Professional Documents
Culture Documents
Image author
Pixabay
Author/s
Emiliano Bonifetto
Being responsible for your own time „Nincs időm! Valaki ellopta?”
Majdnem ötven éve a német író Michael Ende megjelentette Momo című
munkáját, egy kis profetikus könyvet, melyben a képzeletbeli szürke urak szó
szerint ellopják az emberek idejét (az „idővirágaikat”), mondván, hogy állítólag a
szabadidő és a mással való törődésre fordított idő haszontalan… és megígérik,
hogy ha az emberek követik a tanácsukat, akkor ők az emberek minden idejét
pénzzé tudnák tenni. A Momo-ban a szürke embereket legyőzték, hála az
Órásmester segítségének, aki az Idő Ura. Ha azonban korunk emberének életére
vetünk egy pillantást, a győztesek valójában igen csak a szürke emberek
lennének!
Több mint kétezer évvel ezelőtt, egy vita során Seneca a következőket mondta
az emberi élet rövidségéről:
Nem arról van szó, hogy rövid az időnk, hanem arról, hogy sokat
elvesztegetünk belőle. Az élet elég hosszú, és elég bőkezűen lett
kimérve ahhoz, hogy az ember nagy dolgokat vigyen véghez, ha az
egészet jól osztja be. Ha azonban luxusra és hiábavalóságokra
pazaroljuk, ha nem jó véget szánunk neki, akkor a végszükség majd
arra kényszerít minket, hogy észrevegyük: elmúlt, még mielőtt
rájöttünk volna, hogy múlik. Az a helyzet tehát, hogy az élet, amit
kaptunk, nem rövid, de mi tesszük azzá, nincs is hiányunk benne,
hanem mi vesztegetjük el.
Ha igaz az, hogy az ember felelős az ideje beosztásáért, akkor azt is tudnunk
kell, hogy az idő rendelkezik egyfajta misztériummal, amit most szeretnénk
közelebbről is megvizsgálni. Évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek,
másodpercek… az idő mértéke, úgy tűnik, mindenki számára ugyanaz
manapság. A műholdas órák által mért idő mindenki számára érvényes, de
minden ember ismer olyan időt, amit hosszúnak érez, vagy amikor hosszú
időszakok szinte egy szempillantás alatt elrepülnek.
A „lelki időt” illetően már egy bonyolultabb tartományba lépünk, mivel a lélek
igen különböző társításokat és jellemzőket feltételez. Természeténél fogva a
lélek – ahogy Platón mondta – nagyon közel állhat a testhez, ugyanakkor a
szellemhez is, ami az irányulásán és a fejlettségén múlik. A lélek ezért az idő
folyását sokféle módon képes megtapasztalni, számos tényezőtől függően.
Kétfajta idő
Egyéni, személyes nézőpontból a „Carpe Diem” mottó egy olyan esemény tipikus
példája, amire a Kairos időmeghatározás érvényes. Szellemi szempontból,
megfigyelhetjük, hogy az Új Testamentumban a Kairos azt az időt jelenti, „amikor
Isten cselekszik”.
Tonal a napi élet „lineáris ideje”, amikor egy óra 60 percig tart. Nagual ezzel
szemben a „szellemi idő”, a folyékony idő, amelyben az időtartam tapasztalata
különböző. Tonal egydimenziójú, míg Nagual hidat képez két dimenzió között: a
személyes belső dimenzió és egy másik világ, a szellemi világ dimenziója között.
Ezt a végtelen idegennek is nevezik, amit nem lehet szavakkal kifejezni, mivel
ezt az ember csak önmagán belül tapasztalja. Nagual idejében az emberi tudat
olyan kérdéseket tesz föl, mint „Ki vagyok? Mit jelent az élet számomra? Mi
marad belőlem, ha megfosztanak a szerepeimtől és az állítólagos
személyazonosságomtól? Vajon van bennem egy szellemi mag? Mire törekszem
legfőképpen?” Amikor az ember egy ilyen létállapotot tapasztal meg viszonylag
rövid idő alatt, akkor Nagual nélkülözhetetlenné válik, másképp az ember
zaklatott, kimerült és boldogtalan lesz.
Van valamiféle mód arra, hogy Kronosz Kairosszá váljon, Tonalból Nagual, az
időből pedig örökkévalóság legyen? Hol van az ajtó, ami ezeket a világokat
összeköti?
A kereszt jelképe, – egy ősi jelkép, ami jóval előbb létezett, mint a keresztény
vallás –, a „horizontális, egyenes vonalú idő”, a múlt-jelen-jövő lineáris folyama,
és a „vertikális, szellemi idő” az időtlen idő kereszteződését mutatja. Másrészt az
ember, amikor kinyújtja a karjait, tökéletes példája egy élő keresztnek, mire
valaki azt kérdezheti: „Mi van ennek a két gerendának a találkozási pontjában?”,
mivel ez az a pont, ahol Kronosz és Kairos, Tonal és Nagual, az idő és az
örökkévalóság találkozik.