eltűnt. Én Emília vagyok, de inkább úgy mondd
nekem, hogy Mili.
– É... értem – bólogatott bizonytalanul. – Te... Te vagy a Mili.
– Ambrózy báró pedig nem a kitartóm, hanem a segítőm –
magyaráztam tovább. – Ő nyomoz a nővérem után.
– Hangay Emma – ismételte mintegy különös kábulatban Fecska,
és ha lehet, még távolabb húzódott tőlem a kocsi sarkába. – A
nővéredet híjják Hangay Emmának.
– Látom, kezded megérteni – próbálkoztam egy biztató mosollyal. –
Ambrózy báró régóta jár a nyomában, és most úgy fest, végre a
közelébe került...
– A közelébe – nyögte a cigány lány már-már babonás
borzongással.
– Igen, a közelébe – erősítettem meg. – Csakhogy aztán jött ez a Cili
kisasszony, mint derült égből az istencsapás, és hirtelen minden
összezavarodott. Richárd... Mármint a báró úr megfeledkezni látszik
Emmáról, és helyette folyvást csak annak a Cili kisasszonynak a
szoknyáján ül. Hogy mit eszik rajta, azt nem tudom, de mióta a Hül-
házból kihozta és elrejtette őt a..,
– KI NE MONDD! – sikoltott akkorát Csurár Fecska, hogy a
konflisló rémületében megrántotta a hámot. – Nem akarom tudni, hol
van a Cili. Hallod, Keszkenő? Az igazi nevedet se akarom tudni, mer’
aki tud valamit, az úgy jár, mint szegény Anna. Te meg a báród... Ti
mind bújjatok vissza az ördög seggelyukába, ahonnan gyöttetek, és
hagyjátok végre békiben az árva cigányt!
Újra csak felé nyúltam, hogy megnyugtatgassam, ő azonban
villámgyorsan a csuklóm után kapott, és maga felé fordította a bal
tenyerem. A gyér fény, amit a sarki gázlámpa és a vendéglő ablakai
adtak össze, épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy Csurár Fecska jól lássa
bőröm finom vonalait.
– Sár és vér – hadarta, miközben hegyes körömben végződő
mutatóujja a tenyeremet karistolta. – A vér hidegkék és bíborvörös, a
sár pedig... A sár felbugyog a mélyből.
Kiöklendi magából a föld gyomra, mert keveredni vágy azzal a
vérrel, aminek színe, mint az acélé, míg a másikat, a vöröst csak ontja
és ontja...
– Fecska, figyelj... – próbáltam elhúzni a karomat, ám ő akkorát
rántott rajta, hogy a csuklómban halkan roppantak a porcok. – Aú, ez
fáj!
– Ennél még ezerszer jobban fog fájni, amikor rátalálsz a nővéredre
– hörögte földöntúli hangon a cigány lány, kinek előreomló haja
immár teljesen elfedte az arcát és az én bal tenyeremet.
– Miért, hát rátalálok? – kaptam a szón, bár eddig a jóslás minden
formája kétkedéssel töltött el.
– Itt vagytok ketten. Igen. Újra együtt, ha...
– Igen?
– Ennek feltétele van. Tengernyi ármányon, jó és rossz szándékú
megtévesztésen át vezet az út egymáshoz, de találkozni csak akkor
fogtok, ha te, Keszkenő... Igen, ha te képes leszel végleg lemondani
arról, ami sosem volt tiéd.
– Sosem volt enyém? – töprengtem, mi is lehet az, majd hetykén
vállat vontam. – Fia úgysem volt enyém, akkor hiányozni sem fog, hát
mit törődjek vele, nem igaz? Arról beszélj inkább, hogy látod-e, hol és
mikor...?
– Nincs tovább! – lökte el Fecska a kezemet, és már ki is ugrott a
kocsiból, én meg csak néztem utána, ahogy kendőbe bagyulálva, piros
csizmájával a friss havat és jeget ropogtatva a vendéglő felé siet. Ám
mielőtt belépett volna az ajtón, hirtelen felém fordult, és belekiáltott a
két nóta közötti szokatlan csendbe.
– Vigyázz, Keszkenő! A tenyered azt is kiírta, hogy éppeg tíz nap
múlva bekopogtat hozzád a halál. Vakuljak meg, ha nem igaz!
Tarján Vili két perccel később tántorgott a bérkocsihoz, és
kapaszkodott fel rá nagy nehezen.
– Innom... Innom kellett – magyarázta kásás hangon. – Törkölyt
kellett innom a tiszt urakkal, másként nem engedték volna ki Fecskát,
aki csörgődobol és táncol nekik.
– Maga egy hős, Vili – mondtam oda sem figyelve.
 – Valóban – bólintott nagyot. – Magam is így látom a helyzetet,
habár... hikk! – csuklótt néhányat, midőn a kocsi elindult, majd a
Szarvas térnél, bár én közben mukkot sem szóltam, nyugtatgatni
kezdett. – Semmi baj, köszönöm, már jól vagyok! No és a Fecska? Ő
mondott-e valami perdöntőt?
– Hagyjuk, Vili, nem érdekes – dőltem hátra a kopott bőrülésen,
mindkettőnk lábára ráhúzva a súlyos takarót, amit télvíz idején az
utasainak minden jó bérkocsis biztosít. – Csupa cigányhazugság és
vándortáboros szemfényvesztés kék vérről, sárbugyogásról meg
magáról az öreg Kaszásról, aki Fecska szerint pontosan tíz nap múlva
fog lecsapni.
– Oh – nyögte csalódottan a kótyagos fejű hírlapíró. – Akkor hát
éppeg ott vagyunk, ahol annak előtte voltunk.
– Sajnos nem – mondtam, miközben rosszkedvűen néztem a
tovasuhanó tabáni házakat. – Sokkal messzebb kerültünk a céltól,
mint eddig bármikor.
 19
Az éjsötét konflis

Pest, 1901. január 8.

J/a vaCakí aznap este csupán egyetlen pillanatra benéz a Pilisy-ház

nagyszalonjába, akár idillinek is láthatta volna a képet. A hatalmas,
fehérmárvány kandallóban tűz ropogott, a gázlámpákból barátságos
fény áradt, és friss tejeskávé illata lengte be a termet. A kék-arany
mintás kanapékon és székeken két rendkívül szép nő ült. Egyikük, aki
ugyan már túl volt élete delén, mégis elbűvölő asszonynak látta
minden férfiszem, hosszú szárú szipkán át szívta szigaretlijét, míg
társnője mentazöld ruhájának finom csipkeredőit babrálta
szórakozottan. Kettejük között hanyag testtartású, nem túl jóképű, de
hetyke bajszú fiatal férfi döntötte hátát a kanapé támlájának,
miközben keresztbe tett lábán nyugtatta félig telt (vagy üres?)
borospoharát és a semmibe révedt. A negyedik jelenlévő az egyik
ablaknál állt, háttal a szalonnak, és kissé előrehajolva épp kifelé lesett
a függönyrésen, míg a cseléd (cseppet sem jól képzett személyzet
módjára) meg nem böködte a vállát.
– Hé, báró naccságos, mostan szóljék kend, ha kér még a
tejeskávéból, mer’ ha nem, a maradékot szívesen meginnám.
Az ablaknál álló férfi, mint ki merengésből riad, hökkenten
pillantott a cselédre.
– Hogyan? – kérdezte.
– Hát úgy, hogy szomjas vagyok – magyarázta rajongó tekintettel
Márika, és hogy még kedvesebbnek tűnjék, kivillantotta minden fogát.
 – Sosem lesz belőle jó cseléd – jegyezte meg minden él nélkül, sőt,
inkább együttérző kuncogással Róza asszony. Szavait Karlinkának
szánta, ám a leány figyelmét teljesen lekötötte az édes-bús muzsika,
ami lentről, a hószakadásban fuldokló Magyar utcáról szárnyalt fel,
egészen a Pilisy-ház második emeletéig, majd onnan is tovább, az
éjsötét égig.
– Tíz óra múlt – fordult el immár az ablaktól Ambrózy báró, és
anélkül, hogy ügyet vetett volna a még mindig válaszra váró Mück
Márira, a sarokban álló ingaórára bökött. – Nincs arra valami törvény,
hogy meddig szabad szerenádozni?
– Már hogy volna, kérlek alássan? – nevetett Krúdy, egyetlen
hörpintéssel hajtva fel maradék borát. – A magyar úr szerenád nélkül
olyan, mint a farktollától megfosztott kakas. Kell neki az éjben
busongó nóta, a szívfacsaró rímek hadrendje és a hegedű keserédes
cincogása, mert más nyelven szólni a női szívhez önmagában túl
ostoba.
– Richárd soha nem adott szerenádot senkinek – jegyezte meg Róza
asszony. – Ugye jól tudom, barátom?
– Ha szót akarok váltani egy hölggyel, elé lépek, és zenekíséret
nélkül közlöm vele a tényeket – mondta Ambrózy báró, miközben
faképnél hagyva Márikát, átrobogott a szalonon, és közelebbről is
megszemlélte az órát. – Tessék, már mindjárt fél tizenegy, de a
százados úr még mindig húzatja.
– Ez most egészen úgy hangzott – pillantott fel csalafinta mosollyal
Róza asszony –, mintha valami féltékeny férj mondta volna.
Krúdy helyeslőn bólogatva, már-már illetlen tónusban nevetett, míg
Karlinka arcán bosszús pír jelent meg.
– Én felajánlottam, hogy beszélek vele – mondta. – Leisz jó fiú.
– Szó sem lehet róla – csattant a báró hangja, ám a leány
zavartalanul sorolta tovább az érveit.
– Komoly, értelmes, sokat olvasott, érzékeny embernek ismertem
meg a századost, aki könnyen hajlik az okos szóra.
– Katonatiszt létére kissé túl romantikus – vélte Krúdy, majd
önmaga kijelentését mindjárt kétségbe vonva fintorgott. – Habár...
Nem is tudom, de valahogy én sosem bíztam a katonákban, akik
virágcsokrot küldenek és szerenádot adnak. Az ilyen túlzott
érzelmesség azt jelzi, hogy az illető háború esetén puhány alaknak
bizonyul.
– A szív kizárja az erőt? – csodálkozott Karlinka.
Krúdy tiltakozott volna, finomítva iménti állítását, ám
nem maradt rá ideje.
– Úgy van! – fordult feléjük Ambrózy báró nagyot biccentve. – Akit
az érzései olyannyira elragadnak és uralnak, mint odalenn a századost,
az sosem lesz képes a kegyetlen, véres harcra.
– Béla... Akarom mondani, Leisz úr hadmérnök – jegyezte meg
Karlinka. – Háború esetén sem kell mások életét kioltania.
– Rombolásra azonban még ez a magyar nótás, virágcsokros ostrom
is képes – szőtte tovább ingerült gondolatait Ambrózy báró, miközben
a kisasztalhoz lépett, és jobb keze ördögi ügyességű, villámgyors
mozdulatával könnyű egyiptomi cigarettára gyújtott. – Immár a fél
város értesült róla, vagy legalábbis erősen sejti, hogy a Schumayer
Karlinka név valójában Kardos Cecíliát takarja.
– Ne túlozzon, kedves – nézett a báróra szigorúan és kissé
csodálkozva Róza asszony. – Tudtommal Leisz százados kizárólag az
én személyzetemmel vált szót, mikor épp a virágcsokrait küldi fel
velük, máskülönben pedig csak le-föl járkál odalenn, esténként pedig
szerenádot ad.
– Az utca viszont tele van besúgókkal – érvelt tovább a báró, oly
hevesen lendítve a kezét, hogy az egyiptomi szürke hamuja a szőnyegre
hullt.
– Egészen megijeszt a viselkedése, barátom – mondta Róza
asszony. – Maga mindig oly nyugodt, hűvös és megfontolt, most
viszont... Ha jól emlékszem, megvan annak már vagy hat... Igen,
pontosan hat esztendeje, hogy utoljára így kikelt magából.
Karlinka fürkész tekintettel pillantott Richárdra, aki valóban
rendkívül idegesnek tűnt, bár türtőztette magát. A leány ismerte már
annyira Róza asszonyt, hogy értse: a fehérkaméliás hölgy nem
véletlenül mondta kétszer azt a hat esztendőt. Célzás volt ez, durva és
kegyetlen, mint egy váratlan pofon, melynek küldetése, hogy fájdalom
útján térítse magához azt, aki kapja.
Ambrózy báró válaszul nem csupán elnyomta, de valósággal
legyilkolta, széttrancsírozta és morzsalékká törte félig sem szívott
cigarettáját a kristály hamutartóban. Mire végzett, összeszedte magát,
bár ennek más nyoma nem volt, csak annyi, hogy a hangja ismét acélos
ridegen zengett.
– Bocsássanak meg a hölgyek, de most jobb lesz, ha távozom.
Különös, de mintha ez lett volna rá a jel, odakünn elhalt az utolsó
nóta legvégső hangja is, átadva helyét a téli csendnek.
– Ennyi vót mára a vígság – sóhajtott az ablaknál ragadt Márika oly
szomorúan, mintha a szerenád egész este neki szólt volna. – Szer’usz,
kicsi katona.
– Róza, kérem, ne feledkezzék meg az ígéretéről – mondta Ambrózy
báró, mikor kézcsókra járult a ház asszonyához.
– Bízzék bennem, kedves Richárd – felelt magabiztos mosollyal a
fehérkaméliás hölgy. – Jó emberem a Lobkowitz Rezső{196}. Holnap
beszélek vele és elvezényeltetem az ablakunk alól ezt a hősszerelmes
századost.
– Ha kérhetem, kíméletesen bánjanak vele – szólt Karlinka. –
Igazságtalanság volna derékba törni a karrierjét csak azért, mert
beleszeretett egy pozsonyi ápolónőbe.
– Ápolónő? – ráncolta homlokát Krúdy. – Az meg kicsoda? Én azt
hittem, a szerenád magácskának szól, Karlinka.
Vagy talán az a bizonyos Cili kisasszony, akit ma este néhányszor
már futólag említettek, a múltban azonos volt...
– Sose cirógasd a macskát visszafelé, Gyulám, különben megkarmol
– vágott a kissé spicces író szavába Róza asszony. – Bízunk benned,
mert sosem fecsegsz semmiről, ami a házamban történik, ám a
részletek ne érdekeljenek.
– Madame Rose és az ő sötét ügyei – színészkedett titokzatosságot
mímelve Krúdy. – Én csak iszom itt, és közben csendben figyelek, hogy
aztán egyszer majd, mikor a jelenlévők közül már mindenki sírba
szállt, betűről pontra megírjam a Pilisy-ház rejtélyes és hátborzongató
esetei című nagyregényt.
– Ha megteszed, esküszöm, visszatérek a túlvilágról és kísérteni
foglak – nevetett a fehérkaméliás hölgy.
– Ezt el is várom! – kapott az asztalon álló borosüveg után Krúdy,
aranyló nedűt öntve poharába. – Elvégre mióta először
megpillantottalak, te drága, édes nő, azóta mást sem teszel velem,
mint (megjegyzem: nagyon helyesen!) csábítasz és kísértesz. Ajánlom
tehát, hogy ne szokj le erről, különben percet se várok, és már a
holnapi lapban kiszerkesztelek!
– Ugyan mit tudnál rólam írni, ami kompromittál?
– Azt, hogy a hozzád járó férfiakat már rég halálosan unod,
mosolyod irányukban hamis, hisz az egyetlen igazi szórakozás, mely
még felpezsdíti a véred, nem más, mint a délutáni pasziánsz –
kacsintott a kacagó Rózára Krúdy. – Amint a világ értesül róla, hogy a
kartonlapocskára nyomott tök filkót jobban kedveled, mint húsból és
vérből való hasonmásait, nyomban oda lesz a Pilisy-ház varázsa.
– Tévedsz, kedves kis bohócom – paskolta meg puha kezével az író
bortól pirosló arcát a fehérkaméliás hölgy. – Házam varázsa ugyanis
nem az én mosolyomban, hanem a szoknyáink ráncában rejtőzik, és
azt felkutatni egyik férfi sem rest.
Miközben Schumayer Karlinka a tapasztalatlan leányok szégyenlős
kuncogásával hallgatta a csipkelődő szóváltást, Hangay Emma éles
szeme minden apró részletre ügyelt.
Látta Ambrózy báró elfojtott ingerültségét, Róza asszony jól titkolt
nyugtalanságát, Krúdy részegséggel álcázott kíváncsiságát és... Hát
igen, Márika őszinte rajongását is, mely hol a báró, hol az író, hol
pedig az ablak alatt silbakoló százados irányába ontotta forró,
szertelen sugarait, bár reménye, hogy bármelyiket is olvadozásra
bírhatná, aligha volt.
Ambrózy báró gyors búcsút vett mindenkitől, majd szinte
kimenekült az épületből. A lépcsőházban Juló segítette fel rá a kabátot,
adta kezébe a sétabotot és tárta ki előtte az ajtót. Richárd cipője alatt
friss hó roppant, midőn az Országos Kaszinó felé indult. Alig tett
azonban néhány lépést, mikor a túloldalon várakozó konflis ajtaja
kinyílt, és az útra egy bundába öltözött, fekete kalapos, lefátyolozott nő
szökkent le.
– Csakhogy kidugta végre az orrát – kiáltott, ám a hangja tompán,
üresen kongott a kihaltnak tetsző, hó borította Magyar utcában. – Már
azt hittem, itt fagy belém a lélek.
– Renée? – fordult csodálkozva a közeledő nő felé Ambrózy báró. –
Maga meg mit keres itt ezen a kései órán?
– Lopom a más szerenádját – felelt a költőnő. – A tiszt úr igen
szépen énekelt, a cigányok is jól húzták, szóval nem unatkoztam, de
azért örülök, hogy végre kibújt Róza csigaházából.
– Még mindig nem értem...
– Hát persze hogy nem – intette le rókamuffból előhúzott kezével
Renée. – Maguk férfiak bizonyos dolgokat csak akkor értenek meg, ha
beleverjük az orrukat, mint kismacskának a... Na, mindegy! Beszélnem
kell magával.
– Milivel történt valami?
– Történt. Vagyis történik, méghozzá napról napra, egyfolytában, én
pedig, mint a barátnéja és nadrágos ügyekben hű mentora nem
tűrhetem tovább tétlenül, ahogy az a kislány tönkremegy.
– Bocsásson meg, de továbbra sem...
– Ha még egyszer azt merészeli mondani, hogy nem érti, akkor én
itt, a nyílt utcán rögvest kiröhögöm – fenyegette meg Renée a bárót. –
Jöjjön velem, kocsikázzunk egyet, és közben elmondom, miért fagytam
keményre a maguk kedvéért.
– A mi kedvünkért?
– Na, jó, inkább csak a Milike kedvéért, mivel ön, uram, felőlem
meg is savanyodhat – a költőnő karját nyújtotta Richárdnak, ám mivel
az nem mozdult, végül ő maga fonta kezét a férfi könyökhajlatába.
Ambrózy báró halk, megadó sóhajt hallatott, és már épp követte volna
Renée-t, mikor a szomszédos ház sötét kapualjából újabb alak lépett
elő.
– Báró úr! – kiáltott rá a férfi. – Egy szóra, ha kérhetem!
– Úgy tűnik, ma éjjel mindenki ön után sóvárog – morogta
bosszúsan Erdős Renée, majd mikor a közeledő beért a gázlámpa
fénykörébe, meglepetten tette hozzá: – Nocsak, a szerelmes tisztecske!
A járdán valóban Leisz Béla közeledett. Vállát súlyos katonakabát
húzta, fején a lakksildes csákó rézgombja makulátlanul csillant, fehér
kesztyűs bal keze a kardmarkolatán nyugodott.
– Százados úr – emelte sétapálcáját kalapja karimájához Ambrózy
báró. – Miben lehetek szolgálatára?
– Magyarázatot követelek! – állt meg előttük feszes vigyázzban,
számonkérő arccal Leisz Béla.
– Amennyiben?
– Önt, báró úr, egy általam régről igen jól ismert és kedvelt hölgy,
bizonyos Kardos Cecília kisasszony társaságában volt szerencsém
először látni.
– Ez tévedés – Richárd kivonta karját Renée szorításából, és
közelebb lépett a tiszthez. – Már akkor közöltem önnel én magam, sőt
a hölgy is, akit egyébként Schumayer Karóimnak hívnak, hogy a tiszt
úr fatális félreértés áldozata.
– Egyetlen tévedést követtem el, uram, ám ezt most jóváteszem –
szólt elfojtott indulattól remegő hangon Leisz Béla, és lerántva jobb
kezéről a kesztyűt, villámgyorsan arcul csapta vele a bárót. – Párbajra
hívom önt, hogy a kiontott vér mossa tisztára a beszennyezett
igazságot.
– Mégis miféle igazságról beszél itt, jó ember? – kiáltott Erdős
Renée.
– A hölgyben nem tudom, kit tisztelhetek – fordult felé a százados
–, de tán jobb is, ha hallja, miféle emberbe karolt bele az imént.
Immár ugyanis teljesen biztos vagyok benne, hogy a báró úr aljas
módon elcsábította a pozsonyi királyi kórház egyik ápolónőjét,
nevezett Kardos Cecíliát, akit azóta is ebben a rossz hírű házban
rejteget, méghozzá álnéven. Én szilveszter éjszakáján, midőn
vendégségben jártam itt, megláttam őt, ám Ambrózy báró elkergetett a
közeléből. Kardos kisasszonyt én jól ismerem, ezért biztosra veszem,
hogy csakis kényszer hatására tagadhatta le egykori barátságunkat, mi
több, saját személyazonosságát is. így tehát nincs más választásom,
meg fogom ölni a báró urat, hogy végre igazság tétessék.
– No, és ha maga hal meg – billentette félre a fejét Renée –, vagy
csupán súlyos sebet okoznak egymásnak? Hm... Biztos abban, kedves
barátom, hogy elég alaposan kifundálta ezt az igazságosztó tervet?
A két férfi megütközve nézte a költőnőt, majd mintha annak iménti
kérdései el sem hangzottak volna, ismét egymás felé fordultak.
– Legyen kívánsága szerint – szólt a báró. – Várom segédeit az
Országos Kaszinóban.
– Holnap felkeresik önt – biccentett Leisz Béla. – Tizenegy óra tájt
megfelel?
– Állok rendelkezésükre – bólintott Ambrózy báró, mire a százados
összecsattintotta csizmái sarkát, tisztelgett és peckes léptekkel átvágva
az utcán, felszállt Renée konflisára.
– Hé, az ott az én kocsim! – háborodott fel a költőnő.
– Hagyja el! – mondta Richárd csendesen. – Majd fogok magának
másikat.
– Gombház, sej{197}, nem igaz? – fújt mérges, forró leheletet a jeges
levegőbe Erdős Renée. – Maguk, kakaskák, mind ilyenek.
Összeugranak, véresre csépelik, olykor meg is gyilkolják egymást, és
közben észre sem veszik, hogy épp azon a szép tyúkocskán taposnak,
akiért az egész csőrfenés kezdődött.
– Kérem, hagyja a költői képeket! – fogta meg Ambrózy báró a nő
könyökét. – Jöjjön inkább, a kaszinó előtt biztos találunk szabad
kocsit.
– Tapodtat sem megyek innét, míg magyarázatot nem ad –
makacskodott Renée.
– Mégis, mire?
– Mindarra a szörnyű kavarodásra, amit maga teremtett itt, báró
úr. És szívből ajánlom, hogy őszinte legyen, mert én nem Mili vagyok,
akit úgy hessegethet el, mint valami bosszantó kis szúnyogot! Erdős
Renée, ha kell, harap!
– Elég lesz nekem mostanság egy párbaj is – mondta Richárd röpke
félmosollyal. – A kérdéseire azonban, ezt előre tudom, nem
válaszolhatok. Az ügy...
– Miféle ügy? – szegte fel fejét a költőnő. – A Cili kisasszonyé, akit
úgy és olyan helyen rejteget, miként a kitartott nőket szokás, vagy Mili
nővéréé, akit tudtommal már hetek óta nem is keres? Mondja meg igaz
hitére: Emma halott, igaz?! Maga rájött, hogy megölték, vagy balesetet
szenvedett, de nem meri megmondani Milinek.
– Nézze, kedves Renée... – fogott türelmes magyarázkodásba
Richárd, ám ekkor a Gróf Károlyi utcából váratlanul egy konflis
gördült elő és egyenesen melléjük kanyarodott. A költőnő
bosszankodva állapította meg, hogy a székesfőváros bérkocsisai
nincsenek sehol, ha sürgősen kellenének, ám mindjárt ott tolakodnak,
mikor semmi szükség rájuk. Már épp inteni akart, hogy elhárítsa a
fuvart, hisz attól tartott, a báró – kihasználva a kínálkozó alkalmat –
rögvest felülteti őt a kocsira, ám mozdulata félbeszakadt, mivel
Richárd a Pilisy-ház felé kezdte húzni őt.
– No, de kérem, mi ez? – kiáltott Renée. – Csupa jég a járda, és a
cipőm...
Ambrózy báró nem felelt, csak a falhoz taszította, majd elébe állt. A
kocsi közben havat ropogtatva, recsegő kerekekkel fékezett, és a bakról
meg a hátsó saroglyáról egy-egy férfi ugrott le. Renée a falhoz szorulva
semmit nem látott, mivel a báró széles háta takarta az eseményeket, de
a hangok épp elegendőek voltak hozzá, hogy megrémüljön.
– Ne hősködjék, uram! – szólt egy borissza, rekedt hang.
– Az ottan stukker a haverem mancsába – vihogott idegesen a
másik fickó. – Ha általlövi a kend hasát, a nőnek is vége. Tán eztet
akarja, he?
Ambrózy báró leeresztette botját, amit az imént védekezésül
felemelt.
 – Kocsizzunk egyet! – javasolta a fegyveres. – Az ülések fájintosak,
pokrócot is tanál rajtuk, szóval nem lesz bibi.
– Ki küldte magukat? – kérdezte a báró.
– Arról majd később csevegünk – mondta a két útonálló közül a
hangadó, és a revolver csövét Richárd hasába nyomta. – Nincs
okoskodás. Gyerünk a kocsiba!
– Hát a némber? – kérdezte a társa. – Róla nem vót szó.
– Mostan majd lesz – röhögött a fegyveres, Ambrózy után Renée-t
is a konflis felé taszítva. – Rossz helyen vót rossz időben, kisnaccsád.
Akkora zajjal csapták rájuk az ajtót, mintha puskát sütöttek volna
el. Renée vakon tapogatta ki az ülést, mivel a kocsi ablakait feketére
mázolták, így bentre szikrányi fény sem jutott.
– Mi... – akart szólni a költőnő, ám Ambrózy báró kesztyűs keze a
szájára tapadt.
– Sss! Hallgassa!
Láncok csörögtek, fém csendült fémen, majd acélbilincs csattant.
– Az ajtó – súgta Richárd. – Be vagyunk zárva.
És a fekete konflis hirtelen előrelódult.

Elevenen eltemetve – ez a két szó zakatolt Erdős Renée fejében,

miközben mindkét kezével az ülés peremébe kapaszkodott. Kintről a
legkülönfélébb zajok hatoltak el hozzá. Olyanok is, amiket máskor
észre sem vett, fel sem fogott volna. Hallotta a bakon ülő fickó
lihegését, melybe időnként sípoló szörcsögés vegyült, bizonyára a
túlzásba vitt, rossz minőségű dohány miatt. Hallotta a kocsi
kerekeinek csikorgását a jeges kövezeten, a laprugók nyikorgását
lentről, a ló patáinak csattogását, amint egyre gyorsuló ritmusban
verik az utat. A konflis éles kanyart vett jobbra, a Kaplony utcába, ám
az ív túl nagyra sikerült, és a vasalt abroncsok felkaptak a járdára.
Néhány rettenetes pillanatig úgy tűnt, hogy felborulnak. Nő sikkantott,
majd dühös férfiordítás harsant: kései járókelőket rémíthettek halálra,
akik épp csak el tudtak ugrani a bérkocsi elől. Akár a számát is
lejegyezhették volna, hogy másnap feljelentést tegyenek az ámokfutó
ellen, csakhogy a járművön – bár ez törvény szabta előírás – nem volt
semmiféle szám, mivel a fehér zománcos bádogtáblácskát letépték.
Erdős Renée, a leányszívek legbensőbb titkainak szókimondó
ismerője azon töprengett, vajon félt-e már annyira életében, mint itt és
most, a fekete konflisban.
– Mi történik? – kiáltotta bele a vaksötétbe. – Hová visznek minket
és miért?
– Közölje, kérem, kedves kisasszony, hogy mely sorrendben kíván
választ kapni az ostobábbnál ostobább kérdéseire – szólt Ambrózy
báró acélrideg, bár a rázkódástól olykor el-elakadó hangon.
– Ugyan miért volnának az én kérdéseim ostobák? – sikoltotta már-
már hisztérikus dühvel Renée. Közben bal kezével a kalapjához kapott,
amit a hajtűk kezdtek elengedni, de nyomban meg is bánta a
mozdulatot, mivel egy különösen aljas döccenő épp csak le nem dobta
őt az ülésről.
– Azt kérdi, miért? – harsogta túl a patacsattogást Ambrózy báró. –
Vegyük hát sorra! Először is kegyed az iránt méltóztatott érdeklődni,
hogy mi történik itt. Nos, a kérdés azért ostoba, mert a jelenleg folyó,
meglehetősen nyaktörő és a szó legszorosabb értelmében kilátástalan
eseményeknek ön éppúgy a kellős közepén tartózkodik, mint én, tehát
pontosan tudja, hogy épp az elrablásunk van folyamatban.
– Felfuvalkodott hólyag! – üvöltött a sötétbe Renée.
– Ahogy óhajtja – felelt a feketeség mélyéről a báró, oly közönnyel,
hogy attól még nyáron is befagyott volna a Duna. – Második kérdése,
ha jól emlékszem, arra vonatkozott, hogy hová visznek minket. Nos...
Oh, egy pillanat, kanyar következik!
A konflis, mely a Kaplony utcában tovább növelte sebességét,
hirtelen balra kezdett dőlni, ami persze rendkívül éles jobb kanyart
jelzett. A kerekek felemelkedtek a kövezetről, a vasabroncs csikorogva
csúszott, a kocsiszekrény hangosan roppant, mintha a következő
pillanatban le akarna szakadni a helyéről. A szegény ló azonban, akit
kegyetlen hajtója szinte folyamatosan csépelt, hirtelen nagyot rántott a
konflison, mire az visszadöccent az úttestre és már robogott is tovább.
– Egyetem utca – közölte Ambrózy báró. – Most száguldunk el a
Károlyi-palota előtt, majd a Franklin Társulat épületével szemközt az
Erzsébet Szálló következik.
Fülrepesztő sípszó hasított az éjszakába.
– Itt mindig áll egy rendőr – nyugtázta Richárd az eszelősen
ismétlődő, ám gyorsan távolodó füttyögést. – Úgy tűnik, az elrablóink
nem sokat adnak a titoktartásra.
– Vagyis... – Erdős Renée nem akarta kimondani az iszonyú
következtetést.
– Második kérdésére, miszerint hová visznek minket, sajnos immár
az az egyre valószínűbb válasz, hogy egyenesen a halálba.
– Lelketlen gazember!
– Gazemberek! Merthogy ketten vannak.
– Én magára gondoltam, báró úr.
– Az más, így már értem. Nos, ha jól sejtem, hamarosan ismét éles
bal kanyar következik, úgyhogy, ha javasolhatom, tegye fel a lábát az
ülésre, a hátát pedig támassza a... Már késő.
A konflis újra dőlni kezdett, méghozzá az eddigieknél is sokkal
nagyobb lendülettel. Renée nem akart, mégis torkaszakadtából
sikoltott. Ujjai lecsúsztak a bőrülésről, teste tehetetlenül zuhant a
fekete űr felé, melyből azonban hirtelen egy láthatatlan kéz nyúlt érte,
megakadályozva, hogy az ajtó üvegének csapódjon. Hogyan csinálta? –
futott át Erdős Renée fején a gondolat. – Hiszen csak egy karja van!
A kocsi kerekei a bal oldalon ismét a levegőben pörögtek, a
túlhajszolt ló fájdalmas nyerítést hallatva kapálta a kövezetét, valaki
rémülten kiáltott, és valahol nem messze mögöttük egy test puffant a
járdaszélen felhalmozott hótorlaszra. A saroglyán utazó gazfickó
lezuhant, vagy tán szándékosan ugrott, elhagyva a pusztulásba robogó
konflist. Renée érezte, miként imbolyognak a karambol peremén, mely
most mégis a menekülés egyetlen útját jelenthette volna, hisz a
bőrfalak megrepedhetnek, az ajtók kiszakadhatnak a helyükből, és ha
közben nem zúzzák halálra magukat, akkor talán...
A bérkocsi irtózatos zökkenéssel zuhant vissza az úttestre. A hajtó
nyomban hujjogni, bömbölni és káromkodni kezdett, miközben
ostorával újra és újra lecsapott. Eddig csupán galoppoztak, ám most
igazi ínszaggató vágta következett.
– Jól van? – kérdezte a sötétség mélyéről Ambrózy báró.
Renée, aki a két ülés közé csúszott, előbb csak bólogatott,
megfeledkezve róla, hogy ez most mit sem ér, majd végre a szavak is
rátaláltak.
– Se... semmi bajom – zihálta. – Köszönöm!
A báró elengedte őt. Renée meg sem próbált visszaülni a helyére,
inkább maradt a padlón, hátát az ajtónak vetve.
– Az Irányi utca hosszú és egyenes – kiabálta túl a rettenetes zajt
Richárd. – Most egy darabig nyugtunk lesz, de sietnünk kell, hogy
mielőbb kijussunk innen.
– Az nem fog menni – Renée közel állt a teljes ideg-
összeroppanáshoz. – A láncok... Hisz maga is hallotta, hogy ránk
csukták az ajtókat!
– Helyes megfigyelés – értett egyet Ambrózy báró. – Mindazonáltal
én a magam részéről még korainak érezném, ha feladnánk. Húzza le a
fejét és takarja el az arcát.
Renée hallotta, amint a férfi mocorog, nyög és fészkelődik. A
bőrülés recsegése arra utalt, hogy Richárd teljes hosszában elhevert
rajta, míg a mély levegővétel erős koncentrációra utalt. Ezután
következett a megfeszített izmokat útjukra engedő ordítás, amit
irtózatos csattanás zárt le. Semmi változás. A robogó konflis
belsejében továbbra is vaksötét uralkodott, míg kintről veszett
patacsattogás hallatszott be.
– Mit művel? – kiáltotta Renée.
– Próbálom megmenteni magunkat – jött a felelet.
 – Amennyiben nem veszi zokon, hogy a gyengébbik nem egyik tagja
tesz önnek ilyen ajánlatot, szívesen segítenék, csak mondja meg, mit
tegyek.
– Húzza fel a szoknyáját.
– Tessék?
– Feküdjön hanyatt a másik ülésre, tegye szabaddá a lábait, és
amikor kiáltok, mindkét talpával rúgjon bele az ablaküvegbe –
magyarázta Ambrózy báró. – Képes rá?
– Lesötétített konflisban utazva egy férfival felvenni a legilletlenebb
testhelyzetet? Hát hogyne, báró úr, bármikor! Csak arra kérem,
Milinek soha el ne mondja, különben az a kislány menten kikaparja a
szememet.
– Ugyan miért tenne ilyet? – Richárd hangjában őszinte döbbenet
ült.
– Mert szereti magát, pipogya fráter – üvöltötte Renée, miközben
egész az álláig rántotta a szoknyáját –, bár őszintén mondom:
fogalmam sincs, miért.
A bérkocsi immár valóban hajmeresztő sebességgel, a józan észnek
fittyet hányva száguldott az Irányi utcán. Renée hallotta, amint más
hintók, fiákerek és konflisok hajtói dühödten ordítoznak utánuk, és
egyre több rendőr fújja teli tüdőből a riadósípot. Mikor a Császári és
Királyi Térparancsnokság hatalmas épülettömbje előtt robogtak el,
puska dörrent. Bizonyára a főbejárat mellé állított őrbódé ügyeletese
adott le figyelmeztető lövést, ám mire bentről bárki kijöhetett volna, a
kocsi már messze járt.
– Egy... kettő... há... – Ambrózy báró hangja elakadt, mivel a bal
hátsó kerék belefutott a villanyossín vájatába, és a jármű majdnem
felborult. Fém sírt a fémen, a vasabroncsok szikrát hányva pattogtak
az acélpályán, majd végre kipattantak a résből, hogy újra a kövezeten
száguldjanak tovább.
– Akkor most újra – kiáltotta Ambrózy báró. – Kész van, Renée?
– A halálon kívül bármire – felelt a költőnő, és hanyatt fekve
magasra húzta lábait.
 – Egy... kettő... há... ROM!
A négy cipősarok egyszerre csapódott a vastag ablaküvegnek, ami
azonnal szilánkokra robbant. Az Irányi út gázlámpáinak máskor oly
gyengécske fénye most a napfelkelte biztató sugaraiként árasztották el
Erdős Renée-t. A feketére festett ablak cserepei mindkettejük bokáját
több helyen felsértették, ám egyikük sem érzett fájdalmat. Ambrózy
báró, mint a túlfeszített órarugó pattant fel az ülésről, majd bosszúsan
a nőre kiáltott.
– Már bocsánat, kisasszony, de a szoknyája...!
Renée legszívesebben oldalba rúgta volna a bárót, ám végül úgy
döntött, későbbre halasztja a dolgot. A kocsi billegni kezdett, ő pedig
majdnem a két ülés közé zuhant. Egyik kezével kitámasztotta magát,
míg a másikkal harisnyás lábaira gördítette a szoknyát, így útitársa
immár a halál torkában sem láthatta őt illetlen öltözékben. Nem
mintha Ambrózy báró a költőnő bájaival lett volna elfoglalva. Ő inkább
a maradék üvegcserepeket ütötte ki a helyükből, majd
megkapaszkodva a keretben, kihajolt a kocsiból és...
Nyomban ordítva hanyatt is zuhant, egyenesen a két ülés közé.
Renée rémülten kapott utána, az utolsó pillanatban akadályozva meg,
hogy a báró tarkója a padlónak csapódjon. Richárd homlokán hosszú,
vékony sebhely vonult végig, melyből zubogva dőlt a vér. A bakon ülő
fickó meghallhatta az üvegcsörömpölést, és mikor a báró kihajolt,
ostorával teljes erőből az arcába csapott.
– Se... segítsen fel! – nyögte a férfi, jobb kezével kapaszkodó után
matatva. – Ki... Ki kell jutnunk a kocsiból, különben végünk.
A hajtó egyfolytában hujjogott, rikoltozott és a lovat verte. Szegény
pára a zablát harapva, véres habot fújva, kifordult szemekkel vágtatott,
még sebesebben rántva maga után a kocsit. Mikor az állami
vagyontalan tisztviselők házához értek, két lovasrendőr eredt a
nyomukba, és a járdán is vagy fél tucat rendőr futott utánuk, nem
beszélve a vállalkozó szellemű járókelőkről. Egyikük még a lovat is
megpróbálta elkapni – vagy tán a kocsira akart felugrani? Ez immár
sosem derül ki, mivel a szerencsétlen bolond megcsúszott, a kerekek
alá zuhant és azonnal szörnyethalt. A hajtó rá se hederített az általa
okozott balesetre, inkább felállt a bakon, és tovább püfölte a lovat,
mely már azt sem nézte, merre fut, csak valahogy megszabadulhasson
kínzójától.
Erdős Renée épp abban a pillanatban segítette talpra a saját vérétől
megvakult Richárdot, mikor a konflis első kerekei felkaptak a Ferencz
József-rakpart szegélykövére. Irtózatos csattanás, a konflisló
reményvesztett nyerítése, amint patái alól elfogyott az út, majd
egyetlen szívdobbanásnyi vészjósló csend következett, amíg a holtra
rémült állat, a bérkocsi, és annak utasai a kőlépcsők fölött repültek,
hogy aztán mind elnyelje őket a jégtáblákat úsztató, éjsötét Duna...
20
 Dermesztő hírek

Buda-Pest, 1901. január 10.

Dermesztő csend ülte meg az Ambrózy-villa emeleti

szalonját, bár az érzékeny fül még ebben a süket némaságban is
hallhatott néhány árulkodó, aprócska neszt. Miközben ölembe ejtett,
egymásba kulcsolt két kezemet néztem, a fülem sorra felfogta és
nyomban ki is elemezte ezeket. Tarján Vili idegességében remegett,
amitől az újság, melyből az imént felolvasott, finoman meg-
megzörrent. Agáta mama velem szemben, kényelmes karszékében,
egyenes háttal ült, és csupán az ujjait mozgatta, ám ennyi is elég volt
ahhoz, hogy arany karikagyűrűje hozzákoccanjon zafírköves
szomszédjához. A legnagyobb zajt azonban Terka néni keltette
kapkodó zihálásával, azzal fenyegetve, hogy szakácsnőnkből bármelyik
pillanatban könnyek fékezhetetlen áradata tör elő.
Azt, hogy én mit éreztem a cikk hallatán, amit az őrült módjára
berontó, zilált öltözetű Tarján Vili hozott alig néhány perce, leírni sem
tudom.
– Rossz... Bocsánat, de... Nagyon rossz hírt hozok, habár a vége...
Nem is tudom. Kérem, inkább ítéljék meg maguk – habogta magából
kikelve, és kabátja belső zsebéből a Budapesti Hírlap előző napi, gyűrt
példányát húzta elő.
Mióta leesett a hó, az Ambrózy-villába olykor csak többnapos
késéssel érkeztek meg a lapok, nem csoda hát, hogy a Vili által hozott
újság számunkra még ismeretlen volt. Mint kiderült, a bűnügyi
tudósító is csupán ma reggel, a redakcióba lépve hallott a
hátborzongató történésről, mivel az előző napot Székesfehérvárott
töltötte, a Wertheim-kassza botrányos meglovasítása után
szimatolva{198}.
– Kérem, először is próbáljon kissé megnyugodni, kedves Tarján úr!
– szólt a grófnő, letéve csészéjét. – Látom, hogy egyenesen Pestről
érkezett, méghozzá nyaktörő gyorsasággal, ami ebben a zord
időjárásban cseppet sem helyes, sőt, kifejezetten veszélyes lehet.
Terka, kérem, segítse le a fiatalember kabátját, és kínálja meg őt egy
csésze forró teával.
– Na, de méltóságos asszonyom, ez a hír... – próbált Vili tiltakozni,
ám hiába, mivel jó szakácsnőnk erős ujjai már rángatták is le róla a
nedves kabátot.
– Fogadjék szót a naccságának, fiatalúr, mer’ olyan ő, mint Mózes
apánk a hegyről hozott Tízparancsolattal: elébb szép türelmesen
felolvassa, mit, hogyan és merre, de ha még eztán is ágálnak ellene, hát
megemeli a kőtáblát, oszt sumeg, odacsap!
A halk szavú, mégis mindenki által hallható kioktatás végére Vili
már a kanapén ült, egyik kezében rongyos újságjával, a másikban
színig töltött csészével.
– Tartás, kedves barátom – mosolygott rá Agáta mama. –
Bármilyen csapás éri is, mindig őrizze meg a hidegvérét, a tartását és
az úri modorát.
– Igenis, nagyságos asszonyom – bólintott engedelmesen Vili, aki
csak most döbbent rá, hogy belépve a szalonba még csak nem is
köszönt. – Bocsássák meg a hölgyek, hogy ilyen faragatlan vagyok, de
ez a cikk...
– A fiamról van benne szó, ha nem tévedek – mondta a
legkönnyedebb társalgási tónusban Agáta mama.
– Honnan tetszik ezt tudni? – esett le Tarján Vili álla.
– Richárdról két napja semmi hír – felelt a grófnő, mint aki épp
kellemes fecsegést folytat, ám én már ismertem őt annyira, hogy
meglássam a mégoly apró, de árulkodó jeleket, melyek jól leplezett
nyugtalanságát kísérték. – Persze az ő esetében két nap távoliét
teljességgel szokványosnak mondható. Az ön viselkedése azonban
komoly bajt sejtet, hisz korábban már ki is mondta, hogy rossz hírt
hozott.
– És ugyan ki másról hozhatna e házba rossz hírt – szólaltam meg
végre én is –, ha nem Ambrózy báróról, aki önnek példaképe és barátja
is egyben?
– Azt, hogy barátom volna, nem merném állítani – jött zavarba
Tarján Vili, majd letéve csészéjét, széthaj totta a Budapesti Hírlapot. –
Kérem, hallgassák meg a hírt, ami a tegnapi lapokban megjelent.

(Rendőri hírek.) Rakparti szerencsétlenség. Tegnap

késő este történt, hogy a pesti Belvárosban nagy ribilliót
okozott egy őrült és minden bizonnyal gyilkos szándékú
bérkocsis. Az elmeháborodott illető a szemtanúk szerint a
Magyar utczából indulhatott el két utasával, majd egyre
vadabb száguldásra bírva lovát, a Kaplony utczába hajtott,
ahol hajszál híja, hogy el nem ütötte Propper Adolf" rézöntőt és
nejét, kik az Egyetem tér felől békésen sétáltak otthonuk felé.
Eztán a kocsi tovább robogott, által az Egyetem utczán, el az
Erzsébet Szálló előtt, hol a rendőri sípszóra sem állott meg. Az
Irányi utczára már úgy fordult be az ámokfutó, hogy a sarkon
épp csak fel nem borult. Tucatnyian látták, amint a kerekek
szikrát vetettek a villanyossíneken, ám hiába vették üldözőbe a
környéken posztoló rendőrök, sőt, adott le figyelmeztető lövést
a Térparancsnokság katonai őrszeme, a bolond rájuk sem
hederített. A hivatalnokház előtt aztán bekövetkezett a
tragédia. Vantruba {199}
József{200} üzleti szolga, aki – mint később a rendőrség által
megállapíttatott – a csavargőzhajó állomásról tartott valamerre,
meglátván a nekivadult bérkocsit, próbálta annak útját állni, de
a kerekek alá esett és nyomban meghalt. Ezután a konflis
egyenest a Ferencz József rakpartnak rontott, ahol a végsőkig
hajszolt ló lerántotta azt a lépcsőkön, hogy végül utasaival együtt
a jégtáblás vízbe zuhanjon. Tudósítónk hosszas és alapos
utánjárással annyit tudott még kideríteni, hogy az őrült kocsis
ismeretlen személy, holttestét azonban mindeddig a Duna nem
vetette ki. Utasairól tudható, hogy egyikük a közismerten
 különc, fél- és alvilági ügyekben igen jártas Ambrózy Richárd
báró, valamint egy titokzatos hölgy volt, kinek kiléte szintén
rejtély. Ők ketten csodával határos módon menekültek meg,
miután a konflis és a ló elmerült, ám nekik a járókelők
segítségével sikerült partra vergődniük. Az ügyben való
nyomozást maga Rudnay Béla főkapitány felügyeli.

Amint Tarján Vili elhallgatott, a szalonra dermesztő csend

ereszkedett. Richárd a jeges Dunába zuhant! Kihúzták, persze, ahogy
azt a titokzatos nőt is, aki aligha lehetett más, mint Cili kisasszony,
kinek felbukkanása óta minket folyton csak ver a sors, de... Vajon hogy
van az én ezerszer bolond, örökké titkolózó, végtelen mód nyakas
báróm? Biztosan megfázott. Igen! Talán láza van, tüdőgyulladást
kapott, önkívületben fekszik a Rókusban és minket hív, hogy
elmondja, hová tartott akkor éjjel azzal a nővel, aki...
– Terka, drágám! – szólalt meg hirtelen tisztán zengő hangon Agáta
mama.
– Szűzmáriaszentjózsef! – sikkantotta holtra rémülve jó
szakácsnőnk, aki egészen belefeledkezett saját sötét gondolataiba. –
Tessen parancsolni a naccságos asszonynak.
– Szóljon, kérem, Istinek, hogy fusson kocsiért. Fiákért hozzon a
nagyobbak közül, mert kelleni fog a hely. Maga pedig, fiam – fordult a
csodálattal reá néző Vilire – igya ki a teáját! Jót tesz az, ha túlságosan
zaklatott az ember.
Húsz perccel később már Pest felé döcögtünk a hó borította hegyi
utakon, melyek ilyentájt épp csak járhatóak voltak. A grófnő úgy
tekintett ki az ablakon, mint aki képes volna akár magát az ördögöt is
megregulázni, ha az kell hozzá, hogy a dolgaink ismét rendbe jöjjenek.
Rettentő nagy elszánás sugárzott az apró termetű, idős hölgyből, és
ennek később az Országos Kaszinó ajtónállója sem tudott ellenállni,
bár – becsületére legyen mondva – derekasan próbálkozott.
– Elnézését kérem a hölgyeknek – cövekelt le elénk –, de ezt a
bejáratot kizárólag urak használhatják. Amennyiben a Női Kaszinót
szeretnék meglátogatni, szíveskedjenek az oldalsó ajtón...
Eddig jutott, mire Agáta mama elővette gyöngyös táskájából
aranyszárú lornyonját, és szeme elé emelve a lencséket, átható
pillantást vetett a majd’ két méter magas komornyikra. Az éltes fickó
szava nyomban elakadt, bár a grófnő annyit sem mondott neki, hogy
bakfitty. Ezután az ajtónálló tekintete néhányszor Vilire, majd rám és
megint Agáta mamára ugrott, hogy végül mélyen meghajolva oldalt
lépjen, és fehér kesztyűs kezével jelezze: szabad az út. Döbbent
férfitekintetek kereszttüzében vonultunk át az előcsarnokon, majd
fülön csípve egy rémült inast, felkalauzoltattuk magunkat a legfelső
emeletre, ahol a kaszinó lakosztályai találhatók.
– Ambrózy méltóságos úr odabenn tartózkodik – mondta
csibevékony hangon a kerek sipkás, rézgombos kabátkát viselő fiú,
rámutatva a harmadik ajtóra –, ám rendkívül szigorúan meghagyta
nekünk, hogy csakis akkor zavarhatjuk őt, ha a Magyar utcából jön
üzenet.
– Nézze, fiam – szólt Agáta mama –, az én rendkívüli szigorom
mindig überelte a fiamét, szóval most akár tetszik neki, akár nem,
bemegyünk.
Sédeni-Ambrózy Richárd Lajos Gobert báró cseppet sem volt lázas.
Nem feküdt ágyban, a takaróját sem markolászta önkívületben, sőt, a
homlokát díszítő kicsiny flastromot leszámítva tökéletesen
sértetlennek tűnt.
– Anyám! – ugrott fel székéről Richárd, akit életemben tán először
láttam igazán meglepettnek. – Mili és Vilmos, maguk meg hogy
kerülnek ide?
– Beteglátogatóba jöttünk, de úgy tűnik, csalódnunk kell –
mondtam epésen. – Mondják, a jeges fürdő jót tesz a szervezetnek, ám
azt nem gondoltam volna, hogy erre a félig befagyott Duna is megfelel.
– Úgy – bólintott Richárd, visszanyerve fensőbbséges közönyét, ami
miatt egyszer majd én magam fogom őt víz alá nyomni. – Tehát már
értesültek arról a kis balesetről.
– Kis baleset?! – léptem volna előre, ám a grófnő karomat érintve
visszatartott. – Tessék... – kapkodtam dühömben levegő után. –
Tessék nekem engedélyt adni, hogy a maga nevében pofozkodást
kezdeményezzek a báró úrral.
– Botorság volna, kedves Mili – mondta a grófnő. – Csak azért
jöttem, hogy a saját szememmel lássam, jól van-e a fiam. Ez
megtörtént, úgyhogy már mehetünk is.
– Anyám, kérem... – lépett előre Richárd, engesztelő mozdulatot
téve, ám Agáta mama szemöldökének egyetlen rándulása megállította
őt.
– Báró úr, bocsásson meg nekem, ha kimondom – szólt ekkor
ingerültséggel telt hangon Vili –, de az, hogy a balesetéről az
édesanyjának az újságokból kell értesülnie, enyhén szólva is
skandalum.
– Meglehet – Ambrózy báró olyan képet vágott, mint aki csak most
gondolt bele igazán hallgatásának következményeibe. – Bár a dolog
aligha érdemel sok szót. Tény, hogy tegnapelőtt éjjel olyan konflisra
szálltam, mely végül a Dunában kötött ki.
– Valóban baleset történt? – kérdeztem, magamban bosszúsan
állapítva meg, hogy iménti haragom helyét ismét csak a Richárd iránti
aggodalom kezdi kitölteni.
– Baleset? – vonta meg a vállát. – Aligha. Fegyverrel
kényszerítettek a kocsiba, amit aztán lánccal és lakattal zártak be, és
szándékosan a Dunába hajtottak vele.
– Gyilkossági kísérlet – szólalt meg ekkor a hátunk mögött Rudnay
Béla főkapitány. – Elnézést kérek mindenkitől, ha netán családi ügyet
zavarok, de az ajtó nyitva volt, nekem pedig sürgős beszédem volna a
báró úrral.
– Parancsolj, kérlek! – invitálta beljebb barátját Richárd.
– Anyámnak épp azt magyarázom, hogy fölösleges lett volna e
bagatell ügy miatt mindjárt hazarohannom vagy levelet írnom, hisz az
újságok amúgy is közölték szerencsés megmenekülésünk hírét. Az
egész nem több, mint a detektívmunka bosszantó velejárója, szakmai
malőr, amit a hozzám közelállóknak rég meg kellett volna szokniuk.
 A grófnő ekkor rám nézett és így szólt:
– Az engedélyt, amit az imént kért tőlem, megadom, de
– kezét ismét a karomra tette – ha rám hallgat, Mili, olyan időkre
halasztja a végrehajtást, mikor a fiam agyáról, szívéről és lelkéről már
leolvadt a Duna jege. Most ugyanis, ezt tapasztalatból mondom, hiába
pofozná őt napestig, csak a karja fáradna bele.
Tarján Vili arca vörös lett a visszanyelt nevetéstől, és én magam sem
éreztem már azt a féktelen dühöt, ami az imént még azonnali tettekre
sarkallt.
– Bocsásson meg, főkapitány úr, ha feltartottuk! – mondta Agáta
mama a zavartan topogó Rudnaynak. – Jómagam megnyugodva
távozom, hisz látom, hogy Richárd épp oly gránitkemény és
makkegészséges, mint volt.
– A hölgyről pedig, akivel a merényletet átvészelték, ugyanez
mondható el – lelkendezett a főtiszt, lapáttenyerével vállon veregetve
Richárdot. – Azért jöttem, hogy közöljem: a kisasszony magához tért
és mindjárt tyúkhúslevest kívánt, ami a biztos gyógyulás jele.
– Azért én szeretném őt megnézni – nyúlt a zakójáért Ambrózy
báró, mint aki máris megfeledkezett rólunk.
– Ez csak természetes, öregem – nevetett Rudnay, és közben titkos
összeesküvő módján Tarjánra kacsintott, mintha azt mondaná:
„Érthető dolog, hisz van is mit nézni a kicsikén!” Tán épp ez a
férfiklubba illő, ostoba gesztus volt az, ami elég bátorságot öntött
belém ahhoz, hogy megszólaljak.
– Az ápoláshoz női kéz kell. Agáta mama, kérem, engedje meg, hogy
az urakkal tartsak és megismerjem a hölgyet, akivel a báró úr a
Dunába pottyant.
– Hogy megismerje? – nézett rám csodálkozva Richárd. – Hisz
jobban ismeri, mint én magam. Renée az, Mili. Erdős Renée, az ön
legkedvesebb barátnéja ült velem akkor éjjel abban a gyilkos kocsiban.
Hogy mennyire roggyant meg a térdem, azt nem tudom, ám annyi
biztos, hogy Agáta mama erősen tartotta a könyökömet, és ez jó volt –
jó és abban a pillanatban felettébb hasznos.
 Renée immár ötödik éve, mióta elhagyta győrszigeti otthonát, hogy
a székesfővárosban a színiakadémiára járjon, Rákospalotán, a
Somorlay{201} családnál élt. Rudnay főkapitányra, Ambrózy báróra és
rám tehát a Belvárosból indulva legalább egyórányi kocsikázás várt.
Agáta mama, miután hűvös búcsút vett fiától, megkérte Tarján Vilit,
hogy kísérje őt haza. Az ifjú bűnügyi tudósító becsületére legyen
mondva, egyetlen arcrándulással sem árulta el, mennyivel szívesebben
tartana velünk, ám a grófnő kívánságát nem tagadhatta meg.
Rákospalota kedves kis falucskának tűnt, mely immár egészen
hozzátapadt Pest egyre terjeszkedő testének, de azért önállóságát nem
adta fel. A messze futó vasúti sínek egyik oldalán, ahol az Újpesti
pályaudvar veres téglás épülete állt, csinos vendéglőt ölelt körbe a
rákospalotai erdő. Épp vele szemközt, a sínektől jobbra indult a
Vasút{202} utca, melyről a negyedik saroknál kellett lefordulnunk, hogy
Somorlayék Erdősor{203} utcában álló házához érjünk, amit bátran
nevezhettek volna kúriának vagy akár villának is, hisz – bár földszintes
épület volt – méreteit tekintve igen impozánsnak tűnt. A vaskaputól
murvával felszórt, keskeny út vezetett a főbejáratig, amit három lépcső
emelt el a talajtól. A nagy kert, mely a házat körülvette, még most,
vastag hóval takartan is gondozottnak, okosan tervezettnek tűnt.
Éreztem, hogy itt boldog, kedves emberek élnek, akik között Renée, az
én szertelen, bár nagyon okos barátném a legjobb helyen van.
– Bocsánatát kérem, nagyságos asszonyom, hogy bejelentés nélkül
törünk önre az otthonában – szabadkozott katonás
fensőbbrendűséggel Rudnay Béla főkapitány –, ám az ügy, amiben
járunk, nem tűr halasztást.
– Semmi baj, uraim – mosolygott Somorlay Carola, aki (felrúgva a
szokásos illemet) nem a szalonban fogadott minket, megvárva, míg a
cseléd bejelenti érkezésünket, inkább elénk jött a bejárathoz. – Már
vártam magukat.
 – Várt? – hökkent meg Rudnay. – No, de honnan tudta...?
– Én voltam bátor telefonos üzenetet küldeni a Kaszinóból –
szakította félbe Ambrózy báró. – Mégsem ildomos valakit úgy
lerohanni, mint valami tatár horda, különösen, ha Erdős kisasszonyról
van szó.
Néztem Richárdot, ám mintha egy vadidegent láttam volna.
Honnan ez a tőle teljességgel szokatlan figyelmesség, előrelátás,
kedvesség – és vajon mit takar?
– Ön bizonyára a hírneves detektív – nyújtotta kézcsókra párnás
ujjait Carola asszony, aki mogyoróbarna ruhájában és magasra tűzött
hajával most is úgy festett, mintha épp az opera színpadára készülne
lépni. – Már sokat hallottam magáról és hátborzongató
foglalatosságáról, ám még többet e bájos leánykáról – lépett hozzám
váratlanul a ház úrnője –, aki nem lehet más, csakis a tündérkertből
szökött Milike. Jól mondom, kedves?
– Szolgálatára, nagysá... – hajtottam fejet, ám ő hirtelen két vaskos
karja közé kapott és megölelt.
– Ne nagyságázz engem, mert menten kettéharaplak! Mondd, hogy
Carola, és tekints a barátnédnak, hisz az is vagyok!
A szalonban eztán István úrral is megismerkedtünk. A görbe hátú,
valóságos matuzsálemnek tetsző férfi régimódi pofaszakállat és kopott,
bár kényelmesnek tetsző házikabátot, no meg egy oly vastag üvegből
csiszolt okulárét viselt, melyen át a két szeme egy-egy csészealjnak
látszott. Mellette ült egyik leánya, aki már-már éterien szép és
törékeny alkattal bírt, így rögvest rájöttem, hogy csakis Anna lehet.
– Rendkívüli megtiszteltetés számomra – szólt István úr recsegős,
de vidám hangon –, hogy székesfővárosunk első számú
rendfenntartóját a házamban fogadhatom.
– Részemről a megtiszteltetés, nagyságos uram – biccentett
Rudnay.
– Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott az üres székekre Carola
asszony. – Szólok Fáninak, hogy hozzon friss teát. A hosszú út során
bizonyára átfagytak, ám erősebb, férfiasabb itókával e házban sajnos
nem szolgálhatunk.
– El sem fogadhatnánk, nagyságos asszonyom, hiszen, ha úgy
vesszük, a báró úrral mi most épp szolgálatban vagyunk. Ez az
érthetetlen eset...
– Mondjuk ki bátran: gyilkossági kísérlet – vetette közbe Richárd,
én pedig örültem, hogy ismét előbújt belőle a régről ismert tapintatlan
énje.
– Gyilkosság? – mordult István úr. – Van erre valami bizonyíték?
– A tegnapi napon sikerült kiemelnünk a konflist a Dunából –
mondta Rudnay –, melynek mindkét ajtajára lánccal és lakattal
ellátott vaspántot szereltek, hogy az utasok semmiképp se juthassanak
ki. A bérkocsit egyébként néhány nappal korábban a Kálvin térről
lopták el, míg a tulajdonos szükségét végezni betért egy ottani
italmérésbe, majd levették róla az azonosítót, befestették az ablakait,
és már készen is állt a guruló csapda.
– Amibe a báró úr önként és dalolva szállt be – jegyeztem meg
halkan.
– Dalra nem emlékszem – szólalt meg ekkor Renée, aki Somorlayék
másik lánya, Flóra vállára támaszkodva jelent meg az ajtóban. –
Fegyvert fogtak ránk, úgyhogy aligha választhattunk.
Én esküszöm mindenre, ami szent, hogy nyomban oda akartam
futni hozzá, ám végül az egészből csupán néhány tétova lépés, és
egyetlen suta mozdulat lett, amivel a könyökét érintettem. Barátném
rám nézett, majd azonnal elkapta a tekintetét, mintha attól tartana,
hogy kiolvasom szeméből a választ ama egyetlen kérdésre, ami izzó
parázsként lüktetett bennem: „Mondd csak, Renée, mit kerestél te
késő éjjel a Magyar utcában, ráadásul egy bérkocsiban Richárddal?”
– Az eseményekről Ambrózy báró már volt szíves a főkapitányságon
részletes jelentést tenni – szólalt meg ismét Rudnay Béla. – A két
merénylőt sajnos még nem tudtuk azonosítani. Az, aki a kocsiról
lezuhant, elfutott, mielőtt nyakon csíphettük volna, a társa pedig
bizonyára a folyóba fúlt.
– Jó kötésű, erős és ügyes fickónak tűnt – mondta kétkedő hangon
Ambrózy báró. – Biztos vagyok benne, hogy ő is kiúszott, ahogy mi.
– Meglehet – biccentett a főkapitány. – Mindazonáltal öntől,
kisasszony, csupán azt szeretnénk megtudni, hogy mit keresett akkor
éjjel a Magyar utcában, és hogyan került a báró úrral azonos
bérkocsiba?
Úgy tűnik, vannak kérdések – gondoltam –, amiket képtelenség
elkerülni.
– A báró úr erről nem mondott semmit? – kérdezte kimérten
Renée.
– Nem tehettem – felelt Rudnay helyett Richárd. – Találkozásunk
indoka bizalmas természetű, így csakis akkor fedhetem fel, ha erre
Erdős kisasszony engedélyt ad.
– Nos? – nézett várakozón Renée-re a főkapitány, mire egyetlen
barátném tekintete ismét felém rebbent, hogy aztán Ambrózy bárón
állapodjék meg.
– Sajnálom, uraim, de erről nem beszélhetek – jelentette ki oly
állhatatosan, mintha ő maga volna a máglyára hurcolt orleans-i szűz,
ki még a felcsapó lángok közt sem tagadja meg hitét. – Találkozónk
oka csakis kettőnkre tartozik, és mivel az elrablásunkhoz aligha van
köze, azt kívánom, hogy továbbra is maradjon titok.
Ezt minden jelenlévő tökéletesen érteni vélte. Láttam, amint Carola
asszony rosszallóan csóválja a fejét, István úr bánatosan sóhajt, Anna
elpirul, Flóra éppúgy harapja be az alsó ajkát, mint korábban én,
Rudnay Béla pedig cinkos pillantást lövell barátja felé, aki viszont
Renée-t nézi és aprót bólint. Két perccel később anélkül távoztunk a
Somorlay- házból, hogy én akár egyetlen szót is váltottam volna a
barátnémmal, akit egyébként többé látni sem akartam.
 Alighogy kikanyarodtunk a csendes Erdősor utcáról, Rudnay
főkapitány úgy kezdett el bömbölni, mint akinek a tyúkszemére léptek.
– Az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal – harsogta, miközben
mindkét kezével a vele szemközt ülő Ambrózy báró orra előtt
hadonászott –, és ez kizárólag a te hibád!
– Már megbocsáss, de én előre szóltam, hogy így lesz – dőlt hátra
Richárd az ülésben, és unott arccal nézett ki a kocsiból. Tudtam, hogy
a gondolatai egészen máshol járnak, a veszekedés pedig csak zavarja a
töprengésben.
– Biztos voltam benne, hogy ha személyesen kérem a választ, Erdős
kisasszony nem fogja azt megtagadni – pufogott tovább Rudnay, majd
hirtelen vádlón rám bökött. – Maga, kisasszony! Igen, maga biztos ki
tudta volna belőle szedni, hogy mit keresett akkor éjjel a Magyar
utcában. Mert hogy nem csupán valami huncut találkáról volt szó, arra
mérget mernék venni.
– Meglehet – feleltem, egyenest a háborgó főrendőr szemébe nézve.
– Csakhogy a dolog engem már egyáltalán nem érdekel.
A főkapitányságig már egyikünk sem szólalt meg. A kocsiban szinte
tapintani lehetett a feszültséget, és csupán azért nem néztünk mind
más irányba, mert hármunkra pusztán két ablak jutott. Miután
Rudnay leszállt, a nyitott ajtóban állva merőn rám nézett és így szólt:
– Kisasszony, immár csak az ön józan eszére apellálhatok, mivel úgy
tűnik, hogy a báró úr visszaesett régi betegségébe, és újra olyan hibát
készül elkövetni, ami egykoron a fél karjába került.
Ezt hallva tetőtől talpig borzongás járt át, mégis rezzenetlen
nyugalmat erőltettem magamra, nehogy félbeszakítsam a főkapitányt.
– Arra kérem tehát, méghozzá nyomatékosan – folytatta Rudnay –,
hogy igyekezzék a barátnőjét vallomásra bírni, máskülönben... Nem is
tudom. Különben attól tartok, hamarosan gyászruhát kell öltenünk.
A bérkocsi ajtaja úgy csapódott be, mintha a végzet súlyos
ólomkapuja csukódott volna ránk. Hirtelen Csurár Fecska jóslata
jutott eszembe: „...éppeg tíz nap múlva bekopogtat hozzád a halál”.
Micsoda ostobaság! Csak nem leszek lassan babonás?
 – Ha kérdése van, Mili, most tegye fel! – szólalt meg váratlanul
Ambrózy báró. – Mindjárt a Kaszinóhoz érünk, és ott elválnak útjaink.
Ránéztem és nagy levegőt vettem, ám az a mérhetetlenül sok szó,
ami kikívánkozott belőlem, egyszerre tódult a torkomba, elzárva a
hangok útját. Richárd várakozón tekintett rám, én pedig igenis tudni
akartam, hogy miért oly rideg, sőt, gonosz mostanság mindenkivel, aki
szereti őt... és hogyan képes félresöpörni a nővérem ügyét holmi Cili
kisasszonyok miatt... meg persze azt is, hogy mit keresett ő és Renée
egyazon bérkocsiban ama bizonyos éjjen, ám végül csak annyit
mondtam:
– Köszönöm, báró úr, de engem már semmi nem érdekel, ami önnel
kapcsolatos.
Richárd néhány pillanatig töprengőn vizslatta az arcomat, majd
biccentett.
– Helyes – mondta, és elfordulva tőlem tovább szemlélte a Rákóczi
út forgalmát.
A Kaszinó előtt megállva a báró épp csak leszállt a kocsiról, mikor
két katonatiszt lépett hozzá és bokát csattogtatva köszöntötték őt.
Mivel az ajtó még nyitva volt, és kivételesen a mindig errefelé
szaladgáló rikkancsok sem üvöltöztek átható hangjukon, tisztán
hallhattam, mit mondanak.
– Ha nem tévedek, Ambrózy Richárd báróhoz van szerencsénk –
szólt a magasabbik.
– Állok szolgálatukra, uraim – emelte ujját üdvözlésképp a
kalapjához Richárd.
– Leisz Béla százados úr segédei vagyunk. Jómagam Sztavinszky
Kázmér{204} honvéd százados, a társam pedig Zaccaria Ádám{205}
főhadnagy.
– Tegnapra vártam magukat – mondta hűvös hangon Richárd, mire
az alacsonyabbik szájsarka bosszúsan rángani kezdett.
– Hírét vettük – közölte Sztavinszky százados, mint a kétszemélyes
küldöttség állandó szóvivője –, hogy baleset érte a báró urat, így hát
adtunk egy egész nap haladékot.
 – Semmi ilyesmit nem kértem önöktől, uraim. Ott és akkor állok
rendelkezésére Leisz századosnak, ahol és amikor akarja. A testi
hiányosságommal pedig – vetett lesújtó pillantást Zaccaria
főhadnagyra Richárd, észrevéve, hogy a tiszt egyfolytában az ő üres
kabátujját fixírozza – nem kell törődniük. Fél karral is épp oly
párbajképes vagyok, mint az önök barátja, legyen szó pisztolyról, vagy
akár kardról.
A következő két percben a kocsi mellett álló három férfi
megállapodott a részletekben, majd búcsút mondva egymásnak a
tisztek anélkül távoztak, hogy rám bármelyikük is ügyet vetett volna.
Nekem zúgott a fejem, lüktetett a halántékom, a gondolataim pedig oly
rémült görcsbe rándultak, hogy még azt sem fogtam fel, hol és mikor
kerül sor a párbajra.
– Mili! – szólt fel a kocsiba Richárd, ám én csak a semmibe
bámultam. – Mili, kérem, térjen magához! Szükségem van önre.
A szavakat hallottam, ám az értelmüket csupán akkor fogtam fel,
mikor a báró finoman megérintette a kezemet.
– Jól van, Mili?
– Hát hogyne, persze – kiáltottam akkora hévvel, hogy a járdán
tovasietők közül többen is felkapták a fejüket. – Szóval párbajozni fog?
– Úgy tűnik, igen – bólintott a báró, továbbra sem engedve el a
kezemet.
– Ha jól sejtem, ama bizonyos Cili kisasszony becsületéért löveti le
magát.
– Ezek szerint nem figyelt, Mili – mondta ő, szájsarkában kisfiús
mosollyal, amiért abban a pillanatban meg tudtam volna fojtani. –
Kardban állapodtunk meg.
– Oh, értem – szívtam tele magam levegővel, hogy visszatartsam a
könnyeim. – Ha miszlikbe vágják, az mindjárt egészen más.
– Vannak dolgok, amiket egy férfinak meg kell tennie. Nem várom
el, hogy megértse, de szeretném, ha még utoljára segítene nekem.
– Hallgatom.
– Ne szóljon anyámnak a párbajról.
 – Miért is tenném? – rántottam ki a kezem forró tenyere alól, ami
így persze illetlen módon a térdemre esett és ott is maradt. – Szegény
Agáta mamának elég lesz majd az újságokból értesülnie róla, hogy a
kisebbik fiát valami nő miatt felkoncolták.
– Mili, én...
– Ha mást nem óhajt a báró úr, most visszatérnék a villába –
szakítottam félbe. – Eléggé dermesztő volt már így is ez a nap, én
pedig nem szeretnék náthalázat kapni.
Ambrózy báró levegőt vett, tán mondani is akart valamit, aztán csak
finoman, alig érezhetően megszorította a térdemet, és hátralépve rám
csukta a bérkocsi ajtaját. Sírni végül csupán a Lánczhídon kezdtem,
ám a könnyeim kitartottak egészen a Svábhegyig.
 21
A párbaj

Pest, 1901. január 12.

A Budapesti Hírlap legfrissebb számának lepedő méretű

oldalai száraz avarként zörögtek Krúdy kezében, és ha ez még nem lett
volna elég, a fiatal író akkorát pöckölt az újságra, hogy csak úgy
csattant.
– Micsoda bolond századba léptünk – mondta nagy hévvel. – Ezt
hallgassák meg!
A Pilisy-ház kisszalonjában ücsörgő hölgyek semmivel sem jelezték
érdeklődésüket. Róza asszony tovább pakolgatta kedvenc pasziánszát,
teljességgel elmerülve a kártyalapok bonyolult rendszerében, míg
Karlinka az ölében heverő gobelinre meredt.
Krúdy leeresztette a lapot és kíváncsian tekintett a hölgyekre. Róza
asszony helyére tette a treff ászt, Karlinka pedig. .. Nos, ő nem
mozdult, nem pislogott, tán még lélegezni is elfelejtett.
– Ugyan már, drága barátnéim, térjenek végre vissza a való életbe!
– ugrott fel helyéről Krúdy, és miközben kissé túljátszott haraggal a
kártyalapok közé dobta az újságot, tönkretéve ezzel a ház asszonyának
másfél órai munkáját, másik kezével elragadta Karlinka öléből a
gobelint. – Nefelejcs. Vajon a bánatos nők miért mindig nefelejcseket
hímeznek?
– Én nem vagyok bánatos – tiltakozott a révedezéséből felriadt
leány.
– Én viszont igen – tárta szét karjait a kisasztal fölött Róza asszony.
– Most nézze meg, mit művelt, Gyula. Kezdhetem az egészet elölről.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki az író, elkobozva néhány kopott
szélű kártyalapot, mely nélkül a pasziánszot kirakni képtelenség. –
Reggel tíz óta ülök itt és nézem, ahogy senyvednek. Most... lássuk csak.
Igen, most épp háromnegyed öt van, ami accurate{206} hétórányi
senyvedést jelent, és ez jóval több a kelleténél vagy épp az
elviselhetőnél. Ha így folytatják, ki fogok ugrani az ablakon.
– Na, és miként kíván jobb kedvre deríteni minket, barátom? – dőlt
hátra székében Róza asszony, őszinte kíváncsisággal billentve oldalra a
fejét.
– Először is – Krúdy a csengőzsinórhoz ugrott és megrángatta azt –
iszunk egy csésze édes, sűrű és forró csokoládét.
– Nem bort? – hökkent meg a ház asszonya. – Alig ismerek magára,
Gyuszi.
– A bor csak elmélyítené kegyedék letargiáját, mely már így is
akkora gödörnek tetszik, ami átér a földgolyón, és valahol Kínában
bukkan elő. Nem! Az én imádott hölgyeimnek most forró és édes
csokoládéra van szükségük, ami köztudottan erős hangulatjavító,
különösen szerelmi bánat esetén.
– Ez súlyos tévedés, Gyula – szólalt meg végre Karlinka is. –
Tudtommal egyikünk sem szenved ilyen szörnyű kórban.
– Valóban? – vonta fel szemöldökét kétkedőn az iljú író, ám a
kérdését nem fejezhette be, mert az ajtón, persze kopogtatás nélkül,
Mück Mári lépett be.
– Csók’lom! – mondta, megroggyantva térdét, ami nála a pukedlit
helyettesítette. – Tessen szólni, kinek mi a hasfájása?
– Jaj, de jó, hogy a csöngetésre magácska jött – ragadta derékon
Krúdy a kis cselédlányt, beljebb terelve őt a szalonba. – Épp arról
beszélgettünk, vajon kinek mi lakozik a szívében.
– A magájéban számra pontosan három ördög – felelte Márika
felvetett állal –, de ne tessen félni az ifiúrnak, mer’ én már kifigyeltem,
hogy mind kicsinyek. Egyikük folyton a szoknyák körül huncutkodik, a
másik az itókát szereti nagyon, a harmadik meg a fájintos falatokért
van oda. Nagy gonoszságokat viszont sosem követnek el.
– Micsoda megfigyelő ez a lány – ámult Krúdy. – Ha ilyen jó a
szemed, biztos azt is meg tudod mondani, hogy az itt búslakodó két
hölgy közül melyik kibe szerelmes.
– Meg hát – rántott a vállán Márika. – Csak éppeg nem kötöm a
maga orrára.
– Na, Gyuszi, ezt jól megkaptad – nevetett Róza asszony, ám a
hangjából továbbra sem tűnt el az a fátyolos, bús árnyalat, ami két
napja telepedett rá.
– Meg – ismerte el Krúdy, majd a szemében különös fény csillant,
keze pedig zakója belső zsebébe nyúlt, ahonnan lassan, nagyon lassan
valami halkan zörgő, hosszú és színes holmit húzott elé.
– Medvecukor! – kerekedett el Márika szeme.
– Az bizony – sóhajtott gondterhelten az ifjú író, lassan lengetve ide-
oda a kislány orra előtt az átlátszó celofánba csomagolt, kisujj
vastagságú, pálcikákká font nyalánkságot. – Annak szántam, aki szeret
engem, és bízik bennem, de úgy tűnik, végül itt fog megolvadni a
zsebemben.
Márika úgy csapott le az édességre, mint vércse a méla egérre,
miközben már hadarta is:
– Róza naccsága mán vagy hat esztendeje nem vót szerelmes
senkibe, mer’ amikor elkapná az érzés, ami időnkínt minden
egészséges nőfélével megesik, olyankor nyomban sajogni kezd neki az
ódala, itten ni, valahol a jobb mellye alatt.
– Hoplá – nyögte Krúdy, és nem mert Róza asszonyra nézni.
Megtette helyette Karlinka, aki látta, hogy a ház úrnője elsápad, bal
keze pedig önkéntelenül a fűzőjét tapintja, méghozzá pontosan ott,
ahol Márika mondta.
– Mi pedig – kelepek tovább a kislány, fürge ujjakkal tépve a
celofánt, miközben hegyes állával a barátnéja felé bökött –, nem tudjuk
eldönteni, hogy a szigorú bárót vagy a csinos katonát szeressük-e,
hiszen az egyik megvéd minket, és pont annyira titkolódzós a múltja,
mint nekünk, a másik viszont ollan, de ollan szépen énekli, hogy
aszongya: Megloptad te barna kislány az eget...
– Szőke kislány – szólt közbe Krúdy.
 – Mi a rosseb van? – nézett rá dühösen Márika.
– A nótában eredetileg szőke kislány van – mondta az író.
– A nótában lehet szőke, de mi – bökött ismét Karlinka felé –
barnák vagyunk, szóval a mi katonánk a stimmolás végett inkább úgy
énekli, hogy barna kis... A rüh csipkedné meg, hát mibül van ez a
stanyicli, hogy semmiképp se nyílik?!
Krúdy kikapta Márika kezéből a csomagot, és halálos zavarában –
hisz jól tudta, hogy alaposan túllőtt a célon – a fogával tépte fel azt,
majd visszaadta a kislánynak, aki nyomban teletömte a száját
édességgel.
– Csúajóóó!
– Örülök – motyogta az író. – Engem viszont várnak a
Centrálban{207}, úgyhogy...
– Csak nem képzeled, hogy engedünk megszökni? – nézett rá Róza
asszony. – Mivel mindkettőnket sikerült kellemetlen helyzetbe hoznod,
az a legkevesebb, hogy megpróbálsz minket kiengesztelni.
– Sajnos... – mordult iszonyú kínban Krúdy, óvatos pillantást vetve
a ház úrnőjére, kinek haragosan villogott a szeme, majd Karlinkára, aki
a tekintetével szinte felnyársalta őt. – Sajnos fogalmam sincs, miként
engesztelhetném ki kegyedéket.
– Kezdetnek lássuk azt a csokoládét! – javasolta Róza asszony. –
Márika, kérlek, szaladj le a konyhába és szólj Merkelnének, hogy
főzzön egy kannával.
– I’enis, na’ága – roggyantott térdet a kislány, majd elviharzott.
– Úgy – biccentett a fehérkaméliás hölgy, megpaskolva a széket,
amin korábban Krúdy ült. – Most pedig csüccs, rossz fiú! A büntetésed
nem más, mint hogy ma este itt maradsz velünk, és elmeséled az összes
pletykát, ami Ambrózy báró balesetéről a városban kering.
– Aligha mondhatok többet, mint amennyit a lapok már megírtak –
vonogatta vállát az ifjú író. – A firkászok, bár eget-földet
megmozgattak, képtelenek kideríteni, hogy ki volt az a titokzatos hölgy,
aki a báró úrral a konflisban utazott. A rendőrségi spionokra úgy
ráijesztett Rudnay, hogy mukkot se mernek köpni... Már bocsánat az
erős kifejezésért. Ráadásul Tarján Vili, aki sajtóberkekben valószínűleg
egyedül ismeri a valóságot, még a főszerkesztőjével is szembeszállt,
megtagadva, hogy exkluzív cikket írjon az esetről.
– A sétapálcáról – szólt Karlinka –, amit maga talált az utcán és vitt
el tegnap a báró úrnak, szintén nem tud senki?
– Tőlem biztosan nem – húzta ki magát kissé sértetten Krúdy. – A
báró úr megköszönte a figyelmességet, és csak annyit mondott, hogy:
„Akkor este az utcán megkívántam egy szigaretlit, és míg rágyújtottam,
a falnak támasztottam, majd bizonyára ott feledtem a botomat.”
– Veszélyesnek tűnt az a seb a homlokán? – faggatózott tovább
Karlinka.
– Mint már mondtam, egyáltalán nem – felelte Krúdy. – A báró úr,
leszámítva azt a kicsinyke flastromot és néhány apróbb zúzódást,
makkegészségesnek tűnt.
– Hazudik! – csapott a térdére bosszúsan Róza asszony.
– Én? Soha! – rémült meg Krúdy.
– Nem te, Gyuszikám, hanem a báró. Frásznyavalyát kívánta ő meg
a szigaretlit, hisz előtte már-már tüdőbajossá dohányozta magát
nálunk, a nagyszalonban.
– Úgy tehát akkor este elrabolhatták őt – jött izgalomba Karlinka is.
– Méghozzá a hölggyel együtt, akiről senki nem tudja, ki lehet.
– Még az is lehet, hogy nem a báró urat, inkább a nőt akarták a
kocsiba tuszkolni, ám ő a védelmére kelt – mondta Krúdy. – Micsoda
regényes história.
– Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy Richárd
miért kerül minket – csóválta a fejét Róza asszony, ám mielőtt
folytathatta volna, kopogtattak.
– Levél gyött, naccsága – közölte Juló, kicsiny ezüst tálcán nyújtva
át úrnőjének a küldeményt. – A Merkelné pedig általam üzenteti, hogy
a csokoládé elfogyott, viszont van helyette belga kakajó, ha teccik
parancsolni.
– Parancsolom, persze – felelt oda sem figyelve Róza asszony, aki
már fel is tépte a rózsaszín borítékot, és kapkodva átfutotta a levelet. –
Az ördögbe! – mondta aztán. – Úgy látszik, ezek teljesen megvesztek –
mondta, majd minden további nélkül átadta Karlinkának a papírlapot,
melyen karcsú, szép kalligráfiával a következő állt:

– Em? – ismételte az aláírást Krúdy. – Ki lehet az? És ki az a Cili

kisasszony?
Madame Rose merőn nézte Karlinkát, aki újra és újra elolvasta a
levelet. Végül a leány is felemelte a tekintetét, tanácstalanul pillantva
vendéglátójára.
– A kézírás kétségtelenül nőé – mondta aztán töprengve. – Talán ez
az M azonos azzal a titokzatos hölggyel, aki Richárddal együtt a
Dunába zuhant.
– Ehhez kétség sem férhet – bólintott Róza asszony. – A báró úr
körül utoljára tán hét esztendővel ezelőtt rajzott ennyi nő. A stílusa
egyébként kissé fellengzős, mintha francia regényeken nevelődött
volna.
– Néhány éve még én is ilyen stílben írtam a naplóm – mosolyodott
el Karlinka.
 – Rendben – csapott ismét tenyerével a térdére Róza asszony, sőt,
fel is állt, hogy vezénylőtábornokként intézkedjék. – Juló, te szólj
odalenn, hogy mégsem kell az a kakaó, viszont helyette jó erős teát
főzzenek, mert hamarost olyan vendégünk jön, akinek tiszta fejre lesz
szüksége.
– Igenis, naccsága – pukedlizett a cseléd, majd elsietett.
– Te pedig, Gyulám – fordult ekkor a meglepett Krúdyhoz a
fehérkaméliás hölgy –, sipirc máris a Gentrybe{208}.
– Mármint a sarki kávéházba?
– Úgy bizony.
– Mit keressek én ott?
– Kettőnk megbocsátását az iménti rossz ízű csínyedért, amivel a
szívünk titkait akartad kitudni – válaszolta Róza asszony.
– Ha kell, kiiszom őket a vagyonukból – pattant talpra Krúdy
készségesen –, de akár fel is gyújthatom az egész helyet.
– Elég lesz, ha elhozod ide az egyik vendégüket – legyintett kegyesen
a ház asszonya. – A cselédpletykák szerint ugyanis, mielőtt esténként a
cigányaival az ablakaink alá jőne szerenádozni, Leisz Béla minden
délután ott melegszik. Menj tehát a Gentrybe, és fogd fülön, majd hozd
ide azt a szédült bakát. Stimmt?
- Stimmt, naccságos Rose mama – vágta vigyázzba magát Krúdy, és
kézcsókot lehelve a hölgyek kacsójára, mint a bécsi gyors, elrobogott.

Pest, 1901. január 14.

A Kerepesi úton nem sokkal pirkadat előtt végigsuhanó, két

lefüggönyözött bérkocsi igazi feltűnést kelthetett volna, ha bárki látja
őket, ám e korai, fagyos és sötét órán még a legbuzgóbb házmesterek is
mélyen aludtak. A gumirádlis kerekek halkan surrogva szelték a
hókását, a lovak fehér párát fújva, izgatottan szuszogtak, miközben
patáik szép, egyenletes ritmust kopogtak az utca kövezetén. Mindkét
kocsiban négy-négy komor arcú, hallgatag férfi ült. A hajtok már a
Magyar Ruggyanta-gyár előtt lassítani kezdtek, majd óvatosan, nehogy
jégre fussanak, befordultak a Hungária körútra, és hamarost meg is
álltak. A Ferencz József lovassági laktanya{209} oldalsó kapujánál egy
tiszt fogadta az érkezőket, majd gyászhuszárhoz illő komorsággal
mutatta az utat. A nyolc férfi szó nélkül lépett be a laktanya területére.
Négyen közülük egyenruhát viseltek, bár különböző fegyvernemből
valót, mivel három honvéd és egy huszár képviselte a Császári és
Királyi Hadsereget. A cilivek régimódi cilindereket illesztettek a
fejükre, így növelvén az esemény nyomasztó hangulatát. Kettő közülük
orvosi táskát, míg a harmadik – és a tisztek egyike – egy-egy
meghökkentően hosszú fegyvertáskát cipelt magával.
A hatalmas területet elfoglaló, ötvenkét épületből álló katonai
objektum két- és háromemeletes lakókörletei, parancsnoki szállásai és
istállói csendes közönnyel fogadták a különös látogatókat. Itt-ott az
ablakokban persze már pislákolt a légszesz lángja, hiszen a
tisztiszolgáknak még napfelkelte előtt gondoskodniuk kellett gazdáik
kényelméről, ám az udvarokon és a gyakorlótéren senki nem mozgott.
– Íme, uraim, a hármas istálló – hangoztak el az első szavak a
társaságot kísérő tiszt szájából. – Jelenleg üres, mivel a 3. és 4.
svadront Kassára rendelték. Isten legyen önökkel – tette még hozzá,
majd miután kinyitotta a kétszárnyú, boltíves ajtót, amin akár egy
nyeregben ülő, magas csákót viselő huszár is meghajlás nélkül befért
volna, tisztelgett és döngő léptekkel távozott.
A végtelenül hosszúnak tetsző, agyagpadlós istálló szalmával
felszórt, hófehérre meszelt állásai valóban üresek voltak, ám a
korábban itt tartott hátasok erős illata áthatotta a dermesztőén hideg
levegőt. A légszeszlámpákat valaki már korábban mind meggyújtotta,
így valóságos fényár fogadta a belépőket, akik nyomban négyfelé
szakadtak. A civilek és a tisztek közül egy-egy az istálló két különböző
végét vette célba, azon igyekezve, hogy egymástól minél távolabb
kerüljenek, míg az orvosi táskát hordozók a fal mellé húzódtak, a
többiek pedig középtájt gyülekeztek.
 Olyan volt ez az egész hátborzongató némajáték, mint valami
hajszálpontosan koreografált, zene és hangos szó nélkül előadott balett.
A férfiak precíz mozdulatai, feszült arckifejezése, komor tekintete,
sziszegve elsuttogott szavai mind-mind valami végzetes,
elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan borzalmat ígértek.
Három perccel azután, hogy az istállóba értek és behúzták maguk
mögött az ajtót, a középen tárgyaló négy úr közül a főhadnagyi
egyenruhát viselő lépett elő.
– Uraim! – erős, határozott hangja már-már kiáltásnak hatott. A
jelenlévők mind felé fordultak. – A segédek engem választottak
vezetővé, így nekem jutott a megtiszteltetés, hogy ezen becsületbeli
párbajt levezényeljem. Javaslom, hogy legyünk gyorsak és hatékonyak.
Először is megnevezem a küzdőfeleket. A sértett és egyben kihívó Leisz
Béla, a császári és királyi 48-as gyalogezred századosa, míg a kihívott
Sédeni-Ambrózy Richárd báró.
A két férfi messze egymástól, rezzenetlen arccal várta a folytatást.
– A báró úr segédei Almássy Imre, a 14. huszárezred tartalékos
hadnagya, valamint Szapáry Gyula grófok. Leisz Béla segédei
Sztavinszky Kázmér honvéd százados, valamint jómagam, Zaccaria
Ádám főhadnagy. Jelen van még Leisz százados invitálására
Mesterházy István{210} katonaorvos, Ambrózy báró kérésére pedig dr.
Haberern Pál{211}.
Akik a nevüket hallották, mind sorra bólintottak, majd – mintha
szégyellnék magukat valamiért – a földet kezdték bámulni.
– A párbajsegédek az utóbbi két nap folyamán alapos tárgyalásokat
folytattak, mely során megállapíttatott, hogy a vitás felek
párbajképesek – itt Zaccaria kissé lehalkította a hangját, és
bocsánatkérő oldalpillantást vetett Ambrózyra.
– A báró úr testi hiányossága nem akadálya a küzdelemnek, amely
tényt mindkét fél elfogadja és utólag sem fog emiatt bármiféle kifogást
emelni.
Kínos csend következett, hogy azután Zaccaria főhadnagy tán még
hangosabban beszéljen tovább, mint annak előtte.
 – Ezen párbaj becsületbeli ügy. Leisz százados állítása szerint
Ambrózy báró megszégyenítette őt egy hölgy előtt, aki nékik közös
ismerősük, és ezt a sértés csakis vér moshatja le. A százados annak
rendje és módja szerint a nyílt utcán provokálta a báró urat, aki a
kihívást a helyszínen mindjárt el is fogadta, és később levélben közölte
segédei nevét. Mivel a sértett fél választhat fegyvert, Leisz százados a
kard mellett döntött, amit a báró úr segédei sem kifogásoltak. íme, a
két pár kard.
Szapáry és Sztavinszky a hosszú bőröndökhöz lépett, amiket egy
nyeregtartó bakon helyeztek el, és kinyitották azokat. A fekete
bársonnyal bélelt tokokban két-két nagykosaras, vékony pengéjű,
beretvaélesre fent és tűhegyes olasz kard hevert.
– Kérem a segéd urakat – szólt a főhadnagy –, hogy ellenőrizzék,
mindkét készlet megfelel-e a párbajkódex feltételeinek, azaz valóban
párt alkotnak, egyforma minőségűek és meg vannak tisztítva.
Miután Szapáry és Almássy grófok, valamint Sztavinszky százados
mindent rendben lévőnek talált, kisorsolták, mely kardpárral fognak
vívni a felek. Mindeközben a segédek ügyeltek rá, hogy Ambrózy és
Leisz ne kerülhessenek közel egymáshoz, bár erre kísérlet sem történt.
– Doktor urak – fordult ezután Zaccaria a fal mellett várakozó két
férfi felé –, kérném önöket, hogy fertőtlenítsék a választott pengéket.
Az orvosok szó nélkül tették a dolgukat, alkoholba mártott vattával
törölve meg a fegyvereket. Ezt követően mindenki visszaállt korábbi
helyére, és ismét a főhadnagyé lett a vezető szerep. Ő kicsiny
zsebnoteszt húzott elő zubbonya bal zsebéből, majd némi
torokköszörülés után újra csak beszélni kezdett.
– Mielőtt ismertetném a párbajfeltételeket, kötelességem felszólítani
az egymással haragban álló urakat, hogy a vérontás elkerülése végett
béküljenek ki és nyújtsanak egymásnak baráti jobbot.
Ambrózy és Leisz tekintete összekapcsolódott, ám egyikük sem
szólalt meg.
– Akkor hát tétessék igazság fegyver által – bólintott a főhadnagy, és
a jegyzeteibe pillantva folytatta. – A választott fegyver kard, mely
kiválasztatott és ellenőriztetett. Megegyezésünk szerint a küzdelem
vágást, szúrást egyaránt tartalmazhat, és az egyik fél teljes
harcképtelenségéig tart. Figyelmeztetem önöket, uraim, hogy négy
vezényszót fognak hallani A Vigyázz! vezényszóra kardjaikkal
tisztelegnek egymásnak. Az Állás! vezényszóra vívóállásba lépnek, és
közvetlen utána a Rajta! vezényszóra megkezdik a támadást. Viadal
közben bármelyik segéd Állj! vezényszavára becsületbeli kötelességük
megállani, és a küzdelmet beszüntetni. Amennyiben minden világos, a
segéd urak átadhatják a kardokat.
Sztavinszky százados Leiszhez, míg Almássy gróf Ambrózyhoz lépett,
kezében a nekik sorsolt fegyverrel, ám még nem adták azt át, mivel a
felek előbb derékig könnyű vászoningre vetkőztek. A segédek gyors
tapintással ellenőrizték, hogy a felek nem rejtegetnek-e ruhájuk alatt
bármiféle vastag anyagot, ami egyfajta páncélként védhetné őket, majd
végre átnyújtották nekik a fegyvereiket. Az istállóban fagypont alatt
volt a hőmérséklet, ám egyik küzdőn sem látszott, hogy fázna.
Mindketten a szabályoknak megfelelően a föld felé fordították kardjuk
hegyét, és felvetett állal vizslatták a másikat.
Zaccaria főhadnagy, aki még mindig közöttük állt, vigyázva, nehogy
a szigorú szabályokat felrúgva idő előtt egymásnak essenek, eltette
zsebnoteszét, majd hátralépett és nagyot kiáltott:
– Vigyázz!
Leisz és Ambrózy egyszerre emelte föl és illesztette függőlegesen
arca elé a kardját, hogy aztán levegőt hasítva lendítse azt oldalra,
megejtve ezzel a kardvívók ősi tisztelgését.
– Állás! – süvöltötte Zaccaria, mire a két küzdő szabályos
vívóállásba helyezkedett. A különbség kettejük között csak annyi volt,
hogy míg Leisz százados bal csuklóját a derekára szorította, addig a
bárónak ehhez hiányzott a szükséges végtagja, ám ruganyos tartása ezt
tökéletesen feledtetni tudta.
– Rajta! – kiáltott harmadszor is a párbajvezető, engedélyt adva az
összecsapásra.
A két férfi szinte azonnal összecsördítette a kardját. Négy gyors
csapás, és a csendülő acél hangja riadt madárként csapódott faltól falig.
Ambrózy oldalra táncolt, Leisz jó ritmusban követte őt, majd hirtelen
előredobbantott, ám pengéjét a báró fürge mozdulattal félrecsapta és
ellentámadásba ment át. A kardok egyre vadabb táncban csattogtak, és
a küzdők homlokán a téli hideg ellenére megjelentek az első
verejtékcseppek.
Most Ambrózy tört ki és Leisz hátrált. A báró kardja épp csak
csipkedni próbálta a századost, ám az mégis védekezésbe kényszerült.
Egy-két-há... Egy-két-há... Szabályos francia módi szerint követte
egymást a vágás, védés és döfés, mindhiába. Leisz mindent kivédett,
majd visszaszerezte a támadás lendületét, de csak azért, hogy végül
megint elveszítse.
Aztán valami megváltozott. A százados egyre többet hátrált,
szándékosan fedezet nélkül hagyva mellkasát, és végül botlásnak
álcázva tettét, épp csak bele nem rohant Ambrózy pengéjébe.
– Ez bolondság, százados úr – súgta a báró, midőn elég közel került
hozzá, hogy mások ne hallhassák. – Hiába szeretné, hogy kioltsam az
életét, úgysem fogom.
Leisz hátraugrott, kardját emelte... Majd eldobta és így szólt:
– Báró úr, ezennel a jelenlévő urakat tanúnak híva tisztelettel
megkövetem önt. Tévedés volt részemről olyasmiért párbajt
provokálnom, ami többé sosem lehet az enyém, hisz már ön birtokolja.
Amennyiben egyetért, tekintsük elintézettnek becsületbeli ügyünket.
Ambrózy töprengve nézte a fiatal tiszt verejtékes arcát. Leisz
szemében végtelen szomorúság ült, ajka remegett, tán a hidegtől,
jobbját viszont rezzenetlen nyújtotta a báró felé.
– Legyen – fogadta el Richárd a százados kezét. – Bár nem értem,
honnan veszi...
– Felejtsük el! – jelent meg halovány mosoly Leisz Béla arcán. –
Meglehet, hogy kivételesen többet tudok, mint ön, báró úr.
 Oly váratlanul kezdett ütni a sarokban álló ingaóra, hogy mélyről
zengő, rezes kongásától Karlinkát kirázta a hideg.
– Próbálj megnyugodni, kedves – szólt könnyednek szánt
legyintéssel Róza asszony, majd kezébe véve a vajkést, újabb szelet
pirított kenyeret pakolt meg a birtokáról érkezett lekvárral. –
Egyiküknek sem lesz semmi baja.
Karlinka a kerek reggelizőasztalkán sorakozó finomságokat nézte,
mintha azon töprengene, mi esne jól neki, ám az asztalkendőről hasadó
szövet, az étkészletről összecsapó kardpengék, a szederlekvárról pedig
a kibuggyanó vér bíbora jutott eszébe.
– Vajon mikor és kitől kapunk hírt a párbaj kimeneteléről? –
kérdezte már-már kirobbanó kétségbeeséssel, hogy azután talpra
ugorva a nagyszalon utcára néző ablakainak egyikéhez menjen.
Hallotta, amint Róza asszony mélyet sóhajt mögötte, majd csörrent a
vajkés, reccsent a szék, és a ház úrnője máris mellette állt, hogy
bátorítón megszorítsa mindkét vállát.
– Hisz mondtam már neked, hogy ez az egész csak bolondos
férfijáték – suttogta a fehérkaméliás hölgy. – Becsületbeli ügy. Na,
hiszen! Mintha bárki is megóvhatná vagy visszakaphatná a becsületét
azáltal, hogy beszerez vagy kioszt néhány sebesülést.
– Játék? – nézett Róza asszony szemébe Karlinka. – Nem hinném.
Minden évben tucatnyian halnak meg párbajban. Még tavaly olvastam
valahol, hogy egész Európában nálunk vívják a legtöbb efféle viadalt, és
azok negyede temetéssel végződik.
– Ez igaz, de...
– Nem vagyok tárgy! – tört ki hirtelen haraggal a leány, és
odahagyva védelmezőjét, járkálni kezdett a szalonban. – Kikérem
magamnak, hogy két férfi, akiket ráadásul sosem biztattam semmivel,
összevagdalják egymást miattam.
Róza asszony fürkésző, komoly tekintettel nézett a leányra, akit az
utóbbi hetekben igencsak megkedvelt, bár még az igazi nevét sem
tudta.
– Ez a párbaj részben az én hibám – mondta végül. – A katonád...
 – Nem az én katonám – tiltakozott Karlinka. – Ha valakié, akkor a
császáré, a királyé, vagy tudom is én, kié, de annyi biztos, hogy nem az
enyém.
– Mondom másként – csitította Róza asszony. – A százados úr a
tudtán kívül nagy veszélybe sodort téged azzal, hogy minden este itt
szerenádoztatott az ablakunk alatt. Én pedig, bár ígéretet tettem
Richárdnak, hogy felhasználva katonai kapcsolataimat, eltakarítom őt
a városból, sajnos kudarcot vallottam. Az a vén bolond Lobkowitz csak
nevetett, mikor azt kértem tőle, hogy a szerenád miatt helyeztesse
máshová a századost. „Lehetséges, hogy maguk ott, a Pilisy-házban
nem szeretik a muzsikát?”, kérdezte tőlem, azután pimasz vigyorral
még hozzátette: „Hát miféle bordélyt visz maga, Madame Rose? Vagy
tán mióta nem jártam arra, apácanöveldét nyitott?” Most mit szólsz
ehhez? Bordélynak nevezte az én tisztességes vállalkozásomat! No, de
sebaj, volt már ilyen. Én viszont esküszöm mindenre, ami szent, hogy
többé be nem tolja ide a püffedt képét az az egyenruhás nímand. Mehet
a Conti utcába! Ott majd megtanulja a kehes vén csataló, hogy milyen
az igazi bordély, és mifélék az ottani lotyók!
Róza asszony váratlan kitörése annyira meglepte Karlinkát, hogy
hirtelen szólni sem tudott. Megtette helyette Juló, aki a szalon kitárt
ajtajában állva várta, hogy felfigyeljenek rá.
– Bocsánat, naccsága – lépett most előre, kezében selyempapírba
csomagolt virágokkal. – Eztet éppeg az előbb hozta valami csálé baka.
– Miféle baka? – fordult felé bosszúsan Róza asszony, aki nem
szerette, ha megzavarják abban, hogy rendesen kifújja a mérgét.
– Aztat mondta, hogy a Leisz százados úr legénye – hadarta Juló
ijedten. – Meg aztat is mondta, hogy kisztihand a hölgyeknek, és többet
nem zavarkodik a ház körül.
A selyempapír három sárga rózsát rejtett, melyek közé csinos
papírhattyút illesztettek. Róza asszony vette át a küldeményt, majd
nyomban átadta azt a hozzá siető Karlinkának. A leány remegő ujjakkal
fogta meg az apró madárkát, amin semmiféle üzenet nem állt, viszont
mindkét szárnya át volt döfve egy-egy rózsatövissel.
 – Jól van, Juló, elmehetsz – szólt Róza asszony.
– Leszedném az asztalt, ha már végezni tetszettek – ajánlkozott a
cseléd, ám a ház úrnője ráripakodott.
– Később! Most hagyj magunkra, és akkor gyere vissza, ha megint
jönne valaki!
Miután kettesben maradtak, Karlinka üres tányérjára ejtette a
papírhattyút, majd ismét az ablakhoz lépett.
– Leisz tehát él – sóhajtott Róza asszony. – A holtak nem küldenek
virágot.
– Hacsak nem előre gondoskodtak róla – vélte a leány tompa
hangon. – Persze akkor a tövisek a szárnyak helyett a madár szívét
döfnék át.
– Ennyire értesz a képes beszédhez? – mosolyodott el szomorúan a
fehérkaméliás hölgy. – Tán még a virágok színét is meg tudod fejteni.
– A sárga rózsa az örök barátság és a megbocsátás vagy
bocsánatkérés jelképe – felelte Karlinka, ujjaival a selymes szirmokat
érintve. – Az pedig, hogy hármat küldött, az állhatatosság és hűség jele.
– Varázslatos – mondta Róza asszony. – És még én hiszem
magamról, hogy a szív minden titkát ismerem.
– Nem nagy kunszt – vont vállat Karlinka. – Marosvásárhelyt
minden leány már rövidszoknyás korában kitanulja az efféle
romantikus bolondságokat. Van hozzá elég idő és francia lányregény.
A fehérkaméliás hölgy ismét szóra nyitotta a száját, ám ami először
kikívánkozott rajta, azt inkább visszanyelte. Úgy tűnt, fogadott
unokahúga észre sem vette elszólását Marosvásárhelyről, ő pedig
annyiban hagyta a dolgot.
– Mit beszéltél vele? – kérdezte meg inkább azt, ami két nap óta a
leginkább foglalkoztatta. – Akkor este, mikor átküldtem Gyulánkat a
Gentrybe, hogy hozza elibénk a századost, kettesben hagytunk titeket.
Húsz percbe sem telt az egész, és Leisz holtsápadtan, szelíden és
csendben távozott, a szerenádok pedig elmaradtak.
Karlinka kissé félrehúzta a függönyt, hogy jobban lássa a Magyar
utcát. Tisztán emlékezett a századossal folytatott beszélgetés minden
pillanatára, ám nem volt kedve beszélni róla.
– Azt mondják – szólalt meg végül, és a hangja keménnyé, keserűvé
vált –, hogy az igazság felszabadít.
– Nem értelek – rázta a fejét Róza asszony.
– Pedig egyszerű. Elmondtam Bélának a teljes igazságot, ő pedig
ettől nyomban felszabadult a hamis szerelem igájából, amit egy olyan
leány iránt érzett, aki csak rövid ideig létezett.
– Megmondtad neki, hogy valójában ki vagy?
– És azt is, hogy miért bujkálok nálad – bólintott Karlinka. – Azután
megkértem, hogy mondjon le a párbajról, mert Ambrózy báró nélkül
nekem biztosan végem.
– Erre ő?
– Ostobaságokat kezdett beszélni.
– Mégis, miféléket?
Karlinka Róza asszonyra kapta a tekintetét, majd némi töprengés
után úgy döntött, ennyit talán még elárulhat.
– Béla szerint én nem csupán a kiváló és bátor magándetektívet
látom a báróban, hanem a sorstársamat, akivel tökéletesen értjük
egymást, hisz mindketten pokoli dolgokon mentünk keresztül, vagyis...
– Igen?
– Összepasszolunk, mint a kettétört szívmedál jobb és bal fele.
Róza asszony csendben az asztalhoz ment, felvette a csokrot, majd a
kandalló párkányán álló kristályvázához ballagott, és beleállította a
rózsákat.
– Ez a Leisz katona létére igen okos férfi – mondta közben.
– Valóban okos – ismerte el kissé vitriolos hangon Karlinka. – Ám
annyi esze mégsem volt, hogy lemondja a párbajt.
– Ez katonáéknál nem így megy, édesem – sóhajtott Madame Rose.
– Ha egyszer a kihívás megtörtént, visszalépni képtelenség, különben a
becsületen ejtett folt örökre megmarad. Erre pedig egy olyan tiszt
karrierje, mint Leisz százados, végleg rámehet.
– Párbajozni akkor is őrültség. Főleg, ha valójában nincs is miért.
 – Igazán nincs? – nézett a válla fölött Karlinkára a fehérkaméliás
hölgy, de mivel választ nem kapott, rögvest tovább beszélt. – Én úgy
hiszem, a te mérnök katonád igazán éles szemű férfiú. Pontosan látja,
kinek a pontonhídja ér el a túlsó partig, és kié sikerült túl rövidre vagy
csáléra.
– Ne kezdd te is, kérlek! – küldött Karlinka fáradt mosolyt Róza
asszony felé. – Ambrózy báró...
– Ambrózy báró! – visszhangozta az ajtóból ragyogó tekintettel
Mück Mári, majd nyomban félreszökkent, hogy beengedje az érkezőt.
– Hölgyeim – járult sietős kézcsókra Richárd. – Elnézésüket kérem
a korai zavarásért.
– Meg van bocsátva – nevetett Róza asszony. – Fő, hogy épen és
egészségesen áll előttünk.
– Már miért ne volnék ép és egészséges – lepődött meg Ambrózy
báró, majd végre lassanként leesett neki a papírkoronás. – Oh, hogy a
párbaj! Az igazán említésre sem méltó. A százados le akarta magát
döfetni velem, ám miután közöltem vele, hogy erre hiába bazíroz{212}, a
jelen lévő tanúk előtt megkövetett, szóval az ügy hivatalosan is
lezártnak tekinthető.
Róza asszony lopva Karlinkára nézett, hogy lássa, ő miként fogadja
Leisz öngyilkossági kísérletének hírét, ám a leány tökéletesen
uralkodott az arcvonásain, és csupán a tányéron heverő papírhattyút
morzsolta össze, fel sem szisszenve közben a bőrébe hatoló
rózsatövisektől.
– Így tehát minden a legnagyobb rendben – biccentett a ház úrnője.
– A katonánk végleg búcsút intett nekünk, a bárónk pedig ismét csakis
ránk vigyáz.
– Sajnos nem egészen – felelte komor ábrázattal Richárd. – Azért
jöttem, hogy figyelmeztessem önöket: a Pilisy-ház ellen támadás
készül.
 22

Lövöldözés a Lendvay utcában

Pest, 1901. január 17.

Renée az EMKE előtt sétálgatva várt rám.

Korábban azt mondtam a kocsisnak, hogy a Népszínház előtt álljon
meg, így a túloldalról figyelhettem őt. Renée fázott. Prémgalléros
kabátjába burkolózva járkált föl s alá, majd a fal mellé húzódva
topogott és magas szárú, fűzős cipőit egymáshoz ütögetve lehelte barna
kesztyűs kezét. Vajon mióta ácsoroghat ott, és miért nem megy be a
kávéházba?
A kocsiban ülve úgy éreztem, képtelen vagyok megmozdulni. Ma
reggel érkezett a bő lére eresztett, szinte már könyörgő hangvételű
sürgöny, melyben Renée arra kért, hogy találkozzunk. „Csibe, azt
mondom, ne légy tyúkeszű! Láttam, mit gondoltál rólam, mikor
nálunk jártatok, és a tekinteted halálra rémített. Kettőkor az EMKE-
ben várlak. Beszélnünk kell! Hű barátnéd a sírig és azon túl” – ezt írta.
Egész délelőtt a szobámban ülve emésztettem magam, mert képtelen
voltam eldönteni, mit tegyek. Legalább hatszor fogtam hozzá, hogy
levelet írjak neki. Az egyik dühös és csalódott, a másik szomorú és
elkeseredett, a többi meg ezek keveréke volt, ám végül mind a
papírkosárban végezték.
Renée kijátszott engem, titkolózott előttem, és a hátam mögött
összeszövetkezett a báróval. Avagy Renée addig tanulmányozta
Richárdot, úgy gondolván, hogy ezzel nekem segít, míg végül
beleszeretett és titkos liezont kezdeményezett vele, ami a
konflismerénylet éjszakáján majdnem az életébe került.
Kimondva mindkét változat ostoba képtelenségnek hatott.
Ráadásul az utóbbi napokban már magam sem tudtam, hogyan is
állok Ambrózy báróval, aki mostanság hátborzongató változáson ment
át. A párbaj óta, mely szerencsére becsületbeli béküléssel zárult, és
amiről Richárd szintén sürgönyben értesített minket – Agáta mama,
aki addig nem is tudott a dologról, csupán egyetlen néma biccentéssel
fogadta a hírt –, a báró be sem tette a lábát a villába. Én pedig csak
vártam és vártam rá, mint királykisasszony a toronyszobában, kinek
létéről már rég elfeledkezett maga a sárkány is, aki annak idején oly sok
hévvel, tűzzel és bömböléssel rabolta el őt. A hangulatom úgy változott,
miként a pávák közé keveredett kaméleon színe, vagyis az egyik
pillanatban arra vágytam, hogy midőn Richárd belép az ajtón, a
nyakába ugorhassak, míg a másikban az ugrás még érvényes volt
ugyan, de ölelés helyett szemkikaparással végeztem volna be a dolgot.
Ambrózy báró egy igazi... egy hatalmas... egy valódi...
Isti számos ide illő, meglehetősen pontos, ám annál illetlenebb
jelzővel állt volna rendelkezésemre, ám neki sem mertem panaszkodni.
Persze ott volt még nekem Tarján Vili, de őt meg szívtájékon bántottam
meg, szóval...
Szóval egyedül maradtam, mint az ügyetlen ács hüvelykujja a
szalagfűrésszel való kísérletezés után, és épp ezért most mindennél
nagyobb szükségem lett volna Renée-re, aki viszont titkos kocsikázásba
bonyolódott Richárddal.
- Micsoda ostoba, faramuci helyzet! – mondtam a tükörképemnek,
majd felrántva szekrényem ajtaját, öltözködni kezdtem, így biztatva
magam: – Elég a picsogásból, Mili! Most mész, és szépen visszaszerzed
a barátnédat, még ha az a kislánykori álmodozásaidba kerül is!
A bérkocsiból kiszállva fizettem, majd a Rákóczi úton robogó hintók,
konflisok, villanyosok és járókelők között átvágva egyenest Renée-hez
mentem. Ő ideges, halovány, a hidegtől szinte már lila mosollyal
fogadott, mire én két könnyű, levegőbe cuppantott csókkal
köszöntöttem őt.
– Miért nem mentél be a kávéházba? – kérdeztem.
– Mert nem lehet – felelte. – Zárva van.
– Zárva?! Az EMKE? Olyan nincs! – megragadtam a könyökét, és a
bejárat felé vonszoltam őt. – Bálna tata kávéháza ilyenkor sosincs
zárva. Biztos beragadt az ajtó, vagy húzni próbáltad, pedig tolni kell...
– Láthatod – rángatta meg Renée mindkét irányba a nagy, sárgaréz
rudat, mely kilincs helyett szolgált. – Ez bizony zárva van, és az
ajtónálló bú sincs sehol.
Orromat az üvegnek nyomva, két tenyeremmel a szememet
árnyékolva próbáltam belesni a kávéházba. Odabenn komor sötétség
uralkodott, a légszeszlámpák nem égtek, és az asztaloknál egy ha
vendég sem ült. A máskor mindig népes, bohém színészekkel, sápadt
újságírókkal, komor orvosokkal és már fiatalon is kerekded tokácskát
nevelgető bankárokkal teli, fürge és csendes pincéreiről híres EMKE
úgy festett, mint valami kísértetjárta kripta, pedig még két óra sem
volt.
– Ez valóban zárva van – állapítottam meg.
– Akkor hát mi legyen? – kérdezte Renée. – Bocsáss meg, de nekem
menten lefagy a lábam, a fülemről már nem is beszélve, szóval...
Odabenn, a kávéház sötét mélyén mozdult valami. Gyorsan az
üvegre tapadtam ismét, majd kopogtatni, sőt, zörgetni kezdtem az
ajtót.
– Ne csinálj botrányt, csibe! – súgta Renée. – A rendőr a túlsó
sarokról máris minket ügyel.
Én azonban tudtam, hogy nem tévedek, és erről hamarost
bizonyságot is kaptam. A kávéház asztalai között sötét árny közeledett,
majd kulcs zörrent, és az ajtó kitárult.
– Milike? – nézett rám hökkenten a nálam jó fejjel magasabb,
pengebajszot, fekete öltönyt és arany kiskanalat mintázó tűvel díszített
nyakkendőt viselő fiatal férfi. – Így tehát már magához is eljutott a hír.
És ekkor hirtelen rám szakadt minden, amit már korábban is láttam,
csak épp nem engedtem a tudatom felszínére törni, nehogy össze
kelljen rakosgatnom belőlük a teljes képet. Hiszen még a konflisból
kilesve feltűnt, hogy milyen sok fekete ruhás, gyásszalagos, csendesen
beszélgető hölgy és úr áll a Wassermann-ház kapujánál, mely a kávéház
bejáratától távolabb, az Erzsébet körútra nyílt. Azután, mikor átvágtam
az úttesten, a szemem az üvegportálokra tévedt, ám mégsem voltam
hajlandó tudomásul venni a belülre aggatott, szépen ráncolt, fekete
bársonydrapériákat, amik keretbe fogták a benti sötétséget. Végül
pedig azt sem akartam észrevenni – pedig láttam! –, hogy az üres
asztalokat bordó helyett szintén fekete térítőkkel takarták le, és
elfedték a nagy tükröket, melyek máskor kristályként csillogtatták a
lámpafényt.
– Mi... mikor történt? – nyögtem ki végül.
– Tegnap – felelte a férfi. – Semmit nem szenvedett. Tudja, Milike, a
szíve...
Tegnap – robbant fel homlokom mögött a szó. – Épp tíz nappal
azután, hogy Csurár Fecska megjósolta: a halál felém suhint a
kaszájával, és valakit el is talál.
– Bocsásson meg, Mór, de nem tudtam – habogtam összevissza. – A
barátnémmal beszéltünk meg itt találkát és...
– Értem – bólintott a férfi. – Csakhogy ma zárva tartunk.
Jónás bácsi, papuska barátja, a mi drága Bálna tatánk halott. Csak
néztem magam elé, de nem láttam semmi mást, mint az ő kedves
mosolyát, amint biztatóan megpaskolja a kezemet, majd int a
pincérnek, hogy csakis velem foglalkozzék.
– Mili! – súgott a fülembe Renée, megszorítva a könyökömet. – Úgy
hiszem, a legrosszabbkor tartjuk fel az urat.
A gondolataim zavarosak voltak, így nem csoda, hogy unszolását
félreértettem.
– Oh persze, hiszen még be sem mutattalak egymásnak benneteket
– mondtam. – Ez az úr itt Wassermann Mór, Jónás bácsi fia, a hölgy
pedig Erdős Renée költőnő, aki...
– Elég lesz, csibe – ölelte át vállamat a barátném. – Inkább sírd ki
magad, az urat pedig hagyjuk, hadd tegye a dolgát, hisz úgy látom, ma
lesz a temetés.
– Köszönöm – hallottam Mór hangját, majd erős kezét éreztem az
ujjaimon, amint búcsúzásként megszorította azokat, míg végül bezárult
előttünk az EMKE ajtaja.
A könnyeim jó tíz percen át megállíthatatlanul peregtek. Renée a fal
mellé terelt, eltakarva engem a kíváncsi tekintetek elől, és halk szóval,
türelmesen vigasztalgatott. Miközben én Jónás bácsit gyászoltam,
többen is megszólítottak minket. Két fejkendős nénike az iránt
érdeklődött, merre találják a Szent Rókus-kápolnát, mert bizony ők
csak azért utaztak fel Fertőrákosról Budapestre, hogy a híresen szép
Immaculata szobor{213} tövében gyertyát gyújthassanak. Miután Renée
sietve útbaigazította őket, még hallottam, amint távozóban egyikük
odasúgja a másiknak:
– Az a síró jány biztosan megesett.
Mire társnője buzgón bólogatva mondta:
– Ez a város fertelmesmód erkölcstelen hely.
Percekkel később egy vörös orrú kisfiú kezdte rángatni barátném
kabátját, öt krajcárért kínálva a nála lévő kornyadt virágot, amitől
szerinte „nyomban jobb kedve lesz majd a kisnaccsádnak”. Renée, csak
hogy a feltűnést kerülje, fizetett, de még át sem vehette az út mocskát is
megjárt szerzeményt, mikor egy hivatalnok külsejű, pofaszakállas férfi
sétapálcájával felém kezdett böködni, miközben így harsogott:
– Az ilyen hisztérikáknak mind a tébolydában volna a helyük.
Micsoda inpertinencia{214} ez itt, kérem? Nyílt utcán úrihölgy sosem sír!
– Úriember pedig sosem inzultál elkeseredett nőket! – kiáltott rá
immár türelmét veszítve Renée. – Takarodjék innét, különben menten
leverem arról a tök fejéről a köcsögkalapot, maga pojáca!
A férfiú dúlva-fúlva távozott, én pedig végre összeszedtem magam.
– Bocsáss meg! – mondtam csendesen. – Tudod, Jónás bácsi...
– Igen, tudom – szorított magához barátném, kinek karjai közt
szinte elvesztem. – Drága öregúr volt, az Isten nyugosztalja, de most...
– Renée! – a járda mellé bérkocsi állt, és belsejéből vidám kiáltás
szállt felénk. – Csakhogy végre megtaláltalak.
 A kinyíló ajtóból ruganyos szökkenéssel megnyerő külsejű,
mosolygós fiatalember termett mellettünk, és kalapját emelve
biccentett.
– Engedelmével, bemutatkoznék. Nevem Molnár Ferenc, a bájos
Erdős kisasszony első számú rajongója.
– Ne hallgass rá, Mili! – mosolygott Renée. – Ferike újságíró és
színházi ember, aki csak azért vesz észre, hogy később megírja
gyengeségeidet.
– Tán olyan nagy bűn az, ha az életből veszem a témát? – vont vállat
Molnár úr. – A színdarabjaim, ha egyszer majd megszületnek, éppúgy
fogják kacagtatni és ríkatni az embereket, miként azt ők teszik
egymással. Jelszavam: őszinte szemfényvesztés!
– A színház hamis fényei helyett nekünk most inkább valami meleg
helyre volna szükségünk – panaszkodott Renée. – Jómagam már
csontig fagytam, és Mili is vacog.
– Engedjék meg a hölgyek, hogy felajánljam a kocsimat – tárta szét
karját Molnár. – Épp a Centrálba igyekszem, ahol Juszuf{215} és az ő
szorgos kompániája vár rám. Maga már jól tudja, Renée, micsodás
meleg légkör és forró kávé jár ott a betérőnek, szóval ne késlekedjünk:
irány a Kerek Asztal.
így kerültünk végül a szépséges művésztelepre, vagyis az Egyetemi
Könyvtárral szemközt álló Centrál kávéházba,
ahol az egyik sarokba húzódva végre kettesben lehettünk Renée-vel.
– Akkor most elő a farbával – biztatott barátném, egy hajtásra
tüntetve el magában a narancslikőrt, amit a kapucíner mellé kért.
– Tessék? – meredtem rá, mivel a száját elhagyó kifejezést még
sosem hallottam.
– Elő a farbával, vagyis bátran boríts rám mindent, ami a bögyödet
nyomja. Mert hogy nagyon is nyomja, csibe, azt már akkor láttam,
mikor nálam jártál.
– Hát jó – öleltem körbe dermedt ujjaimmal a forró porceláncsészét.
– Azt szeretném tudni...
– Hogy mit kerestem én egy bérkocsiban késő éjjel a te báróddal,
méghozzá épp a Magyar utcában, ami ide egyébként csak két sarok –
bólintott Renée. – Most már szívesen elmondom, de Rudnay előtt nem
tehettem, és ezt szerencsére Richárd is így gondolta, szóval
úriemberként hallgatott.
– Ezek szerint nektek közös titkotok van? – néztem rá gyanakvón.
– Úgy bizony – bólintott büszkén Renée, szája sarkában csalafinta
mosollyal. – Olyan titok, ami valójában nem is a miénk, sokkal inkább
a tiéd, csibe.
– Az enyém?
– Csakis! A báró akkor éjjel tudta meg tőlem, mikor majdnem a
Dunába fúltunk.
Az agyam immár ismét villámgyorsan járt, hála a kávéház füstös
melegének és a forró, édes kapucínernek. Titok, ami csakis az enyém,
ám Renée is tudott róla, és megosztotta azt Richárddal? Ez semmi más
nem lehet...
– Mondd, hogy nem igaz! – kiáltottam, mire többen rosszalló
pillantást vetettek felénk. – Ugye nem mondtad neki azt...
– Hogy szereted? – bökte ki helyettem a barátném, mivel az én
szavam elakadt. – Bizony, hogy a képébe vágtam Őméltóságának,
méghozzá nyíltan, kertelés nélkül. Sőt, még azt is hozzátettem, hogy
„pipogya fráter”.
– Erre ő?
– Nem volt ideje bármit is felelni, mivel akkor már el voltunk
rabolva, és a konflis erős rázkódásba fogott.
Szédelegve hallgattam Renée részletes beszámolóját a majdnem
végzetes éjszakáról, a halálba robogó, leláncolt ajtajú bérkocsiról és
Ambrózy báróról, aki a kitört ablakon át fél karral és sebesülten is
képes volt kimenteni őt a jeges Dunából.
– Menekülj tőle minél távolabb, kiscsibém! – szólt végül
elkomorodva egyetlen barátném, és a nyomaték kedvéért az asztalon
heverő mindkét kezemet megragadta. – Hallod, mit mondok, édes? Ez
az ember bátor, nemes és több szeretet lakozik a szívében, mint ahány
esőcsepp a Gellért-hegyre hullt az idők kezdete óta, de a halál folyton
ott liheg a nyakában, és aki túl közel kerül hozzá, azt előbb-utóbb
elragadja.
Renée képzelete persze túl regényes, így hajlamos ott is rémalakokat
vagy épp szenvedélyes románcot látni, ahol csak ártatlan árnyékok és
szerelemnek hitt, bohókás leányálmok kergetőznek a semmivel. Míg
hallgattam őt, azt figyeltem, vajon mi mozdul bennem annak kapcsán,
hogy immár lelepleződtek az érzéseim. Vagyis... Abban sem voltam
biztos, hogy amit Renée Ambrózy bárónak elárult, valóban létező, valós
érzelem-e, vagy csupán két fiatal nő, a barátném és az én fantáziám
szülötte. Honnan tudható biztosan, hogy szerelmes-e az ember lánya,
ha korábban még sosem volt az?
Délután négy óra tájt a legnagyobb békében váltunk el Renée-vel. Én
azonnal hazatértem, ám még alig léptem le a konflisról, Isti már
robogott is felém, kezében egy postai sürgönyblankettával.
– Izenet a báró úrtól – süvöltötte a villa mindenese, miközben
igyekezett nem hasra esni Bogiban, aki boldogan csaholva rohant vele.
– A kiskisasszonkának győtt személyesen! Tessen parancsolni.
Feltéptem a zöld borítékot, és kapkodva olvastam a papírra
ragasztott betűcsíkokat.

Hangay kisasszonynak Budára,

a Széchenyi-hegyi Ambrózy-villába.
- stop – Holnap de. 10 órakor legyen
a Kaszinó előtt. – stop – Bissingen
visszatért. – stop -
Szükségem van magára. – stop -
br. Ambrózy Richárd sk.

Pest, 1901. január 18.

A fiáker, amin az Országos Kaszinó elé érkeztem, még meg sem állt
egészen, mikor valaki felrántotta az ajtót, majd az illető hatalmas
lendülettel a szemközti ülésre vetette magát.
– Késett – közölte velem Ambrózy báró. – Kerek három percet.
– Erről ismerszik meg minden jó nevelésben részesült hölgy –
feleltem hűvösen, mire ő „hol itt a hölgy?” pillantást vetett rám, majd
sétabotja ezüstfejével a bőrtetőt kopogtatva kiáltott.
– Az Andrássy út 98. elé, de gyorsan!
Ostor csattant, lovaink nagyot rántottak a kocsin, majd
rákanyarodtak a Múzeum, nem sokkal később pedig a Károly körútra.
– Egyébként fogadja őszinte részvétem a bácsikája miatt – vetette
oda Ambrózy báró, épp annyi részvéttel, amennyit egy lecsapott
szúnyog iránt szokás érezni.
– Jónás bácsi nem volt a bácsikám. Édesapám barátjaként ismertem
meg őt.
– Olykor azok iránt is érezhetünk rokoni vonzódást, akik vér szerint
nem állnak velünk kapcsolatban – közölte Ambrózy báró tényszerűen,
nekem meg valamiért rögvest az jutott eszembe, mikor arról beszélt,
hogy a húgaként tekint rám. – Wassermann úr úgy kezelte önt, mint
családtagot, és tudtommal maga is...
– Jól van, elég lesz – szakítottam félbe az okoskodást. – Inkább arról
beszéljen, miért kellett ezen a korai órán lekocsiznom a Svábhegyről.
– Ahogy parancsolja – biccentett, bár közben kifelé nézett az
ablakon. Csak most volt érkezésem alaposabban megfigyelni őt, és
cseppet sem tetszett, amit láttam. Richárd arca nyúzott és mészfehér
volt, homlokán az ostormarta seb, melyet már nem takart kötés, beforrt
ugyan, de azért még mindig vöröslő vonalként emlékeztetett arra a
végzetes éjszakára, a tekintete pedig... Nem is tudom. Máskor, ha
együtt nyomoztunk, a szeme mindig élénken csillogott, a pillantása
sosem kalandozott el, és biztosra vehettem, hogy olyasmit is lát, amit
én nagyítóüveggel sem vennék észre.
Most egészen más volt a helyzet. Richárd merev háttal ült, kezét a
sétabot végén nyugtatva, és nem csupán az ujjai doboltak idegesen, de
a tekintete is hol az egyik, hol pedig a másik ablakra rebbent, mintha
attól tartana, hogy egyszer csak valami borzalom tör rá. A
konflismerénylet! – döbbentem meg. – Miért is vettem oly
természetesnek, hogy egy ilyen megrázkódtatás semmi nyomot nem
hagy rajta?
– Bissingen visszatért a városba – szakította félbe
gondolatmenetemet a báró. – Tegnap érkezett, holnap már tovább is
áll, tehát ma kell becserkésznünk őt.
– Rendben – bólintottam, mire kalapomon a műcseresznyék és
makkok cseppet sem titkos ügynökhöz méltó klikk- klakkba kezdtek. –
Amíg maga eltereli a palota bejáratát őrző cicomás cerberus figyelmét,
én besurranok az épületbe és...
– Tessék? – pillantott rám Ambrózy báró úgy, mintha csak most
venné észre, hogy jelen vagyok. – Ugyan, Mili, dehogy! Egyszerűen
bejelentkezünk a grófnál, azonnali találkozót kérve tőle, amit nem
tagadhat meg, hisz az én családom épp oly ősi...
– Bissingen gróf – emlékeztettem Richárdot. – Maga pedig csak
báró, méghozzá a jelen állapotában igencsak viharvert.
– Látom, nem érti. Az én anyai nagyapám valódi belső titkos
tanácsos volt...
– Ezt valóban nem értem – vágtam közbe. – Hogyan lehet valaki
titkos tanácsos, ha mindenki tudja, hogy az? És mit jelent a valódisága?
Talán vannak ál titkos tanácsosok is?
– Mili, kérem, ne bosszantson!
– Távol álljon tőlem, valódi és kicsit sem titkos báró úr, de tudja, ez
a rangkórság arra késztet, hogy legközelebb így mutatkozzam be –
mondtam és pózba vágva magam, orromat kényeskedve feltartva
nyújtottam kézcsókra a kezem. – A nevem alsó- és felsőhangai Hangay
Emília, kinek atyja alsó- és felsőhangai Hangay Árpád, Marosvásárhely
legvalódibb, legbelsőbb és legtitkosabb könyvkereskedője.
Ambrózy báró nagyot koppintott a fiáker padlózatán, mintegy
pontot téve kiselőadásom végére.
– Annyi fontos csupán, hogy Bissingen és én egyaránt a legfelsőbb
arisztokrácia tagjai vagyunk – mondta már-már fogcsikorgatva. – Ha a
gróf kellő indok nélkül megtagadná tőlem a találkozót, azt akár
sértésnek is vehetném, és akkor. ..
– Párbajra hívná?
– Odáig nem fajulhat a dolog – kapta tekintetét jobbra, aztán
rögvest balra az én jócskán megviselt idegrendszerű báróm. –
Bissingen aligha kockáztatná meg a botrányt.
– Értem – sóhajtottam. – Ezek szerint én megint csak fölösleges
teher vagyok itt.
– Szó sincs róla, Mili – rázta a fejét Richárd, és tekintetében különös
szikra lobbant, ami a régi szép időkre emlékeztetett. – Ebben a
kocsiban jelenleg valóban nem több, mint bosszantó teher, ám amint a
gróf elé lépünk, maga lesz az én mérgezett tőröm, amit markolatig
kívánok döfni...
– Pfuj, báró úr, hagyja abba! – kaptam elő ruhaujjamból a
zsebkendőmet, úgy takarva el vele az orromat, mintha rossz illatoktól
próbálnék menekülni. – Semmi kedvem tőrként vagy akármi másként
Bissingen úrba merülni, bármilyen grófi belsőségekkel is bír.
– Én csupán képletesen... – háborodott fel Ambrózy báró, majd rám
pillantva dühösen elhallgatott.
– Bocsásson meg nekem! – fújtam visszavonulót. – Az idegesség
teszi, hogy ennyit csipkelődöm, hisz oly régóta várok már az alkalomra,
hogy Bissingen szemébe nézzek.
Hiába vártam azonban, hogy erre válaszul a báró szintén elnézést
kér morbid hasonlata miatt, ő természetesen máris túltette magát a
dolgon.
– Itt a Körönd – nézett ki az ablakon. – Hamarost megérkezünk, így
hát gyorsan ígérje meg, hogy kivételesen mindenben úgy jár el, ahogy
utasítom.
– Utasít – ezt nem kérdeztem, csupán megállapítottam. – Halljam a
szabályokat.
– Semmi kirohanás, hisztéria és szóbeli avagy fizikai tettlegesség.
– Akkor sem, ha rám támadnak?
– Azért vagyok ott, hogy ne érhesse atrocitás – szorította meg botja
végét a báró. – Magának csak annyi lesz a dolga, hogy a kellő
pillanatban bemutatkozzék.
– És honnan tudjam, hogy melyik lesz az a pillanat?
– Majd én jelzem. Előtte viszont csendben vár, mögöttem áll és
semmiféle provokációra nem felel. Remélem, érthető voltam.
– Ahogy általában – húztam fel kissé a bal vállamat, mire Richárd
arcán ideges rángás futott át. – Jaj, báró úr, nyugodjék meg, jó kislány
leszek.
– Attól tartok, az a maga esetében a természeti törvények áthágását
jelentené – morogta. – Ám jelenleg én annyival is megelégszem, ha
nem lövi le a grófot.
– Lelőni? Ugyan mivel? – markoltam meg kissé ijedten gyöngyös
retikülömet.
– Azzal a pisztollyal, amit a táskájában rejteget – bökött állával a
fegyver felé Ambrózy báró. – Hiába tette az imakönyve és a
púderkompaktja közé, hogy a vékony anyagon ne rajzolódjon ki az
alakja, a Bull Dogot elárulta a súlya.
– Akkor most lefegyverez? – kérdeztem fülig pirulva, mire ő néhány
pillanatig elgondolkodva vizslatott, majd ismét kitekintve az ablakon,
felelt.
– Úgy döntöttem, megbízom magában. A nővére élete a tét, szóval
ha most hibázik, tudja, mit kockáztat.
Itt nem akadt több szónak hely. Jómagam is a széles Andrássy út
őrült forgalmát kezdtem figyelni, hogy aztán a báró kezére
támaszkodva leszálljak a fiákerről.
– Várjon! – utasította a hajtót Richárd.
– Igenis, naccságos úr – emelte kockás sapkájának simléderéhez
három ujját a fickó, majd berántotta a féket. Az Andrássy úti bérpalota
főbejáratánál persze ugyanaz a kicifrázott majompofa fogadott minket,
mint aki annak idején rám hívta a rendőrséget. Ambrózy báró
vizitkártyáját látva mélyen meghajolt, és csupán akkor kezdett el
vörösödni a feje, mikor felém is vetett egy pillantást.
– Jelezze Bissingen grófnak, hogy sürgős ügyben látni kívánom –
mondta Richárd, észrevéve a fickó tétovázását.
– Bocsásson meg, nagyságos úr, de...
– Nincs kifogás! – dörrent a báró hangja. – Vagy tán repülni akar,
fiam? Mert azt könnyen elintézhetem!
Ez hatott. Az ajtónálló intett helyettesének, aki addig egy apró
falifülkében várakozott, hogy ha kell, átvehesse főnöke helyét, majd
remegő térdekkel felkaptatott a széles lépcsőn.
– Első akadály leküzdve – súgtam, mire Richárd feddőn pillantott
rám, én pedig gyorsan keresztet rajzoltam a számra.
Legalább tíz végtelennek tetsző perc telt el, mire a lépcsőház felől
léptek zaja hallatszott. Két alak közeledett felénk a bársonyszőnyeget
taposva. Elöl egy alacsony, pofaszakállas fickó, akit nyomban
felismertem.
– Matolcsy – nyögtem lobbanó dühvei, de szerencsére senki nem
hallotta meg.
Bissingen titkára mögött a majompofa ereszkedett le közénk, kinek
képén alig leplezett, kárörvendő vigyor ült.
– Már megint ön, báró úr? – sóhajtott Matolcsy Kamill rosszallóan.
– Hát nem megmondtam magának, hogy a gróf úr látni sem kívánja?
– Minden szavára tisztán emlékszem – felelt kimérten Ambrózy
báró –, és egyiket sem tartom többre, mint a léghuzatot ebben a
palotában.
-Még a legkisebb léghuzat is függönyöket téphet le és ablakokat
zúzhat össze – mondta a titkár, majd felém rebbentette vizenyős
tekintetét, melyben nyomban a felismerés vidám fénye lobbant. –
Nocsak, hát magával hozta a kis boszorkányt is? Tán nem volt neki elég
a börtönkosztból? Persze ki csodálkozna ezen, hisz az ilyen kis...
Ambrózy báró sétabotja oly hirtelen mozdult, hogy szemmel követni
lehetetlen volt. A vasszöggel ellátott pálcavég egyenesen a titkár tokája
alatt bodorodó francia nyakkendő közepébe fúródott, akkora erővel,
hogy Matolcsy hátratántorodott.
– Még egy szó a kisasszonyról, és maga halott! – szólt már-már
közönyös hangon Richárd, majd így folytatta: – A grófhoz jöttem, a
lábtörlőjével semmi dolgom.
A cifraruhás ajtónálló rémülten tapasztotta mindkét tenyerét a
szájára, attól tartva, hogy ha verekedés tör ki, ő bizony sikoltozni kezd.
Helyettese hozzá képest bamba nyugalommal, sőt, némi tetszéssel
figyelte az eseményeket, és látszott rajta, hogy bármi történjék is,
abban semmilyen módon részt venni nem kíván.
Matolcsy kissé hátrahajolva, tárt karral állt és szélesen mosolygott.
– íme, a szertelen úri virtus, amiről már oly sokat hallottam –
mondta lassú, óvatos szavakkal. – Megjegyzem, ha keresztül
méltóztatik döfni a torkomat, a gróf úrhoz való bebocsáttatása
bizonyosan elmarad.
– Unom magát – sóhajtott Ambrózy báró, leeresztve a botját.
– Akkor örömhírrel szolgálhatok, nagyságos úr – lélegzett fel
Matolcsy, és már fordultában mondta: – Bissingen Őméltósága általam
üzeni, hogy sem most, sem a belátható jövőben nem kíván önnel
találkozni. Amennyiben ezt sértésnek veszi, igyekezzék őt valamely
népes helyen, mondjuk udvari fogadáson, lóversenyen vagy a
kaszinóban provokálni, és akkor természetesen áll rendelkezésére. Ez
azonban igen nehéz lesz, mivel a gróf úr nem szeret efféle helyekre
járni. Alászolgája, uram!
Mindannyian hitetlenkedve néztük, amint a titkár tömzsi alakja
nekivág a lépcsőknek, és pillanatok alatt eltűnik a fordulóban. Mind,
kivéve Ambrózy bárót, aki máris sarkon fordult és a kijárat felé vette az
irányt.
– Máris feladjuk? – szaladtam utána.
– Ki mondott ilyen bolondságot? – pillantott rám Richárd,
miközben a kicsinyke élőkért járdáján a palota vaskapuja felé sietett. –
Tudja meg, Mili, hogy minden a terveim szerint alakult.
– Az volt a terve, hogy ne jussunk be Bissingenhez?
– Türelem – érintette meg botja ezüstgombjával az ajkát, csendre
intve engem. – Hallgasson és jöjjön velem!
Ambrózy báró kitárta előttem a fiáker ajtaját, és karját nyújtva szinte
fellökött rá, majd átadta nekem a botját, és a keskeny vaslépcsőre állva,
fél kézzel kapaszkodva a hajtóra kiáltott.
– Lendvay utca!
Kocsink a Városliget felé indult, ám az első sarkon nyomban be is
kanyarodott a Bulyovszky, onnan pedig a csendes és szinte néptelen
Lendvay utcába.
– Itt álljon meg!
A báró elégedetten nézett körbe, majd lesegített a fiákerről, és
visszavette a botját.
– Nem lesz ez így jó, naccságos úr – szólt le a bakról a kissé
megszeppent bérkocsis. – Ez itten a Pallavicini palota nagykapuja, ahol
a hintók járnak ki-be. Arrébb állok kicsinyt, nehogy útban legyek nekik.
– Épp az kell, hogy útban legyen – biztatta Richárd, zsebéből annyi
pénzt dobva a bakra, hogy azért a bérkocsis tán egész Győrig meg
vissza elfuvarozott volna minket. – Magának most az a dolga, hogy
amíg csak lehet, ne mozduljon innen egy tapodtat sem.
– Már hogyan is mozdulhatnék – vigyorodott el ravaszul a hajtó,
miközben eltette a pénzt, és lekászálódva a magas ülésből, piszmogni
kezdett az istrángokkal –, mikor ez a fránya szíj itten, fene a jó dógát,
elszakadt.
Ambrózy báró még egyszer ellenőrizte, hogy négykerekű
úttorlaszunk jó helyen áll-e, majd a könyökömnél fogva a palota hátsó
falához húzott.
– És most mi lesz? – kérdeztem.
– Várunk – felelte ő.
– Sült galambra?
– Inkább két olyan sült bolondra, akik azt hiszik, hogy lerázhatnak
engem.
– Úgy akarta mondani a báró úr, hogy minket! – helyesbítettem,
csakhogy ő erre már nem válaszolhatott, mivel a palota belső udvarára
nyíló nagykapu sebesen feltárult, és a boltív alól egy díszes, négylovas
hintó futott ki az útra.
Azazhogy futott volna, ha nem vesztegel előtte a mi „szakadt”
istrángos fiákerünk, ami teljes széliében elállta a kihajtót. Hogy a két
kocsis között ekkor miféle párbeszéd bontakozott ki, azt felidézni nem,
inkább elfeledni szeretném, hisz cseppet sem úrileány fülének való
szavak repkedtek a levegőben. Az ordibáláshoz, melynek éles hangjait a
házmesterek által a járda mentén felhalmozott magas hókupacok
tompították, hamarost a hintóból kiszálló Matolcsy Kamill is
csatlakozott. A titkár börtönnel, akasztófával, sőt, kőbányában
letöltendő életfogytiglannal fenyegette emberünket, aki továbbra is
tökéletesen játszotta az ártatlan bérkocsist, tétován mutogatva a
„szakadt” istrángra. Matolcsy ekkor kirohant az útra, elállva néhány
üvegesinas útját, akik recsegő kordájukon épp arra szállították
törékeny rakományukat. Némi alkudozás után a legények rárohantak a
fiákerre, és bár a kocsisunk hevesen tiltakozott, elkezdték kifogni a
lovait, hogy aztán maguk tolják arrébb az útakadályt képző járművet.
– Itt az idő – ragadta meg a karomat Ambrózy báró. – Kövessen,
Mili!
Mindeddig a fal mellé lapulva várakoztunk, most azonban kilépve
onnan, a hintóhoz siettünk. Richárd tétovázás nélkül felrántotta az
ajtót. A kocsi belsejének félhomályából, a kényelmes bőrülés mélyéről
csodálkozó kiáltás szállt felénk.
– Kicsodák maguk és mit óhajtanak tőlem?
Bissingen hangját sajnos Matolcsy is meghallotta. A tömzsi kis titkár
kínai röppentyűként süvített át az üvegesek és kocsisok között, majd a
hintó túloldalán bukkant fel.
– Az, hogy én ki vagyok, gróf úr – hadarta eközben Richárd –
jelenleg teljességgel lényegtelen. Ez a kisasszony azonban mindennél
jobban szeretne bemutatkozni önnek.
Éreztem, amint a báró erős keze a derekamnak feszül és előretol. A
hintó mellett álltam, ám a sötétség miatt még így sem láttam volna
szinte semmit Bissingenből, ha Matolcsy fel nem rántja a túloldali
ajtót. Fény tört be a kocsiba, én pedig végre a szemébe nézhettem a
férfinak, aki négy esztendeje elraboltatta a nővéremet.
– Üdvözlöm, gróf úr – mondtam, államat felvetve, miközben kezem
a retikülömbe csúszott. – A nevem Hangay Emília, és azért jöttem...
 – Uram, ez itt Ambrózy – kiáltotta ekkor a titkár, mire Bissingen
tekintete a báróra siklott, és arcán az addigi szelíd csodálkozást halálos
rémület váltotta fel. Bár testes férfi volt, mégis hihetetlen fürgeséggel
ugrott le a hintó túloldalán, egyenest Matolcsy óvó karjaiba, hogy aztán
mindketten visszarohanjanak a bérpalotába.
– Azanyádkeservesúristenit! – bömbölt fel mögöttünk a hintó
zsinórmentés, kakastollas csákót viselő kocsisa. – Te vónál hát az a
gyilkos Abrokóci? Na, most megdöglesz, ganéj! – és már emelte
hatalmas öklét, ami tán célba is ér Richárd állán, ha elő nem rántom a
revolverem.
– Megálljon, ember! – kiáltottam, és mert biztosra akartam menni,
kétszer a levegőbe lőttem.
Oly sebesen ürült ki a Lendvay utca, mint szénraktár, ha tüzet
kiáltanak. Az üvegesek hátrahagyták kényes portékájukat, a korábbi
ordítozást kitárt ablakaikból bámuló cselédlányok sem látszottak sehol,
a hintó kocsisa pedig már valahol az Állatkert környékén járhatott,
mire eltettem füstölgő csövű fegyveremet. Egyedül a bérkocsisunk
oldalgott oda hozzánk, csendesen kérdezve:
– Nem lesz nekem ebből valami bajom, naccságos úr?
– Hacsak épp a fejére nem esik a visszahulló, forró pisztolygolyó,
aligha – nevetett rá Ambrózy báró oly vidáman, mintha minden épp a
tervei szerint alakult volna. – Na, jöjjön, fogjuk be a lovakat, aztán
tűnjünk el innét mihamarább!
 23

Csata a Pilisy-házban

Pest, 1901. január 18.

Ambrózy báró vészterhes bejelentése, miszerint

támadás fenyegeti a Pilisy-házat, fenekestül forgatta fel a lakók életét.
Elsősorban maga Róza asszony változott meg, aki rögvest elveszítette
mindaddig derűs, közvetlen természetét, és a k. und k. hadsereg
kiképző őrmestereit megszégyenítő durvasággal kezdett intézkedni.
Először is kívül rekesztett minden vendéget, így a színházból érkező ifjú
hölgyek és a velük találkozni vágyó urak hiába rángatták a csengőt,
zörgették az ajtót.
– Fel fog kopni az állunk – morogta Juló a konyhában.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Mück Mári, aki épp azzal volt
elfoglalva, hogy a frissen készült almáspite égett széleit levágja.
– Arról biz’ – hadonászott indulatosan a cseléd –, csakis arról, hogy
ennek a háznak vége van! Ha nincs több kismádám, akkor a naccságos,
méltóságos meg koronás urak is elmaradnak, és a briftasnijuk se gyón
ide magától, hogy kiüríthessük.
– Aligha fog ez a vesztegzár sokáig tartani – szuszogta Merkelné a
forró sütő mellett állva. – Vót már máskor is, hogy Róza asszonyra
rágyött a hoppáré, oszt kijelentette: a ledér életnek vége! Aztán
elfogyott a píz, a számlák meg csak gyöttek a fűszerestől, a szabótól, a
susztertől, míg végül ripityom – pattintott az ujjával –, Róza asszony
esmét hátraarcot csinált, oszt megin lettek balettpatkányok,
kóristajányok, hozzájuk meg olyan urak, akiknek épp ottan vaskos,
ahun kell.
– Na, de Merkel néni! – sikkantott Márika.
– Rossz az, aki rosszra gondol – hallatott gurgulázó nevetést a
szakácsnő. – Én csak a briftasnikról beszéltem. Hát te, csipisz? – és
kacsintott.
– Engemet mán cseppet se nem érdekel ez az egész hóbelevanc –
csapta Juló mosogatórongyát dühösen a szürke vízbe. – Kitőtöm a
hónapot, aztán úgy elmék innét, mint a szélvihar!
– Nocsak, bicsak! – hökkent meg Mári. – Tán valami kóbor herceg
megkérte a kezedet, miközben lesegítetted róla a kabátot?
– Herceg az, csak. nem illen kikent-kifent nyálas bájgúnár, mint akik
idejárnak – fújta fel dacos grimasszal a képét Juló. – Az én vőlegényem
igazi lakatos!
– Túl ügyes aligha lehet, ha a kulcsának a te likadnál jobb helyet
nem tanált – röhögött Merkelné, ám ez a tréfa túl durvára sikeredett,
így most senki nem tartott vele. Juló fogcsikorgatva meredt a
szakácsnőre, míg Márika a kuncogását elfojtva hajolt a tepsi fölé,
tovább nyiszatolva a süteményszéleket.
– Mondjék, amit akar, ténsasszony, de meglássa, hogy én még a hó
vége előtt elmék innét – sziszegte a cselédlány. – A lakatosomnak saját
műhelye lesz, és úgy élünk majd kettecskén, mint a tiszta búzán nevelt,
szelíd galambok.
– Aztán majd megébredsz, oszt látod, hogy bilibe lóg a kezed –
morogta Merkelné, akit dühített a konyhájára telepedő rossz hangulat.
– A süldő jány mind bolond. Még hogy lakatos meg tiszta búza. Na,
hiszen!
A lelket gyötrő, keserű érzés lassanként a Pilisy-ház minden zugát
betöltötte. Oka egyrészt Madame Rose titkolózó, katonás szigora volt,
ami a személyzet összes tagjára kiterjedt, ám hozzájárult az a szorongás
is, amit ama nyolc idegen férfi keltett, aki a báró látogatása utáni
éjjelen érkezett. Maga Róza asszony ment elébük a hátsó ajtóhoz, és
vezette fel őket a cselédlépcsőn az első emeletre, ahol aztán négy a
vörös, három a kék, egy pedig – aki a legtekintélyesebbnek tűnt – a
zöld szobában kapott szállást.
– Morcak, mint a legrosszabb gyomorhurut, a szemük meg úgy
perzsel, hogy a spór nyitott lángja se jobban – számolt be Márika a
jövevényekről Karlinkának az első éjjel. – Ráadásként mind úgy
hallgat, mint a csuka. Leginkább odabe vannak a szobákban, de kettő
folyvást a házat járja, és közben úgy dohányok mintha a cigaretta
parazsa nékűl megvakulna.
– Őrök – bólintott barátnéja, aki szobája ablakából a körfolyosót
kémlelte. – Most is ott áll egy a kék szoba előtt.
– Ekkora medvéket én még a tabáni kártyabarlangokban se láttam,
pedig oda mindég a legnagyobb marhákat híjják ajtónállónak –
sutyorogta Márika, maga is az ablak sarkához húzódva. – Ki gondolná,
hogy Róza asszony ilyen rosszpofájú alakokkal szók kokettálni? Hisz ez
mind külvárosi hóhemvagány, bicskás és bekaj.
– Ezt meg honnát veszed, kis bolondom? – ölelte meg bátorítón a
kislányt Karlinka. – Hisz még az arcuk se látszik ebben a sötétben.
– Érzem, hogy azok – felelt nagy komolyan Mück Mári, tenyerét a
gyomra tájékára tapasztva. – Itten, legbévül bizserg valami rossz.
– Nem kellett volna olyan forrón enni az almáspitét – mosolygott rá
Karlinka, bár a szorongástól ő sem tudott szabadulni, hisz Róza
asszony nemrég közölte vele, hogy mától szigorú szobafogságra van
ítélve, és még a kisszalonba, sőt, szükségre sem mehet anélkül, hogy a
személyzet tagjai közül el ne kísérné valaki.
– Hazerom{216} van – jelentette ki váratlanul Márika. – Ide a rozsdás
bökőt – szúrta meg mutatóujjával a torkát –, hogy rossz idea volt
idehíni ezeket. Meglásd, egyik éjjel be fognak lopódzni hozzánk, oszt
nyissz, elvágják a torkunkat, aztán szer’usz világ!
– Beszélsz bolondságokat. – Karlinka elfordította Márit az ablaktól,
és még lökött is rajta egy kicsit, hátha ezzel másfelé terelheti a
gondolatait. – Azt ugyan nem tudom, kik ezek az alakok, de ha Róza
asszony hívta őket, bíznunk kell bennük.
– Hóhemvagányban csak az bízhatik, akinek két szülőanyja van –
morogta Mück Mári, kezét a szoba kilincsére téve, majd a küszöbről
még visszafordulva hozzátette: – Kihesszölöm én nemsoká, hogy
mifélék ezek a nagydarab csibézerek, oszt ha tényleg valami külvárosi
patkányhordával van dogunk, hát én aszondom, Ciliké, hogy bármilyen
kedves vót velünk a Madame, mi akkor is húzzuk fel a nyúlcipőt!
Órákkal később az ágyában fekvő Hangay Emma, miközben gangra
néző ablaka előtt időnként sötét árny vonult el, igen erősen hajlott rá,
hogy Mück Márival értsen egyet. Futni kell, menekülni, méghozzá
minél távolabb – gondolta. – Itt már úgysem lesz többé nyugtunk.
Másnap reggel Márikával alaposan meghánytorgatták a dolgot, és
döntést hoztak.
– Pénzünk van elég, hogy Fiúméban hajójegyet vegyünk – mondta
Cili. – Aztán irány Amerika! Van nékem ott egy jó barátném, aki a
segítségünkre lehet.
– A címét is tudod?
– Hát... Azt nem, de majd kiokoskodjuk, hogyan találjunk rá. Úgy
sejtem, a cirkuszok és varieték környékén kell majd kutakodnunk.
– Jól van – egyezett bele Márika, bár a hangja megremegett. –
Akkor hát szer’usz Tabán, sosem látlak már többé.
A szökést azonban, mivel a Pilisy-ház immár valóságos börtönné
vált, alaposan meg kellett szervezniük. A kis mindenes vállalta magára
a felderítő szerepét, hisz kettejük közül egyedül ő kóborolhatott
szabadon az épületben.
– Máma én viszem fel a vacsorát azoknak a vadembereknek –
toppant Juló elé.
– Nem lehet – rázta fejét a cselédlány. – Róza naccsád szigorú
parancsa, hogy csakis én láthatom el őket.
– Szép dolog, mondhatom – vágott olyan képet Márika, mint aki
svábbogárra lelt a köleskásájában. – Csak tudja meg a lakatosod, hogy
egyszerre nyóc férfinak szógálsz, máris messze gurul a jeggyűrűd!
– Aztán kitől tudná meg? – sisteregte Juló. – Különben se úgy
szógálom őket!
– Ezt igazolhatom! – buzgólkodott Mück Mári, majd mindjárt el is
bizonytalanodott. – A lakatosok viszont, ha jól tudom, mind igen
hiszékeny és féltékeny természetű emberek. Egyszer ennek a
vesztegzárolásnak bizonnyal vége szakad, és akkor Merkelné, az ura,
meg a többi lepcsesszájú mind szerteszalad, annyi pletykát szórva
széjjel, hogy csak győzzék béfogadni a kíváncsi fülek.
– Nesze, itten vannak a tálcák – ragadta meg a kislány karját Juló,
hogy a hosszú asztalon sorakozó, előre összekészített étkekhez vigye. –
Ez megy a vörös, ez a kék, ez meg a zöld szobába. Elkeverni őket nem
szabad, mer’ az egyedül lakó férfi gyomorbajos, szóval neki kímélő
koszt dukál. A többiek viszont a vasat is elrágnák, de sert vagy bort csak
a vörös szoba lakói kaphatnak. Érted-e?
– Mint kintornás a tekerést – bólintott Márika, majd reáhunyorított
Jutóra. – Nem kell mán félned, hogy a lakatosod beadja a kúcsot, oszt
faképnél hagy.
Elsőként a magányosan lakó férfi vacsoráját vitte fel. Óvatosan
kopogtatott az ajtón, mire vaskos „Herein!”{217} jött válaszul. A zöld
szoba, mely korábban a titkos találkák selyemmel bélelt, meleg és puha
fészke volt, most inkább egy olyan háremre emlékeztetett, melyből
végleg elzavarták a hurikat, hogy a helyükre különösen neveletlen
csimpánzkölyköket telepítsenek. A selyempárnák szétszórattak a
padlón és a bútorokon, a gangra néző ablakok spalettáit mind szorosan
bezárták, a baldachinos ágy vetetlen állt, és a biedermeier kisasztalon,
hol máskor likőrök sorakoztak, a túlcsordult márvány hamutartó
mellett két óriási, fekete revolver hevert.
– Mi kell? – horkantott az idős, nagybajszú, borotvált arcú férfi, aki
ingujjban ücsörgött a mély bőrfotelben, majd megpillantva a tálcát,
bólintott. – Ja vagy úgy, a vacsora! No, tegyed csak le, lelkem, oda, ahol
épp elfér, aztán sipirc.
Márika sietve engedelmeskedett, igyekezvén nem nézni a véreres
szemekbe, melyek áthatóan fürkészték őt.
– Aztán nincs-e benne méreg? – szólt az ősz férfiú, ám mielőtt
választ kaphatott volna, már nevetett is. – Viccoltam csak, hallod-e?
Viccoltam, nehogy magadra vedd!
 Mück Mári magában megállapította, hogy ez a püffedt arcú, ősz pofa
bizonyára bolond, aztán már rohant is le a konyhába. A vörös szoba
négy lakója sokkal barátságosabban fogadta őt, különösen, miután
közölte velük, hogy némi serital is jár.
– A korsót ide nekem! – parancsolta a társaság legidősebb tagja, aki
vadászkalpagot, kockás inget és hózentrógerrel megtartott nadrágot
viselt.
– No, de őrmes... – kezdett siránkozni a csinos bajszosok egyike, ám
a férfi úgy villantotta rá vasvilla-tekintetét, hogy menten elhallgatott.
– Majd én megmondom, ki, mikor és mennyi sert ihat – mondta
eztán a vadászkalpagos. – Te meg, kisjány, légy óvatos, mikor a
szomszédba viszed az elemózsiát. Az ottan lakókkal semmi kvaterka
meg locsifecs, különben csúnyán megjárhatod. Különben, ha valami
baj történne, csak sikíts, és mi rögvest ott leszünk.
Mück Mári közölte vele, hogy az ő sikítása már önmagában is
elegendő bármilyen veszély elűzésére, majd büszkén kihúzva magát
ismét a konyhába vonult.
A harmadik tálcán sorakozó három fedett tányér, amin Merkelné
híres birkapaprikása illatozott, valamint a melléjük tett fél kenyér és
kancsónyi tejeskávé azonban – bár a kis mindenes nagyon igyekezett –
sosem teljesíthette be eredeti küldetését. Márika óvatosan lépkedett az
ajtóig, majd a cipője orrával kopogtatott. Bentről mélyen zengő, durva
férfihangok, asztalra csapkodott kártyalapok zaja, és olcsó bagó bűze
szűrődött ki, ám választ nem kapott. Újra és újra próbálkozott,
mindhiába, míg végül már azon volt, hogy egyszerűen az ajtó elé teszi a
tálcát, aztán szer’usz világ, majd csak kiesz odabentről valakit a jó fene,
aki aztán vagy észreveszi a vacsorát, vagy pechére egyenest
belégyalogol.
– Micsoda süket alakok – motyogta Márika, és már épp lehajolt
volna, mikor rigli kattant, és az ajtó mégiscsak kitárult.
Sosem lehet már megállapítani, hogy a kislány álla, vagy kezéből a
tálca esett-e le hamarabb. A férfi, aki a küszöbön túlról nézett rá, az
utóbbit ugyan megpróbálta elkapni, ám hirtelen mozdulatával csak
annyit ért el, hogy a forró tejeskávé a kezére, a birkapaprikás pedig
Mück Mári szoknyájára ömlött.
– A nyavalyakórság törje ki! – káromkodott a fickó, majd a rá
meredő szemekbe nézett, és maga is hátrahőkölt meglepetésében. –
Nocsak, a töpszli rotlaufet-{218}!
– Rotlaufer az öreganyád reumás térgyekalácsa – vágott vissza
Márika, majd két karját kitárva kiáltott: – Te meg mi a sápkóros
istennyilát keresel itten, Herrdoktor?

Pest, 1901. január 20.

Az ablak úgy robbant be, mintha egy egész mozdony rontott volna
neki teljes gőzzel. A fejsze első két csapásától a leányszobában
üvegdarabok milliói záporoztak szerte, majd három újabb ütés
faszilánkokkal terítette be a bútorokat. Dermesztő hideg áradt a gang
felől. A kinti gázlámpák gyér fényében a medvetermetű férfi fejszéjével
kiütött még néhány megszorult üvegdarabot, majd egyszerűen belépett
a helyiségbe.
Karlinka ekkor már a ruhásszekrény előtt állt és tekintetével valami
olyan tárgy után kutatott, amit fegyverként használhatna. Kintről
ordibálás, lövések zaja, majd fájdalmas üvöltés ért el hozzá.
– Arra kerítsd!
– Rohaggyá szét, sipszli{219}, most meghalefollak{220}!
– Kilyuggattak, komák! Segíjjen valaki!
– A konyhában is vannak! Ide gyorsan, agyonverik az uramat!
– Megállni, különben...
Újabb dörrenések hallatszottak. Ezek a zöld szobában lakó öregúr
revolverei lesznek – gondolta Karlinka. – Csakhogy túl messze, valahol
a földszinten pufogtat, így hiába kiáltanék neki.
Az egész Pilisy-házban folyt a csata, méghozzá a legelkeseredettebb,
legvéresebb formájában. Karlinka hálóruhája szélét felkapva hátrált el
az ablaktól, és persze a férfitól, aki épp félrerúgta a kisasztalt, miközben
hangosan zihálva fújtatott. Habár még legalább négy lépés volt
közöttük, a leány máris érezte a támadóból áradó avas bűzt, ami a
nyúlós bagóié, a rossz pálinka és a mosdatlanság fertelmes elegyéből
állt össze.
– Mit akar tőlem? – kiáltott Karlinka, kezével a levélbontó kés után
matatva.
A férfi nem felelt. Tán meg sem hallotta a kérdést. Torkából állati
morgás tört fel, mikor fejszéje beleakadt az ágyról lelógó
pehelypaplanba. Megrázta a fegyvert, mire a finom szövet halk
reccsenéssel széthasadt, és az üvegcserepek, faszilánkok mellé immár
lúdtollak is csatlakoztak.
Karlinka matató keze valami sokkal jobbra lelt, mint a levélbontó
kés. Márika megint nem pakolt el rendesen, így a nagy szabászolló,
amivel esténként a kis cseléd képeket szokott vagdosni a Vasárnapi
Újság és más lapok régi példányaiból, hogy aztán csirizzel a füzetébe
ragasztgassa őket, most hűvösen simult a leány ujjai közé.
– Megállj, te ócska mázoló{221}'. – kiáltott valaki a Pilisyház udvarán.
– Dögölj meg, vamzer{222}'. – jött rá a felelet, amit aztán
ökölcsapások, vad dulakodás, majd elfúló hörgés egybegabalyodó zaja
kísért.
A lányszobában döngő léptekkel előrenyomuló férfi következő
áldozata a fal mellett álló fésülködőasztalka lett. Amint elhaladt a
karcsú kis bútor előtt, szeme sarkából megláthatta saját tükörképét, és
– azt gondolván, hogy van ott valaki – a fejszéjével nyomban
odacsapott. Karlinka elhűlve nézte a férfi őrjöngését, aki nem elégedett
meg a kis tükör szétzúzásával, de az egész asztalkát darabokra törte,
miközben ocsmány szavakat ordított, melyek mind a női nem ellen
irányultak.
– Büdös lubnyi! Mocskos riherongy, nesze, most megkapod!
 A fésülködőasztalka roncsain tapodva a férfi végül ismét Karlinka
felé fordult. A körfolyosóról beszűrődő fényben a leány emberi archoz
alig hasonlító, torz pofát pillantott meg, amit hajtőtől állig egy rég
beforrt, ám mégis hátborzongatóan mély heg szántott végig. A behatoló
bal szeme őrült izzással meredt Karlinkára, míg a másik tiszta, mármár
jóságos pillantással simogatta, bár valahogy kissé csálén állt, mintha
kifelé bandzsítana. Üvegből van – állapította meg a leány tudatának
azon része, mely még ebben a végzetes pillanatban is képes volt józan
gondolatokat teremni. – Jobbra tehát alig lát valamit!
– Nézd, mit tettél velem – hörögte a férfi, fejszéjével az arca felé
intve. – Gyönyörködj a művedben, ribanckirálynő!
Nincs magánál – döbbent rá Karlinka. – Talán a harc, míg a
szobámig jutott, vagy az ital, esetleg egyszerű őrület lehet az oka. Azt
hiszi, hogy én torzítottam el az arcát, és most bosszút akar állni. Vajon
hány lánnyal végzett már ugyanezért?
A földszint irányából női sikoly szállt az éjszakai ég felé, mire a férfi
felnevetett.
– Sikíts, ahogy a torkodon kifér – morogta hordómellkasa mélyéről,
majd felemelte a fejszét, és Karlinka felé indult. – Üvölts, míg van
mivel, lotyó!
A fehér kísértet úgy bukkant elő a semmiből, ahogy az a
foglalkozásához illő: egyik pillanatban még nyoma sem volt, a
másikban viszont már fülrepesztő visítást hallatva suhant át a szobán,
két kezével magasra emelve a rézállványról lekapott mosdótálat. A
támadás – különösen, mivel jobbról érkezett – teljességgel váratlanul
érte a férfit. A fehérpendelyes kísértet nagy lendületet véve csapott le a
fickó koponyájára, akkorát ütve a mosdótállal, hogy az menten
ripityára tört. Néhány vérfagyasztó másodpercig nem történt semmi. A
támadó talpon maradt, még csak meg sem ingott igazán, csupán az ép
szeme lett kissé zavarosabb. Azután a torz pofa elvicsorodott, a bal kar
meglendült, és az apró termetű kísértet feje a hirtelen ökölcsapástól
hátrabicsaklott.
– Márika, ne!
 Karlinka a kislányhoz akart ugrani, de a férfi kitárt karral az útját
állta. Mück Mári az ablak és a bútorok roncsain heverve mindkét
kezével az orrát fogta, amiből megállíthatatlanul dőlt a vér, és épp
olyan sipító, vinnyogó, fájdalmas hangokat hallatott, mint az anyjuk
emlői körül birkózó kutyakölykök.
Ekkor Karlinka végzetes hibát követett el. Ahelyett, hogy kivárta
volna a férfi támadását, hogy aztán a combja mellé simított ollóval
ledöfje őt, maga lendült előre, szabászfegyverét a magasba tartva. A
torzpofájú egyetlen eleven szemében elégedett fény csillant, miközben
bal keze már a levegőt szelte. Az ütés épp a Karlinka csuklójában futó
ideget találta el. A leány érezte, amint a kín végighasít a karján, egészen
a hónaljáig. Izmai azonnal elernyedtek, és az olló kihullott az ujjai
közül. A következő pofon szintén attól a követhetetlenül gyors bal
kéztől érte. A férfi gyakorlott nőverőként repesztette fel a leány ajkát,
egyúttal földre küldve őt.
Karlinka az íróasztal elé zuhant, beverve tarkóját annak peremébe,
amitől hirtelen minden olyan homályossá vált, mintha tengervízzel
töltötték volna fel a szobát. Zavaros emlékképek úsztak a szeme előtt.
Mück Márit és önmagát látta, amint az ágyon ülve egymással
sugdolóznak, miközben ő egy füzetbe jegyzetel.
– Herrdoktor? – kérdezte Karlinka. – Miféle név ez?
– Igen jóféle – állította Márika. – Legalábbis mifelénk, a Tabánban.
Herrdoktor sosem hirigelt meg senkit, viszont úgy tudja feltörni a
zárakat, mintha maga az Úr angyala vezérelné a kézit.
– Nem hinném, hogy az Úr angyalai segítenék a betörőket.
– Pedig igen! – vetette fel pisze orrát dacosan Márika. – Herrdoktor
maga mondta nékem, hogy mikor gondja akad egy-egy zárral, elég csak
kicsit fohászkodnia, néhány szóban emlékeztetve az Urat szegény híve
rossz sorsára, és akkor menten ott terem...
– Jó, ezt inkább hagyjuk – csóválta a fejét Karlinka. – Inkább arról
beszélj, mit sikerült kiszedned belőle?
– Hát... – vonogatta vállát túl bő hálóingében a kis cseléd. –
Megmondom az őszintét: nem sokat. Herrdoktor nem olyan vindisgréc
ember, mint átabotában a tabániak, akik még aztat is képesek
elpletykálni, ami majd csak jövőre fog megtörténni.
– Diszkrét betörő – sóhajtott Karlinka. – Na, szépen vagyunk.
– Annyit azér’ kinyökögött az a nagy mélák, hogy ide nem
brámázni{223} hítták.
– Hanem miért?
– Szemfülelni, hogy más se brámázhassék. Herrdoktor a zárak
szakértését míveli. Minden órában átal kell néznie a házba vezető
összes ajtót, ablakot, de még a pince széncsúszdás nyílását is, hátha
valaki megpiszkálja valamelyiket.
– Ezt értem, de mi van a többiekkel?
Mück Mári megint csak a vállát rángatta, ám most már fintorgott is
hozzá, így jelezvén, hogy erről még kevesebbet mondhat.
– Asszem, a vörös szobában négy rendőrféle lakhatik – mondta
végül, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Egyikük őrmesternek
akarta híni a másikat, de az úgy rámeredt, hogy menten belérekedt a
szó. A revolveros bácsika mosolygós, mint Szent Miklós az
üdvkártyákon, amiket az apácák osztogatnak az Úr Jézus születése
napján, de azt, hogy mi dolga a Pilisy-házban, a rossznyavalya se tudja.
A Herrdoktor haverjei meg... Hát, ahogy elnéztem a fizimiskájukat,
mázolok lehetnek.
– Szóval bűnözők?
– Ahogy magam is az vagyok – húzta ki magát büszkén Márika. –
Tabáni rajzos és csibézerjány, aki már konflislovat is lopott, mégse nem
sittelték be a hék.
– Igaz – görbítette felfelé a szájsarkát Karlinka. – Ahogy tudom,
helyetted szegény Fecskát vitték a toloncba. Még szerencse, hogy a báró
úrnak sikerült őt kihoznia.
– Jól van, na! – horgasztotta le a fejét Márika. – Majd bocsánatot
kérek tőle...
A békés emlékképet irtózatos üvöltés szaggatta szét.
– Talpra, rima! – bömbölte a férfi, és hogy gyorsabban elérje célját,
bal kezével torkon ragadta, majd felfelé rántotta a leányt. Karlinka
fuldokolva csapkodta támadója vállát, mellkasát és karját, sőt, egyszer
még a borzalmas arcot is sikerült elérnie, ám nyakán a pokoli szorítás
szemernyit sem lazult. A férfi oldalra lépett, magával rántva áldozatát,
akit úgy szorított a falnak, hogy annak két lába ne érhesse el a padlót.
– Levegő kéne, mi? – hörögte a támadó élvezettel, egész közel
hajolva az egyre bágyadtabban hadonászó Karlinka arcához. – Nekem
meg az kell, hogy rám hasonlíts!
A leány látta, amint a fejsze felemelkedik. Már nem ütött, nem is
hadonászott, elszállt minden ereje. Csupán azon csodálkozott, vajon a
sebhelyes pofát miért takarja egyre több szeszélyesen pattogó, szikrát
hányó, tüzes kis karika, ami a semmiből érkezik, hogy aztán kihunyva
még több és szebb karikának adja át a helyét.
A fejsze végre elérte azt a legmagasabb pontot, ahonnan kellő
lendülettel tud majd lecsapni. Karlinka inkább a gyilkos szerszám
acélszürkére fent élét nézte, semmint a szörnyű arcot, ami egyébként is
lassan távolodni kezdett tőle.
A pukkanás egészen jelentéktelen volt, legalábbis a Pilisy- házat
betöltő csatazajhoz képest. A férfi csodálkozva nézett Karlinkára, ép
szeme hatalmasra kerekedett az ámulattól, majd hirtelen közeledni
kezdett, mintha meg akarná csókolni áldozatát. Közben bal keze
lecsúszott a lány torkáról, mire Karlinka hosszú, elnyújtott hörgéssel
nyelni kezdte a levegőt. Támadója ujjai közül kifordult a fejsze, és
hangos csattanással a padlóra hullt. A lány végre biztos talajt érzett a
lába alatt, így hátát a falnak vetve próbálta eltaszítani magától a
hatalmas testet, mely egyenesen felé zuhant. A férfi térde megroggyant,
arca a lány hasának nyomódott, majd oldalra fordult, és végül hanyatt
esve elterült.
A szoba ajtajában egy angyal állt. Alakját ragyogó fény vonta körbe,
zilált haja glóriaként ragyogott, és két mereven előre tartott keze egy
apró, kékes füstcsíkot eregető derringert{224} szegezett egyenesen
Karlinkára. A következő pillanatban újabb férfi lépett a gangról az
ablakon át a szétdúlt szobába. Róza asszony, mert persze ő volt a
folyosó légszeszlámpái által megvilágított angyal, ráfogta fegyverét, ám
hiába húzta meg a ravaszt, a kakas ugyan csettent, a pisztolyban
azonban nem volt több töltény.
– Ki ne lyukasszon már, naccságos asszony! – mordult sokkal
inkább sértődötten, mint ijedten az új behatoló. – Én vagyok az, a
Herrdoktor!
Ezt hallva Róza asszony a romhalmaz tetejére dobta immár
hasznavehetetlen fegyverét, és Karlinkához rohant.
– Jó... – szólalt meg a lány, de a torkát tüzes parázs égette, a
nyelőcsöve fájt, a tűzkarikák némelyike pedig még mindig ott ugrált a
szeme előtt. – Mi... Minden rendben. Jól vagyok.
– Eriszd mán el, hadd egenyesítsem ki – hallották meg ekkor
Herrdoktor hangját. – Ide látom, hogy eltört, oszt ha nem engeded
megreparálni, eztán Csáléorrú Mári lesz a neved, hallod-e?
A kis cseléd hallotta, és annyira bedühödött, hogy – bár még mindig
a padlón feküdt – mindkét öklével a mellette térdeplő férfi felé sújtott.
Herrdoktornak ennyi épp elég is volt, hogy baljával lefogja a kalimpáló
kezeket, jobbjával pedig megragadja, és egyetlen gyors rántással
helyére igazítsa a ferde orrot. Hátborzongató roppanás, majd velőtrázó
sikoly következett, amit a kislány szitkokkal elegy sírása követett.
– A repedés gyönne rád hosszába, te lókupec srenker, hiszen
megölsz!
– Az nem én vagyok – nevetett rá Herrdoktor, majd felállt, és a
földön heverő halott férfi fölé lépett. – Azannya, hisz ez a Szemes! Néha
betévedt a Tabánba is, de szerencsére mindég hamar elette onnét a
fene.
– Szemes? – nézett a torz arcú hullára Róza asszony.
– Mer’hogy csak egy volt neki – magyarázta Herrdoktor, cipője
orrával a hölgy felé fordítva a halott fejét, hogy az is láthassa az üvegből
készült szemgolyót. – A nője verte ki neki baltával úgy nyolc esztendeje,
most meg tessék: végképp bevégezte az ipsze. Különben nem kár érte.
Aljas gyilkos, rossz kártyás és diliflepnis őrült volt, akit még a Lipót is
inkább gyógyultként az utcára köpött, csak ne kelljen őkéimét odabe
tartani. Száz szónak is egy a vége: ez igazán szép lövés volt, naccságos
asszonyom!

Pirkadatra a Pilisy-ház dugig telt rendőrökkel és civil ruhás

detektívekkel, akiket azonban egyforma felöltőjükről és
keménykalapjukról tán még könnyebb volt felismerni, mint a
pléhgombos zubbonyt viselő törvényszolgákat. Az épület állandó lakói
a nagyszalonban gyűltek össze, és csupán ketten hiányoztak közülük.
Merkel urat az éjszakai támadók kegyetlenül megverték, így őt az
orvos, aki elsőként érkezett a házba, azonnal a Rókusba szállíttatta. A
másik hiányzó Juló volt. Márika állítása szerint a cselédlány éjfél körül
ment be a kamrájába, és anélkül oltotta le a lámpát, hogy előtte
megmosdott volna.
– Gondótam is, hogy kezd mán teljesen elkanászonni, annyira
ráment a fejire a szerelem – mondta a kis mindenes, külön-külön
megszenvedve minden szóért, mivel az arca immár hatalmasra dagadt,
így a beszéd nagy fájdalmat okozott neki.
– Miféle szerelemről dadogsz itt? – förmedt rá a kockás öltönyt,
vikszolt bajszot és angol módira formált keménykalapot viselő detektív,
aki a házba érkezett rendőri erők vezetőjének tűnt és Detrich
felügyelőként mutatkozott be.
– Vót neki egy lakatosa – magyarázta Márika, és a szeme könnybe
lábadt az ismét fellüktető kíntól. – Aztat mondta, hogy hamarost kilép
a szógálatból, mer’ a lakatos elveszi, és aztán szer’usz világ, élnek
boldogul, mint a verebek, vagy mik.
– Méghogy szerelem – vicsorgott Detrich a szalon pamlagán ülő
négy nő előtt állva. – A ti fajtátok nem ismeri a szerelmet, csakis az
üze...
– Uram, fogja vissza magát! – csattant fel ekkor Madame Rose
hangja. – Az én házamban senki nem beszélhet így a személyzettel.
Karlinka mindeközben lopva rácsodálkozott a mitugrász felügyelőre.
A fickó első perctől kezdve úgy járt-kelt a Pilisy- házban, mintha bűzlő
mocsárba tévedt volna, ahol maga a levegő is fertőző. Vörhenyes arcán
mélységes undor ült, szája rángatózott, mintha épp köpni készülne, és
bár mindent alaposan megszemlélt, a házban élő nőket eddig gondosan
elkerülte. Ez a különös, viszolygás szülte „szégyenlőség”, no meg
Márika bepólyált krumpliorra és a Karlinka arcát csúfító véraláfutás
lehetett az oka, hogy bár a Hül- házban egyszer már találkoztak, a
detektív mégsem ismerte fel őket.
– Itt, kérem, az éjjel csata dúlt – szólt valamivel halkabban, de
továbbra is mélységes megvetéssel Detrich, ám közben a szemét nem
Róza asszonyra, inkább valahová a nő mögé szegezte. – Valóságos
háború nyomaira leltünk. Ablakok, ajtók betörve, bútorok
széthasogatva és vér... Bizony, asszonyom, rengeteg vér mindenfelé!
– Egyetlen percig sem tagadtam, hogy megtámadtak minket – felelt
Róza asszony kimért hangon, egyik karjával a még mindig pityergő
Merkelnét, a másikkal Márikát ölelve magához. – Épp ezért várom el
öntől, hogy áldozatokként tekintsen ránk, akiket segíteni, és nem
vallatni kell.
– Áldozatok, mi? – Detrich épp csak fel nem nevetett. – Azt hiszi,
hölgyem, hogy nem tudom, miféle házat vezet maga?
– Olyan házat, melynek múlt szombaton két miniszter, három
államtanácsos, néhány képviselő és a maga főnöke, Rudnay Béla
főkapitány volt vendége!
– Tudom, hogy befolyásos barátai vannak, asszonyom, csakhogy én
nem ijedek meg tőlük. Az olyanok, mint ön, mindenhová befészkelik
magukat, kihasználva a becsületes, igaz magyar emberek férfiúi
gyengeségét, hogy rajtuk élősködjenek...
– Ebből elég, felügyelő! – állt fel a pamlagról Róza asszony, aki
sötétlila hálóköntösében, büszke szálfatermetével és villámló
tekintetével most valóban haragvó Brünhildának tetszett. – Ha vádol
valamivel, tartóztasson le, de az ostoba boszorkányüldözésére nem
vagyok kíváncsi. Az, ahogyan ebben a házban élünk, csakis a mi
dolgunk. Én sem kérdem öntől, ki volt az a nőcske, aki úgy két napja
nyomot hagyott rúzsával a gallérja bal oldalán, de biztos nem a
felesége, hisz egyrészt magának nincs gyűrűje, másrészt a neje sosem
engedné így az utcára lépni.
A szalon mindkét ajtajában állt egy-egy rendőr, akik most egyszerre
hallattak furcsa, nyöszörgő hangokat.
– Kuss legyen! – ordított rájuk Detrich. – Aki röhögni mer, azt a
karcerba{225} csukatom, világos?! Maga pedig... – lépett Madame Rose
felé a detektív, ám ezzel csak rontott a helyzetén, mivel legalább fél
fejjel volt alacsonyabb a fehérkaméliás hölgynél, mely különbség így
még feltűnőbbé vált.
– Maga csak ne hepciáskodjon itt nekem! Három hullát találtunk a
házban. Hallja, amit mondok? Három ismeretlen férfi holtteste hever
szanaszét, és maga még feltételeket mer szabni?!
Anélkül, hogy bárki kopogtatott volna, a szalon lépcsőházhoz
közelebbi ajtaja kivágódott, és a meghökkent rendőrt félretaszítva,
Ambrózy báró jelent meg a helyiségben. Karlinka észrevette, hogy a
fiatal férfi tekintete villámsebesen rebben végig rajtuk, mintegy
fotográfiát készítve a négy nőről, majd mikor viszonylag épnek találta
őket, feszült arcvonásai nyomban kisimultak.
– Drága Róza, jöttem, amint hírét vettem az eseménynek – sietett
Ambrózy báró a ház úrnőjéhez, könnyű kézcsókkal üdvözölve őt. –
Miért nem küldetett értem azonnal?
– Sajnos nem állt módomban, kedves barátom – felelt Madame
Rose. – A szomszédok riasztották a rendőrséget, aztán meg ez az ember
itt – a detektív felé pillantott – kijelentette, hogy foglyok vagyunk.
– Nohát, kit látnak szemeim – játszotta a csodálkozót Ambrózy báró
–, a derék Detrich nyomozó szállt ki személyesen!
– Már felügyelő, báró úr!
– Annál inkább csodálkozom, hogy vette a fáradságot egy ilyen
egyszerű ügy miatt kikelni a jó, meleg ágyból.
– Egyszerű ügy? – vonta fel szemöldökét Detrich. – Honnan veszi,
hogy az?
– A detektíveitől, akik odakinn már szinte minden munkát
elvégeztek maga helyett – felelte gyilkos mosollyal a báró. – Vettem a
bátorságot, hogy elbeszélgessek velük, így akár össze is foglalhatom
önnek, amit a jelentésében le kell majd írnia.
– Tudja mit, nagyságos úr, vágjon bele – fellengzősködött Detrich,
kényelembe helyezve magát az egyik széken. – Akár még szórakoztató
is lehet, ha egy ámátőr magánkutató. ..
– Magándetektív! – javította ki Ambrózy báró.
– Már maga ez a szóösszetétel is nevetésre ingerel, hisz úgy hangzik,
mintha azt mondanánk: napszámba járó király – gúnyolódott a
felügyelő, mellkasa előtt összefonva két karját. – Sebaj, lássuk a
medvét!
– Ahogy parancsolja – hajolt meg a báró, akiről minden sértés
lepergett, ám mondandóját eztán nem Detrichez, inkább a szalon
perzsaszőnyegéhez intézte. – Az odakint fürkésző detektívek által
összegyűjtött nyomok alapján megállapítható, hogy éjjel négy óra tájt
hozzávetőleg húsz ismeretlen hatolt be a házba, méghozzá a cselédkapu
felől. A zár ép, tehát volt köztük egy képzett srenker, vagy valaki az
ittlakók közül összejátszott velük és beengedte őket.
Róza asszony álla megfeszült, két kezét összekulcsolta maga előtt, de
hallgatott.
– A behatolók azonnal szétszéledtek az épületben, és megpróbáltak
minél tovább észrevétlenek maradni – folytatta Ambrózy báró –,
csakhogy az első emeleten szemben találták magukat Kiss II. János
tizedessel...
– Micsoda?! – ugrott fel a helyéről Detrich. – Azt állítja, hogy ma
éjjel egy rendőr is volt a házban?
– Tévedés – jött a válasz, csakhogy nem Richárdtól, hanem attól a
kerekded arcú, erősen őszülő férfitól, aki ebben a pillanatban éppúgy
kopogtatás nélkül lépett be, mint korábban a báró. – Nem egy, hanem
pontosan öt rendőr tartózkodott itt.
– Zsarnay rendőrtanácsos – esett le Detrich álla. – Maga meg hogy...
mikor...?
– Fejezze be a habogást – dörrent rá a férfi, akit Márika mindeddig
csak úgy emlegetett, mint a „revolveros bácsika”. – A gyermekded
viselkedésével rossz fényt vet a Magyar Királyi Rendőrségre. Egyébként
a kérdésére, amit képtelen volt kinyögni, itt a válasz: Róza asszony, aki
régtől fogva igen kedves barátom, kért meg rá, hogy néhány markos
legénnyel költözzünk be hozzá néhány napra.
– Mégis, mi okból, ha szabad kérdenem? – kelepelte a felügyelő.
– Hírét vettük, miszerint alvilági körökben az a hír járja, hogy új
bűnbanda szerveződik, ami bordélyok kirablására akarja specializálni
magát. A besúgóink azt is jelentették, hogy első célpontjuk a Magyar
utca 20. lesz.
– Pedig ez nem is nyilvánosház, csupán szerény szalon – jegyezte
meg csendesen a fehérkaméliás hölgy.
– Ahogy mondja, kedves Róza – biccentett készségesen Zsarnay
rendőrtanácsos. – Mi más lehetne, ha egyszer maga a miniszterelnök
úr őfőméltósága is meg szokta látogatni. Egyetért, Detrich?
– Hát hogyne, uram, a legnagyobb mértékben – csikorgatta fogát a
felügyelő.
– Helyes – nyugtázta Zsarnay. – Nos tehát, mint mondtam, négy
kollégámmal, akik egyébként a szabadidejüket áldozták fel a
kérésemre, beköltöztünk a házba, felvéve az őrpozíciót. Akadt még
további három segítőnk, csupa civil úr, akiket azonban még a
rendőrség megérkezte előtt elküldtem, mivel családos emberek lévén
inkognitójuk megőrzéséhez ragaszkodtak.
Herrdoktor, mint jó hírét féltő férjecske – gondolta Márika, akiből
csak azért nem buggyant ki a nevetés, mert az rettentő sok fájdalommal
járt volna.
– Sajnálatos módon épp Győző bátyám egyik embere volt az, aki
elsőként a rablók útjába került – vette vissza a szót Ambrózy báró. –
Kiss IL tizedest hamar legyűrték, ám mielőtt eszméletét vesztette volna,
sikerült a sípjába fújnia.
Karlinka is emlékezett a hangra. Azt hitte, vonatfütty, így az álma
utazással folytatódott.
– Ezután, hogy úgy mondjam, elszabadult a pokol – emlékezett
Zsarnay. – Én és az embereim nyomban akcióba léptünk, igyekezvén
megakadályozni, hogy a brigantik a második emeletre, a hölgyek
szobáinak közelébe jussanak. Őszintén mondhatom, hogy nagyobb
csatát mainapság legfeljebb Dél-Afrikában a búrok és az angolok
vívnak egymással. A banda minden tagja állig fel volt fegyverezve, és
ölni sem volt rest, épp ezért kettőt közülük kénytelen voltam
lepuffantani.
– Az embereim három hullát találtak – mondta Detrich.
– Sajnos ebben is téved, felügyelő – igazította helyre Ambrózy báró.
– Mialatt ön itt a hölgyeket egzecíroztatta{226}, a személyzeti bejárat
melletti szenespincében megtalálták Detre Juliska cselédlány holttestét
is.
– Juló! – sikkantotta Merkelné. – De hát mér bántották szegényt?
– Úgy tűnik, ő volt az, aki beengedte a rablókat. Ott hevert mellette a
kulcs, ám miután elvégezte a dolgát, mint veszélyes tanút, azonnal
megfojtották.
Nyomasztó, bár igen rövid csend borult a szalonra, amit végül ismét
Ambrózy báró szenvtelen hangja tört meg.
– Habár Győző bátyám és az emberei igen derekasan helytálltak, egy
rablónak mégis sikerült feljutnia az emeletre. Ez a különösen
veszedelmes, egyébként a rendőrség által régóta körözött személy,
kinek spitzneve Szemes, betört Schumayer kisasszony budoárjába, és
ha ez a cselédlány, valamint Róza asszony közbe nem lép...
– Az a férfi fejszét emelt az unokahúgomra – mondta Madame Rose
–, ezért hát kénytelen voltam lelőni őt.
– Ez igazán, hm, elfogadható történetecske – pödörgette vikszos
bajszát elgondolkodva Detrich. – Mondja, asszonyom, van önnek
engedélye a lőfegyverre?
– Magam írtam alá vagy két esztendeje – reccsent közbe Zsarnay,
mire a detektív dühtől rángó arccal bólintott.
– Bűnbanda, hát persze, hiszen ez tisztán látható – morogta. –
Akkor hát, hölgyeim és uraim, nekem itt ma már nincs is több dolgom.
Ha megengedik, távozom.
Miután Detrich és a két rendőr magára hagyta a kis kompániát,
Zsarnay a hölgyek hogyléte felől érdeklődött, együttérzőn hallgatva
végig Merkelné könnyekkel, valamint Márika fájdalmas sziszegéssel
kísért panaszait. Mindeközben Róza asszony a tálalószekrényhez lépett,
és kitárva annak ajtaját, konyakot töltött az apró poharakba.
– Úgy hiszem, egy kis lélekmelegítő most igazán ránk fér – kínálta
körbe az italt tőle szokatlan, kissé remegő hangon. Karlinka még sosem
látta a ház asszonyát ilyen esendőnek, hát gyorsan kivette kezéből a
tálcát.
– Igyunk hát a sikeres akcióra – szólt Zsarnay rendőrtanácsos, ám a
fehérkaméliás hölgy hevesen megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Jobb szeretném, ha a kis Juló emlékére innánk.
Szegény bolond teremtés, vajon mi vihette rá, hogy az árulónk legyen?
– Minden bizonnyal a pénz vagy a szerelem – vélekedett Ambrózy
báró. – Esetleg a kettő kombinációja. A nők tetteit legtöbbször eme két
dolog irányítja.
– Miként a férfiakét is – jegyezte meg Karlinka élesen, ám mielőtt a
szópárbajból vita kerekedhetett volna, Róza asszony felemelte a
poharát.
– Julóra. Legyen neki könnyű a föld, még ha majdnem meg is öletett
minket.
Az erős ital pillanatok alatt megtette hatását, köszönhetően ama
ténynek, hogy az éjszakai kaland részesei még nem reggeliztek,
ráadásul mind fáradtak és kialvatlanok voltak. Márika a
selyempárnákra dőlve nyomban elaludt, Merkelné viszont ismét
pityeregni kezdett, Róza asszony pedig keblére vonva szakácsnője fejét,
vigasztalgatta őt. Mindeközben Zsarnay és a báró diszkréten
félrevonultak, oly halkan beszélgetve egymással, hogy még a
suttogásuk foszlányai sem juthattak el a hölgyekig.
Karlinka lopva a két férfit figyelte. Zsarnay heves gesztusokkal
magyarázott, többször is a padló felé bökve, mire a báró arca, sőt egész
teste megfeszült, mintha legszívesebben azonnal elrohanna. Két percbe
sem telt, és a férfiak valóban kimentették magukat, majd sietve
távoztak.
– Összeütök valami könnyű reggelit – állt fel a pamlagról Karlinka.
Róza asszony oda sem figyelve bólintott, jelezve, hogy felőle azt tesz,
amit akar.
A ház még mindig nyüzsgött a rendőröktől és detektívektől, ám úgy
tűnt, hogy dolguk végeztével a legtöbben immár csak unott képpel
bóklásznak ide-oda, vagy épp kisebb csoportokba verődve
beszélgetnek. Karlinkát, aki fodros hálóköntösében surrant el
mellettük, alaposan megbámulták (akadt oly pimasz, aki még
csettintett is a nyelvével), de útját állni, kérdőre vonni a lányt
egyiküknek sem jutott eszébe.
Zsarnay rendőrtanácsos világéletében nyughatatlan, mindig fürge
léptű, sokat rohangáló ember volt, így nem csoda, hogy minden
lábbelijét megvasaltatta. Karlinkának épp ezért csupán a hallására
kellett hagyatkoznia, azt figyelve, merre kopognak a mesternyomozó
cipői. A fémesen csattogó léptek a földszintre, majd a kövezett udvarra
vezették. Mikor a cselédlépcsőház sarkán kitekintett, még láthatta,
amint a két férfi mögött becsukódik az ajtó, ami a pincében lévő
mosókonyhába nyílt. A bejárat előtt marcona rendőr állt, két kezével
markolva ólmos botját. Erővel itt senki át nem juthatott, ám a furfang
olyan, mint a víz: kedvesnek, simogatónak látszik, csakhogy a maga
állhatatos módján bármikor lyukat vág a legkeményebb sziklába is.
– Biztos úr! – szaladt Karlinka lélekszakadva a poszthoz. – Jaj, de jó,
hogy látom, drága biztos úr.
– Mi lelte, galambom? – vonta fel szemöldökét a rendőr, aki a
lengén öltözött, kissé selypegve, vidéki mód beszélő leányt cselédnek
nézte. – Tán csak nem ég a ház?
– De bizony, hogy mindjárt ég, biztos úr – kapott az ötleten
Karlinka. – A gonosztevők közül egy elbújhatott a szenespincében
amott, az udvar túlvégiben, és most bosszúból ránk akarja gyújtani az
egész kócerájt. A Detrich főnyomozó úr üzeni, hogy tessen gyorsan oda
által állni, míg ők a másik oldalról megszorítják. Zajt viszont nem
szabad csapni, nehogy azelőtt lobbantson lángot, hogy rája vetik
magukat. Miután a rendőr távozott, Karlinkának már csak arra kellett
ügyelnie, hogy a lehető legnagyobb csendben jusson le a
mosókonyhába. A meredek lépcsőt egyetlen olajlámpás világította meg,
a hűvös mélyből viszont fény derengett, így jól láthatta, hová tegye a
lábát. Amint lefelé ereszkedett, a dermesztő hideg, melynek könnyű
hálóköntöse nem állhatta útját, lassan enyhült, hisz az épület kazánja a
falon túl dohogott. Karlinka a lépcső aljára érve kihalt folyosót látott,
melyből jobbra és balra is több ajtó nyílt, és az egyik alatt fény
szivárgott kifelé.
– .. .kezdjünk vele? – csípte el Zsarnay mondatának végét, midőn a
falhoz lapulva közelebb osont. – Szívem szerint itt helyben fellógatnám
a gazembert.
– Nem hinném, hogy Madame Rose örülne az efféle dekorációnak –
szólalt meg odabenn Ambrózy báró. – Egyébként mit tudunk róla?
Mármint azon kívül, hogy az éjszakai banda tagja.
– Az egyik emberem felismerte – felelt Zsarnay. – A neve Petróc
Ferkó, alvilági nevén Nyúlcipő. Néhány éve még közönséges besurranó
volt, aki oly sebesen tudott a helyszínről kereket oldani, mint a szél.
Innen a gúnyneve. Ártalmatlan betörő hírében állt, és mindaddig
tényleg nem is bántott senkit, míg az egyik könnyűnek vélt munkája
során szemközt nem találta magát egy idős asszonnyal, aki visítani
kezdett, mire ez a himpellér agyonverte.
– Hazugság! – hördült fel ekkor egy addig ismeretlen, végtelenül
elgyötört hang. – Csak megtaszajtottam kicsinyt, mire az a szipirtyó
hanyatt esett, oszt mindjárt vége vót.
– Pofád befogod! – ripakodott rá Zsarnay oly hevesen, hogy még az
ajtón kívül hallgatózó Karlinka is összerezzent. – Inkább arról beszélj,
ki küldött ide és miért?
– Dejszen már mindent elmondtam a méltóságos kapitány úrnak –
nyöszörögte a férfi. – Tiszteltetem mindkét öklét, amivel engemet
órákon át ütni méltóztatott, meg a vasalt cipőjét is, amit a vesém többé
bizton nem felejt, de esküszöm szegény édesanyám lelkének üdvére,
hogy mást vallani nem tudok. Három napja híttak minket össze a Hét
Tetű{227}-be, amit egy idegen úr egész éccakára kibérelt. Akadt is balhé a
bejáratnál, néhány törzsvendéget vissza köllött pofozni az utcára, de
aztán béke lett.
– Miféle úr hívott össze benneteket? – kérdezte Ambrózy báró.
– A pofáját egyik se nem mutatta, a korcsmáros Zsiga lepedőt
feszített ki, amögé állt mindkettő, oszt onnét vakért.
– Úgy, tehát ketten voltak.
– Ketten, hogy az Isten rohassza rájuk a búrt – acsargott keserűen
Nyúlcipő. – Az egyik még magyarul se tudott, a másik, az a köhögős
fordította, amit mond.
– Köhögős?
– Ahhát. Folyton krahácsolt a nyomorult. Mondta is Fülbemászó,
akit tegnap éccaka a kapitány úr méltóztatott lelőni. ..
– Cipészárral támadt rám – vetette közbe Zsarnay.
– Mivelhogy az vót neki a specialitása – mondta Nyúlcipő. – Árral
döfte fülbe azt, akit meg akart hirigölni, azér’ is hittük Fülbemászónak.
Szóval ő mondta, hogy éppeg úgy harákol az ipsze, mint a hárommal
korábbi nője, akit végül a gümőkór vitt el.
– Az urakról beszélj, vagy megint megpofozlak – dörrent rá a
rendőrtanácsos.
– Fölösleges fáradság vóna, nagyságos kapitány úr, mondom én
anélkül is. Szóval az egyik ipsze csak németül gajdolt, amit közülünk
sokan értettek, de azért nem mindenki, ezér’ a kehes fordított. Aztat
mondták, hogy nagy pízt kapunk, ha lerohanjuk ezt a házat, és
megnyuvasztunk benne mindenkit, de különöst azt a kisnaccságát, aki
az első emeleti szobában lakik. Még külön térképet is kaptunk, rajta
vörös kereszttel, nehogy eltévesszük a helyet, meg egy fotográfiát, amin
az a női személy valami katonával korzózik az utcán.
Karlinkában ekkor megpattant valami. Gondolkodás nélkül
berontott az ajtón, és a felé forduló férfiakkal mit sem törődve a
székhez kötözött, félholtra vert betörő elé állt.
 – Engem látott azon a képen?
– A rohadás gyüjjön rá, bizony, hogy magácskát – esett le a férfi álla,
majd hirtelen lehorgasztotta a fejét és zokogni kezdett. – Én nem
akartam... Engem csak azér’ hoztak, hogy ha a Juló mégse nyitná meg a
kaput, akkor feltörjem azt, de ölni, azt soha! Hisz még fegyver se vót
nálam, a Szűzanyára mondom, még egy vacak halef se!
Zsarnay és a báró néhány pillanatig komor arccal, némán nézték a
leányt, majd az utóbbi odalépett hozzá, talán hogy kikísérje a
kínzókamrává alakult mosókonyhából.
– Mi folyik itt? – szólalt meg ekkor az ajtóban álló Róza asszony. –
Az én házam nem börtön, uraim, és maguk sem ítéletvégrehajtók, ha
jól tudom.
– Bocsásson meg, asszonyom, mindez az én hibám – állt elébe
Zsarnay. – Sajnos csak ezt az egyetlen gazembert sikerült az éjjel élve
elcsípnünk. A többi meglépett vagy halott, épp ezért úgy gondoltam,
mielőtt átadnám őt Detrichnek, kicsit kivallatom.
– Kicsit? – pillantott végig Róza asszony kétkedőn a férfi szakadt,
vértől és egyéb mocsoktól szennyes ruháján. – És mondják csak, uraim,
megérte majdnem olyan kegyetlenné válniuk, mint a támadóink?
– Úgy hiszem, igen – felelt a kissé megszeppent rendőrtanácsos
helyett Ambrózy báró, akit cseppet sem zavart, hogy olyasmivel
vádolják, amiben nem is vett részt. – Most már bizonyos, hogy a Pilisy-
ház többé nem nyújt biztonságot, így a kisasszonynak mihamarább el
kell innen tűnnie.
Madame Rose előbb Zsarnayra, majd Karlinkára, végül pedig a
báróra nézett, és csak annyit mondott:
– Azonnal intézkedem.
 24
A múlt árnyai

Buda, 1901. január 21.

A Lendvay utcában történt lövöldözés híre még

aznap elterjedt az Ambrózy-villában. Na, és kinek köszönhetően? Hát
nem nekem! Az én örökké zárkózott báróm mutatkozott be teljesen új
oldaláról, mikor aznap este kivételesen nem a kaszinóban, hanem
otthon költötte el a vacsoráját, és miközben éhes farkas módjára
háromszor szedett Terka néni töltött káposztájából, szinte be nem állt a
szája.
– Látnia kellett volna, anyám – hadonászott a villával. – Valóságos
világszám volt, ahogy Hangay kisasszony előrántotta és a kocsisra fogta
a revolvert.
– Képzelem – jegyezte meg kissé savanyúan Agáta mama.
– Az az imposztor azonban – folytatta Richárd lelkesülten – sosem
állt volna meg, ha Mili bele nem durrant a levegőbe, méghozzá kétszer,
ahogyan kell!
– Ahogyan kell – ismételte a grófnő, én pedig majd’ elsüllyedtem
szégyenemben. – Fényes nappal a Lendvay utcában, legalább fél tucat
szemtanú jelenlétében.
– Pontosan – bólintott Ambrózy báró. – A szemtanúk egyébként
nem számítanak. Ha Bissingen gróf feljelentést tett volna ellenünk,
már tudnánk róla.
 – És akkor megint a börtönből kéne kikönyörögnünk a kislányt –
emelte fel a hangját Agáta mama, és hogy nyomatékot adjon
haragjának, mintegy véletlenül a tányérjához csördítette a villáját. –
Hallja maga, fiam, hogy miket beszél?
– Csakis a színtiszta igazat – komorult el a báró. – Mili igen bátran...
– Mili igen felelőtlenül, úri leányhoz cseppet sem méltó módon
fényes nappal és ráadásul vadidegenek előtt lövöldözött – vágott fia
szavába a grófnő, akinek immár a tekintete is villámokat szórt. – Ez
nem komilfó{228}.
– Talán ha régi ismerősök társaságában teszi, az illendőbb? –
próbálta tréfával elütni a dolgot Richárd, ám ez csak olaj volt a tűzre.
– Attól tartok, fiam, hogy magára mostanság túl nagy nyomás
nehezedik, és ezért lassacskán kezdi elveszíteni a józan ítélőképességét
– csendesedett le kissé Agáta mama, bár hiába beszélt halkabban, a
szavai annál metszőbbé váltak. – Értse meg végre, hogy Mili a maga
kedvéért akár a tűzbe is beleugrana, ami persze az ő ostobasága, ám a
következményekért akkor is önt terheli a felelősség.
– A detektívmunka veszélyekkel jár, és a kisasszony ezzel
tökéletesen tisztában van. Milinek különleges tehetség adatott, amit
nem szabad eltékozolni.
– Tehetség? – sandított rám Agáta mama úgy, mintha életében
először látna. – Úgy érti, a nyomozói munka területén?
– Valóban! – helyeselt ámulatra méltó határozottsággal Ambrózy
báró.
– Mégis, ha kérdhetem, miben áll ez a különleges tálentum?
– Mili kisasszony vonzza a bajt, ám ha az nem jön magától, elébe
megy – bökött felém a villájával Richárd. – Emlékezzék csak, anyám,
mikor megszökött és cselédnek állt abba a házba, ahol Schützer Ottó
lovászkodott.
– Hiszen majdnem megölték őt a férfival együtt!
– Úgy van! Viszont csakis így tudhattuk meg, hogy mi történt
Hangay Emmával Pozsonyban – a báró elégedetten bekapott egy
falatot, majd gyorsan lenyelve azt, folytatta. – Vagy ott volt az az eset a
beretvával meg a tőrrel. Ha Mili kisasszony be nem csap minket, hogy
szigorú utasításom ellenére szobalánynak álljon a Hungáriába...
– Erről nem is tudok – meredt rám Agáta mama, én pedig tisztában
voltam vele, hogy hamarost újabb fejmosást kapok. – Miért hallgatták
el előlem a dolgot?
– Régi ügy, már nincs jelentősége – legyintett Ambrózy báró,
ráébredve, hogy elszólta magát. – Csupán annyi a lényeg, hogy Mili
kisasszony mindig vonzza, vagy épp életre hívja a bajt, és annak végül
valami csavaros módon az adott nyomozás látja hasznát. Pontosan
ezért döntöttem úgy, hogy nem tanítgatom tovább, hisz amúgy is
csekély az a tudás, amit e csinos fej befogadni képes. Inkább hagyom,
hadd keveredjék bajba, mert abból... Kisasszony, kérem, most meg
hová rohan?
– Remélem, olyan bajba, amiből nincs kiút, maga érzéketlen...
kőszívű... lelketlen főnemesi tuskó – kiáltottam a konyhaajtóból, amit
aztán úgy vágtam be magam után, hogy csak úgy dörrent.
Ezután két napig színét sem láttuk annak a bárói címmel
felcicomázott hólyagnak. Agáta mamához másnap kéredzkedtem be,
hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért, mire ő a kandalló párkányán
álló kínai vázára mutatott.
– Látja azt a csinos kis holmit ott? – kérdezte.
– Igen – bólintottam csodálkozva. – Nagyon szép.
– És felettébb magányos – mondta különös mosollyal –, mivel a
párját jó húsz évvel ezelőtt én magam csaptam földhöz, midőn szegény
megboldogult férjem azon véleményének adott hangot, miszerint
sosem leszek képes elsajátítani a birtokaink igazgatásához szükséges
könyvelést.
– Oh! – értettem meg hirtelen, hogy mire céloz, és örömömben
elpirultam.
– Nézze, Milikém – sóhajtott Agáta mama, öreg kezét az enyémre
téve –, attól, hogy valaki ostobának néz minket, még nem kell ostobán
is viselkednünk. Tartás, gyermekem. Tartás és fegyelmezettség, ez a mi
fegyverünk, és nem...
 Nos, nem az, ha igazolván a minket lenézőket, dühünkben
összetörjük a berendezést.
– Azért nagyon nem jól van ez így – adott hangot később a
véleményének Terka néni is. – Méghogy pisztollyal hadonász az utcán.
Hisz akár meg is sérülhetett vón!
– Sosem fordítanám magam felé a csövét – mondtam.
– Hát nem is az – kapott levegő után széles derekú szakácsnőnk –,
de mi van, ha ne adja az Isten, véletlenségből az a gonosz szerszám
valahogy becsippantja az ujját?
A villa többi lakója ehhez képest úgy tekintett rám, mintha valami
szörnyen hősies dolgot cselekedtem volna. Isti folyvást arról faggatott,
miért nem egyenest a gróf kocsisának szeme közé durrantottam, vagy
legalább a fülét lőttem volna el, hogy tudja, miféle leányok teremnek a
meseszép Erdélyországban, míg Gáspár bácsi csak halkan mordulva
biccentett felém, helybenhagyva tettemet. Úgy vettem észre, még a
szerb medvék is nagyobb tisztelettel tekintettek rám, Bogi pedig... Na
jó, ő egyébként sem fogja vissza magát, ha a közelembe férkőzve
tappancsnyomokat hagyhat a szoknyámon.
Ma reggelre kelve azonban ismét úgy éreztem, hogy lassanként
elemészt a tehetetlenség és az unalom. Erdős Renée mostanság nagyon
kevés szabadidővel bírt, mivel a szerkesztőségek egyre több írást kértek
tőle, Tarján Vilit pedig szintén a saját munkája kötötte le. Egyébként
sem tudtam, mi okosat találhatnánk ki, ami továbblendíti a nyomozást.
Ambrózy báró már megint eltűnt, és a titokzatos Rózsalány ügyének
kapcsán is kifogytam minden ötletemből, így aztán a délelőttöt
levélírással töltöttem. Szegény papuskát nagyon megviselte Jónás bácsi
halálhíre, és bár próbálta rejtegetni, legutóbbi üzenetéből szinte sütött
a szomorúság.
Dél körül járt az idő, mire a levéllel végeztem. A halványkék
borítékot kezembe fogva mentem le a földszintre, hogy megkeressem
Istit, aki ilyen tájt a forró sütő közelében szeretett táborozni. Kissé
meglepett, hogy a konyhát üresen találtam, de aztán zajt hallottam az
ebédlő felől.
 – Terka néni... – nyitottam be a helyiségbe, biztosra véve, hogy ott
rendezgeti a tálalószekrény porcelánjait, ám a meglepetéstől nyomban
elakadt a szavam.
– Csakhogy végre méltóztatott lefáradni a szobájából – pördült
felém Ambrózy báró, kezében füstölgő szivarral. – Nem érünk rá egész
nap henyélni.
– Tessék?! – nyögtem ki padlóba gyökerezett lábbal. – Nem értem...
– Persze hogy nem – legyintett türelmetlenül a báró. – Mégis arra
kérném, próbálja végre felvenni velem a táncritmust.
– Tánc? – a kép egyre zavarosabbnak tűnt. – Talán táncolni fogunk?
– Nem, dehogy! – Richárd előbb úgy nézett rám, mint valami sült
bolondra, majd kissé elbizonytalanodott. – Habár, ha jobban
belegondolok, még az is előfordulhat. Mindegy! Most csupán az a
fontos...
Odakinn Bogi vad csaholással rohant át a havas parkon és tűnt el a
kapu irányába.
– Úgy tűnik, már itt is vannak! – kiáltott Ambrózy báró, aki szinte
szikrát hányt az izgalomtól, majd eloltva Virginiáját, fürge léptekkel
megkerült és a konyhába lépett. Én szinte álmatagon fordultam utána,
ő pedig az ajtót tartva rám kiáltott: – Jöjjön már, Mili, nincs
vesztegetni való időnk!
Még fel sem értünk az első emeletre, már hallottuk a bejárati ajtót
teljes székében eltorlaszoló Terka néni harsonahangját.
– Nekem, kérem, senki nem szólt, hogy vendégeket várunk. Magát
különben még be is engedném, Tarján úr, hisz jól ismerem, na de
ezeket...
Ambrózy báró a svájci Alpok híres zergéit megszégyenítő lendülettel
szökkent fel a lépcsőkön, majd az előtérbe érve egyszerűen félretolta a
háborgó szakácsnőt.
– Köszönöm, hogy ajtót nyitott – mondta közben –, most elmehet.
Terka néni teljes szívéből szerette az ifjú bárót, ám most betelt nála a
pohár.
– Már meg ne haragudjék a szabad szám miatt a nagyságos úr, de
mégis miféle világ gyön ránk, ha odakinn puskás martalócok
kerengenék, mint az ordasok, a házba meg mindenféle füstös tolvajokat
engedünk bé?
Ekkor értem a lépcső tetejére és pillantottam meg a társaságot, mely
a tárt ajtón túl toporgott. Legelöl Tarján Vili állt, mellette a
„manókirály”, vagyis Kováts Joszó hírneves tabáni prímás feszengett,
mögöttük pedig színes fejkendőben Csurár Fecska és Pitykó, a férje
várakozott. Utóbbi most finom, ám határozott mozdulattal félretolta a
többieket, és hósaras csizmájával a küszöbre taposott.
– Én e romnyin{229} kívül, aki itten áll mögöttem, még soha
életemben nem loptam, nem raboltam semmit, nagyság – szólt mélyről
zengő hangon, fekete szemét úgy villogtatva, mintha gyújtogatni
akarna vele.
– Tudom én, amit tudok – vetette fel dacosan kerek állát Terka néni,
majd dúlva-fúlva sarkon fordult, és elrobogva mellettem, egyenest a
konyhába vonult.
– Jöjjenek már be, kérem, ne ácsorogjanak odakinn – terelt
mindenkit az előtérbe Ambrózy báró, észre sem véve, vendégeinket
mennyire megbántotta a mi máskor oly bölcs és vajszívű szakácsnőnk,
akiről én is csak most tudtam meg, hogy némely dolgokban milyen
maradi. A nagyszalonban, hol vidáman lobogott a kandalló tüze,
Richárd azzal sem fárasztotta magát, hogy bárkit hellyel kínáljon.
Rögvest középre perdült és szóra nyitotta a száját, ám megelőztem őt.
– Kérem, üljenek le! – mutattam a kertre néző franciaablak előtt álló
szófára és a két székre, ahol Agáta mamával szoktunk beszélgetni. –
Rögtön szólok... Hát, talán Istinek, hogy hozzon fel teát és...
– Ugyan már, kisasszony, erre nincs időnk – kiáltott a báró.
– Arra, hogy a barátainkhoz kedvesek legyünk, mindig jut idő –
vágtam vissza. – Annál is inkább, báró úr, mivel úgy sejtem, a
jelenlévőktől ön szívességet óhajt kérni, mely biztos nem holmi
csekélység.
– Biz’ nem az – bólintott gondterhelten Kováts Joszó prímás, aki
Fecskával és Pitykóval immár a szófán ült. – Tarján úr idefelé gyövet
volt szíves néhány szóban összefoglalni a dolgot, és hát... – az öreg
vakargatni kezdte a füle tövét, miközben a fejét csóválta, sőt, fintorgott
is hozzá. – Eléggé meredélyes ügy ez, nagyságos úr.
– A pénz nem számít – húzta ki magát Ambrózy báró.
– Hát az nem is – értett egyet Joszó prímás. – Főleg, ha el se tudjuk
költeni, mivel vásárolgatásra a fegyenctelepen meg a kőbányában igen
csekély a lehetőség.
– Ugyan már, kérem – kezdett kijönni a sodrából Ambrózy báró. –
Személyesen garantálom, hogy egyikük sem kerül a törvény elé.
– Ezt a csóró jányt is a kóterben hagyta – oldotta ki fejkendőjét
Csurár Fecska, szétomló, sűrű hajszálai közül felém villantva
gyémántos tekintetét.
– Ostobaság! – csattant fel Richárd, akit komolyan sértett e vád. –
Hisz magával együtt hoztam ki a gyűjtőből.
– Miután egész éccakára odabe’ felejtette – szólt gúnyos fintorral a
cigány lány, miközben jobbról Pitykó, balról pedig az apósa kezére
fonta vékony ujjait. – Vajon minket, akik se fia, se borja nem vagyunk,
hány napig hagyna a fegyházban rohadni?
Ambrózy báró arcát elöntötte az indulat, ám mielőtt bármi
meggondolatlanságot mondott volna, Tarján Vili közbelépett.
– Elnézést kérek, de úgy vélem, hogy közös dolgaink kezdenek igen
rossz irányt venni. A báró úr azért méltóztatott engem a Tabánba
küldeni, mert van egy terve, amivel végre pontot tehetünk Hangay
kisasszony nővérének ügyére. A furfangról, amit kieszelt, tudomásom
van, sőt, talán nem szerénytelenség azt állítani, hogy részben az én
agyszüleményem, hisz jómagam hoztam a hírt Bissingen gróf
szombati programjáról.
– Elcsíphetjük végre azt a gazembert? – kiáltottam. – Akkor mire
várunk?!
– Jelenleg arra, hogy Kováts úr és gyermekei áldásukat adják a
dologra – mondta haragos keserűséggel a báró, aki képtelen volt
megérteni a család akadékoskodását.
– Elmondaná valaki, mégis miről van szó? – tártam szét a karom,
úgy nézve végig a társaságon, mint óvónő a rakoncátlan lurkókon.
– Szombat este a Pesti Vigadó{230} második emeleti dísztermében az
Osztrák-Magyar Bank zárt körű mulatságot tart – mondta Ambrózy
báró. – A meghívottak köre igen szűk. Alig kétszáz urat invitáltak az
eseményre, és azok neve is titkos, ám hála Tarján barátunk sajtóbéli
kapcsolatainak, biztosra vehetjük, hogy Bissingen gróf, mint a kormány
pénzügyi bizottságának tagja, jelen lesz.
– Kétszáz meghívott? – ráncoltam a homlokomat. – Legutóbb elég
volt Matolcsy meg az a pomádés úrkocsis, hogy távol tartson minket a
gróftól.
– Valóban! – értett egyet a báró, aki végre kezdett lehiggadni. –
Számunkra mégis jó lehetőség, hiszen a titkár most nem lesz ott.
Nézzék csak...
Az íróasztal mögé lépve hosszúkás, fekete, henger alakú papírtokot
húzott elő, majd kibontva azt, tartalmát a Vili által sebtében
lecsupaszított asztalkára terítette.
– Íme a Vigadó második emeletének alaprajza – mutatta a báró. –
Mint láthatják, a díszterem, a dohányzó és a kisterem mellett még
számos apróbb helyiség is a vendégek rendelkezésére áll, hiszen a bank
az egész emeletet kibérelte.
– Nagy mulatság várható – biccentett Joszó prímás. – Tudom, mit
beszélek: Pitykóval nemegyszer húztuk már a banki uraságoknak, és
mondhatom, reggelre még a kristálycsillárokon is százkoronások meg
finom kis selyembugyingók csüngtek!
– Ezek szerint most is maguk fognak ott muzsikálni? – eresztettem
el fülem mellett a pikáns megjegyzést.
– Ahogy vakerod, Keszkenő – kacsintott rám Fecska. – A
fuszeklitartót is lebazseváljuk a sok pénzeszsákról.
– Mi pedig közben elcsípjük a grófot – mondta a báró.
– Na, és ha botrányt csinál? – kérdezte Tarján Vili, idegesen matatva
kerek szemüvegének szárával. – Elég kiáltania, és menten összeszalad a
vendégsereg.
– Való igaz, hogy Bissingen gróf retteg tőlem – szólt Ambrózy báró.
 – Már miért épp magától? – csodálkoztam.
– Emlékezzék, Mili – nézett a szemembe oly mélyen, hogy már-már
azt hittem, a mostanság egyre divatosabb hüpnóziszt kívánja
alkalmazni rajtam. – Idézze fel Bissingen arcát, mikor a hintójában
ülve megpillantott minket. A tekintetében halálos rémület ült, és az
ajka remegni kezdett. A kocsis pedig...
– Azt kiáltotta – jutott eszembe –, hogy „hát te vagy az a gyilkos
Abrokóci”.
– A nevemet ugyan rosszul tudta, ám valaki elhitette vele, hogy a
gazdája életére török – mondta a báró. – Mi több, maga Bissingen gróf
is meg van erről győződve.
– Micsoda bolondság – vontam fel a szám jobb sarkát, miközben a
fejemet ráztam. – Amint kivallja, miért raboltatta el és üldözi a
nővéremet, kap két durranós poffot, hozzá pedig egy Hangay-féle
lesújtó pillantást, aztán már mehet is a bíró elé.
– Attól tartok, Mili, hogy a maga revolverpufogtatása csak még
krónikusabbá tette a gróf rettegését – vélte Richárd, ám a hangjában
most nem akadt semmi bántó. – A banketten viszont képtelen lesz
elkerülni minket. Amint alkalom adódik rá, magam gondoskodom róla,
hogy ne kiálthasson segítségért, és aztán valami nyugodt helyen,
amiből az emeleten számtalan akad, végre elbeszélgethetünk vele.
– Azt hiszem, sejtem már, hol a bibi – néztem végig ismét a
társaságon. – Ambrózy Richárd báró nem kapott meghívót a bankettre,
igaz?! Joszó prímás, Pitykó és Fecska viszont igen.
– Tökéletes analízis – szögezte le elégedetten Vili. – Jöhet a végső
következtetés!
Tekintetemet a vendégeink arcára függesztettem. Csurár Fecska
biztatón hunyorított, Pitykó amolyan „bánja a Dévia” fintort vágott,
míg a vén prímás kerekded arcán halovány mosoly terült szét.
– Hallja hát, akit érint – szólaltam meg, bal karomat a kissé
meglepett Richárd jobbjába fűzve –, hogy szombatra a tabáni Joszó
cigány bandája két taggal kibővül!
 Bissingen gróf revolvert rántott és egyenesen Ambrózy báróra fogta.
A két férfi között csupán négy lépés volt a távolság, így a kiröppenő
golyó aligha téveszthetett volna célt. A gróf keze nem remegett, arcán
elszántság és tökéletes magabiztosság látszott, ám a szemében ott
vibrált a rettegés halovány visszfénye. Mély levegőt vett, kissé feljebb
emelte fegyvert tartó kezét, hogy a revolver csöve épp a báró szívével
kerüljön egy vonalba, és az ujja ráfeszült a ravaszra...
Pedig milyen jól indult minden. Szombat délután – Terka néni nagy
bosszúságára – Csurár Fecska érkezett a villába, hátán hatalmas
batyuval.
– A vén boszorkányotok szerint most aztat kéne kajabálnom, hogy
„rongyot, réklit, mindent veszek”, és közben kilopni a szemeteket –
morogta a cigány lány, miután látta, hogy szakácsnőnk dúlva-fúlva a
konyhába vonul.
– Ne törődj vele! – tereltem be Fecskát a szobámba. – Hidd el, Terka
néni csupa szív, de a gonosz gondolatokat, amiket még gyerekkorában
ültettek el benne, nehéz kiűzni a fejéből.
– Jól van, Keszkenő, akkor hát mutassad magad! – állt meg előttem
csípőre tett kézzel a cigány lány, miután a padlóra dobta cókmókját. –
Kezdetnek vetkőzzél szépen pendelyre, hadd lássam, miféle
hernyócskából is kell nekem pillangót varázsolnom.
Az egész délutánt kettesben töltöttük. A batyuból előkerült holmik
színkavalkádjától káprázni kezdett a szemem. Hirtelen oly
unalmasnak, szürkének éreztem saját ruhatáramat, mint a
paradicsommadarak közé keveredett veréb a saját tolláit, ám mire
Fecska végzett velem, úgy festettem, mint a bűvös Kelet-Indiák
hercegnője. Fecska felöltöztetett, majd fintorgott, nyelvével
elégedetlenül csettintgetett és levetkőztetett. Ezt az műveletet legalább
harmincszor ismételtük meg, mire az ujjával végre a levegőbe
pattintott, kijelentve:
– Na, mos’ már igazán shukar shej vagy, csak a bőröd halovány!
A szekrény elé álltam és megnéztem magam az ajtóba épített nagy
tükörben. A lábamra puha, bőrtalpú nemezcipő simult, a bokámat
ezüst cirádákkal hímzett, égővörös rakott szoknya cirógatta, fehér
blúzom vakított, mint a szűz hó, türkiz mellénykém pedig huncutul
megemelte és kidomborította a melleimet. Mikor mozdultam, a
derekamra kötött fekete selyemsálról csüngő rézcsengettyűk, az
aprócska pénzérmékből álló homlokpánt és a fülemre csíptetek
ezüstkarikák mind-mind játékos dallamot kezdtek csilingelni. Csurár
Fecska azonban még nem volt teljesen elégedett. Feltúrva a batyu
szerteszórt tartalmát, néhány vékony rézkarikát kerített elő, és
leguggolva elém, felcsatolta azokat a bokámra.
– Már majdnem kész – mondta eztán, majd hirtelen a szoknyám alá
nyúlt, és se szó, se beszéd, lerántotta rólam a könnyű selyembugyit.
– Hé, te meg mit művelsz? – sikkantottam.
– A báród parancsa – felelte, és még kacsintott is hozzá a pimasz –,
hogy bidoshali roma shejt{231} csináljak belőled. Lépjél ki ebből a
selyem rongyból, oszt máris az vagy.
Képtelenség leírni, miként is éreztem magam ebben a felöltözött, ám
mégis mezítelen állapotban. Eleinte lépni sem tudtam anélkül, hogy el
ne piruljak, és biztosra vettem, hogy bár az alsó- és felsőszoknyám
egyként a bokámig ér, mégis mindenki tisztában lesz szemérmetlen
pucérságommal. Vajon Richárd tud róla, hogy az igazi cigány lányok
sosem hordanak alsóneműt? – morfondíroztam magamban, mikor
beszálltunk a fiákerbe, ami kora este jött értünk. – Jaj, istenkém, hát
épp erről ne tudna? Tán épp ezért fordítja el a fejét oly megvetően, és
bámul kifelé az ablakon!
Három kocsival érkeztünk a Pesti Vigadóhoz. Az elöl haladó
fiákerben Joszó prímás és muzsikás bandája, majd a cimbalmot,
nagybőgőt szállító stráfkocsi, leghátul pedig mi haladtunk. Az
impozáns épületet a Mária Valéria utca felől közelítettük meg, majd a
Haas palota mögé kerülve oldalt, a Deák Ferenc utcára nyíló
személyzeti bejárónál álltunk meg. Szigorú képű, pofaszakállas úr jött
ki a fogadásunkra és mért végig mindenkit egyenként. Joszó prímás és
emberei mind kifogástalan, fekete zsakettet viseltek, vajszínű
mellényük selyemből készült, keményített gallérjuk közepén pedig
propellernyakkendő ült. Úgy tűnt, mindezzel a komornyiknak tetsző,
ám valójában főkapusi minőségben dolgozó férfinak nem is akadt
semmi gondja, ám mikor Fecska és én is leszálltunk a kocsiról, dús
szemöldöke magasra szaladt.
– Ilyen öltözékben aligha engedhetem be a... Nos, a hölgyeket –
jelentette ki.
– Pedig muszáj lesz, Englisch{232} úr – sóhajtott bánatos arccal Joszó
papa, mint aki maga is helyteleníti rikító öltözetünket. – Tudja jól,
hogy az urak csakis akkor élvezik a muzsikát, ha időnként szoknyát
perdülni is látnak.
A főkapus kelletlenül morgott valamit Pest laza erkölcseiről,
hozzátéve, hogy meglesz még ennek a böjtje, majd beterelt minket az
épületbe. Mi ugyan csak a személyzeti lépcsőházat használhattuk, és
fellépésünkig a második emeleti mosdók közelében lévő aprócska
szobában kellett várakoznunk, nekem mégis szemem-szám elállt attól a
fenséges szépségtől, amit a Vigadó épülete rejtett. Mindenhol nemes
márvány, csipkefinomra faragott kő, aranyozott stukkók, óriási
festmények és süppedős futószőnyegek kápráztatták el a vendégeket,
akik a díszlépcsőházon át úgy vonultak felfelé, mintha koronázásra
érkeznének. A majd kétszáz meghívott között alig akadt néhány nő, ám
azok jócskán kivirítottak a zsakettes, cilinderes férfiak közül tollas
kalapkölteményeikkel, színes boáikkal és fodroktól dús toalettjeikkel. A
Vigadó szinte zsongott a sok fontos ember morajló beszélgetésétől,
amiből csak olykor-olykor harsant fel nevetés, jutalmul egy-egy
szellemes ékre, amit valaki közülük előadott.
Mi türelmesen ültünk a kényelmes, aranyszín plüssel bevont
karszékeken, arra várva, hogy az Osztrák-Magyar Bank vendégei végre
muzsikát kívánjanak. Eleinte a távoli díszteremből sokáig csak a
beszédek foszlányait, a fel-feltörő tapsot és éljenzést, később pedig
tányérok, villák és poharak csengését sodorta felénk a pincérek által
nyitogatott ajtók keltette léghuzat. Én olykor megböktem a térdemmel
Fecska lábát, és felvont szemöldökkel tudakoltam, meddig kell még itt
savanyodnunk. Szólni azonban nem mertem, mivel Joszó prímás és
Ambrózy báró egyként rettentő szigorú pillantást vetett rám, azt is
rossz szemmel nézve, hogy mocorogni merészelek.
Három óra telt el így, ám semmi nem változott. Odakinn a
beszédeket immár víg csevegés, kényelmes falatozás békés moraja
váltotta fel, amit valahonnan messziről egy vonósnégyes álmatag
muzsikája festett alá. Időnként be-benézett ránk valaki a személyzet
közül, mintha azt ellenőrizné, hogy megvagyunk-e még. Ilyenkor Joszó
prímás, kezében a hegedűjével kissé felemelkedett a székéről, ám amint
a látogató kurtán nem-et intett, ő rögvest visszaült. Tíz óra tájt ismét
nyílt az ajtó, és egy hering képű inas kicsiny kerekeken gördülő
asztalkát tolt be.
– A főkomornyik úr üzeni, hogy most ehetnek néhány falatot –
mondta oly leereszkedőn, mintha ő maga volna az épp delelőjére hágó
Nap, mi pedig csupán a tengerfenék kő alatt lapuló piszka.
– Mondd csak, fiam – vetette oda neki Ambrózy báró, méghozzá a
legbárósabb bárói arckifejezést öltve magára –, meddig kell még itt...?
– Elhallgass, pimasz! – dörrent rá hirtelen Joszó prímás, mi több, a
hegedűvonóval csattanósat húzott oda, hol az inggallér már nem
takarta Richárd fületövét. – Hogy mersz így beszélni a nagyságos
főkomornyik úrral?
– Csak alkomornyik – rántotta meg csíkos mellénye alját a
heringképű.
– Ami késik, az nem múlik – negédeskedett Joszó dad, majd fojtott
hangon ismét Richárdra ripakodott. – Bocsánatot kérsz, aztán leülsz és
hallgatsz! Ma este már nem muzsikálhatsz velünk. Elleszünk a
cincogásod nélkül most és a jövőben is!
Ámulva néztem, amint a báró meghunyászkodik a pökhendi
alkomornyik előtt, aki még úgy is felülről nézett le rá, hogy alacsonyabb
volt nála.
 – Tudja mit, maga szerencsétlen flótás – mondta a heringképű,
miközben bekapott egy aprósüteményt a nekünk szántakból –, az
állását már úgyis elvesztette, pedig Joszónál jobb prímáshoz aligha
szegődhetett volna, így hát szemtelen kérdésére a választ megadom.
Miként a kinti állapotokat látom, az urak feleségei, már aki egyáltalán
eljött, hamarost diszkréten elindulnak haza, és ahogy az mindig szokás
az efféle zárt körű banketteken, rá félórácskára megérkeznek a
kisasszonyok.
Kérdőn pillantottam Fecskára, vajon miféle kisasszonyokról van szó,
ő azonban most sem felelt, csak intett, hogy maradjak veszteg.
– Egyenek, aztán jól gyantázzák be a vonókat, mert máris sok pezsgő
fogyott, szóval nagy hepajra van kilátás – vigyorgott távoztában az
alkomornyik. Amint a halképű kívül került az ajtón, Richárd azonnal
visszanyerte régi tartását.
– Szép műsor volt, báró úr – mosolygott Joszó dad, szemét
összecsippentve.
– Minél nagyobb hatalmasságot szolgál, a személyzet általában
annál dölyfösebb és ostobább – mondta Ambrózy báró. – Ez a fickó
még tíz év múlva is apróra fel tudja majd idézni, miként könyörögtem a
bocsánatáért, ám azt, hogy fél karral hegedülni képtelenség, akkor sem
ismerte volna fel, ha az orra alatt lengetem az üres kabátujjamat.
– Azért csak óvatosan – figyelmeztette a vén prímás –, nehogy végül
a mi nótánkat húzzák el!
– Nem lesz itt semmi baj – vélte Ambrózy báró. – A megbeszéltek
szerint, míg önök muzsikálnak, én kiosonok innen és megkeresem a
grófot. A személyzet tagjai közül egyedül az alkomornyik ismerhet fel,
mivel a többiek elől gondosan eltakartam az arcomat, így ők azt hiszik
majd, hogy jómagam is vendég vagyok. Amint az északi dohányzóterem
üres, üzenetet küldök Bissingennek, miszerint fontos és bizalmas
ügyben oda várják. Nem fog kételkedni, sem csodálkozni vagy
gyanakodni, mivel az efféle bankettek csak kis részben mulatságok, a
kulisszák mögött, a félreeső termekben viszont milliárdos üzletek
köttetnek egyetlen kézfogás által, vagy becsületszóra.
 – Maga tehát találkozni fog a gróffal – szólaltam meg –, de mi lesz
velem?
– Amint a csapda készen áll, Joszó úrhoz is inast menesztek, arra
kérve, hogy játsszák el a legkedvesebb nótámat.
– Aztán melyik volna az, báró úr, ha meg nem sértem? – kérdezte
Pitykó, úgy tartva kezében a hegedűjét, mintha máris rá akarna
zendíteni. Richárd töprengve nézett maga elé, fejben tán a Rózsavölgyi
és Társa kottafüzetét lapozgatva, majd kibökte.
– Ismerik-e azt, hogy „Naptól virít, naptól hervad a rózsa”?
– Már hogy a fittyfenébe ne ismernénk? – mondta Pitykó, büszkén
kihúzva magát. – Csak attól félek, túl szomorú csárdás lesz ez a kapatos
nagyuraknak.
– Kibírják – legyintett Richárd. – A lassú csárdáshoz viszont nem
kell tánc, úgyhogy a két kisasszony nyomban elindulhat a
dohányzóterem felé.
– Én is? – csodálkozott Fecska. – Hát mi dógom nekem a maguk
grófjával?
– Vele semmi. Viszont kell valaki az ajtó elé, aki eltereli a
kíváncsiskodókat.
– Aztán mégis mit mondhatnék én annak, aki dafke{233} be akar oda
menni? – tárta szét karját a cigány lány, de mivel a jobbjában tartott
zeneszerszám ettől zörögni kezdett, rögvest felragyogott a szeme, és
azonnal megfelelt a saját kérdésére: – Majd alapost fejbesomom a
csörgődobommal!
– Ez nem volna túl okos – figyelmeztette Ambrózy báró. – Ha az
inasokat és a vendégeket is távol akarja tartani, mondja inkább azt,
hogy a dohányzóban épp... Nos, épp alkalmi légyott zajlik az egyik úr és
a maga társnője között.
– Mármint hogy velem? – kapkodtam levegő után. – És mégis kivel?
– Nevet nem kell, sőt, nem is szabad mondani – magyarázta az én
Grönland fagyos szikláinál is érzéketlenebb báróm.
– Szóval engemet meg lehet nevezni, sárba tiporva a becsületemet,
de azt a himpellért... Azt az elvetemült gazembert és liliomtiprót, aki
velem van odabenn...
– Én leszek benn magával, Mili – nézett a szemembe mélyen
Ambrózy báró. – Én és Bissingen gróf.
– Mindegy – mondtam, mérgesen beharapva alsó ajkamat. –
Folytassa, kérem!
– A többi már kettőnkön múlik – dőlt hátra a székén Richárd. –
Biztos vagyok benne, hogy a gróf számos kérdésre tudja a választ. Sőt, ő
maga is sok kérdést fog feltenni nekünk, amennyiben... Amennyiben
most, hogy ujja a revolver ravaszára feszült, valamiért mégis
meggondolja magát, és lemond Ambrózy báró gyors kivégzéséről...
Hajnali négyre járt. Joszó prímást és bandáját éjfél után nem sokkal
hívatták az urak, kiknek létszáma úgy ötven főre zsugorodott, ám
mulatni azért még nagyon tudtak. A bőgős, a cimbalmos, valamint a két
hegedűs a fából ácsolt, alig lépcsőnyi magassággal bíró, zöld szőnyeggel
takart színpadon helyezkedett el, míg Fecska és én melléjük állva
ráztuk szalagos csörgődobjainkat és persze saját magunkat. Az utóbbi
nekem eleinte igen nehezemre esett, bár Fecskával délután sokat
gyakoroltunk. A tüzes cigánytánc cseppet sem oly visszafogott,
udvarias és úri leányhoz illő, mint a valcer vagy a keringő, amit
Marosvásárhelyt tanultam. A Vigadó mesés dísztermében, a villanyos
körtékkel felszerelt kristálycsillárok fényében, majd ötven férfi mohó
tekintetének kitéve a testemet kellett használnom ahhoz, hogy sikert
érjek el. Ez pedig annál is zavaróbb volt, mivel a blúzom alatt csupán
egyetlen szoros ingecskét viselhettem, hiszen az igazi cigány lányok
fűzőt sem hordanak.
Szerencsére a javában már igen koros, pocakos és a bőséges
vacsorától, édes pezsgőtől vörhenyes képű méltóságos és nagyságos
urak hamarost készségesebb hölgytársaságot kaptak, mint én. Alig
szólalt meg Joszó prímás hegedűjén a harmadik nóta, mikor két inas
tárta ki az ajtót, melyen a foyer{234} irányából úgy tucatnyi vidáman
kacagó, hihetetlenül túlcicomázott, merész dekoltázsokat és kacér
pillantásokat villogtató kisasszony lépett be. Fecska és én hátrébb
húzódtunk, az urak pedig, akik kerek kis asztalkáik mellett ülve várták
az új jövevényeket, nyomban pincér után kezdtek kiabálni, hogy friss
pezsgőspalackokat rendeljenek.
A zárt körű bankett immár sokkal inkább hasonlított a Somossy
Orfeum egy átlagos éjszakájára, semmint komoly bankemberek,
megfontolt mágnások és ravasz befektetők találkozójára. Nekem
azonban nem a férfiölekbe huppanó, igencsak ledér kisasszonyoktól,
inkább az őket kísérő, néma kézjelekkel, hunyorítással, szemvillanással
terelgető hölgytől akadt el a lélegzetem.
– Ez nem lehet igaz – súgtam oda Fecskának, aki szintén a bordó
ruhában pompázó, nagydarab és mégis csinosnak látszó nőt nézte. –
Hiszen én ismerem őt! A neve Pilisy Róza, Richárd bizalmas barátnéja.
– Mondtam én neked, hogy a báród alamuszi alak – felelte Fecska. –
Nincs ebben a nyüves városban talpalatnyi hely sem, ahol ne
tanálkozhatnál valamelyik rüfkéjével.
Joszó prímás és Pitykó egyszerre léptek le a pulpitusról, és indultak
el az asztalok között, oly nekibuzdulva, fűszeresen rángatva
hangszerükön a vonót, mintha tüzet akarnának csiholni vele. Nekünk
Fecskával ilyenkor az volt a dolgunk, hogy mögöttük haladva
tánclépésben kövessük őket és dobjainkat, mint perselyt tartsuk az
urak elé, hátha pottyantanak bele néhány koronát. Eközben arra is
ügyelnünk kellett, hogy a már elhagyott asztaloktól utánunk ne
nyúlhassanak, mivel ilyenkor – ahogy arra Fecska előre figyelmeztetett
– némely túlfűtött férfi, ha épp nem ül az ölében kisasszony, hajlamos a
táncosok szoknyája felé kapkodni. A nótától, részeg ordibálástól és
leánykacajtól hangos vándorúton az első három ilyen matatót sikerült
ügyesen kikerülnöm, ám a negyedik aranygyűrűs hurkaujjaival elért és
nagyot csípett a... Nos, hát oda, ahol illendő esetben csakis a szék
ülőpárnája érinthet meg.
A csörgődob szépen szól önmagában is, ám ha már jócskán
összegyűlt benne az ezüstkoronás, és ráadásként egy biliárdgolyó
simaságú fejhez csapják, biz’ úgy csilingel, mint Tündérország arany
kapucsengője. Az úr, akit koponyán lottyantottam, kimeredt szemmel
bámult rám, majd kezét a fájdalmasan lüktető pontra tapasztotta és
hahotázni kezdett. Asztaltársai, akik az imént még arra számítottak,
hogy a férfiú rögvest kidobat engem, vele nevettek, majd az egyikük így
szólt:
– Hallod-e, te parázsszemű, ha engeded, hogy én is
megcsipkodjalak, ez a százkoronás röpül a dobodba!
– Szép ajánlat, nagyságos úr – feleltem. – Száz korona jó pénz, de
annyiért már nem a dobommal, inkább azzal a teli palack habzó borral
summantanám fejbe úgy, hogy míg él, a hamut is mamunak mondja
kegyelmed. Akkor hát áll az üzlet? – kérdeztem, kezemet az asztalon
álló üveg felé mozdítva.
A pengebajszú, kövérkés fickó arca hirtelen elvörösödött, és tán
mondani is akart valamit, ám ekkor az asztaltársaság harmadik tagja,
aki mindeddig háttal ült nekem, megfordult, és visszanyomta őt a
helyére.
– Hagyd békén a lányt, Kázmér! – szólt érces, parancsoló hangon. –
Az igazi úriember érti a tréfát, ez a kis dobos pedig jól megadta neked.
Békélj meg, igyál, és nézz más csipkodnivaló után, hisz akad itt bőven
olyan, amit olcsóbban is elérhetsz.
A férfi, aki a pimasz fickó vállát lapogatta, utolsó szavait már nevetve
mondta, majd rám emelte nyugodt tekintetét. Oly sebesen pördültem
meg és hagytam faképnél őket, mintha magával a végzetemmel néztem
volna farkasszemet. Bissingen gróf – merthogy ő volt az, aki megvédett
– biztos nem ismert rám, a szemében derengő értelem mégis egészen
összezavart. Még hogy a szem a lélek tükre! Micsoda ostobaság! Ha ez
igaz volna, a gróf tekintetében a gyehenna tüze, és nem a kissé már
megfáradt bölcsesség átható fényű lángja lobogna.
Négy órával később azonban, mikor Bissingen revolvert fogott a
báróra, mégiscsak abban bízhattam, hogy korábbi meggyőződésem,
miszerint a gróf maga a sátán, puszta tévedés. Ha mégsem az, akkor
bizony hiába álltam Richárd és a fegyver közé, a fickó lelkiismeret-
furdalás nélkül fog keresztüllőni engem, hogy aztán a báróval is
végezve mindörökre letudja a gondot, amit mi ketten okozunk neki.
– Gróf úr, én úgy vélem, egy igazi úriember sosem puffantana le egy
védtelen nőt – mondtam, bosszúsan állapítva meg, hogy a félelemtől
remeg a hangom.
A szivarszobában álltunk, aminek lélegzetelállítóan ódon és
nyomasztóan férfias volt a berendezése. A falakat cseresznyefa burkolat
takarta, a festmények vadászjeleneteket ábrázoltak, a pipatórium
szekrénye elé medvebőrt terítettek koponyástul, a Dunára néző ablakok
között szarvasagancsok meredeztek a plafon felé, és a bőrfotelek széles
karfájába sárgaréz hamutartókat szereltek, hogy a bennük pöfékelő
uraknak még a kisasztalig se kelljen hajolniuk.
Addig a percig, míg elő nem került a fegyver, minden a terveink
szerint alakult. Hajnali négy felé a legtöbb úr már alaposan kitáncolta
magát, felöntött a garatra, vagy épp diszkréten félrevonult a Pilisy-
lányok egyikével. Az a húszegynéhány alak, aki jó magyar módra
bánatossá itta magát, egymás után húzatta az édes-bús, zokogásra
ingerlő nótákat, könnyes arccal csapkodva az asztalt a tatárjárás, a
mohácsi vész és Kossuth apánk nemrég bekövetkezett halála okán.
Mivel mindehhez se csörgődob, se tánc nem kellett, Fecska és én azon
nyomban kereket tudtunk oldani, amint a „Naptól virít, naptól hervad
a rózsa...” kezdetű dal felhangzott. A díszteremből gyorsan eljutottunk
a szivarszobáig, ahová egyedül surrantam be, őrszemként hagyva hátra
a cigány lányt, aki egy óriási cserepes pálma mögé bújt. A dohányillatú
helyiségben csupán két bordó ernyős olvasólámpa világított, sárga
fényköröket rajzolva az átellenes sarkokba, ám még így is azonnal
láttam, milyen hajmeresztő pillanatban érkeztem. Nekem háttal
Ambrózy báró állt, jobb kezét felfelé tartva, mintha engem akarna
torpanásra bírni, míg szemközt Bissingen épp előrántotta a revolverét.
Aligha állíthatnám nyugodt szívvel, hogy alaposan átgondoltam
mindazt, amit a következő másodpercben tettem. Az agyam csupán
annyit fogott fel, hogy a gróf elszánta magát a tüzelésre, a golyó
mindjárt útra kel, és én csakis egyféleképpen akadályozhatom meg
célbaértét: elébe kell ugranom.
- Ne lőjjön, kérem! – kiáltottam, úgy toppanva Richárd és a revolver
közé, mintha a csillogóra olajozott hajópadlóból bukkantam volna fel.
 – Álljon el az útból, kislány – szólt rezes hangján Bissingen gróf. –
Magának fogalma sincs, miféle veszedelmes gyilkost védelmez.
– Ön pedig, uram, legalább olyan remek megfigyelő, mint egy vak
kakadu, ha nem ismer meg – mondtam és közelebb léptem hozzá. –
Pedig volt már hozzám szerencséje a Lendvay utcában. A nevem...
– Hangay Emília – bólintott Bissingen gróf, kinek tekintetében az
elszántság és a félelem mellé most némi csodálkozás költözött. –
Fogalmam sincs, hogy ez az alak ön mögött miféle aljas praktikákkal
vette rá az együttműködésre, de úri becsületszavamra mondom, ha
nem áll félre nyomban, én...
A gróf újfent magasabbra emelte a revolvert, tán hogy a fejem
mellett ellőve találja homlokon Richárdot, ám a következő pillanatban
egyszerre több dolog is történt. Először kinyílt a panorámaerkélyre
vezető ajtó, majd egy hosszú kesztyűbe bújtatott karcsú kéz
felkattintotta a sárgaréz villanykapcsolót. A csillárokból vakító
elektronyos fény zúdult ránk, így csak homályosan láttam, amint valaki
elsuhan mellettem. Tompa puffanás, fájdalmas jajkiáltás, majd fémes
csattanás hallatszott, amint a revolver a padlóra hullt. Mire a szemem
ismét képes volt teljesíteni a kötelességét, Bissingen gróf már az egyik
bőrfotelben ült, vagy inkább feküdt, fölötte pedig Ambrózy báró állt,
rászegezve saját fegyverét.
– Segíthetek valamiben az uraknak? – kérdezte Róza asszony, aki az
imént felkapcsolta a villanyt, most pedig úgy tett, mintha az egymást
revolverrel fenyegető arisztokraták látványa tökéletesen hétköznapi
volna. – Esetleg parancsolnak egy kis konyakot? Úgy érzem, ez itt
eredeti francia párlat, szóval nem bánják meg, ha kérnek.
Én szívesen ittam volna egy aprócska kortyot, hogy visszanyerjem a
lélekjelenlétemet, ám sajnos engem senki nem kínált, a két férfi pedig...
Nos, Bissingen gróf lassú, óvatos mozdulatokkal igazította ki
kényelmetlen helyzetét, majd halálosan fáradt pillantást vetett a rá
pisztolyt szegező báróra.
– Rendben, Ambrózy, ön győzött, elismerem – mondta halkan, majd
tehetetlenül széttárta a karját. – Most azonnal végez velem, vagy előbb
hajlandó elárulni, hogy ki és miért bízta meg a bérgyilkossággal?
– Bérgyilkosság? Nocsak! – vonta fel szemöldökét a báró, majd
egyetlen lendületes mozdulatsorral eltette a saját, és biztonságos
távolságba rúgta a gróf földön heverő fegyverét, végül pedig leült a
Bissingennel szemben lévő fotelbe, miközben odaszólt barátnéjának: –
Drága Róza, most valóban jólesne az a konyak.
A rosszhírű Pilisy-ház nagyasszonya halvány mosollyal nyugtázta a
vérontás pillanatnyi elnapolását, majd a bárasztalhoz lépve a
kristálypoharak és karcsú üvegek közt kezdett matatni. Ambrózy báró
Bissingenhez fordult.
– Ha jól értettem korábbi szavait, úgy véli, hogy én meg akarom önt
ölni.
– Ezen szándékával már régóta tisztában vagyok – bólintott a gróf,
miközben zsakettje belső zsebébe nyúlt.
– Nonono! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetőn a báró.
– Csak nem képzeli, hogy egy egész arzenált hurcolok magammal? –
szólt fanyar mosollyal Bissingen. – A revolveren kívül, amit volt szíves
oly pokoli ügyességgel kiütni a kezemből, csupán ez a doboz szivar van
nálam. Virginia. Parancsol?
És ekkor – mialatt Róza asszony konyakot szolgált fel, én pedig úgy
álltam ott, mint valami szélütött kalózpapagáj – az a két, angol
dadusok, francia kisasszonyok és vidéki kastélyok ölén nevelkedett
főnemesi pasasér{235} egyszerűen rágyújtott!
– Maguk meg mégis mit művelnek? – toppantottam elébük, két
öklömet a csípőmre támasztva, mire a rajtam lévő összes csengettyű,
karperec, és homlokomon az érmék tündén csilingelésbe kezdtek.
– Bocsásson meg, Hangay kisasszony – állt fel Bissingen gróf, aki a
maga 46 évével igen megnyerő férfiembernek tűnt. – Vigasztalhatatlan
vagyok, hogy az imént csak késve ismertem fel. Mentségemre
szolgáljon, hogy ez az öltözék, nos... Nem így képzelném el a tisztes
Hangay úr kisebbik leányát.
– Ön, uram, csak ne vegye a szájára az én drága papusom nevét –
sisteregtem a képébe. – Jól tudom, miféle ármányt szőtt a családom
ellen, de most végre fülön csíptük, úgyhogy vallani fog és passz!
– Fülön csíptek? – mosolyodott el a gróf, egyik kezével könnyedén
megérintve a nevezett testrészt, majd a továbbra is kényelmesen
ücsörgő báróra pillantott. – Milyen bájos gyermek. Kár, hogy
belekeverte a saját véres ügyleteibe.
– Véres ügyletei önnek vannak, uram – böktem Bissingen széles
mellkasa felé, mire a csilingelés ismét felhangzott, bosszantómód
nevetségessé téve fenyegető gesztusomat. – Maga raboltatta el a
nővéremet, majd miután ő megszökött a pribékjei markából, éveken át
üldözte, sorra gyilkoltatva azokat, akik az útjában álltak. Most azonban
vége a játéknak, fizetni fog!
– Mili – szólt csendesen Ambrózy báró, ám én nem figyeltem rá,
inkább még közelebb léptem a grófhoz, és immár meg is érintettem őt
böködő ujjammal.
– Maga gyilkoltatta meg a nénikémet – olvastam rá a bűneit –, maga
ontatta vérét a kuzinomnak és kasszírnő kedvesének, továbbá azt is
biztosra veszem, hogy a Totyó nevű hóhemvagány és Blau Anna
kisasszony vére szintén a maga kezén szárad.
Bissingen gróf hosszan, áthatón nézett a szemembe, majd hirtelen
ismét Ambrózy báró felé fordult.
– Na jó – mondta –, immár végképp nem értek semmit. Elmondaná
valaki, mégis kicsodák önök valójában?
– Előbb azt szeretném hallani – felelt a báró, aki láthatóan igen jól
szórakozott –, hogy ön kinek vél minket.
– Rendben, ám előbb megkérném a hölgyeket, hogy foglaljanak
helyet – intett Bissingen a dohányzóasztal mellett álló két üres fotel
felé. – Neveltetésem tiltja, hogy amíg önök állnak, kényelembe
helyezzem magam.
Eme udvarias kérés valójában aprócska szurkapiszka volt, ami a
maga foteljében kényelmesen szivarozgató bárónak szólt.
– Felőlem a jelenlévők akár fejtetőre is állhatnak, csak kezdjük el
végre – intett türelmetlenül Richárd. – Róza, Mili, üljenek le, különben
ránk virrad.
 Láttam, amint a már-már közönséges felszólítást hallva Bissingen
arca megrándul. Ez a fickó igazi úriember – gondoltam. – Milyen kár,
hogy leányrabló és gyilkos.
Miután végre mind elhelyezkedtünk, Ambrózy báró füstölgő
szivarját karmesteri pálcaként használva intett be a grófnak.
– Hallgatom.
– A képlet igen egyszerű – mondta ő. – A nevem Bissingen-
Nippenburg Maria Ernst Ferdinand. Kilétemre nézve főnemes,
uradalmi földbirtokos, továbbá császári és királyi kamarás, Krassó-
Szörény vármegye országgyűlési képviselője és a kormány pénzügyi
bizottságának tagja.
– Azt hiszem, most el kéne alélnom – jegyeztem meg epésen, ám az
én csupa figyelem báróm szúrós pillantása belém forrasztotta a szót.
– Mint bizonyára tudják – folytatta Bissingen –, hatalmas vagyonnal
rendelkező, befolyásos ember hírében állok, így nem csoda, hogy
számos ellenségem van. Szerencsére igen ügyes és hatékony
emberekkel vettem körül magam, akik úgy egy esztendővel ezelőtt
figyelmeztettek, miszerint valaki bérgyilkost küldött a nyakamra.
– Ez volnék én? – kérdezte szinte gyermeki izgalommal Ambrózy
báró.
– Tisztában vagyok vele, hogy ön, uram, rendkívüli tehetséggel
megáldott férfiú, aki időnként a rendőrségnek is besegít, sőt, Rudnay
főkapitány személyes jó barátja. Csakhogy egyben labilis lelki alkatú,
kiszámíthatatlan és olykor, ha kellő kihívást lát benne, hajlamos a rossz
oldalra állni.
– Vagyis elvállaltam az ön megölését – bólintott a báró. – Mégis, ki
bérelt fel?
– Ezt nem tudom – vont vállat Bissingen. – Az embereim, mint
mondtam, rendkívül ügyesek, ám nem mindenhatók. Annyit sikerült
csak kideríteniük, hogy ön igen elszánt, ravasz és gátlástalan, amit az
ártatlan Hangay kisasszony, és eme másik hölgy... akit egyébiránt még
nem ismerek... bevonása is fényesen igazol.
Róza asszony oly mozdulatot tett, mint aki hajlandó elárulni a nevét,
ha Ambrózy báró annak rendje és módja szerint bemutatja őt, ám erről
Richárd tudomást sem vett.
– Ahogy így lefest – szólt –, valóban aljas és felettébb veszedelmes
alak lehetek. Mondja csak, gróf úr, egész pontosan honnan származnak
ezek a kimerítő ismeretek?
– Számos ügynök, hivatalnok és éles szemű informátor dolgozik
nekem, a szálakat viszont a titkárom...
– Matolcsy! – kiáltottam. – Az a csupaszcsiga pofázmányú, sunyi
nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de csakis a saját
nyelvéből!
Róza asszony, Bissingen gróf és Ambrózy báró mind rám meredtek.
Az előbbi kettő hökkenten és némán, míg a harmadik értőn biccentve
kérdezte:
– Isti?
– Isti – bólintottam, felfedve cifra külvárosi modorom amúgy sem
titkos forrását.
– Tehát Matolcsy Kamill az – fordult vissza Ambrózy báró a grófhoz,
mintha mi sem történt volna –, aki elhitette önnel, hogy én... Vagyis mi
mind az életére törünk.
– A titkárom tökéletesen megbízható, talpig becsületes és
szavahihető ember – húzta ki magát Bissingen, ezzel jelezve, hogy aki
mást állít, az őt magát sérti meg. – Az utóbbi tizenkét esztendőben,
mióta a szolgálatomban áll, még egyetlen aprócska hibát sem vétett,
bár meg kell hagyni, olykor furcsa dolgai vannak.
– Mifélék? – kérdeztem.
– Semmi különös – mosolygott rám a gróf. – Csupa olyan
cselekedet, ami egy harmincadik életévét betöltött agglegénynél
megszokott. Néha eltűnik néhány napra, ám amikor visszatér, mindig
számtalan új és értékes információval áll elő.
– Gondolom, az önt fenyegető bérgyilkosokat, vagyis minket illetően
– találgatott Ambrózy báró.
– Legtöbbször igen. Ő dolgozta ki a személyi védelmemet, sőt, a
napirendemet is, melynek alapvető pontja, hogy önök semmiképp ne
férkőzhessenek a közelembe.
– Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal az ön csodatitkára kudarcot
vallott – jegyeztem meg, nem minden él nélkül. – Pedig micsoda kincs
ez az ember. Nem lehetett könnyű rátalálni. Apropó, gróf úr, elárulná,
ki ajánlotta a figyelmébe Matolcsy urat?
A bőrömön éreztem Ambrózy báró elismerő pillantását.
– Lássuk csak... – próbált visszaemlékezni a gróf. – Tizenkét éve,
1889 áprilisában hunyt el Jakab, az előző titkárom. Micsoda tragikus,
ostoba véget ért szegény. Épp a vadászfegyver-gyűjteményemet
tisztította, miközben megbotlott, és a kezében tartott acél puskavessző
átdöfte a nyakát. Alig három nappal később találkoztam egy régi kedves
ismerősömmel, aki hallott a szerencsétlen balesetről, és rögvest
figyelmembe ajánlotta az ifjú Matolcsyt, mint Jakab tökéletes utódját.
– Szabadna megtudnunk eme előzékeny barát nevét?
– Természetesen, hisz nem titok – hajolt meg ültében Bissingen
gróf. – Egyébként aligha hallhattak még róla, hisz nemesi származású
külföldi mágnás, aki tán még sosem járt Magyarországon. A neve
Hans-Rudolf Motta La Misox, és a festői kis ország, Orávia
leggazdagabb embere, persze csak az ottani uralkodó után.
A két férfi merőn nézte egymást. Bissingen arcán kétkedés,
nyugtalanság és aggodalom tükröződött, míg az én báróm úgy vizslatta
őt, mint kisfiú a napon kiszáradt békatetemet.
– Önt becsapták, gróf úr – ugrott fel a fotelből Richárd. – Alaposan
rászedték, bizony, és ezt én most be is bizonyítom önnek.
Ezzel a belső zsebébe nyúlt, és egy négyrét hajtogatott papírlapot
húzott elő. Azonnal megismertem a hirdetményt, aminek egyik
példányát Totyó lakásán találtuk meg. Bissingen gróf őszinte
érdeklődéssel vette kézbe és hajtogatta szét a bizonyítékot, majd
szivarzsebéből monoklit vett elő, hogy aztán a kerek lencsén át értetlen
csodálkozással vizslassa a fotográfiát.
– A hölgy igen csinos és rendkívüli módon emlékeztet valakire, de a
tiszt urat sosem láttam – mondta homlokát ráncolva. – Miféle játék ez?
Nem értem.
 – Fordítsa meg a lapot, és olvassa el az ott látható szöveget –
javasolta Ambrózy báró. – Ha nem teljesen ostoba, és meggyőződésem,
hogy nem az, akkor minden további magyarázat nélkül érteni fogja a
lényeget.
Bissingen gróf, bár a tekintetében továbbra is bizalmatlanság vibrált,
engedett a kérésnek. Előbb csak sietősen átfutotta a szöveget, majd újra
és újra, immár egyre lassabban olvasta azt. Végül visszafordította a
papírt, ismét megnézte a fotográfiát, és fájdalmas nyögésnek tűnő,
döbbent sóhajjal csak annyit mondott:
– Gyalázat.
Ambrózy báró csak ekkor jött igazán lendületbe, és szivart tartó
kezével a fotográfia felé bökött.
– Ahogy mondja, gróf úr, önt gyalázatosán elárulták. Régóta sejtem,
hogy... bár Matolcsy mindvégig az ellenkezőjét akarta elhitetni velem...
ön valójában semmit nem tudott a Hangay család ellen elkövetett
gaztettekről. Amint látom, ez a hirdetmény is váratlanul érte, pedig a
személyi titkára korábban azt állította, hogy a maga utasítására
nyomatta és terjesztette el az alvilágban.
Bissingen komoran nézte a fotográfiát, majd az asztalkára dobva azt,
felállt, kihúzta magát és mindkettőnk felé megbiccentette a fejét.
– Bocsánatukat kell kérnem – mondta megrendülve. – Engem
félrevezettek.
– Valóban! – értett egyet Ambrózy báró, erősen túlzásba vitt
rátartisággal. – Ha kíváncsi rá, összefoglalom a tényeket. Ön, gróf úr,
fiatal korában igen mély barátságot ápolt Orávia jelenlegi
uralkodójával, Georg von Oravian- Kotheringennel.
– A bécsi katonai iskolában ismerkedtünk meg, mint gyermekek –
bólintott Bissingen. – Nevelőink esztelen szigora és társaink ösztönös
kegyetlensége hamar szövetségesekké tett minket, ami többé nem is
múlt el.
– Évekkel később, már mint életerős, fiatal férfiak, amikor csak
tehették, továbbra is együtt múlatták az időt – folytatta Ambrózy báró.
– Így esett, hogy 1879 májusában ön meghívást kapott
Marosvásárhelyre, a Lázár család palotájának avatási báljára, ahová
magával vitte barátját, az oraviai trónörököst is, természetesen
inkognitóban.
– Georg a nem túl szellemes von Rätselhaft{236} álnevet választotta
magának, én pedig osztrák grófként mutattam be őt a társaságnak –
emlékezett Bissingen, ajkán halovány, szomorú mosollyal.
– A bál – mondtam. – Ott ismerkedett meg a mamával, és aztán
elcsábította őt.
– Hogy én? – pillantott rám csodálkozva a gróf. – Azt hiszem,
kisasszony, ön valamit rettentőmód félreért.
– Ez csak természetes – legyintett a báró. – Még mindig képtelen
hűvös logikával, mérnöki precizitással egymáshoz illeszteni a tényeket.
Mili, kérem, gondolkodjék! Ne engedje, hogy elragadják az érzelmei,
különben a kép, mely végül a fejében összeáll, csupán a vágyai és
félelmei által generált torz kivetülés lesz.
– Rendben, megértettem! – mondtam hosszú töprengés után
remegő hangon, mert amire rájöttem, egész valómban megrázott. –
Akkor most levonom a puszta tényekből adódó végső igazságokat. Ad
egy: a mamám nem Bissingen grófba szeretett bele, hanem annak
titokzatos barátjába, a Rätselhaft álnéven szórakozó von
Kotheringenbe. Ad kettő: maga, kedves Richárd, ha így folytatja,
hamarost egyszerűen szét fog pukkadni az önteltségtől. Kihagytam
valamit?
Róza asszony, mosolyát leplezendő, oly hevesen kapta ajkai elé a
poharat, hogy majdnem lelöttyintette szépséges toalettjét, miközbe
Bissingen férfias krákogással próbálta leplezni derültségét. Egyedül a
báró lett sokkal morcabb, mint addig, amit szívből meg is értettem, hisz
a közelgő szétpukkanás cseppet sem lehet kellemes érzés.
– Ha így folytatjuk – mondta némi csend után Richárd –, valóban
ránk fog pirkadni. Kérem, gróf úr, elmondaná nekünk, mi is történt a
bált követően?
– Ezzel húszéves hallgatási fogadalmamat töröm meg, de tekintettel
a körülményekre... – Bissingen eloltotta a szivarját, majd miközben
beszélt, két kezét összekulcsolva a háta mögött, útra kelt az öblös
fotelek és asztalkák között. – Hanna és Georg szinte azonnal egymásba
szerettek. Próbáltam őt visszatartani, hisz a mélyen rangon aluli
liezonok sosem érhetnek jó véget. Georg az oráviai trón
várományosaként persze sok mindent megengedhetett volna magának.
Elvégre más úrfik is játszadoznak a leányszívekkel, és ha netán híre
megy a dolognak, akkor sincs baj, hisz a sikeres kiskakasra mindenki
elismerően tekint, míg a megesett nőt a porba tiporják.
Levegőt vettem, hogy egyetértésemet fejezzem ki, ám hirtelen egy
kéz tapadt a számra. Richárd állt mögöttem – mikor került oda? –, és a
fülembe lehelt:
– Csönd!
Biccentettem, mire elengedett, én pedig lenyeltem a
mondanivalómat.
– Georg azonban más volt – mondta Bissingen. – Jól ismertem őt,
és tudtam, hogy számára a szerelem épp oly komoly dolog, mint az
uralkodás, amit nem hatalomgyakorlásként, inkább a népe iránti
szolgálatként fog fel. Hannától viszont képtelen volt elszakadni, így a
nyár derekáig Marosvásárhelyen maradtunk, és én, látván, hogy más
megoldás nincs, barátként segítettem titkos találkáikat. A társaság
szemében úgy tűnhetett, hogy én vagyok az, aki folyvást Hanna körül
legyeskedik, és bár akkor már nős voltam, ez senkit nem háborított fel,
ami szintén társadalmunk súlyos erkölcsi válságára utal.
– Gróf úr – szólt finom torokköszörüléssel Ambrózy báró. – Most
nem kortesbeszédet mond. Kérem, maradjon a tényéknél.
– A tények, hát persze – bólintott bocsánatkérőn Bissingen. – Nos,
szerintem a továbbiakkal önök is tisztában vannak. Nyár közepén
érkezett a hír, hogy Georg atyja súlyos beteg, így a trónörökösnek
azonnal vissza kell térnie hazájába. Hanna és barátom búcsúja
egyszerre volt szívszaggató és felemelő. A maga édesanyja, Hangay
kisasszony, fiatal leányként is rendkívül okos, belátó, sőt, még az én
szerelmes barátomnál is bölcsebb volt. Tudta jól, ha továbbra is
ragaszkodik Georghoz, az a bolond fiú előbb-utóbb lemond a trónról,
sorsára hagyva népét, és nőül veszi őt. Hanna elmondta nekem, hogy
gyermeket vár, ám ezt a barátom nem tudhatja meg. Georg talpig
becsületes férfi, így a tény, hogy szerelme várandós, bőven elégséges
indok lett volna számára a korona sutba dobásához. Sokáig törtük a
fejünket, mit kéne tennünk, ám a végső döntést Hanna hozta meg.
Ahogy a nyár forróbbá vált, ő egyre hűvösebben viselkedett Georggal,
míg végül július derekán egyszer csak kiadta az útját, mondván, már
nem szereti.
– Hazudott – állapította meg csendesen Róza asszony, mint a
mélyen titkolt női tragédiák szakavatott ismerője.
– Természetesen. Ám erről, miként a gyermekről is, akkoriban csak
ketten tudtunk. Ha nem lettem volna nős, azonnal felajánlom
Hannának, hogy nőül veszem, megkímélve őt a rá váró megaláztatástól,
ám mivel ez lehetetlen volt, csak a barátságomat nyújthattam neki.
– Tovább, tovább! – kavarta fel kezével a füstös levegőt Ambrózy
báró. – Mi történt ezután? Úgy érzem, ami minket igazán érdekel, még
várat magára.
Bissingen gróf kissé értetlen arcot vágva pillantott Richárdra.
– Fogalmam sincs, pontosan mire gondol, de szívesen folytatom a
történetet. Georg atyja barátom hazatérte után néhány héttel meghalt,
így Orávia előbb a dísztemetésre, majd a koronázásra készült. Hónapok
teltek el, én a magam dolgai után jártam, míg csak levelet nem kaptam
Hannától, melyben arról értesített, hogy becsületét egy igen kedves
férfiú, bizonyos Hangay Árpád könyvkereskedő mentette meg.
– A papuska akkor már rég szerelmes volt a mamába – emeltem fel
büszkén az államat, nem törődve Ambrózy báró szemének dühös
villanásával. – Annyira szerelmes, hogy még a számára idegen gyermek
közeledte sem zavarta a nősülésben.
– A gyermek pedig hamarost meg is született – mondta Bissingen
gróf. – Én viszont a következő őszön, mikor Oráviába utazva
meglátogattam a barátomat, végzetes hibát követtem el. Georg egészen
beletemetkezett az uralkodás gondjaiba, ám láttam rajta, hogy még
mindig szenved az elvesztett szerelem miatt, így hát... azt gondolván, ez
majd enyhíteni fogja kínjait... közöltem vele, hogy Hanna férjhez ment,
sőt, februárban már a gyermeke is megszületett.
– Csakis egy férfi lehet ekkora bolond! – kacagott fel váratlanul Róza
asszony. – Valóban megmondta neki a hónapot? Hisz ebből bárki
azonnal kiszámolhatja, hogy a gyermek mikor fogant.
– 1879 júniusában – mondtam röpke kalkuláció után. – Mikor a
mama és a jövendő király között még javában dúlt a szerelem.
– Georgnak sem kellett több idő, hogy erre rájöjjön, mint önnek,
kisasszony – vallotta be Bissingen gróf. – Hiába próbáltam
kimagyarázni az elszólásomat, ő rögvest tudta, hogy a gyermek csakis
az övé lehet. Amilyen becsületes bolond, az első gondolata persze az
volt, hogy nyomban Erdélybe utazik, és aztán...
– Mit tett volna? – kérdeztem, mivel a gróf néhány pillanatra
elhallgatott.
– Épp az a lényeg; ezt ő maga sem tudta. Hanna immár hites
felesége volt Hangay úrnak, így Georg felbukkanása és színvallása,
miszerint ő a gyermek igazi apja, csak botrányt, bajt és keserűséget
hozott volna mindenki fejére. Ráadásul Oráviában sem mentek túl jól a
dolgok. A kicsiny ország egymással acsarkodó, dúsgazdag és erős
országok közé ékelődve próbált független maradni, amit csak józan
ésszel véghezvitt diplomáciai ravaszkodás útján lehetett elérni. A király
egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy elhagyja országát.
Mindezt, amint kissé lehiggadt, Georg is belátta, de ahhoz továbbra is
ragaszkodott, hogy titkolt szerelme gyümölcséről, a kislányról
gondoskodjék. így váltam én rejtett ügynökévé Orávia uralkodójának,
összekötve egymással apát és gyermekét.
– Pontosan miből állt ez az ügynöki munka? – kérdezte Ambrózy
báró.
– Jószerével abból, hogy olykor-olykor tiszteletemet tettem a
Hangay-házban – vont vállat Bissingen gróf. – Első alkalommal
közöltem Hannával, hogy Georg mindent tud, és rajtam keresztül
gondoskodni szeretne a gyermekéről.
– A mamám azonban erről hallani sem akart – szóltam.
 – Úgy van, ahogy a kisasszony mondja – helyeselt Bissingen gróf. –
Hangay úr persze azt hitte, hogy én vagyok a valódi apa, és így a
magam nevében kínálok életjáradékot a gyermek felneveléséhez, ám
meg kell mondjam, felettébb pimasz látogatásaimat igen bölcs
béketűréssel viselte el. Ha én az ő helyében lettem volna, már az első
alkalommal provokálom és párbajra hívom magamat.
– Papuska ahhoz túlságosan szelíd. Ráadásul inkább vetette volna
magát éhes medvék elé, semhogy bármi módon szomorúságot okozzon
a mamának.
– Magam is így vélem – Bissingen gróf visszatért asztalunkhoz,
belekortyolt a konyakjába, majd pohárral a kézben folytatta
elbeszélését. – Georg kérésére azonban, bár cseppet sem volt ínyemre,
1881 decemberében újra felkerestem Marosvásárhelyt, és miként
mindig, akkor is a Lázárpalotában, Jenő barátomnál szálltam meg. A
szomszédos
Hangay könyvkereskedésbe azonban ezúttal nem mentem át, mivel
a küldetésem még sokkal titkosabb és bonyolultabb volt, mint a
korábbiak.
– Nocsak! – kiáltott Ambrózy báró. – Végre valami, amiről eddig
még semmit nem hallottunk. Várjon, kitalálom! Nem egyedül érkezett!
– Ezt meg honnan...? – csodálkozott a gróf, ám Richárd leintette.
– Pofonegyszerű! Hangay úr volt szíves közölni velünk, hogy 1881
decemberében a felesége tudomást szerzett az ön megérkezéséről, ám
miután napokig hiába várta a látogatását, a gyermekkel együtt
Nagyszebenbe, a szüleihez ment.
– Igen, de... – próbált Bissingen helyesbíteni, ám Ambrózy báró
ismét megelőzte.
– Valójában Hangayné életében először és valószínűleg utoljára
becsapta a férjét, vagy legalábbis nem mindent mondott el neki. Ha jól
sejtem, a következő történt. Kérem, utólag majd javítson ki, ha
tévednék, bár ez aligha valószínű – Richárd, mivel nélkülöznie kellett
sétabotját, a pipatóriumhoz rohanva magához vette az ott található
leghosszabb, úgy félkönyöknyi{237} pipaszurkálót, hogy magyarázat
közben azzal hadonásszék. – A kocsi, melyet Hangay úr négy erős lóval
és fegyveresekkel együtt bérelt a nejének és gyermekének. .. Vagyis
Georg gyermekének, de ez most lényegtelen... Tehát a kocsi valóban
Nagyszeben felé indult, ám a várost elhagyva megállt, és utasai egy
másik, ott várakozó járműre szálltak át, hogy aztán észrevétlen
visszatérjenek a... Hol is lehetett akkoriban Marosvásárhelyt egy ilyen
fontos és rendkívül titkos találkát háborítatlanul lebonyolítani?
Mondjuk a vártemplomban{238}!
– Ez hátborzongató! – kiáltott Bissingen gróf. – Miután Hanna a
gyermekkel együtt átszállt az én kocsimba, valóban egyenest oda
mentünk. Honnan az ördögből...?
– Hűvös logika, barátom, semmi több – kopogtatta meg homlokát a
pipaszurkálóval Ambrózy báró. – Ilyesmire kizárólag a jól
karbantartott férfiagy képes.
Róza asszony figyelmeztetőn megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy
hölgyek is vannak a társaságban, ám én nem értem be ennyivel.
– Szabad? – léptem oda a báróhoz, és kivettem kezéből a
pipaszurkálót. – Jómagam is tennék egy próbát ezzel a híresen hűvös
logikával, ha megengedi.
– Csak tessék – hátrált el készséggel az utamból Richárd, és az arcán
fennhéjázás helyett őszinte kíváncsiság ült.
– Tehát a mi titokzatos helyszínünk a református vártemplom –
böködtem meg most én a saját homlokomat. – Mikor épp nincs
istentisztelet, felettébb csendes és kihalt épület. Ám, ha jól sejtem,
aznap várt ott önökre valaki, aki immár másodszor érkezett
inkognitóban a városba, hogy egykori szerelmét és közös gyermeküket
még utoljára láthassa. Georg király óriási kockázatot vállalt ezzel az
úttal, ami azt sugallja, hogy a puszta találkozáson túl valami más célja
is volt. Talán magával akarta vinni Emmát?
Ambrózy báró halkan felszisszent.
– Ugyan dehogy – söpörtem félre saját feltételezésemet. – Az ön
barátja, Bissingen gróf, sokkal becsületesebb és nyíltszívűbb férfiú
annál, semhogy ilyen aljasságra vetemedne. Inkább... Oh, hát persze,
hisz minden szentimentális, romantikára fogékony, szerelmes férfi így
cselekedne, különösen, ha ráadásként még javíthatatlan idealista is!
Árulja hát el, drága barátom – karoltam bele az ámuló férfiba, akivel e
pillanatban igencsak különös párt alkothattunk, tekintve az ő fekete
zsakettjét és az én tiritarka cigányruhámat –, hogy a vártemplomban
aznap Georgon kívül a lelkész, a közjegyző vagy csupán egy fotográfus
várta-e önöket?
– Khrm – reszelte torkát felindultan Bissingen gróf. – Igazság
szerint mindhárom.
– Ez csak természetes – bólintottam, mint ki épp erre számított. – A
fotográfus azért kellett, hogy Georgnak örök emléke lehessen
gyermekéről és elveszített szerelméről abban a távoli, zord Oráviában.
– Orávia cseppet sem zord ország – helyesbített a gróf kissé
zavartan. – Hatalmas, hó borította hegyei között mesés völgyek, csodás
tavak és azok partján barátságos kisvárosok találhatóak, míg Földközi-
tengerre nyíló kikötője...
– Azt hiszem, ez most lényegtelen – bontakoztam ki Bissingen
karjából, pipaszurkálómmal tovább lendítve mamácska és Emma
történetét. – A fotográfus mellett tehát jelen volt még egy közjegyző,
aki a hiteles papírok, szerződések, okmányok kiállításához kell,
valamint egy lelkész...
– Maga Szász Domokos{239} püspök úr – vetette közbe a gróf –, akit
épp abban az esztendőben választottak a debreceni zsinat tagjává, ám a
kedvünkért rövid időre mégis visszatért Marosvásárhelyre.
– Szent egek! – sóhajtott fel ekkor Róza asszony, aki láthatóan
remekül szórakozott családom kanyargós históriáján. – Csak nem
titkos esküvő készül itt?
– Szó sincs ilyesmiről – mondtam. – A szereplők tiszta jelleme ezt
tökéletesen kizárja. Inkább arról lehetett szó, hogy Orávia uralkodója
mindenképp el akarta ismerni Emmát a saját lányának, még ha teljes
titokban is, a mama pedig, aki valószínűleg még mindig szerette őt,
képtelen volt ezt megtagadni tőle.
– Önnek, Hangay kisasszony, épp oly félelmetes elméje van, mint a
báró úrnak – bókolt Bissingen gróf. – Való igaz, hogy a fotográfus
közös képet csinált az ön édesanyjáról, a barátomról és a gyermekről, a
közjegyző elkészítette az okiratot, melyben Georg saját gyermekének
ismeri el Hangay Emmát, míg a püspök úr mindezt az ég áldásával
szentesítette. Eme megható, igen csendes és felettébb titkos találkozó
után a barátom soha többé nem látta sem az ön mamáját, sem a
gyermeküket. Én azonban hét évvel később ismét kénytelen voltam
átlépni a Hangay ház küszöbét, midőn hírét vettem, hogy Hanna súlyos
beteg, sőt, valószínűleg a halálán van.
Hirtelen teljességgel elment a kedvem attól, hogy továbbra is
nyomozói tudásomat fitogtassam. A pipaszurkálót letéve a szivarszoba
ablakához léptem, és a befagyott Duna gázlámpáktól megvilágított,
éterien sziporkázó jegét néztem.
– Ekkor történt – szólalt meg mögöttem Ambrózy báró –, hogy
Széky Hanna megeskette önt és a férjét, miszerint soha, semmilyen
körülmények között nem fedik fel Emma valódi származását?
– Így igaz – felelte Bissingen.
– Miért volt erre szükség? Hiszen Hangay úr nem is tudta a teljes
igazságot, a titkot pedig egyébként is mindketten híven őrizték.
– Azt gondolom... Nos, talán... Nem is tudom.
A gróf széthulló szavai felkeltették az érdeklődésemet, mégsem
mozdultam, nehogy ezzel meggátoljam őt a vallomástételben.
– Ki vele, barátom! – biztatta Ambrózy báró. – Tudnunk kell a teljes
igazat.
– Hanna úgy vélte... Azt állította, hogy a betegsége...
– Igen?!
– Nos, meggyőződése volt, hogy a kórt egy mérgezett tű okozta, amit
korábban valami idegen férfi döfött a karjába, miközben ő a vásártéri
nagypiac forgatagában épp egy kofa rózsái között válogatott.
Meg kellett kapaszkodnom az ablak széles párkányán, hogy össze ne
rogyjak.
– Széky Hannát tehát meggyilkolták – szögezte le tárgyilagosan
Ambrózy báró. – Vajon nyolc évvel Emma születése után kinek
állhatott érdekében megölni Orávia uralkodójának egykori kedvesét és
miért?
– Egyáltalán miből gondolja, hogy Georg hazájának bármi köze van
a dologhoz? – kérdezte Bissingen gróf.
– Matolcsy Kamill a kapocs, mely összeköti a tényeket – felelt a
báró. – A maga titkára raboltatta el Hangay Emmát 1896-ban, majd
üldözte négy éven át. Ez factum, bár egyelőre nem bizonyítható. No, és
ki ajánlotta az ön figyelmébe ezt a rendkívüli képességekkel, bár
meglehetősen romlott jellemmel bíró ifjút?
– Az oraviai ipar és kereskedelem legelső mágnása – szólt Bissingen
rekedten. – Hiszen már mondtam. A neve HansRudolf Motta La
Misox.
És ekkor valami egészen elképesztő dolog történt. Róza asszony
hirtelen felpattant a helyéről, majd selyemsuhogású léptekkel a
sarokban álló mahagónipolchoz iramodott, mely roskadásig volt
pakolva napi- és hetilapokkal.
– Motta La Misox? – hadarta izgatottan. – Valóban ezt a nevet
mondta a gróf úr?
– Igen, asszonyom.
– Nahát, ez felettébb különös – Madame Rose fürgén lapozta fel az
újságokat. – Esküdni mernék, hogy... Áh, itt is van! A Budapesti Hírlap
tegnapi száma hozta. Felolvasom:

„Titkos mágnásesküvő! Lapunk riportere kerülőutakon

értesült róla, hogy a székesfővárosban január 29-én fényes
esküvőt tartanak, amit azonban a külvilág elől teljes mértékben
igyekeznek eltitkolni. Hogy miért ez a nagy rejtőzködés, azt
elképzelni sem tudjuk, hiszen a boldogságra vágyó párban
nincs semmi különös, hacsak nem az, hogy a férfi külhoni.
Kockáztatva a sajtópört lapunk merészen közli (hisz nálunk
első az olvasó), hogy a vőlegény Fridrich-Adolf Motta La
Misox, Orávia Budapesten szolgálatot teljesítő katonai
attaséja, aki a jelzett napon a józsefvárosi Jézus Szíve
 Templomban egy marosvásárhelyi könyvkereskedő egyszerű,
bár igen bájos leányát, bizonyos Hangay Emma kisasszonyt
veszi nőül.”

Mindez csupán néhány papírízű szó volt, mégis úgy robbant fel
közöttünk, mint az a kartácsbomba, amit akkoriban az angolok vetettek
be a lázadó búrok ellen. Én nyomban megpördültem, és Róza
asszonyhoz futva kitéptem kezéből a lapot, hogy a saját szememmel
olvashassam nővérem nevét.
– Mit szólnak ehhez? – néztem fel végül a két férfira.
Bissingen gróf teljességgel összezavarodva állt és értetlenül tárta szét
a karját.
– Fridrich az imént említett oráviai gyáros fia – hebegte. –
Semmirekellő, iszákos, nőcsábász alak, kinek botrányaitól néhány éve
még fel Európa pletykarovatai zengtek. Aztán történhetett valami...
Nem is tudom. Rövid időre eltűnt a báltermekből, és aztán itt bukkant
fel, Budapesten, mint katonai attasé. Mindenki úgy vélte, hogy az apja
keze lehet a kinevezés mögött, hiszen az idősebb Motta óriási vagyona
révén az egyik legbefolyásosabb ember Oráviában. Úgy tűnt azonban,
hogy Fridrich jó útra tért. Már nem voltak vele bajok, hát nem is
hallottunk felőle többé.
Ajkamat összeszorítva fordultam ekkor Ambrózy báró felé, arra
várva, mit mond, ám ő makacsul hallgatott. Ráncolt homloka, állát
érintő keze és padlóra szegezett tekintete azonban elárulta, hogy erősen
töpreng valamin. Már épp rá akartam ripakodni, mikor Róza asszony,
aki tovább túrta az újsághalmokat, ismét felkiáltott.
– Íme a Vasárnapi Újság két hóval korábbi száma – nyitotta szét a
lapot. – Motta La Misox! Tudtam én, hogy már korábban is olvastam
ezt a nevet valahol, bár akkor a fotográfiát meg sem néztem! A
Keresztyén Leányok jótékonysági bálján készült róla a kép, melynek ő
volt az egyik védnöke.
Róza asszony mögé állva lestem bele a lapba. Sárgásbarna, homályos
fotográfiát láttam, amin egy meglehetősen ellenszenves, fiatal
katonatiszt feszített, kinek bajusz nélküli körszakálla az
orangutánokhoz tette hasonlatossá viselőjét. A karján pedig...
– Jézusom! – szörnyedt el immár őszintén megrendülve Róza
asszony. – Hiszen ez Karlinka! Vagyis hogy... Jaj, nekem! A Kardos
Cili!
A szemem és a fülem egyszerre két merőben eltérő hírt közölt az
agyammal, így néhány pillanatra tökéletesen összezavarodtam. Ő volna
hát a titokzatos Cili kisasszony? De mégis, hol? Hiszen a katonai attasé
mellett csupán egyetlen nő állt, és őt nyomban felismertem.
Úgy hívták, Hangay Emma.
Ambrózy báró oly hevesen kapta ki Róza asszony kezéből a
Vasárnapi Újságot, hogy annak fedele leszakadt. Láttam, amint a híres
arisztokrata magándetektív arcából kifut minden szín és az ajka
remegni kezd.
– Ezek szerint maga – meredt a Pilisy-ház úrnője Richárdra –
mindvégig Hangay Emmát bújtatta nálam?
– Valóban – bólintott a báró, majd rám nézett. – Később majd
mindent... Bocsánat, de most rohannom kell – mondta és távozott.
 25
Az Obicupfer {240}

Pest-Buda, 1901. január 24.

Kloiber Karcsi még soha életében nem kapott

akkora csudaszalámit, mint előző éjjel.
Csodálkozott is a dolgon rendesen, hisz Silberspitz Lipót{241} Attila
körúti korcsmája nem afféle mocskos, padlóra köpködős hely volt,
ahová a tabáni hóhemvagányok, rajzolók, hamiskártyások és bicskások
jártak. A sokgyerekes Silberspitznél csupa biztos állással bíró állami
hivatalnok, löttyenő tokájú ügynök, zsíros kereskedő és a Rácz fürdőből
néhány kortyra betérő egyéb úriember koptatta a székeket, a
biliárddákók végét, no meg a bukszája tartalmát. Ki gondolta volna,
hogy Plumpe{242}, a virágkötő akkorát tud ütni, mint egy medve, az
egyébként szelídnek látszó Spitzmüller{243} postás pedig mindjárt
rugdosódni kezd, hogy aztán Jávorszky{244}, a tintás ujjú nyomdász két
sommás pofonnal zárja le a dolgot?
– Azok a rühes luvnyák – fújta ki a vért betört orrából Kloiber. – Ők
átkoztak meg engemet, az hótziher! De kapjam csak el őket, menten
kést mártok beléjük!
Tény és való, hogy az egykori lakatossegédet, aki később igencsak
kikent-kifent ficsúrrá vált, úgy szórva a pénzt, mintha égetné a
tenyerét, jó ideje elkerülte a szerencse. Bús kálváriája pontosan aznap
vette kezdetén, mikor a Hül- csibék, kiket a vonatállomáson szúrt ki,
oly furmányosan ledobatták őt a szerelvényről. Mert abban Kloiber
egyetlen minutáig sem kételkedett, hogy a jegyét az a kapafogú
fehércseléd rajzolta ki a zsebéből, aki már Hül Jenőnek is
zsebtolvajkodott.
– Ha a kezem közé kerül a torka – zihálta Kloiber Karcsi, miközben
a Tabán labirintusának legbelseje felé tántorgott –, addig szorítom a
gigáját, míg szuszog!
A szerencsétlen vonatos affér után persze nyomban rohant az ő
titokzatos megbízójához, hogy jelentse: rátalált a Hül-csibékre, akiket
Ráczváros szinte minden csibésze égen-földön keresett. A köhögős úr
figyelmesen végighallgatta őt, és Kloibernek már előre csiklandott a
tenyere, várva a ropogós bankókra, amiket az ipsze korábban sosem
sajnált tőle.
– Szóval Marosvásárhelyre mentek? – kérdezte végül a férfi,
szokatlanul súlyosnak tetsző, vastag sétapálcájával piszkálva az utca
porát. – Te pedig követni akartad őket, de kibabráltak veled.
– Hát... – húzta a száját Kloiber. – Ammán igaz, hogy ledobattak a
vonatról...
– Nekem ennyi elég – szólt közbe az úr oly dermesztő hidegen, hogy
a ficsúrba beléfagyott a mentegetőzés. – Félig végzett munkáért nem
fizetek. Ha ismét megleled a lányokat, tudod, hol találsz. Na, tűnés!
Kloiber Karcsit ettől kezdve úgy kerülte a szerencse, mint öreg
szittyós a tiszta kút vizet. A pénz ugyan, amit korábban kapott a göthös
úrtól, tán tavaszig is kitartott volna, feltéve, ha a fiú haragjában be nem
tér az első útjába kerülő kártyabarlangba. Csakhogy betért, sőt, ivott,
nőzött és végül még a zöld posztó mellé is leült. Reggelre aztán nem
maradt semmije, csupán a csinos ruha és a selyemszalagos zsirardi,
ami rajta volt. Jól kinézni azonban még a Tabánban sem elég, ha az
ember hasa korog. Kloiber előbb a régi munkahelyére próbálta
visszakönyörögni magát, ám mikor a művezető meglátta őt a csíkos
öltönyben, propellernyakkendősen, úgy elkezdett röhögni, hogy még a
könnye is kicsordult.
– Eriggy oda, ahun parádés majmot csináltak belőled – mondta. – A
gyárba többé nem kellesz, a Vurstliban viszont még illegetheted magad.
így aztán Kloiber Karcsi élete napról napra csak romlott. Eleinte
eléldegélhetett azon utcai leányok koszos naposszobáiban, akiket
nemrég még ő itatott habzó borral, ám amikor rájöttek, hogy a fiú
pénzforrása végleg elapadt, rögvest az utcára lökték. A zsirardi hamar
elveszett, a csíkos öltönyön is egyre gyűltek a sáros foltok, alattomos
szakadások, így aztán Kloiber éhségében a zálogosnál becserélte azt
néhány mocskos göncre meg pár krajcárra, amit nyomban ételre és
főleg italra költött.
Ennie azért mindig volt mit, hisz a piacokon krumplit, tojást, répát
lopni nem nagy kunszt, ha az ember gyereke elviseli, hogy olykor-
olykor – ha épp fülön csípik – kótyagosra pofozzák. A csikorgó hideg
meg a vele érkező hó azonban még annyi irgalmat sem ismert, mint a
dühös kofák. Kloiber két egymást követő, dermesztő éjszaka után,
melyeken épp csak meg nem fagyott, döntött úgy, hogy a számtalan
pesti csavargó és nincstelen példáját követve bekéredzkedik az egyik
menhelyre. Tabáni büszkesége azonban valahol még mindig pislákolt
benne, és hogy bizton ne találkozzék ismerőssel, inkább átment Pestre,
a Lőportár dűlőnek nevezett, kies vidékre, ahol az Angyalföldi út 2.
alatt álló egyemeletes, keramittéglás épület szolgált a székesfővárosi
nyomorultak egyik téli mentsváraként{245}.
A Podmaniczky báró elnöksége alatt működő Hajléktalanok
Menhelye Egylet több házat is működtetett, ám a csavargók elmondása
alapján az „Angyi” volt közöttük a legszigorúbb, ám egyben a
legtisztább is. Kloiber Karcsi félve lépett be a kapun, hol a vele egy
időben érkező, a járást viszont már korábbról ismerő emberek
nyomban jobbra, a tágas és világos felvételi irodába terelték őt. A falak
mentén körös-körül sokfiókos polcrendszer állt, és minden
szekrénykén megszámozott bádogplecsni virított. A középre helyezett,
súlyos asztalon óriási könyv hevert, mellette tollszárak, tintásüveg és
egy kézben hordható mini wertheimdoboz sorakozott katonás rendben.
A vaskos fóliáns fölé harcsabajszos, acélkemény tekintetű férfi hajolt,
aki megpillantva a tétován toporgó fiút, azonnal rádörrent.
– Ha a kakamádámot{246} keresed, rossz helyen jársz. Ne tojózz már,
inkább gyere ide! Tudsz-e írni?
 – Igenis, hogy tudok, nagyságos úr – alázatoskodott Kloiber, aki
leginkább attól rettegett, hogy nem fogadják be a szállón.
– Akkor hát perkáld ki szépen a tíz fillért, mer’ annyiba kerül a
szállás éccakára.
A fiú belekotort a zsebébe, de csak nyolc fillért talált.
– Új vagy még itten, igaz-e? – nézett rá busa szemöldöke alól a férfi,
majd biztatón bólintott. – Jól van hát, most az eccer elég lesz a nyóc is,
feltéve, ha jól viseled magad. Az én nevem különben Móritz. Móritz
János{247} menhelyfelügyelő, de mindenki csak Morei papának hí. Na,
írd alá a könyvet, aztán vessed le a cipőd, kalapod!
– Aztat meg minek? – hőkölt hátra Kloiber. – Mindkettő az enyém!
– Tied hát, mióta leloptad valakiről – mondta a férfi, ám a
hangjában nem volt semmi fenyegető. – Nálunk ez a szabályzat: aki
melegben akar alunni, annak estve hét órára a kapun bévül köll lennie,
a tíz fillért leperkálnia, a könyvet aláírnia, vagy ha nem tudja, hát
ikszelnie, aztán a cipőjét, tökfödőjét leadnia, hogy bézárhassuk azokat a
szekrénykékbe.
Mivel Kloiber még mindig tétovázott, a férfi megszánta őt és
magyarázni kezdett.
– Egykoron sok volt itt a lopás. A zsiványok egymást fosztogatták
éccakánként, aztán reggelre huss, kereket oldottak. Mióta viszont a
cipőt, kalapot elrekkentjük, senki nem tolvajkodik, legalábbis nem
ollan sokat, mert lábbeli nélkül úgyse jutna messzire. Ne féljél, gyerek,
a szekrényed bilétáját, ami egyben az ágyad számát is mutassa,
mindjárt megkapod. Csak vigyázz rá, akasszad a nyakadba, és aztán
reggel, ha felmutatod, a holmidat is visszakapod.
Móritz úr, azaz Morei papa arról már nem szólt, hogy az irodából
markos segédei mindenkit a közös fürdőbe terelnek, ahol tetszik, nem
tetszik, pucérra vetkőzve kell fürödni, méghozzá függönyök nélkül, a
többiek előtt.
– Aki nem ragyog úgy, mint a Salamon töke, az nem kap enni, és
ágyba sem fekhet – szokta volt mondani a vonakodóknak a
menhelyfelügyelő. – Vagy mosdik, vagy máris fordulhat kifelé a kapun,
hogy a tetveivel együtt fagyjon halálra.
Miután végeztek a fürdővel, és visszavették ugyanazt a koszos ruhát,
amiben jöttek, a hatalmas étkező hosszú asztalai mellé kucorogva végre
megkapták a vacsorát. Igaz, hogy fejenként csupán egyetlen tálnyi, üres
köménymaglevesből és nagy karéjnyi kenyérből állt a „lakoma”, de
legalább forró volt, ízes, és sokaknak közülük minden bizonnyal több,
mint amit egész nap nyeltek. Kloiber sietve bekanalazta, amit elé tettek,
és már indult is a többiek után, akik egymással heccelődve, zajongva
vonultak a hálótermek felé, melyek közül tizenkilenc a férfiak, kettő
pedig (elrekesztve a többitől) a nők részlegeként teljesített szolgálatot.
A vaságyak alig egyetlen méterre álltak egymástól, és termenként úgy
harminc fekvőhely kínálta magát, a zsúfoltság tehát nagy volt, ám ez
látszólag senkit nem zavart. Az viszont már több újsütetű menhelyes
morgolódását is kiváltotta, mikor közölték velük, hogy csak úgy
fekhetnek rá szalmával tömött matracaikra, ahogy a világra jöttek,
vagyis teljesen meztelenül.
– A gatyám mér nem fér meg rajtam? – hőzöngött a kezdő
hajléktalan. – Én még a szeretőm mellé se feküdtem be pucéran, hisz
szemérem is van a világon.
– Maguk már rég kívül rekedtek azon, szóval le a gatyát!— közölte
Morei papa.
Ruháikat az ágyak fölé szerelt polcokra tehették, aztán már bújtak is
be a durva lópokrócok alá. Kloiber Karcsi a menhelyen töltött első
éjszaka alig aludt valamicskét. A sötétben heverve hallgatta
huszonkilenc hálótársa hortyogását, nyögdécselését, köhögését,
miközben arra gondolt, miként fogja megnyuvasztani a két Hül-csibét,
akik ily szomorú sorsra juttatták őt.
A menhely végül is jó választásnak bizonyult. Reggelente a majd
négyszáz szerencsétlen visszakapta a cipőjét, fejfedőjét, és szertefutott
a székesfővárosba. Volt, aki koldulni, más a szeméttelepekre guberálni,
vagy a vasútállomásokra szenet lapátolni ment, míg a többiek ennél
sokkal gyanúsabb mahinációk után néztek. Kloiber eleinte a piacokon
téblábolt. Olykor beállt hórukklegénynek, néhány fillérért annyi
zöldséggel teli ládát mozgatva meg, hogy hegyet lehetett volna emelni
belőlük, ám legtöbbször csak azt nézte, mit lehetne elcsenni, ami aztán
pénzzé tehető. Mint hamarost kiderült, a menhely nem csupán
biztonságos, meleg éji szállást, de az olyan kezdő szerencsevadásznak,
mint ő, tökéletes iskolát is jelentett. Az Angyiba mindenféle alak járt
aludni. A legtöbb persze lecsúszott, megnyomorodott szittyós volt, akit
már semmi más nem érdekelt, csak az a kis pénzecske, ami a napi
pálinkára elegendő. Kloiber Karcsi kerülte őket, és inkább a kiművelt,
ravasz koldusok, hék elől bujkáló tolvajok és a valaha jobb napokat
látott „úri emberek” társaságát kereste. Az utóbbiak között volt két
ügyvéd, akiket váltóhamisításért, egy tésztaképű középiskolai tanár,
akit a diákjával elkövetett fajtalankodásért, és egy banki tisztviselő, akit
sikkasztásért ítéltek el egykor, és miután szabadultak, semmijük nem
lévén, az utcán próbáltak életben maradni. Az ő beszélgetéseiket
hallgatva Kloiber hamar rájött, hol remélhet komolyabb bevételt.
– Amint beléptem a kávéházba, számomra mindjárt megszűnt a
világ – emlékezett az ügyvéd párás szemmel. – Szivar a számban,
stampedli szilvórium előttem, a tenyerem pedig a kenyeres jány
tomporán. Hát mi kell még a boldogsághoz, uraim? Aki kávéházban
van, főleg, ha zenés az a hely, mindjárt a mennyországban van. Mikor
én az Abbáziában lehettem, felőlem akár a széket is kilophatták volna
alólam, bizony úristen, azt sem veszem észre.
Kloibernek épp elég volt ennyit hallania, máris tudta, mihez kezd
másnap. Először is a csöndes Izabella utcába ment, és ott szó nélkül
lecsapott egy gyanútlan rikkancsot, elvéve tőle a Pesti Hírlap még
nyomda meleg kötegét meg a vörös sipkát, mely az újságárus kölykök
ismertetőjegye. Ezután már csak ki kellett várnia, hogy a környék
számtalan kávéháza sorra megteljen, ő pedig, mintha lapot próbálna
eladni, végiglátogatta mindet, és a vendégek meg az elfoglalt pincérek
orra előtt lopta el a bejárat mellé akasztott kabátokat, kalapokat,
sétapálcákat. A külvárosi zálogos nem kérdezte az ügyes obicupfert,
hogy honnét a szajré, viszont egy-egy cobolygalléros felöltőért,
prémbetétes bőrkesztyűért, vadonás újnak tetsző kalapért akár két-
három koronát is hajlandó volt megadni.
Kloiber Karcsi január derekán azon kapta magát, hogy a nyakában
csüngő erszénybe (szintén bugázott holmi) nem fér több bankó, pedig a
takarékoskodás aligha tartozott az erényei közé. Erősen viszketett a
tenyere, hogy ismét a Gellértalja présházaiban működő
kártyabarlangok egyikébe fusson, az ördög bibliájának forgatásával
faggatva ki a sorsot arról, vajon tényleg elmúlt-e az átok, amit a Hül-
boszorkák olvastak rá. Végül azonban úgy döntött, inkább gyűjt még
némi lét, aztán kivesz magának valahol a Tabánban egy szerény kis
szobácskát, ahol éjszakánként nem kell a többi csavargó lábszagát
szívnia, és komolyabb vállalkozások tervezésébe foghat.
– Én leszek a leghírhedtebb hóhemvagány, akit valaha is ez a bűzös
város kiokádott magából – fogadkozott önmagának, és tiszta szívből
hitt a sikerben.
Aztán az előző éjjel valahogy mégis beütött a krach. Ki gondolta
volna, hogy a Silberspitz vendégei olyan szemfülesek, mint Rudnay
pincskalapos kutyái, akik folyvást a szegény tolvajok után szimatolnak?
Kloiber Karcsi magabiztosan lépett be a füstös italmérésbe, bátran
kanyarította vállára a fogason csüngő kabátok egyikét, és aztán véres
orral, sajgó bordákkal tért magához az Attila körút jégkásás kövezetén.
– Úgy tetszik, a két luvnya átka még mindég kísért – csikorgatta
meglazult fogait a pórul járt obicupfer, midőn az Aranykakas utcába
fordult. – Tiszta mázli, hogy a héket nem hítták rám azok a...
És ekkor Kloiber Karcsi torkában hirtelen keresztbe állt a keserűség.
Két szeme elkerekedett, döbbenetében még a görbe házacska falának is
nekitántorodott, úgy nézte azt a semmi kis alakot, aki épp akkor lépett
ki a 33-as számot viselő rozzant kapun.
Ő volt az, semmi kétség: a Hül-csibék legrútabbika, a kapafogú
Mück Mári! A leányka ugyan vastag hárászkendőbe bagyulálta magát,
és karján a fonott kosárral, ami dugig volt valami rongyokkal, semerre
sem nézve sietett tova, Kloiber mégis nyomban felismerte őt.
– Az anyád keserves úristenit, most megdöglesz, te kis rima –
acsargott az egykori lakatossegéd, jobb kezével máris a kés után
kotorva, amit mindig magánál hordott. A kopott fanyél régi
ismerősként simult a tenyerébe, ám valahogy ki is józanította a fiút.
Miért ölje le az aranytojást tojó tyúkocskát, ha általa netán újra a
húsosfazék közelébe férkőzhet? Csupán követnie kell a kis lotyót, aki
bizonyára a szép barátnéjával együtt tért vissza Marosvásárhelyről, és
most itt, a Tabánban bujkálnak megint. Ha sikerül kilesnie, hová
igyekszik Mári, meglesz a másik luvnya is, akit a göthös úr annyira
keres, és akkor Kloiber Karcsinak, há-há, ismét itt a Kánaán!
Tervezni bölcs dolog, ám a végrehajtást könnyen dugába döntheti a
féktelen düh, ami a frissen megvert obicupfer mellében dagadozott. Ott
aztán, ahol az Árok utca bécsatlakozott a Kereszt utcába, Kloiberből el
is fogyott minden türelem, és mivel a környéken egyetlen lélek sem
járt, négy hatalmas ugrással a leány mögött termett, megmarkolva
annak csontos nyakát, majd arccal a falnak taszította őt. Márika
ijedtében nagyot sikkantott, ám a téli Tabán labirintusában, a csúszós
és meredélyes utakon ez oly hétköznapi zaj volt, hogy ha hallotta is
valaki, egy botladozó fehércseléd miatt biztos nem dugta volna ki az
orrát a jó meleg lakásból.
– Megvagy hát, toprongy – kiáltotta a fiú, baljával a foglyát,
jobbjával a kését szorongatva.
– Te... – nyögte Márika a vályogfalat harapva. – Te vagy az,
Karcsika?
– A halálod vagyok, boszorka – lihegte Kloiber, immár egész
súlyával a leányka hátának feszülve, miközben azt fontolgatta, hol
szúrja meg elsőként. – Vedd le rólam az átkot és danold el szépen,
merre van a másik rima, akivel a csühösre szálltál, különben...
A kés hegye Márika meztelen nyakához ért. A lányka próbált
elhúzódni, ám hiába, mivel Kloiber szorosan a falhoz préselte őt.
– El... – zihálta a törékeny fehércseléd. – Elváltunk egymástól rég.
Ciliké ottan... Ottan maradt, abban a messzi városban, ahol a családja
él, engemet meg két nap után kidobott, pedig korábban mennyi szépet
és jót ígért.
Kloiber biztosra vette, hogy a kapafogú hazudik, és ebben
kivételesen nem is tévedett. Kardos Cili (akit mostanság Karlinkának
hívtak) és Márika a Pilisy-ház elleni támadást követő napon sietve
elhagyták addigi búvhelyüket, hogy Róza asszony segédletével a
Szerecsen utca 41.{248} alá, egy szürke, komor, háromemeletes bérházba
költözzenek, ahol a meglehetősen rossz hírű Goldschmidt{249}-féle
bordély üzemelt. A Drechsler-palota{250} mögötti sarokházban csupa
szegény sorsú, javarészt zsidó család, valamint néhány kopott öltönyös,
borostás képű zugügyvéd, boldogulni alig képes bőrkereskedő és más,
szép lassan a társadalom legaljára süllyedő alak lakott. A Goldschmidt
Terézia által működtetett bordély az első emeletet foglalta el, ám
valójában az egész bérházat uralta azáltal, hogy valamicskét is magára
adó ember a lábát soha be nem tette oda.
Terézia mámi, aki nyolcvanon túl immár közelebb toporgott az örök
elmúláshoz, semmint az eleven élethez, immár huszonöt esztendeje
vezette műintézményét. Porcelán műfogsorát csattogtatva ült legbelső
szobájában, óriási íróasztala mögött, és régimódi főkötője alól
kipislogva bámult a két lányra.
– Biztos, hogy egyik se fogad kuncsaftokat? – recsegte füstízű
hangján, majd pipája szárával Cilire bökött. – Azér’ elkérhetnék akár
kétszáz kroncsit, és a másikra is akadna vevő a részeg glaccsosok
között.
– Ezek a lányok az én védelmem alatt állnak, Terézia – szólt Róza
asszony ellentmondást nem tűrő, rideg szívű üzletasszonyokra jellemző
arccal. – Emlékezzék rá, hogy tartozik nekem. Az a két cseléd, akikből
maga kéjnőt faragott, leánykereskedelemmel akarták megvádolni, de
én elsimítottam az ügyet.
– Nix kuncsaft – bólintott a vénasszony, jelezvén, hogy megértette.
– Így viszont csak ablaktalan szobát adhatok nekik, mert az összes
többiben az én lányaim dolgoznak.
– Jó lesz az is – mondta Róza asszony. – Úgysem láthatja őket senki,
míg itt vannak. Reményeim szerint néhány nap, és értük jövök. Addig
viszont...
– Tudom, tudom: lakat a pofámon – legyintett az őskövületnek
tetsző bordélyos banya, aki ifjú leányként tán még Petőfi jó barátait
szórakoztatta egy-egy duhaj, szabadságharc előtti éjszakán. – A fizetség
pedig...
– Annyi pénzt kap, mintha itt-tartózkodásuk alatt a lányok minden
éjjel három kuncsaftot szolgáltak volna ki – vágott a szavába Róza
asszony, néhány bankót téve asztalra. – Addig is itt van valamennyi a
költségekre. A többit majd akkor adom, mikor értük jövök, és látom,
hogy a hajuk szála sem görbült.
Végül azonban minden másként alakult, és ennek csakis Márika volt
az oka, aki biz’ sehogy sem tudott ellenállni a folyosó végi árnyékszéken
talált újságoknak. Fogott hát néhány lapot, és belopva azokat a
rejtekhelyre – mivel rettentőmód unta magát az ablaktalan lukban –,
megkérte Cilit, hogy olvasson fel belőlük. így leltek rá rabságuk
második napján a hírre, miszerint Fridrich-Adolf Motta La Misox
hamarost nőül veszi Hangay Emma kisasszonyt.
– Hiszen ez te vagy, Ciliké! – ámult Mück Mári.
– Ez bizony én – hűlt el Emma is. Még aznap éjjel elszöktek a
Szerecsen utcai bordélyból, jócskán megkárosítva ezzel Terézia mámit,
aki ezért a halála napjáig, melyre még tíz évet kellett várni, átkozta
őket.
A két leány egyenest a Tabánba ment, hisz ott lehetett a
legkönnyebben eltűnni. Tudták, hogy a Hül-házba nem térhetnek
vissza, és Csurár Fecskát sem akarták bajba keverni, így végül ahhoz
fordultak segítségül, akiben tán még a saját édesanyja sem bízott soha.
Herrdoktor nagy zsivány volt, ám Mári úgy vélte, a zord külső érző
szívet takar, hát felkeresték őt Virág Benedek utcai lakásán, ahol két
aprócska emeleti szobát bérelt, ami már önmagában is azt jelezte, hogy
nem hétköznapi vagányról van szó.
– Ezér’ engemet valaki meg fog hirigölni – morgott Herrdoktor,
midőn előadták neki a kérésüket.
– Az könnyen lehet – értett egyet Mück Mári. – Ám ha most nem
fogadsz be minket, akkor ránk tanálnak a gonoszok, és akkor nekünk
szer’usz világ!
 – Nektek! – bökött rájuk Herrdoktor. – Én viszont megúszom!
– A gyors hiriget igen – bólintott ravaszul a kislány. – A gyehenna
lassú tüzét viszont, amibe a túlvilágon majd azér’ vetnek bele a
villásfarkú ördögök, mer’ veszni hagytál két ártatlan lelket, na, azt
bizton nem!
Mint minden tabáni hóhemvagány, Herrdoktor is babonás volt
kissé, amin még az sem tudott enyhíteni, hogy valaha állítólag tanult,
nadrágos ember volt. Befogadta hát a lányokat, akik szentül ígérték,
hogy csak néhány napot maradnak. Emmának, avagy Cilinek, akit a
bordélyból való szökés ismét tetterőssé, az újságcikk pedig igen
dühössé tett, valóban voltak tervei.
– Ha már a lapok is kiszerkesztették, hát nem tehetem meg –
mondta –, hogy távol maradok a saját esküvőmtől.
– Lehetek a koszorúsjányod? – vigyorgott széleset Márika, de csak
azért, hogy mindjárt el is kámpicsorodjék. – De a lagzihoz ruha is kéne
ám!
– Ha kell, hát kerítünk – ölelte meg a kislányt Emma.
Így jutott végül Mück Mári az Aranykakas utcába, ahol bizonyos
Jelenek Susána{251} kávémérő asszonyságról mindenki tudta, hogy a
fekete leves porciózása mellett használt ruhák adásvételével is
foglalkozik. Emma még a Hül-házból hozott magával némi pénzt, így
akadt rá remény, hogy ha nem is főnemesi, de legalább polgári módon
kiöltözhetnek a nagy eseményre. És akkor most gyön ez a kajla,
elefántfülű, mocskos szájú Kloiber, és mindent elront nekünk –
gondolta Márika, arcával oly szorosan préselődve a jéghideg,
salétromos falnak, mint valami Vurstliba invitáló, kínkeservvel rajzolt
plakát.
– Ne add itt nekem a dumabankot, frankamári – vicsorogta a
kislány hajába a lakatosból lett obicupfer –, mert istenemre mondom,
meglékellek!
– Istenedre? – feszítette meg egész testét Mück Mári. – Akkor jó,
mer’ neked sose vót olyanod! – mondta, és jobb sarkát felfelé rántva ott
rúgta meg a háta mögött álló Karcsit, ahol a férfiember legérzékenyebb
része találtatik.
Kloiber üvöltését tán még a királyi palotában is meghallották, ám a
Tabán népe erre sem rezzent össze. A pórul járt fiú két kezét a lába
közé kapva úgy dőlt el, mint a krumpliszsák, ám amikor Mári futásnak
eredt, valahogy mégis a leányka után kapott, és mocskos ujjai között
finom szövetet érzett. Előre örült, hogy a szökevény szoknyáját sikerült
megcsípnie, ám a könnyű anyag csupán a kosárból lógott ki, így
készséggel hagyta el korábbi helyét, cseppet sem akadályozva Márit a
menekülésben.
A kislány fürge léptei már rég elhaltak a kacskaringós utcák
rengetegében, mikor Kloiber Karcsi szédelegve, hányingerrel küzdve
végre képes volt felállni. A falnak támaszkodva, mély levegőket véve
próbálta enyhíteni az ágyékában lüktető fájdalmat. Amint jobban lett,
előbb a kését tette el, majd a sárba merült szövetért nyúlt, amit a
kosárból sikerült eloroznia. A nemrég még hófehér, leheletvékony
tüllfátyol rózsaszín selyemvirágokból álló, vékonyka koszorúhoz
kapcsolódott, és új korában bizonyára megérhetett vagy tíz koronát.
– Mi a szifiliszes ördög kéngőzös böffentése ez? – ráncolta homlokát
Kloiber Karcsi. – Ki a fene fog itten nászra menni?
Az immár végképp tönkrement menyasszonyi fátyol szomorúan
csöpögtette magából a sáriét, ám az obicupfer figyelmét hirtelen valami
egészen más keltette fel. A beszennyezett tüllt sietve a zsebébe gyűrte,
majd ismét lehajolt, és két ujja közé csippentve egy sárgásbarna
cédulkát emelt az orra elé.
– Te is a Máritól gyöttél? – kérdezte a mosodások által használt
lapocskát szemlélve. – Hadd hesszöllek csak! Ha a Jelenek Susána
címe van rajtad, akkor mész vissza szépen a sárba, de ha korábbról
maradtál a kosárban...
Virág Benedek utca 10. – állt a cédulkán, néhány ruhadarab
felsorolásával egyetemben.
– Szóval itten dekkoltok mostanság, lubnyik – súgta Kloiber Karcsi,
majd a papírt a belső zsebébe, épp az odvas szíve fölé rejtve, hosszú
léptekkel a Szarvas tér felé indult, hogy ott bérkocsit fogva
mihamarabb Pestre hajtasson.
 26
Az Angol Királynő

Buda, 1901. január 24.

A vigadó szivarszobájában állva úgy éreztem,

hogy a világ teljes súlyával, minden bűnével és bánatával rám
nehezedik és menten összeroppant. Miután Ambrózy báró oly hirtelen
távozott, Róza asszony észrevette, milyen rossz állapotban vagyok, és
máris a gondjaiba vett.
- Jöjjön, kedves, leviszem az utcára, és kerítek magának bérkocsit –
mondta és belém karolt. – Minél hamarabb haza kell mennie. Én
sajnos nem kísérhetem el, ám biztos vagyok benne, hogy maga erős
teremtés, hamar összeszedi magát.
Ebben sajnos Róza asszony nagyot tévedett. A Vigadóból kijutni,
kocsira ülni és az Ambrózy-villába hajtatni olyan volt, mintha a
rémálmok hátborzongató ösvényén járnék. Pest pirkadat előtti,
hókásás, fagyos és kihalt utcáin, majd Buda és a Svábhegy kanyargós
útjain mindenhol halkan suhanó árnyakat véltem látni, amik vagy a
múlt titkolt borzalmairól suttogtak, vagy egyenest az életemre törtek.
Karmos mancsok kaparászták a konflis oldalát, a fákról Andersen és a
Grimm testvérek meséiből ismert szörnyetegek ugrottak a konflis
bőrtetejére, az ablakon pedig időről időre torz pofák bámultak be, akik
épp úgy köhögtek, harákoltak, mint Bissingen áruló titkára.
Mint utólag megtudtam, hajnal felé Csurár Fecska, aki a cserepes
pálma mögé bújva nagy buzgalmában bizony elaludt, felriadva éktelen
botrányt csapott, mivel sehol nem talált. Szegény cigány leány irántam
érzett aggodalmában sorra berontott a fényességes ház minden zugába,
és néhány párocskát megzavarva, átkokat köpködve követelte, hogy
nyomban adjanak elő. Végül Róza asszony nyugtatta meg őt, így Joszó
prímás bandája, melynek szolgálataira akkor már csupán egy-két
asztalra borult, tökrészeg bankár tarthatott volna igényt, végre
elhagyhatta a Vigadót.
Nekem Isti nyitott ajtót álmos szemekkel, fülig pokrócba csavartan,
a korai zargatás miatt halkan morgolódva, ám amikor a lámpafényben
meglátta az arcomat, rögvest elnémult. Én magam is szó nélkül
mentem fel a szobámba, vetettem le színes álöltözetemet, és bújtam be
az ágyba. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek képes
aludni, hisz amint lehunytam a szemem, azonnal rémséges árnyak,
ködös szellemképek és irtózatos titkokat motyogó, bár érthetetlen
suttogások vettek körbe.
Ez már túl sok volt nekem. Bissingen gróf állítása, miszerint az én
édes, jó mamámmal annak idején nem betegség, hanem méreg végzett,
már önmagában is elviselhetetlen tehernek tűnt. Ám arról értesülni,
hogy Ambrózy báró kijátszott, becsapott és heteken át hazudott
nekem...
– Rátalált Emmára, és mégsem szólt róla – suttogtam bele a néma
éjszakába. – Sőt, rejtegette őt, mindent elkövetve, hogy még véletlenül
se találkozhassunk.
Oly végtelen kínt és bánatot éreztem, amit szavakba önteni
képtelenség. Egyszer Richárd azt mondta nekem, a húgaként tekint
rám, én pedig gondoljak rá úgy, mint szerető, gondoskodó és oltalmazó
bátyra. Ennyit jelentenek hát neki a szavak, az érzelmek és az emberek,
akik körülveszik. Ha az érdekei úgy kívánják, akkor baráti, testvéri, és
még ki tudja, miféle szeretetet mímel, ám közben...
A kezem szinte magától csúszott a párnám alá. A Bull Dog
fémtestének hidege gyászos megnyugvást ígért, amint belenéztem sötét
csövébe.
 – Hát jó, legyen – mondtam a revolvernek, mely immár egyetlen
megbízható társam volt. – Akkor ezt hallgassa meg, báró úr: esküszöm
az égre, hogy a maga önző, rátarti, kegyetlen játszmája Hangay Milivel
a mai nap örökre vé get ér!

Sédeni-Ambrózy Richárd Lajos Gobert báró – mint az később teljes

bizonyossággal megállapíttatott – csak késő délután, úgy hat óra tájt
tért vissza svábhegyi otthonába. Hogy hol járt egész nap, az sajnos
rejtély, amiről a villa lakói annál is inkább nem merték őt faggatni,
mivel Erdődy grófnő kisebbik fia igen ijesztő állapotban volt. A szeme
alatt sötét karikák ültek, a homlokát gondterhes, mély ránc szelte ketté,
és a viselkedése egyszerre tűnt titokzatosnak, elutasítónak és már-már
kétségbeesettnek, pedig eme utóbbi egyáltalán nem volt rá jellemző.
Ambrózy báró első útja a villa alagsorába, a kazán melletti zugba
vezetett, ahol Suha Istivel váltott néhány sietős, halk mondatot, mire a
ház mindenes inasa kapta magát, felöltözött és elrohant. Ezután az ifiúr
a konyhába ment, és Terka néni szemrehányó megjegyzéseit meg sem
hallva, csak úgy állva, paraszti mód bekapott néhány falatot. Úgy tűnt,
hogy a forró kávé és a kissé már szikkadt zsemlye, amit még reggel
hozott a pékinas a Karthauzi úti sütödéből, valamelyest jobb kedvre
derítette őt. Ám amikor a grófnő – kilépve a nagyszalonból, mely
egyben dolgozószobaként is használatos – meg akarta állítani, hogy
feltegyen neki néhány kérdést, a fia udvariasan, de igen határozottan
elutasította, mondván: sürgős beszéde van Hangay kisasszonyai, aki –
mint azt Terka néni és Suha Isti közölte vele – még pirkadat előtt
hazatért, és azóta sem kopogtatásra, sem kérlelésre nem nyitott ajtót,
sőt, nem is felelt.
A báró úr először maga is zörgetni próbált, csakhogy hiába. Miután a
szobából semmiféle zaj nem szűrődött ki, a férfi – annak ellenére, hogy
kitűnő nevelést kapott – megragadta a leányszoba kilincsét, és
lenyomta azt.
Az ajtó zárva volt.
Ambrózy báró lehajolva megállapította, hogy a kulcs a helyén van,
így tehát a helyiségbe belesni lehetetlen. Ekkor már – türelmét vesztve
– kiáltott is, de odabentről továbbra sem jött felelet.
– Gáspár bácsi! – zengett az ifjú báró hangja. – Gáspár bácsi, merre
van? Hozzon gyorsan fejszét, vésőt, pajszert, vagy ami akad.
Hamar felbolydult a ház, midőn az öreg cseléd és a báró úr
szerszámokkal jól megpakolva, az emeleti leányszoba elé ért. Terka
néni két tenyerét összecsapva, halk fohászt rebegve szörnyülködött,
míg Erdődy grófnő – követve a betörésre készülőket – a hálószobák
előterében állt, és arisztokratikus nyugalommal szemlélte az
eseményeket.
– Hiába a zártörési tudományom – mondta Ambrózy báró –, ha rigli
van az ajtón.
– Így igaz – szólt Gáspár bácsi. – Legjobb lesz, ha mindjárt a
fejszével kezdünk.
Ezzel aztán kapta magát, megpökte a markát, és két kezébe ragadva
a nevezett szerszámot, a feje fölé emelte azt.
A rigli halk kattanását és a kulcs zörrenését senki nem hallotta.
Nincs ebben semmi különös, mivel mindkettő jól be volt olajozva,
ráadásul a jelenlévők lélekben már a fejsze csattanását, a vaskos ajtó
fájának reccsenését várták.
– Maguk meg mit művelnek itt? – kérdeztem a küszöbön túlról
gyűrött arccal, álmos szemekkel rájuk bámulva. – Tán az az új módi,
hogy „jó reggelt-”et egymásnak mostantól baltával köszönünk?
Rövidke csend következett, majd Gáspár bácsi a feje fölé emelt
szerszámra pislantott, és kissé kioktató hangon közölte velem:
– Ez, kérem, egy fejsze. Már csak a pontosság véget.
– A pontosság kiváló erény – bólintottam. – Miként az őszinteség is,
amit azonban a jelenlévők közül aligha birtokol mindenki.
Jó tanítványa voltam Agáta mamának. Hiába forrt bennem a düh,
mégis nyugodt, már-már hétköznapi módon, kellő felsőbbrendűséggel
tudtam beszélni, sőt, a hangom sem csuklott meg, vagy remegett, pedig
én álltam ott lenge hálóruhában, míg a többiek mind illendő öltözéket
viseltek.
– Úgy tűnik, Milikém, hogy átaludta a napot – szólalt meg ekkor
Agáta mama, akin látszott, hogy át kívánja venni az irányítást. – Azt
mondom, mindenki menjen a dolgára, maga pedig öltözzön fel szépen,
és majd a vacsoránál találkozunk.
Gáspár bácsi rögvest összeszedte a fölöslegessé vált szerszámokat,
Terka néni a fejét csóválva a konyha felé vette az irányt, ám Ambrózy
báró nem mozdult. Nyúzott arccal, kialvatlanságtól vörös szemmel
nézett rám, oly gyanakvó pillantásokat lövellve felém, mintha valami
iszonyú bűnt szimatolna.
– Beszélnem kell magával, Mili – mondta halkan.
– Ahogy nekem is önnel, báró úr – feleltem kígyóméregbe áztatott
szavakkal.
– A laboromban várom, de kérem, siessen! – hajolt meg Richárd,
majd távozott.
Húsz percbe is beletelt, mire összeszedtem magam. Valójában már
akkor felébredtem, mikor Ambrózy báró a kilincsemmel matatott, ám
azt hittem, Terka néni aggodalmaskodik, és nem volt kedvem felkelni.
A kinti világosságot néztem, és bár a szobámba vetülő fény irányából
rájöhettem volna, még mindig azt hittem, hogy reggel van. Csak mikor
a szobám előtt szerszámokkal kezdtek zörögni, ébredt fel bennem a
gyanú, hogy valami nem smakkol.
A bordó ruhámat vettem fel, amin a minták egymást kergető
őzgidákra emlékeztetnek, majd revolveremet a gyöngyös retikülbe téve
lementem a báró laborjába. Az ördögalakos ajtó résnyire nyitva várt, én
pedig, amint átléptem a köszöböt, magam mögött nyomban becsuktam
azt.
– Kérem, Mili, üljön le és figyeljen nagyon! – mondta feszültségtől
remegő, már-már ingerült hangon Richárd, aki lépteim zajára a belső
szobából jött elő.
Sokat aludtam, nem vagyok fáradt – mondtam volna még tegnap is,
hozzátéve: – A hazudozást, hamis szót és komisz félrevezetést
egyébként is jobb állva hallgatni.
Most azonban már egészen másként járt az agyam, mint előző nap,
így mindenféle megjegyzés nélkül leültem a legközelebbi székbe, és
retikülömet az ölembe fektettem. Szokatlan csöndességem Ambrózy
bárónak is feltűnt, ám azon túl, hogy megint fürkésző tekintetet vetett
rám, nem tette szóvá a dolgot.
– Engedje meg – mondta, miután (az engedélyem nélkül) rágyújtott
egy Virginiára –, hogy rövid és lényegretörő legyek, mivel egyetlen perc
vesztegetni való időnk sincs.
– Értem – bólintottam.
– Tisztában vagyok vele, sőt, teljességgel természetesnek tartom,
hogy ön, Mili, jelenleg teljes szívéből gyűlöl engem.
Egyenesen a báró szemébe néztem, ám az ajkaim nem mozdultak.
– Helyes – vette tudomásul. – Hazudtam magának, becsaptam és
félrevezettem önt, így tehát minden joga megvan hozzá, hogy gyűlöljön.
Épp ezért most csak arra kérem, hogy hallgassa meg a tényeket,
melyekben... Erre úri becsületszavamat adom! .. .immár egyetlen
hamis szó sem fog szerepelni. Mondja, hisz nekem?
– Lehetek őszinte, báró úr?
– Parancsoljon!
– Én már akkor sem hinnék önnek, ha eskü alatt vallaná, hogy a hó
fehér, az ég kék, én pedig egyszerű marosvásárhelyi polgárleány
vagyok.
– És nagyon is helyesen tenné! – felelt erre röpke mosollyal
Ambrózy báró. – A hó ugyanis mifelénk igen gyorsan szürkévé válik,
hála a gyáraknak és vasutaknak, az ég csupán tiszta időben kék, ám
jelenleg ólomszürke, ön pedig csak látszólag egyszerű leány, ám
valójában a legkiválóbb tanítvány, akivel valaha is dolgom volt.
Hízeleg a nyomorult – gondoltam magamban, de nem szóltam
semmit. – Nézze, Mili – sóhajtott kissé lehangoltan a báró –, belátom,
hogy a kettőnk kapcsolatában én jelenleg aljas árulónak tűnhetek, ám
ha meghallgatja a tényeket...
 – Mielőtt újfent hazudozni, ködösíteni és... Hogy is mondaná ezt
Isti? Ah, megvan: sumákolni kezd – emeltem fel a kezemet, csendre
intve őt –, engedje meg, hogy én magam foglaljam össze mindazt, amit
a valóságból tudni vélek.
– Örömmel veszem – lelkesedett a báró, ami meglehetősen
bosszantott, mivel eszem ágában sem volt a kedvében járni.
– Nos – fogtam bele. – Ad egy: ön a Rudnay-ügy lezárásának idején
talált rá a nővéremre, méghozzá a Tabánban. A pontos cím Horgony
utca 58., Hül-lakás. Emma akkoriban Kardos Cecília néven élt ott, ki
tudja, mióta, ám az biztos, hogy korábban Pozsonyban tartózkodott,
amire a Matolcsy által köröztetett fotográfia a bizonyíték.
– Már miért volna az...? – csodálkozott Ambrózy báró, ám én
csendre intettem.
– Kérem, ne szakítson félbe! Egyébiránt kérdésére a válaszom: a
fotográfián Emma és egy katonatiszt, a háttérben pedig Mayer úr üzlete
látható, mely a Monarchia egyik legnevezetesebb cukrászdája.
– Le vagyok nyűgözve!
– Én ugyanezt nem mondhatom el önnel kapcsolatban, báró úr,
hiszen bármilyen éleselméjű nyomozónak is tartja magát, Emmához a
puszta véletlen vezette el. Ha nincs Hül Jenő, aki Kalimurti
embereként az életünkre tört, maga sosem jut el a Tabánba. Ám miután
Fortuna így a kezére játszott, következzék az ad kettő: maga, báró úr,
azonnal felismerte Emmát, ám ahelyett, hogy szólt volna nekem,
lapítani kezdett, mint nyúl a bokorban. Rendre visszajárt a Hül-
lakásba, ahol faszénnel fűtöttek, petróleummal világítottak, és a négy
lány közül legalább egy varrással töltötte az idejét.
– Fenomenális! – ragyogott fel Ambrózy báró tekintete. –
Gondolom, a kabátomba beszívta magát a füst, és néhány cérnaszál is
rátapadhatott, maga pedig ebből... Nahát, Mili, ön valóban
túlszárnyalta a legvérmesebb reményeimet is.
– Ad három: – ragadtam vissza a szót, eleresztve fülem mellett a
dicséretet –, mikor megtudta tőlem, hogy Totyó, a tabáni hóhemvagány
pénzt követel tőlem Emma címéért cserébe, ön azon nyomban
elköltöztette a nővéremet, méghozzá egyenest a rossz hírű Pilisy-házba.
– Arról, hogy Madame Rose intézményének milyen a híre,
vitatkozhatnánk, de...
– Nem érdemes – szögeztem le. – Ad négy: nekem még mindig nem
szólt róla, hogy a nővérem megkerült, sőt, egészen magamra hagyott.
Én ekkoriban úgy sejtettem, hogy önnek bizonyos... Miként is
fejezhetném ki ezt illendően? Nos, azt hittem, hogy romantikus afférja
alakult ki Kardos Cecília kisasszonnyal.
Richárdnak ekkor fel kellett volna nevetnie. Nem tette. Sőt. A
tekintetében borús árny jelent meg, kezét a háta mögé csapta, és az
ablak felé fordult, bár ott csupán az összehúzott sötétítő függöny
dohányfüsttel átitatott, lusta hullámait csodálhatta meg.
– Ezt hinnem persze ostobaság volt – a hangom csak egészen kicsit
remegett. – Ön nem a szeretőjét, Kardos Cili kisasszonyt, hanem a
nővéremet, Hangay Emmát bújtatta el a Pilisy-házban, csakhogy én...
Etát igen, bevallom: bizonyos nehezen kiismerhető, sőt zavaros lelki
okokból, amik közül az egyik tán a féltékenység, a másik a velem
született kíváncsiságom volt, nem fértem a bőrömbe, és mindenáron ki
akartam deríteni, ki az a nő. Bolond voltam, ám ön tett azzá, báró úr!
Richárd ekkor a válla fölött hátratekintve rám nézett és biccentett.
– Valóban – mondta. – Távol akartam tartani magát a Pilisy-háztól,
mert tudtam, hogy Matolcsy minden lépését figyelteti. Sajnos azonban
a stratégiám elhibázottnak bizonyult, mivel az, mint óvatlan gálya a
sziklazátonyon, ízzé- porrá zúzódott a maga hihetetlen makacsságán és
leleményességén. Kétszer is csak hajszál híja volt, hogy össze nem
találkoztak Emmával, és a próbálkozásai egyre nagyobb veszélyt
jelentettek. Eredeti tervem az volt, hogy amint biztonságban tudom a
nővérét, az általa nyújtott rendkívül értékes ténymorzsák segítségével
folytatom a nyomozást...
– Nélkülem!
– Igen, Mili, maga nélkül – csattant fel Ambrózy báró, ismét
szembefordulva velem, miközben öklével a súlyos asztalra
támaszkodott. – Hát nem volt elég figyelmeztetés Trombitás halála? A
hóhemvagányt pontosan úgy ölték meg, miként néhány hóval korábban
a nénikéjét, tehát a gyilkos is azonos lehet.
– Matolcsy tette.
– Én is így gondolom, csakhogy nincs – Richárd ökle az asztalra
zuhant – rá – újra a fát ütötte – bizonyítékunk!
A harmadik csapástól felborult néhány lombik, és ledőlt az amúgy is
ingatag könyvhalmok egyike. A robajtól összerezzentem, ujjaim
akaratlan a retikülömre markoltak. Ambrózy báró néhány pillanatig
úgy meredt rám, mint hálóba akadt csuka a halászra, majd hirtelen
megenyhült, és szinte atyai hangon szólt hozzám.
– Értse meg végre, Mili, hogy egymást vádolni most nincs időnk. A
maga kutakodása Kardos Cili kisasszony után sajnos a Pilisy-házra
terelte Matolcsy figyelmét, épp ezért voltam kénytelen eltávolítani...
– Mondja csak ki nyíltan: hazadeportálni!
– Igen, valóban hazaküldtem, mert csak így voltam képes
megállítani – ismerte el. – Emma azonban rendkívül okos, hát hamar
rájött, hogy a bolond lány, aki többször is be akart jutni hozzá, nem
más, mint a húga. így aztán, követve a családi hagyományt, ment a
saját feje után, és megszökött a Pilisy-házból, hogy egyenest
Vásárhelyre utazzék. Szerencsére sikerült őt utolérnem és meggyőznöm
róla, hogy vissza kell térnie, ám a dolgok ekkor már kezdtek egészen
végzetessé válni. Szinte percnyi időm sem maradt a nyomozásra, mert
hol magát, hol pedig a nővérét kellett hajkurásznom.
– Ahelyett, hogy megbízott volna bennem – vetettem fel az állam. –
Ha tudom...
– Ha tudta volna, hogy Emma rejtőzik Madame Rose-nál, nyomban
odamegy!
– Ez csak természetes!
– Miként az is, hogy Matolcsy emberei nyomban betörtek volna a
házba, hogy megöljék magukat – kiáltott Ambrózy báró. – Ahogy az
végül meg is történt, amint az az ostoba, szerelmes katona felismerte
Emmát, és szerenádozni kezdett az ablaka alatt.
– Hát ezért párbajozott vele? – kérdeztem, és a számban keserű íz
gyűlt. – Féltékenységből?
– Hogyan? – ráncolta homlokát Richárd. – Miféle féltékenység?
Mili, hiszen ismer! A romantikus szédelgés oly távol áll tőlem, mint...
mint... Nem is tudok ide illő mértékegységet, hacsak nem a
csillagászatból kölcsönzők egyet. A párbaj elfogadása főúri
kötelességem volt, és csak az időmet pocsékoltam vele. A
konflismerénylet, melyben Erdős kisasszonnyal majdnem a halálunkat
leltük, egyértelművé tette, hogy Matolcsy immár biztos a dolgában.
Tudja, hol van Hangay Emma, ám mielőtt lecsapott volna, előbb engem
próbált félreállítani az útból, persze sikertelenül. Azután jött a Pilisy-
ház elleni támadás...
– Erről semmit nem tudok – ugrottam fel a helyemről, és miközben
kiabáltam, a szemembe könnyek gyűltek. – Emma jól van? Megsérült?
Bántották? Egek, hát miféle szívtelen, érzéketlen, önző alak maga, báró
úr, hogy nem felel?
– Amint enged szóhoz jutni, azonnal válaszolok – szólt csendes, ám
mégis acélkemény hangon Richárd, és ez engem valahogy nyomban
kijózanított.
– Bocsásson meg! – ültem vissza a székre. – Mondja, kérem,
hallgatom.
– A támadás éjjelén Emmának nem esett baja, bár be kell vallanom,
ez nem az én érdemem – a báró hátravetett karral kezdett járkálni a
hosszú asztalon túl, és közben a padló repedéseit nézte. – Tettem
ugyan néhány óvintézkedést, megkérve öreg barátomat, Zsarnay
rendőrtanácsost, hogy néhány hű emberével költözzék be a Pilisy-
házba. Ráadásként Madame Rose is szólt az ő legényeinek, akik olykor-
olykor a rendelkezésére állnak, ha a problémás helyzetek elintézéséhez
erő szükségeltetik.
Szegény, édes Emma – gondoltam magamban –, miféle emberek
közé keveredtél!
– Matolcsy emberei nagy erővel támadtak és egyértelműen kiderült,
hogy megbízásuk gyilkosságra szól – folytatta a báró. – Szerencsére a
tervük meghiúsult, ám én tudtam, hogy Emmának ismét el kell tűnnie.
A tervem, hogy Bissingen közelébe férkőzzünk, készen állt, és mivel
biztos voltam a gróf úr ártatlanságában...
– Tessék?! – kaptam a szón. – Maga tudta, hogy nem Bissingen áll a
háttérben?
– Valóban – sóhajtott kissé morózusan a báró, rettentően unva,
hogy mindent apróra el kell magyaráznia. – Egyszerűen nem volt neki
indítéka, viszont birtokában kellett legyen valami titok, amit Matolcsy
mindenáron el akart fedni előlem.
– Előlünk!
– Hogyan? Ja, persze, természetesen mindkettőnk elől. A Vigadóban
remek alkalom nyílt rá, hogy végre beszélni tudjak... Tudjunk a gróffal,
ám én még azelőtt biztonságba helyeztem Emmát és Mück Márit, akit
egyszerűen képtelenség volt levakarni róla.
– Hová vitte a nővéremet?
– A Szerecsen utcai bordélyok egyikébe – felelt a báró közönyösen.
– Magába tényleg nem szorult szemernyi érzés sem? – hűltem el.
– Téved, Mili. Sajnos sokkalta több lakozik bennem az efféle
botorságokból, mint kéne, ám kemény munkával igyekszem figyelmen
kívül hagyni azokat.
– Fogadja gratulációmat, monsieur Glaçon{252} – húztam el a szám.
– A Vigadóban lelt újsághír azonban ismét mindent összezavart –
mondta, miközben léptei gyorsabbá, erőteljesebbé váltak. – Nem is
értem, hogy kerülhette el a figyelmemet, hiszen a Kaszinóban jómagam
éppúgy átolvastam a napi sajtót, mint más. Habár... Oh, hát persze! A
keddi lapszámokat hiába kértem a szobámba este, az inas azt mondta,
hogy az új mindenesük még nem ismeri a rendet, és így véletlenségből
azokkal gy újtotta be a konyhai tűzhelyeket.
– Véletlen pech?
– Ugyan, Mili, dehogy – legyintett a báró. – Természetesen
Matolcsynak a kaszinóban is volt lefizetett embere, aki gondoskodott
róla, hogy ne értesülhessek a tervezett házasságról.
– Ami ugyebár ismét csak valami őrült Matolcsy-féle csűrcsavar? –
kérdeztem reménykedve. – Olyan porhintés, amin maga máris átlát.
 – Sajnos ebben téved, Mili. A Vigadóból egyenesen a Szemesen
utcába rohantam, hogy kérdőre vonjam Emmát.
– Miért éppen őt?
– Mert a Vasárnapi Újság által közölt fotográfián egyértelműen ő
látható.
– Vagyis elképzelhetőnek tartja...? – gombóc gyűlt a torkomba. –
Lehetséges volna, hogy Emma valóban hozzámegy az oráviai gyáros
fiához? A nővérem évek óta bujkál, így alig hiszem, hogy egyszer csak
felbukkanna valami jótékonysági esten, ahol Motta attasé a fővédnök.
Ez ostobaság!
Halálra rémített, hogy a szavaimra nem jött azonnal felelet.
Ambrózy báró ismét a befüggönyözött ablaknál állt, csupán a hátát
láttam, ám tisztán hallottam, ahogy ujjaival a széles párkányon dobol.
– Jogos kérdéseire egyedül Emma adhatna választ – szólalt meg
félpercnyi torokszorító csend után Richárd. – Ő azonban újfent eltűnt,
és immár magam sem tudom, hol lehet.
Őrült dervisként pörögtek a gondolataim. Négy esztendő nagy idő,
különösen, ha az ember lányát előbb elrabolják, majd meg akarják ölni,
miközben egyre újabb és újabb személyazonosságokba kénytelen bújni,
ha élni akar. Lehetséges volna, hogy Emma immár teljességgel
elveszítette önmagát, és míg egyik fele haza akar térni, a másik (talán
Kardos Cecília?) valahogy szerelemre lobbant ifjabb Motta iránt, és
most hozzámegy feleségül? Már épp arra készültem, hogy kétségeimet
Ambrózy báróra zúdítsam, amikor türelmetlen kopogtatás hallatszott.
Richárd, mintha csak erre várt volna, egyenesen az ajtóhoz robogott és
kitárta azt.
– Oh, Tarján, csak maga az? – veszítette el nyomban az
érdeklődését. – Mit akar?
– Hírt hoztam – közölte kissé sértetten az ifjú bűnügyi tudósító. –
Olyat, ami mindkettejüket érdekelheti.
Ambrózy báró, aki valaki mást várt, kelletlenül betessékelte Vilit.
– Kisasszony – járult hozzám kézcsókra váratlan látogatónk, majd
öltönye belső zsebéből kétrét hajtott papirost húzott elő. A lapon sűrűn
írt sorok látszottak, amiket vörös tintával rótt javítások tarkítottak,
tehát egy egészen friss kézirat szerkesztett példánya lehetett. – Ezt a
redakcióból emeltem el. A Magyar Hírlap társasági rovata holnap
hozza, úgyhogy még ma este vissza kell vinnem.
– Mondja el röviden, mi áll benne! – szólt Ambrózy báró.
– A legfontosabb – húzta ki magát büszkén Vili. – Délelőtt, mikor a
báró úr méltóztatott felkeresni engem, még nem tudtam megmondani,
hol találhatja meg Hangay Emma kisasszonyt. Az esküvő előkészületei
a legnagyobb titokban zajlanak, és bár a riporterek légyrajként
zümmögik körbe a várost, mind ez idáig azt sem sikerült kideríteniük,
hol szállt meg a jövendő ifjú pár.
– Azt mondta: mind ez idáig? – vonta össze a szemöldökét Richárd,
majd válaszra sem várva kikapta Vili kezéből a kéziratot. – Hát persze,
hol másutt! – kiáltott fel rögtön. – Az Angol Királynő erre a tökéletes
választás. Mióta a vendégei java része állandó lakó, aki több évre bérli a
lakosztályát, a jó öreg szálloda unalmas bérházzá lett, és így a hírre
éhes sajtó is messziről elkerüli. Ha valaki rejtve kíván maradni Pesten,
az Angolban vesz ki szobát, amire persze magam is rá kellett volna
jöjjek, csak épp... No, mindegy! Szóval azt mondja, Vilmos, hogy Emma
és ifjú vőlegénye itt lakik?
– Tévedés – helyesbített a hírlapíró. – Az attasénak természetesen
bérelt lakása van Pesten, ő az esküvőig ott tartózkodik, ahogy illő. Ám
Hangay kisasszony és jövendő apósa, Herr Motta a legfelső emeleten
laknak, egész pontosan a kék és a ciklámen lakosztályokban.
– Most azonnal oda kell mennünk – pattantam fel. – Beszélni
akarok Emmával.
– Ez teljesen érthető – bólintott Ambrózy báró. – Ám épp oly
lehetetlen is. Nézzen az órára, Mili. Túl késő van egy vizithez.
– Fityiszt sem érdekel az illem – kiáltottam. – Látni akarom a
nővéremet, méghozzá most azonnal!
– ígérem, hogy holnap délelőtt elviszem hozzá – mondta komoly,
lassú szavakkal a báró, és hozzám lépve meleg tenyerébe vette a
könyökömet. – Tudom, hogy az utóbbi hetekben nem szolgáltam rá,
mégis arra kérem, bízzon bennem. Emma nem szökik tovább az Angol
Királynőből, hacsak meg nem riasztjuk őt.
– Ugyan honnan tudná, hogy jövünk, míg a szálloda halijába nem
lépünk?
– Biztos vagyok benne, hogy már sokkal korábban értesülne a
közeledtünkről – felelte Ambrózy báró. – A nap folyamán Bissingen
grófot is felkerestem, aki közölte, hogy a titkára ma éjjel, mialatt mi a
Vigadóban voltunk, feltörte az ágya fölötti széfet, amiben a személyes
iratait és jelentős mennyiségű kézpénzt tartott, majd nyoma veszett.
– Szóval Matolcsy menekül. Remélem, a rendőrség már a nyomában
van.
– Egyelőre senki nem üldözi. A széfből csupán a pénzt vitte magával,
és mivel biztosra veszem, hogy az a gazember a nagy finálén
mindenképp jelen akar lenni, Bissingent is meggyőztem róla, hogy ne
tegyen feljelentést.
– Nagy finálé? – ráztam a fejem értetlenül. – Maga meg miről
beszél?
– Természetesen az esküvőről – mosolyodott el Ambrózy báró. –
Fridrich-Adolf Motta La Misox és Hangay Emma esküvőjéről, amire
jelenleg nincs épeszű magyarázat, ám én biztosra veszem, hogy mi
ketten, Mili, mégis meg fogjuk azt fejteni.

Pest, 1901. január 25.

Hiába hirdeti önnönmagáról Pest, hogy Budánál, sőt, az egész
országnál felvilágosultabb, szabadabb és modernebb, ebből sajnos egy
szó sem igaz. Meg kell hagyni, rengeteg a párizsi és az angol divat
legfrissebb toalettjeit kínáló üzlet, a város egyetemei zsúfolásig tele
okos fiatalemberekkel, és az Opera mellett dr. Garai már
elektromassage-zsal kúrálja a nemibetegségeket, a nőkhöz ez a város
továbbra is úgy viszonyul, akárha a sötét középkorban élnénk.
 Az Angol Királynőhöz címzett szálloda erre kiváló példa volt. A
patinás, mi több, ódon épület a Deák Ferencz utca 1. szám alatt állt, és
kívül-belül valóban gyönyörű állapotot mutatott. A főbejárat boltíves,
karcsú oszlopok tartotta esővetője alatt kezdődött a bársonyszőnyeg,
mely bevezetett az épület impozáns halijába, amit rokokó stílben
rendeztek be. A fényűzés egyszerűen lélegzetelállító volt. Mindenhol
dúsan aranyozott stukkók, villanyos világítással működő
kristálycsillárok, fehér-, kék- és vörösmárvány felületek, továbbá
akkora tükrök, amekkorákat még soha életemben nem láttam.
Persze kellett is az ízlés és gazdagság eme rongyrázása, hiszen az
Angol Királynőben nem akárkik szálltak meg. Ambrózy báró a
konflisban ülve, míg Budáról Pestre értünk, elmondta, hogy Deák
Ferenc egykori lakhelye, melynek kávéházában törzsasztala is volt,
mainapság a főrendiház tagjainak ideiglenes otthona. Mikor az
országgyűlés ülésezik és a politikai életben nagyüzem van, az egyébként
vidéki birtokaikon élő nagyurak az Angol Királynőben vesznek szállást.
– Könnyen lehet, hogy összeakadunk németujvári Batthyány-
Strattmann Ödön herceggel, vagy épp Almássy Tasziló, Esterházy Ernő,
Erdődy Ferencz grófokkal{253}.
– Erdődyt mondott – csodálkoztam. – Ő talán rokona Agáta
mamának?
– Nekünk az egész magyar és a harmadrész osztrák arisztokrácia a
rokonunk – felelt a báró. – Erdődyből is vagy három lakik az Angolban.
– Jó lehet ilyen nagy család tagjának lenni – sóhajtottam. – Én még
azt az egyszem nővéremet is képtelen vagyok fellelni, akit négy éve
veszítettem el.
– Tudom, hogy haragszik rám, amiért eltitkoltam Kardos Cecília
valódi kilétét – mondta Richárd, és közben kifelé bámult a párás
ablakon. – Talán egyszer, ha majd több élettapasztalattal rendelkezik...
– Kérem, ne prédikáljon – a hangom fáradt volt és szomorú. –
Elismerem, hogy ismeretségünk kezdete óta számos olyan dolgot
tettem, ami az ön szemében felelőtlen, meggondolatlan, sőt, talán őrült
cselekedetnek hatott.
 – Mint például cselédnek állni, hogy Ottó közelébe férkőzhessen?
– Igen, de...
– Vagy az, amikor szobalányként bukkant fel a Hungária Szállóban,
hogy a perzsa uralkodó elleni merénylet nyomozásába ártsa magát?
– Richárd, én...
– Esetleg cigány lánynak öltözve csörgőtáncot járni a részeg
bankárok előtt?
– Hé, hiszen az a maga ötlete volt! – kapott el a pulykaméreg. –
Ráadásul minden esetben hasznosnak bizonyult, amit tettem.
– Valóban! – fordult felém a báró, és hihetetlen, de igaz: melegen
rám mosolygott. – Mili, én nem tagadom, hogy a meggondolatlansága
már több ősz hajszálat termett a fejemre, mint ama borzalmak, amiket
a nyomozásaim során láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a
leginkább. Üdítően, sőt, vérpezsdítőén hat rám a maga széllelbélelt,
bájos szeleburdisága. A fejem valahogy mindig kitisztul tőle, a
bosszankodás felgyorsítja a pulzusomat és a heves szívdobogás, amit
akkor érzek, mikor látom, hogy egyenest fejjel rohan a falnak, jót tesz
az agyi keringésemnek.
– Úgy? – hökkentem meg. Ezek szerint a báró úr ily esetekben heves
érzéseket táplál irántam?
– Érzéseket? – vonta fel szemöldökét Richárd, mint aki cseppet sem
számított erre a kérdésre, és így hirtelen maga sem tudja a választ. –
Nos, azt hiszem, ez csupán puszta fiziológia. Akaratlan és ösztönös
reflexe az emberi szervezetnek, amit...
– Amit a közemberek nyelvén érzelemnek neveznek – vontam le
sietve a végkövetkeztetést, mielőtt Ambrózy báró tudományos
okoskodása mindent elront. Ő néhány pillanatig a szemembe nézett,
azt fontolgatva, hogy talán mégis érdemes volna befejezni iménti
gondolatmenetét, aztán csak sóhajtott, hátát az ülés bőrtámlájának
vetette, és a zárt konflis falának címezve szavait így szólt:
– Tudja mit, Mili, legyen vasárnapja.
Ha nem épp a Vigadó előtt hajtunk el, azt hiszem, felpofozom.
– Legyen vasárnapja?! – fordultam felé. – Mégis mit jelentsen ez?
Tán úgy véli, báró úr, hogy ismételten ostobaságokat beszélek?
– Úgy vélem, hogy megérkeztünk, Mili – mondta erre Richárd, és
mivel a bérkocsi valóban a járda mellé állt, már nyúlt is a kilincsért.
Most Emma a fontos – gondoltam fogcsikorgatva. – Azután, hogy
beszéltem vele, még bőven lesz időm lepuffantani ezt a cilinderes
fajankót.
Merthogy elfelejtettem említeni: Ambrózy báró reggel zsakettet
öltött, hozzá pedig bordó selyemmellényt, borjúbőr kesztyűt és magas,
fényesre kefélt fejfedőt viselt. Így tehát egész megjelenése rendkívül
ünnepélyesnek hatott, bár a cilindert eleinte túlzásnak véltem, ám az
Angol Királynő halijába lépve be kellett látnom a tévedésemet. A
szálloda nagytermében csupa rendkívül elegáns úr ücsörgött egymással
diskurálva, vagy épp a kicsiny dohányzóasztalok mellé telepedve,
kezükben a délelőtti lapok bambuszkeretre feszített példányaival.
Nyomban feltűnt, hogy nőt egyet sem látok, leszámítva azt a néhány
szobalányt, aki sietős léptekkel, zajtalan surrant el a háttérben.
Mielőtt azonban az épületbe értünk, akadt némi gondunk. Az Angol
főbejárata előtti járdaszakaszon legalább két tucat lilára fagyott, mégis
izgatott férfi lökdösődött, dermedt kezükben ceruzát és jegyzetfüzetet
szorongatva. Riporterek voltak mind, akik már órák óta a szálloda előtt
fagyoskodtak, egyre csak valami érdekes történésre várva, így amint a
kocsiról leszálltunk, nyomban felénk tódultak.
– Megtudhatnánk az úr nevét? – kérdezte egyikük, már- már
Richárd mellkasának dőlve, mivel hátulról a többiek taszigálták.
– Ki kérdi?
– Pesti Napló – köpte oda a krumpliorrú, szövetsapkás férfi.
– Nos, kedves Pesti úr – nézett le rá hűvösen Ambrózy báró –, a
kérdése egyértelművé teszi, hogy ön kezdő a szakmájában, hisz nem
ismert fel. Ebben az esetben pedig aligha volna érdemes több szót
váltanunk egymással.
A többi firkász gúnyos röhögést hallatva mulatott zöldfülű társa
kontójára, majd félrelökve a szerencsétlen flótást, újabb kérdésekkel
árasztották el a híres detektívet.
 – Bűncselekmény történt az Angolban?
– Hány halott van és hogyan végeztek velük?
– A gyilkos elmenekült, vagy még odabe’ van?
– A báró úrnak melyik a kedvenc fogpasztája?
Richárd azonban ettől kezdve egyetlen mukkot sem szólt, inkább
türelmesen kivárta, míg a szálloda két portása meg a segítségükre siető
sarki rendőr utat vág nekünk a tömegben. Mikor a legfelső lépcsőfokra
értünk, kiáltás harsant mögöttünk:
– Mili kisasszony! Báró úr! Itt vagyok!
A tumultust látva egészen elfeledkeztünk arról, hogy Tarján Vilivel
találkát beszéltünk meg a szálloda előtt. A bűnügyi tudósítót éppúgy
visszatartotta kitárt karjaival a rendőr, miként túlbuzgó kollégáit, ám
mikor Ambrózy báró botjával finoman megkopogtatta az egyenruhás
vállát, mondván...
– Őt engedje át.
..., nyomban szabaddá vált számára az út.
A magas pult mögül, melynek falán körte alakú, sárgaréz
táblácskákkal ellátott kulcstartók sorakoztak kampós szögeiken,
kövérkés, mégis fürge férfi lépett elénk, és hajolt meg régi francia módi
szerint, kissé széttárt karral.
– Mély tisztelettel és őszinte boldogsággal üdvözlöm méltóságodat
az Angol Királynőben – szavalta, sőt, már-már áriázta a főportás,
nyomban felismerve a monyorókeréki és monoszlói Erdődy, valamint a
Sédeni-Ambrózy famíliák sarját. – Nevem Kadlecz. Kérem,
rendelkezzék velem.
Egyértelmű volt, hogy Kadlecz úr Tarján Viliről és rólam egyáltalán
nem vesz tudomást. Hogy miért? Mert a hírlapíró kopott, szürke
télikabátja, vörös-fekete kockás sálja és gyűrött kalapja eleve kizárta,
hogy valaha is a vendégkörhöz tartozzék, én pedig... Nos, én nő voltam,
és mint ilyen, a főportás figyelmét csakis akkor kelthettem volna fel, ha
valamiként botrányt okozok. Nem mintha az Angol Királynőben sosem
szálltak volna meg nők! Sok szoknya suhogott már föl és le a
vörösmárvány lépcsőfokokon, vagy terült szét a csodás udvar közepén
fecsegő szökőkút kőpadjain, ám figyelmet csakis az a férfi kaphatott,
akinek a társaságában érkeztek.
– Ez itt Hangay Emília kisasszony – intett botjával a háta mögé, azaz
felém a báró. – Azért jött, hogy a nővérével találkozzék.
Nesze neked felvilágosult, modern Pest! Az Angol Királynőben, mely
minden lépcsőfokával, keskeny ablakával, márványszobrával, rokokó,
biedermeier és barokk szobabelsőjével nagyanyáink főkötős világát
idézte, a férfiak még mindig a nők feje fölött társalogtak, egymás közt
beszélve meg, hogy mit keres ott „ez” a szoknyás lény.
– A báró úr bizonyára Fridrich-Adolf Motta La Misox attasé
menyasszonyára méltóztatik gondolni – készségeskedett tovább a
főportás. – A hölgy jelenleg a lakosztályában tartózkodik, és tudtommal
nem fogad látogatókat.
– Mint említettem volt – mondta unott hangon Richárd –, a
testvérhúga kívánja látni őt. Kérem, szóljanak neki, hogy a hallban
várjuk.
– Ahogy főméltóságod parancsolja – túlozta el a báró rangját
Kadlecz úr, bizonyára nem véletlenül, hisz a jó szállodás arról ismerszik
meg, hogy a vendégét mindig magasabb polcra helyezi, mint amilyenen
az valójában ül. Máshol ez puszta hízelgés, olcsó gazsulálás, ám a jobb
vendéglátósok körében okos befektetés, mely általában vaskos
borravalót terem.
A főportás pattintott az ujjával, mire egy nyurga, vörös egyenruhát,
kerek kalpagot viselő londiner ugrott hozzá, kezében tenyérnyi
ezüsttálcával.
– Szabad a névjegyét? – kérdezte Kadlecz úr. Ambrózy báró
ráérősen nyúlt a belső zsebébe, és dobta a tálcára vizitkártyáját. Mialatt
vártunk, a hall egyik asztalkája mellett foglaltunk helyet úgy, hogy a
cserepes pálmák zöld levelei eltakarjanak minket a pult mögül felénk
leskelődő főportás elől.
– Új hír? – kérdezte Richárd Vilit, aki még a szokásosnál is
nyúzottabbnak tűnt.
– Egész éjjel a redakcióban ültem, de hiába – rázta kócos fejét a
hírlapíró. – Emma ki sem mozdul a lakosztályából, miként a mellette
lakó idősebb Motta sem. A vőlegény bérelt lakása a Hercegprímás
utcában van, ám ott sem volt mozgás. Az esküvő előkészületei rendben
folynak, a kihirdetés megtörtént, bár csak néhány falragasz által{254}.
Motta, mármint az öreg, a józsefvárosi kapitányság segítségét kérte,
hogy szombaton a templom körül rendőrök tartsák távol a firkászokat,
vagyis minket.
– Azt hiszem, ez csak természetes – mondtam. – Én sem örülnék, ha
életem legszebb és legfontosabb perceit faggató – zó, egymást taszigáló
vadidegenek hordája dúlná szét. Már bocsánat, Vili.
– Ilyen a munkánk – vonta meg vállát a bűnügyi tudósító. – Bár
ahol én dolgozom, ott legfeljebb a vérre, borzalomra kíváncsi együgyű
bámészkodók szoktak lökdösődni.
Az asztalunk mellett hirtelen karcsú árny jelent meg. Oly váratlanul
és hangtalan bukkant fel, hogy ijedtemben épp csak el nem ejtettem a
retikülömet, amiből pedig csúnya nagy durrogás lehetett volna (bár, ha
jól emlékszem, indulás előtt ellenőriztem, hogy a Bull Dog
biztosítócsapja a helyén van-e).
– Főméltóságú úr – hajolt Ambrózyhoz a londiner, kezében tartva az
ezüsttálcát, amin immár a báró vizitkártyája helyett egy kétrét
hajtogatott lap hevert. Richárd átvette és sebtében mindjárt el is
olvasta a szállodai levélpapírra rótt sorokat, hogy aztán átadja azokat
nekem.

– Ez nem... – szakadt ki belőlem a szó, ám Ambrózy báró egyetlen

szemvillanással elhallgattatott.
– Köszönöm, fiam – mondta eztán Richárd, ezüst húszkoronást
dobva a tálcára. – Ám ha már itt vagyunk, ne legyen az utunk
teljességgel az ördögé. Küldjön ide egy pincért három feketével.
A londiner bűvészeket megszégyenítő ügyességgel tüntette el a
pénzt, és szó nélkül távozott.
– Ez nem Emma kézírása – böktem ki végre az imént félbeharapott
mondatot.
– Tisztában vagyok vele – bólintott közönyösen Ambrózy báró.
– Szívesen a szeme közé néznék annak, aki írta – mondtam. – Nem
lehetne most mindjárt behívni a kint ácsorgó rendőrt, aztán felmenni
vele a nővérem nevét bitorló nőhöz és addig pofoztatni, míg ki nem
hullik a haja?
– A rendőrnek? – csodálkozott Richárd. – Hisz már amúgy is alig
volt neki.
– Dehogy neki – sugdostam az asztal fölé hajolva, nehogy
kihallgathasson valaki. – A nő frizőrjére gondoltam, maga
elviselhetetlen alak.
– Nyugodjék meg, Mili! – csitított a báró. – Most szépen
megkávézunk, talán még süteményt is eszünk, közben pedig a
szerkesztő úrral kényelmesen elszívunk egy, két, esetleg három szivart.
– Sajna nálam csak sodort szigaretli van – szabadkozott Vili, mire
Ambrózy báró a zsakett belső zsebéből egész doboznyi Virginiát vett
elő.
– Elárulná valaki, mégis mit művelünk itt? – kérdeztem
hitetlenkedve.
– Megvárjuk, amíg kidobnak – felelte Ambrózy báró kedélyesen,
majd a régi kedves ismerősöknek kijáró örömmel köszöntötte a pincért,
aki épp ekkor lépett az asztalunk mellé. – Á, már itt is van a főúr! Hogy
van mindig, Szeititler{255} barátom?
– Lassacskán, méltóságos báró úr, lassacskán – mosolygott az. –
Szabad felvennem a rendelést?
Hat hosszú, kínkeserves órán át ültünk az Angol Királynő halijában,
miközben vendégek jöttek-mentek, a nap deleiére hágott, majd sietve a
nyugati horizont felé kezdett araszolni, ám minket még mindig nem
akart kidobni senki. Ambrózy báró időnként magához intett egy
londinert, és bőséges borravalót, valamint új névjegykártyát nyomva a
kezébe felküldte őt „Hangay” kisasszonyhoz, jelezvén, hogy még mindig
a hallban várjuk. A főportás ezt látva egyre idegesebb lett, ám nem
tehetett semmit.
Végül délután négy óra tájt eljött a mi időnk. A vörösmárvány
lépcsőkön leereszkedve, a csupán percekkel korábban felküldött
londiner társaságában egy jó ötvenes, kikopott szemöldökű, pocakos úr
érkezett a hallba, és egyenesen az asztalunkhoz jött. Előbb nem szólt
semmit, csak elővette súlyos aranyóráját, felkattintotta annak fedelét és
ellenőrizte az időt. A szemem sarkából láttam, hogy a főpincér holtra
vált arccal tűnik el a tapétaajtó mögött, ami bizonyára a szálloda belső
helyiségeibe vezetett.
– Kit tisztelhetek az úrban? – dörrent ekkor a békésen szivarozgató
Ambrózy báróra a pocakos férfi, méghozzá németül.
– Ha jól sejtem, ön, Herr Motta, pontosan tudja, hogy ki vagyok –
felelt Richárd, oly metsző pillantást vetve a férfira, hogy annak vaskos
ajka megrándult. – Sőt, azzal is tisztában van, miért vagyunk itt.
– Ön és a... barátai délelőtt tíz óra óta zaklatják jövendőbeli
menyemet – gurgulázta az oráviai gyáros. – Ez skandallum.
– Az az igazi skandallum, uram – álltam fel oly méltóságot sugárzó,
kimért mozdulattal, amilyet eddig csak Agáta mamától láttam –, hogy a
nő, akit ön a jövendőbeli menyének nevez, csalárd módon a
nővéremnek adja ki magát.
Azt vártam, hogy Motta dühöngeni kezd, mindent tagad, vagy épp
rögvest a torkomnak esik. Ehelyett azonban hosszan a szemembe
nézett, majd kurtán felnevetett.
– Bolond nőszemély – mondta fagyos megvetéssel, majd hátat
fordítva nekünk az időközben megérkezett szállodaigazgatóra mordult.
– Herr Palkovics{256}, dobja ki őket, vagy én és a menyem azonnal
máshová költözünk.
Az Angol Királynő első emberének arcizma sem rándult. Sok év óta
vezette már a szállodát, látott mindent, ami csak előfordulhat olyan
helyen, ahol dúsgazdag és magas rangú emberek kerülgetik egymást,
így aligha lehetett őt zavarba hozni. Amint Motta távozott, ő nyomban
Ambrózy báró mellé surrant, és diszkréten távozásra szólította fel,
miközben persze a megértését és a bocsánatát is kérte.
– Palkovics, maga kiváló ember – állt fel Richárd a fotelból,
boldogan nyújtóztatva ki tagjait. – Én kérem a bocsánatát, amiért
kénytelenek voltunk az Angol nyugalmát megzavarni.
Az utcára lépve ismét igénybe kellett vennünk a rendőr segítségét,
aki immár a botját is kénytelen volt elővenni, azzal kergetve szét a
pimasz sajtóbagázst. A Vigadó mellett szerencsére több bérkocsi is
várakozott, ám mielőtt felszállhattunk volna bármelyikre, két szurtos
képű utcagyerek ugrott hozzánk, s egyikük maszatos borítékot nyújtott
a báró felé.
– Aszonták, ezér’ jár nekünk egy kroncsi – mondta a nagyobbik.
– A Isti kűtte, ammeg sose nem simlizik – tette hozzá a
taknyosabbik.
Richárd két koronát nyomott a kölkök kezébe, majd elolvasta a
levelet.
– Itt különválnak útjaink – közölte aztán, és az arca ismét feszült
volt. – Vilmos, kérem, vigye haza a kisasszonyt, és ne mozduljon
mellőle még akkor se, ha az ég a földdel összeszakad.
Azzal felugrott a konflisra és egyszerűen faképnél hagyott minket.
27
 A hercegkisasszony

Buda, 1901. január 25.

A Virág Benedek utca 10-es számú ház épp oly

roggyant, ütött-kopott, málló vakolatú, szánalmas építmény volt, mint
a Tabán legtöbb vityillója, ám Márton Gyula{257} magánzó mégis örült,
hogy a sajátjaként gondolhat rá. Ennek oka két tényből fakadt. Az
egyik, hogy a ház tabáni mértékkel számolva jó környéken állt, hisz a
híres Rácz fürdő (hivatalos nevén Szent Imre fürdő, de ezt senki nem
használta) épp csak félpercnyi sétára volt tőle, míg a másik nagyszerű
különlegesség, hogy volt neki emelete. A szomszédai közé szorult,
keskeny kis ház négy üvegszemmel tekintett a keskeny Virág Benedek
utcára. Lenn, épp a macskaköves út fölött a pince, majd a földszint két
korhadt keretű ikerpárja, míg odafönn, az emeleten egyetlen napfényre
ácsingózó ablak pislogott az arra járó halandókra. A kőfalba épített
kapu házfalak közé préselt, tenyérnyi udvarra vezetett, melynek
közepén kókadt eperfa állt, oly görcsös formákba csavarva ágait,
mintha ezzel is szomorú sorsát akarná panaszolni. A fácska bánata
elsősorban annak volt köszönhető, hogy Márton úr a szenvedélyes és
esztelen gyűjtők közé tartozott. A rég nyugállományba vonult egykori
mészáros rajongott a tárgyakért, így aztán mindenféle kacatot
összehordott a kerekét vesztett babakocsitól a foghíjas létráig, amit
aztán „Jó lesz még tán valamire!” felkiáltással mind az eperfa tövébe
górált. A rozsdás, üszkös és korhadt szeméthalom pedig egyre csak
nőtt, és bár Márton úr már azt sem tudta, miféle talált holmik lehetnek
a legalján, azért csak gyűjtött tovább, hisz ez volt neki a heppje.
A kissé bolondos háziúr egyébként a földszint három helyiségét
lakta, míg az emelet két szobáját a Tabán legelőkelőbb albérleteként
hirdette, így esve erős költői túlzásba. Herrdoktort azonban, aki a
bérleményt néhány héttel korábban kivette, cseppet sem zavarták az éji
sötétben zizegő csótányok, sem azok a szép zöld és kék penészvirágok,
melyek a salétromos falon nyíltak. A lassacskán vénülő, de azért még
nagyon is acélos hóhemvagány örült, hogy ilyen előkelő helyen
lakhatik, melynek közelében neves festők, írók, költők, politikusok és
kurtizánok szokták áztatni megfáradt tagjaikat a forró, kénszagú
gyógyvízben. Szép is, jó is lett volna hát minden, csak épp ez a két
fehérszemély ne jött volna a nyakára!
– Herrdoktor, maga sohase pucoválja a lábosait? – replikáit vele a
termetre kisebb, ám szájra sokkal nagyobb Mück Mári. – Nézze mán
meg, hát hogy néz ki ez az edény? Valami beleszáradt, vagy beledöglött,
én nem tudom, de az biztos is, hogy a bogarak szeretik, mer’ úgy
kétmaréknyi zsizseg rajta.
– Az a vacsorám – felelt kelletlenül Herrdoktor, aki két szobája
közül az utcára néző szebbiket engedte át a lányoknak. – Vagyis hogy a
vacsorám vót!
– Mikor?
– Hááát... – a férfi komolyan töprengve vakargatta a szakállát. – Ha
csirkecsont van benne, akkor három napja, ha viszont lapocka...
– Dobom ki innét ezt az undokságot – döntött Márika, majd
Herrdoktor szobájának hátsó udvarra néző ablakát kitárva a lábost
szép ívben Márton úr gyűjteményének tetejére hajította. – Szer’usz,
mocsokság! – kiáltotta, majd két apró öklét a csípejére támasztva úgy
nézett körül a szerény berendezéssel bíró helyiségen, mint vérbeli
hóhér, aki a következő szakmai kihívást keresi.
– Hagyd már békén szegény vendéglátónkat, Márika! – jelent meg
ekkor a belső szoba ajtajában Emma. – Tisztelhetnéd őt annyira, hogy
nem forgatod fel az életét.
– Ahhoz már késő – sóhajtott a férfi, behajtva az ablakot, amin át
egyre csak szökött kifelé a vaskályha melege.
– Mióta rábírt a lólopásra, ez a kis szoknyás ördög valahogy mindég
az utamba keveredik, és mire észbe kapok, repül a pofon, a golyó vagy
éppeg a lábosom.
– Ne rinyáljon itt kend, hisz én csak jót akarok magának
 – toppantott Márika. – Ha férfiember is, attól még nem kell
megkoszosodnia. Annyit mondok, ráférne magára az asszonyi
gondoskodás, úgyhogy le azzal a gatyával, mer’ mosni fogok.
Herrdoktor kétségbeesett arccal csippentette meg nadrágja két
szárát, búsan nézve a rajta ülő mindenféle foltokat és pecséteket, majd
hirtelen az ajtóhoz ugrott, és lekapva kabátját a szögről így kiáltott:
– Én gőzpuccerájba szokom vinni a göncöm, úgyhogy köszönöm a
felkínált szívességet, de most sürgős futásom van.
Emma halvány mosollyal nézett a lépcsőn lefelé trappoló
hóhemvagány után, majd megemelintette a kezében tartott hófehér
ruhát.
– Gyere, Márika, segíts nekem! Túl bő a dereka, és a nyakfodornál is
igazítani kell.
– Sajna semmilyen más, a kívánságodhoz illő hacuka nem akadt a
Jeleneknél – mondta a kis cseléd. – Ráadásnak a fátyol is oda lett a
rühespofájú Kloiber miatt.
– Ne is törődj vele! – vigasztalta Emma, aki a bordélyból való
szökésük óta egészen magára talált, bár Gerlice, Kardos Cili, sőt,
Schumayer Karlinka bőrében gyűjtött tapasztalatait sem feledte. – Az a
fontos, hogy sikerült megszöknöd előle.
– Futottam, mint a csík, ammán bizonyos – vigyorgott büszkén
Márika. – A nyomorultnak dunsztja se lehetett, merre tűntem el.
– A csík úszik, mivelhogy hal – jegyezte meg Emma. – A fátylat
pedig ne sajnáld. A szobánk ablakán találtam egy tüllfüggönyt. Csak ki
kell mosni kicsit, máris megteszi menyasszonyi dísznek.
A két lány leült az ablak alatt álló kisasztal mellé, és a
petróleumlámpa fényénél igazgatni kezdte a ruhát.
– Milyen korán setétedik – sóhajtott Márika. – Jöhetne mán a
tavasz.
– Meglátod, hamarost itt lesz – mosolygott rá Emma, ám a tekintete
sokkal kevesebb bizakodásról árulkodott, mint amennyit a hangjába
próbált beleszuszakolni.
– Biztos vagy benne, hogy okos a terv, amit kieszeltünk? – kérdezte
félénken, szinte cincogva Mück Mári.
– Buta vagy bölcs, ez majd holnap elválik – vont vállat Emma. –
Annyi biztos, hogy jelenleg jobbra nem telik. A saját esküvőjén pedig,
akárhogy is nézzük, a menyasszonynak illő megjelennie.
Tréfának szánta, amit mondott, mégsem tudtak nevetni rajta.
– No, de csak úgy beállítani a templomba esketés közben... – rebegte
Márika aggodalmasan. – Hisz mindketten tudjuk, hogy az a jány, aki a
nevedben akar férjhez menni, nem te vagy.
– Épp ezért kell a boldogító, vagy inkább a sokakat elbolondító
„igen” előtt odaérnem – jelentette ki Emma. – Látni akarom, ki
bitorolja a nevemet, és azt is, aki úgy tesz, mintha engem venne el.
– Jó, jó, hát értem én, de minek ehhez a menyasszonyi ruha?
– Megtévesztésül – felelt a leány. – Az esküvőkön három ember van,
akit senkivel nem téveszthetnek össze, és mindenhova szabad bejárása
van: a taláros pap, a szalagos bottal járó vőfély, no meg a menyasszony.
Hidd el, senki nem mer majd az utamba állni, ha ügyesek vagyunk, és
ebből a vacak báli ruhácskából, meg a Herrdoktor tüllfüggönyéből
elfogadható nászi ancúgot fabrikálunk. Csak jó korán, még a tömeg
előtt kell odaérnünk, aztán uzsgyi be a templomba, ahol én, mikor épp
nem figyel senki, majd gyorsan az oltár mögé bújok, és mikor az ifjú
pár... Hát ez meg mi volt?!
Odaát, a másik szobában, aminek ajtaját az imént behúzták, hogy a
házat átjáró légvonat ne csapkodja, valami súlyos tárgy zuhant a földre.
– Na tessék, hát mán haza is gyött az az ijedős koszhuszár –
fintorította pisze orrát Mári, majd letéve öléből a selyemszoknyát,
indult, hogy megdorgálja Herrdoktort. – Hallja, kend, ha megint
pityókásan...
Az ajtó hirtelen kivágódott, telibe találva Mück Mári homlokát, aki
ettől nyomban hanyatt esett és úgy is maradt, elcsendesedve, vérző
fejjel.
– Most megkaptad, rima! – üvöltötte Kloiber Karcsi vérben forgó
szemmel. – De nehogy azt higgyed ám, hogy ezzel vége! Megvárom,
míg felébredsz, aztán olyat teszek veled... olyat, hogy...
 – Csend! – kiáltott rá valaki a kabáttolvajra, sőt, meg is taszította őt,
mire Kloiber épp csak rá nem zuhant a padlón heverő Márikára. – Ide
akarod csődíteni a héket?
– Akarja a fene – mordult sértődötten az egykori lakatossegéd, majd
sanda pillantást vetve Emmára, a szoba sarkába húzódott, utat adva
gazdájának.
Az ajtón egymást követve három alak lépett be. Elsőként egy tömött
pofaszakállas, tömzsi, fekete felöltőt és klakkcilindert viselő férfi
érkezett, aki betegesen sápadt, aranygyűrűs ujjai között vaskos,
kígyófából készült sétabotot lóbált. Mögötte tagbaszakadt,
báránybekecses, ocsmány képű alak jött, kinek súlyától a hajópadló
keservesen recsegni kezdett. Az utána következő fickó már-már
nevetségesen apró termetű, vékonydongájú volt, nyiszlett
gyerektestéhez képest idétlenül nagynak tűnő fejjel, ráadásul gipszelt
karral, ám a szeme oly élénken csillogott, mint a mesékben lakó okos
kisegéré.
– Itten van a jány, naccságos úr – intett Emma felé Kloiber. – A
rüfke, akit maga égre-fődre keresett, én pedig, ahogy ígértem,
megtanáltam.
Úgy tűnt, a klakkcilinderes férfi meg sem hallotta a kabáttolvaj
szavait. Minden figyelmét a leány kötötte le, aki rezzenetlen arccal
viszonozta a tekintetét, miközben lassan felállt, hagyva, hogy öléből a
ruha a földre csússzon. Az alattuk lévő lakásból tompa puffanás zaja
szűrődött fel.
– Mi történik odalenn? – kérdezte a pofaszakállas.
– Dózniék szórakoznak kicsit – felelt a bekecses óriás vigyorogva. –
Hurkot vetettek a vénember nyakába, oszt azzal fenyegetik, hogy
felakasztják a keresztgerendára, ha nem adja elő a dugi pízt.
– Jobb volna mihamarább végezni – mondta a cilinderes, továbbra
is Emmát fixírozva. – Menj és szólj nekik, hogy elég a játékból. Vágják
el gyorsan a házigazda torkát, aztán várjanak. Semmi szükség rá, hogy
a szomszédok gyanakodni kezdjenek.
– No de a píz...
 – Pénzt tőlem kaptok – emelte fel hangját a pofaszakállas. – Jóval
többet is, mint amennyit egy ilyen könnyű munkáért megérdemeltek.
Lódulj már, te barom! Mi is megyünk mindjárt, csak előbb – a kígyófa
bot végével megemelte a földre hullott ruhát – elvarrjuk a szálakat.
A bekecses szitkokat morzsolva odvas fogai közt távozott.
– Csakhogy végre szemtől szembe láthatom – mosolyodott el ekkor
a klakkcilinderes, botjával Emma felé nyújtva a ruhát. – Négy hosszú,
keserves esztendő óta várok erre a pillanatra, édes, drága Hangay
kisasszony.
– Kár, hogy nem pusztult bele – szólt a leány, tudomást sem véve a
kígyófa bot végén libegő ruháról.
– Hát szabad ily konokul menekülni, mikor a felsőbb érdekek mást
kívánnak? – mondta a férfi, padlóra pottyantva a finom selymet.
– Felsőbb érdekek? – Emma kérdőn vonta fel jobb szemöldökét. –
Mármint a maga érdekei, ööö... Szabad a nevét, uram?
– Jaj, milyen faragatlan vagyok – kuncogott halkan a pofaszakállas,
majd tekintetét a leányon tartva szólt: – Kloiber, maga ismeri a
hölgyet, bár Kardos Cecíliaként volt szerencséje hozzá, de azért a bevett
illemszabályok szerint mégis jogosult bemutatni minket.
– Az úr Matolcsy Kamill, az a kölyök meg ott...
– Ő nem érdekes, idióta – vágott a szavába Bissingen gróf extitkára
néhány különös, göcögő hang kíséretében, melyek az ingerültség miatt
feltörni készülő köhögést jelezték. – Párdon, kisasszony, hol is
tartottunk?
– Az ön felsőbbrendű érdekeinél – felelt Emma, összefonva két
karját.
– Túl sokra tart engem, drága – csóválta a fejét gunyoros mosollyal
Matolcsy. – Én csupán egy nálamnál sokkal fontosabb személy, sőt, egy
egész ország népének érdekeit szolgálom.
– Orávia, a Földközi-tenger apró, ám annál csodásabb ékszerdoboza.
A lapokban olvastam, hogy onnan származik a férfi, aki hamarost nőül
fog venni engem.
– Szóval már erről is tud! Tüneményes kismacska, mondhatom!
 – Ezt bóknak veszem – engedte le két karját a leány, mint aki unja a
társalgást. – Bizonyára feltűnt magának, hogy a komornám ájultan
hever a padlón. Ha megengedi, gondoskodnék róla, és közben...
– No, no, no! – kiáltott Matolcsy, feljebb emelve a botját. –
Maradjon veszteg, drága! A hosszú évek során, mialatt folyton
kicsúszott a legjobb embereim markából is, megtanultam, hogy
magácskával vigyázni kell. Miként is mondta szegény Schützer Ottó,
miután ön megszökött a pincénkből? „Az a lány rosszabb, mint egy
áspiskígyó!” Igen, ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott, bár a
„lány” helyett sokkal alpáribb jelzőt használt, amit én most, ha
megengedi, inkább nem idéznék.
Emma egyenesen Matolcsy arcába nézett. Látta, hogy a férfi húsos
orrcimpái idegesen kitágulnak. Arra gondolt, talán hozzávághatná a
petróleumlámpát, és ha szerencséje van...
Matolcsy hüvelykujja ráfeszült a vörösréz démonfejet mintázó
markolatra. Rugó kattant, és a vaskos kígyófa bot végéből kétágú
acélpenge ugrott elő. Emma megdermedt. Végtelen beszélgetéseik
során Ambrózy báró említést tett neki a különös sebhelyekről, melyek
annak idején özvegy Schützerné és a Totyó nevű hóhemvagány torkán
is felfedezhetőek voltak. Ez hát az ördögi fegyver, ami okozta őket!
– Itt a bújócskánk vége, Hangay kisasszony – mondta Matolcsy
izgalomtól elfúló hangon. – A megbízóm boldog lesz...
– Ki ő? – vágott a szavába Emma. – Hogy nem Bissingen, azt már
régóta sejtem, hisz lehet a gróf bármilyen elvetemült, aligha állt volna
érdekében elraboltatni, majd később a halálát kívánni semmiről sem
tudó törvénytelen gyermekének.
– Hogy a gróf...? – nevetett fel Matolcsy. – Nahát, ez remek! Tán úgy
véli, drága, hogy ő a maga vér szerinti atyja? Nos, ezek szerint mégsem
tud mindent. Sebaj. Azt hiszem, jobb lesz magácskának a valós tények
ismerete nélkül...
A földszintről hirtelen vad dübörgés, majd rémült ordítás hangzott
fel.
– Dózniék csak nem férnek a bőrükbe – vigyorodott el Kloiber
Karcsi, ám mindjárt lefagyott arcáról a cinkos derű, mikor Matolcsy
rákiáltott.
– Vigyázzatok a nőkre, míg visszatérek. Megnézem, mit művel az a
három barom, de legyetek óvatosak: a kisasszony nagyobb vagányokat
is elintézett már, mint ti ketten.
A lenti zaj immár egész komoly háborúságról tanúskodott. Bútorok
borultak, valaki üvöltött, majd revolver dörrent. Emma látta, amint
Matolcsy tüskés botját előreszegezve ront le a lépcsőn, miközben
Herrdoktor öblös hangja ledérséggel vádolja valaki édesanyját,
beígérve leszármazottjának az azonnali és felettébb kínos halált.
Mück Mári ezt a pillanatot választotta, hogy magához térjen. A
kislány felnyögött, tétován forgatta padlón heverő fejét, próbálva
megállapítani, hol lehet és mit keres ott. Mivel Kloiber sem volt teljesen
ostoba, a földszintről hallható zajok egyértelművé tették számára, hogy
hiba csúszott a könnyűnek gondolt hirigbe, így jobb volna mielőbb
messze futni. Ha Márika rá nem pislog, tán így is tett volna, ám a kis
cseléd tekintete egészen bevadította.
– Megébredtél végre, szutyok?! – üvöltött, előkapva a kését. – Akkor
most végképp elaltatlak!
Emma túl messze volt, semhogy még időben közbeléphessen. Az
egykori lakatossegéd térdre vetette magát, bal kezével torkon ragadta a
még mindig kába Márikát, és a padlóhoz szorítva őt, beleüvöltött az
arcába.
– Rúgásért szemkiszúrás. Jó lesz-e?
Lendült a kés, melynek hegyét Márika abban az iszonyú pillanatban
fénylő üstökösnek látta, ami azért zuhan felé, hogy kioltsa rövidre
szabott életét.
Aztán valami puffanás hallatszott, csont reccsent, és Kloiber Karcsi
feje hátranyaklott. Emma nem hitt a szemének. A lakli kölyök,
Matolcsy apró termetű pribékje, aki eddig a fal mellé húzódva
ácsorgott, most hirtelen előrelendült, és teljes svunggal szájon rúgta a
kabáttolvajt.
– Adok én neked hölgyeket bántani, mocskos csibézer – kiáltotta a
legényke, átugorva Márikán. – Kell még csudaszalámi, tetűganéj? Itten
van a Suha bakancs, nyaljad meg szépen!
Újra lendült a fiú lába, ám Kloiber már számított rá, így fürgén
elhajolt, majd alulról felfelé döfve a gyerek combjába szúrta a kést. Vér
fröccsent Márikára, a hölgyek védelmére kelt kölyök pedig velőtrázót
sikoltva rogyott össze.
– Velem akartok kibabrálni, rühesek? – hörögte Kloiber, két fogát
kiköpve. – Lerendezem én az egész bandát, nem kellenek ide Dózniék.
Tekintete Emmára rebbent, hisz már csak ő volt talpon egyedül az
ellenségei közül. A leány lassan oldalra lépett, miközben hátborzongató
déjà vu fogta el: ismét itt egy őrült gyilkos, aki az életére tör. Csakhogy
most hiába kotorászna az olló után, mivel Herrdoktor háztartásából ez
a holmi éppenséggel hiányzott, így korábban a varrócérnát is foggal
kellett elharapniuk. A ház földszintjén újabb lövés dördült, amit veszett
káromkodás, majd hangos dübörgés követett. Kloiber mindezzel
cseppet sem törődött. A szeme sarkából látta, hogy Márika próbál
kikecmeregni a sebesült fiú alól, kinek arca immár mészfehér lett, és
úgy tűnt, a kíntól nem is igen tudja, hogy mi történik körülötte.
– Jó – biccentett a kabáttolvaj, sűrű vérpatakot engedve ki felrepett
ajkai közül. – Akkor előbb a boszorka torkát vágom el, aztán gyöhettek
ti.
Emma hátrált. Kloiber lendületet vett, kését felemelte és rikácsoló
üvöltést hallatva indult rohamra.
Teknőc! – hallotta meg ekkor a leány egy régi barát hangját. – Ezt
úgy hívjuk, teknőc, látod-e, Gerlice? Az ember csak leguggol,
miközben a térdével félfordulatot tesz...
A cirkuszporond puha fűrészporában Kugler Tóni előbb csak lassan,
majd egyre sebesebben mutatta be a mozdulatsort.
...és apróra összehúzza magát, hogy a teste olyanná váljék, mint a
teknőc páncélja. A bohócok gyakorta csinálják ezt, mert a
publikumnak nagyon tetszik...
Kloiber látta, hogy a leány hirtelen előrelép, félfordulatot téve
leguggol, miközben két karját a feje köré fonja és megfeszíti a hátát.
Látta, de lassítani, megállni már nem tudott.
Fontos – magyarázta Kugler Tóni –, hogy mikor a futó bohóc lába
a teknőc oldalához ér, az utóbbi megemelkedjék kissé. Így a bolondos
kerge még sokkal nagyobbat esik, a közönség pedig dől a...
Kloiber lába iszonyú erővel csapódott Emma oldalába. A leány
combja megfeszült, háta feljebb emelkedett, épp a kellő ütemben
ahhoz, hogy a férfi egyensúlyát veszítve átbucskázzon rajta és...
Ami ezután következett, arra Emma sem számított. Kloiber Károly
gyilkos lendülete akkora volt, hogy midőn átesett a lányon,
továbbrepült, egyenest bele a csukott ablakba. Az egykori lakatossegéd
feje betörte a bal alsó üvegszemet, melynek alsó peremén a borotvaéles
szilánkok csak arra vártak, hogy a rájuk zuhanó szerencsétlen torkát
nyakcsigolyáig bemetszék.
A kabáttolvaj még kettőt rándult, aztán örökre elcsendesedett.
A földszint irányából döngő léptek közeledtek. Emma felállt és
kicsavarta Kloiber kezéből a kést, így végre volt mivel harcolnia. A
küzdelem azonban mára véget ért. A küszöböt két ismerős alak lépte át.
Herrdoktor véres széklábat lóbálva, vad tekintettel rontott be, míg a
vele érkező Ambrózy báró meztelen tőrpengét tartott a kezében.
Mindketten viharvertek, mocskosak voltak, de legalább épségben
lévőnek tűntek. A báró nyomban felmérte a helyzetet, és intézkedett:
– Márika, fuss gyorsan orvosért – segítette talpra a kislányt.
– Arra semmi szükség – térdelt le Herrdoktor a halkan nyögdécselő
Isti mellé. – Valaha magam is kirurgus voltam.
Emma fogta a kést, és a menyasszonyi álöltözetnek szánt
selyemruhát csíkokra hasogatta. Csak miután ezzel elkészült, és a
kötéseket Herrdoktor fürge keze ügyébe tette, nézett fel a báróra, hogy
csendben megkérdezze:
– Matolcsy?
Feleletként azonban mást nem, csupán csalódott fejrázást kapott.
 Újra ott voltak hát, ahonnan néhány hete elindultak. Emma térde
remegett, amint belépett a sötét konyhába, és bár szeretett volna
megkapaszkodni a középen terpeszkedő asztalban vagy a súlyos székek
egyikében, félt bármihez is hozzáérni. Az egykori Hül-lakás néma volt,
porszagú, hideg és árnyakkal teli. Mück Mári azonnal rátalált a gyufára
– ott volt, ahol mindig is tartották –, és lámpát gyújtott. Amint az
üvegbúra a helyére került, sárgás fény terült szét a helyiségen, még
ijesztőbbé, baljóslatúvá téve azt.
– Máriám! – kiáltott a kislány és a nyitott pinceajtóra meredt.
Lentről orrfacsaró dohszag áradt, a konyha kövét sáros cipőnyomok
borították, és a nyitva hagyott bejárati ajtón át jeges léghuzat tódult be.
– Ott hevert? – kérdezte Emma, tekintetét ő is a pinceajtóra
szegezve.
– Odalenn találtak rá, igen – felelt Ambrózy báró, majd határozott
léptekkel átvágva a konyhán, becsukta a lányokat megbabonázó
lejáratot. – Matolcsy elől menekülhetett, aki azonban utolérte és...
– Segítene valaki? – hangzott fel ekkor Herrdoktor elgyötört
nyögése. – Látszatra olyan ez a kölök, mint a pehely, de a csontjai
ólomból lehetnek.
Az Istit cipelő hóhemvagány az előtérben állt terhével, aki bal karját
a férfi nyaka köré fonta, gipszelt jobbjával pedig hevesen hadonászott.
– Nem kell engemet pátyolgatni, hallja-e, maga mélák! Mondtam,
hogy jól vagyok, tegyen le végre!
– Haldokló nem ugat! – mordult rá Herrdoktor. – Ezt mint orvos
mondom. Aztat meg, hogyha tovább vinnyogsz, menten ledoblak, és
még a hasadra is gyalogolok, tabáni csibézerként teszem hozzá.
– Erre hozza! – szólt ekkor Emma, elkérve Márikától a lámpást. A
leány immár nem remegett. A szobák felé vezető folyosón kinyitotta a
jobbkézre eső első ajtót, és arra az ágyra mutatott, ahol egykor Kardos
Ciliként ő aludt. – Oda tegye. Mindjárt keresek tiszta gyolcsot, mert a
selyem máris átvérzett.
– Ez csak pár csöpp, kisnaccsád – hőzöngött Isti, bár a szavakat
valahogy kásásán, akadozva nyökögte ki. – Suha István bősz... rossz...
Nagyobb zrít is túlélt mán!
– Ebbe se hal bele – értett egyet Herrdoktor, óvatosan az ágyra
fektetve páciensét. – Szerencse, hogy a hölgyek oly sokat varrogattak
nálam, így volt mivel bestoppolnom rajtad a likat. Most viszont veszteg
maradj, különben orvosi utasításra kénytelen leszek úgy kiütni tégedet,
mint kőmíves kalapácsa a közfalat.
Miután biztonságba helyezték Istit, aki a vérveszteségnek hála
bódult volt, és így gyorsan elaludt, Ambrózy báró a konyhába hívta
össze a többieket. Márika időközben begyújtotta a sport, amiből máris
kellemes meleg áradt, és az asztal fölötti csillár lámpáit is mind fényre
derítette. A Hül-lakás ettől sem lett sokkal szerethetőbb, de legalább
nem fáztak, és a sötét árnyak is a bútorok mögé száműzettek.
– Herrdoktor, magának azonnal vissza kell térnie a Virág Benedek
utcába – mondta Ambrózy báró. – Riassza a rendőrséget, és mondja
meg nekik, hogy rablótámadás érte a házat. Márton urat alaposan fejbe
verték, így talán még nem is tért magához, a tanúvallomása pedig
mindenképp zavaros lesz, ami nekünk kedvez.
– A holttestekkel mi legyen? – kérdezte a hóhemvagány idegesen
feszengve. – A támadók egyikét maga szúrta le, báró úr, a ficsúr meg
odafönn, az ablakban különösen randa látványt nyújt. Asszem a
nyomozók aligha hinnék el nekem, hogy mindkettőt a pech nevű
járvány „megbotlottak, oszt beleestek valamibe”-változata vitte el.
Szóval engemet most kicsinykét ver ám a majré, mert’ nem szeretnék
gyilkosságért kötélvégre kerülni, méltóságos úr.
– Ne aggódjék! – mondta Ambrózy báró. – Legfeljebb néhány napra
ültetik le, és aztán én majd kihozom. Sajnos arra már nincs időnk, hogy
a halottakat eltakarítsuk, ráadásul ez a megoldás cseppet sem volna
törvényszerű. Jelenleg mást nem tehetünk, mint hogy maga
ragaszkodik a meséhez, amit idefelé kiötlöttünk.
 – Vagyis, hogy a két jány, akiket ágybérlőkként béfogadtam – nézett
Herrdoktor Emmára és Márira –, a stricijük elől menekülő lubnyik.
– A kifejezés erős, ám jelenleg épp megfelelő – ismerte el a báró. –
Mondhatja azt is, hogy Márton úrnak és magának sejtelmük sem volt a
hölgyek foglalkozásáról, bár ezt a legostobább közrendőr sem hinné el.
A támadók pedig...
– A strici meg a bandája – bólintott Herrdoktor.
– Valóban! Azért törtek önökre ma éjjel, hogy visszaszerezzék a
tulajdonukat, csakhogy Márton úr és ön ellenálltak, a csetepaté
tragédiába fulladt, a hölgyek pedig közben ismeretlen helyre távoztak.
Az általam leszúrt csibézer halálát állítsa be balesetként. Mondjuk a
saját késébe esett bele? Igen, ez jó lesz. Persze ehhez az kell, hogy
visszatérve a házba maga valóban a sebbe döfje a jelzett tárgyat.
– Azt se tudom, hol van – vonta össze a szemöldökét Herrdoktor. –
Mikor rájuk rontottunk, akkora volt a kavarodás, mint a fakanállal
abajgatott kondéros gulyásban.
– Keresse a konyhakredenc alatt – mondta Ambrózy báró. – Oda
repült, miután megvágtam a fickó kezét.
– No és a ficsúr? Tudja, akinek az ablaküveg szétmetélte a gigáját.
– Két véletlen baleset túl sok volna, szóval Kloiber halálát nyugodtan
kenje Hangay kisasszonyra – bökött Emma felé a báró. –
Természetesen az igazi nevét ne említse. Mondja azt, hogy Gizának,
Micinek, vagy Pixinek hívatta magát, és igen termetes, vastag csontú,
közönséges szájú teremtés volt, akitől, ha végveszélyben van, nagyon is
kitelne egy efféle véres cselekedet.
– Na, szegény Gizák, Micik és Pixik mind a Tabánban, nektek most
gyött el a szer usz világ! – sóhajtott Márika. – A hék az összes
pillangócskát bé fogják vinni a kóterbe, oszt úgy megpofozzák őket,
mint mosónő az alsógatyát.
Herrdoktor a sapkája ellenzőjét megemelve búcsúzott a leányoktól,
majd sietve távozott. Ambrózy báró az álkulccsal – amit korábban a
kapu és a Hül-lakás bejáratának kinyitására használt – bezárta mögötte
az ajtót, majd visszatért a konyhába. Emma közben vizet tett a spórra,
elővette Hül mama féltve őrzött teáskészletét, letakarította az asztalt –
vagyis próbálta magát elfoglalni, hogy ne kelljen folyton szegény Blau
Annára gondolnia, kinek meggyötört lelke mintha ott lebegett volna
közöttük.
– Tudom, hogy fáradtak – szólt Ambrózy báró, miután a tea
elkészült. – Hamarosan magukra hagyom önöket, ám előbb...
– Válaszolni fog a kérdéseimre – tette Richárd elé a csészét Emma,
és a hangja nem tűrt ellentmondást. – Tudni akarom, hogy Matolcsy
miért kívánja a halálomat.
– Amint kiderítem, maga lesz az első, Emma, akinek elárulom, erre
úri becsületszavamat adom – nézett föl rá Ambrózy báró. – Jelenleg
azonban csak tétova feltételezéseim vannak, habár való igaz, hogy a kép
kezd összeállni.
– Ön jóval többet tud nálam, Richárd – mondta a leány –, úgyhogy
én most leülök ide, megkérdem öntől, hány cukrot parancsol, és
mialatt arra várunk, hogy a tea ihatóvá hüljön, maga elmond nekem
mindent, amiről eddig hallgatott.
Ambrózy báró őszinte elismeréssel tekintett Emmára, akinél erősebb
nőt tán még életében sohasem látott. Néhány pillanatig úgy tűnt,
mindjárt ömleni kezd belőle a szó, engedve a leány határozottságának,
ám végül csak annyit mondott:
– A maga terve egyszerűen őrültség, sőt, egyenesen öngyilkosság, ezt
ugye tudja?!
– Terv? Maga meg miről...?
– Menyasszonynak öltözve bejutni az esküvőre, és a násznép előtt
leplezni le az ál-arát – vetett gátat a leány hamis háborgásának a férfi.
– Ugyan, Emma, hisz láttam a ruhát, a varrókészletet és a
tüllfüggönyből összeügyeskedett fátylat is!
– Muszáj vót abból, mer’hogy a Kloiber... – kezdte magyarázni
Márika, de mikor a barátnéja rápillantott, rögvest felhorgadt benne a
dacos harag. – Mos’ mér’ akarsz lepisszegni? Hisz láthatod, hogy ez a
mi bárónk mán úgyis kififikázott mindent. Ami persze nem is csuda,
hisz te magad mondtad, hogy tisztára röngenyes neki a szeme!
 A kínos csendet, ami a kislány kifakadását követte, Ambrózy báró
törte meg.
– Kettőt – mondta.
– Tessék? – nézett rá Emma.
– Két cukrot kérek a teámba, ha már méz nem akad a háznál.
– Hát mán hogyne akadna, maga buta ember?! – pattant talpra
Márika. – Ahol olyan kezekben van a háztartás, mint a Cilikéjé, ott
minden jóból akad valamennyi a kamrá... jaj, istenkém!
Alig ért hozzá a pincelejárat kilincséhez, a kislány máris visszakapta
a kezét.
– Csipkod az Anna – mondta, rémülten dörzsölgetve az ujjait. –
Nem akarja, hogy lássam a halála helyit.
– Ez csupán statikus kisülés – próbálta nyugtatni a báró, ám most
Mück Mári szemében jelentek meg azok a szikrák, amik az imént a
kezét csipkedték.
– Nekem ne mondja a báró úr, hogy „lizsés, kuss”, meg hogy üljek le
kicsinyt – kezdett replikáim –, mer’ a mamám emlékére esküszöm,
nem nézem, hány nemes felmenője van, úgy lehelem kupán, mint Róza
asszony regényes füzetében kürtös vitéz a német császárt!
– Jó lesz a cukor is – mondta erre Richárd engedékenyen, szája
sarkában aprócska mosollyal, majd miközben a kislány morgolódva
visszatért korábbi helyére, ő Emmához fordult. – Kérdezzen hát, és
amire tudok, felelek.
– Elogyan találtak ránk?
– Ez a maga egykori szobájában heverő sebesült fiatalembernek
köszönhető – intett kiskanalával a folyosó felé Ambrózy báró. – Miután
értesültem róla, hogy ön, kisasszony, volt szíves ismételten elszökni a
helyről, ahol biztonságban tudhattam, Isti a kérésemre felkereste régi
barátait, akik a... Hogy is mondjam? A város legalsó társadalmi
rétegéhez tartoznak.
– Maga képes volt betörők, zsebtolvajok, hamiskártyások közé
küldeni ezt az ártatlan gyereket, ráadásul törött karral?!
– Akikről maga beszél, Emma, azok az alvilág legfelső rétegét
képezik. Isti sokkal mélyebbre hatolt, és ebben a karja cseppet sem
gátolta.
– Leánykereskedők, rablók, gyilkosok? – tippelt nagy élvezettel
Márika.
– Lejjebb, hölgyeim, sokkal lejjebb. Olyasvalakikről beszélek, akik
mindenhol ott vannak, ám Pest és Buda piszka annyira befedi őket,
hogy a legtöbben akkor sem veszik észre őket, ha beléjük botlanak.
– A koldusok! – kiáltott Emma.
– Úgy van – bólintott Ambrózy báró. – Isti néhány esztendeje még
köztük élt, mint árva utcakölyök, aki hol a prostituáltaknak, hol más
bűnözőknek hesszelt, így keresve meg a napi betevőt. Mióta rátaláltam
és magamhoz vettem, ezen régi kapcsolatait olykor a nyomozásaim
során hasznosítja, mint most is. A koldusok és csavargó gyerekek
mindent látnak, ami a székesfővárosban történik, ráadásul sokkal
jobban szervezettek, mint a rendőrségünk.
– Tehát megláttak minket, és leadták magának a drótot – mondta
Márika.
– Tévedés – mosolygott a báró. – Maguk ugyanis sokkal ügyesebben
rejtőzködtek, mint gondolnák. Isti először nem önökről, hanem
Kloiberről hozott hírt, aki ma délelőtt nagy feltűnést keltve, égen-
földön kereste Bissingen gróf titkárát, ám ezt jó darabig hiába tette,
mivel Matolcsy előző éjjel köddé vált. Végül a maguk egykori
szomszédja, ki tudhatná, miféle alvilági kapcsolatok révén, mégis
sikerrel járt, Isti pedig őt követve hamarosan azt is megtudta, hogy
Matolcsy gyilkosokat toboroz. Az a hihetetlenül bátor, vagy inkább
esztelen fiú levélben üzent nekem, hogy beáll a különítménybe.
Próbáltam még időben a lebujba érni, ahol Matolcsy a bandáját
összeszedte, ám elkéstem. Csupán az volt a szerencsém, hogy Isti,
sejtve, hogy előbb-utóbb a nyomára lelek, néhány vándorkoldusok által
használt jelet kapart a falra, ahol a többi bandataggal várakozott. Ők
azt hihették, a társuk unalmában vakargatja a téglák oldalát, én viszont
azonnal kiolvastam, hogy mi Matolcsy támadásának célja és helyszíne.
Végezetül újabb szerencse ért, midőn a Rácz fürdőhöz érve
összeakadtam Herrdoktorral, akit még a Pilisy-házból ismerek, ahol
Mück kisasszonnyal a támadás előtt többször is bizalmas beszélgetést
folytatott.
– Maga leskődött utánunk? – tátotta a száját Márika. – Hát nem sül
ki az a röggenyes szeme?
– Sajnálom, de az én szakmámban olykor figyelmen kívül kell
hagyni a jólneveltség bevett szabályait – mondta Ambrózy báró. – No,
de hogy rövidre fogjam a történetet: Herrdoktort látva azonnal tudtam,
hogy az Isti által falra kapart tabáni cím azonos lehet a nevezett
úriember lakhelyével, és mivel jól jött az erősítés, vázoltam neki a
helyzetet. Miután felfogta, hogy hármas gyilkosságot kívánok
megelőzni.
– Hármas? – csodálkozott Emma. – Oh, persze, hisz Márton urat
sem kímélték volna, ez világos!
– Épp az utolsó pillanatban érkeztünk, hogy megakadályozzuk
szerencsétlen ember halálát, és...
– Miért? – vágott közbe Emma, úgy tekintve Richárd szemébe,
mintha egyenest onnan akarná kiolvasni az igazságot. – Tudni akarom,
miért történik velem mindez?
– A teljes igazságot még magam sem ismerem – vallotta be Ambrózy
báró, azután felállt a székről, és kezét a háta mögé téve, tekintetét a
földre szegezve járkálni kezdett. – Annyit viszont jogában áll tudni,
Hangay kisasszony, hogy ön nem Bissingen gróf leánya, miként azt
korábban hittük. Az igazság az, hogy a maga valódi édesatyja nem más,
mint őfelsége II. Georg, Orávia jelenlegi uralkodója, ami többek közt
azt is jelenti, hogy nekem mostantól fogva hercegi felségnek kell
szólítanom önt.
– Jesszompepi! – csapta össze a két tenyerét Márika. – Cilikéből
most meg mán hercegkisasszony lett! Na, szer’usz világ, akkor én
mellette vajon mi leszek?
 Hajszálon múlt

Pest, 1901. január 25.

Odakinn nagy pelyhekben a hó, a 32-es lakosztályban

pedig a széthasadt párnacihából kiömlő toll záporozott mindenfelé.
Emma úgy visított, mint akit elevenen nyúznak. Miután szép sorjában
hozzám vágta az éjjeliszekrényén álló poharát, a kézitükrét, az Angol
Királynő minden szobájában fellelhető Bibliát és bolyhos papucsának
ballábas darabját, valami nagyobb tárgy után nézett.
– Ne csináld! – léptem közelebb a lassan hulló tollpihék között. –
Hallod? Ezt...
Az ágyon térdelt, hálóinge lecsúszott a jobb válláról és zilált haja
miatt, melybe éjszakára újságpapír-gurigákat tekert, hogy a fürtjei
reggel majd csigákat vetve omoljanak le, egészen úgy nézett ki, mint
valami megveszekedett fúria.
– Csihadj, különben...
Épp elértem az ágy végéig, mikor a keze rátalált a bronztestű
táncosnőt formázó éjjeli lámpára. Felkapta a súlyos holmit, leverve róla
a fodros ernyőt, majd a feje fölé emelte azt, kitépve zsinórját a falból.
Tudtam, hogy el fog vele találni. A kerek fémtalppal egyenesen a
homlokomra célzott, és tekintetében eszelős rémülettel meglendítette a
karját. Akkora poffot adtam neki, hogy menten hanyatt zuhant. A
párnából újabb tollzuhatag pöffent elő, a bronzlámpa tompán koppant
a padlón, és a villanyoskörte halk pukkanással millió apró
üvegszilánkra robbant. Emma fektében hatalmasra kerekített, ámuló
szemekkel bámult rám, és már nem visított.
– Nos, nővérkém – mondtam csendesen –, akkor most
beszélgessünk kicsinyt.
 Ambrózy báró csak éjféltájt ért haza. Még ki sem szállt a konflisból,
máris látta, hogy a villa nagyszalonjában minden lámpa ég, a
franciaablak elé húzott függönyök mögött pedig több árnyalak is
mozog. Messziről jött vendég lehetett odabenn, mivel a kerítés mellé
húzódva egy komor kinézetű, szám nélküli, tehát magánkézben lévő
fiáker parkolt, melynek kocsisa ökleit lehelgetve toporgott a hóban.
– Várjon! – szólt Richárd a maga hajtójának.
– Késő van, nagyságos úr – nyögte panaszos hangon a bakon
terpeszkedő férfi, kinek két vállán és kalapján, amit sállal kötött az
állához, vastagon ült a frissen hullott hó. – A lovacskám fázik, és én
magam is egészen átfagytam.
– Tripla fuvardíj – vetette oda a báró, máris belépve a kiskapun,
amit Vén Bódis Gáspár nyitott ki neki. A bérkocsis nem szólt többet,
csak lekecmergett a magasból, és kezdte előszedni a lópokrócot, amit az
ülése alatt tartott.
– Odabe’ már nagyon várják a méltóságos urat – morogta Gáspár
bácsi. – Egyiküket, aki azzal a fekete határral érkezett, és úgy rontott
neki a kerítésnek, mintha menten át akarná azt szakítani, majdnem
ledurrántották a puskásaink.
– Az nem jó – sóhajtott gondterhelten Ambrózy báró. – Rudnay
rosszul tűri, ha fegyvert fognak rá.
Miután az előtérben átadta Gáspár bácsinak a botját, kalapját és
kabátját, a rémülten pislogó Terka nénire ügyet sem vetve benyitott a
nagyszalonba.
– Hol az ördögbe...?
– Esküszöm, fogalmam sincs, miként történhetett meg ismét...
Ambrózy báró karját felemelve vetett véget a rá zúduló
szóáradatnak.
– Kérem, uraim, nagyon kérem, ne szedjenek darabokra! – kiáltotta,
majd előbb Rudnayhoz fordult, mondván: – A panasszal, amit Herr
Motta nyújtott be a belügyminiszternél, és amiért ön, drága barátom
most meg akar engem dorgálni, nincs időm foglalkozni – majd Tarján
Vilire szegezte átható tekintetét, kurtán közölve vele: – Azon pedig,
hogy Mili kisasszony ismételten rászedte önt, és elszökött az őrizetéből,
cseppet sem csodálkozom.
A két férfi döbbeneté határtalan volt.
– Mégis hogyan...?
– Hisz még egy árva szóval sem... !
Ambrózy báró eme újabb habogásroham közepette átvágott a
szalonon, és az asztalkán álló szivardobozhoz lépve fürge
mozdulatokkal rágyújtott. Mikor az első füstpamacs már a levegőben
gomolygott, kezének hirtelen intésével ismét elhallgattatta a különös
kórust.
– Elég! Önök az időmet fecsérlik, aminek rettenetes következményei
lehetnek.
– Nekem mondod, öcsém? – háborgott vöröslő fejjel Rudnay
főkapitány, elengedve a füle mellett, hogy Richárd hivatalos
hangnemre váltott. – Herr Motta panaszát hallva a miniszter már a
leváltásomat fontolgatja. Persze erről te már értesülhettél valahonnan,
hisz az imént...
– Tőled értesültem róla, Béla bátyám – vágott a szavába Ambrózy
báró. – Amint meghallottam, hogy úgy rontottál a villa kapujának,
mint pamplónai bika a vörös posztónak, rögvest sejtettem, mi lehet a
baj. Herr Motta panasszal élt, amiért a nap folyamán többször is
kísérletet tettünk jövendőbeli menye meglátogatására. Mivel kiváló
kapcsolatai vannak a magyar felsőbb körökkel, te pedig a náthaláz, az
indulat okozta szívszélhűdés, sőt, még a lelövetés kockázatát is vállalva
jöttél el hozzám, biztos vagyok benne, hogy a gyáros diplomáciai
botránnyal fenyegetőzött.
– A fia Orávia katonai attaséja!
– Valóban – bólintott a báró, miközben a szalon ajtajához rohant, és
beleüvöltött a villa éjszakai nyugodalmába. – Gáspár, hozza a
fegyverszekrény kulcsát! Maga meg, Terka, szóljon anyámnak, hogy
nem reggelizem itthon. Bár azt hiszem, ez ráér, míg felébred.
 – Mintha bárki is képes vón alunni ebben az istentelen
rippadozásban{258} – jegyezte meg konyhánk széles csípejü királynője.
– De bánja a rossznyavalya, ha az urak mindjárt a ház ódalát is rúgják
ki, csak tessenek ép bőrrel hazahozni a mi drága Milikénket!
– Vilmos, tud maga lőni?- kérdezte a báró, miközben az íróasztal
fölötti festmény mögé rejtett széfet nyitotta.
– Egyszer már sikerült – emlékezett vissza Hül Jenőre a szegény
hírlapíró. – Megismételni azonban aligha szeretném.
– Remélje, hogy nem lesz rá szükség – fordult felé Ambrózy báró,
kezében két csinos revolverrel, melyek közül az egyiket Vilinek
nyújtotta. – Ezt azért tegye csak el! Attól tartok, Milinek ismét sikerült
a legnagyobb kulimászba keverednie, ahonnét csak erővel húzhatjuk ki.
– Már megbocsáss, drága öcsém – vonta össze a szemöldökét
Rudnay Béla, miközben a két fegyverkezőt figyelte –, de mivel a mai
nap még én vagyok itten a rendőrfőkapitány, ebbéli minőségemben
kérdezném... no, persze csak amúgy szőrmentén, csöndesen..., hogy
mégis ki az ördögfattyát akartok ti lelőni?
– Ne aggódj, Béla bátyám, ártatlan egy sem lesz közöttük – felelt
Ambrózy báró, majd mint akinek zavaró kétség suhant át a fején, röpke
pillantást vetett a fegyverével matató Tarján Vilire. – Legalábbis
remélem.
– Báró úr, én válaszokat követelek! – csapott kardmarkolatára
Rudnay Béla, immár komolyan felbőszülve. – Hivatalomnál fogva nem
nézhetem tétlenül...
– Igazad van – pillantott rá Richárd, miközben az öreg cselédtől
átvette a kalapját és a sétabotját. – Épp ezért megyünk Pestre a te
kocsiddal! Abban mindhárman kényelmesen elférünk, ráadásul
útközben lesz időnk beszélgetni is. Én elmondom neked a Hangay
kisasszonyok őrült történetét... legalábbis annyit, amennyit eleddig
sikerült megértenem belőle..., a szerkesztő úr pedig bizonyára
mindkettőnket nevetésre bír majd a maga históriájával arról, miként
vezette őt Mili újfent az orránál fogva.
 A váratlanul elcsattanó poffok közös jellemzője, hogy utánuk
hosszabb vagy rövidebb, ám vitathatatlanul dermedt csönd következik.
Ez a nyugodtnak aligha nevezhető, mégis súlyos hallgatás remek
alkalmat ad a poff adományozójának és elszenvedőjének arra, hogy
átgondolja, miként is keveredett ebbe a nem épp komilfó helyzetbe. A
magam részéről legalábbis így tettem, mikor a tenyerem által okozott
inzultus hatására Emma halk nyikkanást hallatva elterült.
Mindezért persze kizárólag Ambrózy báró okolható! Ő volt ugyanis
az, aki az Angol Királynőből kilépve levelet kapott, és ahelyett, hogy
megmutatta volna nekem Isti titokzatos üzenetét, Vilire bízva szerény
személyemet egyszerűen faképnél hagyott.
– Szomjas vagyok – közöltem rögvest sűrűn pislogó
gardedámommal a tényt, mire ő fájdalmas nyögést hallatott.
– Kérem, ne tegye ezt velem, Milike – mondta.
– Ugyan mit, Vilmos?
– Az imént fogyasztotta el a limonádét, amit a szálló pincére szolgált
fel magácskának – mutatott az Angol felé –, így tehát az állítása,
miszerint szomjas, csupán ürügy, hogy valami forgalmas kávéházba
csaljon, ahol aztán könnyedén megléphet.
– Ennyire gonosznak hisz engem, Vili? – rebegtettem szomorúan a
szempillámat, ő azonban ettől csak még kétségbeesettebb arcot vágott.
– A nők gonoszsága, ezt már megtanultam, szélesebb spektrumon
mozog, mint a fény, és mélyebb, mint az óceán – mondta a hírlapíró,
ám mielőtt kikérhettem volna magamnak csípős szavait, sietve
hozzátette: – A huncut csínytől a jogos férfibosszantáson át egészen a
méregkeverésig terjed, így tehát gonoszságnak tán nem is ildomos
nevezni. Fegyvertár ez inkább, igen! Furmányos arzenál, mely arra
szolgál, hogy a férfi végül azt tegye, amit a nő akar.
– Még mindig szomjas vagyok – kötöttem soványka ebemet a
karóhoz.
 – Jó, legyen – tört meg Vili. – A Vigadó kávézója megfelel?
– Soha többé be nem teszem oda a lábam – szegtem fel a fejem. – Az
Abbáziába kívánkozom.
– Oh, hát persze – sóhajtott a bűnügyi tudósító, intve a legközelebb
álló bérkocsisnak. – Az Abbáziába, ahol ilyentájt Erdős Renée bizton
megtalálható.
Renée valóban az Abbázia egyik asztalánál ült, és azon
bosszankodott, hogy Eötvös már megint átírta az esszét, amit nemrég
közlésre nála leadott.
– Ezt nézd meg, Cili – pöccintett körmével a kéziratra, mely szinte
olvashatatlan volt a pirostintás áthúzásoktól, satírozásoktól és lapszélre
rótt jegyzetektől. – Ez az „a” betű tán még az enyém, ám a többi...
– Segítened kéne – súgtam barátném fülébe.
– Van férfi a dologban?
– Több is, mint kellene – sandítottam szegény Vilire, aki alig
karnyújtásnyira ült tőlünk, a kávéház morajának hála azonban mégsem
hallhatta, miről sutyorgunk.
– Mondd hát, mi kéne, csibém – hajolt még közelebb Renée,
szemében cinkos fénnyel. – Most minden nadrágos teremtményre
fújok, mint a macska, szóval ha néhányukkal ki lehet babrálni...
És mi bizony kibabráltunk eggyel, méghozzá alaposan, bár ezt épp ő
érdemelte meg a legkevésbé. Renée figyelmesen végighallgatott, majd
úgy tett, mint aki ismét csak a piros tintával meggyalázott írásán
bosszankodik. Néhány perccel később elnézésünket kérte, majd a
kávéház hátsó fertályába távozott.
– Női mosdó, harmadik fülke – súgta a fülembe, miután előkerült. –
A ruhádat hagyd nyugodtan ott, majd én érte megyek.
Csupán remélni mertem, hogy izgatottságomra Vili nem figyel fel.
Kortyoltam néhányat a kapucínerből, majd az időjárást szidtam – újra
havazott –, végül retikülömet magamhoz véve felálltam.
– Megyünk?! – ugrott talpra Vili. – A báró úr tán már haza is ért, és
nem érti...
– Nyugalom, barátom – mosolyogtam rá oly álságosán, hogy mélyen
legbelül még én magam is elpirultam. – Néhány perc és jövök.
Hihetetlen, hogy a pesti kávéházakban mi mindent el lehet intézni,
ha az ember törzsvendégnek számít. Erdős Renée a nagy Vajda, Eötvös
Károly asztalához tartozott, és mint ilyen, a főpincér kiemelt figyelmét
és szolgálatkészségét is magáénak tudhatta. Ennek köszönhetően a női
mosdó harmadik fülkéjében, a klórszagú ülőke lehajtott tetején rám
egy barna papírcsomag várt, amit cukorspárga tartott össze. Remegő
ujjakkal bontottam ki a küldeményt, amiről elképzelni sem tudtam,
miként szerezhették be ily gyorsan, és hajtogattam szét a makulátlanul
tiszta szobalányruhát.
Átöltözni legalább tíz percbe telt, miközben némán áldottam az
Abbázia tulaját, aki – ritka kivétel volt ez akkoriban Pesten! – külön
mosdót alakíttatott ki a hölgy vendégeknek. Saját ruhámat, cipőmet és
a retikült, amiből csupán a Bull Dogot tartottam magamnál, ügyes kis
csomagba szerkesztve az ülőkén hagytam, hogy azután mély, nyugtató
levegőket véve elhagyjam a csempézett helyiséget.
Sietős léptekkel vágtam át a kávéházon, biztosra véve, hogy
mindenki engem bámul. Néhányan valóban megnéztek maguknak,
elvégre szobalányok ritkán tévednek be az Abbáziába, ám végül a
bámészok sem szóltak hozzám. A legnagyobb veszély persze Renée és
Vili asztalának közelében fenyegetett, Fortuna azonban kegyes volt
hozzám. Épp, mikor a bűnügyi tudósító mellé értem, barátném rettentő
ügyetlenségében felborította a csészéjét, így a mi drága barátunk
kénytelen volt szalvéta után kapkodva menteni, ami még menthető.
Ezek után az Angol Királynőhöz címzett szállóba bejutni már igazán
gyerekjáték volt. Az Andrássy úton gyalogolva csupán az okozott
gondot, hogy majd megfagytam, hiszen az Abbáziából nem hozhattam
el a kabátomat. Ott lógott ugyan a többi között, épp a bejárat mellett,
ám ha – közönséges szobalány létemre – a prémgalléros felöltőért
nyúlok, azonnal rám rontottak volna a pincérek.
A szálloda főbejáratát messzire elkerültem. Helyette a Türr István
utcára nyíló személyzeti kaput vettem célba, és megint szerencsém volt,
mivel épp néhány zenész hordta befelé a holmiját.
 – Siessenek, kérem, a vacsorának hamarosan vége – sürgette őket az
ideges pincér, akit felügyelni küldtek ki a hidegbe. – A szalonban már
összehúztuk a pódium függönyét, mögötte lepakolhatnak, de csak
csendesen.
A vörös kabátos fellépők között akadt egy szerecsen ember, akit
akaratlanul is megbámultam. Láttam már életemben mindenféle nációt
perzsától az indiánusig (utóbbi valahogy itt ragadt az Ezredéves
Kiállítás után, és mostanság a Lizsében lép fel, mint Rézbőrű
Vadember, aki napközben harci baltáját rázva, érthetetlen nyelven
üvöltözve rémisztgeti a gyerekeket és cselédlányokat, majd hazatér
otthonába, ahol Manlicher Lujza várja őt meleg vacsorával), ám ilyen
gyönyörű, fekete bőrű, hófehér fogsorát villogtató teremtményhez még
sosem volt szerencsém. A termetes négus fodros ingnyakat, vörös
kabátot, zöld mellényt és kék nadrágot viselt, tehát maga is a fellépni
készülő trupp tagja volt. Alaposan megbámultam őt, miközben széles
vállára kapta a nagybőgőt, és nem vettem észre, hogy a pincér figyelme
valahogy rám terelődött.
– Hé, te lány! – kiáltott a fickó. – Mit keresel idekinn?
A kapu fölötti lámpa fényében azonnal felismertem őt. A neve
Szeititler Imre, akit ma délelőtt Ambrózy báró régi ismerősként
üdvözölt, és aki – miközben felszolgálta nekünk a limonádét, kávét és
süteményt – legalább féltucatszor nézett az arcomba.
– Egy vendég kűdött ki üzenettel a Mária Valéria utcába – vacogtam,
lilára fagyott öklömet a szám elé szorítva.
– Vendég? Miféle vendég?
– Olyan pohosféle, beretvált képű, nagy tokával, csókolom –
feleltem, azt gondolván, hogy az Angol legtöbb vendégére illő leírásból
baj nem lehet.
– A Mária Valérián van a görög templom – biccentett ravasz
szemvillanással Szeititler úr. – Ha jól sejtem, oda kellett menned.
– Hááát... – vonogattam a vállam. – A vendég aztat kérte, senki ne
tudjon róla.
– És a vendég szava minden esetben parancs – bólintott ismét a
pincér, majd közelebb hajolva súgta: – Ám ha legközelebb Vályi püspök
úr ismét a szállodán kívülre akarna meneszteni, mondd neki, hogy erre
ott vannak az inasok. A szobalánynak ugyanis nálunk nem másutt,
csakis a szobákban a helye. Értve vagyok? Na jó, akkor most sipirc
befelé, mielőtt még mindketten karikára nem fagyunk!
Rendes pasas ez a Szeititler – állapítottam meg magamban,
miközben mögötte lépkedve átvágtam a ház hatalmas udvarán –, bár a
tétel, miszerint öltözz cselédnek, és többé senki nem figyel rád, nála is
érvényesnek tűnt.
A következő órákban próbáltam tökéletesen észrevétlen maradni. A
vendégektől nem tartottam, hisz számukra csupán egy voltam a
számtalan szabadon ugráltatható, friss vízért, illatosított törülközőért,
ropogós ágyneműért szalajtható szobalánynak. A személyzet többi tagja
azonban komoly veszélyt jelentett, hisz biztosra vettem, hogy jól
ismerik egymást, és nem mind olyan figyelmetlen, mint Szeititler.
A harmadik emeletre csupán néhány perccel éjfél előtt
merészkedtem fel. A szalonban adott műsoros est már véget ért, a
vendégek zöme visszavonult, ezért a folyosók világítását mindenhol
lekapcsolták, csupán a halovány őrfényeket hagyva meg. Épp a
második emeletre vezető cselédlépcsőn osontam fölfelé, mikor a hátam
mögül szigorú hang dörrent rám.
– Maga éjszakai szolgálatban van?
A Szeititler – állapítottam meg bosszúsan. – Hát ez sohasem alszik?
– Igenis, csókolom, éccakás vagyok – fordultam felé, megroggyanja
térdemet.
– Ne csókolomozzon itt nekem, fiam – mordult a főpincér. – Ez nem
valami ócska garniszálló, hanem az Angol! Ha pedig éjszakás, hát hol
van a lámpája?
– Lámpa? – sandítottam a leoltott égőkre, melyek sötéten lapultak
kecses búráikban. – Hisz mind ottan van, ahol lennie kell: a falon.
– Ne bolondozzék, különben jelenteni fogom – lépett hozzám
Szeititler. – A zseblámpáját{259} kérdem, amit minden éjszakásnak
magánál kell hordania.
 – Olyat nekem nem adtak, csó... Vagyishogy nekem olyanom nincs.
– Micsoda felfordulás – szűrte fogai közt a főpincér, majd a zsebébe
nyúlva különös kis fémdobozt húzott elő. – Fogja, itt van az enyém.
Szüksége lesz rá, ha valamelyik vendég az éjszaka közepén kíván
közlekedni. Tudja, hogyan kell használni?
Még sosem láttam ilyen szerkezetet. Súlyos volt, tömzsi és hideg,
elején kerek nyílással, amit üveg takart, alatta pedig apró villanyos
körte ült réztányér fészkében.
– Az oldalán találja a kapcsolót – magyarázta Szeititler úr. – Ha
világítania kell, tolja felfelé, de amint a vendégnek már nincs szüksége
fényre, azonnal zárja el, mert az elemek hamar kimerülnek és igen
drágák. Na, próbálja csak ki!
Ujjamat a kapcsolóra téve ügyetlenkedtem kicsit, majd halk kattanás
következett, és a dobozból fénysugár szökkent elő.
– Az istenért, fiam, fordítsa másfelé – kiáltott rám a főpincér, akit
szándékom ellenére sikerült elvakítanom. – Jó, most oltsa el és menjen
a fő lépcsőházba. Fél óra múlva ellenőrizni fogom, hogy a helyén van-e.
– Igenis, Szeititler úr – mondtam, és már fordultam is, de ő
megragadta a karomat.
– Várjon csak, fiam – meredt rám az őrfény halovány derengésében.
– Mikor mutatkoztam én be magának?
Fenébe! – gondoltam, majd egyenesen a gyanakvó férfi szemébe
nézve feleltem:
– Hisz Szeititler urat, az Angol leghíresebb főpincérét mindenki
ismeri. Magam is azért jöttem át a Hungáriából, mert az ottaniak
mondták, csókolom, hogy Szeititlertől tanulni olyan a szállodás
cselédnek, mintha maga Mózes adná szájába a mannát.
Vészhelyzetben tódítani csakis teljes svunggal, a valóságtól egészen
elszakadva lehet – okított egykor Ambrózy báró, és persze igaza volt.
Ha kicsit hazudok, Szeititler úr gyanakvása parázsból tűzzé
lobbanhatott volna, ám a bőven mért, elmét zsibbasztó svihákolás
minden más gondolatot kiolt.
– Szóval a Hungáriában is beszélnek rólam? – húzta ki magát a
pincér. – Szép kis társaság lehet, ha munka helyett pletykálkodással
töltik az idejüket. Mondtam én, hogy a perzsa sahnak is inkább nálunk
kellett volna megszállnia, miként azt korábban az atyja tette. No, de
hiába, ami elmúlt, nem jön vissza már. Maga meg mit áll itt, fiam?
Sipirc az emeletre, máié teremtés, mert esküszöm...!
A többit már nem hallottam, mivel Szeititler fojtott hangon beszélt,
én viszont sebes léptekkel távolodtam tőle, nehogy a végén még
meggondolja magát.
A 32-es lakosztály a szálloda legfelső emeletének bal sarkán, a
folyosó legvégén lapult. Kicsiny szalonjának három ablaka a Mária
Valéria utcára, míg a hálószobáé a Vigadó tér felé nézett. A 31-es
számmal ellátott ajtó alól fény szűrődött ki, megvilágítva a
puccerinasok számára kitett cipőket. Az öreg Motta tehát még ébren
volt, és a tompa hangokból ítélve valakivel beszélgetett. Fontolóra
vettem, hogy várok még valahol egy órát, de aztán eszembe jutott
Szeititler úr ígérete, miszerint hamarosan ellenőrizni fog. Jobb ezen
mihamarabb túlesni – döntöttem el. – Amúgy sincs szándékomban zajt
csapni. Fürge és csöndes leszek, mint egy kisegér.
A folyosó végén lévő ajtón oly fényesre suvickolták a sárgaréz 32-es
számot, hogy az még az őrlámpa gyönge fényében is ragyogni látszott.
Fülemet a meleg fára tapasztottam és türelmesen vártam, ám odabenn
süket csönd honolt. A szállodában – angol módi szerint – a szobákat
kilincs helyett ajtógombokkal látták el. Fogtam az oroszlánfejet
mintázó, kerekded holmit, és csavartam rajta egyet.
Ahogy előre sejtettem, az ajtó zárva volt. No, de mire való a könnyen
hajlítható hajtű, amivel az ember leánya nem csak csinos kontyot, de –
ha ügyes, és előzőleg bizonyos bárókhoz járt stúdiumra – sok minden
mást is képes megbirizgálni?
A zseblámpa, amit Szeititler úrnak köszönhettem, most igazán jó
szolgálatot tett. A csudás kis szerkezetet drótfülénél fogva blúzom
legfelső gombjára akasztottam, majd szorgos munkához látva, alig két
percen belül kinyitottam a zárat.
A szalonban nem égett villany, ám az utcai lámpák beszűrődő
fényének és az elektronyos zsebgyertyának köszönhetően mégis tisztán
láttam, micsoda felfordulás uralkodik benne. Szanaszét dobált
ruhadarabok, padlón heverő legyezők, hölgyporpamacsok, fűzők,
selyemszalagok és cicomás kalapkák között botladozva jutottam el a
hálószoba dupla ajtajáig. Lélegzetemet visszafojtva nyitottam ki az első,
majd a második, fehérre mázolt bejáratot. Odabenn vaksötét fogadott,
mivel itt nem csupán a függönyöket húzták össze, de a spalettákat is
becsukták.
A zsebgyertya fénypászmája akkora felfordulást tárt elém, mintha a
Somossy Orfeum teljes tánckara ebben a helyiségben tartotta volna
ledér évadzáró ünnepségét. A padlón üres pezsgőspalackok hevertek, a
dohányzóasztalkán a hidegtál feltúrt maradéka már cseppet sem
emlékeztetett egykori ínycsiklandó mivoltára, a mosatlan kistányérok,
evőeszközök között pedig gyűrt százkoronások áztak az orosz
salátában. Óvatosan lépkedtem az ágy felé, valahogy mégis a talpam alá
keveredett az a fránya banán alakú hajcsat, ami a súlyomnak engedve
halk roppanással nyomban ketté is tört.
– Miazmármivan? – nyögött fel az ágyban heverő nő.
– Emma? – szólaltam meg halkan. – Te vagy az, Emma?
Úgy ült föl az ágyban, mint akinek rugóra jár a gerince.
Keze az éjjeliszekrényen matatott, és mikor rátalált a bronz
olvasólámpa kapcsolójára, azonnal felkattintotta azt. A hirtelen fény
mindkettőnket elvakított. Hunyorogva bámultuk egymást: ő érteden
döbbenettel, amit lassanként páni rémület váltott fel, míg én szinte
azonnal kihunyó reménnyel, melynek helyét keserű harag vette át.
Az ágyban ülő lány Emma volt – és mégsem ő. Az arcvonásai
torokszorítóan emlékeztettek a nővéremre, ám a tekintetéből sugárzó
üresség egyértelművé tette, hogy biz’ ócska hasonmással van dolgom.
Valójában ennyi volt csak, amit tudni akartam. A Vasárnapi
Újságban megjelent fotográfia láttán bárki azt hihette, hogy Hangay
Emma pózol rajta, ám én már akkor is gyanakodtam. A nővérem és én
ugyanis, bár anya nélkül nőttünk fel, kiváló nevelésben részesültünk –
így tehát soha egyikünk sem fogná marokra a pezsgőspoharat!
 Most már tudom: ez volt az a pillanat, mikor távoznom kellett volna.
Talán meg is teszem, ha az ágyban ülő lány félre nem biccenti a fejét,
hogy aztán rám ripakodjon:
– Te meg ki a fene vagy, hallod-é?
Mi ütött belém, fogalmam sincs, de így válaszoltam:
– Hát nem ismersz meg, drága Emmácska? A kishúgod vagyok, Mili.
Ekkor vágta hozzám a tejespoharát, ami épp csak elkerülte a
fejemet, hogy aztán ezer üvegszilánkká fröccsenjen szét a falon.
– Megvesztél, bolond? – kiáltottam. – Rendes nővérek sosem
bánnak így a kishúgukkal!
A párna akkor hasadt szét, mikor az ágyon térdeplő lány fegyverként
akarta azt bevetni ellenem, ám miután mindketten belekapaszkodtunk
és rángattuk kicsit, a finom anyag hangos reccsenéssel megadta magát.
A lendülettől néhány lépésnyit hátratántorodtam, épp csak el nem
botolva a padlóra szórt holmikban. Emma... vagyis a lány, aki
Emmának adta ki magát, továbbra sem adta fel a harcot. A papucsa elől
ismét el kellett hajolnom, a hajkefe viszont vállon talált, és ettől végre
igazán dühös lettem.
– Ne csináld! – léptem hozzá közelebb a lassan lefelé ringó tollpihék
között. – Hallod, amit mondok? Csihadj, különben...
Épp elértem az ágy végéig, mikor a keze rátalált a bronztestű
táncosnőt formázó éjjeli lámpára. Felkapta a súlyos holmit, leverve róla
a fodros ernyőt, majd a feje fölé emelte azt.
– Dögöjjé’ meg!
Hirtelen sötét lett. A falból kitépett elektronyos vezeték szerteköpött
néhány szikrát, a lámpa égője sercegve kihunyt. Hogy mégsem borult
ránk teljesen a síri éj, az a blúzom gombján fityegő zsebgyertyának volt
köszönhető. A gyöngécske fény ide-oda ingott a szobában, mindig csak
egy-egy pillanatát tárva fel a történéseknek. így láttam meg a lány
gyűlölettől torz arcát, ami már cseppet sem hasonlított Emmáéra, meg
a kezében tartott súlyos bronzlámpát.
Tudtam, hogy el fog találni. A kerek fémtalppal egyenesen a
homlokomra célzott, és tekintetében eszelős haraggal meglendítette a
karját. Akkora poffot adtam neki, hogy menten hanyatt zuhant. A
párnából újabb tollzuhatag pöffent elő, a bronzlámpa tompán koppant
a padlón, a villanyoskörte halk pukkanással millió apró üvegszilánkra
robbant. Emma fektében hatalmasra kerekített szemekkel bámult rám,
és már nem visított.
– Nos, nővérkém – mondtam lihegve –, akkor most beszélgessünk
kicsinyt.
– Dögöjjé’ meg! – vicsorogta, sajgó arcára simítva tenyerét.
– Azt már látom, hogy a szókincsed nem épp változatos.
– Dögöjjé’ mán meg, bárcás!
– Pfuj, de ronda szád van, hallod-e?! – csóváltam a fejem
rosszallóan, majd az ágy mellé léptem. Ő halk vinnyogással próbált
távolabb húzódni, de belegabalyodott a vastag paplanba.
– Nem mondok semmit! – sziszegte. – Megmondták, hogy ne
mondjak, hát nem es mondok!
– Okos tanácsot kaptál – bólintottam. – Vajon ilyen szájjal miképp
vehettél részt a jótékonysági esten, ahol lefotografáltak? Tán csak nem
némának tettetted magad?
Nem felelt, de a tekintetében felderengő csodálkozás elárulta, hogy
beletrafáltam.
– Ügyes – ismertem el. – Nem lehetett könnyű heteken át a néma
Hangay Emmát játszani. Gondolom, javarészt bezárva tartottak,
nehogy leleplezd magad. Mindent megkaptál, amit csak kértél. Drága
ruhák, finom ételek, édes habzóbor. ..
Zsebgyertyám fényét fürgén végigfuttattam a rendetlen hálószobán.
– A jó modorra, polgárlányhoz illő viselkedésre azonban nem
tanítottak meg – sóhajtottam, visszafordulva az ágyon kucorgó
lányhoz. – Szegény terem...
Ököllel vágott az arcomba, és rám vetette magát.
– Megdöglesz, ha mondom! – visította. – Enyém a guba, csakis az
enyém, cafat!
Vadul hengergőzve gyűrtük, gyömöszöltük egymást. Ő a torkom
után kapkodva egyre csak arra biztatott, hogy szakítsam meg éltem
fonalát, míg én két vékony karját folyvást félreütve igyekeztem fölébe
kerekedni. Közben egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy túl nagy zajt
csapunk, aminek előbb-utóbb keserves böjtje lesz.
Mikor végre sikerült a hajába markolnom, és hátrarántva a fejét
lehengerítenem őt magamról, már csakis a menekülésre gondoltam.
– Mi folyik itt? – dördült egy érces hang, mely a szavakat míves
svájci tónusban, német nyelven pattogtatta. Elrúgtam magamtól a
lányt, és talpra ugrottam. Az ajtóban egy férfi állt ingujjban,
hálópapucsban, hanyagul vállára rángatott, nyitott köntösben.
Kövérkés ujjai petróleumlámpát tartottak a magasba, annak fényénél
próbálta kiókumlálni kérdésére a választ, pedig a villanyos csillár
kapcsolója épp mögötte volt.
– Tolvaj! – visította a padlón heverő lány. – Gyilkos betyár az
életemre tör!
A férfi mögött tárva-nyitva állt az ajtó. Tömzsi alak, fellökni biztos
nem tudnám – futott át a fejemen –, ám lassúnak tűnik, és a lámpa
miatt félkarú.
Elszánt rohamom annyira váratlanul érte a férfit, hogy meg sem
próbált az utamba állni. Fürgén átbújtam lámpát tartó karja alatt, és
uzsgyi a folyosóra nyíló ajtó felé, amit a jövevény nyitva hagyott. A
blúzomon fityegő zsebgyertya ismét jó szolgálatot tett, bár fénye
szeszélyesen csapkodott ide-oda, de a lábam alá kerülő akadályokra
legalább időben figyelmeztetett.
Már a szalont is elhagytam és a lakosztály kicsiny előterében jártam,
mikor a folyosó távoli végében fellobbantak a villanyos lámpák. A
lépcsőn négy alak jött fölfelé, és bár messze jártak, én mégis nyomban
felismertem őket. Az emeleti villanyos kapcsolót a hegyes bajszú,
kicsinyke szakállat viselő Palkovics igazgató kattintottá fel, komor
arccal mutatva utat vendégeinek, akiket – ez jól látszott rajta – a háta
közepére sem kívánt. A három úr azonban ezzel cseppet sem törődött,
csak jöttek fel a lépcsőn, vizsla szemükkel máris a hosszú folyosót
kutatva. Legelöl, kardját csörtetve, döngő léptekkel Rudnay Béla
rendőrfőkapitány haladt, mögötte Tarján Vili villogtatta kerek
szemüvegét, míg utolsóként Ambrózy báró érkezett.
Jó – gondoltam. – Akkor most elkapjuk végre a hamis Emmát, és
persze Mottát...
Csupán két lépés választott el az ajtótól, mikor az simán, olajozott
zsanérjain könnyedén fordulva, halk kattanással becsukódott, kívül
rekesztve megmentőimet, akik túl messze jártak ahhoz, semhogy
észrevehettek volna.
– Ejnye, micsodás felfordulás – szólaltak meg a sarokban lógó
kabátok, melyek mögül a következő pillanatban
Matolcsy lépett elő, és öklét lendítve, egyetlen csapással kioltotta
tudatom lángját.

– Kikérem magamnak ezt a példátlan inszinuációt! – hörögte vörös

képpel Herr Motta. – Ha fiatalabb volnék, most nyomban mind a
négyüket párbajra hívnám!
– Bocsásson meg, méltóságos úr... – morogta rettentő zavarában
Rudnay, ám a gyáros rögvest a szavába vágott.
– Szólítson excellenciásnak! Királyom, II. Georg két esztendeje
magas rangra emelt, így jutalmazva meg hazámért tett pénzügyi
szolgálataimért.
– Újfent elnézését kérem excellenciádnak, de emlékeztetnem kell,
hogy itt semmiféle hamis vagy valós vád nem forog fenn ön ellen –
fejezte be Rudnay imént félbeszakított mondandóját. – Mint már
közöltem korábban, titkosrendőrségünk riasztást küldött, miszerint
Hangay kisasszonyt és önt anarchisták támadása fenyegeti. Ezt a
magyar királyi rendőrségnek kötelessége kivizsgálni, ám tekintettel
excellenciád mélyen tisztelt személyére és az országaink között fennálló
abszolúte kifogástalan diplomáciai viszonyra úgy döntöttem, hogy eme
kellemetlen éjszakai inspekciót nem bízom másra, inkább magam
végzem el. Tekintse tehát excellenciád látogatásomat annak, ami: a
legmélyebb tisztelet és szívből jövő aggodalom megnyilvánulásának.
Tarján Vili, aki az Angol Királynő igazgatójával együtt a háttérbe
húzódva toporgott, eme kanyargós beszéd hallatán elismerő füttyentést
hallatott. Herr Mottát azonban cseppet sem csitították le a főkapitány
szavai. Ő továbbra is jövendőbeli menye hálószobájának zárt ajtaja
előtt állt, ahová – elmondása szerint – akkor cövekelt, mikor hírét
vette, hogy a rendőrség átkutatja az egész szállodát.
– Hangay kisasszony szobájába pedig senki – a gyáros húsos öklével
a levegőbe kaszált. – Megértették az urak? Senki be nem léphet, míg én
itt vagyok!
– Eszünk ágában sincs önt eltávolítani, excellenciás uram – szólalt
meg ekkor Ambrózy báró, sétabotja boldogtalanabbik végével az ajtóra
bökve. – Sőt, még csak arra sem vágyunk, hogy Hangay kisasszony
küszöbét átléphessük.
– Nem?! – szaladt ki Tarján Vili száján a döbbent kérdés.
– Nekünk a lefolytatandó vizsgálathoz – mondta Ambrózy báró –
tökéletesen elegendő, ha ön az ajtó mindkét szárnyát kitárja, mi pedig
innen, ahol állunk, szemrevételezhetjük a nevezett helyiséget.
Herr Motta indulattól remegve, vegytiszta gyűlölettel meredt az ifjú
báróra.
– Odabenn egy hölgy tartózkodik – közölte a mindenki által sejtett
tényt. – Egy hölgy, aki holnap... Vagyis már ma, igen, hisz éjfél elmúlt.
Tehát még ma nőül megy a fiamhoz. Én pedig, uraim, épp azért vettem
ki a szomszédos lakosztályt, hogy Hangay kisasszony jó híre semmi
mód ne csorbulhassék.
– Aligha hinném, excellenciás uram – hőbörödött föl erre Rudnay
Béla, kihúzva magát –, hogy az én látogatásom bármely hölgy rossz
hírét kelthetné.
A felettébb ügyetlen érvelést hallva – hisz bárkihez lép be rendőr,
különösen éjfél után, az menten sunyi pletykák áldozatává válik –
Tarján Vili halk szisszenést hallatott, Herr Motta fényes képén pedig
gúnyos mosoly terült el.
– Csak nem képzelik az urak, hogy jövendőbeli menyem
anarchistákat bújtat a budoárjában? – kérdezte csípős derűvel.
– Engedje meg excellenciád, hogy ne kelljen a fantáziánkra
hagyatkoznunk – lépett előrébb Ambrózy báró, jelezvén, hogy türelme
fogytán. – Pontosan azért hoztuk magunkkal Tarján urat, a Magyar
Hírlap bűnügyi tudósítóját, hogy a holnapi lapokban a teljes és
színtiszta valóság jelenjen meg.
– Önöknek elment az eszük – kiáltott Herr Motta. – Cikket akarnak
íratni az itt történtekről?!
– A lapok így is, úgy is kiszerkesztik az eseményeket, hisz az Angol
Királynő körül máris fél tucat rendőrségi konflis áll, a ház tele
kopókkal, és a személyzet fecsegése sem elkerülhető – mondta száraz
hangon Ambrózy báró.
– A mi pincéreink, inasaink és szobalányaink diszkrécióját
személyesen garantálom – szólalt meg ekkor a háttérből Palkovics
igazgató, ám a mondandóját valahogy senki nem vette komolyan.
Szállodai személyzet, mely sosem kotyog, susmorog és pletykál a
vendéghölgyek és -urak titkairól? Ugyan kérem!
– Látom, hogy önök semmiképp nem tágítanak – csapta két kurta
karját tompora mögé Herr Motta. – Ha jól értem, odáig merészkednek,
hogy kockáztatva a diplomáciai perpatvart, sajtóbotránnyal
fenyegetnek.
– Tarján szerkesztő úr jelenléte épp arra garancia, hogy minden
valósághűen kerüljön a lapokba – mosolyodott el Ambrózy báró
hamiskásan. – Nyissa ki nekünk ezt az ajtót, és holnap mindenki arról
olvas majd, hogy az anarchisták jelentette veszélyt Rudnay főkapitány
személyes vezetésével rendőrségünk csendben elhárította, avagy...
– Tiltsa meg végérvényesen a szemlét – vette át a szót Tarján Vili –,
mely esetben azt leszek kénytelen írni, hogy Hangay kisasszony
lakosztályának átkutatásakor a rendőrség felettébb gyanús nyomokra
lelt.
– A pokolba magukkal – sziszegte Herr Motta, majd sarkon fordult,
és kitárta a dupla ajtó első két szárnyát. – Fräulein! – szólt eztán tört
magyarsággal, rákoppintva a még csukott belső bejáratra. – Nem lenni
baj. Vendégek lenni itt. Mi most bemenni...
Üveg csattant az ajtó túloldalának, majd szilánkok csilingelése
hallatszott.
– Ha megbocsát... – Ambrózy báró sétabotjával tolta félre a
kivételesen engedelmes Herr Mottát, és belökte a fehér ajtószárnyakat.
Hangay Emma zilált hajjal, ám köntösét állig begombolva állt az
ágya közepén. Szegény teremtés bizonytalan ingása, érthetetlen
szavakat motyogó ajka, valamint a kezében lóbált pezsgősüveg egyként
arról árulkodott, hogy a marosvásárhelyi könyvkereskedő leánya
bizony részeg, mint a csap.

– Kérem, ne ítélkezzenek – szólt mélységes zavarban Herr Motta. –

Amint látják, fiam választottja kissé nervózus{260}. Az esküvővel járó
feszültség és a tény, hogy mióta ide érkeztünk, az újságíróktól ki sem
tehettük a lábunkat a szállodából, csak rontott az állapotán, ám én és a
fiam bizakodóak vagyunk. Amint túl leszünk a ceremónián, Hangay
kisasszonyt... Akarom mondani akkor már Frau Mottát egy svájci
klinika várja, ahol maradéktalanul ki fogják őt gyógyítani.
Mialatt a gyáros beszélt, Ambrózy báró a küszöbön állva
szemrevételezte a hálószobát. A leányon azonnal átsiklott a tekintete,
ám a csatatérre emlékeztető felfordulás, a padlón heverő ruhák, az
összetört lámpa és a legfrissebb áldozatként szilánkokra robbant
pezsgőspohár már jobban érdekelte.
– Nos? – lépett barátja mellé Rudnay.
– Hm – jött a válasz, majd némi csend után a báró sarkon fordult, és
a kijárat felé robogva hadarta: – Itt sajnos nincs semmi érdekes.
A főkapitány és Vili hökkenten bámultak utána, és már épp a
nyomába szegődtek volna, mikor a lakosztály előterében Richárd
hirtelen lefékezett, fél térdre rogyott, botját pedig a földre hullott
kabátok közé döfte.
– Nocsak – emelte fel a tenyérnyi pléhdobozt, melynek egyik oldalán
kerek, üveggel takart, fényesre csiszolt réztölcsér látszott, közepén apró
villanyos körtével. – Milyen ritka szerkezet. Ha jól tudom,
zseblámpának hívják.
– Nálunk az éjszakai személyzet kötelező munkaeszköze – jelentette
ki büszkén az igazgató. – Az Angol régi hagyományokra épül, de a
modernizációtól sem riadunk meg.
– Értem – ráncolta homlokát a detektív. – Ezek szerint ezt itt egy
inas hagyhatta el?
– Tévedés, báró úr – szólalt meg ekkor a folyosóról behajolva
Szeititler, a főpincér. – Felismerem a lámpát, mivel az enyém. Alig egy
órája adtam kölcsön az egyik szobalánynak.
– Neve?
– Azt, khrm... Azt sajnos nem tudom. Új nálunk. Azt mondta, a
Hungáriából jött át, és engem név szerint ismert.
– Senkit nem vettünk fel a Hungáriából – háborgott Palkovics. – Az
angol királynő sem hordaná soha más levetett göncét, még ha aranyból
szőtték is, tehát...
– Uraim, elhallgatnának végre?! – emelkedett fel ekkor Ambrózy
báró, kezében valami leheletfinom, könnyű kis semmiséggel, amit a
zseblámpa drótfülébe akadva talált. – A gyanúm immár bizonyságot
nyert, ám úgy tűnik, ezúttal elkéstünk.
Rudnay és Tarján értetlen vonták fel a szemöldöküket, mire Richárd
az elektronyos lámpa fényébe tartotta a hosszú, vörösesbarna hajszálat.
– Mili – nyögött fel az ifjú hírlapíró, és már fordult is volna a gyáros
felé, hogy menten kipofozza belőle, hová rejtette a lányt, mikor a báró –
veszni hagyva iménti leletét – a karja után kapott.
– Ne itt és ne most – mondta csendesen. – Ha élve akarjuk látni őt,
akkor e pillanatban mást nem tehetünk, mint hogy Motta kedve szerint
visszavonulót fújunk. Őrizzék meg a nyugalmukat és kövessenek! Az
esküvőig még rengeteg a dolgunk.
 29
Az esküvő

Pest, 1901. január 26.

Szegény Palkovics igazgató, egész éjjel szemhunyásnyit

sem aludhatott, így nem csoda, hogy a négy rózsaszín ruhás hölgyet
megpillantva kissé ingerült lett.
– Ezek meg miféle cicomás nőszemélyek? – kérdezte a szálloda
halijában Szeititlertől, aki épp oly viharvertnek tűnt, mint a főnöke, ám
a sokéves vendéglátói rutin mégis ellenállóbbá tette a szokatlan
eseményekkel szemben.
– Ha jól sejtem, Hangay kisasszony bérelt koszorúsleányai lehetnek.
Azért jöttek, hogy felkészítsék a hölgyet az esküvőre.
– A koszorúsleányok?! – döbbent meg az igazgató, aki a szervezés
eme részét teljes mértékben Szeititlerre bízta, mivel neki enélkül is épp
elég gondja volt. – Hát a fodrász, a manikűrös, meg a többi ilyenkor
szokásos szépészeti szakember hol marad?
– Herr Motta határozott kívánsága volt, hogy a lehető legkevesebben
juthassanak Hangay kisasszony közelébe – felelte az ideiglenesen
szállodatitkárrá előlépett főpincér. – Az excellenciás úr kijelentette,
hogy egyszerű esküvőt szándékozik tartani, így a menyasszony
piperézésére bőven elegendő lesz a bérelt koszorúsleányok segítsége.
– Már csak ez hiányzott – szakadt fel a fájdalmas sóhaj Palkovicsból.
– Mondja, Imre, micsoda külhoni bolondériákat kell még elviselnünk?
– Bármit, főnök úr, bármit, amitől a vendégeink elégedettnek érzik
magukat – bölcselkedett morózusan a főpincér.
A négy tüllruhás leány magabiztosan vágott át a halion, nem csekély
feltűnést keltve a reggeli feketéjüket fogyasztó, újságjaikat lapozgató
urak között. Vonulásuk valóban szájtátásra adhatott okot, ám nem épp
a szépségük miatt. Egyikük ugyan egész csinoska volt, társnői között
azonban a csámpástól a medvetermetűn át a már-már törpeméretűig
akadt egy-egy nevetésre ingerlő példány.
– Ez az Arensteinné{261} is találhatott volna jobbakat – morogta az
igazgató. – Azt hiszem, a jövőben más cselédszerzővel fogunk dolgozni.
– A legjobb kőmíves is csak abból építkezhet, ami a keze ügyébe
adatik – jegyezte meg Szeititler, aki jól tudta, hogy az említett
Arensteinnénél egész Pesten, sőt, tán még Budán sincs megbízhatóbb
cselédkiajánló. – Reméljük inkább, hogy soha többé nem kell ilyen
faramuci kívánságokat teljesítenünk.
Palkovics összeszorított foggal, néma bólintással jelezte, hogy ő
maga is csatlakozik legjobb pincére fohászához. A négy hölgy közben a
főlépcsőhöz ért, és nyomukban a színes dobozaikat cipelő inasokkal, a
harmadik emelet magasába tört.
– Mikor is lesz az esküvő, Imrém? – kérdezte az igazgató.
– Délután két órakor a Jézus Szíve templomban{262}.
– A jezsuitáknál, hát persze – jegyezte meg kissé epésen Palkovics. –
Akkor meg mit csodálkozunk, hogy lassanként minden a feje tetejére
áll, nem igaz?
Az Angol Királynő igazgatója borzongva gondolt a mögötte álló
éjszakára. Miután Rudnay főkapitány és átkozott kopói felverték az
egész szállodát, halálra rémítve annak lakóit, valamint teljes
személyzetét, a botrány elkerülhetetlenné vált. Odakinn, a fagyos éjben
a rendőrkonflisokat hamar észrevették a szaglász riporterek, akik még
ezen a kései órán sem tértek nyugovóra, inkább bevették magukat a
környező kávéházakba, onnan figyelve, hátha történik valami
tollhegyre való. És bizony történt is jócskán, hisz ekkora razziát Pest
városa tán még sohasem látott. Az ürömbe csupán annyi öröm
keveredett, hogy Rudnay szigorú zárlatot rendelt el, így akadályozva
meg a szállodából való ki- és bejutást. A riporterek tehát – hála az
égnek! – odakinn rekedtek, ama egyetlen pimasz alak kivételével, akit
viszont maga a főkapitány hozott magával.
– Belzebúb szakállára, mégis mire volt jó az a sok titkolózás? –
morogta Palkovics úr a nadrágját húzkodva fölfelé, miután az ügyeletes
portás éjféltájt kiverte őt az ágyból. – Hiába mondtam Herr Mottának,
hogy amit Pesten rejtegetni akar, annak hamarabb híre megy, mintha ő
maga doboltatná ki az összes utcasarkon. Elég volt a firkászoknak
megorrontania, hogy titkos mágnásesküvő készül, máris úgy csődültek
ide, mint Egyiptomra a sáskák.
Ráadásul Rudnay indoka a razziára sem volt túl meggyőző. A
főkapitány idegesen rángó bajsza, kardmarkolatán matató keze és
túlzottan is pattogó beszéde rögvest elárulták a sokat látott
szállodásnak, hogy a tiszt előre betanult, hamis szöveget recitál.
– Anarchisták, igen! Anarchisták támadásáról kaptam jelentést,
ezért kell átkutatnunk az egész épületet. Persze a támadás, az még
nem... Hogy is mondjam? Az egyelőre még várat magára, de ezeknél a
piszkos anarchistáknál ugyebár sohase lehessen tudni. Ha egyszer
beígérték, hogy le fognak csapni, hát előbb-utóbb meg is teszik, és
akkor már jobb készen várni őket, nem igaz?!
Palkovics Ede ekkor még azt hitte, hogy a rendőrök végleg le
akarnak táborozni a szállodájában, várva az anarchisták rohamát. Lelki
szemei előtt már látta, amint az összes dúsgazdag és magas rangú
vendége hercegtől a gabonakereskedőig szép sorjában kiköltözik, míg
végül az Angol Királynő szépséges folyosóin, termeiben és szobáiban
csakis fásult egyenruhások, élőholtként botorkáló pincérek,
szobalányok, valamint a kísértetiesen búgó léghuzat fog kóvályogni.
Éber rémálma akkor teljesedett ki igazán, mikor meglátta a Rudnay
társaságában lévő sápadt, átható tekintetű, félkarú bárót. Ismerte őt
már régebbről is – ki ne hallott volna az arisztokrata detektívről? –, és
tudta, hogy ahol Ambrózy báró felbukkan, ott rendszerint botrány
kerekedik, mely jó esetben bilinccsörgéssel, máskor viszont
revolverdörgéssel zárul.
 Szerencsére előző éjjel semmi ilyesmi nem történt. Rudnay
egyenruhás kopói ugyan átvizsgálták az egész házat szenespincétől a
klozetokon át egészen a szobalányok, pincérek és szakácsok szállásáig,
ám mivel egyetlen anarchistától származó körömdarabkát sem találtak,
végül mind elhagyták a szállót. Legtovább maga a főkapitány és
kísérete maradt, mivel a fura báró mindenáron be akart jutni Hangay
kisasszony budoárjába. A jelenet igazán botrányos volt, hisz Herr
Motta cerberusként őrizte jövendőbeli menye ajtaját, amit Palkovics
Ede csakis helyeselni tudott.
- Mégsem járja, hogy idegen férfiak rontsanak rá éjnek évadján egy
hölgyre – súgta Szeititler fülébe felháborodástól és nem kevés
ijedelemtől elfúló hangon, midőn a folyosón ácsorogva várták, mi sül ki
ebből az egész skandallumból.
Amint Herr Motta engedett, és az urak bepillanthattak a hölgy
hálószobájába, Ambrózy báró nyomban elveszítette minden
érdeklődését. Ezt Palkovics igazgató cseppet sem csodálta, hisz ő már
hetek óta tudta, hogy Hangay kisasszony meglehetősen, sőt, olykor
hajmeresztőén problémás vendég. A szobalányok már első nap
jelentették Motta úrfi menyasszonyának különcségeit, melyek között a
mértéktelen pezsgőfogyasztás, a személyes higiénia tökéletes
elhanyagolása, a lakosztály berendezésének következetes tönkretétele
(úgy, mint felhasogatott és leöntött bútorhuzatok, összetört tükrök,
szigaretlivel kiégetett szőnyegek, et cetera, et cetera{263}) Palkovics
igazgatót nem igazán rendítette meg.
– Vezessenek fel mindent a számlára – adta ki az utasítást.
– Herr Mottának Oráviában négy gyára, hat háromárbócos
kereskedelmi hajója, számos birtoka és két gőzhajtású lenolajprése van,
úgyhogy lesz miből kifizetnie a kárt.
Habár minden külső szemlélő – értendő ez alatt az Angol teljes
személyzete – egyetértett abban, hogy iljabb Motta meglehetősen
különös ízléssel választott magának jövendőbelit (hisz miként is
szerethető igaz szerelemmel egy olyan leány, aki csinoska ugyan, ám
iszik, mint a gödény, szaglik, mint a görény, ráadásul még néma is
szegény), mégis úgy tűnt, hogy Herr Motta minden erejével, pénzével
és hatalmával támogatja e frigyet. A leányt szigorúan elzárva tartotta, a
szálloda közösségi tereibe soha le nem engedte, és a szobalányoknak,
akik olykor mégis bementek a szédítő gyorsasággal romhalmazzá váló
lakosztályba, az oráviai gyáros busás borravalót osztogatott, cserében
csupán annyit kérve, hogy soha, senkinek ne beszéljenek Hangay
kisasszony különcségeiről. Ez utóbbi persze kidobott pénz volt, hisz
nincs oly hatalom, akkora vagyon avagy rémítő fenyegetés, mely egy
pesti szobalány száját betapaszthatná. Palkovics igazgató épp ezért
abban sem kételkedett, hogy a titkos mágnásesküvő hírét beosztottjai
egyike súgta meg a sajtónak. A baj megtörtént, sőt, egyre ijesztőbb
méreteket öltött, a Rudnay vezette razziában csúcsosodva ki.
– Méghogy anarchisták, böh! – pufogott Palkovics Szeititlernek. –
Ha itt anarchia van, Imrém, azt maga Hangay kisasszony és
jövendőbeli apósa idézi elő.
– Ezen is túl leszünk, főnök úr, csak viseljük méltósággal
– biztatta a pincér. – Ahogy Herr Motta kérte, mindent úgy
intéztem. Szétküldtem a meghívókat, a kerületi árvaházból kikértem öt
lánykát és fiúcskát, akik majd a templom lépcsőjére virágszirmokat
szórnak, a püspök úrral pedig megbeszéltem, hogy tekintsen el a
menyasszony által hangosan kimondott boldogító igentől, amit ugyebár
az ara sajnálatos fogyatékossága egyébként is lehetetlenné tesz.
– Kész bohózat – rázta bosszúsan szépen őszülő fejét Palkovics
igazgató. – Komolyan mondom, Imrém, olykor már az orfeum
színpadán érzem magam.
– Néhány óra és legördül a függöny – mosolyodott el Szeititler. –
Herr Motta már ki is fizette a számláját, az okozott kellemetlenségekért
cserébe szépen felkerekítve azt.
– Igazán? – hökkent meg a szállodás, kellemes bizsergést érezve
szalonkabátja belső zsebének tájékán. – Úgy tűnik, mégiscsak igazi
úriemberrel van dolgunk!
– Ahogy mondja, főnök úr – értett egyet a pincér. – Herr Motta a
vonatjegyeket is megrendelte a bécsi gyorsra, így tehát biztosra vehető,
hogy ő és az ifjú pár többé már nem tér vissza a szállodába.
– A jövőben pedig – Palkovics úr oly közel hajolt Szeititler füléhez,
mintha a cimpájába szándékozna harapni –, ha ismét nálunk
kívánnának megszállni, sajnálattal kell közölnünk velük, hogy az Angol
Királynő pincétől a padlásig tele van vendégekkel.
– Főnök úr, hisz nekünk nincs is padlásunk – emlékeztette Szeititler
az igazgatót, mire az csak legyintett.
– Annál jobb, Imrém, annál jobb – mondta már-már eszelős
tekintettel. – Így oda legalább egész biztosan nem férkőzhetnek be az
ilyen Motta-féle bajkeverők.
Az utolsó órák – bár Palkovics igazgató kezdett derűlátóvá válni –
kínkeserves lassúsággal teltek. Végre aztán megérkezett a díszes
parádéskocsi, bakján a cilinderes, holdvilágképű, víg kedélyű hajtóval,
aki a küllőkre, az ostorára, de még a lovak farkára is színes masnikat
kötött, ezzel jelezve, hogy esküvői fuvarra megy. Az egész szálloda
felbolydult, vendégek és szolgaszemélyzet gyűlt a hatalmas előtérbe, és
egymás közt izgatottan pusmogva várták, hogy a kialvatlanságukért
felelős lakók távozzanak.
Pontban fél kettőkor a széles vörösmárvány lépcső tetején megjelent
Herr Motta, karján vezetve jövendőbeli menyét.
A gyáros dühtől rángó arccal vette tudomásul, hogy az utcán
tolongó, rendőrök által kordában tartott firkászokon kívül legalább
ötven vadidegen szempár előtt kell szállásáról kivonulnia, de nem szólt
egy szót sem. Fekete frakkjára, miként az az örömapáktól elvárható,
fehér szegfűt tűzött, gyér haja a brillantintól fényesen tapadt a
koponyájára, lakkcipői pedig szinte szikrát hánytak a téli félhomály
miatt nappal is felkapcsolva tartott villanyos csillárok ragyogásában. A
közönség, mely a hallban összegyűlt, mégsem őt, inkább a titokzatos
menyasszonyt nézte, kinek furcsaságait a személyzet saját
tapasztalatból, a vendégek pedig a szobalányok, pincérek és inasok
elkottyantott szavaiból már jól ismerték.
Hangay Emma kisasszony elragadóan csinos volt a ruhában, melyet
Herr Motta varratott neki, s ami csupa habosán hófehér tüll hullámzás,
selyemfodor és szaténköltemény volt. Széles karimájú kalapjáról, mely
jobb oldalt rafináltan, mégis ízlésesen lefelé hajlott, ezüstösen irizáló,
aranyszegélyes fátyol omlott alá, elölről egészen elfedve a leány arcát,
hátulról pedig négyméteres zuhatagként folytatódva, amit két rózsaszín
ruhába öltözött koszorúslány vitt utána.
Az Angol Királynő szálloda halijában meghatott és elragadtatott
„oh”-k és „ah”-k hangzottak fel, majd valaki lelkesülten tapsolni
kezdett, mire a teátrumba illő tetszésnyilvánítást szinte mindenki
azonnal követte. Herr Motta és Hangay kisasszony úgy vonult át eme
kéretlen, előre nem várt népünnepélyen, mint akiket kergetnek. A két
esetlen koszorúslány – a csámpás meg a törpe – alig bírták követni
őket, hisz közben a fátylat is tartaniuk kellett. Végül mégis minden baj
nélkül sikerült felszállniuk a konflisra, melynek szélesen mosolygó
kocsisa szalagos ostorát lendítve kiáltott:
– Hé, te Nyafka, hé, te Szellő, irány a boldogság!
A hajtó eme rafinált műsorszáma, mely azt a célt szolgálta, hogy az
utca túloldalára szorított firkászok cikkeikben majdan megemlítsék
szellemességét, így kerítve néki újabb nászi fuvarrendeléseket, teljes
sikert aratott. A hintót üdvrivalgás búcsúztatta, néhány épp arra járó
hölgy – bár fogalmuk sem volt róla, ki a menyasszony, akit távozni
látnak – még a meghatott könnyhullatást sem úszta meg, ám egyikük
sem volt oly mámorosán boldog és elégedett, mint Palkovics Ede.
– Elmentek végre – csapta össze két tenyerét az igazgató.
– El bizony – bólintott a mellette álló Szeititler, ám az ő arcán
mosoly helyett töprengő aggodalom ült.
– Magának meg mi baja, Imrém? – nevetett Palkovics. – Tán nem
örül, hogy felszabadultunk?
– Örülök én, már hogyisne örülnék, de...
– No?
– Itt valami mégse stimmol, főnök úr.
– Bökje már ki, mi bántja, ember!
– Semmiség, csak épp... Nem négy koszorúsleánynak kellett volna
lennie?
 Hála a reggeli lapoknak, melyekben egérpiszoknyi tények mellett
elefánt méretű találgatások szerepeltek az Angol Királynőben
lefolytatott éjszakai razziáról, a józsefvárosi Jézus Szíve templom
környékén hatalmas néptömeg várta a nászi párt. Pest pletykára,
borzongásra, netán véres botrányra szomjas közönségét a titkolni
kívánt mágnásesküvő önmagában még nem izgatta volna ennyire, ám a
lapok sugallta anarchista merénylet lehetősége már annál inkább. Hogy
netán bomba robbanhat közöttük, vagy eltévedt golyók találhatják el a
bámészkodókat, az nem volt komolyan vehető fenyegetés, hisz a pesti
ember susztertől a bankaligazgatóig biztosra vette, hogy ilyen
szörnyűség vele nem, csakis vadidegenekkel történhet meg.
Midőn a Herr Mottát és a szépséges menyasszonyt szállító hintót a
rendőrkordonon (Rudnay főkapitány maga záratta le a templomhoz
vezető összes utcát) a szigorú őrszemek átengedték, a tömeg nyakát
nyújtogatva, egymást tiporva próbálta meglesni az eseményeket.
Néhány suhancnak sikerült beszöknie a Scitovszky térre{264}, melynek
fáiról remek kilátás nyílt a Mária és József utca sarkán magasodó,
kéttornyú, vadonatúj jezsuita templomra, mely ugyan még nem készült
el teljesen, de esküvők és szerényebb egyházi események megtartására
már így is tökéletesen alkalmas volt. A parádés kocsi ajtaját fürge
kispap nyitotta ki. A templom lépcsőin kétoldalt öt habos ruhácskába
öltöztetett kislány, velük szemben pedig ugyanennyi díszmagyarba
bújtatott fiúcska álldigált. Hidegtől kipirult kezükben apró kosárkákat
tartottak, melyekben frissen tépett virágszirmok várták, hogy az
újdonsült házaspár lába alá kerüljenek. Herr Motta ügyet sem vetett a
Szeititler pincér által kiglancolt árvaházi csemetékre, pedig a
ruhácskáikat is ő fizette. A gyáros figyelmét kizárólag az a fiatal tiszt
kötötte le, aki fess oráviai egyenruhájában néhány katonatársával és
frakkos, cilinderes barátjával együtt a lépcső legtetején várakozott.
Mikor látta, hogy a fia, Fridrich-Adolf Motta La Misox nem tántorog,
karjaival sem hadonász bolond módra, és a tekintete is tisztán csillog,
kissé megnyugodott. Ettől kezdve a gyárost már csakis a rendőrkordont
feszegető pesti hölgyek és urak szájtáti tömege zavarta, mely az
egyenruhás közegek kitárt karjai ellenére valahogy percről percre
közelebb nyomult a templomhoz.
Herr Motta türelmetlenül ciccegve próbálta sietségre bírni a
menyasszonyt, aki rengeteg ruhájában csak igen óvatosan bírt a
kocsiról leszállni. A koszorúslányok kétségbeesetten kapkodtak a
hosszú fátyol után, nehogy az a sáros kövezetre hulljon, majd miután
sikeresen elhelyezkedtek az ara mögött, apró biccentéssel jelezték, hogy
felőlük indulhat a nászmenet.
A puritán mód egyszerű és szándékosan rövidre szabott
ceremóniának csak kevés fül- és szemtanúja volt. Csupán Fridrich
Motta néhány tiszttársa, az oráviai főkonzul és neje, valamint az
idősebb Motta három budapesti üzletfele kapott meghívót, így a
gyönyörű templom szinte üresen kongott. Az esketést maga Kohl
Medárd{265} végezte, aki csak néhány napja érkezett haza Rómából, ahol
címzetes szamoszatai püspökké szentelték fel. A beszéd rövid volt és
lényegre törő. A szerelem rang- és vagyoni korlátokat legyőző erejéről
szólt, mely képes öszveforrasztani azt is, amit a gyarló emberi
gondolkodás sosem tartana egybeillőnek, hisz máskülönben hogyan is
válhatna tagjává egy marosvásárhelyi könyvkereskedő leánya Orávia
leggazdagabb, legbefolyásosabb, két esztendeje már főnemesi titulussal
is bíró családjának.

Hangay Emma erre, mint ahogy semmi másra sem szólt egyetlen
szót sem. Némán állt az oltár előtt igazán jóképű, bár kissé közönyös
párja mellett, és mikor kellett, letérdelt, máskor meg felállt, a legfőbb
kérdésre is, mely úgy kezdődik „Akarod-é..csupán apró biccentéssel
válaszolva. Úgy tűnt tehát, hogy Herr Motta teljességgel fölöslegesen
gyűrögette izzadó tenyerében hófehér glaszékesztyűit, a menyasszony
tökéletesen engedelmesnek és megbízhatónak mutatkozott. Egyedül a
legvégén, mikor a püspök engedélyt adott a csókra, makacsolta meg
magát, két kezével markolva a fátylat, amit így az ifjú férj képtelen volt
felemelni.
– Semmi baj, fiam – súgta oda az egyre ingerültebb Fridrich
Mottának a püspök. – Hitvesed szemérmessége, mely tiltja neki, hogy
idegenek előtt csókot váltson veled, az Úr előtt igen kedves tulajdonság.
Légy most vele türelmes, lehelj hűségpecsétet orcájára a fátylon át, és
majd a többit is megkapod a természet és az Ég akarata szerint.
Amint az ifjú pár megjelent a templom kitárt kapujában, a harangok
zúgni kezdtek, a tömeg pedig, mely korábbi helyzetéhez képest sokkal
közelebb nyomult, harsogó éljenzésben tört ki. A szélesen mosolygó
Fridrich Motta mellét kidüllesztve, lassú léptekkel vezette lefelé a
lépcsőn friss hitvesét. A gyermekek vad buzgalommal szórták a
virágszirmokat, a két koszorúslány megint csak a fátylat tartotta, míg
mögöttük az örömapa komor arccal, a meghívottak pedig tétován
toporogva haladtak a nyomukban. Utóbbiak tanácstalansága abból
fakadt, hogy az esküvők után szokásos, sőt, kötelező vacsorára senki
nem invitálta őket, mi több, úgy tűnt, itt nem is lesz efféle muri. Az ifjú
pár máris a díszhintóhoz ért, majd beszállt. Mikor a koszorúslányok is
fel akartak kapaszkodni a kocsira, támadt némi kavarodás, mivel ezt
Herr Motta megtiltotta nekik. A legszerencsésebb bámészkodók látni
vélték, amint a gyáros heves kézmozdulatokkal akarja elhessegetni az
esetlen flamingókra emlékeztető, rózsaszín tüllben pipiskedő
hölgyeket, akik azonban mondhattak néki valami igen meggyőzőt,
mivel a férfi végül mindkét karját felemelve bólintott, majd fia és
menye után a harcias hölgyekkel együtt ő maga is felszállt a kocsira.
Arról pedig, hogy a tovarobogó hintó lefüggönyözött ablakai mögött
ezt követően mi történt, csakis az bírhat biztos információkkal, aki
maga is jelen volt – vagy az, akinek később elmesélték.

– Máguk lenni kik? – kérdezte Herr Motta tört magyarsággal,

miután a hintó végre átverekedte magát a még mindig éljenző tömegen
és a József körútra érve felgyorsított.
– Hej, de kíváncsi egy gazso{266} vagy te, hallod-e? – nevetett rá a
trappolós járású koszorúslány, kissé feljebb emelve a kezében tartott
apró pisztolyt.
– Te meg ne ácsingózzál a koszos mancsoddal a kardod felé,
pofinger – kiáltott törpe méretű társa ifjabb Mottára, saját egylövetűjét
egyenest az oráviai attasé csinos képébe nyomva –, különben
meghúzom itten ezt a pecket, oszt szer’usz világ!
– Nyugalom, lányok – szólalt meg ekkor az újdonsült asszony,
levéve fejéről a gyönyörű kalapot, és vele együtt a gyöngyházfényű
fátylat. – Herr Motta kívánsága, miszerint illendőn mutatkozzunk be,
teljességgel jogos.
A két férfi döbbenten bámult a leányra, aki már-már derűs mosollyal
nyúlt be menyasszonyi ruhája dús redői közé, elővonva onnan
revolverét, amit aztán mindjárt rájuk is fogott.
– Nos, uraim, amint azt már sejthetik, én Hangay Emma vagyok.
Úgy értem, az igazi Hangay Emma, és nem az a szánalmas utánzat, aki
jelen pillanatban már a magyar királyi rendőrség vendégszeretetét
élvezi.
Herr Motta levegőben tartott jobb karja hirtelen megmozdult. Nem
tudni, hogy csupán a túlzott idegfeszültség kiváltotta akaratlan rángás
volt-e, vagy netán a botjáért akart nyúlni, ám annyi bizonyos, hogy
Emma keze gyorsabbnak bizonyult, és a pisztoly csöve máris a férfi
izzadó homlokának nyomódott.
– Kíméljen meg attól excellenciád, hogy az esküvőm napján le
kelljen lőnöm az apósomat.
– Tessék! – vicsorogta Herr Motta. – Tegye csák meg!
– Boldogan – mondta Emma, és hüvelykujjával felhúzta a kakast –,
ám előbb, bárhol is tartják fogva, elvisznek minket a kishúgomhoz. Ha
ő szabad és épségben van, tárgyalhatunk a továbbiakról, vagy...
A pisztolycső akkorát lökött Motta homlokán, hogy a férfi feje
nekikoppant a konflis falának, és ahogy visszabillent, azt akár
bólintásként is lehetett értelmezni.
 30
A víz alatt

Pest, 1901. január 26.

Dermesztő hideg és vaksötét: ilyen hát a halál – ha jól

emlékszem ez volt az első gondolatom, amikor magamhoz tértem. Bár
az is lehet, hogy összefüggő gondolatokról túlzás beszélni, inkább csak
zavaros érzemény, ijedt rebbenés volt az egész. Azután jött a fájdalom.
Arcom baloldalt sajgóit, fejem hátsó része féltenyérnyi folton lüktetve
tüzelt, fejem fölé nyújtott két karomban pattanásig feszültek az izmok.
Mikor a csuklómba mélyedő, bőrömet véresre horzsoló kötél okozta
izzó fájdalom elért a tudatomig, kezdtem végre felfogni valódi
helyzetemet. Betonpadlón ültem, mely a vékony szobalányruhán
könnyedén áthatoló hidegével épp csak meg nem fagyasztott. Félig ülő
helyzetben csüngtem a kötélen, ami valahol magasan a fejem fölött
lehetett rögzítve, és nem engedte, hogy egészen elterüljek. Óvatosan
mozdítottam a lábam, hátha azt is megbéklyózták. Jól sejtettem, a két
bokámra szintén vastag kötél feszült, mégis feljebb tudtam magamat
tornázni. Két karomról azonnal lekerült a súly, vállam halkan roppanva
könnyebbült meg, bár a csuklóm tovább lüktetett.
Éreztem, hogy a hátam rozoga polcrendszernek támaszkodik.
Fejemet félrefordítva próbáltam kitapogatni, vagy talán megszimatolni,
hogy mi lehet rajta. Bádogdobozok zörrentek össze. Gépzsír áporodott
szagát és átható penészillatot éreztem. Valami elsurrant felhúzott
lábaim alatt.
Önkéntelenül rúgtam egyet, mire hívatlan látogatóm halk nyüszítést
hallatva, sebes karomkopogással iszkolt távolabb.
 Milyen jó volna most sikítani – gondoltam. – Ugyan ki merné a
szememre vetni az efféle viselkedést ebben a helyzetben?
Agáta mama! Hát persze. Az ő sziklaszilárd illemszabályai szerint
csupán a gyenge idegzetű, jellemtelen, azaz nem kellő nevelést kapott
nők adnak ki éles, artikulátlan hangokat magukból mindenféle csip-
csup dolgok miatt. Az pedig, hogy megkötözve ülök a vaksötétben,
miközben egerek – esetleg patkányok?! – lesik, mikor dermedek a
hidegben kellőképp elrágcsálhatóvá, még nem elég ok a hisztériára.
Elvégre lehetnék sokkal rosszabb helyzetben is, mondjuk, ha csurogni
kezdene az orrom és nem volna nálam a kézzel hímzett monogramos
zsebkendőm.
Végtelenül hosszú idő telt el, mire kótyagos fejem annyira kitisztult,
hogy végre a szabadulás gondolatával kezdjek foglalkozni. Emlékeztem
az utolsó pillanatokra, amik tudatom gyertyájának elkoppintását
megelőzték. Az Angolban voltam, a nővéremmel beszélgettem és...
Nem! Az a leány nem a nővérem volt. Hát persze. Valami imposztor,
aki Hangay Emmának adta ki magát és szeretett volna megfojtani.
Aztán futottam és...
– Matolcsy – csúszott ki a számon. Hirtelen zajokkal telt meg a
sötétség. Próbáltam figyelni, szétválogatni mindet. Az addig
végtelennek tetsző csend ezer apró nesztől volt terhes. Távoli
koppanások, szörcsögés, gurgulázás, zubogás, majd ismét csönd, aztán
mély kondulás, mintha temérdek vízben két bádogedényt ütnének
össze.
Mi ez a hely? Hátamat a polcoknak támasztva, kezemmel a plafonról
csüngő kötélbe kapaszkodva próbáltam felállni. A fájdalom újult erővel
áradt szét a tagjaimban, koponyám hátsó része – ott üthettem meg
magam, mikor Matolcsy letaglózott – majd’ szétrepedt, a bal karomon
forró vérpatak csurrant a könyököm felé és dermedt meg.
Miután végre két lábon álltam, percekig csak a polcnak dőlve
lihegtem. A hideg már a csontomig hatolt, a fogam halkan kocogott,
tehát nem tétovázhattam tovább. Amennyire a kötél engedte, kezdtem
kitapogatni a kacatokat, amik a gyalulatlan deszkákon hevertek. Olajtól
bűzlő bádogdobozok, beszáradt ecsetek, fosztó rongyok, acélkapcsok és
szegecsek, meg egy vékony ráspoly, melynek fogazata már annyira
elkopott, hogy tán még Terka néni puha vajaskiflijét sem tudta volna
megkarcolni.
Úgy éreztem, mindennek vége. Jobb lesz inkább békésen,
engedelmesen elszunyókálni ebben a fagyos semmiben, ahogy azt a
fogvatartóim szeretnék. Aztán valahogy mégis megmozdultam.
Összekötözött lábaimat váltva csúszkáltam, araszoltam előbb jobbra,
majd balra, két kezemmel a sötétséget matatva. A falak nagyon közel
voltak. Az egész helyiség tán két lépés széles lehetett, és mindkét
irányban újabb polcokra leltem, tele érdekes holmikkal. Vagyis csak
feltételeztem, hogy érdekesek, sőt, tán hasznosak is lehetnének, ám a
falra szerelt falapokat kizárólag az ujjaim hegyével értem el, mert a
plafonról csüngő kötél több mozgást nem engedett.
– Fene, fene, fene! – sziszegtem, dühömben nagyot rántva a
béklyón. A csuklómba hasító fájdalomtól nyomban megtántorodtam,
vállammal a hátsó fal polcának esve, amiről bádogdobozok, csavarok és
más kacatok egész garmadája zuhogott éktelen csörömpöléssel a
betonpadlóra.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Lámpafénytől elvakulva, könnyes
szemmel pislogtam kifelé az alig kétlépésnyi kamrából. A küszöbön túl
olajozott hajópadlót, boltíves betonfalakat, és egy zsúfolásig pakolt,
rendetlen asztalt láttam, amin összevissza hevertek a piszkos tányérok,
a félbehagyott kenyérszeletek, az olcsó alpakkából készült evőeszközök,
és a fényesre suvickolt revolverek.
– Hé, főnök úr, tessen mán gyónni! – ordította el magát az alacsony
ajtón kívül meggörbedő, felém bámuló, durva képű fickó. – Megébredt
a madárka!
– Hát még él? Szívós kis bestia. Na vigyázzál, hadd lássam.
Az iménti férfi eltűnt, ám helyébe másik került, aki viharlámpást is
hozott, azzal világított be a börtönömbe.
– Hangay kisasszony, minő öröm végre ott látni magácskát, ahová
való – negédeskedett Matolcsy Kamill. – Szolgálhatunk kegyednek
valamivel, hogy kényelmesebbé tegyük azt a kis időt, ami még
hátravan?
– Amennyiben ön, titkár úr, falna némi patkánymérget, amiből ezen
a polcon tekintélyes mennyiséget látok, az nagyban javítaná a
közérzetemet – feleltem, bár a vacogástól közben majd elharaptam a
nyelvem.
– Bolond fehércseléd – komorult el Matolcsy. – Mindjárt
bemegyek...
– Főnök! – harsant újabb kiáltás valahonnan a visszhangosan kongó
épület távolabbi részéről. – A duplarollni{267} megérkezett.
– Jól van, Hantás, máris jövök – felelt Matolcsy, majd a
durvaképűre dörrent. – Zárd rá az ajtót, Pronyó, és ne mozdulj előle
tapodtat se. Az excellenciás úr itt van, a meló hamarost véget ér, de ezt
a kis szukát magam akarom megfojtani.

Ambrózy báró azonnal tudta, hogy a tervbe végzetes hiba csúszott. A

közönséges bérkocsinak látszó, álcázott rendőrségi fogat kerekén állva
átlátott a gyér számú násznépet bámuló tömeg fölött, és ha a szavaikat
nem is hallhatta, a két rózsaszín habcsókra emlékeztető koszorúslány,
valamint Herr Motta mozdulataiból könnyedén kiolvasta, hogy mi
történik a hintó nyitott ajtajában.
A gyáros hallani sem akart róla, hogy az Arensteinné
cselédszerzőjéből bérelt nők felszálljanak a parádés kocsira, ám az
egyikük ekkor megmakacsolta magát, és nem átallott fodros ruhája
redőiből apró pisztolyt fogni az úriemberre. A fegyvert aligha láthatta
valaki, mivel az apró termetű leány igen ügyesen fedte el azt, Mottára
gyakorolt hatása azonban így is tökéletes volt. A férfi megadó
mozdulatot tett, majd türelmesen kivárta, míg a hölgyek egyike felszáll,
viszont elébe vágott a másiknak, mely udvariatlanság rosszalló morajt
váltott ki a tömegből. Végül az apró termetű koszorúsleány sem maradt
a templom előtti placcon, a hintó pedig öt utasával további késedelem
nélkül útra kelt.
– Most akkor mi légyen, nagyságos úr? – kérdezte a bérkocsisnak
álcázott Gelencsér{268} őrmester a bakon ülve. – Mer’hogy az
eligazításon nem erről volt szó!
Ambrózy báró összecsikordította a fogát, majd beugorva a konflisba,
így felelt:
– Kövesse őket a terv szerint.
A terv azonban immár teljességgel félresiklott, amit a báró nem is
csodált, hisz kiötlője szoknyát hordó fehérszemély volt, és ez –
tapasztalatai szerint – szinte biztos út a kudarchoz. Mialatt a
bérkocsinak tetsző rendőrségi jármű kellő távolságot tartva kocogott a
József körút felé tartó hintó nyomában, Ambrózy báró azon töprengett,
miként hagyhatta ily végzetesen kicsúszni kezéből a dolgokat.
Emlékeiben ama torokszorító pillanatig tért vissza, mikor az Angol
Királynő 32-es lakosztályának előterében megtalálta Mili hajszálát.
Motta emberei átkozottul ügyesek voltak. Csupán perceik lehettek rá,
mégis sikerült eltüntetniük a lányt, kicsempészve őt az Angolból. Ehhez
egy szőnyeget használtak, aminek épp csak kicsinyt látható,
elszíneződött nyomát a padlón Richárd végül az üresen álló 29-es
lakosztály szalonjában lelte meg. Ugyanott bukkant a sötét, és a razzia
miatt tökéletesen néptelen – a bámész újságírók mind a főbejáratnál
tülekedtek – Türr István utcára néző, szélesre tárt ablakra, melyből két
erős hegymászókötél lógott a semmibe.
– Az ájult Milit szőnyegbe csavarták, majd leengedték az utcára, ahol
a cinkosuk már várt rájuk egy kocsival – mondta Ambrózy báró. –
Honnan veszed, hogy a lány még életben volt? – kérdezte Rudnay. –
Persze tudom én, hogy a remény hal meg utoljára...
– Szó sincs itt semmiféle vágyálmok keltette hamis bizakodásról –
szakította félbe a báró. – Két kötél! Az egyik régtől fogva elő volt
készítve, ha netán szökni kell.
– Szökni? Kinek?
– Nézz körül, Béla bátyám! – pördült meg a tengelye körül Richárd,
sétabotját suhogtatva. – A szálloda igazgatójától tudjuk, hogy Motta ezt
a lakosztályt is kivette.
– Való igaz – lépett kissé beljebb az ajtóban várakozó Palkovics. – A
nevezett úr előre közölte, hogy itt senki nem lakik majd, ám mégis
ragaszkodik az ő lakrészével szomszédos helyiségekhez, mivel nem
bírja elviselni, ha valaki motoz a falon túl.
– Pedig motozott, méghozzá épp Motta utasítására – Ambrózy báró
botjával sebesen három különböző pontra mutatott. – A hamutartót
elmosták ugyan, de körötte némi hamu látható. A könyvespolc
kínálatából a második és a negyedik kötetet nemrégiben levette és
fellapozta valaki, lefújva róla a port.
– Por?! – rémült meg Palkovics úr, szégyenében kissé elpirulva. –
Szólni fogok a szobalányoknak, hogy ezentúl az üres szobákban is
naponta takarítsanak.
Rudnay feddőn nézett a szállodásra, Ambrózy báró pedig befejezte
érvelését.
– Végezetül a függöny. A sötétítők mindenhol be vannak húzva, ami
egy üres lakosztály esetében csak akkor szükséges, ha valaki mégis
lakik benne, ám el akarja azt titkolni a szemközti épület lakói elől.
– Mindez igen derék – morogta Rudnay. – Ám Hangay kisasszonyt
attól még...
Nem merte kimondani. Helyette Tarján Vili ugrott a báróhoz,
kétségbeesetten ragadva meg annak karját.
– Mondja, hogy Milinek nem esett baja!
– Ebben a helyzetben felelőtlenül hazudozni, csak hogy
megnyugtassuk magunkat, ostobaság volna – felelte Richárd.
– A tények arról árulkodnak, hogy Mili kisasszony kéretlen
látogatása a nővérénél rosszul sült el. Úgy tűnik, lefülelték,
elkábították, aztán az itt látható nyitott ablakon át óvatosan
leeresztették őt a második emeletről.
Rudnay és Tarján egyszerre vett levegőt, hogy újabb kérdést tegyen
fel, ám a báró megelőzte őket.
– Nem! Mili kisasszonyt nem ölték meg, sőt, nagyon is vigyáztak a
testi épségére. Erre bizonyíték a két kötél. Mint az imént már
mondtam, az egyiket már rég előkészítették arra az esetre, ha a
lakosztály titokzatos lakójának más módja nem kínálkozna az épületből
való gyors távozásra, ám a másikat... Nézzék csak, uraim! Ezt a csomót
csak nemrégiben bogozták a súlyos könyvszekrény lábához, méghozzá
úgy, hogy a végére kötött terhet idelentről lassan és óvatosan le
lehessen engedni. A horzsolásnyomok frissek, a kötéltekercset
korábban egyben tartó cukorspárgát pedig a szekrény alá rúgták.
Nyoma a porban tisztán látszik.
Hallva, hogy a bútorok alatt sincs rendesen kitakarítva, Palkovics
urat már-már a rosszullét kerülgette. Miközben ő a másnapi raportra
szánt dörgedelmet fogalmazta a hanyag személyzet számára, Ambrózy
báró figyelmeztetőn felemelte botját.
– Hallgassák csak! – súgta.
A szomszédos lakosztályból, melynek szalonját csupán a kulcsra zárt
dupla ajtó választotta el tőlük, ütemes léptek dobogása, majd derűs
fütyörészés szűrődött át. Herr Motta a Radetzky-indulót fújta nagy
hévvel.
– Vajon tudja, hogy még itt vagyunk? – lehelte Palkovics igazgató.
– Minden bizonnyal – bólintott Ambrózy báró, immár cseppet sem
fojtva el a hangját. – Miután kettesben hagytuk a nővel, akit ő Hangay
Emmának mond, látta, hogy sorra látogatjuk az emelet minden
lakosztályát.
– Micsoda hidegvérű gazember – mondta Tarján.
– Nincs mitől tartania és ezt ő is pontosan tudja – szólt a báró. –
Hiába vonnánk kérdőre, Herr Motta mosná kezeit, és a potyázó lakót a
szálloda hanyagságának számlájára írná.
– Könyörögve kérem, szerkesztő úr, legalább ezt ne írja meg –
kulcsolta imára a két kezét Palkovics igazgató, szavait Tarján Vilinek
címezve. – Ha híre megy...
– Aló mars!{269} – kiáltott fel ekkor Ambrózy báró, átcsörtetve a
szalonon. – Ha élve akarjuk fellelni Mili kisasszonyt, egyetlen percig
sem tétovázhatunk.
Míg a második emeletről a földszintre értek, Richárd folyamatosan
beszélt.
– Motta életben akarja tartani a túszát, mert abban reménykedik,
hogy általa rálelhet Hangay Emmára, aki ellen Matolcsy merénylete
csúfos kudarcba fulladt. Biztos benne, hogy nem találunk rá Milire,
viszont az országból való távozása előtt mégis meg fogja ölni őt, akár
hasznát vette, akár nem, mert sosem hagy hátra élő tanúkat. Ebből
kiindulva a holnap... Akarom mondani, a ma esti bécsi gyors indulásáig
még van esély rá, hogy megmentsük a kisasszonyt.
– Elárulnád, édes öcsém, mégis hogyan? – kérdezte Rudnay. – Herr
Mottát nem fogathatom le sziklaszilárd bizonyítékok nélkül, mert abból
a császári udvarra is kiható diplomáciai botrány kerekedne.
– Teljesítsd minden kérésemet, és én garantálom a sikert –
jelentette ki a báró. – Először is szükségem van négy olyan rendőrödre,
akin jól áll a szoknya.
Miután a főkapitány végighallgatta az őrült tervet, sápadtabb lett,
mint a holdvilág, vitatkozni azonban eszébe sem jutott. Az Angol előtt
az urak búcsút vettek egymástól, és Ambrózy báró Tarján Vili
társaságában a kölcsönkért rendőrségi konflison egyenest a Tabánba
hajtatott. Éjjel fél három körül értek a Horgony utcába, a kicsiny
konyha lámpáit azonban felcsavarva, Emmát és Márikát pedig ébren
találták.
– Tudtam, hogy még pirkadat előtt visszatér, de abban
reménykedtem, hogy végre a húgomat is magával hozza – nézett a
báróra Emma karikás szemekkel.
– Ha módomban állna, boldogan tettem volna így – felelt Richárd. –
Csakhogy...
Emma és Márika megkövültén hallgatták végig az Angol
Királynőben történteket.
– Matolcsy, miután kudarcot vallott a Virág Benedek utcában,
nyomban visszatért a munkaadójához, hogy jelentse az esetet – fejezte
be a történetet Ambrózy báró. – Úgy tűnik, Mili pechjére épp időben
toppant be a szállodába ahhoz, hogy elcsípje, majd eszméletlen
állapotban kicsempéssze őt onnan, méghozzá az orrunk előtt.
 – Én ismerem Matolcsyt – mondta Tarján Vili. – Puhány és göthös
alak. Nem hinném, hogy képes volna bárkit is kötélen leereszteni a
másodikról, majd segítség nélkül utánaereszkedni.
– Ki mondta, hogy egyedül tette? A pribékjei, akik a Virág Benedek
utcai támadásból kereket oldottak, mindvégig vele maradtak.
– De hogyan jutottak be a szállodába? – kérdezte Emma.
– Szeititler megsúgta nekem, hogy az Angol éjjel-nappal olyan, mint
valami átjáróház. Vendégek bármikor érkezhetnek, ráadásul az
épülettömb hátsó részében több bérlakás is található, így a Deák
Ferenc és a Türr István utcákra nyíló kapukat éppúgy nyitogatja a
házmester, ha felcsöngetik, mint bármely más bérház esetében.
– Most tehát Mili az, akit Motta elraboltatott – állt fel székéről
Emma, hogy ideges járkálásba kezdjen. – Az lesz a legjobb, ha azonnal
elmegyek hozzá, és a húgomért cserébe önmagamat kínálom fel.
– Bocsásson meg, kisasszony, de azt kell mondjam, ennél nagyobb
bolondságot nem is tehetne. Herr Motta parancsára azon melegében
végeznének magával, és persze Milivel is, pontot téve négyéves
küldetésük végére.
– Miért kívánja ez az ember ily nagyon a halálomat, miközben azt
akarja elhitetni a világgal, hogy élek, sőt, feleségül megyek a fiához?
– Ezt immár bárki megválaszolhatná, aki ismeri a tényeket, amiket
kiderítettünk, és türelmesen egymás mellé rakosgatja azokat – vonta
fel szemöldökét Ambrózy báró.
– A királyjányosság itten a csűrcsavar – kiáltott fel ekkor Márika, aki
eddig szájtátva hallgatta őket. – Az a mocsokpofájú Motta koronát akar
biggyeszteni a Mottafi fejire úgy, hogy elvéteti vele a mostani király
egyetlen gyerekit, a Cilikét!
– Butaságokat beszélsz, kis bolondom – simította meg a kislány fejét
Emma. – Rólam soha senki nem hinné el, hogy Orávia uralkodójának
gyermeke vagyok.
– Kivéve, ha erre megdönthetetlen bizonyítékok állnak
rendelkezésre – szólt Ambrózy báró. – Mi pedig tudjuk, hogy a
vaskazetta, amit egykor Bissingen grófra bízott az ön édesanyja,
pontosan ilyen bizonyítékokat rejt. Nem véletlen, hogy Matolcsy a gróf
bizalmába férkőzött, és személyi titkárként próbálta kideríteni, hol
lehetnek ezek az iratok.
Emma ajkát harapdálva járkált a konyhában, és egyre csak a fejét
rázta.
– Nem, nem és nem – mondta végül. – Ennek az egésznek így
semmi értelme. Édesapám azt mondta önöknek, hogy a vaskazetta
eltűnt.
– Így igaz – biccentett a báró.
– Ezek szerint Fridrich Motta hiába venne nőül engem, vagy miként
legújabban tervezi, a hasonmásomat, a trónhoz így sem jutna közelebb.
– Ebben megint csak téved, kisasszony – mosolyodott el Ambrózy
báró. – Úgy vélem, annak idején a vaskazetta utáni kutatás kudarca
bírta rá Mottát, hogy durvább módszerekkel törjön a cél felé. Először
megpróbálta elraboltatni magát, hogy házasságra kényszerítse a fiával,
majd miután ön kisiklott a markából, hasonmást keresett, aki... Ma
éjjel magam győződtem meg erről! ...távolról, gyér fényben, és csakis a
felületes szemlélő számára, avagy a fotóaparát homályos lencséjén át
tűnhet önhöz hasonlatosnak. Motta azonban jelenleg annyival is beéri,
ha a világ önt a fia hitvesének tudja. Amint az ifjú pár visszatér
Oráviába, a király azonnal tudomást szerez a csodás véletlenről,
miszerint kedvenc iparmágnása rokonságba keveredett vele, és mivel
II. Georg híres emberségéről és becsületességéről, némi győzködés
után majd maga fogja elismerni, hogy ön valójában ifjúkori titkolt
szerelmének édes gyümölcse.
– Ezért vagyok hát útban neki – tapasztotta tenyerét a homlokára
Emma. – Amíg élek, bármikor szétzúzhatom a machinációit pusztán
azzal, hogy előlépek a homályból.
– Valóban! – mutatott Emmára botja ezüst markolatával a báró. –
Amint Mottának és Matolcsynak sikerül elvarrni az utolsó szálakat,
vagyis...
– Megölni engem és a családomat.
– ...a rosszul betanított, pocsék hasonmás is bőven elegendő lesz az
idealista II. Georg meggyőzéséhez – fejezte be Ambrózy báró
mondandóját Tarján Vili.
– Hát jó – állt Emma a két férfi elé. – Halljam, uraim, mit teszünk
most?
– Maguk semmit – nézett kissé csodálkozva Richárd a két lányra. –
Csupán azért jöttünk ide, hogy magunkkal vigyük Istit, akinek kórházi
ellátásra van szüksége, és egyúttal értesítsük önöket a friss
fejleményekről.
– Vagyis arról, hogy helyettem Mili fog meghalni? – úgy tűnt, Emma
mindjárt képen teremti a bárót, aki viszont továbbra is tökéletesen
nyugodt maradt.
– Higgye el nekem – mondta csendesen a férfi –, ha módomban áll,
ezt az életem árán is megakadályozom.
– Jó – biccentett a leány. – Akkor hát mi a terve?
Ambrózy báró a konyhaasztalra helyezte sétapálcáját,
majd a szivarzsebébe nyúlt, elővette csinos aranyóráját, és
felkattintotta annak fedelét.
– Későre jár – mondta. – Biztosak benne, hogy nem térnének
inkább nyugovóra?
– Richárd! – toppantott Emma a cipőjével, dühösen a báró felé
lépve.
– Hát jó – sóhajtott a férfi kissé bosszúsan. – A tervem a következő:
Szeititler pincértől tudom, hogy a ma délután két órára kitűzött
templomi esküvő alig több felszínes vásári komédiánál. A polgári
bejegyzést még előtte megejtik a hivatalban, azután járulnak az oltár
elé. A meghívottak száma bagatell, nem lesz nászi fogadás, sem
vacsora, sőt, még a koszorúslányokat is az Arenstein-féle
cselédszerzőből bérelték. Épp ez az utóbbi tény adta az ötletet, amit
szándékomban áll megvalósítani. Négy... Hogy is mondjam? Vékony
testalkatú, fiatal rendőrt kértem Rudnaytól, akiket az időközben
lefogott koszorúslányok ruhájába öltöztetünk, hogy még az esküvő előtt
feltűnés nélkül bejussanak az álHangay Emma lakosztályába, és ott
túszul ejtsék őt.
 – Tessék?! – az igazi Emma szeme elkerekedett. – Ennek meg mi
értelme?
– Zsarolás – felelte Ambrózy báró. – Motta nem engedheti, hogy a
fia esküvője körül bármiféle botrány kerekedjék, különben az
imposztor nőszemély elismertetése Hangay Emmaként és trónörökös
hercegnőként erősen kétségessé válna. Számára kész katasztrófát
jelentene egy túszdráma, meg persze az is, ha elveszítené a hasonmást.
Épp ezért, miután az álruhás rendőrök foglyul ejtik a nőt, én
felkeresem Mottát, és üzletet ajánlok neki: Milit a hasonmásért és
mindannyiuknak szabad elvonulást.
– Egyszerűbb lett volna már a razzia során letartóztatni a nőt – vélte
Emma.
– Ezt sajnos nem tehettük – Ambrózy báró keserű fintorral emelte
tekintetét a plafon felé. – A nemzetközi diplomácia köti a kezünket.
Épp ezért vagyunk kénytelenek csalni, hazudni és mindent a lehető
legnagyobb titokban intézni. Rudnay rendőreiről sohasem derülhet ki,
hogy miféle akcióban vettek részt, így ha balul sül el a dolog...
– Pedig úgy fog, az hótziher! – vágott ekkor a báró szavába Mück
Mári, aki már egy ideje halkan pukkadozott a nevetéstől. – Méghogy
koszorúsjánynak öltöztetett hék?! Bocsássa mán meg az őszintét,
naccságos úr, de ez akkora bolondság, mint abban hinni, hogy a tabáni
utcalányok közül egy se szifkós.
– A kislánynak igaza van – mondta Emma. – A négy rendőr a
szálloda haliján sem vághat át anélkül, hogy le ne lepleződne, és akkor
a botrány valóban világméretűvé dagad, csak épp nem a mi javunkra.
– Elismerem, hogy van némi kockázat...
– Némi, Richárd, azt mondja, csak némi?! – Emma nem hitt a
fülének. – Félre ne értsen! A túszejtő és Mottát csendben megzsaroló
terve akár még sikerrel is járhat, ám a kivitelezés. .. Ide nem
rendőrökre, inkább négy ügyes és talpraesett nőre van szükség.
– Kettőt mán keresnie se kell – ugrott talpra Mück Mári, rágott
körmű kezével szalutálva. – Bémegyünk, lecsapjuk a rimát, oszt
szer’usz világ, maga máris kezdheti túszkodni Mottát, kiszedve a
markából Milikét.
Ambrózy báró jól tudta, hogy a két bátor kishölgynek tökéletesen
igaza van. Miközben töprengve nézte Márika kissé szurtos és Emma
gyönyörű arcát, azon töprengett, vajon tudat alatt nem azért jött-e
hozzájuk ebben a lehetetlenül kései órában, hogy lehetőséget adjon
nekik eme vakmerő felajánlkozásra.
– Felfogták, milyen veszélyes küldetés ez? – kérdezte hosszas
hallgatás után.
– És ön felfogta, mekkora veszélyben van a kishúgom? – szólt
Emma csendesen.
Ambrózy báró bekattintotta és zsebre vágta az óráját, majd a
sétapálcájáért nyúlt.
– Még két hasonlóan vállalkozó szellemű hölgyre és négy könnyen
elrejthető fegyverre lesz szükségünk – mondta.
– Fecska örök átkot szórna ránk, ha kihagynánk a hepajból, Gréta
pedig szívesen segít minden becsületes vállalkozásban – szólt Márika.
– Tudom, mer’ mikor a naccságos úr elvitte tőlem a Cilikét, a
Medveasszony... így hítták őtet a mutatványosok között.. .nagy
bánatomban sokat vigasztalt engemet, én pedig igen megkedveltem őt.
Schnallnernénak, a Horgony utca 58. alatt álló háztömb
tulajdonosának, és egyben a Hül-lakás főbérlőjének termetes cselédje
nem volt teljesen ismeretlen a báró előtt. Látta már a nőt korábban is,
sőt, váltott vele néhány szót németül, hisz Gréta a magyar és a német
szavakkal is boldogult. A férfi most maga elé idézte az egykori
vándormutatványos széles vállát, szögletes állát, nyílt tekintetét, majd
döntött.
– Kérdezzük meg őket, és ha valóban velünk tartanak, kezdjünk
készülődni.
Ambrózy báró már dél körül sejtette, hogy a terv félresiklott. Az
Angol Királynő halijában ücsörögve látta, amint a négy koszorúsleány
felvonul a második emeletre, ám hiába várta, hogy a megbeszéltek
szerint egyikük lejöjjön hozzá, jelentve a túszejtés sikerét. Fél órával
azután, hogy Emmáék megérkeztek, a báró már-már utánuk ment, ám
tudta, ez mindent végképp elrontana. Muszáj bíznia a négy nőben, és
azok szerencséjében, talpraesettségében, megfontoltságában, különben
Milinek vége. Mivel a szálloda legfelső emeletén, sőt, az egész
épületben teljes nyugalom honolt, Emmáékat biztos nem kapták el. De
akkor vajon mi történhetett?
Nos, csupán annyi, hogy a négy leány saját tervet kovácsolt.
– Ha a báró úr elképzeléseit követjük, Motta időt kap az
ellencsapásra – mondta Emma még hajnalban, mikor Richárd
magukra hagyta őket, hogy átöltözhessenek a rózsaszín
koszorúslányruhákba. – Jobb lesz, ha mindenkit meglepve, hirtelen
csapunk le rá, erővel kényszerítve őt a húgom átadására.
– A Devla verje ki a Mottáék összes fogát, én biz’ megyek utánad,
bármerre is vezetsz! – fogadkozott Fecska, arcbőrének bronzos
barnaságát máris annyi hölgyporral fedve el, amennyi egy egész Anna-
bálra készülő fehércseléd-seregletnek elegendő lett volna.
– Úgy is van! – bólogatott Mück Mári, belegabalyodva saját
fűzőjébe. – Csak előbb mondja mán meg valaki, hogyan kell ezt a
halcsontos ancúgot felvenni.
Gréta nem szólt semmit. Korábban a hatalmas cselédasszony szeme
– meghallván, miféle vállalkozásba hívják – felragyogott, majd annyit
mondott: Abgemacht!{270}, és azóta kétség nélkül tette, amire kérték.
– Elmegyünk a szállodába, eddig stimmt – folytatta Emma. – A
hasonmásomat csendben fogságba ejtjük, de nem riasztjuk a hallban
várakozó bárót. Helyette beöltözök menyasszonynak, és a szertartás
után Mottáékkal tartok. Ők, ebben egészen bizonyos vagyok, egyenesen
a rejtekhelyre hajtatnak majd, ahol fogva tartják Milit, én pedig
kiszabadítom őt.
– Egyedül? – ámult Márika.
– Bolond vagy te, jány – csóválta a fejét Fecska is.
– A világ bolond köröttünk, én csak hozzá igazodom – felelte Emma.
– Különben meg lesz segítségem – mondta, kezét az ágyon heverő
revolverre téve. A négy fegyver mind nagyon kicsi, retikülökbe,
muffokba rejthető darab volt, és a báró, aki a saját gyűjteményéből
hozta el azokat, megtanította nekik a kezelésüket.
– Egyetlen pisztollyal akarod kiszabadítani Milikét? – rebegte Mári
kétkedőn.
– Ha kell, bárkit lelövök érte – jelentette ki Emma, és ez a válasz a
többieket is azonnal meggyőzte. Pontosabban csak úgy tűnt, mintha
meggyőzte volna őket, ám Márika és Fecska további saját, az
eddigieknél is titkosabb tervet eszelt ki, melynek lényege pusztán annyi
volt, hogy semmiképp nem hagyják magára szeretett Cilikéjüket.
Így történt hát, hogy Ambrózy báró, aki hiába várt a túszejtőkjeiére,
fél kettő tájt végre megpillantotta a Hangay lányt. Abban egyetlen
szemrebbenésnyi ideig sem kételkedett, hogy az Angol haliján átvonuló
menyasszony csakis a valódi Emma lehet, és mivel négy helyett csupán
két koszorúslány kísérte, már azt is tudta – vagy legalábbis sejtette –,
hogy terve szoknyás összeesküvés áldozata lett. Nem tehetett hát mást,
mint hogy végig a nyomukban maradva előbb az anyakönyvvezetőhöz,
majd a templomhoz hajtatott, és mikor onnan is távoztak...
– Kövesse őket a terv szerint! – adta ki az utasítást a kocsisnak.
– Ahogy kívánja, nagyságos úr – emelte fel ostorát a civilbe öltözött
Gelencsér II. József. – Bár azt azért jó lesz tudni, már csak a
miheztartás végett, hogy a mi kincstári lovacskáink aligha érik be a
hintó paripáit, ha netán komoly üldözésre kerülne sor.
A szalagos kocsi a József körutat elérve balra, a Rákóczi útnál pedig
jobbra kanyarodott, és ott oly könnyed ügetésbe kezdett, hogy a
keservesen nyekergő, rossz rugóin pattogó állami jármű egyre inkább
lemaradt tőle. A Thököly útra érve már alig látták a hintót,
köszönhetően az élénk forgalomnak, az egymást komótosan kerülgető,
gyakorta keresztbe álló konflisoknak, faluról piacra poroszkáló, vagy
épp szenet, fát szállító társzekereknek, meg persze a beesett horpaszú,
remegő inú rendőrlovaknak.
– Én előre mondtam, hogy ez lesz – sajnálkozott a bakról
hátraszólva Gelencsér II. József. – Azért ne tessen félni semmit se,
naccságos úr, mert az én szemem valódi pusztalátó csikósszem. Az ám,
mert az én drága szülőapám még csikósként szógált az Esterházyak
ménesénél. Hej, be szép világ az ott, kinn a pusztán, naccságos úr!
Nincsen ez a sok büdösség, zajongás meg egymás gyilkolászása. A
pusztán, kérem, amit egyébiránt a mi Petőfink rónának nevezett, de
azért nem más az, mint amiről én beszélek... Szóval a pusztán szép
időben még a kínai császár palotája is látható, méghozzá fejjel lefelé
csüngve az égboltozatról. No, hát épp ezért mondom, hogy az imént
tisztán láttam, amint az a flancos kocsi békanyarodott a Verseny
utcába. Mindjárt ott is leszünk, aztán, ha Isten megsegít, majdcsak
kitanáljuk, merre tovább.
Ám a hintónak, amit a józsefvárosi Jézus Szíve templom óta
követtek, se nyoma, se délibábos kivetülése nem volt a Verseny
utcában.

A víg kedélyű parádés kocsisnak utasítást sem kellett adni, anélkül is

pontosan tudta, hová kell vinnie utasait. Amint a széles Rákóczi útra
értek, a felcicomázott nászi jármű lovacskái sebes ügetésbe kezdtek, és
a derék férfiú a gyeplőt, ostort ügyesen kezelve terelgette őket a pesti
forgalomban mindig arra, amerre épp megfelelő rés nyílt a tuják,
fiákerek és sietős léptű gyalogosok között. A kocsiban ezenközben
súlyos csend honolt, ami igencsak szokatlan, ha esküvőről távozó
násznépről van szó.
- Külhoniak – csóválta fejét a hajtó kissé megvetően. – Fene se érti
őket.
A három lánnyal szemközt ülő két férfi némán vizslatta útitársait,
különös tekintettel a kesztyűs kis kezekben lévő fegyverekre. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy mind töltve van, az ujjacskák pedig túl
idegesen feszülnek a ravaszokra, így tán jobb is, ha nem beszél senki.
Emma látta, miként gyöngyözik újdonsült férje homloka, amit
természetesnek vett, tekintve, hogy őrá a vadóc Mück Mári fogta rá a
pisztolyát. Herr Motta viszont túlságosan nyugodtnak, sőt, már-már
elégedettnek látszott, és ez a leányt gyanakvással töltötte el.
 A Thököly út elején jártak, mikor Emma gondolatai néhány
pillanatra elkalandoztak. A délelőtti események jutottak eszébe, meg
Csépi Ilonka szomorú históriája, amit meghallgatni könnyhullatás
nélkül annak, akibe szemernyi érzés szorult, aligha lehetett. Az Angol
Királynő 32-es lakosztályába zárt lány azonnal rájött, hogy a
koszorúslányokkal valami nem stimmel. Épp csak becsukódott
mögöttük az ajtó, ő rögvest kiáltani akart, ám Gréta hatalmas bal
tenyere a szájára, jobb karja pedig a teste köré tapadt, így másra nem
volt képes, mint vergődni és halk torokhangon nyögni, nyüszíteni. Jó
időbe telt, míg a halálra rémült lányt Emmának sikerült meggyőznie,
hogy nem akarnak neki semmi rosszat, de a hamis játéknak vége, és a
börtönt csakis úgy kerülheti el, ha segít nekik. Az egyszerű teremtés
lassanként megenyhült, vagy csupán elvesztette minden reményét, ez
nem tudható, annyi viszont biztos, hogy bólintgatva, szemét rebegtetve
megfogadta: ha elengedik, sem fog kiabálni. Emma hitt neki, Fecska a
biztonság kedvéért fejbe akarta vágni egy pezsgősüveggel, Márika
viszont megsajnálta szegényt.
– Mi legyen? – kérdezte Gréta, vasmarkában tartva a leányt.
– Engedje el! – döntött Emma. – Ám ha mégis kiált, rögvest törje ki
a nyakát!
Persze nem gondolta komolyan a dolgot, és Schnallnerné cselédjéről
is tudta, hogy úgysem ölné meg a lányt, de muszáj volt mindenre
elszántnak mutatkoznia, máskülönben a túszuk sosem vette volna őket
komolyan.
Csépi Ilonka nem kiáltott segítségért. Helyette rémült vadállatként
pislogott a koszorúslányokra, fürge oldalpillantásokkal keresve a
menekülés útját.
– Mit akarnak tőlem? – suttogta rekedten. – Nem ártottam én
senkinek.
Bő egy órába telt, mire Emma lassú, türelmes szavakkal elmondta a
saját történetét, így férkőzve az egykori parasztlány bizalmába, aki
cserébe felfedte minden titkát. Csépi Ilonka Patvarcon{271} látta meg a
napvilágot, igen szegény zsellércsalád ötödik gyermekeként, és ha a
szülei meg nem halnak idejekorán, ott is élte volna le az egész életét.
Midőn azonban árván maradt, a rokonok azt a keveset sem hagyták
meg neki, amit egyébként örökölt volna, így kénytelen volt új életet
kezdeni. Három esztendeje is megvolt már annak, hogy egyik barátnéja
biztatására, ki már szolgált a székesfővárosban, Csépi Ilonka vonatra
szállt, hogy úri cseléd legyen. Budapest azonban nem fogadta őt tárt
karokkal. A házakból, ahová sikerült elszegődnie, hamar kitették a
szűrét, mivel semmihez nem értett, amihez pedig a nagyvárosi
cselédeknek kötelező konyítani. Ilonka képtelen volt megtanulni az
ördöngős telefonmasina kezelését (ordított bele, mert azt hitte, csak így
hallhatja őt az, aki messzi van), a ravasz házmesterek aljas furmányain
sem látott át (egyikük rendre vele mosatta fel az egész lépcsőházat, ami
pedig az ő dolga lett volna, így Ilonka a saját gazdáit ellátni már nem
tudta), ráadásul a szabadnapjain a Lizsében kóborolva mindig más
bakával bújt el a bokrosban, mert hogy szegénynek igen szerelmes volt
a természete. így került végül – hisz enni, inni, lakni, öltözködni csak
kell! – a Bérkocsis utca egyik bordélyába, hol örömlányként jobban
megbecsülték, mint parasztnak falun, vagy cselédnek Pesten.
– Asztán gyött az úr – mondta fátyolos szemekkel. – A Frici. Szép
ember, amollan fess katonaféle, tele pízzel. Jányokat akart valami
kanmuriba, és a mádám engemet is hozzácsapott a kompániához,
mentünk hát mulattatni a tiszturakat. Ez a Frici asztán, mikor
meglátott engemet, előbb fehér lett, mint a mosott juhkabát, osztán
meg veres, mint vihar előtt az ég alja, és mindjárt kezdte, hogy hozzám
nem nyúlhat senki, mer’ magával visz, örökbe kellek neki.
– Mondta, hogy mire? – kérdezte Emma.
– Nem kell asztat mondani, mer’ a kupoldában minden jány tuggya,
mit akar tűle a férfiember – legyintett Ilonka, kezével a lába közé
markolva. – Észtet, ni, semmi többet! így megy ez odalenn, a suba
hátán, meg idefenn, a selyemágyban is.
Ezután Csépi Ilonka a maga egyszerű nyelvén elregélte, hogy a Frici
(azaz Fridrich Motta) valami csudaszép lakásba vitte őt, amiről azt
mondta, eztán egyedül lakhatik benne, majd néhány nap elteltével
felvitte hozzá az édesapját is, aki igen örült a „váratlan szerzemény”
kinézetének, ám hozzányúlni egyetlen ujjal sem akart.
– Jó dógom vót – emlékezett a lány. – Kaptam fájintos ruhákat,
saját cselédet, és annyi enni- meg innivalót, hogy majd kiszakadt a
spájz ódala. Cserébe csak annyit kértek, hogy legyek mindég
engedelmes, tanújjak meg úri módra enni, járni, de beszélni, asztat ne.
„Te vagy néma!” Észtet mondta mindég a Frici, aki igen furán, amúgy
németesen facsarta a magyar szót, de azér’ értettem ötét. „Te süket
lenni, mint ágyú und teljes szótalan, mer’ ha egyszer is pofáz másoknak
előtt...”.
Csépi Ilonka ekkor sírta el magát először. Kiderült, hogy
aranykalickában töltött hónapjai során rengeteg verést kapott, ha
valamit elügyetlenkedett. Olykor maga Fridrich, legtöbbször azonban
az a nő ütötte, rúgta, akit cselédként vettek fel mellé, ám sokkal inkább
a börtönőre és nevelője volt. A lány bevallotta, hogy szökni sohasem
próbált, mert biztos volt benne, hogy úgyis elkapnák. Inkább rákapott
az italra. Édes likőr, habzó pezsgő bőven állt a rendelkezésére, főleg
miután Mottáék rájöttek, hogy spiccesen sokkal engedelmesebb, sőt,
még tanulékonyabb is.
– Hát az a matróna? – kérdezte Mück Mári, aki ekkor már szinte
testvéri szeretetet érzett Csépi Ilonka iránt. – Ő hová lett? Miért nincs
most veled?
– Herr Motta asztat mondta, hogy a szállodába nem kell, mer’ itt
maga fog fölöttem strázsálni.
Csépi Ilonkát végül Gréta felügyelete alatt hagyták, hisz annyira
azért mégsem bíztak benne, hogy szabadon kóricálhasson, ráadásul
tanúként is számítottak rá a Mottáék elleni pörben. Emma a hintóban
ülve tekintetét a két férfin nyugtatta. Az ifjabb Motta pengebajszával,
kék szemével, szép ívű orrával, vaskos ajkával és kékre beretvált, kerek
állával igazi szívtiprója lehet a báltermeknek. Keze – amivel Ilonkát oly
sokszor megverte – gondosan manikűrözve, körmei kerekre nyírva,
fényesre olajozva. Az oráviai egyenruha úgy állt rajta, mintha egyenest
beleszületett volna, csupán a lakksildes csákója biccent kissé félre.
 A felszalagozott kocsi oly hirtelen kanyarodott le a Thököly útról,
hogy utasai mind kissé oldalra dőltek.
– Nur vorsichtig, kleines Fräulein mit dieser Pistole!{272} – szólalt meg
az ifjabb Motta, egyenest a Márika kezében himbálózó pisztolyra
meredve.
– Mit vartyog ez itt? – kérdezte a kislány, mivel németül csak annyit
értett, amennyit a Tabánban élő sváb kofáktól ellesett.
– Félti a tyúkszaros életit – segítette ki Fecska, akire viszont úgy
ragadtak az idegen szavak, mint konfliskerékre a tavaszi sár.
– Azt jól is teszi – vigyorodott el Márika, feljebb emelve apró
pisztolyát.
Emma kinézett az ablakon. Nem ismerte Pestet, így fogalma sem
volt, merre járnak, de annyit meg tudott állapítani, hogy errefelé a
lakóházakat raktárak, ipari épületek és istállónak látszó hodályok
váltották fel, a kocsik és járókelők pedig szinte teljesen eltűntek.
– Hová megyünk? – kérdezte, mire Motta derűs mosollyal,
talányosán válaszolt.
– Egyenest a víz alá, kedves Fräulein. Ám előbb még akad némi
dolgunk.
– Miféle?
– Gondoskodunk róla, hogy ha netán követne minket valaki,
mondjuk a maga pimasz bárója, akkor ne tehesse tovább.
Emma nyelvén már ott volt a következő kérdés, ám ekkor Csurár
Fecska szabad kezével a bal oldali ablak felé intett.
– Az ottan a Százház, emerre pedig – most jobbfelé mutatott – a
Keleti indóház, a czinkotai állomás épületei, azokon túl meg a Lóvásár
tér találtatik.
A hintó ismét éles kanyart vett, és letérve a Verseny utcáról, ütött-
kopott raktárházak között haladt tovább. Erre már szinte senki nem
járt, leszámítva néhány vasúti dolgozót, akik csodálkozva néztek a
parádés kocsi után. Hamarost feltűntek a Keleti pályaudvar sínei. A
mellékvágányokon tehervagonok végtelennek tetsző sora állt, a
távolban épp kifutott a miskolci személyvonat, míg az indóháznál gőzt
sistergő, fekete füstöt eregető mozdony csatlakozott néhány
pőrekocsihoz. A hintó két fehérre meszelt raktár közé furakodott be,
majd megállt a szűk, sáros udvaron. A kocsiszekrény megingott, amint
a hajtó leugrott a bakról és az ablakhoz lépett.
– Megjöttünk, naccságos úr – kiáltotta vidáman. – Átszállás.
Emma kérdőn nézett Herr Mottára.
– Kocsit váltunk – mondta a férfi. – Aztán hamarost már ott is
vagyunk.
– A víz alatt?
– Ott ám – a gyáros kérdőn pillantott a kilincs felé. – Megengedi?
– Csak nagyon lassan és óvatosan – felelte Emma.
– Most mi van? – kérdezte Márika nyugtalanságtól sipító hangon.
– Átülünk egy másik kocsiba, hogy a követőink, ha vannak,
elveszítsék a nyomunkat – magyarázta a német szót Emma. – Legyetek
résen, lányok. Ha valamelyikük gyanús mozdulatot tesz...
– Annak piff-puff, oszt szer’usz világ – vetette fel az állát Mück Mári,
és mivel az ifjabb Motta tétován a kilincs felé nyúlt, rögvest
ráripakodott. – Hallod-e, te bájgúnár, a szalámiszeletelő marad!
– Was? – értetlenkedett a férfi holtsápadtan. – Was is das szá-lá-mi-
szellő?
A kislány pisztolyával a kardra mutatott, mire Fridrich Motta
buzgón bólintott.
– Ah, ja, das Schwert{273}! – és már csatolta is le az övét.
A raktárakkal körülzárt, két végén nyitott udvaron közönséges fiáker
állt. A víg kedélyű hajtó épp a vastag pokrócot hajtogatta össze,
miközben a zabláját rágó, fejét rázó lovacskához beszélt.
– Jól van már, na, hát ne haragudj annyira. Láthatod, itt van a papa,
nem hagytalak el, csak másfelé hívott a kötelesség. Hogy azok? –
pillantott a hintó ékes paripái felé. – Hidd el nekem, Mancikám, ezer
ilyenér’ se cserélnélek el. Kicsit megfuttattam őket, ez igaz, de ennyi
vót, jó’ccakát, megin csakis a te gazdád vagyok.
Elsőként Herr Motta, majd Emma, azután az ifjú attasé, végül pedig
Fecska és Mári hagyta el a kocsit. A hófehér menyasszonyi cipő
peremig merült a hideg, hólatyakos sárba, de a leány észre sem vette.
Minden figyelmét a felemelt kézzel botorkáló férfiak kötötték le, akik
engedelmesen lépkedtek a három fegyvercső előtt.
– Valami gond van, naccságos úr? – nézett rájuk csodálkozva a
kocsis.
– Ném lénni báj sémmi, fiám – szólt Herr Motta, hangjában különös
derűvel, mint aki nagyon élvezi a különös helyzetet. – Éz lénni csák
játék, nékéd nincsén mit félni.
A hajtó most először vágott komor képet, de aztán vállat vont és
felmászott a bakra. A fiákerbe elsőként Fridrich Motta, majd a két
koszorúslány és a gyáros szállt fel. Mikor végül Emma került volna
sorra, a sínek irányából futó léptek sárdagasztó cuppogása hangzott fel,
és a következő pillanatban két iszonyúan szurtos, beesett arcú kölyök
rohant be az udvarra. Meglátva a kocsikat és a hófehér ruhában
ácsorgó leányt, annyira megrémültek, hogy az egyikük elesett, míg a
másik nagyot kiáltva sarkon fordult, és elrohant. Társa kalimpáló
lábaival kétségbeesetten túrta a csúszós sarat, míg végre neki is sikerült
talpra szökkennie, hogy aztán menekülésre fogja a dolgot. Rongyos
ruhájából széndarabok potyogtak ki, amiket bizonyára a czinkotai
állomás fűtőházánál lophatott.
– Mire vársz, Ciliké? – szólította régi, megszokott nevén a barátnéját
Fecska. – Gyere mán, míg ránk nem szakad a baj.
Az már rég ránk szakadt – gondolta Emma, és ahelyett, hogy a
fiákerhez ment volna, felvette az egyik széndarabot.
– Rögvest jövök – kiáltotta, majd a raktárépület azon részéhez
indult, ahová a rá várakozók nem láthattak el. Revolverét jobbjából a
baljába téve a fehér fal elé állt és alsó ajkát rágva gondolkodott, majd a
széndarabbal sebesen írni kezdett.

Víz alá megyünk, ott keressen!

 E.
Az üzenet egyszerre volt lényegre törő és teljességgel értelmetlen, ám
a leány bízott benne, hogy akinek szánta, mégis képes lesz azt
megfejteni.
– Tán szükségre kellett menned? – fogadta Fecska dühösen villogó
szemmel.
– Nekem is kéne, de még sugorgatom – jegyezte meg Márika.
– Most már semmi baj – mondta Emma, miközben bepréselte
magát az öt személy számára igencsak szűkös fiákerbe. – Indulhatunk.
A bérkocsi kihajtott a raktárak közül, és a sínek mellett futó úton
haladt tovább. Jobb kézre a Keleti indóházba befutó vágányok rozsdás
pusztasága, azon túl a ruggyantagyár kies telepe, balra pedig az
Istvánmező, vagyis az új lóversenytér ovális síkja látszott, amit kelet
felől kerültek meg.
Amint meglátta a hatalmas, kerek, komor várbástyára emlékeztető
épületet, Emma máris tudta, miféle „víz alatti” végcélról beszélt Herr
Motta. A Stefánia út végén magasodó tömzsi víztorony{274} boltíves
lábakon állt, amiket hatalmas támpillérek tartottak szilárdan. Az
ablaktalan kőépítmény úgy trónolt a hó borította semmi közepén, a
maga kis dombján, mint régi idők véreskezű rablólovagjainak elfeledett
vára, melyből mára csak ez az egy, ám annál masszívabb bástya maradt
meg. Körötte a kopasz fákon varjak károgtak baljósán, a zöld
rézkupolát hó takarta, és bár nyaranta itt fordultak meg a Stefánián
végigkocsikázó, nyitott tetejű hintók, puha üléseiken ringatva a fodros
napernyők alatt kacagó hölgyeket, akiket fehér sportöltönyös úrlovasok
követtek poroszkálva, most teremtett lélek sem mutatkozott sehol. Alig
szálltak le azonban a konflisról és indultak a víztorony felé, két férfi
lépett ki a hatalmas boltívek alól.
– Megállni! – kiáltotta Emma, mire az elöl haladó Mottáék éppúgy
megtorpantak, miként a három mögöttük felsorakozó lány is. A
víztorony alól előbukkant férfiak közül az, amelyik fekete felöltőt és
klakk cilindert viselt, szintén megállt, és sétabotját a lépcsőre
koppintottá. Társa dühösen mordulva követte példáját, miközben jobb
kezét lassan a kabátzsebébe dugta.
– Azannyakeservit, hisz ez a Hantás! – szűrte fogai közt a döbbent
szitkot Mück Mári, ám a kislány szavait senki nem hallotta, vagy
legalábbis nem figyelt rá, mivel a következő pillanatban már a klakk
cilinderes kiáltása szállt feléjük.
– Valami gond van, uram?
– Semmi olyan, drága barátom, amit hamarost meg ne oldhatnánk –
felelte Herr Motta. – Amint látja, vendégeink vannak.
– Igen, uram, látom – bólintott feltóduló slejmtől gurgulázó hangon
Matolcsy Kamill. – Mit kíván excellenciád, mit tegyünk?
– Jelenleg nemigen van választásunk – biccentett hátra Herr Motta.
– A hölgyek rendkívül elszántak és harciasak. Úgy vélem, drága
barátom, az lesz a legjobb, ha belátjuk, hogy veszítettünk, és tesszük,
amit Hangay kisasszony kér.
– Ahogy parancsolja, excellenciád – hajtott fejet Matolcsy, majd
kérdőn a három lányra nézett. Emma előre sejtette, hogy a húgát őrzi
valaki. Sőt, szinte biztosra vette, hogy ez a személy nem lehet más,
csakis Bissingen gróf egykori titkára, aki már oly régóta szeretné őt
eltenni láb alól. Lélekben rég felkészült a találkozásra, elhatározva,
hogy ha valóban bekövetkezik, minden teketória nélkül lelövi a gyilkos
gazembert. Ölni azonban annak, aki érző lélekkel bír, cseppet sem oly
könnyű, mint az a filléres kalandregényekben áll. így aztán Emma
hosszan fürkészte Matolcsy püffedt arcát, míg végre döntésre jutott.
– Herr Motta és én felmegyünk a víztoronyba a húgomért, mert
gondolom, ott tartják őt fogva – mondta, közvetlenül a férfi mögé
lépve. – Ám előtte a kocsis meg az a fickó ott, aki a zsebében kotorász,
pedig ez jelenleg igen káros lehet az egészségére... Szóval ők ketten
megkötözik Matolcsy és az attasé kezét. Gyerünk, uraim, mozogjanak!
Herr Motta biccentett, a volt titkár pedig teátrumba illő mozdulattal
a lépcső melletti vastag hóba ejtette ezüstfejű sétabotját. A
tagbaszakadt fickó – aki immár nem kotorászott a zsebében – zord
képpel a fiákerhez ballagott, és a holtra rémült hajtótól átvette az ülés
alatti ládában tartott kötelet, mely minden bérkocsi alapvető tartozéka.
– Én, kérem alásan, nem erre szerződtem – motyogta közben
fogvacogva a már cseppet sem víg kedélyűpergős{275}.
– Nekem csak annyit tetszettek mondani, hogy az ifjú párt el kell
menekíteni a firkászok szeme elől, ami ugyebár nekem hazafias
kötelességem, ezért nem is kérdeztem, minek az a faramuci cserebere a
kocsikkal, és persze jó pénzt is tetszettek ígérni, de én most aszondom,
hogy nem erre szer...
– Kuss legyen! – mordult rá a tagbaszakadt, kinek csak az öltözetére
kellett nézni, hogy bárki sejthesse, hóhemvagánnyal, avagy kültelki
csavargóval van dolga. – Te béklyózd az ifiurat, én majd intézem a
másikat.
– Térdre! – adta ki következő parancsát Emma, miután a férfiak
végeztek. – Akinek szabad a keze, az kulcsolja a tarkójára, és ha bárki
mozdul...
– Ide bízzad, Cili – szólt szikrázó szemmel Csurár Fecska.
– Próbáljon csak meg hepciáskodni valamelyik, olyan likat ütök a
koponyájába, hogy azt még a Buffalo Bill{276} is megirigyelné.
– Herr Motta! – szólt ekkor Emma, fegyverének csövét a gyáros
vesetájékának nyomva. – Azt hiszem, itt az idő lerendeznünk a mi kis
üzletünket.
– Üzlet? – kérdezte csodálkozva a férfi. – Hát én is kapok valamit?
– Az életét, uram – felelt a leány. – Ami ebben a pillanatban csupán
egyetlen foszladozó cérnaszálon függ.
A gigantikus méretű víztorony hat óriási kőlábon állt, és bár a felső
emeletén boltíves ablakkeretek futottak körbe, azok mind be voltak
falazva, így az épületbe szemernyi természetes fény sem juthatott. Herr
Motta óvatos léptekkel ment fel a dombra, majd tűnt el a kerek
építmény alatt. Középen vasból készült csigalépcső fúrta be magát a
víztorony aljába, egy ölnyi vastag, sárgaréz szegecsekkel megerősített,
fentről érkező és végül a betontalapzatban eltűnő acélcső körül
kerengve. A gyönyörű cirádákkal díszített korlát aljára valaki egy
viharlámpást akasztott, ami bátortalanul világította meg a környéket.
– Van odafönn valaki? – kérdezte Emma, gyanakvón szemlélve a
fejük fölött nyíló vasajtót.
– Biztosíthatom, hogy csakis az ön húga – válaszolt Herr Motta. –
Amennyiben kívánja, erre úri becsületszavamat adom.
– Senki nem adhat olyasmit, ami nincs a birtokában – mondta a
leány, majd revolverével megtaszítva a férfit, maga is elindult felfelé a
csigalépcsőn.
Azt, hogy a következő két percben mi és miért történt, ma már
képtelenség pontosan felidézni. Annyi tudható, hogy Hangay Emma az
oráviai gyárost követve belépett az alacsony vasajtón, mely a víztorony
belső részeibe vezetett. Feje fölött a gyér lámpafényben befelé lejtő
plafont látott, ami valójában az 1000 köbméteres acéltartály alja volt. A
víz, amit a kerület lakóházainak kiszolgálására tároltak, a hidegben
olykor meg-megkottyant, a csövekben áramolva néha légbuborékokat
hajtott magával, és ilyenkor sejtelmes kondulások, éteri sóhajok és
szusszanások szálltak végig a tömzsi épületen. A tartály alatti szint
valójában négy nagyobb, bár nyomasztóan alacsony helyiség volt, mely
a központi töltő-ürítő csöveket körülvéve helyezkedett el.
– Jöjjön, kérem! – szólt Motta, kinek hangja a pucér téglafalak
között visszhangot vert. – A húga a legutolsó szobában van, ahová csak
a többin keresztül juthatunk el.
Emma látta, amint a gyáros váratlan fürgeséggel indul a következő
ajtó felé. Szoknyáját, mely immár cseppet sem volt makulátlan,
felkapva sietett utána, nehogy szem elől tévessze, ám amint lábát a
küszöbre tette, odalentről két éles csattanást, majd éles sikolyt hallott.
Szólni akart Mottának, aki immár a harmadik terem ajtajában állt,
hogy várjon, ám ekkor iszonyú ütés érte a kezét, és revolvere a
betonpadlóra hullt.
– Kapd el! – üvöltött Motta.
– Ne hagyd futni! – kiáltott a víztornyon kívül Matolcsy is.
Emma sarkon fordult, és veszni hagyva fegyverét, amiért a második
terem közepéig kellett volna mennie, inkább vissza, a vasajtó felé
iramodott. A kéz, ami utánanyúlt és a hajába markolt, oly durván
rántotta hátra, hogy beleroppant a nyakcsigolyája.
– Nicsak, fürge madárka – szuszogta valaki a fülébe, miközben
acélos kar nyalábolta át a testét. – Millen puhácska a szentem.
A vasajtó hirtelen kitárult, és rajta Matolcsy lépett be. Az egykori
titkár verejtékes arccal, zihálva állt a csigalépcső legfelső fokán,
karjában tartva az ájult Fecskát, akit a következő pillanatban úgy
dobott le a padlóra, mintha csak egy zsák krumpli volna.
– Ez megvan – hörögte a férfi, aki valahol elhagyta klakk cilinderét,
a sétabotja viszont, melynek előpattintott kettős acélhegyéről valami
sötét anyag csöpögött, ismét a kezében volt. – A kocsis el akart pucolni,
de megállítottam.
– Hát a harmadik nő? – kérdezte Herr Motta már-már unottan,
miközben a másik helyiségből visszatérve Emma revolverét nézegette.
– Elszaladt, de Hantás a nyomában van – felelt Matolcsy, utat
engedve a gyáros fiának, aki hányingerrel küzdve botlott be az ajtón, és
nyomban a sarokba is rohant, hogy ott adja ki magából vonagló gyomra
csekély tartalmát.
– Ezt igazán elintézhetted volna odakinn – mordult rá az apja, majd
elfordulva tőle így kiáltott: – Hé, maga ottán! Hogy is hívják?
– Pronyó, főméltóságú uram, szógálattjára – csikorgott német
szavakat a fickó, aki egyik kezével a még mindig küzdő Emma száját
fogta be, míg a másikkal magához szorította a lányt.
– Já, Ponyó, igen! Vigye ezt nőt a...
Herr Motta nem fejezhette be parancsát, mivel ekkor a vaslépcső
tetején Hantás Laji jelent meg, kezében tartva bicskáját.
– Utolértem a jányt – mondta rekedten. – Nagyon sivalkodott.
Muszáj vót...
Szava elakadt, és reszkető, véres ujjai közül kihullott a kés.
 31
A leszámolás

Pest, 1901. január 26.

Vaskos, komor, hópelyhektől terhes

felhődunyha nehezedett a székesfővárosra, sokkal korábbra hozva
az esti sötétséget, mint az ildomos.
– Kocsit váltottak – állapította meg Gelencsér II. József, majd
haragosan hozzátette: – Ezeket a szegény párákat meg itten hagyták
ebben a cudar hidegben.
Jó fél órába telt, mire Ambrózy báró és az őrmester átkutatta a
Verseny utca környékét, és végre rálelt a vasúti raktárak között
veszteglő szalagos hintóra. Bármilyen alaposak is voltak, valószínűleg
még ennyi idő sem lett volna elég a sikerre, ha meg nem hallják a
fogvacogtató hideg miatt fel- felnyerítő paripákat.
– Hát ember az ilyen? – dühöngött Gelencsér, miközben pokrócot
terített a lovakra. – Használja, aztán meg sorsára hagyja a gyámoltalan
állatot.
Ambrózy báró oda sem figyelve bólintott. Sétapálcáját lóbálva járt
körbe a sáros udvaron, egyre csak a ragacsos talaj őrizte cipő- és
keréknyomokat tanulmányozva.
– Itt állt a másik kocsi – kiáltotta. – Közönséges konflis, amit
túlterheltek. A ló sokáig várt egy helyben, patájával felkaparva a földet.
Végül hat ember jött. Három férfi, három nő, igen. A nők félkörben
álltak, egymást támogatták, míg a férfiak lépte tétova, bizonytalan volt,
mint akik parancsra cselekszenek. Azután... A báró, mit sem törődve
azzal, hogy összekoszolja magát, fél térdre ereszkedett.
– Két gyerek jött rohanvást – mondta. – Széntolvajok lehettek a
közeli Százház szegényei közül. Amit láttak, megrémítette őket, hát
menekülőre fogták, és az egyikük még a zsákmányát is széjjel szórta. Itt
van egy, kettő... Amott még fél tucat széndarab, de ez a gödröcske... Ide
is esett egy, de valaki felvette. Női cipő. Fogta a szenet és...
Ambrózy báró sietős léptekkel ment, szinte futott a hintó mögé. A
falon feketéllő írást már távolról elolvasta, alatta pedig a hiányzó
széndarabot is meglelte.
– Víz alá megyünk, ott keressen, E – ismételte halk szavakkal az
üzenetet, majd kirontva a kocsi mögül Gelencsérre kiáltott. – Tud itt a
közelben vizet, őrmester?
– Tán megszomjazott a méltóságos úr? Mert ha igen, hát akad
nálam a kocsin jobb is, mint a víz. Persze tudom, hogy szolgálatban
tilos, de...
– Víz, barátom, én vizet keresek – vágott az őrmester szavába a
báró. – Vizet, ami alá be lehet menni.
– Bémenni? – ámult Gelencsér II. József. – Alá? Oszt mégis
hogyan?
– Alagúttal, merülő szerkezettel, vagy... – Ambrózy báró dühösen
csapott egyet a sétapálcájával, újabb sárcseppeket permetezve saját
nadrágjára. – Nem tudom, de nekünk is víz alá kell jutnunk.
– Hát – törte fejét az őrmester – a legközelebbi nagyobbacska víz ide
a városligeti tó, de az most be van fagyva. Minden este lámpionok
világítanak körötte, sül a kolbász, fő az illatos teavíz, a tó hátán meg a
szép zenére százával korcsoláznak a hátsójukat kék-zöld foltoktól sem
féltő víg urak és kisasszonyok.
– Városliget? – töprengett Ambrózy báró. – Nem, az túl zajos,
népes, szem előtt való, semhogy rejtekhelynek jó legyen. Kell itt lennie
a közelben más víznek is.
– Miért éppeg a közelben? – kérdezte az őrmester. – Könnyen lehet,
hogy a váltott kocsi azért kellett nekik, mert messzire akartak futni.
– Egylovas konflis erre nem alkalmas – csóválta a fejét Ambrózy
báró. – Motta valahol itt, a közelben rendezte be a búvhelyét, méghozzá
valami víz alatt.
– Pedig errefelé nincsen semmilyen víz, nagyságos úr, hacsak a
lóversenyteret átszelő kicsiny patakocskát nem számítjuk. Ráadásul az
nem is igazi patak, hisz nyaranta, mikor a díjugratáshoz akadálynak
használják, gyakorta a víztoronyból kell kipótolni, annyira száraz neki a
med... Most meg hová rohan, nagyságos úr?
– Kocsira, őrmester, gyorsan! – kiáltott hátra Ambrózy báró, akkora
lendülettel rántva fel a rendőrségi konflis ajtaját, hogy a rézkilincs
majdnem a kezében maradt. – Tudom már, hogyan jutunk a víz alá!

Mikor a hóhemvagány, akit Matolcsy korábban a spitznevén

Pronyónak hívott, késsel a kezében lépett be a kamrába, elhatároztam,
ha közelebb jön, úgy rúgom gyomron, hogy menten kiszáll belőle a
lélek. A kőfalakból áradó hideg azonban annyira átjárta a testemet,
hogy bár az elszánás megvolt, a lábaim nem engedelmeskedtek.
– Gyere csak, galambocskám – hajolt fölém a förtelmes alak, kinek
testéből a mosdatlanság keserű bűze áradt. – Itt az ideje, hogy
kicsinység megmutogasd magad.
Az éles penge épp csak érintette a karjaimat felfelé húzó kötelet, az
máris elpattant, és én a kíntól, ami órák óta kifacsart vállaimba
hasított, felsikoltottam.
– No, no, csak csendesen – szólt rám a hóhemvagány, hatalmas
mancsával a torkomra markolva, hogy aztán az arcomat maga felé
fordítsa. – Még a végén aztat gondolhatják odakinn, hogy mi ketten
cicázunk idebenn.
Röhögött, mire felfordult a gyomrom, de képtelen voltam kitépni
magam a kezei közül. Ő talpra rántott, és miután a bokámat fogva tartó
kötelet elvágta, az alacsony ajtó felé taszigált.
– Ejnye, te külvárosi vadállat, hát szabad így bánni egy úri
kisasszonnyal? – hallottam meg Matolcsy hangját. – Különösen, mikor
ily felemelő pillanatoknak lehetünk szemtanúi?
A koromsötét kamrában töltött órák után, bár a helyiségben, ahová
Pronyó belökött, csak egyetlen petróleumlámpa égett, e csekély fénytől
is egészen elvakultam. Szemem könnybe lábadt, zavartan pislogtam, a
kötéltől viszont, ami még mindig szoros gúzsban tartotta a csuklómat,
alig bírtam megtörölni az arcomat.
Ekkor hallottam meg a nevemet.
– Mili – mondta valaki. – Milikém!
Hirtelen ezernyi illat, szín és érzés rohant meg. Napfényben fürdő
gyermekszoba... Ódon könyvek gerincének halk, titkokat sejtető
roppanása... Kacagás az Erzsébet ligetben nyáron, a vén hársfák alatt,
hol a pázsit puha... Vagy ugyanott télen, a befagyott tó partján egy
pádon ülve, és arra várva, hogy végre bekösse valaki első
korcsolyacipőmet, amit karácsonyra a nővéremtől kaptam...
– Emma! – szakadt ki belőlem a kiáltás, szertekergetve az édes
emlékképeket.
Könnyeimen keresztül csak annyit láttam, hogy valaki hozzám
szalad, és aztán szorosan, mégis puhán, óvón, forró szeretettel
magához ölel.
– Húgocskám, hát megvagy végre – hallottam Emma hangját.
Rögvest akartam is mondani neki, hogy „nem én voltam elveszve négy
esztendőn át, hanem te”, ám szavak helyett csak zokogás tört fel
belőlem.
– Hát nem megható ez, excellenciás uram? – Matolcsy hangja úgy
karistolt, nyiszorgott, sikított bele a pillanatba, mint a tányéron
megcsúszó, ügyetlen villa. A sírás oly gyorsan apadt el bennem, miként
víz a kádból, ha kihúzzák a dugót. Emma még a csuklómra feszülő
kötelet bogozta remegő ujjakkal, mikor én már a terem bejárata előtt
sorakozó férfiakra néztem. Matolcsy mellett az öreg Motta, mögöttük
viaszszín ábrázatával pedig annak díszegyenruhás fia állt, akit a
Vasárnapi Újság fotográfiájának hála nyomban felismertem.
– Hogy a snejderf'írek{277} gráholnák meg{278} az aszott szíveteket, ti
átokverte bekaj hóchstaplerek{279}! – kiáltottam feléjük dühtől
fuldokolva.
– Akárki hazudta is, nem fácán ez – intett felém Pronyó gyanakvó
képpel –, hisz éppeg úgy káricsál, mint egy igazi jasszkáli!
– Karmolni még annál is jobban tudok! – visítottam, és
kibontakozva Emma öleléséből mind a tíz körmömmel azon voltam,
hogy tudományomat be is bizonyítsam, ám ekkor szemem a sarokban
heverő rongykupacra tévedt.
– Fecska! – kiáltottam, és félrelökve utamból a hóhemvagányt, a
cigány lányhoz szaladtam. – Hé, Fecska, hallod, élsz-e még?
– Nahát, a kicsi Keszkenő – rebegte szegény. – Te meg hogy kerülsz
ide?
Tétova tekintetén látszott, hogy nincs teljesen magánál. Homlokán
véres seb virított, mely körül gyorsan sötétülő duzzanat jelezte, hogy
valami súlyos, tompa tárggyal verhették fejbe.
– Ez még él? – kérdezte hökkenten Herr Motta.
– Azt hittem, jó lehet még valamire – rebbent bocsánatkérőn
Matolcsy hangja.
– Akkor hát tévedett – sziszegte a gyáros. – Intézkedjék!
– Hé, maga! – kiáltott az extitkár a lócán ülő, görnyedt hátú,
jasszruhás férfira, aki egyre csak saját vérmocskos kezét nézte. –
Hantás, magát meg mi lelte? Vigye ki innét ezt a rimát, és vágja el a
torkát, miként a másiknak! Gyerünk, mire vár?!
– Elég lesz mára egy halálos bűn, nagyságos úr – mondta csöndesen
a férfi és nem mozdult.
– Ezért még számolunk, gazember – üvöltött Matolcsy.
 – Majd később – szólt a gyáros. – Előbb rendeznünk kell
legfontosabb ügyeinket.
– Ahogy mondja, uram – pillantott rá Emma, aki az asztalról
korsónyi vizet vett magához, és mellém térdelve épp tépést hasított
alsószoknyája finom szövetéből, hogy lemossa Fecska arcát. – Úgy
vélem, valóban itt az ideje, hogy színt valljon.
Herr Mottát szemmel láthatóan szórakoztatta összevert,
agyonfagyott, kelepcébe esett hölgykoszorúnk látványa. Hüvelykujját
szivarzsebébe akasztva a terem közepére sétált, és a Matolcsy által
felkínált székre ülve, fanyar mosollyal szemlélt minket.
– Kisasszony, tudja ön, hogy ma megfogta az Isten lábát? – kérdezte
végül.
– Igazán? – A nővérem fel sem nézett, inkább Fecska véres
homlokát törölgette finom, gyakorlott mozdulatokkal. – Az ön fia
hitvesének lenni ekkora szerencse volna?
– Úgy bizony! – harsogta Motta. – Hisz ez a házasság Orávia trónját
adja önnek.
A mágnás biztosra vette, hogy eme kijelentése őszinte döbbenettel
fogja eltölteni a nővéremet, ám tévedett. Emma továbbra is Fecskára
összpontosította teljes figyelmét, miközben közönyös, mi több, kissé
gunyoros hangon felelt.
– A dolog, tiszteletre mákszemnyit sem méltó uram, úgy áll, hogy a
házasság, amiről ön beszél, legfeljebb a kertvégi fabódéban rejtező
trónra juttathat el bárkit is. Tudom, miben mesterkedik évek óta.
Tisztában vagyok vele, miért raboltatott el négy esztendővel ezelőtt, és
mi okból üldöz azóta is, sorra gyilkoltatva meg azokat, akik az útjában
állnak. Maga a fiának, ennek a díszgúnyába öltöztetett, élveteg és
ostoba haszonlesőnek akarta megszerezni a trónt általam, csakhogy
alaposan melléfogott. A hasonmás, akit helyettem az oltár elé, később
pedig Orávia trónjára szánt, immár a rendőrségi cellában fogalmazza
őszinte vallomását, én pedig...
Emma óvatosan körbetekerte a lázálmában halkan motyogó Fecska
fejét, én pedig segítettem neki megkötni a rögtönzött sebpólya
masniját. Mikor végeztünk, a nővérem felállt, a korsóból vizet
löttyintett alvadt vértől maszatos ujjaira, majd szoknyájába törölve
kezét Herr Motta szemébe nézett és befejezte imént félbeszakadt
mondandóját.
– Én pedig soha, semmilyen körülmények között nem fogom atyám,
a király előtt eljátszani, hogy önként és boldogan mentem hozzá az ön
fiához, sőt, az első adandó alkalommal leleplezem a cselszövéseit.
Arra számítottam – és a teremben ezzel nem voltam egyedül, hisz
Pronyó óvakodva hátrébb lépett –, hogy nővérem szavaira Herr Motta
majd irtózatos dühkitöréssel reagál. A mágnás tésztaképén azonban
derűs mosoly terült szét, szemében játékos fény csillant, ujjai pedig
vaskos szivart húztak elő belső zsebéből.
– Tüzet! – mondta, mire Matolcsy a petróleumlámpáért nyúlt, és
miután annak lángja izzó parazsat varázsolt a szivar végére, visszatette
azt az asztalra.
– Mivel még nem volt alkalma megismerni újsütetű férjurát – szólalt
meg néhány kéjes pöffentés után Herr Motta –, mesélek róla
magácskának valami érdekeset. A fiam ostoba. Ez igaz. Csakis a
szoknyavadászat, az ital és a szerencsejáték érdekli, ezt sem tagadom.
Van azonban még egy szenvedélye: a mérgek! Úgy bizony! Az én
egyszem elkanászodott gyermekem bejárta a fél világot, kipróbálva az
összes nőt, szeszt és kártyakaszinót, ami csak szembejött vele, és
közben mindenhol egzotikus mérgek után kutatott. A legtöbb persze
így vagy úgy, de rendkívül unalmas kotyvalék, hisz nem tud mást, mint
megölni azt, akinek a szervezetébe jut. Ám Londonban, ahol a világ
legsötétebb ópiumbarlangjai találhatóak, az én drágalátos egyszülöttem
rátalált a mérgek Szent Gráljára. Ez a színtelen, szagtalan, vacak kis
lötty túladagolva éppúgy megöli áldozatát, mint a cián, vagy a kuráre,
de... És itt jön a mese lényege! Nagy adagban a kínos halál beállta előtt
ellenállhatatlan igazmondási rohamot vált ki a páciensből, ám lassan,
hetek alatt porciózva nem öl, viszont tökéletesen engedelmes bábbá
teszi azt, akit kezelnek vele. Előbbi hatását egyébként a maga
barátnéja, az a tabáni rüfke... Hogy is hívták?
 – Anna – hajolt előre Matolcsy. – Ha jól emlékszem Blau Anna volt
a neve.
– Áh, igen, a kicsi Anna – bólintott mosolyogva a gyáros. – Szóval ő
is megtapasztalhatta, milyen az, ha eme csodaszer hatására az ember,
bár esze ágában sincs, mégis minden kérdésre kénytelen őszinte választ
adni. Mondja, Matolcsy, hisz maga adta be neki és végig mellette volt:
sokat szenvedett a lány?
– Kevesebbet, mint amennyire számítottam – felelt az egykori titkár,
miközben ujjaival elgondolkodva a pofaszakállában matatott. – Azért
adtam be neki a szert, hogy elárulja, hol bujkál Hangay kisasszony, ám
nem tudott semmit, hát végeztem vele.
– Maga aljas himpellér, ezért most... – Emma, mivel más fegyvert
nem talált, az ajtó mellett álló sámli után nyúlt, ám mielőtt
felemelhette volna azt, sáros cipő csattant a rozzant ülőke tetején.
– Brávó, brávó, brávó! – harsant Ambrózy báró hangja a bejáratban.
– Herr Motta, ön épp most vallotta be bűnrészességét egy
gyilkosságban, amiért az oráviai törvények szerint várbörtön, vagy...
tekintettel magas rangjára... golyó általi halál jár!

Dermedt csend szállt a helyiségre, mely legalább fél percig tartott.

Eközben én Emma és a báró alkotta különös élőképet néztem. A
nővérem továbbra is előrehajolva, erősen markolta a sámli lábát, amit
azonban Richárd lába leszorítva tartott. A hideg levegőben mindenki
szájából, orrából fehér párapamacsként szállt a kilehelt lélegzet,
fölöttünk pedig olykor gurgulázó visszhangok keltek, ahogy az 1000
köbméteres acéltartályban a keringetőcsövekből származó
légbuborékok egymást kergették.
– Oh, mein Gott!{280} – sóhajtott fel Herr Motta, kéklő füstfelhőt
pöffentve ki szivarjából. – Micsoda bosszantó egy alak maga, báró úr!
– Valóban? – mosolygott rá Ambrózy báró. – Eszerint jól teszem a
dolgom.
 – Ami pontosan mi is akarna lenni?
– Jelenleg csupán annyi, hogy önt és bűntársait rács mögé juttatom.
– Azt mondja, csupán?! – Herr Motta hangos nevetése rekedten
keringett körbe a helyiségben. – Hallja ezt, Matolcsy? A báró úr
csekélységnek tartja a mi börtönbe juttatásunkat.
Bissingen gróf egykori titkára nem felelt. Idegesen nézte Ambrózy
bárót, húsos orrcimpái olykor meg-megrándultak, keze pedig lassan a
felöltője alá csúszott.
– Megölette Annát – suttogta elcsukló hangon Emma. – És a kicsi
Márikát is!
Richárdnak, aki immár nem mosolygott, ezt hallva az arcizma sem
rándult. Lábát továbbra is a sámlin tartva sétapálcáját az ajtó keretének
támasztotta, majd előrehajolt és lassú, óvatos mozdulatokkal szinte
lesimogatta Emma ujjait az ülőkéről.
– Nyugalom – mondta csendes, már-már delejes hangon. – Nem
lesz semmi baj.
A nővéremből hirtelen minden erő kiszaladt. Előbb térdre rogyott,
majd a kőpadlóra ült és hátát a téglafalnak vetve, lábát felhúzva, fejét
karjára fektetve keserves sírásba kezdett. Fecska fejét, amit addig az
ölemben tartottam, lassan leengedtem a rongyhalomra, amit a fal
tövén találtam, és Emmához kúszva átöleltem őt. Megérezve
jelenlétemet a nővérem oly hevesen ölelt át, hogy majd beleroppant a
vállam, és csak sírt, zokogott tovább, minden könnycseppel az én
haragomat táplálva.
– Milyen szomorú ez – csóválta fejét álságos szánakozással Herr
Motta. – Most nézze meg, báró úr, mit művelt!
– Hogy én? – csodálkozott Richárd, cseppet sem kevésbé hamisan.
– Bizony, kedvesem, ezért a sok bánatért csakis maga a felelős –
bólogatott a gyáros. – Ha nem üti bele az orrát a dolgaimba...
– Akkor Emma kisasszony már rég halott.
– Úgy van! – értett egyet a mágnás. – A halottak pedig sosem
könnyeznek, ugyebár. Most viszont még több bánatot vagyok kénytelen
okozni a hölgyeknek, tekintve, hogy mielőtt velük együtt távozom,
magát is meg kell öletnem.
Matolcsy nyomban revolvert rántott és Ambrózy báróra fogta azt,
aki viszont a fenyegetéssel szemernyit sem törődve zsebkendőt húzott
elő, és leporolta vele a sámlit.
– Megengedi excellenciád? – pillantott a gyárosra, jelezvén, hogy
szeretne leülni.
Herr Motta hatalmasra tátott szájjal, hátravetett fejjel nevetett.
– Csuda egy pofa maga, báró úr – mondta. – Azt hittem, a büszke
magyarok mind állva akarnak meghalni, de ha ön jobb szereti a
kényelmet, hát parancsoljon!
Ambrózy báró köszönetképp biccentett, majd leült, és hátát a falnak
támasztva keresztbe tette a lábát.
– Amennyiben az imént jól vettem ki a szavaiból – szólalt meg eztán
oly kellemes társasági stílusban, mintha az Országos Kaszinó
szivartermében kvaterkázna –, ön magával akarja vinni a hölgyeket.
– Ahogy mondja, báró úr – bólintott Herr Motta. – A bécsi gyorshoz
két saját vagont csatoltattam. Az egyik fényűző kényelemmel
berendezett szalon- és hálókocsi, míg a másik sokkal szerényebb, a
személyes poggyászaim számára kialakított vagon, melyben egy nagy
testű vadállatok biztonságos szállítására alkalmas ketrec is található. Ez
utóbbi lesz a Hangay kisasszonyok lakhelye, míg oráviai birtokaim
egyikére nem érünk, ahol a kastély alatti kazamaták tökéletesen
biztonságos, örökre szóló célállomásként várják őket.
– Nem tart az Osztrák-Magyar Monarchia vámosaitól?
– Minden finánc lefizethető vagy megzsarolható – biggyesztette le
húsos ajkát Matolcsy. – Őexcellenciája tisztában van vele, hogy amíg én
a szolgálatában állok, nincs akadály, ami gátolhatná tervei
végrehajtásában.
– Értem, de... – Ambrózy báró aggodalmaskodó arcot vágott, és
ügyet sem véve a volt titkárról, továbbra is Herr Mottához beszélt. –
Attól tartok, őfelségét, II. Georgot nehéz lesz meggyőzni arról, hogy a
leánya önként ment férjhez az ön fiához, ha a hölgyek ki sem
mozdulhatnak a kazamatákból.
 – A királyról már gondoskodtam – legyintett szivarjával hanyagul a
gyáros, majd lesöpörte a térdére hullott szürke hamut. – Ami pedig
Hangay kisasszony... Akarom mondani, frau Motta makacsságát illeti,
a fiam injekciói épp annyira engedelmes hitvessé teszik majd őt,
amennyire a koronázás idejére az feltétlenül szükséges. Ráadásként
pedig e bájos leányka – ekkor Herr Motta rám pillantott – sem
véletlenül lesz az útitársunk. Az új királynő, aki a jövőben sajnos
sokszor fog gyengélkedni, átengedve férjének az uralkodás terhét,
mindvégig tisztában lesz vele, hogy ha lázadozni mer, a húgát rögvest
szörnyű baleset éri.
– Ördögi terv – ismerte el Ambrózy báró. – Azt azonban továbbra
sem értem, mi szükség volt az ál Hangay Emmára. Elvégre ön
Oráviából hozta magával a ketreccel felszerelt vagont, tehát előre tudta,
hogy lesz kit elszállítania benne.
– Ezek szerint ön, a hírneves magánzó detektív még mindig nem jött
rá, hogy az esküvő csupán csapda volt? – nevetett fel ismét halk,
göcögő hangot hallatva Herr Motta. – Komolyan mondom, báró úr,
ezzel igazi csalódást okoz a számomra.
– Úgy tűnik, túl sokat képzeltem magamról – hajtott fejet Richárd,
én pedig azonnal tudtam, hogy hazudik. Szája sarkában aprócska ránc
jelent meg, szeme alázatos fényt sugárzott, tenyere pedig annyira
ráfeszült a térdére, hogy az ujjai kifehéredtek.
Tudta! – hasított belém az iszonyú gondolat. – Mindvégig tisztában
volt vele, hogy Motta csak látszólag kívánja titkolni fia és az ál-Emma
közt kötendő házasságot. Valójában a gyáros maga suttogta szerte a
hírt, engedve, hogy a kihirdetés szabályszerűen megtörténjen, az
újságírók fülébe eljusson a pletyka, és a Vasárnapi Újság feltűnő
helyen hozza Csépi Ilonka fotográfiáját. Mindez egy-egy ragadós
mézzel átitatott morzsa volt, arra hivatva, hogy a valódi Hangay
Emmát előcsalja rejtekéről. Ha pedig így van, akkor ez azt jelenti, hogy
Ambrózy Richárd báró szántszándékkal használta csalinak a
nővéremet!
– Excellenciás úr – szólalt meg ekkor Matolcsy, hangjában annyi
feszültséggel, ami akár az egész víztornyot szétvethette volna –, attól
tartok, a báró úr csupán az időt kívánja húzni.
– Magam is így vélem – sóhajtott Herr Motta a székéről felállva. –
Odakinn egész seregnyi rendőr várakozhat ránk, ami felettébb
bonyolulttá és egyben kellemetlenné teheti a távozásunkat.
– Vagy netán teljességgel lehetetlenné – vélte Ambrózy báró,
továbbra is egykedvűen ücsörögve a sámlin. – Ez ugyanis körülöttünk
egy masszívan megépített víztorony, aminek csupán egyetlen ki- és
bejárata van, méghozzá a csigalépcsőn át.
– Ismét csalódnom kell önben, drága barátom – szólt Herr Motta. –
Azt hittem, kiismert már annyira, hogy tudja, jó magam sosem sétálnék
be olyan csapdába, melyből nem ismerek egérutat. Jöjjön, mutatok
valamit! Matolcsy, a lámpát!
A titkárnak nem fűlt a foga az újabb fordulathoz, mégis
engedelmeskedett. Revolverét Ambrózy báróra szegezve felemelte a
petróleumlámpát, és gazdája nyomába szegődött, aki viszont Richárdot
terelte maga előtt.
– Erre tessék, a másik terembe – készségeskedett a gyáros, ám
mielőtt átlépte volna a küszöböt, hátrafordult és a két hóhemvagányra
kiáltott. – Hé, fiúk, tegyék végre hasznossá magukat. Valamelyikük
vágja el gyorsan a cigány lány torkát, rá nincs szükségünk, a hölgyeket
viszont tartsák szemmel, és ha kiáltok, hozzák őket utánunk.
A négy férfi, leghátul nővérem ifjú férjével, ki eleddig egyetlen
hangot sem adott ki magából, átvonult a szomszédos terembe, annyi
fényt hagyva csak meg nekünk, amennyi Matolcsy lámpájából
visszaszökött. A sejtelmes félhomályban Pronyó hátborzongató
árnyalakként nyomult felénk és a kezében kés villant.
– Hantás, te lusta disznó, talpra, meló van! – kiáltott társára, ám a
férfi továbbra sem mozdult, csak saját véres kezét nézte, pedig a gyér
fényben immár aligha láthatott rajta bármit is. – Az ég rohadna rád,
gyáva féreg, akkor majd én magam!
A szomszéd teremben ekkor harsant fel Herr Motta dühödt kiáltása.
– Was ist das?{281}
 – Ha jól látom, egy rendkívül vastag és erős acéllánc – hallottam
Ambrózy báró nyugodt hangját. – Tévedés kizárva, mivel én magam
fűztem a csapóajtó karikájába, mikor befelé jövet észrevettem, milyen
gondosan eltakarították a közeléből mindazt a kacatot, amit a torony
karbantartói az évek során hátrahagytak. Elég volt csak ránéznem,
máris tudtam, hogy ön ezt a nyílást kívánja majdan egérútnak
használni.
– Vegye le! – üvöltött a gyáros. – Ez az ajtó abba a föld alatti járatba
vezet, ami néhány száz lépés után a Hungária körúti közcsatornába
torkollik. Csak áldani tudom a mérnököket, hogy lejáratot rejtettek az
egyik támpillérbe és vaslétrát építettek a falába, hogy a víztoronynak ne
egy, de két kijárata legyen. Igaz, bűzös, szennyes séta lesz, de a végén
kocsi vár ránk, ami egyenesen a bécsi gyorshoz visz.
Lánccsörgés és dühödt fújtatás ütötte meg a fülemet. A zajokból
ítélve apa és fia együttes erővel próbálták kibogozni az egérutat lezáró
láncot, ám biztos voltam benne – ismerve Richárd széles körű tudását a
trükkös csomók, ördöglakatok és kínai zárcsapdák területén –, hogy a
sikerre semmi esélyük.
– Hát jó! – szólt végül zihálva az oráviai gyáros. – Ez is a maga
lelkén fog száradni! Figyelem, mihasznák, hozzátok át a kisebbik lányt!
Pronyó, aki mindeddig fölöttünk állt, oly érdeklődéssel hallgatva a
szomszédos teremben folyó eseményeket, hogy egészen megfeledkezett
a korábbi parancsról, kezdett teljességgel összezavarodni.
– Még nem nyírtam ki a cigányt, naccságos úr – kiáltotta. – Akkor
most vigyem a jányt, vagy...
Emma már nem sírt. Fogalmam sincs, mikor apadtak el a könnyei,
ám annyi biztos, hogy még mindig engem ölelt és a fülembe néhány
halk szót suttogott:
– Kapd el a botot és légy ügyes.
Először nem értettem, miről beszél, ám a könyöke ekkor hátra
mozdult, meglökve az ajtókeretnek támasztott sétapálcát, ami így
egyenesen felém dőlt és súlyos ezüstfejével a markomba esett.
Számos alkalommal láttam már, Richárd miként bánik különleges
pálcájával, épp ezért hüvelykujjam hegye azonnal rátalált az apró
gombra. Halk kattanás hallatszott, és mikor a gyorsan ölembe
kucorodó Emma fölött átsuhintottam a botot, annak vékony pengéjéről
messze repült a lakkozott hüvely.
– Megállj, nyomorult! – kiáltottam, a tűhegyes acélt Pronyó
mellének szegezve. – Ha csak levegőt veszel...
És ekkor ránk szakadt az ég.
– Figyelem, itt a Magyar Királyi Államrendőrség, Detrich Károly
főfelügyelő beszélek! Hallanak engem?
Az irtózatos dörgedelemre valószínűleg még a kerepesi temető
halottai is felriadtak, hiszen a detektív a csigalépcső nyitott ajtajában
állva üvöltött a szócsőbe, amit eddig csakis a vásári kikiáltók és a
munkástüntetések ellen bevetett karhatalom használt. A szavak döngve
csapódtak a téglafalaknak, verődtek vissza a plafont alkotó
acélmedence aljáról, és kábították el a víztoronyban tartózkodókat.
– Felszólítok mindenkit, hogy adja meg magát, különben tüzet
nyitunk!
Súlyos rendőrbakancsok dübörgését, azután Matolcsy dühödt
ordítását hallottam.
– Scheiße!
Valami csattant, üveg csörömpölt és hirtelen vaksötét borult a
víztorony belsejére.
– A lámpa! – kiáltotta valaki. – Összetörte...
A következő szempillantásban elszabadult a pokol. Fegyverek
ropogtak, fájdalmas, rémült és gyűlölettel teli kiáltások visszhangoztak.
Én úgy láttam az eseményeket, mint egy-egy iszonyú pillanatképet,
mivel csak a fel-felvillanó torkolattüzek adtak némi fényt.
Pronyó félrecsapta a pengét, amit rászegeztem...
Valaki berohant a terembe, ám a gellert kapott golyók egyike hátba
találta, és az illető szétvetett karokkal zuhant a padlóra...
Pronyó vicsorgó arccal rontott rám...
A szomszédos teremből fájdalmas kiáltás, majd halálhörgés
hallatszott...
 – Lámpát! – harsogta a megafon. – Hozzon valaki lámpát!
Pronyó egyik kezével elkapta a torkomat, a másikkal pedig döfésre
emelte kését...
Újabb alak rohant be a helyiségbe és pisztolyt szegezett Emmára, aki
viszont a hóhemvagány karját kapta el, próbálván megakadályozni,
hogy engem leszúrjon...
A tőrbottal beledöftem a fegyveres alak combjába. Mikor felüvöltött
és hátratántorodott, ráismertem: Herr Motta akart végezni a
nővéremmel...
Pronyó akkora erővel szorította a torkomat, hogy kezdett előttem
elhomályosulni a világ, ám azt mégis láttam, amint a hóhemvagánynak
sikerül leráznia magáról Emmát, és kését ismét döfésre emeli...
Fények táncoltak a téglafalakon. A lövöldözés abbamaradt, a
szomszéd helyiségbe betódultak a rendőrök.
Én azonban mást nem, csakis a felém suhanó kés pengéjét láttam. A
halálos, csöndes suhanást, amit valami hirtelen megakasztott.
– Eriszd a jányt, különben...! – hörögte valaki vadállati hangon.
Pronyó csuklójára vérmaszatos ujjak fonódtak, nyakát hátulról izmos
kar fogta körbe.
– Hantás, te állat – nyögte a hóhemvagány. – Ezér’ még megfizetsz.
– Én már eleget jattoltam – felelt a korábban oly csendesen ücsörgő,
véres kezű férfi. – Most rajtad a sor, koma.
Halk roppanás hallatszott, és a hóhemvagány szeme lassan a
szemhéja alá fordult. Még levegőt se volt időm venni, mikor a terembe
négy rendőr rontott be, élükön a viharvert báróval. Az egyenruhások
nyomban Hántásra vetették magukat, és bár neki esze ágában sem volt
ellenállni, a földre gyűrték és bilincset tettek rá.
– Jól vannak? – hajolt le hozzánk Richárd, kinek felöltőjét két
helyen is megszaggatták a golyók, sérülést azonban nem, csak annyi
kőport láttam rajta, mintha az egész épület ráomlott volna.
– Jól? – néztem körül tétován. Mögöttem Fecska hevert
eszméletlenül, mellettem Emma fuldoklott a sűrű lőporfüsttől, a
lábamnál Pronyó hullája feküdt, kissé távolabb a kóbor golyó találta
Fridrich Motta nyúlt el szétvetett karokkal, holtan, ráadásul én sem úgy
éreztem magam, mint aki épp bálba indul. – Ne essünk túlzásokba,
báró úr – mondtam. – E pillanatban elég annyi is, hogy élünk.
Még több rendőr tódult be a helyiségbe, így már alig fértünk.
Lámpák fénye viliódzott a falakon, Hántást kirángatták, fejünk fölött az
irdatlan víztömeg nyugtalan zuborgást hallatott.
– Hány letartóztatottat vittek ki? – kérdezte Ambrózy báró a
rendőrök egyikét.
– Jelentem alásan, csak egyet tanátunk életbe.
– Hát a mágnás? Hol van Herr Motta?
– Aztat én honnét tudjam, nagyságos úr? – vonogatta széles vállát a
pléhgalléros. – Odaát három társam fekszik holtan, meg az a
pofaszakállas... Hé, hová lett a hulla?
– Micsodás hulla, őrmester úr? – kérdezte a szomszéd helyiség
közepén tébláboló fiatal rendőr, lámpájával körbesuhintva a fényt. –
Itten csak a mieink...
– A pofaszakállas, te isten barma! – üvöltött a felettese. – Az előbb
még ott feküdt!
Pisztoly dörrent, ám a körkörös, fémtetejű épületben nehezen
lehetett megállapítani, honnan lőttek. A rendőrök nyomban behúzták a
nyakukat, próbálván fedezéket keresni, és még tiszta szerencse, hogy
nem kezdtek el összevissza puffogtatni. Ambrózy báró kikapta egyikük
kezéből a lámpát és óvatosan falnak vetve a hátát, belökte a kamra
ajtaját.
Korábbi börtönöm betonpadlóján Herr Motta feküdt. Kezében
revolver csillant, jobb halántékán kerek lyuk sötétlett.
A csigalépcsőn leereszkedve rengeteg fényt láttam. Valaki pokrócot
terített rám és Emmára, akivel egymást támogatva botorkáltunk a
lépcső aljáig, ahol Rudnay főkapitány várt ránk. Körben mindenhol
rendőrségi konflisok álltak, közöttük két zöldre mázolt, rácsos ablakú
rabszállítóval és egy nagy, fekete határral, melynek nyitott hátsó ajtaja
egymás fölé csúsztatható pléhtepsiket tárt fel, melyekbe majd a
hullákat teszik.
 – Hol van Detrich? – a báró hangja csattant, mint a korbács. –
Miféle eszement idea volt éppen rá bízni a rendőri akciót?
– Már megbocsáss, édes öcsém, de a főfelügyelő igen vehemens,
ambiciózus rendőr, ezért gondoltam úgy... – szabadkozott hökkenten a
főkapitány.
– Hát rosszul gondoltad, Béla bátyám – vágott a szavába Ambrózy
báró. – Ha az az idióta nem küldi be az embereit, áldozatok nélkül...
Már nem emlékszem, mit mondott eztán Richárd, mivel a
figyelmemet hirtelen más kötötte le. A nővérem, aki
mindeddig belém karolt, szó nélkül ott hagyott és a rendőrkocsik
felé kezdett futni. A lámpások táncoló fényében csak annyit láttam,
hogy kitárja a karját, majd hevesen átölel valakit és boldogan,
hitetlenkedve felkiált. Közelebb menve láttam, hogy Emma azt a kis
csipisz lánykát szorongatja, aki előbb a Tabánban, majd a Pilisy-házban
is hű társa volt.
– Márika, te élsz? Az a férfi... AMatolcsy embere azt mondta, megölt.
A kislány kibontakozott nővérem karjaiból, és büszkén mutatta fel
bal tenyerét, amin friss kötés fehérlett.
– Magam csináltam – mondta széles vigyorral. – Látod-e, nem félek
mán a késtől, mint annak idejin az esküvésünkkor. Semmi az! Gyors
nyissz, oszt szer’usz világ, mán csurog is a vérem, ha az kell. A Hantás
meg... Ő jó gyerek különben, csak most kicsinység rossz társaságba
keveredett. Mikor a szakállpofás, akinek valahogy rosszul lett
megkötözve a mancsa, ránk támadt, leütve Fecskát, én hiába lőttem,
mer’ az a fránya golóbis rossz felé kóricált. Nem vót mit tenni, fel a
nyúlcipőt, oszt uzsgyi. Hallottam, hogy a disznó titoknok utánam kűdi
a Hántást, aki gyors fiú, szóval be is ért, de megölni nem akart, hisz a
lólopás óta igazi haverem nekem.
– Szóval csak eljátszottátok az egészet? – kérdezte Emma.
– Mondtam a Hantásnak, hogy kell egy kis vér a kezire. Aztán
sikítottam, hörögtem, ahogy illenkor a meghirigeltek szokták, oszt
szer’usz világ, mán futottam is a legközelebbi héfészekbe. A kőfejű tiszt
alig akarta elhinni, hogy nekem személesen a főkapitánnyal van
dógom, de aztán addig szidtam neki az édesmamáját, lefokozással meg
örök áristommal fenyegetve a bamba fejit, míg végre...
Ekkor láttam meg Detrichet. A főfelügyelő jellegzetes kockás
felöltőjét, angolos keménykalapját viselte, mint mindig, és vaskos
sétabotját lóbálva sietett a Cserei utca felé. Hogy miért indultam el
utána, azt magam sem tudom. Detrich gyorsan kikerült a lámpások
fényköréből, én pedig nem akartam őt szem elől téveszteni, hát
felkapva szoknyámat futni kezdtem. A nemrég épült Földtani
Intézet{282} mellett kies pusztaság terült el, melynek hóbuckái alatt
hátrahagyott gerendák, befagyott meszesgödrök emlékeztettek a nagy
munkálatokra. Detrich a Thököly út irányába tartott, átvágva az üres
telken, és túloldalt épp az egyik gázlámpa alá ért, mikor rákiáltottam.
– Matolcsy úr, hová ily sietősen?
A férfi úgy pördült meg, mint aki kísértetektől retteg. A kalap
karimája által vetett árnyék miatt a szemét nem láthattam, de dús
pofaszakállának rángása elárulta, hogy magában szitkozódik.
– Hagyjon futni – mondta, felemelve kígyófa botját, amiről az imént
ráismertem. – Nincs több dolgunk egymással.
– Attól tartok, téved. Ön és a bűntársa, aki egyébként öngyilkos
lett...
– A gyáva féreg – hördült a férfi, ám szavait nyomban ziháló,
hurutus köhögés kísérte, mely halk, émelyítő sípolással zárult.
– Herr Motta a maga segítségével négy éve üldözi a családomat –
léptem hozzá közelebb. – Úgy vélem, itt az ideje, hogy nyilvánosan is
bevallják, miféle förtelmes alakok maguk, és mivel ezt a barátja már
nem teheti meg...
– Barát? – kiáltott Matolcsy. – Nekem sosem volt barátom.
Számomra csak a pénz volt a fontos. A pénz, amiből a legjobb svájci
szanatóriumba mehettem volna, hogy ott kikúrál. .. ki... azért tettem
mindent, hogy ki...
Az iszonyú köhögéstől összegörnyedt, én pedig önkéntelenül felé
léptem, hogy segítsek neki. A halk kattanást fémes csendülés kísérte,
amint a kígyófa bot végéből előugrott a kettős acélhegy. Hátrálni
akartam, de tudtam, hiába, a gyilkos szerszám mindenképp utolér.
Éreztem a légáramot, amit a suhanó bot kavart, és láttam a torkom felé
döfő fémtüskéket.
A dörrenést azonban nem hallottam. Annyit fogtam fel csupán, hogy
Matolcsy meginog, a bot lehanyatlik, ő pedig teljes hosszában hagyatt
vágódik a hóban.
Ambrózy báró a semmiből tűnt fel és ereszkedett fél térdre az
extitkár mellett. A kezében tartott revolver csövéből forró pára és kékes
füst szállt fel.
– Min... mindig a... azt hittem... – hallatszott Matolcsy Kamill elhaló
nyöszörgése –, ho... hogy a tüdővész vé... végez majd ve... velem, de
így... így sokkal jobb, bá... báró úr, kö... köszö... nőm.
Hangja halk, szörcsögő nevetésbe fulladt, hogy végül hátborzongató
sípolással örökre elnémuljon.
Ambrózy báró a hóna alá szorította a revolvert, majd miután lefogta
holt ellenségünk szemét, felnézett rám és így szólt:
– Hányszor kértem már, Mili, hogy ne kóricáljon folyton szanaszét?
Mégis mit gondol, meddig bírom erővel, hogy furton fúrt megmentsem
magát?
– Amíg figyel rám és megteszi – feleltem csendesen –, nincs
félnivalóm, Richárd. Azután pedig... Hát kit érdekel, hogy mi lesz
azután?
 32
Végjáték

Pest-Buda, 1901. január 27.

Hajnali ötre járt, mire elszabadulhattunk a

főkapitányságról. Korábban a víztoronytól egész kis karavánnal
indultunk útnak. Legelöl haladt Rudnay kocsija, benne Emma, Márika,
Ambrózy báró és én, meg persze a türelmetlen főrendőr, aki már alig
várta, hogy kiszedje belőlünk csavaros történetünk minden részletét.
Mögöttünk két fehérre mázolt, vöröskeresztes dobozkocsi jött,
hordágyain a sebesült rendőrökkel (kettőt golyó ért, a harmadiknak
valami üvegcserép vágta el a kezét), a bepólyált fejű Detrich
főfelügyelővel, akit a kavarodásban Matolcsy ütött le, hogy kockás
felöltőjét elorozva szökhessen ki a gyűrűből, és Fecskával, aki súlyos
agyrázkódást szenvedett. Utánuk a zöld rabszállító poroszkált, melynek
egyetlen vasra vert utasa Hantás Laji volt. Sereghajtóként négy fekete
batár zötyögött, ám ők a Népszínház után lekanyarodtak a Stáhly utca
felé, ahol a fővárosi hullaház komor épülete várta azt a nyolc
szerencsétlent, akiknek már sosem kel fel a nap.
Menetünk először a Szent Rókus kórháznál állt meg. A nővérem és
én ragaszkodtunk hozzá, hogy saját szemünkkel lássuk, jól bánnak-e
Fecskával, hisz semmi illúziónk nem volt afelől, miként szokás fogadni
a magyar kórházakban azt, akinek a bőre barnább a megszokottnál.
Szerencsére az éjszakai ügyeletet adó orvosra és az irgalmasrendi
nővérekre egyetlen panaszszavunk sem lehetett, így megnyugodva
hagytuk hátra hős barátnénkat, hogy végül a főkapitányságon kössünk
ki. Rudnay Béla egyenesen az irodájába vezetett minket, ahol a fal
mellé állított pamlagra ültetett.
– Egészen, mint a három grácia – nézett végig rajtunk.
– Ahhoz a hölgyek túlságosan viharvertek, nem gondolod, Béla
bátyám? – jegyezte meg tárgyilagosan Ambrózy báró.
Való, ami nem hamis, meglehetősen gyászos képet mutattunk.
Középen Emma ült rongyos, koromfoltos menyasszonyi ruhájában.
Márika sárral és vércseppekkel szennyezett koszorúslányi öltözékében
balról, én pokrócba csavart, kéklő monoklis szememmel, szobalánynak
álcázottan jobbról bújtam hozzá. A nővérem egyenes derékkal, büszkén
állta a két férfi tekintetét, ám ahogy átöleltem a vállát, nyomban
éreztem, hogy ereje utolsó cseppjeit emészti fel.
– Jobb volna mihamarabb végeznünk – mondtam. – Hosszú volt ez
a nap.
– Természetesen – biccentett komor ábrázattal Rudnay. – Ám
bizonyára kegyedék is megértik, hogy ez az ügy messze túlmutat
rajtam, ezért kénytelen vagyok igen alapos vizsgálatot lefolytatni,
kezdve az önök mihamarabbi kihallgatásával. Tudnom kell, mi történt
itt, hisz ma éjjel egy Európaszerte befolyásos külhoni iparmágnás és
annak fia, Orávia katonai attaséja lelte erőszakos halálát Pesten. Ebből,
kérem, diplomáciai botrány kerekedhet, ami...
– Ne fessünk ördögöt a falra – szólt közbe Ambrózy báró, akit
láthatóan még mindig nyugtalanította valami. – Önmagunk
rémisztgetése és a hölgyek gyötrése helyett inkább arra kérlek, Béla
bátyám, fáradj át velem a szomszédos helyiségbe, hogy elintézhessük
azt a fontos telegramot, amire korábban már utaltam neked.
– Persze, persze, a telegram – kapott észbe a főkapitány, rögvest a
párnázott ajtóhoz lépve. – Addig is az irodaszolgával küldetek fel teát,
és valami harapnivalót, bár az utóbbiért előre is bocsánatukat kérem,
mivel a főkapitányság nem a Gerbeaud.
Alig tíz percig voltunk magunkban, és ezalatt jóformán másról sem
beszéltünk, mint Emma szédült vállalkozásáról, mely során – csak
azért, hogy engem megmentsen – feleségül ment Fridrich Mottához.
– Szép – mondtam, megérintve az ujján csillogó karikagyűrűt, majd
Emma szemébe néztem. – Ugye tudod, hogy komplett sült bolond
vagy?
– Sült bolond és ifjú özvegy – bólintott ő.
– Micsodás mázli – sóhajtott Márika. – Gondoljál csak bele, mi lett
volna, ha azt a mottaficsúrt hátba nem tanálja a golyó! Most mehetnél
hozzá látogatóba a kóterbe, vagy járkálhatnál a bíróságra
válópörlekedni.
– Különös férfi volt – szólt csendesen Emma, miközben lehúzta
ujjáról a gyűrűt. – Észrevettétek, hogy soha nem mondott egyetlen
mukkot sem?
– Pedig nagy szoknyapecér, kártyás és világcsavargó hírében állt –
húztam el a szám. – Legalábbis a lapok erre célozgattak.
A tea még meg sem érkezett, mikor Rudnayék már visszatértek az
irodába.
– Most, hogy végre minden sürgős intézkedést megtettünk – szólt
kissé különös mosollyal az ajkán Ambrózy báró –, engedje meg Béla
bátyám, hogy immár hivatalosan is bemutassam magának oráviai
Kotheringen alias Hangay Emma hercegnőt, őfelsége IE Georg leányát,
Fridrich-Adolf Motta La Misox özvegyét.
– Fenség! – csapta össze bokáját a főkapitány, merev háttal hajolva
előre a kézcsókhoz. – Rendkívüli megtiszteltetés ön előtt állni.
A nővérem kissé bódultán nyújtott kezet, ám mielőtt Rudnay
megragadhatta volna az ujjait, már vissza is húzta azt.
– Miért tréfálkoznak velem az urak? – kérdezte éledő indulattal.
– Nincs ebben semmi tréfa, kedves Emma – mondta a báró, és
arcáról valóban eltűnt az iménti mosoly. – A dolgok jelenlegi állása
szerint maga ad egy: II. Georg törvénytelen leánya, ad kettő: ilyen
minőségében hercegnői ranggal bír, így amint őfelsége elismeri önt
leszármazottjának, egyetlen örökösévé válik az oráviai trónnak.
Továbbá ad három; Fridrich Motta, akihez tegnap nőül ment, ma éjjel
meghalt, tehát kegyed özvegy. Sőt, tovább megyek! Mivel a férje atyja is
elhalálozott, így ön kisasszony, egyetlen törvényes örököse a hatalmas
Misox Corporationnak, mely Oráviától a Kelet-Indiákig számos
irodával, telephellyel, gyárral és kereskedőházzal, meg még ki tudhatja,
mi mindennel bír. Ezek, kérem, szigorú tények, amikkel vitatkozni
aligha érdemes.
– Azt a leborult szivarvégit neki! – kiáltott Márika, sietősen
eligazgatva sárfoltos ruháját. – Bocsánat, de kicsinyt összekapom mán
magamat! Elvégre nem lehetek többet slampamári, ha mától
udvarhőgy és mágnás pletykatársnő vagyok a Ciliké mellett, igaz-e?!
Na, maga oberhé2Si, fogja csak meg szépen ezt a két hullámcsatot, míg
feltekerem a hajamat! De vigyázzon ám rájuk, különben a barátném
menten lecsapatja a fejit, oszt akkor magának szer’usz világ!
– Csuda pofa ez a gyerek – nevetett Rudnay, készséggel segédkezve
Márika frizőrjének renoválásában. – És olyan ismerős.
– Ez természetes, hisz már találkoztak, mikor a Hül- házban
inspekcióztunk – emlékeztette Ambrózy báró. – Igaz, akkor épp Kardos
Cecília okleveles ápolónőnek adta ki magát, hogy Emma kisasszonyt
fedezze.
– Hát persze – csapott homlokára szabad kezével Rudnay Béla. – A
hercegnő is ott volt, ám ő aznap Mück Mári mindenes cselédként
mutatkozott be nekünk.
– Nos, tisztelt főkapitány úr – szólalt meg a nővérem, kinek hangja a
kimerültségtől és a türelmetlenségtől egyaránt remegett –, van
szerencsém bemutatni önnek az igazi Mück Márit, aki cselédből lett hű
és bátor barátnémmá. A húgomat, Milit már ismeri, rólam viszont
tudnia kell, hogy egyetlen nevem és rangom van, ami így hangzik:
Hangay Emma marosvásárhelyi polgárleány. A többit viszont, nagyon
{283}
kérem, felejtsék el mindörökre az urak, mert én sem hercegnő, sem
trónörökös, főleg pedig oráviai mágnásnő nem vagyok és nem is
kívánok lenni soha.
Különösmód úgy tűnt, hogy Rudnay Béla ezt hallva megkönnyebbül,
bár nem értettem, miért. A következő két órában tea mellett ülve
meséltük el kalandjaink azon részleteit, melyekről eddig a többiek nem
tudhattak, miközben a főkapitány legmegbízhatóbb fogalmazója a
háttérben ülve jegyzetelt. Már épp búcsúzkodni kezdtünk, mikor sietős
kopogás hangzott, és szinte azonnal ki is nyílt az ajtó.
– Sürgős telegram a főkapitány úrnak – nyújtotta át a papirost az
ügyeletes tiszt. Rudnay hosszan tanulmányozta az üzenetet, s közben
úgy elkomorult, mintha legalábbis a leváltásáról értesítették volna.
– Elkéstünk – szólt végül, átadva Ambrózy bárónak a telegramot. A
két férfi gondterhelt arccal nézett egymásra, majd a főkapitány Emma
elé állt, és ismét vigyázzba vágta magát.
– Szomorú kötelességem közölni kegyeddel a rossz hírt, miszerint
édesatyja, II. Georg, Orávia uralkodója tegnap délután automobil-
balesetben elhalálozott.
A nővérem sokáig némán nézett maga elé, majd felpillantott a
férfiakra.
– Motta igazat szólt, mikor azt mondta, hogy a királyról már
gondoskodott. így értette hát: megölette őt, hogy a trónra lépésem elé
ne vethessen akadályt.
– A merénylet ténye még nem nyert bizonyítást – mormogta a
főkapitány. – Az oráviai hatóságok vizsgálják az esetet, és tudjuk, hogy
ezek az újsütetű benzines masinériák önmagukban is elég
veszedelmesek, szóval...
Emma keserű mosollyal állt fel és nyújtotta kezét Rudnaynak.
– Mindent köszönök! – mondta. – Ha megbocsát, most távozunk,
hisz ránk fér a pihenés, ám a jövőben természetesen bármikor állok
rendelkezésére.
Az Ambrózy-villához hat óra körül érkeztünk meg. Gáspár bácsi, aki
már rég talpon volt, a báró utasítására kocsinkat a nagykapun
eresztette be, hogy minél kevesebbet
kelljen gyalogolnunk. Mire az ebédlő franciaablakához értünk, Terka
néni – hisz ilyentájt már ő is túl volt reggeli teendői jó részén – az
összes lámpást meggyújtotta, és imára kulcsolt kézzel, remegő ajakkal
várt ránk.
– Édes, drága pilinszkamadaram, hát hogy néz ki?! – rémüldözött
szegény, megpillantván bedagadt szememet, rongyos ruhámat és a
lópokrócot, ami még mindig a vállamat fedte. – És ezt a két
gyöngyvirágot meg hol tetszett szedni az úrfinak?
– Ő itt a nővérem, Terka néni – mutattam Emmára.
– A jányka, kit majd’ egy kerek esztendeje égre-fődre keresünk? –
tárta szét vaskos karjait konyhánk széles derekú tündére, mindjárt
keblére vonva a testvéremet. – Eszem a szívit, be gyönyörű a lelkem,
csak épp reszket, mint a nyárfalevél! No sebaj, várjanak, mindjárt
felfűtöm odafönn a mosdószobát, aztán meg sipirc a jó meleg ágyba,
ha... – Terka néni csak most vette észre, hogy a konyha felől új személy
érkezett, és ettől mindjárt botladozni kezdett a nyelve. – Már ha lehet...
Ha szabad... Szóval, ha a nagyságos grófnő is úgy akarja.
Agáta mama lassú, kimért léptekkel állt elénk, és kanyonját szeme
elé emelve mindhármunkat tetőtől talpig végigmért.
– Engedje meg grófnő, hogy bemutassam rég elveszett nővéremet,
Hangay Emmát, akit az ön fia végre megtalált.
– Legyen üdvözölve, gyermekem – mondta Agáta mama,
rezzenetlen arccal figyelve, amint a testvérem szoknyáját megemelve,
az etikett szabályait betartva fejet hajt előtte. – No, és eme kicsiny
leánykában kit tisztelhetünk?
– Én kérem, naccságos főméltóságú asszonyom, a Mári vagyok –
húzta ki magát nővérem hű, bár nála sokkal szutykosabb árnyéka. –
Foglalatosságomra nézvést mindenes cseléd, ügyes kezű rajzoló,
újsütetű udvarhőgy és társaskodónő vónék, aki viszont most épp fele
oly koszos sincsen, mint amennyire a hasa korog.
Agáta mama könnyed mosollyal jutalmazta a kanyargós
bemutatkozást.
– Legyenek nálunk üdvözölve, hölgyek – mondta. – Az Ambrózy-
villa mától az önök otthona is.
 A fürdő csodás volt, az emelet pedig csakis a miénk, mivel Richárd a
kocsin, amivel minket hazavitt, nyomban visszatért Pestre, hogy a
Motta-ügy szálainak elvarrásában segédkezzék. Márikának Terka néni
a saját szobájában vetett ágyat, Emma és én viszont ragaszkodtunk
hozzá, hogy együtt aludhassunk. A kádban elnyúlva még arra
gondoltam, mennyi dolog van, amit meg kell beszélnünk, ám a szemem
majd leragadt, így a szobám felé csoszogva már csakis az érdekelt, hogy
fejemet mihamarább a párnára hajthassam.
És ekkor néhány halk, sietős szó ütötte meg a fülemet, ami a
lépcsőfordulóból szűrődött fel hozzám, s amitől rögvest felébredtem.
– Most már minden rendben lesz, ugye, drága grófnő?
– Méghogy rendben? Alig hiszem. Sőt, attól tartok, az igazi bajok
még csak most szakadnak a nyakunkba, Terkám.
– Szentséges Szűz Mária, ezt meg miből tetszik gondolni?
– Miből, miből! Tán te nem látod, hogy immár túl sok szoknya
suhog a házban, báróból viszont erős hiány mutatkozik?

Pest, 1901. január 31.

A víztoronyban történt borzalmakat követő három nap olyan volt,

mint valami szédült, édes bódulatban töltött ópiumos álom. Hosszú
évek óta együtt töltött első közös „reggelünk” Emmával valójában a déli
harangszó után köszöntött ránk, mikor is gyomrunk korgása ébresztett
mindkettőnket. Terka néni ünnepi ebédet főzött, a földszinti
étkezőasztalnál pedig már ott várt minket Agáta mama és Richárd. A
társalgás négyünk között – mert Márikát szakácsnénk maga mellett
tartotta, mondván: „Elhiszem én, hogy inkább barátnéja vagy a
kisasszonyodnak, semmint a cselédje, de azért tudd, hol a helyed!” –
rendkívül visszafogott, illendő és arisztokratamód karótnyelt volt. Én
háromszor, a báró csak egyszer próbálta szóba hozni közös ügyeinket,
ám Agáta mama mindannyiszor finom köhintést hallatott, mire a
beszélgetés rögvest a rút, esős időjárásra, a sár okozta nehézkes
svábhegyi közlekedésre és a csigatésztás csirkeleves különleges
zamatára terelődött.
A szerb őrök eltűntek, mintha sose lettek volna, helyettük viszont
munkások jelentek meg, és Gáspár bácsi irányításával elkezdték
szétbontani az istálló elszenesedett romjait. Ambrózy báró az ebédet
követő kávé, konyak és szivar után az emeletre ment, majd fertályóra
múlva útibőrönddel a kezében tért vissza.
– Továbbra is az Országos Kaszinóban fogok lakni – jelentette be. –
Már szóltam Terka néninek, hogy a szobámat tegye alkalmatossá
Emma kisasszony számára. Úgy vélem, ez mindenkinek így lesz a
legkényelmesebb. Másrészt vettem a bátorságot, és még hajnalban
sürgönyöztem a hölgyek édesapjának, közölvén a jó hírt, miszerint
immár mindkét lánya velünk van épen és egészségesen.
Agáta mama helyeslőn biccentett, Richárd pedig ajánlva magát
távozott. Láttam rajta, hogy még mindig nyomasztja valami, ám
utánafutni, kifaggatni, esetleg addig rázni, míg elő nem bukik belőle az
igazság, abban a pillanatban nem tűnt túl okos és főleg illendő
viselkedésnek.
A nap további részét, miután a grófnő íróasztala mögé vonult,
helyette viszont a konyhában elköltött ebéd miatt még mindig duzzogó
Márika csatlakozott hozzánk, hármasban töltöttük. Volt miről
beszélnünk, hisz négy esztendő nagy idő. Emma kalandjainak hallatán
hol a könnyünk hullott, hol nevetés rázott, sőt, olykor a kettő úgy
egybekeveredett, hogy már azt sem tudtuk, épp vígak avagy szomorúak
vagyunk.
– Schützer néni, Ottó, a kis kasszírnő a Szervita térről, Kugler Tóni,
Elül Jenő, Trombitás Totyó, Blau Anna, Kloiber Karcsi, a víg kedélyű
bérkocsis, három rendőr, a Pronyó nevű gazember, Matolcsy Kamill,
no meg a saját fia – sorolta csendes borzadállyal Emma. – Herr Motta
őrült hatalomvágya miatt ennyi, vagy tán még ennél is több embernek
kellett meghalnia.
– Aztán kinyúvasztotta magát – szólt bölcselkedő arcot vágva
Márika. – Mer’ a jóisten, higgyétek el nekem, végül mindég igazságos,
még ha olykor kicsit lassacskán jár is az esze kereke.
– Na, de csipisz! – szólt rá a nővérem. – Ha ezt a papod hallaná...
– Nem fogja szegény, akárki is az, mer’ mióta az eszemet tudom,
messziről kerülöm őtet, meg az összes templomot – okoskodott a
kislány. – Elég, ha én számon tartom, miféle bűnök nyomkorásszák a
lelkemet, nem kell ahhoz még hallgatóság is.
Hétfő reggel sikerült időben kelnünk, bár a fél éjszakát átfecsegtük.
Terka néni friss kalácsot, sűrű tejeskávét tett elénk, Agáta mama pedig
közölte, hogy délelőtt néhány modell jön Stolltól{284}, hogy Emma
kiválaszthassa új ruhatárát. Mikor a nővérem tiltakozni kezdett,
mondván, míg haza nem megyünk, az én szekrényemből is tud
öltözködni, a grófnő csak annyit mondott:
– Maga többet érdemel, fiam, mint hinné, és bár a szerénység szép
erény, vitának helye nincs. Stoll jön, maga megnézi a legújabb
modelleket, választ és felöltözik, miként az illendő. A számlával pedig
ne törődjék, különben morcabb leszek, mint egy bocsát védő havasi
medve, és azt, higgye el nekem, nincs kedve megtapasztalni.
A kényelmes otthoni vásárláshoz váratlan segítséget kaptunk, midőn
déltájt a Stoll ládáival, pakkjaival, kalapdobozaival, három bájos
modelljével és szabójával telezsúfolt nagyszalonba Erdős Renée is
beviharzott.
– Jókor jöttem – állapította meg barátném, kikapva kezemből a
csuklójánál aranyhímzéssel varrt, fekete bőrkesztyűt, amit épp
nézegettem. – Az én csibém ugyanis verhetetlen, ha bűnözők nyomát
kell kutatni, ám divat és férfiak terén oly gyámoltalan, mint a ma
született bárány.
Észre kellett vennem, hogy Emma boldog, amiért végre valaki nem
az átélt borzalmakról faggatja. Mert Renée bizony – hallatlan
tapintatosságról téve tanúbizonyságot – még csak szőrmentén sem
említette a nővéremet ért csapásokat, és csak mikor néhány percre
kettesben maradtunk, fordított maga felé, mért végig szigorú szemmel,
és kérdezte halkan:
– Te jól vagy, csibe? Látom, csontod nem tört, de a szíved...?
– Annak sincs semmi különös baja – feleltem, ám közben nem
mertem ránézni. – Ketyeg, mint egy Schaffhausen{285}, csak épp...
– Dalolj hát, madárkám!
– Néha félreüt – mondtam talányosán, ám Renée így is értett.
– Jó – emelte meg államat. – Akkor most kirúgunk a hámból!
És a következő három napban valóban ezt tettük, méghozzá az én
döngő léptű, vastagcsontú, kakastollas kalapot viselő, így akár szoknyás
tábornoknak is beillő barátném vezérlete alatt. Jártunk színházban,
operában, élveztük bohém költők, írók és piktorok lázas rajongását a
Centrálban, az Abbáziában, majd jégre mentünk a Városliget
lampionokkal megvilágított, korcsolyákkal karistolt taván, hogy azután
forralt bort szürcsölve ücsörögjünk a kioszkban, gonosz kuncogással
lesve, a kövér iparosnék miként udvaroltatnak maguknak cingár
hódolóikkal a sétányokon andalogva.
Persze a víg szórakozás közben a mi sebesült hőseinkről sem
feledkeztünk meg. Kedd délelőtt Fecskát és Istit látogattuk meg a Szent
Rókusban, annyi süteményt, aszalt gyümölcsöt és hideg sültet
halmozva elébük, amennyivel kórtermi betegtársaik, sőt, az
irgalmasrendi nővérek is bőven elcsaphatták a hasukat. Az Ambrózy-
villa mindenese úgy vigyorgott, mint a sült tök, hisz a lába szépen
gyógyult, és – bár sántikálva – már sétálni is tudott, Fecska pedig
örömmel olvasta ki saját tenyeréből, hogy hamarost hazaengedik.
Szerdán reggel a Lipótmezőre kocsiztunk, mert azt akartam, hogy
Emma és Renée megismerje végre szegény kis pártfogoltamat, kire az
utóbbi hetekben sajnos nem jutott időm. Kaméleonka rosszkedvűen,
vállát húzkodva fogadott, és mikor meg akartam őt ölelni, a fal mellett
oldalazva, fejét hevesen rázva igyekezett eltávolodni tőlem, miközben
folyvást azt motyogta:
– Nem, nem! Nem szabad! Tilos, fáj, nem szabad, tiltva van, bizony,
nem szabad!
– Mostanság nem utánoz senkit – mondta a doktor, akit korábban
még sohasem láttam, ám a tekintete nyílt volt és zavara őszintének
tűnt. – Bocsássanak meg, hölgyeim, de többet magam sem tudok.
Olvastam a Kaméleonkának nevezett nőbeteg kartonját, és hallottam
róla, hogy korábban javulást mutatott, ám az utóbbi időben egyre több
vele a gond. Többször rátámadt az ápolókra és... Tessék, láthatják: ha
zaklatott, már nem is szobatiszta.
– Ezentúl gyakrabban jövök – mondtam. – Számítsanak rám!
– Na, és papuska? – súgta a fülembe Emma. – Hisz hamarost haza
kell mennünk.
Azt hiszem, ez volt életem első olyan pillanata, mikor úgy éreztem,
hogy kettészakadok. Marosvásárhely és a családom visszakövetelt, ám a
székesfővárosban is voltak szép számmal, akik nélkül az életemet már
elképzelni sem tudtam, és hogy miként lesz tovább, arról akkoriban
csakis a sorsok fonalát szövő párkáknak lehetett valamicske képzetük.
Szerdán este épp a Nebántsvirág{286} 100. előadásáról érkeztünk
haza, mikor Terka néni, aki már az ajtóban várt ránk, hogy lesegítse
havas kabátunkat, a fülembe súgta.
– A báró úr itthol járt és nagyon hiányolta a kisasszonyokat.
– Úgy? Akkor biz teljességgel fölösleges volt felkocsikáznia ide, a
Svábhegyre, mivel az egész délutánt az ő szomszédságában, a Magyar
utcában töltöttük.
– Abban a rossz hírű házban? – szörnyülködött Terka néni. – Édes
jó Máriácskám, hát minek kell olyan helyekre járni most, hogy már
Emmácska is előkerült és minden rendben van? Aszongyák, az a nő, a
Pilisy Róza...
– Tudom, mit mondanak róla – vágtam a szavába paprikásán. – És
képzelje, Terka néni, nem érdekel! Pilisy Róza az egyik legjobb szívű és
legokosabb nő, akit valaha ismerni volt szerencsém. Elrejtette a
nővéremet, sőt, megmentette az életét, nem úgy, mint azok, akik csak
játsszák a tisztességes keresztyén úri nőt, miközben két titkos szerető
között a cukrászdák asztalkáinál ücsörögve a barátnéikat
szórakoztatják kígyónyelvű pletykáikkal.
Kitörésemet konyhánk széles derekú szakácsnéja rémült
csodálkozással hallgatta, belőlem pedig tovább ömlött a szó.
– Egyébként pedig a báró úr felőlem nyugodtan felfúvódhat és meg
is pukkadhat nyomban! Hát mit képzel az az alak? Heteken át titkolja
előttem, hogy rálelt Emmára, miközben előbb a Tabánban, aztán meg a
Magyar utcában bújtatja őt, most meg, hogy végre minden szép és jó
lehetne, felénk se néz?
– Hisz éppeg az előbb mondtam, hogy kereste...
– Igazán? Ha olyan fontosak vagyunk neki, miért nem várt meg?
Terka néni összevonta a szemöldökét, és úgy vizslatott, miként a
meggyespite odaégett szélét szokta: haragos, számonkérő tekintettel,
melyben a szemetesvödör rettentő fenyegetése sejlik.
– Azt üzente, hogy holnap öt óra tájt a kisasszonyokért gyön –
mondta immár a lépcsőről, mely vanília és őrölt bors illatú
birodalmába vezetett. – Továbbá kérte, hogy fájintosan, szolid
polgárleányokhoz illőn öltözzenek ki, mert igencsak úri helyre viszi
magácskáékat.
– Mégis hová? – kiáltottam utána szinte könyörögve, és már nagyon
bántam, hogy az imént úgy felfortyantam.
– Aztat a báró úr nem kötötte az orromra – enyhült meg hirtelen
Terka néni, aki a konyhaajtóban állva úgy nézett vissza rám, mint akit
súlyos gondok terhe nyom, ám beszélni róla akkor sem volna hajlandó,
ha tüzes fogóval csipkednék a húsát.
Este a lányokkal már nem sokat beszéltünk. Úgy értem, a szánk
persze járt, de egyetlen valódi súllyal bíró, komoly gondolat sem
kerekedett ki a szavainkból. Márika folyvást arról csacsogott, hogy új
életcélja már nem a férjhezmenés, hisz a „pasasérek úgyis mind
ostobák”, inkább színésznő lesz, mert Küry Klára „ollan gyönyörű, mint
Drechslernél a puncstorta, vagy Albeckernél a serhab”. Emma viszont
hallgatag volt. Mikor megkérdeztem, bántja-e valami, előbb hosszan a
szemembe nézett, majd hirtelen a piperék között kezdett válogatni,
miközben hamis vidámsággal közölte:
 – Muszáj lesz holnapra valahogy megreparálnunk az arcodat,
Mili, mert az a fránya véraláfutás, ha halványan is, de még mindig
látszik. Nézd ezt a Blaha Serial Poudert{287} Azt írják a dobozán, hogy
„ez Blaha Lujza, azaz báró Splényiné...” Úgy tűnik, a magas rang még
itt is fontos a szépülni vágyó úrhölgyeknek! Szóval „a
színművésznőnek ez a legkedvencebb arcrizspora. Valamennyi arcpor
legjelesebbje úgy nappalra, mint estére, tekintélyek által
megvizsgáltatván vegytisztának és tökéletesen ártalmatlannak
találtatott. Mint piperecikk nélkülözhetetlen, az arcbőrnek a
leggyöngédebb fehérséget, ifjúkori üdeséget, szépséget és rózsapírt
kölcsönöz.” Hallod ezt, húgocskám? Ha feltesszük neked, bizton
letagadhatsz majd legalább tíz évet, és akkor holnap... Hm, holnap
kurta kislányszoknyában kell velünk jönnöd.
Márika úgy kacagott, majd bepisilt, én viszont csak annyit mondtam
csendesen:
– Rég kinőttem már minden kurta szoknyám.
Később, mikor Emma a homlokomra csókot lehelt és szobám
ajtajához lépve épp arra készült, hogy maga is nyugovóra térjen, keze a
kilincset fogva megállt, ő pedig fejét lehajtva, mintha a küszöbhöz
beszélne, szólt.
– Mondd, Mili, milyen ember ez a mi bárónk?
– Több mint fél esztendeje vagyok mellette, ám erre felelni mégsem
tudok – mondtam felkönyökölve az ágyon. – Csak abban vagyok
egészen biztos, hogy Ambrózy Richárd valami szörnyű és titokzatos
okból, amit száraz rózsák szomorú csokra takar el, másé nem, csakis
önmagáé akar lenni.
Másnap a báró bérelt hintóval jött értünk és vitt át Pestre.
Márikának otthon kellett maradnia, akadt hát duzzogás rengeteg, ám
Istit végre hazaengedték a kórházból, így a villa személyzete ismét
teljesnek volt mondható.
Kocsink a Kossuth Lajos utca 5. előtt állt meg, ahol az egykor
Cziráky-palotaként emlegetett Nemzeti Kaszinó{288} impozáns épülete
állt. Mivel útközben Richárd alig szólt hozzánk, Emma és én az utóbbi
napok víg és szomorú történéseivel traktáltuk őt. Meglepett, hogy a
bárót egyedül a Kaméleonkával való baljós találkozásunk érdekelte.
Több kérdést is feltett az új orvosról, kis barátném romló állapotáról
és arról, hogy láttam, hallottam avagy éreztem-e bármi különöset a
Lipóton, amit korábban sohasem.
Mikor a kocsiról leszálltunk, nekem is muszáj volt kérdezősködnöm.
– Mondja, báró úr, hol lófrált az utóbbi napokban, és miért hozott
minket a Nemzeti Kaszinóba?
– Hamarosan mindent megértenek – válaszolt Richárd kimért
udvariassággal. – Kérem, kövessenek az oldalsó bejárathoz!
– Mármint a cselédkapuhoz? – hökkent meg Emma.
– Valóban! – bólintott ő. – Hölgyek ugyanis csak ott léphetnek be az
épületbe.
Délután öt órára járt, mikor a kizárólag férfiak számára fenntartott
épület elnyelt minket. Az inas, aki már várt ránk és beengedett,
bizalmaskodva Ambrózy báróhoz hajolt, hogy közölje:

– Csáky Albin{289} gróf hamarosan asztalt bont. Önöket addig lesz

szerencsém az első emeleti társalgóba kísérni. Gondoskodtunk róla,
hogy senki ne zavarkodhasson, amíg a hölgyek és a főméltóságú úr...
– Köszönöm – adta át Richárd cilinderét, botját és kesztyűjét az
inasnak. – Csak mutassa az utat, a többit bízza rám.
– Ahogy parancsolja, méltóságos úr – hajolt meg ismét a fickó, majd
egyenest a személyzeti lépcsőházba vezetett minket, ahol újabb
magyarázkodásba fogott. – Elnézésüket kérem a kényelmetlenségért,
de a hölgyek kizárólag ezt az útvonalat...
– Tisztában vagyunk vele, miféle ostoba rendszabályok vonatkoznak
itt ránk – csattant fel ekkor Emma. – Kérem, döntse el végre, hogy
mehetünk-e fölfelé, vagy inkább hívjak néhány szüfrazsettet, akik majd
utat törnek nekünk ebben a férfierődben?
Az inas arcán ideges rángás futott át, de nem hablatyolt tovább, csak
ment előttünk kötelességtudóan. Az emeletre érve persze végül csak ki
kellett lépnünk a folyosóra, ahol néhány arra járó úr úgy bámult ránk,
mintha patánk és szarvunk volna. Szerencsére a társalgó, mely előtt
két, a miénkhez meghökkentően hasonló inas strázsált, nem volt
messze, így csupán rövid ideig kellett a dühös és tolakodó pillantásokat
elviselnünk.
A Nemzeti Kaszinó, mely Magyarország arisztokrata férfiúinak
búvhelyeként szolgált, az ország legfényűzőbb berendezésével bírt. A
társalgó négyméteres belmagassága, a plafont borító aranyozott
fakazetták, a nyomasztóan nagy kristálycsillár, a kandalló fölött
terpeszkedő velencei tükör, a hatalmas bőrfotelek és kanapék, valamint
a mahagóni dohányzóasztalkákon álló ezüst hamutartók mind-mind
arra szolgáltak, hogy az úri osztály mérhetetlen gazdagságát hirdessék.
– Halljuk hát, báró úr, kinek a kedvéért csempészett be minket ebbe
a szivarszagú ékszerdobozba? – fordult Emma Richárdhoz, amint az
inas távozott.
– Bocsássanak meg, de...
Ambrózy báró szabadkozása befejezetlen maradt, mivel az ajtó ismét
kinyílt, és rajta két férfi lépett be. Egyikük Bissingen gróf volt, míg a
másikat korábban sohasem láttam, bár valahogy mégis ismerősnek
tűnt. Sötét szalonkabát, élére vasalt nadrág, barna borjúbőr cipő, fekete
selyemmellény, keményített ingmell, apró mintás nyakkendő – mértem
fel gyorsan az öltözetét, ám amikor a szemébe néztem, a meglepetéstől
botladozni kezdtek a gondolataim. A jó kiállású, legalább hatvanéves
férfi tekintete perzselően élénk és rendkívüli intelligenciát sejtető, már-
már átható volt. Úgy éreztem, hogy mindent, sőt, még annál is többet
tud rólam, ám titkaim mégis jó kezekben vannak nála. Egyébiránt ha
nincs ez a delejes pillantás, könnyen lehet, hogy magamban – bármily
gonosz dolog is ez – kicsit kuncogtam volna kétoldalt pamacsszerűen
elálló őszes szakálla, előrehaladott kopaszsága és ovális lencsékkel bíró
csiptetős szemüvege miatt, amit a gomblyukába fűzött vékony zsinór
óvott attól, hogy az orrnyergéről lepattanva a földre essék.
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek
Magyarország miniszterelnökét, Széli Kálmán{290} kegyelmes urat –
zengte Ambrózy báró.
 – Részemről a megtiszteltetés – hajolt meg a férfi, aki továbbra is
minket fixírozott, ám közben semmi jelét nem adta annak, hogy az
udvariassági szabályokat betartva kezet szándékozna csókolni nekünk.
Bissingen gróf és Ambrózy báró kissé hátrébb húzódott, míg a
miniszterelnök gyors félfordulatot téve a kandallóhoz ment, és
miközben a míves piszkavassal a fahasábokat böködte, beszélni
kezdett.
– Hölgyeim, én takarékos ember vagyok. Sem pénzt, sem időt, sem
szót nem szeretek fecsérelni, ezért nézzék el nekem, ha netán nyersnek
tűnnék.
Emmával lopva egymásra pillogtunk, ám egyikünk sem tudta, mit
kéne erre felelni. Szerencsére a kegyelmes úr nem is várt választ, hisz
nyomban tovább beszélt.
– Tudok mindenről, amin kegyedék keresztülmentek, és őszintén
mondhatom, a történetük lelkem mélyéig megrendített, ám jelen
pillanatban az érzelgősségnek nincs helye. Kérdéseket fogok önöknek
feltenni, ám jól gondolják meg, mit felelnek, mert könnyen lehet, hogy
ezen múlik hazánk, a Monarchia, sőt, talán egész Európa sorsa.
– Éppen úgy, miként a Gottliebné krumpliján – csúszott ki a
számon, pedig csak gondolni akartam rá.
– Hogy mondja, kisasszony? – nézett rám csodálkozva a
miniszterelnök, így nem volt visszaút, beszélnem kellett.
– Nagyon egyszerű – kezdtem kiszámolni ujjaimon a pesti kofák
bölcsességét. – A Gottliebné zöldséges a Síp utcából. Ő mondta, mikor
hajnalban segítettem neki a rendelt árut széjjelhordani, hogy ha a
Spitzer, a Takáts és a Weinberger urak férges vagy rothadt zöldséget
kapnának tőle, az felborítaná a világ egész rendjét. Ennek hatása
ugyanis olyan volna, mint az egymás mellé állított dominók dőlése. A
nevezett kuncsaftok éhen maradnának, tehát rossz kedvvel és hanyagul
végeznék a munkájukat, ami az ő ügyfeleiket is szomorúvá, vagy épp
bosszússá tenné. Mivel a Spitzer úr divatáruügynök, a Takáts
nemzetközi fűszerkeskedő, a Weinberger pedig okulárékat árul, a baj
általuk végül egészen magas körökbe is eljuthatna, vagyis könnyen
lehet, hogy a rosszul szabott ruha a dunai gőzhajózást, a menta helyett
borssal megszórt sütemény az országot, az ön orrára kerülő hibás
okuláré pedig az egész Osztrák-Magyar Monarchiát döntené romokba.
Egyszerű ez, miniszterelnök úr, csak kicsit kofásan kell hozzá
gondolkodni.
Bissingen gróf megkövültén, Ambrózy báró a legcsekélyebb
csodálkozás nélkül, Széli Kálmán kegyelmes úr pedig töprengve meredt
rám.
– Bár női minisztereket is választhatnék a kabinetembe – sóhajtott
végül Magyarország feje (mármint a második, hisz az első maga a
király!), majd helyére téve a piszkavasat úgy kezdett beszélni, mint
iskolában a feleltető tanár. – Kérdéseim a következők: el kívánja-e
foglalni a körünkben jelen lévő Frau Motta Orávia trónját, mely úgy
tűnik, néki jogos öröksége?
A megszólítást hallva Emmát jól láthatóan kirázta a hideg, ám mikor
megszólalt, a hangja szemernyit sem remegett.
– Kérem, ne szólítson így, miniszterelnök úr. Való igaz, hogy
házasságot kötöttem a nevezett úrral, aki még aznap meghalt, tehát
jelenleg az özvegye vagyok, ám kényszer hatására cselekedtem, így
merem remélni, hogy a magyar
bíróság és az egyház hamarosan érvényteleníteni fogja a frigyünket.
– Ezek szerint a Motta-örökségre sem tart igényt? – kérdezte Széli. –
Jól gondolja meg, mit felel, mert óriási vagyonról van szó!
– Nincs mit fontolgatnom – szólt Emma. – Akkor sem vennék el
abból a pénzből egyetlen krajcárt sem, ha az életem múlna rajta.
– Mindezt a nagy nyilvánosság, mondjuk a sajtó előtt is elmondaná?
Emma zavartan sütötte le a szemét.
– Ha egy mód van rá... – mélyet sóhajtott és újra kezdte. –
Amennyiben ez elkerülhető, nem szeretném, ha a történetem, az
elrablásom és meghurcoltatásom, valamint ezen események okai
bármikor is kiderülnének. Kérem, engedje meg nekem, kegyelmes úr,
hogy ismét Hangay Emma legyek Marosvásárhelyről, és semmi több.
– Fenomenális! – kiáltott fel ekkor Széli Kálmán, sőt,
lelkesültségében még a két tenyerét is összecsapta. – Pontosan úgy
történt minden, ahogy azt a báró úr megjósolta.
– Bocsásson meg, kegyelmes uram, de jóslatról itt szó sem volt –
mondta kissé sértetten Richárd. – Ismerve a kisasszony makulátlan
személyiségét, egyszerűen kikövetkeztettem...
– Persze, persze, legyen, ahogy maga akarja – vágott a báró szavába
Széli, immár újra komoly, ám sokkal bizakodóbb arcot vágva. –
Nézzék, hölgyeim, a tények a következők. Az utóbbi napokban titkos
diplomáciai tárgyalásokat folytattunk Orávia miniszterelnökével, aki
attól tart, hogy ha a Pesten történtek nyilvánosságra kerülnek, a
hazájában azonnal zavargások törnek ki, ami pedig egész Európa
egyensúlyát megrendítheti. Az ön édesapját, kedves Emma,
meggyilkolták. A vizsgálat kiderítette, hogy az automobil fékrendszerét
Herr Motta parancsára tették tönkre, így a veszedelmes hegyi utakon a
sportszerető Georg királynak esélye sem volt a túlélésre.
Kezemet Emma karjára tettem, bár tudtam – hisz korábban már
sokat beszéltünk róla –, hogy az oráviai uralkodóra képtelen volt úgy
gondolni, mint édesapjára, így pedig a gyász is messze elkerülte.
– A merénylet tényét egyelőre nem fedték fel a nép előtt – beszélt
tovább a miniszterelnök. – Ám ha mi most bejelentenénk, miért halt
meg Pesten Herr Motta és a fia, világgá kürtőlve az egész Hangay-
ügyet...
– Értem – szólt közbe Emma –, és úgy vélem, az érdekeink közösek.
Én hallgatni fogok, ahogy a húgom is.
– Ebben nincs vita – mondtam. – Csak azt nem értem, hogyan
akarják eltitkolni két ilyen fontos külhoni személy halálát.
– Úgy, hogy mihamarabb nyilvánosságra hozzuk azt – felelt a
miniszterelnök –, ám a valódi okot hamissal cseréljük ki. A holnapi
lapok vastag gyászkeretben közlik majd a hírt, miszerint Herr Motta
iparmágnás nem csupán fia esküvőjére, de titkon gyógykezelésre
érkezett a városunkba, ám sajnos túl későn, így végül a Vaskovics
szanatóriumban adta át lelkét a teremtőjének.
– Na és Fridrich?
 – Ő, kérem, él és virul, bár sürgősen el kellett hagynia a kontinenst,
mivel az önnel kötött esküvő után fény derült rá .. .legalábbis a
lapokkal majd ezt közöljük... hogy kétszeresen is nős, tehát bigámiért
börtön várna rá – közölte a miniszterelnök fanyar mosollyal. – Az a
szegény kőműves, akit Rudnay főkapitány a toloncból prezentált, és aki
már régóta szeretett volna Amerikába emigrálni, igencsak örült, mikor
ingyen jegyet kapott a Fiúméból induló gőzhajóra, és mellé annyi
pénzt, hogy az óceánon túl akár egy egész téglagyárat is vehet majd
rajta. Cserébe csupán annyit kell tennie, hogy Fridrich Motta papírjait
mutogatva száll tengerre és tűnik el az Újvilágban.
– Most persze hallgat, de ha végül mégis megszorul, könnyen
eljárhat a szája – ráncoltam a homlokom.
– És ugyan ki hinne egy Magyarhonból kivándorolt pallérnak? –
mondta Bissingen gróf. – Ne aggódjék, kisasszony, a nővére így jobban
jár, hisz a bigámia vádja miatt az ő házasságát is gyorsabban
érvénytelenítik.
– Most már csupán két döntést kell meghoznunk, uraim – vette
vissza a szót Széli Kálmán. – Először is: mi legyen a sorsa a jelenleg
szökésben lévő Csépi Ilonának...
– Hát megszökött? – Emmával csak most jöttünk rá, hogy a Grétára
bízott ál-Hangayról az utóbbi napokban teljesen megfeledkeztünk.
– Még az Angol Királynőben nyoma veszett, miután az
éjjeliedénnyel leütötte az önök barátnőjét – mondta Ambrózy báró. –
Aligha hinném, hogy a jövőben hallunk felőle, ám ha mégis kézre kerül,
majd kitaláljuk, mi legyen vele.
– A jelenleg is őrizetben lévő Tarján Vilmos sorsát azonban még ma
el kell rendeznünk – mondta a kegyelmes úr.
– Tessék?! – kiáltottam. – A Vilike miért van becsukva?
– Mert mindent tud az ügyről, és ráadásul hírlapíró – felelte
komoran a miniszterelnök –, így tehát biztosra veszem, hogy amint
tollat kap a kezébe, nyomban szertekürtöli a titkainkat.
– Richárd, maga is tudja, hogy ez ostobaság – léptem a báró elé. –
Vili a barátja! Vagyis... Magának nincsenek barátai, de Tarján Vilmos
mégiscsak valami olyasféle – két kezemmel hadonászva különböző
formákat mutattam, mert nem találtam a megfelelő szót. – Olyan...
Hogy is mondjam? Olyan izé, mint ami leginkább egy barátra hasonlít.
– Ez igaz – bólintott némi habozás után Ambrózy báró.
– Kegyelmes úr, beszélek Tarjánnal, és ha ő becsületszavát adja,
hogy hallgatni fog, személyesen vállalok érte felelősséget.
– Legyen – bólintott megkönnyebbülve Széli. – Amit Rudnay
javasolt, egyébként sem tetszett túlságosan.
Magamban megfogadtam, hogy – bár nem tudom, mit
tanácsolhatott Vili ügyében a miniszterelnöknek – amint a főkapitány
legközelebb az utamba kerül, úgy rúgom őt bokán, hogy két hétig csak
körbe-körbe tud majd menetelni.
– Egyetlen dolog van hátra – szólalt meg ismét Széli Kálmán. –
Bissingen, kérem, adja át a Hangay Emma kisasszony származását
bizonyító okiratokat, amiket annak idején a hölgyek édesanyja önre
bízott. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy jobb lesz
azokat mielőbb elpusztítani.
- Sajnálom, kegyelmes úr, de ez lehetetlen – sóhajtott a gróf
sápadtan. – Azok az iratok ugyanis sosem voltak a birtokomban.
 33
A végső kérdés

Hiába ringatott békésen az első osztályú kupé

bordó bőrrel bevont ülése és kattogott alattunk egyenletesen a
vaskerék, én mégis úgy éreztem, hogy hegyes tüskéken ülök, utunk
pedig a végtelenbe tart és sosem ér véget. Ölemben könyv hevert,
Dracula gróf nemrég megjelent vérfagyasztó története azonban nem
kötött le, így inkább a párnás fejtámasznak dőlve néztem az elsuhanó
havas tájat, ami épp semmi más látnivalót nem kínált, mint csöndes
alföldi tanyák, fehér dunyha alatt szendergő szántók és kopaszon
feketéllő erdők képét.
– Mi bánt, kishúgom? – kérdezte Emma a szemközti ülésről,
félretéve saját olvasmányát.
– Hogyan? – riadtam fel gondolataimból. – Oh semmi, csak...
– Nincs kedved hazamenni, igaz?
Eszembe jutott, mennyire unatkoztam karácsonykor
Marosvásárhelyen, és elszégyelltem magam.
– Papuska nagyon boldog lesz, hogy végre mindketten hazatérünk –
mondtam. – Az utóbbi napokban többször is sürgönyzött, nem értve,
miért késlekedünk.
– Majd elmondjuk neki élő szóban, milyen sok teendőnk akadt.
A miniszterelnökkel folytatott titkos tanácskozás után Tarján Vili
szabadlábra került, és amint meglátta, nyomban fülig szerelmes lett
Emmába. Szegény fiú persze mukkot sem szólt erről, én azonban
láttam, miként homályosodik el kerek szemüveglencséi mögött a
tekintete. Épp így nézett rám is, mikor még azt hitte, én vagyok a
zsánere. Istenkém, hát mit tegyünk, úgy tűnik, a mi drága Vilink
könnyen lobbanó típus.
Emma mindebből semmit nem vett észre. Őt alig kötötte valami az
Ambrózy-villához és Pesthez, ezért a Nemzeti Kaszinóból kilépve máris
a hazautat tervezgette.
– Képzeld, levelet kaptam Madame Orlócytól – pattintotta szét
retikülje csatját, miközben vonatunk fáradtan pöfögve Szolnok felé
közeledett. – Pontosabban nem is egyet, de legalább tucatot. Fuith
úrhoz küldte őket, akiben ugyan rossz emlékeket hagyott a Kardos
Cecília név, mégis megőrizte mindet. Tegnap aztán, mikor felkerestem
őt, hogy elnézést kérjek a kellemetlenségekért, amiket akaratlan
okoztam neki, alig győztem csodálkozni, mikor a kezembe nyomta ezt a
paksamétát. Nézd, Madame Orlócy mindet más városban adta fel.
– Bonn, Stuttgart, Frankfurt, Passau – olvastam a postai pecséteken.
– Hát nem azt mondtad, hogy a barátnéd Pozsonyból Fiúméba, onnan
meg Amerikába ment?
– Úgy esett, hogy Amerika elébe jött – nevetett Emma. – Azt írja,
hogy Fiúméba tartva tudomására jutott, miszerint a híres Barnum
cirkusz{291} épp európai turnét tart, és neki mindig az volt az álma, hogy
egyszer ezt a truppot munka közben lássa. Fogta hát magát,
kicseréltette a jegyét, és két nappal később már Hannoverben nézte az
előadást.
– Mely során rájött, hogy cirkusz nélkül élni ugyan lehet, ám nem
érdemes, ezért rögvest belépett a társulatba – találgattam, mint
kiderült, hajszálpontosan.
– A jelenlegi művészneve Miss Zolino, a magnetic wonder{292} –
mutatta Emma az ovális fotográfiát, amit az egyik borítékból húzott
elő. A képen szigorú arcú, metszőén éles tekintetű, fekete ruhás nőt
láttam, kinek nyakában a hosszú, többszörös gyöngysoron kívül egy
nagy szívmedál is csüngött.
 – Érdekes – adtam vissza a fotográfiát kissé közönyösen. – Szóval
mostanság a németeket csapja be a hókuszpókuszaival?
Emma szájsarka felfelé rándult, ám mielőtt válaszolt volna, szépen
eltette a selyemszalaggal átkötött leveleket.
– Undok vagy, Mili – mondta aztán tárgyilagos, nyugodt hangon. –
Fertelmesen undok és igazságtalan. Madame Orlócy kétszer is
megmentette az életemet, úgyhogy ha mást nem is, ezt legalább
tisztelhetnéd benne.
– Jó, persze, igazad van – tártam szét a karom tehetetlenül, és
éreztem, hogy a szemembe könny gyűlik. – Csak ez az utazás... Emma,
értsd meg, én többé már képtelen vagyok úgy élni, mint azelőtt. Mikor
kiléptem az Ambrózy- villából, azt hittem, megszakad a szívem. Ahogy
Terka néni a kezembe nyomta a rétest, amit az útra sütött... Agáta
mama szomorú mosolya... Isti kajlán leplezett pityergése, és Gáspár
bácsi csiklandó bajsza az arcomon, mikor életében először és utoljára
átölelt, ez nekem mind egy-egy tőrdöfés volt. Na, és azt hallottad, hogy
Bogi egész a Karthauzi utcáig rohant a kocsink után, oly szívszaggatóan
ugatva, mintha csak tudná azzal a buta kis kutyafejével, hogy mi többé
már sohasem... Soha...
Emma mellém ült és szorosan átölelt, én meg csak bőgtem, mint
borjú az anyja után. Most, hogy újra volt nővérem, akire számíthattam,
és nem kellett folyton annak az erős, magabiztos, talpraesett lánynak
lennem, akit képtelenség bármivel is megrendíteni, a sírás régi
ismerősként köszöntött és vette birtokba egész lényemet.
– Bocsánat, én... – szólalt meg ekkor a hangtalan félrecsúszó
kupéajtóban álló Bissingen Ernő rettentő zavarral, látván, miféle
jelenetbe csöppent. – Csupán a tea miatt... Hamarosan felszolgálják, és
gondoltam...
– Minden rendben – mosolygott a grófra Emma. – Azonnal
megyünk, köszönöm.
– Hát persze, persze – motyogta Bissingen, miközben az ajtót
csukta. – Akkor hát megmondom a báró úrnak... Elnézésüket kérem,
már itt sem vagyok.
 – Na, csibém! – fordult felém ismét Emma, Renée-től csent
becenevemet használva, miközben két tenyerébe vette arcomat. – Most
hallgass ide jól, mert csak egyszer mondom el. Bissingen és Ambrózy
urak azért kísérnek el minket Vásárhelyre, mert a Motta-ügyet csakis
ott tudjuk végérvényesen lezárni. Amint ezen túl vagyunk,
megnyugszunk kicsit, és kitaláljuk, hogyan legyen tovább. A
miniszterelnök úr őkegyelmessége szerint a származásomra vonatkozó
bizonyítékok továbbra is veszélyesek, hisz ha Motta- vagy Matolcsy-
félék kezébe kerülnek, minden borzalom elölről kezdődhet.
– Bissingen azt mondta, a papírok sosem voltak nála, viszont tudja,
hogy hová vannak elrejtve – bólogattam továbbra is rosszkedvűen,
mire Emma ismét mélyen a szemembe nézett.
– Téged nem is az bánt, hogy hazamegyünk – szólt hirtelen, mint aki
a vesémbe lát. – Halljam az igazat! Mi a baj?
– A báró – sóhajtottam. – A mi karót nyelt, rideg és öntelt bárónk a
baj.
– Nem értem – csodálkozott a nővérem. -- Hisz szeret téged, ezt a
vak is látja.
Szavai gyöngyökként gurultak szét a lágyan ringó kupéban, ám én
nem voltam bolond, így rögvest észrevettem, hogy egyik sem
tengermélyi kagylók opálfényű szülötte, inkább csak közönséges üveg.
– Úgy szeret, mint téged – mondtam ki azt, ami elsőként az eszembe
jutott, menet közben harapva le végéről a kérdőjelet, mely pedig
nagyon is odaillett volna. Emma nem felelt azonnal. Zavartan
zsebkendő után kezdett kutatni, bár annak sarka jól láthatóan fityegett
elő a ruhaujjából, és mikor végre rátalált, csak annyit mormogott:
– Igen, az könnyen lehet, hogy éppúgy szeret engem, mint téged,
elvégre testvérek vagyunk.
– Na, ez aztán a szép história – dőltem hátra oly erővel, hogy ülésem
rugói belenyekkentek, miközben két karomat a mellem alatt
összefűztem. – Azt hiszem, a te Márikád ilyenkor mondaná, hogy
szer’usz világ!
Emma nevetni kezdett, majd arcomba dobta a zsebkendőjét.
 – Igazad van, húgocskám, a Hangay lányok sorsa már csak ilyen
kacifántos – mondta –, de azért te semmit se félj, mert amíg egymást
szeretjük, a legveszedelmesebb báró sem foghat ki rajtunk.
– Főleg, ha nem is akar – sóhajtottam nagyot. – Tudod, Emmus,
könnyen lehet, hogy azok a száraz rózsák örökre elvették a mi bárónk
kedvét a szoknyasuhogástól.
– Rózsák?
– Vagy inkább a Rózsalány, akit a festményen láttam.
– Úgy, szóval festményt is őriz róla?! – nővérem tekintetében
különös fény villant. Olyan, mint amilyen az enyémben szokott, mikor
rejtélyt szimatolok. – Van nekem egy ideám, Mili, amit mi ketten akár
meg is valósíthatnánk.
– Hallgatlak!
– Mesélj nekem erről a titokzatos Rózsalányról – mondta ő –, de
most ne csak annyit, amennyit korábban elmorzsáltál az orrom előtt.
– Sokkal többet én sem tudok.
– Akkor majd mi ketten összekapirgáljuk a hiányzó részeket. Orlócy
asszony azt írta, hogy áprilisban a Barnum Magyarországra jön, én
pedig mindenképp látni szeretném őt. Ráadásul Márika sorsát sem
rendeztem még el, pedig szegényt úgy hagytam ott Fecskáéknál, hogy
gondoskodni fogok róla, amint a magam dolgában már nincs több
teendőm. így tehát mindjárt két nyomós indokot is tudok, hogy mi
ketten visszatérjünk a székesfővárosba, és ha már ott vagyunk...
– Akár a bárónk szívéből is kihúzhatjuk azt a fránya rózsatüskét! –
értettem meg végre nővérem csavaros okoskodását, ő pedig a
nyakamba borulva velem nevetett.

Az ingujjra vetkezett, nadrágját széles hózentrógerrel rögzítő,

hatalmas markában súlyos csákányt tartó Varga úr meglehetősen
különös látványt nyújtott a Lázár-palota nagyszalonjának közepén. A
cselédek korábban már mind felgöngyölték a drága szőnyegeket,
kivitték a falakon függő értékes olajfestményeket, a karcsú rokokó
bútorokat pedig félretolták, és nagy, fehér vászonlepedőkkel takarták
le. A régi, békés állapotokra egyedül a szalon hátsó falát elfoglaló,
hatalmas kandalló emlékeztetett, melyben most is épp úgy lobogott a
tűz, miként az télvíz idején megszokott.
– Akkor hát hogyan legyen, méltóságos asszony? – kérdezte Varga
úr, a kőmíves, szomorúan pillogva a ház úrnőjére. – Mer’ már meg ne
tessen haragudni az őszinte szóért, de igen szép ez a fal, nincsen neki
semmi hibája, szóval kár lenne érte.
– Majd maga újra rendbe hozza – mondta magabiztosan az özvegy.
– Tudom, hogy végül szebb lesz, mint volt, most azonban vesznie kell.
– Ahogy kívánni tetszik – lépett közelebb a szabaddá tett falrészhez
Varga úr, ám mielőtt lecsapott volna a csákánnyal, még ránk szólt. –
Tessenek kicsinyt hátrébb menni, mert a tégla szilánkosan törik, és
igen bánnám, ha valakinek baja esnék.
Öten álltunk félkörben a szalon közepén, és mind nyomban
engedelmeskedtünk a kőmíves utasításának. A csákány súlyos, nagy
dübbenéssel sújtott le. Festék, malter és tégladarabok szálltak széjjel,
ám a fal tartotta magát. Varga úr szakértő szemmel vizslatta művét,
tömpe ujjával belepiszkálva a keletkezett kicsiny lyukba, majd úgy
bólintott, mint aki már mindent ért, és újra nekiveselkedett a
pusztításnak. A fal épp a harminckettedik csapásnál adta meg magát és
omlott bele a mögötte rejlő üregbe. Varga úr rögvest letámasztotta a
csákányt, és közelebb lépve a réshez, kezdte kidobálni belőle a téglákat.
– Fájintos munka – állapította meg. – Akárki rakta ezt a falat, értett
hozzá és megadta a módját.
– Édesapa keze munkája – mondta Nóra grófnő csendesen.
– No, azért valamicskét én is besegítettem – jegyezte meg Bissingen
gróf fanyar, szinte már kisfiús mosollyal. – Jenő nagybirtokos grófnak
és mesterembernek egyként kiváló volt. Már fiatalon is bármilyen
anyagot csodásán, művészien formált, és mikor bokros teendői
engedték, mindig a műhelyében szorgoskodott.
 – Ahogy mondja, Ernő, édesapám mindig tele volt alkotói hévvel –
bólintott az özvegy. – A meggyesfalvi kastély és vadászház mívesen
faragott famennyezetét is ő készítette, ahogy a bútorok java szintén
atyám keze munkáját őrzi. Nem is csoda, hogy a mama nem akar
onnan kiköltözni, pedig hívtam, hogy lakjon velünk, ha már a kegyetlen
sors szeszélye által mindketten egyazon évben lettünk özvegyek.
Emma és én a fiatal grófnő két oldalán állva szinte egyszerre
nyúltunk felé, hogy némi vigaszt nyújtsunk neki, amit ő szomorú
mosollyal viszonzott.
– Nocsak, hát ez meg mi? – hallottuk ekkor Varga úr hökkent
mordulását. A kőmívesmester malteros keze fürgén eltávolította a
falban keletkezett lyuk utolsó tégláját is, mely alatt végül valami oda
nem illő tárgyat talált.
– Az ön munkája jelenleg véget ért – lépett előre már-már bántóan
heves lendülettel Ambrózy báró, ki mindvégig feszült arccal figyelte az
eseményeket. – Most, ha kérhetem, távozzék a helyiségből!
Varga úr kérdőn pillantott a grófnőre, elvégre ő volt birtokon belül.
Nóra aprót biccentett, mire a mester fogta a csákányt, és vállára
lendítve azt, kivonult a szalonból.
– Nepomuk, kérem, gondoskodjék róla, hogy Varga úr megkapja a
jussát, minket pedig a következő percekben senki ne zavarjon –
mondta eztán a ház asszonya. Az ajtóban álló öreg inas vigyázzba vágta
magát és felüvöltött.
– Parancsára, méltóságos asszony – majd cipőit a parkettának
csapva hátrébb lépett, és behúzta maga után a két- szárnyú ajtót.
– Szegény sosem lesz már civil – sóhajtott elnézően Nóra, majd
figyelmét a frissen bontott falrész felé fordította.
Ambrózy báró időközben óvatosan kiemelte és a vászonnal fedett
asztalra tette a vaskazettát, mely eddig a téglafal mögött rejtezett. A
teljességgel épségben maradt dobozt súlyos, régimódi, cirádás lakat
zárta le. Bissingen gróf a mellényzsebében kotorászva halászta elő a
kulcsot, amit immár húsz esztendeje őrzött és a zárnyílásba illesztette
azt.
 – Tisztán emlékszem ama különös nap és éjszaka minden percére –
mondta közben. – 1881 decemberében történt, midőn az én szegény
barátom, oráviai Georg, az Isten nyugosztalja, utoljára jött
Marosvásárhelyre, hogy láthassa szerelmét és közös gyermeküket. Ezt a
ládikát a vártemplomban zártuk le azzal, hogy én fogom őrizni, ám
Hanna, miközben a rá várakozó szánhoz kocsiztunk, úgy döntött, jobb
szeretné, ha a lánya származását bizonyító okirat a közelében maradna.
Ezt én elfogadtam, de felhívtam rá a figyelmét, hogy az otthonában
biztonságos rejteket lelni nem lehet. Ekkor jutott eszembe a Lázár-
palota, melyben annak ellenére folytak még itt-ott kisebb munkálatok,
hogy a felújítás örömére rendezett bál már több mint két esztendővel
korábban megtartatott.
– Oh, azokra a mulatságos időkre én is emlékszem – merengett
vissza gyermekkorára Nóra. – Édesapámnak folyvást valami új ötlete
támadt, és ezért a házban hol itt, hol ott bontatta meg a falakat, tépette
le a gyönyörű szövetburkolatot, maga faragta lambériára cserélve azt,
vagy épp nyittatott ajtót, ablakot oda, ahol eredetileg ilyesmi nem volt.
Szegény mamát egészen az őrületbe kergette ezzel, hisz vendégeket is
csak félve lehetett hívni, mert könnyen előfordulhatott, hogy mire
megérkeztek, malterosvedrek és ácsszerszámok közé kellett leültetni
őket.
– Aznap, mikor Jenő barátomhoz bekopogtam, épp itt, a
nagyszalonban ügyködött – mondta Bissingen gróf a megbontott
falrészre mutatva. – Akkoriban ott egy kisebb beugró volt, amibe egyik
őse mellszobrát állíttatta, ám kiderült, hogy túl kevés fény esik rá, ezért
úgy döntött, a nyiladékot befalazza, így egyenlítve ki a fal síkját.
– Féltem attól a szobortól – mosolygott Nóra. – Úgy gubbasztott
annak a résnek a sötétjében, mintha rám akarná vetni magát. Arra is
emlékszem, mennyire örültem, mikor másnap itt találtam magukat
fülig malterosan, a beugró pedig örökre eltűnt.
– Jenő egyetlen szóval sem kérdezte, mit akarok elrejteni, csak fogta
a ládikát, berakta a félig már felhúzott fal mögé, aztán rakta tovább a
téglákat.
 Bissingen gróf a régmúlt emlékeitől kissé meghatva, remegő kézzel
fordította el a kulcsot. A vaskazetta belsejében a száraz levegőnek hála
tökéletesen épen maradt paksaméta hevert.
– Kisasszony, ez az ön reszortja – lépett hátrébb a gróf, utat engedve
a nővéremnek. Emma az asztalhoz ment és vigyázva, mintha attól
tartana, hogy menten porrá omlik, kezébe vette a sárga borítékot. A
papírt spárga fogta körbe, melynek csomóját nagy, vörös pecséttel
zárták le. Halk roppanás hallatszott, amint a nővérem feltörte a
keményre száradt viaszt. A paksamétában csupán két lelet hevert. Az
egyik cirkalmas gót betűkkel írt, zsinóros pecséttel ellátott közjegyzői
okirat volt, mely által Oráviai Kotheringen Kari Ferdinand Josef
Ludwig Georg tanúk előtt elismerte és igazolta, hogy a Marosvásárhelyt
született Hangay Emma – az eredeti anyakönyvi bejegyzéseknek
ellentmondva – valójában az ő gyermeke, és mint ilyen, egész életében
megilleti őt minden olyan jog, ami az elsőszülötteknek az oráviai
törvények szerint jár. A papiros alján jól látszott a későbbi király, a
mama, Hangayné Széky Hanna, valamint Szász Domokos püspök és a
közjegyző aláírása, továbbá a zsinóros viaszpecsét, melybe nővérem vér
szerinti apja hercegi gyűrűjét belenyomta.
– Itt van hát a papír, amiért oly sok ember meghalt – mondta
keserűen Emma.
– Kezdve a mamával, akit Motta mérgeztetett meg csúszott ki a
számon. – Bár még mindig nem értem, miért.
– A teljes igazságot már sosem deríthetjük fel – szólt Ambrózy báró,
tőle szokatlanul lágy, részvétteli hangon. – Én azonban úgy sejtem, a
mérgezett tű szúrását zsarolás előzhette meg. Motta rájött II. Georg
titkára...
– Ugyan miként, hisz a vártemplomban minden jelenlévő
megbízható emberünk volt – vágott közbe Bissingen gróf.
– Valóban? – csóválta kétkedőn a fejét Ambrózy báró. – Én viszont
úgy vélem, a közjegyző vagy a fotográfus pénzt remélve nagyon is
könnyen fecseghetett neki, ő pedig zsarolni kezdte a kisasszonyok
édesanyját. Motta ezt az okiratot akarta megszerezni, sőt, talán már
akkor felkínálta kiskorú fiát vőlegénynek, ám Széky Hanna ellenállt, így
híva ki maga ellen a végzetet. A mágnás megmérgeztette őt, majd
felkínálta neki az ellenszert, cserébe az okiratért. Azt hitte, biztos a
siker, ám nem számított Hangayné halált megvető, makacs
bátorságára, mely kizárta, hogy e nemes asszony az életéért cserébe
áruba bocsássa a gyermekét.
Súlyos csend telepedett közénk, mely nyomasztóvá mégsem
válhatott, mivel a báró ismét megszólalt.
– Természetesen mindez csak feltételezés. Még az is lehet, hogy a
kisasszonyok mamáját a piacon darázs szúrta meg, ő pedig a
rovarméregre érzékeny lévén lett beteg és hunyt el. A holttest
exhumálása nélkül ezt kideríteni sajnos...
– Köszönjük, báró úr, ennyi most bőven elég – érintettem meg
Richárd karját, mire ő észbe kapva bólintott.
– Oh, hát persze, hisz ennek már nincs is jelentősége – mondta. –
Lássuk inkább, mi rejtőzik még a borítékban.
Emma félretette az okiratot, és kezébe vette a vastag, szürke
kartonlapot, ami valójában egy kissé megsárgult fotográfia kereteként
szolgált. A régi képen a mi fiatal, gyönyörű mamánk volt látható vaskos
téli útiruhában, fején dísztelen kalappal, karján pedig hófehér, fodros
pólyába csavart nővéremmel. Mellettük magas, karcsú, komoly
tekintetű férfi állt angol szabású öltönyében, és míg egyik karjával a
mamát ölelte gyöngéden, addig a másikat a pólyán nyugtatta,
mutatóujját kínálva a csecsemőnek, aki aprócska kezével oly szorosan
markolta azt, mintha sosem akarná elengedni.
– Ő volt hát az édesapám? – érintette meg a fotográfia felszínét
Emma.
– Sajnálhatja, kisasszony, hogy immár sosem ismerheti meg őt –
szólt gyásztól fátyolos hangon Bissingen gróf. – Georg volt a legjobb,
legbecsületesebb és legszerencsétlenebb férfi, akivel valaha
találkoztam. Sosem szűnt meg szeretni Hannát, ami végső soron a
vesztét okozta, hisz ha hajlandó lett volna más párt választani maga
mellé, és véle trónörököst nemzeni, akkor Mottának sem adódott volna
alkalma...
– Elég már az okoskodásból – szóltam rá éppúgy, miként korábban
Ambrózy báróra. – És még maguk mondják a nőkre, hogy be nem áll a
szánk?!
Emma ekkor – elképzelni sem tudom, miért – rám mosolygott,
megsimította arcomat, majd fogva a két papírt, a kandallóhoz ment.
– Essünk túl rajta, uraim – mondta hátra sem nézve. – Legyenek
tanúim, hogy ezennel elpusztítom a valós származásomat bizonyító
közjegyzői okiratot.
A lángok mohón martak a száraz papírba, fájdalmas gyorsasággal
emésztve el azt. Egyedül a pecsét tartott ki valameddig, majd a viasz
fortyogni kezdett, és mélyvörös vércseppekként csordult le az izzó
fahasábok oldalán. Emma a kandalló előtt guggolva várta, míg már
nyoma sem marad a papirosnak, majd a fotográfiát is a tűz fölé
tartotta. A karton széle megpörkölődött, koromcsík ült meg a vastag
hátlapon, nővérem ujj ai mégsem nyíltak szét, hogy elengedjék végre a
képet.
– Erre semmi szükség – hajolt le Ambrózy báró, és megragadva
Emma kezét, a fotográfiával együtt visszahúzta azt a tűz fölül. – Tartsa
meg nyugodtan, hisz a kép önmagában aligha bizonyít bármit is.
Ráadásul ez az egyetlen emlék, ami vér szerinti atyjától kegyednek
megmaradt.
A nővérem hálásan pillantott Richárdra, és a képet ma gához
szorítva felállt, majd hozzám lépett és Nórára nézett.
– Fogadja örök hálámat, grófnő, amiért megengedte, hogy ekkora
kárt tegyünk az otthonában – mondta.
– Ez, kedvesem, igazán bagatell – legyintett az özvegy. – Elárulom,
hogy hamarost ennél sokkal nagyobb ramazurit tervezek, teljességgel
átszabva a magam ízlésére ezt az egész ódon házat.
– Ettől függetlenül a kőmívesmunka okozta költségeket
természetesen megfizetem – tiltakozott Emma. – Csak némi türelmet
kérek, míg valahonnan készpénzhez jutok.
– Türelemre semmi szükség – lépett hozzánk Bissingen gróf komoly
arccal, és öltönye belső zsebéből hosszúkás ügyvédi borítékot húzott
elé. – Ez itt, Hangay kisasszony, az öné. Kérem, rendelkezzék vele
szabadon!
Emma és én döbbenten néztük a papirost, mely ámulatunkat igazán
csak akkor reptette az égig, mikor felnyitva azt, megláttuk, hogy nem
mással van dolgunk, mint egy nővérem nevére kiállított banki
bizonylattal, mely irdatlan méretű összegre szólt.
– Mégis, ha szabad kérdeznem, miféle tréfa ez, gróf úr? – kérdezte
Emma.
– Tréfáról szó sincs – mondta zordan Bissingen Ernő. – Húsz
esztendővel ezelőtt azon a bizonyos decemberi napon nemcsak az ön
édesanyja, de Georg barátom is titoknokává választott. Kijelentette,
hogy bár többé nem láthatja a gyermekét, a jövőjéről mégis örömteli
kötelessége gondoskodni, ezért rendes évjáradékot folyósított, amit
nekem kellett kezelnem. Az összeget, mely a kegyed atyai öröksége,
minden évben én vettem át és raktam bankba, hogy a mai napon
hiánytalanul átadhassam önnek.
– Atyai örökség? – Emma vissza akarta adni a papírt. – Ez nekem
nem jár, hisz épp az imént tagadtam meg a vér szerinti apámat azzal,
hogy elégettem a származásomat bizonyító okiratot.
– Georg őszinte szeretetének és ragaszkodásának emlékműve ez a
pénz – mondta Bissingen gróf, és nem nyúlt a bizonylatért. – Kérem,
kisasszony, ha már a világ sosem tudhatja meg, hogy az én szegény
barátom mily nagyon szenvedett, legalább a végakaratát ne tegye
semmissé. Georg a pénzt azért küldte, mert másként... tekintettel a
körülményekre... lehetetlen volt kifejeznie szeretetét. Rossz, tökéletlen,
suta módszer ez, belátom, de mégiscsak ennyi, ami belőle, az
édesatyjából önnek megmaradt.
Emma nem tudta, mit tegyen, és kivételesen én sem bírtam semmi
okos vagy szertelen szót a számon kiejteni. Nóra asszony viszont, aki
fiatal kora ellenére már több jellemet és józan észt csiszoló szenvedésen
volt túl, mint mi négyen együttvéve, nem beszélt, csak fogta a
bizonylatot, és a fotográfia mellé simítva azt, mindkettőt betette
nővérem retiküljébe.
– Így – mondta, miután a táska halk kattanással összecsukódott. –
Most pedig, mivel épp elég port nyeltünk már, menjünk szépen teázni.

Marosvásárhely, 1901. február 3.

A gázlámpák üvegbúrái mögött pislákoló lángocskák fénye játszi

szikrákat csiholt a metszett kristálypoharak oldalán.
Négyen ültünk az emeleti szalon nagy, damasztabrosszal takart
asztalánál; papuska két oldalán Emma és én, míg velünk szemben
Ambrózy báró a hozzá oly jól illő, komor magányban. Az ebéddel már
végeztünk, tányérjainkat Hirsch úr – ki boldogan vállalta a komornyik
szerepét – összeszedte és kivitte, majd türelmet kért, míg a kávét lefőzi
és felszolgálja. Bissingen gróf még előző nap elutazott, hisz bokros
teendők várták, ám a báró maradt.
– Van itt még néhány elintéznivalóm – mondta, amin én személy
szerint nagyon csodálkoztam, elvégre Emma ügyét végképp lezártuk,
más dolga pedig Richárdnak Marosvásárhelyt aligha lehetett.
Mindazonáltal egyikünk sem bánta, hogy a báró kicsinyt még a
közelünkben marad. Papuska rögvest meghívta őt búcsúebédre, majd
szétszalajtott minket a városban, hogy az előkészületeket megtegyünk.
Emmával sorra jártuk az üzleteket, kofákat, henteseket, és mindenhol a
legfrissebb, legfinomabb különlegességeket rendeltük meg, amiket
aztán a bolti szolgák nagy lihegve, csinos csomagokba bagyulálva le is
szállítottak. A Hangay könyvkereskedés egész hétre bezárt, így a
vevőket sem kellett kerülgetnünk, és közben számos alkalom nyílt arra
is, hogy a nővéremmel bizalmas megbeszéléseket tartsunk.
– Bánt az a rengeteg pénz – mondta Emma a vájdlingba bámulva,
melyben a már megpucolt krumplik tiszta vízben lubickoltak. –
Ahányszor csak rágondolok, édesmama jut eszembe, és azt forgatom a
fejemben, ő vajon helyeselné-e, hogy elfogadtam.
– A király... vagyis az édesapád, ha távolról is, de nagyon szeretett
téged – győzködtem őt. – Amit pedig tiszta szívvel, őszinte szeretetből
adnak, azt nem bűn elfogadni. Ha például te, nővérkém, úgy döntenék
hogy a pénzből beíratsz engemet valamelyik pesti egyetemre...
– Ahhoz kevés a pénz, Milikém – szólt fanyar mosollyal Emma. –
Ha jól tudom, nőket nem vesznek fel az egyetemek. A tudós urak
megállapították, hogy a mi agyunk felforrna, ha túl sok ismeretet
próbálnánk belé tömni. Már az is csoda, hogy néhány esztendeje a
leánygimnáziumok létrehozását engedélyezték.
Ebben a nővéremnek sajnos igaza volt, ám én mégis folyton azt
kutattam, miként varázsolhatnám magamat vissza a szép magyar
fővárosba. Hangosan ezt persze nem mondtam ki, hisz papuska oly
boldog volt, mióta mindkét lányát újra maga mellett tudhatta, hogy
derűs kedvét elrontani igazi bűn lett volna.
Ráadásul arról sem beszélhettem senkinek, amit a búcsúebéd előtt
alig félórával láttam. Valamiért épp felszaladtam Emmával közös
szobánkba, és már fordultam is volna vissza, mikor tekintetem
valahogy kitévedt az ablakon. A hó borította tér kopasz fái közt ismerős
alakot pillantottam meg, aki sétapálcáját lengetve téblábolt a sétányon.
A báró volt az, hát persze hogy ő! Ambrózy báró, kinek kissé szögletes,
patikamérlegen porciózott mozdulatait ezer más ember között is
nyomban felismertem volna. Az ablakhoz sietve félrehúztam kissé a
csipkefüggönyt, hogy jobban lássak. Richárd még abból a nagy
távolságból is, ami elválasztott minket, tétovának, türelmetlennek és
szokatlanul feszültnek tűnt. A letaposott ösvényt követte, majd a szűz
hóba gázolt, botjával tapogatva maga előtt a rejtett gödröket, míg végül
dühösen az egyik útjába kerülő bokorra csapott, leverve róla a
zúzmarát, hogy aztán két szökkenéssel visszatérjen a sétányra.
Úgy tűnt, keres valamit, ám nem a környezetében, inkább saját
magában, legbelül.
 Végül a közelében – és ez volt ám az igazán különös! – egy zárt
fiáker állt meg, melynek ablakából pincskalapos, pamacsbajszos férfi
hajolt ki, szó nélkül átadva Richárdnak valami papirost. A báró
kapkodva olvasott, többször is elölről kezdve az üzenet
tanulmányozását, majd hanyagul intett a férfinak, hogy elmehet.
Miután a fiáker bekanyarodott a Transylvánia sarkán, ő ismét a fák
közé lépett, gyufát vett elő, és egy vékonyka gallyra tűzve a papirost,
elégette azt.
A búcsúebéd eztán éppolyan hangulatban telt, mintha mi is
megperzselődött gallyacskák volnánk, kik immár halkan roppanni,
reccsenni sem mernek, pedig köröttük szemnek láthatatlan, fülnek
hallhatatlan, ádáz szélvihar tombol. Emma egyenes derékkal, szótlan
kanalazta levesét, én laposakat pislogtam a sült malac fölött, Ambrózy
báró pedig mindvégig nyugtalanul, már-már villanyos feszültséget
sütve ki magából ült velünk szemben. Egyedül papuska próbálta oldani
a hangulatot, egyre kevésbé értve, hogy a vámtörvényekről folyó
országgyűlési vita és Viktória királynő temetésének híre miért nem
érdekel senkit. Szegénykém végül, miután Hirsch úr már a kávét és
konyakot is behozta, kínjában húsz esztendeje dédelgetett álmát dobta
terítékre.
– Panzió, kedves öcsém! – mondta nagy titokzatosan. – Én szívem
szerint egy kicsiny, ám annál barátságosabb családi panziót szeretnék
irányítani.
– Tán ráunt a könyvkereskedésre, Árpád bátyám? – kérdezte a báró,
akit láthatóan tényleg meglepett ez a kijelentés.
– A könyvektől sosem volnék képes elszakadni – vallotta be
papuska. – Ám egy kedves kis szálloda, az egészen más, kérem
tisztelettel. Én olyan helyet képzeltem el, melyben nincs túl sok szoba,
ám a kiszolgálás, az ágyak, a berendezés, no meg az étkek mind-mind
azt éreztetik a vendéggel, hogy jobb neki nálam, mint a saját
otthonában.
– Érdekes elgondolás – mordult Ambrózy báró, elveszítve minden
érdeklődését.
 – Évekkel korábban, bármekkora bohóságnak is tűnt, hisz
pénzecském sosem lesz rá, már a terveket is elkészíttettem – beszélt
tovább papuska egyre lelkesebben. – És miután Emmácska ma délelőtt
bejelentette, hogy döntésre jutott, és szeretné atyai örökségét az én
álmomba fektetni, régóta dédelgetett, bár igazán sosem remélt tervem
hirtelen mégis meseszép valósággá vált.
Richárd és én egyszerre fordultunk a nővérem felé. Nekem a
döbbenettől hatalmasra kerekedett a szemem, míg a báró kendőjét
hirtelen az asztalra dobva felállt.
– Bocsássanak meg – mondta száraz, rekedt hangon –, de úgy
érzem, ha már a jövőről beszélünk, itt az idő... Nos, aligha volna
értelme tovább halogatnom...
– Mondja csak bátran, figyelünk – biztatta papuska, akit kezdett
komolyan megijeszteni e különös viselkedés.
– Hangay úr – nézett Ambrózy báró egyenesen jó apánk szemébe –,
engedje meg, hogy nyíltan, kertelés nélkül szóljak, és minden további
huzavonát kerülve ezennel megkérjem az ön tisztelt leánya kezét.
Papuska hátratolva székét felállt, és remegő tenyerét jobbról Emma,
balról pedig az én hátamra simította.
– A kezét...? – hebegte előbb ránk, majd újra a báróra nézve. –
Adom én szívesen, édes öcsém, csak előbb azt áruld nekem, hrm,
ugyebár, hogy mégis melyikét?

Folytatása következik...

18627856

{1}
Mindenki törődjön a maga dolgával! (Szó szerinti fordításban: Mindenki a maga tálját nézze!)
(cigány)
{2}
nem cigány lány (cigány)
{3}
agy (ész), gógyi (cigány)
{4}
cselédecském – itt kedveskedő megszólítás
{5}
bili (német)
{6}
vendégeit kifosztó kéjnő (korabeli tolvajszleng)
{7}
Adjon az Isten neked… (cigány)
{8}
halálba (korabeli szleng)
{9}
kéjnők (korabeli szleng)
{10}
Bikák hímvesszőjéből készített, többnyire fegyverként használt bot, melybe alkalmanként vas-
vagy ólomrudat is tettek. A kor kedvelt alvilági fegyvere volt. Ma kiszárítva, darabolva
kutyacsemegeként forgalmazzák.
{11}
érthető (német)
{12}
tehát (német)
{13}
helyes, rendben van (német)
{14}
ki vele! beszéljen! (német)
{15}
tehén (német)
{16}
jó (német)
{17}
rendőr (német)
{18}
nem (német)
{19}
tessék? (német)
{20}
anyanyelv (német)
{21}
kisasszonyok (német)
{22}
köszönöm (német)
{23}
remek, mesteri (német)
{24}
ennek se füle, se farka (német)
{25}
pisi (német)
{26}
Viszontlátásra! (német)
{27}
ördög (cigány)
{28}
lány (cigány)
{29}
szép, csinos fiú (cigány)
{30}
kurva (cigány)
{31}
Kováts József Joszó a híres tabáni Mélypince mesteri cigányhegedűse, akiről köztudott volt, hogy
inkább hegedült kedvtelésből, mint az uraknak pénzért, 1900-ban az Attila körút 7. szám alatt lakott.
Pitykó nevű fia kitalált személy.
{32}
papa (cigány)
{33}
hallgass! maradj csöndben! (német)
{34}
rézműves
{35}
fehérneműs vagy ruhásszekrény, avagy láda
{36}
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 14-i számában
{37}
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 15-i számában
38
Zichy Géza gróf volt Ambrózy báró alakjának egyik mintája. Hogy miért?
Ezt kivételesen nem árulom el - tessék utánajárni! [a Szerző]
{39}
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 15-i számában
{40}
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 14-i számában
{41}
tényszerűen, a tények felől nézve, gyakorlatilag (latin)
{42}
pro primo - először, pro secundo - másodszor, pro tercio - harmadszor (latin)
{43}
A brit Henry Webley által 1868-ban tervezett, de csak 1872-ben szabadalmaztatott Bull Dog
revolver rendkívül népszerű civil fegyver volt. Webley olyan könnyen kezelhető önvédelmi
fegyvert kívánt létrehozni, ami egy kabát zsebében is elfér. A Bull Dogot később - kisebb-nagyobb
változtatásokkal - sokan másolták Európában és az Egyesült Államokban, sőt, 1917-ben a Királyi
ír Rendőrség revolverét is Webley 1868-as modellje alapján tervezték meg.

{44}
A svábhegyi Evetke út 1. sz. alatt álló, később Kis Majestic szállóként működő villa 1898-ban
még Bischitz Dávidné, 1899-ben már Horn Istvánná, szül. Csernátony Cseh Ilona tulajdona volt.
Bischitz Dávidné Fischer Johanna (1829-1898) a Pesti Izraelita Nőegylet elnöke volt az első nő,
akinek Budapesten szobrot állítottak. 1873-tól haláláig állt az egylet élén, 1879- ben Ferenc
József császár koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, és nemességet adományozott neki.
Szobra jelenleg a Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményében látható. A II. világháború során
Eichmann német SS főtiszt és katonái a Kis Majestic és a közeli Mirabell szálló alagsorában
börtönöket, kínzókamrákat alakítottak ki. A fáskamrák, melyekben az embereket fogva tartották,
még ma is állnak.
{45}
Jordán Károlyné a Melinda út 9. alatt álló villa tulaja, dr. Jordán Károly mamája, 1901-ben
meghalt.
{46}
Fischer József kertész, az I. kér. Melinda út 9. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a
könyvben áll, a fantázia terméke.

{47}
ügyes, talpraesett, jóbeszédű, fürge nyelvű (székely)
{48}
fecseg, locsog (székely)
{49}
hitvány, hebehurgya, bolondos ember (székely)
{50}
A dr. Vaskovics János alapította jó hírű vízgyógyintézet Budán, a Városmajorban.
{51}
Aschermann Ferencz 1900-ban az I. kér. Holdvilág u. 9. alatt lakott. Minden egyéb, ami róla a
könyvben áll, a fantázia terméke.
{52}
gúnynév, ragadványnév (német)
{53}
A munkaidő vége, fájrontot csinál (befejezi a munkát). A német Feierabend (ünnep előestéje)
szlengváltozata, eredetileg a szombat estét, a munkahét végét jelentette.
{54}
E köszönés eredetileg az ókori Rómában alakult ki, mint servus humillimus (legalacsonyabb
szolgád), mely a magyarba alázatos szolgája tornában került be. Ebből keletkezett az alásszolgája
vagy alászolgája köszönés.
{55}
Ajtai K(ovách) Sándor (Kolozsvár, 1845 - Budapest, 1917) orvos, egyetemi tanár, 1900-ban a
Királyi magy. tud. egyetemi törvényszéki orvostani intézet igazgatója.
{56}
boncterem (latin)
{57} VIII. ker. Üllői út 93. (épületében ma az I. sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet található)
{58}
Safranek János 1900-ban a Kir. magy. tud. egyetemi törvényszéki orvostani intézet gyakornoka
volt.
{59} hullaház (latin)
{60}
Assermann Ferenc, 1867-től Vendrei Ferenc (1821-1893) honvéd ezredes, a Magyar Királyi
Honvédség tábornoka, hadtörténetíró. Az 1848-49- es szabadságharc idején a komáromi csatákban,
majd Klapka kitörésekor a várőrség egyik hadosztályának parancsnokaként harcolt. A vár feladása
után komáromi kapitulánsként mentesült a felelősségre vonás alól, ezért sokan árulóként tekintettek
rá. 1867-ig Erdélyben mérnökként dolgozott, majd a kiegyezés után ezredesként belépett az
újjászervezett honvédséghez.
{61}
verekedés, utcán futtában lopás [pl. az üzlet elé kitett holmiból] és gyilkosság (korabeli jassz)
{62}
profi tolvaj (korabeli jassz kifejezés)
{63}
Bodó Adolf főpinczér a Dohány u. 76.-ban, az EMKE-hez közel lakott, de azt nem tudni, hogy
valóban ott dolgozott-e.
{64} ma Oktogon
{65} Az Andrássy út Körönd utáni első szakaszának monumentális épülete a Pallavicini Sándor
őrgróf által építtetett palota az Andrássy út 98. szám alatt. Telkét a család 1874-ben a várbeli
Sándor-palota tulajdonjogáért kapta cserébe. Nem főúri rezidencia, hanem bérpalota, két kapujából,
illetve főlépcsőházából nyílóan szintenként egy-egy, összesen tizennégy luxuslakással.
Főhomlokzatával, belső tereivel a tervező a genovai és milánói Cinquecento építészetét idézte fel.
Bissingen itt bérelt egy szintet.
{66}
Cerberus avagy Kerberosz a görög mitológiában Tüphón óriás és a félig nő, félig kígyó Ekhidna
gyermeke. Kerberosz háromfejű kutyaként látta meg a napvilágot, és apjától óriási méreteket
örökölt. A hatalmas teremtményt Hadésznek sikerült megszelídítenie, és birodalmának őrzőjévé
tennie.
{67}
Elnézést kérek, kisasszony! (francia)
{68}
„már láttam” (francia) A paramnézia az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen
történő eseményt korábban már átélte, bár annak körülményei és megtörténtének ténye bizonytalan.

{69}
1900-ban a Rendőri fogház- és tolonczügyosztály, azaz a toloncház a X. kér. Mosonyi u. 3. (ma
6-8.) alatt működött. Ide gyűjtötték mindennap a városban letartóztatott gyanús elemeket,
csavargókat, utcakölyköket, rossz lányokat, akikre később ítélet és valódi börtön, vagy
kitoloncolás várt. Ma az épületben a Schulek Frigyes Építőipari Szakközépiskola működik.
{70}
jelentéktelen, senki ember (korabeli jassz)
{71}
A gumiarábikum vagy arabmézga egyes akáciafajok gumiszerű váladéka, mézgája, amelyből
ipari módszerekkel ragasztószer nyerhető. A nyomda-, a papír- és a textiliparban, valamint a
cigarettagyártásban ragasztószerként alkalmazzák. A postai bélyegek ragasztandó oldalát szintén
gumiarábikummal vonják be.
72
lopni (korabeli tolvajszleng)
{73}
színészek (korabeli szleng)
{74}
elegem van, unom már (korabeli szleng)
{75}
ezüst forint, ill. koronás (korabeli tolvajszleng)
{76}
ma Bartók Béla út
{77}
konflisos (korabeli tolvajszleng)
{78}
Schwartz Jakab bérkocsis 1900-ban a VIII. ker. Népszínház u. 35. szám alatt
lakott.
{79}
nem tolvaj, de minden hájjal megkent gazember, aki jól ismeri a tolvajvilágot
(korabeli tolvajszleng)
{80}
levéltárca, pénztárca (német eredetű szó)
{81}
megöl (korabeli tolvajszleng)
{82}
a Pest és Buda közt közlekedő személyszállító hajók korabeli neve
{83}
Pilisi (Pilisy) Róza (szül. Schumayer Rozália, 1857-1931) alias „Pest Rózsája” avagy „Madame
Rose” a kor legismertebb kokottja, Schumayer Ig- nácz honvéd százados és Láng Borbála viharos
szerelmének gyümölcse volt, akit nagyszülei neveltek, ám ő tizenhat évesen (miként a mamája)
megszökött egy katonatiszttel, aki azonban az első éjszaka után hazaküldte őt. Róza inkább Pesten
maradt, és eladó lett egy Szervita téri virágüzletben, ahonnan gróf Apponyi Albert emelte ki, lakást
bérelve neki, és nemcsak a szeretőjévé tette a lányt, de taníttatta is, nagyvilági dámát faragva belőle.
Róza hallatlanul értelmes, tehetséges nő volt, akinek - miután Apponyi elhagyta - élnie kellett
valamiből, hát luxuskokottá lett.
{84}
Krausz Samu zongoraművész a IV. kér. Aranykéz u. 4. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
{85}
kerek, fekete vagy szürke keménykalap, fehér, fekete, esetleg más színű szalaggal
{86}
Pilisy Róza darut formázó ezüst névjegy- és vizitkártyatartója ma a Petőfi Irodalmi Múzeum
gyűjteményében látható.
{87}
Thék Endre (1842-1919) bútorasztalos, a magyar nagyüzemi bútorgyártás megteremtője,
számos nagyúri villa, palota berendezésének kivitelezője, Nemes Thék András és Urszuly Mária
gyermekeként a család negyedik generációs iparos tagja volt. Jelenleg a IX. kerületben, a
Művészetek Palotája melletti egyik sétány őrzi Thék nevét.
{88}
kihágás, rendzavarás, túlkapás (latin)
{89}
besúgó (korabeli tolvajszleng)
{90}
spicli (korabeli tolvajszleng)
{91}
botrány (latin)
{92}
mellbevágás (a német Brust - mell, kebel, mellkas, és Fleck - folt, hely, pecsét szavak
összevonásából született korabeli, utcakölykök által használt szlengszó) [1. Pásztor Árpád Muzi c.
regényét]
{93}
átvitt értelemben: épít, alapoz’ (a német basieren [bazíren] igéből)
{94} Loki (nevének vitatott jelentése: „befejező”) a skandináv mitológia
alakja, germán tűzisten, gonosz tréfacsináló. A vészt hozó és mindent
elpusztító tűz istene, a vész démona, az istenek és emberek minden
 bajának okozója.
{95}
csavargó cselédleány (korabeli jassz)
{96}
gerali = rühes, phuri gazhi = vénasszony (cigány)
{97}
bosszantó kellemetlenség; kínos, visszás helyzetet vagy felsülést okozó baj
{98}
Urs Nándor Budapest székesfővárosi rendőrtanácsos 1900-ban a Mosonyi utcai Rendőri fogház-
és tolonczügyosztály [a Tolonc] osztályvezetője, aki a következő évben megkapta a Ferenc József
Rend lovagkeresztjét. Lakott: VIII. ker. Csokonai u. 10/b.
{99}
ítélet, bírósági döntés, esküdtszéki határozat. Eredete: a latin verus [igazság] és dico [mond]
szavakból.
{100}
toloncház, börtön, fogda (korabeli, val. szín. jiddis eredetű szlengszó)
{101}
betegséget, vakságot színlelő koldus (korabeli szlengszó)
{102}
hamiskártyás, aki játék közben a kártyát csúsztatással kicseréli (korabeli szlengszó)
{103}
pofon, ütés (Sepsiszéken használatos székely szó)
{104}
száj (a gyereknek mondják, ha sokat fütyül: ,Bédugom a füttylikadat!’)
[általánosan használt székely szó]
{105}
együgyű, bamba, élhetetlen (a,hülye szóval rokonértelmű, román eredetű székely
tájszó)
{106}
banka = rossz szellem, amivel a gyerekeket riogatják (székely tájszó)
{107}
csámpás (székely)
{108} Beniczkyné Bajza Lenke (1839-1905) a kor ünnepelt írónője, a Nővilág című lap
főmunkatársa, a Petőfi Társaság tagja. Számos regénye jelent meg, melyekben igazi
konfliktusoktól mentesen ábrázolta a főúri világot. 1896-97-ben a VI. kér. Eötvös u. 21. sz. alatt
lakott, ahol rendszeresen nagy esteket tartott. Az egyik ilyenről a Budapesti Hírlap 1894. március
3-i száma írt részletesen.

{109}
A Vaskapu-szoros folyami szurdokvölgy a Dunán, a Déli-Kárpátok és a
{110}
Az Otthon-klub (arisztokrata és mágnáshölgyek egylete, iroda: Kerepesi út 9/b.)
szervezte Tündérest a felső tízezer egyik legnagyobb jótékonysági bálja volt, amit a
Vígadó nagytermében tartottak. Részletes beszámoló a Budapesti Hírlap 1894.
március 10., 12. és 13-i számában olvasható róla.
{111}
Ifj. Sédeni Ambrózy Lajos báró (1831-1893), aki 7 évesen, tehát apja révén magyar bárói
rangot nyert, ifjúkorában katona, később a főrendiház tagja volt. 1868-ban vette nőül Erdődy
Agatha grófnőt. (Márton Béla szerint)
{112}
Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy István gróf (1813-1896) valóságos belső titkos
tanácsos, főlovászmester, aranygyapjas vitéz, a vaskorona rend nagykeresztese, főrendiházi tag.
Első felesége Justine Frn von Müller- Hörnstein volt, aki hét gyermeket szült neki, köztük Agáta
mamát. A Gróf rendkívül értékes Rákóczi-gyűjteményt birtokolt a vasvörösvári Erdődy-
kastélyban, mely azonban 1924-ben kiégett, és a felbecsülhetetlen értékű okiratok, levelek
elpusztultak.
{113}
a korabeli nyelvhasználatban a komornyik megfelelője
{114}
A francia glacé (megfagyott, jeges, cukormázzal bevont, rideg) szó fel- használásával létrejött
kifejezés, mely ünnepi alkalmakkor hordott fehér színű, selyem- vagy bőrkesztyűt jelöl.

{115}
Lánczy Ilka (1861-1908) színésznő. Borszéken született, 1879-ben végezte el a Színészeti
Tanodát, majd Kassára került. 1884 októberében lett a Nemzeti Színház tagja, ahol 1908 júliusáig
játszott. 1900-ban az V. kér. Alkotmány u. 16. sz. alatt lakott.
{116}
Hermann Bahr 3 felvonásos vígjátéka, amit a Nemzeti Színház 1900. november
28-án mutatott be.
{117}
Szlováni Beöthy László (1873-1931) színigazgató, újságíró, Rákosi Szidi színésznő fia. 1891 -
ben újságíróként kezdte pályáját. Számos lapban jelentek meg versei, cikkei, novellái. Első
felesége Soldos Sárika, Blaha Lujza leánya volt (ebből a házasságból született Zoltán fia, akit a
szülők válása után nagyanyja, Rákosi Szidi nevelt fel). 1900-tól 1902-ig volt a Nemzeti Színház
igazgatója.
{118}
Buzini Keglevich István gróf (1840-1905) magyar császári és királyi kamarás,
főrendiházi tag, a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa.
1905. május 29-én a Hentz Károly néppárti képviselővel vívott kardpárbajban
vesztette életét.
{119}
Rákosi Szidi (Kremsner Szidónia) (1852-1935) színésznő, színészpedagógus.
Kremsner János és Vogel Anna leánya. 1867-ben a Budai Népszínházban kezdte
pályáját és kora egyik legünnepeltebb színésznője lett. 1892-től színészképző iskolát
vezetett, melyben több színészgenerációt nevelt fel.
{120}
Hermann Anastas Bahr (1863-1934) osztrák író, drámaíró, színház- és irodalomkritikus.
Sikeres képviselője volt az akkor újdonságnak számító polgári naturalizmus és bécsi modernizmus
irodalmának.
{121} A Pannónia Szálló helyén a 18. században még a földszintes Grifft máshol Arany Griff)
kocsma és fogadó állt, amely 1865-ben leégett. Helyére 1867- ben Westermayer József építtetett
háromemeletes lakóházat, mely 1884- ben a Glück család birtokába került, akik 1891-ben
szállodává építtették át. A Pannónia volt az első olyan bp.-i szálló, ahol az éttermi és kávéházi
helyiségekbe bevezették a központi gőzfűtést és a villanyvilágítást.
{122}
Fraenkel Henrik és társa, Klein Károly az Erzsébet körút 30. alatt lévő Angol kávéház
tulajdonosai voltak, de Fraenkel Pásztory János virágkereskedő Kerepesi út 5. alatt lévő boltjában
is résztulajdont vett.
{123}
1914-ig az egyiptomi alkirály hivatalos címe
{124}
És bizony ez mind igaz. Krúdy Gyula sokat ír erről regényes visszaemlékezéseiben. [a Szerző]
{125}
kétely, erkölcsi aggály, előítélet (a latin scrüpulus - hegyes kő, kavics - szóból)
{126}
Hanus Antal m. kir. fegyőr, 1900-ban a VI. kér. Dévai u. 9. alatt lakott.
{127}
Oh, Istenem! (német)
{128}
élvezethajhászó, életművész, korhely (francia)
{129}
Erdélyi Gyula (1851-1912) költő, író, tárcaíró. Krúdy így emlékezett meg róla:
„...képzeletemben feltűnik egy piros mellényes, barna köpönyeges, furcsa öreg úr alakja [...] A
kalapja kerek, pörge, a nyakkendője rendetlen, laza csokorra kötve, egészben véve bohókás,
 bohèmes [...] Vagy húsz kötet vers, regény, novella, tömérdek újságcikk jelenti Erdélyi Gyula
elmúlt negyven esztendejét.” Nyugat, 1911. Szilveszter a beceneve volt.
{130}
Malonyai Dezső (1866-1916) író. 1898-ban Munkácsyról, 1905-ben Med- nyánszkyról írt
sajátos műfajú, intimitásokat is felvillantó monográfiát. Igazi életművész.
{131}
Schwet György bérkocsis 1900-ban a IV. kér. Duna u. 5. alatt lakott.
{132}
Batthyány Elemér gróf (1846-1932) főrendiházi, majd 1927-től felsőházi tag, a magyar
lovassport egyik úttörője, Batthyány Lajos miniszterelnök fia. A kiegyezés után honvéd
huszárhadnagy, híres lótenyésztő, európai hírű sportember, utazó.
{133}
szapári, muraszombati és szécsiszigeti Szapáry József Károly Gyula gróf (1867-
1927). Apja Magyarország miniszterelnöke volt 1890-92 között, majd 1900-ban
elnyerte a tárnokmesteri méltóságot, 1904-ben pedig a Hitelbank elnökéül
választották. Itt szereplő fiáról semmit nem jegyeztek fel.
{134} A ma Stefánia Palotaként ismert, neobarokk stílusú úri kaszinó 1893-95 között Aczél Béla
báró kezdeményezésére épült azért, hogy a legfelsőbb főúri rendnek nyári társasági helyszínként
szolgáljon. 1947 óta a Magyar Honvédség tulajdona.
{135}
Szécsény-kovácsi Krúdy Gyula (1878-1933) író, hírlapíró, a modern magyar prózaírás
mestere, aki ifjúkorában sokat járt a Pilisy-házba, sőt, Rózának darabig a szeretője is volt. Sok
írása (1. A vörös postakocsi) megemlékezik a „fehérkaméliás hölgyről”, akivel mély
barátságuk a nő haláláig megmaradt.
{136}
Krúdy Gyula: Madame Róza pasziánsz-kártyái (1931)
{137}
Hutter Gyula fodrász 1900-ban a Hadnagy u 20. alatt lakott.
{138}
Klein József asztalossegéd 1900-ban a Kereszt tér 2. alatt lakott.
{139}
mafla vagy lámpás: fröccsfajta 5 dl borból és 5 dl szódavízből (korabeli
szleng)
{140}
Blázy Mihályné zöldségárus 1900-ban a Horgony u 66. alatt lakott.
{141}
Bokor József 3 felvonásos bohózata.
{142}
Küry Klára (1870-1935) színésznő, operettprimadonna. A színpadon csak a darabnak élt.
Egyszerű, választékos, a hangulatokat mélyen érző, tűzzel, szenvedéllyel játszó művész volt.
{143}
Báró podmanini és aszódi Podmaniczky Frigyes (1824-1907) politikus, író, valóságos
belső titkos tanácsos, országgyűlési képviselő, a fővárosi közmunkatanács alelnöke, a Magyar
Tudományos Akadémia levelező tagja.
{144}
Herczeg Ferenc (született: Franz Herzog, 1863-1954) író, színműíró, újságíró, az Új Idők című
irodalmi hetilap alapító szerkesztője, az MTA alel- nöke, a Horthy-korszak legnépszerűbb írója.
{145}
Herczeg egyik írói álneve Katáng volt.
{146}
előre nem látott körülmény, elháríthatatlan akadály, ami meggátol valamely
kötelezettség elvégzésében
{147}
Egy! Kettő! (német)
{148}
Ma gyártelepek és a Hidegkúti Nándor stadion van a helyén.
{149}
Ma II. János Pál pápa tér.
{150}
PollákMórné 1900-ban a VIII. kér. Üjvásár tér 25. alatt lakott.
{151}
Ma Tolnai Lajos utca.
{152}
kifogás, fellebbezés
{153}
Gottlieb Mózesné kofa 1900-ban a VII. kér. Sip u. 9. alatt lakott.
{154}
Spitzer Salamon férfi- és nőidivatáru-ügynök 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 19. alatt
lakott.
{155}
Takáts Lajos fűszerkereskedő 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 19. alatt lakott.
iss Weinberger Izidor díszmű- és látszerkereskedő 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 19. alatt
lakott.
{157}
Bartunek János húsügynök 1900-ban a VII. kér. Király u. 105. alatt lakott.
{158}
Schmidek Gizella tánczosnő!900-ban a VI. kér. Uj u. 4. alatt lakott.
{159}
élveboncolás (latin)
{160}
tejesasszony, tejes kofa, aki a megrendelőknek naponta házhoz vitte a tejet (Pest környéki
sváb tájszólásból, irodalmi német formája Milchmeierin)
{161}
Bányai Árminná kávés 1900-ban a IV. kér. Magyar u. 5. alatt lakott és üzemeltette kis
kávémérését.
{162}
A Fiume kávéház a IV. ker. Múzeum körút 13. alatt volt, tulaja, Goldberger Salamon kávés is
ugyanitt lakott.
{163}
Gottvald Rezső (1873-1932) vendéglős. Előbb a Nemzeti Kaszinó, majd az Országos Kaszinó
nyilvános éttermének bérlője volt, majd 1913-ban Szegedre költözött, ahol először a Prófétát,
később a Hágit vezette. 1900- ban a IX. kér. Angyal u. 11. alatt lakott.
{164}
Dr. Molnár Jenő országgyűlési képviselő 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 20. alatt, az
Országos Kaszinóban lakott.
{165}
Schomann Antal építész 1900-ban szintén az Országos Kaszinóban lakott.
{166} csibészleány (korabeli argó: káli ‘lány’)
{167}
Márika Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen báróra (1720- 1797) utal, aki
élő személy volt, bár manapság sokan mesehősnek hiszik. A német katonatiszt neve a
nagyotmondással és a lódítással forrt ösz- sze, mivel katonatársait ilyen történetekkel
szórakoztatta. A Münchhausen báró csodálatos utazásai és kalandjai című kötetet a báró tudta
nélkül először 1781-ben név nélkül, majd 1785-ben Londonban egy lopás miatt elcsapott, majd
Angliába szökött volt könyvtáros, Rudolf Raspe adta ki. Münchhausent élete végéig bosszantotta
kétes hírneve, hisz nem vágyott a „lódítós báró” melléknévre.
{168}
Cholnoky Viktor (1868-1912) író, újságíró, műfordító első elbeszéléskötete, mely 1899-ben
jelent meg, és Mark Twain-fordításokat tartalmazott.
{169}
A Barcsay-, majd Lázár-, ma pedig Bissingen-házként ismert épület a XVIII. sz. elején
épülhetett. Erkélyéről kiáltották ki az uniót 1848-ban. Lázár Jenő édesanyja volt Barcsay lány,
így val. szín. az ő öröksége, jegyajándéka lehetett a ház, ami így a Lázár család birtokába került.
Feltételezhető, hogy mikor Lázár Jenő 1879-ben részvényese lett a Székely Mivelődési és
Közgazdasági Egyesületnek, Medgyesfalváról beköltöztek Marosvásárhelyre, ezen okból újítva
fel az addig talán üresen álló Barcsay- (vagyis ettől kezdve Lázár-) házat, ahol a család főleg
télen lakott.
{170}
szárhegyi Lázár Jenő gróf (1845-1900), nagybirtokos, országgyűlési képviselő, az
 erdélyi népi iparművészet pártolója, műgyűjtő, ügyes kezű ács és bútorasztalos. Felesége
Rudolfine Emanuela Ludmilla Bors de Borsod bárónő (1845-1894), lányaik Eleonóra és Margit
grófnők.
{171}
Krúdy kedvenc bora volt, amit Róza a saját birtokáról hozatott.

{172}
Soirée = estély, itt: az estély helye, nagyszalon (francia, ejtsd: szoáré)
{173}
gróf Bissingen-Nippenburg Ottó (1860-1900) nagybirtokos, huszárkapitány. Tizennyolc
évesen lépett be a hadseregbe, mint hadnagy. 1885-ben főhadnaggyá, 1893-ban másodosztályú, 1895-
ben első osztályú kapitány- nyá léptették elő. Ezen évben vette nőül Lázár Jenő gróf leányát, Nórát.
Hatévi házasságuk alatt három leánygyermekük született: Nóra, Margitka és Erzsébet. 1900. április 4-
én egy tiszttársa, békási Békássy Ernő főhadnagy pisztolypárbajban megölte.
{174}
Lásd a Pesti Hírlap 1900. április 22-i, és a Budapesti Hírlap 1900. április 23. és 24-i számait.
{175}
részvétet nyilvánítani
{176}
fivér, pajtás, barát (itt pertut inni tegezésre)
{177}
páncélszekrény feltörése (korabeli jassz)
{178}
Megtette. 1908-ban a Bonbonnière Cabaret tagja lett, 1909-ben már ő konferálta a műsort,
később kávéház-, bár-, végül orfeumtulajjá vált.
{179}
lógva himbálózik, csüng (székely)
{180}
pestis (székely)
{181}
Molnár Ferenc (született Neumann Ferenc, 1878-1952) író, újságíró. Német-zsidó
polgárcsaládban született. Első sikeres írása az 1901-ben megjelent szatirikus regény, Az éhes
város. Első önálló színpadi műve A doktor úr, ami 1902-ben nagy sikert aratott. Legismertebb
műve A Pál utcai fiúk című regény.
{182}
Almássy Imre gróf (1868-?). A 14. huszárezred tartalékos hadnagya. Neje Wesselényi Kornélia
bárónő.
{183}
2016. július 14-én délután, miközben a fenti jelenetet írtam, elment egy igazi gróf -
meghalt Esterházy Péter, korunk legnagyobb magyar írója, a barátom. Hát szer’usz, Péter,
majd még valahol, valamikor, talán... [a Szerző]
{184}
gyanúsítás, megtévesztés céljából kitalált rágalom (latin eredetű)
{185}
A Budapesti Hírlap 1901. január 1-i száma írt róla, hogy a „Fővárosi szegény-gyermekkert-
egyesület” hangversennyel egybekötött táncmulatságot rendezett, melynek nyitótáncát 120 pár
járta.

{186}
Török Irma (1871-1945) drámai színésznő. A színiakadémiát elvégezve 1893-ban Paulay Ede
szerződtette a Nemzeti Színházhoz. A proletárok című Csiky-darabban sikert aratva azonnal az
élvonalba került. A természetes játékmodor híve volt. 1914-ben visszavonult a színpadtól.
{187}
leveldi Kozma Andor ( 1861 -1933) költő, műfordító
{188}
Szilágyi Arabella (született: Spiegel Aranka, 1861-1918): énekesnő (szoprán). 1886-ban lett az
Operaház tagja. Valódi primadonnát Gustav Mahler nevelt belőle.
{189}
Andrássy Manó gróf [ő a nevét még egy „s”-sel írta] (1821-1891) autodidakta festőművész,
karikaturista, műgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, országgyűlési képviselő. A hazai
vasércbányászat és a kohászat fejlesztésével foglalkozott, ezért Vasgrófként is emlegették. Krúdy
írja róla a Régi pesti históriákban, hogy idős korában, ősz szakállal Arabellához járt
„énekleckéket” venni.
{190}
kislányka (szerb)
{191}
Lásd a Budapesti Hírlap 1901. január 6-i számának Rendőri hírek rovatát.
{192}
Kész! Tessék! (francia)
{193}
őrszem
{194}
rozsnyói Pekár Gyula (1867-1937) szerény tehetségű író, újságíró, országgyűlési képviselő,
államtitkár, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Magas, izmos, kisportolt
férfi, kiemelkedő atléta és evezős volt. Róla mintázta Stróbl Alajos az Arany János-szobor Toldi
Miklósát. Pilisy Rózához 1894-ig nagy, tragikus szerelem fűzte.
{195}
„Rupp Lajos, ötvenesztendős volt járásbirósági aljegyző a múlt éjszaka hirtelen összeesett és
meghalt a Sport-kávéházban. A boncoló-intézetbe vitték.” Budapesti Hírlap, 1901. január 7.
{196}
Lobkowitz Rezső herceg, a császári és királyi II. közös hadsereg parancsnoka, vezénylő-
tábornok, az arany gyapjas rend, az I. osztályú vitézi kereszt, a katonai érdemkereszt és a katonai
érdemérem tulajdonosa, a magyar főrendiház örökös tagja, a 13. hadtest tüzérezred
táborszernagya.
{197}
utalás a „Nagy a feje, búsuljon a ló, / Egy kislányért búsulni nem jó! / Gombház, sej, ha
leszakad, / Egy helyébe ezer is akad.” nótára
{198}
Lásd a Budapesti Hírlap 1901. január 1-i számában az Ellopott katonai pénztár című cikket.
{199}
Propper Adolf rézöntő 1900-ban IV. kér. Magyar u. 34. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
{200}
Vantruba József üzleti szolga 1900-ban IV. kér. Botond u. 13. szám alatt lakott. Minden
egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
{201}
A Somorlay családról Menyhért Anna tesz említést Egy szabad nő című regényében: „Somorlay
Carola Erdős Renée Ifjúságunk című, kiadatlan önéletírásában szerepel, de mivel más nyomát nem
találtam, elképzelhető, hogy más volt a valódi neve.” Sajnos én sem találtam róluk semmit, [a Szerző]
{202}
Ma Pozsony.
{203}
Ma Bartók Béla.
{204}
Sztavinszky Kázmér 1900-ban a VIII. ker. Üllői út 80. alatt lakott.
{205}
Zaccaria Ádám főhadnagy 1900-ban a IX. ker. Ferencz körút 42. szám
alatt lakott.
{206}
pontosan (latin)
{207}
A Centrál kávéház, mely 1887-ben nyílt meg az V. kér. Károlyi Mihály u. 9. szám alatt, a
századvég és a századelő jelentős szellemi központjának számított. Mivel szemben állt az Egyetemi
Könyvtárral, valamint a Fővárosi Könyvtár, az egyetem, a Franklin Társulat és az Athenaeum
Nyomda is közel volt, az írók, szerkesztők hamar ide szoktak. Alapítója Seemann kávés, aki veje,
Franki részére rendezte be a kávéházat. A következő tulajdonos Grüneck Gusztáv volt, aki 1900-ban
vette át a kávéházat.
{208}
A Molnár István tulajdonában lévő Gentry kávéház 1900-ban a IV. kér. Magyar utcza 3. alatt
állt.
{209}
Az egykori Ferenc József lovassági kaszárnya 1884-86 között épült a Kerepesi út 47-49. szám
alatt. Jelenleg a Készenléti Rendőrség bázisa.
{210}
Mesterházy István katonaorvos 1900-ban a IX. kér. Üllői út 105. szám alatt lakott.
{211}
Dr. Haberern Jonathán Pál orvos, sebész (1855-1936), a Szent Rókus Kórház II. sz. Sebészeti
Osztályának osztályvezető főorvosa. 1900-ban a IX. kér. Ferencz körút 38. szám alatt lakott.
{212}
átvitt értelemben: ’épít, alapoz’ (a német basieren [bazíren] igéből ered)
{213}
A Szent Rókus kórház melletti kápolna valójában Szent Rókus és Szent Rozália kápolna,
mindkét szent nevét viseli. Az előtte lévő téren (VIII. kér. Rákóczi út-Gyulai Pál utca sarok) 1867-
ben állíttatott fel az Immaculata szobor.
{214}
szemtelenség, illetlenség (latinból)
{215}
Kiss József (1843-1921) költő, A Hét című irodalmi folyóirat főszerkesztőjének beceneve,
kinek Kerek Asztala - irodalmi alkotóműhely és szerkesztőség - a Centrálban működött.
{216}
rossz előérzet (korabeli szleng)
{217}
be lehet jönni, szabad (német)
{218}
kocsitolvaj (korabeli szleng)
{219}
rendőr (korabeli tolvajszleng)
{220}
halef = kés (korabeli tolvajszleng)
{221}
felbérelt verekedő (korabeli tolvaj szleng)
{222}
besúgó, áruló (korabeli tolvajszleng)
{223}
bolttörő, betörő (korabeli tolvajszleng)
{224}
Kis csőhosszúságú pisztoly, amit az 1830-as években Henry Deringer fegyverkészítő talált
fel. Általában önvédelmi célokra használták. Ilyennel ölték meg Abraham Lincoln elnököt is.
{225}
fogda, zárka
{226}
katonai gyakorlatokat végeztet, parancsolgatással irányít, ráncba szed, megfegyelmez
{227}
Volt tolvajkocsma a Dob utca 40-es számú házban, [neve tréfás célzás a piszkos, tetves
vendégekre]
{228}
illendő, helyes
{229}
feleség (cigány)
{230}
A Pesti Vigadó elődje a Redoute 1833-ban nyílt meg, mivel a gyorsan fejlődő Pestnek szüksége
volt egy előkelő táncteremre. Az 1848-49-es szabadságharc idején itt ülésezett a népképviseleti
országgyűlés, ezért megtorlásként 1849-ben Hentzi osztrák generális szétlövette. A Pesti Vigadó
építése 1860-ban vette kezdetét. Az épület számos ünnepi és jótékonysági bál, fogadás és
komolyzenei előadás helyszíne volt.
{231}
hibátlan cigány lány (cigány)
{232}
Englisch Nándor vigadói kapus 1900-ban IV. kér. Váczi u. 58. szám alatt lakott.
{233}
csak azért is (héberből)
{234}
előcsarnok, színházi előtér, eredeti jelentése tűzhely, kandalló (angol)
{235}
személy, fickó. Eredete, a német .Passagier’ .utazás, utazó’ szó.
{236}
titokzatos (német)
{237}
kb. 21 cm
{238}
A marosvásárhelyi várban található templomot a 14. században a ferencesek építették. A 16.
században Marosvásárhely a reformáció oldalára állt, így a templom 1557-59 környékén a
reformátusok tulajdonába került. E templomban tartották az első magyar egyetemes református
zsinatot, itt erősítették meg a Tordán kimondott vallásszabadságot, és itt választották
fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet.
{239}
Szász Domokos (1838-1899) erdélyi református püspök, költő, az Erdélyi
Protestáns Közlöny szerkesztője.
{240}
kabáttolvaj (korabeli tolvajszleng)
{241}
Lipót csapos valaha szatócs volt, csak később nyitotta meg jó nevű bor- és pálinkamérését. A
család igazi híressége azonban a lánya lett, aki Gaál Franciska néven a harmincas-negyvenes években
hollywoodi filmcsillaggá vált. 1900-ban a Silberspitz család az I. kér. Döbrentei u. 46. szám alatt lakott,
a kocsma az Attila körút 58. alatt volt.
{242}
Plumpe Gerhard virágkötő 1899-ben az I. kér. Attila körút 19. szám alatt lakott.
{243}
Spitzmüller Mihály posta és távirda főtiszt 1899-ben az I. kér. Attila körút 58. szám alatt lakott.

{244}
Jávorszky Lajos Gyula nyomdamunkás 1899-ben az I. kér. Attila
körút 58. szám alatt lakott.
{245}
1900-ban Hajléktalanok Menhelye, ma a Bolyai János Műszaki
Szakközépiskola kollégiuma.
{246}
vécésnéni (korabeli szleng)
{247}
Móritz János menhelyfelügyelő 1906-ban a VI. kér. Angyalföldi u. 2. szám
alatt lakott.
{248}
A Szerecsen utca 41. alatt 1900-ban bordély működött, ahogy a Vallás- és közoktatásügyi
minisztérium tulajdonában álló 21-es szám alatt is. (Pesti Futár, 1909)
{249}
Goldschmidt Teréz egy 1878-ban felvett kihágási jegyzőkönyv szerint bordélytulajdonos volt a
Szerecsen u. 41. alatt, és ott is lakott.
{250}
A Drechsler-palota (Andrássy út 25.) erdetileg a MÁV nyugdíjintézet bérpalotájának épült, majd
1949-től 2002-ig az Állami Balettintézet és jogutódja, a Magyar Táncművészeti Főiskola kapott
benne helyet. 1997-ben az állam eladta, azóta több tulajdonosa is volt. Utolsó információink
szerint 2015-ben Jassim Bin Hamad Bin Jassim Bin Jaber A1 Thani sejk, a világ ötödik
legnagyobb iszlám pénzintézetének elnöke birtokolja, és üresen áll.
{251}
Jelenek Susána kávémérő 1899-ben az I. kér. Aranykakas u. 33. szám alatt lakott.
{252}
Jégcsap úr (francia)
{253}
Ők ebben az időben a Budapesti Czím- és Lakjegyzék szerint mind az Angol Királynőben laktak.
{254}
A törvény ekkoriban előírta, hogy a közelgő esküvőt az anyakönyvvezető hivatalos helyiségében
és a község- vagy városházánál nyílt helyen tizennégy napon át hirdetményeken közzétegyék,
 hátha valaki tud olyan indokot, ami lehetetlenné teszi azt.
{255}
Szeititler Imre pinczér 1900-ban az IV. ker. Deák Ferencz u. 2. szám alatt lakott.
{256}
Palkovics Ede (1858-1929) szálloda-, kávéház- és vendéglőtulajdonos 1900-ban a IV. kér. Deák
Ferencz u. 1. szám alatt lakott. Eredetileg a Nemzeti Kaszinó mesterszakácsa volt, Ausztriában is
dolgozott, majd 1897-től megszűnéséig az Angol Királynő szállodavezetője lett. Jelentős szerepet
játszott a magyar konyha nemzetközi ízléshez történő finomításában.
{257}
Márton Gyula magánzó 1900-ban az V. kér. Virág Benedek u. 10. szám alatt lakott.

{258}25S
ujjongó vagy fenyegető kiabálás (székely)
{259}
Az 1890-es években az American Ever-Ready Company vállalat alapítója, Conrad Hubert találta
fel az elemlámpát. Hubert mindennel kísérletezett az elektromos nyakkendőtűtől egészen az
elektromos virágvázáig, amíg az első Eveready elemlámpára 1898-ban szabadalmat kapott.
{260}
izgatott; ideges; nyugtalan; zaklatott
{261}
özv. Arenstein Adolfné cselédelhelyező 1900-ban a VIII. kér. Kerepesi út 63. sz. alatt lakott.
{262}
A jezsuiták XIX. század végi budapesti megtelepedése után a hívek szorgalmazására saját
templomot emeltek a Scitovszky (ma Lőrinc pap) tér és a Mária utca sarkán. A templomot 1888 és
1909 között építették. A pesti Jézus Szíve templom ma a magyarországi jezsuiták központi
temploma.
{263}
és a többi (latin)
{264}
ma Lőrinc pap tér

{265}
Kohl Medárd József (1859-1928) püspök, 1892-től Vaszary hercegprímás titkára. 1893-ban a
Vaszary elleni Csolics-merénylet alkalmával testével fogta fel a hercegprímásnak szánt
késszúrásokat, megmentve annak életét. 1900 elején világi pappá (clerici saeculares - azon papok,
akik semmilyen szerzetesrendnek nem tagjai) lett.
{266}
fehér, azaz nem cigány ember (cigány)
{267}
fiáker, kétfogatú kocsi (korabeli tolvajszleng)
{268}
Gelencsér II. József állami rendőr 1900-ban a VII. ker. Ilka u. 35. sz. alatt lakott.
{269}
Indulás, menj innen! (a francia „allons marche!” - „lépés indulj!” kifejezésből)
{270}
Áll az alku! Rendben van! (német)
{271}
község Nógrád megyében
{272}
No, no, kisnaccsád, csak óvatosan azzal a mordállyal!
{273}
szablya (német)
{274}
Az 1880-ban épült 1000 köbméteres víztornyot 1950-ben lebontották.
{275}
kocsis (korabeli tolvajszleng)
{276}
William Frederick “Buffalo Bill” Cody (1846-1917) amerikai katona, bölényvadász és
mutatványos, aki 1867-68 között 4800 bölényt ölt meg.
 {277}
„vágók” – 1880 körül a Vörösmarty téri Gerbeaud és a hozzá csatlakozó épületek tömbjét
hívták így. (a német Schneider ‘vágó’ + Viereck ‘négyes sarok’ szavakból) A ma is meglévő bérpaloták
akkori tulajdonosai ugyanis mesterségükből kifolyólag (sebész, hentes, szabó, bank) mind „vágtak”.
{278}
megszúr (korabeli tolvajszleng)
{279}
gyilkos úri szélhámos (korabeli tolvajszleng)
{280}
Oh Istenem! (német)
{281}
Mi ez? (német)
{282}
Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) Magyarország legrégebbi, ma is működő tudományos
kutatóintézete. Műemléki védelem alatt álló, 1899- ben épült székháza a Stefánia út 14. sz. alatt
található.
{283}
főrendőr, főkapitány (korabeli tolvajszleng)
{284}
Stoll Nándor szabó (lakott: IV. kér. Gránátos u. 4.) neve az 1900-as években az úrihölgyek
számára fogalom volt. Aki előkelőén akart öltözni, nála vetetett méretet a Gránátos [ma Városház]
utca 2.-ben, ahol Erzsébet királyné is megfordult. Ha megfizették, Stoll szabókat és modelleket
küldött házhoz, mini divatbemutatót tartva.
{285}
híres svájci óramárka
{286}
Meilhac és Millaud négyfelvonásos „énekes színműve” Küry Klára főszereplésével. (Budapesti
Hírlap, 1901. január 30.)
{287}
Budapesti Hírlap, 1901. január 31.
{288}
A Nemzeti Kaszinó néven létesült „úri klubbot” gróf Széchenyi István alapította 1827-ben.
Tagjai javarészt arisztokraták voltak. Az egylet 1871-ben vette meg a Cziráky-palotát, amit
átépítettek. Termei a kor legértékesebb tárgyaival, bútoraival voltak berendezve, könyvtára több
mint 30 000 kötetet tartalmazott. A Kaszinó 1944-ig működött, az épület a második világháború
során súlyosan megsérült, le kellett bontani. Helyén ma az Uniqa Pláza irodaház áll.
{289}
körösszegi és adorjáni Csáky Albin gróf (1841-1912) vallás- és köz- oktatásügyi miniszter,
valóságos belső titkos tanácsos, magyar királyi főasztalnokmester, tárnokmester, a főrendiház
elnöke, aki ezen a napon a Nemzeti Kaszinóban ebédet adott az ország legfőbb méltóságainak [1.
a Budapesti Hírlap, 1901. január 31-i számát].
{290} dukai és szentgyörgyvölgyi dr. Széli Kálmán Ignác Kristóf (1843-1915) politikus,
miniszterelnök, pénzügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
{291}
Az 1875-ben alapított amerikai Barnum and Bailey volt a világ legnagyobb utazócirkusza, mely
1897-től többéves európai turnén vett részt.
{292} Miss Zolino, a „magnetikus csoda” fotográfiája látható Harvey L. Watkins A Barnum és Bailey
az óvilágban c. könyvében.