A 17. és 18.

század uralkodói minden további nélkül indíthattak

háborúkat, tetszés szerint emelhették az adókat, kedvükre
építkezhettek, azonban ha házasodni készültek, akkor térdet-fejet
hajtottak az államérdekek előtt: csak olyan nőt vehettek
feleségül, aki minden tekintetben megfelelt a királyi ház
dinasztikus érdekeinek és követelményeinek. A király házassága
éppen ezért az esetek többségében az udvari reprezentáció és a
legitim trónörökös nemzésének szintjére süllyedt. Az uralkodó
csak a mindenkori szeretőjénél talált szerelemre, megértésre és
bizalomra, mert a barátnője volt „hű kedvese”, szerelme,
szabadon választott élettársa és koronázatlan királynéja.
Helga Thoma hét híres asszony – Diane de Poitiers, Gabrielle
d'Estrées, Henriette de Montespan, Madame de Maintenon,
Madame de Pompadur és Madame du Barry – portréját rajzolja
meg ebben a könyvben. Leírja a forradalom előtti
Franciaországban kibontakozó életútjukat, s egyben leszámol
azzal az előítélettel, miszerint a királyi szeretők hiú és elvetemült
nőszemélyek voltak.
 HELGA THOMA

»Madame,
hű kedvesem…«
A francia királyok szeretői

GABO
A mű eredeti címe: Helga Thoma „Madame, meine teure Geliebte… ” Die
Mätressen der französischen Könige

Fordította: Simon László

Felelős szerkesztő: Rózsa Judit

Borítóterv: Köböl Vera

Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes
Tördelés: Simon Attila

ISBN 963 9237 78 7

Copyright © 1996 by Verlag Carl Ueberreuter,Wien

Hungarian translation © Simon László, 2001
Copyright © Gabo Kiadó
Felelős kiadó: Földes Tamás
 Tartalom
Előszó
7

Diane de Poitiers
9
Gabrielle d’Estrées
55

Henriette d’Entragues
79

Madame de Montespan
97

Madame de Maintenon
135

Madame de Pompadour
179

Madame du Barry
231

Időrendi táblázat
276
 Előszó

A szerető szóval manapság mindenekelőtt „a vétkességre, a

bujálkodásra és a tékozlásra való hajlam” kifejezéseket társítjuk.

A 19. század moralizáló történetírói a múlt idők nagy szeretőit
felületes, élvhajhász, páváskodó és felelőtlen teremtéseknek,
olykor egész Európa erkölcsi és pénzügyi hanyatlása okozóinak
bélyegezték, és ezzel egy mai napig érvényesnek látszó képet
rajzoltak róluk. Az igazság azonban az, hogy a szeretők gyakran
különbek voltak, mint ami az alakjuk köré szőtt
mendemondákból kirajzolódik.
A 17. és 18. század uralkodói – politikai tekintetben
legalábbis – abszolút hatalommal bírtak, ám ha saját
boldogulásukról volt szó, meghajoltak az állam- és a dinasztikus
érdekek nyomása alatt.
Hercegi házasságok kizárólag politikai meggondolásokból
köttettek. A házasulandókat nem kérdezték hajlandóságuk és
vonzódásuk felől. Nem csoda tehát, hogy a királyi házastársak
csak a legritkább esetben illettek össze.
Az uralkodók puszta kötelességteljesítést láttak
házasságukban, és ha nagy ritkán megosztották ágyukat
feleségükkel, akkor csakis az utódnemzés céljából, hogy legyen
törvényes örökösük. Az így támadt érzelmi sivárságért a
szeretőjüknél kárpótolták magukat.
Csakhogy ezek az asszonyok jóval fontosabb szerepet
játszottak, mint a hancúrozó ágyasok. Szabadon választott
élettársak voltak ők, akik azzal ajándékozták meg a királyokat,
amit a királynők nem adhattak meg nekik, vagyis szerelemmel,
érzékiséggel, megértéssel és bizalommal.
A szeretőtartás több volt hirtelen fellobbanó és gyorsan
kihűlő viszonynál vagy futó kalandnál. Oly sokat jelentettek a
szerelmes férfiaknak, hogy a királyok a nyilvánosság előtt is
vállalták őket, és a „maîtresse en titre”, vagyis a törvényes szerető
címét ajándékozták nekik. Koronázatlan királynők voltak ők.
Az abszolutizmus kora egybeesett a nagy szeretők
korszakával. Ott sürögtek-forogtak Európa szinte minden királyi
udvarában. Erős Ágost, Szászország választófejedelme vagy
például II. Károly, Anglia királya arról volt híres, hogy sok
szeretőt tartott. Valójában azonban Franciaországban
intézményesültek a szeretők, sőt a francia királyok legkedveltebb
szeretői mint hírességek vonultak be a történelembe: ha
példának okáért XV. Lajosról esik szó, aligha jut valakinek
eszébe, hogy egy bizonyos Maria Lesczynska volt a felesége, de
azt bizonyára mindenki tudja, hogy Madame Pompadour és
Barry grófnő volt a szeretője.
A maguk módján mindegyikük rendkívüli személyiség volt, s
rendkívüli az életük is. Ezért tartom fontosnak, hogy
megrajzoljam ezeknek a nagy szeretőknek a portréját, és
valamelyest kiigazítsam az utókorra hagyományozott képet.
DIANE DE POITIERS
(1499-1566)
N incs rá példa a történelemben, hogy szerető úgy uralkodott

volna egy királyon, mint Diane de Poitiers II. Henriken. Kora

legszebb asszonyának tartották, s hírneve meglepő módon szinte
élete végéig elkísérte, pedig már benne járt hatvanhatodik
évében. Legendák keringtek ennek az elbűvölő asszonynak
látszatra hervadhatatlan szépségéről. Azt rebesgették, hogy az
örök ifjúság titkának birtokában van. Az történt ugyanis, hogy
abba a korba jutván, amikor a 16. század asszonyai már
lassacskán visszavonultak, és életük alkonyára olvasással és
kézimunkával készülődtek, Diane de Poitiers, aki a kérdéses
időben harminchat éves volt, olyan lépésre szánta el magát,
amely megváltoztatta életét, és amely országa leghatalmasabb és
leggazdagabb asszonyává tette: a tizenhét éves dauphin, vagyis a
trónörökös, a majdani francia király, II. Henrik szeretője lett.
Eleddig semmi jel sem utalt rá, hogy Jean de Poitiers, Sire de
Saint-Vallier és Jeanne de Batarnay lánya valaha is történelmi
jelentőségű szerepet kap.
A 15. és 16. század fordulóján egész Európa mozgásba
lendült: a középkor nyomasztó viszonyait fellazította a
reneszánsz nagyvonalúsága, mely Itáliából kiindulva
Franciaországot is meghódította. Itt termékeny talajra lelt az új
szellemi magatartás és a kifinomult életstílus eszméje, VII.
Károly – igényt tartván a Nápolyi Királyság trónjára – indította el
a francia uralkodók itáliai politikáját, melyet utódai, XII. Lajos, I.
Ferenc és II. Henrik folytattak. Politikai értelemben nem sok
szerencsével jártak a francia részről indított hadjáratok, de
kulturális és szellemi területen hatalmas fellendülés következett
be az országban. Az elmúlt korok túlvilágra irányuló
gondolkodását felváltotta az érzéki örömök felé forduló e világi
szemlélet, mely eleddig ismeretlen pompaszeretetben és a
nemesi társadalom tékozló fényűzésében mutatkozott meg.
Nagyra becsülték immár a magas műveltséget, miként a
szépség és a művészet iránti érzéket is. Egy nemesembernek, ha
adott magára, tudnia kellett verset írni, lanton játszani,
szellemesen társalogni és ügyesen használni a finomkodó
köznyelvi fordulatokat. Költők, festők, szobrászok és építészek
nem kívánhattak maguknak ennél jobb világot. Franciaország
hamarosan a reneszánsz művészet központjává nőtte ki magát.
A megújhodásnak ebbe a korszakába született bele Diane de
Poitiers 1499. december 31-én.
A Poitiers régi, igen tekintélyes család volt ekkoriban, amely
szoros viszonyt tartott fenn azzal a Bourbon-házzal, melynek feje
Beaujeu Anna volt. Anna, ez az eszes és erős akaratú, komoly
politikusi képességekkel megáldott asszony fivére, VII. Károly
helyett 1483 és 1491 között látta el az uralkodói teendőket. Károly
halála után, amikor XII. Lajos került a trónra, Anna férjével,
Pierre de Beaujeu-vel, aki időközben megkapta a Bourbon
hercege rangot, visszavonult a politikától.
Több jel is utal arra, hogy Diane de Poitiers kislány korában
többször megfordult az egykori régensnő udvarában, akinek
ugyancsak volt egy kislánya, a Diane-nál nyolc esztendővel
idősebb Suzanne. Suzanne nem volt valami mutatós teremtés,
ám a hercegi pár egyetlen gyermeke lévén rang és birtok
várományosa. 1505-ben ment feleségül Bourbon Károly nevű
unokabátyjához, aki aztán mint a Bourbonok hadvezére került be
Franciaország történetébe. Valószínű, hogy Diane pár
alkalommal a királyi udvarban is megfordult, mert ott is akadt
egy hasonló korú kislány, mégpedig Claude, XII. Lajos király
törékeny, szelíd, de csinosnak nem mondható gyermeke.
Mennyire más volt Diane, mint a másik kettő! Szinte duzzadt az
erőtől és egészségtől, oly szépség vált belőle, akin megakadt az
emberek szeme, bár nem felelt meg a reneszánsz korban divatos
szépségideáinak.
Diane korántsem volt szelíd és törékeny, sokkal inkább erős
és energikus, amazoni termetű. Ne olyannak képzeljük ezt a
lányt, aki valamely kastély ablakában ül, kezében hímzőrámát
tart, és elrévedezve bámul a messzeségben. Sokkal inkább
karcsú, vadászatokon a kutyafalka mögött vad iramban lovagló
teremtésnek, aki arcát fekete selyemálarccal takarja, hogy sápadt,
hibátlan szépségű bőrét védje a naptól és a gallyaktól.
Diane kora gyermekkorától kitűnő lovasnak számított.
Minden nagy vadászatra elkísérte édesapját, nem lehetett tehát
mimóza természetű leányzó. Szeretett kora hajnalban kelni,
szeretett fürödni a folyók jéghideg vizében. Ez utóbbit olyannyira
megkedvelte, hogy élete végéig hideg fürdőt vett, s talán éppen
ennek köszönhette közmondásosan jó egészségét.
Claude, a királylány 1514-ben ment feleségül unokafivéréhez,
Angouléme Ferenchez, akit 1515-ben I. Ferenc néven
Franciaország királyává koronáztak. Diane de Poitiers kisasszony
az ifjú királyné udvarhölgye lett. Tizenhatodik évét sem töltötte
még be, de az akkori viszonyok között már házasságra érettnek
számított. Ezért történhetett, hogy a Bourbon-hadvezér, Jean de
Poitiers közeli barátjával, az ország egyik legjelentősebb
férfiújával, Louis de Brézével házasította össze a fiatal lányt.
Diane-t természetesen a kutya sem kérdezte, apja viszont nagyon
örült, hogy ilyen vővel dicsekedhet. Diane 1515. március 29-én
lépett házasságra Louis de Brézével, Maulevrier grófjával, Bec-
Crespin és Mauny bárójával, Nogent-le-Roi, Anet, Brissa,
Brévalta és Montchauvet urával, a király főasztalnokával.
 Brézé ötvenhat éves ekkor, vagyis kereken negyven évvel
idősebb Diane-nál. Púpos, a kortársak leírása szerint
kimondottan csúnya ember volt. Ereiben azonban királyi vér
csörgedezett, mert édesanyja VII. Károly és a szép Agnes Sorel
törvényes lánya volt. A 16. században, amikor pedig nem volt
ritka a nagy korkülönbség, kevés tizenöt év körüli kislány örült
volna, ha ilyen idős emberhez adják feleségül. Nem úgy Diane.
Büszkén ment bele ebbe a kapcsolatba, végtére is Louis de Brézé
Franciaország egyik legjelentősebb férfiúja volt. A becsvágy már
akkor is Diane de Poitiers egyik legszembeötlőbb
jellemvonásának bizonyult. De nem csak büszkesége és
becsvágya vitte bele a házasságba. Szerette is a férjét. Levelei
tanúskodnak róla. Vágyakozott utána, ha számos útja miatt
hosszabb ideig távol maradt, vagy a király oldalán hadra kelt.
Soha nem utálkozott, soha nem sajnálkozott, és soha nem
panaszkodott házassága miatt. A tizenhat éves együttélés Louis
de Brézével erős nyomokat hagyott Diane szellemi fejlődésében.
Okos és tapasztalt férje kifejlesztette benne a politika, a hatalom
és az önzés iránti érzéket. Tőle leste el az önuralom és a
megfontolt cselekvés tudományát is. Brézé életének legfontosabb
célja az volt, hogy dicsőséget és vagyont szerezzen családjának.
Diane pedig jó tanulónak bizonyult, később csak tökéletesítenie
kellett tudományát.
Diane a házasság első éveit félje normandiai birtokán, az
anet-i kastélyban töltötte, ahol mindig nagy volt a vendégjárás. A
király is gyakran megfordult náluk. Diane több ízben elkísérte a
férjét hivatalos útjaira, a királyi udvarban is megfordult, ahol
hamarosan feltűnt különös szépsége.
Diane 1517-ben adott életet első kislányának, Francoise-nak.
Két évvel később született a második kislány, Louise. 1519
tavaszán Claude királyné is megszülte második fiát, Henriket.
Senki sem sejtette még, milyen fontos szerepet játszik majd ez a
fiú Madame de Brézé életében.
A királyné meglehetősen lassan épült fel a szülés után, Diane
viszont – hála robusztus alkatának – hamarosan újra megjelent
az udvarban, hogy szebben és fiatalosabban lássa el udvarhölgyi
szolgálatát, mint valaha. Olyan szolgálat volt ez persze, amely – a
Diane-hoz hasonló magas rangú hölgyek esetében – a puszta
jelenlétre korlátozódott.
Az utóbbi években igencsak meglazultak az erkölcsök a
királyi udvarban. Szeretőt tartani mindkét nem szemében szinte
hozzátartozott a jó modorhoz. E tekintetben a király szolgált
példaképül. I. Ferencet tartották a legnagyobb
szoknyavadásznak: hivatalos szeretője, Madame de
Cháteaubriant mellett folyton belevágott kisebb-nagyobb
szerelmi kalandokba, mialatt felesége folyamatos imádkozás,
kézimunkázás és jótékonykodás közepette igen visszavonultan
élt.
Diane feltűnő szépsége ilyen körülmények között
természetesen bizonyos nyugtalanságot keltett mind a nők, mind
a férfiak között. Viselkedésében hűvösnek és visszafogottnak
mutatkozott, és minden kíváncsiskodónak elmesélte, milyen
boldog házasságban él az idős főasztalnokkal.
Ebből az időből, feltehetőleg 1520-ból származik a fiatal
Madame de Brézéről festett legrégibb kép, mely egy egészséges,
erőteljes, széles vállú fiatal nőt ábrázol kivágott ruhában. Vonásai
még nem olyan markánsak, mint a később készült képeken.
Szőke haja szinte teljesen eltakarja boltozatos homlokát; orra
egyenes, nézése határozott. A keskeny ajkak gőgös, kissé
leereszkedő kifejezése már jelzi, hogy akaraterős és számító
személyiséggel van dolgunk. A kép a szép asszonyokról készített
festmények gyűjteményéből való, melyet a király
kezdeményezésére hoztak létre. A portrékat saját kezűleg látta el
kommentárokkal. Diane képe alá ezt írta: „Öröm ránézni; a
társadalmi érintkezésben tiszteletet parancsol.” Ezzel
megerősítette azt a vélekedést, hogy Diane megközelíthetetlen
volt. Ennek ellenére akadtak később történészek, akik Diane és I.
Ferenc viszonyáról értekeztek, holott erre semmiféle bizonyítékot
nem találtak.
Diane de Poitiers élete nyugodt mederben, megtervezett napi
program szerint folydogált: hideg fürdővel kezdődött és hosszú
lovaglásokkal folytatódott, mígnem 1524-ben sötét árnyék
vetődött boldog mindennapjaira.
Franciaország mellett Európa második kontinentális
nagyhatalma a Habsburg-ház volt. V. Károly, akinek
birodalmában „sohasem ment le a nap”, már csak politikai
okokból is a francia király ősellenségének számított. Ehhez járult
a két uralkodó egymás iránt táplált ellenszenve, mely a két jellem
különbözőségéből adódott. V. Károly komoly, szigorú és
aszketikus alkat volt, I. Ferenc viszont életvidám, könnyelmű és
tékozló. A geopolitikai helyzet és a kölcsönös meg nem értés
odavezetett, hogy a két ország között negyven évig tartó
ellenségeskedés kezdődött.
I. Ferenc 1519-ben jelöltette magát német-római császárnak,
de alulmaradt V. Károllyal szemben. Később a Habsburgok
ellenségeivel kereste a szövetséget, így VIII. Henrik angol
királlyal, az oszmán birodalommal és a német protestáns
hercegekkel. Ám nem sok sikerrel. VIII. Henrik a császárral
lépett szövetségre, másik két szövetségese miatt viszont a
Katolikus Liga és a pápa tiltakozott.
Bár I. Ferenc tanácsadói közül sokan a kibékülés mellett
érveltek, az összecsapás elkerülhetetlennek látszott. Francia-
ország 1521 és 1559 között állandó háborúban állt
Spanyolországgal, amit csak ritkán szakított meg egy-egy rövid
ideig tartó fegyverszünet vagy békeszerződés.
Franciaország 1523-ban az egyik legelőkelőbb nemesember
árulása folytán majdnem összeomlott. Bourbon Károly
főistállómester és hadvezér ugyanis titkos szövetséget kötött a
császárral. Nem mondhatni, hogy politikai meggondolásból
követett el árulást, inkább egyéni bosszúvágy vezette. Felesége,
Suzanne de Bourbon – akiről mint Diane ifjúkori barátnőjéről
már említést tettünk – 1521-ben elhalálozott, és végrendeletében
a férjét tette meg általános örökösévé. Savoyai Lujza, I. Ferenc
becsvágyó édesanyja és az elhunyt asszony unokanővére azonban
megtámadta a végrendeletet, mondván: Suzanne nem hagyott
hátra örökösöket, így a hatalmas birtokok visszaszállnak a
koronára. XII. Lajos annak idején elismerte, hogy a
főistállómester a Bourbon-ház jogos örököse, ám a király
édesanyja erről hallani sem akart és pert indított Bourbon Károly
ellen.
A főnemest lelke mélyéig elkeserítette és bántotta ez az
eljárás; minden oka megvolt, hogy aggódjon az örökségéért.
Végül nem látott más kiutat, mint azt, hogy szövetségre lépjen
Franciaország ellenségeivel: a terv szerint nem sokkal azután,
hogy Ferenc király csapatai élén Itália ellen vonult, a császár és
VIII. Henrik angol király csapatainak Franciaország ellen kellett
volna vonulniuk.
Az árulás azonban kitudódott: a főlovász és hadvezér két
cinkostársa úgy akart lelkiismeretén könnyíteni, hogy mindent
meggyónt. A pap persze hamar belátta, hogy ezúttal
Franciaország sorsáról van szó, s megszegte hallgatási
fogadalmát. Nem kisebb személyiséget értesített, mint a
főasztalnokot, vagyis Louis Brézét, aki nyomban tájékoztatta a
királyt.
 Brézé úgy érezte, ezzel a tettével örök időkre dicsőséggel
koronázta meg maga és családja nevét, amikor kiderült, hogy
apósa belekeveredett az ügybe. A főistállómester ugyanis
elmondta barátjának, Jean de Poitiers-nek, mit forgat a fejében.
Poitiers, a király hűséges alattvalója – mint a kihallgatások során
fény derült rá – semmiképpen sem akart volna részt venni a
vállalkozásban, és Bourbont is óvta a tett következményeitől, de
nem fedte fel a tervet. A király iránti hűségnél fontosabbnak
tartotta a barátságot, ami ezúttal a felségárulással ért fel.
Bourbon Károly időben kereket oldott; V. Károly vette
védőszárnyai alá, Jean de Poitiers-t azonban 1524-ben
letartóztatták és halálra ítélték. Már a vérpadra lépett, amikor
meghozták az írást, hogy a király megkegyelmezett neki.
Ez a helyzet igen alkalmasnak mutatkozott ama legenda
megszületéséhez, mely a mai napig megmaradt. E szerint a
történet szerint Diane, a megközelíthetetlen szépség odaadta
magát a közismerten kéjvágyó királynak, hogy megmentse apja
életét. Holott egyes-egyedül Diane férjének tekintélye és
befolyása indította arra I. Ferencet, hogy visszavonja a Jean de
Poitiers ellen hozott halálos ítéletet. Végtére is Louis de Brézé
fedte fel az összeesküvést. A király valószínűleg hálája jeléül adta
vissza az após életét.
A házon belül támadó ellenséget ily módon leverték, de a
háború folytatódott.
I. Ferenc, hogy V. Károllyal szemben megvédje a már 1500
óta francia uralom alá hajtott milánói területeket, ismét háborút
indított. 1525-ben a Pavia mellett vívott csatában azonban
megsemmisítő vereséget szenvedett. Foglyul ejtették és arra
kényszerítették, hogy írja alá a madridi szerződést. Ráadásul –
hogy a szerződés betartásáért kezességet vállaljon – szabadon
bocsátása fejében arra kényszerült, hogy két fiát túszként a
spanyolok kezére adja. Távollétében édesanyja, Savoyai Lujza
irányította az országot, aki egyetértett a spanyolok sértő
ajánlatával, mert valósággal istenítette s minduntalan Césarnak
nevezte fiát, s valószínűleg mindent elkövetett volna fia szabadon
bocsátásáért. Két unokája sorsán, akik időközben árván
maradtak, mert Claude 1524-ben meghalt, láthatóan nem
hatódott meg, különben komolyabb ellenállást tanúsított volna
az ellenséggel szemben a gyermekek kiszolgáltatása ügyében.
A gyermekeket 1526-ben Bayonne-ban adták át a
spanyoloknak. Diane is ott volt az anyakirálynő kíséretében.
Francois, a dauphin nyolc-, fivére, Henrik pedig hétéves volt
ekkor. Az udvarhölgyek csak a trónörökössel törődtek, s
megpróbálták az idegen világ okozta félelmeit eloszlatni; a
főasztalnok felesége a kis Henriknek szentelte minden figyelmét,
aki hálás szívvel fogadta az anyai gondoskodást. Senki nem
gyaníthatta akkoriban, hogy Madame de Brézé ezzel a gesztussal
alapozta meg majdani bámulatos szerelmi kapcsolatát.
A két fiúgyermek majd csak négy év múlva szabadul hatalmas
váltságdíj fejében. Újra békeszerződést kötöttek, ezúttal
Cambraiban, melyet I. Ferenc és V Károly húga házasságával
erősítettek meg.
A kis hercegek fogadására Bordeaux-ba vonult az udvar.
Ezúttal is a szép, immár harmincesztendős Madame de Brézé
szorította karjaiba az iruló-piruló kis Henriket. A gyermek jól
emlékezett rá, s boldoggá tette az asszonyból áradó szeretet,
amiben eleddig nem volt része.
Henrik csodálattal nézett Diane-ra, s kereste a szép asszony
társaságát. Idő teltével mély és szenvedélyes szerelemmé
érlelődtek érzései, amit hihetetlenkedő ámulattal vett tudomásul
a világ.
 I. Ferenc és az osztrák Eleonóra 1530. július 8-án kelt egybe.
Az ünnepségek alatt lovagi tornát is rendeztek, amelyen a két
királyfi is részt vehetett. Aranyozott mellvértben és vörös-fehér
tollal ékes sisakjukban lovagoltak a bajvívó helyre. Az volt a
szokás, hogy a lovagok tiszteletük jeléül meghajtották zászlajukat
valamely hölgy előtt. Henrik is megállította a lovát a nézőtér
előtt, és zászlaját a főasztalnok felesége lábai elé helyezte…
Egy évre rá Diane megözvegyült. Louis de Brézé 1531-ben,
hetvenkét éves korában halt meg, és az udvari emberek
legnagyobb megdöbbenésére egy megrendült asszonyt hagyott
maga után. Diane olyan mély gyászba esett, hogy sokan
képmutatónak, alakoskodónak tartották. Diane kijelentette,
ezentúl élete végéig gyászban jár. S valóban így történt: a világ
ezután már csak bő fekete selyemruhában látta Diane-t, melyet
derékban drágakövekkel kirakott öv fogott össze. A ruha szűkre
fűzött felső részén négyszögletű, gyöngyökkel szegélyezett
kivágás volt látható, melyben remekül érvényesült Diane melle. A
fejdísz is fekete színű volt és gyöngyökkel ékes. Egyedül ruhája
hasított ujjainak fehér bélése volt szembeötlő. Idő teltével a
fekete-fehér színkombináció lett a márkajegye.
Diane őszintén gyászolta férjét, ám a visszahúzódó,
szemlélődő életforma idegen volt természetétől. Harminckét éves
volt, egészséges, szépséges és tele hatalmas energiákkal.
Hamarosan visszatért az udvarba, ahol fontos feladatot bíztak rá.
A királynak komoly gondot okozott másodszülött fia fejlődése,
aki fivéreivel ellentétben szinte semmit sem örökölt apja
életvidám természetéből. Henrik magába zárkózó, magának való,
furcsa természetű gyermek volt. I. Ferenc figyelmét nem kerülte
el, hogy Henrik fia milyen jó viszonyba került de Brézé
főasztalnok szép özvegyével. A király tehát elmondta az
asszonynak a fiával kapcsolatos aggodalmait, mire Diane így
válaszolt: „Bízza rám, lovagommá teszem.” Ettől kezdve Madame
de Brézé gondoskodott a fiú neveléséről.
Aminek senki nem örült úgy, mint éppen Henrik. A
bizonytalankodó, akaratgyenge ifjonc védettségre és biztonságra
lelt az öntudatos, erős asszony mellett, aki levette a válláról a
döntés terheit, aki vezette és irányította. És a fiú imádta érte.
Henrik kellemes megjelenésű ifjúnak számított, ám egész
életében befelé forduló és komorságra hajló ember maradt.
Értelmi képességei ugyan nem mondhatók átlagon felülinek, de
testi ereje és ügyessége sok mindenben kárpótolta. A spanyol
fogság mély sebeket ejtett a fiú lelkén, pedig már attól is sokat
szenvedett ez a lélek, hogy apja mások előtt is méltatlanul bánt
vele. I. Ferenc a trónörököst és legkisebb fiát, Károlyt sokkal
jobban szerette Henriknél, aki jellemében oly erősen különbözött
tőle. Az udvaroncok is inkább a leendő király körül legyeskedtek,
akit derűs kedélye és társasági modora miatt egyenesen imádtak.
A másodszülött fiúval nem sokat törődtek unalmas és nehézkes
természete miatt. Nem csoda tehát, hogy a fiú már-már
kezelhetetlennek bizonyult, és agresszív, olykor bizony brutális
módon viselkedett.
Tulajdonképpen csak két ember akadt, aki vonzalmat és
érdeklődést mutatott iránta: a főasztalnok özvegye és
Franciaország marsallja, Anne de Montmorency, a király egyik
legbefolyásosabb tanácsadója és az elhunyt Louis de Brézé közeli
barátja. A herceg hálás volt nekik, megszerette őket, vakon
megbízott bennük, s az idő teltével alávetette magát akaratuknak.
Franciaország ebben az időben abban volt érdekelt, hogy
megszilárdítsa kapcsolatait itáliai szövetségeseivel,
mindenekelőtt a pápával, akit el akart idegeníteni V. Károlytól.
Ennek érdekében már évek óta szűnni nem akaró tárgyalásokat
folytattak Henrik és Medici Katalin esetleges házasságáról. A
pápa, VII. Kelemen ugyanis Katalin nagybátyja, egyben gyámja
volt, mivel a kislány nem sokkal születése, 1519. április 15-e után
árván maradt. Katalin édesanyja, Madeleine de la Tour, Diane de
Poitiers1 egyik unokahúga, belehalt a szülésbe. Férje, Lorenzo de
Medici, Urbino hercege öt napra rá követte feleségét. A házassági
szerződést végül – micsoda véletlen! – 1530. április 24-én éppen
az Anet-ben fekvő kastélyban írták alá, mégpedig a főasztalnok és
felesége jelenlétében.
Henrik leendő szeretőjének árnyéka már ekkor Katalinra
vetült, mikor az alig tizenegy éves kislány még hazájában élt.
Három évvel ezután – az akkori idők felfogása szerint – már
felnőttnek számított. Medici hercegnő tehát útra kelt,
Franciaországba indult, hogy házasságra lépjen a vele egykorú
Henrikkel. 1533. október 28-án maga a pápa, VII. Kelemen adta
össze őket.
Katalin nem volt az a kimondott szépség. Apró termetű,
kerekded formájú, dülledt szemű, nagy orrú teremtés volt. De
már fiatalon rendkívüli és művelt szellemnek bizonyult. Katalin
tisztában volt vele, hogy nagy megtiszteltetés érte, amikor egy
francia herceghez ment feleségül. A Mediciek ugyanis nem
számítottak nagy tekintélynek az európai arisztokrácia köreiben,
mert csak pár éve kaptak nemességet. Katalinnak egész életében
tűrnie kellett, hogy „alacsony származásúnak” és „firenzei
kereskedőlánynak” nevezzék.
Ám Katalin volt olyan okos, hogy elviselje az efféle
sértegetéseket és hogy szerényen és visszafogottan viselkedjen.
Mindenkihez készségesen és barátságosan közeledett. Hogy
milyen nagy szüksége lesz még ezekre a jó tulajdonságokra,
hamarosan kiderül. Mert a férje nemigen lelkesedett a fiatal-

1 Diane nagymamája, Jeanne de la Tour Katalin nagyapjának, Jean de la Tournak a testvére

asszonyért. Egyetlenegy nőt ismert és imádott: Diane de Poitiers-
t, húsz évvel idősebb „nevelőnőjét”!
„A főasztalnokné”, sokan csak így emlegették, a maga
energikus és ellentmondást nem tűrő módján a kis hercegnőt is
védőszárnyai alá vette, és maga irányította a fiatal pár
háztartását. Katalin eleinte kissé megilletődötten viselkedett az
idegen környezetben és valószínűleg örült is, hogy idősebb
rokona így törődik vele. Ekkoriban persze nem tudhatta még,
mennyi szenvedést és megaláztatást kell majd eltűrnie ettől az
asszonytól. 1536-ban olyasmi történt, ami alapjaiban forgatta fel
a szereplők életét. A dauphin, Henrik Francois nevű bátyja
váratlanul meghalt, miután valamilyen labdajátékban felhevülve
egy kupa jéghideg vízzel oltotta szomját. Ferenc királyt lelke
mélyéig megrendítette fia halála. Megtörtént az, amivel senki
sem számolt: az oly kevéssé kedvelt másodszülöttből egyszeriben
trónörökös lett, Medici Katalin, a firenzei kereskedőlány pedig
Franciaország leendő királynéja.
Sokak számára nagy megrázkódtatást jelentett a kedvenc
trónörökös halála. Nem úgy Anne de Montmorencynak. Az
elhunyt trónörökös gyűlölte a nagyhatalmú és fennhéjázó férfiút,
és bizonyára eltávolította volna hivatalából trónra lépése után.
Henrikhez viszont szoros barátság fűzte a marsallt, mely barátság
még szorosabbá vált a fordulat után.
Másvalaki is örülhetett persze, mégpedig Diane de Poitiers.
Kilépett abból az árnyékból, ahová az utóbbi években húzódott,
mint a másodszülött herceg nevelőnője. Francois halálával
felemelkedett szerencsecsillaga, mely két évtizeden át világít
majd Franciaország egén.
Mostanáig tisztán plátói természetűnek bizonyult a
főasztalnokné és Henrik viszonya. Diane anyai gyöngédséggel
szerette védencét. Henrik azonban őrülten beleszeretett az
asszonyba.
Ennek ellenére senki sem kockáztatta volna meg, hogy valami
illetlenséget kövessen el a főasztalnok özvegye ellen. Megvolt a
tekintélye. Megőrzéséről pedig hangsúlyozottan hűvös és
távolságtartó viselkedésével gondoskodott. Példás életet élt, mely
megfelelt özvegyi és nevelőnői szerepkörének. Életvitele ezáltal
éles ellentétben állt a francia udvar frivol erkölcsével és
életfelfogásával, úgyhogy a későbbi korok történetírói
érzelemszegény és frigid nőnek állították be.
Öltözködésével is hangsúlyozta, hogy megközelíthetetlen és
minden tekintetben érinthetetlen nagyasszony. Egyszerű, szinte
dísztelen fekete ruhája feltűnő ellentétben állt a többi udvarhölgy
színpompás öltözékével. Ám minél jelentéktelenebbnek akart
látszani, annál szebbnek tűnt. A tapasztalt Montmorency, Henrik
atyai barátja hamar felismerte, hogy a trónörökös és Katalin
egyáltalán nem illik egymáshoz. Mindazonáltal Katalin őszintén
szerette férjét; okos, művelt és szelíd asszonynak bizonyult.
Henrik ennek ellenére csak dinasztikus kötelességének tekintette
a házasságot, szellemi tekintetben pedig nemigen volt mit
megosztania a feleségével. Természete szerint egyébként is erős
és uralkodói asszonytípusra vágyott.
Várható volt tehát, hogy a trónörökös előbb-utóbb szeretőt
óhajt, olyat, aki uralkodni akar fölötte, jobban, mint ahogy
Montmorency és a klikkje remélte. Egyetlen megoldás
kínálkozott: a főasztalnokné.
Valószínűleg Montmorency agyában fogant meg az ötlet,
hogy összehozzák Henriket és Diane-t. Diane volt olyan okos,
hogy felismerje a veszélyt, amit egy másik nő felbukkanása
okozhat. Ugyanakkor pontosan látta azokat a lehetőségeket is,
melyek a leendő király szeretője előtt megnyílnak majd.
Tekintettel arra a befolyásra, mely alól Henrik már akkor sem
volt képes kivonni magát, szinte korlátlan hatalomra tehet szert.
Vonzó perspektíva lehetett egy olyan nő szemében, mint Diane.
Az is bizonyosnak látszik azonban, hiszen világos fejű, tiszta
agyú asszony volt, hogy a rá váró döntés negatív hatásaival is
számolt. Először is sutba kellett dobni legendás büszkeségét. Egy
Poitiers mint ágyas! Méghozzá egy olyan herceg ágyasa, akinek a
felesége származását tekintve jóval alacsonyabbrendű nála.
Ezenkívül meglehetősen veszélyes játékba kezd, mely intrikát és
irigységet válthat ki az udvari emberekben. Gúnyolódásra itt van
mindjárt a nagy korkülönbség: jómaga benne jár a
harminchetedik évében, Henrik pedig még csak tizenhét éves. És
mi történik akkor, ha pár év múltán az ifjú eltaszítja magától,
hogy fiatalabb nőt vegyen magához?
Bizonyos, hogy efféle gondolatok is megfordultak a szép
asszony fejében. Ő azonban elég merész volt ahhoz, hogy éljen a
felkínált lehetőséggel, mely a nőiségét is felébresztette. Igaz, nem
volt már fiatal, de még messze attól a kortól, melyben lassacskán
lelohad a szexuális érdeklődés. Férje halála óta, vagyis öt
esztendeje, szűzi életet élt. A szenvedélyes imádat, mellyel a
jóvágású és fiatal dauphin elárasztotta, bizonyára hízelgett
hiúságának, és megerősítette önérzetében.
Diane de Poitiers számító asszony volt ugyan, de érző lény.
Kedvelte, szerette Henriket attól fogva, hogy hétéves korában a
szoknyájába kapaszkodott Bayonne-ban. És most, tíz év múltán
eltökélte, hogy a szeretője lesz. Ennél nagyobb örömöt nem
szerezhetett volna Henriknek.
Montmorency – hogy úgy mondjuk – rendezői szerepet
kapott a csábítás játékában. Ő hívta meg ecoueni kéjlakába
Diane-t és Henriket. Itt, ebben a remek vidéki házban hódította
meg Henrik a szép főasztalnoknét. Történelmi jelentőségű
esemény történt.
Henrik úszott a boldogságban. Elérte célját. Övé lett az
egyetlen, az imádott asszony! És Diane is boldog volt. Életében
először most élvezte igazán a szerelem örömét, amit ennek a
fiatalembernek köszönhetett. Diane a világ előtt igyekezett
megőrizni az örökös gyászt viselő, méltóságteljes és fennkölt
özvegy hírnevét. A közvélemény valóban még sokáig abban a
hitben élt, hogy Diane továbbra is a dauphin nevelőnője, jó
tanácsokkal segíti a trónörököst, aki megbízik benne.
Mindazonáltal Henrik csak nagy nehezen tudta titkolni a
beteljesült szerelem fölött érzett örömét. Zászlait és címereit
egyre Diane fekete-fehér színeivel díszítette. Új monogramot is
készíttetett, amitől némelyek bizony zavarba jöttek. Nevének
díszes kezdőbetűjét, a H-t, két holdsarló, a vadászat és a Hold
istennőjének, Dianának a jelképe fogta közre, melyek egyúttal két
egymást keresztező D betűt képeztek. Nemigen akadt senki, aki
két C-t, vagyis a Katalin francia nevének, a Cathérine-nak a
kezdőbetűjét látta volna bennük. A legtöbben a nagy szerelem
iránti hommage-t olvasták ki Henrik monogramjából.
Medici Katalin figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy
erősen megváltozott férje és Madame de Brézé viszonya. De nem
tehetett mást, mint hogy csöndben, szó nélkül tudomásul vegye.
Tiltakozni vagy fellépni ellene nem állt módjában. Ellenkezőleg:
bizonyos tekintetben függő viszonyba is került Diane-tól, már
csak azért is, mert ő volt az, aki időnként figyelmeztette Henriket
férji kötelességére, és Katalin ágyába küldte a férfit. Diane volt
olyan eszes, hogy tudja, mit jelent a dauphin számára a törvényes
utód.
Katalin azonban nem esett teherbe. A királyi udvaron egyre
nagyobb nyugtalanság vett erőt, a dauphin pozíciói pedig
veszélybe kerültek. Sokan kezdettől fogva elképzelhetetlennek
tartották, hogy egy Medici beházasodjon a királyi családba, arra
meg gondolni sem mertek, hogy korona kerüljön a fejére. A
gyermektelenség viszont könnyen Katalin végzetévé válhatott
volna. Többen azt mérlegelték, hogy haza kellene küldeni, a
házasságot érvényteleníteni és Henriket egy másik, reményeik
szerint termékeny hercegnővel összeházasítani.
Ezek a híresztelések azonban nemcsak Katalint rémisztették
meg, hanem riválisát is. Diane a saját pozícióját is veszni látta.
Katalinban, mint leendő királynéban, nem látott veszedelmet
magára nézve, hiszen tűrte a megaláztatást, engedelmesnek
bizonyult, és eleget tett az idősebb asszony kívánságainak. Ám ha
szembeszegülne is vele, Henrik rendreutasítaná. Egy új
trónörökösné azonban, aki esetleg csinosabb és elragadóbb
teremtés lenne Katalinnál, ráadásul nem olyan megalázkodó
típus, mint ő, könnyen elfordíthatná tőle a szerelmes Henriket;
Diane ebben az esetben elveszítené uralkodó helyzetét és a hozzá
kapcsolódó, a jövőre vonatkozó elképzelések is semmissé
válhatnának. Katalinnak tehát maradnia kell.
Bármilyen furcsának tetszik is, a szerető szeretőjének felesége
mellé állt. Támogatta Katalint, és minden követ megmozgatott,
hogy Henrik is felesége pártjára keljen. Diane bebeszélte
Henriknek, hogy jobb asszonyt keresve sem talált volna.
Feltehetően Diane-nak köszönhető az is, hogy a király megszánta
Katalint. Az asszony ugyanis I. Ferenc lába elé vetette magát, és
kijelentette, hogy átadja a helyét egy másik hercegnőnek, és
kolostorba vonul, ha őfelsége úgy kívánja. A király azonban
annak ellenére is kedvelte menyét, hogy a küllemével nem volt
igazán elégedett. Sokra tartotta képzettsége és műveltsége miatt.
A királyt megrendítette Katalin alázatossága, és így szólt: „Mivel
Isten úgy akarta, hogy a menyem legyél és a dauphin felesége, én
sem akarhatom másképp. Isten talán teljesíti majd mind a ti,
mind a mi kívánságunkat.”
Katalin ily módon elnyerte az udvar leghatalmasabb
emberének támogatását és pártfogását. Ezzel megerősítette a
maga és egyben Diane pozícióját is. Csakhogy napról napra több
megaláztatást kellett elszenvednie Diane-tól.
1543-ban Katalin végre teherbe esett, és 1544-ben megszülte
fiát, a későbbi II. Ferencet. A rá következő esztendőkben még hat
gyermekkel ajándékozta meg az urát. Ám az immár biztos
utódlás tényétől sem értékelődött fel Katalin személye. Diane
sokkal erősebb és uralkodóbb természet volt nála. Henrik pedig
imádta szeretőjét.
Katalinban volt valami vele született méltóság,
viselkedésében valami királynői emelkedettség, szalonja a
szellemes társalgásról, a magas művészi színvonalról és a
vendégek eleganciájáról volt híres. A Medici-hercegnő jóvoltából
jelentős kulturális felemelkedést élt meg a francia udvar, de ez
sem használt semmit. Katalin képtelen volt kilépni férje
szeretőjének árnyékából.
A trónörökös pár háztartása jellegzetesen „ménage á trois”
volt, csupán Diane-nal, aki minden, a dauphinnel összefüggő
ügyet a kezében tartott. Anyai szeretettel törődött a trónörökös
gyermekeivel. Ő döntött a dadák és a nevelők felől, s még ápolta
is a gyermekeket, ha megbetegedtek. A különböző levelekből,
melyekben pontosan beszámolt a királyi gyermekek egészségi
állapotáról, a betegségek tüneteiről és lefolyásáról, jól kivehető,
milyen odaadással gondozta szeretője gyermekeit. Egyébként
bámulatos, milyen jártas volt ez az asszony a 16. századi
gyógyítás tudományában. De illett is a jelleméhez. Hiszen két
lábon állt a földön, igen gyakorlatias teremtés volt. Érdekelte
minden, amit hasznosnak tartott, ami kicsit javított az
életfeltételeken.
Feleségével ellentétben, aki joggal érezte magát mellőzöttnek,
Henrik hálás szívvel fogadta szeretője gondoskodását. Az idő
előrehaladtával egyre inkább Diane hatalmába került.
Arra vonatkozólag viszont nincsenek feljegyzéseink, hogy
Diane a saját gyermekeinek is olyan jó anyja volt-e, hogy
személyesen gondoskodott-e nevelésükről, vagy nevelőkre bízta-e
őket. A lányok jövőjéről mindenesetre maga gondoskodott,
vagyis ő választott nekik férjet. A trónörököshöz fűződő
kapcsolata révén nagy tekintélyre tett szert a francia nemesi
társaságban, ami azt jelentette, hogy a lányai könnyen
beházasodhattak a legmagasabb körök családjába is. Diane
legidősebb lányát, Francoise-t például a nagy hatalmú és gazdag
Robert de la Marckhoz, Bouillon hercegéhez adta férjhez. Két
évvel fiatalabb lányával, Louise-zal még nagyobb tervei voltak, de
megvalósításukkal egyelőre várnia kellett. Időközben mind
nyilvánvalóbbá vált a közvélemény számára, hogy kié a döntő szó
a dauphin házában. Henrik egyre fontosabb tényezőnek
számított a hatalomban és vele Diane is. A becsvágyó családok
lassanként mind az ő kegyét keresték, mindenekelőtt a Guise-ek2.
Ez a büszke nemzetség, melyet Szent Lajos (1214-1270) ideje óta
tartanak számon, úgy érezte, hogy I. Ferenc háttérbe szorította
őket. Pedig, vélekedtek a Guise-ek, sem származásuk, sem
rangjuk, sem fontosságuk tekintetében nem alábbvalók. Talán
éppen ez volt az oka, hogy a király igen bizalmatlan volt velük
szemben, s nagy népszerűségük és a háborúban való jártasságuk
ellenére igyekezett a különféle hivataloktól távol tartani őket.
Maga Anne de Montmorency is gyanakvón és féltékenyen
tekintett a Guise-ekre.

2 A lotharingiai ház mellékága, melyet I. Claude, Guise herceg alapított 1527-ben.

 Diane-t viszont egyszerűen lenyűgözte Reims húszesztendős
érseke, Lotaringiai Károly. A család feje, Guise hercegnő is
támogatta házának és a dauphin szeretője családjának
közeledését. S hogy elmélyítsék a kapcsolatot, azt javasolta, hogy
legkisebb fia, Claude és Diane legfiatalabb lánya keljen egybe.
Diane hiúságának hízelgett ez az ajánlat, azonban pár év türelmet
parancsolt magára a király haláláig. I. Ferenc ugyanis nem
egyezett volna bele ebbe a házasságba. Azt hihette volna, hogy a
Lotaringiaiak nemzetsége ily módon akar visszakerülni a francia
hatalomba. A király növekvő aggodalommal vette tudomásul,
hogy fia Diane befolyása alá került, de azzal is tisztában volt,
hogy szinte semmit sem tehet ellene. Ha száműzné az asszonyt,
abból családi és politikai botrány támadna. Ezt pedig nem
kockáztathatta meg. Meg kellett őrizni a dinasztia és a monarchia
tekintélyét és hatalmát. Diane ezzel érinthetetlenné vált.
Diane egyetlen vetélytársnője ebben az időben a francia
udvarban Anne de Pisseleu, Etampes hercegnője, a király utolsó
szeretője volt, kilenc évvel fiatalabb a főasztalnoknénál: szép,
intelligens és művelt asszony. I. Ferenc sokat adott a szavára,
ezért barátok és hódolók serege követte Anne-t. Mind azt
remélte, hogy a hercegnő révén előnyökhöz juthat. A hercegnő
rossz szemmel nézte, hogy Diane pályája magasra ível, hogy
egyenrangú ellenfélre lelt benne, aki el akarja hódítani tőle az őt
megillető első helyet.
A hölgyek szívből utálták egymást. Nem múlt el nap, hogy ne
szidalmazták vagy ne piszkálták volna egymást. A hercegnő
Diane élemedett korán elménckedett, Diane pedig azzal vágott
vissza, hogy időnként összeszámolta Anne szeretőit.
A két szerető vetélkedése két pártra szakította az udvart,
úgyhogy az úrhölgyek személyes küzdelme komoly politikai
dimenziókat öltött.
 A francia király és a szeretője olyan udvarban uralkodott,
mely imádta a rafinériát, a luxust és a szépséget. A francia
reneszánsz prototípusai voltak ők. Csodálták és támogatták az
irodalmat és a művészeteket, ugyanakkor élvezték az élet
kellemetességeit. A nagyvonalú és humanisztikus
gondolkodásmód abban is megmutatkozott, hogy bizonyos
határig eltűrték az új vallási áramlatokat. A nemesség több
magas rangú képviselője, mindenekelőtt a király testvére,
Navarrai Margit protestáns hitre tért. Ami a politikai mozgásokat
illeti: I. Ferenc kereste a kapcsolatot a protestáns német
hercegségekkel, hogy ezzel is erősítse a hatalmas, katolikus hitű
Habsburg-ház ellenségeit.
Egészen másképp gondolkodott azonban az a társaság, amely
a dauphin és Diane körül csoportosult. Ők úgyszólván egy
egészen más világot képviseltek: V. Károly spanyol király és az ő
szigorú, szinte aszketikus életfelfogása lenyűgözte őket.
Elutasították a francia királyi udvarban megtapasztalt luxust,
ármánykodást és a laza erkölcsöket. A művészet és a művelődés
helyett a test megacélozását segítő törekvéseket támogatták. A
lovagi tornákat és a párviadalokat mindennél többre tartotta a
dauphin és kísérete. Fellépésük ennek megfelelően sokkal inkább
nevezhető bárdolatlannak, mint gáláns udvari viselkedésnek.
Alig múlt el nap, hogy a két csoport hajba ne kapott volna. Vallási
kérdésekben a trónörökös körüli csoport természetesen vad
katolikusnak vallotta magát, szemben a „királypártiakkal”.
A francia udvarban támadt politikai ellenségeskedésnek végül
Montmorency esett áldozatul. A király első tanácsosa mindig is
azt vallotta, hogy ki kell békülni a Habsburgokkal. I. Ferenc
azonban, mint már szó volt róla, úgy döntött, hogy a német
protestáns hercegekkel lép szövetségre. Montmorency Etampes
hercegnője jóvoltából kegyvesztetté vált az udvarban, és sértetten
visszavonult Chantillyba.
A trónörökös szinte magánkívül volt, amikor hírét vette
Montmorency távozásának, s az apjával való amúgy is feszült
viszony még jobban elmérgesedett. Henrik egyébként sohasem
bocsátotta meg az apjának, hogy fivéreivel jobban bánt, mint
vele. Most megfosztotta apai barátjától is. Lehet, hogy a koronát
sem hagyja rá? Etampes hercegnője már csak Diane miatt sem
kedvelte Henriket, s erősen támogatta a király legkisebb fiát, a
derűs és elragadó természetű Károlyt. Mindazonáltal
elképzelhető, hogy a hercegnő rávette Ferencet, Károlyt jelölje
utódjának, tehát szakítson azzal a hagyománnyal, hogy a
legidősebb fiú örökli a trónt. A trónörökös gyűlölte öccsét, mert
az apja szerette és előnyökben részesítette vele szemben. Ám a
sors Henriket vette pártfogásba.
1545 közepén járvány ütötte fel a fejét az országban, mely
három napon belül elvitte a huszonhárom éves Orleans-i Károlyt.
A herceg halála olyan váratlanul érte az embereket, hogy sokan
Diane de Poitiers-t gyanúsították, mondván, ő mérgezte meg,
hogy végérvényesen biztosítsa Henrik és a saját pozícióját. A
pletykákat és a rémhíreket maga Etampes hercegnője költötte és
terjesztette. Egyvalamiben igaza is volt: most már valóban nem
akadt senki, aki kétségbe vonhatta volna Henrik jogát a
koronára. Ő maradt az egyeden örökös.
Ez a tény azonban semmit sem javított az apa és fia
viszonyán. Kettejük ellentéte egy évvel később élesedett ki.
Henrik ugyanis szűkebb baráti körben kissé elragadtatta magát,
majdani uralkodói elképzeléseiről szónokolt, s már kezdte is
kiosztani barátai között a hivatalokat és feladatokat. Egyikük sem
vette észre, hogy Briandas, az udvari bolond kihallgatja őket és
nyomban a királyhoz fut a hírrel. I. Ferencet megrázták a
hallottak. Dühösen rontott be a dauphin lakosztályába. Ott
azonban senkit sem talált már, mert valaki észrevette a lopakodó
Briandast, s értesítette Henriket és barátait. A király már csak a
fia szolgálóin és bútorain tölthette ki haragját.
Ettől a naptól fogva azonban utálta és megvetette a fiát, de
azzal is tisztában volt, hogy a nyilvános szakítás hátrányosan
érintené mind az uralkodói házat, mind az országot. Semmit sem
tehetett tehát Henrik ellen. Viszont száműzte az udvarból fiának
azokat a barátait, akik nem átallották már életében felosztani az
örökséget. A királyi intézkedések egyedül Diane-t kímélték meg,
Etampes hercegnőjének legnagyobb bánatára.
Az idő egyébként is Henrik és szeretője kezére játszott.
A király gyöngülő egészsége miatt a hercegnő pozíciója is
meggyöngült. 1547-ben egyszer s mindenkorra bevégződtek az
apa és fia, valamint a két vetélytársnő ellenségeskedései: I.
Ferenc ötvenegy éves korában, kicsapongásaiba belefáradva, s
reményeiben és fiában – aki majd II. Henrik néven lép
Franciaország trónjára – mélységesen csalódva meghalt.
Henrik, mint frissen megkoronázott király, először is a
korona minden korábbi tanácsadójának útilaput kötött a talpára,
és új emberekkel töltötte fel a legrangosabb állami hivatalokat.
Legelőször is Anne de Montmorencyt hívta vissza, akiben – mivel
fogalma sem volt az államügyek intézéséről – vakon megbízott.
Montmorency Diane legszűkebb baráti köréhez tartozott
ugyan, ám az eszes asszony megérezte a veszélyt, amely egy ilyen,
szinte teljhatalommal rendelkező államférfi részéről leselkedik
rá. Diane egyedül akart uralkodni Henrik fölött. A lehetőséget új
rokonsága körében találta meg. A király halála után nyomban
nyélbe ütötték második leánya, Louise és a lotaringiai Claude de
Guise, Mayenne márkija, később Aumale hercege rég eltervezett
házasságát. A házassággal megköttetett a királyi szerető és
Franciaország egyik leghatalmasabb családjának szövetsége,
olyan szövetség, mely mindkét családnak hasznára vált. A Guise-
ek hatalmi törekvéseik támogatójára leltek a király szeretőjében,
Diane pedig ideális ellensúlyra talált bennük Montmorencyvel
szemben. Henrik, apjának tett ígérete ellenére, hogy tudniillik
sohasem engedi a koronatanács közelébe a Guise-eket, hagyta,
hogy Diane új rokonsága irányítsa az országot. Mivel támogatta
és favorizálta őket, a közte és Montmorency között a király
befolyásolása miatt kirobbant ellentétet sikerült Montmorency és
a Guise-ek ellentétévé változtatni. Ily módon megőrizhette a
király fölötti hatalmát, aki szinte minden tekintetben alávetette
magát szeretője akaratának.
A Reimsben 1547. július 25-én megrendezett koronázási
ünnepségek soha nem látott fényűző ceremóniát jelentettek a
monarchia életében. Henrik kék szaténból varrt új királyi
palástot viselt, melyre a francia királyok arany liliomát hímezték
és gyöngyökből kirakott monogramját tették, a két egymásba
fonódó holdsarlóval ékes H-t, ami egyúttal két D betűt alkotott.
Szeretőjének gyöngéd dicsőítésére szolgált ez is, aki részese
lehetett élete legszebb napjának. Most a legelszántabb kétkedők
előtt is világossá vált, ki uralkodik majd rajtuk. Rómába is
eljutott a Diane szerepéről szóló hír. Ezt igazolja, hogy a pápa
Franciaország új királyának aranyból készített rózsát, a királyi
szeretőnek pedig gyöngy nyakéket küldött. Henrik az ünnepélyes
beiktatás után felesége és szeretője társaságában utazta be
Franciaországot. Diane-t éppúgy dicsőítették és ünnepelték a
népek, mint a királynét, ha nem lelkesebben. A városkapukon,
zászlókon és ruhákon is ott díszelgett Henrik kétértelmű
emblémája, s a híressé vált fekete-fehér színegyüttes túlságosan
is gyakran tűnt fel a tarka ünnepi menetekben. Lyon városa
szokatlan ötlettel állt elő uralkodójának üdvözlésére: a
balettelőadás Diana istennőjét alakító táncosnő Lyon város
jelképét, az oroszlánt fektette a király lába elé.
Ez az országjárás Diane diadalmenetét és Katalin példátlan
megaláztatását jelentette. A királyné, magas állása ellenére,
jelentéktelennek és hatalmát tekintve gyöngének bizonyult
vetélytársával szemben. Nem tehetett mást, mint hogy némán
tűrje a megaláztatásokat. Csak az idő múlásában bízhatott. Az
uralkodni vágyó szerető húsz esztendővel volt idősebb nála, s
minden valószínűség szerint hamarabb meghal, mint ő; lehet,
hogy már a közeljövőben, gondolhatta, ugyanis Madame de Brézé
közeljárt az ötvenhez, ami a 16. században meglehetősen magas
kornak számított.
Katalin nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedjen és
várjon. Diane közben sütkérezett a hatalom fényében és Henrik
szerelmében, aki ajándékokkal és kitüntetésekkel halmozta el.
Három hónappal apja halála után odaajándékozta az asszonynak
Chenonceau-t, azt a Loire völgyében fekvő elragadó reneszánsz
kastélyt, melyet Ferenc 1535-ben vásárolt meg egy bizonyos
Antoine de Bohier nevű úrtól. A kastély ily módon a korona
birtokába került, és a törvények szerint elidegeníthetetlenné vált.
Csakhogy Diane nem csak lakni akarta a kastélyt, hanem
birtokolni is.
Az így felmerült problémát csak úgy lehetett megoldani, hogy
érvénytelenítették az 1535-ben megkötött szerződést.
Megvádolták tehát Bohier-t, hogy áron felül adta el a kastélyt, s
mindjárt pert is indítottak ellene, mely aztán évekig elhúzódott.
Bohier, miután belátta, hogy ellenfeleivel szemben semmi esélye
a per megnyerésére, külföldre menekült. 1555-ben olyan ítéletet
hoztak, mely megfelelt Diane kívánságainak: a szerződést
érvénytelenítették, s Diane ötvenezer livre-ért megvásárolhatta
az állami kassza terhére.
 A király 1548-ban Valentinois hercegnőjévé nevezte ki
szeretőjét, vagyis Diane olyan rangot kapott, melynél magasabbat
nő Franciaországban nem érhetett el. Korábban hercegi cím csak
a királyi családok leszármazottait illette meg, Etampes
hercegnője kivételnek számított e tekintetben. A gyakorlatias
érzékkel megáldott Diane rögvest nekilátott a hercegség
átszervezéséhez, új intézőket és szolgálókat fogadott fel. Mivel
jogosult volt az adók behajtására, vagyona hamarosan
gyarapodni kezdett. A következő esztendőkben újabb
földterületek kerültek a birtokába, mert rávette Henriket, hogy az
elűzött protestánsok elkobzott birtokait és vagyonát – tulajdonos
nem lévén – neki ajándékozza a király. Ráadásul az állam által
kirótt büntetésekből behajtott pénzek is Valentinois hercegnője
zsebébe kerültek. Uralkodása alatt Diane – mai német márkában
számítva – háromszázmilliós értékű vagyon felett rendelkezett.
Diane – ha pénzről volt szó – nem ismert akadályt: 1556-ban
szemrebbenés nélkül árulta és adta el a legnagyobb összeget
kínáló vevőnek azt a hatszázharminc török foglyot, akiket egy
francia kapitány fogott el a Földközi-tengeren.
Diane akkor sem aggodalmaskodott, amikor lehetősége nyílt
arra, hogy bosszút álljon egykori vetélytársnőjén, Etampes
hercegnőjén. Ferenc király halála előtt azt kérte Henriktől, hogy
törődjön a számára oly fontos asszony sorsával. Ám Diane úgy
akarta, hogy Henrik ne tartsa meg ígéretét. Anne de Pisseleu
tehát visszavonult limours-i kastélyába, és kénytelen volt
visszaszolgáltatni a Ferenctől ajándékba kapott
koronaékszereket. Az ékszerek azonban nem Katalinhoz, a
királynéhoz kerültek, hanem Diane-hoz. Az ugyancsak Ferenctől
származó legértékesebb ékszereket is visszakövetelték Etampes
hercegnőjétől. Ezek természetesen ugyancsak Diane birtokába
kerültek, miként Etampes és Chevreuse hercegsége is.
 Anne-nak azonban mégsem Diane, hanem a férje lett
engesztelhetetlen ellensége. A nemesemberen, aki javak és
kitüntetések fejében kész volt feleségül venni a király szeretőjét,
hogy az asszony udvarhölgy lehessen és állandóan a szeretője
közelében lehessen, utólag iszonyatos féltékenység lett úrrá.
Valójában ama anyagi veszteségek miatt dühöngött, melyek az
asszony miatt érték. Úgy állt bosszút, hogy egyik vidéki házában
tartotta fogva. Még pert is indított ellene házasságtörés címén.
Mindent megtett, hogy rossz hírét keltse. Igaz és kitalált
történetekkel traktálta a világot, melyek mind felesége botrányos
viselkedéséről szóltak. Életének egyetlen célja az volt, hogy
bosszút álljon a feleségén. Anne de Pisseleu, Etampes hercegnője
harminchárom éven keresztül bűnhődött azért, mert I. Ferenc
király szeretője volt. Utódja viszont koronázatlan királynőként
uralkodott. Henrik soha nem döntött Diane megkérdezése
nélkül. Az asszony kívánsága és javaslata parancs volt számára. A
királyi szerető ily módon hamar belelátott az állam- és
pénzügyekbe, a joggyakorlat mindennapjaiba, s ezzel az
ismeretanyaggal természetesen kulcspozícióba került. így aztán
ha valakinek valami óhaja vagy panasza volt, nem a királyhoz,
hanem befolyásos szeretőjéhez fordult kérésével. Diane szoros
kapcsolatban állt a legjelentősebb hazai és külföldi
személyiségekkel, követekkel és miniszterekkel tárgyalt, és
levelezett a pápával is. Természetesen pártfogolta barátait és
rokonait, magas hivatalokat és birtokokat szerzett nekik és
mindenféle kedvezményekben részesítette őket.
A teljhatalmú hölgynek azonban hamarosan számos
ellensége támadt a viselkedése miatt mind a közvélemény
formálói, mind az udvari emberek között. Ám Diane túlságosan
is büszke és felfuvalkodott volt ahhoz, hogy észrevegye őket.
Miért is törődött volna velük, amikor nagyon jól tudta, hogy amíg
a király él, addig ő érinthetetlen. Henrik nem élhetett szeretője
nélkül. Azt tette, amit az asszony kívánt tőle. Tudta ezt Diane is.
Nem izgatta tehát, hogy gyűlölik, hiszen ártani nem árthattak
neki. Ő azonban szinte bárkit tönkretehetett. Ő uralkodott a
királyon, és ezt a tényt nem is akarta takargatni. A szerénység és
visszafogottság nem tartozott erényei közé. Diane de Poitiers
mindig ezzel a mondattal indította leveleit: „Mi, Diane de
Poitiers, Valentinois hercegnője, Albon grófnője…” A kevély
asszony címerébe még a királyi liliomokat is felvette, melyek ily
módon a Poitiers-ék ezüstpénzével, a Brézék arany keresztjeivel
és saját jelképével, vagyis a három holdsarlóval együtt jelentek
meg.
De semmi nem jelképezte hangsúlyosabban Diane uralmát,
mint az anet-i kastély. A komor, szinte fenyegető benyomást
keltő középkori vár egykor Louis de Brézé tulajdonában volt.
Most az özvegy kezére jutott, mert a király neki ajándékozta.
Diane Philippe Delorme-ot bízta meg a kastély átépítésével,
aki kora egyik legvarázslatosabb és legfényűzőbb kastélyát
alakította ki az erődítményszerű épületből. Az épület ma is a 16.
század egyik legsikerültebb építészeti teljesítményének számít.
Anet azonban sokkal többet jelentett akkoriban, mint manapság.
Annak idején a tulajdonos, Diane tiszteletére emelt épületnek
számított, minden sarkában, minden szögletében, sőt kőbe és
fába vésve is ott díszelegtek a híres holdsarlók és a király nevének
sokat emlegetett iniciáléi. A kastély úrnőjét pedig festményeken,
reliefeken és szobor alakjában is megcsodálhatta a látogató.
Minden Diane-t ábrázoló műalkotás az asszony mezítelen vagy
áttetsző fátyollal takart alakját mutatta, legtöbbször a vadászat
római istennőjének alakjában.
A korszak művészei, köztük a híres Benvenuto Cellini,
François Clouet, Jean Goujon vagy Francesco Primaticcio, szinte
a király szemével nézték az asszonyt és teremtették meg a Diane
hervadhatatlan szépségéről szóló mítoszt.
Elődje, Etampes hercegnője, majd később Madame de
Pompadour is a művészetek nagy támogatója volt, Diane de
Poitiers szinte sohasem gyakorolta a mecenatúrát. Diane múzsa
volt, a művészetek ihlet adó alakja abban a korban.
Henrik nem tudott betelni az imádott asszonnyal. Szegény
Katalin viszont az asztalnál sem kapott egyebet megvető
pillantásoknál. Királyi félje kis sótartót készíttetett, melynek
fedelét egy Diane-ra emlékeztető szobrocska díszítette.
A költők sem maradtak le a képzőművészek mögött, ha a
király kedvesét kellett dicsőíteni. Olivier de Magny, Clément
Marót, sőt a nagy Du Bellay is megénekelte szépségét és Henrik
szerelmét.
 II. Henrik (1519-1559)

Medici Katalin csakis okosságának és önfegyelmének

köszönhette, hogy képes volt elviselni éveken át a sok-sok
megaláztatást. Váratlanul mégis mintha a remény halvány sugara
esett volna a vetélytársnő árnyékában végigkínlódott életére:
királynévá koronázzák.
A ceremónia időpontját 1549. június 10-re tűzték ki. Az volt a
kérdés, hogy sikerül-e visszaállítani a királyné tekintélyét a
nyilvánosság előtt. Semmiképp. Pedig megvolt a jóakarat. Diane
pártfogolta a tervet, hogy megkoronázzák Katalint, mert
tisztában volt vele, hogy kárpótolni kell őt a béketűréséért. Diane
abban reménykedett, hogy Katalin a jövőben is feltűnés nélkül,
csöndesen él, s nem akadékoskodik majd. Persze ez az esemény
is Diane dicsőségére vált, s Katalin újabb megaláztatását hozta.
A vetélytársnő ugyanolyan hermelinnel szegélyezett
palástban, a királyi családhoz tartozó hercegnők társaságában
vonult a templomba s foglalt helyet a király mellett, mint a
királyné. A szertartás szervezői úgy tervezték, hogy a ceremónia
egy adott pillanatában majd leveszik Katalin fejéről a súlyos
koronát és egy párnára helyezik. A feladatot Diane lánya,
Madame de Mayenne kapta. Ő azonban nem a párnára tette a
koronát, hanem édesanyja lába elé helyezte. Micsoda sértés! A
korona a szerető oltalmába került, méghozzá ország-világ szeme
előtt, Isten házában!
Senki sem emelte fel a szavát, némelyeknél azonban betelt a
pohár e kevélység láttán. Hovatovább Diane régi barátjának,
Montmorencynek is kezdett kényelmetlenné, sőt kínossá válni
Diane hatalmaskodása. Sokan értetlenkedve figyelték a király és
az egykori nevelőnő viszonyát. Való igaz, a hölgy még mindig
rendkívüli szépségnek számított, ám ez semmit sem változtatott
azon a tényen, hogy ötvenéves volt, s hogy az udvarban épp elég
fiatal teremtés forgolódott, akik szépségben felvehették vele a
versenyt. Az emberek egész egyszerűen nem értették, mit eszik a
király ezen az asszonyon, hiszen a szexuális függőség szóba sem
jöhetett, mert a szeretőjét is gyakran megcsalta.
Henrik már 1538-ban, tehát dauphin korában, egy hadjárat
során összeszűrte a levet a piemonti szép Filippa Ducival, aki
1539-ben lánygyermeknek adott életet, s nem sokkal utána
örökre eltűnt egy kolostorban. A gyermeket törvényesítették és a
Diane nevet kapta a keresztségben, ami kezdetben találgatásokra
adott okot az anyja személyét illetően. Valójában ez a névadás is
arra szolgált, hogy nyilvánvalóvá váljon, Henrik kit szeret igazán.
Diane de Poitiers maradt élete egyetlen és igaz nagy szerelme. E
különös viszony huszonhárom esztendeje alatt nem akadt nő,
akinek sikerült volna elidegeníteni Henriket szeretőjétől.
Csak egyszer fordult elő, hogy a király erotikus kiruccanása
nyugtalansággal töltötte el Diane-t. A gyermek Stuart Mária
1548-ban érkezett a francia udvarba. Az volt a terv, hogy majd
feleségül adják a dauphinhez. Mária a Guise-ek unokahúga volt.
Édesanyja, Marie Guise az egyik nagyhatalmú Guise-hercegnek,
Lotaringia kardinálisának a testvére volt. 1538-ban ment
feleségül V. Jakab skót királyhoz és 1542-ben leánygyermeket
szült neki. V. Jakab azonban hat nappal egyetlen gyermeke
születése után elhalálozott, ezért Marie Guise skót régensnőként
uralkodott kiskorú lánya helyett. A skót királynő és a leendő
francia király házassága révén, remélték a Guise-ek, Skócia
francia uralom alá kerül, s ettől a Guise-ház hatalma és befolyása
igencsak megnő.
Mária azonban még csak nyolcéves volt ebben az időben, s jó
idő beletelik majd, amikor valóságosan is átveszi a hatalmat.
Addig is Franciaországban kellett nevelkednie. Mária kíséretében
volt egy bizonyos Lady Fleming, egy rendkívül vonzó harmincöt
éves hölgy.
Montmorency több alkalommal is észrevette, hogy a király
ámuló tekintettel követi Lady Fleming minden mozdulatát. Azt
eszelte ki, hogy csaléteknek használja majd a szép skót asszonyt
annak érdekében, hogy kivonja Henriket Diane bűvköréből.
Montmorency először is megkörnyékezte az asszonyt,
összebarátkozott vele, s talán még a tervébe is beavatta. Az sem
kizárt, hogy a királynét is tájékoztatta szándékáról, tudván, hogy
Katalin örülne Diane távozásának.
Közben persze azzal áltatta a királyt, hogy Fleming asszony
fülig beleszeretett, és találkozni kíván vele. Henrik hiúságának
hízelgett a dolog, s belement a játékba. Montmorency
közreműködésével sikerült is megszervezni egy éjszakai találkát a
szép skót asszonnyal. Csakhogy egyikük sem számolt a Guise-ek
éberségével, akik kifigyelték Montmorency és Fleming asszony
meghitt találkozásait, s nyomban értesítették Diane-t. Diane
kileste a skót asszony lakosztályából távozó királyt, és óriási
jelenetet rendezett. Diane, aki egyébként közismerten
fegyelmezett, hűvös és okos teremtés volt, ezúttal kijött a
sodrából. Fúriaként rontott rá Henrikre, s lekapta a tíz körméről.
Henrik ráhagyta, hogy leendő menyét egy cafka neveli, hogy
viselkedésével sárba tiporja a királyné és a fia becsületét, arról
már nem is szólva, milyen boldogtalanná teszi Diane-t, aki pedig
imádja őt.
A királyt olyannyira meglepte ez a fellépés és a szózuhatag,
hogy csak valami esetlen bocsánatkérésre telt az erejéből.
A Fleming-ügy ezzel be is fejeződött, illetve nem lett több
belőle, mint néhány szexuális természetű együttlét. Csakhogy
1551-ben, amikor a skót asszony fiúgyermeknek, a későbbi Henri
Angouléme-nek életet adott, újfent veszedelmessé vált.
Túlságosan magabiztosnak hitte magát, és úgy viselkedett,
mintha ő lenne a maîtresse en titre. Ez már nemcsak Diane-nak,
hanem a királynénak is sok volt. A vetélytársnők ezúttal is
szövetségre léptek, mint tíz évvel korábban. Diane ugyanis kiállt
Katalin mellett, amikor meddősége miatt el akarták kergetni az
udvarból. Ezúttal Katalin állt férje szeretője pártjára, hogy egy
másikat eltakarítsanak az útból. Mert bármennyire gyűlölte is
Diane-t, szüksége volt rá. Diane uralkodókat megszégyenítő
fellépése folytonos megaláztatást jelentett számára, ám mégis
neki köszönhette, hogy Henrik teljesítette férji kötelességeit, s így
soha senki sem vonhatta kétségbe Katalin jogos királynéi
pozícióját.
 Egy dologban bizonyosan egyetértett a két asszony: a skót
nőnek távoznia kell, mert ha nem, veszélyessé válhat
mindkettőjükre. Pokollá tették Henrik életét, ő pedig mindennél
jobban gyűlölte a családi perpatvart, úgyhogy meghajolt felesége
és szeretője akarata előtt. Lady Fleming kegyvesztetté vált.
Békesség költözött a „ménage a trois”-ba.
Montmorency terve, hogy megtörje Diane hatalmát,
szánalmas kudarccal végződött. Azt érte el, hogy Diane, aki új-
fent megerősítette helyzetét, elfordult tőle, s Montmorency
ősellenségeivel, a Guise-ekkel kereste a kapcsolatot.
1551-ben a király szeretője úgy megerősödött a hatalomban,
hogy egyre gyakrabban avatkozott be politikai ügyekbe. François
Olivier kancellár például Diane követelésére volt kénytelen
otthagyni hivatalát, s helyébe természetesen a királyi szerető
kegyencét, Jean Bertrand-t ültették. Az történt ugyanis, hogy
Olivier vonakodott regisztrálni az anet-i kastélyt és Valentinois
hercegségét, amit a király adományozott szeretőjének, mégpedig
a korona birtokaira vonatkozó törvényre hivatkozva, mely tiltja
elidegenítésüket. Bertrand viszont engedelmes szolga volt, aki
nem nehezítette meg pártfogója dolgát.
1552-ben újabb háborút indítottak Spanyolország ellen. A
király Montmorency kíséretében csatlakozott csapataihoz. A
király távollétében az uralkodói teendők ellátása a szokásoknak
megfelelően a régensre hárult, ez esetben a királynéra. Ám
Bertrand, Diane hű vazallusa kifogást emelt és részt követelt a
király helyettesítésében. Amikor kitudódott, Katalint elöntötte a
méreg, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy valójában ki akar
osztozkodni vele a régensuralomban. Katalin nem akarta
elfogadni ezt a megoldást. A király levélben hatalmi szóval
kényszerítette engedelmességre. Katalin ezúttal is vereséget
szenvedett vetélytársnőjével szemben.
 Henrik viszont dicsőségesen küzdött a csatatéren. A franciák
ugyanis a protestáns német fejedelmek egyetértésével elfoglalták
Metzt, Toult és az ország északi részében fekvő Verdunt, s ezzel
magukra haragították a katolikus Habsburgokat. Guise sikeresen
védte Metzt V. Károly császár megmegújuló támadásaival
szemben, s tettéért Franciaország hősének kiáltották ki. A
császári csapatok 1553 januárjában súlyos vereségeket
szenvedtek és visszavonultak.
Még ugyanebben az esztendőben Anglia került az érdeklődés
középpontjába. VI. Edvárd ugyanis utód nélkül halt meg, és
féltestvére,Tudor Mária,VIII. Henrik Aragóniái Katalinnal kötött,
első házasságából született lánya lépett a trónra, miután legyőzte
Jane Greyt, akit féijével együtt vérpadra küldött.
Diane, amikor hírt kapott Jane Grey kivégzéséről, a fiatal nő
sorsán érzett döbbenetében, akit ráadásul szándéka ellenére
kényszerítettek bele az ellenkirálynő szerepébe, ezeket a híressé
vált szavakat vetette papírra Madame de Montaigu-nak írt
levelében: „…a szakadék fönt van”.
Tudor Mária azon volt, hogy országa visszatérjen a
katolicizmushoz. Az első lépést akkor tette meg, amikor feleségül
ment V. Károly fiához, Spanyol Fülöphöz, nem kis rémületet
keltve Franciaországban. Egy ebből a házasságból származó
gyermek majdan Spanyolországot, Angliát, Németalföldet és
Nyugat-Indiát uralja, s örökös politikai fenyegetettséget jelent
Franciaország számára, gondolták sokan.
Mária azonban nem esett teherbe, úgyhogy Károly császár
most már unokájába vetette minden bizalmát és reménységét.
Azt remélte, hogy nemcsak megőrzi Spanyolország uralmát
Európában, hanem ki is terjeszti. Azonkívül öregnek, fáradtnak
érezte magát, s nyugalomra vágyott.
 Montmorency, aki jó ideje buzgólkodott már a megbékélés
érdekében, úgy látta, most nagy esély kínálkozik országa
számára: a császár meggyengült, tehát Franciaország diktálhatja
a feltételeket. Montmorency nem sokáig habozott, s
tárgyalásokat kezdett.
A francia udvarban azonban nem nagyon támogatták az
eljárást. Ellenkezőleg: a Guise-ek ellenezték, Diane és a királyné
sem kívánta a békét. Újabb Itália elleni hadjáratot akartak. Most,
hogy a császári hadsereg nyilvánvalóan a végét járta, amellett
kardoskodtak, hogy most kéne szétverni. Franciaország így
egyszer s mindenkorra biztosítaná uralmát Észak-Itáliában.
Ezenkívül az új pápa, IV Pál Spanyolország ellenségének
számított, s ez a tény újabb érvvel szolgált a háborúpártiaknak.
II. Henrik képtelen volt dönteni. Ez pedig oda vezetett, hogy a
háta mögött hatalmi harc robbant ki Montmorency és a Guise-
pártiak között. Mialatt Montmorency titkos tárgyalásokat
folytatott a békéről a spanyolokkal, az ellenfelek a spanyolok
ellen irányuló szövetséget kötöttek a pápával. Végül
Montmorency kerekedett felül. A tárgyalásoknak az lett a vége,
hogy aláírták a vaucelles-i fegyverszünetet. E szerint
Franciaország megtartotta eddigi hódításait, köztük Metzt, Toult
és Verdunt, valamint Savoyát, Piemontot, Montferratot és
Toscana egy részét, ami felért egy győzelemmel: Franciaország
hatalma csúcspontjára jutott. Montmorency képes volt
meggyőzni a királyt, hogy a békekötés komoly előnyökkel jár
Franciaország számára. Henrik tehát aláírta azt a szerződést,
amelyet V Károly is ratifikált. A hatalomból kiábrándult és
köszvény kínozta császár 1556-ban lemondott trónjáról. Fivérére,
Ferdinándra hagyta a birodalmát és rangját. Fiának, Fülöpnek
hagyta Spanyolországot, Németalföldet és itáliai birtokait.
 Amikor a francia udvar tudomást szerzett a fegyverszünetről,
a háborúpártiak felháborodásuknak adtak hangot. Lotaringia
kardinálisa, felesége, szeretője – aki eszközzé vált a Guise-ek
kezében – egyaránt szemrehányással illették Henriket.
Ugyanebben az időben éleződött ki a konfliktus a pápa és a
nápolyi alkirály, Alba hercege között, aminek az lett a vége, hogy
Alba hercege 1556. szeptember 1-jén seregei élén megtámadta a
Vatikánt. IV. Pál a franciákhoz fordult segítségért, s Henriknek
ismét választania kellett. Montmorency csökönyösen
ragaszkodott a kiküzdött békéért, ellenfelei viszont azt követelték
a királytól, hogy támogassa az egyházi államot. Végre aztán
októberben úgy döntött a király, hogy felmondja a
fegyverszünetet, s megsegíti a pápát.
1557 januárjában tehát Franciaország újra hadban állt
Spanyolországgal. Júniusban Anglia csatlakozott a spanyolokhoz,
s ezzel lejárt a francia győzelmek ideje. Nem sokkal Anglia
háborúba lépése után, 1557. augusztus 10-én Saint-Quentin-nél
Franciaország megsemmisítő vereséget szenvedett.
Montmorency fogságba esett. A spanyolok pár mérföldre
megközelítették Párizst, úgyhogy a lakosság fejvesztetten
menekült a városból. A nép a nemzeti hőst, Guise-t akarta látni
az ország élén, úgy hitték, egyedül ő képes megmenteni
Franciaországot a teljes megsemmisüléstől.
S valóban, a lotaringiai férfi meglepetésszerű győzelmet
aratott. Nem sokkal azután, hogy visszatért Itáliából – ahol
egyébként éppoly sikertelenül küzdött, mint Montmorency
északon –, 1558 januárjában megindult Calais ellen, és nyolc nap
alatt visszahódította a kétszáz éve angol kézen lévő várost. A
győzelem után a Guise-ek lettek Franciaország legnépszerűbb
családja.
 Lotaringia kardinálisa úgy akarta kihasználni ezt a szerencsés
pillanatot és megszilárdítani a ház hatalmát, hogy a dauphin és
Stuart Mária egybekelését sürgette. Ez a terv valósággal
megrendítő csapást jelentett volna Diane-nak, de a királynénak
is. Mindketten hatalmukat és befolyásukat féltették ettől a
házasságtól. A kis Stuart Mária ugyanis időközben betöltötte
tizenhatodik évét, és virágzó szépség vált belőle, akinek szinte
csodájára jártak. A trónörökös feleségeként Mária is fontos
hatalmi tényezővé válhatott volna, amit a Guise-ek – tekintve,
hogy a fiatal lányt úgyszólván a markukban tartották – a maguk
hasznára fordíthattak volna. A hatalmi erők megosztása új
helyzetet teremtett volna a francia udvarban. Tisztában volt ezzel
Montmorency is. Börtönéből azt üzente, hogy a trónörököst ne
Máriával, hanem a spanyol király húgával házasítsák össze, ha
sikerül békét kötni. A javaslatot támogatta a királyné és a király
szeretője is.
II. Henrik azonban nem volt képes nemet mondani a Guise-
ek kérésére. Sokat nyomott a latba, hogy egy Guise hódította
vissza Calais-t. Diane és Katalin tiltakozása ellenére
Henrik legidősebb fia, a későbbi II. Ferenc 1558. április 24-én
mégiscsak Stuart Máriát vette feleségül.
A vetélytársnő keserű csalódással vette tudomásul, hogy
vereséget szenvedett. Hosszú éveken át pártfogolta a Guise-eket,
de mostanra olyan nagyhatalomra tettek szert, ami már neki is
sok volt. Követelődző és fennhéjázó módon viselkedtek, s volt
merszük szembeszegülni Diane kívánságaival. Ami
megengedhetetlen. Diane egyik pillanatról a másikra hátat
fordított a Guise-eknek és ellenfeleikhez pártolt. Kibékült
Montmorencyvel, és ezzel helyreállította az erőviszonyokat a
francia udvarban.
 A királyné viszont elfogadta az adott körülményeket, és
feledve a sértéseket a jövőjére gondolt. Pártfogásba vette a Guise-
eket, hiszen közös érdeküknek tartotta a francia uralom
fenntartását Itáliában. Katalin a régi és új hazája kapcsolatában
nemcsak személyes ügyet látott, hanem politikai érdeket is.
Franciaországban mindeközben tarolt a szükség, az éhség és
a szegénység. Az ország elvérzett a sok háborúban, valamint a
katolikusok és a hugenották kiéleződő viszálykodásában.
Spanyolország is kimerült.
Henrik, bár tisztában volt a Guise-ek és felesége
álláspontjával, Montmorency támogatásával titkos levelezésbe
kezdett Spanyol Fülöppel, aki azonban súlyos feltételeket
támasztott: követelte, hogy a franciák vonuljanak ki azokról a
területekről, amelyek a vaucelles-i szerződés értelmében őt
illetik, végtére is a franciák szegték meg a fegyverszünetet.
Diane, amikor Montmorency oldalára állt, egyúttal
külpolitikai fordulatot hajtott végre. Vele együtt arra akarta
rávenni a királyt, hogy mindenáron kössön békét. Montmorency
az asszony fáradozásainak fejében azt ígérte, hogy fia feleségül
veszi majd Diane unokáját, Antoinette de la Marckot. Ebben a
pillanatban vált fontossá Diane II. Henrikre gyakorolt befolyása.
Azt lehetne mondani, hogy az ő szava döntött Európában a
háború és béke ügyében. Maga a pápa is a mindenható
asszonyhoz fordult azzal a kéréssel, hogy minden erejét vesse
latba a háborús cselekmények mielőbbi befejezése érdekében.
Diane-nak valóban sikerült jobb belátásra bírni Henriket. A
király ezúttal szeretőjével az oldalán volt kénytelen lenyelni a
Guise-ek és felesége szemrehányásait, akik Franciaország
engedékenységét politikai hibának tartották.
1559. április 3-án a Cateau-Cambrésisi szerződés aláírásával
véget vetettek a háborúzásnak. A szerződés aláírói mind
területeket veszítettek: Franciaország lemondott itáliai
birtokairól, megtarthatta viszont a három püspökséget és Calais-
t. A történetnek egyetlen valódi győztese volt csupán: Diane de
Poitiers. Egy 1559. április 7-én kelt kiegészítő cikkelyben a béke
ügyében kifejtett fáradozásai fejében megkapta az itáliai Crotone
őrgrófságot. Medici Katalin őrjöngött. Diane bűnéül rótta fel,
hogy Franciaország itáliai politikája kudarcba fulladt. Minden
elveszett ugyanis, amit a franciák VIII. Károly uralkodása óta
meghódítottak. Egyedül Valentinois hercegnője szerzett területet
Itáliában. Ez már az egyébként oly fegyelmezett királynénak is
sok volt.
Egy alkalommal, amikor Diane lakosztályában kereste fel
Katalint, a királyné éppen olvasott valamit. Megkérdezte tőle:
Mit olvas, Madame? A királyné szeretetteljes mosolyt erőltetve az
arcára így válaszolt: A királyság történetét olvasom, amiből
kiderül, hogy minden korszakában a királyok ágyasai intézték az
államügyeket.
Katalin most mutatta meg először igazi arcát és lépett ki saját
árnyékából. S ezzel hadat üzent a férje szeretőjének. Egyedül a
sors kiszámíthatatlan fordulatának köszönhető, hogy mégsem
küzdöttek meg egymással az udvar színe előtt. Az 1559-ben aláírt
békeszerződésben az is benne foglaltatott, hogy Henrik
legidősebb lánya, Erzsébet II. Spanyol Fülöppel, Margit húga
pedig Savoya hercegével lép házasságra. Az esküvői ünnepségek
több napon át tartottak. A vendégek szórakoztatására lovagi
tornákat rendeztek, amelyeken Henrik is részt vett.
Az utolsó bajvívást lándzsával 1559. június 30-án rendezték
meg. Erre a napra esett Diane de Poitiers utolsó nagy fellépése is.
A világ utoljára lehetett tanúja II. Henrik hatvanéves szeretője
iránti nagy szerelmének. Diane ezúttal is elbűvölte az embereket.
Legendás fekete-fehér színű ruhába bújtatott magas, karcsú
alakján, enyhén festett arcán nem látszott élemedett kora.
Társaságában jelentéktelennek tűnt a francia és a spanyol
királyné, de még a skót királynő annyiszor megénekelt szépsége
is, pedig éppen Diane mellett foglalt helyet. Medici Katalin,
akiről mindenki tudta, milyen babonás, rossz előérzettől
gyötörten a gyász színét öltötte magára: violaszín ruhába
öltözött. Egy Luca Guarico nevű asztrológus már 1552-ben
megmondta, hogy a királynak tartózkodnia kell a zárt
környezetben rendezendő párviadaloktól, amikor eléri a
negyvenegyedik életévét.
A királyné kérve kérte a királyt, hogy az utolsó
megméretésben már ne vegyen részt, de Henrik, aki
gyermekkora óta szerette megmutatni, milyen ügyesen küzd a
párviadalokban, nem hallgatott rá. Ezúttal is hölgye fekete-fehér
színeit választotta. Malheur nevű lován – a sors iróniája – a
lovagi torna első két napján remekül küzdött. Nem szerette volna
tehát az utolsó napot sem kihagyni. Maga Vieilleville marsallja
sem tudta jobb belátásra bírni, pedig elmondta neki, hogy már
napok óta ugyanaz a vészjósló álom gyötri éjszakánként.
Henrik azonban megmakacsolta magát. Mielőbb a küzdőtérre
akart jutni. Ahelyett hogy az istállómestert hívta volna segítségül,
a mellette álló Vieilleville-nek parancsolta meg, hogy segítsen
neki a készülődésben. Mielőtt azonban a kellő módon meghúzták
volna a szíjakat, a türelmetlenkedő király elvágtatott. Kihívója
ezúttal Gabriel Montgomery, a skót gárda parancsnoka volt, aki
már várt rá a másik oldalon. Nem sokkal később felhangzott a
harci jeladás, s az ellenfelek elindultak egymás felé.
Fegyvercsörtetés hallatszott. Oly hevesen csaptak össze, hogy
mindkét lándzsa eltörött, de a lovasok nyeregben maradtak. A
lovagi torna szabálya szerint azonban egyiküknek ki kellett esni a
nyeregből. Ezután a két bajvívó újra a kiindulópontra lovagolt.
Henrik fegyvert váltott, Montgomery azonban – ki tudja, miért –
megtartotta törött lándzsáját. Újfent egymásnak rontott a két
férfi, a lándzsák a páncélzatnak ütődtek, s ekkor végzetes baj
történt: Montgomery lecsúszott a lováról, és esés közben
fegyverének csonkja felhasította a király sisakrostélyát és kiütötte
jobb szemét.
Egy pillanatra halálos csönd borult a nézőtérre. Aztán a
hölgyek felsikoltottak, a királyné elájult, Diane de Poitiers pedig
halottsápadtan meredt maga elé.
„Meghaltam!” kiáltással a király lezuhant lováról. A
vérborította uralkodót gyorsan a közeli rezidenciára szállították.
Diane a tribünön elfoglalt helyéről látta utoljára azt a férfit,
aki egész életében csak őt szerette, és akinek oly sokat
köszönhetett.
Henrik haláltusája tíz hosszú napon át tartott. De volt ereje
ahhoz, hogy a kétségbeesett Montgomeryt feloldozza bűne alól. A
király 1559. július 10-én vett örök búcsút Franciaországtól.
Negyven esztendőt élt.
Diane nem láthatta a királyt a halála előtti napokon. Az
asszony tisztában volt vele, hogy meghal a férfi, és hogy semmi
sem menti meg a bukástól. Hatalmas megrázkódtatást jelentett
ez ama büszke asszony számára, aki tizenkét éven át volt az
ország koronázatlan királynője. Sohasem hitte volna, hogy
túlélheti a nála húsz évvel fiatalabb szeretőjét.
Bizonytalansággal és félelemmel terhes napok következtek,
ám Diane nem az az ember volt, akin erőt vesz a bánat és a
félelem. Hamarosan összeszedte magát, kihúzta a derekát,
felemelte a fejét, hogy méltósággal viselje a sorscsapást.
Alapjában véve nagyon is elégedett volt az életével: álmában
sem hitte volna, hogy valaha is ilyen sokra viszi, soha asszony
Franciaország történetében nem jutott olyan magasra, mint ő.
Huszonhárom éven át istenítették, hatalmas vagyonra tett szert,
hatalom és dicsőség lett osztályrésze.
Segített családja felemelkedésében. Gyermekei és unokái az
ország legszebben csengő neveit viselték.
Diane-t arra nevelték, hogy családja érdekeit szolgálja. Ezt a
kötelességet minden rokonánál jobban és hűségesebben
teljesítette. A kör azonban bezárult. Hatvanadik évébe jutott,
gazdag volt és rokonságban állt az ország legelső családjaival. De
mi vár rá?
Fortuna istennő továbbra is kegyes maradt hozzá. Medici
Katalin, akinek oly sok megaláztatásban és mellőzésben volt
része Diane miatt, egyszeriben hatalmi helyzetbe került. Igaz,
nem ő viselte már a királyné rangját, hanem a fiatal Stuart Mária,
az új király, II. Ferenc felesége, de a fiú még nem töltötte be
tizenhatodik életévét, ezért édesanyja vette át a régensnői
feladatokat. Katalin fekete ruhás alakja – feketében járt, pedig a
királyi özvegyek gyászszíne a fehér volt – uralta a következő
évtizedeket. Egyedül a Guise-ekkel, az új királyné nagybátyjaival
kellett megosztania a hatalmat.
Diane de Poitiers nem jelentett már veszélyt. Saját rokonai és
egykori szövetségesei, a Guise-ek közölték vele, hogy immár
nemkívánatos személy a királyi udvarban. Anet-ba vonult vissza.
Már csak arra várt, hogy Katalin bosszút áll rajta. Katalin
azonban kesztyűs kézzel bánt vele. Csak a koronaékszereket kérte
vissza egykori vetélytársnőjétől. Igaz, Diane-nak a Chenonceau-
ban fekvő kastélyt is vissza kellett adnia, de ennek fejében
megkapta a chaumont-i kastélyt.
Katalin pontosan tudta, hogy nagyon sok udvari ember
tartozik hálával Diane de Poitiers-nak. Ha tehát pert akaszt
elhunyt férje szeretője nyakába, akkor sok ellenséget szerez
magának. Az adott helyzetben viszont barátokra és
szövetségesekre volt szüksége, hogy némiképp függetlenítse
magát a Guise-ektől.
Ugyanakkor aggódó anya is volt, s látva legidősebb fia gyönge
egészségét, kénytelen volt politikusként is gondolkodni s a jövőbe
tekinteni. Ha II. Ferenc elhalálozna, akkor kiskorú Károly fia
nevében kellene uralkodnia. Ezzel is számolt, amikor bölcs
előrelátással befolyásos személyiségekkel vette körül magát.
Katalinnak nemigen maradt ideje arra, hogy bosszút forraljon
Diane ellen. Nagylelkűnek mutatkozott, ahogy királynéhoz illik,
ahogy jelleme diktálta.
Diane hét évvel élte túl szeretőjét. Szemtanúja lehetett az
egykor jelentéktelen, meghunyászkodó Katalin
felemelkedésének, annak, ahogyan Franciaország uralkodónője
vált belőle, de immár az ő segítsége vagy ellenkezése nélkül.
Megélte a katolikus Guise-ek és a protestáns Bourbonok között
kirobbant vallási ellenségeskedést, a Bourbonok hatalmi
törekvéseit, akik azt sem tartották kizártnak, hogy – ha Katalin
fiai magtalanok maradnak, s aValois család kihal – igényt
tarthatnak a trónra. Mindezeket a fejleményeket rögzítette Diane
de Poitiers, de immár a kívülálló, a megfigyelő helyzetéből.
Utolsó napjait azzal töltötte, hogy osztályozta, rendszerezte
mérhetetlen vagyonát és elkészítette végrendeletét. Amit a
hatalom szemkápráztató fényében elmulasztott, most, a halál
árnyékában próbálta helyrehozni és jóvátenni. A
jótékonykodásnak szentelte maradék idejét, s nagy összeget
adományozott az anet-i vagyontalan lányok javára azzal a céllal,
hogy némi hozománnyal mehessenek férjhez. Nagyvonalú volt az
egyházzal is, igaz, azzal a kikötéssel, hogy halála után bizonyos
rendszerességgel mondjanak misét érte, melynek ezekkel a
szavakkal kell véget érnie: „Priez Dieu pour Diane de Poitiers.”
Vagyis: Imádkozzatok Diane de Poitiers-ért.
 Diane de Poitiers öregségére is jó egészségnek örvendett. Ám
1566 tavaszán váratlanul megbetegedett és ugyanebben az
esztendőben, április 15-én, hatvanhat éves korában meghalt.
Milyen diadalmas érzés kerítette volna hatalmába ezt a
büszke asszonyt, aki oly fontosnak tartotta a rangot és a
származást, ha tudta volna, hogy vére ott folydogál majd Európa
legjelentősebb uralkodóinak ereiben! Louise lánya utódai
ugyanis rokonságba kerültek a Savoyai-házzal, melybe 1685-ben
beleszületett egy bizonyos Marie-Adélaïde, aki XV. Lajost szülte.
Az ő révén Franciaország későbbi királyai a Poitiers-ek közvetlen
leszármazottainak is tekinthetők.
De nem csak ők. A következő nemzedékben, mégpedig XV.
Lajos lánya, Louise-Elisabeth révén spanyol királyok és pármai
hercegek is bekerültek a rokonságba, és Bourbon-Pármai Zita
császárné révén a Habsburg-házba is. Úgyhogy János Károly
spanyol király és Habsburg Ottó is a híres szerető kései
utódjának számít.
A mikor a világtörténelem egyik legszomorúbb esküvője

tiszteletére megszólaltak a Notre-Dame harangjai, 1572.

augusztus 18-át írtak. Pedig a Valois családból származó
katolikus Margit, II. Henrik király és Medici Katalin lányának és
a hugenotta Bourbon Henriknek, Navarra királyának a
házasságával is jelezni akarták az évtizedek óta ellenségeskedő
két vallási csoport megbékélési szándékát. Az esküvő a francia
történelem egyik legvéresebb leszámolására adott alkalmat. A
menyasszony fivérének, IX. Károlynak a parancsára augusztus
24-e éjjelén, Szent Bertalan éjszakáján sok ezer, az esküvőre
érkezett protestánst mészároltak le Párizsban. Ismét fellángolt a
polgárháború, s minden korábbinál elkeseredettebb küzdelem
bontakozott ki a katolikusok és a protestánsok között, ami majd
csak negyed évszázad múltán ér véget.
A házasság, melyre a véres események vetettek árnyékot,
éppúgy kudarcot vallott, mint a politikai szándék, mely a
házasságkötésbe erősen belejátszott.
Valois Margit kézzel-lábbal tiltakozott e házasság ellen,
erőszakkal kellett az oltár elé vonszolni. A leányzó, aki fülig
szerelmes volt a jóvágású Guise hercegbe, a Katolikus Liga
vezetőjébe, csak a gúny és megvetés szavaival illette férjét.
Bourbon Henrik, a hatalmas orral megáldott, ösztövér figura,
nem volt egy Adonisz, ráadásul bűzlött a fokhagymától és az
izzadtságtól, ami miatt Margit minden együtthálás után lepedőt
cserélt.
Navarra új királynéja hamar megbékélt balsorsával, amit az
utálatos férj jelentett számára, de a kicsapongó életmódot,
melynek a francia királyi udvarban oly nagy szenvedéllyel hódolt,
nem adta föl. Nyilvánvalóan nimfomániás volt, mert mindenkit
kegyeibe fogadott, aki nem tudott vagy nem akart ellenállni
elragadó szépségének. Ilyen férfiak viszont szép számmal
akadtak, Margit pedig nem ismert osztály- és rendi
különbségeket, ha a szerető kiválasztásáról volt szó: herceg vagy
kertész, egyre ment.
Egy királyné viselkedése nemcsak botrányos, de egész
egyszerűen tűrhetetlen is, mert terhesség esetén sokan kétségbe
vonhatták volna a gyermek törvényességét. Ám Margit nem
került másállapotba, Henrik pedig nagyvonalúan szemet hunyt
viselkedése fölött. De ő sem volt az a nyámnyila ember, más
nőknél keresett vigasztalást. Csakhogy férfiember lévén, más
megítélés alá esett – főleg szerelmi ügyekben.
Margit 1585-ben önkényes politizálásba kezdett, midőn
csatlakozott a Katolikus Ligához. Ezzel a lépésével nemcsak a
férjével szegült szembe, hanem Franciaország királyával és
érdekeivel is. III. Henrik, aki fivére, IX. Károly halála után 1574-
ben lépett a trónra, lefogatta lázadó húgát és az ussoni kastélyba
száműzte. Margit itt élte le a hátralévő tizennyolc esztendőt, és
mindenekelőtt a személyzetéhez tartozó fiatalemberekkel és a
kastélyban portékáikat kínáló kereskedőkkel múlatta az időt.
Navarra királyának kapóra jött sógora akciója, nem is rendezett
botrányt, és nem is igyekezett kiszabadítani feleségét. Margit így
legalább nem űzhette a háta mögött felségárulással felérő
játékait. Meg egyébként sem hiányzott neki az asszony.
Bourbon Henriket joggal tartották az ország leghírhedettebb
szoknyavadászának. Bár azokban az években hol itt, hol ott
háborúzott, két csata közt mindig szakított időt erotikus
kalandokra. 1583-tól viszonya volt a szép Diane d’Andouins-nel,
Gramont grófnőjével, akit „La Corisande”-nak is hívtak. Navarra
királya e hölgy kedvéért képes volt elsajátítani a gáláns
érintkezésnek nemesemberre kötelező formáit. Ám Bourbon
Henriket ez a viszony sem akadályozta meg abban, hogy a
lakosság legszélesebb köreiből való asszonyságokat és leányzókat
ne boldogítsa.
1589-ben, amikor III. Henriket megölték, utód nélkül halt ki
a Valois család, s a trón Bourbon Henrikre szállt.
III. Henrik elismerte, hogy törvényes utódja a sógora, ám a
nagyhatalmú Guise-ek minden követ megmozgattak, hogy ne
kerülhessen trónra az első Bourbon. Az ellenségeskedés miatt jó
időbe telt még, amíg IV. Henrik valóságosan is országa
uralkodója lett.
A nagy műveltségű férfiút, a kemény katonát és az okos
politikust, akit ezernyi gond nyomasztott ezekben a nehéz
esztendőkben, oly szenvedélyes szerelem kerítette hatalmába,
amely rövid időn belül izgalomba hozta az egész európai
diplomáciát.
1590. november elején történt, hogy IV. Henrik,
Franciaország királya, főistállómesterét és hűséges barátját,
Roger de Saint-Laryt, Bellegarde hercegét egy látogatás erejéig
elkísérte a coeuvres-i kastélyba. Bellegarde nem kis büszkeséggel
mutatta be királyának a kastély lakóját, a tizenhét éves Gabrielle
d’Estrées-t, akit rövidesen feleségül akart venni. Henriket
lenyűgözte a gyönyörű kislány, és soha többé nem tudott másra
gondolni, mint erre a szőke, szelíd angyalra. Meg akarta, meg
kellett szereznie Gabrielle-t.
Tudva tudván, hogy ura és parancsolója ennek a
nemesembernek, Henrik Bellegarde értésére adta, hogy le kell
mondania d’Estrées kisasszonyról, ha karriert akar befutni.
Bellegarde nem lehetett túlságosan szerelmes kis
menyasszonyába, mert némi töprengés után a sikeres pályafutás
lehetőségét választotta, s kitért a király útjából.
 Gabrielle d’Estrées, Antonio d’Estrées, Coeuvres őrgrófja és
Françoise Babou de la Bourdaisiére lánya 1573 végén látta meg a
napvilágot. Vagyonos, előkelő családba született tehát, ám a
családtagok, főként a hölgyek gyakran rossz hírbe keveredtek.
Mindenekelőtt a márkiné botrányos életmódja adott okot
szóbeszédre. 1583-ban legújabb szeretője miatt hagyta ott férjét
és kilenc gyermekét. Gabrielle és testvérei anyja szökése óta
Isabelle de Sourdis nevű nagynénjük felügyelete alatt éltek, aki
maga sem volt valami erényes asszonyság. Mindenki tudta róla,
hogy Cheverny gróffal csalja az urát.
Gabrielle d’Estrées gyermekkoráról nem sokat tudunk,
legfeljebb azt sejthetjük, hogy nem az álszemérem és a prüdéria
jegyében telt. Madame de Sourdis tapasztalt és becsvágyó
asszony volt, aki pontosan tudta, hogyan lehet egy szép lányból
sikeres és gazdag asszonyt faragni. 1587-ben fogta tehát két
legidősebb unokahúgát, Diane-t és Gabrielle-t, és felvitte őket a
királyi udvarba. A több hónapos párizsi ott-tartózkodás idején
ismerkedett meg Gabrielle a szép Bellegarde-dal. Bele is
szeretett. Már Bellegarde hitvesének gondolta magát, amikor IV.
Henrik megjelenésével kútba estek reményei.
A szépséges nemeskisasszonyt ugyanis nem tette boldoggá,
hogy a király csapja neki a szelet. Visszataszítónak, csúnyának
tartotta a nála húsz évvel idősebb férfit, s el is tűnt a szeme elől,
amikor a király megjelent a coeuvres-i kastélyban. Csakhogy
Henrik nem az a férfi volt, akit könnyen le lehetett rázni.
Mindenáron meg akarta szerezni az imádott nőt, ha eleinte
visszautasításra talált is.
A nagynéni lekapta a tíz körméről a makacs kislányt.
Elmondta neki, hogy ez a csúnya, izzadtságtól bűzlő férfiú
mégiscsak Franciaország királya, s azok a lehetőségek, melyek a
király szeretője előtt megnyílnak, korántsem oly kellemetlenek,
mint maga a férfi. Gondoljon ama előnyökre, mondhatta a
kislánynak a nagynéni, melyeket az egész család élvez majd.
Effélékkel traktálhatta Gabrielle-t Madame de Sourdis, s az
asszonyi fifikát illetően is ellátta néhány jó tanáccsal, mert ettől
kezdve a lány nem vonakodott már olyan nagyon, ha Henrik
közeledett hozzá, úgyhogy a király kezdett reménykedni.
A történetírás semmi biztosat nem tud arról a legendáról,
miszerint IV Henrik Chartres városának bevételével egy időben,
vagyis 1591 tavaszán hódította volna meg Gabrielle-t. Tisztában
volt a király szándékaival a szép kisasszony apja, Antoine
d’Estrées is. Sógornőjével ellentétben azonban egyáltalán nem
lelkesedett a gondolatért, hogy a lánya a király ágyasa legyen.
Mivel Bellegarde kiszállt a lányáért folyó vetélkedésből, Antoine
d’Estrées 1592 júniusában hozzáadta Gabrielle-t Nicolas
d’Amervalhoz, a szomszédságában élő özvegyemberhez, akinek a
lányai nem sokkal voltak fiatalabbak új feleségénél.
Gabrielle-t elkeserítette és boldogtalanná tette ez a házasság;
a király nem sokkal az esküvő után tűnt fel Liencourt-ban, s
mindjárt magával is vitte a fiatalasszonyt, aki ily módon
mindössze három hónappal a boldogító igen kimondása után
csapot-papot otthagyott. Nem mintha hirtelen beleszeretett volna
a királyba, de nyilvánvalóan úgy gondolta, inkább lesz a király
szeretője, mint hogy d’Amerval mellett tengesse életét. Azonkívül
valószínűleg éltette a remény, hogy a király környezetében
feltűnik majd a szép Bellegarde. Be is teljesült ez a vágya, mert
újra találkozhatott a jóvágású herceggel.
Miközben Gabrielle kastélyról kastélyra járta az országot
királyi szeretője oldalán, kialakult egy sajátos szerelmi
háromszög, mely gyakran okozott szívfájdalmat az uralkodónak.
Henrik imádta a fiatalasszonyt, ám a szüntelen háborúzás
gyakran elszólította. Alig távozott a király, megjelent a szép
Bellegarde.
Ha nem lehetett szeretője közelében, gyötörte a vágy,
melynek olyan szenvedélyes hangú szerelmes levelekben adott
hangot, mint amit például 1593. február 10-én írt kedvesének:
„Nem tudom, milyen bájitalt használt, de azt igen, hogy távolléte
egyre elviselhetetlenebb számomra, s úgy tűnik, mintha már száz
esztendeje elváltam volna Öntől. Az erek, az izmok, testem
minden porcikája fájdalmasan emlékeztet az Ön távollétére. Akár
hiszi, akár nem, imádott királynőm, soha senkit azelőtt nem
szerettem olyan hevesen, mint Önt.” Egy héttel később ezeket a
sorokat vetette papírra a király: „Az Ön iránt érzett szerelmem
szentebb, mint a kötelesség. Higgye el, szépséges angyalom, hogy
az Ön jóindulata egyetlen kincsem, s hogy többet ér nekem, mint
egy tucat győztes csata. Tegye büszkévé a tudat, hogy legyőzött,
ami még soha senkinek nem sikerült. Milliószor csókolom
lábait.” Henrik mégis kénytelen volt belenyugodni, hogy kedvese
kegyén Bellegarde-dal kell osztoznia. Gabrielle túlságosan is
bízott benne, hogy a király nem állhat ellen szépségének és
vonzerejének, s értette a módját, hogy tartózkodást mímelve
felkorbácsolja szenvedélyét. Abból sem csinált titkot, hogy rajta
kívül is van valakije. Henrik, bár olykor kínzó féltékenység
gyötörte, lassanként elfogadta, hogy a barátja egyúttal vetélytársa
is. Sőt, ha hihetünk az egyik korabeli anekdotának, jó
humorérzékkel vette tudomásul a szerelmi háromszög tényét:
Gabrielle éppen Bellegarde-dal szórakozott a hálószobában,
mikor meghallották Henrik lépteit. A főistállómester, más kiút
nem lévén, az ágy alá bújt. A király pedig az ágyra telepedett
szépséges szeretője mellé. Henrik cukrozott szilvát hozatott,
jóízűen eszegetni kezdett, s közben egy-egy szemet az ágy alá
dobott. Gabrielle kérdőn nézett rá, mire a király huncut
mosollyal így szólt: „Amint látja, becsületesen megosztom
másokkal, amim van, elvégre mindannyiunknak meg kell élni
valahogy.”
Egyszer-egyszer azonban őt is elfogta a türelmetlenség: „Jól
tudja, mennyire bánt, hogy »vetélytársamat« maga mellett
látom, s csekély vigaszt jelent az Ön pillantása, mert amit mond,
nem szívből jön… Kérem Önt, hű szerelmem, engedelmes
szolgája javára döntsön, mert biztos lehet benne, hogy senki a
világon nem szolgálja hívebben és szerelmetesebben, mint én. Ó,
a féltékenység! Nem ismertem azelőtt ezt az érzést, s lám, most
az őrületbe kerget… Oly erősen vágyakozom Ön után, hogy négy
évet is odaadnék az életemből, csak hogy e levéllel együtt
érkezzem, és kezeit milliószor megcsókolhassam.”
Gabrielle is megérezte, hogy nem sokáig húzhatja a döntést.
Gabrielle d’Estrées személye és a IV. Henrikre gyakorolt
befolyása máig vitatott kérdés. Az asszonyról megrajzolt képek
hol egy számító, hűtlen kurva, hol egy odaadó szerető arcát
mutatják. Egyesek azt írják róla, hogy felületes és határtalanul
ostoba nőszemély volt, mások viszont nagyszerű beleélő
képességet és diplomáciai érzéket tulajdonítanak neki. Az
mindenesetre bizonyítottnak látszik, hogy 1593 táján alapvetően
megváltozott. A fiatal, csapodár kislány asszonnyá érett, s a
királyhoz fűződő viszonya elmélyült. Gabrielle lassanként
becsülni kezdte Henrik iránta megnyilvánuló mély érzelmeit,
miként a férfi intellektusát, sajátos báját és persze a hatalmát is.
Ekkoriban űzte ki szívéből Bellegarde-ot, s ettől kezdve egyetlen
szeretőt ismert, a királyt, bár a rossz nyelvek szerint léha
nőszemély maradt egész életében.
Henrik már 1593 júniusában ezt írta: „Biztos vagyok az Ön
szerelmében.” És maga Maximilien de Béthune, Sully majdani
hercege és a király legfontosabb tanácsadója, aki mindig is
elutasító magatartást tanúsított a királyi szeretővel szemben,
kénytelen-kelletlen belátta: „D’Estrées asszony felhagyott az
idétlen vihorászással és nem is kokettál már annyit az udvarban
fel-felbukkanó férfiakkal, s nem nevetgél már olyan hangosan a
trágár vicceken. Visszafogottabban viselkedik, mint annak előtte,
s lesi a király minden szavát. Henrik ilyennek akarta látni az
asszonyt, s ezért nem vette észre azokat a hibákat, melyeket
mások nyomban felfedeztek viselkedésében.”
A Sully emlegette hibák között tartották számon Gabrielle
luxus iránti szenvedélyét és pontatlanságát, megbízhatatlanságát,
ami miatt olykor a szerelmes király is sokat bosszankodott.
Gyakran cserbenhagyta Henriket, ha hirtelen ötlettől vezérelve
nem tetszett neki egy ruha vagy frizura. A király, aki egyik ülésről
a másikra rohant, csapataival éjszakákon át lovagolt, s gyakran
étkezés közben diktálta leveleit titkárainak, nehezen tűrte ezt a
szeszélyességet és megbízhatatlanságot – még ha megbocsátott is
kedvesének.
De még ebben a tekintetben is sokat változott az immár
húszesztendős asszony. Nem tudni, mi motiválta, a szerelem vagy
a becsvágy, de kétségtelen, hogy egyszeriben érdeklődéssel
fordult Henrik feladatai felé, s igyekezett a segítségére lenni.
Beleértendő ebbe az is, hogy életmódjában is igazodott a férfihoz.
Fontos ez a változás, mert a királynak éppen most volt a
legnagyobb szüksége a támogatásra: uralkodásának talán
legfontosabb döntése előtt állt. A katolikus Franciaországban
négy éve immár hugenotta király uralkodott, ami nemhogy
csillapította volna, de sokkal inkább kiélezte a hívők közötti
ellenségeskedést. A pápa kiátkozta Henriket, a nemesség nagy
része ellene fordult, minden oka megvolt tehát, hogy aggódjon
trónjáért. 1593-ban úgy döntött, áttér a katolikus hitre, hogy
békét szerezzen az országnak és hogy megerősítse uralkodói
hatalmát. Napról napra több támogatója akadt ennek az
elhatározásnak, egyedül a király testvére, Katalin, ez a művelt és
okos asszony, akinek a szavára Henrik sokat adott, ellenezte
fivére szándékát.
Gabrielle és Katalin közeli barátságba került az elmúlt
hónapokban, s a szerető, aki megértette, mi forog kockán, 1593.
július 1-jén kelt levelében a következő szavakkal fordult
Katalinhoz: „Madame, azok az emberek, akik áttérésre biztatják
Őfelségét, azzal érvelnek, hogy véget vethetne az
ellenségeskedésnek, ha kitérne a hugenotta hitből. Arra kérem,
igyekezzen egy nyelvet beszélni ezekkel az emberekkel, hagyjon
fel az ellenkezéssel, s ha így cselekszik, akkor nagy terhet vesz le
Őfelsége válláról. Gondolja meg, hogy az Önhöz oly közelálló
barát is a katolikus egyház gyermeke, hogy – mint látni fogja
majd – nem lópatás ördögök ezek az emberek. Alázatos szolgája,
Gabrielle d’Estrées.”
Gabrielle jó emberismeretről tett tanúbizonyságot, amikor
Katalin szerelmére, a katolikus Soissons grófra tett célzást. És
valóban az történt, hogy a hercegnő nem kifogásolta többé fivére
áttérését. 1593. július 25-én a Saint-Denis katedrálisban a
katolikus egyház keblére ölelte Henriket. A lakosság ünnepelte a
királyt, aki nagyon is tisztában volt vele, hogy helyesen döntött.
Elhárultak tehát az akadályok az ünnepélyes megkoronázás
elől. 1594. február 27-én a chartres-i katedrálisban helyezték
fejére a koronát, mivel Reims, ahol a francia királyokat szokták
koronázni, még mindig a Liga kezén volt.
Henrik, felbuzdulván legutóbbi sikerein, elindult, hogy a
királysága elé tornyosuló utolsó akadályt is elhárítsa: a fővárost
akarta visszahódítani, mely még mindig a Katolikus Liga
híveinek és idegen zsoldosoknak a kezén volt. Ezt az akadályt is
sikeresen vette: Párizs rövid ideig tartó ostrom után, 1594.
március 22-én megnyitotta a városkapukat az ország törvényes
uralkodója előtt. Öt év múlt el azóta, hogy IV. Henrik az utolsó
Valois örökébe lépett, de csak most vehette birtokába a fővárost,
melynek lakossága lelkesen köszöntötte uralkodóját.
Henrik, megtapasztalván a szeretőjében végbement nagy
változást, politikai feladatokkal is megbízta az asszonyt. Gabrielle
lett a Liga ama híveinek tárgyalópartnere, akik szerették volna
kiérdemelni a király kegyelmét. Az örökké bizalmatlan Sully csak
egy becsvágyó nő mozgolódását látta Gabrielle közvetítői
szerepében, Henrik ellenben büszke volt szeretőjére. Boldogsága
akkor teljesedett be, amikor Gabrielle 1594. június 7-én
gyermeket szült neki. A fiúnak a César nevet adták, később pedig
megkapta Vendome hercegségét. Césart, akárcsak egy igazi
trónörököst, ezeregy díszlövéssel köszöntötték. Ez is jól mutatta,
milyen jelentőségre tett szert az anyja az utóbbi időkben.
Gabrielle d’Estrées pár hónapon belül az ágyas mellékszerepéből
átkerült az ország első asszonya szerepkörébe. Ebben a
minőségében 1594. szeptember 15-én lépett először a
nyilvánosság elé, amikor zöld bársonyruhában és pompásan
felékszerezve Henrik oldalán ünnepélyesen bevonult Párizsba.
A pár örömét csak az rontotta el, hogy Gabrielle még mindig
d’Amerval felesége volt. A szerető már augusztusban azzal a
kéréssel fordult Amiens püspökéhez, hogy érvénytelenítse a
házasságot, melyre az apja kényszerítette az akkor tizennyolc
éves leányzót, s melyet férje impotenciája miatt nem háltak el.
Súlyos vádak ezek, s d’Amerval nem is adta be könnyen a
derekát. Csakhogy a hatalom Gabrielle oldalán állt, s
megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy erős nyomás alá került a
férj, ha egyszer az „impotencia” vádját is beismerte. Egész Párizs
ezen a szerencsétlen emberen nevetett.
 A válási história sokat ártott Henriknek és Gabrielle
tekintélyének, de ők mit sem törődtek vele. Nem sokkal azután,
hogy törvényesen is kimondták a házasság érvényesítését, a kis
Césart törvényesítették. Édesanyját Montceaux márkinője
rangjára emelték, s szinte nyomban megadták neki az „Őfelsége,
Franciaország királya maîtresse en titre” címét is. Sőt saját
udvartartást kapott. Henrik ugyanakkor rendeleti úton
megparancsolta, hogy mostantól az asszonynak is be kell mutatni
minden külföldi követet. A francia nemesség, a klérus és a
parlament tagjainak is kötelességévé tette, hogy – miután a király
fogadta őket – tiszteletüket tegyék a márkinőnél.
Gabrielle részesült tehát mindama tiszteletben és
megbecsülésben, ami normális esetben csak a királynéknak jut
osztályrészül, s ettől az időponttól kezdve bizonyos reményeket
táplált a trónnal kapcsolatban. A világ persze csupán szerény és
visszahúzódó asszonynak láthatta, a Louvre-ban csak akkor szállt
meg, amikor a király is Párizsban időzött. Egyébként a közeli
Hotel d’Estrées-ben lakott.
Gabrielle fokról fokra haladt felfelé. Henrik 1596. január 28-
án forradalmian újnak számító rendeletet bocsátott ki. Ezzel
olyan privilégiumokat biztosított az asszonynak, melyekkel
közönséges nők, de még királynék sem rendelkeztek a 16.
században. Megkapta ugyanis fia, César és annak birtokai fölötti
gyámságot, ami azt jelentette, hogy attól kezdve hivatalokat és
címeket vehetett át a fia nevében. Egy fél évvel később Henrik azt
is lehetővé tette szeretője és húga számára, hogy részt vehessenek
a koronatanács ülésein. Mindkét hölgy igen ügyes diplomatának
bizonyult, s a király sokat adott a véleményükre.
Gabrielle, angyali szépségén túl, mely mindig is nagy hatással
volt a férfiakra, megnyerő és lekötelező modorával számos
tekintélyes hölgy rokonszenvét is elnyerte. Louise Guisehez, a
meggyilkolt Liga-vezér, Lotaringiai Henrik3 lányához fűződő
barátságának köszönhető, hogy IV. Henrik legveszedelmesebb
ellenségeivel saját hazájukban, a lotaringiai Guise-házban békült
ki. Mayenne hercege, a lázadó család feje és hívei 1596. január
24-én a montceau-i kastélyban tettek hűségesküt a királynak.
Ennek fejében amnesztiában részesültek. Gabrielle ebből az
alkalomból is kitűnő taktikai érzékről tett tanúbizonyságot, mert
mint vendéglátó gondoskodott róla, hogy ez a pillanat ne a
büszke herceg megaláztatását jelentse, hanem egy politikailag
rendkívül fontos szövetség kezdetét.
A márkinő 1596. november 11-én Rouen-ban kislánynak
adott életet, akinek a Cathérine-Henriette nevet adták. A
keresztelő olyan szertartássá magasztosult, mintha királyi
gyermek született volna. I. Erzsébet, Anglia királynője
képviseletében egy követ is megjelent. Az éles szemű közönség
figyelmét nem kerülte el, hogy a kereszt alá tartott gyermek anyja
bársonyruhát öltött, melynek piros színe csak egy árnyalattal
különbözött a királyok bíbor színétől, attól, mely csak az
uralkodókat és a kékvérű hercegeket illette meg. Mellékes
dolognak tűnhet ez a szín, melyet egyébként ettől kezdve Estrées-
vörösnek mondtak, de mindennél szemléletesebben bizonyítja,
hogy milyen magas posztra került a király szeretője a nem
hivatalos hierarchiában.

3 I. Lotaringiai Henriket, Guise hercegét, akit „Le Balafré”-nak, „Sebhelyes Arcú”-nak is neveztek,
III. Henrik parancsára 1588. december 23-án Bloisban meggyilkolták, mert nem szüntette be a
királya ellen vívott harcokat.
 IV. Henrik (1553-1610)

Henrik soha az életben nem volt ilyen boldog, elhalmozta hát

kedvesét mindenféle ajándékokkal, egyebek közt odaadta neki a
Schomburg-palotát, mely a Louvre-ral szemben épült, s kis átjáró
kötötte össze a kastéllyal. A „királyi család” meghitt boldogsága
azonban megszakadt 1597. március 12-én. Gondtalanul táncoltak
az előkelőségek Katharina hercegnő ünnepségén, amikor egy
hírnök azzal a hírrel állított be, hogy a spanyolok lerohanták
Amiens-t. A hír döbbenetét keltett, az emberek sápadtan
álldogáltak, a király magába roskadt, Gabrielle szemét döntötték
a könnyek. Mindketten tudták ugyanis, hogy újabb hadjáratra
nincs pénz. Ám a fiatalasszony hamar összeszedte magát,
magánpénztárából kivette összes, mintegy ötvenezer ecus-t
kitevő pénzét, hogy Henrik legalább a katonák első zsoldját és
élelmezését fizetni tudja. Ez az összeg természetesen nem fedezte
a háborús költségeket. Gabrielle, akinek még nem volt ideje arra,
hogy átöltözzön, a rajta lévő bársonyruhában kelt útra, felkereste
a nagyhatalmú és gazdag nemesembereket, és tekintélyes
summát gyűjtött össze.
Ezek után elment Sebastina Zamethez, Párizs legnagyobb
pénzemberéhez, az egykori olasz suszterhez, aki Medici
Katalinnal érkezett Franciaországba, s itt megcsinálta a
szerencséjét. Gabrielle összes ékszerét elzálogosította, mintegy
110 ezer ecus értékben, vagyis pár óra alatt vagyona nagy részét
szeretője rendelkezésére bocsátotta. Az utóbbi hat évben olyan
mélyen és őszintén megszerette a férfit, akit régebben lenézett és
megcsalt, hogy a veszélyt is vállalta érte, ha Henrik
megsegítéséről volt szó. De nem csak pénzzel, hanem a
jelenlétével is támasza akart lenni. A király indulása előtt egy
órával Gabrielle már úton volt Amiens felé. Henrik legnagyobb
meglepetésére és örömére végre Beauvais-ban találkozott
imádott asszonyával. Ez az elkényeztetett, szeszélyes teremtés
nem törődött se a hideggel, se a sok kényelmetlenséggel. A
paloták fényűző körülményei helyett a rideg tábori életet
választotta, csak hogy a király mellett lehessen ezekben a nehéz
órákban. Legszigorúbb bírálói, Sully és d’Aubigné is dicsérték
odaadása és lojalitása miatt. Louise von Guise, akivel ebben az
időben Gabrielle gyakrabban váltott levelet, ezt írta „Aventures”-
jében: „Gabrielle sokat tűrt és sokat szenvedett Amiens előtt…
még a fehérneműit is maga mosta, de mivel szappan szűkében
voltak, arra kényszerült, hogy kővel súrolja a ruháit, mint a
közönséges parasztasszonyok. Sanyarú helyzetén ez sem sokat
segített, az sem, ha valami szép, romantikus könyvet vett a
kezébe, mert olaj nem lévén a lehető legrosszabb minőségű
gyertyák fényénél kellett vakoskodnia.”
A francia csapatok kétségbeejtő helyzetbe kerültek Amiens
előtt, mert sem a megígért ezredek, sem a nemesség anyagi
támogatása nem érkezett még meg. Balszerencséjükre a király is
megbetegedett. Gabrielle heteken át ápolta önfeláldozó
gondoskodással a szeretett férfit. IV. Henrik csak igen lassan
épült fel betegségéből. Végül azonban a sors kárpótolta a
franciákat a sok fáradozásért és nélkülözésért. 1597. szeptember
25-én a francia csapatok visszafoglalták Amiens-t és kiűzték az
országból a spanyolokat. Henrik, valódi királyi nagyvonalúságról
téve tanúságot, viszonozta szeretője odaadó szeretetét. Egy díszes
fadobozban visszaadta neki azt a pénzt, amit Gabrielle
kölcsönzött neki, egy másik dobozban pedig azokat az ékszereket,
melyeket a zálogból váltott ki. A király végezetül Beaufort
hercegnőjévé tette Gabrielle-t, apját pedig kinevezte Ile-de-
France kormányzójává és Párizs altábornagyává; két kisebbik
lánytestvérének pedig gazdag és tekintélyes férjeket szerzett:
Diane d’Estrées Balagny marsallját kapta, Julienne-Hippolyte
pedig Georges de Villars-Brancas-t, d’Oyse lovagját.
Miután a spanyolokat kiűzték az országból, a francia nemesek
többsége elfogadta királyának IV. Henriket. Bretagne azonban
még mindig lázadozott. Philippe-Emanuel Mercoeur, a király
özvegyének, Louise-nak a féltestvére nem volt hajlandó
felesküdni a koronára. Henriknek végül elege lett a
huzakodásból, s elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra térdre
kényszeríti Bretagne lázadó urát. A király, a másállapotban lévő
szeretőjével az oldalán, seregei élén birodalma legnyugatibb
részébe indult. Valószínűleg Gabrielle okos viselkedésének is
köszönhető, hogy a hadba vonulás nem torkollott vérfürdőbe.
Nem maradt fenn a beszélgetés szövege, de sokan úgy tudták,
Gabrielle bírta jobb belátásra Mercoeur hercegnőt, IV. Henrik
pedig hatalmas pénzösszeggel késztette meghunyászkodásra a
herceget. 1598. április 5-én azzal pecsételték meg a kibékülést,
hogy a négyéves Césart eljegyezték a Mercoeur házaspár egyetlen
gyermekével, a Césarnál két évvel fiatalabb kislánnyal.
Gabrielle 1597 és 1598 fordulójától belebonyolódott a király
politikai ügyeibe is, s Katalin hercegnővel közösen sokat tett a
béke megőrzéséért. Henrik politikai céljainak megvalósítása
érdekében igénybe vette a két asszony segítségét is: új királyi
rendelettel akarta kibékíteni egymással a katolikusokat és a
protestánsokat. Gabrielle-re hárult a feladat, hogy rávegye a
katolikusokat a király javaslatainak elfogadására, Katalinnak
pedig az volt a dolga, hogy a protestánsokat lebeszélje a túlzott
követelésekről. A hölgyek nagy buzgalommal láttak neki a
munkának: feltűnően sok vendéget fogadtak palotáikban, hogy a
vallási türelem kérdéseit vitassák meg velük. Scipion Dupleix
arról számol be Histoire de Henry le Grand című könyvében,
hogy Gabrielle a következőket mondta egy alkalommal a
Katolikus Liga egyik kiismerhetetlennek tartott hívének, Séguier
parlamenti elnöknek: „Nem találok ésszerű magyarázatot arra,
hogy a református vallás híveit, akik hűségesen szolgálták
királyukat, eltávolítsák az állami és parlamenti hivatalokból,
ugyanakkor a Liga emberei kapják meg őket, akik pedig fegyvert
fogtak Őfelsége ellen.” 1598. április 13-án IV. Henrik végre
kibocsátja az ún. nantes-i ediktumot, mely államvallásnak tekinti
a katolikus vallást, ugyanakkor biztosítja a hugenottáknak a
lelkiismereti szabadságot és a hivatalviseléshez való jogot. Ezzel
lezárult a vallásháború közel négy évtizedes története.
 Gabrielle, mintha csak teljessé akarta volna tenni Henrik
diadalát, hat nappal később egy második fiúval, Alexandre-ral,
Vendome későbbi lovagjával ajándékozta meg a királyt.
Gabrielle hatalma csúcspontjára jutott. Nem arról volt szó
immár, hogy Gabrielle a királynét alakította, hanem arról, hogy
annak is tekintették. Szigorú szertartás szerint tartotta a „levers”-
t és a „couchers”-t, s a birodalom legelőkelőbb dámái segédkeztek
neki az öltözködésben és a fésülködésben.
„Valóságos csoda – írja Agrippa d’Aubigné –, hogy ennek az
asszonynak, akinek csodálatos szépségében nincs semmi
érzékiség, és inkább királynénak számít, mint szeretőnek, alig-
alig támadt ellensége.”
Szerették és tisztelték Beaufort hercegnőjét, mert egyetlen
mosolyával vagy szemvillanásával elintézte, hogy valaki bejusson
a királyhoz vagy ne. Érdemes volt tehát a kegyeibe férkőzni. Attól
lehetett azonban tartani, hogy hamarosan ellenségei színre
lépnek és felemelik hangjukat.
IV. Henrik 1598 tavaszán, ötéves szünet után újra
tárgyalásokat kezdeményezett a válással kapcsolatban az ussoni
kastélyban fogva tartott feleségével. Margitnak érdekében állt a
házasság érvénytelenítése, mert így visszakapta volna
szabadságát. Végül is abban egyeztek meg, hogy Margit hatalmas
végkielégítést kap és kifizetik adósságait. Ezenfelül megtarthatná
a királyné vagy a Valois hercegnője címet, ráadásul
visszatérhetne a királyi udvarba, ahol magas állást tölthetne be.
Ennek fejében viszont Etampes hercegségét ajándék gyanánt
Césarnak juttatnák, s így nemcsak Vendome, Beaufort és
Etampes hercege lehetne, hanem Bretagne helytartója is.
Henrik tanácsadói, mindenekelőtt a hűséges Sully, igen
pozitívan ítélték meg a válás ügyét. Többen régóta mondogatták
már Henriknek, nősüljön újra, mert Franciaországnak
trónörökösre és békességre van szüksége. Csakhogy nemigen
találtak alkalmas jelöltet, mert Henrik mindegyikben talált
valami kivetnivalót.
„Hét dolgot várok attól, aki feleségül veszek. Legyen szép az
arca, legyen okos, szellemes és szelíd lelkületű. Ugyancsak
fontosnak tartom a gazdagságot és a királyi eredetet, de nem
mindenáron. Ám az a legfontosabb, hogy képes legyen egészséges
gyermekeket szülni… És most figyeljetek, bárhova tekintek is
Európában, nem találok olyan nőt, aki feltételeimnek megfelelne.
Jó lenne nekem a spanyol infánsnő, akárhány éves is, feltéve, ha
Németalföldet hozná hozományul… Sokat beszéltek nekem
bizonyos német hercegnőkről is, akiknek a nevét minduntalan
elfelejtem, csakhogy ennek a vidéknek az asszonyait nem találom
igazán vonzóknak. Úgy érezném magam velük, mintha
boroshordó mellett feküdnék. Talán a toscanai nagyherceg
unokahúga? Bizonyára igen csinos teremtés, de a keresztény
Nyugat legszerényebb nemesi családjából származik. Őseik
hatvan-nyolcvan esztendővel ezelőtt még polgáremberek voltak,
igaz, Firenze leggazdagabb és legtekintélyesebb polgárai… Nem,
nem hiszem, hogy ő lenne az igazi. Nem ugyanahhoz a fajtához
tartozik, mint a megboldogult Katalin királyné, aki oly sokat
ártott Franciaországnak és nekem.”
Lassanként a legostobább tanácsadók is megértették, hogy
Henriknek esze ágában sincs külföldi hercegnőt oltár elé vezetni:
Henrik a szeretőjét szeretné francia királynévá tenni. A
miniszterek és az európai uralkodóházak követei
megrökönyödtek e találgatás hallatán. Az okos francia király, a
dörzsölt államférfi eszét nyilvánvalóan elvette a szerelmi
szenvedély, gondolták. Ha elvenné a szeretőjét, komoly politikai
bonyodalmakba rángatná Franciaországot. Mindenekelőtt
Henrik halála után támadnának ellentétek a trónöröklés miatt.
Sokan azt kérdezték, hogy valóban elveszítette-e tisztánlátását a
király, vagy tudatosan vállalta a rizikót arra számítva, hogy a nép,
mely nagyon kedvelte uralkodóját, majd elismeri trónörökösnek
César nevű elsőszülött fiát.
Henrik pontosan tudta, mit cselekszik, mert jóval azelőtt
megvolt már a terve, hogy 1599. március 2-án egy banketten
bejelentette a Gabrielle-lel kötendő házasság tényét és az esküvő
időpontját. Leendő feleségének és gyermekei anyjának e szavak
kíséretében húzta ujjára a gyűrűt: „Madame, ez itten a
megkoronázásomkor kapott gyűrű, a francia királysággal kötött
házasságom záloga. Mostantól az ön tulajdona.”
Gabrielle ragyogott a boldogságtól, mindig is erre vágyott,
erről álmodozott. Az esküvő napját 1599. április 11-re, húsvét
vasárnapjára tűzték ki. Nem sok idő maradt tehát az esküvői
előkészületekre. Szélsebesen készült a sok, pompásnál
pompásabb – ezúttal már nem Estrées-vörös, hanem valódi
királyi bíborszínű – ruha, és természetesen a menyasszonyi ruha
a leendő királyné számára, aki közben beköltözött a Louvre-ba, a
királyné lakosztályába.
Telt-múlt az idő, de Rómából nem jött hír március végéig.
Henrik és Margit házasságát nem lehetett olyan egyszerűen
felbontani, mint ahogy a francia püspök bontotta fel Gabrielle és
d’Amerval házasságát. Itt a pápa beleegyezésére volt szükség.
VIII. Kelemen azonban kivárt. A legszívesebben persze a toscanai
nagyherceg unokahúgát, Medici Máriát látta volna a francia
trónon, mindazonáltal tudomásul kellett vennie, hogy IV Henrik
a szeretőjét kívánja feleségül venni.
Franciaország jövője tehát a pápa döntésén múlt. A pápa
azonban húzta-halasztotta a dolgot, a világ pedig izgatottan várta
a döntést. S ekkor valami különös esemény történt.
 A pápának ugyanis látomása támadt, s így szólt: „Isten
gondoskodott róla.”
Amíg a pápa Istennel és önmagával viaskodott a helyes
döntés érdekében, Gabrielle-t félelmek és rossz sejtések
gyötörték. Másállapotban volt, az ötödik hónapban, s a korábbi
terhességeivel ellentétben állapota most komoly aggodalomra
adott okot. Állandó rosszullétek környékezték, fájt a feje, és
rémálmok gyötörték. Nem is csoda, mert a jövendőmondók mind
komor jóslatokkal álltak elő. Azt mondogatták, hogy nem lesz
királyné, egy gyermek dönti romba reményeit, s nem éri meg a
húsvétot.
Az udvar a fontainebleau-i kastélyban időzött, amit Henrik
nemrégiben hozatott rendbe. A tradíciók arra kötelezték a
jegyeseket, hogy az esküvőt megelőző napokat külön töltsék,
hogy legyen idejük a tűnődésre és erőgyűjtésre. Ráadásul ez volt
a nagyhét ideje is, úgyhogy az intézkedés vallási és erkölcsi
okokból is helyesnek bizonyult. Gabrielle eleinte hevesen
ellenezte az eljárást, de aztán április 6-án mégis elszánta magát,
hajóra szállt, mely Párizsba vitte. Henrik elkísérte a kikötőig, ám
az asszony, Franciaország leendő királynéja már nem bírt úrrá
lenni félelmein. Szemét döntötték a könnyek, zokogásban tört ki,
amikor Henrik búcsúzóul megölelte. Gabrielle hajszolt és ideges
volt, mint soha azelőtt, mintha csak megérezte volna, hogy a
búcsú örökre szól.
A hajó délután három óra körül kötött ki Párizsban. Gabrielle
úgy döntött, hogy meglátogatja Sebastian Zametet, régi
bankárját, aki a királlyal is jó viszonyban volt. Valami könnyű
étel elfogyasztása után citromot adtak neki, meg is kóstolta, de
állítólag keserűnek találta. Olyan tény ez, amire később nem
nagyon figyeltek.
 A Zametnál elköltött ebéd után Beaufort hercegnője Saint-
Germain-l’Auxerrois, nagynénje, Isabelle de Sourdis birtoka felé
indult, hogy kicsit megpihenjen, mert rosszul érezte magát.
Másnap és harmadnap jobban is volt, mint annak előtte, de
nagypéntek délutánján hirtelen heves rohamok törtek rá. Órákon
át vergődött fájdalmában, az orvosok tehetetlenkedtek körülötte,
eret vágtak rajta és beöntéssel próbálkoztak, de segíteni nem
tudtak rajta. Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy a
gyermeket kiveszik a testéből. A görcsök azonban nem szűntek.
Gabrielle fajdalmában összekarmolta testét és egykor bájos arcát.
Estére megsüketült és megvakult. Kómába esett. 1599. április 10-
én, nagyszombat reggelén kiszenvedett. Szeretője, Henrik sem
segíthetett rajta.
Gabrielle d’Estrées harminchat órával azelőtti halála, hogy
Franciaország királynéja lett volna, sokféle találgatásra adott
okot.
Elhunytakor senki sem kételkedett benne, hogy természetes
halállal halt meg, később viszont különféle hírek kaptak lábra.
Mostanáig tartják magukat azok a híresztelések, hogy ama
citrom, melyet Zamet házában kapott, mérgezett volt. Zamet
ugyanis olasz ember lévén, kapcsolatban állt a toscanai udvarral,
mely a Medici-lányt szerette volna a francia trónon látni. A
mérgezés tényét azóta sem bizonyította be senki. Az
orvostudomány mai állása szerint Gabrielle d’Estrées bizonyára
rángógörcs áldozata lett.
Ennek ellenére különös dolgok játszottak közre Gabrielle
halálában: mindenekelőtt az időpont, a körülmények és végezetül
a pápa látomása, mely csodás módon beteljesedett. VIII.
Kelemen hálája jeléül nagymisét celebrált; egyébként is sok
ember fellélegzett Firenze és Párizs között. Egyetlen
vigasztalhatatlan ember akadt: IV. Henrik.
 Miután olyan temetést rendezett szeretőjének, ami csak
királyi származású hercegnőket illet meg, legidősebb fiával együtt
napokra visszavonult és elbújt az emberek szeme elől.
Április 15-én ezt írta húgának: „A szomorúság és a fájdalom
elkísér a sírig. De mivel Isten nem magam miatt, hanem a francia
királyság érdekében fogadott fel szolgálatára, ezért minden
jövőbeni tettemmel és munkálkodásommal az ő javára akarok
élni. Szerelmem gyökere elhalt, és soha nem virágzik ki.”
?1579-1633
Ő szintén és teljes szívéből gyászolta szeretőjét IV. Henrik,

Gabrielle d’Estrées-t, igaz, nem sokáig, mert az életerős király

hamar legyűrte fájdalmát. Környezete persze örvendezett és meg
is könnyebbült egyúttal, de hamarosan gondba esett, mert pár
futó kaland után 1599 tavaszán olyan szenvedély kerítette
hatalmába az érzékiségtől duzzadó királyt, mely már-már
irracionális tettre késztette, és amely kétségbeejtette tanácsadóit.
1599. június vége felé ugyanis egy Henriette d’Entragues
nevű húszesztendős leányzó hálójába került az öregedő,
negyvenhatodik évében járó király. Ország-világ előtt ismert volt
az uralkodó kéjsóvár természete, s sokan felismerhették Gabrielle
d’Estrées példáján, milyen magasra emelkedhet egy nő a
társadalmi ranglétrán, ha meghódítja ennek a férfinak a szívét.
Tisztában volt ezzel természetesen Balzac d’Entragues gróf és
felesége is, elhatározták tehát, hogy családjuk a d’Estrées-khez
hasonló karriert fut majd be. Magasra tették a mércét, semmit
sem bízhattak tehát a véletlenre, ezért minden, az
ármánykodásban és az udvari cselszövésben szerzett
tapasztalatukat latba vetették. D’Entragues és felesége is viharos
évek után kelt egybe. A gróf a Katolikus Liga elszánt híve volt, és
hosszú ideig nem akart felesküdni a hugenotta királyra. A férfi
egyébként Margit, a még-királyné szeretőjeként tett szert
bizonyos hírnévre. Madame d’Entragues a maga részéről viszont
IX. Károly szeretője volt, amikor még Marie Touchet-nak hívták.
A Valois-házból származó utolsó előtti királlyal való viszonyából
született törvényes fia, Auvergne grófja, a későbbi Angouleme
hercege, aki még IV. Henrik uralkodása idején sok
nyugtalanságot okozott.
 A minden hájjal megkent házaspár felismerte, hogy két
lányuk közül Henriette az a drága kincs, akit nagy haszon
reményében ki lehet árusítani, de nem akárkinek, hanem
magának a királynak. Henriette de Balzac d’Entragues csinos,
karcsú, barna kislány volt, intelligens, és éppoly becsvágyó, mint
a szülei. Madame d’Entragues ezért gyorsan és könnyen
megtaníthatta lányát azokra a trükkökre és arra a viselkedésre,
amivel könnyen lépre csalhatja a szoknyabolond királyt.
Hamarosan eljött a cselszövők ideje, mert IV. Henrik már
1599 júniusában ellátogatott a Bois-Malherbes-i kastélyba, az
Entragues család birtokára. Kezdetét vehette tehát a játék.
Henriette kitett magáért, s tökéletesen játszotta a rá osztott
szerepet. A király ráharapott a csalétekre, s hamar tűzbe jött. A
leányzó azonban – anyja útmutatását betartva, de természetét
meghazudtolva – szűzies tartózkodással fogadta az uralkodó
közeledését. Még az ajándékait sem fogadta el. A kislány
viselkedése még jobban felkorbácsolta a király vágyait, s legyűrve
hírhedett szűkmarkúságról ismert természetét, megkérdezte az
apától, d’Entragues gróftól, mennyire taksálja a lányát. A gróf
nem sokáig habozott, s megnevezte az összeget: százezer ecus.
Jókora összeg egy szerelmes éjszakáért, gondolta a király, de
fizetett.
A hűséges Sully már sejtette, hogy baj lesz, mert pontosan
tudta, milyen meggondolatlan cselekedetekre ragadtatja magát
szoknyabolond ura, ha szenvedélyei hatalmukba kerítik. Kézzel-
lábbal tiltakozott, és azt állította Henriette-ről, hogy „arrogáns,
agyafúrt nőszemély, s a szüzességét is rég elveszítette már”.
Mindhiába. Henrik mindenáron meg akarta szerezni ezt az
elragadó teremtést, és fizetett. Ám a beígért szerelmes éjszakára
várni kellett egy darabig, mert Henriette még mindig úgy tett,
mintha ódzkodna, s folyton újabb meg újabb kifogással állt elő.
Henrik elunván a dolgot Henriette-nek ajándékozta a verneuil-i
birtokot, melyet nem sokkal rá őrgrófsággá minősített,
birtokosnőjét pedig márkinő rangra emelte. De a leányzó még
mindig nem engedte ágyába a királyt.
Vajon mit akarhatott még? Nem mást és nem kevesebbet,
mint házassági ajánlatot. És tényleg megkapta azt is. Szinte
hihetetlen, hogy Franciaország uralkodója efféle ígéretet tegyen,
mégis igaz. A négyszáz évvel ezelőtt megfogalmazott irat az
aláírásokkal egyetemben a mai napig fennmaradt. Így hangzik:
„Mi, IV. Henrik, Isten kegyelméből Franciaország és Navarra
királya, megígérjük és megesküszünk Isten színe előtt, királyi
szavunkat adjuk nemes Balzac d’Entragues úrnak, a Rend
lovagjának, hogy lányát, Henriette-Katharina Balzacot – abban
az esetben, ha a mai naptól számított hat hónapon belül teherbe
esik és fiúgyermeknek ad életet – törvényes, az egyház által
elismert feleségemmé teszem. Megesküszöm ezenfelül, hogy fenti
ígéretemet megerősítem és megújítom, núhelyt a Szent Atya
felbontja Margittal, Franciaország királynéjával kötött
házasságunkat, és megadja az engedélyt arra, hogy szabadon
választhassunk feleséget. Megszerkesztve és aláírva tanúk előtt.
Kelt Bois-Malesherbes-ben ma, 1599. október 1-jén.”
Sully nem hitt a szemének, amikor Henrik megmutatta neki a
végzetes írást, heves szóváltás támadt a két férfi között. A régi
barát és tanácsadó úgy megszidta királyát, mint valami nebulót, s
darabokra tépte az írást.
Henriket azonban nem hozta ki a sodrából leghűségesebb
társa és barátja korholása. Úgy megmakacsolta magát, úgy
elveszítette tisztánlátását ekkorra, hogy papírt és tintát hozatott,
majd íróasztalához ülve másodszor is megírta s elküldte
Henriette apjának a házassági ígéretet. A gróf felbecsülhetetlen
értékű dokumentum birtokába jutott, melyet alkalomadtán a
maga hasznára fordít majd.
Franciaország királya pár nappal később learathatta kitartó
udvarlásának gyümölcsét: Henriette megajándékozta az első
szerelmes éjszakával. A derék Sully a haját tépte
kétségbeesésében. A végzetes házassági ígéret Damoklész kardja
gyanánt lebegett ama tárgyalások felett, melyek Gabrielle halála
után kezdődtek el a firenzei udvarral Henrik és Medici Mária
esetleges házasságkötéséről.
Miután a pápa 1599. december 17-én felbontotta Henrik és
Margit házasságát, elvileg semmi sem akadályozhatta meg a
francia és a firenzei udvar között megkezdett, a házassággal
kapcsolatos tárgyalások lezárását – kivéve az imádott pénzt.
Henrik ugyanis egymillió ecus-t követelt hozomány gyanánt. Ez
már a gazdag nagyhercegnek is sok volt, pedig mindig arról
ábrándozott, hogy unokahúga egyszer a francia trónra kerül. A
király ráadásul az általa követelt pénzzel is többel tartozott neki.
Amikor azonban váratlanul megjelent előttük a Henriette nevű
rémkép, a francia és a firenzei miniszterek egyszerre jobb
belátásra tértek, mert attól tartottak, hogy Henrik meggondolja
magát. Végül abban maradtak, hogy hatszázezer ecus-t ajánlanak
fel a királynak. Nő még soha nem fizetett ennyi pénzt azért, hogy
Franciaország királynéja legyen.
Máriának szomorú gyermekkora volt. 1573. április 26-án
született I. Medici Ferenc és Habsburg Johanna házasságából.
Édesanyja, II. Miksa császár testvére, politikai okokból Itáliába
„eladott” Habsburg-lány volt. Csöndesen és megadóan tűrte félje
hűtlenségét és szeretetlenségét, s kötelességszerű-en szülte neki
évről évre a gyermekeket egészen 1578-ban bekövetkezett
haláláig.
 Medici Ferenc soha nem csinált titkot belőle, hogy egyes-
egyedül szeretőjét, a szépséges Bianca Capellót szereti, akit
Johanna halála után rögvest feleségül is vett.
A Habsburg-lánnyal kötött házasságából született négy
gyermek inkább nyűgöt, mint örömöt jelentett a nagyhercegnek.
Anyjuk halála után meglehetős örömtelen évek következtek,
melyeket az udvarhoz közel első Palazzo Pittiben töltöttek.
Philippe, a nagyherceg egyetlen fia már 1583-ban meghalt, egy
évre rá pedig leánytestvére, Anna is. Életben maradt viszont
Eleonóra – akit 1584-ben Vinzenz Gonzaga, Mantua hercege vett
feleségül – és Mária. A tizenegy éves kislány hirtelen nagyon
magára maradt, nem akadt egyetlen közeli hozzátartozója vagy
ismerőse sem, kivéve azt az öt évvel idősebb kislányt, Leonóra
Galigait, akit játszótársnak rendeltek mellé. A két kamaszlány
között szoros barátság szövődött, melyben az intellektuálisan
erőteljesebb Leonóra vitte a prímet. Medici Ferenc és Bianca
Capello romantikus és legendás szerelmi történetének 1587-ben
vége szakadt. Október 19-én, illetve 20-án haltak meg pár órányi
különbséggel, máig felderíthetetlen körülmények között.
Medici Ferdinánd, akiről sokan azt tartották, hogy ő a felelős
Medici Ferenc és Bianca Capello haláláért, letette kardinálisi
kalapját, majd feleségül vette Lotaringiai Krisztinát, és átvette a
Toscana nagyhercegségében az uralkodói teendőket.
Az árván maradt Mária életébe egyszerre kedv és derű
költözött. Nagyon jól szót értett a nála alig idősebb nagynénivel, s
a nagybácsi is barátságos volt vele, s nagy érdeklődést tanúsított
unokahúga jövője iránt. Haladéktalanul megfelelő félj után
nézett. Mivel Mária Európa egyik leggazdagabb örökösnője volt,
nyugodtan választhatta akár a legrangosabb vőlegényt is.
Braganza hercege, Lotaringia-Vaudémont hercege, sőt II. Rudolf
és fivére, egyben utódja, Mátyás főherceg is pályázott a firenzei
hercegnő kezére. Ám lássunk csodát, Mária elutasította őket.
Mégpedig egy jóslat miatt, amit éppen ebben az időben hallott, s
ami azt jövendölte, hogy egykor királyné lesz belőle. Barátnője,
Leonóra hatására azt vette a fejébe, hogy Franciaország
királynéja lesz. Minden más ajánlatot elutasított tehát. Nem
sokkal ezután, 1592-ben kezdett alakot ölteni a jövendölés.
Franciaország, mely már egyébként is súlyosan eladósodott a
Medicieknél, újabb kölcsönökért folyamodott. Mindenki tudta
már ekkoriban, hogy IV. Henrik külön él feleségétől, Margit
királynétól, úgyhogy a különböző beszélgetéseken és
tárgyalásokon többször is szóba került a házasság felbontásának
kérdése, és persze az is, hogy a válás után feleségül vehetné a
nagyherceg unokahúgát. Ugyanakkor kilátásba helyezték a
kivételesnek számító egymillió ecus hozományt, ami szinte
elkápráztatta a pénzgondokkal küszködő francia királyt. Henrik
adósságai nőttön-nőttek Firenzében, ám a házasság terve
lassanként feledésbe merült a zajos politikai események miatt.
Csak 1598-ban került újra terítékre, ám Medici Mária reményei,
hogy a francia trónra kerüljön, újfent szétfoszlottak, mert Henrik
kijelentette, hogy szeretőjét kívánja feleségül venni. Gabrielle
váratlan halála azonban újfent szabaddá tette a firenzei hölgy
útját.
1600. április 25-én írták alá a házassági szerződést, és
október 5-én Firenzében, fényes szertartás keretében rendezték
meg a „per procura” eljegyzést, melyen Ferdinánd nagyherceg
képviselte a királyt. Egy héttel később Mária büszkén és boldogan
szállt fel arra a gályára, melyet tizenöt hajó kísért Livornóból új
hazájába.
A menyasszony még boldogan álmodozott fényes jövőjéről,
Henrik viszont már megint magánéletének hálójában vergődött:
Henriette diadalmasan közölte vele, hogy teherbe esett. A király
súlyos dilemma elé került. Tisztában volt vele: tartozik népének
azzal, hogy új, rangjához méltó házasságra lépjen és törvényes
örökösről gondoskodjon. Másfelől viszont nem feledkezett meg
arról, hogy házasságot ígért Henriette d’Entragues-nek arra az
esetre, ha hat hónapon belül teherbe esik és fiút szül neki.
Henriette másállapotba került.
A kismama máris Franciaország királynéjának hitte magát, s
úgy is viselkedett. Henrik előre reszketett a rá váró szidalmaktól
és átkoktól, amelyeket akkor kell majd lenyelnie, amikor közli
szeretőjével az eljegyzés tényét. Húzta-halasztotta tehát a dolgot,
bár rossz lelkiismerettel. Eljött azonban az igazság órája, s
Henriette olyan botrányos jelenetet rendezett, ami örökre
bevésődött a király emlékezetébe. Végül ezt kérdezte: „És mikor
érkezik Felséged kövér bankárlánykája?” Mire Henrik rögtön
rávágta: „Amint minden kurvát elűztem udvaromból.” Henriette
tombolt dühében, de meg sem fordult a fejében, hogy valami kis
itáliai hercegnőcske miatt lemondjon a trónról. Biztos volt benne,
hogy fiúgyermeknek ad életet, s az írást forgatta, amit az apja
adott a kezébe, s amelyen ott díszelgett a király aláírása. Soha,
semmilyen körülmények között nem tágít az írásban foglaltaktól,
jelentette ki. Henriette kajánul mosolygott, amikor beleolvasott
Henrik 1600. április 21-ei, naivságra valló levelébe, melyben ez
állt: „Tisztelt Kisasszony, amit szeretetben, megbecsülésben és
javakban kapott tőlem, attól a világ legkönnyelműbb
teremtésének a szíve is meglágyulna. Az ön szívét azonban rossz
jelleme uralja. Kérem, szolgáltassa vissza az említett írást…
valamint azt a gyűrűt is, amit nemrégiben adtam.”
Az írást visszaadni? Soha! Ez volt legerősebb fegyvere, s
tudta, mikor és hol vesse be.
 A sors azonban ezúttal is elsimította azt a zavaros helyzetet,
melyben Henrik szerelmi és Franciaország politikai élete
elválaszthatatlanul összegabalyodott.
1600. június 2-án heves vihar tombolt Párizsban és
belecsapott a villám abba a szobába, melyben Verneuil márkinő
aludt. Az ifiasszony úgy megijedt a villámtól, hogy elvetélt. Egy
halott fiúgyermeket hozott a világra.
Henriette nagyra törő álmai egyszeriben semmibe vesztek.
Henrik és környezete viszont megkönnyebbülten sóhajtott fel,
mert ama házassági ígéret immár semmit sem ért. Jogilag
egyértelműen rendeződött az ügy, tehát nem volt már akadálya
annak, hogy Franciaország törvényes királynője elinduljon
Franciaországba. Csakhogy a kulisszák mögött korántsem
tekintették lejátszottnak a partit. Henriette is így gondolta.
Medici Máriát, amikor Bellegarde kíséretében 1600.
november 3-án Marseille-ben partot ért, rangjának megfelelő
fogadásban részesítették. A birodalom legrangosabb uraságai
üdvözölték leendő királynéjukat, egyedül a felséges vőlegény
tüntetett távollétével. Azzal mentette ki magát, hogy a Savoya
elleni háború jobban elhúzódott, mint gondolta.
IV. Henrik végül öthetes késéssel Lyonban találkozott
jegyesével, ahol aztán sor is került a hivatalos esküvőre. Henrik,
amidőn először látta Máriát, állítólag épp úgy megdöbbent, mint
Bouillon hercegnő, aki így vélekedett róla: „Semmiben sem
hasonlít az elhunyt Gabrielle d’Estrées-re… A királyné nem
szőke, hanem világosbarna, és kissé durva az ajka. Szeme fekete,
homloka magas, arckifejezése szelídségről árulkodik. Egyébként
igen testes…” Ez a nem feltűnően vonzó külső azonban nem
riasztotta el a királyt attól, hogy teljesítse férji kötelességét az
esküvőt követő napokban és hetekben. Mária hamarosan teherbe
esett.
 Henrik most már csinosabb, karcsúbb női idomokra vágyott,
és persze szellemesebb társalkodóra, úgyhogy halaszthatatlan
ügyekre hivatkozva január 21-én Párizs felé vette az irányt, előtte
azonban eljátszotta a gondoskodó férjet, azt tanácsolván hites
feleségének, hogy – állapotára való tekintettel – csak lassan és
óvatosan készüljön a fővárosba tervezett útra. Aztán lóra pattant
és elviharzott. Január 28-án már a verneuil-i kastélyban
tartózkodik, ahol egy teljes hetet tölt szeretője karjaiban. És
Henriette-et is teherbe ejti.
Medici Mária és kísérete 1601 februárjában érkezett Párizsba.
Henrik, miután udvarának legfontosabb embereit bemutatta a
feleségének, kevés taktikai érzékről téve tanúbizonyságot
Henriette-et a következő szavakkal vezette fel: „Ez itt a szeretőm,
akinek minden vágya az, hogy az ön odaadó szolgálója lehessen.”
A király a mondat közben – az „odaadó” és a „szolgálója”
szavaknál – erősen megszorította Henriette vállát és udvari
bókra kényszerítette, és arra, hogy megcsókolja a királyné
szoknyájának szélét. Ezzel vette kezdetét az a házassági dráma,
melynek pergő cselekményét nemsokára egész Európa feszült
érdeklődéssel figyelte, s melyben Henrik, a főszereplő percnyi
nyugtot sem lelt.
Nem először bontakozott ki szerelmi háromszög a francia
király, egy Medici és egy szerető között. De az valóságos idill volt
ahhoz képest, ami most, hetven évvel később lejátszódott.
A lomha Medici Mária is rögtön felfogta, hogy nem
„engedelmes szolgálóival áll szemben, hanem egy mindenre
elszánt vetélytársnővel, akivel szinte reménytelen harcokba
bonyolódik majd. Henriette nagyon is tisztában volt vele, hogy
Henrik nem élhet nélküle. Arrogáns, kihívó modorának és a
szerelem művészetében tökélyre vitt tudományának
köszönhetően azt csinált az érzékeinek kiszolgáltatott nagy
királlyal, amit csak akart. Henrik nyilvánvalóan nem bírt vele.
Ügyetlen vagy szándékosan önző viselkedésével napról napra
felszította a vetélytársnők indulatát.
Henrik egyik asszonyról sem kívánt lemondani, mert
mindkettőre szüksége volt. Az egyikre azért, hogy törvényes
utódot szüljön neki, a másikra azért, hogy kielégítse érzéki
vágyait. A legjobban annak örült volna, ha hármasban élhettek
volna. Csakhogy erre sem Medici Mária, sem Henriette
d’Entragues nem volt kapható. Az egyik büszke volt és szörnyen
féltékeny, a másik nem kevésbé büszke, ráadásul hatalomvágyó
is, aki szeretett volna a trónra kerülni. így aztán szükségképpen
bekövetkezett az, ami persze várható volt. Henriknek naponta
meg kellett tapasztalnia, mit jelentenek a női könnyek, a
panaszok és a mind hangosabb és elkeseredettebb dühkitörések.
Henriette csak „kövér bankárlány”-nak nevezte a királynét, Mária
pedig leginkább csak a „putana”, a kurva szót használta, ha a
szeretőt emlegette.
A viszály akkor mérgesedett el, amikor a két nő szinte egy
időben szülte meg gyermekét. A királyné 1601. szeptember 27-én
adott életet a dauphinnek, a későbbi XIII. Lajosnak, Henriette
ugyancsak fiúgyermeket szült november 4-én, aki a Gaston-
Henri nevet és a Verneuil grófja címet kapta.
Henriette, aki a vetélkedésbe minduntalan bevetette a rég
idejétmúlt házassági ígéretet, pökhendi és szemtelen hangon
folyton azt hajtogatta, hogy ő szülte a trónörököst, Mária
gyermeke pedig fattyú, egy királyi ágyas gyermeke. Nem csoda
tehát, hogy a királyné szívből meggyűlölte a fennhéjázó
vetélytársnőt, és intrikált ellene, hogy megszabaduljon tőle.
Csakhogy épp az ellenkezőjét érte el vele. A király, valahányszor
Henriette a királynéra panaszkodott, újabb meg újabb
ajándékokkal kárpótolta szeretőjét, feleségével szemben pedig
rosszallásának adott hangot. Pedig nem utálta a feleségét, már
csak azért sem, mert imádta a női nemet. Egész egyszerűen
zavarta az örökös féltékenykedés meg az asszony rossz kedélye,
pedig ennek is egyes-egyedül az ő érzéketlen magatartása volt az
oka.
A két asszony vetélkedésében akkor állt be újabb fordulat,
amikor újfent – szinte egy időben – gyermeket hoztak a világra.
1602. november 22-én a királyné megszülte Erzsébet nevű
lányát, 1603. január 21-én pedig Henriette adott életet a kis
Gabrielle-Angélique-nek. Bármelyik asszony szült is gyermeket
neki, Henrik egyformán imádta őket, s a legszívesebben maga
mellett tudta volna mindkettejüket. Úgy döntött tehát, hogy
mindegyik gyermekét egyforma nevelésben kell részesíteni:
vagyis Gabrielle d’Estrées három gyermekét, valamint Henriette
d’Entragues és a királyné két-két gyermekét. Henrik, aki nem
sokat törődött felesége érzelmeivel, szerető, gondoskodó apának
bizonyult. Kusza szerelmi élete és a sokasodó államügyek
ellenére is talált időt és módot, hogy eljátszadozzon a
gyermekhaddal. Híressé vált az a rézkarcban is megörökített
anekdota, miszerint a kihallgatásra érkező spanyol követ a
terembe lépve négykézlábra ereszkedve találta a királyt a hátán
lovagló kis Lajossal. Henrik, amikor megpillantotta a követ
elképedt arcát, ezt kérdezte:
„Vannak gyermekei, követ úr?”
„Vannak, Sire.”
„Akkor ugye befejezhetem ezt a kört?”
Persze kissé hamis ez a gyermekszobai idill, mert egyáltalán
nem ilyen békésen és derűsen zajlott az élet a királyi családban.
És a házon kívül is dúlt az árulás és az intrika.
Biron marsall, a kiváló hadvezér Henrik egyik leghűségesebb
és legjobb barátja volt. Csak túlságosan becsvágyó. III. Fülöp
spanyol király és Savoyai Károly Emanuel ezért könnyűszerrel
nyerte meg egy összeesküvés ügyének a hírnévre vágyó marsallt.
Az volt a céljuk, hogy eltegyék láb alól IV. Henriket és a
trónörököst, és felosszák Franciaországot. Savoyai Károly
Emanuel kapta volna Dauphinét és a Provance-t, Spanyolország
Languedocot, Bretagne-t és Navarrát, Bironnak pedig a burgundi
hercegséget ígérték.
A birodalom maradék része pedig a verneuil-i márkinő fiának
kezére jutott volna.
Az összeesküvők közé tartozott még Auvergne grófja, IX.
Károly törvénytelen fia és Henrietté d’Entragues féltestvére. Az
összeesküvés azonban belső árulás folytán 1602 tavaszán
lelepleződött. Biront kivégezték, d’Auvergne megúszta kisebb
börtönbüntetéssel. Henriette tagadta, hogy tudott volna az
összeesküvésről, pedig féltestvére szerepe éppoly gyanús volt,
mint az a tény, hogy a fiának, mint leendő királynak szánták
Franciaország egy kis részét.
Henrik elhitte Henriette-nek, hogy ártatlan, mert hinni akart
neki. A korosodó uralkodó immár erősebben ki volt szolgáltatva
az asszonynak, mint annak előtte. Tisztában volt a szeretője
határtalan becsvágyával, s felismerte a jelleméből adódó veszélyt
is, de semmit sem tett, hogy megtiltsa vagy legalább korlátozza
törekvéseiben.
Medici Mária természetesen magánkívül volt, amikor
tudomást szerzett az összeesküvésről és Henriette szerepéről. Azt
remélte, most már végre megszabadul vetélytársnőjétől. Végtére
őt is azok között emlegették, akik végezni akartak a királlyal és a
trónörökössel. De kénytelen volt beletörődni, hogy semmi sem
változott, s a megszégyenítések sorozata még korántsem ért
véget. Közben egész Európa a francia király háreméről beszélt.
Henriette nagyra törő vágyait a Biron-féle összeesküvés
meghiúsulása sem fékezte. Ellenkezőleg: fokozta. Nem elég, hogy
fűvel-fával megcsalta Henriket, ebben az időben Soissons grófja
volt a szeretője, de mind követelődzőbben lépett fel. És szinte
mindig megkapta, amit akart. Henrik 1604 elején elhunyt
testvére, Katalin örökségének egy részét is Henriette-re íratta.
Ám a hálának jelét sem adta, sőt szerepet vállalt egy, az állam és
szeretője élete ellen irányuló nagyarányú összeesküvésben. A
vakmerő Henriette levelezésbe kezdett a spanyol udvarral. Az
apja és féltestvére ugyanis Biron tervének megvalósításához
látott. Azt tervelték ki, hogy Henriette gyermekeit spanyol
uralom alatt lévő területre viszik, tehát vagy Németalföldre vagy
a Franche-Comté-ba, mert mindegyiket gyorsan el lehetett érni
Párizsból, s közben végeznének a királlyal és a trónörökössel.
Auvergne ezután Gaston-Henri Verneuilt kiáltaná ki
Franciaország királyává. Spanyolország, Savoya és Bouillon
hercege megígérte, hogy Henriette fiát törvényes királynak
tekintenék. Sok, a különböző tartományokban élő előkelő
nemesember kijelentette, hogy támogatja a felforgató tervet.
Henrik újfent gyanút fogott. Kérdőre vonta Henriette-et, aki
azonban felháborodottan utasította vissza a gyanúsítgatásokat, s
mindent letagadott. A király nem erőltette tovább a dolgot.
Inkább szenvedett szótlanul az előállt helyzet miatt, s továbbra is
szörnyű szeretője koldusa maradt. „Attól szenvedek, hogy nem
szeret, de ha úgy viselkedik velem, ahogy illik, akkor a
rabszolgája vagyok… ha nem, akkor tekintse ezt az írást utolsó
Önnek írt levelemnek… Milliószor csókolja kezeit.”
Két hónap múlva egyértelművé vált, hogy Henriette és társai
széles körű összeesküvésbe keveredtek. A király nem tehetett
mást, mint hogy házi őrizet alá helyezze imádott kedvesét.
Henriette apját és féltestvérét bebörtönöztette. Előtte azonban
Balzac d’Entragues visszaadta ama végzetes házassági ígéretet.
Igaz, halálbüntetéssel fenyegették meg.
Azután sokáig nem történt semmi. Henrik nyilván nem akart
eljárást indítani Henriette és családja ellen. Medici Mária viszont
egyszerre volt dühös és elkeseredett, hiszen a három ember egész
egyszerűen felségárulást követett el. A királyné végül rávette a
férjét, hogy állítsa bíróság elé az összeesküvőket. A bírák 1605.
február 1-jén Auvergne-t és d’Entragues-t halálra, Verneuil
márkinőt pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A király
azonban három nappal később élt a kegyelem jogával:
d’Entragues visszanyerte szabadságát, és visszavonult birtokaira,
Auvergne viszont leült pár évet a börtönben. Végtére is már
másodszor vett részt a király ellen szőtt összeesküvésben.
Henriette is kegyelmet kapott, s visszavonult verneuil-i
kastélyába. Persze nem sokáig tartott ez az egyébként is csak
félszívvel elhatározott száműzetés. A ravasz dáma pontosan
tudta, mit akar hallani a király. Egyszeriben hangot váltott
ugyanis, s ezzel mindjárt célhoz ért: „Forr a vérem, mint soha
azelőtt”, írta Henriknek, „igen ám… ó, de hol marad a boldogság;
aki azelőtt állítólag életénél is jobban szeretett, most a halálomat
akarja… nem, Ön sohasem szeretett engem… Ó, ha
szabadságomat ártatlanságomnak nem köszönhetem, akkor
legalább az Ön szívjóságának.”
A király pontosan ezt akarta: bocsánatkérést és szerelmi
vallomást. 1606 októberében újra fellobbant a Henriette iránti
szerelme. „Mindenem, azt hittem, már ma este Önnél lehetek, de
majd csak holnap jön el az ideje, hogy föllebbentsem a függönyeit
és bebizonyítsam, jobban szeretem, mint valaha. Milliószor
csókolom”, írta 1606. október 21-én. Henriette visszatérhetett az
udvarba, de azt kellett tapasztalnia, hogy nem ő az egyetlen és
kizárólagos tárgya a király szerelmének és érzékiségének. A
királynak ugyanis volt már egy másik szeretője is. Jacqueline de
Bueilnek hívták, s az ő révén is nőtt a királyi gyermekhad, amikor
1607-ben megszülte fiát, Moret grófját. Jacqueline-t ezután
Charlotte des Assarts követte, aki két lánnyal, Jeanne-Baptiste-
tal és Marie-Henriette-tel ajándékozta meg a királyt. Később
mindkettőből apátnő lett. Felesége – aki 1606 és 1609 között még
négy gyermekkel ajándékozta meg férjét – és hivatalos szeretői
mellett a szereleméhes királynak még számos kalandja akadt,
nem csoda tehát, hogy a firenzei követ döbbenetében azt mondta,
soha semmi nem hasonlított jobban egy kuplerájra, mint a
francia udvar.
Henrik viharos szerelmi életének azonban megvolt az a
pozitív következménye, hogy közben lelohadt a Henriette iránti
nagy szenvedélye, s lassanként elhidegült tőle. Későn, de azért
mintha felismerte volna szeretője valódi tulajdonságait. 1608-
ban ezt írta neki:
„Nem lustaságból nem írok Önnek, hanem azért, ami az évek
során lassanként meggyőződésemmé vált: Ön nem szeret. Az Ön
viselkedése annyira ellentmondott ebben az időben a szavai és
levelei tartalmának, leginkább azonban folytonosan bizonygatott
szerelmének, hogy hálátlansága megfojtotta szenvedélyemet.”
1608 végére végképp felbomlott IV. Henrik és Henriette
d’Estragues viszonya. A márkinő visszament Verneuil-ba, ahol a
korabeli beszámolók szerint igen szabados életet élt. Meghízott és
eljelentéktelenedett, de mégis sok szeretőt tartott. Egyiküket
Guise hercegnek hívták. Henrik, amikor tudomást szerzett
egykori szeretője újabb kalandjáról, epésen megjegyezte: „Oly
sok mindent elvettünk Öntől (arra célzott, hogy a hugenotta
háború idején leigázták a Lotaringiai Guise-házat), meghagyjuk
tehát a kenyerüket és a kurvájukat.” Ezután elültek a viharok
Henriette d’Entragues körül.
 IV. Henrik 1610. május 14-én alattomos, gyilkos merénylet
áldozata lett, melynek indítékaira máig nem kaptunk elfogadható
magyarázatot. A merénylő, egy Ravaillac nevezetű, zavarodott
elméjű férfi a kínzások alatt is azt vallotta, hogy egyedül és saját
szakállára cselekedett. Hihetetlen kegyetlenséggel végezték ki
1610. május 27-én. A történtek ellenére több kérdés is
megválaszolatlan maradt. Valamiképpen a király környezetéhez
tartozó emberek mindegyike gyanúba fogható: Guise herceg,
Epernon herceg, de maga a királyné és későbbi régensnő, Medici
Mária, s végezetül Verneuil márkinő is. 1611 januárjában
megjelent egy Jacqueline d’Escoman nevű hölgy, aki azzal
vádolta meg Henriette d’Entragues-t és Epernon herceget, hogy
ők bujtattak a király meggyilkolására. Epernon azok közé a
férfiak közé tartozott, akik a régensség kezdetétől kezükben
tartották az ország irányítását. Eljárást indítottak ellenük, ám
1611. augusztus 10-én felmentették őket. A d’Escoman nevű
hölgyet hamis tanúzás címén életfogytiglani börtönbüntetésre
ítélték. Ma már nem tudjuk megállapítani, hogy szabályosan
folytatták-e le a pert, mert egy 1618-as tűzvészben elégtek az
iratok.
A régensnő szemében mindenesetre Henriette minden gyanú
fölött álló személynek bizonyult, mert kegyesen visszafogadta az
udvarba egykori vetélytársnőjét. A két asszony bámulatos módon
összebarátkozott. Medici Mária 1622-ben jelenlétével is
megtisztelte Verneuil márkinőt, amikor Henriette lánya,
Gabrielle-Angélique de Verneuil a lyoni katedrálisban házasságra
lépett Bernard de Nogaret-val, La Valetta márkijával, Epernon
herceg fiával.
A királyné mindig is kedvelte a Verneuil-gyermekeket
kiegyensúlyozott és alkalmazkodó természetük miatt. Henri-
Gaston, aki kétszer is összeesküvés középpontjába került
gyermekkorában, papi pályára lépett és Metz püspöke lett.
Mások voltak a Vendôm-gyerekek. Anyjukkal, a szelíd
Gabrielle d’Estrées-vel szemben büszke, lázadó és bajkeverő
hírébe kerültek. César de Vendôme 1609-ben vette feleségül
Françoise Mercoeur-t, Cathérine-Henriette nevű lánytestvére
1619-ben ment feleségül Lotaringiai Károlyhoz, Elbeuf
hercegéhez. A másik fiú, Alexandre előbb Málta nagyperjele lett,
később lemondott a papi pályáról és lázadozó bátyja mellé állt.
IV. Henrik törvénytelen gyermekei igencsak megnehezítették a
régensnő életét. Részt vettek a kor legtöbb lázadásában, mígnem
a vincennes-i kastélyban őrizet alá helyezték őket. Alexandre itt
is halt meg 1629-ben. Césarnak sikerült Angliába menekülnie.
Fiatalabb fiával, Francois-Gastonnal, Beaufort hercegével együtt
innen is folytatták felforgató tevékenységüket. Beaufort később,
XIV. Lajos uralkodása idején a Fronde4 vezéreként vált
nevezetessé, ám végül mint a Napkirály lojális és hírneves
admirálisa csinált karriert. Húga, Elisabeth Karl-Amadeus
Savoya, Nemours hercege, Diane de Poitiers unokájának felesége
lett. E házasság révén Gabrielle d’Estrées mint második nagy
szerető, ugyancsak a vezető európai dinasztiák ősanyjának
számít.

4 Frond4e: a nagy hűbéruraknak a megszilárdult királyi hatalom ellen irányuló mozgalma

Franciaországban a 17. század közepén.
H úszéves korában találkozott XIV. Lajos élete nagy

szerelmével. A 17. század ötvenes éveinek végén szinte semmiben

sem hasonlított ez a fiatalember a majdani királyra, aki úgy
vonult be a történelembe, mint az abszolutisztikus uralom
megtestesítője. Szőke hajtincsei inkább szelídséget, mint
zsarnoki hajlamot juttattak az emberek eszébe, s mint a legtöbb
hozzá hasonló korú fiatalember, ő is elsősorban az élet örömeit
kereste. XIV. Lajos imádta a vadászatot, az ünnepségeket,
boldogan lejtette a divatos táncokat az udvari bálokon. És lévén
IV. Henrik vér szerinti unokája, természetesen a nőket is imádta,
akik akkor is szép számmal forgolódtak az udvarban.
Lajos nem sokat törődött akkoriban az államügyekkel. Nem is
igen volt rá szükség, mert a rendkívüli képességekkel megáldott
első miniszterére, Mazarin kardinálisra nyugodt szívvel
rábízhatta a kormányzással járó feladatokat. Mazarinnak, ennek
a kiemelkedően tehetséges politikusnak hét kivételesen szép és
intelligens unokahúga volt, akiket szépen egymás után bevezetett
az udvari életbe. Nem a legelőkelőbb családból származtak ugyan
ezek a bájos olasz lányok, mégis főrangú emberekhez mentek
feleségül. Anne-Marie Martinozzi például Conti hercegnő, Laura
nevű húga pedig Modena hercegnője lett. Mazarin másik
húgának öt lánya is remek partit csinált. A sugárzóan szép
Olympia Mancinit Eugen Carignan-Savoya, vagyis Soissons
grófja vette feleségül. Legkisebb fia, Savoyai Jenő kora egyik
legnagyobb és leghíresebb hadvezére volt. Laura Mancini
Mercoeur5 hercegnője, Hortense Meilleraye márkinő, Marie-
Anne Bouillon hercegnője lett.

5 Louis, Mercoeur, később Vendôme hercege IV. Henrik és Gabrielle d’Estrées unokája.
 A kardinális szépséges unokahúgaí közül a hetedik volt a
sorban Marié Mancini, aki 1657 februáijában jelent meg először
az udvarban. Tizenhét éves volt ekkor, s nem keltett különösebb
feltűnést. Testvéreihez, a feltűnő szépségű Olympiához és
Hortense-hez képest meglehetősen jelentéktelennek tűnt, s nem
is felelt meg a kor uralkodó szépségideáljának: vagyis se apró
termetű, se dundi, se szőke, se kék szemű nem volt. A fiatal
királyt mégis lenyűgözte a lány magas, karcsú alakja, dús, sötét
haja és fekete szeme. Marie Mancininak is nagyon megtetszett a
komoly, csinos ifjú. A mind gyakoribb találkozásokon hosszú,
olykor órákig tartó beszélgetésbe merültek, s egy idő után szinte
elválaszthatatlannak tűntek. Marie érettebb gondolkodású volt
Lajosnál, s megtalálta a módját, hogy bűvkörébe vonja.
Hamarosan mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalok
szenvedélyesen egymásba szerettek. Romantikus románcnál
tovább azonban nemigen jutottak, mert a gardedám folyton
szemmel tartotta a hajadon leányzót.
Ilyen szerelmesnek még nem látták a királyt. Igaz, Marie is
erősen különbözött azoktól a fiatal dámáktól, akikkel addig
viszonya volt a királynak. A fiatalok szinte elepedtek egymásért,
se láttak, se hallottak a szerelemtől. A király édesanyja és maga
Mazarin kardinális is megdöbbent a szerelmesek szenvedélye
láttán. Elhatározták tehát, hogy Marie-t férjhez adják, mert
társadalmi rangja szerint férjes asszonyként a király szeretője
lehet, de királyné soha. Csakhogy a szerelmes kislány senki más
felesége nem akart lenni, csakis a királyé. Sokan attól tartottak,
hogy Lajos is azt kívánja, Marie legyen a felesége. Lehetett is
benne valami, mert nem kis időbe telt, amíg jobb belátásra
bírták. Franciaország királyának minden körülmények között
királyi családból származó hercegnőt kellett feleségül vennie. Az
egyetlen, politikai megfontolásból szóba jöhető jelölt, unokahúga,
Mária Terézia spanyol infánsnő volt.
Lajos nem sokáig kérette magát. Nehéz szívvel s könnyek
között vett búcsút élete első, s talán legnagyobb szerelmétől.
Sokáig gyötörte szívét az örök életre szóló válás. Marie Mancini
viszont lelkileg teljesen összeomlott. Alkatilag sokban
különbözött a kor nőtípusától: imádta Lajost, de nem akart a
szeretője lenni. Férjhez ment Lorenzo Golonna herceghez. Ezzel
kezdődött Marie már-már tragikusnak nevezhető sorsa: a
történtek után már nem lehetett boldog, elhagyta férjét,
céltalanul bolyongott Európában, mígnem 1715-ben meghalt.
XIV. Lajos viszont úgy cselekedett, ahogy az uralkodó korszellem
diktálta: kötelességének élt, amit minden másnál előbbre valónak
tartott. Lemondott egyéni boldogságáról és meghajolt az
államérdek előtt: 1660 júniusában feleségül vette Mária Teréziát,
Spanyolország királyának lányát.
A Marie Mancinihez fűződő érzelmei sokat alakítottak
Lajoson. Az engedelmes, szelíd és kissé félénk ifjonc férfivá érett,
lassanként kivonta magát édesanyja és első minisztere
fennhatósága alól, hogy megerősítse a saját pozícióját és
hatalmát. Marie szenvedélyes imádata felébresztette benne a
büszkeség és nagyság érzését. S ettől soha többé nem tágított. A
lány tehát sok tekintetben hozzájárult annak az embernek a
személyiségfejlődéséhez, aki aztán kora Európájának
meghatározó egyéniségévé vált.
Franciaország új királynéja, akit franciásan Marie-Thérése-
nek hívtak, Marie Mancini ellentéte volt: szőke, apró termetű,
nem igazán csinos és nem feltűnően okos teremtés. A nyelvi
nehézségek ellenére, hiszen Mária Terézia nem tudott franciául,
Lajos pedig csak törte a spanyolt, a fiatalasszony első látásra
beleszeretett méltóságteljes, jó kiállású férjébe. Nem úgy Lajos,
de teljesítette kötelességét. Illő tisztelettel bánt feleségével,
teljesítette férji kötelességét még akkor is, amikor már rég
szeretőt tartott: Mária Terézia pedig azt a furcsa szokást vette fel,
hogy valahányszor a király vele töltötte az éjszakát, lever6 idején
lelkesen megtapsolta a királyt. A királyné huszonhárom éves
házasságuk ideje alatt hat gyermeket hozott a világra, de csak a
dauphin maradt életben. Érthető, ha a királynak nem sok öröme
telt a gyermeki lelkületű és kissé együgyű hitvesében; Mária
Terézia érdeklődését ugyanis leginkább törpegyűjteménye és
csaholó kutyáinak serege kötötte le. Lajos nem sokkal az esküvő
után szemlét tartott az udvar szépein, s a sógornőjén akadt meg a
tekintete.
Philipp, a király fivére, 1661 tavaszán vette feleségül az angol
Henriettát. Az ifjú Stuart hercegnőt, aki egyébként ugyancsak a
király unokahúga volt, rossz testtartása ellenére csinosnak
tartották udvari körökben. Ennél azonban többre becsülték
benne ellenállhatatlan kedvességét, eszét és ama különös
vonzerőt, amely alól maga a királyi sógor sem vonhatta ki magát.
Henriettának is jobban tetszett XIV. Lajos, mint a hites ura, aki
már akkoriban is erősebben vonzódott a férfiakhoz, mint a
nőkhöz, igaz, ez nem akadályozta meg abban, hogy
féltékenykedésével gyötörje feleségét, amikor észrevette, hogy
fivére milyen erősen érdeklődik felesége, Henrietta iránt.
A meghitt, bensőséges kapcsolat ellenére szó sem lehetett
róla, hogy a király viszonyt kezdjen sógornőjével. Volt azonban
Henriettának egy Louise de La Vallière nevű bájos, de
jelentéktelen, szegény vidéki családból származó komornája.
Louise hamvasszőke hajú és kék szemű leányzó volt, de
viselkedése, magatartása sok tekintetben Marie Mancinire

6 A szertartásos reggeli látogatás idején, amit az udvari nemesség nem mulaszthatott el a királyi
párnál.
emlékeztette a királyt, mert éppoly érző szívű leányzó volt, mint a
másik. Louise is szenvedélyesen beleszeretett XIV. Lajosba, de
nem a királyba, hanem a férfiba. Nem a becsvágy hajtotta, nem a
hatalomvágy és nem is a pénz. Csak a szerelem. A király
édesanyja helytelenítette ezt a kapcsolatot, a királyné pedig
gyűlölte vetélytársát, Lajos ennek ellenére hivatalos szeretőjévé
nyilvánította Louise-t.
A szelíd, kedves fiatal nőnek sikerült az, amiről a többi
udvarhölgy csak álmodozott. Mégsem volt maradéktalan a
boldogsága. Louise de La Vallière ugyanis tartott a nyilvános
szereplésektől, és bár szerette a királyt, mégis szenvedett
elkövetni olyasmit, ami ellentmondott a vallási tilalmaknak.
1663-ban titkon megszülte első gyermekét. Később követte még
három. Mind a négy gyermeket Colbert miniszter feleségének
gondjaira bízták. Csak ketten élték meg a felnőttkort: Marie-
Anne és Louis.
A király, mielőtt 1667 tavaszán seregével Flandriába indult
volna, hogy katonai erővel szerezzen érvényt öröklési igényének,
szeretőjét, aki negyedik gyermekét hordozta szíve alatt, s emiatt
nem tarthatott vele a hadjáratban, Vaujours hercegnőjévé
nevezte ki, és törvényesítette 1666-ban született Marie-Anne
nevű lányát, aki később megkapta a Mademoiselle de Blois címet.
Lajos ebben az évben született Louis nevű fiát is elismerte és
Vermandois grófjává tette.
XIV. Lajos azzal, hogy magas rangba emelte szeretőjét és
törvényesítette házasságon kívül született gyermekeit, nagyapja,
IV. Henrik példáját követte. Túltette magát minden erkölcsi
meggondoláson és szabályon, mert ezzel a nyilvánosság előtt is
elismerte, hogy házasságtörést követett el. Ez a nagyvonalú
gesztus egyúttal a Louise de La Vallière-hez fűződő viszony végét
is jelentette. XIV. Lajos, az egykor kissé bátortalan fiatalember
öntudatos uralkodóvá érett, aki tudatosan segítette a személye
körüli kultusz kialakulását. Megkövetelte a pompát, s udvarát a
társadalmi élet középpontjává tette. Politikai célja volt vele: a
nemesség odaédesgetése. Lajos sohasem felejtette el, hogy
tizenegy éves korában menekülnie kellett a Fonde, az
arisztokraták királyellenes lázadása elől. Mindent megtett tehát,
hogy pórázon tartsa és udvaroncokká tegye az egykor nemesi
lázadókat. Az etikett zárt formái, az ünnepségek és mindenfele
udvari szórakozások, de még a háborúk is arra voltak jók, hogy a
hercegeknek és grófoknak eszükbe ne jusson a lázadásra
gondolni.
Az uralkodó személye lett a birodalom központja, és ezzel az
udvari emberek életének központja is. Aki karrierre vágyott,
annak a királyt kellett szolgálnia, és mindent el kellett követnie,
hogy magára vonja uralkodója figyelmét. A protokoll és az udvari
rituálé egyre bonyolultabbá vált, s ma már nevetségesnek is
tűnik. Ám a 17. század közepén nagyon sokat jelentett, ha a király
megszólított valakit, vagy ha valaki a lever idején odaadhatta az
uralkodó ingét. Az egykor oly rátarti nemesek most uruk kegyét
lesték, XIV. Lajos pedig igen jól érezte magát az udvari szertartás
fűzőjében, a szigorú szervezettség ugyanis azzal a
biztonságérzettel töltötte el, hogy mindent és mindenkit
ellenőrzése alatt tart. Édesapja versailles-i vadászkastélyának
kiépítése ugyancsak a király belpolitikai céljait szolgálta. 1661-
ben egy sereg neves művész, köztük Le Vau, Mansart és Le Nôtre
kezdte meg a kastély átépítési munkálatait, hogy a világ legszebb
palotáját alakítsák ki belőle. 1682-től a francia forradalomig
aztán valóban Versailles volt a mindenkori uralkodó rezidenciája.
Versailles Párizson kívül épült ugyan, de elég közel ahhoz, hogy
kocsival kényelmesen el lehessen érni, ám az udvari életre fogott
nemesség számára elég távol ahhoz, hogy egy lázadás
előkészületei mindenkor tetten érhetők legyenek.
A palota hatalmas méretei ellenére is hamarosan szűknek
bizonyult a sok hajbókoló és becsvágyó ember számára, akik
állandóan a király közelében akartak lenni, hogy ki ne
maradjanak valamiből. Attól tartottak, hogy kiesnek az uralkodó
kegyeiből, ezért kényelmes párizsi lakhelyeiket, vidéki
kastélyaikat elhagyva, Versailles-ban gyakran picinyke
padlásszobákban húzták meg magukat. Lajos szép fokozatosan
magához és udvarházához láncolta a nemességet. Ünnepségeket
rendezett; a balett- és színházi előadások, álarcosbálok és híres
lovasjátékok elegendő szórakozást biztosítottak. A képzeletnek és
a kiadásoknak senki sem szabott határt, ha pompázatos és fényes
rendezvényről volt szó. Az öltözködésben is példátlan fényűzés és
pazarlás folyt. Egy divatos világfi akkoriban zárt mellényt viselt
csipke nyakravalóval, térdnadrágot harisnyával és csatos cipővel,
valamint nyitott, térdig érő kabátot. A hölgyek szűk fűzőbe
szorították derekukat, a mélyen kivágott, kerek dekoltázs viszont
sejtetni engedte mellüket. A szoknyákat hátul feltűzték, elöl pedig
felhasították, hogy látható legyen díszes alsószoknyájuk. Az urak
körében a méltóságteljes, hosszú fürtű paróka dívott, a hölgyek
feltűzött hajkoronát viseltek oldalt aláhulló fürtökkel.
Szegény Louise de La Vallière nem illett szeretőjének ebbe a
pompázatos világába, annál inkább barátnője, Françoise-
Athénaïs de Montespan, aki mind fizikumát, mind jellemét
tekintve a barokkos udvari kultúra eszményi példája volt.
Megjelenésében éppen olyan extravagáns volt, mint második
keresztneve, amit egyébként ő választott magának. Ragyogó
szépség volt (szőke, fürtös fej, kék szemek, szabályos arc és telt,
de arányos termet) és szellemes, elbűvölő személyiség is. A
pompázatos, feltűnő ruhák iránti vonzalmával és magabiztos
királynői fellépésével minden udvarhölgyet háttérbe szorított.
XIV. Lajosnak bizonyára hamar feltűnt ez az asszony, akit
mintha egyenesen neki teremtett volna az isten, hogy megossza
vele a luxus és a pompa iránti szeretetét és hogy vele együtt
élvezze a nagyvonalú élet örömeit. A szépséges Françoise, aki
1641. október 5-én született, Gabriel de Rochechouart,
Mortemart, Lussac és Vivonne hercege, Tonnay-Charente
fejedelme és Diane de Granseigne lánya volt. A Mortemartokat az
ország legelőkelőbb családjai között tartották számon, amire
Françoise egész életében büszke volt, s amit minden adandó
alkalommal kellő hangsúllyal hozott mások tudomására.
Gyermekkorát az apja poitou-i birtokán fekvő kastélyban
töltötte. Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a Saint-Marie de
Saintes kolostorába küldték, ahol ő is azt tanulta, amit a 17.
század közepén a lányoknak tanítottak: olvasást, írást, számolást,
egy kis latint, levelezést, kézimunkát és természetesen hittant.
1660-ban végre elhagyhatta a kolostort. és az új királyné, Mária
Terézia udvarhölgye lett. Az udvarban hamar feltűnést keltett
Mademoiselle de Rochechouart sugárzó szépsége. De nemcsak
elbűvölő küllemével tűnt ki társnői közül, hanem vidámságával
és társalgási képességével is. Minden jel arra mutatott, hogy ez a
lány igen rövid időn belül nagy társasági sikereket arat. Szinte
természetes, hogy az oly tekintélyes családból származó és
ráadásul szépséges Françoise de Rochechouart-t hamarosan
eljegyezték. A vőlegény, Louis-Alexandre de La Trémoïlle,
Noirmoutiers márkija a kisasszonyéhoz hasonló előkelő család
sarja volt. Ügy volt, hogy egybekelnek, de a sors másként akarta.
La Trémoïlle 1662-ben párbajba keveredett, ellenfelét megölte. A
párbajozó nemesemberre azonban akkoriban halálbüntetés várt.
Nem is vártak sokáig az ítélettel. Ám az ifjú kardforgató még
idejében megszökött. La Trémoïlle Portugáliába menekült, ahol
öt évvel később egy spanyolok ellen vívott csatában elesett.
Françoise egyszerre rendkívül kellemetlen helyzetben találta
magát: ott állt eljegyezve jegyes nélkül. Igaz, hamarosan új
jelöltre lelt Louis-Henri de Pardaillan de Gondrin, de Montespan
márki, a párbajban halálosan megsebesült hős fivér személyében.
Elődjével ellentétben Montespan nem jelentett jó partit. Igaz,
ő is ősi, nemesi család leszármazottja volt, sőt Navarra királyának
rokona, csakhogy családjának több hozzátartozója is a Fronde
vagy a janzenizmus7 híve volt; az ifjú Montespan ezenfelül
szenvedélyes játékos hírében állt, gyakran került súlyos
pénzzavarba, ám e tekintetben szinte semmiben sem különbözött
leendő apósától.
Máig rejtély, miért fogadta el vejének Mortemart herceg ezt a
fiatalembert. Sokak szerint azért, mert a két fiatal beleszeretett
egymásba. Mindenesetre az esküvőt elég gyorsan nyélbe ütötték.
A fiatalok 1663. január 28-án keltek egybe. Mivel a menyasszony
édesapja könnyelmű életmódja miatt fizetésképtelenné vált, azt
írták a házassági szerződésbe, hogy Françoise majd az
örökségből, tehát csak szülei halála után kapja meg jussát. Addig
is meg kellett elégednie egy hercegkisasszony számára igen
szerénynek mondható éves járadékkal. A pénzhiány szinte bele
volt programozva tehát a fiatal házaspár életébe, egyelőre
azonban mindent rózsaszínben láttak. De Montespan márkinő az
esküvőt követő tizedik hónapban egy Marie-Christine nevű
leánygyermeknek adott életet, 1665-ben pedig egy Louis-Antoine
nevű fiúnak. A szülések után egy még szebb, még kívánatosabb
Françoise jelent meg a királyi udvarban, s mindjárt az érdeklődés
középpontjába került. Igaz, a király még mindig szerelmes volt

7 Janzenizmus: a kálvinizmushoz közel álló reformmozgalom a katolikus egyházban a 17-18.

században. Megalapítója C. Jansen németalföldi püspök.
Louise de La Vallière-be, de azért ő is felfigyelt az ifjú de
Montespan márkinő kihívó szépségére és szikrázó eszére.
XIV. Lajos az idő előrehaladtával elunta szeretője félénkségét
és szelídségét. Izgalomra, kalandra, bujaságra vágyott.
Françoise eleinte nagyon élvezte a mozgalmas udvari életet.
Férje ebben az időben ezredénél teljesített szolgálatot. A
fiatalasszony büszke volt rá, hogy szívderítő és szellemes
fordulatokkal szórakoztathatja a királyt. XIV. Lajos azonban
többre vágyott. Meg is látszott rajta, ami persze Françoise
figyelmét sem kerülte el.
Françoise-Athénaïs és férje szerelme az örökös pénzgondok
miatt lassacskán kihűlt. A fiatalasszony kénytelen volt ékszereit
és értéktárgyait elzálogosítani, férje adósleveleit aláírni vagy
kölcsönöket felvenni. A sok kellemetlenség és persze a király
fokozódó érdeklődése elgondolkoztatta az ifjú márkinőt.
Felismerte ugyanis, hogy két lehetőség között választhat: vagy a
kellemes, fényűző, bár erkölcstelen udvari élet, vagy az erényes,
ám unalmas vidéki élet mellett dönt, amit az örökösen
pénzzavarban lévő férje mellett élhet haláláig. A márkinő az első
lehetőséget választotta, s már nem is tűnt oly megvetendőnek a
királyi szerető szerepe, miként a házasságtörés sem.
1667 tavaszán kezdődött a spanyol uralom alatt álló
Németalföld elleni háború. XIV. Lajos meglátogatta Flandriában
harcoló csapatait. A 17. században az volt a szokás, hogy a király
nagy kísérettel és pompával kelt útra. Természetesen szolgálók
hada, valamint ruhákkal, prémekkel, szőnyegekkel és kárpittal
teletömött ládákkal megrakott szekerek sora vonult a király
kísérete nyomában, és nem hiányozhattak a királyi társaság ezüst
gyertyatartói sem.
A hölgyek az urakkal tartottak. Mivel a nemrégiben hercegnői
rangra emelt La Vallière újfent másállapotban volt, nem
tarthatott a királlyal. A király mindig is fontosnak tartotta, hogy
felesége, Mária Terézia megfelelő kíséretet kapjon. Ennek
ellenére Lajos bizonyára szívesen lemondott volna arról, hogy a
királyné elkísérje, ám Mária Terézia vele tartott egész
háztartásával és udvarhölgyeivel, köztük Madame de
Montespannal.
XIV. Lajos komoly hadi sikereket aratott a flandriai
hadjáratban, és győzedelmeskedett szerelmi ügyekben is. Miután
a franciák 1667. május végén elfoglalták Charleroi-t, a király úgy
döntött, rövid fegyverszünetet kér. Küldöncöt menesztett
Compiègne-ben hagyott feleségéhez azzal az üzenettel, hogy
Avesnes-ben szeretne vele találkozni. Sok jel utal arra, hogy
Madame de Montespan 1667 júniusában, avesnes-i tartózkodása
idején, engedett a király sürgetésének és a szeretője lett. Eleinte
azonban titokban kellett tartani viszonyukat, mivel a márkinő
férjes asszony volt. Két házasember efféle viszonya ugyanis kettős
házasságtörésnek számított. Helyzetüket a férj, de Montespan
nehezítette.
Azt hihetnénk, hogy a derék férfit, aki nyakig ült az
adósságban, pénz fejében könnyűszerrel rá lehetett venni:
hunyjon szemet a király és Françoise viszonya fölött. Csakhogy
nem így történt a dolog.
A márki ugyanis szerette feleségét, és semmi pénzért nem
akart osztozni rajta – még a királlyal sem. Iszonyatos
féltékenység kerítette hatalmába, valósággal rémületbe kergette
környezetét, mindenekelőtt a feleségét. Elátkozta asszonyát és a
királyt, s egyáltalán: úgy viselkedett, mint egy őrült. Erőnek
erejével vissza akarta hozni a feleségét. Françoise barátnőjénél,
Madame de Montausier-nél keresett menedéket, ám a tomboló
férfi itt is rátalált. Szitkozódva tört át a szolgálók gyűrűjén,
megpofozta feleségét, Montausier asszonyra pedig ráborította az
asztalt, aki ijedtében elájult. Ezután meg akarta erőszakolni
hitvesét, de a szolgálók lefogták. Nem sokkal később hivatalosan
is letartóztatták, egy hónap múlva azonban szabadon engedték
azzal a feltétellel, hogy nyomban elhagyja Párizst és visszavonul
gascogne-i birtokaira.
Monsieur de Montespan hazaérve önkínzó tettekkel hozta a
világ tudomására megcsalatottságát és mélységes mély fajdalmát.
Megparancsolta, hogy jöttére a legszélesebb kaput tárják ki
előtte, mert szarvai miatt nem fér át a kisebbieken. Ezután
agancsot szereltetett a kocsijára, hogy ország-világgal tudassa:
felesége rútul megcsalta. Végezetül gyászruhát öltött és
gyászmisét mondatott felesége emlékére. Bármi kitelhetett tehát
ettől a férfitól, s Françoise-Athénaïs joggal rettegett tőle. XIV.
Lajos nyilván fülig szerelmes volt az asszonyba, különben nem
ment volna bele ebbe az oly sok bonyodalommal járó
kapcsolatba. 1674-ben azonban végre mindketten
fellélegezhettek, mert Monsieur de Montespan beletörődött a
megváltoztathatatlanba, és beleegyezett a hivatalos válásba.
A király mind ez idáig megpróbálta – több-kevesebb sikerrel
– leplezni a világ előtt új viszonyát, a maîtresse en titre ugyanis
még mindig Louise de La Vallière volt, aki – talán mert azt hitte,
hogy kedvese majd visszatér hozzá – továbbra is az udvarban
tartózkodott. Ez pedig kapóra jött Lajosnak. Közismert volt
ugyanis az udvarban, hogy La Vallière és Madame de Montespan
igen jó barátnők voltak, és még szobaszomszédok is. A király, ha
hivatalos szeretőjét meglátogatta, észrevétlenül surranhatott át új
szeretője lakosztályába. Látszatra nem változott semmi, de az
udvari emberek többsége mégis átlátott a szitán.
Louise de La Vallière természetesen igen bántónak és
megalázónak tartotta ezt a helyzetet. Ám évekig nem tudta
rászánni magát, hogy távozzék az udvarból. Inkább elszenvedte a
sok hántást és megaláztatást Madame de Montespantól, aki úgy
bánt vele, mint egy utolsó komornával. Csak 1674-ben vonult
vissza a karmeliták kolostorába, ahol 1710-ben, hatvanhat éves
korában elhunyt.
A király és új szeretője viszonyában újabb nehézségek
támadtak, Françoise-Athénaïs ugyanis 1669-ben áldott állapotba
került. A legnagyobb titokban szülte meg leánygyermekét, aki
azonban hároméves korában meghalt. 1670-ben Madame de
Montespan fiúgyermeknek adott életet, akit Louis-Auguste névre
kereszteltek. 1672-ben szülte Louis-César nevű fiát, egy évre rá
pedig lányát, Luise-Françoise-t.
A márkinő féltékeny férje miatt, aki hivatalosan a gyermekek
apjának számított, és ezért bármikor elragadhatta volna őket, a
törvénytelen, de azért királyi származású gyermekek létét
titokban tartották. Hogy a titok titok maradjon, Madame de
Montespan házat vásárolt Vaugirard-ban, egy Párizs környékén
fekvő helységben, ahol a gyermekek nevelőnőjük, egy bizonyos
Scarron nevű özvegyasszony felügyelete alatt éltek. Françoise-
Athénaïs pár éve rokona, Albrecht marsall házában ismerkedett
meg vele. Madame Scarron harmincnégy esztendős volt ekkor, s
szerény járadékából éldegélt. A király szeretője azért választotta
éppen őt, mert Scarron asszony intelligens, igen visszafogott és
diszkrét embernek bizonyult. Mivel éppen ezekre a
tulajdonságokra volt leginkább szükség, Madame de Montespan
felkérte az özvegyet, vállaljon nevelőnői állást gyermekei mellett.
Az asszony örömmel mondott igent, mert imádta a gyermekeket,
s Madame de Montespant is kedvelte. Hamarosan barátságféle
szövődött a két nagyon is különböző nő között, amely barátság
azonban évek múlva ellenségeskedéssé fajult.
XIV. Lajos a kor szellemének és jogi gondolkodásának
megfelelően Isten kegyelméből uralkodott. Meg volt győződve
róla, hogy kiválasztott ember, és magasan a közönséges halandók
fölött áll. Az egész udvartartás, a bonyolult etikett és a fényűzés,
mellyel folyamatosan körülvette magát, arra szolgált, hogy
félisten jelleget kölcsönözzön az uralkodónak. A király
önértékeléséből következett, hogy gyermekei is különleges
lények, még ha házasságon kívüli kapcsolatból származtak is.
XIV Lajos 1673-ban el is határozta, hogy törvényesíti
gyermekeit. Hat évvel korábban már de La Vallière két
gyermekét is törvényesítette, ezúttal azonban nehézségek
támadtak, mivel Madame de Montespan még nem vált el. Ezt a
problémát csak úgy lehetett megoldani, hogy elhallgatták a
gyermekek anyjának nevét. Így is anyakönyvezték őket.
1673. december 20-án a parlament is beiktatta a
törvényesítést, a gyermekeknek előkelő címeket adományoztak.
A hároméves Louise-Auguste a Main hercege, a kis Louis-César a
Vexin grófja, a nemrégiben született Louise-Françoise pedig a
Mademoiselle de Nantes címet kapta. A később született
gyermekeket is törvényesítették. Az 1674-ben született Louise-
Marie-Anne a Mademoiselle de Tours címet kapta. Három évvel
később Madame de Montespan megint egy kislánynak,
Françoise-Marie-nak adott életet, aki majd megkapja a
Mademoiselle de Blois címet. Utoljára fiút szült, Louis-
Alexandre-t, a későbbi Toulouse grófját.
Madame de Montespan a hetvenes évek közepén jutott élete
csúcspontjára. Ő volt az udvar fénylő állócsillaga az ünnepségek
és mindenféle mulatságok középpontja. XIV. Lajos imádta és
ajándékokkal halmozta el az asszonyt, 1674-ben egydoboznyi
ékszert ajándékozott neki. Egy június 6-án kelt levélben pontos
utasításokat adott Colbert miniszternek arra nézve, mit
tartalmazzon a kazetta:
„Egy gyöngyláncot,
 Két pár fülbevalót, az egyiken gyémántok legyenek, a
másikon különböző drágakövek,
Egy gyémántláncokkal ékes nyakéket,
Egy nyakéket, más-más drágakövekből készült lánccal, mely
kövek kivehetők és a gyémántokkal is viselhetők. Minden színben
legyenek kövek, hogy mindig rendelkezésére álljon egy megfelelő
darab.
Egy pár fülbevaló gyöngyökkel, és
Négy tucat gomb, melyeknek belső köveit cserélni lehet.
Külső részük kis gyémántokból készüljön, hogy mindenhez
passzoljanak majd…”
A király pár nappal később komolyabb ajándékkal lepte meg
szeretőjét. A Versailles közelében fekvő Clagnyban földet vásárolt
neki, amelyen egy Jules Hardouin-Mansart nevezetű építész
tervei szerint kastélyt építtetett, melyet az 1789-es forradalom
idején leromboltak. A tervekből azonban ma is képet alkothatunk
Clagny egykori szépségéről. Ezenkívül különböző korabeli
feljegyzésekből is tudjuk, hogy Madame de Montespan soha nem
szerénykedett, ha rezidenciája berendezéséről volt szó. A
Clagnyban folyó munkálatok mintegy tíz esztendeig tartottak, s
közel kétmillió-százhetvenháromezer livre-t (hárommillió mai
német márkát) vittek el. Clagny valóságos építészeti
gyöngyszemnek számított akkoriban: tökéletes komforttal látták
el, parkokat, tavakat, szökőkutakat építettek körülötte, sőt egy kis
tanyát is, amivel a márkinő száz évvel megelőzte Marie-
Antoinette híres pásztorlánykás idilljét.
Madame de Montespan végtelenül élvezte a király kegyét és
valósággal fürdött sikerei fényében. Büszke, pökhendi fellépése
miatt, ami az évek teltével mind parancsolóbb jelleget öltött, akár
királynénak is nézhettek volna. Drága és extravagáns ruhatárával
minden nőt lepipált. Híressé vált arany ruhája: estélyi ruháról
van szó, melyet arany árnyalatú hímzéssel ékesítettek, arany
fonalakkal szőttek át, és gyémántokkal raktak ki. XIV. Lajos el
volt ragadtatva ettől a valóban királynői jelenségtől, aki ugyanúgy
rajongott a felséges és fényűző dolgokért, mint ő. Mindketten
jellegzetesen barokk típusú emberek voltak. Madame de
Montespanról kiderült, hogy ideális partnere a hatalma csúcsára
jutott uralkodónak. Ideális partnere volt érzéki-erotikus
vonzerejét tekintve is. A márkinő nemcsak a nyilvános
szerepléseiben, de a hálószobában is azt nyújtotta, amire a
forróvérű Bourbon mindig is vágyott.
Madame de Montespan azonban néha túllőtt a célon. Az
egész udvar rettegett éles nyelvétől, és sokszor átlépte a szóvicc
és a sértegetés határát, amiért is maga a király utasította rendre.
A heves vérmérsékletű szerető ráadásul olykor dühkitörésekre
ragadtatta magát még a király jelenlétében is. Choisy abbéja
beszámol egy 1675-ben történt esetről, amikor is a király egyik
legtehetségesebb hadvezére, Turenne halála után úgy döntött,
hogy tábornokait Franciaország marsalljává lépteti elő. Madame
de Montespan, amikor hírét vette a kinevezéseknek, a neveket
tartalmazó lista után kutatva kiforgatta a király zsebeit. Meg is
találta a listát, ám amikor kiderült, hogy nem szerepel rajta
fivére,Vivonne herceg neve, olyan dühroham vett erőt rajta, hogy
XIV. Lajosnak még a lélegzete is elállt. Végül valami félreértésről
dadogott, meg arról, hogy Louvois miniszter nyilván
feledékenységből nem vette fel a listára a herceg nevét. „Akkor
hozasd ide!” – követelte állítólag a márkinő. Amikor Louvois
előkerült, azt mondta neki a király, hogy hiányos a lista, mire a
miniszter nem tehetett mást, mint hogy bevallja, hibát követett
el. A felindult állapotban lévő asszony súlyos szemrehányással
illette a minisztert mulasztása miatt, s csak akkor higgadt le,
amikor elé tették az új listát, mely immár fivére nevét is
tartalmazta. A nép így kommentálta a marsallok kinevezését;
„Hét a kardnak, egy a hüvelynek köszönheti előléptetését.”
Miként az említett esetben is, Madame de Montespan minden
alkalmat megragadott, hogy segítségével a családja és rokonai
magas állásba kerüljenek. így lett édesapja Párizs kormányzója,
legfiatalabb húga pedig Fontevrault főnökasszonya. Ez a tisztség
addig királyi családból való hercegkisasszonyoknak volt
fenntartva.
Madame de Montespan, eltekintve attól, hogy rokonait és
barátait protezsálta, Diane de Poitiers-vel ellentétben, politikai
ügyekbe sohasem szólt bele. XIV. Lajos szigorúan elhatárolta a
magánéletet az államügyektől. Az utóbbiakat olyan hozzáértő
tanácsadók és miniszterek segítségével intézte, mint Colbert,
Louvois vagy Vauban. Szeretőjének az volt a dolga, hogy
szórakoztassa és hogy pompázzon a kívánságára rendezett
ünnepségeken és mulatságokon, de az államügyektől tartsa távol
magát. Françoise-Athénaïs-nek nem is voltak közéleti ambíciói.
Túlságosan is felületes volt ahhoz, hogy komoly kérdésekkel
foglalkozzon. A testápolás, a szépség megőrzése, ruhatárának
rendben tartása, egész életstílusa, társadalmi kötelezettségei és
szórakozásai egyébként is kitöltötték élete minden pillanatát.
Szerette azonban a zenét és a színházat, támogatta a művészeket,
gondoljunk például Jean-Baptiste Lullyre, a francia opera
megteremtőjére, vagy Jean Racine-ra és Moliére-re, a francia
irodalom két klasszikusára. Minél magasabbra jutott, annál
jobban kiütköztek rossz tulajdonságai: a gőgössége, önzése és
uralomvágya. Amilyen szenvedélyes volt a király ágyában,
éppolyan hűvös és elutasító volt másokkal, főként az alacsonyabb
rendekből származó emberekkel. Hintája egyszer elgázolt egy
szegényembert, mire a kíséretében lévő hölgyek megrendülten,
kétségbeesetten és könnyek között hajoltak a sebesült fölé.
Madame de Montespan azonban még azt a fáradságot sem vette,
hogy kiszálljon, de azt azért megjegyezte, hogy a hölgyek
bizonyára nem nyafognának annyira, ha nem a szemük láttára
történt volna az eset. Egyébként, folytatta a királyi szerető, a
kocsis figyelmeztette a férfit, akinek illett volna tudnia, hogy az ő
rendjébe tartozó nőknek mindig sietős a dolga, ha egyszer útra
kelnek.
Egyébként La Vallière is megtapasztalta kíméletlenségét,
amikor Madame de Montespan lecsapta kezéről a királyt. Mária
Terézia királyné egykor gyűlölte La Vallière-t és örült bukásának,
de nem sokáig örvendezhetett, mert hamarosan rá kellett
döbbennie, hogy Francoise-Athénaïs-ben új vetélytársnő
jelentkezett. Nem is akármilyen rivális. A szelíd és szerény de La
Vallière-vel ellentétben Madame de Montespan kihívóan
viselkedett, meg sem fordult a fejében, hogy a háttérbe húzódjon,
ellenkezőleg: folyton arra törekedett, hogy a királynét kiüsse a
nyeregből, s hogy minden lehetséges alkalommal megmutassa,
mennyivel különb nála. Mária Teréziát nagyon bántotta ez a
viselkedés, de tehetetlennek bizonyult az új szeretővel szemben.
A királyné állítólag egyszer így sóhajtott fel egy lemondó
kézmozdulat kíséretében: „A sírba kerget ez a rima.” Az egyház is
megütközött a király és Madame de Montespan kettős
házasságtörésén. 1675 húsvétján, amikor Francoise-Athénáïs
meg akart gyónni, egy Lécuyer nevű fiatal káplán megtagadta
tőle a feloldozást. Azt mondta az asszonynak, térjen haza,
hagyjon fel botrányos életével, s csak azután jöjjön vissza, s vesse
magát az Úr lába elé.
Madame de Montespant felbőszítette a káplán viselkedése.
Szinte toporzékolt mérgében, amikor a királynak elbeszélte az
esetet. Lajos nyomban hívatta Bossuet-t, Meaux püspökét, a
dauphin nevelőjét, aki azonban semmi kivetnivalót nem talált a
fiatal pap magatartásában. Sőt megpróbált a király lelkére
beszélni, s felszólította, hogy vessen véget ennek a bűnös
viszonynak. És csoda történt: Lajos hajlandónak mutatkozott
elválni szeretőjétől. Könnyek és fogadkozások között búcsúzott
egymástól a két szerető. A király újra meglátogatta Flandriában
harcoló csapatait, Françoise-Athénaïs pedig visszavonult clagnyi
birtokára, ahol később még a királyné is meglátogatta, azt
gondolván, hogy végképp megszabadult vetélytársnőjétől. De
tévedett.
A király mindössze másfél évig bírta szeretője nélkül. Szinte
naponta írta leveleit Françoise-Athénaïs-nek, aki minden idejét
háza szépítgetésére fordította. A király miniszteréhez, Colbert-
hez intézett leveleiben megparancsolta, hogy mindenben legyen
Madame de Montespan segítségére a kastély berendezését
illetően, és annyit költsön rá, amennyit az asszony akar.
Françoise-Athénaïs királynőként uralkodott kastélyában, s
tobzódott a luxusban. A királyt csak társaságban látta. 1676
júliusában azonban már nem bírták tovább: Lajos visszatért
birodalma északi határvidékéről és nyomban Clagnyba indult. A
találkozásra a márkinő néhány barátnője jelenlétében került sor.
A király a terem egyik sarkába húzódott vissza a márkinővel, ahol
könnyeiket törölgetve beszélgettek egymással, majd – a
jelenlévők legnagyobb meglepetésére – szó nélkül átvonultak a
szomszédos hálószobába. Az egymásra találásnak köszönhető,
hogy 1677-ben megszületett Françoise-Marie, 1678-ban pedig
Louis-Alexandre. Madame de Montespan tehát ismét elnyerte a
király barátságát, és olyan helyzetbe került, amihez hasonlót
korábban nem élvezett.
A versailles-i kastélyon javában dolgoztak még, de a leendő
rezidencia lakosztályait már szétosztották. Françoise-Athénaïs
kapta a húsz szobából álló legszebb első emeleti lakást, a
királynénak csak tizenegy szoba jutott a második emeleten. Ennél
világosabban aligha jelezhette bármi is a szerető fontosságát. A
márkinő azonban nem sokáig örülhetett első helyezésének. 1677-
ben már látszott, hogy nem kis nehézségekkel kell számolnia.
Életében először joggal aggódott első helyéért. A király már
azelőtt is megcsalta egy szép udvarhölggyel, de sohasem fordult
komolyra a dolog. Madame de Montespan biztos lehetett benne,
hogy ezúttal is győztesen kerül ki a vetélkedésből. Csakhogy a
király 1677-ben szerelemre lobbant sógornője, az orleans-i
hercegnő udvarhölgye, a temperamentumos, és bájos lotaringiai
kiejtéssel beszélő Madame de Ludres iránt. Lajos oly heves
érdeklődéssel tüntette ki az említett hölgyet, hogy már mindenki
a leendő maîtresse en titre-t látta benne. Madame de Ludres
azonban olyan ügyetlen volt, hogy maga semmisítette meg a
kiugrás lehetőségét, amikor egyik ismerősét beavatta magánélete
titkaiba. XIV. Lajos, aki mindennél jobban gyűlölte az
indiszkréciót, sohasem állt szóba vele többé. Adott neki
kétszázezer livres-t, és kolostorba küldte. Madame de Ludres
nagy büszkén visszautasította ugyan a felajánlott összeget, de
aztán pillanatokon belül süllyesztőbe került.
Françoise-Athénaïs-nek ezúttal szerencséje volt. De nem
sokáig élvezhette a rivalizálásból származó előnyét, mert
hamarosan új vetélytársnő tűnt fel a király közelében, mégpedig
egy kissé bugyuta leányzó, akinek veszélyes voltát a márkinő
olyannyira alábecsülte, hogy kezdetben még segítette is a viszony
kibontakozását.
Marie-Angélique de Scorailles de Rousille, Fontanges
kisasszony tizenhét éves, angyalarcú leányzó volt ekkoriban.
Törékeny és szelíd teremtés, csodálatos aranyló hajkoronával
megáldva, szeme szürkéskék, fogai kifogástalanul szépek és
egészségesek. Egész lénye tisztaságot és ártatlanságot sugárzott.
De bármilyen szép volt is, intelligencia és ész tekintetében nem
ért fel a márkinővel. Csakhogy a várakozások ellenére ez
egyáltalán nem zavarta a királyt. Akár egy érzelgős ifjonc, fülig
beleszeretett Marie-Angélique de Fontanges-ba, aki szelíd
természete ellenére becsvágyó teremtés volt, s alig várta a
pillanatot, hogy a király őt jelölje maîtresse en titre-nek.
Madame de Montespan mindenáron igyekezett megtartani
királyi szeretőjét, de hiába. Bármit mondott is, a király elengedte
a füle mellett. A könnyeitől sem hatódott meg, nemhogy a
dühkitöréseitől. A büszke márkinő fogcsikorgatva ugyan, de
belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Látszatra továbbra is
megmaradt a király hivatalos szeretőjének, de fogalma sem volt
róla, meddig viselheti ezt a címet. Fontages kisasszony ugyanis a
nyilvánosság előtt ugyanolyan megtiszteltetésben részesült, mint
ő.
Primi Visconti, aki igen éles szemű megfigyelőnek bizonyult,
arról számol be, hogy a király olybá vette, mintha a szeretői a
családhoz tartoznának. A Saint-Germainben tartott miséken
Madame de Montespan gyermekeivel egyetemben a kápolna bal
oldalán, Mademoiselle de Fontanges a jobb oldalán ült. Mindenki
láthatta, hogy a királyné mellett most már nem egy, hanem két
nőt tart az uralkodó. Ugyanakkor az is világosan kiderült, hogy
Fontanges kisasszony a király szívszerelme. Az udvari emberek
Madame de Montespan közeli bukásával számoltak.
Lajos a királyné háztartásának főfelügyelőjévé nevezte ki a
szeretőjét, aki régóta vágyott már erre a pozícióra, ami egyébként
csak a királyi család tagjait illette meg. Madame de Montespan
lelke legmélyén azonban hercegnő szeretett volna lenni. Ám ezt a
kívánságát nem teljesíthette a király, mert ehhez előbb a márkinő
férjét kellett volna hercegi rangra emelni. Montespan azonban
nem békült, s fűnek-fának azt mesélte, hogy semmit sem
fogadhat el, ami az asszony érdemeinek köszönhető. Ha már
címet nem adhatott a király, akkor olyan jogokkal ruházta fel
szeretőjét, melyek csak hercegnőket illettek meg. Ez egyebek közt
azt jelentette, hogy Madame de Montespan a királyné
jelenlétében kis zsámolyon ülhetett, míg az alacsonyabb
osztályból származó udvarhölgyek nem.
A király e nagyvonalú gesztusát sokan azzal magyarázták,
hogy Madame de Montespanra is Louise de La Vallière sorsa vár.
Madame de Montespan azonban váltig abban bízott, hogy a
királynak hamarosan elege lesz a kis Fontanges-ból. Ám hiába
reménykedett, amikor Marie-Angélique még abban az évben
áldott állapotba került. Az ügy azonban mégiscsak megoldódott.
Fontanges kisasszony ugyanis 1680-ban halott gyermeket szült, s
a szülés okozta betegségekből sohasem épült fel. XIV. Lajos nem
tudott mit kezdeni a folyton betegeskedő fiatal nővel, szenvedélye
éppen olyan gyorsan kialudt, amilyen gyorsan fellobbant iránta.
Marie-Angélique otthagyta az udvart, és 1681-ben, húszéves
korában tüdőgyulladásban elhunyt. XIV Lajos és Madame de
Montespan viszonya legkésőbb 1678-ban biztosan felbomlott,
mert az egykori szépség ekkorra iszonyatosan elhízott. Primi
Visconti emlékirataiban feljegyezte, hogy látta a márkinőt a
kocsijából kiszállni, s megpillantotta a lábát, amely majdnem
olyan vastag volt, mint az emlékíró törzse. Ennek ellenére
Madame de Montespan – a világ szemében legalábbis – még
mindig a király hivatalos szeretője volt. A szép és fiatal nők, akik
oly szívesen viselték volna ezt a rangot, sorra kihullottak a
versenyből. A márkinő azonban mégiscsak elveszítette Lajost.
Egy olyan asszony lett a legveszedelmesebb vetélytársnője, akire
a legkevésbé gyanakodott: gyermekeinek nevelőnője.
Madame de Montespan első gyermekének születése évétől,
tehát 1669-től foglalkoztatta Madame Scarront, aki nagyszerű
pedagógusnak bizonyult, s aki sajátjaként szerette a
gyermekeket. A királyi szeretőnek már 1673-ban szemet szúrt,
hogy a király feltűnő érdeklődéssel tünteti ki a nevelőnőt, pedig
eleinte egyáltalán nem kedvelte. Az asszony harmincnyolc éves
kora és egyszerű öltözködése ellenére – mindig fekete ruhát
hordott – kivételes szépségű, azonfelül rendkívül okos hölgy
hírében állt. XIV. Lajos olyannyira összemelegedett a
nevelőnővel, hogy mindennap hosszú és élénk társalgásba merült
vele. A pökhendi Madame de Montespan azonban eleinte nem
tulajdonított nagy jelentőséget szeretője és a nevelőnő jó
viszonyának. Még 1675-ben sem, amikor pedig a király de
Mentenon márkinőjévé nevezte ki Madame Scarront. Úgy vélte, a
király a gyermekek gondos neveléséért jutalmazta meg az
asszonyt. Mivel a gyermekeket már két évvel korábban
törvényesítette a király, a megözvegyült Madame Scarron nem is
nevelhette volna őket, hiszen nem arisztokratának született.
Miként az udvari emberek többsége, úgy Madame de Montespan
is azt gondolta, hogy plátói szerelemről van szó, bár olykor
kételyeinek is hangot adott. A király még a de Fontanges
kisasszonnyal folytatott viharos viszonya idején sem mulasztotta
el meglátogatni Madame de Maintenont. Teljesen egyértelművé
vált tehát, hogy Lajos erősen vonzódik a szép és érett asszonyhoz.
A király 1680-ban felmentette Maintenon asszonyt a nevelői
állásból, amikor fia a bajor Maria Anna Christinát feleségül vette,
és a dauphin háztartásának egyik legfontosabb tisztségével bízta
meg. Ez a gesztus végérvényesen bebizonyította, hogy most már
valóban számolni kell de Maintenon asszonnyal. Françoise-
Athénaïs hirtelen olyan helyzetbe került, mint évekkel korábban,
amikor a király Louise de La Vallière-be szeretett bele. A királyi
szerető csak ürügyül szolgált arra, hogy a király feltűnés nélkül
jusson be de Maintenon szobájába, aki a de Montespanéval
szomszédos lakosztályt kapta. Szerelmi háromszög volt ez a
javából, illetve négyszög, mert ott volt még a királyné is, akiről a
szereplők egy percig sem feledkezhettek meg..
Madame de Montespan életében más szempontból is
fordulatot jelentett az 1680-as esztendő, amikor ugyanis
bombaként robbant egy hallatlan botrány felfedezése, mely
nemcsak a királyi udvart, de egész Franciaországot
megrendítette. Külföldön is a párizsi mérgezési ügyről beszéltek.
Az egész história de Brinvilliers márkinő, egy született d’Aubray
letartóztatásával kezdődött. A hölgy ugyanis családja több tagját
tette el láb alól úgy, hogy éveken keresztül kis adag mérget tett az
ételükbe. A hölgy a biztonság kedvéért előbb a Hôtel Dieu, a
legnagyobb párizsi kórház betegein próbálta ki a halálos
mixtúrát, ami nem ütközött különösebb nehézségbe, mert ebben
a korban az volt a szokás, hogy az előkelő hölgyek sokat
jótékonykodtak, amihez a kórházlátogatás is hozzátartozott.
Elbeszélgettek a páciensekkel, kaláccsal és édességgel
kedveskedtek nekik. A szíves gondoskodás ellenére Madame de
Brinvilliers minden védence rövid időn belül elhalálozott. Ez a
szembeszökő tény azonban senkiben sem keltett gyanút, mert a
17. században az orvostudomány alacsony szinten állt, s az
embereket a rossz higiénikus viszonyok miatt az egyébként
ártalmatlan betegségek is gyorsan elvitték.
A d’Aubray család sorsa is tragikusan alakult, de nem volt
benne semmi szokatlan vagy feltűnő. De Brinvilliers asszony
édesapjának és két fivérének sokáig tartó betegsége és hirtelen
halála is „természetesnek” tűnt. Egy napon azonban halva
találták laboratóriumában a márkinő egykori szeretőjét, Godin
de Saint-Coix vegyészt. A mérgekkel való kísérletezés során –
nyilván véletlenségből – magamagát is átsegítette a túlvilágra. A
nyomozás során fény derült a Madame de Brinvilliers-hez fűződő
kapcsolatára, ami mindjárt más megvilágításba helyezte a hölgy
családjában történt haláleseteket. Marie-Madeleine de
Brinvilliers-t letartóztatták és kivallatták. 1676. július 16-án a
Place de Grève-en kivégezték, majd holttestét elégették.
Ez a nagy feltűnést keltő bűneset más, szokatlan elhalálozási
esetekkel kapcsolatos összefüggésekre is ráirányította a
rendőrség figyelmét. La Reynie rendőrfőnök egyszeriben
kételkedni kezdett ama ismert személyiségek halálának
természetes voltában, akiket életük teljében ragadott el a halál,
például az angol Henriettát, a király sógornőjét vagy Soisson
grófot, a szép Olympia Mancini férjét és másokat. Ehhez járultak
még a Notre-Dame papjainak beszámolói a szokatlanul gyakori
mérgezéssel kapcsolatos gyónásokról. A vizsgálatok a társadalom
legelőkelőbb köreiben elkövetett bűnökre irányították a
figyelmet.
1677-ben került a rendőrség látókörébe az úgynevezett párizsi
boszorkányegyesület. Ezután hatalmas letartóztatási hullám
kezdődött, melyet a leghíresebb „boszorka”, Cathérine
Montvoisin, más néven La Voisen sem kerülhetett el. A
kínvallatások során nemcsak cinkosainak és klienseinek nevét
árulta el, hanem szervezetének aljas praktikáit is, mely szervezet
hálózatában jövendőmondók, angyalcsinálók, méreg-keverők,
alkimisták, szellemidézők és kiugrott papok sokasága
tevékenykedett. A „boszorkák” és mágusok termékeire és
módszereire nagy volt a kereslet, a társadalom minden rétegéből
jöttek hozzájuk az ügyfelek.
A rendőrségi nyomozás során fény derült az előkelő francia
társadalom elrettentő árnyoldalaira. Az arisztokrácia palotájának
ragyogó homlokzatán repedések támadtak. Kiderült, hogy a
ranghoz illő érdekházasság minden boldogtalanság, gyűlölködés
és tiltott szerelmi kapcsolat oka, hogy ebben a helyzetben sok nő
és sok férfi a házastársa halálát kívánja. Ehhez járult még, hogy
az udvari élet sok pénzt emésztett fel, úgyhogy a becsvágy, a
kapzsiság és az intrikálás alakította sok-sok nemesember
mindennapi életét. Az emberek nagy részét csak az örökség
menthette ki szorult anyagi helyzetéből. De mi a teendő, ha a
rokon, akitől az örökséget várják, az istennek sem akar
elhalálozni? Vagy: hogyan lehet megszabadulni veszedelmes
versenytárstól zsíros állás reményében?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések megoldására vállalkoztak a
párizsi „boszorkák”. Eltekintve olyan ártalmatlan dolgoktól, mint
a horoszkópkészítés, a jóslás és szépítőszerek kotyvasztása, az
aphrodisiacum és a szerelmi bájital számított a bűbájosok
legkelendőbb termékei közé. A mixtúrák segítségével, állították a
mágusok, bárki megszerezheti vágyai-álmai tárgyát. A „szerelmi
bájital” összetétele azonban mai tudásunk szerint nem
tartalmazott semmit, ami a nemi vágyat fokozhatta volna, mert
elsősorban vizeletet vegyítettek benne spermával, a menstruáció
idejéből való vérrel, körömvagdalékkal és varangy nyálával. Ha
valaki nagy általánosságban óhajtotta jobbra fordítani a sorsát,
annak úgynevezett „szerencsés kezet” ajánlottak, amit talizmán
gyanánt kellett az illetőnek viselnie. Ebben az volt a
hátborzongató, hogy a vevő rendszerint akasztott ember kezét
kapta, amit a boszorkányegyesület tagjai gyűjtöttek kivégzés
után, majd speciális eljárással kiszárították. Magasabb körökben
nagy népszerűségnek örvendett az „örökség itala”. Mivel az
orvostudomány akkoriban nem tudta kimutatni a testben a
méreg nyomait, hajói adagolták,biztos módszernek bizonyult az
örökhagyó mielőbbi kinyuvasztására. Aki visszariadt a radikális
megoldásoktól, az először a jelképes gyilkossághoz folyamodott.
Ez azt jelentette, hogy tűvel átszúrta a meggyilkolandó ember
viaszból megformált alakját. Hasonló célt szolgáltak a
rőzsenyalábok, melyeket az áldozat nevére kereszteltek, majd
elégették őket. Ha ez sem használt, akkor próbálkozhattak azzal,
hogy valami magasabb hatalom segítségét kétjék feketemisén.
Ezeken a szertartásokon, melyeken az ördögöt hívták segítségül,
legtöbbször mezítelen nő szolgált oltárul.
Az úgynevezett mérgezési ügyekben három évig folytattak
vizsgálatot. Százakat tartóztattak le. A bűnözők egy részét
máglyára küldték, másokat gályarabságra ítéltek. Maga a király
rendelte el a botrány alapos kivizsgálását. Borzongva olvasta a
háta mögött bonyolított bűnös és förtelmes cselekedetekről szóló
rendőri jelentéseket. Elhűlve állapította meg, hogy egy
tökéletesen szervezett csoport alakult, mely a legrangosabb
nemesi családokat is kézben tartja. XIV. Lajos nagy
lélekjelenlétről tanúságot téve rögvest parancsot adott, hogy a
vizsgálatokat a legnagyobb titokban folytassák, mert a magas
állású személyek perbe fogása, netán elítélése alapjaiban
rendítené meg az állam társadalmi rendjét. A vizsgálóbizottság
1680 januárjában letartóztatási parancsot adott ki olyan
személyiségek ellen, mint Alluye márkinő, Soisson grófnő, Cessac
márki, Luxemburg marsall. De Tingry hercegnőt, Bouillon
hercegnőt, Vendôme hercegét és Feuquieres herceget is
beidézték. Szinte az egész francia arisztokráciát gyanúba fogták.
Azokról, akik megjelentek a kihallgatásokon, hamarosan
kiderült, hogy ártatlanok, vagy hogy nem lehet semmit sem rájuk
bizonyítani. A leginkább gyanúsított hölgyeknek és uraknak
viszont – valószínűleg a király parancsára – sikerült külföldre
menekülniük. Ezáltal nemcsak életüket, hanem Franciaország
becsületét is megmentették. A helyzet azonban hamarosan
komolyra fordult. A fenti eseményekkel kapcsolatban ugyanis
felmerült a király szeretőjének, de Montespan márkinőnek a neve
is. A kihallgatások során különösképpen a „boszorkányok
királynőjének”, Marguerite Montvoisinnek a lánya fecsegett
sokat. Bevallotta, hogy a márkinő már 1668-ban kapcsolatba
került az anyjával. Akkor állítólag varázsszertartáson vett részt
azzal a szándékkal, hogy visszanyerje a király kegyét és eltávolítsa
mellőle annak aktuális szeretőjét, Louise de La Vallière-t.
Jegyzőkönyv is készült, mert két kiugrott papot, akik ezt a furcsa
szertartást megrendezték, nem sokkal később letartóztattak.
Egyebek között bevallották, hogy 1668 elején a Saint-
Germainben Madame de Montespant szentek vízzel
meghintették, tömjént is égettek, miközben az asszony
varázsigéket mondott, hogy segítségükkel visszahódítsa a király
szerelmét, és előidézze La Vallière halálát, de legalábbis
eltűnését. Ezenkívül két, a király és Madame de Montespan szívét
jelképező galambszívet mágikus szavak kíséretében egy
kehelyben egymás mellé helyeztek. Annak idején nem
tulajdonítottak különösebb jelentőséget ennek az esetnek, hiszen
Françoise-Athénaïs-t nem nagyon ismerték még akkoriban,
úgyhogy a két „abbé” jegyzőkönyvbe mondott vallomása
feledésbe is merült. Most, tizenkét év elteltével azonban sok
embernek eszébe jutott az eset, amikor Marguerite Montvoisin
bevallotta, hogy Madame de Montespan folyamatosan
kapcsolatot tartott fenn azokban az években a párizsi
boszorkányegyesülettel. Állítólag azért folyamodott titokzatos
eszközökhöz, hogy megtartsa a király szerelmét és szeretetét.
Eleinte a már sokszor emlegetett „szerelmi bájitalokkal” itatta a
királyt, később azonban a vetélytársnőkről készült viaszfigurákat
szúrta át, s feketemiséken is részt vett. Egy bizonyos Guibourg
abbé azt vallotta, hogy három ilyen misét is tartottak a pucér
márkinő testén, s a mise alatt egy csecsemőt is leöltek.
Marguerita Montvoisin elmondta, hogy Madame de Montespan
azzal is megbízta édesanyját, hogy ölje meg a királyt. Az asszony
1679 februárjának végén és később, 1679 márciusában újfent
azzal próbálkozott, hogy méreggel preparált folyamodványt
nyújtson át XIV. Lajosnak. De melléfogott, mert a királyt, aki
vadászni ment, nem érte el.
Az az igazság, hogy a vádlottak közül senki sem látta Madame
de Montespant, csak a közvetítői szerepet vállaló komornáját, egy
bizonyos Claude dés Oillets-t. Oillets kisasszony volt az, aki a
szerelmi bájitalt és az aphrodisiacumot hozta, és a feketemiséket
és a merényleteket megrendelte. A komorna hevesen tiltakozott a
vádaskodások ellen, de a szembesítések során mégiscsak
felismerték a delikvensek. Mindazonáltal nem derült fény Oillets
kisasszony valódi szerepére. Talán azért, mert kis ideig a király
szeretője volt. Az is lehet, hogy önkényesen cselekedett, mert
bosszút akart állni a királyon, s csak azért tüntette fel
megbízójának Madame de Montespant, hogy megvádolhassák a
király szeretőjét. Olyan kérdések ezek, melyekre immár soha nem
kapunk választ.
XIV Lajosnak valószínűleg végigfutott a hátán a hideg,
amikor a rendőrfőnök jelentéseit elolvasta. Persze volt olyan
okos, hogy ne adjon hitelt minden vallomásnak. Az teljesen
nyilvánvaló volt számára, hogy a letartóztatott emberek
összevissza beszéltek, csak hogy mentsék az irhájukat, hogy
legalább enyhítsék a kiszabható büntetést. Bizonyára azt sem
hitte el, hogy Françoise-Athénaïs meg akarta volna öletni. Igaza
is volt. Ami azonban a szellemidézést, a szerelmi bájitalokat,
esetleg a feketemisét illeti, abban lehetett némi igazság.
Borzasztó lehetett belegondolni is, hogy az asszony az együtt
töltött évek alatt olyan szörnyű szerekkel itatta, melyeknek
összetételét olvasva rosszullét környékezte.
XIV. Lajos azonban ódzkodott attól, hogy a botrány elérje
legszűkebb környezetét. Ennek érdekében leállította a további
vizsgálódást. Madame de Montespan valószínűleg nem is
sejtette, hogy mi mindennel vádolják. Nem hallgatták ki, ezért
sohasem adhatta elő a felhozott vádakkal kapcsolatos
álláspontját. Legfelső parancsra tartották titokban a királyi
szerető kapcsolatát a bűbájosokkal. Ha kitudódott volna, akkor
nemcsak a monarchiát rendítette volna meg, de a király hírnevét
is sárba taposta volna. Azt mondhatták volna, hogy az Isten
kegyelméből uralkodó király az ördöggel cimboráló asszony
bűvkörében élt sok-sok éven át. XIV Lajos tehát helyesen
cselekedett, még ha nehezére esett is. Ügy tett, mintha mi sem
történt volna, s Francoise-Athénaïs-vel továbbra is úgy bánt,
mint hivatalos szeretőjével.
Csakhogy a ragyogó kulisszák mögött egészen másként
festettek az egykor oly szenvedélyes viszony mindennapjai. Mert
az egykor imádott és ajándékokkal elhalmozott asszony mind
ellenszenvesebbé és kibírhatatlanabbá vált a király számára. De
bármennyire is idegenkedett tőle, nem szabadulhatott olyan
könnyen Francoise-Athénais-től. Madame de Montespan ugyanis
még mindig a királyné udvartartásának főfelügyelője volt, arról
már nem is szólva, hogy a király házasságon kívül született, de
törvényesített gyerekeinek anyját tisztelték benne. XIV Lajos
őszinte szívvel szerette ezeket a gyermekeket, és a jövőjükről is
gondoskodott. 1680-ban Bourbon hercegekké és hercegnőkké
nyilvánította házasságon kívül született leszármazottait.
Ugyanebben az esztendőben adta férjhez a de La Vallière-vel
folytatott viszonyból származó legidősebb, Marie-Anne névre
hallgató lányát Conti herceghez, aki harmadfokon a király
unokatestvére volt. Lajos korlátlan hatalma abban is
megmutatkozott, hogy a Contik nem emeltek kifogást a házasság
ellen, pedig akkoriban mindennél fontosabbnak tartották az
előkelő és törvényes származást. Ehhez képest Marie-Anne, a
menyasszony kakukkfiókának számított.
 1683-ban meghalt Mária Terézia királyné. Negyvenöt éves
volt. Lajos sohasem szerette ezt a jelentéktelen kis asszonyt.
Mária Terézia megtette kötelességét, midőn megszülte a
trónörököst. Némi szomorúsággal s talán enyhe lelkiismeret-
furdalással vélhette úgy a király, hogy felesége most az egyszer
bánatot okozott neki. A királyné halálával Madame Montespan
elveszítette főfelügyelői hivatalát, s nemigen tehetett mást, mint
hogy kibéküljön sorsával. Két gyermekének elvesztése – de Tours
kisasszony 1681-ben, Vexin grófja 1683-ban halt meg – mélyen
megrendítette. A hitben keresett vigasztalást, de képtelen volt
arra, hogy hátat fordítson az udvari életnek s kolostorba
vonuljon. Az egykor oly büszke koronázatlan királyné inkább
elviselte a rá váró megaláztatásokat. Jó ideje ugyanis mindenki
tisztában volt vele, hogy immár az egykori nevelőnő, Madame de
Maintenon az udvar első számú asszonya. Ha az udvari társaság
kikocsizott, akkor Madame de Maintenon az első kocsiban, a
király oldalán foglalt helyet, míg Madame de Montespan
kénytelen volt megelégedni a harmadik fogattal.
1684. december elején felszólították, hogy a versailles-i
kastély első emeletéről költözzön át egy földszinti lakosztályba.
Heves természete ellenére ezúttal nem dühkitöréssel válaszolt a
felszólításra, hanem sztoikus belenyugvással. Sőt újévi ajándék
gyanánt gyönyörű, értékes, aranyba kötött albummal lepte meg a
királyt, mely az 1672-es németalföldi hadjáratról készült
miniatúrákat, valamint Racine-tól és Boileau-tól származó
kísérőszöveget tartalmazott. A király, viszonzásképpen, közös
gyermekeiknek ajándékozta a clagnyi kastélyt, de a
haszonélvezeti jogot volt szeretőjére ruházta.
Hízelgett Francoise-Athénaïs anyai büszkeségének, hogy
tizenkét éves lányát, de Nantes kisasszonyt 1685-ben a királyi
család egyik tagjához, Bourbon-Condé herceghez adta feleségül.
Úgy érezte, mintha újjászületett volna ebben a lányában. Az ifjú
hercegnő ugyanolyan szép, ragyogó és életvidám teremtés volt, és
az udvari rendezvények ünnepelt alakja vált belőle, mint amilyen
ő volt annak idején. Lányának sikerei némiképp kárpótolták
Françoise-Athénaïs-t visszavonhatatlanul szomorú életéért. Mert
1686-ban újabb megaláztatást kellett elszenvednie. A király
baréges-i gyógykúrára szánta el magát, s összeállította a
kíséretében vele tartó személyek listáját. Madame de Montespan
neve azonban nem került fel a listára, ami egyértelmű jele volt
annak, hogy már semmit sem jelent a király számára. Ekkoriban
történt, hogy a márkinőnek hirtelen eszébe jutott törvényes
házasságából való fia, d’Antin márki. (Az ugyancsak törvényes
házasságából származó lánya 1675-ben, tizenkét éves korában
meghalt.) Madame de Montespan, aki az elmúlt években nem
sokat törődött evvel a fiával, most fogta magát és bevezette az
udvari körökbe a tizennyolc éves ifjút. A fiatalemberről
hamarosan kiderült, hogy tökéletes udvaronc. A magas növésű,
szellemes ifjonc hamar feltalálta magát az udvarban, s
elsajátította az udvari etikettet. 1684-ben kinevezték a dauphin
udvartartásának menin-jévé, vagyis apródjává. Édesanyja két
évvel később összeházasította Uzes herceg Julie-Françoise de
Crussol nevű lányával. A király egykori szeretője szomorú szívvel
vette tudomásul, hogy rajta kívül senkit sem érdekelt
különösképpen az általa nyélbe ütött házasság. Az esküvői
ünnepségeket ugyanis nemhogy a királyi család tagjai, de még a
fontosabb udvari emberek sem tisztelték meg jelenlétükkel.
Françoise-Athénaïs maradék tekintélye is odalett. Sőt: egész
egyszerűen elfelejtették.
1691-ben megfosztották attól a jogától, hogy második lányát,
Françoise-Marie-t nevelhesse. Súlyos csapás érte ezzel az
intézkedéssel, mert immár semmi elfogadható indokot nem
tudott felhozni arra, hogy miért is tartózkodik a királyi udvarban.
Végül kénytelen-kelletlen hátat fordított az udvarnak, s
visszavonult Clagnyba. Senki sem tartóztatta. Legkevésbé a
király.
1692-ben, amikor Françoise-Marie Chartres hercegével, a
király unokaöccsével, a későbbi régenssel házasságra lépett,
senkinek sem jutott eszébe, hogy meghívót küldjön a
menyasszony édesanyjának. De akkor sem, amikor egy hónapra
rá fia, Maine hercege feleségül vette Louise-Bénédecte Bourbon-
Condét.
Mialatt Madame de Montespan alakja lassanként feledésbe
merült, gyermekei egyre magasabbra jutottak a társadalmi
ranglétrán. Két lánya, férjhezmenetele után, hercegnői rangra
emelkedett, utódaik pedig a lehetséges trónörökösök sorába
léptek. A fiúk még többre vitték. Maine hercege és Toulouse
grófja olyan magasra emelkedett, mint soha azelőtt házasságon
kívül született gyermek. XIV. Lajos nem csak az ország
legtekintélyesebb hivatalaival és címeivel ajándékozta meg,
hanem Franciaország pair-jévé is tette őket, s ezzel rangban a
hercegek fölé emelte a fiúkat. Saint-Simon arról számol be
emlékirataiban, hogy XIV. Lajos állítólag azt mondta Main
hercegének: „Ön akarta, hogy így legyen, de jegyezze meg:
bármennyire segítem és támogatom is életemben, halálom után
Ön egy senki lesz, ezért az Ön dolga, hogy megtartsa mindazt,
amit megszereztem Önnek – ha képes lesz rá.” Igaza lett az öreg
uralkodónak. 1717-ben a régens visszavette két unokafivére és
sógora – a király vér szerinti rokonait megillető – rangját, és
ezzel azt a lehetőséget, hogy valaha is jogot formálhassanak a
francia trónra.
Madame de Montespan a halála után, gyermekei házasságai
révén, mégiscsak belopakodott a francia történelembe. Így az
Orléans, a Condé és a Conti családok között megkötött
házasságok révén kétszeresen is nagymamája lett annak a
Philippe-Égaliténak, aki 1791-ben, a francia forradalom idején
unokafivére, XVI. Lajos kivégzése mellett szavazott. Ezenfelül
többszörösen is ükanyja az egyik francia királynak, mégpedig
annak a Lajos Fülöpnek, aki 1830-ban „polgárkirályként” került a
trónra. 1848-ban azonban elsodorta az újabb forradalom s
kénytelen volt átadni helyét III. Napóleonnak.
Csakhogy addig sok víz lefolyik még a Szajnán, s 1692-ben
aligha foglalkoztatta Françoise-Athénaïs-t leszármazottainak
többé-kevésbé dicsőséges jövője. Ekkoriban inkább a jelen és a
maga sorsa miatt fájt a márkinő feje. A clagnyi csodálatos
kastélyban úgy érezte magát, mint akit elevenen eltemettek.
Hónapokon át nem mozdult ki kastélyából s látogatókat sem
fogadott. Mindazonáltal tetterős asszony volt még mindig, aki
nem adja fel könnyen.
Átköltözött az általa alapított Institut Saint-Joseph-be, a
szegény és árva lányok nevelésére létrehozott intézménybe, mely
a párizsi Saint-Dominique utcában állt. Elhatározta, hogy
hátralévő esztendeit a vallásnak szenteli. De nem bújhatott ki a
bőréből: Madame de Montespan beköltözése után nyomban
átvette a hatalmat, és úgy uralkodott a nevelőintézet árváin és
személyzetén, akár egy királynő. Gőgös és kiszámíthatatlan
viselkedésével igencsak megkeserítette az intézet lakóinak életét.
A márkinő pompásan berendezett lakosztályában olyan
udvartartást vitt, mintha még mindig Versailles-ban élne.
Hamarosan megjelentek nála az udvaroncok és más jelentős
személyiségek, akik pedig jó ideje mintha megfeledkeztek volna
róla. Françoise-Athénaïs újra fontos, de legalábbis érdekes
személyiségnek számított. Kíváncsiskodók hada kereste
pártfogását.
 Madame de Montespan már 1678-ban elkezdte a
jótékonykodást, amikor Saint-Germain-en-Laye-ben kórházat
alapított, majd 1681-ben létrehozta a már említett leányintézetet.
1686-ban az ő nagyvonalú támogatásával épülhetett fel egy
újabb kórház. De nem feledkezett meg önmagáról sem. 1700-ban
megszerezte az orioni fényűző kastélyt, de csak rövid ideig élvezte
új lakhelye kényelmét. Francoise-Athénaïs életének utolsó
esztendeiben ugyanis nagyon elbizonytalanodott. Folyton a
halálra gondolt, s félelmek gyötörték. Rettegett a sötétségtől,
ezért egész éjszaka égtek a gyertyák a szobájában. Bűnbánat
gyötörte kicsapongó és erkölcstelen élete miatt. Úgy vezekelt,
hogy vasszögekkel kivert inget, vasból készített övét és karperecét
viselt a ruhája alatt. Gyóntatója felszólította, hogy kérjen
bocsánatot férjétől, és térjen vissza hozzá. A márkinő
engedelmeskedett a felszólításnak, megalázkodott férje előtt, de
Monsieur de Montespan, aki egykor majd eszét vesztette felesége
hűtlensége miatt, látni sem akarta. Nem sokkal a visszautasítás
után, 1701-ben meg is halt. Francoise-Athénaïs nem találta a
helyét. Életének utolsó esztendeiben folyton úton volt, ide-oda
utazgatott, mintha önmaga elől menekült volna.
1707-ben már érezte, hogy közeleg a vég. Nyilvánosan
megvallotta bűneit, és bocsánatot kért a miatta kirobbant
botrányokért. Ezután gondosan rendbe tette ügyeit,
megemlékezett szolgálóiról és az intézet személyzetéről, ékszereit
unokáinak ajándékozta. Minden év májusában Bourbonba
utazott gyógykezelésre. Ebben az esztendőben utoljára tette meg
ezt az utat. A hónap végén megbetegedett, a kezelőorvosa által
ajánlott hashajtó szereket és az érvágást már nem élte túl. 1707.
május 26-a éjszakáján örökre lehunyta szemét Francoise-
Athénaïs de Montespan, XIV. Lajos, a Napkirály hivatalos
szeretője.
L elkes tömeg köszöntötte 1660 augusztusában a Párizsba

bevonuló XIV Lajost és ifjú hitvesét, Mária Teréziát. Az emberek,

mindenekelőtt azonban a hölgyek, elragadtatással bámulták a
ragyogó megjelenésű huszonhárom esztendős uralkodót. Az
egyik ház balkonjáról a fiatal Madame Scarron is most pillantotta
meg először azt a férfit, aki majd sorsdöntő módon avatkozik bele
élete alakulásába. Ha evvel a jóslattal állt volna elő valaki, rossz
viccnek vette volna az ifjú hölgy. A szép és eszes Françoise
d’Aubignét ugyanis nem kényeztette el a sors.
Édesapját, Constant d’Aubignét a nagy költő és a hugenották
szószólójának tartott Agrippa d’Aubignének a fiát ugyanis a
jelentéktelen vidéki nemesi család feketebárányának tartották.
Kalandor, kártyás és nagyivó hírében állt, sőt azzal is
meggyanúsították, hogy megölte első feleségét és annak
szeretőjét. 1627-ben megvádolták, hogy lepaktált az angolokkal,
ezért a bordeaux-i börtönbe zárták. De mint a legtöbb léha fickó,
Constant d’Aubigné is könnyen levette lábukról a nőszemélyeket.
így például a börtönigazgató lányát, Jeanne de Cardilhac-t. Az
ekkoriban negyvenhárom éves mihaszna férfiú még ugyanebben
az esztendőben feleségül vette a jó családból való tizenhat éves
leányzót. A kicsi Jeanne élete végéig vezekelt ezért a lépéséért,
mert d’Aubigné javíthatatlannak bizonyult. Nem hagyott fel
kalandor életformájával, úgyhogy édesapja, bánatos szívvel
ugyan, de kitagadta, és vagyonát két lányára hagyta. Joggal
aggódott, hogy fia nemcsak a család hírnevét tapossa sárba, de
még a vagyont is elpuskázza.
Constant d’Aubignét adósságai miatt újfent börtönbe zárták,
ezúttal Niort-ban hűsölt. Fiatal felesége, ekkor már két
fiúgyermek anyja, még mindig oly szenvedélyesen szerette urát,
hogy követte őt a börtönbe is. Madame d’Aubigné 1653.
november 28-án a niort-i sötét és nyirkos börtönben szült egy
leánygyermeket, akit Françoise névre kereszteltek. A gyermeket,
miként két bátyját is, Constant d’Aubigné húga, Louise-
Arthémise de Villette vette gondozásba. Madame de Villette
anyai szeretettel és gondoskodással vette körül a kislányt,
úgyhogy hétéves koráig boldogan és gondtalanul élt a mursay-i
kastélyban.
E felhőtlen boldogságnak az vetett véget, hogy apját,
Constant d’Aubignét kiengedték a börtönből, aki elbocsátása
után rögvest visszavitte a gyermeket Párizsba, ahol már várt rá
két bátyja és édesanyja. Keserves évek következtek a gyermek
életében. Madame d’Aubigné, aki bizonyára belefásult
szerencsétlen házasságába, nagyon szigorúan és lelketlenül bánt
gyermekeivel, főleg a kislányával. Minden erővel azon volt, hogy
elfeledtesse vele a nagynénjétől tanult „hugenotta meséket”, s
addig pofozta gyermekét, míg a kislány térdet-fejet nem hajtott
Szűz Mária előtt a katolikus templomban.
Nagyon is érthető tehát, hogy a kis Françoise kedves és szelíd
nagynénje, Madame de Villette után vágyakozott. Különösképpen
felerősödött benne ez az érzés, amikor apja, aki ekkor már
hatvanadik életévét taposta, de még mindig nem nőtt be a feje
lágya, úgy döntött, hogy a Nyugat-Indiai-szigetek felé indul, hogy
a Kis-Antillákhoz tartozó Marie-Galante nevű sziget kormányzói
tisztségét átvegye. Fogta a családját és nekivágott a három
hónapig tartó kalandos tengeri utazásnak.
A gyötrelmes hajóút kis híján a kislány életébe került, mert
olyannyira szenvedett a tengeribetegségtől, hogy elveszítette
eszméletét, mire halottnak nyilvánították. A matrózok épp a
tengerbe akarták vetni, amikor Madame d’Aubigné utoljára a
gyermeke fölé hajolt, és hirtelen felkiáltott: „Él, él a gyermekem!”
Az egyébként oly rideg anya hatodik érzéke mentette meg a
kislány életét.
Alig érkeztek meg Marie-Galante-ra, újabb csapás érte a
családot: kiderült, hogy a kormányzói állást már betöltötték.
Constant d Aubigné ezúttal is felelőtlenül cselekedett: a családot
a szigeten hagyta, és haladéktalanul visszatért Franciaországba,
onnan Törökországba indult, hogy ezúttal ott próbáljon
szerencsét. De csak Orange-ig jutott. Itt érte a halál 1647-ben.
Agyonhajszolt felesége viszont három gyermekével magára
hagyatva és egy fillér nélkül maradt az idegen világban. Csak a
Nyugat-indiai Kereskedelmi Társaság segítőkész embereinek
köszönhető, hogy a család átvészelte a válságos időszakot.
A szerencsétlen sorsa miatt elkeseredett és a gyermekei
erkölcsi fejlődéséért aggódó anya – a veszedelmet a szigetlakó
„vadakban” látta – igen szigorú nevelési módszereket
alkalmazott. Félelmében, hogy tudniillik a könyvek megrontják a
gyermeki lelket, megtiltotta az olvasást. Csak a Bibliát
engedélyezte nekik. Tehetetlenségében és kiszolgáltatott
helyzetében olykor szigorúan megbüntette gyermekeit. Françoise
egy későbbi feljegyzésében arról írt, hogy az édesanyja egyszer
addig tépte a haját, míg a fejbőre vérezni nem kezdett. De ez nem
volt elég, mert – mivel közben sírva fakadt – édesanyja több
órára kizavarta a trópusi napra, ahol a legyek ellepték fejsebét.
Az óceáni kaland két év múlva ért véget. A mama ugyanis
csak ekkor tudott jegyet szerezni a maga és gyermekei számára
egy Franciaország felé tartó hajóra.
Jeanne d’Aubignét üldözte a balszerencse. Pár héttel azután
ugyanis, hogy végre megérkeztek Niort-ba, fia, Constant meghalt.
Özvegyi sorba jutva és nincstelenné válva, sem anyagi
helyzetét, sem pedig egészségi állapotát tekintve nem volt abban
a helyzetben, hogy gondját viselhesse gyermekeinek. Ezért
hálásan fogadta sógornője segítségét, aki ígéretet tett, hogy
biztosítja unokaöccse, Charles katonai pályafutását, Françoise-t
pedig újfent oltalmába veszi. Jeanne d’Aubigné életének utolsó
esztendeit előbb Párizsban, aztán Bordeaux-ban töltötte. 1652-
ben hunyt el.
Françoise határtalanul boldog volt, hogy ismét szeretett
nagynénje mursay-i kastélyába mehetett, aki rögtön intézkedett
is, hogy a kislány társadalmi rangjának megfelelő neveltetést
kapjon.
Ám a boldogságnak hamar vége szakadt, mert váratlanul
megjelent egy másik, ezúttal egy katolikus nagynéni, aki
bejelentette, hogy ő kívánja kézbe venni Françoise neveltetését. A
Madame de Neuillant nevű hölgy anyai ágon volt a kislány
nagynénje, aki éveken át Ausztriai Anna8 régensnő
udvarhölgyeként szolgált, s nyilvánvalóan nem tudott
belenyugodni, hogy egyik rokonát, bár a katolikus egyházhoz
tartozott, protestáns asszony nevelje. A szigorúan katolikus
régensnő úgy rendelkezett, hogy Madame de Viliette köteles
unokahúgát Madame de Neuillant kezére adni.
Françoise-t persze senki sem kérdezte, engedelmeskedni
tartozott. Az Orsolya-rendi apácáknál helyezték el, hogy igaz,
vagyis katolikus hitre neveljék.
Madame de Neuillant jómódú asszonyság volt, de olyan
fukar, hogy a kolostor számláit Madame de Viliette címére
küldette, aki természetesen nem fizette ki őket. Françoise, aki
már éppen megszokta volna új környezetét, kénytelen volt
elhagyni az Orsolya-rendi apácákat. Visszatért tehát nagynénje
házába. Françoise azonban, akit lelketlen anyja cserbenhagyott,
aki nem talált igazi otthonra, s ide-oda hányódott a nagynénik és

8 Ausztriai Anna, XIV. Lajos édesanyja 1643 és 1651 között régensnőként irányított az ország
ügyeit kiskorú fia helyett.
a vallások között, feltűnően csinos, ámde komoly, szerény és
visszahúzódó leányzóvá érett. Mivel átlagon felül intelligens
teremtés volt, gyorsan megértette, mit jelent szegény rokonnak
lenni, s azt is, hogy mennyire ki van szolgáltatva nagynénjének,
Madame de Neuillant-nak. Azt tette tehát, amit helyzete követelt
tőle: alkalmazkodott, hogy elnyelje nagynénje tetszését. Nem
csinált galibát, sőt, ami a vallást illeti, hű katolikusnak
mutatkozott.
A nagynéni ugyan semmiben sem szenvedett hiányt,
Françoise mégis úgy élt mellette, mint valami Hamupipőke.
Unokatestvérét, Suzanne-t szépen öltöztették és társaságba
vitték, Françoise-t viszont otthon hagyták. Meg kellett elégednie
a kinőtt ruhákkal és egy fűtetlen szobával. Egy 1652-es párizsi
utazás azonban fordulatot hozott Françoise d’Aubigné életében.
Párizsban ez idő tájt egy Paul Scarron nevezetű költő keltett nagy
feltűnést humorisztikus műveivel. Ismertségét azonban nem
feltétlenül irodalmi működésének köszönhette. Belejátszott ebbe
sajnálatos testi hibája is. Zsenge gyerekkorától kezdve ugyanis
gyógyíthatatlan betegségben, valószínűleg ízületi gyulladásban
szenvedett, mely tolószékbe kényszerítette. Betegségével
párhuzamosan azonban kifejlődött benne valami ragyogó
humorérzék – saját személyét sem kímélve –, mely felkeltette
iránta a párizsi előkelő körök érdeklődését. Egy alkalommal
például ezt mondta magáról: „Lábam és kezem először
tompaszöget, majd derékszöget, végül hegyesszöget képez.
Combom és altestem egy másik szöget, a fejem a gyomrom felé
hajlik, egyszóval úgy festek, mint egy Z.” Nem elég, hogy Scarron
ilyen szörnyen elnyomorodott, de ráadásul iszonyatos fájdalmak
is gyötörték. Szellemét azonban nem kezdte ki a betegség. Esze
vágott, mint a borotva.
 Párizsban úgy tekintettek Scarronra, mint valami furcsa,
különös jelenségre. Azért jártak a házába, hogy szemügyre vegyék
Istennek ezt a groteszk, torz teremtményét, de főként azért, hogy
élvezzék szellemes beszédét. Mivel Scarron apja egész vagyonát
második házasságából született gyermekeire hagyta, a béna költő
úgyszólván egy fillér nélkül maradt, ezért igencsak rászorult
barátai és támogatói nagyvonalúságára. Szerencsére
közszeretetnek örvendett, úgyhogy magas és még magasabb
körökből való hölgyek és uraságok forgolódtak a házában.
A véletlen úgy hozta, hogy Madame de Neuillant
unokahúgával egyetemben annál a rokonánál szállt meg, aki
történetesen Paul Scarron szomszédságában lakott. Így
történhetett meg, hogy a tizenhat éves Françoise megismerkedett
a béna költővel. Ám amikor először megpillantotta, könnyek
szöktek a szemébe. A részvét könnyei, meg a szégyené, amit
szegényes, kinőtt ruhája miatt érzett. Scarron az elszenvedett
fájdalmak ellenére imádta a nőket, s mindjárt feltűnt neki a kis
Françoise szemet gyönyörködtető szépsége. Később, amikor
beszélgetésbe elegyedett vele, rádöbbent, hogy nem közönséges,
hanem egy rendkívül intelligens kislánnyal társalog. Sikerült a
fekete szemű, ábrándos tekintetű szép kislány bizalmába
férkőznie, úgyhogy lassanként kölcsönös vonzalom támadt
Françoise és a béna költő között. Françoise beszámolt a férfinak
szomorú és megalázó helyzetéről, amiből Scarron mindjárt
megértette, milyen vigasztalan jövő vár a kislányra: hozomány
nélkül nem kap rangjához illő férjet, ezért tartani kell attól, hogy
valamely kolostor mélyére kerül, ahol lassanként elhervad
szépsége. Általános meglepetést váltott ki tehát, amikor Paul
Scarron megkérte Françoise d’Aubigné kezét.
A zsugori nagynéninek, aki egyre terhesebbnek érezte már
unokahúga jelenlétét, kapóra jött az ajánlat. Mit sem törődve a
kislány érzéseivel, nyomban választás elé állította Françoise-t:
vagy kolostorba vonul, vagy feleségül megy Scarronhoz.
Igen furcsa pár kelt tehát egybe 1652 áprilisában. Még a pap
is kötelességének tartotta, hogy megkérdezze a vőlegényt, vajon
képes lesz-e a házaséletre. Mire Scarron azt a talányos választ
adta, hogy a házasélet a házasok dolga.
Több kérdés is felmerült ezzel a házassággal kapcsolatban.
Vajon csak a részvét és a vonzódás hajtotta a költőt, amikor
feleségül vette a kis Françoise-t? Valóban érvényesíteni akarta-e
férji jogait, mégpedig akként, ahogy barátainak említette: „Nem
fajtalankodom vele, de megtanítom rá.” Madame de Maintenon
életrajzíróit mindig is izgatta a kérdés, hogy vajon valódi
házasságban élt-e Scarron és felesége, de egyértelmű választ
egyikük sem adott. Françoise későbbi feljegyzéseiben viszont
találhatók olyan utalások és célzások, melyekből arra lehet
következtetni, hogy szokatlan szexuális fortélyokkal kellett
megismerkednie, melyek eleinte komolyan próbára tették.
Az viszont bizonyosan állítható, hogy Scarron spanyolra,
olaszra és latinra tanítgatta ifjú hitvesét, meg az ügyes, szellemes
társalgásra. Csiszolta szellemét és stílusát. Françoise hamarosan
kitanulta a szellemes társalgás fortélyait is, amit a házukba
látogató éles nyelvű vendégek is megtapasztaltak.
A vendégek többsége nemesember volt, akik a gazdagság és a
nagyvilág levegőjét hozták az ifjú házasok házába. A Scarron
szánalomra méltó külseje és briliáns szelleme közötti ellentét és a
szép és eszes háziasszony jelenléte, akit a Nyugat-indiai-
szigeteken eltöltött éveire utalva „La Belle Indianne”-nak is
neveztek, vonzotta a vendégeket. Françoise-nak hamarosan
seregnyi arisztokrata hódolója támadt, köztük Albret marsall és
Villarceaux márki. A fiatalasszony félénksége lassanként
felengedett, s valami sugárzó méltóságnak adott helyet. A
huszonnégy éves Madame de Scarronról készült Mignard-féle
portré már teljes szépsége teljében mutatja az asszonyt. Ezen a
képen nemes anyagból készült, mély kivágású ruhát visel, mely
kiemeli csodás vállát. Az ovális arcot, melyen már ekkor
megjelenik egy kis toka, gesztenyebarna hajkorona keretezi,
kicsiny, telt száján viszont a mosolynak semmi nyoma. Nagy,
sötét szemeiben komolyság és szomorúság bujkál.
A lényéből áradó búskomorság és a visszafogottság még
titokzatosabbá és vonzóbbá tette az asszonyt a férfiak szemében.
De az előkelő dámák között is sok barátnőre tett szert kedves és
szerény viselkedésével.
Françoise-t – érthető okokból – nem tette boldoggá ez a
házasság, romantikára és gyöngédségre vágyott. Nyolc év után
kegyesnek mutatkozott hozzá a sors. 1660-ban ugyanis Scarron
meghalt, s Françoise megszabadult attól az embertől, akitől
intellektuálisan sokat kapott ugyan, de akitől megannyi lelki-testi
szenvedést kellett kiállnia.
De ami volt, elmúlt. Visszanyerte szabadságát. De mi végre?
Hiszen újra egyedül maradt, se családja, se otthona. Megint
mások segítségére volt utalva.
Scarron tetemes adósságot hagyott hátra, ezért az özvegy
kénytelen volt feladni lakását, eladni bútorait és háztartása egész
felszerelését, de még legszebb ruháit is. Nem tehetett mást, mint
amit akkoriban a szegény, magányos, becsületére kényes
asszonyok többsége tett: kolostorban bérelt szobát magának.
Françoise-nak szerencsére sok befolyásos barátnője akadt, akik
szót emeltek érdekében az udvarnál. Addig-addig sutyorogtak a
király édesanyja és a király fülébe a szerencsétlen sorsú Madame
de Scarronról, hogy XIV. Lajos végül így kiáltott fel: „Elég volt!
Nem akarok többé erről a Madame Scarronról hallani!” S amikor
megküldte neki az első járadékot, pár sort firkantott a
dokumentumra: „Madame, sokáig megvárattam, de Önnek oly
sok barátja van, hogy most már magam is szeretném kiérdemelni
ezt a megtiszteltetést.”
A fiatal özvegy kétezer frankot kapott, ami nem volt valami
nagy pénz, de arra mégiscsak elegendő, hogy otthagyja a
kolostort és egy kis házat béreljen magának a rue des Trois
Pavillons-ban. Ebből az összegből még arra is telt, hogy
felfogadjon egy szobalányt már csak azért is, mert özvegységre
jutott asszony nem lakhatott egyedül. A kiválasztott lányban, akit
egyébként Nanon Balbiennek hívtak, olyan hűséges szolgálót
szerzett, aki élete végéig kitartott mellette.
Françoise tisztában volt vele, mi mindent köszönhet
arisztokrata barátainak, ezért igen segítőkésznek és szorgosnak
mutatkozott velük szemben. Nagy örömmel foglalkozott de
Montchevreuil márkinő gyermekeivel, s akár a szobalány
szerepére is vállalkozott előkelő barátnői körében, ha azok
valamely udvari ünnepségre készülődtek. Segített nekik az
öltözködésben és a frizura elkészítésében is. Sok-sok apró
figyelmességgel tette magát közkedveltté. Elnyerte az előkelő
hölgyek bizalmát, sőt azt a lehetőséget is, hogy főnemesi körökbe
is meghívják, ami egyébként alacsony származása miatt
elképzelhetetlen lett volna.
Françoise – bár igen aktívan vett részt a párizsi társasági
életben – nagyon ügyelt jó hírére. A rossz nyelvek szerint, s a
mendemondák terjesztésében Saint-Simon herceg és Orléans
hercegnő járt az élen: azt beszélték róla, hogy kicsapongó életet
élt, sok szeretőt tartott, sőt még azt is mondták, hogy leszbikus
kapcsolatba került a híres és előkelő kurtizánnal, Ninon de
Lenclos-val. Ezek a vádaskodások minden bizonnyal a
híresztelések és rágalmazások körébe utalhatók.
 A szóbeszédnek kétségtelenül volt annyi igazságtartalma,
hogy Ninon de Lenclos valóban Françoise baráti köréhez
tartozott, s gyakran megfordult Scarronék házában. Az is igaz,
hogy ő mutatta be az özvegynek azt a Villarceaux márkit, aki
elnyerte a szép Françoise kegyeit.
A fiatalok még Scarron életében egymásba szerettek.
Özvegységre jutván, Françoise most – Louis de Mornay, a
rendkívüli szépségű ifjú Villarceaux márki karjaiban – ismerhette
meg a szerelem örömeit. Még az a merész gondolat is felmerült
benne, hogy a márki majd feleségül veszi. Amikor szóba hozta, a
márki őszintén elcsodálkozott az ötleten, s szívből felkacagott,
mondván, csak ne nagyon álmodozzon. Igazán nevetséges lenne,
ha egy Mornay Scarron úr özvegyét venné feleségül. Françoise
lelkét megsebezték ezek a szavak, ám ennek ellenére nem volt
képes szakítani a márkival. Pár évig eltartott még ez a viszony,
míg Françoise 1664-ben úgy nem határozott, hogy szakít a
márkival. Szívesen feleségül ment volna Villarceaux-hoz, de a
szerető státusát nem kívánta többé betölteni.
Madame Scarron legszűkebb baráti köréhez tartozott
Richelieu herceg és hercegnő mellett Albret marsall és a felesége.
Albret házában ismerkedett meg azzal a három fiatal nővel, akik
oly fontos szerepet játszanak majd életében.
Egyikük, Bonne de Pons, a marsall rokona volt. Másikukat
Anne-Marie de La Trémoïlle-nak hívták akkoriban, később de
Chalais grófnőnek, majd Orsini, illetve franciásan Ursins
hercegnőnek, aki sok évvel később oly döntő módon alakítja
Françoise életútját. Harmadikuk a szép és büszke de Montespan
márkinő volt a sorban, aki férje révén került rokonságba az
Albret-családdal.
A gőgös márkinő eleinte nemigen méltatta figyelemre
Françoise-t, ha mégis, legfeljebb afféle komornát vagy nevelőnőt
látott benne, de hamarosan rájött, milyen eszes és szellemes
teremtés ez az apró, jelentéktelennek látszó özvegy Scarronné.
Kölcsönös vonzódás támadt köztük, s bizonyos tisztelettel bántak
egymással, bár Madame de Montespan mindig éreztette a
másikkal a kettőjük közötti társadalmi különbséget.
Madame de Montespannak, aki ekkoriban már a király
szeretője volt, 1669-ben, amikor első gyermekét hordta a szíve
alatt, eszébe jutott a szerény kis özvegyasszony, akivel az Albret-
házban ismerkedett meg, és akinek intelligenciája és diszkréciója
oly nagy hatással volt rá.
A közös ismerős, Bonne de Pons, házassága révén d’Heu-
dicourt márkinő és Montespan bizalmasa volt az, aki egyszer csak
megjelent Françoise házában, és azzal az ajánlattal állt elő, hogy
a legnagyobb titoktartás mellett vegye gondjaiba a király legújabb
szeretőjének gyermekét. Madame Scarron nem sokáig habozott,
elfogadta az ajánlatot. Ezzel olyan fordulat állt be az életében,
mely nemcsak őt érte váratlanul, hanem a kortársakat, sőt a
történetírókat is. Az igazi fordulatig azonban eltelt pár esztendő,
s Françoise addig is lelkiismeretesen ellátta a nevelőnői
funkcióval járó feladatokat.
Madame de Montespan első kislányát rögtön a születése után
egy dajkára bízták. Madame Scarront pedig utasították:
gondoskodjon róla, hogy a gyermek semmiben se szenvedjen
hiányt, és hogy tartsa titokban származását.
Madame de Montespan 1670. március 31-én ismét
gyermekkel ajándékozta meg a királyt. Françoise-t Saint-
Germain-be rendelték. Álarcosan ült kocsiba, s valamikor éjjel
érkezett a palota elé. Megvárta, amíg Monsieur de Lauzun, a
király bizalmas embere kijött hozzá. A férfi köpenyege alól
előhúzta a pólyába bugyolált újszülöttet és az asszony karjára
fektette. A gyermek nem volt más, mint Louis-Auguste, Main
későbbi hercege, a nevelőnő kedvence, akit Françoise sietve egy
maga választotta dajkához vitt.
A második gyermek születése kissé megnehezítette a
nevelőnő helyzetét, mert a gyermekek Párizs különböző pontjain
fekvő házakban voltak elhelyezve és titkon kellett gondoskodni
róluk. A kettős feladat nagyobb terhet rótt az asszonyra, és sok
időt vett el tőle. Amikor a király szeretője a harmadik gyermekét,
Louis-Césart, a majdani Vexin grófot is megszülte, Madame
Scarron már nem merte éjnek évadján a gyermekek egymástól
távol eső rejtekhelyét felkeresni. Ezért a király tágas házat
építtetett a gyermekeinek, ahol mind a hárman együtt lehettek
nevelőnőjükkel. Mindez persze a legnagyobb titokban történt,
mert Madame de Montespan még mindig nem vált el féltékeny
férjétől.
Scarron özvegyével nyilvánvalóan jól jártak megbízói, mert az
asszony csöndes, titoktartó természet volt, de főleg mert úgy
szerette a rábízott gyermekeket, mintha a sajátjai lettek volna.
Françoise Scarron élete értelmét találta meg a királyi gyermekek
nevelésében. A korabeli felfogáshoz és gyakorlathoz képest igen
konkrét és haladó szellemű elképzelései voltak a
9
gyermekneveléssel kapcsolatban. Az angol példát követve lazán
bugyolálta be a gyermekeket, hogy a végtagok minél szabadabban
mozoghassanak. Tudta, hogy ez az egészséges fejlődés egyik titka.
A nagyobb gyermekek esetében nemcsak az étkezések
rendszerességét tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy
egészséges táplálékhoz jussanak. Madame de Montespan még
négy gyermeket szült: 1673-ban Louise-Françoise-t, 1676-ban
Louise-Marie-Anne-t, 1677-ben Françoise-Marie-t és utoljára
Louis-Alexandre-ot, Toulouse majdani grófját.

91646 és 1660 között az Oliver Cromwell vezette angol forradalom győzelme miatt az angol királyi
udvar francia emigrációba kényszerült, ennek következtében ismerkedhettek meg a franciák az
angol nevelési módszerekkel.
 Madame Scarron odaadó gondoskodása ellenére a hét
gyermek közül csak négy jutott felnőttkorba. Az elsőszülött
kislány hároméves korában, a kis Louise-Marie-Anne ötévesen
hunyt el, Vexin grófja pedig tizenegy éves volt, amikor 1683-ban
távozott az élők sorából. Nem volt ebben semmi szokatlan, mert
a 17. században is igen nagy volt a gyermekhalandóság.
Egyébként a király hat törvényes gyermeke közül egyedül a
dauphin, a trónörökös maradt életben. Abból az öt gyermekből,
akik XIV. Lajos és szeretője, Louise de La Vallière kapcsolatából
születtek, egyetlenegy kislány maradt életben.
XIV. Lajos, szerelmi életét tekintve, állhatatlan természetű
férfiú volt ugyan, hiszen szeretői mellett sok-sok kalandja is
akadt, a gyermekeit viszont tiszta szívből szerette, s
gondoskodott is róluk. Ha tehette, ellátogatott a Vaugirard-ban
fekvő házba. Igaz, inkognitóban, mert pár beavatott emberén
kívül senki sem tudhatott a gyermekek létezéséről.
A király nem volt elragadtatva Françoise-tól, amikor először
pillantotta meg törvénytelen gyermekei körében. Hűvös,
kényeskedő teremtést látott benne. Az asszony intellektusa
valósággal lehangolta XIV. Lajost. Françoise is megérezte, hogy
nem tetszik az uralkodónak. A király azonban hamarosan más
szemmel nézte az asszonyt.
Egy napon ugyanis, amikor bejelentés nélkül lépett be a
vaugirard-i házba, azt látta, hogy Françoise egy támlás széken ül,
karján a kis Louis-Auguste-tel, mellette Madame d’Heudicourt
lánya, a bölcsőben pedig az újszülött Louis-César alszik. Az
asszony épp mesélni kezdett volna, amikor a király megjelent.
XIV Lajos úgy meghatódott az eléje táruló kép látványától és
hangulatától, hogy nem engedte felállni az asszonyt. Így szólt
hozzá: „Madame, olyan szép látványt nyújt a gyermekekkel, hogy
kár lenne elrontani.” Tetszett a királynak a szép asszonyból
sugárzó nyugalom, szeretet és biztonság, s egy pillanatra
felkeltette benne ama polgári meghittség iránti vágyat, mely
sohasem adatott meg neki az udvari élet szertartásossága miatt.
Lajos 1673. december 20-án törvényesítette a Madame de
Montespantól való három gyermekét. A következő esztendő
elején Françoise védenceivel egyetemben átköltözött Saint-
Germainbe. Így került a maîtresse en titre udvartartásába. Ezzel
vége szakadt az utóbbi másfél év nyugalmas életének. A saint-
germaini udvar egész más világot jelentett, olyan világot, amit
Françoise nem szeretett, ami örök életére idegen maradt
számára. Gyűlölte a felületes és erkölcstelen udvari életet. Nem
ivott és nem is kártyázott, mint Madame de Montespan. A
fényűzés és pompa sem érdekelte. Rendszerint fekete ruhában
járt, s háttérbe húzódott. Ebben az időben gyakran vitába
keveredett úrnőjével. Mégpedig a gyermekek nevelését illető
kérdésekben. Madame de Montespan ugyanis meggondolatlan,
szeles és önző asszony volt, aki nyilvánvalóan nem tudott bánni a
kisgyermekekkel. Édességekkel tömte őket, és nem bánta, ha
késő éjszakáig fennmaradnak. Ez a bánásmód azonban igencsak
különbözött mindattól, amit gyermeknevelés ügyében Madame
Scarron képviselt. Az erőszakos és parancsolgatáshoz szokott
szeretőnek nem tetszett a kritikus hang, úgyhogy gyakran hajba
kapott a két asszony.
Hogy Madame de Montespan mennyire a hangulat embere
volt, abban is megmutatkozik, hogy egyfelől a királynál is
bepanaszolta a dacos nevelőnőt, másfelől viszont kiharcolta
számára az évi százezer livres-es fizetést, mert pontosan tudta,
mit köszönhet az asszonynak. S valószínűleg akkor is a jóindulat
vezette, amikor férjhez akarta adni Madame Scarront Villar-
Brancas herceghez, ehhez az idős, rozoga és kicsapongó
életmódot folytató férfihoz, akinek ez lett volna a negyedik
házassága. Ezzel egy csapásra egy arisztokrata nő lett volna a
király által törvényesített gyermekek nevelőnője. Françoise
azonban határozottan visszautasította a házassági ajánlatot.
Madame de Montespan természetesen felháborodott a nevelőnő
viselkedésén, mert úgy vélekedett, hogy nagy megbecsülést
jelentett volna ez a házasság Françoise részére, hiszen ha
herceghez megy feleségül, akkor megszerzi a jogot, hogy
leülhessen a királyné jelenlétében. Françoise azonban mindennél
többre tartotta függetlenségét, s a lehetséges jövő, hogy egy idős,
szinte magatehetetlen ember mellett éljen, fájdalmas emlékeket
ébresztett benne. Inkább maradt a „gyermekei” mellett. Main
kishercege sok fejtörést és gondot okozott a nevelőnőnek. Egyik
lába ugyanis rövidebb volt, mint a másik, úgyhogy csak nehezen
tanult megjárni. Minden tőle telhetőt megtett a kisfiúért:
gyógyfürdőbe vitte, specialistákhoz hordta, és folyamatosan
tájékoztatta a királyt kedvenc gyermeke állapotáról.
1674 szeptemberében, amikor egy újabb gyógykúráról tértek
vissza, a gyermek állapota láthatóan sokat javult. XIV. Lajos
hálája jeléül újabb százezer livres-rel ajándékozta meg a
nevelőnőt. Françoise-nak most már volt annyi pénze, hogy
megvalósíthassa régi álmát: földet és kastélyt vásárolt magának.
1674. december 27-én kétszáznegyvenezer livres-ért megvette a
Versailles közelében fekvő birtokot és a rajta álló Maintenon-
kastélyt. A birtok tizenegyezer livres évi jövedelmet hozott,
amiből – gondolta Françoise – élete alkonyán szépen
eléldegélhet. Françoise életében először most érezte magát
szabadnak és függetlennek. Úgy gondolta, végre megszabadulhat
szeles és a hangulatainak élő úrnőjétől. A király engedélyét kéri
majd, hogy visszavonulhasson, s örökre hátat fordíthasson az
utálatos udvari életnek. A gyermekeknek azonban még nagy
szükségük volt rá, annál is inkább, mert mind a hárman
megbetegedtek. Húzta-halasztotta tehát a döntést, s tűrte
Madame de Montespan piszkálódását és lekezelő viselkedését. A
nagy szerető és a kis nevelőnő közötti viszony, mely kezdetben
meglehetősen barátságosnak indult, akkor vált veszedelmessé,
amikor kiderült, hogy a király napról napra többre becsüli
Françoise-t. A nevelőnő nyugodt, kiegyensúlyozott természete,
okos és értelmes beszéde, visszafogott, mégis büszke fellépése
igen nagy hatással volt a királyra, aki egyre erősebb vonzalmat
érzett iránta. Az özvegy harminckilenc éves kora ellenére feltűnő
szépségnek számított, arcát nem csúfították ráncok. Üde és
fiatalos nő maradt. Szinte semmit sem változott az utóbbi
években, s pontosan úgy festett, amilyennek Mademoiselle de
Scudéry 1669-ben leírta: „Sudár termetű volt. Bőre sima és szép,
a haja világos gesztenyebarna, orra és szája formás, a szeme
gyönyörű, sötét, fénylő tekintete szelíd és okos. Volt benne
valami, amit nem lehet szóval visszaadni.”
Madame de Montespan éles tekintetét nem kerülte el
szeretője és Madame Scarron jó viszonya. Mégsem tulajdonított
neki különösebb jelentőséget, pedig folyton résen volt, ha feltűnt
egy-egy vetélytársnő. Jól ismerte a király csillapíthatatlan
szexuális éhségét. Madame Scarron esetében azért nem fogott
gyanút, mert a nevelőnő hat évvel volt idősebb nála, azonkívül
alacsony sorsú volt, márpedig Franciaország királya soha nem
süllyedhet olyan mélyre, hogy alacsony származású nőt tegyen
szeretőjévé. Úgyhogy felőle a király akkor ereszkedett szóba a
nevelőnővel, amikor csak akart. Egy született Mortemart
szemében semmi veszedelmet nem jelenthetett az özvegy
Scarronné. Ennek ellenére folyton piszkálta a nevelőnőt, bár
ártani nem akart neki. Gőgösen, lekezelő módon bánt vele, hogy
kordában tartsa. A király, aki őszintén és nyíltan vonzódott
Madame Scarronhoz, szeretője bűvkörében élt. Érzékei még
hozzá kötötték. Akkor sem szólt bele a két nő vitájába, ha szem-
és fültanúja volt annak, milyen szörnyen bánik Madame de
Montespan a nevelőnővel. Hallgatott, egészen 1675-ig.
A szerető lakosztályában kisebb társaság jött össze egy
kártyapartira, ám Madame de Montespan viselkedésén látni
lehetett, hogy kezd bedühödni, aminek Madame Scarron látta
kárát. Ragaszkodott hozzá, hogy Françoise hozza be neki a pohár
vizet, holott elegendő lakáj állt rendelkezésére. Ezután a
nevelőnő múltján és a béna költővel kötött házasságán élcelődött.
Meg akarta bántani a nevelőnőt, aki azonban ezúttal is igazolta,
hogy rendkívül intelligens nő, mert ügyesen és finom éllel
válaszolt.
Amikor Madame de Montespannak elege lett a szópárbajból
és ismét a vendégeihez fordult, Madame Scarron ezekkel a
szavakkal lépett a királyhoz: „Azt hiszem, Madame de
Montespannak ma már nincs rám szüksége. Szabad kérnem
felségedet, hogy visszavonulhassak?” Mire XIV. Lajos
mosolyogva s hangosan, hogy mindenki meghallja, ezt mondta:
„Határtalanul hálás vagyok önnek azért, amit a szolgálatomban
végzett, Madame de Maintenon.” A király az idézett szavakkal
emelte márkinői rangra Scarron özvegyét, ami különféle
találgatásokra adott okot az udvarban. Egyfelől ugyanis
természetesnek tartották, hogy a király minden gyermekét
törvényesítette és nemesi rangot adott a nevelőnőnek, másfelől
viszont sokakat meglepett az uralkodónak az újsütetű márkinővel
szemben tanúsított feltűnő figyelmessége. Máig rejtély, hogyan
alakult a király és Madame de Maintenon viszonya 1674 és 1680
között. A történészek más-más véleményen vannak a tekintetben,
hogy Françoise mikor lett XIV. Lajos szeretője, ha egyáltalán a
szeretője volt. Bizonyosan állítható, hogy a király már korán
megkörnyékezte Scarron özvegyét, aki azonban meglehetős
határozottsággal utasította vissza a férfit. Lajos, akit váratlanul
ért a visszautasítás, nem nagyon értette a dolgot, de ugyanakkor
imponált is neki az asszony tartása. Ennek ellenére eltökélte,
mindent elkövet, csak hogy megszerezze a nőt.
Françoise tartózkodó magatartása nagy hatással volt a
királyra. Mert nem lehet Franciaország királyát csak úgy, minden
további nélkül elutasítani. Hitegetni kell legalább, ami persze
fokozza a vágyát. Nem tudjuk, hogy Françoise miért nem ragadta
meg az alkalmat, miért nem élt a lehetőséggel, melyért a legtöbb
asszony mindenét odaadta volna. Nem tudjuk, miért nem lett a
király szeretője, pedig ha elszánja magát, legyőzhette volna
Madame de Montespant, akitől oly sokat kellett tűrnie. Olyan
kérdések ezek, melyekre nincs határozott válasz. Csak sejtéseink
lehetnek.
Françoise d’Aubigné sok tekintetben más volt, mint a többi
asszony. Egyebek közt abban különbözött tőlük, hogy – alacsony
származása ellenére – büszke volt ahhoz, hogy valakinek, akár a
királynak a szeretője legyen. De nemcsak a büszkesége tartotta
vissza ettől a lépéstől, hanem szigorú erkölcsisége is. Ugyanakkor
nagyon reálisan gondolkodott, s időközben kiismerte a király
szerelmes természetét is. Gyanította, hogy nem sokáig élvezné
Lajos kegyeit.
Françoise tartózkodását a királlyal szemben női
taktikázásnak vélhetnénk, holott a valóságban már jó ideje
vívódott önmagával. Büszke, erkölcsös és eszes teremtés volt, de
nőnek született, aki szerelemre vágyott, nem volt könnyű tehát
ellenállni Franciaország legkedveltebb férfiújának. Az udvarban
csak úgy nyüzsögtek a szebbnél szebb fiatal lányok és asszonyok,
ám XIV. Lajos éppen rá, a negyvenéves, jelentéktelen nevelőnőre,
egy Scarron özvegyére vetett szemet. Innen nézve mindjárt más
megvilágításba kerülnek a dolgok.
 Eszerint ítélték meg a helyzetet az egyházi férfiak is, köztük
Françoise gyóntatópapja, Gobelin abbé is, aki minden
valószínűség szerint meghitt viszonyban volt a király
gyóntatópapjával, La Chaise atyával és a nagyhatalmú Bossuet
püspökkel is. Gobelin talán bátorította az asszonyt, mondván,
engedjen a király csábításának, mert az egyházi emberek
felismerték, hogy a királyt a nevelőnő segítségével
kicsalogathatják a Montespannal folytatott kétszeres
házasságtörést okozó viszonyból. Az egyszeri házasságtörés
mégiscsak kisebb bűn, mint a kétszeres, azonkívül a papok is
felismerték, milyen jótékony hatással van Lajosra Madame de
Maintenon.
Feltehetően Gobelin abbé volt az, aki rádöbbentette
Françoise-t, aki ekkoriban feltűnő buzgósággal gyakorolta a
vallást, hogy Isten éppen őt választotta ki arra, hogy visszaterelje
a királyt az erény útjára, melyen talán még törvényes feleségéhez
is visszatalál. Françoise fiatal korában csak külsőségeiben követte
vallását, alkalmazkodott a kor erkölcséhez, hogy ne taszítsa ki a
társadalom. Eljátszotta az erényes és szűzies özvegyasszonyt,
mert nem akarta elveszíteni nyugdíját. Valószínűleg nem érzett
lelkiismeret-furdalást azokban az években sem, amikor
Villarceaux márki szeretője volt. Most sem kellett mást tennie,
mint annak idején, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az egyház
támogatását is élvezhette.10
Nehéz megállapítani, hogy XIV. Lajos és Madame de
Maintenon kapcsolatában meddig tartott a plátói szerelemnek
nevezhető időszak. Minden amellett szól, hogy a márkinő sokáig
távol tartotta magától az uralkodót anélkül, hogy a férfi bizalmát

10 Madame de Maintenon később a viselkedése miatt került rossz hírbe. Képmutató nőnek
tartották ugyanis. A szemérmeteskedő nő címmel 1697-ben egy commedia dell’arte stílusban
játszó színtársulat Párizsban adott elő egy darabot, mely a márkinőt gúnyolta ki. A király nem
sokkal a bemutató után kiűzte országából a színtársulatot.
és hajlandóságát elveszítette volna. Valamikor 1676 és 1680
között történhetett, hogy mégis engedett a király unszolásának, s
negyvenéves fejjel a szeretője lett. Diszkréten persze. 1676-ban
azonban még Madame de Montespan volt a kedvenc. Királyi
szeretője leste az asszony minden kívánságát, és szemrebbenés
nélkül kifizette a gyakran több millióra rugó kártyaadósságait. A
minden tekintetben mértéktelen asszony még mindig
bűvkörében tartotta a férfit. Szexuálisan is, bár a királynak ekkor
is számtalan kalandja akadt. Madame de Montespan 1677-ben
szülte Françoise-Marie-t, 1678-ban pedig Louis-Alexandre-ot.
Ezután azonban végképp vége szakadt kettejük kapcsolatának,
amibe még az is belejátszott, hogy a király szenvedélyesen
beleszeretett Marie-Angélique de Fontanges-ba.
Montespan már elindult a lejtőn, Maintenon csillaga viszont
éppen emelkedőben volt. Mert bármilyen hevesen csapta is a
szelet a király a fiatal Fontanges-nak, a Françoise-hoz fűződő
viszonyán ez semmit sem rontott. Továbbra is naponta látogatta
a nevelőnőt, sokáig elbeszélgetett vele, és mindenféle ügyekben
kikérte tanácsait. Nem tudott, és nem is akart lemondani erről az
okos és eszes asszonyról, főleg hogy az együgyű és szeszélyes
Fontanges kisasszony közben szórta a pénzt.
1680-ban, amikor kitört a mérgezési botrány, s a király
rádöbbent, hogy az udvari emberek mit művelnek a háta mögött,
XIV. Lajos Madame de Maintenon karjaiban talált vigasztalást.
Mindennél nagyobb szüksége volt az asszony szelíd, szinte anyai
gondoskodására és megnyugtató okosságára.
Az udvar már régóta várta Madame de Montespan bukását, s
megindultak a találgatások az utódját illetően. Nem is igen
csodálkoztak, amikor azt vették észre, hogy a király figyelme
Madame de Maintenon felé fordult, akinek az uralkodó életében
játszott szerepét még mindig nem tudták pontosan
meghatározni. 1680-tól azonban a király oly sokféleképpen adta
jelét a márkinő iránti tiszteletének és megbecsülésének, hogy
immár mindenki tisztába jött viszonyuk természetével. Lajos fia,
a dauphin ebben az évben vette feleségül a bajor
választófejedelem Maria Anna Christina Victoria nevű lányát. A
trónörökös udvartartását is ekkoriban szervezték meg, s a
hivatalok és tisztségek elosztása jól mutatja, milyen fontos
személyiséggé lépett elő Madame de Maintenon. Richelieu
herceg és felesége, vagyis Madame Scarron régi jó barátai
töltötték be a dame d’honneur és a chevalier d’honneur
tisztségét, vagyis a trónörökös ifjú feleségénél a herceg volt az
első úr, és felesége az első dáma. A király Françoise kedvéért
hozott létre egy új tisztséget, amikor második dame d’autour-rá
nevezte ki, s ezzel egyenrangúvá tette Rochefort asszonnyal, aki
az udvartartást vezette. Abban a korban, melyben az etikett
mindennél többet számított, valóságos szenzációszámba ment
egy efféle intézkedés. Rochefort asszony származását tekintve
toronymagasan állt az egykori kis nevelőnő fölött. Egyedül a
teljhatalommal rendelkező uralkodó rúghatta fel a szabályokat.
Françoise-t a kinevezéssel egy időben felmentették nevelőnői
kötelezettségei alól, ami azt is jelentette, hogy megszabadult
Madame de Montespantól. Madame de Maintenon mellett szól,
hogy a király iránta tanúsított jóindulata ellenére sem lett belőle
hatalomvágyó vagy kapzsi ember. Mint mindig, most is
diszkréten viselkedett, főleg ha a királyhoz fűződő kapcsolatáról
volt szó. Ennek köszönhető, hogy sokan plátói szerelmet
emlegettek. Méltóságteljes és távolságtartó magatartásából még
mindig azt hihették az emberek, hogy feddhetetlen életet él.
Zárkózott természete és hűvös eleganciája távol tartotta az
udvaroncokat, kizárt mindenféle bizalmaskodást. Mondta is az
egyik udvari ember, hogy előbb csípne a királyné, mint a király
szeretője hátsójába.
A boldogtalan kis királyné viszont dicshimnuszt zengett a
márkinőről, mert Lajos, Françoise biztatására, újfent
megosztotta ágyát Mária Teréziával. Nem csoda tehát, hogy a
királyné elragadtatásában ezt mondta: „Az Isten küldte ezt a
Madame de Maintenont, hogy visszaszerezze nekem a király
szívét.” A királyné 1683. július 30-án meghalt, s ezzel – mint a
király mondta – először és utoljára okozott bánatot Lajosnak, aki,
miként az egész udvar, nem sokáig tartotta a gyászidőt. Sohasem
szerette Mária Teréziát, a házaséletet kötelességének tekintette.
XIV. Lajos negyvenöt éves volt ekkor, erőteljes, egészséges
férfi. Kézenfekvő feladatnak látszott tehát, hogy új asszonyt
szerezzenek neki. Érdekes módon az egyház terjesztette elő azt a
szenzációszámba menő javaslatot, hogy a király Madame de
Maintenont vegye feleségül. Az örökösödési renddel már nem
volt gond, hiszen a trónörökös felesége 1683-ban két egészséges
fiúnak adott életet, és újabb gyermekáldás elé nézett. Ha viszont
a király újra megnősül, s ebben a házasságban utódokat nemz,
akkor dinasztikus problémák adódhatnak. XIV. Lajos egy
uralkodó számára merőben szokatlan helyzetbe került: szabadon,
szíve szerint választhatott feleséget.
Őszintén szerette Madame de Maintenont, szüksége volt rá, s
nem akarta elveszíteni. És azt sem akarta, hogy az asszony ezután
is bűnben éljen. Ha feleségül veszi a márkinőt, akkor egész
életére magához láncolja, s nem kerül konfliktusba az egyházzal.
Másfelől azonban elképzelhetetlennek tűnt, hogy Európa
leghatalmasabb uralkodója, Isten kegyelméből Franciaország
királya, aki előtt a legelőkelőbb arisztokrata is fejet hajt, egy
egyszerű özvegyasszonyt, egy Madame Scarront vezessen oltár
elé. Félő volt, hogy ezzel a lépéssel szétrombolja a királyról, a
félistenről kialakított mítoszt, s egész Európa rajta köszörüli
majd a nyelvét. Kétségek közt vergődve a király végül is egy
kompromisszumos megoldás mellett döntött. Feleségül veszi
Françoise-t, de a legnagyobb titoktartás mellett. Így is történt.
Máig nem sikerült kideríteni, hogy mikor kelt egybe XIV.
Lajos és Madame de Maintenon. Több történész is feltételezi,
hogy nem sokkal Mária Terézia halála után történhetett a dolog,
mégpedig 1683 októberében vagy valamikor 1684-ben.
Bizonyára éjjeli órában, csöndben köttetett meg a házasság,
csak kevesen tudhattak róla. Ezek közé tartozott Louvois
miniszter, La Chaise atya, Bontemps, a király komornyikja,
valamint Párizs érseke. Madame de Maintenon bizalmas emberei
közül ott volt az esküvőn de Montchevreuil márki és márkinő,
Nanon Balbien, Maintenon szolgálólánya, Gobelin abbé,
barátnője, Madame de Brion, valamint fivére, Charles d’Aubigné.
Madame de Maintenon elérte azt, ami soha előtte és utána
királyi szeretőnek nem sikerült: ha hivatalosan nem is, de
Franciaország királynéja lett. A házasságot sohasem hirdették ki,
és Françoise továbbra is de Maintenon márkinőnek nevezte
magát, bár a Napkirály felesége volt.
Átvette az elhunyt királynő valamennyi feladatát, és a
lakosztályait is birtokba vette; a családban immár mindenki
tisztában volt vele, milyen pozíciót foglal el Madame de
Maintenon. A király biztosította számára a királynőt megillető
privilégiumokat, és a lehető legnagyobb tisztelettel bánt vele. A
napi miséken a királyné páholyában foglalt helyet, és akkor sem
kelt fel helyéről, ha a királyi család valamely tagja jelent meg. A
legnyilvánvalóbb módon azonban a király viselkedése árulkodott
arról, hogy Madame de Maintenon a királyné státusát bírja.
Saint-Simon herceg, aki mindig is hevesen bírálta a márkinőt,
megörökített egy jelenetet, amely egy 1689-ben megrendezett
compiegne-i szemlén játszódott le: „De egy merőben más jellegű
látvány igen élesen emlékezetembe vésődött, úgyhogy negyven
esztendő múltán éppoly pontosan tudnám leírni, mint ma: ezt a
látványt maga a király nyújtotta egész hadseregének és a
síkságon meg a sáncon álló, különféle rendű-rangú számtalan
nézőnek.
Madame de Maintenon három oldalról üveggel fedett
gyaloghintajában ült, szemben a síksággal meg a csapatokkal; a
hordszékvivők távolabb vonultak. A bal oldali, elülső rúdon
Bourgogne hercegné ült; ugyanazon az oldalon, de hátrébb,
félkörben Condé hercegné, Conti hercegné meg a többi hölgy állt,
mögöttük pedig az urak. A gyaloghintó jobb oldali üvegablaka
mellett állt a király, s kissé hátrébb félkörben a legelőkelőbb
urak. A király csaknem mindig födetlen fővel állott, s
minduntalan lehajolt az ablakhoz, hogy elmagyarázza Madame
de Maintenonnak a látottakat, és elmondja minden egyes
hadmozdulat okát. Madame de Maintenon volt oly
tisztességtudó, hogy minden alkalommal lehúzta az ablakot
négy-ötujjnyira, de sohasem félig: ezt pontosan megfigyeltem, s
bevallom, hogy az a látvány jobban érdekelt, mint maga a
hadijáték.”
Éppilyen tanulságos Pierre Mignard 1694-ben festett képe. A
festmény Szent Franciskának ábrázolja Madame de Maintenont,
hermelinnel szegélyezett palástban, vagyis olyan öltözékben,
mely egyedül koronás főket illet meg.
A megkoronázatlan királyné szinte korlátlan hatalommal
rendelkezett az udvarban. Döntő szava volt az udvari hivatalok
elosztásában, főként azonban családi ügyekben. Ugyancsak ő
támogatta a királyt abban a szándékában, hogy született
hercegekhez adja törvényesített lányait, s hogy házasságon kívül
született fiait, Maine herceget és Toulouse grófját oly magas
rangra emelje, hogy végül egyenrangúvá váljanak a királyi vérből
való hercegekkel, sőt hogy a trónöröklés sorrendjében mindjárt
utánuk következzenek. Szerette ezeket az egykor szívéhez oly
közel álló gyermekeket, és mindent megtett, hogy segítse őket
pályájukon. A fattyúk, végtére is azok voltak, jórészt az egykori
nevelőnőnek köszönhetik bámulatos karrierjüket.
Mindazonáltal sokáig túlértékelték Madame de Maintenon
politikai befolyását. Többen őt tették felelőssé azokért a hibákért,
melyeket XIV Lajos uralkodásának utolsó éveiben elkövetett. Ám
mindez tisztességtelen és igazságtalan állításnak bizonyult. Igaz
ugyan, hogy a király gyakran megbeszélte hitvesével a különböző
problémákat, az is igaz, hogy az asszony jelenlétében
tanácskozott minisztereivel, ám XIV Lajos nem az az ember volt,
aki államügyekben hajlott volna felesége szavára, vagy hogy
engedelmeskedett volna neki. Mindig is egyedül döntött, csak az
volt a baj, hogy a legtöbbször felesége javaslataival ellentétes
elhatározásokra jutott.
Uralkodásának legsúlyosabb tévedéséért, melyet 1685.
október 18-án követett el, midőn visszavonta a nantes-i
ediktumot, egyedül XIV. Lajos felelős a történelem előtt.
Nagyapja, a protestáns IV Henrik volt az első Bourbon, aki
1589-ben francia trónra került. 1593-ban meghajolt a francia nép
többségi akarata előtt, és a „Párizs megér egy misét” híressé vált
mondásával katolikus hitre tért. Az 1598-as nantes-i ediktummal
lezárta a hugenották ellen folytatott háborút. Az ediktum
kimondta, hogy a katolikus vallás az államvallás, de ugyanakkor
biztosította a protestánsok lelkiismereti és kulturális
szabadságát, valamint a hivatalok viseléséhez való jogát.
Ettől az időtől kezdve a király bizonyos türelemmel viseltetett
a protestáns hiten lévőkkel szemben, bár sohasem fogadta
szívébe őket, mert a birodalmában megvalósítandó szellemi és
hitbéli egység eszméjének kerékkötőit látta bennük. Azon volt,
hogy önkéntes áttérésre bírja a protestánsokat. A hugenotta
nemeseknek semmi esélyük sem volt arra, hogy sikeres pályát
fussanak be az udvarban, úgyhogy a legtöbbjük – már csak
egzisztenciális okokból is – önként áttért a katolikus hitre. 1680-
tól kezdve a protestánsok nem tölthettek be nyilvános hivatalt, s
a szabad foglalkozástól is eltiltották őket, ugyanakkor azonban
pénzjutalomban részesültek mindazok, akik áttértek a katolikus
hitre.
XIV. Lajos szilárdan meg volt győződve róla, hogy a frissen
áttért emberek addig hamis hiten éltek, s valósággal
elragadtatásba esett, valahányszor valaki áttéréséről tettek
jelentést neki. Minisztere, Louvois pontosan tudta, mit akar
hallani uralkodója. Ez a becsvágyó férfiú, aki az erőszakos
megoldásoktól sem riadt vissza, volt a felelős azért, hogy mind
elviselhetetlenebbé vált a protestánsokra nehezedő nyomás, és
hogy mind törvénytelenebb eszközöket vetettek be a „meggyőző
munkába”. Hétéves gyermekeket raboltak el, mondván, katolikus
hitre akarnak térni. Nem csoda tehát, hogy egyre többen
fordítottak hátat a protestantizmusnak. Ennek ellenére azonban
megmaradt egy igen tekintélyesnek számító protestáns kisebbség
az országban.
Az egyébként oly gyanakvó természetű király, akit miniszterei
tudatosan félrevezettek, szívesen elhitte, amit el akart hinni,
vagyis azt, hogy az emberek tömegestül áttértek a katolikus hitre.
XIV. Lajos tehát 1685-ben minden további nélkül visszavonta a
nagyapja által kibocsátott nantes-i ediktumot, mert véleménye
szerint immár senkit sem érintett. Hamarosan megtapasztalta,
hogy erősen tévedett. A protestánsok tömegesen hagyták el az
országot, mert aki Franciaországban maradt, annak számolnia
kellett az üldöztetéssel, a kínzással és a kivégzéssel. A
háromszázezer menekült többsége a művelt polgárok, derék
mesteremberek és sikeres kereskedők közül került ki. Legtöbbjük
a szomszédos Hollandiában vagy valamelyik német hercegségben
telepedett le. Távozásukkal Franciaország jelentős gazdasági
károkat szenvedett.
A türelmetlenségnek ez a megnyilvánulása, melyet éppen a
nantes-i ediktum visszavonása jelentett, árnyékba borította a
Napkirály uralkodásának utolsó éveit.
Az erős vallási buzgóság, mely Madame de Maintenont
időskorára hatalmába kerítette, sokakat arra ösztönzött, hogy az
ő számlájára írják a király hibás döntéseit. Csakhogy nincs
bizonyíték arra, hogy az asszony ebben az ügyben valamelyest is
hatással lett volna a királyra, még ha feltételezzük is, hogy az
uralkodó döntését végső soron nem kifogásolta.
Már csak azért is jogos ez a feltételezés, mert a márkinő saját
családjában is „misszionáriusnak” számított, hiszen apai ágon
hugenotta származású volt. Minden követ megmozgatott, hogy
unokatestvéreit katolikus hitre térítse. Madame de Maintenon
nem volt finnyás, ha ifjú rokonai lelki üdvéről volt szó. Attól sem
riadt vissza, hogy a hírhedett lettres de cachet11-val fenyegesse
meg a szülőket, ha nem szolgáltatják ki gyermekeiket. Első
hallásra bizony elcsodálkozik az ember, hogy egy olyan asszony,
aki maga is megtapasztalta, mit jelent, ha erőnek erejével más
vallásra kényszerítik, ilyen drasztikus eszközökhöz nyúl.
Csakhogy Madame de Maintenon azt is tudta már, milyen
előnyökkel jár az alkalmazkodás. Márpedig Franciaországban
nemcsak előnyös, hanem egyenesen szükséges volt a katolikus
egyházhoz való tartozás. Valószínűleg nem is annyira mély
vallásos meggyőződése, mint inkább a túlélés ösztöne vitte rá,
hogy rokonait mindenáron az uralkodó államvallás felé terelje.

11 Titkos királyi elfogatóparancs.

 De nemcsak hitbéli, hanem világi ügyekben is gondoskodott
családjáról, hiszen elegendő hatalommal és befolyással
rendelkezett immár.
Fivére, Charles d’Aubigné, aki jellemét tekintve nem sokban
különbözött az apjától, nővére révén egyre magasabbra hágott a
ranglétrán, s mind fontosabb hivatalokat töltött be. Unokahúga,
Françoise d’Aubigné számára a hatalmas és tekintélyes Noailles
hercegi családból szerzett férjet. Unokafivére, de Villette fia, a
tengerészetnél csinált karriert, másik unokahúga, a későbbi de
Caylus grófnő, egyik legizgalmasabb barátnője tollából
származnak azok a feljegyzések, melyek fontos információkkal
szolgálnak Madame de Maintenon életéről és működéséről.
Madame de Maintenon több mint harminc éven át élt együtt
Franciaország királyával, ennek az emberöltőnyi időnek majd
minden mozzanata abban a királyi udvarban játszódott le, mely –
az asszony tekintélyes társadalmi helyzete ellenére – mindvégig
gyűlöletes maradt számára. Ellenérzéssel viseltetett az udvari
társaság felületes szórakozásaival és erkölcstelen viselkedésével
szemben. A királyi család legszűkebb köréhez tartozó rokonok
kicsapongásait ismerve, bizonyos tekintetben érthető is ez az
ellenszenv.
Orleans-i Fülöp, a király fivére sohasem titkolta, hogy hajlik a
homoszexualitásra; boldogan járt-kelt nőnek öltözve, fia pedig
éjszakánként Párizsban forgolódott a cafkák társaságában. Fülöp,
a majdani régens állítólag saját lányával, Marie-Louise-zal
folytatott vérfertőző viszonyt.
Sokkal vigasztalóbbat a király törvényesített lányának
viselkedéséről sem mondhatunk, akiből pedig házassága révén
valódi hercegnő lett. Conti hercegnő (Lajos La Vallière-től való
lánya) a legszívesebben – s ebből sohasem csinált titkot –
tisztecskékkel múlatta az időt, féltestvére, Louise-Françoise,
Bourbon hercegnő (Lajos Montespantól való lánya) viszont
abban lelte örömét, hogy szemérmetlen dalokat énekelt. A
harmadik lány, Marie-Françoise – ugyancsak Montespan lánya
és a majdani régens felesége – szinte állandóan részeg volt.
Érthető tehát, hogy Madame de Maintenon nem érezte jól magát
Európa legfényesebb királyi udvarában.
Ám őt sem szenvedhették különösképpen, ezért nem sok
barátja akadt az udvari emberek között. Egyesek azt nem
bocsátották meg neki, hogy Scarron özvegye, hogy jöttment, s
egyre bizalmatlanabbul lesték növekvő befolyását és hatalmát.
Mások hitbéli buzgalmát vetették szemére, ami a királyra is
átragadt, s ezzel elrontotta a játékukat. Madame de Maintenon
más volt, mint az élénk és feltűnőségi viszketegségben szenvedő
Montespan, az ünnepségek és bálok ünnepelt alakja, még csak
kártyázni sem szeretett. Puszta megjelenésével is – általában
fekete vagy valamilyen visszafogott színű ruhát viselt, haját sima
kontyba fogta össze, melyre a ruhához illő fátylat borított –
tompította, visszafogta az udvari élet féktelenséget sugalló
hangulatát. Méltóságteljes és távolságtartó viselkedése minden
tekintetben királynőinek mondható, mégis számtalan ellensége
és bírálója támadt. A legjobban sógornője, az orleans-i hercegnő,
ismertebb nevén Lieselotte von der Pfalz utálta Madame de
Maintenont, aki egész egyszerűen csak „vén satrafának” nevezte a
márkinőt. E szívből jövő utálatot és mélységes gyűlöletet nem is
annyira Madame de Maintenon viselkedése váltotta ki belőle,
mint inkább valami gyötrő féltékenység. A kövér hercegnő
ugyanis nem a homoszexuális kicsapongásokra hajló férjébe,
hanem királyi sógorába volt fülig szerelmes. Igencsak
bosszantotta, hogy ez az apró, jelentéktelen Scarronné, aki
ráadásul jócskán benne járt már a korban, meghódította a király
szívét, őt viszont olyan emberrel verte meg az ég, aki jobban
érezte magát Lotaringia hercegének társaságában, mint hitvese
ágyában. De a folyvást gyűlölködő Lieselotte von der Pfalz is
kénytelen volt 1711-ben elismerni, hogy az akkor már hetvenhat
éves Madame de Maintenon milyen jól néz ki: „Madame de
Maintenonon nem látszik a kora, kissé lefogyott ugyan, de még
mindig remekül tartja magát.”
Franciaország titkos királynéja valóban élete végéig
megőrizte csodálatra méltó vonzerejét és fiatalos voltát, s XIV.
Lajos időskoráig szerette és kívánta az asszonyt. A király még
hetvenéves korában is boldogan és meglehetős gyakorisággal
teljesítette házastársi kötelességét, ami 1705-ben arra indította a
feleségét, hogy gyóntatópapjának írt levelében férje
csillapíthatatlan szexuális étvágyára panaszkodjon. Az abbé
postafordultával azt írta neki, hogy a feleség szent kötelessége
alávetni magát férje akaratának.
XIV. Lajos irigylésre méltó fizikai állapotban volt idős
korában is. Ifjúkori kicsapongó életmódja ellenére sem kopott
meg egészsége, szinte soha életében nem betegeskedett.
Ugyanolyan elevenen és frissen mozgott, mint annak előtte, s ha
az államügyek lehetővé tették számára, órákon át legfőbb
szenvedélyének, a vadászatnak élt. A király imádta a friss levegőt.
Ha nem a szabadban tartózkodott, akkor ablakot nyitott, még ha
Madame de Maintenon fogvacogva didergett is mellette. Erényei
között sohasem sorolták fel, hogy tekintettel lett volna
embertársaira. Mivel gyermekkorától megszokta, hogy csak az ő
kívánságai és igényei számítanak, s hogy parancsait
ellentmondás nélkül teljesítik, XIV. Lajos második felesége iránti
őszinte szerelme ellenére is önző férfi maradt. A király, mivel
jómaga sohasem szenvedett, mások betegsége vagy gyöngesége
iránt sem mutatott megértést és türelmet. Egy alkalommal az
történt, hogy Madame de Maintenont a magas láz ágyba
kényszerítette és emiatt az estére tervezett rendezvényről is
kimentette magát. Lajos azonban nem látott elegendő okot a
könnyű kis megfázásban arra, hogy feleségét nélkülözze
kíséretéből. Tudatta tehát vele, hogy nyomban keljen fel,
öltözködjön és haladéktalanul jelenjen meg a színe előtt.
Madame de Maintenon a parancs szerint cselekedett, mert a
király parancsszavának a feleség is engedelmességgel tartozott.
Lajos megkövetelte a feleségétől, hogy folyvást
rendelkezésére álljon. Ha a közelében akarta tudni, akkor egész
egyszerűen besétált az asszony lakosztályába vagy magához
rendelte. Ennek persze az lett a következménye, hogy Madame de
Maintenonnak – az etikett előírásai szerint – egész nap felöltözve
és kikészítve kellett várakoznia, mert sohasem lehetett tudni,
mikor kéreti a király. Igen megerőltető feladat lehetett a feleség
szerepe XIV. Lajos mellett. Madame de Maintenon csak
Marlyban pihenhette ki magát.
A király 1682-ben adott megbízást arra, hogy a Versailles-tól
nem nagyon messze fekvő Marlyban nyári kastélyt építsenek,
ahova bármikor visszavonulhat, ha a magánélet meghittségére
vágyik. Elragadó építményt emeltek itt, mely a színek kavalkádja
révén különös, örömteli hangulatot árasztott. A legszebbnek az
egészben mégiscsak a kert bizonyult a szimmetrikusan kialakított
virágágyások, nyírt bokrok és fák közé épített szökőkutakkal.
Mára sajnos csak a Marlyról készült rajzok maradtak fenn, mert a
forradalom alatt lerombolták a kastélyt.
Marlyban pár napra vagy pár hétre felfüggesztették az
etikettet, ezért csak a barátok és rokonok szűk köre kísérhette ide
a királyt és a feleségét. Nincs rajta mit csodálkozni, hogy az
udvaroncok szemében különös kegynek számított a Marlyba
szóló meghívás.
 Madame de Maintenon meseszerű felemelkedése és
tündöklése ellenére sem feledkezett meg szomorú
gyermekkoráról. Tudta, mit jelent a szegénység: függőséget,
megaláztatást és a kolostor komor falait. Most, hogy pénze és
kellő befolyása is volt hozzá, minden alkalmat megragadott
annak érdekében, hogy segítsen azokon a lányokon, akik hasonló
helyzetbe kerültek, mint jómaga sok-sok évvel ezelőtt.
Madame de Maintenon 1684-ben kétszázötven
elszegényedett nemesi származású leányzó számára alapított
iskolát Noisyban. A király, aki a kezdet kezdetén ódzkodott az
ötlettől, egy Noisyban tett látogatása után maga is osztozott
felesége örömében és lelkesedésében, és bőkezűen támogatta
törekvéseit. Mindamellett feltételt is szabott: a lányok kapjanak
világi nevelést, mert Lajos semmit sem utált jobban, mint az
apácák szenteskedését, akiket egyébként is haszontalan emberi
lényeknek tekintett.
A lányok elszegényedett nemesi családból való gyermekek
voltak, akiket hat- vagy hétéves korukban vettek fel az intézetbe,
ahol ingyenes képzést kaptak. A végzős növendékeket ezenfelül
maga a király látta el hozománnyal és kelengyével, egyebek
között poharakkal, ezüst étkészlettel és fehérneművel, hogy
tisztességesen férjhez mehessenek. A Saint-Cyr megszervezésével
Madame de Maintenon megvalósíthatta pedagógiai elképzeléseit
és még a lányok és a szülők hálálkodását is élvezhette. Ennek
pedig az lett a következménye, hogy az eredetileg karitatívnak
szánt intézet társadalompolitikai jelentőséget kapott, mivel
növendékei révén biztosította a nemesség alattvalói hűségét.
Madame de Maintenont nyilvánvalóan a legjobb szándék
vezette, amikor megalapította Saint-Cyrt, ám bírálója, Saint-
Simon leszedte róla a keresztvizet. Azzal vádolta, hogy Saint-
Cyrrel önmagának akar emléket állítani az asszony, hogy
feltűnési viszketegségben szenvedve ezzel is a világ tudtára akarja
hozni a királlyal kötött házasságát. Ezenkívül azt is írta, hogy az
iskola lesz majd a menedékhelye, ha XIV Lajos előbb halna meg
nála.
Saint-Simon azonban igazságtalan volt az asszonnyal, mert
maga a király intézte úgy, hogy felesége saját lakosztályt kapjon
Saint-Cyrben, ahova visszavonulhat, ha neki valami baja esnék.
Lajos akkoriban ugyanis sokat szenvedett egy ülepében támadt
fisztula miatt, melyet feltétlenül meg kellett operálni. Csakhogy a
17. században az operáció majdhogynem egyet jelentett a biztos
halállal. Lajos gondoskodása tehát mindenképpen indokolt és
jogos volt.
A király azonban ezúttal is bebizonyította, milyen remek
fizikai erőnek és egészségnek örvend, mert túlélte orvosai
„művészetét” és maradandó károsodás sem érte. Madame de
Maintenon tehát még három évtizedig nem szorult rá, hogy
özvegyi lakhelyére költözzön.
XIV Lajos nyilvánvalóan Madame de Maintenonban találta
meg érett éveire az ideális partnert. Montespan a maga
zabolátlan vérmérsékletével és felületességével sohasem illett
volna a királyné szerepébe, az egykori özvegy Scarronné viszont
előkelő visszafogottságával minden tekintetben eleget tett a
király feleségével szemben támasztott követelményeknek.
Ugyanakkor megvolt az a képessége is, hogy ezt az
ünnepélyességet és méltóságot, mellyel elhatárolta magát
környezetétől, a hálószoba ajtajára akassza, akár egy hálóköntöst.
XIV. Lajos ugyanis élete végéig érzéki ember maradt, s nem
sokáig tartott volna ki egy szexuális tekintetben érdektelen és
unalmas asszony mellett. Madame de Maintenon ezenfelül
szerette férje kötelességtudó természetét, s támogatta abban az
igyekezetében, hogy dicsőséget és hírnevet szerezzen Isten és a
világ előtt. E tekintetben a maguk módján mindketten követték a
kor irányadó áramát: Lajos katonai hódításaival, a márkinő pedig
szociális és vallási buzgalmával.
A király élete végéig szerette és becsülte második feleségét, s
hosszú, együtt leélt éveik alatt házasságuk csupán egyetlenegy
alkalommal került válságba.
Beauvilliers herceg 1688-ban mutatta be az udvarnál
Francois de Salignac de La Mothe-Fénelon abbét. Fénelon
jóvágású, intelligens és elbűvölő egyéniség volt, aki vallási
nézeteit tekintve erősen hajlott a kvietizmusra. A kvietizmus azt
hirdette, hogy a megbékélés és a szemlélődő lelki elmélyülés az
igazi vallásosság, hogy a bensőségesség, a csöndes ima és a tiszta
szeretet által közelíthetünk Istenhez. Fénelon ezzel az elmélettel
igen sok vallásos hölgyet, köztük Madame de Maintenont is
bűvkörébe vont. Lelkéből beszélt a derék abbé, amikor az udvari
emberek luxus iránti imádatát és erkölcstelenségét állította
pellengérre, és rámutatott az egyszerű nép nyomorúságos
életkörülményeire. A márkinő olyannyira el volt ragadtatva
Fénelontól, hogy 1689-ben azt javasolta, az abbé legyen a
burgundi herceg, vagyis Lajos legidősebb unokájának nevelője.
Az egyház képviselői azonban növekvő gyanakvással figyelték
testvérük tanait, és 1693-tól Bossuet püspök vezetésével
támadást indítottak a kvietizmus tanai ellen, s eretnekséggel
vádolták az abbét. Végül a király úgy ítélkezett, hogy ez a vallási
áramlat életveszélyes badarság.
Madame de Maintenon pedig volt olyan okos, hogy
felismerje, sokba kerülhet még neki, ha továbbra is ragaszkodik
Fénelon tanításaihoz, úgyhogy inkább elfordult tőle. Az, hogy az
abbé eljátszotta szerepét az udvarnál, megmutatkozott abban is,
hogy Cambrai érsekévé nevezték ki, ami felért egy száműzetéssel.
Cambrai ugyanis messze, Franciaország északi részén fekszik, a
király pedig minden alattvalója számára egyértelművé tette, hogy
az új püspök helye egyházmegyéjében van, ahonnan csak ritkán
és indokolt esetben mozdulhat ki. Fénelon ebben a helyzetben
nem tehetett mást, mint hogy kiterjedt levelezés révén terjessze
hitét hívei között.
Cambrai püspöke 1699-ben jelentette meg a „Les Aventures
de Télémaque”, vagyis Télemakhosz kalandjai című munkáját, az
„Erziehungsroman”-ra emlékeztető művet, melyben kifejtette
azokat a nézeteket, melyeket a király oly veszedelmesnek tartott.
Ezek szerint meg kellene változtatni a kormányzati rendszert és
korlátozni kéne a király abszolút hatalmát. XIV Lajosnak most
már valóban elege lett az abbéból, s örökre kitiltotta az udvarból.
A Fénelon-ügy mély válságba sodorta a király és a királyné
kapcsolatát. XIV. Lajos nagyon is tisztában volt az abbé írásának
lázító szándékával, s nagyon megharagudott feleségére, amiért
megbízott a férfiban, sőt unokája nevelőjévé akarta kinevezni.
Azt vetette az asszony szemére, hogy a „Télémaque”
felségárulással rokon eszméivel kacérkodik, s jó időre elfordult
Madame de Maintenontól. Az asszony beismerte hibáját, de
tagadta, hogy valaha is szembefordult volna az államrenddel vagy
a király személyével. Férje haragja azonban annyira megviselte,
hogy valósággal belebetegedett. Lajos szíve megesett rajta és
újfent bizalmába fogadta.
A királyi családban időközben már a harmadik nemzedék
nevelkedett. 1690-ben meghalt a dauphin, Lajos menye, miután
teljesítette kötelességét, vagyis mindenki megelégedésére
megszülte az örököst. Egyébként három egészséges gyermeknek
adott életet.
Halála után férje, a „grand dauphin”, nagy titokban
morganatikus házasságot kötött egy bizonyos Mademoiselle
Choinnal. A férfi csak Maintenonnak súgta meg a titkot, aki
évekig nem is beszélt róla, mígnem egy alkalommal mégiscsak
elárulta a királynak. XIV. Lajos rezzenéstelen arckifejezéssel
fogadta a hírt, hiszen maga szolgált példával a fiának.
Most már minden figyelmüket a király legidősebb
unokájának, Burgundia hercegének szentelték. A tizenöt éves
fiúcskának a bájos Savoyai Marie-Adélaïde személyében találták
meg az alkalmas menyasszonyt.
Marie-Adélaïde még csak tizenkét éves volt, de már 1696-ban
a versailles-i udvarba hozták, és Madame de Maintenon
felügyeletére bízták, akit a kislány egyszerűen „ma tante”-nak
szólított, hogy felkészítse majdani feladataira. Sokan úgy
vélekedtek, hogy a kislányból ideális királyné válik majd egykor.
Marie-Adélaïde nemcsak rendkívül csinos, hanem igen
intelligens is volt, ráadásul vonzó, bájos teremtés, aki nyomban a
király és felesége szívébe lopta magát.
Az ifjú jegyesek formális házasságkötésére 1697-ben került
sor, ám önálló háztartást csak jóval később biztosítottak
számukra. A házasság államérdekből köttetett ugyan, Louis és
Marie-Adélaïde azonban rövidre szabott életük végéig
bensőséges szeretetben éltek.
Burgundia hercegnője három fiúgyermeket hozott a világra,
közülük a két idősebb korán meghalt. A legfiatalabb, az 1710-ben
született Louis azonban megmaradt: XV. Lajos néven lép
Franciaország trónjára.
A versailles-i fénnyel és pompával megrendezett esküvői
ünnepségek mindazonáltal nem feledtethették, hogy Európa
fölött beborult az ég és vihar közeledik.
A harminckilenc esztendős spanyol király, az elhunyt francia
királyné fivérének, II. Károlynak az egészsége megrendült, s
mindenki azzal számolt, hogy hamarosan meghal. Mivel II.
Károlynak nem volt örököse, az európai hatalmak
megoldhatatlannak látszó feladattal szembesültek. Ugyanis
három várományosa is lehetett a spanyol trónnak: XIV. Lajos
második unokája, Anjou Fülöp, a német-római császár, I. Lipót
második fia, Károly főherceg, és a bajor választófejedelem fia,
József Ferdinánd. Hogy a kontinens két nagyhatalma,
Franciaország és Ausztria között megmaradjon az egyensúly, a
hároméves bajor hercegre esett a választás. Ám minden
fáradozás hiábavalónak bizonyult, mert a kis herceg hamarosan
meghalt, úgyhogy a trónöröklés kérdése ismét napirendre került.
A Franciaország és Anglia által kidolgozott, a megosztásra szóló
tervet sem a császár, sem a halálán lévő spanyol király nem
fogadta el. II. Károly végül 1700. október 2-án a koronatanács és
a pápa által is támogatott Anjou herceget tette meg utódjának
azzal a feltétellel, hogy Franciaország és Spanyolország sohasem
kerülhet egy korona alá. Egy hónappal később meghalt II. Károly,
az utolsó spanyol Habsburg.
Amikor Versailles-ba befutott Károly halálának híre, XIV.
Lajos miniszterei kíséretében bevonult Madame de Maintenon
lakosztályába. Miután alaposan meghányták-vetették a dolgot,
mert tisztában voltak a helyzet kétértelműségével és veszélyeivel,
a király helybenhagyta az unokájára szálló utódlást.
Anjou Fülöp 1700. december 4-én kíséretével egyetemben
elindult Spanyolországba. Mindössze tizenhét éves volt ekkor, s
nyilvánvalóan nem rendelkezett az uralkodáshoz szükséges
erényekkel és képességekkel. Valójában csak a női nem érdekelte.
Ezért mindenki azt tartotta a legsürgetőbb feladatnak, hogy
mielőbb asszonyt szerezzenek V. Fülöp spanyol királynak.
Szereztek is, mégpedig a bájos Marie-Adélaïde testvére, Savoyai
Maria Luisa személyében. XIV. Lajos ezzel a házassággal
ráadásul a Savoyai-ház támogatását elnyerte arra az esetre, ha
háborúba keveredik.
 Az esküvő idején, vagyis 1701 szeptemberében Maria Luisa
mindössze tizenhárom éves volt, tehát igencsak fiatal az
uralkodásra. V Fülöp azonban első látásra beleszeretett az ifjú
asszonykába, aki ettől kezdve azt tette vele, amit csak akart. Most
már csak az volt hátra, hogy olyan személyt találjanak, aki kellő
befolyással bír a királyné fölött, hogy aztán az ő révén
irányíthassák a spanyol államügyeket.
Madame de Maintenonnak ebben a helyzetben jutott eszébe
egykori barátnője, az az Anne-Marie de La Trémoïlle, akivel
annak idején még Albret marsall házában ismerkedett meg. Első
férje, Chalais gróf halála után Anna-Marie Orsini herceghez ment
feleségül, de jó ideje már őt is eltemette. Az özvegy mindig
hűséges maradt a Bourbon-házhoz, amit azzal is jelzett, hogy
nevének francia változatát használta: Ursin hercegnőnek mondta
magát.
A hercegnő ötvenkilenc éves volt ekkor, de életerős, friss és
rendkívül intelligens. Madame de Maintenon tehát azzal állt elő,
hogy Orsini hercegnő legyen a spanyol királyné camarera
mayotja, vagyis első udvarhölgye. XIV. Lajos Ursin hercegnő
révén óhajtott uralkodni spanyol földön. Kezdetét vette a két idős
dáma, a hercegnő és a Madame de Maintenon közötti, később
híressé vált levelezés, melyben egyfelől a spanyolországi ügyekről
szóló jelentések, másfelől XIV. Lajos Ursin hercegnőnek szóló
utasításai olvashatók. Úgy látszott, hogy Ursin hercegnőben igen
alkalmas személyt találtak, mert az idős hölgy hamarosan
nélkülözhetetlenné vált az ifjú királyi pár életében.
Csakhogy a hercegnő kis idő múltán a saját belátása szerint
cselekedett, ami nagyon nem tetszett Franciaország királyának.
XIV. Lajos egy 1704-ben kirobbant heves vita nyomán Dél-
Franciaországba száműzte az okvetetlenkedő hercegnőt, de egy
fél év múlva kénytelen-kelletlen visszahívta, mert Fülöp és Maria
Luisa semmire sem jutott nélküle. XIV Lajos nem tehetett mást,
mint hogy megbékéljen a maga feje szerint cselekvő Madame
Ursinnel, mert szüksége volt rá.
Időközben kiéleződött a nemzetközi helyzet, mert
Franciaország szörnyűséges háborúba keveredett fél Európával.
Anglia, Flollandia, a német-római császár, valamint számos
német hercegség szerződésszegésnek tekintette, hogy
Franciaország elfogadta a spanyol örökséget, mert XIV. Lajos
annak idején határozottan kijelentette, hogy lemond felesége,
Mária Terézia örökségéről. A szövetségesek úgy vélekedtek, hogy
– az elhunyt király végrendelete ellenére – Franciaországnak és a
császárságnak kellene megosztoznia a spanyol birtokon. A
szövetség 1702 tavaszán háborút indított Franciaország ellen,
amely spanyol örökösödési háború néven vonult be a
történelembe. A szövetségesek most mind Károly főhercegért
küzdöttek, mert az európai hatalmi egyensúly szempontjából
kevésbé tűnt veszélyesnek, mint a Bourbon-fiú.
Szörnyű háború dúlt, mely szegénységet és nyomorúságot
hozott az országra. A mostanáig győzedelmes Franciaország sorra
vereséget szenvedett a csatatereken. A szövetségesek olyan
hadvezéreket tudtak a maguk oldalán, mint Savoyai Jenő herceg
és Malborough herceg, a franciák hadvezetése viszont csupa
gyenge képességű emberből állt.
Madame de Maintenont megdöbbentette és lelke mélyéig
felkavarta a franciákat sújtó szenvedés. Jómaga a kezdet
kezdetétől ellenezte a háborút és mindent megtett a békéért,
kerüljön az bármibe is. Ezzel a magatartással azonban éles
ellentétbe került barátnőjével, Madame Ursinnel, aki ekkor már
szinte egyedül kormányozta Spanyolországot, s semmi pénzért
nem akarta feladni „országát”. Az ellentétnek az lett a
következménye, hogy a hölgyek 1706-tól kezdődően fokozatosan
eltávolodtak egymástól.
Tetézte a bajt és fokozta a háború okozta nyomorúságot, hogy
évek óta nem tapasztalt iszonyú, hideg tél köszöntött
Franciaországra 1708 és 1709 fordulóján. Éhínség pusztított az
országban. 1711-ben azonban fordult a helyzet. I. József császár –
apja, I. Lipót 1705-ben hunyt el – váratlanul meghalt, s a császári
koronát öccse, Károly főherceg örökölte, aki VI. Károly néven
uralkodott. Merőben új helyzet támadt, mert az, amitől a
szövetségesek eddig tartottak, hogy tudniillik Franciaország lesz
Európa meghatározó erejű hatalma, most már Ausztria felől
fenyegette őket, mivel Károly a spanyol trónra is igényt tartott.
Angliának nem tetszett Károly szándéka, ezért mindent megtett a
békekötésért.
Mivel a háborús szerencse megint kegyesen bánt Francia-
országgal – Villars marsall ugyanis 1712 júliusában jelentős
győzelmet aratott Savoyai Jenő herceg –, most már a szövetség
többi tagja is – beleértve a császárt is – késznek mutatkozott a
béketárgyalásokra. 1713-ban végre megkötötték az utrechti békét,
s 1714-ben maga a császár is aláírta Rastattban a békeszerződést,
melyben elismerték, hogy Franciaország a győztes, és hogy V.
Fülöp Spanyolország királya. Franciaország győzött tehát. De
milyen áron? Spanyolország kivérzett és a gazdasági összeomlás
réme fenyegette. A lakosság döntő többsége nyomorgott és
szenvedett.
Ám az egykor oly fényes és derűs Versailles-t is megülte a
sötétség és a szomorúság. A halál beköltözött az ünnepekhez
szokott palotákba, s úgy látszott, nem akar tágítani.
1701-ben meghalt Orleans-i Fülöp, a király fivére. Tíz évvel
később rendre elmentek a királyi család tagjai.
 XIV. Lajos 1711-ben veszítette el fiát, a „grand dauphin”-t, egy
évre rá kedvencét, Marie-Adélaïde-ot, akit huszonhét éves
korában a kanyaró és a skarlát vitt el. Pár nap múlva meghalt
férje, a dauphin, s nem sokkal rá ötéves fia is.
Végül 1714-ben legfiatalabb unokáját, a huszonnyolc éves
korában elhunyt Berry herceget gyászolhatta a király.
Lajos lelke mélyéig megrendült. A sors úgy akarta, hogy
egyszeriben egyetlen közvetlen örököse maradjon, mégpedig a
négyéves ükunokája, a későbbi XV. Lajos.
1715-ben ütött a Napkirály utolsó órája. XIV. Lajos azonban
még halálában is nagynak és méltóságteljesnek mutatkozott.
Elrendezte ügyeit, nyilvánosan megvallotta bűneit, és búcsút vett
a családtagoktól. Madame de Maintenonnal együtt, aki
mindvégig a haldokló mellett maradt, átrostálta és osztályozta
magántermészetű iratait, és megkérte feleségét, hogy égesse el a
nem az utókorra tartozó papírokat. Miután unokafivérét,
Orleans-i Fülöpöt régenssé tette a kiskorú XV. Lajos mellé, arra
kérte Fülöpöt, hogy gondoskodjon Madame de Maintenon
sorsáról. A király ugyanis tisztában volt vele, hogy Fülöp
édesanyja, Lieselotte von der Pfalz milyen mélységesen gyűlöli a
feleségét, s hogy maga Fülöp sem nagy híve az asszonynak. XIV.
Lajos 1715. szeptember 1-jén, pár nappal hetvenhatodik
születésnapja előtt örökre lehunyta szemét.
Az óvatos Madame de Maintenon nem sokkal azután, hogy a
király elveszítette eszméletét, nagy titokban, fegyveresek
kíséretében Saint-Cyrbe távozott. Nem bízott Orleans-i Fülöp
ígéreteiben. Fülöp azonban, aki inkább kicsapongó
életformájával, mint egyébként nem lebecsülendő politikai
teljesítményével szerzett hírnevet magának, meglepetésre
visszafogta magát, és – bár hűvösen – nagy tisztelettel bánt
Madame de Maintenonnal XIV. Lajos halála után is.
 A márkinő élete végéig itt morzsolgatta napjait. Szerényen
élt. Ékszereit és ruháit elajándékozta, szolgálóit elbocsátotta –
kettő kivételével. Életének utolsó három évében a maga
alapította intézet növendékeinek nevelésére fordította minden
erejét. 1717-ben még egyszer utoljára a közfigyelem
középpontjába került. Amikor Nagy Péter orosz cár
Franciaországba látogatott, azzal a kívánsággal állt elő, hogy
szeretne találkozni azzal az asszonnyal, aki oly sokat jelentett a
Napkirálynak, hogy titkon hivatalos feleségévé tette. A házasság
ténye idővel nyílt titoknak számított már, úgyhogy a messzi
Oroszországban is értesültek róla.
Különös találkozás volt a kettejüké. Madame de Maintenon
ágyban feküdt, amikor Nagy Péter megérkezett; a cár nézte egy
darabig az asszonyt, majd egy idő után szó nélkül távozott.
Madame de Maintenon nem fűzött megjegyzést ehhez az
élményhez, de valószínűleg nagy elégtételt jelentett számára,
hogy bár sohasem nyilvánították Franciaország királynéjának, a
cár mégis annak tekintette.
Françoise d’Aubigné, Maintenon márkinő, XIV. Lajos
özvegye 1719. április 15-én, nyolcvanhárom éves korában örökre
lehunyta a szemét.
N em tisztán véletlenségből történt, hogy Jeanne-Antoinette

Poisson XV. Lajos szeretője lett. Évekig tartó munka és stratégiai

tervezés előzte meg. A cél elérhetetlennek tűnt, mert hogy jön
ahhoz egy polgári származású nő, aki be sem teheti lábát az
udvarba, hogy a francia király közelébe férkőzzön. Ám Poisson12
kisasszony tántoríthatatlanul hitt abban, hogy álmai
beteljesülnek.
A történet 1730-ban kezdődött, amikor Madame Poisson
elvitte a kis Jeanne-Antoinette-et egy jósnőhöz. A mama nem is
igen csodálkozott, amikor a jósnő hosszan és figyelmesen a
kislány tenyerét bámulva így szólt: „A lány egykor több lesz, mint
királyné.” Bármilyen furcsán hangzott is a mondat, csak egyet
jelenthetett: a kis Jeanne-Antoinette a király szeretője lesz. A
becsvágyó Madame Poisson fellelkesedvén a jóslaton, mostantól
csak azon munkálkodott, hogy beteljesüljön a jósnő jövendölése.
Ettől kezdve reinette-nek nevezte kislányát, ami annyit tesz, mint
„kis királyné”.
Louise-Madeleine Poisson szép és életvidám asszony volt,
érthető tehát, hogy a félje rettentően büszke volt rá. François
Poisson a Paris-fivérek, ama ismert pénzemberek
alkalmazottjaként kereste kenyerét, akik jelentős befolyással
rendelkeztek a francia gazdasági életben. A Poisson-család tagjai
jómódban éltek, soha nem szenvedtek hiányt, a legtekintélyesebb
pénzemberek és a nagypolgárok köreiben forgolódtak. Jeanne-
Antoinette 1721. december 29-én látta meg a napvilágot.
Édesanyja, Madame Poisson hat évvel később szülte kisfiát, akit
François-Abel névre kereszteltek.

12 A szó magyarul halat jelent.

 A meghitt családi élet egyszeriben felbolydult, amikor a
feketeüzletekbe bonyolódott Poisson a várható börtönbüntetés
elől külföldre szökött. Madame Poisson pedig ott maradt egyedül
és pénz nélkül a két gyermekkel. Az asszony azonban nem
vesztegette azzal az idejét, hogy fűnek-fának elpanaszolja
szomorú sorsát, hanem minden energiáját és szépségét latba
vetette, hogy a lehető legtöbbet hozza ki ebből a helyzetből.
Madame Poisson feltűnően csinos, bájos és születésénél fogva
derűs természetű teremtés volt. Ráadásul az sem állítható róla,
hogy túlzottan szemérmes lett volna. Szeretői szinte kizárólag a
nagypolgárság pénzemberei közül kerültek ki, de nemesurak is
szívesen látogatták, s az asszony szolgáltatásait nagyvonalúan
viszonozták. Azt is mondhatnánk, hogy kitartották Madame
Poissont.
Különösképpen egyik régi barátja és tisztelője vette
pártfogásba a csinos asszonyt és gyermekeit, s lépett
„mostohaapaként” a férj helyébe. A férfit Le Normant de
Tournehem-nek hívták, aki gazdag adóbérlő volt és a Nyugat-
indiai Társaság igazgatója. Az előkelő férfiú azonosult szeretője
becsvágyó célkitűzéseivel, vagyis azzal, hogy fényes jövőt
biztosítsanak a gyermekeknek. Monsieur Tournehem még azt is
elintézte, hogy Poisson hatéves száműzetés után visszatérhessen
Franciaországba, ráadásul – mint hadseregszállítónak – jól
jövedelmező üzletet is szerzett.
Mint a legtöbb férfit, Monsieur de Tournehemet is elbájolta a
kis Jeanne-Antoinette. Feltehetően közrejátszott ebben az is,
hogy Madame Poisson elhitette vele – joggal vagy sem, nem
tudjuk –, hogy Tournehem az édesapja. Tény, hogy a kis Jeanne-
Antoinette rendkívül csinos kislány volt, ráadásul élénk-eleven
természet is. Csak az egészségi állapota adott okot aggodalomra,
mert túlságosan is sokat betegeskedett, állandóan fajt a torka és
gyakran köhögött. Mindannyian abban reménykedtek, hogy majd
kinövi. Monsieur de Tournehem a szívébe zárta a kislányt és
lelkesen vette kézbe Jeanne-Antoinette nevelését. Először 1729-
ben adta a poissy-i Orsolya-rend kezére. A kislány igen
becsvágyónak és tehetségesnek bizonyult. Jeanne-Antoinette
nevelésén és képzésén – a csodálatos jóslat ismeretében – csak
ezután végezték el az utolsó simításokat. A legkiválóbb tanárokat
fogadták mellé, hogy énekre, táncra és irodalomra oktassák.
Poisson kisasszony olyan képzést kapott, ami egyébként csak
arisztokrata kisasszonyok osztályrésze lehetett, úgyhogy húszéves
korára – a kor mértéke szerint – tökéletes dáma vált belőle:
csodaszép, művelt és szellemes hölgy. Klavikordon játszott,
gyönyörűen énekelt, pompásan táncolt, és bátran ülte meg a
lovat. Azonkívül jó ízlésről tett tanúbizonyságot, ha a ruhákról
volt szó, úgyhogy öltözködését sokan megdicsérték. Röviden
szólva: Jeanne-Antoinette a lehető leglátványosabb módon
testesítette meg a kor nőideálját.
Monsieur de Tournehem világi férfiú volt, aki a legmagasabb
körökben is megfordult. Poisson kisasszony az ő révén került be
előkelő társaságokba. De Tencin, du Deffand vagy Geoffiin
asszony híres szalonjában is fogadták, ahol szellemesen
eltársaloghatott irodalomról, politikáról, de még az úgynevezett
felvilágosodás nagy feltűnést keltő eszmevilágáról is. Jeanne-
Antoinette itt, ezekben a szalonokban ismerkedett meg az új
szellemi áramlatok vezéralakjaival, Voltaire-rel és Montesquieu-
vel is.
Aki annyi szépséggel, bájjal és szellemmel volt megáldva,
mint Jeanne-Antoinette, szükségképpen sikert aratott a társasági
életben. Nőket, férfiakat egyaránt elbűvölt ez az elragadó fiatal
teremtés. Egyelőre azonban a kitűzött cél közelébe sem került,
mert nem akadt nemesember, aki Jeanne-Antoinette kezére
pályázott volna.
Az arisztokraták szemében ugyanis szépsége és kitűnő
neveltetése ellenére is az maradt, ami volt: polgárlány. A 18.
század közepe táján a származás a pénznél is többet számított, s a
rendek közötti határok merevek, szinte átjárhatatlanok voltak.
Ehhez járult még, hogy a házasságra áhítozó kisasszony szülei
kétes hírbe keveredtek. François Poisson gyanús üzletei nagy
feltűnést keltettek annak idején, aminek az emléke megmaradt a
fejekben. Ami pedig Madame Poissont illeti, tudták róla, hogy
sok szeretőt tart, ami miatt még akkoriban is, amikor pedig
meglehetősen szabadosan éltek az emberek, folt esett a nevén. Az
ilyen viszonyok között nevelkedett kislány nem lehetett valami
kapós a nemesi származású ifjak körében.
Szerencsére kéznél volt a jóságos bácsi, Monsieur de
Tournehem, aki megoldotta ezt a problémát is, mégpedig úgy,
hogy unokaöccsét, Charles-Guillaume Le Normant d’Etioles-t,
mint kérőt vetette be a játékba. D’Etioles nem volt ugyan
arisztokrata, mindazonáltal olyan emberek leszármazottja, akik
hivatali szolgálatuk elismeréseként kapták nemességüket –
noblesse de robe –, s mint ilyenek komoly befolyásra tettek szert.
A fiú családja nagy tekintélynek örvendett és igen jó anyagi
körülmények között élt. A bácsi ráadásul tekintélyes
hozománnyal tette vonzóbbá a fiú számára a házasságot, amire
nem is igen volt szükség, mert alighogy feleségül vette az ifjú
hölgyet, még abban az évben, vagyis 1741-ben halálosan
beleszeretett saját feleségébe. Babusgatta és kényeztette ifjú
hitvesét, ruhákkal és ékszerekkel halmozta el. Úgy látszott,
Jeanne-Antoinette is meg van elégedve házasságával. Nagy
odaadással látott neki új otthona, a Château d’Etioles
berendezésének, s hamarosan saját szalont nyitott, amely
nemsokára a környék társas életének középpontja lett. Sőt saját
színházat is kapott az Etioles-ban, hogy kielégíthesse a
színjátszás iránti szenvedélyét. A kor leghíresebb festői
készítették a szép Madame d’Etioles portréit, Voltaire
dicshimnuszokat zengett róla, s az előkelő világ minden fontos
személyisége megfordult szalonjában. Jeanne-Antoinette
mindent megkapott tehát, amit csak asszony kívánhat magának:
szépséget, tekintélyt, gazdagságot és egy olyan férjet, aki imádta,
s akinek megígérte, soha nem hagyja el, de ha mégis, csakis a
király kedvéért. A derék férj nem tudhatta, hogy hitvese
komolyan beszél.
Etioles nem messze esett Versailles-tól, a Sénart erdő szélén
feküdt, ahová XV. Lajos gyakran eljárt vadászni. Madame
d’Etioles kihasználta ezt a lehetőséget és mindent elkövetett,
hogy találkozhassék a királlyal. Sikerült is neki, nem is
akárhogyan: egyik nap égszínkék ruhában hajtatott rózsaszín
hintáján az erdőben, másnap rózsaszín ruhában kék kocsin tűnt
fel és keresztezte az uralkodó útját. XV. Lajost elgyönyörködtette
annak a szép és ifjú asszonynak a látványa, aki ilyen bravúrosan
megrendezte az erdei jelenetet. Cháteauroux hercegnő, Lajos
akkori szeretője azonban igen bosszúsan reagált a hírre, s
félreérthetetlenül Jeanne-Antoinette tudtára adta, hogy nem
szeretné, ha még egyszer a király közelébe kerülne. Az ifjú
asszony kénytelen-kelletlen visszahúzódott tehát, de azért azzal a
jó érzéssel, hogy mégiscsak magára vonta a király figyelmét.
XV. Lajos ötéves korában lett Franciaország királya. Tizenöt
évesen engedett miniszterei unszolásának és politikai
meggondolásból feleségül vette a nála hét évvel idősebb Maria
Leszczynskát, a trónfosztott lengyel király lányát. Maria nem volt
az a kimondott szépség, de lévén huszonkét éves, mégiscsak
vonzó és fiatal nőnek számított. Maria első látásra beleszeretett
férjébe, akit nem minden ok nélkül tartottak Európa legszebb
uralkodójának. Lajos valóban rendkívül jóvágású fiatalember
volt, a nők egyenesen bolondultak érte. Ugyanakkor mélyen
vallásos nevelésben részesült, s a korai árvaság is nyomot hagyott
rajta. Őszinte szívből kívánta, hogy megtalálja élete párját,
akiben megbízhat. Meg volt győződve róla, hogy őszintén szereti
Mariát és hogy hűséges marad hozzá.
Csakhogy a lengyel hercegnő nem nagyon illett a Bourbon-
fiúhoz. Pedig okos volt, tehetséges, jószívű, jámbor, vallásos,
szelíd és szerény. Mégsem tudta lekötni és szórakoztatni Lajost,
mint ahogy támogatni, segíteni sem. Ahelyett hogy támogatta és
buzdította volna a férjét, félénkség kerítette hatalmába Lajos
jelenlétében, ettől az érzéstől aztán élete végéig nem szabadult.
Maga is tisztában volt ugyanis azzal, hogy ő, a száműzött király
szürke, jelentéktelen lánya Európa legszebb és leghatalmasabb
uralkodóját kapta férjül. Ez a tény olyan nagyon
elbizonytalanította Maria Leszczynskát, hogy képtelen volt
felszabadultan viselkedni Lajos társaságában. Valószínűleg olyan
emberre lett volna szüksége, aki erősíti az önbizalmát.
A királyné ennek ellenére tizenkét év alatt tíz gyermekkel
ajándékozta meg a királyt. Érthető, hogy a szinte folyamatos
terhesség és a sok szülés megviselte, s maradék szépségét is
hamar elhervasztotta. Az is érthető talán, hogy nem sok örömét
lelte a szerelmeskedésben, s inkább csak eltűrte, mint élvezte
férje gyöngéd közeledését.
Csakhogy a férj többre vágyott. Nem is igen értette, hogy
Mariában miért hunyt ki az érzéki szenvedély a házasság első pár
esztendeje múltán; idő teltével rettentő unalmasnak és
ernyedtnek látta az asszonyt. A kielégítetlenség azzal az
elkerülhetetlen következménnyel járt, hogy Lajos máshol
keresett felüdülést. Eleinte a kedvenc szórakozásának, a
vadászatnak élt szinte a kimerülésig, de aztán, igaz, rettentő
óvatosan, felfigyelt az idegen női bájakra. Már nyolc év telt el
esküvője óta, de még mindig csak huszonhárom éves volt. Szép és
fiatal nők epekedtek a csinos, nőies vonásokkal megáldott ifjú
királyért. Lajos azonban igen félénk és bátortalan fiatalember
volt, s lelkiismereti okokból sem hajlott a házasságtörésre. Jó
időbe telt, míg ösztönei győzedelmeskedtek gátlásai felett, de
ehhez a Nesle-nővérek türelmére és beleélő képességére volt
szükség, akik aztán tizenkét éven át is formálták a király életét.
De Nesle márkinak, az ország egyik legtekintélyesebb
nemesurának öt lánya volt, ebből három XIV. Lajos szeretője.
1733-ban a legidősebb, Louise-Julie, de Mailly grófné nyitotta a
táncot. Az ifjú király erősen vonzódott a hasonló korú
hölgyekhez, ámbár a grófnő nem volt feltűnő szépség. Louise-
Julie őszintén szerette a királyt, s bánni is tudott vele. Semmi
mást nem kívánt a királytól, mint hogy viszontszeresse. Szerette
is, inig 1738-ban fel nem tűnt szeretője testvére, Pauhne-Félicité,
vagyis Madame de Vintimille. A király attól fogva
mindkettőjüknek hódolt. Ám Madame de Vintimille már 1741
szeptemberében meghalt fia születésekor. Louise-Julie
vigasztalta a királyt, mígnem 1742-ben színre lépett legfiatalabb
húga, Marie-Anne, aki egy év óta gyászolta férjét, de La Tournelle
márkit.
Marie-Anne erősen különbözött nővéreitől. Nemcsak abban,
hogy ő volt köztük a legcsinosabb, hanem abban is, hogy ő volt a
legbecsvágyóbb. XV. Lajos valósággal belehabarodott, de az ifjú
hölgy jó három hónapig nem engedte magához. Feltételeket
szabott: hercegnői címet kívánt, meg azt, hogy hivatalosan is
megkapja a maitresse en titre címet. Marie-Anne-nak meg sem
fordult a fejében, hogy olyan diszkréten és visszafogottan
viselkedjen, mint a nővérei, akik a királyhoz fűződő viszonyukat
lehetőség szerint igyekeztek titokban tartani. A tetejében még ő
akart a király egyetlen szeretője lenni. Nem kívánt ugyanis
osztozkodni Lajoson; azt követelte – se tekintetben nem ismert
kíméletet –, hogy Madame de Mailly nyomban távozzék az
udvarból. Louise-Julie vérig sértve vonult vissza, miután tíz éven
át önzetlen szeretettel vette körül a királyt. Marie-Anne alig
melegedett meg a kedvenc szerető fészkében, máris nekilátott,
hogy igazi uralkodót faragjon XV. Lajosból. Arra szorította az
uralkodásban eladdig meglehetősen közömbös királyt, hogy
vállalja el az egyeduralkodással járó szerepeket és feladatokat. E
becsvágyó hölgy megértette Lajos jellemét, felismerte
intelligenciáját és képességeit, és mindama tulajdonságait,
melyek hosszú ideig homályban maradtak a férfi félénksége és
önbizalom-hiánya miatt. Marie-Anne tartást adott szeretőjének,
és szinte erőnek erejével igyekezett rávenni arra, hogy egyedül
hozza meg döntéseit, és hogy ne hagyatkozzon minisztereire. A
király szeretője segítségével erősítette egyéniségét és öntudatát s
fejlesztette ki az uralkodói „hivatás” iránti érdeklődését.
Marie-Anne tíz hónap múlva már elnyerte jutalmát: Lajos
ugyanis 1743. október 21-én Cháteauroux hercegnőjévé nevezte
ki. Az akarnok szerető nagy árat fizetett váratlan társadalmi
felemelkedéséért, mert sok ellenséget szerzett magának, főképp
az udvari papok és a királyné emberei között, de a dauphinhez
közel álló személyek és a szeretőket eleve gyűlölő nép körében is.
XV. Lajost szinte akarata és legjobb meggyőződése ellenére
rángatták bele az osztrák örökösödési háborúba. Lajos, akárcsak
a többi európai uralkodó, aláírta ugyan az V. Károly császár által
előterjesztett Pragmatica Sanctiót, mely legidősebb lányát,
Mária Terézia főhercegnőt a Habsburg Birodalom örökösének
ismerte el. A császár azonban 1740. október 20-án meghalt, s
utána nemigen akadt senki, aki betartotta volna ígéretét. II.
Frigyes porosz királlyal az élen Spanyolország, Bajorország,
Lengyelország, Szászország és Szardínia is elérkezettnek látta az
időt a terjeszkedésre. Egyedül Anglia kelt a fiatal osztrák
régensnő pártjára. Bár XV. Lajos, miként első minisztere, Fleury
kardinális is, a béke feltétlen hívének mutatkozott és semmi áron
sem kívánt belekeveredni a kibontakozóban lévő konfliktusba, a
versailles-i udvar osztrákellenes klikkje oly erősnek bizonyult,
hogy a király is meghajolt akaratuk előtt, és katonákat küldött a
háborúba. A többség azon volt, hogy egyszer s mindenkorra
megsemmisítsék Ausztriát, az ősellenséget, és területeit felosszák
egymás között.
Csakhogy alábecsülték Mária Terézia képességeit. Sikerült
ugyanis megnyernie a magyar nemesség támogatását. Az
osztrákok most már a magyarok segítségével visszaverték a
Prágáig előrenyomuló francia-bajor csapatok támadását. 1742
decemberének szokatlanul hideg napjaiban a franciák iszonyú
veszteségeket szenvedve kénytelenek voltak visszavonulni. Egy
évvel később az angol-hannoveri hadseregtől szenvedtek
vereséget, és véglegesen kivonultak a német területekről. Végül
1744-ben az angolok a hollandokkal összefogva Franciaország
északi határait fenyegették, miközben Ausztria Elzászra támadt.
Szeretője ösztönzésére végre tudatosult XV. Lajosban, hogy
mint a hadsereg főparancsnokának is vannak kötelezettségei.
1744. május 3-án útra kelt tehát északkeleti irányban, hogy lelket
öntsön katonáiba. Feleségét és szeretőjét otthon hagyta, mert
más idők jártak, mint annak előtte. XIV. Lajos természetesen és
magától értetődő módon mindenhová magával vitte szeretőit, ám
ükunokájának már nem volt akkora tekintélye, hogy fittyet
hányjon a törvényeknek. Az ország oly nagy ellenszenvvel
viseltetett Madame de Cháteauroux-val szemben, hogy az
uralkodó egész egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy
magával vigye szeretőjét. Mindenesetre a király jelenléte sokat
számított. A francia csapatok új lendülettel és nagy lelkesedéssel
űzték-hajtották az ellenséget az ország északi részén. A lakosság
rokonszenvét élvező király seregei élén keletnek indult, hogy
kiverje az Elzászba betört osztrák csapatokat. Nagy volt a
franciák győzelmeit ünneplő nép öröme, de nyomban lehorgadt a
kedvük, amint kiderült, hogy a király szeretője, Châteauroux
hercegnő titkon utánajött. A botrány akkor robbant ki, amikor
XV. Lajos metzi tartózkodása idején, 1744. május 7-én váratlanul
megbetegedett. Pár nap alatt olyan magasra szökött a láza, hogy
az orvosok felhagytak minden reménnyel. Azt tanácsolták az
uralkodónak, hogy készüljön fel a halálra és béküljön meg
Istennel. Gyóntatója azonban csak abban az esetben volt
hajlandó feladni az utolsó kenetet, ha az uralkodó előbb megválik
szeretőjétől. Lajos végezetül engedett a kérésnek, és fájó szívvel
búcsút vett Marie-Anne-tól. A hercegnő visszaindult Párizsba, de
valóságos vesszőfutássá vált az útja. Az emberek ugyanis őt
hibáztatták a király betegségéért. A lakosok inzultálták a
hercegnőt, kocsiját kővel dobálták, úgyhogy csak kerülő utakon
jutott vissza a fővárosba.
Időközben kisebb csoda történt Metzben: augusztus 15-én a
király állapota hirtelen jóra fordult. A szerencsés megmenekülés
fölött érzett hála rábírta őt, hogy az elkövetett bűnökért
bocsánatot kérjen feleségétől – aki időközben már férje halálos
ágyához sietett – és hogy köszönetet mondjon népének, mely
egész idő alatt felépüléséért imádkozott.
XV. Lajos novemberben diadalmasan tért vissza Párizsba. De
szinte még meg sem melegedett Versailles-ban, amikor, feledve
minden fogadkozását, egyenesen Châteauroux hercegnő karjaiba
rohant. Nem sok idő jutott a szerelmeseknek, mert Marie-Anne
1744 decemberében erősen meghűlt és nem sokkal később
tüdőgyulladásban elhunyt.
A szerető halála megrendítette a királyt. Vajon nem
házasságtörő magatartásáért büntette-e Isten Metzben a
betegséggel, itt pedig a hercegnő halálával? Kétségek gyötörték,
egyre inkább elhatalmasodott rajta a lappangó mélakór. Senki és
semmi nem derítette jókedvre ezekben a hetekben. Lajos
magányosnak és elhagyatottnak érezte magát az életörömtől
lüktető versailles-i életben. Évek óta elhanyagolta házastársi
kötelességét az ágyban, de a hétköznapi érintkezésben is. Csak a
legszükségesebb közlésre szorítkozott – ha egyáltalán. A
házasélet megújítása ezzel az unalmas, matrónaszerű Maria
Leszczynskával elképzelhetetlennek és lehetetlennek tűnt a
számára. Ám most már szeretője sem maradt. Kettő meghalt,
egyet elbocsátott.
A király igen szomorú látványt nyújtott 1745 első heteiben,
ami arra ösztönözte Binet nevű komornyikját, hogy „eljátssza a
sors kezét”. Binet, Jeanne-Antoinette Le Normant d’Étioles távoli
rokona, tisztában volt az asszony szépségével meg azzal is, hogy
rajong a királyért. Így történt, hogy szóba hozta ura előtt
Madame d’Étioles nevét. A király emlékezett is a szép asszonyra,
akivel a Sénart erdejében rendezett vadászat alkalmával
összefutott. Az emlékezés felébresztette kíváncsiságát.
1745. február 25-én a dauphin és Marie-Thérèse Raphaëlle, a
spanyol királylány esküvőjének megünneplésére nagy bált
rendeztek Versailles-ban. Erre az álarcosbálra mindenkit
beengedtek, aki tisztességesen öltözködött. Madame d’Étioles
természetesen élt az alkalommal.
A Dianának öltözött asszony ott álldogált a palota nyolcezer
gyertyával megvilágított tükörtermében, és – mint a többi
pompásnál pompásabb ruhába öltözött vendég és kíváncsiskodó
– a király megjelenésére várt.
A jelenlévők legnagyobb ámulatára a király hét udvaronca
kíséretében jelent meg, s mindegyikük ugyanolyan furcsa
öltözékben volt, mint a másik. Tiszafának öltöztek ugyanis,
fejükre pedig antikváza-utánzatot húztak. Nem akadt senki, aki
megmondta volna, hogy a nyolc fa közül melyikben rejtezik a
király. Az est folyamán azonban XV. Lajosnak elege lett az
egyébként hatásos, de meglehetősen kényelmetlen öltözékből;
levetette álarcát és az emberek most döbbentek rá, hogy nem
más, hanem maga a király táncoltatta egész éjszaka a szép, ámde
ismeretlen Dianát. Persze hamarosan kiderítették kilétét:
Madame d’Etioles volt az, valami adóbérlő felesége.
Jeanne-Antoinette és a király három nappal később újra
találkozott, mégpedig a párizsi városháza bálján. XV. Lajost
olyannyira elbűvölte a fiatalasszony, hogy legyőzve félénkségét
felajánlotta, hazakíséri. Ettől a naptól fogva mind gyakrabban
tűnt fel Versailles-ban Madame d’Etioles kocsija, s a neve is
hamarosan közismertté vált. Mindazonáltal az udvaroncok
kezdetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a dolognak. A
király múló kalandját sejtették benne. De amikor Madame
d’Etioles áprilisban beköltözött Madame de Mailly, XV Lajos első
szeretőjének lakosztályába, már másképp vélekedtek.
Franciaország királyának nem állhat szándékában
polgárasszonyt a szeretőjévé tenni, gondolták. Hogyan
illeszkedhetne be az alacsony rendből származó nő a versailles-i
udvar idegen világába? Nagyon is indokolt volt ez a kérdés, mert
az akkori udvar valóban külön világot jelentett, melyet „ce pays-
ci”-nek is neveztek, ami affélét jelent, hogy „mifelénk”, „nálunk”,
„ebben az országban”, ahol más nyelvet beszéltek, saját
kifejezéseket és szófordulatokat használtak, ahol nemcsak a
viselkedésben, de még a mozgásban és mozdulatokban is
különböztek a lakosság többi részétől. Ennél is fontosabbak
voltak azonban a szabályok, a „ce pays-ci” emberei számára
betartandó előírások, melyeket csak az volt képes követni, aki
gyermekkorától ezt tanulta. Mindig tisztában kellett lenni
példának okáért azzal, hogy ki előtt és hogyan kell meghajolni,
vagy kit kell rangja és hivatala szerint előreengedni. A puszta
gondolat, hogy polgárnőt mutatnak be az udvarnál, egyszerre
tűnt nevetségesnek és megdöbbentőnek.
XV. Lajos azonban fülig beleszeretett Jeanne-Antoinette-be
és azt akarta, hogy állandóan a közelében legyen az asszony. De
sok probléma várt még megoldásra, mielőtt ezt a vágyát
teljesíthette.
Először is közölni kellett Madame d’Etioles férjével, mi lesz a
további sorsa. Ezt a feladatot a készséges Monsieur de
Tournehem vállalta magára, akinek dagadt a keble a
büszkeségtől, hogy nevelt lányára milyen fényes karrier vár majd.
Igyekvésében az unokaöccse iránti részvét sem korlátozta. A
szerencsétlen férfi közel járt az ájuláshoz, amikor megtudta, hogy
imádott feleségét a király megkaparintotta. Végül azonban
összeszedte magát, nem csinált botrányt, hanem beletörődött a
megváltoztathatatlanba.
Mindeközben még mindig dúlt az osztrák örökösödési
háború. XV. Lajos újfent felkerekedett, s 1745 májusában
meglátogatta flamand földön küzdő csapatait, s mint legutóbb,
most is, jelenléte lelkesítőén hatott katonáira. A Fontenoy mellett
aratott győzelem Lajos uralkodásának legjelentősebb katonai
sikere. A franciákat ezután már senki sem volt képes
feltartóztatni, s végül győztesként kerültek ki a háborúból.
Csakhogy a békéért, melyben 1748 októberében Aachen
városában megegyeztek, nagy árat kellett fizetni, mert
Franciaország minden meghódított területet visszaadott,
úgyhogy az „ostoba, mint a béke” közkedvelt fordulattá vált a
következő években. Egyelőre azonban még 1745-nél tartunk.
Mialatt a király a csatamezőn győzelmet győzelemre halmozott,
Jeanne-Antoinette Etioles-ban tartózkodott. Férjét hosszabb
utazásra küldte, ő maga pedig arra használta az időt, hogy de
Bernis abbé és de Gontaut márki segítségével elsajátítsa az udvari
szokásokat és viselkedésmódokat. Vele született becsvágya
késztette arra, hogy a helyes viselkedés elsajátításán túl a
meghajlás és üdvözlés különböző formáit és módozatait is
megtanulja. Sokat gyakorolta azt a különleges beszédmódot,
mely egyedül és kizárólag a „ce pays-ci” világában dívott, s
mindent megtett, hogy az udvarban használatos, sajátos kiejtés
se okozzon majd gondot neki. Jeanne-Antoinette remekül
teljesítette ezeket az igazán nem könnyű feladatokat, hiszen
rendkívül intelligens és gyors felfogású asszony volt, ráadásul
mindenáron érvényesülni akart az udvarnál.
XV. Lajos, bár a katonai és harcászati ügyek minden idejét
lefoglalták, egy pillanatra sem feledkezett meg távol lévő
kedveséről. Szinte mindennap levelet küldött Etioles-ba. Nagy
meglepetést keltett, amikor egy napon a következő címzéssel
érkezett levél Madame d’Étioles-nak: „Madame de Pompadour
márkinőnek”. Még nagyobb meglepetést okozott a levél tartalma:
Madame d’Étioles-t beemelték a nemesség rendjébe; birtokokat
kapott, amiről mellékelten okmányt és címert állítottak ki. Ez
utóbbi kék mezőben három oromcsipkét ábrázolt. Újabb akadály
hárult el tehát a magasba törő, egykor volt Poisson kisasszony
elől.
Jeanne-Antoinette nemesi címmel ékeskedett immár, de azt
még mindig nem tudta igazolni, hogy négyszáz éve nemes, pedig
erre is szüksége lett volna ahhoz, hogy automatikusan felvegyék
az udvari társaságba. Olyan, az arisztokrácia legfelső köréből
származó hölgyre volt tehát szüksége, aki hivatalosan is
bemutatja Versailles-ban. E tekintetben valóban komoly
nehézsége támadt, mert hol talál ebben a rendi világba
belemerevedett, arrogáns társaságban olyan valakit, aki egy
polgári származású nőt, egy kívülállót hajlandó bemutatni a „ce
pays-ci” elit köreiben? De mint mindig a történelem során, 1745-
ben is a pénz segítségével oldották meg a problémát.
XV Lajos szeptemberben visszatért Versailles-ba és rögvest
szerelmi élete megszervezésébe fogott. Távoli rokonában, Conti
hercegnőben találta meg azt a személyt, aki alkalmasnak látszott
céljai megvalósítására. Az idős hölgy ugyanis folyton anyagi
nehézségekkel küzdött, s a király, ismervén helyzetét, azzal az
ajánlattal állt elő, hogy kifizeti minden adósságát, ha hajlandó az
újdonsült márkinőt, Madame Pompadourt bemutatni az
udvarnál. Conti hercegnő nem volt abban a helyzetben, hogy
visszautasítsa az ajánlatot, úgyhogy 1745. szeptember 14-én meg
is rendezték azt a feltűnően izgalmas és rendkívül különös
színjátékot, melynek során bemutatták a királynak az asszonyt,
aki egyébként már hónapok óta a szeretője volt.
Seregestül jöttek az udvaroncok, hogy szem- és fültanúi
legyenek az eseménynek. Árgus szemekkel figyelték Pompadour
márkinő első fellépésének minden mozzanatát, sokan meg voltak
győződve arról, hogy majd valami tapintatlanságra ragadtatja
magát.
Jeanne-Antoinette délután hat órakor jelent meg Conti
hercegnő, d’Estrades grófnő és de Lachaun-Montauban grófnő
kíséretében. Nehéz atlaszból varrt abroncsszoknyát viselt a
kötelező uszállyal, hajában pedig fehér tollakat gyémánt
díszcsatokkal. Így haladt át a termeken a bámész tömeg kíváncsi
pillantásaitól követve. A tanácskozóteremben fogadta a láthatóan
kínos-meghatott lelkiállapotban lévő király, aki néhány
érthetetlen mondat után egyetlen biccentéssel elbocsátotta az
asszonyt. Jeanne-Antoinette-et hasonlóképpen kínosan érintette
a helyzet, mégis megőrizte méltóságteljes tartását, és
utánozhatatlan bájjal hajtotta végre az előírásos három pukedlit,
majd könnyedén hátravetette az uszályt, hogy kihátrálhasson a
teremből.
A kíváncsi tekintetektől követve Madame de Pompadour
most fellépésének második, feltehetően kínosabb jelenésére
összpontosított, arra, hogy hogyan mutatkozzon be a
királynénak.
A kíváncsiskodók ezúttal azt figyelték, hogy a megcsalt
asszony mit mond majd riválisának, akit a lehető legnagyobb
nyilvánosság előtt mutattak be neki. Többen azt gyanították,
hogy váltanak majd pár semmitmondó mondatot, aztán a
királyné hátat fordít az új szeretőnek, hogy mielőbb túl legyen a
kínos jeleneten. Csakhogy Maria Leszczynska egészen másképp
reagált, mint várták: barátságos hangon Madame de Saissac,
közös ismerősük felől érdeklődött a márkinőnél. Az efféle
személyes természetű szavak teljességgel szokatlan
udvariasságnak számítottak, ezért ámulatra késztették a
kíváncsiskodókat. Az egyik figyelmes szemtanú beszámolója
szerint tizenkét mondatot váltott a két asszony, ami valósággal
szenzációszámba ment az adott helyzetben. A királyné így akarta
az udvar tudomására hozni, hogy de Pompadour márkinő
udvarképes.
Maga Jeanne-Antoinette sem számított ilyen kedves
fogadtatásra, s olyannyira megzavarodott, hogy csak eldadogni
tudta a búcsúszavakat: „Madame, leghőbb vágyam, hogy tessek
önnek.”
 A dauphinnél tett, meglehetősen fagyosra és kényszeredettre
sikeredett bemutatkozó látogatás után véget ért a tortúra.
Jeanne-Antoinette az udvaroncok legnagyobb meglepetésére
igen jó benyomást keltett. Jó néhányuk azonban mégsem fogadta
el, és lépten-nyomon megkeserítette az életét. Ezek közé tartozott
Richelieu herceg, Argenson gróf vagy Maurepas, a
haditengerészet minisztere. Eme férfiak szemében örökké
alacsony származású, parvenü és betolakodó maradt.
Legfőképpen azonban a nép viselkedett vele szemben
ellenségesen, mint minden más királyi szeretővel szemben,
tékozló és fényűző életmódja irigységre és folyamatos
tiltakozásra adott okot.
Olyanok is akadtak persze, akik feltétel nélkül behódoltak
Madame de Pompadour szépségének és elragadó természetének.
Egyikük egy bizonyos Georges Leroy volt, Versailles fővadásza,
aki elragadtatásában valóságos himnikus sorokat vetett papírra:
„Valamivel magasabb a többinél, karcsú, kecses, hajlékony,
elegáns. Tojásdad alakú arca pompásan harmonizál alakjával; a
haja gyönyörű, inkább világosbarna, mint szőke; barnás szemét
hasonló színű szempilla ékesíti, orra tökéletes, szája elbűvölő;
hibátlan fogak, elragadó mosoly; bőrének színe a legszebb a
világon, ami ragyogó külcsínt kölcsönöz neki. Tekintete különös
kedvességet sugároz, ami talán annak köszönhető, hogy szeme
színét nehéz megállapítani; ez a tekintet nem a fekete szemek
eleven ragyogását, nem is a kék szemek lágy vágyakozását, de
nem is a szürke szemek élességét tükrözi. Szeme
meghatározhatatlan színének köszönhetően csábos a pillantása
és kifejező a tekintete. Arcán a lehető legkülönfélébb érzelmek
tükröződnek, egészében véve mégis kiegyensúlyozott ember
benyomását kelti… Megjelenésében egyesíti a nagyfokú
eleganciát és az első osztályú nemességet.”
 Madame de Pompadour tehát rendkívül vonzó megjelenésű
hölgy volt, ráadásul bájos, közvetlen teremtés is, aki ügyesen
bánt az emberekkel.
Magatartásának köszönhető az is, hogy a királyné, Maria
Leszczynska nem lett az ellensége. Soha nem volt gőgös vagy
arrogáns vele szemben, sokkal inkább tisztelettudó és aláza-tos.
Sőt rábírta Lajost, hogy mutasson több melegséget és odaadást a
felesége iránt. A király 1737 óta nem osztotta meg ágyát a
feleségével, de még a társaságát is kerülte. Lajos csak a protokoll
kényszerének engedve jelent meg olykor-olykor felesége
társaságában a nyilvánosság előtt. XV. Lajos kimondottan
hűvösen, de azt is mondhatnánk, udvariatlanul bánt a
feleségével. Madame de Pompadour azonban elérte a királynál,
hogy néhanapján legalább legyen egy kedves gesztusa a feleséggel
szemben. Az egyik megfigyelő ámulva jegyezte fel, hogy Lajos
egyik este néhány percre odaült felesége játékasztalához. Egy
más alkalommal – feltehetőleg szeretője kérésére – még szupéra
is meghívta petits cabinets-ébe. És 1746 első napján hosszú idő
óta először újévi ajándékot nyújtott át feleségének: egy arany
dohányszelencét. Azt beszélték, hogy a szelencét eredetileg
Madame de Pompadour édesanyjának szánta. Mivel azonban az
asszony 1745 karácsonyán meghalt, a márkinő rávette a királyt,
hogy a feleségének ajándékozza a szelencét.
Maria Leszczynska tisztában volt vele, kinek köszönheti ezt a
kegyes bánásmódot. Ez a vetélytársnő sokkal, de sokkal
kellemesebb volt, mint a felfuvalkodott Nesle nővérek. Meg is
jegyezte egyszer egy könnyű sóhaj kíséretében: „Ha már szerető,
akkor inkább ez, mint a többi.” XV. Lajos úszott a boldogságban.
De Pompadour márkinő személyében pontosan olyan élettársra
lelt, mint amilyenre mindig is vágyott. Nemcsak szép volt ez a nő,
hanem intelligens és derűs lelkületű is. Az asszony értett hozzá,
hogyan kell jókedvre deríteni a férfit, s kirángatni a rá-rátörő
mélabú okozta rossz hangulatból. Legfőbb erénye talán mégis az
volt, hogy – miként a Nesle nővérek – tudott bánni a királlyal, s
erősítette önbizalmát. Ezenfelül Jeanne-Antoinette
megteremtette számára a rég óhajtott meghitt otthonosságot, azt
a magánszférát, ahova visszahúzódhatott a hideg udvari etikett
elől.
Madame de Pompadour ragyogó ízléssel tette kellemessé
lakosztályaikat, s a király jól érezte magát bennük. XV. Lajos
nagyon élvezte ezt a polgárias környezetet. Itt az lehetett, aki
sehol máshol: ember. Valósággal felélénkült a szeretője
teremtette környezetben, felszabadultan társalgóit, s boldognak
érezte magát.
A márkinő tisztában volt vele, hogy milyen jótékony hatással
van a királyra, s folyton azon volt, hogy kis rendezvényekkel és
meghitt barátok körében elköltött szupékkal örvendeztesse meg
az uralkodót. XV. Lajos azok között érezte magát a legjobban,
akiket már régóta ismert és akikben megbízott. Lassan szokta
meg az új arcokat, egész életében idegenkedett a tömegtől. A
szupékat az úgynevezett „petits cabinets”-ben rendezték, vagyis a
király magánlakosztályában, s igen nagy megtiszteltetésnek
számított, ha vendégül láttak itt valakit. Azt, hogy ki kapjon
meghívást, Madame de Pompadour döntötte el.
Ezeken a vacsorákon a vendégek oldott és jó hangulatban
találkozhattak a királlyal. A fesztelen viselkedés is meg volt
engedve. Az étkeket ilyenkor két vagy három lakáj szolgálta fel,
akik nyomban vissza is vonultak, holott egyébként az volt a
gyakorlat, hogy az étkezés ideje alatt minden vendég mögött ott
állt egy szolgáló. Az étkezés után olykor maga a király szolgálta
fel a kávét, mielőtt a kártyaasztalhoz ültek volna.
 Madame de Pompadour ösztönösen is tudta, hogyan és mivel
szórakoztathatja a királyt. Ennek köszönhető, hogy Versailles-
ban egy kis magánszínházat alakított ki, melyben csak tizennégy
néző foglalhatott helyet. Az előadásokon természetesen – hiszen
jó színésznő és énekesnő volt – maga játszotta a főszerepeket. A
márkinő nagy odaadással készült az előadásokra, s az
udvaroncok minden követ megmozgattak, hogy valami kis
szerepet játszhassanak a színre kerülő darabban, vagy hogy
legalább ülőhelyet kapjanak a színházban. Mindazonáltal bírálni
kezdték a színházasdit a magas költségek miatt, úgyhogy öt év
múlva be kellett zárni.
Madame de Pompadour másik kedvtelése – amiben a király
is boldogan osztozott – kastélyok és kúriák építése és
berendezése volt. Újabb meg újabb ingatlanokat vásároltak,
házakat és rezidenciákat építettek vagy építettek át, így La Celle-
t, Crécyt, Bellevue-t, Brimboriumot, a compiégne-i és a
versailles-i remetelakot vagy a párizsi Elysée-t, hogy csak
néhányat említsünk. Az ingatlanok többségét természetesen a
király ajándékozta szeretőjének. Hála remek ízlésének, valamint
a szép és az értékes iránti érzékének, Madame de Pompadour
valóságos ékszert formált ezekből az ingatlanokból, melyek
többsége sajnos az 1789-es forradalom áldozatául esett, úgyhogy
ma már csak elmondásból vagy a fennmaradt tervrajzokból
gyaníthatjuk, milyen pompásak lehettek annak idején. A
látogatók már akkoriban csodájára jártak ezeknek a házaknak. A
márkinő remek érzékkel választotta ki a művészeket és a
kézműveseket. A falfestményekkel a kor leghíresebb festőjét,
François Boucher-t, a keretbetétes faburkolat elkészítésével
Verbeecktet, a lakkozással, a berendezés területén eme
újdonságnak számító eljárással pedig a Martin fivéreket bízta
meg. A pompás falikárpitok és szőnyegek Aubusson és Gobelin
műhelyeiből származtak. Minden helyiség önmagában is
valóságos remekműnek számított; könnyed, barátságos, elegáns
és nőies volt, olyan, amilyennek manapság a XV. Lajos-féle
stílust nevezzük, de ami igazából Madame de Pompadour
ösztönzésének és kezdeményezésének köszönhető. Mint egykor
Diane de Poitiers holdsarlója, úgy jelentek meg most díszítőelem
gyanánt a halacskák a márkinő lánykori nevére utaló
szimbólumként a falakon, az edényeken, poharakon vagy a
nippeken.
De nemcsak a belső berendezéssel törődött a király és
szeretője, hanem a kertépítéssel is. Mindenütt, ahol szívesen
tartózkodtak, s mindegy, hogy hagyományos királyi
rezidenciákról volt szó, mint Fontainebleau, Marly vagy
Compiégne, vagy új szerzeményekről, nagy figyelmet szenteltek a
kertépítésnek. A gondozott virágágyások és a nyírt bokrok mellett
tavakat és csatornákat ásattak, melyeken szórakozásképpen
csónakázni indultak vagy gondolára szálltak.
Madame de Pompadour imádta a virágokat, ezért minden
kedves birtokán üvegházakat építettek a ritka és nemes növények
nevelésére. A márkinő hozta divatba a vágott virágot. Minden
helyiségbe hatalmas vázákat állíttatott, melyekben aztán pompás
kompozícióba rendezte a virágokat. A márkinő lelkesedése a
királyra is átragadt, s szeretőjével együtt büszkén mutogatta
vendégeinek a kerteket és üvegházakat, s bennük a kertészet és
kertépítés területén elért legújabb eredményeket. Sokba került
persze ez a kedvtelés, bírálták is érte eleget Madame de
Pompadourt. Pellengérre állították tékozló hajlama miatt, s őt
okolták az állam gazdasági helyzetének romlásáért. Sok volt a
túlzás persze ebben a vádaskodásban, s nem is nevezhető
igazságosnak, mert az állam eladósodásának okait máshol kell
keresni. Mindenekelőtt az osztrák örökösödési háborúban, mely
hatalmas összegeket emésztett fel; ehhez járult még a politikai
élet felelős embereinek a tehetetlensége, valamint az udvaroncok,
a miniszterek és hivatalnokok körében uralkodó korrupció.
Csakhogy a nép a már-kinőt tartotta bűnbaknak, s őt tette
felelőssé minden politikai hibáért, minden katonai vereségért, s
egyáltalán minden, az országot sújtó szerencsétlenségért. A
moralizáló 19. század így rajzolta meg Madame de Pompadour
portréját: tékozló, meggondolatlan perszóna volt, aki pénzügyi és
erkölcsi romlást hozott Franciaországra.
 Nem kétséges, sokat költött a márkinő, de az nem állítható,
hogy önző, mohó vagy rosszindulatú boszorkány lett volna.
Madame de Pompadour szeretetteljesen és barátságosan bánt
embertársaival. Embersége – szemben az uralkodni vágyó
Madame de Montespannal, aki mit sem törődött embertársaival
– abban is megmutatkozott, ahogyan a királynéval bánt.
Embersége mellett szól az is, hogy példátlan karrierje ellenére
megőrizte a családjához fűződő szeretetteljes viszonyt. Sohasem
tagadta alacsony származását és rokonságát.
Szívből és gyöngéden szerette 1744-ben született kislányát,
Alexandrine-t, akit – miután Versailles-ba költözött – apja
gondjaira bízott. Gondoskodott róla, hogy lánya a legjobb
nevelésben részesüljön, s ahányszor csak tehette, meglátogatta.
François Poisson gyöngéd szeretettel gondoskodott
unokájáról, s ugyanúgy imádta, mint gyönyörűséges lányát, aki
Franciaország legbefolyásosabb asszonya lett. Büszke volt az ő
reinette-jére, de nem akart tőkét kovácsolni lánya szerencséjéből.
Pedig nemesi címet kapott a királytól meg birtokokat, például
Vandieres-ben és később Marignyban, de mivel sohasem akart
másnak és többnek látszani, mint aki, egész egyszerűen nem volt
hajlandó megváltoztatni a nevét, úgyhogy továbbra is Monsieur
Poisson maradt.
Madame de Pompadour természetesen jóságos
„bácsikájáról”, Monsieur de Tournehem-ről sem feledkezett meg,
akinek annyi mindent köszönhetett. Tenni akart érte valamit, s
rávette a királyt, hogy a középítkezések miniszterévé nevezze ki.
Monsieur Tournehem halála után Madame de Pompadour
fivérére, François-Abelre szállt volna a hivatal. A márkinő
szerette az öccsét, s szívesen közbenjárt volna az érdekében.
François-Abel azonban szerény fiatalember volt és – nővérével
szemben – hiányzott belőle a becsvágy Nem akart nővére révén
karriert csinálni. Művészeti tanulmányoknak szentelte idejét, s
hosszabb tanulmányutakra indult. Ő sem látta okát, hogy
letagadja származását, ezért amikor a király 1754-ben a Marigny
márkija címet adományozta neki, olyan címert csináltatott
magának, mely két halacskát ábrázolt.
Öccséhez hasonlóan Madame de Pompadour is élénken
érdeklődött a művészet és kultúra iránt, s mint maîtresse en titre
azzal tette a legnagyobb szolgálatot pályafutásának húsz
esztendeje alatt, hogy következetesen és hozzáértéssel támogatta
a művészeteket. A francia rokokó legnagyobb festői, köztük a már
említett François Boucher, egyszerre találták meg benne
pártfogójukat és kedvenc modelljüket. A márkinő azonban Van
Loo, Nattier, Chardin vagy Fragonard számára is tág teret és sok
lehetőséget biztosított a versailles-i udvarban.
Ugyancsak a gyűlölt királyi szerető volt az, aki a kor
legfrissebb szellemi áramlatát, a felvilágosodást támogatta. Sok
jelentős gondolkodót ismert már abból az időből, amikor még
mint Madame d’Étioles megnyitotta szalonját. Orvosa, dr.
Quesnay volt az, aki felhívta a márkinő figyelmét a tudósokra és
irodalmárokra, s aki az ismeretségüket is megszerezte. A művelt
és intelligens Madame de Pompadour érdeklődéssel és nyílt
szívvel fogadta az új eszméket és ezzel népszerűsítésükhöz is
nagyban hozzájárult.
François-Marie Arouet, ismertebb nevén Voltaire barátra és
mecénásra lelt benne. Madame de Pompadour megbocsátotta
impertinens viselkedését, kegydíjat szerzett neki és lakást
Versailles-ban, sőt királyi történetíróvá neveztette ki. 1746-ban a
Francia Akadémia tagja lett, s ezzel teljesült Voltaire régi álma és
vágya. Történt ez mindannak ellenére, hogy az 1734-ben
megjelent Filozófiai leveleket eredetileg, mint állam-és
vallásellenes művet betiltották. Voltaire műveiben a gondolat- és
vallásszabadság, a tolerancia, a polgári jogok mellett emelt szót, s
követelte az abszolutizmus és a vallási dogmák megszüntetését.
Az angol társadalmat állította példaképül, mely alkotmányos
monarchiát teremtett és hitbéli kérdésekben nagyfokú
toleranciát gyakorolt.
Anglia Charles-Louis de Secondat, baron de La Bréde et de
Montesquieu számára is példamutató országnak bizonyult. Az
1748-ban megjelentetett A törvények szelleme című művében
kritikus hangon szólt a különböző kormányzati formákról és a
hatalmi ágak szétválasztásának elvéről. A levél, melyet Madame
de Pompadour a mű elolvasása után 1751-ben Montesquieu-nek
írt, jól mutatja, hogy milyen mélyenszántó gondolkodás és
kritikus elmélyültség birtokában volt az akkor mindössze
huszonkilenc esztendős márkinő: „Megkaptam könyvét és
köszönet érte. Kitűnő. Könyvtáram kitüntetett helyén tartom,
ahol csak azoknak a szerzőknek a műveit őrzöm, akik, mint Ön is,
dicsőséget hoztak Franciaországra és felkeltették a külföld
irigységét. Ön megérdemli az Európa törvényadója címet, és nem
kételkedem benne, hogy hamarosan egyhangúlag megszavazzák
Önnek ezt a címet.
Mivel most éppen ráérek egy kicsit, beszélgessünk. Azt
mondja, lehetetlenség, hogy a keresztény vallás ötszáz évnél
tovább fennmaradjon Európában. Van valami igazság abban,
hogy sok pap mindent elkövet azért, hogy becsvágyával és
türelmetlenségével tönkretegye a vallást. A világ hosszú ideig
vaknak bizonyult, de újabban mintha visszanyerné látását és
mintha önnön javára munkálkodna. Igencsak tartok attól, hogy a
filozófusok, akik kétszer olyan élesen látnak, mint mások,
túlságosan is buzgón igyekeznek hasznukra fordítani ezt a
képességet.
 A keresztény vallás igazságot jelent, szentséget, vigaszt: nem
a kiirtására kell törekedni, hanem arra, hogy megszüntessük a
visszaéléseket. A szokások csorbítása és a visszaélések ellenére,
melyek feleslegesen megterhelik vallásunkat, mélységes
tiszteletet érzek iránta; de ez sem akadályoz meg benne, hogy
elítéljem a klérusnál tapasztalható intolerancia szellemét. A
hívők arra készülnek, hogy támadást indítsanak Ön ellen, mert
túl szabadon adott hangot – nem a hit, hanem a babona elleni –
véleményének. Remélem, hogy XV. Lajos sohasem üldözi majd
az eretnekeket, hiszen becsületes, de nem álszent ember. Ha az
ármány mégis erőszakra ragadtatná, akkor ez az Önnek szóló
levél kezeskedik értem: nem vádolhat majd azzal, hogy efféle
eljárás részese lennék.”
Egy egészen újszerű gondolkodásmód tört utat magának a 18.
század közepén, mely eltávolodott a metafizikától, közeledett a
racionalizmushoz, és mely hamarosan Diderot, és d’Alembert
Enciklopédiájában tükröződött vissza, melynek első kötete 1751-
ben jelent meg. Forradalmi műnek számított, mert nemcsak
dokumentálta korát, hanem egyetemes tudásszintjének kritikai
vizsgálatára és feldolgozására is vállalkozott. A szerzők azt a célt
tűzték maguk elé, hogy véleményformáló hatással legyenek és
hogy felszabadítsák az embereket az elavult képzetek és fogalmak
kényszere alól. Bár az Enciklopédia eleinte tiltott műnek
számított Franciaországban, mégis a felvilágosodás
gondolatvilága leghatékonyabb propagandaeszközének és ama
eszmék terjesztőjének bizonyult, melyek végső soron a francia
forradalom kitöréséhez vezettek.
És Madame de Pompadour volt az, aki a betiltás ellenére
lándzsát tört az Enciklopédia mellett. Az alkalmat egy a
Trianonban rendezett szupé melletti beszélgetés kínálta:
„Valliére herceg azt akarta tudni, miből készül a puskapor.
»Milyen furcsa. Az ember nap mint nap foglyokra lövöldöz a
parkban, meg persze emberekre is lövöldöz, olykor önmagát
veszi célba, de halvány sejtelme sincs róla, hogyan működik ez az
egész.« Madame de Pompadour kihasználta az alkalmat és így
válaszolt: »Bizony, így vagyunk majd mindennel. Például
fogalmam sincs róla, miből csinálják a rúzst, amit az arcomra
kenek.« »Kár – mondta Valliére herceg –, hogy Őfelsége elvette
tőlünk az Enciklopédiát. Pedig mindegyikünknek jó száz
pisztolba került. Ha megtarthattuk volna, most megtalálnánk
benne a választ az említett kérdésekre.» A király erre hozatott
egy példányt a könyvtárából, lakájok hordták be a súlyos
köteteket, s az est hátralévő részében azzal szórakoztunk, hogy
felütöttük a köteteket a puskapor, a rúzs és más szócikkeknél.
Annyi hasznunk lett az egészből, hogy az előfizetők
megtarthatták a maguk példányait, de a könyvesboltokban
továbbra sem lehetett az »Enciklopédiá«-hoz hozzájutni.”
Ekkoriban még nem ismerték fel, hogy milyen veszedelmes
anyagot tartalmaznak az új filozófusok művei. A szalonokban
lelkesen vitatkoztak az új eszmékről, sokan magukévá tették a
szabad szellemű és kritikus gondolkodásmódot, de a politika
hatalmasai későn kaptak észbe, nem támadták és nem terelték
más irányba a forradalmi gondolatokat.
A versailles-i udvar igen zárt világot alkotott, s szinte semmi
köze nem volt már a mindennapi élethez. Mély szakadék
tátongott az udvar és a párizsi polgárság között, s alig-alig akadt
valaki, aki felismerte volna a kor intő jelét. A „ce pays-ci”
embereinek minden energiáját lekötötte, hogy intrika és
cselszövés révén biztosítsák vagy erősítsék pozíciójukat.
Nem volt könnyű a szerető élete sem ebben az ármánykodó
versailles-i udvarban. Madame de Pompadournak, eltekintve
most az egyszerű párizsi polgároktól, szűkebb környezetében is
számos ellensége akadt, akik vagy írták vagy terjesztették a
márkinőt gyalázó írásokat. Ott volt mindjárt Richelieu herceg, a
híres Richelieu kardinális unokaöccse, aki folyvást a márkinő
polgári szokásait, ruháit és beszédmódját gúnyolta, mígnem XV.
Lajos mintegy mellékesen megkérdezte tőle, hányszor ült már a
Bastille-ban. Richelieu volt olyan eszes, hogy értsen a szóból, s
abbahagyta Madame de Pompadour kritizálását. Nem sokkal volt
kíméletesebb Madame de Pompadourral szemben Maurepas
gróf, a haditengerészeti miniszter sem. Maga fogalmazta
pamfletekkel, Madame de Pompadour leánykori nevére utaló
„poissonádokkal” támadta a királyi szeretőt, mígnem 1749
áprilisában a márkinő megelégelte a gyalázkodást, és panaszt tett
a királynál, mondván, a gróf sértegetései és ízléstelen célzásai
immár nem ismernek határt. XV. Lajos egyetértett abban a
szeretőjével, hogy Maurepas túlságosan is messzire merészkedett
a gyalázkodásban, ezért 1749. április 24-én megküldte neki
elbocsátó levelét: „M. le Comte de Maurepas, megígértem Önnek,
hogy személyesen értesítem, ha már nem tartok igényt
szolgálataira. Megparancsolom, hogy lépjen vissza államtitkári
hivatalától, s mivel pontchartraini birtoka túlságosan is közel van
hozzám, még ezen a héten költözzön Bourges-ba anélkül, hogy
erről előzetesen bárkit is tájékoztatna, lett légyen szó akár a
rokonairól is. Nem kívánom, hogy válaszoljon. Visszalépését
jelentse M. de Saint-Florentinnek. Lajos.”
Egyértelmű intézkedés, amiből mindenki megérthette, hogy
továbbra is Madame de Pompadour a király kegyeltje, akinek
napról napra nő a befolyása és a hatalma, mely az udvar
kulturális és társadalmi határain túli területekre is kiterjed. A
márkinő meg is tett mindent, hogy megerősítse helyzetét, s hogy
ez mindenki számára világossá és érthetővé váljon.
 Tekintélyét azzal is növelte, hogy saját udvartartásfélét
teremtett személye körül. A királynéhoz hasonlóan ő is a
versailles-i protokoll szigorú szabályai szerint celebrálta a
„lever”-t.
Hamarosan híre ment, hogy a márkinőt nem lehet kikerülni,
ezért mindenki igyekezett tiszteletét tenni nála. Sokan ezért
inkább Madame de Pompadour reggeli toalettjén kívántak jelen
lenni, mint a francia királynéén. A királyi szerető budoárjában
futottak össze a legfontosabb értesülések, nem pedig a korosodó
és jelentéktelen Maria Leszczynska környezetében.
A 18. század e jelentős dámájának reggeli toalettje
önmagában véve is valóságos szertartásszámba ment, és több
óráig is eltartott. A tükrös toalettasztal előtt ülve fogadta
hódolóit, miközben szolgálói felkészítették a napra. Az arcpúder
és a rúzs elengedhetetlen szépítőszere volt minden asszonynak,
aki kicsit is adott magára. „Faux pas”-nak számított, ha valaki
festetlenül lépett a nyilvánosság elé. Kitüntető figyelem illette
meg minden idők leghatásosabb ruhadarabját, az
abroncsszoknyát. Egy halcsontból készült, átlagosan három
méter átmérőjű vázra feszítették rá a selyemből vagy brokátból
varrt alsószoknyát, erre pedig egy elöl nyitott, más színű és más
anyagból készült szoknyát húztak. Most már a díszítőasszony
feladata volt, hogy felékesítse ezt a rengeteg anyagot. A képzelet
nem ismert határokat. A gyöngyök és a drágakövek mellett
bőségesen alkalmaztak a szoknya díszítésére szalagokat,
masnikat, de művirágokat és gyümölcsöket is. A ruhák mellett
szinte fel sem tűntek a meglehetősen szerény frizurák. Akkoriban
még nem jöttek divatba a Marie-Antoinette-féle méternyi
toronyfrizurák. Ekkoriban még simára fésülték hajukat a nők,
legfeljebb loknikat raktak bele, fejdísz gyanánt pedig drágakövet,
virágot vagy tollat használtak.
 Aki jelen volt Madame de Pompadour reggeli toalettjén,
kénytelen volt egész idő alatt állni, mert a helyiségben
egyetlenegy szék állt, azon is a márkinő trónolt, s fogadta az
udvaroncok hódolatát. Madame de Pompadour becsvágyó és
intelligens asszony volt. Tisztában volt vele, hogy a fölényes és
tiszteletet keltő magatartással hatni lehet az emberekre. A
márkinő udvartartásának szabályait még azok sem merték
áthágni, akik pedig szívük mélyén megvetették
felfuvalkodottságáért. Ő volt a király kegyence, tehát
érinthetetlen személy. Hatalmasabb volt a törvényes királynénál,
s befolyásosabb bármely miniszternél. XV. Lajos imádta Madame
de Pompadourt és jobban megbízott benne, mint a
minisztereiben. Mind gyakrabban fordult tanácsért szeretőjéhez,
s mind gyakrabban tárgyalt meg vele államügyeket.
Természetesen gyorsan híre ment, hogy a márkinő
tanácsadóként is mind fontosabb szerepet játszik, úgyhogy –
eltekintve most a szokásos kérvényezőktől – a külföldi követek is
lassanként hozzá fordultak a különböző ügyekben.
1759-ben Ligne herceg, Mária Terézia császárnő rendkívüli
követe így számolt be versailles-i látogatásáról:
„Igencsak elcsodálkoztam, midőn a királyi család tagjainál
tett látogatásom után egy társkirálynéféléhez vezettek, aki sokkal
fenségesebben festett, mint Maria Leszczynska, a valódi királyné,
aki egyébként csak egy egyszerű neveletlen nő volt.”
Madame de Pompadour azonban nagy árat fizetett
társadalmi felemelkedéséért. A maîtresse en titre címét
megszerezni és megtartani nem ugyanazt jelentette. Megtartani
ugyanis óriási erőfeszítésbe került, főleg egy olyan asszonynak,
akinek gyönge volt az egészsége. Márpedig a márkinő zsenge
gyerekkorától kezdve sokat betegeskedett, gyakran belázasodott
és sokat köhögött. A sok reprezentációs kötelezettség, a
környéken fekvő királyi rezidenciák gyakori, olykor heti
rendszerességgel ismétlődő megtekintése, a sok utazás
felemésztette a fiatal nő erőtartalékait. De nem csak fizikai,
hanem lelki megpróbáltatásokat is el kellett szenvednie a
márkinőnek, mert az ellenségei felől érkező intrikák és becsmérlő
szavak mellett a nép keserű gyűlölete is ellene irányult. Madame
de Pompadour mind gyakrabban kényszerült ágyba, olykor
napokig nem engedték felkelni, hogy erőt gyűjtsön a megerőltető
életmód folytatásához. Ehhez járult még a jó néhány vetélés, amit
a XV. Lajoshoz fűződő viszonya idején kellett elszenvednie.
Egészségi állapota fokozatosan rosszabbra fordult. Állandóan
kimerültnek, fáradtnak érezte magát, nehezen vette a levegőt,
vért köpött, ami arra utalt, hogy minden valószínűség szerint
tüdőbajban szenved. Mivel Madame de Pompadour nem volt
érzéki asszony, s fizikailag legyengült a folytonos betegeskedés
következtében, egyre terhesebbnek érezte a király gyöngédségét.
Ritkán talált gyönyörűséget benne. Lajos őseitől örökölt mohó
érzékisége hovatovább kielégíthetetlennek tűnt.
Eleinte mindent megtett, hogy fizikailag erőre kapjon és hogy
az ágyban is helytálljon. Vaníliával és ámbrával fűszerezett
csokoládét ivott, nyers szarvasgombát evett, amit már akkor is
aphrodisiacumnak tartottak. De minden hiába: nem akart erőre
kapni. Madame de Pompadour kétségbe volt esve, mert nagyon is
jól tudta, hogy pozíciója – a királyhoz fűződő meghitt, őszinte
viszony ellenére – nagymértékben attól függ, képes-e kielégíteni
a király szexuális igényeit. Minden fáradozása és próbálkozása
ellenére be kellett látnia, hogy testi vonatkozásban immár
semmit sem tehet a viszony megőrzéséért. Hamarosan azt vette
észre, hogy a király más asszonyoknál keres kielégülést. De
legyőzte önmagát, úrrá lett féltékenységén, s nagyvonalúan
elnézte a király félrelépéseit. Nem rendezett jeleneteket, nem
vonta kérdőre szeretőjét.
XV Lajos a versailles-i erdő egy szögletében, a pare aux
Cerfsben, ahogy a szarvasok részére kialakított vadasparkot
nevezték, egy kis vadászházat építtetett át szerelmi fészeknek.
Hűséges lakája, Lebel, időről időre középosztálybeli lányokat
költöztetett ide. A király velük múlatta az időt, Lebel nem árulta
el nekik, hogy a király kedvére tesznek, ehelyett azt sugdosta a
fülükbe, hogy külföldi arisztokratát fogadnak ágyukba. Lajos egy
ideig legalább megőrizte inkognitóját.
Ha a hölgyek „szolgálati ideje” lejárt, nagyvonalú
kárpótlásban részesültek: jól kiházasították őket. Ha teherbe
estek, akkor természetesen gondoskodtak a gyermekek jövőjéről.
Időnként maga Madame de Pompadour vette kézbe a lányok
ügyes-bajos dolgainak intézését. Komornája, Madame de
Hausset számolt be arról, hogy a márkinő egyszer a következő
feladattal bízta meg: „Pár napra átmegy az avenue Saint-
Cloudban álló házba. Ott talál majd egy fiatal perszónát, akinek
pár napja van a szülésig… Azért választottuk magát, hogy
diszkréten és a király kívánságai szerint járjon el. Ott lesz a
keresztelőn, s megadja az anya és az apa nevét… Erre azt mondta
a király: »Giumard majd megmondja Önnek az anya és az apa
nevét…«, és átadott ötven Lajos-aranyat. »Ugye gondoskodik a
gyermekágyas nőről? Rendes, de kissé együgyű gyermekről van
szó. Bízom benne, hogy kellő diszkrécióval kezeli az ügyet.
Minden egyéb teendőről tájékoztatja majd a kancellárom«,
mondta a király és ezzel Madame de Pompadourhoz fordult.
Majd kiment a szobából.” Madame de Pompadour belátta, hogy
helyesen döntött, amikor szemet hunyt a király szerelmi élete
fölött, mert a vadasparkbeli csinos, ámde egyszerű lánykák
semmiféle veszélyt nem jelentettek rá nézve. Ellenkezőleg:
udvarbeli pozíciója azóta erősödött meg igazán, hogy már nem
volt a király szeretője.
A király és Madame de Pompadour szerelme nyolc év, tehát
1753 után bensőséges barátsággá szelídült. XV. Lajos belátta,
milyen nagy szüksége van a márkinőre. Nagyon is megszokta már
az asszony szerelmét, szeretetét, melegségét, okosságát, s a
tanácsaira is szüksége volt. A családias légkört és meghittséget a
márkinő jelentette a királynak. E tekintetben ama leányzók
semmiféle veszedelmet nem jelentettek Madame de
Pompadourra.
Nem úgy a közvetlen közelében élő tekintélyes, nemesi
származású hölgyek, akik a király körül forgolódtak, vagy akiket a
márkinő ellenségei állítottak Lajosra. 1753-ban történt, hogy
Madame de Pompadour egyik legközelebbi barátnője, egy
bizonyos d’Estrades grófnő, szeretőjével, d’Argenson
hadügyminiszterrel közösen, aki egyébként esküdt ellensége volt
a márkinőnek, cselvetéssel próbálkozott. Elhatározták ugyanis,
hogy a gyönyörű, tizennyolc esztendős Madame de Choiseul-
Romanet révén buktatják meg Pompadourt. A fiatalasszony azt a
megbízást kapta, hogy csábítsa el a királyt, de mindaddig
hitegesse, míg meg nem ígéri, hogy Madame de Pompadourt
elbocsátja.
Lajos ráharapott a horogra. Képtelen volt ellenállni az ifjú
hölgy szépségének. Végül, hogy megkaphassa, fűt-fát megígért
neki. Madame de Choiseul alig kelt ki a király ágyából, máris
megbízóihoz rohant és jelentette, hogy Lajos őrülten
beleszeretett és megígérte, hogy elbocsátja Madame de
Pompadourt. A cselszövők öröme azonban korainak bizonyult.
Nem számoltak ugyanis a kis cinkos naivitásával. Choiseul grófnő
ugyanis engedett Stainville gróf, egyébként távoli rokona
csábításának, aki így könnyűszerrel megszerezte azokat a
szerelmes leveleket, melyeket a király írt legújabb kedvesének, s
amelyekben szó esik Madame de Pompadour elbocsátásáról is.
Madame de Pompadour természetesen fel volt dúlva, hiszen
futótűzként terjedt a bukásáról szóló híresztelés. Kétségbe volt
esve. Ám mentőangyala támadt, mégpedig annak a Stainville
grófnak az alakjában, aki azelőtt az ellenségei táborát erősítette,
igaz, csak azért, mert elvei ellen valónak tartotta, hogy a király
szeretőt tartson. Nem tudni pontosan, mi volt az oka, hogy a gróf
Madame de Pompadour mellé állt. Talán az, hogy riválisát, a
királyt elűzze szeretője mellől? Vagy azért, mert nem bírta
elviselni, hogy egy, a rendjéből való nemesasszony, ráadásul a
családi klánból való nő lealjasodjon a szerető szerepére?
Akárhogy történt is, tény, hogy kihallgatást kért a márkinőtől és
átadta neki a leveleket.
Madame de Pompadour nyomban tudta, hogy a levelek
segítségével tisztázhatja a helyzetet, mert XV. Lajos mindennél
jobban gyűlölte az indiszkréciót.
És valóban az történt, amire a márkinő számított. Amikor
megmutatta a királynak a kezére játszott leveleket, Lajos olyan
nagyon megharagudott, hogy nyomban lelohadt benne a
Madame Choiseul-Romanet iránti lelkesedés, s elűzte udvarából
az indiszkrét hölgyet.
Stainville grófot viszont – Madame de Pompadour
javaslatára – kinevezték szentszéki nagykövetnek. A márkinő és a
gróf, akik azelőtt nem szenvedhették egymást, az ügy kipattanása
után tisztelettel viseltettek egymás iránt.
A tulajdonképpeni felbujtóknak, vagyis Madame d’Estrades-
nak és d’Argenson grófnak azon kívül, hogy csalódniuk kellett a
puccs sikertelensége miatt, nem esett semmi bajuk. Ám két évvel
később Madame d’Estrades túlfeszítette a húrt. 1755
augusztusában ugyanis XV. Lajos levelet írt az újfent
betegeskedő, ezért ágyhoz kötött márkinőnek, melyben egy
politikai természetű ügyről fejtette ki nézeteit. Amikor a király
levele eltűnt a márkinő éjjeliszekrényéről, Madame de
Pompadour nyomban tudta, hogy a tettes csakis a grófnő lehet. A
kémkedő dámát nem sokkal rá egy „lettre de cachet”
kibocsátásával száműzték az udvarból. Két évvel később
szeretőjére is ez a sors várt. Az ilyen és ehhez hasonló események
félelemmel és aggodalommal töltötték el a márkinőt, de
ugyanakkor erősítették is a pozícióját.
A király 1752-ben hercegnővé nevezte ki szeretőjét, de hogy
az irigykedésnek és az ellenségeskedésnek elejét vegye, továbbra
is márkinőnek nevezte. Madame de Pompadour ezúttal koronát
és hercegi palástot festetett címerébe. Most már megillette a jog,
hogy ülve maradjon a király jelenlétében. Madame de
Pompadour tudta ugyan, hogy a pozíciója rendíthetetlen, hogy
továbbra is a király kegyeltje, de azért nem bízta el magát, s éber
tekintettel követte az udvarban zajló eseményeket. A barátoknak
és rokonoknak írt leveleit át- meg átszövi valami szomorúság és
keserű felismerés. 1750-ben például a következő tanáccsal szolgál
öccsének: „Az udvaroncokról is lenne egy-két szavam. Ha a
származása megengedné Önnek, hogy az oly kívánatosnak tűnő
hivatalokért tülekedjen és versengjen a többi udvaronccal, akkor
bizton számíthatna rá, hogy titkon megpróbálnának ártani
Önnek, de mivel nem vágyik hivatalra, ezért teljes
közömbösséget tanúsítanak Önnel szemben.”
Nem sokkal később így írt: „Ama szerencsés kivételtől
eltekintve, amikor az ember együtt lehet a királlyal, ami persze
mindenért kárpótol, nem tapasztalok mást, mint aljasságot és
közönségességet, egyszóval csak a legrosszabbat, amire ember
képes.”
 Madame de Pompadour, aki rendkívüli szépségének
köszönhette, hogy az udvari társadalom csúcsára jutott, aki
mindent elkövetett, hogy mint maîtresse en titre megtartsa és
megerősítse a pozícióját, senkinek sem ajánlotta, hogy az ő
példáját kövesse, legkevésbé a saját lányának, hiszen pontosan
tudta, számos irigye és ellensége támadt. Ebből a szempontból
nagyon is érthető az a levél, amit 1752-ben írt az édesapjának:
„Úgy látom, Alexandrine egyre csúnyább; de amíg nem
riasztóan ronda, addig nem is bosszankodom miatta, mert a
világért sem óhajtanám, hogy világraszóló szépség váljon belőle.
A szépséggel ugyanis csak ellenséget szerez magának az ember az
asszonyok között, akik barátaikkal együtt az emberiség harmadát
teszik ki.”
Madame de Pompadour imádta kislányát, s már korán
igyekezett megfelelő házastársat keríteni neki. Édesanyjához
hasonlóan Madame de Pompadour is azt akarta, hogy lánya
magasabb körökből való férfiúhoz menjen feleségül. Mivel a
királlyal folytatott viszonyából nem született gyermeke, a lánya
révén szeretett volna valami közösséget a királyi vérrel. Volt XV.
Lajosnak egy fia második szeretőjétől, Madame de Vintimill-től,
akit Charles-Emanuelnek hívtak, s aki apja szakasztott mása volt,
ezért tréfásan „demi-Louis”-nak is neveztek. Madame de
Pompadour ezt a fiút nézte ki leendő vejének. Egy nap –
Alexandrine és Charles-Emanuel éppen a kertben játszott –
szóba hozta a dolgot a királynál. Lajos meglehetősen ingerülten
reagált, úgyhogy a márkinő letett a tervéről.
Nem sokkal ezután Richelieu fiát szemelte ki, ám a herceg
elutasította az ajánlatot. Túl erős volt benne a rendi gőg ahhoz,
hogy egy polgári származású leányzót menyének elfogadjon, még
ha ez a leányzó a király szeretőjének gyermeke volt is.
 Madame de Pompadour megspórolhatta volna a sok
megaláztatást, mert Alexandrine-t már 1754-ben elvitte a
tüdőbaj. A márkinő soha nem heverte ki ezt a csapást.
Ahogy gyengült a király és szeretője szexuális kapcsolata, úgy
erősödött és mélyült a barátságuk. A király mind nagyobb
bizalommal fordult szeretőjéhez, úgyhogy állampolitikai
ügyekben is kikérte tanácsát és bevonta a miniszterekkel
folytatott megbeszélésekbe is.
XV. Lajos 1756-ban a királyné rendkívüli udvarhölgyévé
nevezte ki Madame de Pompadourt. Magas kitüntetésnek
számított ennek a posztnak az elnyerése, ami egyúttal biztos jele
volt annak, hogy immár nem szeretője a királynak, mert az
istenfélő Maria Leszczynska nem tűrt volna meg maga mellett
olyan asszonyt, aki kettős házasságtörésben él. Azonkívül Lajos
sem alázta volna meg feleségét azzal, hogy vetélytársát nevezi ki
udvarhölgyének. Madame de Pompadour, hogy elterelje még a
gyanú árnyékát is, gyóntatója tanácsára levelet írt férjének,
Monsieur d’Étioles-nak, melyben azt kérte, bocsásson meg neki
és vegye vissza. Persze maga sem gondolta komolyan a dolgot,
úgyhogy nagyon megkönnyebbült, amikor a férje azt válaszolta,
hogy oly sok év után immár valóban nem lehetséges a házasság
folytatása. A márkinő csak a forma kedvéért óhajtotta a
kibékülést, hogy méltó legyen új hivatalára. Madame de
Pompadour igazából nem akarta elhagyni a királyt, sőt a
korábbinál is fontosabb szerepet kívánt játszani az udvarban.
A márkinő volt olyan eszes, hogy felismerje, miként erősítheti
a saját pozícióját. Nélkülözhetetlenné vált a király számára, s az
is akart maradni, miután rájött, hogy nagyon is érdeklik a
politikai ügyek és a társadalmi kérdések. Madame de Maintenont
választotta példaképül, aki intelligenciájának és eszességének
köszönhetően élvezte XIV. Lajos bizalmát – egészen a király
haláláig.
Madame de Pompadour példaképét követve maga is
teremteni szeretett volna valamit, ami dicsőséget hoz a nevére.
Madame de Maintenon megalapította Saint-Cyrt, az
elszegényedett nemesi származású lányok iskoláját, amely nagy
népszerűségnek örvendett. Madame de Pompadour mint egy
ecole militaire, vagyis katonaiskola alapítója kívánt bevonulni a
történelembe.
A 18. század közepén a francia tisztek képzése sok
kívánnivalót hagyott maga után. Poroszország átütő erejű
hadserege magas mércét állított az európai hadseregek elé az
osztrák örökösödési háborúban. Teljesen nyilvánvalóvá vált,
hogy Franciaországnak sok behoznivalója van mind a stratégiát,
mind a hadsereg belső rendjét illetően. Az École Militaire 1751-
ben történt alapítása azt a célt szolgálta, hogy hozzájáruljon a
francia fegyveres erők modernizálásához. Kereken ötszáz nemesi
származású ifjú kapott itt alapos katonai kiképzést. Hogy milyen
hatékony volt ez a kiképzés, azt fél évszázaddal később az
intézmény egykori növendéke, Bonaparte Napóleon bizonyította
be, aki remekül felkészített és irányított hadseregével fél Európát
meghódította.
Egy évre rá Madame de Pompadour újabb emlékművet
állított magának a sévres-i porcelángyár felépítésével. Korábban
a szászországi Meissené volt a porcelángyártás monopóliuma
Európában. A magánkézben lévő vincennes-i kis manufaktúra
ugyanis – bár kitűnő termékeket dobott a piacra – képtelen volt
kilépni a szász porcelángyár árnyékából. Madame de
Pompadournak köszönhető, hogy az állam átvette ezt a kis
üzemet és Sèvres-ben egy nagyobb épületben folytathatta a
termelést. így született meg a híres sévres-i porcelán, mely
újszerű színvilágával és híres művészek tervezte termékeivel
rövid idő alatt meghódította az európai piacot.
XV Lajos uralkodása alatt Franciaország gazdasági élete
rohamos fejlődésnek indult, s az emberek életszínvonala is
jelentősen javult. Ennek az oka mindenekelőtt a gyarmatokkal
folytatott virágzó kereskedelemben és az úthálózat kiépítésében
keresendő. Ehhez járult még a korábbinál megbízhatóbb
adminisztráció megszervezése, a polgári jog egységesítése és a
bírósági eljárás kodifikálása, de a mérnök- és technikusképzés
támogatása is. Összességében tehát elmondható, hogy ebben a
korban teremtődtek meg a modern államiság alapjai.
Eme kétségtelenül pozitív intézkedések ellenére a belpolitikai
helyzet örökös vitára és ellenségeskedésre adott okot. A
kormányzati reformkísérletek sokszor hajótörést szenvedtek a
privilegizált társadalmi csoportok ellenállásán. így például 1749-
ben, amikor Machault d’Arnounville pénzügyminiszter bevezette
az ötszázalékos jövedelmi adót, aminek az volt a célja, hogy
megoldja a háború okozta pénzügyi problémákat. Az újszerű és
jogszerű az volt ebben az adózási formában, hogy minden polgárt
kivétel nélkül jövedelme szerint érintett volna. Ám a nemesség, a
klérus és a parlament oly hevesen támadta, hogy Machault végül
visszavonulót fújt és az adózás legsúlyosabb terheit újfent a
harmadik rend vállára tette.
A leggyakrabban mégis a parlamenti ellenzék nehezítette meg
a király helyzetét. Képviselőik a királyi hatalom ellenőrző
orgánumának gondolták magukat és vindikálták maguknak a
jogot, hogy beleszólhassanak a rendeletek kibocsátásába és a
törvények megfogalmazásába. A képviselők, mint a feltörekvő
polgárság szószólói mindenáron gazdasági és társadalmi
szerepükhöz méltó befolyásra akartak szert tenni, de voltak
pillanatok, amikor a királlyal való szembenállásuk puszta
öncélnak bizonyult. A képviselők egyház- és királyellenes
támadásai 1757. január 5-én arra bátorítottak egy Robert-
François Damiens nevű férfit a versailles-i udvarban, ahova
gyakorlatilag bárki bemehetett, hogy megvárja a király érkezését.
Amikor XV. Lajos kiszállt hintájából, Damiens odalépett hozzá.
Mindenki azt hitte, hogy a férfi kérvényt akar átadni a királynak.
Ám Damiens tőrt rántott és mellbe szúrta a királyt.
A merénylőt, aki meg sem próbált elmenekülni, ott helyben
letartóztatták. A kihallgatás során kiderült, hogy az ágrólszakadt
férfi elmebeteg lakáj, aki többször is kihallgatta néhány képviselő
heves vitáját. S mivel a vita során a képviselők élesen bírálták a
királyt, úgy érezte, eljött az ideje, hogy a szót tett kövesse.
Mindamellett azt vallotta, hogy nem megölni, hanem
figyelmeztetni akarta XV. Lajost. Ennek ellenére éppen olyan
kegyetlen nyilvános kivégzés várt rá, mint 1610-ben arra a
Ravaillacra, akit IV. Henrik megölésével vádoltak: Damiens-t,
miután izzó fogókkal ejtett sebeibe égő szurokgyantát öntöttek,
lovakkal szétszaggatták és elégették.
A király sebei gyorsan gyógyultak. XV Lajosnak szerencséje
volt, mert január 5-én hidegre fordult az idő, ezért az ing,
mellény és kabát fölé szőrmével bélelt köpenyt vett, mely
megakadályozta, hogy a tőr mély sebet sejtsen rajta. Lajos
környezete mégis sokáig aggódott az uralkodóért, sokan azt
gyanították ugyanis, hogy a merénylő mérgezett tőrrel támadt rá.
Madame de Pompadour őrjítő bizonytalanságban töltötte a
merénylet utáni napokat. Össze volt roppanva. Ráadásul a nép jó
alkalmat látott a merényletben arra, hogy ismét Madame de
Pompadour bukását követelje. Az udvarban is akadt jó pár
ember, akik úgy gondolták, eljött az ideje, hogy
megszabaduljanak a nagyhatalmú szeretőtől. A két miniszter,
d’Argenson és Machault felkereste az asszonyt, és távozásra
szólította fel.
A könnyező márkinő már majdnem nekilátott a
csomagolásnak, hogy valamelyik kastélyba vonuljon vissza,
amikor váratlanul minden jóra fordult.
Bár XV. Lajos könnyebb sérüléssel megúszta a merényletet,
lelkileg annál többet szenvedett tőle. A nép küldöttjét látta
Damiens-ben, mely nyilvánvalóan megtagadta az
engedelmességet. Kételkedni kezdett uralkodói képességeiben, s
súlyos depresszió lett úrrá rajta.
Öt nap elteltével azonban – mindenki legnagyobb ámulatára
– felkelt betegágyából, melyet szinte éjjel-nappal a királyi család
tagjai őriztek, hogy átmenjen Madame de Pompadourhoz.
Barátnője nyilvánvalóan értett a nyelvén. Két órán keresztül
beszélgetett a királlyal, s elűzte lelkéből a félelmeket és a
levertséget. Az egyik szemtanú szerint a király új emberként
hagyta el a márkinő lakosztályát. Nyugodtan, jó hangulatban
látott munkához.
Két úriembernek azonban nyilvánvalóan elmúlt a jókedve.
D’Argenson és Machault elhamarkodottan cselekedett, mert a
helyzet egyik pillanatról a másikra megváltozott. Most már
ugyanis Madame de Pompadour élt a lehetőséggel, hogy
megszabaduljon ellenségeitől. D’Argenson az alábbi levelet kapta
a királytól:
„M. d’Argenson, nem tartok igényt további szolgálataira, s
megparancsolom, mondjon le hadügyminiszteri és minden más
hivataláról, vonuljon vissza Les Ormes-i birtokára.”
Machault, akit a király nagyra tartott, s akitől nehéz szívvel
vált meg, sokkal barátságosabb hangú levelet kapott:
„Monsieur de Machault, bár meg vagyok győződve
tisztességéről és becsületes érzületéről, a körülmények mégis arra
kényszerítenek, hogy visszakérjem a pecsétet, és hogy elfogadjam
a haditengerészeti miniszteri hivataláról szóló lemondását.
Változatlanul bízhat jóindulatomban és barátságomban. Ha
gyermekei ügyében kegyelmet kérne tőlem, bármikor megteheti.
Üdvösnek tartanám, ha egy ideig Arnounville-ben maradna. A
pecsétőri illetmény és cím továbbra is megilleti.”
Nem a Madame de Pompadourral szembeni ellenséges
érzület volt az igazi oka annak, hogy a király menesztette a két
férfit. A tulajdonképpeni ok a politikai nézeteikben keresendő.
D’Argenson és Machault egyaránt ellenezte Franciaország új
külpolitikáját, mely múlt évben, a „szövetségek felmondása” után
vált nyilvánvalóvá.
Anglia ugyanis az utóbbi években nagyon ellenséges
magatartást tanúsított Franciaországgal szemben a tengeren és a
tengeren túli gyarmatokon. Az említett régiók fölötti uralomért
folyt a küzdelem; a nézeteltérések kiéleződtek, a háború
elkerülhetetlennek látszott. Mivel a gyarmatok komoly gazdasági
jelentőséggel bírtak, a franciák mindenáron meg akarták védeni
őket Angliával szemben.
Franciaországnak semmi oka nem volt arra, hogy Európában
háborúzzon. Ausztria azonban folyton résen volt II. Frigyes
porosz király fenyegetőzései miatt; Mária Terézia bízott benne,
hogy belátható időn belül visszaszerzi Sziléziát, ami 1742-ben, az
első sziléziai háború végén porosz uralom alá került. Ausztria
Kaunitz gróf, Mária Terézia kancellárja kezdeményezésére
közeledett az ősellenségnek számító Franciaországhoz. Kaunitz,
aki 1750 és 1752 között nagykövetként szolgált Franciaországban,
elnyerte XV Lajos és Madame de Pompadour rokonszenvét. A
gróf okos ember volt, s felismerte, hogy a két állam közeledését
leginkább Madame de Pompadour révén érheti el. Az volt
ugyanis a helyzet, hogy a legtöbb francia miniszter, köztük
d’Argenson a hadügyekért és külügyekért felelős miniszter és
Machault haditengerészeti miniszter poroszbarátnak vallotta
magát, Madame de Pompadour viszont mélységesen gyűlölte II.
Frigyest. A porosz király ugyanis nem valami hízelgő módon
nyilatkozott róla, amikor condrának, lotyónak nevezte. Persze
nemcsak róla tett csípős megjegyzéseket, hanem nála rangosabb
hölgyekről, Mária Teréziáról és Erzsébet cárnőről is. Madame de
Pompadour e tekintetben igen előkelő társaságba került.
Madame de Pompadour poroszellenes érzülete jól jött az
osztrákoknak, s az új osztrák követnek, Adam Starhemberg
grófnak is a kezére játszott diplomáciai küldetésében. A gróf
1755-ben titkos küldetésben érkezett Versailles-ba, hogy mielőbb
találkozhasson Madame de Pompadourral és előadhassa neki az
osztrák javaslatokat: a szövetség létrejötte esetén Ausztria
területi engedményeket tenne Franciaországnak Németalföldön,
és azonfelül támogatná Conti herceget abban, hogy lengyel
királlyá válasszák. Ausztria ezenkívül engedélyezné a
németalföldi kikötők, Nieuwport és Ostende használatát
Franciaországnak az Angliával folytatandó háború idejére. Végül
egy olyan javaslattal állt elő, ami a legérdekesebb lehetett a
franciák szemében: Ausztria felmondaná az Angliával kötött
szövetségét. Ellentételezésként Franciaország mondja fel
Poroszországgal az osztrák örökösödési háború óta fennálló
szövetségét.
Madame de Pompadour hiúságának igencsak hízelgett, hogy
Mária Terézia őt választotta közvetítőnek. Nagy becsvággyal
vetette bele magát új feladatába. Meg volt győződve róla, hogy
nagy szolgálatot tesz Franciaországnak. Sikerült rávennie XV.
Lajost, hogy fogadja el az osztrákok javaslatait. Nem lehetett
nehéz dolga, mert a király sem kedvelte II. Frigyest. A javaslatok
elfogadásának legfőbb oka azonban mégiscsak az volt, hogy
legnagyobb ellenségét, Angliát sikerült ily módon kivonni a
szövetségből. A szigorúan titkos tárgyalásokat, melyekbe
Madame de Pompadour régi bizalmasát, de Bernis abbét is
bevonta, Babiole-ban, a márkinő bellevue-i kastélya közelében
fekvő kis kúriájában folytatták.
1756. január 16-án, amikor híre ment, hogy Poroszország
szövetségre lépett Angliával, Franciaországnak immár minden
oka megvolt rá, hogy elfogadja az osztrák javaslatokat. Ausztria
és Franciaország még ugyanebben az évben, május 1-jén aláírta a
semlegességi és védelmi egyezményt, melyhez Oroszország is
csatlakozott a következő esztendő januárjában. 1757 májusában
pedig Svédország is belépett a szövetségbe.
Madame de Pompadour nagyon büszke volt a
teljesítményére. Való igaz, az ő rovására írható az az esemény is,
amely a „szövetségesek felbomlása” néven vonult be a
történelembe, s amely oly végzetes következményekkel járt
Franciaország jövőjét illetően.
A márkinő egyelőre sikerének dicsőségében sütkérezett, s
szívesen vette Kaunitz dicséreteit és hízelgéseit. A kancellár jól
tudta, hogy Madame de Pompadour mennyire élvezi a hízelgő
szavakat. Levele, melyben az asszony dicsőségét zengi, elérte
célját. 1756. június 9-én kelt levelében például ezt írta:
„Madame, az Ön buzgalmának és bölcsességének
tulajdonítható mindaz, amiben a két udvarnak sikerült
egyezségre jutnia. Én legalábbis így érzem, s nem tagadom,
elégtétellel tölt el, hogy mindezt megvallhatom Önnek, egyben
köszönetét mondok jóindulatáért és segítőkészségéért. Legyen
szabad tudomására hoznom: Ő Császári Felsége igazságot
szolgáltat Önnek mindenben, ami megilleti, hiszen oly érzésekkel
viseltetik Ön iránt, hogy szebbet vagy jobbat nem is kívánhat
magának. Úgy érzem, hogy mindazt, ami történt, kivívja majd a
pártatlan nyilvánosság és az eljövendő nemzedék elismerését.
Am nagyon sok és az Ön képességeihez méltó tennivaló vár még
ránk, és Ön nem tehet le ama szándékáról, hogy végbevigye
azokat a cselekedeteket, melyek hazájában mindörökre megőrzik
az Ön emlékét. Meg vagyok győződve róla, hogy minden
cselekedetét ez a szándék vezeti majd. Ha így tesz, nem marad el
a siker. Már előre is osztozom az ebből a sikerből támadt
dicsőségben és elégtételben, mert bizonyos lehet benne, hogy
nincs őszintébb és tiszteletteljesebb hódolója, mint az Ön
alázatos és engedelmes szolgája,
Kaunitz gróf.”
Az efféle szavak természetesen jót tettek a márkinő lelkének,
aki semmit sem tartott kívánatosabbnak, mint hogy nevét egy
áldásos művel kapcsolatban emlegessék.
Kaunitz egy portrét kért a márkinőtől, s amikor Madame de
Pompadour megírta neki, hogy a kép elkészült, akkor
válaszleveléhez egy utóiratot biggyesztett a maga elbájoló
stílusában, amely a mai olvasó szemében túlzásnak tűnhet, de
amely nagyon is megfelel a korízlésnek:
„P. S. Madame, biztos lehet benne, hogy kínzó
türelmetlenséggel várom elragadó portréját, amivel az a szörnyű
Monsieur de La Tour oly hosszú ideje kecsegtet. Könyörgök,
váltson meg kínjaimtól, s részesítsen abban a kegyben, hogy
mihamarabb elküldi. Legmélyebb tisztelettel csókolom a kezét.
Kaunitz-Rietber gróf.”
A márkinő legnagyobb örömét azonban mégiscsak az
jelentette, amikor a császárnő egy leereszkedő gesztus
kíséretében, ajándékkal ismerte el XV. Lajos szeretőjének
szolgálatait. Míves írópultról volt szó, melybe beleillesztették
Mária Terézia portréját. Az ajándékot 1759-ben adták át Madame
de Pompadournak, aki alázatos hangú levélben mondott
köszönetét a mélyen tisztelt császárnőnek:
„Császári, Királyi és Apostoli Felségnek, Magyarország és
Csehország Királynőjének.
Madame, szabad remélnem, hogy Ő Császári Felsége
kegyeskedik fogadni legalázatosabb köszönetemet és hálám
tiszteletteljes kifejezését, mely hálaérzés a nekem küldött
felbecsülhetetlen portré láttán eltölt.
Madame, ha ezt az értékes ajándékot olyasvalaki érdemli ki,
akit lelke mélyéig eltölt az elragadott csodálat, melyet Ő Császári
Felsége elbűvölő bája és heroikus erénye vált ki, akkor nálam
méltóbbra nem lel. Bátorkodom hozzátenni, hogy Ő Császári
Felsége alattvalói között nem akad senki, aki eme ritka és
magasztos erényeket őszintébben tisztelné nálam. Ön megszokta
már, Madame, hogy ama emberek arcán, akik oly szerencsések,
hogy az Ön közelében lehetnek, felismerje azokat az érzéseket,
melyeknek voltam szerencsés kifejezést adni. Mégis azt remélem,
hogy Ő Császári Felség kegyeskedik az én érzelmeimet
amazokétól megkülönböztetni és ama mély tiszteletem
kifejezésének tekinteni, mellyel maradok alázatos és engedelmes
szolgája,
Jeanne de Pompadour.”
Madame de Pompadour azonban nem sokáig örülhetett
állítólagos politikai érdemeinek.
A poroszok 1756. augusztus 29-én hadüzenet nélkül
lerohanták az Ausztriával szövetséges Szászországot, és a
következő év tavaszán behatoltak Csehországba. Ezzel kezdetét
vette a hétéves háború, s hamarosan kiderült, hiba volt
szövetségre lépni Ausztriával.
Szászország baráti országnak számított, mert a dauphin
második felesége Maria Josepha szász hercegnő volt. Az
Ausztriával kötött védelmi szövetségből gyorsan támadó
szövetség lett, s Franciaország háborúba sodródott. A franciák
már 1757. november 5-én megsemmisítő vereséget szenvedtek
Rossbachnál a Hannoverrel, Hessennel és Braunschweiggel
együtt harcoló poroszoktól, s újfent megmutatkozott, hogy
Franciaország nagyon is rászorulna a következetes belpolitikai és
katonai reformokra: a miniszterek nem tudtak egységre jutni
egymással, sokan közülük nyíltan szembefordultak az új
külpolitikai elképzelésekkel; a parlament tiltakozott az új adók
bevezetése ellen, amiből a háborús kiadásokat fedezték volna, a
hadsereg vezetői pedig azon vitatkoztak, kit illet a hadvezetés
joga.
Franciaországnak az volt a célja az új szövetséggel, hogy ne
támadják hátba, ha tulajdonképpeni ellenségével, Angliával kerül
szembe. Most viszont egyszerre két fronton kellett felvenni a
harcot: a kontinensen Poroszországgal és annak szövetségeseivel,
a gyarmatokon és a tengerentúlon pedig Angliával. Franciaország
a spanyol segítség ellenére alulmaradt az angol flottával
szemben. A tengerentúli színtereken küzdő csapatokhoz csak
lassan vagy egyáltalán nem jutott el az utánpótlás. Túlságosan
későn fogtak hozzá új hajók építéséhez és felszereléséhez.
Madame de Pompadour szinte teljes vagyonát a haditengerészet
kiépítésére fordította, de már ez sem segíthetett a franciákon. Az
angolok tengeri hatalma mind nyomasztóbbá vált. 1763-ban
végre két béke is köttetett: a hubertusbergi béke visszaállította
Európában az 1756 előtti status quót, a párizsi béke viszont
iszonyú veszteségeket okozott Franciaországnak a tengerentúlon:
szinte minden indiai, észak-amerikai birtokát (köztük Kanadát)
és fontos afrikai támaszpontját fel kellett adnia.
A nép pedig egyre hangosabban zúgolódott, a mostanáig
„szeretett király” is népszerűtlenné vált az emberek között. Lajost
mélyen megrendítette a nép gyűlölködő magatartása, s nőttön-
nőtt benne a bizalmatlanság a külvilággal szemben. A szeretője
már évek óta kerülte Párizst, most már ő is. Sőt saját utat
építtetett, hogy ne a Versailles-t és a birodalom fővárosát
összekötő úton kelljen közlekednie. Egyre ritkábban mutatkozott
a nyilvánosság előtt, a rezidenciájába húzódott vissza. Ám minél
ritkábban lépett a nyilvánosság elé, annál gyakrabban vádolták
meg azzal, hogy közömbös alattvalói sorsa iránt, hogy a szeretője
irányítja és készteti az állami pénzek elherdálására.
XV. Lajos, a „bien aimé” (a „szeretett király”) hamarosan
megkapta népétől a „bien hai” (a „gyűlölt király”) címet, Madame
de Pompadourt pedig pamfletekkel és fenyegető levelekkel
bombázták. Természetesen az asszonyt tették felelőssé a háborús
veszteségekért, s nemegyszer előfordult, hogy a dühöngő tömeg
kövekkel és sárral dobálta meg hintáját. A lelki megterhelés, amit
a nép ellenséges viselkedése miatt kellett elszenvedni, végzetesen
kikezdte törékeny egészségét. 1763-ban még csak 42 éves volt, de
jóval idősebbnek nézett ki. Erősen lefogyott, a bőre megsárgult és
megráncosodott. Sokat gyengélkedett és betegeskedett. Nehezen
vette a levegőt, úgyhogy Versailles-ban egy felvonófélét, vagyis
egy emelőcsigasorral mozgatható széket kellett beépíteni, ami az
első emeletre szállította, mert nem bírta már a lépcsőmászást.
Ijesztően festett, mert már erősen kiütköztek rajta a betegség
jelei. De Créquy márkinő rajzolta meg a halálos beteg Madame de
Pompadour portréját: „Apró, törékeny termet, kékben játszó,
fénytelen tekintet; haja sárgás színű, mint a bőre, a nagy bánat és
szomorúság (ráadásul se púder, se rúzs az arcán) igen előnytelen
színben tünteti fel. Rövid, gyér szempillája alig-alig látható,
szemöldöke helyén két vöröses folt… Keze kicsiny és csúnya, a
lába inkább ferde és nyomorék, mint csinos, furcsán kifelé fordul,
mint a balett-táncosoké. A szerető, akit a legnagyobb uralkodó és
a világ legszebb hercegei imádtak, folyton betegeskedik és
kínlódik, beszéde erőtlen.”
Ám Madame de Pompadour még mindig küzdött a
betegséggel, melynek nyomait púderrel és rúzzsal igyekezett
eltűntetni, ám ereje lassanként elhagyta.
1758-ben új férfi tűnt fel Franciaország politikai életében:
ama Stainville gróf, aki a Madame de Choiseul-Romanet-féle
cselszövés leleplezésében oly fontos szerepet játszott és később
szentszéki nagykövet lett. Ő vette át de Bernis abbétól a
külügyminiszteri teendőket, s megkapta a Franciaország pair-je
és Choiseul hercege címet és rangot. Madame de Pompadour
továbbra is megbízott benne, neki adta át azokat a feladatokat,
melyeket eddig ő látott el, mert gyönge egészsége miatt nem
vállalhatta őket. Ettől kezdve rohamosan romlott Madame de
Pompadour egészségi állapota. A téli hónapokat choisyi
kastélyában töltötte. Tudta, hogy nem sok ideje van hátra,
gyöngének érezte magát, a lelkét is kiköhögte. 1764-ben súlyosan
megbetegedett, s hetekig nyomta az ágyat. Az orvosok erősen
aggódtak érte, Lajos naponta meglátogatta. Ám legnagyobb
meglepetésére felépült betegségéből. Tavasszal visszatért
Versailles-ba, de már csak pár napot élt. 1764. április 15-én,
virágvasárnap hunyt el. Mint mindig, halálos ágyán is nagy
önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Kicsit kisminkelve, fehér
pongyolában elidőzött udvarával, s miután lediktálta
végrendeletét, elbúcsúzott barátaitól. Hogy felvehesse a halotti
szentségeket, el kellett búcsúznia a királytól. Nem panaszkodott,
az utolsó pillanatig megőrizte tartását és méltóságát. A pap,
miután meggyóntatta, és feladta neki az utolsó kenetet, távozni
akart. Madame de Pompadour azonban így szólt hozzá: „Egy
pillanat, M. le Curé, én is távozom”, s ezzel örökre lehunyta a
szemét.
 Szigorú törvény mondta ki, hogy halott ember nem maradhat
a kastélyban. Az elhunyt asszonyt hordágyra helyezték és átvitték
a közeli kápolnába, s a temetésig ott tartották.
Ömlött az eső, amikor Madame de Pompadourt a kápolnából
átszállították abba a párizsi templomba, ahol lánya, Alexandrine
mellé temették.
XV. Lajos látszólag megőrizte önuralmát, ám szíven ütötte
annak az asszonynak a halála, aki egykor szeretője és majd húsz
esztendőn keresztül a legjobb barátja volt.
Hálószobája ablakából nézte a gyászmenetet. Amikor
visszahúzódott az ablaktól, az egyik lakáj észrevette, hogy súlyos
könnyek gördülnek le az arcán, s hallotta, hogy a király ezt
suttogta: „Csak a végtisztességet adhattam meg neki.”
A legjobb barátját veszítette el XV. Lajos Madame de

Pompadourban. Talán ő volt az egyetlen ember, aki valóban

megértette a királyt, aki támasza volt a legnehezebb időkben is.
Mert az a mind nyilvánvalóbb elutasítás, amit népe részéről
megtapasztalt, erősen megviselte. Senki sem akadt immár
környezetében, aki kételyeit eloszlatta volna, aki bátorságot
öntött volna belé, aki önbizalmát erősítette volna. XV. Lajos
egyre inkább visszahúzódott Versailles zárt világába. Egyre
ritkábban mutatkozott Párizsban és alig-alig volt már valami
kapcsolata a néppel. Versailles-ban – a kívülálló szemében
legalábbis így látszott – a régi, megszokott mederben folyt az élet.
A szertartások és az ünnepi rendezvények nem is igen engedtek
teret az udvari társadalom mindennapi életének
megváltoztatására. Lelki életét tekintve a király soha nem volt
olyan magányos és befelé forduló, mint akkor, s a hírhedt
vadasparkban tett kiruccanásai sem gyógyították ki
levertségéből.
Madame de Pompadour halálával a gyász és a szomorúság
időszaka köszöntött XV. Lajosra, s sokáig úgy tűnt, nem is akar
véget érni. 1765-ben tüdőbaj vitte el egyetlen fiát, a dauphint. Két
évvel később a dauphin, Maria-Josèphe követte a fiút, s 1768.
június 24-én végül Maria királyné is távozott az élők sorából. Az
élet nem sok jóval kecsegtette ebben az időben.
A király tíz gyermekéből 1768-ra csak négy hajadon lánya,
Adélaïde, Victoire, Shopie és Louise-Marie maradt életben.
Utóbbi 1770-ben lépett be a saint-denis-i karmeliták kolostorába,
a másik háromra a vénlányok keserű sorsa várt, akik nem sok
megértést tanúsítottak apjuk életmódja iránt. Fia öt unokát
hagyott hátra: Louist, az akkori dauphint, tehát a majdani XVI.
Lajost, Provence grófját, a leendő XVIII. Lajost, Artois grófját,
aki majd X. Károly néven kerül a francia trónra. A két lány közül
Marie-Adélaïde-Clotilde egykor Szardínia királynéja lesz,
testvérével, Erzsébettel viszont a guillotine végez majd.
XV. Lajos szívből szerette a családját, s mindent megtett,
hogy mint apa és nagyapa helytálljon, ám semmi sem pótolhatta
az elvesztett asszonyt, még a vadasparkba látogató ifjú hölgyek
sem. Ötvennyolc éves volt immár, s mindennél nagyobb szüksége
volt egy olyan emberre, akiben megbízhat, akinél szeretetre,
megértésre és biztonságra lel.
Igaz ugyan, hogy számos, az udvarban élő hölgy
felkínálkozott, akik mind szívesen átvették volna a maîtresse en
titre szerepét, de nem akadt köztük egyetlenegy sem, akiben
szikrája is meglett volna annak a melegségnek és meghittségnek,
ami Madame de Pompadourban megvolt. Egy napon azonban
feltűnt a versailles-i folyosón a király útját szegélyező sorfalban
egy bizonyos du Barry grófnő.
Hangzatos neve ellenére du Barry grófnő nem tartozott az
udvarhoz, de még csak nemesasszony, sőt igazi dáma sem volt,
valódi neve akkoriban így hangzott: Jeanne Bécu. 1743.
augusztus 19-én született Vaucouleurs-ben, s egy Anne Bécu
nevezetű kis varrónő zabigyerekeként látta meg a napvilágot.
Apja kilétéről semmi bizonyosat nem lehet tudni, de többen
tudni vélik, hogy egy Jean-Baptiste Gomard de Vaubernier, más
néven Frère Ange nevezetű szerzetes lehetett. A lány később
Lange, majd Jeanne Vaubernier kisasszonynak adta ki magát,
mert ezek a nevek szerinte sokkal jobban csengtek, mint az
egyszerű Bécu.
Egy kétes hírbe hozott nő élete, akit ráadásul zabigyerekkel
áldott meg a sors, nem lehetett valami könnyű vidéken, még a
szabados erkölcsű 18. században sem. Anne Bécu, akitől lánya a
szépségét (és más egyebét is) örökölte, hamarosan Párizsba
költözött, ahol egy Billard-Dumonceaux nevezetű vagyonos
hadseregszállítóban szeretőre és pártfogóra talált. A férfi első
dolga az volt, hogy rendbe hozza szeretője családi életét, ezért
1749-ben hozzáadta egy bizonyos Nicolas Ráncon nevezetű
alkalmazottjához. Az ifjú férjet – aki mégiscsak láb alatt volt –
nyomban kinevezte korzikai raktárnokává, hogy ne zavaija
gazdája szerelmi életét.
A kicsi Jeanne a saint-aure-i kolostorba került, ahol kilenc év
alatt megkapta azt a képzést, ami a korabeli lánykáknak kijárt
abban az időben. Bár a saint-aure-i kolostorban az akkori
időkhöz képest szokatlanul nagy szigorúság uralkodott, a kis
Jeanne mégis boldognak érezte magát az apácák között. Ennek
ellenére örült és megkönnyebbült, amikor 1758-ban, tizenöt éves
korában elhagyhatta a kolostort, s levethette magáról a szigorú,
fehér színű szerzsszövetből készült ruhát és a merev, fekete
etamin fejkötőt. Az itt eltöltött évek alatt valódi szépség vált
belőle, akit csak fel kellett ékesíteni egy kicsit és aztán
megmutatni a világnak. Arca hibátlan, tojásdad alakú volt,
acélkék szeme éppúgy elragadta a szemlélőt, mint vonzó
dekoltázsa, miközben szőke sörénye valami angyali bájt
kölcsönzött egész lényének.
Ilyen előnyös testi adottságok birtokában vállalt
társalkodónői állást Madame de la Garde asszonynál, egy
adóbérlő özvegyénél. A ház fiatalurait elbűvölte az új alkalmazott
szépsége, és Jeanne hamarosan mindkettőjüket elcsábította.
Amikor azonban kiderült, hogy a társalkodónő a ház férfi
vendégeit is készségesen kegyeibe fogadja, Madame de la Garde
kitette a szűrét.
A szép Jeanne hamarosan a rue Neuve-des-Petits-Champs-
ban lévő ismert La Toilett nevű divatüzletben tűnt fel, s
mágnesként vonzotta a vevőket. Rövid idő alatt megnőtt a
nőifehérnemű-üzlet forgalma, főként a férfiak tüntették ki
érdeklődésükkel. Hamarosan híre ment Jeanne ragyogó
szépségének, s nem múlt el úgy este, hogy záróra után ne várta
volna férfiember. Jeanne életszerető teremtés volt, élvezte az
udvarlást, a sok ajándékot és a kocsikázást. Nem is maradt
hálátlan, ezért egy idő után már számát sem tudta a szeretőinek,
mígnem megjelent az a férfi, aki váratlan fordulatot hozott az
életében.
A férfiút Jean du Barrynak hívták, de „Le roué”-nak, vagyis
„élvhajhász”-nak is nevezték. Jelentéktelen gascogne-i családból
származott, de rokonainak már régen hátat fordított. Ő volt a
család feketebáránya, aki Párizsban mint játékos és szoknyahős
vált hírhedetté, de szép lányok közvetítőjeként és úri striciként is
ismerték.
Szeretőjévé tette Jeanne-t, a legdrágább ruhákat aggatta rá, s
felékszerezte. Színházba, operába járt vele, ahol a szép leányzó,
aki időközben már felvette a Jeanne Beauvarnier nevet, magára
vonta a férfiak éhes tekintetét. Barry működésére a rendőrség is
felfigyelt, s folyamatosan szemmel tartották. Ez derül ki
legalábbis egy 1764. december 14-én felvett jegyzőkönyvből,
melyben – igaz, helytelenül írva – Jeanne neve is előfordul:
„Dubarry márki13, aki a szépséges strasbourgi Dorothée-t
Párizsba hozta és Beauvoisin kisasszonyt bevezette a társasági
életbe, múlt hétfőn Comédie-italienne páholyában szeretője,
Veauvarnier kisasszony társaságában jelent meg. Az ifjú hölgy
tizenkilenc éves, magas,jó alakú, elegáns, az arca csodaszép. A
férfi nyilvánvalóan haszonnal akarja kiközvetíteni. Így tesz,
valahányszor elege van egy nőből. Mindazonáltal el kell ismerni,

13 Du Barry – Dubarry. Mindkét írásmód használatos.

hogy nagy szakértője a női nemnek, s hogy az áruja iránt mindig
nagy az érdeklődés.”
Az ügynök kitűnő megfigyelőnek bizonyult ugyan, de abban
nem volt igaza, hogy du Barry ráunt volna a kisasszonyra.
Ellenkezőleg: nagy tervei voltak vele.
Du Barry nyitott szeretőjének egy intézményt, melyet
szalonnak nevezett, s ahol vendégeket, mindenekelőtt előkelő
körökből ismert férfi vendégeket fogadott. Sokan közülük a
szeretőjüknek mondhatták a ház úrnőjét, például az a Richelieu
herceg, akivel mint Madame de Pompadour esküdt ellenségével
már találkozhattunk. Állítólag ő volt a szép du Barry grófnő, mert
presztízsokokból most így nevezte magát, legfőbb pártfogója. A
szép asszony ebben az időben sajátította el nemesi származású
vendégeinek nyelvét és szokásait. És természetesen ama másik
területen is fejlesztette képességeit, ahol tökéletes szeretővé
képezhette magát.
Jeanne szépsége, derűs kedélye és kihívó érzékisége nagy
tetszést aratott az előkelő urak körében. Jean du Barry most már
úgy látta, hogy az Isten is arra teremtette ezt a nőt, hogy a
csúcsra kerüljön, ami a korabeli Franciaországban azt jelentette
egy nő számára, hogy a király következő maîtresse en titre-je
legyen.
Jeanne 1768 tavaszán du Barry megbízásából, Versailles-ba
ment, hogy az illetékes miniszternél, Choiseulnél elintézzenek
valami gazdasági ügyet. Ma már kideríthetetlen, hogy Jeanne
véletlenül vagy a király lakájának, Lebelnek köszönhetően került
az óriási palota ama pontjára, ahol XV. Lajos elhaladt. Akárhogy
került is oda, tény, hogy a királynak feltűnt a fiatal nő szépsége, s
haladéktalanul megparancsolta lakájának, hogy tájékozódjon a
szépséges hölgy körülményei felől, és szervezzen meg egy
találkozót. Lehet, hogy Lebelt rosszul tájékoztatták, de az is lehet,
hogy hazudott, amikor közölte a királlyal, hogy egy minden
tekintetben feddhetetlen erkölcsű, Madame du Barry nevezetű
férjezett asszony nyerte el őfelsége tetszését.
XV. Lajost már az első, az állítólagos grófnővel való titkos
találkozó annyira feltüzelte, hogy Richelieu hercegnek – aki
persze tudott egy s mást az ifjú hölgyről – állítólag ezt mondta:
„Madame du Barry teljesen levett a lábamról; ő az egyetlen nő
Franciaországban, aki feledtetni tudja velem, hogy maholnap
hatvanéves leszek.”
Ahogy említettük, Jeanne-t az Isten is a szerelemre
teremtette, kincset érő tapasztalatokra tett szert az erotikus
játékokban, amivel valósággal megbabonázta a királyt. Nagyon is
érthető tehát, hogy az idősödő uralkodó újra fiatalnak és erősnek
érezte magát ennek a szépséges, érzéki és egyszerű léleknek a
társaságában.
Mert Jeanne azért többet nyújtott az érzéki örömöknél:
melegszívű, szeretetre méltó teremtés volt, aki tényleg felnézett
királyára, és talán még szerette is. E tulajdonságai még vonzóbbá
tették az asszonyt Lajos szemében, mint puszta szépsége, s akkor
sem szakított vele, amikor értesült múltjáról; meg arról, hogy
jogtalanul használja a nemesi címet. Lajos elhatározta, hogy
hivatalos szeretőjévé teszi.
Most újra Jean du Barryn volt a sor. Jeanne-nak ugyanis
feltétlenül szüksége lett egy férjre és valami nemesi címre, hogy
udvarképes és maîtresse en titre lehessen. Du Barry nem vehette
feleségül, mert már nős volt. Szerencsére volt egy öccse a távoli
Gascogne-ban, aki még legényember volt. Du Barry útra kelt
tehát a szép Jeanne-vel, hogy együttműködésre bírja a családot:
azt javasolta, hogy öccse, Guillaume vegye feleségül a szépséges
Jeanne-t, s ha így tesz, a leendő maîtresse en titre majd
mindenben támogatja a családot.
 A Barry család első pillanatban szinte lebénult az ötlettől.
Mert igaz ugyan, hogy csak vidéki, elszegényedett nemesemberek
voltak, de büszke nemesemberek, akik egész egyszerűen
elképzelhetetlennek tartották, hogy egy varrónő zabigyereke, egy
lacikonyha tulajdonosának és egy komornának az unokája
bekerüljön a családjukba. Ám Jean du Barry, aki mindig is jól
bánt a szóval, meggyőzte édesanyját, fivérét és két húgát, hogy a
kilátásba helyezett házasság a Barry család előnyére válik majd.
Az lett a rábeszélés vége, hogy Guillaume du Barry és Jeanne
Bécu végül is 1768. szeptember 1-jén egybekelt Párizsban. Az
újdonsült félj – az egyezség értelmében – a ceremónia után
nyomban elbúcsúzott hitvesétől, s visszatért gascogne-i
birtokára, a fiatalasszony pedig sógornője, Claire-Françoise, más
nevén Chon kíséretében 1768 decemberében beköltözött
versailles-i lakásába.
Ezúttal is keresni kellett egy olyan előkelő dámát, aki du
Barry grófnőt bemutathatja az udvarnál. XV. Lajos nem sokat
habozott, s mint Madame de Pompadour esetében, most is
mélyen belenyúlt a zsebébe. Tudta jól, sok olyan elszegényedett
nemesember él országában, aki boldogan tenne szívességet a
királynak. Ezúttal Béarn grófnőre esett az uralkodó választása,
aki tekintélyes adósságainak rendezése fejében vállalkozott arra,
hogy bevezesse Madame du Barryt az udvarba.
Az arisztokrata társadalom megdöbbenéssel fogadta a király
döntését. Nem állítható, hogy a versailles-i udvarban szigorú
erkölcsök uralkodtak volna, hiszen jó néhány előkelő dáma több
szeretőt tartott, mint Jeanne Bécu. Ám mégis megütközést
keltett, hogy XV. Lajos egy közönséges prostituáltat akar
Franciaország koronázatlan királynéjává tenni. Abba belementek
volna, hogy a király egy hercegnővel vagy egy grófnővel ossza
meg ágyát, de abba már nem szívesen nyugodtak bele, hogy a nép
gyermekével, aki névházasság révén jutott nemesi ranghoz, adja
össze magát, mert úgy vélekedtek, hogy ez csorbítja a királyság
tekintélyét. Du Barry grófnő múltjára természetesen hamarosan
fény derült, már csak azért is, mert jó néhány udvari embert
részesített kegyeiben. Már most egy ilyen nő kerül majd ősi
francia családok sarjai elé? Mégiscsak hallatlan dolog,
háborogtak az udvari emberek.
Lajos azonban rá sem hederített háborgó nemeseire, akik a
királyi döntés miatt elégedetlenségüknek adtak hangot, úgyhogy
1769. április 22-én Jeanne-t bemutatták az udvarnál.
A kíváncsiskodók hatalmas tömege gyűlt össze Versailles-
ban, hogy szem- és fültanúja legyen az álságos színjátéknak.
Nőttön-nőtt a feszültség, mind hangosabbá vált az
elégedetlenkedők moraja, mert a grófnő még mindig nem
érkezett meg.
Az udvaroncokat már-már a győztesek boldogsága töltötte el;
na ugye, mégsem volt bátorsága a kis ringyónak a „ce pays-ci” elit
világába betolakodni.
Hirtelen azonban mindenki elcsöndesedett, mert Béarn
grófnő lépett a terembe, mögötte pedig a pompás ruhába
öltöztetett Madame du Barry. Fehér selyemből varrt, az udvarban
kötelező estélyi ruhát viselt a kötelező uszállyal, haja fehér
púderral volt megszórva, a ráaggatott ékszer csillag gyanánt
fénylett. Legmakacsabb ellenségei is belátták, hogy a nő
egyszerűen csodaszép, s fellépésében sincs semmi kivetnivaló.
Előkelő mozdulatokkal hajtotta végre a kötelező három udvari
bókot, nyugodtan és fenségesen vetette hátra az uszályt, mintha
zsenge gyermekkora óta ezt tanulta volna.
Hogy XV. Lajos fülig beleszeretett a hölgybe, abból is látszott,
ahogyan a bók után felsegítette Madame du Barryt és az
udvarnak bemutatta. És Richelieu herceg, a grófnő egykor volt
szeretője is elégedetten mosolygott. Amilyen következetesen
ármánykodott annak idején Madame de Pompadour ellen, olyan
erősen támogatta most a király új szeretőjét. Nem minden hátsó
gondolat nélkül – természetesen.
Jeanne du Barry intelligenciáját és becsvágyát tekintve nem
ért fel elődjével, ezért barátságosan kell közeledni hozzá,
gondolták sokan, ha el akartak érni valami nála. Richelieu herceg
jó emberismerő volt, s mivel már régóta szolgálta a királyt,
hamar felismerte, hogy ezzel a szeretőjével lehet valamit kezdeni.
Nem így vélekedett a politikai életben nagy riválisának számító
Choiseul herceg, aki úgy gondolta, hogy az új szerető csak az
uralkodó múló hangulatának köszönheti létét, s nem titkolta,
mélyen megveti Madame du Barryt.
Choiseul herceg 1758-tól volt Franciaország külügyminisztere
s a francia politikai élet legerősebb személyisége. XV. Lajos
tökéletesen megbízott benne, s szabad kezet adott a hercegnek.
Ez a bizalom arra ösztönözte az egyébként is öntelt férfiút, hogy
túlértékelje képességeit és a király fölött gyakorolt befolyását.
A herceg, aki nem zárkózott el a felvilágosodás liberális
filozófusainak eszméi elől, egyértelműen támogatta a folyton
opponáló parlamenti képviselőket, amivel aláásta az uralkodó
tekintélyét. Ezzel a magatartásával azonban maga ellen fordította
a kormány másik két tagját, mégpedig Maupeau-t és Terray-t.
Külpolitikájában továbbra is arra törekedett a miniszter, hogy
erősítse az Ausztriához fűződő kapcsolatokat, és sikerült is neki
tető alá hozni a dauphin és Mária Terézia császárnő legfiatalabb
lányának, Marie-Antoinette-nek a házasságát. Ez a házasság
jelentette a francia-osztrák szövetség csúcspontját, egyben
Choiseul legnagyobb külpolitikai sikerét. Büszke is volt rá
nagyon. Egyetlen valaki akadt csak, aki elrontotta örömét: a
király szeretője.
 Choiseul azt remélte ugyanis, hogy majd húgát, Madame de
Gramont-t fekteti XV. Lajos ágyába, hogy még nagyobb
hatalomra tegyen szert. Gramont grófnő meg is tett minden tőle
telhetőt, hogy elcsábítsa a királyt, állítólag majdnem erőszakot
tett rajta, de próbálkozásaival inkább elriasztotta, mint felizgatta
az uralkodót. Nem vették észre, hogy a XV. Lajosért folyó
vetélkedőt Madame du Barry már régen megnyerte. Legkésőbb
az udvarbeli bemutatkozás után rá kellett volna jönni, hogy a
király kegyeit senki más, egyes-egyedül Madame du Barry élvezi.
Choiseul azonban nem akart belenyugodni, hogy balul végződött
a próbálkozása. Meg sem fordult a fejében, hogy bele kéne
nyugodni a megváltoztathatatlanba, ehelyett folyamatosan
intrikált a király szeretője ellen. Igaz, Madame du Barry
származása és kétes múltja elegendő támadási felületet kínált
számára.
Egyik este a szupé mellett élénk vita támadt az egyház és
képviselői, az abbék szerepéről. Choiseul így szólt a grófnőhöz:
„De azért egyvalamit el kell ismerni: szép gyermekeket
csinálnak.” Nyílt utalás volt ez a mondat du Barry lehetséges apja
hivatására. A herceg valósággal belelovallta magát a szerető elleni
gyűlölködésbe, s mindent megtett a Madame du Barry ellen írott
pamfletek és gúnyversek terjesztéséért. Törekvéseiben segítette
húga és annak baráti köre, mely a tizenöt éves Marie-Antoinette
személyében kapott előkelő támogatást. Madame du Barry, aki
mind ez ideig a légynek sem ártott, sokat szenvedett az udvari
emberek ellenséges viselkedése miatt. Leginkább azonban
Choieul elkeseredett gyűlölködése bántotta. XV. Lajos
felháborítónak tartotta minisztere viselkedését. Nehezen tűrte,
hogy imádott szeretőjének arca könnyben fürdik. Nem múlt el
nap, hogy ne panaszkodott volna a Choiseul részéről ért
sértegetések miatt. De nem is annyira a Madame du Barry elleni
támadások miatt főtt a király feje, hanem Choiseul külpolitikája
miatt. Mert nem volt elég, hogy a miniszter a képviselőket a
király ellen hangolta, de a külpolitikát is végzetes irányba terelte.
Azon volt, hogy belerángassa Franciaországot egy Anglia elleni
háborúba. A maga feje után ment, s nem vette a fáradságot, hogy
uralkodójával konzultáljon a kérdésről. Itt aztán betelt a pohár, s
XV. Lajos 1770. december 24-én – minisztere legnagyobb
ámulatára – elküldte neki a felmondólevelet benne azzal a
paranccsal, hogy vonuljon vissza chanteloupi birtokára.
Sokan Madame du Barry számlájára írták Choiseul bukását,
de az igazság az, hogy magának köszönhette, hogy a király
megvonta tőle kegyét. A szeretővel szemben tanúsított ellenséges
magatartás legfeljebb másodlagos oka lehetett annak, hogy a
király megvált miniszterétől.
Choiseul menesztése után egy úgynevezett triumvirátus vette
kézbe az ország kormányzását, melyben Maupeau gróf mint
kancellár, Tery abbé mint pénzügyminiszter és Aiguillon herceg
mint külügyminiszter vett részt. Az utóbbi férfiú Richelieu herceg
unokaöccse és Madame du Barry közeli barátja volt, s az a hír
járta, hogy a herceg a királyi szeretőnek köszönheti kinevezését.
Csakhogy Madame du Barry soha, ezúttal sem avatkozott bele a
politikába. De ennek ellenére politikai győzelmet aratott, mert
mégiscsak sikerült eltakarítani az útból a nagy hatalmú Choiseul
herceget. Mindamellett a dauphinben újabb ellenfélre talált, aki
gyakran hozta megalázó helyzetbe.
A trónörökös és Marie-Antoinette esküvőjét 1770. május 16-
án tartották. A rokokó pompával megrendezett esküvővel egyszer
s mindenkorra szerették volna megpecsételni az osztrák-francia
szövetséget. Marie-Antoinette 1770. május 14-én abban az
előkelő és pompázatos kocsiban – melyet a francia udvarból
küldtek érte Bécsbe – érkezett a compiegne-i erdőbe, ahol XV.
Lajos és a leendő félje fogadta. A karcsú, rendkívül vonzó
megjelenésű leány bájos és természetes viselkedésével hamar
meghódította az udvari emberek szívét.
XV. Lajos nagyon meg volt elégedve kis unokája feleségével,
aki Madame du Barry tetszését is elnyerte.
Az esküvő előtti estén szűk körű családi vacsorára került sor a
La Muette-ben, melyre a szerető is hivatalos volt, hiszen Lajos
szemében Jeanne is a családhoz tartozott. Madame du Barry
királynői tartással ült az asztalhoz, a királlyal szemben foglalt
helyet és barátságosan mosolygott a kis menyasszonyra, aki
felszabadultan társalgott a királlyal. Marie-Antoinette hirtelen
udvarhölgyéhez, Noailles grófnőhöz fordult és megkérdezte tőle,
ugyan kicsoda az asztal túloldalán üldögélő szép hölgy, és mi az
udvarban elfoglalt tisztsége. Pillanatnyi zavart hallgatás után
aztán ügyes választ adott a grófnő: a hölgy neve du Barry grófnő,
s az a dolga, hogy a királyt szórakoztassa. Amire Marie-
Antoinette, aki ekkoriban semmit sem tudott még a francia
udvarban uralkodó viszonyokról, a következőket mondta: „Ez
esetben közölhetem, hogy bennem riválisára talál.” A jelen lévő
vendégek persze csak mosolyogtak az ifjú hölgy naivitásán. A két
szépséges hölgy talán jól kijött volna egymással, mert Madame
du Barry, aki kétszer annyi idős volt, mint Marie-Antoinette, igen
barátságosan bánt a dauphine-nel. Marie-Antoinette eleinte, de
azután is, hogy tisztába jött a grófnő király körüli
tevékenységének valódi jelentésével, igen taktikusan viselkedett.
Csakhogy megjelentek a színen a király lányai és szárnyuk alá
vették a kis Marie-Antoinette-et. Ők oltották bele a
fiatalasszonyba a szerető iránti gyűlöletet. Úgy gondolták, hogy a
dauphine segítségével elűzhetik az udvarból Madame du Barryt.
A király lányai úgy feltüzelték Marie-Antoinette-et, hogy egy
idő után már nagyon lekezelően bánt Madame du Barryval, sőt
eljött a pillanat, amikor úgy döntött, hogy egész egyszerűen nem
vesz tudomást erről a botrányos perszónáról. Már 1770
júliusában így írt Bécsbe az anyjának:
„A király hallatlanul jóságosan viseltetik velem szemben és én
is őszintén szeretem, de nagy kár, hogy éppen az a Madame du
Barry a gyöngéje, aki a világ legostobább és legszemtelenebb
teremtése a földnek.”
A Choiseul és húga körül kialakult klikk természetesen
nagyon felbátorodott a dauphine viselkedésén és ezért szinte
szabadon folytathatta a Madame du Barry elleni hadjáratot, ami
pár héttel az esküvő után a Choisy Színházban majdnem botrányt
keltett.
Amikor ugyanis Madame du Barry megérkezett a színházba,
Madame de Gramont és barátnői már elfoglalták a szerető és
kísérete számára az első sorban lefoglalt helyeket, s nem is
mozdultak helyükről. A hölgyek heves szóváltásba keveredtek,
melynek során Gramont grófnő olyan sértéseket vágott a szerető
fejéhez, hogy Madame du Barry nyomban távozott a színházból.
De ezzel betelt a pohár. Bepanaszolta a grófnőt a királynál, aki
másnap menesztette az udvarból Madame de Gramont-t.
Gramont grófnő a dapuhine szőkébb köréhez tartozott, aki
szót emelt udvarhölgye érdekében a királynál, de teljesen
eredménytelenül. Végül mégis Madame du Barry volt az, s ez
jólelkűségéről tanúskodik, akinek a közbenjárására az uralkodó
mégiscsak visszahozta az udvarba a kegyvesztett hölgyet.
Mindazonáltal az említett eset inkább erősítette, mint enyhítette
a dauphine Madame du Barry iránti ellenszenvét.
Madame du Barry az udvarnál való bemutatkozása után az
elhunyt dauphine, Marie-Joséphe szobáiba költözött, melyek
közvetlenül a király lakosztálya szomszédságában helyezkedtek
el. De mivel a „ce pays-ci” világában több volt az ellensége, mint a
barátja, nem nagyon mozdult ki lakosztályából, s szinte minden
idejét Chon nevű sógornőjével töltötte. Ám Richelieu herceg
jóvoltából jó néhány rangos hölgy közeledett a királyi szeretőhöz,
köztük Mirepoix hercegnő, Valentinois hercegnő, Aiguillon
hercegnő és természetesen Richelieu hercegnő, akik lassacskán
ráébredtek, hogy Madame du Barry elragadó és szeretette méltó
személyiség.
Idővel kisebb, udvarhölgyekből álló társaság alakult a király
szeretője körül, ami nemhogy csillapította volna, inkább fokozta
Marie-Antoinette Madame du Barry iránt érzett megvetését.
Semmi sem utalt a megbékélés lehetőségére, a grófnő lelke
mélyéig meg volt bántódva, mert egész egyszerűen nem volt joga
megszólítani a dauphint. Az etikett ugyanis előírta, hogy az udvar
első dámája, aki e pillanatban Marie-Antoinette volt, szólhat
először bárkihez is, s ezzel adja az illető tudtára, hogy fel- és
elismeri.
Az osztrák császárnő, aki követe, Mercy d’Argenteau révén
mindenről tudott, amit a lánya a messzi Franciaországban
mondott vagy nem mondott; leveleiben arra figyelmeztette a
lányát, tegyen eleget a király kívánságainak, és tisztelje őfelsége
barátait. Marie-Antoinette azonban hajlíthatatlannak bizonyult, s
egész egyszerűen nem akart tudomást venni Madame du
Barryról, aki természetesen sokat szenvedett ettől a lekezelő
viselkedéstől, s a király keblén sírta ki magát. Az uralkodó
megüzente Marie-Antoinette-nek, azt kéri, sőt megköveteli tőle,
hogy minden, az udvarban élő és tevékenykedő személlyel a
szokások és elvárások szerint bánjon.
Nagyon is egyértelmű volt a király üzenete, de használni nem
használt semmit. XV. Lajos végül az osztrák követet kérte fel
közvetítésre. Mercy d’Argenteau figyelmeztette Marie-
Antoinette-et, hogy Ausztria érdekében legalább szólítsa meg
Madame du Barryt. A dauphin erre kötélnek állt.
1711. július 10-én az összegyűlt udvari emberek izgatottan
figyelték, hogy vajon a dauphin megszólítja-e a király szeretőjét.
Ám Lajosnak és a nagykövetnek is csalódnia kellett. Mert abban a
pillanatban, amikor Marie-Antoinette ígéretét beválthatta volna
azzal, hogy odalép Madame du Barryhoz, közéjük állt Madame
Adélaïde és így szólt: „Itt az ideje, hogy távozzunk. Gyere!
Victoire húgomnál kell megvárnunk a királyt.” Marie-Antoinette
egy pillanatig sem habozott, s nyomba elviharzott nagynénje
társaságában. Madame du Barry ellenségei a markukban
nevettek, barátai viszont, köztük a király, sokat bosszankodtak az
eset miatt.
Mária Terézia, akit követe természetesen tájékoztatott az
esetről, sokat bosszankodott, s ezt írta a lányának:
„A követ megerősítette, hogy nagynénje az orránál fogva
vezeti Önt… Becsülöm, kedvelem őt, de soha nem nyerte el
családja vagy a nyilvánosság tiszteletét és rokonszenvét, s Ön is a
legjobb úton van, hogy hasonlóképpen járjon. Micsoda félénkség
és szégyenlősség, hogy nem beszél erről a dologról a királlyal, a
legderekabb apával, vagy avval a perszónával (Madame du
Barryval), legalább egy »Jó reggelt!« erejéig; olyan nagy dolog
lenne szót váltani vele egy új ruháról vagy valami semmiségről?
Vagy rabszolganővé alázta magát, hogy nem hallgat a józan észre,
hogy már a kötelességét sem teljesíti? Nem hallgathatok tovább…
Azok után, hogy Mercy megmondta, mit akar a király és mi a
kötelessége, Ön vette a bátorságot és nem engedelmeskedett?
Vajon mi okból? Ilyen okot nem ismerek. Madame du Barryt
olyan hölgynek kell tekinteni és elismerni, mint az udvarban és a
király környezetében élő valakit. Ön a király első alattvalója.
Engedelmességgel tartozik neki, alázattal kell viselkednie. Meg
kell mutatnia az udvarnak és az udvaroncoknak, hogy teljesíti ura
és parancsolója akaratát. Ha megalázkodást vagy bizalmaskodást
várnának Öntől, sem én, sem más nem tanácsolná Önnek, hogy
így tegyen. De egy semmitmondó szó, egy pillantás, nem is a
hölgy, hanem a király miatt mégiscsak elképzelhető lenne! De
Ön, az első adandó alkalommal, amikor pedig kedvére tehetne,
engedetlennek mutatkozik királyával szemben. Lássuk csak,
miért cselekedett így! Ama szégyenteljes simulékonyságról
tanúbizonyságot adó emberek kedvéért, akik hatalmukba
kerítették Önt, akik úgy bánnak Önnel, mint egy gyermekkel,
akik a gyermek és a kutyák kedvéért rendeznek kilovaglást ló-
vagy szamárháton: ezek azok a döntő jelentőségű okok, melyek
miatt Ön királya fölé helyezi ezeket az embereket, akik hosszú
távon még nevetségessé is teszik Önt, úgyhogy sem szeretetben,
sem tiszteletben nem részesül… Önnek nem lehet más célja, mint
hogy megörvendeztesse a királyt, és hogy engedelmeskedjen
neki.”
Az anyai tiráda és Mercy szemrehányásai végül mégiscsak
eredményre vezettek. 1772. január 1-jén fogadást adtak az
udvarban az újév alkalmából, és sok udvarhölgy elvonult a
dauphine előtt. Amikor Madame du Barryra került a sor, Marie-
Antoinette a királyi szerető irányába nézett, de nem rá, s
kimondta a megváltó, történelmi jelentőségű szavakat:
„Madame, sokan összejöttek ma Versailles-ban.” Ezzel eleget tett
az etikett követelményeinek, s bizonyos mértékig helyreállt a házi
béke Versailles-ban. Madame du Barry végre valóban élvezhette
új, varázslatos életét. De nem volt egy Madame de
Pompadourhoz fogható jelenség. Szépségét tekintve talán felért
vele, de korántsem volt olyan intelligens és becsvágyó, hogy
politikai szerepet vállaljon. Hiányzott belőle minden effajta
ambíció, nem vágyott többre, mint hogy bájaival és érzékiségével
örvendeztesse meg a királyt.
XV Lajos pedig szerette ezt a csodálatos és varázsos
teremtést, aki bearanyozta öregkorát. Madame du Barry oldalán
újra fiatalnak és boldognak érezte magát, mint feltehetőleg
minden hatvan év körüli férfi, aki nála harminc évvel fiatalabb
szeretővel dicsekedhet. Nem maradt hálátlan, teljesítette minden
kívánságát, ékszerekkel és egyéb ajándékokkal halmozta el.
Az egyéb ajándékok közé számítható például az a bájos, a
maga nemében egyedülálló louveciennes-i kastély, melyet már
1769-ben kedvese lába elé helyezett. Főleg Madame du Barry
hálószobája ejtette ámulatba mindazokat, akik egyáltalán
megtekinthették. Az ágyat drága fából faragták, melyet négy
fafaragvánnyal ékes oszlopon nyugvó baldachin koronázott. Az
ágyfuggöny nehéz, rózsákkal kihímzett selyemből készült, s a
fekvőhelyre vezető lépcsőket fehér selyemből varrt szőnyeg
borította. Minden egyes bútor, minden egyes berendezési tárgy a
18. század kézművességének mesterségbeli tudását dicsérte.
Madame du Barry személyes kiadásaira évi egymillió-kétszázezer
livres-t kapott, ami manapság egymillió-hétszázezer márkának
vagy tizenkétmillió schillingnek felel meg. Sok pénz volt ez
akkoriban is, ám elköltése nem okozott fejtörést a grófnőnek.
Nem véletlen ugyanis, hogy Európában drága ruhái és ékszerei
tették nevezetessé.
Bertin kisasszony személyében, aki később Marie-Antoinette
ruháit tervezte, tehetséges divattervezőre talált a grófnő. Nagy
feltűnést keltett Madame du Barry gyémántokkal hímzett,
virágok és szalagok mintázatát követő öve.
Madame du Barry még Marie-Antoinette-nél is jobban
imádta az ékszereket. Az ő nevéhez fűződik Európa egyik
leghíresebb drágakőgyűjteménye. A szokatlan méretű gyémánt
nyakékek mellett állítólag száznegyven nagy, hétszáz kisebb
gyémántja volt, azonfelül háromszáz nagyméretű gyöngy, három
óriási zafír, hét nagy méreteiről nevezetes smaragd, sok-sok
drágakő és arany ékszer tulajdonosának is mondhatta magát.
Madame du Barry a szó klasszikus értelmében vett
luxusszerető volt, s ennek megfelelően ideje nagy részét az
öltözködés, a sminkelés és a felékszerezés töltötte ki.
Általában kilenc órakor ébresztették. Ébredés után –
kortársaival ellentétben – megfürdött. Miközben a parfümmel
szagosított fürdővízben élvezkedett, komornái felolvasták neki a
reggeli postával érkezett leveleket. Aztán neglizsébe bújt,
megkávézott, s csak ezután látott neki a reggeli toalettnek. A
toalettasztalhoz ült, melyen a legkülönbféle eszenciákkal,
krémekkel és szagos vizekkel teli flakonok és tégelyek sorakoztak.
Szépítkezés közben érkeztek a kereskedők, elsősorban is Párizs és
Rouen leghíresebb ékszerészei, akik a grófnőben mindig jó
vevőre találtak.
Közben a fodrász rendbe tette szőke hajkoronáját, s
parfumeurje bepúderezte szép arcát, némi festéket kent rá,
kékkel felerősítette a vénák, feketével a szemöldök és vörössel az
ajkak színét. Végül rózsaszínre festette a körmeit.
Madame du Barry miután drága, leginkább fehér selyemből
varrt ruháját magára öltötte, készen állt a napra. Később
megérkezett a király, hogy elfecsegjen vele, majd következett a
mise, aztán az ebéd. Étkezés után általában sétára indult.
Gyaloghintón vitték ki a versailles-i kertbe, s amint kiszállt az
alkalmatosságból, Zamora nevű apródja máris egy napernyőt
adott a kezébe, hogy a grófnő kifogástalan fehér bőrében kárt ne
tegyen a nap.
Zamorét a király ajándékozta a szeretőjének, s Madame du
Barry rajongásig szerette ezt a Bengáliából származó fiút.
Ajándékokkal halmozta el, pompázatos ruhákba öltöztette.
Később őt tette meg louveciennes-i kastélya gazdasági ügyekkel
foglalkozó udvarmesterévé. Zamore azonban nem sok jóval
hálálta meg ezt a nagyvonalúságot, mert sok évvel később
végzetes szerepet kapott úrnője életében.
Nincs rajta mit csodálkozni, hogy a szerető tékozló életmódja
sokaknak nem tetszett. Maga Terray, a pénzügyminiszter, aki azt
a célt tűzte ki maga elé, hogy rendbe teszi az állam pénzügyeit,
figyelmeztette a királyt, hogy Versailles-nak, s benne Madame du
Barrynak csökkentenie kellene a kiadásokat. Terray
mindenesetre annyit azért elért, hogy a király csökkentette
magáncélra fordított kiadásait, nem úgy Madame du Barry. A
királyt nem vitte rá a lélek, hogy szeretőjét spórolásra intse.
Madame du Barrynak sajnos halvány fogalma sem volt a pénz
értékéről, ezért történhetett, hogy mint a tékozlás és a
könnyelműség szimbóluma vonult be a történelembe. Jeanne du
Barry kétségtelenül naiv, tékozló teremtés volt, szerette a luxust,
ugyanakkor azonban egy olyan tulajdonság birtokában volt, mely
Versailles-ban élő kortársaiból teljesen hiányzott: Madame du
Barry jószívű és nagylelkű ember volt, ugyanakkor igazságos és
jóságos, aminek több alkalommal is tanúbizonyságát adta. A
szédületes társadalmi felemelkedés semmit sem rontott jellemén,
embersége töretlen maradt, s származásának köszönhetően
ismeretlen volt számára a rendi gőg. Nem tett különbséget
arisztokrata és paraszt között, ha segíteni kellett valakin.
Madame du Barrynak ez a tulajdonsága azért is figyelemre méltó,
mert ritka és kivételes erényt testesít meg Versailles felületesnek
és kíméletlennek mondható világában. A nép legalsó rétegéből
származott, de irgalmas szívű teremtés volt, s e tekintetben
különb, mint a legtöbb királyné a francia történelemben.
Becsülni kell azért is, mert hatalmát és a király kegyét élvezve
sem ártott soha senkinek, de segíteni segített, ha tehette. Biztos
ösztönnel tett különbséget jogos és jogtalan között még ott is,
ahol a jog csődöt mondott.
Egy alkalommal például Madame du Barry segítségét kérték,
mert halálra ítéltek egy nőt, aki halott gyermeket szült, de előtte
nem értesítette terhességéről a hatóságokat.
Gyermekgyilkossággal vádolták tehát, s halálra ítélték. Madame
du Barry felháborodott a törvény embertelenségén, s nyomban
levelet írt Maupeou kancellárnak:
„Kancellár úr, nem sokat értek az Ön törvényeihez, de azt
gondolom, hogy van bennük valami barbarizmus, s
ellentmondanak a józan észnek és emberiességnek, ha e törvény
nevében elítélnek egy szegény teremtést, aki halott gyermeket
hozott a világra anélkül, hogy előtte értesítette volna a
hatóságokat. Márpedig a hozzám eljuttatott dokumentumok
szerint éppen ebbe a helyzetbe került az a nő, aki Önhöz fordult
kegyelemért. Úgy látszik, hogy azért ítélik el a szerencsétlent,
mert nem ismerte az előírásokat, vagy mert vele született
szégyenérzete nem engedte, hogy nagydobra verje a halott
gyermek születésének hírét. Figyelmébe ajánlom ezt az ügyet, s
igazságérzékére bízom. Ez a szegény leányzó megérdemli, hogy
kegyelmet kapjon. Ha mégsem, kérem, enyhítse büntetését; a
saját érzelmei megmondják majd Önnek, hogy ebben az esetben
különben mit lehetne tenni még.”
Maupeou boldogan tett eleget a király szeretője kérésének
már csak azért is, mert egy tollvonásnál többet nem kellett
tennie, hogy megmentse annak a lánynak az életét.
Gyorsan híre ment, hogy Madame du Barry milyen jószívű
teremtés, kérvényekkel árasztották el, ezért délutánonként már
kihallgatásokon kellett fogadnia a kérelmezőket. Mindenkin
segíteni akart.
 Jeanne du Barry egy más alkalommal Pé de Louësme gróf és
felesége ügyében emelt szót. A két idős embert is utolérte a vidéki
nemesek sorsa: elszegényedtek, s hatalmas adósságokat
halmoztak föl. Oda jutottak, hogy már a kastélyukból is ki
akarták költöztetni őket. Ez ellen úgy védekezett az idős
házaspár, hogy barikádot emeltek, s tűzharcba keveredtek a
rendőrséggel, melynek során a grófnő halálosan megsebesített
egy rendőrt. A parlament elé vitték az ügyet, majd a grófot és
feleségét halálra ítélték. Lányuk kegyelmi kérvényét a kancellár
és a király is elutasította. Végül Madame du Barry elé került az
ügy. Az asszony térdre vetette magát a király előtt, és könnyek
között kért kegyelmet a grófi házaspárnak.
XV Lajos nem bírta a síró szerető látványát, felsegítette a
földről és így szólt hozzá: „Madame, örülök, hogy első kívánsága
gyanánt kegyelemért esedezik.”
Ama öt év alatt, amit Versailles-ban töltött, Madame du
Barry valószínűleg több jót tett az emberekkel, mint a király
szeretői együttesen. Ám 1774 májusában megszűnt kegyencnői
szerepköre.
Április 26-án ugyanis egy, a Trianonban rendezett szupé alatt
a királyt hirtelen rosszullét fogta el. Másnap, mivel még mindig
nem ment le a láza, átvitték Versailles-ba. Az orvosok eleinte
különbözőképpen ítélték meg a betegség mibenlétét. Egyikük
sem mondta ki, hogy mindennek a fekete himlő az oka, mert úgy
tartották, a király nem kaphatja el. Úgy tudták ugyanis, hogy már
1728-ban átesett rajta. Annak idején azonban nagy
valószínűséggel csak valami könnyű lefolyású, kiütésekkel járó
betegségről lehetett szó, most azonban valóban himlőről. De erre
csak pár nap elteltével ébredtek rá az orvosok. A családtagokat
rögtön a kastély egy távoli szárnyába költöztették, hogy meg ne
fertőződjenek. A király három lányát azonban nem tudták
lebeszélni arról, hogy az apjuk mellett maradjanak. Madame du
Barry sem félt attól, hogy szépséges arca eltorzulhat majd, ha
megfertőződik. Éjszakánként Lajos ágya szélén ült és az
izzadságot törülgette homlokáról.
A király előtt titkolóztak, nem árulták el, mi terítette le a
lábáról, s meghagyták abban a hitben, hogy egyszer már
megkapta a himlőt, másodszor tehát nem eshet baja. Az orvosok
bizakodó hangon nyilatkoztak, ami nagyon jól jött Madame du
Barrynak és híveinek, mert ha ellenfelei tudomást szereztek
volna a király valódi állapotáról, akkor nyomban megbuktatták
volna a szeretőjét. Ha rávették volna Lajost, hogy meggyónjon és
vegye fel az utolsó kenetet, akkor az egyet jelentett volna a
szerető menesztésével.
Május 3-án azonban már olyan világosan felismerhetők
voltak a pustulák, a gennyes pattanások a páciens bőrén, hogy
Lajos is rájött testi gyöngesége okára. Tisztában volt vele, hogy az
ő korában – hatvannégy éves volt ekkor – az ember nem élheti
túl ezt a betegséget. Másnap hívatta szeretőjét és így szólt hozzá:
„Most tudtam meg, milyen beteg vagyok. A metzi botrány
nem ismétlődhet meg. Az én sorsom Istenem és népem kezében
van letéve, ezért el kell válnunk. Induljon Aiguillon herceg rueili
birtokára, s ott várja meg további utasításaimat. Kérem, higgye
el, hogy mindig szeretetteljes tisztelettel gondolok önre.”
Félájultan és könnyekkel a szemében követte az asszony a
király parancsát, s Aiguillon hercegné társaságában még aznap
délután elhagyta Versailles-t.
Este a király látni kívánta a szeretett asszonyt, s kiadta a
parancsot a lakájának:
„Hozza ide Madame du Barryt!”
„Sire, a madame elutazott…”
Hová?
 Reuilbe, felség.
Szóval máris!”A király érezte, hogy közel a vég, s május 7-én
– huszonnyolc év után először – újra meggyónt. Buzgó
megfigyelők szerint pontosan tizenhat perc alatt. Nem sokkal
ezután a pap bejelentette a nagy számban összegyűlt nemesek
előtt:
„Uraim, a király felhatalmazásából elmondom, hogy őfelsége
Isten bocsánatáért esedezik, mert vétkezett ellene, és mert
közbotrány (Madame du Barry) okozója volt. Ha Isten visszaadja
az egészségét, vezekel majd, támogatja vallásunkat és leveszi
népe válláról a> terheket.”
A király állapota még aznap este váratlanul rosszabbra
fordult, s kis időre delíriumba esett. Három napon át tartott a
haláltusa, XV. Lajos 1774. május 10-én, pontosan tizenöt óra
tizenöt perckor távozott az élők sorából. Nem sokkal utána
kiürítették a halottasszobát. Szinte egyik pillanatról a másikra
hunyt ki ama férfiú iránti érdeklődés, aki majd hatvan esztendőn
keresztül uralkodott Franciaországban. Az udvaroncok seregestül
vonultak az épület másik szárnyába, hogy hódoljanak az új
uralkodónak. És a nép sem adta jelét a szomorúságnak.
Szidalmak kísérték XV. Lajost utolsó útjára, midőn koporsóját az
éj leple alatt Saint-Denis-be vitték.
Lajos temetésének éjszakáján Madame du Barryt
elszállították a rueil-i kastélyból és a pont-aux-dames-i
kolostorba vitték. Akik ezt tették, XV. Lajos parancsára
cselekedtek, amit a király huszonnégy órával halála előtt adott ki,
s máig sem tudni, mi késztette erre a cselekedetre. A
legvalószínűbb az a feltételezés, hogy a grófnő, de ugyanakkor a
kormányzat érdekében járt el a király, mert akárhogy is, de
Madame du Barry sok-sok államtitok tudója volt, s a Lajos
oldalán eltöltött öt év alatt akaratlanul is értesült bizalmas
politikai ügyekről, melyek sok embert érdekeltek volna. A
kolostor vastag falai között azonbarr biztonságban volt, a
külvilággal nem érintkezhetett.
Kemény büntetésnek tarthatta az ittlétet az elkényeztetett
szépasszony. Pontaux-Dames~ba érkezve bizony kicsordultak a
szeméből a könnyek, midőn meglátta a sivár, szürke falakat. Egy
hideg, ízléstelenül berendezett, aprócska helyiségbe vezették,
mely leginkább börtöncellára emlékeztetett. És valóban, Madame
du Barry politikai fogolynak számított.
Marie-Antoinette-et elégtétellel tölthette el, hogy egykori
ellenfelével most már ilyen szigorúan bánhat. Legalábbis ez derül
ki édesanyjához írott leveléből:
„A kegyencnő kolostorba került, s vele együtt minden, ami
ehhez a botrányos névhez kapcsolódik, elűzetett az udvarból.”
Hogy Madame du Barry milyen rokonszenves teremtés
lehetett, bizonyítja, hogy még a szigorú erkölcsű apácák
rokonszenvét is elnyerte, akik megpróbálták elviselhetővé tenni
számára a kolostor spártai életformáját. A grófnő, aki mégiscsak
a nép gyermeke volt, hamar beleszokott Pont-aux-Dames
hétköznapjaiba.
Pár heti ott-tartózkodás után engedélyezték neki, hogy
közjegyzőt fogadhasson, mert függőben lévő ügyeit másképp nem
tudta volna elintézni. Sok hitelező visszakövetelte pénzét a volt
szeretőtől. Nagy összegről lehetett szó, amit az is mutat, hogy
Madame du Barry egyik legdrágább ékszerét volt kénytelen áruba
bocsátani, amiért a vevő hatszázezer livres-t, mai német
márkában számolva közel egymillió márkának megfelelő összeget
fizetett. Jeanne du Barry erős asszony volt. Nem tört össze, nem
roskadt magába ebben a számára oly válságos időben, mert
tisztában volt vele, hogy sok barátja van, köztük Aiguillon
hercegnő, Richelieu herceg, Brissac herceg és Ligne herceg, akik
mindent megtesznek érte. S valóban sikerült kieszközölniük,
hogy Madame du Barry egy év múlva elhagyhassa a kolostort. így
került az Arpajon közelében fekvő saint-vrain-i kastélyba, ahol
újabb egy évet töltött mint afféle száműzött.
Madame du Barry 1776 őszén nyerte vissza szabadságát.
Megtarthatta louveciennesi kastélyát és ékszereit. Ebből szépen
megélt, s visszatért régi életmódjához. Valóságos kis udvart
tartott kastélyában, fogadta barátait, mert sokan továbbra is
ragaszkodtak hozzá annak ellenére, hogy a grófnő kegy-vesztett
személynek számított. Madame du Barry semmit sem változott a
tekintetben, hogy továbbra is imádta a szép ruhákat és az
ékszereket. A szívjósága is a régi maradt, odaadással támogatta a
louveciennes-i rászorulókat. Nagyvonalú asszony volt, s ott
segített, ahol tudott. Ezzel pedig elnyerte a környék lakosságának
szeretetét és megbecsülését. A 18. század legnagyobb festőnője,
Madame Vigée-Lebrun, aki több alkalommal is megfestette a
grófnő portréját, maga is tanúja volt a felebaráti szeretet
megnyilvánulásának: „Minden cselekedetében olyan jóságos volt,
mint szándékaiban. Sok jót tett Louveciennes környékén, ahol a
szegények mindenkor számíthattak a segítségére. Gyakran
kettesben kerestük fel az itt élő szerencsétlen embereket, s máig
élénken emlékszem rá, milyen mélységesen felháborított
bennünket, hogy senkit nem találtunk otthon, amikor
meglátogattunk egy szülő nőt. Nem volt segítsége a nyomorult
asszonynak. »Hogyan?« kérdezte Dubarry. »Nincs itthon
fehérnemű, de még egy kanál leves vagy egy pohár bor sem?«
»Egy korty sem, asszonyom«, hangzott a válasz. Madame
Dubarry, amint visszaértünk a kastélyba, nyomban hívatta a
házvezetőnőjét és szolgálóit, akik nem hajtották végre a
parancsát. Nehéz lenne leírni a grófnő felháborodását. Aztán
utasította embereit, hogy azonnal csomagoljának össze elegendő
fehérneműt, s vigyenek levest és bort ama szegény asszonynak.”
1777 őszén bizonyos tekintetben rehabilitálták a grófnőt.
Előtte azonban kisebb győzelmet aratott.
II. József császár, a királyné fivére Franciaországba
látogatott. Utazásának tulajdonképpeni célja az volt, hogy
sógorát, XVI. Lajost rábeszélje egy olyan operációra, mely
hozzásegíti a rendes házasélethez. II. Józsefnek persze arra is jó
volt ez a látogatás, hogy különböző helyekre eljusson. Egyebek
mellett annak a kívánságának is hangot adott, hogy szeretne
megismerkedni az elhalt király egykori kegyencnőjével.
Rendeztek is egy „véletlen találkozást” a Louveciennes
közelében fekvő Marly parkban, melynek során bemutatták a
császárnak a grófnőt. Úgy látszik, jól érezték magukat, mert két
órát töltöttek élénk beszélgetésbe merülve, s a császár csak
ezután kérte meg a grófnőt, hogy mutassa meg neki
Louveciennes kertjét. II. József a karját nyújtotta a grófnőnek,
ám Madame du Barry nem merte elfogadni ezt a gáláns gesztust,
mire a császár a következő történelmi nevezetességű szavakra
ragadtatta magát: „Ne utasítsa el. A szépség olykor királyi rangot
kölcsönöz.”
1779-ben már harminchat éves volt Madame du Barry, de
még mindig virágzó szépség, aki képes volt magába bolondítani a
férfiakat. Ez volt az az esztendő, amikor élete talán
legszenvedélyesebb viszonyába bonyolódott. Ekkortájt tűnt fel
ugyanis a környéken egy Henry Seymour nevű angol lord, aki a
Louveciennes közelében fekvő prunayi kastélyt vásárolta meg.
Seymour Somerset herceg unokaöccse volt; az ötvenedik
életévében járt ekkor, s Franciaországban telepedett le, mert
második felesége egy francia arisztokrata családból való asszony
volt. A ránk maradt levelekből kiderül, hogy a jóvágású lord és a
szép asszony szenvedélyesen egymásba szeretett. A kölcsönös
féltékenykedés azonban megmérgezte a kapcsolatukat, s
Madame du Barry hosszú vívódás után szakított a lorddal. Ezt
írta neki:
„Nem látom szükségét, hogy gyöngéd érzelmeimet
ecseteljem, úgyis ismeri őket. De bizonyára nem ismeri
szenvedéseimet. Ön nem ereszkedett le odáig, hogy
megnyugtassa zavart kedélyemet, ezért azt kell hinnem, hogy
lelki nyugalmam és boldogságom közömbös önnek. Igazán
sajnálom, hogy újra szóba hozom, de utoljára teszem. A
gondolataim tiszták és világosak, még ha a szívem szenved is. De
vagyok olyan elszánt és határozott, hogy megzabolázzam
érzelmeimet. Nehéz és szomorú a lelkem, de ezt kell
cselekednem. Ez az utolsó áldozat, mert több áldozatot nem
bírna el a szívem. Ezt az utolsó áldozatot is az eszem diktálja.
Isten Önnel! Mindazonáltal biztos lehet benne, hogy a szívem az
Öné.”
Csak sejtéseink lehetnek arról, mi lehetett a szakítás oka. Az a
gyanúnk, hogy a szakítás egyik oda a fiatal lady Seymour lehetett.
A másik ok talán Brissac herceg, a grófnő régi hódolója, aki
bizonyára tudomást szerzett Madame du Barry és a lord
viszonyáról. A herceg talán ekkor ébredt rá, hogy milyen
érzelmek kötik a grófnőhöz, s megvallotta szerelmét. Madame du
Barry bizonyára gyorsan felfogta, hogy a lordhoz fűződő
viszonynak nincs jövője, s Brissac mellett döntött.
Louis-Hérculé de Cossé Brissac herceg tizenegy évvel volt
idősebb a grófnőnél. Híres-nevezetes család sarja, 1775 óta Párizs
kormányzója és XVI. Lajos pártfogolja. A herceg az ország egyik
legvonzóbb, ráadásul egyik leggazdagabb embere, aki már 1770
óta ismeretségben volt a grófnővel. Akkoriban ugyanis a
versailles-i gárda parancsnoka volt, s a maitresse en titre
lakosztálya közelében lakott, ezért gyakran találkoztak. Madame
du Barry azóta is baráti viszonyt tartott fenn a herceggel, aki az ő
bukása után is hűséges maradt hozzá, s gyakran megfordult a
louveciennes-i kastélyban.
Brissac házasember volt ugyan, de már jó ideje nem élt együtt
a feleségével, aki a maga útját járta. A herceg és Madame du
Barry régi barátsága tizenkét évig tartó meghitt, bensőséges
viszonnyá alakult.
Madame du Barry továbbra is a louveciennes-i kastélyban élt.
Meggyőződéses királypárti maradt, gondtalanul teltek napjai, a
politikával nem sokat törődött. Csakhogy az idilli környezetben
fekvő kastélya körül kezdett megrendülni az állam alapzata.
Újabb meg újabb rések támadtak a régi világon, mely 1789-ben
össze is omlott.
XVI. Lajos és Marie-Antoinette 1774-ben, trónra kerülésekor
kaptak némi bizalmi tőkét, de nem éltek vele. XVI. Lajos ahelyett,
hogy folytatta volna az elődje, XV. Lajos által elindított
reformokat, akadályozta, sőt visszavonta őket. Ennek egyebek
közt az lett a következménye, hogy az államháztartás hiánya
rövid időn belül iszonyatosan megnőtt. A szanálásra tett
próbálkozások hajótörést szenvedtek a kivételezett csoportok
ellenállásán. A királynőnek sem jutott eszébe, hogy korlátozza
tékozló életmódját. Madame du Barryhoz hasonlóan Marie-
Antoinette-nek sem volt fogalma a pénz értékéről. Könnyű kézzel
írta a „Payez!” szót a számlákra, melyek folyamatosan érkeztek az
udvarba azokért a pompásnál pompásabb ruhákért, újabb meg
újabb ékszerekért és mindenfele divatos kacatért, melyeket úgy
imádott, hogy nélkülük elképzelni sem tudta életét. Az
államkassza viszont már jó ideje üresen tátongott. Marie-
Antoinette, akit Franciaországba érkezése, de még trónra lépése
idején is lelkesen ünnepelt a tömeg, mostanra a nép ellenségévé
vált. Őt okolták a nyomorúságért, főként Franciaország teljes
anyagi csődjéért. Franciaország pár év alatt valóságos
puskaporos hordóvá vált, s fennállt a veszély, hogy bármely
pillanatban felrobbanhat.
A francia csapatok sikeres beavatkozási kísérletei az amerikai
függetlenségi háborúban nem találtak egyértelmű fogadtatásra.
Az angolok fölött aratott győzelem helyreállította ugyan a
fegyveres erők presztízsét, de az abszolút monarchia ellenfelei
szemében az Egyesült Államok fiatal, demokratikus köztársasága
példa értékűvé vált, aminek következtében tovább éleződött az
amúgy is feszült belpolitikai helyzet. A háború ugyanis végső
anyagi romlásba kergette Franciaországot, úgyhogy XVI. Lajos
1789 májusában kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést.
A kezdeti, az eljárással kapcsolatos viták után a harmadik
rend képviselői alkotmányozó nemzetgyűléssé nyilvánították a
rendi gyűlést, ami az abszolút monarchia végét jelentette. A
Bastille 1789. július 14-i ostromával kirobbant a forradalom, a
király kénytelen volt elismerni az Alkotmányozó Nemzet-gyűlés
hatalmát. A párizsi lázadás a vidékre is átterjedt, s a kiéhezett
tömegek megrohamozták, kifosztották és lerombolták a
kastélyokat, s a gyilkosságoktól sem riadtak vissza.
Arisztokratakörökben nagy riadalom támadt, s augusztus elején,
amikor megszüntették a feudális jogokat és a privilégiumokat,
tömegesen menekültek külföldre.
Madame du Barry louveciennes-i nyugodalmas életét
kezdetben nem zavarták meg a Párizshoz hasonló mozgolódások.
A grófnőnek, akit jótékonykodásáért tisztelt és szeretett a
környékbeli lakosság, nem volt mitől tartania. De azért
mégiscsak elcsendesedett a varázslatos kastély, mert időközben
sok-sok vendége emigrált már. „XV. Lajos idején bezzeg nem
történhetett volna meg”, szaladt ki Madame du Barry száján,
amikor tudomást szerzett a történtekről. A forradalom első
éveiben nem tudatosult benne, milyen veszélynek van kitéve,
úgyhogy nyugodt lélekkel levelezgetett ama barátaival is, akik
már jó ideje angliai száműzetésben éltek.
Madame du Barry 1789-ben töltötte be negyvenhatodik
életévét, de szépsége szinte semmit sem kopott, derül ki barátja
és tisztelője, d’Espinchal gróf beszámolójából:
„Egy kicsit talán erősebb, mint annak idején, s az arcán is
látni árkokat, de ennek ellenére rendkívül vonzó. Úgy őrizte meg
báját és vonzerejét, hogy nagyon nagy hangsúlyt helyez a
tisztaságra, meg talán úgy, hogy tekintet nélkül az évszakra és az
időjárás viszontagságaira, hideg fürdőt vesz a mai napig.”
A grófnő megőrizte egészségét és szépségét, de az ékszerek
iránti szenvedélyét is. Ez utóbbi később végzetessé vált számára.
Brissac herceg arra kényszerült az adott feszültségekkel
terhes helyzetben, hogy ideje nagy részét Párizsban, a király
mellett töltse. De ha ideje engedte, nyomban szerelméhez sietett
Louveciennes-be, Madame du Barry pedig gyakran felment a
fővárosba. így 1791. január 10-én is, azon a napon, amikor
Brissac herceg palotájában éppen ünnepséget rendeztek. Mialatt
azonban Madame du Barry táncolt és szórakozott az említett nap
éjszakáján, történt valami Louveciennes-ben, ami drámai
fordulatot hozott az életében.
A grófnő másnap levelet kapott az intézőjétől, aki tudatta
vele, hogy házába betörtek, s szinte összes ékszerét és több
értéktárgyát ellopták. Több millióra tehető kár érte. Bár imádott
ékszereinek elvesztése, ami egyúttal vagyona javának elvesztését
is jelentette, erősen megviselte a grófnőt, nem esett kétségbe,
hanem nyugalmat erőltetve magára rögtön a tettek mezejére
lépett. Feltétlenül vissza akarta szerezni az ékszereit. Először is
hívatta ékszerészét, s összeállították az eltulajdonított ékszerek
listáját. Azután körlevelet nyomtattatott, melyben 2000 livres-et
ígért az ékszerek megtalálójának, valamint az ellopott tárgyak
értékének megfelelő jutalmat. Ezután következett az egyes
drágakövek és ékszerek felsorolása és leírása mintegy nyolc
oldalon keresztül. A körlevél több száz példányát juttatták el
rendőrőrsökre, francia és külföldi gyémánt- és
ékszerkereskedőkhöz. Csakhogy ez az eljárás végzetes
következményekkel járt a grófnő további sorsát illetően, mert az
évek során feledésbe merült név újra közbeszéd tárgya lett, s a fél
világ tudomást szerzett róla, milyen hatalmas vagyon birtokába
jutott. Előbb azonban spontán cselekedetének előnyeit élvezte ki,
mert úgy látszott, hogy fáradozása nem volt hiábavaló.
Már 1791. február 15-én, tehát egy hónappal a lopás után
Madame du Barry hírt kapott Londonból, hogy ékszereit
Londonban biztonságba helyezték, a tolvajokat pedig nyakon
csípték.
Három nappal később indult Angliába, s utazásával egy olyan
fejezetet nyitott életében, mely ma is találgatásokra ad okot.
Madame du Barry vajon valóban a királypártiak ügynöke volt,
ahogy majd később megvádolják, vagy egész egyszerűen
gondtalan és naiv? Anyagilag támogatta az ellenforradalmi
tevékenységet, vagy egész egyszerűen segítőkészségének esett
áldozatul? Sok más kérdés is adódik mindabból, ami majd a
következő két esztendőben történik vele. Csakhogy a kérdésekre
a mai napig nem kaptunk megbízható válaszokat. Csak sejtéseink
vannak.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Madame du Barry 1791.
február 19-én beszerezte útlevelét, s Rouen nevű ékszerésze, négy
szolgálója és Brissac egyik bizalmas embere, Escourre lovag
kíséretében átkelt a csatornán. Maga Brissac nem kísérhette el,
mert XVI. Lajos kinevezte a királyi gárda főparancsnokává, s
tekintettel a Párizsban kialakult feszült politikai helyzetre, nem
mozdulhatott a király mellől.
Londonban azonnal magándetektívet adtak Madame du
Barry mellé annak a Nathaniel Parker Forthnak a személyében,
aki ettől kezdve nem tágított mellőle. Ez a Forth meglehetősen
sötét figura volt, valószínűleg az angol kormány ügynöke, aki a
grófnő körüli tevékenységét arra használta, hogy
Franciaországról szóló információkhoz jusson.
Madame du Barry az illetékes hatóságoktól megtudta, hogy
sokáig húzódik majd az ékszerek kiszolgáltatása, mert nem
Angliában történt a lopás. Ugyanakkor a kezébe nyomták az
egyik tolvajnő vallomásának másolatát, melyből kiderült, hogy
lenni kellett egy bűntársnak a louveciennes-i kastélyban.
Madame du Barry londoni tartózkodása idején természetesen
sorra látogatta száműzetésben élő ismerőseit és barátait. Nem
sejtette, hogy minden lépését követi egy Blache nevezető francia
ügynök, aki akkurátus feljegyzéseket készített és jelentést tett
minden találkozásáról kormányának. Nem maradt titokban
tehát, hogy a grófnő néhány barátja jó kapcsolatokat ápol
Calonne egykori miniszter és Condé herceg száműzetésben
alakult kormányával, mint ahogy az is ismertté vált, hogy az a
bizonyos Forth is a kíséretében volt, amikor 1791. március 1-jén
visszatért Franciaországba.
A következő hónapok során a grófnő még két alkalommal
hajózott át Angliába. Mivel a bírósági eljárás akkoriban is
költséges dolognak számított, megbízta bankárát, Jean-Baptiste
Vandenvert, hogy állítson ki hitellevelet a londoni székhelyű,
Simon és Hankey nevű levelezőbankja számára. Ennek
köszönhetően Angliában nagy összegek álltak a grófnő
rendelkezésére. Madame du Barry igen elővigyázatlanul
cselekedett, mert később sokat faggatják majd emiatt a
tranzakció miatt.
1791 augusztusában végre úgy döntött a bíróság, hogy az
ügyet Franciaországban kell tárgyalni, mert a lopás nem
Angliában történt. Az ékszereket addig is Londonban helyezték
letétbe.
Madame du Barry tehát 1791. augusztus 25-én újfent
dolgavégezetlenül érkezett vissza Angliából louveciennes-i
kastélyába. Az ítélet jegyzőkönyvét átadta a párizsi rendőrségnek,
ennek azonban más dolga is akadt ebben az időben, mint hogy
ékszerlopási ügyekkel foglalkozzon.
A politikai klíma ugyanis jócskán felforrósodott 1791. június
21-én, amikor a király az éjszaka leple alatt sikertelen kísérletet
tett a menekülésre. XVI. Lajos ettől fogva aTuileries, a királyi
palota lakójaként fogolynak tekinthette magát. A következő
esztendő áprilisában a girondista kormány arra kényszerítette,
hogy háborút üzenjen II. Lipót császárnak. Bár hozzá kell tenni,
hogy amikor a sógorának szóló hadüzenetet aláírta, azzal áltatta
magát, hogy a háború majd visszaállítja a hadsereg fegyelmét és
ezzel együtt a király tekintélyét.
Mivel azonban a fegyveres erők vezető egyéniségeinek
többsége már régen külföldre távozott, Franciaország
katasztrofális vereséget szenvedett a háborúban. Azt híresztelték
úton-útfélen, hogy a vereség oka a király, aki külföldi hatalmak
kezére játszotta az országot. A tömeg megrohamozta a királyi
palotát. Erre feloszlatták a királyi gárdát, parancsnokát, Brissac
herceget pedig letartóztatták és felségárulás címén perbe fogták.
Nem sokkal később XVI. Lajost és családját is letartóztatták,
majd kikiáltották a köztársaságot. Brissacot az orleans-i börtönbe
szállították, ahol aztán Madame du Barry több alkalommal is
meglátogatta. A férfi nagy lelki nyugalommal és méltósággal
várta sorsa beteljesülését. Amikor tudomást szerzett a király
letartóztatásáról, tudta, hogy sorsa beteljesedett. 1792. augusztus
11-én fogalmazta meg végrendeletét, melyben lányát, Mortemart
hercegnőt tette meg általános örökösévé. Szeretőjére évi 24 000
livres évi járadékot vagy poitou-i birtokainak jövedelmét, vagy
egy egyszeri, 300 000 livres-et kitevő összeget hagyott azzal,
hogy a felkínált lehetőségek közül Madame du Barry egyet
választhat. Szeptember 2-án végül sorstársaival együtt Versailles-
ba szállították, ám a vérszomjas csőcselék rárontott a konvojra, a
férfiakat lerángatták a szekerekről és kegyetlenül lemészárolták
őket.
Madame du Barry épp louveciennes-i szalonjában üldögélt,
amikor egy kurjongató banda átvonult a parkon. Pikára tűzve
hozták Brissac fejét, amit a rémült grófnő lába elé hajítottak.
Madame du Barry a szörnyű események, a szomorúság és a
bénító félelem ellenére még ezekben a napokban is megőrizte
lelki nyugalmát. Alig két héttel a megrázó eset után újfent
útlevélért folyamodott a hatóságoknál. Brissac ez idő tájt
Londonban tartózkodó lányát akarta felkeresni. Hivatalosan
természetesen azzal indokolta kérelmét, hogy az ellopott
ékszerek miatt indított per ügyében kell Angliába utaznia. Ezúttal
azonban nehézségek támadtak a vízum kiadása körül. 1792.
szeptember 21-én mégiscsak kapott egy hat hétig érvényes
vízumot, de azzal a feltétellel, hogy visszatér Franciaországba.
Madame du Barry végül október 14-én kelt útra Aiguillon
hercegnő kíséretében.
Londonban, ahol öt hónapot kívánt eltölteni, házat bérelt,
ahova Mortemart hercegnővel együtt be is költözött. A két
asszony elsiratta Brissac herceget, s felidézte a hazájukban
végbement szörnyű eseményeket, ahol a forradalom most már a
régi rendszer utolsó maradványait készült fölszámolni.
 Madame du Barry azonban pár hét elteltével újra belevetette
magát a társasági életbe. Francia emigránsokat fogadott és
látogatott, s a legelőkelőbb angol társaságokban is gyakori
vendégnek számított.
Blache persze ismét a grófnő után eredt, s igen érdekes
eseményekről számolhatott be megbízóinak. Egyebek mellett
arról a nagyvonalúságról, melyről Madame du Barry a barátaival
szemben tett tanúbizonyságot. La Rochefoucauld kardinálisnak
nem kevesebb, mint kétszázezer livres-et ajándékozott azzal a
céllal, hogy ebből az összegből támogassa a francia menekülteket,
köztük a papokat. Még 1793 januárjában Londonból adott
utasítást párizsi bankjának, hogy Rohan-Chabot hercegnek egy
ennél is nagyobb összeget fizessenek ki. Az a tény, hogy Rohan-
Chabot herceg szoros kapcsolatban állt a Nyugat-
Franciaországban fellázadt királypártiakkal, rossz fényt vetett a
grófnőre. Ellenforradalmi tevékenységgel gyanúsították.
Januárban érkezett a XVI. Lajos kivégzéséről szóló hír. Gyász
és döbbenet kerítette hatalmába a királypártiakat. Madame du
Barry is gyászruhát öltött, s részt vett a meggyilkolt királyért
mondott gyászmisén.
Örök rejtély marad, miért hagyta ott Madame du Barry a
biztonságos Angliát 1793. március 1-jén, s miért tért vissza abba a
forrongó Franciaországba, ahol bárki életveszélyes helyzetbe
kerülhetett, különösképpen egy vagyonos asszony, akinek nemesi
címe és rangja volt, s aki a megdöntött rezsim legfelső köreivel
érintkezett. Bouillé márki, aki eközben ugyancsak Londonban
időzött, emlékirataiban megrajzolta a grófnő portréját. Ebben
olvasható utalás a kockázatos vállalkozás lehetséges okára:
„Londoni tartózkodásom idején, midőn együtt vacsoráztam a
walesi herceg szeretőjével, összefutottam egy másik hölggyel is,
aki egykor királyi kegyben állt. Azért jött Angliába, hogy részt
vegyen az ékszerei elrablása miatt indított bírósági eljáráson, ami
már jó ideje nem akar lezárulni. Ittlétének másik oka az, hogy ki
akart szökni abból a vérrel borított országból, ahol szeretőjét,
Brissac herceget úgyszólván a szeme előtt gyilkolták le, de ahova
merészsége és balszerencséje mégis visszavezette, s_ahol olyan
szörnyű sors jutott osztályrészül neki is, mint a szeretőjének.
Londonban egy házban lakott Madame de Mortemart-ral, Brissac
herceg lányával, s a végzetesnek bizonyuló elhatározása, hogy
Madame de Mortemart érdekeit felkarolja, indította arra, hogy
Franciaországba visszatérem Dubarry grófnő akkoriban
negyvenhét éves lehetett, s bár hamvasságát rég elveszítette már,
de azért az kiderült, milyen igéző asszony lehetett egykor. Kék
szeme, szeretetteljesen sugárzó tekintete és gesztenyebarna haja
uralta egyéniségét. Elegáns, sőt nemes megjelenésű asszony volt,
aki hízásra hajló alkata ellenére könnyedén és kecsesen mozgott.
Ruhája, különösképpen a reggeli viselet, kihangsúlyozta remek
alakját. Nem volt benne semmi, amit megszokottnak, de főleg
amit közönségesnek mondhatnánk. Mindannyian
megdöbbentünk, amikor tudomásunkra jutott, milyen helyzetbe
került a király és a királyné, ugyanakkor meglepett és szíven ütött
bennünket, hogy az a hölgy, akivel az uralkodó oly keményen
elbánt trónra lépése után, egyébre sem gondol, mint a király és a
királyné szenvedéseire. Szívből megsiratta őket nehéz sorsuk
miatt.”
Nagyon valószínű, hogy a „Madame de Mortemart érdekeit
felkarolja” kifejezés Brissac herceg végrendeletére utal.
Januárban vált ugyanis köztudottá, hogy a francia kormány
konfiskálni kívánja az emigránsok birtokait. Louveciennes is zár
alá vétetett, tudta meg Madame du Barry hűséges intézőjétől.
A grófnő 1793. március 2-án érkezett Calais-ba, ahol két
héten át váratták az új útlevél miatt. Louveciennes-be érkezve
lepecsételve találta a házát. A hatóságok ugyanis emigránsnak
nyilvánították. Nyomban levelet írt az illetékes hivatalnoknak:
„Dubarry polgártársnő meg van döbbenve… Elutazása előtt
elküldött Önnek egy nyilatkozatot, melyet Ön a községházára
továbbított. A nyilatkozat a hivatalban fellelhető. Dubarry
polgártársnő bízik benne, hogy Ön kész eltávolítani házáról a
pecsétet. Egész Franciaország emlékszik még rá, hogy 1791.
január 10-ről 11-re virradó éjszaka rablás történt, s hogy a
tolvajokat Londonban tartóztatták le, amit tárgyalás követett, s a
bíróság utoljára február 28-án hozott döntést az ügyben, amint
ezt a mellékelt igazolás is bizonyítja.”
A hatóságokhoz intézett levélnek meglett a foganatja, mert a
pecsétet eltávolították a házáról. Májusban a tartózkodási
engedélyt is megkapta.
Csakhogy Louveciennes-ben sok minden megváltozott az
utóbbi hónapokban. Egy bizonyos George Greive nevű férfi tűnt
fel a környéken, aki bujtogatni kezdte a népet. Greive a
forradalom fanatikus agitátora volt, pszichopata, akinek nem sok
köze volt az eszmékhez; az erőszak és a pusztítás vágya hajtotta.
A gazdagok iránt érzett feneketlen gyűlöletében Madame du
Barryt szemelte ki áldozatul. Egyetlen célja volt, mégpedig az,
hogy hóhérkézre adja az asszonyt. A grófnő egykori szakácsa, egy
Salanave nevű férfi, és imádott szolgája, Zarnore csatlakozott
ehhez a bizonyos Greive-hez, aki Madame du Barry fejét
követelte.
A grófnőnek meg sem fordult a fejében, hogy Zarnore
kémkedik utána, s hogy róla, valamint barátairól szerzett
információkat küldözget a forradalmi törvényszéknek.
Biztonságban érezte magát a saját emberei között, végtére is sok
jót tett velük. Nyilvánvalóan nem tartotta fontosnak az
óvatosságot, ugyanúgy élt, mint elutazása előtt. Fogadta kevés,
Franciaországban maradt barátját, akikkel együtt siratta a régi
szép világot. Végtére is egymás közt voltak, s a régi címükön és
rangjukon szólították egymást, melyeket persze már jó ideje
betiltottak. Egyikük sem gyanította, hogy Zamora minden
szavukat lesi és továbbadja Greive-nek. Mialatt Robespierre
rémuralma vérbe borította az országot, Madame du Barry azzal
volt elfoglalva, hogy Brissac hagyatékát biztonságba helyezze.
Ebben az a Rohan-Chabot herceg volt a segítségére, akinek ama
kétszázezer livres-et bocsátotta rendelkezésére.
A veszedelmek idején erősebb a vágy a páros együttlétre, a
meghittségre, a gyöngédségre, mint máskor, s talán ezzel is
magyarázható, hogy a grófnő és Brissac herceg oly közel került
egymáshoz az 1793-as esztendőben. Így született Madame du
Barry utolsó szerelmi kapcsolata.
Júliusában aztán az eddig békés Louveciennes-t is hatalmába
kerítette a szörnyű valóság.
Greive, Blache és minisztereik jó munkát végeztek, ezúttal
sikerült csapást mérni a gyűlölt grófnőre. Államellenes érzülete
miatt feljelentették, mire a hatóságok házi őrizetbe vették az
asszonyt, birtokát pedig újfent zárolták.
A helység mintegy ötvenkilenc lakója azonban összefogott
jótevője érdekében, s petíciót írtak, melyben a grófnő szívjóságát
és könyörületességét dicsérték.
Pár hét elteltével a direktórium is belátta, hogy a Madame du
Barry elleni vád nem megalapozott, és szabadon engedték.
Ezúttal diadalmaskodott a grófnő. Azt hitte, egyszer s
mindenkorra megszabadult a gyanúsítgatásoktól, s most már
nincs mitől tartania. Csakhogy csalóka reménynek bizonyult,
amibe belekapaszkodott. Mert Greive és segítőtársai, akik
mélységesen csalódtak abbéli törekvéseikben, hogy vérpadra
küldjék Madame du Barryt, újabb akcióba kezdtek.
Megfélemlítették a kisembereket, s az egykori szerető kicsapongó
életéről szóló röplapokat terjesztettek, melyek ezzel a refrénnel
végződtek: „Halál a kurtizánra, a borostyánnal és rózsával
koszorúzott bacchánsnőre!”
Idő teltével aztán Louveciennes megfélemlített lakói is
bekapcsolódtak a grófnő elleni támadásokba, s most már egy
követ fújtak a felbujtókkal. Ha meglátták valahol, ők is
szidalmazni kezdték Madame du Barryt, úgyhogy az asszony már
kimozdulni sem mert a házából.
Mind szorosabbá fonták körülötte a gyűlölet, az irigység és
árulás hálóját. Sokaknak kapóra jött az az 1793. szeptember 17-én
kibocsátott törvény, melynek értelmében letartóztatás vár
minden olyan személyre, aki viselkedésével, kapcsolataival,
szavaival vagy írásaival a zsarnokság pártjára áll, szembeszegül a
szabadsággal, vagy ezzel gyanúsítható. Greive nyomban
felkészült a második puccsra. Az újabb feljelentés sikerrel járt,
mert az általános biztonságért felelős bizottság a
következőképpen döntött: „…a Dubarryné nevezetű asszony, aki
lakik Louveciennes-ben, a párizsi Sainte-Pélagie börtönbe
szállítandó, ahol őrizetbe vétetik, mivel az a gyanú ellene, hogy
hazafiatlan és hogy az arisztokratákkal cimborái. Birtokai pecsét
alá kerülnek, papírjai zár alá vétetnek, illetve a gyanús írások az
általános biztonságért felelős bizottsághoz kerülnek. E
rendelkezés végrehajtásával Greive polgár bízatik meg.”
Greive gyorsan cselekedett. Szeptember 21-én hozták meg az
ítéletet, s ő másnap már megjelent Louveciennes-ben. Madame
du Barry erre nem volt felkészülve. Végigrohant ugyan a szobáin,
hogy megsemmisítse a terhelő bizonyítékokat, de elkésett vele.
Nem maradt ideje, hogy a tűzbe vesse barátai levelét. Az egyik
levélért nagy árat fizetett feladója, mégpedig a grófnő lengyel
barátnője, Lubomirska hercegnő, aki még augusztusban írt
Madame du Barrynak. A levélben nincs semmi különös, kivéve
azt, hogy a hercegnő felháborodásának ad hangot a grófnő házi
őrizete miatt. A hercegnő óvatlanul alá is írta a levelét, úgyhogy
szerzőjét könnyen beazonosíthatták. A hercegnő fejével fizetett
ezért a levélért.
Greive rávetette magát a dokumentumokra, kikurkászott
minden olyan nevet és minden olyan szót, ami gyanúsnak tűnt a
szemében. Blache londoni jelentéseit is felhasználva aprólékos
vádiratot készített, melynek minden pontjához csatolta a
megfelelő bizonyítékokat. Az lett a vége, hogy bármit mondott
vagy cselekedett is Madame du Barry az utóbbi években, azt
ellenforradalmi magatartásnak bélyegezték. Egyebek mellett a
következőkkel vádolták:
1. A francia korona részéről különleges kegyekben részesült
még azok után is, hogy állítólag kegyvesztett lett; szoros
kapcsolatban állt mindazokkal az emberekkel, akik ma a
legveszedelmesebb ellenségeink.
2. A forradalom alatt is érintkezett ezekkel az emberekkel.
3. Levelezésben állt az emigránsokkal.
4. Pénzeszközökkel támogatta az ellenforradalmat.
5. Mindig is a forradalom ellenségének tartotta magát.
6. Abban az időben, amikor Londonban az emigránsok és
Franciaország többi ellenséges eleme között forgolódott, feketébe
öltözve gyászolta a zsarnokot.
7. Pazarolta az állam pénzét.
8. Bármi történt is a valóságban, ékszerei titokzatos ellopása
jó alkalmat kínált neki arra, hogy többször is Londonba utazzon,
s úgy látszik, a két királyi udvar arra használta ezt a körülményt,
hogy híreket cserélhessenek…
Miért gondolja Dubarry, hogy büntetlenül élhet közöttünk?”
 Mialatt Madame du Barry Sainte-Pélagie börtönében
senyvedett, híre ment, hogy Marie-Antoinette-et 1793. október
16-án kivégezték. Vajon mit érzett, amikor tudomására jutott,
hogy milyen nyomorultul végezte be életét egykori ellenfele?
Vajon azt gondolta, hogy rá is hasonló sors vár? Nem valószínű.
Mert meg volt győződve ártatlanságáról. Azonkívül Greive
vádaskodásairól egyszer már kiderült, hogy valótlanságot
tartalmaznak. Bizonyos volt benne, hogy tarthatatlanok az ellene
felhozott vádak, ezért a következőket írta Fouquier-Tinville-nek,
a hírhedett közvádlónak:
„Közvádló polgár, remélem, ennek a szerencsétlen ügynek,
különösképpen ama vádaknak, melyeket Greive és elvbarátai
emeltek ellenem, a tárgyilagos vizsgálata arra a következtetésre
készteti, hogy összeesküvés áldozata vagyok, melynek egyetlen
célja az, hogy tönkretegyenek. Sohasem emigráltam, s nincs is
szándékomban effélét tenni. Sohasem támogattam
pénzösszegekkel az emigránsokat, mint ahogy tiltott levelezésben
sem álltam velük. S ha a körülmények Londonban vagy
Franciaországban arra kényszerítettek is, hogy bizonyos udvari
emberekkel vagy személyekkel érintkezzem, akik feltehetőleg
nem szimpatizáltak a forradalommal, remélem, hogy Ön,
közvádló polgár, a szívében lakozó igazságosság és pártatlanság
birtokában meg fogja érteni viselkedésemet. Fogadja egy
polgártársnő örök háláját. Vaubernier Dubarry. (sk.) ”
Fouquier-Tinville-nek esze ágában sem volt bármit is
megérteni. Az ítéletet egyébként is már régen meghozta. Ezt
igazolja a tárgyalás is.
A Sainte-Pélagie sötét börtönében töltött napok egyikén
történt valami, ami utólag már-már valóságos szent színében
tünteti fel Madame du Barryt. A történet egy bizonyos Duten
emlékirataiban olvasható, de hitelességét máig nem
bizonyították. Brissac herceg családtagjai azonban sohasem
kételkedtek igaz voltában. Duten azt állítja, hogy egy álruhába
öltözött ír pap jelent meg a börtönben, s azt mondta a grófnőnek,
hogy meg tudná menteni, ha Madame du Barry egy bizonyos
összeget bocsátana rendelkezésére, amivel az őrséget
megvesztegethetné. A grófnő erre megkérdezte tőle, nem tudna-e
másik két személyt is megmenteni. A pap tagadó válaszára így
szólt a grófnő: „Akkor megbízom bankáromat, hogy adja oda
önnek a megfelelő összeget. De azt kérem, hogy helyettem
Mortemart hercegnőt mentse meg. Egy calais-i padlásszobában
rejtőzködik. Tessék, a bankáromnak szóló megbízás.” A pap
valóban hozzájutott a pénzhez, megtalálta Madame de
Mortemart-t, akit Ostendébe, onnan pedig Angliába vitt.
Akár igaz a történet, akár nem, az bizonyos, hogy Madame du
Barry abban a tudatban élt mindvégig, hogy van kiút a
reménytelen helyzetből. A tárgyalás másnapján, 1793.
szeptember 7-én azonban minden reménye elszállt, amikor
Fouquier-Tinville a vádbeszédet megtartotta:
„Esküdt polgárok, nemrégiben mondták ki az ítéletet az
utolsó francia zsarnok felesége árulása fölött. Most megint
önökön a sor, hogy ítélkezzenek kártékony királyi elődjének
szeretője ügyében. Önök előtt áll a léha életmódja és
kicsapongásai miatt hírhedetté vált nőszemély, aki mint a
zsarnok feslettségének tettestársa nemcsak a nép vagyonát, de
még a vérét is feláldozta ura és a maga gyalázatos mulattatására.
Az önök dolga eldönteni, hogy ez a Messalina bűnös-e a
népuralom és a szabadság ellen szőtt összeesküvésben, hogy –
miután a király kicsapongásainak bűnrészese volt – ama
zsarnokok, a nemesek és papok eszközévé aljasodott-e, akik
szembefordultak a köztársasággal… Lehullt az álarc
gyalázatosságukról, de azt is mondhatnánk, hogy a mai napon
széttépjük ezt az álarcot, s ami most vár rájuk, az nem más, mint
gyalázat és büntetés. Igen, franciák, esküdjünk, hogy
megsemmisítjük az árulókat. Éljen a szabadság! Csakhogy ennek
a gyalázatos összeesküvőnek a szemében, aki íme önök előtt áll, a
nép szabadsága bűnnek, gyalázatnak tűnt, porban mászó
rabszolgává alázta a népet… A példa, amit ez a nő adott, újfent
azt bizonyítja, hogy az erkölcstelenség és feslettség a nép
boldogulása és szabadsága útjában áll. Ha az igazságosság kardja
sújt erre a Messalinára, akkor önök bosszút állnak a
köztársaságért, s egyúttal véget vetnek egy közbotránynak, és
megerősítik az erkölcs és a tisztesség uralmát, márpedig e kettő a
nép szabadságának legfőbb alapja és biztosítéka.”
A közvádló gyújtogató hangú beszéde után nem sokáig
tanácskoztak az esküdtek. Gyorsan meghozták a halálos ítéletet.
Madame du Barry, amikor megértette, hogy halál vár rá,
elerőtlenedett, s ájultan esett össze.
A kivégzésre másnap tizenegy órakor került volna sor.
Madame du Barry a félelemtől félőrült állapotba jutva a
conciergerie-ben töltötte az éjszakát. Agya lázasan dolgozott, a
menekülés utolsó lehetőségét kutatta. A kétségbeesettek
reménykedésével tett még egy utolsó kísérletet. Reggel nyolc
órakor, amikor az őrök bejöttek cellájába, hogy a haját levágják
és ráadják a halálraítéltek zubbonyát, azt mondta, hogy fontos,
leleplező erejű vallomást akar tenni, haladéktalanul vezessék egy
hivatalnok elé, hogy elmondhassa, ami a lelkét nyomja.
Kérésének eleget is tettek. Madame du Barry kijelentette, hogy
elárulja azokat a louveciennes-i rejtekhelyeket, ahová a
forradalom elején ékszereit, ezüstedényeit és egyéb értékeit
eldugta, ha ennek fejében életét megkímélik.
A férfiak azt mondták neki, hogy beszéljen csak nyugodtan. A
grófnő pedig csak beszélt és beszélt jó három órán keresztül.
Végül kifogyott a szóból. A hivatalnokok eleget tudtak immár.
Hosszúra nyúlt az elrejtett tárgyak listája, sok pénzt nyernek
rajta, gondolták a vallatói. Informátorukra nem volt már szükség.
Visszavitték a cellájába, ahol levágták a haját és ráadták a
halálraítéltek zubbonyát. Madame du Barry ekkor eszmélt rá,
hogy becsapták, s hogy mindennek vége. Mindössze hat órát
sikerült megmentenie az életéből.
Páni félelembe esett a rá váró haláltól, hisztérikus hangon
sikoltozni és csapkodni kezdett, majd hirtelen elcsendesedett.
Hátra kötötték a kezét, aztán egy kordéra tették, amelyen ott volt
már bankárja, Vandenyver és annak két fia. A meggyötört
asszony sikoltott, sírt, zokogott és a fogát csikorgatta. 1793.
december 8-án reggeli fél ötkor, amikor a kordé a Place de la
Republique-ra, vagyis a mai Place de la Concordra ért, már
megjelent a hajnalpír az ég alján.
A hóhérlegény leemelte a félig ájult asszonyt a kordéról, majd
a vérpadhoz vitte. Ezután rákötözték egy deszkára, s a guillotine
alá tolták. Madame du Barry utolsót sikoltott, s hangja még
azután is ott remegett a levegőben, hogy a feje a véres kosárba
hullott.
 Időrendi táblázat
Valois-ház
1328-1350 VI. Fülöp (Valois grófja; III. Fülöp unokája
1350-1364 II. (Jó) János
1364-1380 V. (Bölcs) Károly (fia)
1380-1422 VI. (Őrült, Károly (fia)
1422-1461 VII. (Győztes) Károly (fia)
1461-1483 XI. Lajos (fia)
1483-1498 VIII. Károly (fia)

Bourbon-ház
1589-1610 IV. Henrik (Bourbon-Vendôme hercege,
IX. Lajos tizedik leszármazottja)
1610-1643 XIII. Lajos (fia)
1643-1715 XIV. Lajos (fia)
1715-1774 XV. Lajos (dédunokája)
1774-1792 XVI. Lajos (unokája, trónfosztva, megh.
1793)
1793-1795 XVII. Lajos (fia; sohasem uralkodott