Erich Kästner

A SALZBURGI
SZOBALÁNY
AVAGY
KISHATÁRFORGALOM

ÁKV - Budapest Kiadó / 1990

Fordította: Lendvay Katalin

Horst Lemke illusztrációival

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Der kleine Grenzverkehr,

Átrium Verlag, Zürich, 1985

ISBN 963 292 069 4

©Átrium Verlag AG, Zürich
© Hungárián translation Lendvay Katalin
 Elıszó az olvasóhoz

Amikor az 1937-es esztendıben, a Salzburgi Ünnepi

Játékok idején fejemben forgattam ezen szerény
könyvecském tervét, Ausztriát és Németországot
határkövek, sorompók és különbözı felségjelő bélyegek
választották el egymástól, úgymond „örökre”. Amikor
1938-ban e kis könyv megjelent, a két országot
éppenhogy egyesítették „örökre”. Ekkor már
ugyanazokat a bélyegeket használták, sorompót viszont
egyáltalán nem. Könyvecském pedig sürgısen elpucolt az
országból, nehogy elkobozzák. Habent sua fata libelli,
valóban: a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Mert
lám most, hogy a könyv új kiadása készül, Németország
és Ausztria már újra elvált egymástól. Ismét megjelentek
a határkövek, a sorompók és a különbözı bélyegek.
Nekem mindenesetre úgy tőnik, hogy a legújabb kori
történelem nem az írók, hanem a bélyeggyőjtık érdekeit
nézi. Amennyiben ezt szelíd szemrehányásnak vennék
némelyek, úgy hozzátenném, hogy ez a szemrehányás
világért sem a fiatéliának, kizárólag a legújabb kori
történelemnek szól.
A könyv kiadója, szerzıje és illusztrátora valaha
egyazon városban lakott. Egy Berlin nevő városban. Ma
egyikük Londonban éldegél, másikuk Münchenben, a
harmadik Torontóban. Mindhárman átéltek egyet s mást,
mindegyikük a maga módján. Aki otthonuktól,
szokásaiktól, álmaiktól megfosztotta és vándorcigány
sorsra szánta ıket, az Klio volt, ez a szeszélyes
vénkisasszony. Ha ık hárman különleges bélyeggel és
pecséttel ellátott levelet kapnak mostanság egymástól,
akkor elmosolyodnak, és odaajándékozzák a borítékot
valami kisfiúnak. Mert akár Angliában, akár Kanadában,
akár Németországban él az ember – bélyeggyőjtı
kissrácokat mindenütt talál.

Zürich, 1948 tavaszán

Erich Kästner
 Elıbeszéd az olvasóhoz
RÉSZLET AZ 1938-AS
ELSİ KIADÁS ELİSZAVÁBÓL

Ez a salzburgi napló, melyet ezennel átnyújtok a

nyilvánosságnak, a legjobb barátom feljegyzéseit
tartalmazza. A fiatalembert Georg Rentmeisternek hívják.
Amidın ez az úr, immáron vagy egy éve, Berlinbıl
Salzburgba utazott, át kellett lépnie egy országhatárt,
mely ma már a múlté.
De most jut eszembe, hogy Önök még nem ismerik
Rentmeister barátomat. Épp ezért ideje, hogy
megtudjanak róla ezt-azt, mielıtt elolvasnák a
feljegyzéseit. Önök méltán tartanak igényt erre a
bemutatásra, ami ártani különben sem árt – a jó Georg
bizony megéri a pénzét. Íme, egy példa: amióta barátok
vagyunk – s ennek van már vagy tizenöt éve – az írói
hivatásnak szenteli magát, bár a mai napig egyetlen sor
sem jelent meg tıle.
Megkérdezhetnék, hogy mi oka van ennek. Hogy mi?
Talán barátomnak az a lenyőgözı fogyatékossága, hogy
zsenge ifjúságától csakis olyan célokat tőzött maga elé,
amelyek közül egy is elég lett volna, hogy életcélját
tisztelje benne bármely halandó.
Megemlítem Önöknek néhány mővét – megvan annak
az oka, hogy mién befejezetlen mindahány! –, s nagyjából
biztos vagyok benne, hogy nyomban azzal a feltétlen
csodálattal fognak adózni neki, melyet méltán
megérdemel, jóllehet e csodálatba tán némi borzongás is
vegyül.
Egyik készülı könyve például a következı címet viseli:
„ A kötı mód szerepe a német nyelvben, különös
tekintettel az ófelnémet, a középfelnémet és a kora-
újfelnémet mondatszerkezetre.” Az öt dolgozószobájának
egyikében tornyosuló ládák és dobozok nem is
tartalmaznak egyebet, mint e tárgyra vonatkozó
példamondatokat régi és újabb szerzık tollából, a
kötımód szoba ajtaján pediglen táblácska lóg, rajta a
fenyegetı felirat: „Consecutio temporum”.
A következı ajtón ez olvasható: „A klasszikus kor és a
kereszténység.” És e mögött az ajtó mögött is dugig
rakott szekrények, valamint teli ládák és dobozok
sorakoznak. Itt ırzi Georg mindazokat a kutatási
eredményeket és felismeréseket, amelyekre majdan a
tervbe vett alapmő épül e címmel: „Milyen formákban
hatott a klasszikus kor és a kereszténység Közép-Európa
mővészetére és kultúrájára.”
Ha jól értem, a szerzı itt két behurcolt kór lefolyását
elemezné, amelyek kezdettıl fogva emésztik a „Közép-
Európa” nevezető szervezetet, hol együttes erıvel, hol
váltakozón ki-kiújulva. Georg szerint a szóban forgó
földrajzi egység a kultúrtörténészek szemében patológiás
eset úgy nagyjából az Úr 1000. esztendeje óta.
Szegény barátom!
A harmadik ajtón a következı szó díszeleg:
„Gyorsírás!”
Georg tíz éve munkálkodik egy vadonatúj gyorsírási
rendszeren, amely hivatva lenne kiküszöbölni a régi
hibáit, ugyanakkor beláthatatlan elınyökkel gazdagítani
azt. Fejébe vette a percenként leírható szótagszám
növelését, s történne ez oly módon, hogy ezentúl egész
mondatokat rögzítenénk egyetlen, folyamatos írásjellel.
Georg bizton állítja, hogy ezáltal a jövıben játszva
leírhatunk akár háromszáz szótagot is percenként. Az
már persze az én bajom, hogy nem egészen értem, mi a
csudának kéne háromszáz szótagot rögzíteni egy perc
alatt, mikor tudvalevıleg a legszaporább beszédő szónok
sem képes kétszázötvennél többet elhadarni. Mindegy,
Georg már belelovalta magát az ügybe, mint egy derék,
önjelölt Sziszüphosz. Csak hát senki se csodálkozzék
rajta, hogy ez a kutatás is még gyermekcipıben jár. Hogy
mi a felirat a többi szoba ajtaján, arról nincs tudomásom.
Egy azonban biztos: a megfelelı kézikönyveken, a
szekrényeken, ládákon és dobozokon kívül mind az öt
dolgozószobában áll egy-egy íróasztal.
Ez tehát annyi, mint öt íróasztal, hozzá öt szék, öt
tintatartó, öt írómappa, öt határidınapló! Így bolyong
hát Georg a Félelmetes, életmőrıl életmőre, mindet
felbe-szerbe hagyva, majd rajtuk újra el-elpiszmogva,
töprengı arccal, körbe-körbe. Titkárnıje is van, akit
„nénikének” nevez, s aki kissé zaklatott benyomást kelt.
Am ez, úgy vélem, megbocsátható.
Georg, hála Istennek, megengedheti magának, hogy
költséges szellemi kedvteléseinek éljen. Társörököse
ugyanis egy óriási gyárnak, amelyben cinkkádakat
gyártanak; olyanokat, amelyekben csak ülni, meg
olyanokat, amelyekben heverészni is lehet, meg aprócska
kádakat is, amilyenekben a kisbabák pancsikolnak. A
gyár az egyik német középhegység kies ölén fekszik, és
Georg bátyja, aki a virágzó vállalat élén áll, kész
öccsének minden pénzt megadni, csak át ne lépje a
cinkkádgyár küszöbét.
 Nem is lépi át.
Berlinben él, és ritkán hagyja el – öt darab –
dolgozószobáját. Hanem a tavalyi nyár vége felé „Doktor
Faustuska” – ahogy becézzük – faképnél hagyta végre a
kötımódot, a klasszikus kort, a gyorsírást és a
kereszténységet, méghozzá azért, hogy nyaralni menjen.
Amikor néhány hét múlva visszatért, kezembe nyomta
naplóját, amelyet a vakáció alatt vezetett. Érthetı, hogy a
magafajta ember nyaralás közben sem tétlenkedhetett,
jómagam pedig örültem, hogy végre-valahára pontot tett
legalább egyetlen munka végére, még ha az nem több is,
mint egy útinapló. Elolvastam a kéziratot, és
továbbítottam kiadómnak. Tetszett neki, és kinyomatta.
Mindkettınk örömére szolgálna, ha a könyv a publikum
tetszését is megnyerné.
Berlin, 1938 nyarán
Erich Kästner

Ui.: Georg barátomnak egyébként sejtelme sincs róla,

hogy a naplója megjelent, hanyatt is esik majd a
meglepetéstıl
 Néhány szó a
szerzıhöz
Kedves Georg barátom!
Sejtelmed sem lehet róla, hogy naplódat kinyomtatták, és
fogadjunk, hogy hanyatt esel a meglepetéstıl. Nem
hatalmaztál fel, hogy a kéziratot kiadjam a kezembıl, s
ráadásul egyenest a nyomdába. De hát mit akarsz? Miért
lenne neked jobb dolgod, mint a többi írónak?
Remélem, értesz a szóból. İszintén szólva, annak
azért örülök, hogy a könyv megjelenésekor nem
Berlinben tartózkodol, hanem Ceylon szigetén.
Szenzációéhségemet tökéletesen kielégíti határtalan
meglepetésed puszta elképzelése. A közvetlen
tapasztalatszerzésrıl ebben, és sok más esetben is,
szívesen lemondok. Remélem, mire hazatérsz, elpárolog
szívedbıl a harag s helyette szelíd elégtétel tölti el,
amiért – habár tudtodon kívül – megtetted az elsı lépést,
hogy végre hasznos tagja legyél az emberi
társadalomnak.
Kérlek, üdvözöld nevemben ifjú hitvesedet! Továbbra
is felfoghatatlan számomra, hogyan volt képes ez az
elragadó teremtés feleségül menni hozzád. Jó-jó, tudom,
okos vagy, egészséges, tehetıs, jóképő, érdekesen
hóbortos, és a humorod is remek – de elegendı-e
mindez? Ám sejtem én, hogy végül is miért ment hozzád.
Bizonyára megkérdezted tıle, hogy a feleséged akar-e
lenni! (Én mindig elfelejtem feltenni ezt a kérdést, s
alighanem ezért maradok már örökre agglegény. Mert ha
az ember nem kiált jó nagyot az erdıben, akkor ne is
csodálkozzék, ha elmarad a... – ugye érted már, mire
gondolok.) Mielıbbi hazatéréseteket mindenre elszántan
várja
barátotok, Erich
Ui.: J. M. R. Lenz leveleiben találtam néhány olyan
mellékmondatot, amelyek talán érdekelnek Téged.
Odaadtam ıket a nénikének, hogy másolja le, te meg
majd besorolhatod a többi példamondat mellé, feltéve,
hogy van még a ládákban hely.
Mellesleg: mint író, és mint polgár megelégedéssel
nyugtázhatod, hogy kéziratod egyetlen szavát sem
változtattam meg. Mindössze annyit engedtem meg
magamnak, hogy címekkel ellátott fejezetekre tagoljam a
naplót.
És bocsáss meg, Faustuskám!
 Georg Rentmeister
salzburgi naplója
avagy
Kishatárforgalom

Írták vala
az Úr 1937.
esztendejének augusztus
és szeptember havában

Mottó: „Hic habitat felicitas!”*

*” Itt lakozik a boldogság.”* Ez a felirat egy római kori mozaikpadlót

díszített, amelyet akkor találtak Salzburgban, amikor lerakták a Mozart-
szobor alapzatát.
 Az elızmények

Berlin, 1937, július vége

Karl írt Londonból, és azt kérdezi, találkozhatnánk-e

augusztus közepén Salzburgban. İt az Ünnepi Játékok
vezetısége hívta meg, remélve, hogy jövıre vállal majd
díszlettervezést. Idén egyelıre szeretnék jól megnézni
maguknak, Karl pedig néhány elıadással tenné ugyanezt.
Kilátásba helyeztek neki két-két jegyet a szóban forgó
estékre. Rég nem voltam színházban, tehát utazom.
El ne felejtsek devizakérvényt beadni! Minthogy
Salzburg Ausztriában van, át kell lépnem a határt; aki
pedig manapság átlépi a határt, az külön engedély nélkül
legfeljebb tíz birodalmi márkát vihet magával. Na, már
most matematikai pontossággal megállapítottam, hogy ez
esetben – egy hónapot harminc napnak véve – naponta
csak 33,3333 pfenniget adhatok ki és nem többet, még
pontosabban: 33,3333333 pfenniget. Ami pedig kevés, az
kevés! Feltétlenül kérvényeznem kell, hogy nagyobb
összeget vihessek magammal. Még ma lediktálom a
nénikének a kérvényt, és postára adom.

Berlin, augusztus közepe

Karl már napok óta Salzburgban van, és amilyen

türelmetlen alak, már táviratozott értem. Szeretné tudni,
miért nem vagyok még ott, és hogy mikor érkezem. Erre
felhívtam a devizaügyi hatóságot, és megkérdeztem,
vajon számíthatok-e rá, hogy belátható idın belül
válaszolnak a kérvényemre. Igazán ne vegyék
kérdésemet fölös kíváncsiskodásnak, de a Salzburgi
Ünnepi Játékoknak, mint rendesen, idén is vége lesz
szeptember l-jén. A tisztviselı nem sok jóval bíztatott.
Mint mondta, kérvények ezrei árasztják el a hivatalt, s
érthetı, ha sürgısebbek is akadnak köztük, mint holmi
kéjutazók óhajai-sóhajai. Végtére is birtokomban van a
katonai körzetparancsnokság és az útlevélhivatal
engedélye: elutazhatom szépen négy hétre Ausztriába.
Jó, de mit érek akár a legszebb engedéllyel, ha csak tíz
márkát vihetek magammal?

Berlin, augusztus 19.

Karl táviratokkal bombáz. Az egyikben azt kérdezi,

csak nem képzelem, hogy a kedvemért meghosszabbítják
a Játékokat? Bár ı még Toscaninivel is kész tárgyalni ez
ügyben, csak írjam meg, pontosan mikor érkezem.
Esetleg már november havában vagy csak decemberben?
Mitévı legyek? A devizahatóság még adósom a
válasszal, én meg nem merem ıket újra felhívni. Végtére
egyéb gondjuk is lehet, mint az én nyaralásom. Hanem
Erich jött nekem egy ötlettel, ami nem is rossz. Rögtön
fel is hívtam az Axelmannstein szállót Bad
Reichenhallban, és rendeltem egy szobát fürdıszobával.
Ismerem azt a szállót még azelıttrıl. Nagyon kényelmes:
van golfpályája, úszómedencéje, teniszpályája, minden
ott helyben. A nénike már el is ment, hogy megváltsa a
vonat- és a hálókocsijegyet. Ha megjönne a
devizahatóság válasza, majd utánam küldi. Tehát ma este
indulok.
 A terv
Augusztus 19., a hálókocsiban

Alig férek a bırömbe. Éjszaka van, a vonat

Frankföldön robog, én az ágyban fekszem, elszopogatok
fél üveg vörös bort, cigarettázom, és elıre örülök, milyen
ostoba képet vág majd Karl, ha meglát.
Mert ıtıle sem telik majd okosabb, mint az öreg
Scheinert igazságügyi tanácsostól néhány órával ezelıtt,
az Anhalti-pályaudvaron.
– Halló, doktor úr – kiáltott rám, amikor megpillantott
–, hová utazik?
– Salzburgba – hangzott válaszom.
– Salzburgba, maga boldog ember! De hol fog lakni?
– Reichenhallban!
A jóembernek már eleve sem sugároz túl sok
szellemet a fizimiskája, most viszont határozottan úgy
nézett ki, mint egy birka szarukeretes szemüvegben.
Színházba járni Ausztriában – enni és aludni
Németországban: ez ám az eredeti ötlet a nyaralásra!
Hajdani iskolai térképem meggyızött róla, hogy
Reichenhall Salzburgtól alig fél óra vonaton. A vasúti
közlekedés mőködik. Útlevelem van. Nincs más hátra,
mint hogy folyamatossá tegyem a magam számára az
úgynevezett kishatárforgalmat.
Reichenhallban úgy élek, mint egy maharadzsa,
Salzburgban, mint egy koldus, és minden áldott nap
fellépek mind a két szerepben. Micsoda vígjátéki
szituáció! S bizonyos költı uraságok még félnek, hogy az

17
úgynevezett haladás elsöpör földünkrıl minden
romantikát!
Emiatt ugyan kár aggódni. Hisz a legtöbb ország
meghozta már a maga devizatörvényeit. Egy korty sincs
már az üvegben. Épp ezért: „...lecsukódik már a
szemem”.

Augusztus 20., az étkezıkocsiban

A reggeli a nap fénypontja. A gyorsvonat a bajor

hegyek között száguld. A szénát, hogy megszáradjon, a
parasztok felhányják a réteken levert
cölöpháromszögekre. A nyári táj olyan vidáman forog
körülöttünk, mint egy lemez Isten nagy gramofonján.
A dohányzószakaszban ülök, és éppen most jöttem rá
egy nagy igazságra. A világ összes vasúttársasága kétféle
kocsit üzemeltet: dohányzót és nemdohányzót. Eddig
rendben lévınek látszik a dolog – de ez csak a látszat. A
nemdohányzó szakaszban tilos a dohányzás,
következésképp a dohányzószakaszban a nemdohányzást
kellene megtiltani! De errıl szó sincs, s az efféle
következetlenségek mélységesen sértik igazságérzetemet.
Milyen szép is lenne, ha most belépne a kalauz a
dohányzószakaszba, azokat, akik nem dohányoznak,
megbüntetné, és szigorúan áttessékelné a nemdohányzó
kocsiba!
A világon semmi sem tökéletes. De elég. Elhagytuk
Freilassingot. A következı állomás Reichenhall.

18
 Kishatárforgalom
Reichenhall, augusztus 20.

Nemrég jöttem meg Salzburgból, elmúlt már éjfél, s

most itt kuksolok a szálloda bárjában, kezemben egy
pohár hın szeretett „charlottenburgi pilzenivel”, ennek
keresztelték ugyanis kedves bajor barátaink a pezsgı és a
sör zamatos keverékét.
Hat évvel ezelıtt voltam utoljára Salzburgban. De ma
is újra lenyőgözött, ahogy ott ültünk Karl meg én a
Stieglbräu kerthelyiségében, hátul, a „jobb” társaság
körében, és letekintettünk a viszály- és mővészetkedvelı
hercegérsekek városára. A szelíd szépség is lehet
megrázó.
Annak a fél tucat palotának a képe, amelyeket díszes
portálok, oszlopsorok és -csarnokok kötnek össze
egymással, a változatos alakú tornyoknak és tetıknek a
látványa, melyek az alanti térségek zegzugos alaprajzát
híven és elevenen adják vissza a magasban – ennek a
látványnak az Alpoktól északra sehol nem lelni párját.
Nem is csoda, hisz azok az egyházfejedelmek, akik
Salzburgot megalkották, szándékuk szerint itáliai
székvárost építettek maguknak.
A derősnél derősebb színek és árnyalatok összhangja
teszi végül tökéletessé azt, ami pedig már aligha szorul
tökéletesítésre. A tetık zöld, palaszürke és mínium vörös
színekben csillognak. S fölöttünk ott magasodnak a dóm
márvány fehér tornyai, a ferencesek templomának
tetızete, melynek sötétszürkéjét és borvörösét fehér
foltok tarkítják, nem messze onnan az Egyetemi-templom

19
fáradtrózsaszín tornyai, mellettük szenteket ábrázoló
fehér szobrok, s ott a harangjáték szürkészöld tornya is,
meg a többi rozsdavörös és tompazöld kupola és
toronysisak. A szemlélı egész szimfóniát lát.
Karl elmesélte, hogy Wolfdietrich von Raitenau –
anyai ágon Medici-sarj – egyike azoknak az ısi
címerekkel és hısi tettekkel kérkedı reneszánsz
fejedelmeknek, akik magukat hercegérseknek nevezték,
1600 táján leromboltatta a régi székesegyházat, több mint
száz lakóházzal együtt, hogy új dómot építtessen. Az
alapok lerakásához Palladio egyik tanítványát hívta meg.
Ennél tovább azonban nem jutott az építkezés, ugyanis:
Wolfdietrich balga módra tengelyt akasztott a bajorokkal,
minek következtében élete fogytáig bezárták a fel
légvárba, saját tulajdon erıdítményébe. Unokaöccse és
utódja, Markus Sittikus von Hohenems, másik talján
építımestert hozatott. Az kiásatta az újonnan rakott
alapokat, és kezdte az egészet elölrıl. A dóm csak a
következı érsek, Paris Lodron gróf uralkodása idején
készült el.
1628-at írtak ekkor, s javában dúlt a harmincéves
háború, ami egyébként Salzburgot messze elkerülte: „Hic
habitat felicitas!”
E három korlátlan hatalmú uralkodó parancsai
nyomán lett Salzburg az építészet remekmőve.
Utódaikra, a barokk és a rokokó idején élt
egyházfejedelmekre, már csak annyi feladatot hagytak,
hogy térbelileg terjesszék ki a már elért tökéletességet:
kastélyokat építsenek metreszeiknek az akkori város
falain kívül, s a kéjlakok körül parkokat létesítsenek, tele
mesebeli szörnyekkel és mitológiai alakokkal. S amikor
Salzburg az építészeknek már nem adott több tennivalót,

20
a hercegérsekek más mővészeket hívattak Itáliából: a
zene és a színpad mővészeit. Mozart apja sem vihette
többre másodkarmesterségnél, mert az elsıkarnagy még a
tizennyolcadik században is olasz kellett, hogy legyen.
Karl legközelebb feltétlenül meg akarja mutatni a
Sziklaszínházat, amelyet Hellbrunnban építtetett Marx
Sittich, fönn a hegyen, a Hónapos Kiskastély mögött.
Ebben a Sziklaszínházban, mely valaha kıbánya volt,
s az erdı közepén terül el, itt mutattak be német földön
elıször olasz operát.
Salzburgot mintha az Isten is színházi díszletnek
teremtette volna. Nem véletlen, hogy most, a huszadik
században az Ünnepi Játékok szereztek nemzetközi
hírnevet a városnak. Mert akár az elsı operákat játszották
századokkal ezelıtt a Sziklaszínházban, akár
Hofmannsthalt és Goethét viszik színre ma a dóm elıtt
vagy a Sziklalovardában – Salzburg örökre el van
jegyezve a színjátszás szenvedélyével.
A Stieglbräuban tısgyökeres salzburgiakkal ültünk
egy asztalnál. S ezek a polgárok, legyenek bár pékek,
cipészek vagy szabók, úgy beszélgettek a színházról,
mint a bennfentesek. Összehasonlították azokat a
színészeket, akik az évek során az Akárki címszerepét
alakították, úgy érveltek, mint a hivatásos kritikusok, s
végül megegyeztek, hogy M. volt az, aki messze „a
legszebben halt meg”.

Reichenhall, augusztus 20., késı este

A bár idıvel úgy kiürült, hogy jobbnak láttam, ha két

üveg pilzenivel visszavonulok a szobámba.
 Az ágyban fekszem, s egy salzburgi újságot
tanulmányozok. A szerkesztıség tudatja, hogy az idei
Ünnepi Játékokra több mint hatvanezer szállóvendég
érkezett Salzburgba, és mintegy tizenötezer automobil.
Ha feltételezzük, hogy egy-egy kocsiban átlag három
vagy négy személy utazik, akkor kétségtelenül kiderül,
hogy én vagyok az egyetlen, aki nem autón robogtam be.
Én autóbuszon utazom, ami Reichenhallban épp ott áll
meg a szálloda elıtt, s bár két útlevélvizsgálaton is át kell
esnie, alig fél óra múlva már meg is érkezik a salzburgi
Palota térre.
Bár ma voltam elıször odaát, nem késlekedtem kiadni
az egy hónapra engedélyezett tíz márkámat. Az a pénz
egyenesen ingerelt a könnyelmőségre. Mindent
megvettem, ami csak az utamba került: Mozart-golyót,
képeslapokat, perecet. Még angol, gumicukorra is futotta!
Hanem holnaptól Karl kegyelemkenyerén leszek
kénytelen élni, még ha az a kenyér egy-egy csésze habos
kávé is.
Egyébként holnap megnézzük a Faustot, s ebbıl az
alkalomból már ma átvittem a határon a szmokingomat,
és letétbe helyeztem Karlnál. İ különben a Höllbräu-ban
lakik, egy legalább olyan pompás, mint ódon fogadóban.
Rengeteg keskeny, kitaposott lépcsıfokon kell
felkapaszkodni a szobácskájáig. A szmokingom
mindenesetre már Ausztriában lóg. Honvágya vajon van-
e? Karllal holnap délben találkozom a Harangjáték-
cukrászdában. Nem viszek magammal egy fillért sem, de
viszek egy jó kiadós tízórai csomagot. Azt lehet. Karl
délelıtt a Mirabell-kertben rajzol. Különben tisztára
olyan, mint egy megszállott: egyfolytában alkot –
pemzlivel, ceruzával, tustollal, vörös krétával, ami jön.

22
És mintha mindig spicces volna egy kicsit – így hat rá
Salzburg szépsége.
Éjjel tizenegykor, amikor elindult velem az autóbusz a
Palota térrıl, ı még mindig ott állt a posta elıtt, és a
díszkutat festette, az itáliai szobrászmővészet e remekét:
a négy pikkelyes kıparipát, amelyeknek halfarka és
allonge-parókához hasonló sörénye van; festette a
csıdörök orrlyukából elıtörı vízsugarakat, amelyek
ezüsthabként csillognak a kutat megvilágító lámpák
fényében – s festette a háttérben a néma dómot s a még
némább érseki palota homlokzatát: szédült-jó éjszakát,
piktor uram!
 A nagy élmény
Reichenhall, augusztus 21.

Szürkül már, de még most sem jön álom a szememre.

Mint egy nyakon szúrt borjú támolyogtam végig az
éjszakai utcákon, ki Bayrisch-Gmainba meg vissza, el a
pályaudvarig, majd Salzburg felé az országúton, onnan is
vissza. A bárban tíz percig volt maradásom. Akkor
megint kirohantam a szabadba, s valahol egy alacsony
kertfalon üldögéltem...
Miért is történt ez pont énvelem!
Szerelmes vagyok! Nem mondom, valami kisebb
szerelmecskét nem is bántam volna, de mindjárt ekkorát!
Hogy kicsit belebolonduljak valakibe, mint egy
gimnazista, de hogy rögtön úgy, mint egy egész
érettségizı osztály? A lélegzetem is eláll, ha arra a lányra
gondolok. Pedig szünet nélkül csak ı jár az eszemben!
Bizony fulladás lesz ennek a vége. Micsoda szörnyő,
gyönyörő állapot! Mikor délben megérkeztem
Salzburgba, Karl még nem volt ott a cukrászdában. A
levéltárcámat Reichenhallban hagytam, s „a törvény
parancsának megfelelıen” egyetlen pfennig nélkül
léptem be a parányi Szent Mihály-templomocskába –
amelyet ráadásul három oldalról körbe is építettek –,
hogy megszemléljem a gyertyákat és a hálaadó
táblácskákat, amelyeket Szent Tádé köré aggattak fel a
gyógyult lábú betegek. Az elıtérben megnéztem azt a
ládikót, amelyre rá van írva, hogy „Az öröklét perselye”,
meg az autóbuszos zarándoklatokra szólító hirdetményt;
némelyik úthoz odaírták: „Útlevél szükséges.” (Vajon a

24
Szentföldre tartó keresztes lovagoktól is kértek
útlevelet?) A templomból kilépve felhıszakadás zúdult a
nyakamba. Berohantam a Harangjáték-cukrászdába,
rendeltem egy kávét, s a barátomat várva elolvastam az
összes újságot.
Végül már tőkön ültem. A kávét rég megittam, s olyan
érzésem volt, mintha a pincér egy szicíliai bérgyilkos
pillantásait vetné rám, míg körülöttem sündörög. Mit
csináljak, ha nem jön az a bolond festı? A megbeszélt
idıpont óta egy teljes óra telt el. Semmi értelme tovább
várni rá. Nem maradt más választásom, mint hogy
megkérjek egy vendéget: fizesse ki helyettem a kávét.
Végtére is nem ez az a romantikus kaland, amire oly hın
áhítoztam?
Sorra vettem alkalmassági szempontból a vendégeket,
ugyan melyik hívna meg egy tehetıs külföldit egy csésze
kávéra, amelyet az már el is fogyasztott. Ekkor
pillantottam meg İt!
Konstanzénak hívják. Gesztenyebarna haja van, és kék
szeme, de ha fordítva lenne, tökéletességéhez akkor sem
férhetne kétség.
Valószínőleg észrevette, milyen nyugtalanul várok
valakit, mert nevetı szemmel oda-odanézett felém. És
mosolygott, s ráadásul hogyan!
Felálltam, odamentem hozzá, ecseteltem szorult
helyzetemet, kértem, hogy szánjon meg és segítsen
rajtam.
Fölkacagott – ó, hogy Salzburg mennyire a muzsika
városa! –, kacagott és hellyel kínált. Kifizette a kávémat,
és meghívott még egy csészére. Arra emlékszem, hogy
nem fogadtam el, de hogy ezenkívül mirıl beszélgettünk,
már nem tudom. (Kétségtelen igazság, hogy a szerelem
állapota a heveny elmebajok csoportjába tartozik.
Fertızés, amely megtámadja a kedélyt, a
felismerhetetlenségig tönkreteszi a beteg értelmi
képességeit és akaraterejét.)
Konstanze indulni készült. Természetesen vele
tartottam. Vásárolnivalói voltak. Elıször az Egyetemi-
templom elıtti tarkabarka piactérre kísértem el, aztán
azokba a középkori átjáró udvarokba, amelyek a
Getreidegasséra – a Gabona utcára – nyílnak. Egy
mézeskalácsosnál vett két szívet, melyeket piros
cukormáz díszített. Megettük ıket ott helyben az utcán.
Vittem a bevásárlószatyrát meg a magam tízórai
csomagját. Lenn a rakparton elbúcsúzott. Megígérte,
hogy holnap újra eljön a Harangjátékba.
Hát igen, és akkor megcsókoltam! Száz és száz ember
szeme láttára. Bábeli hangzavar közepette. Alig ismerem,
és mégis megcsókoltam; egyszerően nem tehettem mást.
Úgy éreztem, mintha a sorsot csókolnám meg, amiért ıt
az utamba hozta.
Egészen addig mosolygott. Akkor elkomolyodott!
Olyan komoly lett, mint én.

Így történt hát. Karlt aztán felkerestem Höllbrau-beli

szobácskájában. Kiderült, hogy a Tomaselli-kávéházban
várt engem. Egyszerő félreértés volt az egész. Még hogy
félreértés! Szórakozottan vettem fel a szmokingomat.
Késıbb a sörözıben elfogyasztottam, amit
Németországban útravalóul adtak: kemény tojást,
szendvicset, szılıt és ıszibarackot. A pincérnı kérés
nélkül tányért és evıeszközt tett elém. Parasztok,
sofırök, színházlátogatók ülnek egymás mellett ezekben
a sörözıkben, a tisztára súrolt asztaloknál, amelyekre

26
terítı sem kerül, és eszik azt, amit magukkal hoztak. Karl
fizette a sörömet. Kérdezni nem kérdezett semmit.
Nyilván az én hangulatomon múlott, hogy a Faust-
elıadás meglehetısen hidegen hagyott. A mára
szabadtéri színházzá átépített lovardát 1700 táján
tervezték, a sziklába vájt karzatok egymás fölött,
emeletszerően helyezkednek el. A színpad is több síkú. A
reflektorok hol itt, hol ott világítanak meg egy-egy
díszletet. Az egyes jelenetek színhelyei néha jelentıs
távolságra vannak egymástól.

Ilyen körülmények között, valahányszor elsötétedett a

szín, az a szentségtörı gondolatom támadt, hogy a
színészeknek most megint koromsötétben kell ide-oda
rohangászniuk, hogy idejében érkezzenek Auerbach
pincéjébe vagy a tömlöcbe.
Miért játsszák tulajdonképpen Goethe „klasszikus”
Faust-ját, miért nem inkább az İs-Faust-ot vagy akár a
régi Faustus népdrámát? Kérdésem mindjárt érthetıvé
válik, ha felidézem azt a beszélgetést, amelyet a
szünetben hallottam. A nerc- és cobolybundák, a
maharadzsák, frakkok, briliánsok és egyenruhák
forgatagában összeakadt egy amerikai férfi meg egy
amerikai nı. Eszmét cseréltek.
– Do you understand a word?* – kérdezte a nı.
– No** – válaszolta a férfi.
A szünet után eleredt az esı. Ponyvát húztak a nézıtér
fölé, csakhogy az esı olyan erısen paskolta a sátorlapot,
hogy ezentúl már akusztikailag is képtelenség volt
Goethe szavait megérteni.
*
– Ért egyetlen szót?
** – Nem.
 Faust úgy tátogott, mint egy diótörı. Margit és
Mefisztó bırig ázott, de nem nyithattak ki esernyıt. Az
elıadás után Karl szobájában átöltöztem, s még elértem a
Reichenhallba induló utolsó autóbuszt.

Most megpróbálok aludni, jóllehet a szívem a

torkomban dobog. Konstanzénak hívják, és holnap újra
látom! Úgy néz ki, mint egy trónörökösnı, pedig –
szobalány! Tényleg az! Az egyik kastélyban szolgál, fele
úton Hellbrunn felé. A kastély valami grófi családé, akik
elutaztak, s az Ünnepi Játékok idejére gazdag
amerikaiaknak adták ki a házukat a személyzettel együtt.
Hogy szobalány? Talán inkább komorna egy Mozart-
operából! Bevallottam neki, hogy nem tudom visszaadni
a pénzt, amit a kávémra és a mézeskalácsra költött. Csak
nevetett. Van takarékbetétje.

Reichenhall, augusztus 21., késıbb

Nem tudok aludni.

Reichenhall, augusztus 21., még késıbb

Kint már világosodik. Fölkelek.

Salzburg, augusztus 22-én, délben

A legelsı autóbusszal átmentem Salzburgba.

Útközben kibukkant a nap a lomha felhık mögül, és
egyforma fénnyel öntötte el Reichenhallt és Salzburgot.
A határ mindkét oldalán ugyanaz az alpesi völgy terül el;
ugyanazt a német tájszólást beszélik; itt is, ott is ugyanazt

28
a népviseletet hordják: bırnadrágot, lódenkabátot,
dirndlit meg azt a mókás zöld kalapot a
borotvapemzlivel. Az egyetlen különbség, hogy
Németország útjain a „jobbra tarts”, Ausztriában a „balra
tarts” szabálya érvényes.
Közvetlenül az osztrák vámépület után – a Walser-
dombon, ahol a rómaiak már akkor villanegyedet
építettek, amikor még nem volt se Ausztria, se
Németország – itt terül el egy helység, amelyet
Himmelreich-nek* hívnak. Egy parasztember, felszállván
a német határon, így kért jegyet a kalauztól:
„Himmelreichbe és vissza” – s ez sokkal költıibben
csengett az én fülemben, mint ahogy e szavakat kiejtette.
Karlt a Salzach hídján fedeztem föl. Épp színes
vázlatot készített egy horgászról, aki a folyóban egy
kiemelkedı sziklán állt. Vártam, amíg megjelenik a
képen a háttér is: a kis dombon magasodó müllni
templom kedves piros tetızetével. Közben azzal
szórakoztam, hogy elnézegettem a külföldieket.
Népviselet dolgában sokan le akarják fızni az
idevalósiakat, s gyermeteg büszkeséggel járnak-kelnek
egy pinzgaui paraszt vagy egy lungaui parasztasszony
jelmezében. Mindehhez angol módra összecsavart
esernyı lóg a karjukon, vagy ami még cifrább: a Lanz-
féle népviseletüzlet teljes kínálatát magukra aggatva
ülnek be az automobiljukba, amelyhez legalább két sofır
tartozik. A látvány korántsem zavaró, inkább csak
mulatságos. Salzburgban még a nézık is rendezhetnek
színjátékot.

*Himmelreich = mennyország.
Késıbb kis utcákon kóboroltunk, benéztünk
kapuboltozatok alá, udvarokba, örömmel fedeztünk fel
egy-egy falépcsıt, kiugró erkélyt, ívek alatt futó sikátort,
egy-egy céh vagy vendéglı mővészien formált cégérét,
szentek festett szobrait fali fülkékben, az oromzatok
homorulataiba pingált tréfás vagy jámbor mondásokat;
egyszóval, örültünk mindennek, ami régi.
Mert egyvalami mindig feltőnik, és nemcsak
Salzburgban: minden ablakpárkány és minden ajtózár,
minden kémény, a cserépkályhák minden egyes szeme és
minden székláb, amit régmúlt századokban készítettek,
ízlésrıl, mesterségbeli tudásról és a tárgyak szeretetérıl
tanúskodik. A biedermeierre még jellemzı volt a
kézmőves és a tulajdonos személyes kapcsolata a házhoz,
a ruhákhoz, akár a legapróbb háztartási eszközhöz. Aztán
jött a vízözön – és hol született Makart? Salzburgban!
Felkapaszkodtunk a fellegvárhoz. Közelrıl akartuk
szemügyre venni a számtalan tornyot, kaput, falat és
bástyát, különbözı korok alkotásait, amelyek a völgybıl
nézve óriási középkori hegyi erıd benyomását keltik.
Felfelé haladtunkban többször is elgyönyörködtünk a
város és a környezı vidék változatos és elragadó
látványában. Odafönn alaposan megnéztük a roppant
építményt. Karl ezután megmutatta a kilátás legszebb
pontjait: Hellbrunnt, a Gaisberget meg kisöccsét, a
Nocksteint és a Maria-Plain nevő fehér búcsújáró
templomot. Végül beültünk a várvendéglı kertjébe az
egyik nagy, tarka napernyı alá.
Karl, akinek mindig is az volt a véleménye, hogy az
éhségnek úgy kell elejét venni, hogy az ember enni kezd,
mielıtt még megéhezne: csülköt rendelt vegyes körettel.

30
Jómagam, komoly érveit semmibe véve, a reichenhalli
elemózsiás csomagból táplálkoztam.
– Ma még úgyis kénytelen leszek kiadást okozni
neked – szabadkoztam.
– Vásárolni akarsz egy helybéli illetıségő
bırnadrágot? – kérdezte Karl. – Vagy izgalmas
könyvecskét fedeztél fel az egyik könyvesboltban a
német kötımódról?
– Szeretnék délután két csésze kávét és két süteményt.
– Mióta eszel meg te két süteményt? – A fejét
csóválta, de nagylelkően letett az asztalra egy ötschillin-
gest.
Egy ideig nem tudtam válaszolni, mert a kemény tojás
mellé cukrot csomagoltak be só helyett. Förtelmes íze
volt. Amikor újra megtaláltam a hangomat, így szóltam:
– Elıször is nem én fogom megenni a süteményt;
másodszor pedig nem kérek készpénzt. Könnyen lehet,
hogy azzal vétenék az érvényes rendelkezések ellen. Meg
kell hogy kérjelek: gyere el velem a Harangjáték
cukrászdába, s a két csésze kávét, a két süteményt s a
megfelelı borravalót fedezı pénzösszeget nyomd a
fizetıpincér kezébe. Nincstelen vagyok, és az is akarok
maradni.
– De mihelyt fizettem a pincérnek, nem tartasz fel
tovább!
– Tudom, hogy a Mirabell-kertben akarsz vázlatot
készíteni a kıtörpékrıl, és a mővészeket nem szabad
feltartóztatni.
– Szóval ezért hurcoltad át magaddal Reichenhallból
ezt a csokor cikláment! – vélekedett a mővész úr.
 Én pedig ezt válaszoltam: – Nem akartam neked még
a virág miatt is kiadást okozni. – Így folyt le elsı
beszélgetésünk Konstanzéról.

Reichenhall, ugyanaznap, de éjjel

Amikor beléptem a cukrászdába és rám mosolygott,

egy csapásra eloszlott bennem az utolsó huszonnégy óra
minden nyugtalansága. Az elsı találkozás legjobb bírája
az elsı viszontlátás. S minden nyugtalanság, ami ez után
következik, már más természető. Ahogy Konstanze
közeledett felém, éreztem, hogy a boldogság ezúttal nem
fog egérutat nyerni. A karunkba kell, hogy szaladjon.
Konstanze örült a rózsaszín ciklámennek, a pincér
betette a csokrot egy vázába. S miután a hölgy
meghallotta, milyen találékony voltam, hogy
eljátszhassam a vendéglátó szerepét, elismerése jeléül
megette mindkét tányérról a süteményt. Nincs az a –
barátok vagy nıismerısök tiszteletére adott – pezsgıs
villásreggeli, amelyre olyan büszke lettem volna, mint a
Karl által elıre kifizetett kávéra és süteményre.
Karácsonyi öröm augusztusban! Mindig elcsodálkozom
rajta, milyen jelentéktelen is a beszélgetés tárgya, amíg
minden jelentıs mondanivalóval adósak vagyunk még
egymásnak. A német humanizmusról sem lehetne
magvasabb társalgást folytatni, mint folytattunk mi a
hajtogatott vajas tésztáról meg az autóbusz-
összeköttetésrıl. Végül derős történeteket mesélt a
munkahelyérıl. Egy ilyen, gazdag amerikaiaknak kiadott
osztrák reneszánsz kastély csakugyan megérdemelné,
hogy némely vígjátékírók kipécézzék maguknak, mint
ideális témát és színhelyet.

32
 Az adott lehetıségekhez képest Konstanze korántsem
mondható mőveletlennek. Kereskedelmi iskolát végzett, s
így roppant szakértelemmel hallgatta szavaimat, amikor
új gyorsírási módszeremmel szórakoztattam.
Szívbıl nevetett, amikor elmeséltem, miképp zajlott le
részvételem a legutóbbi berlini gyorsíróversenyen: hogy
minden diktátumot hiánytalanul és elsınek adtam le;
hogy a zsőri egyetlen szótagot sem tudott elolvasni, mert
hisz saját, még nyilvánosságra sem hozott módszeremet
használtam, s hogy amikor felkértek, hogy olvassam
vissza a szöveget, akkor sajnos még én magam sem
tudtam kisilabizálni egyetlen szót sem.
Hanem az idı szaladt. Konstanzénak még egyórányi
kimenıje volt, s mivel ezúttal nem kellett vásárolnia,
elhatároztuk, hogy meglepjük Karlt a Mirabell-kertben.
Ám amint kiléptünk az utcára, a helyi szokásoknak
megfelelıen, eleredt az esı.
Futni kezdtünk, lihegve beálltunk az érseki palota
kapuja alá, s csatlakoztunk egy turistacsoporthoz,
amelyet végigvezettek a pompás történelmi
lakosztályokon.
Az efféle idegenvezetés kicsit mindig mulatságos.
Mert hisz, hogy is lehetne kiérdemesült ırmesterektıl
elkívánni, hogy szakavatott felvilágosítással szolgáljanak
történelmi és mővészettörténeti kérdésekben, miközben
annyi náció minden rendő és rangú képviselıje csoszog a
sarkukban? Ha ráadásul még belegondolunk, hogy ezek a
jóemberek napjában vagy tucatszor kénytelenek ledarálni
bemagolt szövegüket, cseppet sem csodálkozhatunk
sztoikus nyugalmukon.
Konstanze sajnos már az elsı teremben kuncogni
kezdett. A derék öregúr félbeszakította a háromszáz éves
gobelinekrıl tartott tanulságos elıadását, s mielıtt a
következı helyiségbe lépett volna, olyan megvetı
pillantással sújtott bennünket, hogy úgy döntöttünk,
önállósítjuk magunkat. Hagytuk elvonulni az öreget és
ájtatos sleppjét, egyedül és némán sétáltunk, kéz a
kézben, mint valami mesebeli kastélyban, teremrıl
teremre. Konstanzén csakhamar kitört a játékszenvedély:
átvedlett amerikai nıvé, aki engem tesz meg
idegenvezetıjének, s a legképtelenebb dolgokat akarta
megtudni képekrıl, szınyegekrıl, míves órákról és
mindenrıl, amin csak megakadt a szeme.
Én tehát bemutatkoztam, mint doktor Schoder titkos
tanácsos, a múzeum igazgatója, s minden kérdésre
hajmeresztı hülyeségeket válaszoltam. Colloredo – aki
szegény Mozartot is annyit bosszantotta –
megátalkodottan, sápadtan és savanyú képpel pillantott le
ránk az egyik arany keretbıl. (Egyébként Konstanze
remekül beszél angolul. Hogy mi mindent tanulnak
abban a kereskedelmiben! Bárcsak én is oda jártam
volna.) A palota legrégibb szárnyában, a hercegérsekek
hálószobájában belebotlottunk a többiekbe. A derék öreg
kinyitott egy ajtót, s mi persze azt hittük, hogy még egy
dísztermen kell átbámészkodnunk magunkat.

Csakhogy terem helyett a Ferences-templom hajója

tárult fel elıttünk! Egy lépés, és ott álltunk a balkonon,
ahonnan évszázadokon keresztül a hercegérsekek
hallgatták az istentiszteletet.

Mint megkövült ıserdei faóriások, négy hatalmas

szürke oszlop nyújtózik fel a tetı derengı félhomályába.
Alattunk az aranytól roskadó, márvány fıoltár Pacher

34
gyermeki Madonnájával. Pajkos, vidám, pirospozsgás
angyalok veszik körül ıt és a kisdedet: egész kis szárnyas
óvoda. S az oltár két oldalán két nagyszerő, csodálatosan
festett faszobor emelkedik: Szent György és Szent
Flórián, mindketten csillogó páncélban, főzıs saruban,
bajvívó lándzsával és sisakban, amelyen tarka
strucctollak imbolyognak: két antik hıs egy barokk
operából.

A vezetés véget ért, és az esı is elállt. Bementünk még

egyszer, ezúttal a fıbejáraton, a ferencesek templomába.
Újból megcsodáltuk a kerek oszlopóriásokat és a
színpompás, vidám oltárt. Aztán felkerestük a templom
alacsonyabb s egyúttal legrégibb részét, s lábujjhegyen
elosontunk a gyóntatószékek mellett.
Egyikükön olcsó keménypapír táblácska függött ezzel
a felirattal: English spoken; egy másikon, ugyanilyen
rémes kartonlapon ezt olvastuk: On parle français.
Ha már mindenáron tudatni akarják, hogy itt
külföldiek is könnyíthetnek a szívükön, akkor miért nem
igyekeznek ezt méltóbb formában közölni velük?
Holnap Konstanzénak nincs ideje találkozni velem. De
holnapután „kimenıs” lesz! Ezt a napot együtt töltjük.
Csak otthon ne felejtsem a fürdınadrágomat! A fürdés
remélhetıleg ingyenes. Egyáltalán, némi gonddal tölt el
ennek a „kimenınek” a pénzügyi oldala. Netán
ragasszam magunkra Karlt, mint két lábon járó
pénztárcát? Inkább felszerelkezem Reichenhallban három
hátizsákkal és hat termosszal! Konstanze elvetette azt a
javaslatomat, hogy ı jöjjön át Németországba. Azt
hiszem, szívesebben marad meg a maga birodalmában.
 A Haffner utcán búcsúztunk el. Én így: – A
holnaputáni viszontlátásra, Konstanze kisasszony! –
Mosolyogva rám nézett, könnyedén megcsókolta a
ciklámencsokrot, majd vidám, hangos szóval imígyen
búcsúzott: – Isten veled, Georg! – S máris eltőnt.

Este Karl meg én a dómban hallgattunk hangversenyt.

Cornelius Petrarca-dalait játszották és Beethoven op. 86-
os C-dúr miséjét. A széksorokat zsúfolásig megtöltötte a
hallgatóság: szerzetesek, elegáns hölgyek, külföldi
újságírók, papok, a világ minden tájáról érkezett turisták,
parasztok, diákok, öreg nénikék, költık és katonatisztek.
Pisszenést sem lehetett hallani. Az ájtatos lelkek együtt
hallgattak, mi többiek pedig külön-külön magunkban.
Hermann Bahr errıl a templomról mondta, hogy Itália
legszebb dómja német földön. Ma este igaza volt.
Amikor a zenekar, a kórus, az orgona és az énekesek
egyesülve zengték-zúgták Beethoven hatalmas liturgiái
hitvallását, a kupolaboltozatról álmukból felriasztott
kicsiny denevérek váltak le, és hangtalanul szállongtak
fejünk felett, a templom hangözönében. Odacsúsztattam
Karlnak egy papírdarabkát ezzel a szöveggel: „Itt még az
egereknek is angyalszárnyuk nı.” Bólintott, és újra
belemerült a zene hallgatásába.
– Úgy búcsúzott, hogy „Isten veled, Georg!”

36
 Salzburg, augusztus 23.,
délután a Tomaselli-kávéházban

A határon már úgy ismernek engem, szegény vándort,

mint a rossz pénzt. Ma a vámos látni akarta a
pénztárcámat. Felvilágosítottam, az igazságnak
megfelelıen, hogy leadtam az Axelmannstein szállóban a
szobakulccsal együtt. Erre gondterhelten megkérdezte,
mit csinálok, ha Ausztriában megszomjazom. Olyan
lelkesen ecseteltem Karl barátom nagylelkőségét,
ahogyan csak tudtam.
Szomjúságom taglalása gyomorbántalmak
megbeszéléséhez vezetett, értve ezen az ı gyomrát. Egy
nyilvánvalóan fondorlatos utastárs azt tanácsolta neki,
hogy szokjon le az ivásról és a dohányzásról. A
tisztviselı, sofırünkkel egyetemben, komor képpel
nyugtázta ezt a pimasz ajánlatot. Még csak az kéne,
mondta a vámos, mi öröme lenne akkor az életben? A
pohár meg a füstölés úgy kell neki, mint a levegı meg a
falat kenyér. A sofır rábólintott, és ezt főzte hozzá: ha
kibírjuk: orvosság, ha nem: elvisz a kórság.
E szép vigasszal ellátva, otthagytuk a gyomorbajos
vámost, hadd támassza tovább a sorompót.
Karl Müllnben várt rám, az Ágoston-pince elıtt.
Besétáltunk a városba, a Klausentoron át be a Gstätten-
gyedbe, melynek a házai a Mönchsberg szikláihoz
tapadnak, sıt némelyiket egyenest a sziklába vájták. A
nyitott kapukon alacsony boltozatra pillanthattunk be, s
még olyan szobákat is láthattunk, melyeknek hátsó falát
szikla alkotja. Az ittlakás nem is veszélytelen, noha a
házakat jellegzetes „ároktetık” védik. Mégis, például

38
1669-ben kıomlás döntött romba- itt két templomot és
egy egész házsort.
Magunk mögött hagytuk Fischer von Erlach alkotását:
az Orsolyák-templomát, s betérve a Városi Múzeumba,
teljes órán át szemléltük a felhalmozott kincseket, a
szemünk is megfájdult belé. Nekem legjobban a „csali
kályha” tetszett. Minden kályhacsempe egy-egy könyv
gerincét ábrázolja, rajta tudós felirat, úgyhogy olyan az
egész, mint egy könyvrakás, amelynek latin vagy
teológiai szövegeit eltüzelik. Szemmagasságban pedig
egy izgatottan hadonászó kis alak válik el a csempéktıl,
aki mintha szószékrıl prédikálna. Nem lehet tudni, hogy
éppen beszédet mond-e, vagy azon háborog, hogy
tudományos tüzelıvel pörkölik a hátulját. A győjtemény
többi része állítólag a Hónapos Kiskastélyban található,
Hellbrunn mellett. Karl valamelyik nap oda is ki akar
menni a vázlatfüzetével. (A Hónapos Kiskastély
egyébként Marx Sittich von Hohenems hercegérsek
hirtelen ötletébıl született. Parancsára 1615-ben egyetlen
hónap alatt varázsolták elı a semmibıl. Hogy miért? Más
oka nem volt, mint hogy meg akarta vele lepni egy magas
vendégét, aki Salzburgot már ismerte. Hja, más idık, más
ötletek.)
Az ebédet a Mönchsbergen költöttük el.
Kegyeskedtem elfogadni Karl meghívását, s azzal a
közléssel örvendeztettem meg, hogy ma nem igénylek
tıle süteménypénzt, legfeljebb egy csésze kávéra valót, s
hogy holnap egyáltalán nem is kerülök a szeme elé.
Dicséretes, ha az ember barátai nem kíváncsi
természetőek, de ez a tulajdonság akár érdektelenséggé is
fajulhat! Karl hallgatott.

39
 Tekintetemmel egy sólymot követtem, amely
felröppent a sziklák közül, s a város tornyai felé tartott. –
Ha nincs ellene kifogásod, szeretnélek holnapután
bemutatni Konstanzénak. Isteni lány. Kék a szeme, a haj;
gesztenyebarna és...
– Csakugyan – jegyezte meg Karl. – Nagyon bájos
teremtés.
– Láttál bennünket?
– Tegnap. S hogy milyen gyönyörő a járása! A
legtöbb nı képtelen járni, legfeljebb csak lába van, de
nem is tudni, minek.
– Azt üzente, hogy köszöni a kávét meg a süteményt.
– Nagyon szívesen.
– Holnap kimenıje lesz.
– Hogy mije lesz holnap?
– Kimenıje – ismételtem meg. – Ugyanis szobalány.
Karl erre hátravetette magát a székben és olyan
harsányan kezdett hahotázni, hogy a többi vendég
összerezzent, és rosszalló pillantást vetett felénk.
Azt hiszem, elvörösödtem. – Ugyan mi van ezen
nevetnivaló – morogtam.
Karl végre legyőrte idegtépı kacagását, és így szólt:
– Édes öregem, mérget vehetsz rá, hogy a fiatal hölgy
nem szobalány!
– Dehogyisnem az – ellenkeztem. – Azonkívül
kereskedelmit végzett, tud gyorsírni, és jobban beszél
angolul, mint mi ketten együttvéve.
– Na, nem bánom – hagyta rám Karl, és vállat vont. –
Akkor magaddal viheted Berlinbe port törölgetni.
Ez a Karl néha igazán olyan ütıdött.

40
 Reichenhall, augusztus 23., éjjel

Az elızı bejegyzést ma délután írtam a Tomaselliben,

Salzburg legrégibb kávéházában, amely csaknem olyan
idıs lehet, mint a kávéivás szokása Európában. Elızıleg
a Mirabell-kertben üldögéltünk, tarka virágágyások,
kıoroszlánok, egyszarvúak, félistenek és barokkosán dús
idomú hölgyeik között.
Visszafelé jövet elkapott bennünket egy kiadós zápor.
Futólépésben vágtunk át a hídon, elrohantunk a kecses
rokokó városháza és a Flórián-kút mellett, s berontottunk
a zsúfolt kávéházba! Az emeleten végre találtunk két
széket. Nem közönséges asztalnál ugyan, hanem a
biliárdasztal mellett, amelyet a pincér máris leterített egy
abrosszal.
S nekünk épp ma volt jegyünk az Akárki elıadására,
amit a Dóm téren tartanak! Az esı csúfondárosan
pacskolta az ablakokat. Karl felolvasta a jegy hátoldalán
lévı szöveget. A legfontosabb rész így hangzott: „Ha az
Akárki-elıadást kedvezıtlen idıjárás miatt megszakítják,
a nézık nem jogosultak a jegy árának sem teljes, sem
részleges visszatérítésére, amennyiben az elıadást a
Lakoma-jelenetig játszották.”
– Ha nem ingyenjegyünk volna, akkor most
visszakérhetnénk a jegy árát.
– Iszonyú pénzéhes lettél, amióta egy vasad sincs –
állapította meg Karl borúsan. – Egyébként az elıadást
mégis megtartják, csak a kıszínházban.
A szomszéd (biliárd) asztaltól egy rosszkedvő vendég
kapcsolódott be a beszélgetésünkbe: – Mindjárt vége az
Ünnepi Játékoknak, és egyetlen elıadást sem sikerült a
Dóm téren megtartani, mindegyiknél zuhogott az esı.

41
 – Salzburgban mindig is többet esik, mint máshol –
jegyezte meg Karl –, de augusztusban minden áldott nap.
– Mert akkor vannak az Ünnepi Játékok! – A
szomszéd sehogy sem volt kibékülve a világgal.
A szomszéd szomszédja pedig így szólt: – A
külföldiek akkor is jönnek, ha mindennap esik. Mégis, ez
valami változatosság. Gyanítom, hogy fıleg azért esik,
hogy ne lehessen helyet kapni a kávéházakban – azzal
beledugta az orrát az Új Bécsi Hírek-be.
Felsóhajtottam, mert Konstanze jutott az eszembe, és
így szóltam: – A legjobb lett volna cukrászdát nyitni
Salzburgban!
Karl feltőnésmentesen végigmért, mint az orvos, aki
elıször találkozik az új beteggel a megfigyelendı esetek
osztályán.
Aztán díszbe, vagyis szmokingba vágtuk magunkat, s
amikor eljött az ideje, elindultunk a Festspielhausba, az
Ünnepi Játékok Házába. Az esı megint alaposan
megkergetett bennünket. Az idevalósiak a „kedvezıtlen
idıjárás” ellenére, sorfalat álltak a bejárat elıtt, hogy
megbámulják a szokásos esti színjátékot: a kapu elé
gördülnek az autók, szırmékbe burkolt hölgyeket
segítenek ki belılük szolgálatkész gavallérok, díszleteket
hoznak, s egyéb izgalmas látnivaló kínálkozik. (Idén az
alábbi hírességek tüntették ki megjelenésükkel az Ünnepi
Játékokat: az olasz király lánya, a windsori herceg és
neje, Roosevelt elnök felesége, Lawrence Tibbett, az
amerikai baritonista, a kapurtalai maharadzsa, Metro-
Goldwyn-Mayer úr meg Marlene Dietrich, hogy Karlt és
jómagamat ne is említsem.)
Hofmannsthal Akárki-je, ez a maga nemében páratlan
misztériumjáték újból megrendített. Itt, ellentétben

42
Goethe Faust-jával, valódi színjáték zajlik, melyet
mindenki megért, érkezzék bár az Egyesült Államokból,
Kínából vagy a Fidzsi-szigetekrıl, s amely színjáték
mindenkit meg is indít. Itt minden közérthetı: a
cselekmény, a hıs fejlıdése, a bőn és a kegyelem, s
mindez magával ragadja azt is, aki a szövegbıl egyetlen
hangot sem ért.
Ám szmokingom újra árván és elhagyottan lóg az
osztrákoknál. Vajon Karl felakasztotta-e a vállfára? Mert
ígérni ígérte.

Holnap pedig kimenıs lesz Konstanze. Huszonnégy

órája nem láttam, és úgy érzem magam, mint a gyerek,
aki elıször él át napfogyatkozást.
A portás kölcsönadott egy hátizsákot, amibe egy
zongora is beleférne. Úgy telerakattam a zsákot
kolbásszal, kenyérrel, vajjal, sajttal, csokoládéval, vörös
borral, gyümölccsel s még evıeszközt is, hogy
valószínőleg az elsı fél óra után összerogyok alatta, és
elheverek, mint a haldokló gallus. Diákkorom óta nem
voltam kirándulni. Hogy mi lesz ebbıl! Hiába: az ember
szenvedélyeinek játékszere.

43
 A kimenı
Hellbrunn, augusztus 25., reggel

Hát ez is elmúlt: Konstanze kimenıje. Múlttá lett ez

is, csatlakozott a többi, boldog vagy szomorú naphoz,
amelyek nem térnek vissza soha már.
Egy fasor évszázados fái alatt ülök, és egyedül
vagyok. Korán van még, és félhomályos fasorom végén a
nap Hellbrunn kastélyára ontja sugarait. Nem messze
innen egy másik, kisebb kastélyban Konstanze bizonyára
éppen most hordja fel nagy óvatosan a reggelizı tálcákat
a barokk lépcsıkön, és rám gondol. Remélhetıleg egyik
tálcát sem ejti el. Drága ám a régi porcelán! Vajon fekete
ruhát, csöpp fehér köténykét s haján fehér bóbitát visel-e,
mint a többi szobalány? El ne felejtsem megkérdezni.
Tegnap reggel nem, mint komorna, hanem mint amazon
jelent meg. A salzburgi Palota téren vártam, és olyan
nehéz volt a hátizsákom, hogy attól féltem, menten
hanyatt esem vele.
S akkor befordul a sarkon egy fürge kis sportautó,
valaki integet belıle, a kocsi fékez, a volánnál egy fiatal
lány ül, és rám kiált: – Szervusz, Georg!
Nem akartam hinni a szememnek. A lány Konstanze
volt. Meglepetésemben üdvözölni is elfelejtettem.
– Az öreg gróf, mielıtt elutazott, megengedte, hogy
fontos alkalmakkor használjam a kocsit. S pont a
kimenım ne lenne fontos alkalom? – tette fel a kérdést.
– Már hogyne lenne.
– Nahát, akkor.
– De mi lesz a benzinnel? (Hogy örökké pénzrıl
kelljen beszélni, mikor éppen az nincsen.)

44
 – Elfeledkezel a takarékbetétemrıl.
– És az autóvezetést is a kereskedelmiben tanultad?
– Nem. A jogosítvány azért kellett, mert gyakran
viszem sétakocsikázni a gróf nıvérét. Na de szállj már
be, mielıtt feldönt a hátizsákod!

Begyömöszöltem a bornyút a kocsiba, beültem

Konstanze mellé, és kezet fogtunk. Gázt adott, s már
száguldottunk is. (A hegymászást tehát megúsztam.)
A falusi kertekben dáliák és ıszirózsák nyíltak. A
réteken tehenek és lovak legelésztek. Kimelegedett az
idı. Konstanze szeme ragyogott. Szája félig nyitva;
halkan énekelt. Ha megérezte, hogy nézem,
elmosolyodott, de csak merın elıre nézett. Néha
odakiáltotta egy-egy helység nevét. Aztán megint csak
dudorászott magában. Végül már én is vele énekeltem, s
késıbb, mikor a Gaisberg csúcsán kiszálltunk, nem
átallottam azt állítani, hogy olyan kristálytisztán
terceltem neki, mint a harangszó. Micsoda pimaszság!
Lekuporodtunk egy sziklatömbre, elnézegettük a
hegyes-völgyes tájat, és örültünk, hogy mi is részei
vagyunk ennek a szép világnak. Egy vitorlázó repülıgép
lebegett hangtalanul az erdık fölött, felriasztva egy
csapat varjat.
Az idıt csak akkor érzékeljük, ha arra vágyunk:
bárcsak megállna, elenyészne egyszer s mindenkorra.
Valamikor mégis lekocsiztunk a hegyrıl, Salzkammergut
felé, el a kék Fuschl-tó mellett, a Wolfgang-tóig. St.
Gilgen után Konstanze egy réten megállította az autót.
Leszaladtunk a tópartra, magunkra kaptuk a fürdıruhát,
beleugrottunk a vízbe, messze beúsztunk a tóba, aztán
belefeküdtünk a meleg főbe, hogy megszáradjunk, és

45
hunyorogva néztünk fel a napra. Idınként integetı és
kiabáló turistákkal megrakott gızösök úsztak el
mellettünk. Különben teljesen egyedül voltunk, s a
tarkavirágos, illatos rét is egészen a miénk.
Olykor beszélgettünk egy kicsit. Olykor
elıbányásztam valamit a feneketlen hátizsákból, és
eszegettünk.
Olykor csókolóztunk, s ilyenkor a tücskök és a méhek
mezei hangversenyt adtak a tiszteletünkre. Valahogy így
mehetett ez a paradicsomban is. (Persze azzal a
különbséggel, hogy Ádám és Éva pajzánabbak voltak,
mint mi.) Ha nem jött volna estefelé a vihar, talán még
most is ott feküdnénk. így viszont mi ketten kiőzettünk a
paradicsomból. (Minden megismétlıdik ezen a földön.)
Vérvörös lett az ég. A Schafberg és a Sparberg fölött
megvillant az arkangyal kardja. S alig húztuk fel a kocsi
ponyváját, megdördült az ég. Az esı láthatatlan
lavinaként zúdult le ránk, és zengett az ég, mint az
ágyúdörgés.
Az csak természetes, hogy Salzburgban is esı,
villámlás és mennydörgés várt. Végül a pályaudvar
várótermében kötöttünk ki, mert ott nincs kötelezı
fogyasztás. Itt mesélt el Konstanze egy fura történetet
egy környékbeli szegény parasztemberrıl. Volt ennek
egy lánya, aki igen kedvelte a cicomázkodást, s egy szép
vasárnap délután, amikor ott ült az apja mellett a kertben,
vörösre lakkozta a körmeit, ahogy a faluban nyaraló
dámáktól eltanulta. Minthogy pedig az apja nemcsak
hogy aludt, de meztélláb aludt, ı maga pedig elég
pirosnak találta már a tulajdon körmeit, az öreg lába
körmeit is belakkozta pirosra. Ez felébredvén,

46
szitkozódott, ahogy belefért, de nem bántotta lánya
mestermővét.
Hanem másnap a szegény ördög eltörte a lábát, és
bevitték a kórházba. Amikor az ügyeletes orvos
megpillantotta a parasztember pirosra lakkozott
lábkörmét, olyan nevetıgörcsöt kapott, hogy egy kollégát
kellett segítségül hívni a láb sínbe tevéséhez. Állítólag a
nıvérek is olyan arcot vágtak, amilyet
elsısegélynyújtáskor nemigen szokás. A parasztot
ezentúl úgy hívták, hogy „a mővésznı”.
Még azt a kis történetet szeretném feljegyezni, amit
délután mesélt Konstanze, mikor a réten feküdtünk.
Kisgyerek korában sokszor hallotta, hogy szülei az „Isten
házát” emlegetik.
Így hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy Isten az
„Isten házában” lakik, ugyanúgy, ahogy a gyerekek meg
a szülık a „szülıi házban”.
Egyik vasárnap Konstanze elmehetett édesanyjával a
templomba. Azelıtt sohasem látott faragott padokat,
oltárokat, gyertyákat meg szószéket. Most, hogy elıször
pillantotta meg belülrıl az Isten házát, lenyőgözte a
látvány, megállt, megszorította anyja kezét, felsóhajtott,
és ezt suttogta: – De szép bútorai vannak Istennek!

Este egy Mozart-hangversenyre mentünk, amelyet dr.

Bernhard Paumgartner vezényelt, aki igen sokat tett
Salzburgért és halhatatlan fiáért. Konstanze ajándékba
kapta a jegyet attól az amerikaitól, aki a hónap végéig
bérbe vette a kastélyt.

47
 Ezt az amerikai milliomost Namarrának hívják, és
gyárai vannak, amelyekben celofánzacskókat gyártanak.
Ilyen zacskókban árulják a sós mandulát, mogyorót,
mazsolát, a duplagallért, cukorkát, papírzsebkendıt,
kockacukrot, nadrágtartót és mit tudom én, még mit.
Nyomdája is van a fickónak. Ott nyomják rá a kívánt
cégneveket és reklámszövegeket a megrendelt zacskóra.
Ha meggondoljuk, milyen termékekkel gazdagszik meg
az egyik, ha továbbá meggondoljuk – s ez kivált
Mozartnál kézenfekvı –, hogy milyen „termékekkel”
marad szegény a másik, akkor dühében az ember
legszívesebben leharapná a saját orrát.

Az esti hangverseny csodálatos volt. A még nem

egészen húszéves Mozart két mővét játszották:
valamelyik A-dúr szimfóniát s egy hegedőversenyt olasz
szólistával; egy francia énekesnı hangverseny-áriákat
adott elı, s a mősort a Linzi-szimfónia fejezte be. A
közönség sajnos csak félig töltötte meg a termet, de
legalább nem voltak soraiban olyan sültparasztok, akik,
mondjuk, megkérdezik a színházi pénztárnál, hogy az
Akárki-t Toscanini maestro vezényli-e. Nem, a mővész és
közönsége ezúttal jó társaságban volt. És Paumgartner
igazán szívem szerint való dirigens.
Amikor a Palota térre értünk, az utolsó reichenhalli
autóbusz már hetedhét határon túl járt. Benéztünk a
Höllbräuba, hogy megkeressük Karlt. Nem volt otthon.
Úgy gondoltam, hogy megvárom az utcán. Konstanze
ellentmondást nem tőrıen tiltakozott, és „be akart
fizetni” engem éjszakára egy szállóba. Ezt meg én nem

49
akartam. Hosszas huzavona után kijelentette: – Akkor
nem marad más hátra, mint hogy a kastélyban éjszakázol.
– Ott ugyan hol?
– Hát a szobámban. A díványon.
– Ha kitudódik, elveszted az állásodat.
– Nem fognak semmit észrevenni, hacsak nem
énekelsz álmodban, vagy nem kiabálsz segítségért.
– De Konstanze, miért kellene nekem segítségért
kiabálni a te szobádban?
– Micsoda illetlen beszéd ez, Faustuskám! – intett le
szoba...asszonyom. (Miért is kellett elárulnom a
csúfnevemet!) – Holnap pedig – folytatta – már
pirkadatkor kicsempészlek a házból. Na, menjünk! –
Azzal beindította a motort.
Tíz perc múlva, mint a betörık lopakodtunk felfelé H.
gróf kastélyában a cselédlépcsın. Koromsötét volt,
Konstanze óvatosan, kézen fogva vezetett. Végül
kinyitott egy ajtót, majd bereteszelte mögöttünk, és
felgyújtotta a villanyt. Barátságos biedermeier szobában
találtam magam. A falon családi arcképek és árnyképek
lógtak. Konstanze egy kényelmes nyírfapamlagra
mutatott, és kicsit aggodalmasan elmosolyodott. Majd
odament a szélesre tárt ablakhoz és összehúzta a
függönyt. Az asztalon egy vázában ott virult az én
reichenhalli ciklámenem. Konstanze lábujjhegyen
visszajött hozzám és ezt suttogta: – Most leoltod a
villanyt, s akkor gyújtod fel újra, ha megengedem. De
nehogy elıbb, mert megharagszom!
Megadóan bólintottam, leoltottam a lámpát, s ott
álltam a sötétben. Hallottam Konstanze ruhájának a
suhogását. Hallottam, amint leveti a cipıjét, s a harisnyát
lehúzza a lábáról. Megcsikordult az ágy.

50
 – Georg! – suttogta.
– Igen? – suttogtam.
– Most! – suttogta.
Ebben a pillanatban lépteket hallottam a folyosón. Az
ajtó elıtt megállt valaki. – Konstanze! – szólalt meg az
illetı fojtott hangon. – Alszol már?
– Még nem, Franzl – hangzott a remegı válasz. – De
már éppen leoltottam. Aludj jól!
– Te is – mondta a másik. A lépések lassan
eltávolodtak. Csak akkor szólaltunk meg, mikor már
egészen elhaltak.
– Georg?
– Igen?
– Talán jobb lenne, ha már nem gyújtanál villanyt.
– Rendben van – feleltem –, de hol a csudában van
most az a pamlag? – Halk nevetés volt a válasz. Ott
álltam a szurokfekete éjszakában, vadidegen bútorok
között, s egy tapodtat sem mertem moccanni a helyemrıl.
– Georg – súgta Konstanze.
– Tessék?
– Menj két lépést elıre!
Követtem a tanácsot.
– Most hármat félig balra!
– Igenis!
– És most egy nagy lépést balra!
Kiléptem egy jókorát balra, és a térdem fába ütközött.
De valami nem volt rendjén. Vagy én kevertem össze a
jobbat meg a balt, vagy Konstanze tévedett, amikor a
parancsokat osztogatta. Nem a pamlagnál álltam, hanem
az ı ágya mellett.

51
 Reichenhall, augusztus 25., éjjel

Minthogy Konstanze azt remélte, hogy átjöhet délután

kis idıre a hellbrunni parkba, addig is szép kényelmesen
megnézegettem a salzburgi hercegérsekek nyári
rezidenciáját. Maga a kastély tiszteletet parancsoló
reneszánsz építmény. De már a közvetlen környéke
egyetlen romantikus játékkiállítás.
Keskeny csatornák mentén kis szoborcsoportok
állnak, amiket a víz erejével valami gépezet hoz
mozgásba: a mitológiából és a falusi életbıl vett
jeleneteket ábrázolnak. Ugyancsak a vízi gépezet
mesterséges állat- és madárhangokkal tölti meg a
grottákat. Kıszarvasok agancsából és orrlyukából
szökıkutak törnek elı. E vízi játszadozásra pedig az a
látvány teszi fel a koronát, amely egy színházi elıadást
ábrázol a dóm elıtt, száznál is több, egyszerre mozgatott
alakkal és orgonakísérettel.
A park egy másik pontján remek szórakozást kínált
egy kıasztal, körülötte kıülıkékkel. Mert ez utóbbiakból
váratlanul számtalan vízsugár lövellt ki, egyenesen
fölfelé. Néhai hercegérsekek vidám vendégei
üldögélhettek itt valaha, s frissítıt ittak vagy gyanútlanul
csevegtek szívük hölgyével, mondjuk, a papi
nıtlenségrıl. Vajon ez élveteg urak pompás palástot
viseltek, vagy netán sokkal lengébb öltözéket? Kéretik
ezt a kérdést komolyan venni. Mert mihelyt a tréfás
kedvő hercegérsek intett a szolgáknak, a kıpadokból,
amelyeken a díszes társaság üldögélt, mint valami
szitából törtek fel a vízsugarak. S mi lett ilyenkor a drága
selyemköntösökkel?
52
 Efféle színjátékokkal mulatták hát magukat a nemes
urak Salzburgban. Ám a polgárok és parasztok sem
maradtak el sokban mögöttük. Igaz, ık nem ültek
vízöblítéses karszékekben, de nekik is megvoltak a
maguk szellemjárásos népszokásai. Olyan álarcokat
tettek fel, hogy az óceániai bennszülöttek is
megirigyelhették. Méteres fejdísszel ékesítették magukat,
s karnevál éjszakáján, gólyalábakon sétálgattak a
falvakban, mint rémisztı óriások. Paprikajancsinak,
ennek a halhatatlan figurának, Salzburg környéke a
szülıhazája. Ikertestvére, Lipperl lett a salzburgi
Mozartnál Leporello. İ meg Papageno, a másik pojáca a
legtısgyökeresebb népi színjátszásból léptek át Mozart
operaszínpadára – mulattatni.
A hellbrunni part fölött magasodó dombon, a Hónapos
Kiskastélyban végigjártam a néprajzi győjteményt, amely
szép példákkal tanúsítja a környékbeli falvak lakosainak
játékos kedvét. Egyébként Karlba is belebotlottam itt.
Vázlatokat készített, három színes ceruza volt a kezében,
kettı a fogai között.
– Ne felejtsd el, hogy ma este a Rózsalovag-ba
megyünk! – figyelmeztettem.
Felpillantott a vázlatfüzetébıl: – Nini, Faustuskám!
Élsz még, vagy már megházasodtál?
Szerelmes ember hajlamos rá, hogy elveszítse a
humorérzékét, még ha ez ellentmond is az
alaptermészetének.
– Merem remélni, hogy egyesíthetem ezt a két
állapotot – vágtam vissza élesen. – Csak ne zavartasd
magad fárasztó munkádban!
Karl a bajusza alatt mosolygott: – Ha most meg
találod kérdezni, hogy minek rajzolok, miért nem

53
fényképezek, mikor az sokkal gyorsabb, akkor lehajítlak
a lépcsın. A kellemes viszontlátásra!
A mővészek érzékenyek. A szerelmesek érzékenyek.
Visszavonultam.

Konstanze pontos volt. A tritonoknál találkoztunk,

ahogy megbeszéltük. A kézfogásnál elpirult, és azt
mondta, hogy csak fél órája van. Belém karolt, és
elindultunk a tó partján. Befordultam vele a félhomályos
fasorba, s egy padra vontam. – Itt ültem ma reggel –
mondtam –, Konstanze, szeretlek. Úgy szeretlek, hogy
fájnak tıle a bordáim. Hozzám jössz feleségül?
Néhány pillanatra lehunyta a szemét. Aztán a
vállamnak támaszkodott, és ezt suttogta: – Hát persze,
Faustuskám! – Elmosolyodott: – Hiszen nekem is fájnak
a bordáim!
Vissza kellett sietnie a kastélyba. Holnap délutánig
nem találkozhatunk. Annyi megbeszélnivalónk van!
Szeptember elsején hazajönnek a grófék. Konstanze
maradhat, amíg másik szobalányt nem találnak. Ha ez
elrendezıdik, feltétlenül Berlinbe kell jönnie. A
vılegénység nem csak egyszerően állapot, hanem
rendkívüli állapot. Este Karl, én meg a szmokingom a
Rózsalovag-ban voltunk. Ma reggel titokban lopóztam ki
egy osztrák kastélyból, és este, amikor a függöny
felment, egy asszony éppen a kedvesét rejtette el egy
ugyanilyen kastélyban. Egy tábornagyné meg egy
szobalány persze nem ugyanaz. (Lotte Lehmann
elbővölıen énekelt.) De hisz Strauss operájában is
szerepel szobalány, bár voltaképpen fiú az illetı, aki
komornaruhába bújik. (Még csak az hiányzott volna!
Hogy én, a nagy melák, Konstanze ruhájában...!)

54
 A magam kis salzburgi vígjátéka tökéletesen
beleolvadt ennek a darabnak és zenének az osztrák
atmoszférájába. A fizika törvényeit tekintve a nézıtéren
ültem, ám Georg Rentmeister valódi énje ott ágált és
áriázott a többiekkel együtt a színpadon. Emlékezés és
mővészet olyan élménnyé egyesült, amely tökéletesen
rabul ejtett. Ezúttal nem a szokásos elfogulatlan módon
élveztem a látványt és a zenét, hanem olyan újfajta
önátadással, amit nem egyhamar fogok elfelejteni. Most
megyek a bárba, rendelek egy üveg jó sört és
megünneplem az eljegyzésemet. A menyasszony
ınagysága nélkül. Proszit! vagyis: Egészségünkre váljék!

Ui.: A nénike utánam küldte Berlinbıl az idıközben

érkezett postát. A devizások még most sem írtak.

55
 Derült égbıl villámcsapás
Reichenhall, augusztus 26., délben

Nem, nem, és nem!

Megértem harmincöt évet, és eszembe sem jutott
megházasodni. Tegnap eljegyeztem magam, én szamár.
Mára vége mindennek. Reggel az elsı autóbusszal
átmentem Salzburgba. Másfél óra múlva, teljesen
összezavarodva már jöttem is visszafelé, és sürgısen
belevetettem magam a „csak szállóvendégeknek”
fenntartott úszómedencébe. A jéghideg víz némiképp
visszaadta a józan eszemet.
Most itt fekszem a medence mellett a füvön. A
szálloda szolgálatában álló parkett-táncos, a teniszedzı
meg a felesége és más fiatal férfiak és nık itt labdáznak
mellettem, s pompás hangulatban szórakoznak. Úgy
érzem magam, mintha a nagypapájuk volnék. Ennyire
megöregedtem néhány óra alatt! Ó, ha volna egy kutyám,
olyan nagy, mint a kölni dóm, egy akkora kutya talán
bele tudná vonítani a világba a bánatomat! De menjünk
csak sorjában. Zénón, a sztoicizmus atyja, azt a
gyógymódot ajánlja a meggyötört embernek, hogy idézze
fel magában fájdalmas élményeit. Tehát: átmentem
Salzburgba, megkerestem Karlt, és bı lére eresztve
közöltem vele, hogy mától fogva a jövendı férjet
tisztelheti bennem. Gratulált. Szerencsekívánatai kissé
hővösnek hatottak, de ez persze csak késıbb ütött szöget
a fejembe.
Karl elvitt a Péter-pincébe, és rendelt kettınknek egy
liter prelátusbort. Iszogatás közben a Szent Péter-kolostor

56
középkori apátjairól mesélt, meg errıl az ısrégi
szerzetesrendrıl, az elsı püspökökrıl, Rupertusról,
Virgiliusról, a puchheimi zarándokokról, a koleráról és
egyéb járványokról, végül pedig elcipelt magával a
réges-régi Péter-temetıbe. Ott elıadást tartott a sírkırıl,
mint mőalkotásról, megmutatta a katakombákat, valamint
a sziklához támaszkodó, legrégibb kis kápolnát. Addig
mővelte ezt velem, míg el nem fogyott a türelmem.
– Miért cipelsz ide engem éppen ma? – kérdeztem
ingerülten. – Minek mesélsz klastromokról, vértanúkról
meg járványokról? Azt akarod, hogy barátnak álljak?
Egy boldog ember áll elıtted, te tuskó!
– Fortuna egy ringyó – közölte barátom, és összevonta
busa szemöldökét. A hét fekete sírkereszt elıtt álltunk,
amelyekrıl ma sem tudni, mit jelentenek. Karl súlyos
kezét a vállamra tette. – Kedves Georg, tudod, hogy nem
vagyok esküdt ellensége a rulettnek. Nos, tehát a
Mirabell-kaszinóban voltam, és vesztettem száz
schillinget. Az elsı tizenkét szám húsz percig egyáltalán
nem jött ki.
– Na és? – kérdeztem. – Azért hurcoltál ide, hogy
kíméletesen a tudtomra add: eljátszottad a
szmokingomat?
– Nem játszottam el – felelte Karl. – Ha az a fiatal pár
ott mellettem nem nyert volna állandóan, föl se figyeltem
volna rájuk. De úgy nyertek, mint a kezdık, pedig nem
voltak azok. Elég az hozzá, hogy alaposan szemügyre
vettem ıket.
– Ha a történetnek nem lesz csattanója, levágom a
füledet – intettem Karlt.
– Egy fiatal hölgyrıl és egy fiatalemberrıl van szó. A
hölgy estélyi ruhában, kísérıje frakkban volt.

57
 – Nem is fordítva képzeltem.
Karl megırizte jeges nyugalmát. – A krupié a hölgyet
kontesznek, a fiatalembert gróf úrnak szólította.
– Ez volna a csattanó?
– Ez. A kontesz Franzlnak szólította kísérıjét, a
gróftól pedig azt a nıi nevet hallottam, hogy ... vagy
talán már tudod is, hogy melyiket?
A szívverésem is elállt. Tanácstalanul meredtem
Karlra.
– Azt, hogy Konstanze.
– Igen, azt.
– Karl, egész biztosan ı volt? – kérdeztem, karon
ragadva barátom.
– Egész biztosan – felelte. – Követtem ıket, amikor
elhagyták a termet, és felismertem a járásáról. A kaszinó
elıtt beszálltak egy kis sportautóba. A hölgy ült a
volánhoz, és szélsebesen elrobogtak.
– Milyen színő volt az autó?
– Fekete kétüléses, sok nikkellel.
Bólintottam. Aztán sarkon fordultam és kirohantam a
temetıbıl. A Palota téren ott állt a reichenhalli autóbusz,
mintha csak rám várna.
Most pedig itt fekszem én, az elıkelı szálloda
vendége, a füvön, és kolostorba szeretnék vonulni.
Bár inkább megbeszélek négy órára egy találkozót a
teniszedzıvel.
Zenónnak egyébként nincs igaza. Leírtam az élményt,
s mégis ugyanolyan nyomorultul érzem magam, mint
azelıtt.
Menyasszonyom, a szobalány: grófkisasszony! Ez is
milyen szépen odaillik kis osztrák vígjátékom színpadára.

58
„Georg Rentmeister rendkívül élethően alakította a
fajankó szerepét.”
Az élethő fajankó pedig ma este elutazik!

59
 Az új fordulat
Reichenhall, augusztus 26., este

Tudvalevı, hogy a tenisz maradéktalan koncentrációt

követel. Elég egy röpke elkalandozó gondolat, s az ember
máris minısíthetetlenül játszik. Éppen ezért én úgy
játszottam, mint egy nyári Mikulás, a vonalon túlra
ütöttem vagy a hálóba vertem a legpotyább labdákat,
legalább három kettıs hibát követtem el game-enként, s
olykor legszívesebben az ütıt is a labda után hajítottam
volna. Amikor a harmadik szetnél végre kezdtem
magamra találni, egy fiatalember telepedett le a pálya
mellett a padra. Nézte a játékot. Megint ideges lettem.
Angolbajuszt viselt, s egy röptében elkapott labda után,
amit fonákkal sikerült visszaadnom, felkiáltott: „Bravó!”
Olyan pillantást vetettem rá, amelyet a legjobb akarattal
sem lehetett barátságosnak értelmezni. A férfiú mégis
könnyedén meghajolt, és így szólt: – Bocsánat, uram.
Még sokáig játszik? Feltétlenül beszélnem kellene önnel,
de nincs sok idım.
– Négy-négy a játszma az utolsó szetben – feleltem. –
Máris a rendelkezésére állok.
– Remek. Ugyanis haladéktalanul vissza kell mennem
Salzburgba.
Salzburgba megy – vissza? De hát mit akarhat ez
tılem? Persze, hogy elvesztettem a következı két
játszmát. Kezet fogtam a trénerrel, majd közöltem az ifjú
úrral, hogy hallgatom.
– Konstanze bátyja vagyok – mutatkozott be. – Franz
Xavér H. gróf, de csak Franzlnak hívnak.

60
 Ez volna az a Franzl, a Franzl meg a bátyja volna?
– Nagyon örülök.
– Részemrıl a szerencse. Mint már jeleztem volt,
kevés az idım. Terítenem kell otthon a vacsorához.
Asztalt teríteni a vacsorához? – Akkor talán nem is
tartóztatnám.
– Lekötelez. Azért vagyok itt, mert Konstanze annyira
kért, hogy jöjjek, s mert uraságod és közötte olyan
félreértések merültek fel, amelyeket feltétlenül tisztázni
kell.
– Legjobb tudomásom szerint semmiféle ok nem
indokolta, hogy efféle félreértések egyáltalán
létrejöjjenek.
– Ugyan ne legyen már velem olyan poroszos! A
félreértések igenis elkerülhetetlenek voltak!
– Ezt nem áll módomban belátni.
– De doktor úr, én kizárólag azért jöttem ide, hogy önt
jobb belátásra bírjam!
– Roppant kíváncsivá tesz, gróf úr!
A fiatalember a bajuszkáját húzogatta. – Nem ártana,
ha szelídebb hangnemben folytatnánk, különben még
azzal végzıdhet baráti társalgásunk, hogy kivont karddal
egymásnak rontunk egy kies erdei tisztáson.
– Mielıtt még elszánnánk magunkat erre a
gyakorlatias szükségmegoldásra – vetettem ellen –,
kérem, szíveskedjék kerek-perec megmondani, miféle
kényszerítı okot látott húga ınagysága arra, hogy engem
félreértésekben hagyjon leledzeni, mely félreértések,
mint elıre látható volt, cseppet sem örvendetes
következményhez vezettek.
Karon fogott, és elindult velem a park felé. –
Konstanze azt mesélte önnek, hogy H. gróf az Ünnepi

61
Játékok idejére családostul elutazott, s a személyzetét
átengedte az amerikai vendégeknek. Ebbıl annyi igaz,
hogy amerikaiak laknak nálunk. Az már nem igaz, hogy
elutaztunk. Ott maradtunk a kastélyban. Utazni a
személyzet utazott el, mi pedig átvettük a szerepkörüket.
Konstanze szobalánnyá lépett elı. Én amolyan tálaló- és
szobainas lettem. Nagynénénk a szakácsnı. Mizzi, a
kishúgunk, segít neki a konyhán. Atyánk, a családfı,
pedig mint portás, szobafınök és üzletvezetı
tevékenykedik.
Szerencsére volt egy pad a közelben. Leroskadtam rá.
– Nem adna egy cigarettát? – Kaptam cigarettát is,
tüzet is, s ültem magam elé meredve.
– Az ötlet a papától származik – magyarázta a
fiatalember. – Ugyanis színdarabokat ír, csak úgy,
kedvtelésbıl, álnéven, ami itt most mellékes. Egy szép
napon elhatározta, hogy vígjátékot ír, amely egy
kastélyban játszódik, s amelynek helyzetkomikumát a
személyzetnek öltözött osztrák arisztokrata család s az
Újvilágból érkezett milliomosok közti ellentét adja.
Franz Xavér H. gróf rágyújtott egy cigarettára. –
Szeretve tisztelt atyánk bizonyára azt remélte, hogy így
közvetlen tapasztalatokkal segítheti írói fantáziája
mőködését. Egy kis élménygyőjtés a darabhoz. Már
tavasszal tájékoztatott a terveirıl. Meg kellett ígérnünk,
hogy részt veszünk a játékban, és hogy tartjuk a szánkat.
Az ötlet bizonyos fokig még tetszett is nekünk, elvégre
nem esik messze az alma a fájától, és az sem véletlen,
hogy épp Salzburgban jöttünk a világra.
– Biztosan nem véletlen – jelentettem ki.
Franzl fölnevetett, majd így folytatta: – Persze, ahogy
már lenni szokott, az ötlet kieszelıje egyvalamire nem

62
számított. A szobalány szerelemre gyulladt, méghozzá
egy északnémet úr iránt, aki mint a mesében, üres
tarisznyával érkezett Salzburgba. Ma délután a leány,
ahelyett, hogy szobaleányi teendıit végezte volna, újra
bement a városba. Ön, akivel találkozni akart, nem volt
ott. Konstanze nyugtalan lett, s mivel ön csak nem jött,
elhatározta, hogy hazamegy. Alighogy felállt, a szomszéd
asztaltól felemelkedett egy úr.
– Karl – vetettem közbe.
– Igen, ı volt az. A barátja. Festı. Tegnap látott
bennünket a kaszinóban. Minthogy most gondterheltnek
látta a húgomat, megmagyarázta neki az ön
távolmaradását. Konstanze felhívott telefonon. Éppen az
ezüstöt tisztítottam. (Utálatos egy munka!) Egy bátyra
mindig lehet számítani. Otthagytam csapot-papot, és
bementem a Harangjáték-cukrászdába. Most pedig itt
vagyok, és igazán nem tudom, mit mesélhetnék még
önnek.
Kezet nyújtottam: – Bocsássa meg a viselkedésemet,
kedves...
– Franzlnak hívnak.
– Kérem, Franzl, ne haragudjon.
– Miért haragudnék, Georg? Én is csak ezt tettem
volna a maga helyében.
– Hol van Konstanze? Beszélnem kell vele. El tudna
vinni a kocsiján?
– A kocsiban nemigen van már hely. – Franzl
kacsintott: – Ott parkol a szálló elıtt.
Felugrottam, öles léptekkel átvágtam a parkon, ki a
kapun az utcára, megláttam az autót, és megláttam
Konstanzét, aki felém tárta a karját. Sápadt volt, és a
szemében könnyek. Megcsókoltuk egymást, és nem

63
szóltunk egy szót sem. A szállóvendégek, akik a
szabadtéri hangversenyre igyekeztek, megtorpantak, és
nem értették a világot.
– Faustuskám – suttogta Konstanze –, ugye többé nem
szöksz meg tılem?
– Soha többé, soha többé!
– Áldásom rátok – jelentette ki valaki mellettünk. A
báty volt.
– Köszönöm szépen, Franzl – mondta Konstanze.
Az áldásosztó oldalba bökött. – Figyeljen ide, sógor.
Van egy javaslatunk a maga számára. Az amerikaink elsı
titkára tegnap elutazott. Így felszabadult egy szoba.
Minthogy pedig tegnap a kaszinóban piszok sok pénzt
nyertünk, meghívjuk magát annak rendje és módja
szerint, hogy egy-két napra legyen a vendégünk. A
kedves papának egyelıre beadunk valami mesét. A
kosztot, kvártélyt majd kifizetem a maga nevében. S
mihelyt eltőntek az amerikaiak, megmondjuk neki az
igazat. Akkor majd megadja nekem a pénzt.
Úgy nevetett, mint egy csintalan nebuló. – Holnap
reggel beállít hozzánk, mint vendég, megjátssza a
gyanútlan idegent, és elgyönyörködik közelrıl az élı
színházi elıadásban. Pár száz évvel ezelıtt a kiváltságos
nézık még a színpadon ülhettek. Mért ne részesülhetne
egyszer maga is ebben a kitüntetésben?
Konstanze megszorította a kezemet: – Ha nem jössz,
férjhez megyek máshoz.
– Csak azt próbáld meg!
– Az öregúr miatt ne fájjon a feje – folytatta Franzl. –
Az nem vesz észre semmit. S ha a végén megtudja, hogy
ki volt a vendége, csak hálás lesz, amiért szerepet vállalt

64
a színdarabban, s az atyai áldással sem fog késlekedni. –
Az ifjú gróf beszállt az autóba.
– Na, jó, megyek – egyeztem bele.
Konstanze rálépett a gázpedálra. – Isteni lesz! –
kiáltotta.
Elrobogtak.
Integettem utánuk.
Aztán széles jókedvemben fél lábon ugráltam be a
szállóba, a portás pedig aggodalmasan kérdezte, hogy
nagyon megütöttem-e magam.

65
 Játék a kastélyban
H.-kastély, augusztus 27., este

Kastélybeli lakosztályomban ülök, hamarosan

lefekszem aludni. Elıbb azonban elszívok még egy
szivart, és iszom egy pohár burgundit. Franzl, a
szobapincér idekészített egy tisztes korú palackot az
asztalra.
Vidám napunk volt. Franzl reggel bejött értem
Salzburgba. Épp csak annyi idım volt, hogy üdvözöljem
Karlt, és megköszönjem a segítségét, amelyet
Konstanzénak meg nekem nyújtott. Ezután elváltak
útjaink, ı a lovarda felé indult, hogy akvarellen örökítse
meg a barokk lóúsztatót és a pompás lovas freskókat.
Szerénységem kiszállítatta magát az ifjú gróffal a
kastélyba.
Konstanze „véletlenül” épp a külsı lépcsın állt, és
pukedlivel fogadott. Csakugyan rövid fekete ruha volt
rajta, hozzá falatnyi kötényke, a fején fehér bóbita!
Kegyesen bólintottam.
– Mi a neve, kislány?
– Konstanze, nagyságos uram.
– Ugyan ne nagyságos urazzon. Elég, ha „doktor
úrnak” szólít. – Odafordultam Franzlhoz, aki a
kofferomat cipelte. – Ez magának is szól, Franzl!
A szobalány pukedlizett: – Ahogy óhajtja a nagyságos
doktor úr! – Azzal kiöltötte a nyelvét.
– Vigyázat! – mormolta Franzl.

66
 A bejárati ajtóban megjelent egy szép szál, deres hajú
úr. Meghajolt. Úgy állt rajta a zsakett, mintha ráöntötték
volna.
– Engedje meg, uram, hogy üdvözöljem. A gróf úr
komornyikja vagyok, és pillanatnyilag én vezetem a
házat. Reggelizett már?
– Ó igen, még Reichenhallban.
– Igenis. Az ebédet egy órakor tálaljuk a sárga
teremben. Franzl megmutatja önnek a szobáját, és
felviszi a csomagokat. Remélem, jól fogja magát érezni
minálunk.
Mindezt rezzenéstelen arccal mondta el.
Meghajolt és visszavonult.
Franzl megmutatta a szobámat, és eltőnt, hogy
megterítse az ebédlıasztalt. Alig csukódott be mögötte az
ajtó, kopogtak.
– Szabad!
A szobalány volt. Megkérdezte, hogy segítsen-e
kicsomagolni a koffert.
– Lépjen közelebb, maga tolakodó nıszemély!
Kivettem egy zakót a bıröndbıl és odadobtam neki.
– Hová akasztja egy tanulékony szobalány az elsı
zakót?
– A kulcslyuk fölé, doktor úr!

Az ebédnél megismerkedtem az amerikaiakkal, akik

egytıl egyig tiroli gúnyában feszítettek: a testes és
roppant hallgatag celofánzacskó-gyáros, ösztövér neje, a
másodtitkár – amolyan túlkoros, pufók angyalka vastag
szemüveggel –, a tagbaszakadt gyárosfi, aki elvbıl csak
akkor beszél, ha közben rág is, végül Emily, a család
porcelánbaba-arcú, hosszú lábú lánya, afféle, minden

67
érzelmet nélkülözı szıkeség, akitıl könnyen inába
szállhat az embernek a bátorsága.
Franzl hordta körül a tálakat. Egyébként azt hiszem,
hogy joggal tartott a szıke Emilytıl és jegeskék
szemének átható pillantásától. Konstanze bort töltött.
Mizzi, a húga kerekes asztalon tolta be a fogásokat a
terembe. Karcsú kis teremtés, két huncut gödröcskével a
pofiján. Az öreg gróf irányította a felszolgálást, s
készséges felvilágosításokkal elégítette ki a milliomosné
szemlátomást kiapadhatatlan tudásvágyát. Emily engem
akart szóra bírni. Konstanze szobalány gondterhelt
pillantásokat vetett felénk. Épp ezért úgy döntöttem,
hogy még kevésbé fogok tudni angolul, mint amennyire –
amúgy sem tudok, és megkértem a pincért, közölje az ifjú
hölggyel, hogy egy árva szót sem értek a nyelvén. Ez
viszont öreg hiba volt. Emily Namarráról kiderült, hogy
különösen izgalmasnak tartja az olyan páros társalgást,
amelyben a felek egyáltalán nem értik egymást. Hála
Istennek, a család rövidesen tovarobogott egy lenyőgözı
limuzinban. És este is sietniük kellett. A Figaro
házasságába mentek.

Délután a gazdasági épület elıtt belebotlottam az öreg

grófba, akinek még sejtelme sincs róla, hogy a veje
vagyok. A ház falán festett népi faragás függ, egy fél-
dombormő, amely a Szentháromságot ábrázolja. Az esı
ellen védı keskeny tetıcske alatt, és pontosan a
Szentlélek, vagyis a fehér galamb kiterjesztett szárnya
fölött rakott fészket egy madárcsalád. Elnézegettük
együtt a bájos képet, majd átvágtunk az udvaron. –
Régóta áll a H. grófok szolgálatában? – kérdeztem
nyájasan.

68
 – Nagyon régóta, doktor úr.
– Igaz, hogy H. gróf színdarabokat ír?
– Úgy mondják.
– S maga hol tanult meg ilyen jól angolul?
– Cambridge-ben.
Felnevettem: – Csak nem ott járt egyetemre?
– H. gróf járt egyetemet, én nem. Engem csak inasnak
küldtek vele a szülei. – Elbiggyesztette a száját: – Ami
azt illeti, H. gróf sem az egyetem lépcsıit koptatta
Cambridge-ben. A nyelvet nem annyira az
elıadótermekben lehet megtanulni, hanem a... hm...,
szóval a kevésbé tudományos intézményekben.
– Kár, hogy a gróf úr elutazott. Szívesen
megismerkedtem volna vele, mivelhogy rendkívüli
módon érdekelne, hogyan vélekedik egy német író a
konjunktivusról.
– Hogy mirıl, kérem?
– Hát a konjunktivusról, mint az ige feltételes
módjáról. Meg az optativusról.
– Aha – mondta az öreg. – A gróf úr bizonyára
roppantul sajnálja majd, hogy nem társaloghatott önnel
az igék feltételes módjáról. Módfelett kedveli az
izgalmas témákat.
Partnerem tökéletesen ura volt a helyzetnek, sikerült
tudatlanságot színlelnie az ironikus megjegyzésnél.
– Talán feljegyezhetném azokat a szintaktikai
kérdéseket, amelyek a szívemet nyomják, s maga
odaadhatná neki a jegyzeteimet, ha visszajön...
– Milyen kiváló ötlet!

69
 – Gondolja talán, hogy a gróf úr rossz néven venné?
– Kizárt dolog. A gróf úr nagyon elızékeny ember.
Szerintem hathatós támogatást kell nyújtani az olyan
írónak, aki eredeti élményre pályázik, hogy eredeti mővet
alkothasson. Aggodalmas képet vágtam tehát és
megkérdeztem: – Hol tartózkodik mostanság a gróf úr?
– Ventimigliában, doktor úr.
– Úgy, szóval Ventimigliában. – Töprengın
vakargattam a fülem tövét. – Ugyanis legkésıbb holnap
postára kell adnom annak a dolgozatnak a kefelevonatát,
amelyet az inverzióról írtam, s a grófúr bizonyára
hasznos kiegészítésekkel szolgálhatna az egyik szakasz
erre vonatkozó osztrák-bajor tájnyelvi idiómáit illetıen.
Hm. – Ezt követıen eljátszottam azt a férfiút, akinek
mentıötlete támadt: – Hoppá, eszembe jutott valami!
Telefonon beszélek a gróffal! Legyen olyan kedves, és
jelentsen be távolsági beszélgetést estefelé
Ventimigliával. – Az öreg a pillanat tört részéig habozott.
Majd így szólt: – Ahogy parancsolja, doktor úr.
Megkínáltam egy szivarral.
– Nagyon szépen köszönöm. Sajnos be kell mennem
az irodába, hogy elvégezzem a könyvelést. – Meghajolt,
és kimért léptekkel bement a kastélyba.
A vacsoránál titokzatos arccal odalépett a székemhez
és közölte, hogy a gróf úr a délután folyamán elhagyta
Ventimigliát.
Sajnálkozásomnak adtam kifejezést, és megköszöntem
a fáradozását. Konstanze és Franzl csodálkozó
pillantásokat vetettek ránk. İk nem hallották, mirıl
beszélgettünk délután az udvaron, s ez a párbeszéd
kínaiul volt nekik.

71
 Miután az amerikaiak elporzottak, kényelmesen
körbejártam a kastélyt. Az egyik földszinti ablakból
világosságszőrıdött ki. Óvatosan közelebb mentem, s
tágas konyhába nyertem bepillantást. A teljes
„személyzet” ott ült az asztalnál és vacsorázott. Úgy
tetszett, hogy az öreg gróf éppen valami mulatságos
történetet mesél, mert a két lány nevetett, Franzl pedig
azt mondta: – Papa, nem tehetek róla, de az a
véleményem, hogy vakmerıbb is lehettél volna ebben a
helyzetben.
– Mennyiben?
– A telefonhoz kérethetted volna a doktort, s az egyik
szobából beszélhettél volna vele, mint H. gróf
Ventimigliából.
– Még csak az hiányzott volna! Optativus,
konjunktivus, inverzió, bajor-osztrák idióma, nem
vagyok én...
– Idióta – fejezte be Mizzi szelíden.
– Némettanárt akartam mondani.
A gróf mellett egy elragadó öreg hölgy ült. Olyan
elıkelınek hatott, mint Mária Terézia.
– Legalább írd fel a Franzl ötletét. Talán jól jön még a
darabodhoz.
Az öregúr bólintott. Elıhúzott a zsebébıl egy
könyvecskét, és beleírt valamit.
– Használható figura Rentmeister doktor a darabod
szempontjából? – kérdezte Konstanze.
– Talán bizony beleszerettél? – kérdezte Mizzi
kíváncsian elırehajolva.
– Beleszeretni? Remek ötlet! – mondta a gróf, és
szorgalmasan tovább irkált.

72
 – A darab számára? – kérdezte mosolyogva
Konstanze.
– A szobalány és a ... szobatudós szerelme mindig
hálás téma – jelentette ki Franzl.
A grófi nagynéni felállt, és megindult az ablak felé.
Nesztelenül elillantam.
A szobából odalátok a salzburgi várra. Még most,
késı este is. Mert a külföldiek tiszteletére reflektorok
fénycsóvái pásztázzák a várost, varázslatosan kiemelve a
sötétségbıl az ódon várat, melyet így nappali fény áraszt
el, míg a környezı vidék fölött a csillagok ragyognak.
Az elıbb kopogtak.
– Ki az?
– A szobalány, doktor úr. Azt szeretném megkérdezni,
van-e a doktor úrnak még valami kívánsága?
– Hogyne volna, kedves gyermekem. Kaphatnék egy
búcsúpuszit éjszakára?
– Már hogyne kaphatna, doktor úr. Mindent
megteszünk, hogy vendégeink jól érezzék magukat!
Megyek és kinyitom az ajtót.

73
 A lakomajelenet
Reichenhall, augusztus 28., éjjel

H. gróf aligha álmodta volna, hogy az általa szervezett

commedia dell'arte milyen kalandos fordulatot vesz.
İszintén remélem, hogy hálás nekem azért a drámai
bonyodalomért, amellyel megajándékoztam. Bár, ami azt
illeti, ebben mégsem vagyok olyan biztos. De hát
elégedtem volna meg a statisztaszereppel? Nem, ahol
commedia dell'artét játszanak, ott maguk a színészek a
szerzık.
A délelıtt békésen telt el. Sütött a nap, az ég ısziesen
kéklett, s Karl meg én a Sebestyén-temetıben
találkoztunk. Itt nyugszik, az elvadultan burjánzó
növényzet alatt Mozart édesapja és felesége, azonkívül
Paracelsus is; a temetı közepén pedig ott állt a Gábriel-
kápolna, amelyben Wolfdietrich, a nagy salzburgi
reneszánsz egyházfejedelem csontjai nyugosznak.
Az aranyos-fehér falakon, a kupolában, az oltár fölött,
mindenütt ott díszeleg a golyó a mezıben, a Medici-sarj
címere. Délután még mindig sütött a nap! Igazán! Most,
hogy mindjárt vége az Ünnepi Játékoknak, megjavult az
idı. S így ma, az évadban elıször játszották az Akárkit
szabadtéren.
Konstanze bejött a városba vásárolni. Megvettük
együtt, amit akart, aztán bejártuk a misztériumjáték
nézıteréül szolgáló Dóm tér környékét. Akárki, vagyis
Attila Hörbiger hangja hozzánk is elhallatszott. Frieda
Richárd, Akárki jámbor, öreg édesanyja ott ült a Palota
téren az árkádok alatt, a középkort idézı fehér özvegyi

74
fıkötıben, és a végszóra várt. A Káptalan téren
várakozott a Jócimbora, az Ágyas és az Adósjobbágy is,
aki hasztalan igyekszik felébreszteni Akárki
lelkiismeretét, meg a gyermekek, akik virágfüzéreket
hoznak a lakomaasztalhoz.
Idınként megjelent egy bırnadrágos ügyelı, és
jelenetükhöz szólította a színészeket.
A nap tehát kellemesen telt el. A vacsoránál viszont
kitört a vihar. Eljátszottuk a magunk külön kis
„lakomajelenetét”.
Emily Namarra, az amerikai szıkeség adta fel a
vészjósló végszót. Magához intette a tálalásra felügyelı
öreg grófot, és szárazon megkérdezte, vajon a
személyzettel folytatott enyelgés benne foglaltatik-e a
penzióárban.
Az öregúr felvonta szemöldökét, és az ok iránt
érdeklıdött, amely a hölgyet e szokatlan kérdés
feltevésére indította. Válaszul felemelkedett egy hófehér
ujj, rámutatott becses személyemre, tulajdonosa pedig
közölte, hogy csókolóztam a szobalánnyal.
A gróf vizsla pillantást vetett Konstanzéra. Az
lángvörös lett. A gróf csodálkozva nézett rám. A helyzet
meglehetısen kínos volt. A gróf ezután az amerikai
lányhoz fordult, és kijelentette, hogy határozottan vissza
kell utasítania azt a feltételezést, miszerint a személyzet
csókjai hozzá tartoznának a szolgáltatásokhoz.
Ellenkezıleg: az effajta bizalmaskodás a vendégek és a
személyzet tagjai között határozottan nemkívánatos.
Konstanzénak pedig ezt mondta:
– Elvetemült szobalányokra pedig nincs itt szükség.
Ezennel felmondok magának elsejével.

75
 Erre már belém bújt az ördög: – Konstanze, ne hagyd,
hogy elvetemültnek gyalázzon egy akármilyen portás!
– Önnel majd késıbb lesz beszédem! – jelentette ki a
nevezett fensıbbségesen.
– Jobb, ha most rögtön belefog, ugyanis késıbb már
nem leszek itt – tanácsoltam.
Franzl alighanem kitalálta szándékomat. Néhány szót
súgott oda a húgának, aki, kissé már felbátorodva,
megkérdezte: – Mondd, Georg, most mit csináljak?
– Ez egyre jobb lesz! A szobalány tegezi a vendéget! –
A gróf szemlátomást ıszintén meg volt döbbenve: –
Konstanze, maga egy... egy sötét nıszemély!
Felháborodva pattantam föl, és hátralöktem a
székemet: – De most aztán elég! Konstanze, nem
szeptember elsején, hanem azon nyomban elhagyod ezt a
házat! Csomagold az utazókosaradat. Szerzek neked
szállást, egyelıre Salzburgban. Olyan helyet, mint az
itteni, bármelyik percben találhatsz magadnak.
Az amerikaiak érdeklıdve figyelték szóváltásunkat.
Csak a milliomosfi táplálkozott tovább nyugodtan. De
ma kivételesen hallgatott rágás közben.
– Megtiltom önnek, hogy rendelkezzék a
szobalányommal – harsogta a gróf. – Nem megy, innen
egy tapodtat se!
– De igenis hogy jön! Nem a maga szobalánya többé.
Az ilyen sértegetés érvénytelenné tesz mindenfajta
szerzıdést.
Franzl is elemében volt: – Beviszem önöket a városba.

76
 – Viszed ám a... – az öreg gróf majdnem kiesett a
szerepébıl. – Nem viszi ıket sehová, Franzl! Különben
magának is felmondok!
– De kérem, Leopold – csitította Franzl –, én sokkal
többre tartom magát, semhogy csúful cserben hagynám.
Nem, szó sem lehet arról, hogy elhagyjam.
Konstanze nem késlekedett. Levette fehér köténykéjét,
és elképedt apjának a kezébe nyomta. Azzal kiszaladt a
terembıl.
Mindez olyan gyorsan történt, s a kíváncsi amerikaiak,
akik egyetlen szót sem akartak elmulasztani, olyan közel
nyomultak a grófhoz, hogy annak egyáltalán nem volt
lehetısége beszélni a lánya fejével. A grófi nagynéni,
akit Mizzi odacsıdített konyhai birodalmából, most
ámuldozva és értetlenül kulcsolta össze a kezét. Maga
Mizzi, bár egy kukkot sem értett az egészbıl, csak úgy
repesett a gyönyörőségtıl.
Végül Franzl is megtette a magáét, nehogy a jelenet
veszítsen pergı ritmusából.
Mielıtt még a többiek észbe kaptak volna, máris ott
zsúfolódtunk mind a hárman, bıröndökkel körítve, a kis
autóban, és utaztunk Salzburg felé, Salzburgon át, a
határon át, Reichenhall felé, az Axelmannstein szálló
felé. Konstanze kivett egy szobát. Aztán ittunk egy
pohárral a bárban arra, hogy minden jól végzıdjék.
Franzlnak virágos jó kedve volt, de – mintha nem
lenne valami nagy véleménnyel apja írói tehetsége felıl.
– Majd lesz szíves az öregúr, és a saját fejébıl csihol
ki ötleteket, ahelyett, hogy eleven emberekkel
kísérletezgessen – mondta. – Nem mintha sokat értenék a
tollforgatáshoz, de egyet azért tudok: nem szabad az

78
életet degradálni. Az élet nem lehet a cél elérésének
eszköze.
Konstanze megértıbb volt: – Mikor akarod
megmondani a papának az igazságot?
– Idı kell hozzá, hogy az ember belássa a tévedését.
Egynapi izgulás neki sem fog ártani.
Konstanze felment a szobájába, s Franzl is elrobogott.
Holnap reggel telefonon tudósít a hadihelyzetrıl. A
mindenit, de éhes vagyok! Ja persze, a kastélyban a
levesnél tovább nem jutottam.
– Pincér, az étlapot!

79
 Az interregnum
Reichenhall, augusztus 29., délután

Franzl jókor reggel telefonozott. Apja még mindig

dúl-fúl, nem tudja megemészteni a történteket. Tegnap
este még Salzburgba is bement titokban, és tővé tette a
várost Konstanzáért. Abban azért bízik, hogy a lánya
nem írja át a vígjátékot szomorújátékká, de tény, ami
tény: két leánygyermeke közül az idısebbik megszökött
egy vadidegennel, aki ráadásul szobalánynak véli. Ez
sehogy sem megy a fejébe, s alapjában véve már maga
sem érti a tulajdon színdarabját. Kíváncsi vagyok, milyen
képet vág, ha viszontlát! Barátaim szerint tudok
ellenállhatatlan is lenni. Ha kell, hát megteszek majd
minden tılem telhetıt, hogy levegyem a lábáról. Ám, ha
minden kötél szakad, megesküszünk atyai áldás nélkül is.
Ebéd elıtt teniszeztünk. Az edzı felesége adott
kölcsön ütıt. Alaposan megizzadtam, mire sikerült
nyernem. Majd úszkáltunk egyet édes kettesben a
medence hős vízében, s minthogy egy kicsi lány
fergeteges jókedvében cigánykerekeket hányt a füvön,
gyerekekrıl beszélgettünk.
– Georg – kezdte Konstanze –, te is olyan vagy, mint a
legtöbb férfi, aki csakis kisfiút szeretne, kislányt meg
egyet se?
– Már nem vagyok olyan, amióta tudom, milyen
aranyosak némely kislányok. – Megfordultam a vízben a
tengelyem körül, és háton úsztam tovább. – Kár, hogy
olyan soká tart, amíg egy kisbaba teljesen elkészül, és ott

80
fekszik a bölcsıben. Irtó kíváncsi vagyok, hogy néz majd
ki!
– Te Georg!
– Hm?
– Mennyi legyen?
– Mi mennyi?
– Hát gyerek!
– Vagy úgy! Az teljesen attól függ, milyenre sikeredik
az elsı.
– A mamájához fog hasonlítani.
– Akkor legyen fél tucat.
– Segítség! – Konstanze úgy tett, mintha az ijedtségtıl
elájulna. Lassan alámerült, és hagyta, hogy kihúzzam a
szárazra. Újraélesztési kísérleteim egyébként sikerrel
jártak.
Ebéd után taxit béreltem, és elindultunk a König-
tóhoz. Ott letétbe helyeztük a sofırt egy sörözıben,
magunk pedig behajóztunk St. Bartholoma felé. A
kapitány nagy buzgalommal magyarázgatta a fenséges táj
látnivalóit, végül pedig, hogy a visszhangot is
prezentálja, erıteljesen belefújt egy trombitába.
De még a kisded hajókirándulásnál is szebb volt az
autózás az Alpokon át vezetı új és lenyőgözıen szép
úton. Fölöttünk és mellettünk a Watzmann meg a többi
csúcs, sötét hasadékaikban hó fehérlett; alattuk a völgyek
zöldje, tarka falvak és kertek: ennyi szépség már szinte
fájt. A nagyvárosi ember, aki csak apró adagokban élvezi
a természetet – már ha élvezi egyáltalán –, s épp ezért a
legsatnyább százszorszépben is elgyönyörködik, szinte
meggörnyed az ilyen kiszerelésben szállított természet
súlya alatt.

81
 Micsoda nap ez a mai! Az imént még az örök hó
birodalma. Most meg itt ülünk a szálló halljában. Két óra
múlva a salzburgi dómban hallgatjuk Mozart Requiem-
jét. Karl telefonált. Szerzett nekünk jegyet.

Reichenhall, augusztus 29., éjjel

„Milyen szép is volt az élet!... Derős lélekkel kell

fogadni, amit a Gondviselés kinek-kinek osztályrészéül
ád. Eszerint fejezem hát be halotti énekemet. Mert be-
végezetlenül hagynom nem szabad!”
Ezek a szavak egy levélbıl valók, amelyet Mozart írt
két hónappal a halála elıtt. Amit nem volt szabad
bevégezetlenül hagynia, az a Requiem. De nem végezte
be. Amikor az elkészült részeket próbálták az alig
harminchat éves zeneszerzı halálos ágyánál, az
kétségbeesett zokogásban tört ki: – Megmondtam én,
hogy ezt a requiemet magamnak írom! – A rákövetkezı
éjszakán meghalt. „Dona ei requiem!”
De a salzburgi lángelme utolsó alkotása, még ez a
halotti mise is egy salzburgi komédiának köszönheti a
keletkezését! Mozart egy ismeretlen nagyság
megbízásából írta mővét, aki titokzatos követek útján
többször is intette ıt, hogy fejezze be a munkát. Az
ismeretlen nagyság bizonyos Franz von Walsegg gróf
volt. Ez a Walsegg gróf egész életében azt a látszatot
akarta kelteni, mintha jelentékeny komponista volna. Jó
sok dukátot rászánt erre a hóbortra, titkon megbízásokkal
látta el a korabeli mestereket, s a mőveket, mint saját
alkotásait adta elı. Az elıkelı vendégek, akiket
meghívott a koncertekre, valamint az egész zenekar –
mindenki tudta, hogy nem ı a zeneszerzı, mégis mind

82
úgy tettek, mintha ı volna az. Requiemre azért volt
szüksége, mert 1791 elején elvesztette a feleségét, és
tartozott neki azzal, hogy halotti misét „komponáljon” az
emlékére. Ezért küldte a gróf öreg lakáját Mozarthoz, és
ezért írta meg Mozart a Requiemet...
H. gróf, Konstanze apja, aki lakájszerepet játszik és
játszat az övéivel, csak mert vígjátékot szeretne írni, meg
ama Walsegg gróf – mindketten ugyanannak az osztrák
arisztokráciának a tagjai, ugyanannak a komédiás
nemzetségnek.
Mővészet és valóság, színjáték és való élet: e két
szféra mindenütt a világon elválik egymástól. Itt
megbonthatatlan egészet alkot. Ez volna tán az oka
annak, hogy – amint a római telepesek vélték – itt lakozik
a boldogság?

83
 Minden eshetıségre
H. -kastély, augusztus 30., este

Kora reggel függıvasúttal felmentünk a

Predigtstuhlra. Alighogy fölértünk, Konstanze észrevett
egy hollót, amely méltóságteljesen körözött, mint egy
ölyv. A ritka madár látása úgy kihozta Konstanzét a
sodrából, hogy sokáig nem volt hajlandó elmozdulni egy
tapodtat sem. Néma elragadtatással követte a madár
röptét, mint a gyermek, aki ajándékot kapott. Szereti és
ismeri a természetet, úgy szereti, mint én, de jobban
ismeri, megmondja minden fő, fa, virág vezeték- és
keresztnevét, együtt cseperedett erdı-mezı állataival.
Egyet már most tudok! Nem briliánsgyőrőt kap tılem
jegyajándékul, hanem egy kis parasztházat, valahol
Brandenburgban. A ház mellett tó terül el, amelynek
vízében fenyık és nyírfák tükrözıdnek.
Délben Franzl hívott fel bennünket. Konstanze sietve
ment a telefonfülkéhez. A méhzümmögéstıl hangos
teraszra visszatérve egy árnyalattal sápadtabb volt, mint
máskor.
– Rossz hírt kaptál?
– Az amerikaiak már ma elutaznak. Öt óra felé odaát
kéne lennünk. És ne felejtsd itt a szmokingodat.
Felugrottam: – Apád beleegyezett?
– Nem is tud még semmirıl.
– Akkor minek vigyem magammal a szmokingomat?
– Franzl szerint: minden eshetıségre.

84
 Minden eshetıségre. Önkéntelenül felnevettem: –
Aha! Szóval, ha apád beleegyezik, akkor kicsomagoljuk
a szmokingot. Ha nem: benn marad a bıröndben.
– De Faustuskám! Ha a papa nem akarja, akkor
megmondom neki, hogy... – Elhallgatott.
– Mit mondasz meg?
– Hogy mindenképpen bele kell egyeznie, akár akarja,
akár nem!
– Talán bizony az orrára akarod kötni, hogy már
házasok vagyunk?
– Édes fiam, hogy te milyen buta vagy! – mondta
kedvesen. – Vannak egyéb eszközeim is, amikkel
sakkban tarthatom! – Azzal fölszaladt a szobájába. Én
meg utána, és egy hófehér, vadonattiszta, keményített
inget tettem legfölül a kofferjába.
Minden eshetıségre.
A H. kastélyban ezúttal egy valódi, idısebb
alkalmazott nyitott ajtót.
– Adj' Isten, Ferdl – rikkantotta Konstanze. – Mi szél
hozta ilyen hamar?
Ferdl elvette tılem a bıröndöt. – A fiatalúr hozott
autóval bennünket.
– Jól nyaraltak?
– Jól, jól, méltóságos kisasszony.
A hallban szembejött Franzl, aki egy szót sem tudott
kinyögni a nevetéstıl. Ilyen vidám fogadtatásra nem
voltunk felkészülve.
– Ne haragudjatok! – szólalt meg végre. – De ez a
dolog tényleg ırülten röhejes.
– Az eljegyzésünk?
– Ugyan menj már!

85
 Konstanzét elöntötte a méreg. – Csak nem azt akarod
mondani, hogy még nem beszéltél a papával?
– De beszéltem.
– És?
– Az a másik ügy úgy megrázta, hogy alig figyelt oda
– és Franzlból megint kitört a harsogó nevetés.
İszintén szólva hülyén éreztem magam, és így
szóltam: – Attól tartok, hogy rossz helyen járok.
– Járulj csak nyugodtan a papa elé – mondta Franzl,
miközben engem meg a húgát odatuszkolt egy ajtóhoz. –
Úgyis szüksége van szegény fejének egy kis
figyelemelterelésre.
Konstanze résnyire nyitotta az ajtót, bekukucskált,
majd félénken maga után húzott a szobába.
H. gróf az ablaknál ült egy karosszékben, és bólintott,
amint észrevett bennünket. – Na, végre itt vagy, te
tékozló leány! – mondta. Kezet nyújtott nekem: – A
doktor úrral egyetemben, aki csinos szobalányoknak kész
örömest szerez állást másutt. – Konstanze megsimogatta
apja ısz haját: – Szeretnénk összeházasodni, papa.
– Franzl jóvoltából már hallottam errıl harangozni. De
ragaszkodsz mindenáron ehhez a berlini úrhoz, aki
Ventimigliával meg a konjunktivusszal akar engem
kikergetni a világból?
– Ragaszkodom ehhez a berlini úrhoz, papa – mondta
halkan Konstanze.
A gróf rám nézett: – Nem akarom a lányomat azzal
fenyegetni, hogy ha nem fogad szót, kolostorba küldöm.
Egyébként uraságod azért ne vigye túlzásba a charme-ját!
– (Ugyanis egyre ellenállhatatlanabb lettem, s ez nyilván
kissé kellemetlenül érintette.) – Mielıtt elszánnám

86
magam az atyai áldásra, feltétlenül meg kell kérdeznem
magától valamit.
– Kész vagyok bármirıl felvilágosítást adni.
Jövedelmem, mely nem lebecsülendı, cink
fürdıkádakból ered. Kiváló egészségnek örvendek.
Csalá... – A gróf a fejét rázta: – Valami mást szeretnék én
megtudni.
– Mi volna az?
– Mi az az optativus?
– Az optativus a konjunktivus egyik alfaja, az
úgynevezett óhajtómód, amivel kívánunk valamit. –
Elmosolyodtam: – Például sok boldogságot, gróf úr!
– Ja persze. – Felemelkedett a karosszékbıl és kihúzta
magát: – Hát akkor legyetek nagyon boldogok, kedves
gyermekeim!
Konstanze a nyakába borult. Mi férfiak kezet ráztunk
a háta mögött.
– Ez most optativus volt? – érdeklıdött a gróf.
– Optativus a javából, kedves apósom uram. És ha
boldogtalanná tenném a lányát, nem bánom, írjon rólam
egy színdarabot.
– Csak semmi ugratás – kérte az öreg. – Tudom, hogy
nem vagyok egy Beaumarchais. És pillanatnyilag nem is
gondolok szívesen az írásra. – Megpaskolta Konstanze
hátát: – Menjél, kicsikém. Hagyjál most egyedül az úrral!
El akarok neki mesélni valamit.
– Azt, amin a Franzl úgy nevetett?
– A bátyád igazán tapintatlan fickó.
– Én nem hallhatom, amit mesélsz, papa?
– Inkább ne tılem. Tiltakozik bennem az apa, hogy a
jelenlétedben ilyen szégyenletes históriát adjak elı saját
magamról.

87
 Konstanze ekkor a nyakamba borult. Majd az ı
nyakába. Aztán megint az enyémbe. Jó a nıknek. İk
gátlástalanul kifejezhetik az érzelmeiket. Miután
Konstanze kiment, kényelmesen elhelyezkedtünk az
ablaknál. A gróf szivarral kínált. Fújtuk a füstkarikákat és
hallgattunk. Szemben, a gazdasági épületen még mindig
ott lógott a fából faragott Szentháromság, s a Szentlélek
fölött még mindig ott volt a madárfészek. Éreztem, hogy
az öregúr fél szemmel oda-odasandít rám. Végül
megszólalt: – Maga igazán mindent megtett, hogy
elısegítse írói terveim megvalósulását.
– Az ötlet csakugyan jónak látszott – mondtam, és
szippantottam egyet a szivarból. – Az öreg gróf azt hiszi,
hogy a lányát mindenki szobalánynak tartja. Az egyik
vendég ismeri a tényállást, és megszökteti a hölgyet.
Minthogy az öreg gróf hiába szeretne pár percig
négyszemközt beszélni a lányával, kénytelen-kelletlen
tudomásul veszi a távozását, bár ez, érthetı módon,
rendkívül nyugtalanítja. Úgy vélem, ez a szituáció
hatásosan zárná le az utolsó elıtti felvonást. A publikum,
ahogy illik, többet tud, mint a lóvá tett fıszereplı. A
közönség további szórakozását pedig azok a leleplezések
szolgálják, amelyek az öregúrra az utolsó felvonásban
várnak. Itt már csak egy új mellékszereplı beiktatására
van szükség – ön nyilván jobban tudja, mint én, hogy kell
csinálni az ilyesmit –, s máris biztosítva van a fergeteges
siker.
– Hallotta, hogy nevetett az imént a fiam?
– Hallottam.
– Na, látja – mondta a gróf bánatosan. – İ volt a
publikum, aki végignézte és roppant szórakoztatónak

88
találta az utolsó felvonást, pedig nem is jelent meg új
mellékszereplı.
– Ilyen vígjáték is akad – bólintottam. – De ebben az
esetben a darab végén mindenképpen szükség van olyan
csattanóra, amely káprázatos meglepetéssel szolgál mind
a közönség, mind a többi szereplı számára.
– Látja, ezt jól eltalálta! Igaz egyébként, hogy nem
sokat ért angolul? Vagy ez is csak amolyan önkéntes
adomány a darabomhoz?
– Valóban elég gyenge az angoltudásom – jelentettem
ki.
A gróf kihúzta magát ültében. – Akkor hát elmondom
magyarán, hogy is áll a helyzet. Utolsó felvonás, utolsó
jelenet: Mister Namarrának, akit Mizzi „Celofánt”-nak
keresztelt el, már ma el kellett utaznia, mert váratlan
elintéznivalója akadt Párizsban. Mielıtt beszálltak volna
az autóba, mi, a „személyzet” tagjai illedelmesen
felsorakoztunk a kinti lépcsın, hogy elbúcsúztassuk ıket,
és az ilyenkor járó borravalót bezsebeljük.
Húgom, az álszakácsnı, az utolsó pillanatig kézzel,
lábbal hadakozott ez ellen. Szerinte a mulatságnak is van
határa, és sehogysem volt ínyére, hogy borravalót
fogadjon el egy amerikai milliomostól. Alig bírtuk mégis
odavonszolni a lépcsıre. Ott álltunk hát szépen glédában
egymás mellett: a húgom, Mizzi, a fiam meg én. Jönnek
le az amerikaiak a lépcsın. Meghajolunk. Mister
Namarra megáll elıttem. Finoman kinyújtom feléje a
tenyeremet. Akkor azt mondja... Iszik egy whiskyt?
Összerezzentem: – Whiskyvel kínálta elmenıben?

89
 – Ugyan már! Én kérdezem magától, itt és most, hogy
nem iszik-e egy whiskyt.
– Rendkívül lekötelez, de most nem kérek. A darabja
végén talán jobban elkél majd egy korty alkohol.
– Maga sejt valamit – szögezte le H. gróf. – Egyszóval
a milliomos megáll elıttem, leereszkedıen vállon
vereget, és azt mondja: „Csodálatos volt maguknál, és
elsırangúan csinálták a dolgukat. Ez valami fogadás
miatt volt, ha nem tévedek?” Miféle fogadás? Mit akar
ezzel mondani? A milliomos mind a harminckét fogát
kivillantja, majd így folytatja: „Én igazán sokfelé
megfordultam a világban, de olyan grófot, aki így tudott
volna színházat játszani, sehol nem pipáltam.” A lánya
meg, az a szıke óriáskígyó, negédesen elmosolyodik, és
hozzáteszi: „A grófi család többi tagja is kiváló alakítást
nyújtott a személyzet szerepében, kivéve Konstanze
konteszt. De hát ilyesmi a legjobb családban is
elıfordul.” Ifjabb Namarra pedig rágógumin kérıdzve
dörmögi: „Izgalmas játszma volt, meg kell adni.” Az
ösztövér milliomosné rábólint: „És remélem, mi is
betartottuk a játékszabályokat.” – Mi meg, a H.
nemzetség négy tagja, úgy álltunk ott, mint akibe
belecsapott a mennykı. Az elsı szót Franzlnak sikerült
kinyögnie: „Mióta tudják? „, kérdezte.
Namarra másodtitkára, az a dagadt, némán elıhúzott
egy képes újságot a kabátzsebébıl, és odatartott egy
fényképet az orrunk elé. A kép csekélységemet ábrázolta
enyéim körében, s az aláírás részletesen tájékoztatott
arról, hogy ki kicsoda. A fénykép az „Osztrák kastélyok
és tulajdonosaik” címő sorozat számára készült. A szıke
hővösen felvilágosított: „Az elsı pillanattól fogva
tudtuk.” Ezek után beszálltak mind az autóba. A sofır

91
vigyorgott, mint a fakutya. Összeszedtem magam, és
odaléptem a kocsihoz: „De Mister Namarra, mért nem
mondták meg rögtön?” A kocsi ablakán kihajolva felelte:
„Mert nem akartuk elrontani a mulatságukat!” Azzal
elhajtottak...
Bevallom, nagy kedvem lett volna nevetni. Ha nem is
olyan harsányan és szégyentelenül, mint Franzl. De az
öregúr olyan zavartan szemlélgette fényesre suvickolt
cúgos cipıjét, hogy gyızött bennem a részvét. Csak
ennyit mondtam: – Most jól esne egy whisky.
Hozta a whiskys üveget, hozzá szódát meg poharakat.
Megkevertük az italt és felhajtottuk. – Nevessen csak
nyugodtan – mondta a gróf, miután letettük a poharat.
– Elteszem a nevetést a darabja bemutatójára –
hárítottam el az ajánlatát. – Mert bármilyen rászedettnek
érezze is magát: az utolsó felvonás csak megkapta azt a
csattanót, ami oda kellett.
– Én meg dilettáns vagyok, kedves fiam.
– Mondjuk úgy: amatır.
– Dilettáns vagy amatır: egyre megy. Mert aki
kénytelen jelmezbe bújni és eljátszani a valóságot, mert
saját magának egy árva ötlete sincs, az jobb, ha nem is
vesz tollat a kezébe. A fiam ezt már elég sokszor a
fejemre olvasta.
– De hisz megvan, hogy kirıl szól a vígjátéka! –
kiáltottam fel. – A mőkedvelı vígjátékíróról! Ne
haragudjon, de ön egyenesen Moliére-i alak! Íme, az
amatır, akinek elıbb át kell élnie, amit meg akar írni, s
akinek végül semmi kedve megírni azt, amit átélt! Ez
aztán a ragyogó téma!
– Igazán kedves magától ez a lelkesedés – vetette ellen
az öregúr –, de az a véleményem, hogy a dilettáns
tragikomédiáját semmi szín alatt sem lenne szabad
dilettánsnak megírnia.
– Sajnálom. De igaza van.
– Látja, látja – bólintott felém. – Új foglalkozás után
kell néznem.
– Tudnék ajánlani egyet.
– Hát mi legyek öreg napjaimra?
– Nagypapa!
A gróf felnevetett.
– Igyekezni fogok, hogy a lehetı leghamarabb
hozzáfoghasson új hivatása gyakorlásához – ígértem.
Felállt a karosszékbıl: – Én már megtettem a
kötelességemet. Tegye meg ön is a magáét!
 A búcsú
H.-kastély, augusztus 31., délben

Tegnap este azzal kezdıdött az eljegyzési ünnepség,

hogy megállapítottam: mégiscsak megfeledkeztem a
szmokingról. Konstanze bevitt érte Salzburgba. Karl már
megint nem volt odahaza, de a fogadós megismert, és
engedélyezte, hogy betörjek Karl szobájába. Miután a
jogos tulajdonomat képezı szmokingot, ing- és
mandzsettagombokat, nyakkendıt és lakkcipıt jogellenes
módon tulajdonomba vettem, sétáltunk egyet a városban.
Az Ünnepi Játékoknak vége. A legtöbb idegen
elutazott. Salzburg lassan visszasüllyed Csipkerózsika-
álmába, hogy fel se ébredjen belıle tizenegy hónapig. Ez
alatt az idı alatt Salzburg a salzburgiaké, aztán újra
kiadják. Meg-megálltunk a kirakatok elıtt, és
megmutattam Konstanzénak azt az antik aranyláncot, azt
az ezüstróka keppet, s azt az orchideacsokrot, amit
elméletben szántam neki, merthogy a zsebemben nem
volt egyetlen schilling sem. Konstanze szívbıl
örvendezett a feltételes jegyajándékoknak, és
fogadkozott, hogy otthon majd megköszöni – és nemcsak
szóval. Ezután beszaladt egy virágüzletbe, s egy szál
fehér krizantémmal tért vissza – a szmokingom
kihajtójára szánta.
Ettıl aztán nekilódult a fantáziám!
A kitőzıvirágot az üzletben egy kisebbre cseréltem, de
a különbözetet nem pénzzel, hanem egy parányi sötétkék
ibolyacsokorral egyenlíttettem ki. A csokrétát Konstanze
kezébe nyomtam e szavak kíséretében: – Akkor hát ez az
én eljegyzési ajándékom. Remélem, van hozzá elég nagy
vázátok!
Karlra véletlenül bukkantunk rá a Városháza melletti
gyógyszertárban, a piactéren. Már megint színes
ceruzákat tartott a fogai között, s ezúttal orvosságos
üvegcsék, balzsamos tégelyek meg mozsarak álltak neki
modellt, no meg a gömbölyded patikárius.
Megrohamoztuk a gyógyszertárat, és kényszerítettük
Karlt, hogy haladéktalanul hagyja abba a munkát. Mit
volt mit tennie, lelkesen gratulált, sürgısen szmokingba
vágta magát, és velünk jött H.-ba.
Útközben elmeséltük a commedia dell'arte csattanóját.
– Szinte sajnálom az édesapját – mondta Karl
Konstanzénak. – Vígjátékot akart írni, és belıle lett
vígjátéki figura.
– Papa azt állítja, hogy Faustuska olyan meggyızı
érvekkel vigasztalta, hogy már nem is bántja az ügy –
nézett rám Konstanze.
– Ugyan mivel vigasztaltad?
– Á, csak új hivatást javasoltam neki.
– Te jóságos ég!
– Csak nem a festészetet? – kérdezte Karl.
– Hová gondolsz!
– Miféle hivatás lenne az? – kérdezte Konstanze.
– Az a mi titkunk.
– Nem lesz majd az is túl bonyolult neki?
– Kizárt dolog, drágám!
– Ugye tudod, hogy nem jellemzı rá az
ötletgazdagság?
– Az új hivatás minden tekintetben mérsékelt
igényeket támaszt vele szemben.
 Két útitársam váltig találgatta: golfozás?
bélyeggyőjtés? memoárírás vagy mi lenne az? Makacsul
hallgattam.
Konstanze fejcsóválva mormolta: „Gyerekek,
gyerekek!” S hogy erre fölnevettem, azt csacska módra
sehogy sem találta helyénvalónak.
Kis ünnepségünk hála Istennek nélkülözött minden
ünnepélyességet. Mivel Franzl a szabadságra küldött
személyzetnek csak három tagját tudta felhajtani, úgy
játszódott le az egész, mint egy piknik az erdei tisztáson
– erdei tisztás nélkül –, ami a méltóságos nagynénit, ezt a
valóban bőbájos idıs hölgyet, nem egy alkalommal
indította hamisítatlan háziasszonyi kétségbeesésre. Franzl
és Karl egy-egy kosárkával a kezükben álltak kétoldalt az
ajtó mellett, amelyen a terembe léptünk, és buzgón
alakították a virágszóró gyermekeket. A vacsora után
Mizzi elszavalta Schiller Harangját. Ez a
mamutköltemény folyton-folyvást a jegyesség és a házas
állapot örömeit sorolja, s a kis sógornı nem is
mulasztotta el, hogy a megfelelı soroknál
jelentıségteljesen föl ne emelje a mutatóujját. A „Pirulva
követi a lánykát”-tól egészen az „És hiéna lesz itt a
nıkbıl”-ig* nem kímélt bennünket semmitıl. Ferdl, a
derék komornyik súgott egy régi, aranydíszes, bırkötéső
könyvbıl, míg Franzl, a néni megbotránkozására,
becsmérlı megjegyzésekkel főszerezte az elıadást.
Konstanze rézvörös bársony estélyiruhát viselt, s az
ibolyacsokrocska ott állt elıtte az asztalon.
A pezsgıhöz az öregúr mondott felköszöntıt.

*Rónay György fordítása.

 Vázolta az eljegyzés létrejöttének a körülményeit, nem
fukarkodva az öniróniával, s hivatalosan bejelentette,
hogy mostantól szögre akasztja a drámaírói mesterséget.
(Kár, hogy nem ír olyan szórakoztatóan, mint ahogy
cseveg. Hiába, merıben más tehetség szükségeltetik az
egyikhez és a másikhoz.) Végül hangot adott afölött
érzett elégedettségének, hogy megszabadítom egyik
leánya gondjától, s hálája jeléül nekem ajándékozott egy
vadászterületet gerendaházzal együtt valahol a
Tauernban!
Miután ittunk egymás egészségére, köszönetet
mondtam az öregúrnak a lányáért meg a vadászházért, de
a második ajándékot vissza kellett utasítanom,
mivelhogy, tekintve a nemzetközi devizaválságot, nem
vagyok jogosult külföldi ingatlant elfogadni. Kifejtettem,
hogy Konstanzét még csak importálhatom
Németországba, ám a Magas Tauern esetében ez kissé
körülményes lenne.
A gróf megértésérıl biztosított.
Minthogy azonban makacsul ragaszkodott hozzá,
hogy valami jót tegyen velem, nekem viszont semmi sem
jutott az eszembe, Konstanze azt kérte tıle, hadd
kísérhessen el engem a vonatúton Münchenig.
– Már csak a jegygyőrő miatt is – főzte hozzá nem
éppen meggyızıen.
H. gróf adakozó kedvében volt. Beleegyezett.
Holnap reggel utazunk.
Konstanzénak szeptember 2-ára vissza kell jönnie,
mert akkor az egész család, mint minden évben, Meranba
utazik. Szılıkúrára.
 H.-kastély, augusztus 31., éjjel, illetve
szeptember 1., reggel

„Elfárad az ember lába

Kocsmáról kocsmára járva stb.”

Úgy eláztam én, mint három felmosórongy! (Ez a

mondat egy slágerba is beleillene.) Ez azonban csak
tudományos alaposságomat minısíti, amely, ugye, a
tudományon kívül esı területeken is... és jóllehet el
kellene ismerni, hogy Karl meg én behatóan és
lelkiismeretesen tanulmányoztuk az alkoholt számtalan
megjelenési formájában, mégis...
Az ördögbe is, de belegabalyodtam! Ráadásul eszünk
ágában sem volt, hogy leigyuk magunkat! Csupán
Salzburgtól és egymástól akartunk búcsút venni, Karl
meg én. Érzelmes hangulatban bolyongtunk az ódon,
titkokat rejtı utcákon s a lenyőgözı szépségő tereken.
Mesébe illı nyári éjszaka volt. Néha a hold világított,
néha csak egy utcai lámpás, s nekünk egyik is, másik is
megfelelt.
Szinte nem is mentünk: csak úgy vitt a lábunk. így
róttuk mi ketten, két baráti árnyék, a mágikus köröket,
amelyeknek összességét Salzburgnak hívják. Némán
álldogáltunk az ezüstösen csillogó-csobogó kutak elıtt –
és éppen ez lett a vesztünk! Mert a kutak miatt történt,
illetve a csobogás miatt, vagyis hogy az az akusztikai
hatás okozta, amely akkor keletkezik, amikor valamely
folyadék hevesen zubog és ömlik...
Jaj, már megint egy reménytelen mondat, amely nem
képes befejezıdni! Röviden: megszomjaztunk, s egy
olasz borozóban kezdıdött. Csapolt asti-val és egy fiasco
chianti-val, csakhogy a fiaskó nem jár egyedül.
 Dehogyis, elıször a Péter-pincében voltunk, és
prelátusbort ittunk. Tulajdonképpen csupa könnyő kis
kontyalávaló! Talán az a whisky ártott meg, amit az
Österreichischer Hoffal szemközt, egy bárban vettünk
magunkhoz, illetve adtunk ki magunkból. Vagy az ohiók
és martinik, amikre az az amerikai hívott meg, aki Karl
mellett ült. Másrészt viszont, hogyan utasíthatnánk vissza
valakinek a meghívását, aki külön ezért jött át a
tengerentúlról!
És ha az az ember elkeseredetten utazik haza, és
főnek-fának elmeséli, milyen udvariatlanok voltunk, Karl
meg én; és ha, minthogy az emberek hajlamosak az
általánosításra, ebbıl egész Európára nézve
kellemetlenségek származnának, amelyeket ma
tanácsosabb lenne elkerülni, mint valaha...
Már megint ez a rövidzárlat. Kíváncsi vagyok, milyen
arcot vágok majd holnap reggel, ha elolvasom, amit most
írok! Szóval ezért kellett mindenképpen elmennünk az
amerikaival a Kaszinóba. Mi volt ez, ha nem diplomáciai
misszió? Hisz minden ember hazája nagykövete
külföldön. Tehát úgy viselkedtünk, mint a nagykövetek.
Karl rendelt egy üveg pezsgıt, de mi az az egy üveg
pezsgı, három férfira elosztva! Éppen ezért ittunk még
egyet. Akkor az amerikai eltávozott azzal a dicséretes
szándékkal, hogy felrobbantja a bankot, merthogy a bank
a másik helyiségben volt. Karl meg én pedig kimentünk a
friss levegıre. Nem tehet arról senki, hogy valahogy a
Mülln felé vezetı útra keveredtünk, onnan meg az
Ágoston-pincébe. (Nem is tettünk ezért szemrehányást
senkinek.)
Néhány pohár sör mindig jól jön, különösen egy
meleg, nyári éjszakán, a patinás vendéglı kertjének
lámpásai alatt. Tulajdonképpen nem is söröspohárban
adták, hanem irdatlan cserépkorsóban. S az asztalt
körbeülték a szakértı sörisszák, felettünk meg ott feszült
a sötétkék, csillagokkal kivert égbolt, rajta a hold
narancsgerezdjével – mintha egy bóléban úszkálna:
bőbájos látvány.
Hazafelé menet, ha nem csalódom, dalra fakadtunk.
Karl belém karolt, mondván: „Csak hogy el ne essél!” S
közben ı nem bírt megállni a lábán. Aranyos fickó, de
sajnos ı is csak olyan, mint a legtöbb ember: a világért
sem ismerné el, hogy felöntött a garatra.
Engem más fából faragtak. Én le nem tagadtam volna,
ha spicces vagyok. Hogy én nem rúgtam be, az is csak a
véletlenen múlott, pedig igazán annyit bírok inni, mint
egy ló. Lehetett volna ugyanúgy fordítva, nem, lehetett
volna fordítva ugyanúgy, de nem volt fordítva. De mi
nem volt fordítva? Jaj, a fejem! Hányszor kívántam, bár
volna rossz a memóriám! Hisz alig van valami, amit ne
lenne jobb inkább elfelejteni. Hát most tessék, itt a
feledékenység. De remélem, csak mára. Mert olyan sok
minden van, amire még soká szeretnek emlékezni.
(Mintha ellentmondásba keveredtem volna magammal.)
Karl egyszer csak megtorpant, szélesen kitárta karját,
és szónokolni kezdett: – Hic habitat felicitas!
– Kicsoda lakik itt? – kérdeztem.
– Felicitas – így ı.
– Ott a szemközti házban? – érdeklıdtem szerényen.
– Tuskó! – csak ennyit mondott.
Mélyen megbántva csattantam fel: – A nemjóját,
minden lányt én sem ismerhetek!
– Jaj – sóhajtotta Karl.
 – Ha akarod, egyet csöngethetünk – mondtam
békülékenyen. – Talán könnyő az álma, felébred, és
kikukucskál az ablakon.
Karl megrázkódott.
– Vagy tán férjes asszony? – puhatoltam óvatosan. Hát
nem be akart erre hajítani a Salzachba? Csak azért nem
tette, mert a Salzach nem volt épp kéznél. Hogy ezután
mihez kezdtünk, már nem is tudom. Gyanítom, hogy
továbbmentünk. Máskülönben még most is ott
ácsorognánk a ház elıtt. De hisz megérkeztem a
kastélyba, akkor pedig lehetetlen, hogy...
Szentséges ég, csak nem áll ott Karl azóta is? Nem,
dehogy. Hisz miután becsöngettem a házba, és
meglehetıs hangosan szólongattam Felicitast, kereket
oldottunk, mint két csínytevı nebuló. És utána vajon mi
történt? Nézzék, hiszen már virrad!
Az biztos, hogy a Mirabell-kertben Karl beszédet
tartott a törpéknek. A kıtörpéknek persze. Igen, igen,
már emlékszem. Úgy kezdte, hogy „Tisztelt törpe urak!”
Leültem a főbe, onnan figyelmeztettem: – Légy
udvarias, nem látod, hogy törpehölgy is van közöttük?
– Tisztelt törpe uraim! – ismételte Karl. – Önök
régebben ismerik Salzburgot, mint az a részeg alak, aki
elterült ott önök elıtt a füvön, régebben ismerik, mint én,
sıt régebben még... még...
– Baedekernél is – segítettem ki.
– Igen, Baedekernél is. Önök látták Salome Altot,
amidın még ifjú volt, s e szép kertben andalgott egy
hercegérsek úr oldalán.
– Akinek pénze is volt talán – egészítettem ki
lelkiismeretesen.
 Karl egészen tőzbe jött: – Önök ismerték Mozartot,
amikor még a kedves papa tanította zongorázni.
Bizalommal tekintek önökre, uraim, mert kicsinyek bár,
de hohó! Megengednék netán, hogy tegezzem önöket?
– Kérem, csak tessék – dörmögtem.
– Önök talán csodálkoznak rajta, miért nem fordulok
szónoklatommal ama pompás növéső kıhölgyekhez, akik
évszázadok óta állnak talpazatukon a kert bejáratánál –
méghozzá ruhátlanul.
– Ugyan hagyd el – intettem le. – A törpéket nem
érdekli az ilyesmi. De ne felejtsd el, hogy tegezıdsz
velük.
Karl bólintott, és barátian meglapogatta az egyik
törpepúpját. – Kedves liliputi urak és hölgyek – folytatta
aztán –, nagy szolgálatot tehettek kis városotoknak. Ha
az Ünnepi Játékok rendezıségétıl egyszer erre jár valaki,
és beszédbe elegyedik veletek...
– Az ki van zárva – jelentettem ki.
– ...akkor adjátok át neki üdvözletemet.
– Az enyémet is! – kiáltottam. – Mint ismeretlen
tisztelıét!
– És mondjátok meg neki...
– Még valakit üdvözöltetsz?
– Mondjátok meg, hogy Ausztriának oly sok
lángelméje volt...
– Azt úgyis tudja az illetı!
– ...de e lángelméknek csak derője illik igazán ehhez a
derős városhoz, míg a tájhoz, ha gyászos mélabúba
süpped, csak melankóliájuk illik.
– Remélhetıleg meg tudják ezt mind jegyezni a törpék
– mondtam aggodalmasan.
 – Miért nem játszanak Raimundot? Hol marad
Nestroy? És Mozartból is több kellene, nem igaz? Mért
játsszák ehelyett a...
– Honnan tudnák azt ezek a szegény pikolók? –
szakítottam félbe bosszúsan a szónoklatot, és felálltam.
– De nincs igazam? – kérdezte Karl.
– Dehogynincs – nyugtattam meg –, és részegeket
különben sem szabad ingerelni.
– Én volnék részeg?
– Nem „volnál”, hanem igenis vagy!
– De én olyan józan vagyok, mint... mint...
Hirtelenjében nekem sem jutott eszembe megfelelı
hasonlat józansága minısítésére.
– Hanem te... te vagy berúgva! – rikoltotta Karl.
– Én? Én olyan józan vagyok, mint a... Még sose
voltam olyan józan, mint ma!
– De én sem!
– Akkor szeretném én egyszer az urakat berúgottan
látni – szólalt meg valaki mögöttünk. Megrettentem – de
nem törpe volt, hanem egy rendır.
 A hazautazás
A München-berlini hálókocsiban,
szeptember 2., éjjel

Nyitva van elıttem a menetrend. A salzburg–meráni

gyorsvonat három perc múlva ér Innsbruckba. Akkor
Konstanze szorosan, nagyon szorosan behunyja néhány
pillanatra a szemét, és rám gondol. És én is ugyanezt
teszem. Vagyis én nem énrám gondolok, hanem ırá. Így
beszéltük meg ma reggel Münchenben, amikor feltettem
a vonatra. Sohasem gondoltam volna, hogy a menetrend
ilyen romantikus olvasmány lehet. Jó pap holtig tanul.
Még két perc!
Holnap reggel érkezik Meranba. Én pedig újra
Berlinben leszek. Délután továbbutaznak San Vigilióba,
és megnézik, leesett-e már az elsı hó. Én meg a
Kurfürstendamm járókelıit szaporítom, Halenseeben
átmegyek a hídon, és kisétálok Hundekehle felé.
Még egy perc.
Azelıtt mindig szinte eszelısen féltem a szerelemtıl.
Úgy vélem, ez valamiféle szőkkeblőség volt. Vagy netán
gazdaságos gondolkodásmód? Ösztönös ökonómia?
Konstanze fényképe már egészen összegyőrıdött. Most!
Most fut be a vonatjuk Innsbruckba. Most megáll.
Konstanze pedig elmosolyodik, és szorosan lehunyja a
szemét, hogy rám gondoljon. Most hát én is becsukom a
szemem.
(Remélhetıleg jól jár az órám!)
 Berlin, szeptember 3., ebéd elıtt

Éppen most beszéltem telefonon Konstanzéval. Apja

beleegyezett, hogy karácsonykor tartsuk az esküvıt.
Lagzi a karácsonyfa alatt – Salzburgban, ez már szinte
sok a jóból! Meg kell néznem, hogy idén hányadikára
esik karácsony. December 25-re. De hiszen minden
évben így van!

Berlin, szeptember 3., valamivel késıbb

Éppen most hozta be a szobámba a nénike a déli

postát. Van közte egy boríték a devizahatóság
pecsétjével.
A devizahatóság közli, hogy egy Salzburgba teendı
nyári utazás devizafedezetének biztosítása iránt
benyújtott kérelmem teljesítését ezennel engedélyezi.
 ÁKV-Budapest Kiadó
A kiadásért felel: Vince Gábor, az ÁKV igazgatója Szerkesztette:
Borbás Mária
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda
Felelıs vezetı: Bálint Csaba igazgató
Munkaszám: 90-1106