Hamvas Szókincstár

Hamvas-szókincstár
„…a szó megnevez és megszólít, életre kelt”
Szakács Gábor szerkesztésében
1
Előszó
1. Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,
meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden
időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs
objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült
csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg
órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a
csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az
emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan
egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15. o.)
2. Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az

ember itt az őskori és keleti szentkönyvek alapszavait megértse. Ezek az alapszavak – a
többiről ezúttal nem beszélve – elsősorban az ember számára elérhető legmagasabb állapot
kifejezői. Ez a szánkhjában a Purusa-Prakriti, a Védántában az Átman és a nirvána, a jógában
a nivritti, Buddha beszédeiben a súnjata, a taoban a vu-vei…
Az őskori szentkönyvek alapszavai számunkra nem akkor érthetők, ha a tevékenység, hanem
ha az életmű gondolatából közelítjük meg. A vu-vej szó fordítása hűen nem nem-tevékenység
vagy nem-cselekvés, hanem az egyéni életmű építésétől való tartózkodás. A jógában a nivritti
nem a maradéktalanul pacifikált és passzív tudatot jelenti, hanem az olyan tudat
nyugtalanságának elsimítását, amit az ember az életmű építésével kelt önmagában. A nirvána
nem nem-létet, ürességet és a semmit jelenti, hanem az individuális életmű leépítésének végső
tiszta és átlátszó állapotát. Mert az életmű megsemmisítése a lény abszolút megmaradása. Az
életmű mindig objektum marad, ha pedig objektum, a világhoz tartozik, mulandó, változó,
káprázat; ha nem objektiválódik, lény marad az abszolút létezésben. (Patmosz II., 196. o.)
3. Elégedjünk meg azzal, hogy a szavak sem fix pontok, és minden végleges megfogalmazás,
és így a →definíció is komikus. (Karnevál I. 131. o.)
2
Abhéda-buddhi
1. Az egyetemes létbe csak a szubjektív tudat fölötti Én léphet. Ez az Én az univerzális
szellem hordozója, a mindentudó, az éber, a világosság – az „isteni”. Ez az Én nem tapad az
anyag sötét képeihez és az ismétlés emlékeihez, a tévelygéshez, mint a tudat alatti. A hindu
hagyomány megkülönböztetése ezen a helyen a következő: a bhéda-buddhi a sokaságban él és
a sokaságot látja; az abhéda-buddhi a sokaságon túl az Egyben él és az Egységet látja. Ez az
intellektuális intuíció két fajtája. Az abhéda-buddhi az elsődleges. Ez az őslátás. Hen panta
einai, mondja Hérakleitosz. Ez a beavatott látása, ez az isteni látás, a természetfölötti, a
valóságos, az abszolút, az igaz, az örök, az éber, a szakrális látás. Ezt a szakrális abszolút
látást hívja az archaikus görög nyelv theóriának. Ez a bölcsesség, a tisztánlátás, az istenlátás.
Az ember látja és elolvassa a titkot, amit Hermész Triszmegisztosz az éterbe írt. Ez a ta-va, a
misztikus mélylátás, amint a tibetiek mondják. (Scientia sacra II., 41.)
Abhidammo
1. A Puggala Pannatti, az Abhidammo egyik fejezete, a buddhizmus antropológiai
karakterológiája, a tévelygés (→szamszára) és a megszabadulás (→nirvána) két véglete
között levő állomásokat jelöli meg. A tévelygés természetesen nem külső kép, hanem a lélek
kábasága; az álmos tudat; a sötétség elfeledettségéből hozott álmos tompaság; a
megszabadulás pedig nem egyéb, mint az éberség, a tökéletes világosság, az összes burkok és
takarók lehántása és az összetévesztések teljes felszámolása. A szamszára az értelmetlen
zűrzavaros nyüzsgésben való félelem-szenvedés. Buddha, a tökéletesen felébredett azt tanítja,
hogy ezt a félelem-szenvedést miképpen lehet véglegesen eloszlatni. A lét szenvedés; a
szenvedés oka a kábaság, hogy a lélek önmagát a nem-lélekkel összetéveszti; a kábaság, ha a
lélek önmagát az összetévesztésről leszoktatja, eloszlik; a szenvedés, ha a lélek a kábaságot
leveti és felébred, megszűnik; az ember megszabadul. (Scientia sacra I., 220.)
2. Az Abhidammo az ember kezébe adja azt az eszközt, amelynek segítségével önmaga
helyzetét felismerheti és azt, amelynek segítségével megvilágosodhat. Minden hagyományos
antropológia éberséget hoz. (Scientia sacra I., 224.)
Abhimáná
1. A reflexió az az állapot, amikor az ember mindenen kívül áll: kívül az életen, kívül a léten,
kívül a közösségen, kívül a valóságon, kívül az éberségen, kívül a létezőn. A reflexió éppen
ezért metafizikátlan és vallástalan és ezért közösségtelen. A reflexiónak egyetlen tartalma
van: az illúzió. Ez az: individuális Én. A Véda ezt az állapotot abhimánának, őrületszerű
megzavarodásnak hívja, amikor az ember önmagát az anyagi világ képei közé teljesen
belesüllyeszti és látszattá fokozza le, akinek célja, vágya, szenvedélye, kívánsága csak anyagi,
akinek sorsa csak az élet végéig terjed, aki csak az anyag határáig lát, s akire a lélek és
szellem nélküli élet után a megsemmisülés vár. (Scientia sacra I., 66.)
2. A beavatás célja, hogy az emberben ezt az abhimánát eloszlassa, a kábaságot eltüntesse, az
álmosságból felébresszen, a szellem megzavarodását eltüntesse és az éberséget eredeti
állapotába visszaemelje. (Scientia sacra II., 136.o.)
Abszolút orientáció
1. A hagyomány az emberi lét nagy formája. A nagy formának két jellemzője van, az abszolút
orientáció és a transzparens egzisztencia. Egyik sincs a másik nélkül. Az értelem egész
horizontja nyílt és érzékeny. Az emberi lény maga teljesen átlátszó. Mert a világ a maga
egészében csak annak és olyan mértékben nyílik meg, akiben és amennyire a gondolat-szó-tett
egysége szilárd. Minden →hagyomány a nagy forma testet öltése. (Scientia sacra III., 149.)
3
Abszolút szellem
1. Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja,
és ez benne a nagy. A személyiséget az embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol
azelőtt nem volt, és azt nem kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert
amit készen kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhető. A nagyság annak a mértéke,
amit nekem kell megcsinálnom. Az abszolút szellem van. A személyiség nagy.
A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A személy
az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és momentán, álom és
káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az abszolút szellemre utal, hanem
mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre
hivatkozik, hanem a teremtőre. Az európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy
személyiség jegyében áll. (Patmosz I., 69. o.)
Acílút →Széfer Jecírá
Adam Kadmon
1. Az emberi lélek ősállapotában Adam Kadmon, az isteni intelligencia, a természet ura.
(Scientia sacra II., 52.)
2. Mert az első ember, mint Adam Kadmon, a természet királya volt. (Scientia sacra II., 105.)
3. A természet nem volt anyagi. Anyagi teremtés a világban sohasem is volt. S így az első
természet sem volt anyagi természet. A világ átlátszóan tiszta szellemi gondolat, és az ember
ennek az erőkből álló szellemvilágnak ura volt. A világ részei és lényei az isteni lélek
tulajdonságainak megnyilatkozásai voltak, s az ember valamennyinek csúcsán állt. Az
ősember az isteni értelem. A nyílt, szabad, ragyogó szellemvilág ura: Adam Kadmon, az ősi
ember, az első ember, az Egy, a halhatatlan lélek legmagasabb képessége, az értelem.
(Scientia sacra I., 146.)
4. Amikor aztán az ember az anyagi természetbe zuhant és felébredt, nem mint egyetlen
ember ébredt fel, hanem mint emberiség. Ennek az emberiségnek elseje már nem az ősi
ember, Adam Kadmon, hanem a természeti ember, Ádám. Ádám már a földből született. A
Teremtő – mondja a kezdettől fogva emlékezetes hagyomány – agyagból formálta és lelket
lehelt bele. Ez a földi ember az első, az égi embernek csak mása és töredéke volt. Ádám után
ébredtek fel sorra mind az emberek, ébredezett lassan az emberiség sokasága. (Scientia sacra
I., 151.)
5. Adam Kadmon ősképének inkarnációi az emberiség nagy királyai és törvényhozói és
bölcsei. Ez az a „rejtélyes emberi nem”, amelyről a hagyomány beszél: Manu, Menesz,
Minosz, ahogy a hindu, az egyiptomi, a görög tudás, Ehekatl, ahogy a mexikói, Kecalkoatl,
ahogy a tolték, Manko Kapak, ahogy a perui tudás mondja. Ez az ember a „levegő”-lény,
vagyis a tiszta szellemlény, a ragyogó király, aki a nemzeteket felosztja, mint a tolték
hagyomány beszéli, a népeknek dalt, nyelvet, ruhát, ételt, italt ad és megkülönbözteti őket, ma
úgy mondanák: aki őket öntudatra ébreszti. Ez a Melkizedek rendje szerint való uralkodó, az
igazság, a béke, a szeretet királya. Ez az ősi ember, akiről a Tao te king beszél, s akit Konfu-
ce a Közép Urának lát; ez az, aki az alétheiát megtartja, mint Platón tanítja, s ezért a közösség,
a Politheia feje. Ennek az embernek fajokon, nemzeteken, vallásokon, korokon felül álló
jellege: az univerzális szellem. Az univerzális szellem pedig annyit jelent, hogy nem anyagi
Én-tudata, hanem szellemi őstudata – istentudata van. Aki ebben él, gondolkozik, cselekszik,
beszél, uralkodik, az nem típus, a megjelölt, és nem karakter, az Én-arculat, hanem a
természetfölötti-isteni lélek, az isteni intelligencia. Ezek az emberek „Isten fiai” – Brahma fiai
4
– Toth fiai – ez a „hét bölcs”, a „hét risi" –, akik az isteni-szellemi őstermészet esszenciáit a
földi-anyagi létbe átemelik és áthozzák. Más hagyomány ezeket az embereket
Felvigyázóknak, Őröknek vagy Ébereknek hívja: egrégoroi, phülakész pneumatón.
Mexikóban: tlapian – annyi, mint phülax, Felvigyázó. Ennek az embernek a hatalmát a
hagyomány határtalannak mondja. Miért? Mert ez az ember közvetlenül az isteni éberség
szelleméből él, és mint az iráni szent könyv mondja: „Isten mindenható hatalmát a szeretetnek
adta”. Melkizedek azért mindenható, mert a szeretet és a béke királya. Ő annak a lénynek a
megjelenése, akit Isten a hatodik napon teremtett: Adam Kadmon, az uralkodó. (Scientia sacra
I., 184.)
Adhjásza
1. Isten mint objektum. Mint kivetített szövevény. Mint téves létművelet következménye,
vagyis adhjásza. Mint embertől független lény. Istenség mint morózus despota apa vagy ledér
kurtizán. Ez a külső Isten.
Isten a külső világban látható, de nem elérhető, a belső világban elérhető, de nem látható. Ha
az ember a téves létműveletet megszünteti, elérhető lesz és látható. (Scientia sacra III., 319.)
2. Aki meditációban, ihletben, intuícióban a valóságról tapasztalatot szerzett, vagy valamely
tanítást erre vonatkozólag megértett, s így az első lépést a felébredés felé megtette, az
megtanulta, hogy az eloldásnak, megváltásnak egy útja van: a megkülönböztetés. Meg kell
különböztetni a létezőt és a nem-létezőt, a valóságot és a varázslatot, a lelket és a káprázatot.
Aki megtanult megkülönböztetni, az nem fogja többé elkövetni a legnagyobb tévedést, hogy
igazi lényét az anyagi testtel összetévessze. Ez az összetévesztés (adhjásza) minden hiba
forrása. A kábaság nem egyéb, mint hogy az ember magát anyagi testnek gondolja. (Scientia
sacra I., 139.)
3. A Védánta-szútrához írt bevezetésében Sankara erőteljesen hangsúlyozza a léleknek
(átman) azt a képességét, amelyet azonosításnak, más szóval átvitelnek vagy
összetévesztésnek hív (adhjásza). (Scientia sacra I., 148.)
4. Az igazi Én minőségeken, alakokon túl van, megfoghatatlan, megérthetetlen, láthatatlan.
De ez az, aki az igazi valóság, akihez képest a többi mind csak májá – varázslat, káprázat,
burok, takaró. A földi életből úgy látszik, mintha ez az igazi Én lenne a legtávolabb? Miért?
Mert a földi lét varázslat és a földi élet csupa összetévesztés (adhjásza). A földi ember
azonosítja magát, éspedig kényszerből és szükségből (ananké) azonosítja magát a nehéz
anyagi testtel, a természettel, az idegtesttel, a tudattalan emlékezettel, az asztráltesttel, a
lélekkel, a szellemmel. Holott ez mind csak terheltség. (Scientia sacra II., 62.)
Advaita
1. Az archaikus hagyomány megkülönböztetése, az egyéni Énnek és a halhatatlan lénynek
elválasztása távolról sem jelenti azt, hogy itt két különálló világelemről van szó. Az egyéni Én
nem világelem, hanem májá, varázslat, a halhatatlan lény lefokozott éberségének abhimánája,
őrületszerű megzavarodása. Csak egy lét van és csak egyetlen létező van. Az archaikus
hagyomány, nemcsak a Véda, nemcsak a Ji king, nemcsak Hérakleitosz, nemcsak Platón,
nemcsak a Kabbala, hanem az egyiptomi, iráni, tibeti, perui, mexikói hagyomány is az
advaitát vallja, advaita pedig annyit jelent, hogy: nem kettő, hanem egy. Hen panta einai.
2. Arra a kérdésre, hogy melyik az a metafizika, amelyben az analógiás látás, illetve az őskori
képnyelv nyugszik, a válasz igen egyszerű és rövid: a metafizika hen kai pan, egy és minden,
vagyis hogy minden egy. Ez az advaita. A minden egy metafizikája nemcsak Hérakleitosz,
Parmenidész, Püthagorasz titka, nemcsak az egyiptomiak, a Kabbala, a Véda, a Ji king titka; a
minden Egy metafizikája az egész őskor hallgatólagosan elfogadott, magától értetődő
5
metafizikája, amelyből minden gondolat kiindul, s amely felé minden gondolat visszamutat.
3. A hagyomány az advaita magatartást követi. Advaita annyit jelent, mint nem kettő. Nem
kettő, hanem egy. Ez az advaita a létezés első jegye és a létről való tudás legfontosabb tétele.
Mindaz, ami van és volt és lesz, és minden lény és lélek, anyag és szellem, minden gondolat
és érzület, emberi rang és fokozat, világosság és sötétség egymást közösen áthatja és folyik,
mozog és sugárzik egyszerre. Ebben az egyetemes interpenetrációban minden
megkülönböztetés az egységesítésért történik. A határtalan eggyé válás – mondja Hölderlin –
a határtalan megkülönböztetésben tisztul meg. (Scientia sacra III., 20.)
4. Amivel az átman szembeállítható, az a májá. De a májá nem az átman ellentéte, hanem az
átman lefokozott éberségében tapasztalt káprázata. Ha az ember felébred, a káprázat eloszlik,
és nem marad más, mint az átman. Nincs kettő (advaita). „A kettősség jelenlétére nincs
bizonyíték, ami bizonyítható, az egyedül az átman, mely nem kettő.” (Nriszimha-tapaníja-
upanisad). Ez az átman a világegyetem (idam szarvam jad ajam átma). Ez az átman a
Brahmával (az istenséggel) azonos. Ez a Brahma a bennünk levő átman (esa ma'antar hridaje).
Aham Brahman aszmi (én Brahman vagyok). (Scientia sacra III., 308.)
→alapállás
5. Advaita szó szerint annyit jelent: nem kettősség. A Véda ezzel a szóval jelöli meg azt a
tanítását, hogy a világ Egy, nem kettő. Egyetlen valóság van: a Lélek, a Szellem, az Átman, a
Brahman. Ez az egyetlenegy a realitás. Minden, ami ezen kívül van, az tulajdonképpen ez az
Egy. Ennek az egynek álomképe. A sokaság az elvarázsolt Egy álomképe. A lények
egymástól való különbözése látszat; a szín látszat; az élet és a halál látszat; a test látszat; az
érzékek világa látszat. Ha a Véda valahol Lényt és Átmant, testet és lelket, embert és világot,
halandót és halhatatlant szembeállít, úgy, hogy úgy tűnik, mintha kettő lenne, ez csak a tanuló
számára való. Így tanulja meg az ember, hogy nincs kettő, csak Egy. (Az ősök nagy csarnoka
I., 78. o.)
6. Az értekezés végén a Mester a tanítványt megtanítja az advaita gyakorlatára. Elmondja,
hogy van módszer, a fékező jóga, ennek segítségével az ember le tudja szoktatni magát a
sokszerűségben levő álomképekről. A cél: a lélek nyugodjon meg, mint a tó, legyen csendes
és tanulja meg látni önmagát. Akkor tapasztalni fogja, hogy az Átmanon kívül nincs semmi.
(Az ősök nagy csarnoka I., 79. o.)
6. Az Egy metafizikájának bázisa, mint Kínában Csuang-cénél, Indiában az advaita
tanításában, Görögországban Hérakleitosznál, tulajdonképpen az a közhely és végső tudás,
hogy minden Egy. Ez az, amit Csuang-ce úgy mond, hogy az örökkévalóságot és az őskori
békét, az egyensúlyt és a rendet nem kell a múltban keresni és nem kell a jövőben
megvalósítani, mert minden pillanatban itt és jelen és adva van. Nincs múlt, nincs jövő,
minden Egy. Ez az, amit a hindu advaita tanít, mert a-dvai-ta annyit jelent, mint nem kettő,
hanem egy. Ez a héber JHVH ehad – a lét örök egysége. Ezt mondja Hérakleitosz: hen panta
einai. (Az ősök nagy csarnoka III. 196. o.)
Agni
1. Hérakleitosz nyelvén: a lét tüze, amelyben a természet világa ég. A hindu Agni és az iráni
Atar, a héber hagyományban Isten nevei közül az első, Mexikóban Tezkatlipoka, a ragyogó
tükör, a hermetikusoknál a csúcsával felfelé álló háromszög, Böhménél a sulphur, Baadernél a
villám. (Scientia sacra I., 88.)
→tapasz
6
Agón
1. A szemlélődő nyugalom után a cselekvés heve következett. A tett erejét kezdték csodálni.
A közösség példaképe nem a világos értelmű, érdektelen öreg bölcs lett, hanem a
tevékenységében égő harcos.
A tudást, a nyugalmat, az önmegtagadást, az erényt felváltotta a becsvágy és a dicsőség után
való szomjúság. Azelőtt a magányos hallgatás volt az élet legmagasabb színvonala; ennek
felelt meg a →szattva: a szellemi fölény; ennek felelt meg a négy →ásrama közül a
→szannjászin: a szent koldus. Most minden a nyilvánosság felé kezdett tolongani: verseny,
látvány, piaci vásár, színház: – felület, történet lett az emberi lét. Ez az agón, a homéroszi
életeszmény. (Scientia sacra II., 323.)
2. …a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.
Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt
vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség.
Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?
Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania,
mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni. (Babérligetkönyv 36. o.)
3. Az az életforma, amely a lélek-világot elsikkasztja, természetet és szellemet közvetlenül
összefűzi: az agón. A nyilvánosság egy faja: az agónon mindennek látszania kell, de
mindennek, ami látszik, láthatatlant kell láttatnia. Szellemet kell megjelenítenie. Mindent be
kell mutatnia, mindent érzékelhetővé kell tennie, az egész szellemet természetté kell
lefordítania. Az agón jellegzetes szavai: arisztosz, areté, hérosz, alétheia, idea, mítosz,
olimpiai játék, olimpiai győző – természeti képek, amelyekben szellemi jelentőség és értelem
él. (Babérligetkönyv 399. o.)
4. Az az életforma, amely a lélek-világot elsikkasztja, természetet és szellemet közvetlenül
összefűzi: az agón. A nyilvánosság egy faja: az agónon mindennek látszania kell, de
mindennek, ami látszik, a láthatatlant kell láttatnia. Szellemet kell megjelenítenie. Mindent be
kell mutatnia, mindent érzékelhetővé kell tennie, az egész szellemet természetté kell
lefordítania. (A babérligetkönyv 418. o.)
Ágy
1. Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul
fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön, vagy
ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni, és a földet az
éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a
kiegyenlítődésben. Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel
megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen
természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy
annyi, mint elolvadni a közösben. Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák
kicserélődnek, férfi és nő egymást áthatja (inkvalálnak, mint Böhme mondja) az
együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy Saint-Maritain
írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni, distinguer pour unir*. Az
ember, ha éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.
(Patmosz I. 169. o.)
Ahamkára
1. Az ahamkára, az éncsináló határt szab, egyénivé tesz, megköt. Azt, ami van, maga felé
fordítja. Ezt a maga felé fordító belső képességet hívja a Véda manasznak. Rossz fordítása az,
hogy: belső érzék. A →manasz érzés, érzelem, figyelem, látás, tapasztalat, éberség,
érzékenység. De mindez befelé, az Én felé. (Scientia sacra I., 132.)
7
2. A káprázat az átman káprázata – májá –, az egyetemes emberi lélek, az örök ember
káprázata. A varázslatot éppen ezért az egyéni Én el sem tudja oszlatni. Az eloszlatást
önmaga feloszlatásával kellene kezdenie – az ahamkára, az Éncsináló felszívásával, amely
ahamkára nemcsak az emberi Éneket, hanem a dologi Éneket, vagyis a tárgyakat is csinálja.
Ez éppen az, ami lehetetlen. A varázslat felszámolásának az univerzális Énből, az örök emberi
lélekből kell kiindulnia. Az abszolút belátást az abszolút szubjektumnak kell megtennie. Az
individuális Én maga is természeti alkotás. Teremtmény, ahogy a szent könyvek mondják. Az
örök szubjektumnak csak varázslata. Individualitás, sokszerűség, álomkép, káprázat. S a
beavatás lépcsőin éppen úgy, mint az elköltözéskor az első és legfélelmetesebb lépés éppen
annak az egyéni Énnek megsemmisítése. A küszöb első lépése az egyéni Én, az ahamkára
uralmi helyzetét kell megingassa, és az átmant, az örök Ént kell szóhoz juttatnia. (Scientia
sacra II., 94.)
3. Az ahamkára (éncsináló) szerv is, tevékenység is, mint a Szánkhja minden tattvája. A szerv
tevékeny, de a tevékenység szervet alakít, amellyel önmagát gyakorolja. Az ahamkára az én
tevékenysége, vagyis az én szerve. (Az ősök nagy csarnoka I., 271. o.)
Ahriman
1. Iránban Ahriman a sötétség fejedelme, az ősi fényvilággal szemben megteremtette a sötét
Ellenvilágot. Ennek a sötét világnak lakói a →drugok; drug annyit jelent, mint „a másik”,
vagyis aki „nem az”.
A sötétség nem egyéb, mint „erőszakos tétlenség” – folytonos erőfeszítés arra, hogy az ember
tevékenysége le nem bontható gátlások közepette holtan megmeredjen. A külső sötétség az
emberi út végső helyzete. Amikor „az elsötétült értelem az egyetlen valóságnak a külső
világot tartja”, a külső sötétségben él. A történeti emberiség helyzete azért végzetes, mert ezt
a külső sötétséget általánossá tette. „Mert a külső ember elpusztul, mialatt a belső megújul és
újjászületik.”
Aki lényét a külső világba teszi, az elmúlásba és a halál sötétségébe tette. Ezt jelenti a külső
sötétség. (Scientia sacra I., 199.)
2. A drug irtani akar: felbontani, megölni, megsemmisíteni. Ahriman világa nem a sötét világ,
hanem a semmi. A hazugság, a lustaság, a gyávaság, a betegség, a halál. (Scientia sacra I.,
284.)
3. A jemák, a dioszkurok, az ikrek tevékenysége a bezárt Ént kiszabadítja és a zárt életet
megnyitja. Mert az Én a hamis pont, amely nem ég: ahhoz, hogy valaki éljen, égnie kell,
fókusszá kell lennie, meg kell gyulladnia, és gyújtania kell. Át kell élnie a gyújtópontlétet,
hogy aztán ismét középponttá lehessen, vagyis az Egybe ismét beleolvadhasson. →Ahura
Mazdának és Ahrimannak, az ősikreknek ez a másik, az előbbivel teljesen egyenértékű
jelentése. (Scientia sacra II., 210.)
Ahura Mazda
1. Az iráni ikertestvérek, Ahura Mazda és →Ahriman e világnak ezt a kettős voltát jelentik.
Mindegyik istenség nagy szellemi sereg – légió – fölött rendelkezik. Ahura Mazda segítő
szellemei a daénák, Ahriman szellemei a drugok. Minden daénának →drug felel meg mint
annak ikre. Ahogy minden emberben él daéna és él drug és egyik a másiknak elliptikus duálja,
és az emberek egymásnak daénák és drugok, mint barát, testvér, férj, feleség, gyermek. A lét
állandóan lüktet a két pólus között, és hol ez, hol az – ji jang ji jin, így mondja a kínai: egy
fénysugár, egy sötétségbe való elmerülés. Egy felragyogás, egy elhomályosodás. Egy
kigyúlás, egy elalvás. Egy igen – egy nem. (Scientia sacra II., 208.)
8
Ahvafna
1. Az éberség isteneinek visszatérő jelzője Iránban: jogaurvah, amely állandóan ébren levőt –
ahvafna, amely álomtalant jelent. A hvafna – álom, ugyanaz a szó, ami a görög hüpnosz, a
latin somnus és a szanszkrit szvapna. Álmot jelent, de ugyanakkor álomképet és képzeletbeli
látomást. Egészen szoros kapcsolatban áll a →májá varázsképeivel. (Scientia sacra I. 34.)
Akarat
1. Az akarat azt ragadja meg, amit a szeretet kiszemelt.
(Scientia sacra I. 219. o.)
2. De az →imagináció nemcsak szem, amely lát és nemcsak a kép, amelyet a szem lát, hanem
a hozzájárulás (azonosítás) helye. Mindenképpen az akarat mágikus pontja és az elhatározás
(választás, válság) helye. (Tabula smaragdina, Mágia szútra 275. o.)
3. A kiindulás az volt, hogy a létezés teljes egészében minden emberben állandóan jelen van.
Persze nem szellemünkben és nem a lélek világában és nem a testben, hanem az
életképzeletben, mágikus látomás és bűvölet és teremtően tevékeny akarat (szó) alakjában.
(Tabula smaragdina, Mágia szútra 302. o.)
Alapállás
1. Az alapállás csak olyan mértékben ismerhető meg, amilyen mértékben azt valaki
megvalósítja.
(Scientia sacra III. 40. o.)
2. Az alapállás feltárása csak intenzív szellemi elmélyedés és konkrét életgyakorlat
egységében lehet.
3. Az alapállás az éber tudat, a morális intaktság és a testi egészség közös kiindulópontja.
(Scientia sacra III.39.o.)
4. …a bölcsesség kezdete, hogy csak az váltható meg, aki tevékenységét leállítja és a
versenyből kilép, a nyugtalanságot lecsendesíti, az eredetiséget és a tehetséget feladja, és
önmagát normális emberré teszi, s ezzel otthagy minden ideiglenest, mindent, ami érdekes és
izgalmas és új, és a desperát extraverziót száznyolcvan fokkal megfordítja, akaratát az
értelemmel összekapcsolja, és életét visszavezeti az eredethez, a változatlan létezés divinális
törvényességéhez, az egyetlen és végleges és tényleges valóságához, megvalósítja az örök
emberi alapállást, echad, advaita, hen panta einai. (Patmosz I., 140.)
5. A brahmani egzisztencia azzal kezdi, hogy a történeti szenvedélyeket likvidálja, és azt a
szenvedélyektől független bázist építi ki, amelyről tudjuk, hogy ilyen néptől és kortól és
kaszttól és vallástól és civilizációtól függetlenül az egész emberiségben csak egy van (Szabó
Lajos: f-system). Ez az, amit a humánum status absolutusának kell nevezni, vagyis ez az
emberi alapállás. (Patmosz I., 173.)
6. A XX. század elején az európai emberiség világraszóló fölfedezést tett: tudomást szerzett
az emberiség alapállásáról. Megértette, hogy amint az ember minden időben és korban,
minden népnél és világrészben érzékszervekkel, két kézzel, két lábbal, tüdővel, gyomorral,
szívvel, csontozattal születik meg, úgy az ember minden korban és világtájon azonos szellemi
alaphelyzetet hoz magával. Ez az alaphelyzet nem a tulajdonságok és nem a hajlamok
lélektana, hanem minden emberben egyformán élő őstudás a lét alapvető valóságairól: az élet
értelméről, a lélek természetéről, a sorsról, Istenről. Ez az igazságrendszer nem egyéb, mint a
lét antropológiai alapállása s ez az emberi létnek nem következménye, hanem feltétele. Az
ősigazságok rendszere nem az ember életéből fejlődik, hanem az emberi lét nyugszik az
ősigazságok e rendszerén. (Az ősök nagy csarnoka I., 11.)
9
7. Tíz-tizenöt év alatt megismert néhány ezer könyvet. Különös, hogy azoknak az
embereknek, akik ilyen módon éltek, bármilyen tudományban és művészetben szereztek is
jártasságot, fejlődése egymáshoz nagyon hasonló volt. Nem világnézetben, hanem éppen
világnézettelenségben, sőt még inkább a világnézettelenség és világnézetfölöttiség kritikai
megalapozásában, és még valamiben, ami ennél sokkalta fontosabb: a fundamentális emberi
gondolkozáshoz való közeledésben. A németek azt mondták, hogy ez Möglichkeit eines
ursprünglichen Denkens (az alapvető gondolkozás lehetősége). Guénon azt írja, hogy état
primordial. Szabó Lajos szava az, hogy: alapállás. Ami ezeket az irodalmakat és
diszciplínákat és tudományokat és művészeteket húszezer könyvben megismerő embereket
kivétel nélkül jellemzi, az, hogy a legkülönbözőbb irányból és intenzitásban, de áttörtek az
emberi gondolkodás fundamentuma felé. Ez teszi a huszadik században a két világháború
között levő nemzedék magatartását oly hasonlóvá az alexandriai gnóziszhoz. Mindenesetre
ezekben az években ez különbözteti meg azt az embert, aki önmagát komolyan vette, attól, aki
nem kívánt egyebet, mint csupán tűrhetően műveltnek lenni, de még sokkal inkább jól élni.
8. Az alapállás nem a múltban volt, az idők kezdetén. Ez a felfogás csupán mítosz lenne, amit
Csuang-ce is elvet. Alapállás mindig és mindenkiben állandóan jelen van és mindenki
elérheti. Ezért alapállás. A művészet tulajdonképpen és természete szerint az alapállás
realizálása. Számba veszi az életerőket, a libidót, a mániákus-démoni hatalmakat, amelyek a
korrupció eltorzulásának következményei és úgynevezett végleges megoldásokat kínálnak,
mindezt fölemeli és átvilágítja és megtisztítja és az alapállásba visszahelyezi. Ebben a
megromlott életben tökéletesen élni lehetetlen. Ez az élet alapjában tragikus, és az ember
azzal szemben minél magasabb igényt támaszt, annál tragikusabb, mert itt meg kell bukni
életéhségnek, gyönyörnek, kéjeknek, örömnek, elégedettségnek, nyugalomnak, békének. Meg
kell bukni minden mániának. El kell dobni és az eredetit kell helyreállítani. (Művészeti írások
I. 61. o.)
9. Az üdv kevés. Az alapállás nem vallás. Azt, amit az ember évezredek óta magába rejt, mint
az ősállapot romjait, megnyitják, a korrupciót átvilágítják és az eredeti lét helyreállítását
lehetővé teszik. Az alapállás mélyebben van, mint bármiféle vallás. A vallás történeti és
kollektív jelenség. (Művészeti írások I. 63. o.)
Áldozat
1. A tapasz hű gyakorlata a mindentudáshoz vezet, vagyis a mindentudás forrása az
önmegtagadás. Ezért a világon a legnagyobb dolog az áldozat. (Az ősök nagy csarnoka I.,
162. o.)
2. A boddhiszattva viszont tudja, hogy legelső követelménye önmaga iránt a másik ember
megmentése. Ez az, amit áldozatnak hívnak. Minden ember megváltásához egy teljes egész
másik emberre van szükség. Ez a teljes egész emberi élet felajánlása és nyújtása és odaadása
az áldozat. Az áldozat az, amely még bukásában is győzelem, és ha kudarc, akkor is dicsőség.
Kényelmes felfogás, hogy az ember merő gondolkozással az igazság részese lehet. Az
embernek lényével bele kell magát vetnie. Lényét oda kell adnia. Ha az embert a tiszta élet,
vagy legalábbis a tisztaságra való erőfeszítés nem tartja, okvetlenül hazugságban él. (Patmosz
I. 123. o.)
3. Ami feláldozható, és amit fel is kell áldozni, az adott esetben kivétel nélkül mindenkinek az
objektiválható. Amit nem is szabad feláldozni, az a szubjektív értelem, igazságszenvedély,
tisztaság, morál és lelkiismeret. (Arkhai 287. o.)
10
Alétheia
1. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert
alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis
átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel
kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.
A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. (Patmosz II. 256.)
2. Az alétheia igazság, de fedetlenség is, takaró nélkül, ruha nélkül, álarc nélkül. Alétheia
átlátszóság is. Mert az aléthész (az álarctalan és fedetlen ember) tudja, hogy a dolgokat csak
akkor látja a maguk eredeti transzparenciájukban, ha önmaga transzparenssé lett. És az
alétheia nem egyéb, mint az ember és a dolog közös átlátszóságának tündöklő egybeesése.
Aki aléthész, annak nincs titka, rejteni, félteni, takarni valója. Nyílt és fedetlen és maga felé
minden ajtót és ablakot kitár. Csak ha magamat átlátszóvá teszem, láthatom a világot a maga
átlátszóságában. Ez az alétheia. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 340. o.)
3. Az ember csak azt látja, amit él. (Művészeti írások II. 317. o.)
4. Amikor az ember leplezetlenül áll, akkor a világ leplezetlenül néz vissza rá. A dolgok olyan
nyíltságban mutatkoznak meg az embernek, mint amilyen nyíltsággal áll önmaga előtt és
mindenki előtt. Ez az alétheia. (Művészeti írások II. 318. o.)
5. Alétheia helyeset, igazat és valót jelent együtt. „Vermählung des Richtigen mit dem
Wirklichen.” (A helyes és a valóságos násza.) Ugyanakkor azonban olyasvalami, amiben a
látás fedi a magatartást. Csak az láthat igazán és helyesen és igazat és valót, akinek lénye
maga is igaz, helyes, valódi. Ebből egészen magától értetődik, hogy az alétheia egyszersmind
leplezetlenséget is jelent. Állapot és tulajdonság, amelyben felfedve lát az, aki lát abban, amit
lát, fölfedett világban fölfedett ember. Az ember éppen olyan átlátszó, mint a világ. A világ
csak annak leplezetlen, aki maga is leplezetlen. A dolgokat csak annak tekintete járja át, aki
önmaga teljes átvilágítottságban él. A világ csak annak mutatja meg magát, aki a világnak
kinyílt. Igazan nézni és igazat nézni egy. (A babérligetkönyv 378. o.)
Aléthész
1. A dikaiosz Pál leveleinek egyik alapszava. Jelentése az, hogy igaz ember. A dikaioszt meg
kell különböztetni az aléthésztől. A dikaiosz igazságos, aki maga igaz, és akinek igaza van, és
akinek az igazság birtokában van. A szót magas jelentésében Platón használja a Politeiában,
amikor azt mondja, hogy a közösség alapja a dikaioszüné, vagyis az igazságosság. Dikaiosz
az, ami törvényes és jogos. A világrenddel egybehangzik. Diké, az igazság istennője az ember
tetteire éppúgy felügyel, mint arra, hogy a csillagok pályájukon keringjenek (Hérakleitosz).
Az aléthész az, akiben a gondolat és a szó és a tett egymást fedi, ezért ez az átlátszó és tiszta
ember. A dikaioszban van valami morális hangsúly, az aléthész csaknem teljesen
egzisztenciális.
Pál azonban héberül gondolkozott és számára a dikaiosz igazi jelentése az, hogy caddik. A
caddikban a két görög szó valamiképpen egybeolvad, ez az igazságos ember, de az igazi
ember is, a valódi ember, akiben nincsen semmi homály. A caddik, mondják a hászidok, a
sziklatalapzat, akin a világ megnyugszik. Iránban az igaz ember szakrális szubjektumot is
jelent, és gyakran használják az atyák megfelelőjeként. (Scientia sacra III. 132. o.)
Alkímia
1. Az alkímia az a művelés és az a kultusz, amit a hindu mítosz a tejóceán köpülésének nevez.
(Scientia sacra I. 296.o.)
2. Az életterv nincs készen. Amit az ember részben készen kap, az a terv felépítésének
bizonyos szabályzata, nagyobbára igen rejtett helyeken, mert ami a nyilvánosság számára
hozzáférhető, többnyire kellemes, lapos moralizmus. Az alkímia az életterv készítését Ars
11
magnának (magas művészet), a kész élettervet pedig Opus magnumnak (nagy mű) hívja. Az
alkímia (Paracelsus, Basilius Valentinus, Fludd, Helmont, Law és mások, de mindenekelőtt és
fölött Böhme, Louis Claude Saint-Martin és Baader, részben Szolovjev, Bulgakov és
Bergyajev) módszerére az életterv készítésében jellegzetes először az, hogy az élettervnek az
üdvtervet maradéktalanul fednie kell, másodszor, hogy a terv építésében tovább egyetlen
lépést sem lehet tenni, amíg az ember a már elért gondolatot meg nem valósította. Ez minden
alkímia ismertetőjele. Az életterv felépítése annak megvalósításával lépést kell tartson, és
mialatt a terv elkészül, az emberben és az emberen annak realizálódnia kell. Éppen ezért a
magas művészet művelése és a nagy mű megalkotása egybeesik. (Tabula smaragdina, Mágia
szútra, 272. o.)
Alkotás →metapoiézisz
1. Minden emberi alkotás az életet válságba viszi, válsággal megtisztítja, végül megnyugtatja.
(Scientia sacra II., 30.o.)
Álom
1. Az álom és az élet anyaga azonos… Már régen tudtam és feladtam a reményt, hogy
másképpen éljek, mint ahogy álmodom.
(Karnevál III., 417. o.)
2. Azt tudjuk, hogy amit álomnak nevezünk, teljes egészében az élet körébe tartozik, és az
üdvöt nem érinti még akkor sem, ha, mint igen sok esetben és sok embernél, az álom okosabb,
mint az ébrenlét tudat, vagyis az ember álmában tudja, hogy amiért él az az üdv, de
ébrenlétében erről megfeledkezik. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 276. o.)
3.
Alvás
1. Az alvás nem pihenés, hanem kozmikus metamorfózis, sötét éjszakává levés. Ez az alvás
rejtelme: elaludni annyi, mint sötétséggé változni. Az élőlény kialszik, mint a fény,
kultuszában utánozza a napot, elbújik, betakarózik: lement.
(Arkhai, 17. o.)
2.
Alvilág
1. Az alvilág valóságát senki és soha sem vonta kétségbe és az alvilági ember téved, amikor
azt hiszi, hogy valaha is elhazudták. Csak uralkodtak rajta. És amikor a szellem uralma
megszűnik, az életbe tódul az alvilág. Amikor a morális magatartás helyébe lép az a
beismerés, hogy: mindenki egyformán gyarló – akkor tulajdonképpen az ember
szellemiségéről köszön le és önmaga teszi magát
alacsonyabb rendűvé, mint amilyen lehetne, ha morális magatartását továbbra is megőrizné.
(Művészeti írások II. 273. o.)
2.
Analógia
1. Az analógia nem egyéb, mint az egyes hierarchiák között levő megfelelés. A Tabula
Smaragdina ezt a következőképpen mondja: ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, s
12
ami lent van, az megfelel annak, ami fent van. A hierarchiák, vagyis a létezési színvonalak
(valóságnívók) egymásnak megfelelnek. A legközönségesebb példa erre a 7-es szám analógia
sora. A naprendszer hét bolygójának a szivárvány hét színe, a diatonikus hangsor hét hangja, a
hét hét napja, a hét emberi alapjelleg, hét fém, hét drágakő, hét növény, hét állatfaj, a hét
magánhangzó, stb. felel meg. E sor elemei egymásnak nagyobbára úgy felelnek meg, mint pl.
valamely egész alapszám a tízes, húszas, harmincas, stb. számsorban. (Tabula smaragdina,
Mágia szútra, 44. o.)
2. Az analógia ténye egyébként és eredetileg egyáltalán nem egy síkon egymás mellett fekvő
dolgok demokratikus összehasonlítása, minden további következmény nélkül. Ana annyit
jelent, mint fölfelé, kata annyit, mint lefelé, analógia tehát fölfelé való hasonlóság, von Oben
den Sinn habend, vagyis ami az értelmét felülről nyeri. De a fent nincs lent nélkül, katalógia
pedig lefelé való hasonlóságot jelent, von Unten der Grund habend, vagyis ami alapját alulról
kapja. Mert nincs semmi, ami ne függne felülről, és ne támaszkodna arra, ami alatta van, mint
Hérakleitosz mondja: hodosz anó kató mia, az út fel és le ugyanaz. Analógia katalógiának
felel meg, és a dolgok szükségképpen hierarchiában állnak. Lefelé alapozódnak és értelmüket
felülről kapják, de a fent is, a lent is állandóan jelen van. (Szarepta, 151. o.)
3. Arra vonatkozólag, miképpen van az, hogy ami fent van, az megfelel annak, ami lent van,
legyen elég csak ennyi: körülbelül száz éve kezdték érzékenyebb emberek észrevenni, hogy a
dolgok között vannak bizonyos összefüggések, amellyel gondolkozásunk állandóan operál,
különösen olyankor, amikor hasonlatot használ. Ezt az összefüggést analógiának nevezik. A
költészetben először Baudelaire beszélt erről Correspondances című versében. Később
Rimbaud szonettet írt a magánhangzókról. Azt mondja, az „a” fekete, az „e” fehér, az „i”
vörös, az „ü” zöld, az „o” kék. Még később a kérdéssel a tudomány is elkezdett foglalkozni,
és az analógia elve a különböző diszciplínákban alkalmazást nyert. Ezen korreszpondenciák
alapja nem racionális, hanem valamilyen másfajta logika, amely azonban minden időben
mindenki számára éppen olyan követhető volt, mint a racionális. Sőt az analógiának éppen
olyan egzakt törvényei vannak, mint az észbeli összefüggésnek. Senkinek sem jut eszébe azt
mondani, hogy szűk, mint az égbolt, szenvedélyes, mint a galamb, a piros színről azt
mondani, hogy szelíd és békés. A hegység képének mindig megfelelt a monumentalitás, a
tengernek a határtalanság, a szép nőnek a virág, a szenvedélynek a tűz, a bátorságnak az
oroszlán. (Patmosz I. 187. o.)
4. A világ nem egyéb, mint csupa értelmes képek és nyílt feleletek sora. Csupa arc. Analógia
annyi, mint értelmi megfelelés. A színértelem megfelel a hangértelemnek, a hang megfelel
alaknak, s az alak számnak. Ezeket az ember individualitásának realizációja (ébersége)
arányában helyesen vagy helytelenül olvassa le, illetve leolvassa vagy tanácstalanul kénytelen
olvasatlanul hagyni. (Arkhai 243. o.)
5. A világegyetem minden jelensége, mondja ez az analógia-elv, láthatatlan harmóniában van
egy sereg más jelenséggel: egy bizonyos határozott szín egy bizonyos hangnak, állatnak,
formának, virágnak, illatnak, betűnek, számnak, hőfoknak, lelki tulajdonságnak, fémnek felel
meg. Ez a láthatatlan harmónia pedig a dolgok között levő rokonságot sokkal-sokkal
lényegesebben és döntőbben húzza alá, mint a látszat szerint való együvé tartozás. „Harmonié
aphanész phanerész kreittón” – mondja Hérakleitosz: a láthatatlan összhang a láthatónál
erősebb. A világot igazán nem a látszat szerint való együvé tartozás fűzi össze, sőt talán még
a tudományos rendszerezés sem, amely mindig valamilyen önkényes feltevésből indul ki,
hanem a dolgok láthatatlan egybehangzása. Ennek a láthatatlan egybehangzásnak törvénye
pedig az analógia. (Művészeti írások I. 346. o.)
Anarchia
1. A szabadságnak a tulajdonságokra való helytelen alkalmazása anarchiát teremt. Ebben az
anarchiában élünk ma. Miért? Mert nem a szabadságot alkalmazzuk, hanem a szabadság
13
álalakzatát. Ezért van társadalmi válság. Az emberen belül a tulajdonságok fejetlenségének,
esetleg egyetlen tulajdonság (tehetség) mértéktelen hatalmának, a közösségben az emberek
fejetlenségének, esetleges egyes emberek (zsarnokság) mértéktelen hatalmának felel meg.
Mert ami kint van, ugyanaz, mint ami bent van. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 371. o.)
An-Átman
1. Mondanivalójának lényegét éppen ezért már egészen korán úgy jellemezték, hogy an-
Átman (nem-Átman). Buddha szerint minden lény és minden létező, az ásványoktól az
istenekig viszonylatok ideiglenes halmaza – még akkor is, ha ezeknek a viszonylatoknak
élettartama sok millió világév. A viszonylatok végül is felbomlanak. Ha pedig a tényezők
között a kapcsolat megszűnik, a halmaz felbomlik, visszatér abba az állapotba (nirvána),
amely fölötte áll létezőnek és nem-létezőnek, mert üres, de úgy üres, hogy ez az üresség maga
is üres (súnjata-súnjata). (Az ősök nagy csarnoka II. 325.)
Androgün
1. A negatív, a rossz egoitás, az én mámora dupla romlottsághoz vezet. A személy
fundamentális androgün egysége megbomlik, a hímtengely a fennhéjázásba, a nőtengely az
elaljasodásba ránt… A pozitív életcentrum a szabad teremtő hatalmi szenvedély legmagasabb
foka, a szeretet… A személy fundamentális androgün egysége megnyílik és megvalósul a
virágzó misztérium. A hímtengely elnyeri ősalakját, a szellem fenségét, a nőtengely az
alázatot. A fenség és az alázat az egoitás ősképe, a megvalósult és teljes szubjektum.
(Arkhai,227. o.)
2. Az androgünosznak nincs célja, értelme van. Ez a céltalan és szabad értelem, amelynek
súlya önmagában van: a játék.
3. Az androgünosz nem realizálódik, ha a két ember nem ismeri fel egymást… Elkezdődik a
vég nélküli tükrözés… A hibás persze mindig a másik… labirintusjárás; elveszti a másikat,
elveszti önmagát, elveszti az utat, elveszti lényét, elveszti halhatatlanságát.
Angyal
1. Az angyalnak Hénochnál két neve van. Az egyik: angelosz – angyal. A másik: egrégorosz,
szó szerint annyi, mint Éber, de annyi is, mint Felvigyázó. Az angyalok és az Éberek, mint
Dionüszosz Areopagita az őskori hagyományok alapján írta: „hirdetők, akiknek feladata, hogy
Isten hallgatásának értelmét a világgal közöljék. Az angyalok fénytestű lények, akik a
világnak hirdetik azt, ami az adütonban van.” Az adüton a nyilvános szertartás ellenkezője: a
belül lejátszódó, mélységes misztérium. Az angyalok ezeknek a néma, Isten hallgatásába
burkolt misztériumoknak hirdetői és kinyilatkoztatói. A Biblia több helyen Ben Elohimnak,
Isten fiainak nevezi őket. (Az ősök nagy csarnoka III., 84. o.)
2. Életében legalább egyszer az angyallal minden ember találkozik.(Karnevál)
Anyag
1. Szellem és anyag természetesen jelképek. Sem szellemmel, sem anyaggal még nem
találkozott senki, csupán van valami különös dolog, amit jobb híján szellemnek és van, amit
anyagnak hívunk. Másképpen nem tudunk önmagunkon segíteni ebben a kettétört valóságban.
Az eredeti realitásban ez mindenesetre egy volt. Ma is tudni véljük, hogy egyik a másik nélkül
14
nincs, csak azokat nem tudjuk sem helyesen összekapcsolni, sem helyesen szétválasztani. A
romlás következtében az eredeti egység felbomlott. (Művészeti írások I. 21. o.)
2. Az anyag merõ tükörképe az egyetlen létezõnek. (Az ősök nagy csarnoka I. 372. o.)
Apokalipszis
1. A középponti mozzanat az, hogy valakinek vagy valaminek megnyilatkozása ugyanannak a
valaminek vagy valakinek elfátyolozódásával jár együtt. Ez a világban a Nagy Misztérium
(Mysterium Magnum), hogy ami reveláció, ugyanolyan mértékben okkultáció, és viszont. Az
apokalipszis kinyilatkozás és elrejtőzés. (Arkhai 309. o.)
2.
Apparátus
1. Hol az ellenség?
Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az
ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól
szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a
gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontás-rendszer, amely az
emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik.
Jellemzője, hogy személytelen. (Patmosz II. 248.)
2. Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az
apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben
azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak
alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a
helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent
hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A
rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét
megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak
megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha).
(Patmosz II. 251.)
Arany
1. A fizikai arany nem egyéb, mint az ősi és első teremtésnek materiális alakja. Hogy ez a
teremtés milyen volt, azt mindenki megértheti, ha az arany csendes, meleg és nyugodt,
végleges és felülmúlhatatlanul szép ragyogására gondol, arra a sajátságos nehéz békére, amely
lágy és érett, mint az olaj, mint a nektár, mint a nyári napfény, vagyis mint az arany.
Aranykor
1. Az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van; csak
attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja. (A magyar Hüperion, 218. o.)
2. A másik magyarázat, hogy az emberbe a kezdetek kezdetén elültetett, sőt az emberrel
veleszületett mag, az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet
helyreállítására, (Isten országának megvalósítására) legyőzhetetlen hatalom. Az aranykor
realizálásának útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehetőségeket, és
minden kísérlet, amely nem az aranykor megvalósítását segíti elő, sorra megbukik. Minden
kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlenegy marad, amit meg kell csinálni. „Az én
birodalmamat ellenségeim építik” mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tőle,
15
és irtóznak tőle. De az egész, úgy, ahogy van, csődbe kerül, és minden, ami nem igazi,
kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni. (Patmosz I. 294. o.)
Aranyvirág
1. …a világot egyetlen ponton, azon a ponton, ahol ő él, Aranyvirággá változtatja… Az
Aranyvirág pedig nem a személyes egyéni én üdvössége, hanem világraszóló és
világjelentőségű tett, amely világhatású: senki sem önmagáért űz jógát, hanem a világ
fényességéért, senki sem személyes énjét váltja meg, hanem tudja, hogy ha egyetlen ember az
Aranyvirágot önmagában kifakasztotta, annak hatása minden emberre és lényre és dologra
örök időkre kihat és kiterjed.
(Scientia sacra I. 316.-317.o.)
2. Az őskori ember számára a férfinak az asszony és az asszonynak a férfi nem szabad
zsákmány gyanánt adatott, hanem művelésre, kultuszra, hogy egymásban az Aranyvirágot
ápolják és szeressék és egymás gyönyörűségére legyenek. És a férfinak és az asszonynak a
gyermek nem szolgául, nem állatul vagy magántulajdonul adatott, hanem hogy azt a lelket is
műveljék és az Aranyvirágot benne fölneveljék.
Arc
1. A pont, ahol művészet és mítosz és tudomány találkozik. De az orfika ezt az egybeesést
nem a dolgok mögött látja. Az egység a dolgok középpontjában van, vagyis a dolgok
felszínén. Ez a felszín a forma. Ez a metaxü touton (mindennek közepe), az arché – messzé –
telé (kezdet, középpont, végcél). Ez a nomosz, a törvény. Ez a logosz, az értelem. Ami a
dolgok felszínén van, az bennünk a legmélyebb. Az arc a láthatatlan megjelenése. A világ
értelme a világ arcáról sugárzik. Ez a senki által nem felfedhető mélység (borborosz), és a
mindenki által érzékelhető felszín (panteleia) egysége. (Az ősök nagy csarnoka III. 256. o.)
2. Primordiális irányom a megszólíthatóságra való irány. A másik lény, a te felé fordult irány.
Az én felé való fordulás már másodlagos. Ezért van az, hogy a másik lény felé van arcom,
magam felé nincs. És az alak és az arc saját létét ebben a paradoxonban mondja ki: minél
szétesőbb, minél elkentebb, homályosabb, alaktalanabb, tömegszerűbb, annál kevésbé
megszólítható. Minél zártabb, individualizáltabb, szigorúbb, annál megszólíthatóbb. Ez
egyben minden formának alap-paradoxona és varázsformulája. Az erős és határozott, az
egzakt szerkezetű és végső határokig individualizált egoitás a leginkább nyílt és közlékeny,
feltárt és megszólítható. (Arkhai 219. o.)
3. A szériában készült arcok szubjektivitásra, s így a közösségre alkalmatlanok, mert saját
részegségükből soha ki nem józanodnak, társulni nem tudnak, és mindig kívül maradnak. A
közösséget a szubjektumok, az erősen individuált arcok teremtik meg, mert a jó egoitás felé
indultak, társulást, önfeláldozást keresnek és be akarnak lépni. (Arkhai 241. o.)
Archetípus
1. Az objektív psziché sajátságos világ, amelyben igen nehezen elhatárolható, de annál
nagyobb feszültségű alakzatok, mint a lélektan mondja, archetípusok élnek. Az emberi lélek
legnagyobb része ilyen ősalakzatok szövevénye. Archetípus a tanító, a hérosz, a lovag, a pap,
a katona, a mesterember, a családapa, az anya, archetípus minden elgondolható és
elképzelhető hivatás és minden magatartás, minden világszemléleti állásfoglalás és minden
tulajdonság, kivétel nélkül minden kidolgozott és begyakorolt helyzet és tevékenység. Mintha
az archetípus az emberiségnek évszázezredek óta gyűjtött tapasztalata lenne alakzatokba
sűrítve, és a lélek e sok ezer éves tapasztalatból a jellegzetes típusok seregét formálta volna
16
meg. A típus nem szoborszerű, éppen ellenkezőleg, mintha nem lenne egyéb, mint erővonalak
töménysége. Olyan általános és ősi képnek kell elgondolni, amelyből az emberi egyén csupán
az archetípus invariánsait tudja megvalósítani. Olyan keretnek, amely előbb van, mint az
ember életében szerzett élménye, vagyis úgy, hogy az apa, az anya, a testvér a gyermekben
előbb él, és a konkrét apát és anyát és testvért a benne levő ősalakzatból érti meg. Így érti meg
később a lelkészt, az orvost, a szeretőt, a gyermeket, a tudóst, a szentet. Az archetípus
bizonyos tekintetben örök életű. Azért objektív. A pszichológia azt tanítja, hogy az archetípus
tevékenységét olyan mértékben fejti ki, amilyen mértékben az ember önmagát valamelyikkel
azonosítja. Az archetípus nem függ tőlem. Az ember új hivatást, új magatartást, új
világszemléletet, új tulajdonságot nem teremthet. Minden már születésem előtt olyan készen
állott, mint a hegység vagy a város vagy a folyó vagy az égbolt, amelybe léptem. Azzal a
különbséggel, hogy mindez kifelé, az archetípus befelé objektív. Ezért hívják az ősalakzatok
világát objektív pszichének. Az archetípus abban pillanatban, amikor az ember magát vele
azonosítja, életre kel. (A magyar Hüperion II., 97. o.)
2. Az archetípus nem kép, nem hang, nem szubsztancia, de még csak nem is erőközpont.
Valószínűleg nincs rá más kifejezés, mint az, hogy logosz. Vagyis értelem. Elképzelhetetlen
erővel és szívóssággal jelen levő értelem, más szóval érzékelhető láthatatlan. Az archetípus, J.
D. tapasztalata szerint egyszerre a tantrá-ból és a mélylélektanból nézve, a lélek világában
ugyanaz az állandó, ami a szellem világában az idea. Az idea állandósága olyan, mint a
kristályé, vagy az állócsillagé. Az archetípus természete a határtalan metamorfózis. Soha
archetípus két emberben azonos alakban nem él. Bátorság felöltheti a félénkség alakjait, lehet
gyávaság, lehet óvatosság, lehet vakmerőség és viszont. Ártatlanság lehet elvetemültség.
Előkelőség lehet nemtelenség. Tékozlás lehet kapzsiság, de lehet takarékosság, ahogy irigység
lehet nagylelkűség, és hála lehet bosszú. Az archetípus viselkedésében ezenfelül semmiféle
logikai következetesség nincs. Ha az egyik percben a bátorság, mint óvatosság jelentkezik, a
következőben, mint ravaszság nyilatkozhat meg, a rákövetkezőben pedig mint elszántság.
Aritmológia
1. Az aritmológia (megkülönböztetve az aritmetikától), a számtudás, megkülönböztetve a
számtudománytól, amely a világ felépítését „a szám, a súly és a mérték” fundamentumán
gondolja el. Az aritmológia a metafizikától elválaszthatatlan. A számok az archaikus ember
számára nem elvont mennyiségek, hanem konkrét gondolattartalmak. (Az ősök nagy csarnoka
III. 197. o.)
Arkhai
1. Arkhai görögül annyit jelent, mint kezdetek. Az alexandriai görögségben szélesebb
értelmet nyert, és a szóval általában a héber szefirát fordították. Később az őskori orfikus
misztériumnyelv hatása alatt a jelentés állandósult. Ez az értelem került át a középkori latinba,
később a humanisták és a filozófusok nyelvébe mint a görög szó megfelelője: a latin
pricipium. Jelentése az, hogy kezdet, alap, bázis, ősnyelv, őskép, ősforma, minden, ami
forrásszerű: a hierarchiák, vagyis a szefirák közös megjelölése, de a hierarchiák közül egy
sajátos is, mint a kezdetek urai, ugyanakkor egy a túlvilág birodalmai közül. Pál leveleiben is
ilyen értelemben használatos; néha annyit is jelent, mint a latin patres, vagy a szanszkrit pitri,
vagyis jelenti az ősöket és az atyákat. Ilyen értelemben princípiumot, vagy princeps-t is
használtak. A szó azért került a könyv elé, mert e tanulmányok témája az értelmek egész
gazdagságában az, hogy arkhai. (Arkhai 9. o.)
17
Arlequin
1. Arlequin tudásáról nemcsak az egyiptomi beavatás beszél. Az Evangélium lelki szegénynek
nevezi őt. Boldogok a lelki szegények, hoi ptochoi to pneumati, vagyis anijé haruach. Miért
áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll
játékon kívül, és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a
halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem
fél többé. Attól sem, hogy éhen hal, attól sem, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy
kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Semmi tisztelet nincsen benne
a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt. A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a
kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől, és nem fél attól, hogy korábban fog
meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik. A tarot-beavatás legfelsőbb foka
az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni. (Silentium, Titkos jegyzőkönyv,
Unicornis 175. o.)
2. Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni,
egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság!
Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban
nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él, és titkos forrásból
szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet.
Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. (Silentium, Titkos
jegyzőkönyv, Unicornis 177. o.)
3. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a
melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez arlequin legmagasabb tudása.
(Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis 181. o.)
4.
Aszkézis
1. Ha az ember a szellemi erők számára befolyást biztosított, minden aszkézisről nyugodtan
lemondhat. Ha az emberi lény önmagát a spirituális erők protektorátusa alá helyezte,
megnyugodhat. Meg is nyugszik.
Az európai aszkézis hallatlan veszélye, hogy csaknem minden esetben individuális
üdvkereséssé válik. Az életszomjúság ebben az esetben az üdv-szomjúság alakját ölti fel.
Mint a vallástól elsötétített értelem gondolja, hogy minden földi lemondás az ember túlvilági
pozícióját biztosítja. Mintha kétféle létezés lenne, földi és túlvilági. A hagyomány számára
egyetlen létezés van, és ez abban a pillanatban nyílik meg, amikor az ember arra feleszmél.
Nem a földi dolgokról kell lemondani, hanem az életnek a szellemi erők által való rendezését
kell megvalósítani. A valódi aszkézis nem a túlvilági boldogság megszerzésének módszere
(vallás – Európa), hanem az embernek a szellemi erők számára való megnyitása, itt és most és
örökké. Az aszkézisnek az individuális üdvhöz semmi köze. Az egyetlen, ami a fontos, hogy
önmagán keresztül a természetet és az életet és a világot spirituális tartalmakkal minél
mélyebben áthassa. (Patmosz I. 498. o.)
Asszony
1. A víznek az anyagi világban az a jelentősége van, ami az emberi létben az asszonynak: a
lágy elem, a tápláló, az érzelem, a mély, az átláthatatlan, a könnyen zavarodó, de ugyanolyan
könnyen tisztuló, az üdítő, a veszélyes, a tükörsima és a világos, a bűbájosan vonzó, az, aki
tele van rejtett édességekkel és szörnyekkel.
2.
18
Asztrálvilág
1. Az őskori hagyomány azt tanítja, hogy nem egy, hanem igen-igen sok túlvilági birodalom
van. Az a világ, ahová a lélek a legelső küszöb átlépése után kerül, a földi létezéssel
legközvetlenebbül érintkező birodalom. A Pert em heru ezt Amentetnek hívja. Ez a görögök
Hadésze, a héberek Seolja, a mexikóiak Tlalocanja, a tibetiek Bardója. Ma általában
asztrálvilágnak szokták nevezni. A lélek ebbe a körbe lép át, és itt kell elkezdeni tájékozódni.
Az Amentetben a lélek nagy veszélye, de ugyanakkor nagy előnye, hogy a benne levő
hatalmas erő, az imagináció, az uralmat fölötte maradéktalanul átveszi. Az asztrálvilág a
látomások világa, és a lélek teljesen és tökéletesen víziójának hatalmában van. Minden erejét
arra kell összpontosítania, hogy erről a szüntelenül kavargó látomásóceán természetéről
tudomása legyen. Ha erről tudomása nincs, akkor a látomásokat valóságnak fogja tartani.
Akkor a képek irtózatos dagályában tehetetlenül hánykolódik. Az őskori hagyomány szerint a
lelkek túlnyomó többsége ilyen magatehetetlen állapotban, a saját maga által elképzelt,
tökéletesen irreális víziók örvényében él az Amentetben, – de itt a földön is. Ez a káprázat
(májá) világa. Ez Ízisz fátyla: a merő varázslat. (Az ősök nagy csarnoka III., 18. o.)
Ateista
1. Ateistának nevezem, aki arra, hogy lénye és Isten azonos, nem ébredt fel. (Szarepta, 194.
o.)
2.
Átman
1. Az atmant nem kell elérni. Miért? Mert az atman maga az ember.
2. Az éberség megértéséhez vezető utolsó és döntő lépés a következő: a Véda alapszava az
átman. Az átman az individuális lélekkel szemben az egyetemes lélek. Az emberi Énnel
szemben az isteni Én. Ez a lélek és Én az, aki minden lényben él, aki „ez nem más, mint az”,
és „ez vagy te”. Ez a lét-lélek, az egyetemes, időn és téren túl levő örök, halhatatlan szellem-
én. Az átman olyan szoros kapcsolatban áll az →éberséggel, hogy a Véda nem egy helyen
Ébernek mondja. Ő az Éber. Az átman az örök isteni lélek, aki nem született és nem hal meg,
a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek, maga az Éber. És amikor az ember
kicsiny, zárt egyéni Énjéből kilép, és a nyílt létben elkezd látni tudni, ez az átmanban való
részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye.
„Csak az éri el, akit ő maga kiválasztott", mondja a Katha-upanisad. Semmiféle aszkétikus
gyakorlat, jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér. Az éberség
az átmannal, az isteni lélekkel való azonosulás, az átman kegyelme. (Scientia sacra I. 45. o.)
3. Ha a szem a világterekbe néz, a szemben az Átman van, s a szem maga csak a látás
eszköze; aki illatot keres, az az Átman, az orr csak a szaglás eszköze; aki beszélni akar, az az
Átman, a hang csak a beszéd eszköze; aki érteni akar, az az Átman, és az értelem csak az
isteni érzékszerv; ezzel az isteni érzékkel látja az életet, és örül neki. Brahman a világban, –
az istenek őt tisztelik, mert ő az igazi Én. Ezért uralkodnak az istenek a világokon és a
kívánságokon. Aki ezt az Ént megtalálta és ismeri, az a világok és kívánságok ura lesz. (Az
ősök nagy csarnoka I., 71. o.)
4. Örök lényemről való tudást számomra a pillanatban való maradéktalan jelenlétem nyitja
meg. Nem egzisztenciális az, aki nem él közvetlenül, hanem álomban és szerepben és
varázslatban, ha azt a varázslatot filozófiának, vagy tudománynak hívják is. Az örök a
pillanatban van és az elmúlhatatlan abban, ami a legmúlandóbb.
(Szarepta 63. o.)
19
5. Sankara gnozeológiája egyszerű. Azt mondja, hogy az emberi lélek (átman) az istenséggel
(brahman) azonos – tat. Abban a pillanatban, amikor az ember ezt a felismerést meg tudja
tenni, életének minden problémája centrális megoldást nyer. That's all we know on earth and
that we need to know. (Ez minden, amit tudunk a földön, és amit tudnunk szükséges.)
Aki a lélek és isten azonosságának tudása fölött rendelkezik, éber, vidja, aki nem, alszik,
avidja. Az ember individuális életének célja ezt a tudást megszerezni. Az egyetlen lényeges
felismerés. Minden egyéb nem rossz, de fölösleges. A felébredés nem tanulás és
ismeretszerzés eredménye. Az ilyesmi másodrendű, aparavidjá. A felismerés pedig egyetlen
belátás. Semmi több. A csökkent világosságban élő tudat homályát felszámolni. Sankara úgy
írja, hogy a belátáshoz erőfeszítésre, de még csak aktivitásra sincs szükség. A felébredésnél
nincs könnyebb és egyszerűbb, nehézsége éppen ez. Kivétel nélkül minden ember azzal, hogy
élő lélek, a lélek-isten azonosságának tudata fölött rendelkezik, nem is tud fölötte nem
rendelkezni, csak e tudását nem veszi tudomásul. (Szarepta 147. o.)
Átvilágítás
1. A lélek teljes átvilágítása nem mítosz. A hagyomány példái, Patandzsali, Kapila, Buddha,
Shankara, a zen, a szúfi, a hászidok, Eckhart Mester, Cusanus, Böhme éppen azok, akik a
mítoszt feloldják. Az abszolút tiszta és átlátszó. Ez a tisztaság a végső egység fogalma, amely
nem fér el sem a vallásban, sem a pszichológiában, sem a logikában, sem az
egzisztencializmusban, ez az, ami nem fér el az életben, ami a földi egzisztencia határain
túlhangzik, és vonatkozik a teljes egészre, a konkrét sors körvonalain túllép, az egyik életből
bekerül a másikba. A szeretet több, mint az élet.
(Patmosz I., 233. o.)
Azonosság
1. a világban minden „van” kétséges, és az egyetlen biztos az, hogy „vagyok”, az ember
egyetlen „vagyok”-ban bizonyos, és ez az istenazonosság.
2. Jézus pontosan olyannak született, mint minden ember, és a többitől csak abban
különbözik, hogy az egyetlen azonosságot komolyan vette.
3. Azonos létezés részesei vagyunk… bennünk is a létezés egésze állandóan jelen van… Lét
bárhol van, csak mint teljes egész van.
(Scientia sacra III. 295.o.)
4. Az egyetlen azonosság kvintesszenciális megfogalmazása: aham Brahman aszmi (én
Brahman vagyok), vagyis a létezésben az istenséggel azonos vagyok.
Ami a vallásból nézve káromlás, mert az ember magát Istennel azonosnak mondja,
metafizikailag azonban egzakt és kézzelfogható igazság. (Scientia sacra III. 305. o.)
5. Úgy látszik, a hindu átman szó teszi lehetővé, hogy az abszolút azonosságot el tudjuk
gondolni; azt a lényünket, amelyben az én és a te és a dolog és a lét és Isten azonos azzal a
körrel együtt, amelyben az azonosság fennáll és érvényes.
6. Jézus Istent és önmagát azonosította. „Aki engem lát, látja az Atyát.” „Én az Atyában
vagyok, az Atya énbennem.” „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém.” „Mindnyájan egyek
legyenek, ahogy te énbennem vagy és én tebenned vagyok.” „Nem magamtól cselekszem,
hanem az Atyától, aki bennem cselekszik.”
Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta
le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülről nem
beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-
20
ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni
erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye
fel. Csak más megfogalmazásban mondja ugyanazt, amit a Védánta: aham Brahman aszmi –
én Isten vagyok. Az Atya és én egyek vagyunk – ani vha-av échad. Ugyanaz, amit az arab
hagyomány mond: ana hoa – én az vagyok. (Scientia sacra III. 80. o.)
Autentikus egzisztencia
1. Az autentikus egzisztencia az, aki jelen van. Számomra jelen lenni annyi, mint válságban
lenni. (Patmosz I. 278. o.)
2.
Babona
1. Babona, ha az ember fals irányban transzcendál. (Patmosz II. 55.)
2. Visszakorcsosult társadalmakban minden mozzanat, amely a normalitásban értelmes,
mágikussá válik. A mágia az értelemnek, mint irányító elvnek elhomályosodása; a mágia azon
alapszik, hogy a dolgok és a sors és az események bizonyos magatartással és nyelvi
formulákkal befolyásolhatók. Az emberi beszéd és cselekvés valamely kapcsolatban áll az
embert kormányzó erőkkel, és ezeket bizonyos szavakkal és tettekkel befolyásolni lehet. Az
ember e kapcsolatokról való tudásról lemondhat, de a kapcsolat nélkül meg sem képes
mozdulni. Ha valaki az ember és az emberfölötti viszonylatát nem helyesen látja, kénytelen
falsul látni, de azt látnia kell. Ezt a fals látást hívják babonának. Ha az ember nem
kapcsolódik az értelmes és világos erőkhöz, kapcsolódni fog a gombok számához, és a fekete
macskához. (Patmosz II. 54.)
Bardo
1. A bardo átmeneti állapotot jelent. Mint ahogy az éjszakai alvás az átmenet a tegnap és a ma
ébrenléte között, úgy a két élet között az átmenet a bardo, a túlvilági vándorlás éjszakája. (Az
ősök nagy csarnoka II., 198.)
2. Uram, elkövetkezett az idő, amikor az utat az igazság birodalmában meg kell keresned.
Lélegzeted nemsokára megszűnik. Gurud a Felragyogó Fénnyel szemtől szembe ültetett. És te
most elkezded átélni a bardó állapotában, teljes valósággal, hogyan van az, hogy minden
dolog olyan, mint az üres és felhőtlen ég és a csupasz, folttalan értelem, mint az átlátszó tér,
kerület és középpont nélkül. Ebben a pillanatban ismerd meg önmagadat és maradj meg ebben
az állapotban. (Az ősök nagy csarnoka II. 284.)
Baszileusz
1. Hérakleitosz baszileusz volt, ami az archaikus görögség nyelvén annyit jelentett, mint
papkirály, vagyis uralkodó brahman. (Patmosz I. 133. o.)
Bath kol
1. Az őshang megnyilatkozását a héberek bath kolnak nevezték. A kifejezés maradéktalan
megértésének kulcsa elveszett; ma általában úgy fordítják, hogy az égi leány hangja. Ez az a
hang, amelyben együtt van a mennydörgés és a cseppek sziszegő nesze, amikor szélcsendben
a tenger színére hullanak, a gyermeksírás, a próféta hangja, a Máté-passió és a vásári
harmonika, a sóhaj és a pullmannkocsi kerekeinek kattogása. (Patmosz II. 87.)
21
2. Mikor már arra a pontra jutottam, a szentkönyveken kívül olvasmányt nem találtam,
egyszerre megértettem mit jelent az élő hang, a bath kol. Megértettem, hogy a régiek miért
hittek a szájhagyománynak inkább, mint az írott betűnek. (Szarepta, 200. o.)
Beavatás
1. … sem a tárgyi ismeret teljessége, sem pedig a látás és értelmezés ereje nem vezet el… a
létezés kérdéseinek gyökeres megoldásába… egyedül az az emberi élet lényegét
megváltoztató, egyetlen, összpontosított művelet képes, amely az embert a
megismerhetetlenbe beavatja, éspedig úgy, hogy az ember változásainak minden
mozzanatáért személyes létének egész súlyával jótáll és azért felel.
(Eksztázis,53. o.)
2. A beavatás az időt meghosszabbítja, a léleknek megmutatja, hogy lénye időfölötti, örök és
halhatatlan… Tudja, hogy nem késhet el és nem késett el.
3. Az iskola tudást… a beavatás szellemi színvonalat és éberséget.
4. A beavatás egyéni útja a meditáció, az aszkézis, az önmegtagadás, a kötelesség teljesítése, a
törvény megtartása – de sohasem önmagáért, hanem mindig éberen és céltudatosan és
világosan az egyetlenegyért.
5. Buddha tanítása szerint senki se csinálhat senki helyett semmit. Végül is csak egy
beavatkozás lehetséges, ha valaki önmaga avatkozik bele önmagába. Az időtlenből az időbe.
A túlnanból abba, ami itt van. Onnan, ahol idő és időtlen, a túlnan és az „itt van” egy. Az éber
valóságból az álmos káprázatba. Tudja azt, hogy nincs én, és nincs te, és ami az enyém, az a
tiéd, és ami a tiéd, az az enyém. Az akarat az értelemben és az értelem az akaratban, mert az
értelem minden mozzanata akaratmozzanat. (Az ősök nagy csarnoka II. 330.)
6. Azok a lépcsők, amelyeket a beavatandó a magasabb tudás felé megtesz, és azok a lépcsők,
amelyeket az elköltözött lélek a túlvilágon megtesz, tökéletesen azonosak. Ezen az
azonosságon nyugszik minden őskori beavatás, és minden őskori halottaskönyv. (Az ősök
nagy csarnoka III., 14. o.)
7. Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust vagy folyamatot, amikor az ember leszűkült
életének határait áttöri, és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja. (Patmosz
I. 217. o.)
8. A beavatás a normalitást helyreállító folyamat, és ez nem sikerülhet másként, mintha van
valaki, aki az embert a küszöbön átsegíti. A küszöbön viszont az embernek magának kell
átlépnie. Az eredmény sajátságos. Nem változik semmi. Az ember marad gyarló és tovább
téved, ostoba, korrupt, bűnöket követ el. Mégis. Mégis minden megváltozott. A beavatás éket
vert a mindennapi életét élő tévelygő és a lét teljes fényével látó ember közé anélkül, hogy az
két ember lenne, mert éppen most, ebben a kettősségében vált eggyé. A tudatosság ennek az
állapotnak megjelölésére kevés. Nem tudatról van szó. Valamit ugyan tud, amit azelőtt nem
tudott, de nem a tudás a fontos, hanem az éberség. (Patmosz I. 219. o.)
9. Minden brahmani beavatás első és utolsó szava, hogy az emberi világot mulandónak
tekinti, hídnak, amelyen át kell menni, a hús állapotának, amelyet minden léleknek meg kell
próbálnia, de itt nem lehet végleg letelepedni. (Az ősök nagy csarnoka III. 279. o.)
10.
Becsvágy
1. Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát komolyan, vagyis
minél zsurnalisztább és súlytalanabb, a korrupciót annál simábban tűri el. A kis tehetség
22
felmorzsolódik, és nem marad meg belőle más, mint a rutin. Minél tehetségesebb valaki, a
behódolás annál végzetesebb. A magas becsvágy ismertetőjele, hogy az igazságon kívül
minden egyebet csak nehezen visel el. (Patmosz I. 9. o.)
2. Becsvágy nélkül az embert privát álom és rögeszme világából ki se lehet rántani. A
becsvágy legnagyobb lépése a →dicsőséget és a →sikert nem összetéveszteni. (Szarepta, 196.
o.)
3. Életét az ember kapja. Létének helyét az életben minden befolyástól mentesen magának
kell megválasztania, és maga is választja meg aszerint, hogy önmagát mire tartja méltónak.
Így függ össze az egzisztencia valódisága, a szabadság, a becsvágy, a halhatatlanságideál.
Amitől az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, elsősorban nem az élethazugság,
hanem a silány becsvágy, hogy csak erre a tetű-halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.
4. A becsvágy a kétségbeesés egy neme. Becsvágy annyi, mint nem elviselni tudni azt, hogy
az ember erőtlen és nyomorult, és nem segít rajta sem tehetség, sem tudás, sem műveltség,
sem intelligencia, sem dicsőség. Mindez negatívum, amely csak arra való, hogy elfedje az
egyetlen pozitívumot, amit Szophoklész úgy mond, hogy csak akkor vagyok valaki, ha nem
vagyok senki. (Patmosz I. 250. o.)
5. A becsvágy a kétségbeesés egy neme, mondják. Kétségbeesés pedig annyi, mint a szeretet
hiánya. Ezért a hajsza, és az ember olyan, mint „az éjszakába kilőtt nyíl”. (Patmosz I. 300. o.)
6.
Betegség
1. Minden betegség a katabaszisz egy neme, vagyis alvilági és démonikus érintkezés. A beteg
azonban nem éber értelmével száll az alvilágba, mint a beavatásra váró tanítvány, hanem
elvakult gyönyörre, uralomra, élvezetre vágyó szenvedéllyel. S ezért minden betegségben
része van a szégyentelen életéhségnek, amely az embert a sötétség hatalmainak kiszolgáltatja.
2.
Blitz
1. Isten nem az emésztő tűz és nem a bőszült és bosszúálló hatalom, amely önmagát magához
szorítja és énjének görcsében soha nem enged fel. Isten nem az első természet. De Isten nem
is a derült értelem világossága és az abszolút rend és a jóság és a magas és végleges
nyugalom. Isten az a hatalom, aki saját első természetét az én éjszakájában feloldotta és
megfékezte. Istennek kell hívni azt a világhatalmat, aki az első természet emésztő tüzét az
önmagában meggyújtott második természet világosságával legyőzte. Aki erősebb önmagánál.
Aki a sötétséget önmagából nem vetette ki, hanem szüntelen erőfeszítéssel létének minden
pillanatában átváltja fénnyé, és a bőszültséget önuralommá, és a dühöt békévé, a haragot
szelídséggé, az önzést nyíltsággá, a sóvárságot önfeladássá. Két természet áll egymással
szemben, de Isten egyik természetben sincs, csak úgy, hogy mind a kettőben egyszerre van
mint a harmadik, aki az elsőből szüntelenül a másodikat teremti. Isten a két természetet
összekötő villám (keraunosz, mint Hérakleitosz, Blitz, mint Böhme mondja), úgy, hogy e
villám lángoló fényében az első természet szüntelenül második természetté változik. (Scientia
sacra III., 95. o.)
Bhúta
1. A visésa, vagyis a megkülönböztethető elem neve bhúta. Három ilyen antropológiai
jelentőségű bhúta van:
23
a szúksma – finom test
a mátápitrija – az apa-anya által nemzett
a prabhúta – a tömör test.
Elköltözéskor az embernél a tömör és az apa-anya test leválik, és a túlvilágon az ember a
szúksmában tartózkodik. Újraszületéskor a mátápitriját és a prabhútát ismét magára ölti. (Az
Bhútakoti
1. Van valami, amit Buddha bhútakoti-nak, valósághatárnak nevez. Ez a valósághatár,
mondjuk, az erővonalaknak az az állapota, amikor a vonzat (életéhség) éppen megszűnik és a
létezést alkotó tényezők egymást átható tevékenysége a nulla pontot eléri. Az erők nem
vonzzák egymást többé. Modern analógiával, az erőket egyfajta neutron-állapot hatja át.
Egymással szemben semlegesek maradnak. Az interpenetráció leáll. Ezt a pontot hívják
valósághatárnak. A modern fizikában ez az a határ, amelyen innen valami még szubsztanciális
anyagnak látszik, amelyen túl pedig erővonalaknak, s a fizikai jelenségek e határ körül
fluktuálnak, hol anyagi, hol energiaalakban jelentkeznek. Ha valaki ezt a pontot önmagában
eléri, maga saját magán kénytelen a valóság felbonthatóságát tapasztalni, és semmi kétsége se
marad afelől, hogy amit valóságnak nevezünk, az csupán a viszonylatok szövevénye, amely
mögött nincs más, mint az életéhség, s ha ezt az életéhséget legyőzöm, a szövevény
felbomlik. (Az ősök nagy csarnoka II. 327.)
Bodhiszattva
1. A bodhiszattvának egy kötelessége van, miután felébredt: az ember normalitásáról szóló
tudást ébren kell tartania. Tekintet nélkül arra, hogy ő maga a megszabadulásnak milyen
fokozatát realizálta. A bodhiszattva fogadalmat tesz, ha a teljes megszabadulást el is éri, az
üdvöt visszautasítja, és az életbe mindaddig visszatér, a szenvedést, a bukást, az összetöretést,
a halált vállalja, csak azért, hogy az értelem világosságát fenntartsa. Nem jótettek, nem
könyörület, nem részvét. Ez az ember a maga szentségével semmit sem törődik, és a
megszabadulásban utolsónak akar maradni. Az eredeti istenhasonlóságot az egész létben
helyre akarja állítani, mielőtt ő maga Istenéhez visszatér. A bodhiszattva az európai
értelemben vett szenttől távol áll, már csak azért is, mert a bodhiszattva nem vallásos rang és
kategória, és nem kivétel, és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás,
minden életemre (egész létezésemre) és minden emberre érvényes és kötelező életrend.
(Patmosz II. 68. o.)
2. A boddhiszattva a szabad életvállalkozás jegyében áll (présence en moi). Nem művelődés,
nem szellemi nívóemelés, hanem önmaga iránt való követelés. Legnagyobb részben tanítással
nem helyettesíthető, és itt az írás csak szekunder jelenség. Ebben az életben semmi sem
kedvtelés vagy dísz vagy tanulmány vagy elmélet. Csak annak van jelentősége, ami az
ínségben és egzisztenciális kényszer alatt született, nem íróasztal mellett és fotelben vagy
kávéházban. A legelső lépés a biztonságérzetet és annak védelmét feladni.
Ahol a biztonságérzet megalapozásáról van szó, ott mindig fennáll az a veszély, hogy az
ember életét az igazságon kívül, a hatalmi ösztönben alapozza meg. Nem autentikus élet
többé, hanem az agresszivitás és a védekezés szüntelen bonyodalma. Egzisztenciája nem
hiteles, és így a hiteles mondanivalóhoz való jogát elvesztette. (Patmosz I. 125. o.)
3. A bodhiszattva azért jött, hogy minden élõlényt megszabadítson. De nincs lény és nincs
megszabadulás. „Aki azt hiszi, hogy van lény és van megszabadulás, nem nevezhetõ
bodhiszattvának.” Mi és ki legyen a bodhiszattva? A bodhiszattva Tathágata legyen. (Az ősök
nagy csarnoka I. 376. o.)
4.
24
Boldogság
1. Ha a hübrisz-embert megkérdezik, mi a célja, azt mondja, hogy a boldogság. Ez a
kevélység jellemvonása itt is, mint mindenütt. Egyenesen a boldogságra tör, holott tudja, hogy
a boldogság nem cél és nem is lehet az. A szép élet ajándéka, amit nem lehet kivívni, és amire
nem lehet rátörni, mint a zsákmányra. Ez a nemes és előkelő, veszélyes, tüzes élet hímpora és
méze, ami kivételes emberekre kivételes pillanatokban száll: gyengéd és éteri mosoly az
emberi sorson. Hitványságra vall ajándékot kívánni, a díj és a dicsőség után nyúlni, amikor
hozzá méltatlan életet él. De a hübrisztől átitatott ember életében, bárhová nyúlj is, mindenütt
ezzel a hitványsággal találkozol. Az arisztosz sohasem kíván boldogságot. A nagy életet
akarja. Akhilleusznak nem kell a boldogság. De a boldog élet kísértése azért jelentkezik éppen
itt, az akhilleuszi életben legerősebben, mert a boldogság éppen ehhez az élethez tartozik. (A
babérligetkönyv 325. o.)
Bolond
1. „Nézz meg mindent, s ami jó, tartsd meg.”
Kép: Férfi, hátán batyuval, kezében bottal lép, mögötte a kutya, ráugrik, és nadrágját kitépi.
Felirat: A bolond.
E mátrixnak nincs száma. Nem tudni, hogy 0 vagy pedig 22. A tarot nagy problémája.
Egyesek úgy értelmezik, hogy mint egyes kártyajátékban a páratlan, a Fekete Péter, a
komikus figura, az asztalnál a tizenharmadik, aki a közösségen kívül él és a kutyák a
nadrágját tépik. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki ineptia mysteriiben szenved, a
misztérium iránt való érzéketlenségben. Ennél nagyobb idióta nincs. Legyen és maradjon a
kutyák martaléka. Ez az ember, mihelyt a kerítésen túl lévő dolgokról van szó, gyanakodik,
hitetlenül hunyorgat, és azt hiszi, valaki falhoz akarja állítani. Ez aztán a bolond! Ennek a
batyujában tényleg csak rongy van, legfeljebb skatulya. – Ilyen ember a történet területén
bőven akad. Kik ezek? Mindenki keresse ki legközelebbi szomszédai közül.
De van más is, aki végre játékon kívül tud állni. Akinek már nincs „száma”, s ezért nem tudni:
0 vagy 22. A tarot azt mondja, ez a végtelen utak vándora. A kutyák megugatják, de a kutyák
azért ugatnak, mert elásott csontjaikat féltik. A bolond itt nem az úgynevezett jellem. A
karakterhez korlátoltság kell. Csak meg kell nézni az úgynevezett jellemek arcán az eszelős és
önhitt butaságot. A bolond itt üres. A vég és a kezdettelen. A megfoghatatlan és elérhetetlen.
Nincs semmije, de nem is kell neki semmi. Nem épít házat. Az árokban alszik. Egy kicsit
melankolikus, mint minden igazi bolond, de tudja, hogy ez a komikotragikumhoz
hozzátartozik. Csak semmi komolyság. A sors (a kutya) megmarja, de ő nevet rajta. Senkit
sem akar megváltani, önmagát a legkevésbé, főként nem géppisztollyal. Neki a szabadság
igazán többet ér. Legfeljebb azon csodálkozik, hogy az emberek házakban, sőt városokban
laknak, és kutyákat, vagyis rendőrséget és hadsereget tartanak. A kutyák vigyáznak a Bábel
toronyra, míg azt a villám szétzúzza. A bolond alig fél. A határok embere. Az elmúlás állandó
jelenlététől felfokozott az életheve. A bolondot az utolsó lépés érdekli, a határátlépés. Mi van
tovább?
„Nézd meg és menj tovább.” (Tabula smaragdina, Mágia szútra 220. o.)
2.
Bor
1. A bor nem tartozik a létfenntartáshoz, és ez benne a nagyszerű, hogy fölösleges, és
fontosabb, mint maga a dolog. Lehet élni jó lelkiismeret nélkül és tiszta kedély, békés erkölcs
és csendes áhítat nélkül? Lehet, de az egész semmit sem ér. Nem marad más, mint az
25
eszeveszett hajszáktól feldúlt szenvedélyek őrjöngő farsangja. Az egyedül törvényes
életrendnek a létért való küzdelmet fogadták el, és csak annak lehet komolysága, ami ide
tartozik, ami én és érdek, előny és haszon. A bor a létért való küzdelmen kívül áll, mint a
vallás és művészet és a szépség. (A magyar Hüperion II., 68. o.)
2.
Bölcsesség
1. Európában a bölcs ember elképzelhetetlen, éspedig nem azért, mintha itt nem lettek volna
olyan tehetségű emberek, akik az ehhez szükséges szellemi képességekkel rendelkeztek
volna, hanem éppen azért, mert itt csak tehetség volt és zseni volt, de ennek nem volt bázisa,
nem volt normalitása és senki sem tudta, hogy a bölcsesség legelső feltétele nem zseniálisnak,
hanem abszolút embernek, vagyis normálisnak lenni. A bölcsesség a magatartás stabilitása. A
bölcs szilárd ponton áll. Európában a bölcset hajlandóak részvéttel nézni, mint aki
becsvágyával pórul járt s most megalkudott. A megtört ember befelé fordulása. A bölcs a
gyenge ember, aki nem cselekszik, csak gondolkozik. Csak az váltható meg, mondja Goethe,
aki tevékenységét az utolsó pillanatig nem adja fel, – wer immer strebend sich bemüht. Ezzel
szemben a bölcsesség kezdete, hogy csak az váltható meg, aki tevékenységét leállítja és a
versenyből kilép, a nyugtalanságot lecsendesíti, az eredetiséget és a tehetséget feladja, és
önmagát normális emberré teszi, s ezzel otthagy minden ideiglenest, mindent, ami érdekes és
izgalmas és új, és a desperát extraverziót száznyolcvan fokkal megfordítja, akaratát az
értelemmel összekapcsolja, és életét visszavezeti az eredethez, a változatlan létezés divinális
törvényességéhez, az egyetlen és végleges és tényleges valóságához, megvalósítja az örök
emberi alapállást, echad, advaita, hen panta einai. (Patmosz I. 140. o.)
Brahmacsarja
1. Indiában az élet reintegrációjának négy foka van, a négy ásrama: a brahmacsarja – a
brahmannövendék, a grihasztha – a családfő, a vánaprasztha – az erdei remete, a szannjászin –
a minden földi vagyonát elhagyó zarándok. (Scientia sacra II. 224. o.) →négy
Bölcsek köve
1. A bölcsek köve pedig nem egyéb, mint a megszabaduláshoz vezető biztos tudás. (Az ősök
nagy csarnoka I., 217.)
Bön
1. A Bönben ez a metafizika magától értetődik, és hús-vérré vált természet. A nagy praktikus
rendszer ebből indul ki, és ezt alkalmazza. Minden bön-gyakorlat és bön-misztérium értelme:
a káprázatot eloszlatni, a májá varázslatát felszámolni, a tévedések, a tudatlanság, a kábaság,
az álomképek világából kilépni, és a valóságba, a lélekbe visszatérni. Ez az aszkétikus
gyakorlatok célja, mint amilyen a tumo; ez vezette Tibet nagy szentjeit, mint a Naropát és
Milarepát; ez a cél a rolangban, a csödben, de mindenekfölött a bardóban. A valóságba való
egyenes visszatérés neve a Nyílegyenes ösvény, a Mahájána, a Nagy út. Ez a tibeti bön. (Az
ősök nagy csarnoka II. 182.)
Brahman
1. Amire a brahmannak szüksége van, nem a →hatalom, hanem az autoritás. Az autoritás a
hiteles élet aurája. A lehetőségek egyetlenje, hogy a szellem embere (brahman) az emberi
26
organizációban helyet (kedvező esetben fontos helyet) foglal el, és a közösséget belülről
érleli. (Scientia sacra III., 175. o.)
2. A megtérés, vagyis az alacsonyabb értékeknek a magasabbért való elhagyása a többség
számára nem megvalósítható feladat. De a megtisztultak sem alapíthatnak közösséget, mert
létük súlya messze a társadalmon túlra esik. Amire a brahmannak szüksége van, nem a
hatalom, hanem az autoritás. Az autoritás a hiteles élet aurája. A lehetőségek egyetlenje, hogy
a szellem embere az emberi organizációban helyet (kedvező esetben fontos helyet) foglal el,
és a közösséget belülről érleli.
3. Egész Európában alig van olyan író, költő, művész, aki a brahmani követelményeknek
megfelel, vagyis akinek becsvágya eléri a legmagasabbat, a nevezetes névtelenséget (nem a
hírt), a szellemi uralmat (nem a világi hatalmat) és a dicsőséget (nem a vagyont). (A magyar
Hüperion II., 157. o.)
4. A brahmani rang azért érhető el olyan nehezen, mert az embernek a minimális aktivitás
magatartását kell felvennie. Ez a leglényegesebb ok, amiért ez a rang ma nem realizálható.
Nem mintha a kontempláció a szellemi embert egymagában meg tudná teremteni. Viszont a
kontemplatív életrend nélkül ebbe az irányba egyetlen lépés sem tehető. A hagyomány
beavatáskönyvei, amelyek tulajdonképpen a szellemi kaszt tudását közvetítik (Orpheusz,
Védánta, Tóra, Tao te king), mind a nem-tevékenységet tanítják. Aki mások életét irányítja,
annak abban nem szabad részt vennie. A görög szophoszok, amikor egy város számára
törvénykönyvet írtak, többé nem élhettek abban a városban. A brahman mindig kívül áll, és
mint Kínában mondják, egyetlen feladata van, délnek nézni. Csak így lehet érdektelen, csak
így válhat népfölöttivé és nemzetfölöttivé, és így szolgálhat részrehajlás nélkül minden
embert külön, és szolgálhatja együtt az egész emberiséget. (A magyar Hüperion II., 159. o.)
→dvidzsa, →kasztok
5. Átman és Brahman egy. Az emberi Én igazi magja és a legmagasabb istenség egy. Ez az
egy végtelen kicsiny és végtelen nagy. (Az ősök nagy csarnoka I., 46.)
6. Kétféle Brahman van: az immanens és a transzcendens; az, aki a világban manifesztálódott,
és aki túl a léten érintetlenül, az abszolút „van”-ban él. Egyes iskolák a transzcendens, léten
túl levő, abszolút istenséget Brahmannak hívják; az immanens, manifesztált istenséget pedig
Brahmának. Ez a Brahmá nem más, mint Brahman egy alakja: a végtelen, határtalan,
kimeríthetetlen lét Brahmannak csak egyetlen, egy világciklusban és egy világlehetőségben
megjelent arculata.
Ez vonatkozik az istenségre. De tudjuk, hogy ami az istenségre, ugyanaz az emberi lélekre is
vonatkozik. Amilyen viszonyban áll a Brahman és Brahmá, ugyanolyan viszonyban áll az
Átman és Átma. Az Átman a végtelen, határtalan, kimeríthetetlen Világlélek egyetlen, egyéni,
manifesztált része az: Átma. Az Átmához tartozik a test is, mint annak legdurvább
megjelenése. Ennek szimbóluma a szem, mert ez a lényege. Az Átman azonban az Élő Láng
(Purusa). (Az ősök nagy csarnoka I., 51.)
7. Brahmanról eddig minden alkalommal úgy volt szó, hogy az Átmannal tökéletesen azonos.
A legelső értekezések úgy mondták, és el kellett fogadni. De ha a kettő azonos, akkor miért
van szükség két névre? Miért kell megkülönböztetni a Világlelket (Átmant) és a Világ-lélek-
istenséget (Brahmant)? Az összefüggés most tisztázódik. Az Átman a léten túl lévő, a
létezésen felül levő; az abszolút szubjektum; a megfoghatatlan Én; ennek a létezésen túl lévő
Átmannak első megjelenése maga: a Lét. A kettő között a különbség az, hogy az Átman felül
áll azon, hogy van, vagy „nem-van”; a létben pedig az Átman már van. Ez az Átman, aki már
csak: van – ez a létező Átman, ez az, amit a Véda úgy hív, hogy Brahman. Brahman nem más,
mint a létfölötti szubjektum legelső kivetítése a létbe.
Az Átman a léttől és nemléttől teljesen független abszolút szubjektum. Az Egy-minden. Ez a
„nem ilyen, nem olyan”, megfoghatatlan, láthatatlan, minden jelző számára elérhetetlen.
27
Brahmanra már van jelző, ő a létező. Az, aki: van. Az értekezés ezt ott mondja ki, ahol azt
állítja: a világ létező, a létező azonban nem más, mint Brahman, aki öröktől fogva volt.
Ezek után egy lépéssel tovább lehet menni. Ki lehet mondani, hogy Brahman az abszolút
Átmanhoz viszonyítva már: – májá. A létbe vetített Átman. Nem abszolút, már csak lét. (Az
8. A brahman nem osztály és nem társadalmi és nem politikai kategória. Ez az emberi létezés
meg nem változtatható eredeti rendjének alakjáról való tudás, és a tudásból következő
szellemi rang. Az ősöktől kapott primordiális emberi tudásban való részesedés. (Patmosz I.
138. o.)
Bráhmana
1. Az, aki átlépi az éhséget és a szomjúságot, aki átlépi a szenvedélyt és a szenvedést, aki
átlépi az öregséget és a halált. Amikor a szellemi emberek ezt a lelket megismerik, nem
kívánnak többé gyermeket, nem kívánnak többé vagyont, nem kívánják többé a világot és úgy
vándorolnak, mint a koldusok. Mert a gyermek kívánsága: a vagyon kívánsága: a világ
kívánsága; mindegyik hiú kívánság. Amikor a szellemi ember a tudományt levetette, úgy él,
mint a gyermek; mikor a tudományt és a gyermekséget levetette, elhallgat és megnémul;
amikor a hallgatást és nem hallgatást levetette, bráhmana lesz. Hogyan él a bráhmana? Úgy él,
ahogy éppen él. Ami nem ő, az szenvedés. (Az ősök nagy csarnoka I., 60.)
Brahman és ksatrija
1. A brahman és a ksatrija a hindu hagyományban két kaszt elnevezése. A brahman a pap, az
orvos, a tanító, a gondolkodó, az aszkéta, a szent. A ksatrija a kormányzó, a tevékeny
politikus, a bíró, a katona. A brahman kontemplatív, a ksatrija aktív ember.
Azt, hogy valaki brahman, vagy ksatrija, nem az átöröklés dönti el, de nem is a nevelés, nem a
temperamentum, vagy a karakter, de nem is a konstelláció. A brahman az emberi status
absolutus-ban él, és ez annyit jelent, hogy a humánum alapállását realizálja, az időtlenség egy
nemében a dolgok fölött áll, és a létezés hiteles szövegéhez ragaszkodik. A ksatrija az idő
labirintusában történeti lény, és a korok szenvedélyeiben él. A brahman szellemi, a ksatrija
tevékeny ember. A brahman a ksatriját a szellem gondoskodásával vezeti, a ksatrija viszont a
brahman fensőbbsége ellen örökké lázad. (Patmosz I. 131. o.)
Buddha
1. Ha Buddhát keresed, saját lényedbe kell nézned. Mert az a lény Buddha maga. Ha saját
lényedbe nem nézel, mit használ Buddhára való gondolás, a szutrák idézete és a parancsok
megtartása? Buddhára való gondolás érdem. A szutrák értelmedet érlelik. Ha a szabályokat
megtartod, az égben fogsz újraszületni. Ha a könyörületességet gyakorolod, szüntelen
jutalomban fogsz részesülni. De Buddha elérése mindettől még távol van. Ha éned nem elég
világos, keress mestert, és hatolj a megértésben az élet s a halál gyökeréig. (Bodhidharma)
(Az ősök nagy csarnoka II. 363. o.)
2. A szellem Buddha, és a szellem a Dharma. De Buddha és a Dharma nem kettő. És a kettő
ugyanaz, ami a közösség (Szangha). (Az ősök nagy csarnoka II. 346. o.)
3.
28
Buddhi
1. Miről ismerem fel azt, hogy amit értelemnek vélek, az valóban értelem? Az anyáról. A
buddhi szattvaszerű, vagyis könnyű, átlátszó, boldogságszerű, és felfelé áramlik
(úrdhvaszrótasz). Az értelem is természet. Az értelem a legelső varázslat. (Az ősök nagy
csarnoka I. 270. o.)
2. Amikor a Szánkhja a buddhit leírta (23. vers), azt mondta, hogy az a tényeket állapítja meg.
Azt, ami van. Ezenkívül a buddhi az emberben a legtisztább szattva. A buddhi tevékenysége
az emberben az, ami az éjszakában a fényszóróé. Ki az, akinek érdekében működik? A
Purusa. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A szanszkrit budh- ige annyit jelent, mint
felébredni. De a buddhi nemcsak az éberség szerve. Bizonyos tekintetben a buddhi tartalma az
éberség. Ami nemcsak értelmi világosságot, hanem üdvöt is jelent. Ezért mondja a vers, hogy
az, ami a Purusa érdeke, az értelemben feltárul. Többször volt már szó arról, hogy a buddhi
megfelelője a Kabbalában a hohma (bölcsesség, világosság), a gnosztikusoknál a Pléróma,
amely minden létező ősképének anyja. Ezen a helyen kiderül, hogy ez az analógia milyen
szoros. Ha meg akarom tudni, hogy megszabadulásom érdekében mit kell tennem, az értelmet
kell megkérdeznem. A kommentár azt mondja: minden szerv a buddhiért dolgozik, a buddhi
pedig a Purusáért. (Az ősök nagy csarnoka I. 279. o.)
Bűn
1. A közhiedelemmel szemben meg kell állapítani, hogy első oka annak, ha valaki az
emberitől eltér, és az emberit megsérti, nem a bűn. A bűn, a kijelentés bármilyen félelmetes
legyen is, az emberi létezésből nem iktatható ki. Megbízható emberek sok ezer hiteles
kijelentését lehetne idézni még arra vonatkozóan is, hogy a bűn, bizonyos tekintetben ha nem
is a nagyság el nem engedhető jegye, de mindenesetre az ember bűn nélkül sokszor közepes
marad, és jelentéktelen. Erre a döfésre, úgy látszik, szükségünk van. A bűn sötét fertőzöttsége
nélkül, mondják, az emberben a tisztaságra való szomjúság fel sem ébred. A bűn
beszennyeződése alól azonban van feloldódás. Mert van megbocsátás. Az embert nem a bűn
fokozza le, hanem a →züllés. (Szarepta, 373. o.)
2. A bűnt a lélek nem az anyagi természetben követi el, hanem az érzékfölötti világban. Így
tanítja ezt valamennyi őskori hagyomány. A világ már csak az a hely, ahová a tollait
elhullatott lélek lezuhan. Ez a természet itt az elfátyolozódott lélek, az őrületszerűen
megzavarodott ember helye. A vétket a lélek azzal követi el, hogy elálmosodik. Az
Ótestamentumban is a bűnt megelőzte az, hogy Ádám elaludt. A valóság látványáról leszakad.
Orpheusz azt mondja, hogy kialszik benne a világot teremtő középponti tűz: az erósz.
Az eredeti lét nem az, amit hinni szoktak, s amit abszolút szellemnek neveznek. Éppen ez az,
amit meg kell érteni. Az abszolút szellem az eredendő bűn. A minősíthetetlen szellem, a tiszta
fény bűne. Később Lucifernek nevezték. Ez a kemény és fagyos, szívtelen és szeretetlen és
meztelen szellem, a kegyetlen angyal. Az isteni lét nem az önmagának való üveges tündöklés,
hanem igenis a szellem a szeretet forróságában a szenvedélyes tüzes szellem. A lélek, amikor
erről a szeretetről leszakad, amikor a tüzes erószt elveszti, a tiszta fény bűnét követi el, Istent
már nem a szeretet lángoló szellemének, hanem minősíthetetlenül „tiszta-szellem”-nek látja.
Ez a legelső káprázat. Ez májá első fátyla. Ez az éberségen az első homály. (Az ősök nagy
csarnoka III. 351. o.)
Bűn, bűnhődés
1. A bűn és bűnhődés kauzalitása. Aki egyetlen ponton az őrületnek enged, az azon a ponton
keresztül, bármilyen mákszemnyi legyen is az, az őrület kellős közepébe bukik. Ez a törvény
magában az emberben van, ahogy a bűnhődés magában a bűnben van. Az üdvtudat, bizonyos
megfogalmazásban, Baader értelmezésében, a lelkiismeret, vagyis a személy és a szubjektum,
29
amely mindig tudja, mi az üdvtörténetileg pozitív. A bűn és bűnhődés között az összefüggés
nem szükségszerű, hanem szabad. A bűnhődést az ember szabadon veszi magára. (Arkhai
338. o.)
2.
Bűn, őrület, betegség

1. Mert bűn, őrület és betegség egymástól nem választható el. A bűn azonnal kihat a lélek
világára is, és a lélekben őrületet teremt, de kihat a test világára is, és a testben betegséget
teremt. A kezdet szempontjából egyik sem előzi meg a másikat. Mi volt az első defektus? A
bűn? Az őrület? A betegség? Egyik sem. A principális defektus a szellem területén, mint bűn
(a szellem megromlása), a lélek területén, mint őrület (a lélek megromlása) jelentkezett.
(Tabula smaragdina, Mágia szútra, 262. o.)
2.
Bűnbeesés
1. Persze, amíg az ember itt nem látja, hogy a bűnbeesés a minden egyebet meghatározó
létfogalom, semmit sem ért, semmit, még a legyeket sem. A világot nem tudja önmagával
elviselhető viszonyba állítani, mert ami a világra nehezedő súly, az nem a gravitáció, hanem
az ember bűne, és ahhoz, hogy a tisztaságot elérje, az egészet el kell vetnie, az egészet, még
az életet, még az üdvöt is. Nem marad más, mint az erőfeszítés az ég birodalmának
megvalósításáért. (Patmosz I. 332. o.)
Bűnös
1. A bűnösök, mondja Nietzsche, a mai társadalomban a tiszta emberek, legalább is azok, akik
a leginkább szomjazzák a tisztaságot, de mindenesetre az egyszerű orgyilkos lemérhetetlenül
tisztább, mint például a politikai, a gazdasági karrierista, az irodalmiról nem is szólva, vagy a
közéleti funkcionárius, különösen, ha valaki arra gondol, hogy az ilyen gyilkos milyen
esetlenül, milyen becsületesen és meghatóan együgyű ahhoz képest, aki karrierjéért
önmagában kénytelen minden emberit apró darabokra zúzni és megdarálni és összetörni, és
nincsen sejtje, amely ne lenne megrugdalva és leköpdösve, és semmi sem maradt benne, ami
ne lenne, esetleg jóval áron alul, megvásárolható. (Patmosz I., 21. o.)
2.
Büntetés
1. A hivatalnok diktatúra már hosszabb idő óta nehéz helyzetben van. A szerző ezt question of
the absolute punishmentnek, vagyis az abszolút büntetés kérdésének nevezi. A közigazgatás
megrendülésére kiderült, hogy az eddig alkalmazott legszigorúbb büntetések a hivatal magas
igényeinek nem felelnek meg. Két ilyen végső büntetést ismerünk, a munkatárbort és a
kivégzést. Akár az egyik, akár a másik már nem elég súlyos. A kettő együtt, sajnos, nem
alkalmazható. (Patmosz I. 444. o.)
2. Hogyan történhet meg mégis, hogy az ember számos esetben, rendkívül válságos esetekben
hozzá fohászkodik, mint ahogy azt Naura is teszi és segítségül hívja, Isten ellenben mintha a
füle botját se mozdítaná meg, úgy látszik, mintha az embert éppen hitének igaz pillanataiban
cserbenhagyná. Vannak ilyen esetek, mint amikor valakit igazságtalanul elítélnek és
kivégzésre viszik, ártatlan, biztosan az, az ember az égre néz és hívja, Istenem, Istenem, de
nem történik semmi, az embert tovább viszik és kivégzik. Százezrével történik
igazságtalanság és a szenvedők naponta az égre kiáltanak, és ma itt hatalmasok észtvesztő
gazságokat követnek el, és az emberek milliói nyöszörögnek zokogva, de megint csak nem
30
történik semmi. A gonosztevők erre az eshetőségre, mint holtbiztosra számítanak és
báncselekményeiket zavartalanul elkövetik. Tudják, hogy hiába hívják Istent, nem fog
történni semmi. Nem is történt soha semmi, és ha valamely esetről tudnak, talán valaki
megmenekült, az általában nem szokta a hitelesség benyomását kelteni. Az, hogy úgy
mondják, csoda, de persze nem csoda, mert az isteni igazságszolgáltatás egészen másutt van,
sokkal súlyosabb, az isteni segítség is másutt van, és sokkal komolyabb. (Szilveszter)
3.
Caddik →aléthész
Centrum naturae
1. Lényünk középpontja, mondja Böhme, sötét, hideg és nyers düh; ezt az önmagába zárt
bőszültséget hívja centrum naturaenak, a természet lényegének. Önmagában akar maradni, és
önmagának egyedül és örökre meg akar maradni, de mindez önzés, önemésztés, és ha valaki
önmaga középpontjába az egót teszi, dermedt szorongásban marad, a mástól való félelem
keserű és maró tüzében ég. Ez a jéggé fagyott izzás az éjszakában, ahogy Böhme írja, a sötét
tűz, mert az önzés a világ centruma, és a pokol. Dante Infernójának legmélyebb köre, a jégben
való égés, a Sátán helye. Minden létező magában hordja, Isten, a természet, a világ, az ember.
(Patmosz II. 14.)
Civilizáció
1. Ahol nincs civilizáció, ott a természetet kirabolják, nem művelik. Ahol civilizáció van, ott
nemesedés van, a növény- és állatfajtáktól az emberi tulajdonságokig. Ezért alkot a civilizáció
nemes gyümölcsöt és virágot, veteményt, állatot, ételt, éppen úgy, mint irodalmat és morált és
szokást és életrendet, ruházatot és lakást. (A magyar Hüperion II., 19. o.)
2. A civilizáció, mint Frobenius és nyomában a többi gondolkozó mondja, növényszerű,
magból fakad, organikusan növekszik, él, kiterjed, virágzik, elhervad, elpusztul. Ettől azonban
a leghatározottabban el kell választani az örök emberi alapállást, amely időtől független és
abszolút. A hagyomány gondolata nem a civilizáción nyugszik, hanem minden civilizáció
közös gyökerén, az alapálláson. (A magyar Hüperion II., 171. o.)
Coincidentia oppositorum
1. Az istenség lénye, szól Böhme, minden más lénytől abban különbözik, hogy természetének
lényegét, a sötét és mérges bőszült önzést minden pillanatban és maradéktalanul és örökké
meleg és fényes értelemmé váltja át. A kettő benne soha sincs külön. Isten sötétsége a
végtelen minden pillanatában fény. Nincsen meg nem fékezett vadság. Nincsen háború, amely
ne oldódott volna békévé. Nincs jégpokol, amely ne változott volna Édenkertté. A sötétség ott
van, megvan, de már nem sötétség, hanem napfény. Az, aki önmagának meg akar maradni,
annak önmagát fel kell adnia. Lezárva lenni és megnyilatkozni, mind a kettő egyszerre.
Cusanus ezért nevezi az istenséget coincidentia oppositorumnak (ellentétek egybeesésének).
A természet – minden lény – legalább felében és az önmagához való görcsös ragaszkodás vad
mérgébe ragadt, ezért változik itt tél és nyár, nappal és éjszaka, felfordulás és rend. Ami a
teremtésben öröktől fogva egy, azt az ember kettétörte. (Patmosz II. 15.)
31
Csandala
1. Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely ezeket a törvényeket magára
kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány csandalának, →kaszton kívülinek.
Csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi
érintetlenséggel szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja magát,
indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak szégyent sem érez, testi vágyait
kiéli, sőt még kérkedik is azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és
bárdolatlan hangot használ. Ezt az embert nem az értékek rendje ítéli arra, hogy a szakrális
közösségnek tagja ne lehessen. Ez az ember maga helyezi magát törvényen kívül. Nem azért
tisztátalan, mert ezt valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért,
mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye és ott érzi magát
jól. Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és magasabb
rendbe való fölemelkedés vágya benne fel nem ébred. A szellem magasrendűségéről sejtelme
sincs, és ha róla hall, hitetlenül áll, vagy gúnyolódik. (Scientia sacra II. 288.)
Csend
1. A küszöbök, az Aritok a Hallgatag Szív házába vezetnek.
2. Az ember az isteni szemérmet soha nem éri el. Jézus tudja, hogy sem türelemben, sem
alázatban, sem tapintatban senki Istent meg sem közelítheti. De azt is tudja, hogy az Isten-
azonossághoz való hűség első követelménye minél csendesebbnek és szelídebbnek lenni, a
szolgálatnak a nem-lét határát érintő észrevehetetlenségben tartózkodni. (Scientia sacra III.
90. o.)
3. A →szamádhiban, amit görög szóval az eksztázis legmagasabb fokának, epopteiának
neveznek, amit aztán később a hellenisztikus korban methé néphaliosznak, a száraz tűz
mámorának mondtak, s amely száraz tűz Hérakleitosz szerint is a földön élő lélek
éberségének felső foka, az ember ízelítőt nyer az átman örök békéjéről, elcsendesült
nyugalmáról, megzavarhatatlan és végleges boldogságáról. Ez az üdvözültség. „Ez a valóság
abszolút értelemben, a legmagasabb, az örök, a változásokon túlemelkedett, a jóllakott,
kielégült, osztatlan, természete szerint önmagában fényes és ragyogó lét, amelyben nincs jó és
rossz, nincs hatás és ellenhatás, nincs múlt és jövő, ez az anyagtalan, természetfölötti állapot:
a megváltás (moksa).” (Scientia sacra II. 153.)
4. A silentiumot és a böjtöt azért határoztam el, mert egyébként sem könnyű sorsom eddig
legnehezebb esztendejének értelmét megtaláltam, és most ezzel az értelemmel szembe
kívántam nézni. Ehhez kell a csend és a magány és a böjt és a mosdás, ez a vesztegzár, az
élettempót lelassítani, ha lehet, megállítani, és így az értelem teljes felismerésére a lehetőséget
megteremteni. (Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis 39. o.)
5. Csend a →szellem teljes értése
6.
Csiszti
1. A csiszti szó szerint látási képességet jelent. De a látást átvitt értelemben kell venni, éppen
úgy, mint ahogy a →vidjá is átvitt értelemben jelent →éberséget, s ez az éberség átvitt
értelemben az a képesség, amely a metafizikai érzékenység. Szpenta Mainju, a Jóságos Úr
állandó neve: →ahvafna, éber. Iránban ez éppen úgy a nagy világosságisten jelzője, mint
Indiában a →buddhi és Júdeában a zebaoth. Mind éberséget jelent.
32
Csoda
1. Tömény valóság
2.
Csöd
1. A csöd szó szerint elmetszést jelent. Irodalmi fordítása az lehetne, hogy: a kivégzés. Három
csöd misztérium van: a fehér, a fekete és a vörös, úgynevezett lakoma. Az aszkéta
szamszáraénjét mind a három misztériumban feláldozza, és a túlvilági lényeknek önmagát
felajánlja. Az első esetben azonban a cél az élet italának, az amritának elérése; a feláldozott
test ugyanis misztikus módon az élet vizévé lényegül át, s ezt az italt az aszkéta a világnak
ajándékozza – szerezze meg általa mindenki az üdvösséget. (Az ősök nagy csarnoka II. 194.)
Daimón
1. Az üdvtörténet fogalmának tisztázására ezen a ponton a leghelyesebb a daimón fogalmát
bevezetni. A daimón az a szó, amellyel a sorsot és a szubjektumot egymástól el lehet
választani, az a szó, amely felében sors, felében szubjektum. A daimón építi a sorsot, vezeti
az embert a konfliktusokba, jelöli meg útját, kelt rokon- és ellenszenvet, emel fel és aláz meg,
tesz gazdaggá és hatalmassá, szegénnyé és erőtlenné, boldoggá és boldogtalanná. De ugyanaz
a daimón az, aki az emberben a felelősség és a lelkiismeret, aki a tisztaság és tisztesség őre,
aki a sors bonyodalmaiból kivezet és az emberi sorsot feloldja.
Kétségtelen, hogy ilyen daimónja az egyes embernek éppen úgy van, mint népnek és az egész
emberiségnek. Ezt az egész emberiségre kiterjedő értelmes történést →üdvtörténetnek kell
nevezni, mert az üdvtörténet minden mozzanata az egész emberiség, vagyis minden személy
üdvének szolgálatában áll. Az üdvtörténet az összes antagonizmust magába olvasztja és az
összes individuális és kollektív kategóriát felszívja. (Arkhai 203. o.)
Darwinizmus
1. A darwinizmus alapja, mint ahogy azt Bertrand Russell megmagyarázta, egyszerű tévedés.
Darwin a tizennyolcadik század angol közgazdaság-elmélet íróinak alapgondolatát vetítette a
biológiai folyamatba, amely szerint a természet a legrövidebb úton és a legegyszerűbb
eszközökkel a legnagyobb hasznot keresi. Tudjuk, hogy ez a felfogás, amely szerint a
természet háztartása közgazdasági alapelveken nyugszik, téves. A természet logikája
egyáltalában nem ökonomikus, ellenkezőleg, tékozló, s ezért nem a legnagyobb hasznot
keresi, hanem szüntelen bőséget nyújt (Bataille). (Patmosz I. 76. o.)
Definíció
1. A definíció definíciója: precíz nonszensz –
(Karnevál II. 22. o.)
Demokrácia
1. Az egyenlőség modern társadalma, vagyis a demokrácia, hibás racionalista kalkuluson
nyugszik. A demokrácia ügyefogyottság, a szocializmusról nem is szólva. Szüntelenül
megakadályozza magát abban, ami normális létének egyetlen feltétele. Az élőlények életének
törvénye az egység; az egység az elemek autonóm különbözőségén múlik. A demokrácia a
szocialitásnak konfúzus alakja. Egyenlőségről szó sincs, és már csak azért sem lehet, mert
végeredményben és tulajdonképpen mindenki egységre gondol, de a rossz kalkulus
33
következtében az egyenlőségről azt hiszi, hogy az egységet az egyenlőséggel valósítja meg.
Az egyenlőség azonban az egység megrablása. Ahol az egyenlőség nevében a demokrácia az
emberek között levő különbségeket likvidálni akarja, közben nem veszi észre, hogy a
különbségek eltüntetésével (az egyenlősítéssel) felfordulást teremt. Az egyenlőség
szorgalmazásával a társadalom mindig konfúzusabb lesz. Ezt a teljesen összezavart alakzatot
hívják szocializmusnak, amelynek iránya: hogy a társadalom homogén legyen, minden
különbséget ki kell irtani. (Patmosz II. 96.)
2. E pillanatban úgy tűnik, ha az ország népe egyhangúan valamely tétel mellett szavaz, az
távolról sem jelenti, hogy a tételt elfogadja. Más szóval, valamely tétel igazságjellege a
mellette leadott szavazatok számától egyáltalában nem függ. Az igazság nem statisztikai
kérdés.
3. Nem vagyok demokrata, és nem hiszem, hogy a helyes a szavazatok számán múlik. A
határtalan többség nem is tudja, mi kell neki. (Patmosz I. 275. o.)
4. Amióta a népek demokratikus köztársaságban élnek, centrumtalanok, és a társadalom
elnyomó tehetetlensége semmiféle ellenintézkedéssel nem küszöbölhető ki. A köztársaság
jellegzetesen lefejezett társadalom, már nem organizmus, csupán organizáció. A demokrácia a
terrorisztikus kisebbségek jellegzetes államformája. Ez az állam azzal az alaphazugsággal
tartja fenn magát, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tünteti fel.
5. A demokrácia nem ok. A lélek elváltozása jelentkezik a társadalomban, mint demokrácia.
A lélek elszíntelenedik, elegyéniségtelenedik. Ennek eredménye
a karakterhiány. A mimikri, az alkalmazkodás abszolút győzelme. Teljes egyenlőség.
Démon
1. … démon nem annyi, hogy tönkretenni, hanem annyi, mint a tönkrement kínján
örvendezni.
(Arkhai,169. o.)
2. Ha az ember ízlésében vagy erkölcsében vagy gondolkodásában hibát követ el, a démon
betörhet és fölötte hatalmat nyer. A →Kabbala azt mondja, hogy a tönkretett sorsú emberek
válnak démonokká.
(Szarepta ?)
3. A világot a démonok szűkítik le, és a géniuszok tágítják ki. Ez a világ itt sokkal nagyobb,
mint ahogy hisszük és látni véljük. Ha tulajdonságainkat be tudnánk vetni, akkor látnánk csak,
hogy milyen határokat tudunk áttörni. De a szükség (kényszer) csak a szabadságnak enged.
Ezt már tudjuk. Ha az ember a szükségben (törvény, predesztináció, fátum) megáll,
szabadságáról, a tulajdonságok monumentális felszabadításáról lemond, nem tesz egyebet,
mint önmagát szabadságvesztésre ítéli. Abban a pillanatban meg van fogva, mert
életképzeletében a szükség hatalma kezd imaginálni. Ezt a mozzanatot mindig fel lehet
ismerni, éspedig csalhatatlanul arról, hogy a szükségben (leszűkült létezésben) elkezd félni.
Ez már démoni hatalom jelenléte. Mert a démont sokszorosan úgy határozzák meg, hogy a
szabadságtól való rettegés. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 372. o.)
4. Mert amit a démon nem tud, az a megfordulás. Annyira, hogy a démont a megfordulásra
való képtelenségnek kell hívni. (Patmosz II. 171. o.)
Démoni
1. Ha az ember a humánum szintjéről lebukik, sohasem válik állattá, hanem démonivá.
(Arkhai,168. o.)
34
2. A humánum létszintje alatt nem az állati fekszik, hanem a démoni. Ha az emberi
egzisztencia rangjáról leszédül, nem állat lesz, hanem démon. Ez a démon megmarad
humánusnak, csak feldúltan, elzüllötten, romlottan, morálisan és értelmileg egyre
hitványabban és sötétebben humánusnak, vagyis a démoni mindig emberi marad, csak
lefokozottan emberi.
A Brihadáranyaka-upanisad azt mondja, hogy az emberi egzisztencia ismertetőjele: az áldozat
az állat. A lét akkor emberi, ha az ösztönök biológiai élete szüntelenül áldozatban áll (ég), és
az élet feláldozása teszi azt, ami a humánum. Az emberi életre jellemző, hogy mindig több,
mint élet, és többnek kell lennie.
Fordítva nincs így. Ha – mint ahogy ma történik – az ösztönök biológiai életének az emberit
áldozzák fel, az ember nem az állati szintre süllyed vissza, hanem egyfajta rendetlenségbe,
nem az éles állati ösztönök közé, hanem alvilági homályba, és nem az állati létben tér
magához, hanem lényegét veszti, hitvány, aljas, link, svihák lesz, sőt önmagát tökéletesen el is
vesztheti. De ezen felül még több és végzetesebb: ha az ember a biológiai életért az értelmet
és a morált és rendet feláldozza, még a biológiai életet sem éri el, mert ami a démont jellemzi,
hogy a világot és önmagát annyira feldúlja, hogy akinek ebben a bomlottságban először el kell
pusztulnia, az önmaga. (Patmosz II. 83.)
3. A démoni törvényen kívül áll. Világi erő felelősségre nem vonhatja. Ha a szellem az életet
szolgálja, humánus és tiszta, ha az élet ellen fordul és azt megrontja, démoni. Nemcsak
embertelen, hanem az embertelenségben való gyönyör. A démont arról ismerem fel, hogy
lelkiismeretének már csak egy hangja van: a szenvedésen való triumfáló röhögés. Démoni
csak szellem lehet. A mítosz e démoni szellemet ördögnek hívja, és hogy az embertől
megkülönböztesse: lópatával és bakszarvval ábrázolja. Ez a korrupt szellem nem gyarlóság,
amely magától értetődik, nem bűn, amely feloldható, hanem korrupt, amelyben a sötét
életrontás bőszülten tudatos lett és hatalom. A démoni emberben a mennyország van lent, és a
pokol van fent, az angyalok sínylődnek a jeges sötétben, és az ördögök vihogása tölti be az
eget. (Arkhai 166. o.)
Derű →Arlequin
1. A derű nem nevetés, nem kitérés, nem görcs. A derű tiszta öröm. Független a szenvedéstől,
vidámságtól, nyugtalanságtól, görcstől, lelki fogásoktól. Független a gyengeségtől. A derű az
élet abszolút ereje. Történelemmentes. Mindig meglévő. Nincs más jelentősége, csak önmaga.
Önkéntelen, meghatározhatatlan, le nem írható. Gyermekek, tájak, színek sugároznak derűt.
(Művészeti írások I. 123. o.)
Dhjána
1. Régebben, a hagyomány korában e technikai eljárások az embert készen várták. Ilyen volt a
többi között a dhjána (a kínai csan, a japán zen). A dhjána olyan realizáló metódus, amelyet az
emberi élet minden területén alkalmazni lehetett. Dhjána-módszerrel meg lehetett tanulni
vívni, vagy kendőt készíteni, ruhát varrni, halászni, nyelvet tanulni, szónoklatot tartani, képet
festeni, vagy földet művelni. A dhjána alapelve (gyakorlata), hogy az ember a pneumatikus
kezdeményező lényt a cselekvésből kivonja, nézővé, szemlélővé, irányítóvá, bíróvá teszi meg:
az animális ember pedig nem tesz egyebet, mint a láthatatlanból irányító szellemi lény
utasításait pontosan és egzaktul végrehajtja. A dhjána hallatlan előnye, hogy az ember
cselekvésében (munkájában) a mozgatóerő nem valamely ösztön, vagy szenvedély (démon),
amely vak és indulatos és baromi és értelmetlen, hanem minden esetben a világos pneuma. Az
ember, mint a dhjána tanítja, ha dühösen vív, rosszul vív. Csak az küzd helyesen, aki
ellenfelére nem haragszik. Ez a távlat. (Tabula smaragdina, Mágia szútra 363. o.)
→sziddhi
35
Diakrizisz pneumatón
1. Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben
valósítja meg. Az erő természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen
elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok, hanem
tökéletesen értelmetlenek is, mert az ember életét olyan cselekményért veszik el, amely
cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet maga ártatlan, és semmi egyéb, mint
méz, mint a Védánta mondja. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik,
és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik
leglényegesebb része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell a
gondolatokat és eszméket egymástól megkülönböztetni, és azokat természetük szerint
felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése, amelyről az Evangélium
beszél. A diakrizisz pneumatón a szellemi kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a
kedvező szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne
eressze magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus után a
második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert a klérus a hatalom erőit magába
fogadta, és a világuralom eszméjének önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen
téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és
megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással szemben áll, az
sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására testet öltött gondolat és
gondolat, és nem az embert kell elpusztítani, hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a
káros gondolatot hatálytalanítani lehet és kell. (Patmosz II. 250.)
Dicsőség
1. A történet egyetlen fogalma a dicsőség. A dicsőség nem teljesítmény következménye,
hanem a magatartásé. De nem is következmény. Dicsősége az embernek van, vagy nincs. És
akkor van, ha az ember felismeri, hogy van valami, ami az életnél több, és ha ezért a többért
az életet odaadja. Hírnevet lehet csinálni és ennek sajátos technikája van. Dicsőség annyi,
mint az örök emlékezetbe lépni. A hírnéven az ember maga dolgozik, és nevét az ember maga
kaparja be a történetbe. Dicsőség, amikor az ember nevét az élet könyvébe felírják. Lehet a
történetben megbukni és összetörni és elveszni és elenyészni, de elnyerni a nevezetes
névtelenséget úgy, hogy arról a földön egyetlen ember sem tud. (Patmosz I. 270. o.)
2. A dicsőség nem váltható be. Dicsősége az embernek csak hatalomtól és vagyontól
függetlenül lehet. A hírnév beváltható, de többnyire csak nagy bankókra. A népszerűség jó
jövedelem aprópénzben. (Patmosz I. 282.o.)
3.
Diktátor
1. A messiási magatartás kisiklott és fals alakja, ha valaki gondolatot talál, és elhatározza,
hogy ennek nevében az emberiséget egyszerre megváltja, azonnal és az egészet, ha szóval
nem megy, parancsra, ha arra sem megy, börtönnel és kényszermunkával és géppisztollyal,
mert a diktátor is messiás, csak a legalsó szinten. Ami a boddhiszattvában értelem, az a
diktátorban eszelősség, ami a boddhiszattvában tudás és tisztaság, akarat és bizonyosság és
erő, az a diktátorban mánia és zűrzavar, rögeszme és bőszültség és erőszak. Ami a
boddhiszattvában szolgálat, az a diktátorban a hatalom. (Patmosz I. 120. o.)
2. Ahhoz pedig, hogy a diktátor komédiázik, számomra legalábbis nem fért kétség. Ez a
gyanú sok-sok millió emberben élt, de nem merték bevallani, és amint látom, még ma sem
merik. Én, a magam részéről bevallom magamnak, hogy annak az embernek, aki így beszél,
36
ha tényleg ilyen, olyan ügyefogyottnak kell lennie, hogy még egy gyári előmunkás se lehetne.
Ha pedig egy ország élére került, ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan ostoba ember. Ebből
pedig következik, ha ilyen ostobának tünteti fel magát, akkor hazudik. (Arkhai 373. o.)
Diktatúra
1. Kegyetlenség és meghunyászkodás. Sohasem külön, mindig együtt, és mindig úgy, hogy az
egyik összetéveszthetően ott van a másikban. Tudják, hogy a gőg soha sincs megalázkodás, és
a hatalmi ösztön nincs szolgaösztön nélkül. A baj persze nem az, hogy van egyetlen politikai
diktátor, bár ez sem különösebben kellemes, hanem hogy csupa diktatúrában élünk, az
autóbuszon a kalauz, otthon a házmester, a munkában a hivatalfőnök, az utcán a rendőr
diktatúrájában. Miért van diktatúra? Mert nincs önfegyelem. Miért van Caesar? Mert
mindenki rabszolga, elaljasodásában kevély és kevélységében elaljasodott. (Patmosz I. 213.
o.)
Direkt morál
1. A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál
nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem
forradalmat. A direkt morál, miként a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál
középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága.
A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az
igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg
belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti. (Patmosz I. 16. o.)
Disszidens
1. A disszidenst a régebbi emigránssal nem szabad összetéveszteni. Az emigráns jellemvonása
volt, hogy valamely társadalmi igazság mellett helytállt. A disszidensek túlnyomó többsége
viszont azért disszidált, mert egyéni becsvágyában magát akadályozva érezte. A kettő között
levő különbség az, ami a politikai elnyomás következtében a rabságérzet, és a ki nem elégült
érvényesülésvágy között. Az emigráns lényének javát otthon hagyja, és az emigrációt
száműzetésnek, sőt börtönnek tekinti: a disszidens külföldön azt hiszi, hogy a korlátlan
érvényesülés világába lépett. (Szarepta, 313. o.)
Dnyána móksa
1. Az üdv a megismerésben van, mondja Sankara: a megismerés általi megszabadulásban
(dnyána móksa). Ugyanazt vallja, amit a gnózis, és ugyanazt, amit a héber Kabbala, vagy az
orfika, mikor azt mondja, hogy a sorstól (ananké) a szellem gondolkozása (nousz) szabadít
meg.
A szenvedésnek három forrása van: önmagamból (adhjátmika), más lényből (adhibautika) és
a sorsból, vagyis magasabb hatalmaktól (adhidaivika) fakad. És itt nem az a kérdés, hogy a
hatalmakat megszelídítsem, másokhoz alkalmazkodjam és önmagamat fegyelmezzem. Ez az
egész méretkör hibás, mert ha itt maradok, sohasem fogok megszabadulni. Az egyetlen mód:
azt, ami itt van, megismerni, és ezáltal kilépni. (Az ősök nagy csarnoka I. 248. o.)
37
2. A természet önmagát hétszeresen kötözi meg önmagával, s éppen ő, a Purusa érdekében
csak egyetlen úton szabadul meg.
Hétszeresen kötözi meg magát:
– azzal, hogy hisz a törvényteljesítés előnyeiben,
– azzal, hogy hisz a törvény nem teljesítésének hátrányában,
– azzal, hogy tudatlanságban marad,
– azzal, hogy önmegtagadást űz,
– azzal, hogy a biológiai életnek meghódol,
– azzal, hogy a vágyait korlátlanul kiéli,
– azzal, hogy nem él a vágyai szerint.
Kétségtelen, hogy a törvényteljesítés útja felfelé vezet, az önmegtagadás a természetet
megfékezi, a vallásos gyakorlatok révén az ember isteni erőkhöz jut. De mit ér vele? A
megszabadulástól éppen olyan messze van, mint volt. Mind a hét út tévút! A
megszabadulásnak csak egy útja van, a dnyána, a megismerés. A Prakriti csak ha a dnyána
útjára lép, szabadul meg. Az a tétel, hogy megismerésből megszabadulás, nem a szellem,
hanem a természet törvénye. (Az ősök nagy csarnoka I. 303. o.)
Dolog
1. A dolog lényege, hogy üres. (Patmosz I. 332. o.)
2.
Dvidzsa
1. Az őskori közösségben a brahman, a ksatrija, a vaisja a szakrális rend tagjai, mert e kasztok
tagjai nem csupán az anyagban születnek meg mint test, hanem a beavatás révén még egyszer
az isteni értelem rendjében. Ezért lehet a közösség tagja csak kétszer született: dvidzsa.
Beavatáskor az ember megtudja, hogy nem az alap a fontos, amin áll, hanem a szellemi szál,
amin függ. (Scientia sacra II. 286. o.) →realizálás
Dzsnyánéna csa apavargó

A megismerés felszabadít. (Az ősök nagy csarnoka I., 288. o.) →dnyána móksa
Dzsívátma
1. Ugyanannak az egy tudásnak változatai szerint az őskori hagyomány az életről ugyanazt
tanítja. Átman és dzsíva, mondja a Védánta félre nem érthetően, vagyis az abszolút és az
élőlény. Ez az emberi létezés két tényezője, mert, amit öröknek és abszolútnak hívnak, az itt
és mostnak nem ellentéte, hanem annak tulajdonsága, átlépés a természeti szaggatottságból az
örök folyamatosságba. Az antropológiai alapállás, átman és dzsíva viszonya mérték.
Megkülönböztetés az egységen belül. Olyan mérték, amelynél értelmesebben alapállást nem
fogalmaztak meg.
(Szarepta 67. o.)
Éberség
1. Éberség pedig nem egyéb, mint a fundamentális centrumhoz való közelség.
(Arkhai 243. o.)
2. A felszámolás eredménye az éberség.
(Eksztázis 48. o.)
3. Az éberség az ember metafizikai érzékenysége.
38
4. Az éberségnek vallásos-metafizikai jellege van. Az éberséggel az ember a halhatatlanságot
éri el. Ezért az éberség vallásos állapot. Az éberség az istenség legmagasabb, legszellemibb
jegyével való azonosulás. Az istenséget az teszi mindenhatóvá, mindentudóvá, örökkévalóvá,
hogy: Éber. Az éberség pedig nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása,
éspedig a legmagasabb intenzitása. Az ember által elérhető legnagyobb éberség az átman
éberségéhez úgy viszonylik, ahogy a gyertya lángja a villámhoz. Az ember legfeljebb a
gyertyaláng erejével éber, az átman a villám erejével éber. Az éberség a lélek abszolút
világossága. A tökéletes éberség a tökéletes lélekszerűség, s ez a tökéletes világosság:
Apollón, Ozirisz, Brahman, Ahura Mazda. A lélek önmagában álló, az életen túlemelkedett,
létté vált intenzív érzékenysége, amely mindent lát, mindent tud, mindent érez, mindent átél,
teljesen szabad, teljesen világos, ez buddha, a felébredett. Ezért mondja Zarathusztra, hogy az
éberség minden létező között a legjobb. Ezért a napistenek a föld minden népénél az éberséget
jelentik, ezek az istenek a szüntelenül ébren levők, az álomtalanok, akik, mint Zebaoth, Ahura
Mazda, Brahman, Ozirisz, Apollón, az alvást nem ismerik. Az éberség jelentősége vallásos,
mert nem az emberi életre, hanem a lét minden lehetőségére, vagyis az egész létre vonatkozik.
Az éberség halhatatlan, mint maga az átman, a halhatatlan lélek.
A túlvilágra a lélek nem vihet mást, mint ezt az éberséget. Az éberség az, ami átviszi, átvezeti,
ott is vezetője, ami az istenséghez emeli. A lélek, ha felébredt, vagyis ha metafizikai,
természetfölötti érzékenységét elnyerte, túl van ismerésen és tudáson. Az ismerés, a tudás
kifelé irányul, az éberségnek nincs iránya: érzékeny kifelé, befelé, felfelé, lefelé, az élet és az
életfölötti lét jelenségeire. Mert a felébredő lélek, amikor egyre intenzívebben érzékeny, egyre
intenzívebben önmagává lesz, egyre világosabban és éberebben önmaga. Egyre inkább leveti
a zárt Én életét és azonosul a nyílt létben élő isteni átmannal. Ezért mondja az Ísa-upanisad,
hogy amikor az ember tökéletesen felébred, az más, mint lenni valamivé, más, mint semmivé
lenni; „aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, csak… az halhatatlan”.
A lét nem egyéb, mint a lélek intenzív érzékenysége. És ez a lét az egyetlen valóság; ez a
realitás; ez a to on, mint Platón mondja. A többi álomkép, varázslat, májá, mé on, nem-létező.
Csak a lélek: van. De nem az egyéni Én-lélek, amely alszik, mindegyik saját külön
börtönében, illetve világában, hanem az átman-lélek, ami éberen tudja és látja, hogy egy
közös világ van: ez a közös nagy világegyetem, a nagy egyetemes isteni lélek. Ezért mondja a
Véda, hogy a megváltás: az éberség.
5. Az éberség is, a tudat is érzékenység, mert a lét legmagassabb foka nem a tudás, hanem az
érzékenység. A tudat azonban a nemlétező érzéki világra irányuló… az éberség viszont a
létező ideavilágra. A tudat a varázslatban gyönyörködik… az éberség a varázslatban nem
gyönyörködik, hanem azon keresztüllát. Az, aki fel akar ébredni, az nem úgynevezett bölcs,
nem filozófus, nem aszkéta. Lehet bárki, bárhol, bármikor.
6. Maga az éberség a léten túl van, Ez az abszolút. Önmagában álló érzékenység. Önmagában
álló intenzitás. A léleknek ezt az önmagában álló, a léten túlemelkedett abszolút és intenzív
érzékenységét a Véda ádi-buddhának hívja. Szó szerint annyi, mint: a tökéletesen felébredt
lélek. Az a lélek, aki éber, vagyis érzékeny, vagyis túl van ismerésen és tudáson. Az ismerés
és tudás kifelé irányul, az éberség befelé és kifelé és felfelé és lefelé és a létre és a léten túlra.
A léleknek azt a mozzanatát, amikor ébred, szanszkrit szóval anubhavával jelölik meg.
Fordítása nehéz; körülírva annyit jelent, hogy egyre inkább önmaga lesz, egyre intenzívebben
saját maga lesz, egyre éberebben és világosabban saját maga. Szubjektivizálódik. A
szubjektum azonban nem az individuális, hanem az isteni Én. Ez a szubjektivizálódás az
egyre fokozódó intenzitás, egyre izzóbb ragyogás, önmaga által önmagában. Az ádi-buddha (a
tökéletesen felébredt) lélek állandó Én-tündöklésben (anubháva) fénylik. Az Én (Átman) első
ilyen villámszerű felragyogása, az éberség tündöklésének első villanása: a Lét – Brahman.
39
Átman, az Éberség, a Lélek maga a léten túl van. Ő az, aki ragyog, – a lét már csak az ő
ragyogása. Ő a Nap, – a lét már csak a sugárzás. Az értekezés ezt úgy mondja: „Brahman, aki
végtelen idők előtt, mint a villám felragyogott”.
Ami olyan végtelenül józan, értelmes, világos, következetes, az a következő: a léten túl levő
lélek önmagát a létben gondolja – létezőnek gondolja, érzi, éli, látja, ismeri. Ez a lét nem
egyéb, mint a lélek intenzív érzékenysége (éberség). Ezt a létet hívja a Véda májának,
varázslatnak. Ez a varázslat semmi egyéb, mint felfokozott lét, mint ragyogás,
megsokszorozódás, kiterjedés, változás. Realitása nincs. Az egész esetleges, képek kivetítése,
varázslat. Az a májá, – ez a végtelenül üres semmi, ami elpárolgó álom, irreális és nem létező.
Csak a szubjektum van. Nincs tárgy? Nincs tárgyi világ? Nincsenek dolgok? Nincs
sokszerűség? Nincsenek lények? Nincsenek Ének? Ha lennének, létezők lennének. De ha
létezők lennének, akkor sok létező lenne, változás lenne, élet és halál lenne, keletkezés és
elmúlás, lét és nemlét lenne. Pedig csak a lét: van. Egy, nem kettő. Advaita. Ha pedig csak
egy van, ez csak a létező lehet. De ha csak az egy létező van, akkor ez a szubjektum.
Nincsenek tárgyak, nincsenek dolgok, nincsenek Ének, csak az egy Átman van, s az, ami
másnak látszik, az az Átman gondolata önmagáról, éberségének érzékenysége, intenzitásának
ragyogása, bűvöletének tündöklése: az a májá.
7. Az éberség az Átman. Nem mindentudás, nem tudás, nem ismeret, nem látás. Az éberség
felfokozott létérzés: érzékenység. Nem aktív, nem passzív, nem személyes, nem személytelen,
hanem, amint a Véda mindig mondja: „nem ilyen, és nem olyan”. Az abszolút érzékenység,
amelynek következménye az abszolút látás. A lélek látja és tudja, mert felfokozott
létérzésének érzékenységében állandóan tapasztalja, hogy nincs érzéki és anyagi világ, nincs
túlvilág, nincs férfi és nincs nő, nincs tér, idő, nap, Én – ami van, csak Egy: ez a valóság, ez
az Egy az Átman, a Reális, maga a Realitás, az Igazság, a Lélek. (Az ősök nagy csarnoka I.,
114. o.)
8. … az éberség nem tulajdonság, hanem a lét intenzitása. Aki intenzívebben él, az éberebb. A
tökéletes élet a tökéletesen felébredt lélek (ádi-buddha): az Átman, a tudatos isteni Én. (Az
9. A tibetiek éppen úgy, mint a hinduk, a tudás és az éberség között éles határvonalat húznak.
A tudás anyagi természetű; a hinduk vidvánnak nevezik; tibeti nyelven: rtogpasz. Ez teljesen
haszontalan világi káprázat. Az aszkétának nem tudásra, hanem éberségre van szüksége. Ez a
rtogspa; szanszkrit nyelven: vidjá. (Az ősök nagy csarnoka II. 202.)
10. Sehol sem szabad megállni. Csak az nyerhet, aki mindent mer. Egyetlen törvény van:
ébernek lenni. Aki ettől eltér, önmagától tér el. Aki nem így cselekszik, önmaga ellen
cselekszik. (Arkhai 260. o.)
11.
Ego
1. Az egoitás az az eszköz, amelynek segítségével magamat alá tudom vetni és szubjektummá
tudok lenni. Az alávetés teremti meg az alávetettet. Ez tökéletesen megfelel annak, hogy az én
nem egyéb, mint önmagán kívül való lét. Eksztaszisz. Enthusziaszmosz. Élni mindenütt lehet,
kivéve önmagamban. (Arkhai 220. o.)
2. Az ember (a lény) ebben a szüntelen alávetésben él. Aláveti magát a tápláléknak, a
szemnek, a hangnak, az értelemnek, a látványoknak, a szavaknak, s ebben az alávetésben
válik szubjektummá. Más mód az életre nincs. Alávetés – függés, – önfeláldozás, – szolgálat,
– enthusziaszmosz, – eksztaszisz. De ebben az eksztatikus önkívületben az ember (a lény)
élheti én-mámorát és élheti a másikat: a világ mámorát. Mindkettő mámor, mert mindkettő
önkívület, enthusziaszmosz. Fordulhat önmaga felé és fordulhat kifelé. Aki önmaga felé
fordult, az én-mámorban élő ember, az önző, az egoitás rossz formulája. Ez a lény az, aki
kapuit bezárja, aki elrejtőzik; aki gyűjt, aki kapzsi, aki még azt a szemet is maga felé fordítja,
40
amelyet szembe nézve ő maga lát, vagyis: hiú. Ez a lény a kommunikációból magát kiemeli. S
éppen ezért ebben a lényben a szabad, teremtő hatalmi centrum, az egoitás villámszerű
szenvedélye megdermed. Böhme volt az, aki ezt a mozzanatot leírta és az emberi lény
megdermedt, élettelenné vált középpontját Angstzentrumnak nevezte el. Ez a negatív
centrum, a szenvedélyes teremtő közép helyett a didergő félelem középpontja. (Arkhai 222.
o.)
3. Baader, aki ezt a gondolatmenetet Böhme alapján csaknem teljes egészében kirajzolta, nem
győzi eleget hangsúlyozni, hogy minden lény léte egzisztencia. Existencia – az ex-iréből
annyit jelent, hogy csak akkor van a középpontban, ha rajta kívül áll. Csak akkor él
lényegesen, ha enthusziaszmoszban él. De a pozitív mámor a világmámor, a te-mámor. A
pozitív létcentrum eksztatikus megnyilatkozása éppen a szabad teremtő hatalmi szenvedély,
amely minden lény feltétlen ura akar lenni, a legszívesebben isten. Ez a jó egoitás. Mert a
megrendítő idegenszerűség a te, a világ iránt nem a félelem jegyében áll (negatív, elutasító,
bizalmatlan, hitetlen), hanem a szeretet (pozitív, elismerő, megismerő, bizalmas, hívő)
jegyében. A¤pozitív létcentrum a szabad teremtő hatalmi szenvedély legmagasabb foka, a
szeretet. Die höchste Form des Willens zur Macht ist die Liebe – mondja Nietzsche. Ez az,
ami a didergő félelem méregfogait kirántja, és ez az, ami a halál kapuján sértetlenül átvezet.
Ez emel a dupla megdicsőülésbe. A személy fundamentális androgün egysége megnyílik és
megvalósul a virágzó misztérium. A hímtengely elnyeri ősalakját, a szellem fenségét; a
nőtengely az alázatot. A fenség és az alázat az egoitás ősképe, a megvalósult és teljes
szubjektum. (Arkhai 223. o.)
4. Baader ezt a kettősséget, amely szerint magamat csak a másiknak való önfeladásban tudom
adni, elveti. Elveti, és egészen helyesen teszi azért, mert itt csak a te és az én kettős
viszonyáról van szó és ezt teljesnek tünteti fel. A helyes megfogalmazás az, hogy ha a két
egymást szerető lény Istenben egymást teljesen és közvetlenül egymásnak adja, akkor Isten
mindegyiknek teljesen és közvetlenül odaadja a másikat. Amiből következik, hogy az én és a
te csak a fundamentumon, azon keresztül és abban egyesülhet úgy, ahogy a kereszt két szára
csak a centrumban találkozhat. (Arkhai 224. o.)
Egrégorosz
1. Az égi ember, a szellemember, Toth, Zarathusztra, a →brahman – Hénoch Felvigyázónak,
egrégorosznak mondja – uralmától függ a világ rendje. Amíg ez az ember a felülről jött
sugárzást a földön érvényesíteni tudja, addig az emberiség élete rendezett, világos és
törvényes. (Scientia sacra I. 154. o.)
Egzisztencia
1. Kierkegaard azt a kérdést teszi fel, hogyan jut az időben élő mulandó ember abszolút
tudáshoz. Lessingre hivatkozik, aki azt mondja, ha választhat, nem a célt, hanem a hozzá
vezető utat választja. Mi itt mindnyájan egzisztenciák vagyunk, de egzisztenciálisan csak
akkor élünk, ha ténylegesen egzisztenciák vagyunk, vagyis a történetben, a sorsban, a
társadalomban, morálisan és pszichológiailag valóságosan jelen vagyunk. Itt és most, a
pillanatban. Ha részt veszünk, vagyis ha részünket kivesszük. Nem építünk barlangot, nem
játszunk szerepeket, nem vagyunk opportunusak, nem kötünk kompromisszumokat. Ha a
pillanathoz való hűségben valódiak vagyunk. A pillanatban nyílik meg az élet paradoxona. A
mulandó emberi értelem örök tudás birtokába jut. A tudás nem tételesíthető. Ennél több,
kondíció. Nem több leszek, hanem kevesebb. Nem gazdagabb, hanem szegényebb. Nem
sokszerűbb, hanem egyszerűbb. Ha sorsom a pillanatban teljesül, a mulandóságon átemel, és
életem életfölötti tartalommal telik meg. (Szarepta 62. o.)
41
Egy
1. Az Egy önmagában nem megnyilvánult művelet. Az egy megnyilvánult művelete az
egyesítés, a →három.
(Tabula Smaragdina, 86.)
2. Az Egy nem áll szemben a sokkal, hanem teremti azt. A →személy nem áll szemben a
→közösséggel, hanem teremti azt. (Tabula Smaragdina, 67.)
3. Ez minden metafizika - s éppen ezért minden létprobléma - matematikai kezdete. Ez az
Egy. Nem az az egy, amely a számsor első száma, és maga is szám. Hanem az az Egy, amely
a számsort ontológiailag megelőzi, amelyben minden szám együtt van, ezért ez az Egy hármas
alakban nyilatkozik meg, mint Egy, mint Nulla és mint Végtelen. Aszerint, hogy a metafizika
ennek a matematikát megelőző ontológiai Egynek melyik alakjából indul ki, nevezi el
kezdetét. Ha azt mondja, hogy Egy, akkor a kezdet a személyes Isten. Ha azt mondja, hogy
végtelen, akkor a kezdet a Határtalan idő (Zeruana Akharene), vagy a Szellem, vagy az
Ősanyag, vagy egyéb. Ha azt mondja, hogy a semmi vagy az Üresség, akkor Súnjata, vagy
Dionüsziosz Areopagita megnevezhetetlen istene, vagy Én-szóf, vagy Aditi. Mindenképpen
kezdettelen, vagyis Ungrund, más szóval Apeiron, Vu-ki, ami ugyanazt jelenti. Vu-ki tai-ki: a
Kezdettelen, az első és a legfelső kezdet. Egy és Nulla és Végtelen együtt. Ebben megegyezik
a Kabbala, a tao, Zarathusztra, az Upanisadok, Orpheusz, Hérakleitosz, Plótinosz, Buddha, a
szúfi, Eckhart és Böhme. (Az ősök nagy csarnoka II. 316.)
4. Feltételezése annak, hogy az Egy más, mint a Végtelen, és az az ürességtől különbözik,
bábeli zavar. A zavarral teljesen még Böhme sem tudott megküzdeni. Nem volt aritmológiai
alapja. Akik a személyes Istenből indulnak ki, ezért érzik magukat fenyegetve a Végtelennek
akár szellemi, akár anyagi megfogalmazásától. Aki viszont a végtelenből indul ki,
eszeveszetten küzd a személyes Istenbe vetett hit ellen. De mind a kettő egyértelműen küzd az
ellen, aki az Ürességből indul ki. Ürességnek nevezik azért, mert ez az, amit nem tudunk nem
látni. Másik neve Pléróma - teljesség, mint a gnosztikusok mondják.
- Mintha több helyről lehetne kiindulni. Indulás csak az alapállásból lehet, az alapállás pedig
minden esetben a hármas (trinitárius) Egység. (Az ősök nagy csarnoka II. 317.)
5. A zéró az Egynek minden szám előtt lévő alakja. Ugyanakkor pedig egy neme a
végtelennek. Az Egynek három alakja van: az Egy (az első szám), a Zéró (a számok előtti
szám), a Végtelen (minden számok összessége). A három azonban egy. Kól, ruah, dabar – a
hang, a szellem, a szó. Széfer, szippúr, szefar – a gondolat, a gondolt, a gondolkozó. A
gondolat, a szó, az írás. Nousz, logosz, pneuma – ahogy a görögök mondták. A három pedig
egy. Selisi ehad. (Az ősök nagy csarnoka III. 204. o.)
6. Az európai aritmológiai gondolkodás különös jelensége, hogy igen kevés kivételtől
eltekintve az Egyből csak a Kettőig jut el. Az Egy kettéválik, úgy is mondható, hogy
kettétörik. Mert a kettő tulajdonsága, hogy felez. Mindig felez, Kettőből aritmológiailag
sohasem lehet ismét egy, csak ha a haladványban eggyel tovább lép, vagyis ha a hármat eléri.
Ezért a három egy. Selisi echad. Dreiheit als höhere Einheit, mint Böhme mondja. A kettősség
jelző az európai gondolkozás fragmentáris természetét. Csupán dialektikus, nem pedig
trinitárius. Ahhoz, hogy a haladványban az egységet újra elérjem, olyan teória fölött kell
rendelkeznem, mint amilyent a héberek használtak. Egy és Három összetartozik. Unitas és
trinitas. A Kettő, mint a hagyomány tanítja, „csonka trinitas”. Az Egy új alakja nem akkor
kezdődik, amikor elérem a kettőt, mert ez csak a két fél, hanem a kettőhöz a harmadik járul,
amely az Egynek is, a Kettőnek is „egymást közös áthatása”, vagyis az az aktív tényező,
amely az Egyben is, a Kettőben is, mint vonzás-taszítás lappang, és ezt mint egyesülést a
Három váltja ki. Ezért van az Egynek három alakja: az Egy, a Zéró és a Végtelen. Ez a három
alak az Egy valódi lényét egymást kölcsönösen áthatva adja. Ez az az Egy, amelyben minden
Egy. Az advaita Eggye. A JHVH-echad Eggye. (Az ősök nagy csarnoka III. 205. o.)
7. Az Egy pedig minden ellentét feltétele, az alap és közép. (Arkhai 255. o.)
8.
42
Egyenlőség
1. Az egyenlőség az Egység megrablása (Meister Eckhart).
A teljes gondolat így hangzik: Ahol egyenlőség van, ott nincs egység, mert az egyenlőség az
Egység megrablása (Gleichheit ist eine Beraubung der Einheit). És ahol Egység van, ott nincs
egyenlőség, mert az egyenlőség a különbségek sokaságát elnyomja. Ahol a dolgok egyenlők,
ott egység nem valósulhat meg. Önmagammal nem vagyok egyenlő, önmagammal egy
vagyok.
Ez a gondolat minden demokratikus és szocialisztikus törekvés fejfájára írandó, mint a halál
közvetlen okának megjelölése. (Tabula Smaragdina, 72.)
Egyesülés
1. Elképzelhető, hogy Egység felszólítás, vagy kívülről való beavatkozás nélkül, esetleg
spontán megvalósuljon. Erre már példa volt és van elég, de teljesen ki van zárva, hogy
egyesülés szabad elhatározás nélkül történhessék. Az egyesülés művelete személyes (szabad)
művelet. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 64. o.)
Egyház
1. ...amit általában ún. keresztény vallásnak neveznek, minden esetben el kell választani a
reális (evangéliumi) kereszténységtől. Devalvált idő, történet, történeti Egyház
(klerikalizmus) és keresztény vallás összetartozik, és megkülönböztetendő a reális (üdv-)
időtől, az üdvtörténettől, a valódi Egyháztól és az Evangéliumtól. (Tabula smaragdina, Mágia
szútra, 91. o.)
2. Énem tartalma sokaság. Ez a paradoxon nem a demokrácia, hanem az Egyház mellett
tanúskodik. Az Egyházat nem szabad összetéveszteni a klerikalizmussal. (Tabula smaragdina,
3. Az Egyház (az igazak közössége) hirdeti az igét, és a cselekvés számára teret nyújt. Az
Egyház azért, mert a létezés megalapítása nem valamely nép, vagy osztály, vagy vallás, vagy
nemzet előjoga. Az Egyház az egyetemes emberiség közössége. Már csak azért is, mert
egyetlen valóságos közösség van és ez az emberiség. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 236.
o.)
4. A megvalósítás (megvalósulás) személyes mű, de ez a személyes mű a közösséget építi és a
közösség a természetet és világot. Ezen belül minden határ immorális (őrület, betegség). Ilyen
immorális határ az emberiséget fajokra és népekre és nemzetekre és vallásokra és osztályokra
bontani. Az egyetlen morál a szabadság. Az egyetlen közösség az emberiség (az Egyház). Az
Egyházról tudjuk, hogy Isten országától nem választható el.
Az Egyházat a szabad ember építi szabadságával és szabadon. De az Egyházat építenie kell a
történet szigorában mindenkinek kényszer és szükség parancsára, ha negatívan is,
akármennyire nem akarja. A helyzet ma az, hogy a negatív építő erők túlsúlyban vannak.
Birodalmamat az én ellenségeim építik, ellenem, azért lesz az jól megépítve. (Tabula
smaragdina, Mágia szútra, 374. o.)
Egység
1. A valódi egység a dolgokban levő minden tulajdonság számontartásával és fenntartásával
teremti meg a dolgokban és a dolgok közt levő egységet. Az egyesítés kívülről egybeesik a
belülről való egyesítéssel. Az egyesítés felszólításra, az egyesülés szabadon történik. Az
egység megteremtésében a szabadság nem mellőzhető.
(Tabula Smaragdina, 65-66. o.)
43
2. Mit kell a világnak dolgoznia, hogy egy ilyen embert tudjon teremteni…(Jusztin)
3. A határtalan eggyé-levés a határtalan különbözés által tisztul meg.
(Scientia sacra III. 330.o. Hölderlin/
4. Az egység első, legfontosabb része a középpont, és minden egység csak a középponthoz
viszonyítva van. Úgy is mondható, hogy a dolgokban levő egyesülés tehetetlensége a
középpont műve. De úgy is mondható, hogy egyesülésnek a középpont felé való zuhanást
nevezzük. Éppen ezért egység az, ami a középpont körül tehetetlenségének mértéke szerint
helyezkedik el. A dolgok mindig összeállnak. Ezen alapszik a matematika. Ezen nyugszik a
fizika és a kémia. A művészetben ezt az egységet stílusnak és formának nevezik. A
biológiában ez az organizmus. A pszichológiában a karakter. A szociológiában a társadalom.
Minden lényeges élettevékenység egyesülés, a beszéd, a táplálkozás, az erosz. Csak
egységben tudunk gondolkozni. Az eszmék egységesítő értékek…
Az egység másik legfontosabb része az arculat, szám és arc egyben. Ezért, ami az egység és
csakis az egység sajátsága, hogy a középpont és az arculat között lévő viszony, mintha a
középpont arca lenne. Az egység a felszín és a lényeg egysége. A forma és a tartalom
egysége. A test és a lélek egysége. Nem azonossága és nem egyenlősége, hanem egysége, ami
azt jelenti, hogy az elemeknek, amelyek az egységben együtt vannak, különbözniük kell, ezért
és csakis ezért egyesülhetnek. (A magyar Hüperion II., 111. o.)
Éhség
1. Tele vagyunk éhséggel s amikor az ember megszületik, csupa éhség, anya- és apaéhség,
szereleméhség, anyagéhség, fényéhség, hataloméhség, híréhség, vagyonéhség, gyönyöréhség,
Istenéhség. Minden egyéb hazugság. Amíg az ember nem nyugszik bele, hogy semmi, írja
Simone Weil, addig szükség van bálványokra. A tehetségmámor bálványa az egyes szám első
személy. Az én. A tehetség terheltség. Az, ami nem nyilatkozott meg, előnyben van afölött,
ami megnyilatkozott. Tao. Wu-hszien. Purusa. A nemlétező erősebb, mint a létező. A
láthatatlan, mondja Hérakleitosz, erősebb a láthatónál. Az igazi erő az üresség, a súnjata, mint
a mahájána tanítja, az Ain, ahogy a kabbalisták írják. A szellem ott van, ahol nincs semmi.
Mindaz, ami van, ex nihilo keletkezett. A világot ebből a semmiből teremtették, ebből a
ragyogó nemlétezőből, aminél tisztább és erősebb és keményebb és üresebb nincs. Az
Evangélium azt tanítja, hogy boldog, aki szellemben szegény, mert az ájultságot levetette és
csak szomjúságát éli, ezt az emésztő kívánságot. Böhme a szent szellemet heilige Giernek,
szakrális sóvárságnak nevezi. (Patmosz I. 248. o.)
Eksztázis
1. Megigazulni annyi, mint mindabból a homályból és zavarból, nyugtalanságból és
szétszórtságból, amit az emberben az életéhség kelt, tudatos elhatározással kilépni és lényének
eredeti fedetlen tisztaságában élni.
(Eksztázis, 50. o.)
2. Az élet nem egyéb, mint eksztatikus állapot. Ez az eksztaszisz teremtette meg lényem
magját, az eyt, a sugárzó fénykeresztet, a kozmikus vulkánt és kristályt, ami az én
személyiségem, s aki én magam vagyok. Mert a forma sem egyéb, mint a lényeg eksztaszisza,
önkívülete. A test sem egyéb, mint a lélek önkívülete. A külső a belső eksztaszisza, a belső a
külső eksztaszisza. Ami fent van, az önkívülete, önmagán kívül való léte annak, ami lent van.
Ezért mondja Hermész Triszmegisztosz: ami fent van, az ugyanaz, ami lent van és ami lent
van az ugyanaz, ami fent van. A teória eksztatikus praxis és a praxis eksztatikus teória. Az
egyén a közösség, a közösség az egyén önkívülete. És minden kettősség közepén áll a
44
fundamentális centrum: a lélek és a test, a lényeg és a forma, a kint és a bent, a fent és a lent,
az én és a te, az egyén és a közösség középpontja és egybeesése, az androgün középpont és
konjunkció, amit Böhme Trinkturnak, a Kabbala Sekkinah-nak, Hermész Triszmegisztosz
Théleszmának hív, minden ellentét gyújtópontja.
A létnek ezen a hőfokán nyílik meg önmagától minden egoitás és válik minden ey mind a
háromszáz és hatvan fokban nyílttá. Itt válik minden kommunikáció maradéktalanná. Ebben
az enthusziaszmoszban valósul meg a nagy közösség, az emberek, a fajok, a népek, a vallások
rossz egoitásán túl a létező lények teljes közössége: az emberiség, s ezen is túl a közösség az
állatokkal, a rovarokkal, a halakkal, a madarakkal. (Arkhai 227. o.)
Élet
1. A merő élet ma nem egyéb, mint az ájultság egy neme. Aki csak él, annak arcán üres és
csalódott szomorúság, hiába van része fiatalságban és gazdagságban, gyönyörökben és
kényelemben, kiváltságokban és kitüntetésekben, dicsőségben és diadalokban. Aki csak él,
álmodik. Az a hit, hogy az abszolút jó az élet, elborzasztó következményekre vezetett.
Tudjuk, hogy aki életét megmenti, elveszthet valamit, ami ennél fontosabb. Az emberi létezés
határait a világi életre leszűkíteni nem lehet, s ha valaki mégis megteszi, csődbe kerül.
2. Leben ist kein Wesen, sondern Begierde des Wesens – az élet nem szubsztancia, hanem a
szubsztanciára való éhség, írja Baader. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 270. o.)
4. Az élet súlypontja az életen túl van. Ez az, amit túlvilági gravitációnak kell nevezni. Élet
soha egyetlen pillanatig sincs túlvilági, pneumatikus vonzat nélkül. Csak a magatartás
tiltakozik ellene. Tudja, hogy tiltakozik, még akkor is, ha nem tudja, hogy tudja. Van valami,
amit a hinduk tat szadbhava avédah kaszjának hívnak, ez a végső dolgokról való tudás állandó
jelenléte. Éppen végső kérdéseinkben rendelkezünk biztos tudás fölött: Isten, lélek, szellem,
létezés értelme, túlvilág, értékek, morál, üdv. E kérdésekről mindent tudunk, és mindnyájan
ugyanazt tudjuk. A túlvilág nehézkedésének, akár akarjuk, akár nem, mindannyiunk élete
engedelmeskedik, mert a túlvilág felé esünk. Aki tagadja, e valóságon nem változtat, de élete
a tagadásra rámegy. Sem a valóságban, sem a valóságról alkotott felfogásunkban egymástól
nem térünk el, mindössze életünkért való aggodalomtól ösztönzött hazugságainkban.
Azokban, amelyekkel önmagunkat kompromittáljuk, és önmagunkat megakadályozzuk, hogy
értelmünk világos és életünk tiszta legyen. Még egyszer alá kell húzni . Az életnek lét nélkül
értelme nincs. Az életen túl van a súlypont. Ha túlvilági nehézkedés nem lenne, csupán élet,
az élet aránytalanul széttenyészne, elmúlás és keletkezés között különbség nem lenne. A
kérdés nem az, hogy az elmúlást mennyire sikerül elodázni és az életet merő tartamában
meghosszabbítani, hanem hogy a sorsot mennyire sikerül értelemmel áthatni és
szellemtranszparenssé tenni. E gravitáció a biológia szintjén is dönt. (Szarepta 60. o.)
5. Már nem tudja, hogy az élet abszolút pozitívum, viszont mindaz, ami az élet folyamán
történik, teljes egészében negatív. Ez itt az a hely, ahol nincs megállás, nincsen semmi végső
és nemcsak hogy eredménytelen, hanem soha semmiféle olyan lépést nem tud tenni, amely
eredményes lehessen, sőt, ahol az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a
bukás és az egyetlen diadal az összetörés. (Patmosz I. 249. o.)
6. Életünk szövete lélekszövet, és erre, mint a kristályrácsra nőtt rá testünk misztériuma, és a
test nem egyéb, mint a lélek öröme, de mindaz, ami a testet megérinti, a lelket érinti, és ezért
ami szenvedést ébreszt, az a lélek szentségét sebzi meg. (Patmosz I. 453. o.)
7. A férfi és női lény egyaránt májá. Varázslat. Imagináció. Az élet minden alakjában
alapvetően feminin. (Arkhai 183. o.)
8. Az úgynevezett élet a létezés folyamatában nem is a legfontosabb állapot, az élet csupán a
lélek egyik sajátos stádiuma. Mint a nappali ébrenlét. (Művészeti írások I. 71. o.)
9. Az anyagban nem rejtőzik szellem, mert az anyagban nem rejtőzik egyáltalán
45
semmi. A vallás úgy tünteti fel, mintha volna belső élet. Az élet nem belül van, hanem
láthatatlan. De ez a láthatatlan nem láthatatlan, hanem látható. (Művészeti írások II. 315. o.)
10. Az életet mindig az a lény minősíti, akiben megjelenik. (A babérligetkönyv 323. o.)
Életéhség
1. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül kerülendõnek tartani. A létezés legmagasabb
foka, mondja a szúfi, hogy az ember ennek az elementáris mohóságnak dühödt lángjaiban
égve száll fel. Ez az, amit az iszlám mirázsnak nevez. Mert Istent a testével is kívánja, mint
Haladzs vagy Rabia. Meg akarja ízlelni és illatát be akarja szívni, ezért a szúfi Istentõl szerzett
tudását zamatos megismerésnek (marifa) hívja. (Patmosz II.176. o.)
2. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna, libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és
soha le nem zárható. Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve,
és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem. Ezért Böhme azt mondja,
hogy a Szent Szellem (pneuma hagiou) nem egyéb, mint szakrális sóvárság. Ez pedig ismét a
szavak helyes értelmezésén múlik. (Patmosz II. 177. o.)
3. A bõszült életszomjúság, mint természeti hatalom, elõjeltelen; létrontássá csak akkor válik,
ha az Én dolga lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is, ha
világi életéhség, de akkor is, ha szerzetesi aszkézis és önkínzás. Mindent magamnak. A
szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is, habzsolással és hajszával és szöges
korbáccsal. (Patmosz II. 178. o.)
4. Az életben a legnagyobb erő az életre való éhség, ennél csak egy nagyobb van: ennek az
életéhségnek megfékezése. A legnagyobb tűz az élet tüze, ennél csak az élet tüzének
megfékezése nagyobb. Ez az, amit a Katha-upanisad tapasznak hív. Ez az önuralom tüze. A
dolgok égnek, de már nem a libido, hanem az önmegtagadás tüzében; az ember ég, de már
nem az izgalom, hanem az izgalom legyőzésének tüzében. (Patmosz I. 337. o.)
Élet értelme
1. Az életnek csak akkor és abban az esetben van értelme, ha az valamely magasabb érték
szolgálatában áll. (Szarepta, 371. o.)
2. Mindaz, ami tehetség, produkció, érvénytelen. Ami megmarad, az az emberi lény. Csak az
ember tisztulhat és világosodhat meg és ébredhet fel, és ez az egyetlen eredmény, és végső
értelme annak, hogy életre született. (Patmosz I. 253. o.)
3. Legyen akár kiemelkedő történelmi alak, akár hétköznapi lény, az emberek túlnyomó
többségében az élet értelme homályban marad. Ez alól nem kivétel még Alexandrosz, még
Caesar sem, vagy valamelyik későbbi császár vagy pápa, költő, vagy szent. Mindenki
magában hordja küldetésének titkát. Ez a küldetés nem hivatás és nem kell, hogy
világtettekben nyilatkozzék meg. A küldetés mértéke görög szóval logosz. Dharma, mint a
hinduk mondják. Nem olyan szó, amelyet az ember valaha is kimondhat. E szó elhangzása
maga az ember. Logosz, mérték, szó, értelem. Az ember egész élete ennek az egyszeri, egy
énben kifejezett mértéknek betöltése, ennek az egyetlenegyszer megjelent misztériumnak
megfejtése. (Az ősök nagy csarnoka III. 348. o.)
Életmű
1. Az embernek önmagából mûvet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a mûnek
nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mû lehet ház, lehet festmény, lehet
ország. Akhilleusz nem írt verset, mégsem mondhatja senki, hogy nem alkotott mûvet,
tetteivel a heroikus élet mûvét. A szentek.
46
A mûvet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mû az emberi élet anyagából készül,
mintha egyetlen, sûrû és végleges alakja lenne annak, ami veszendõ; a mutatvány bravúr, ami
megtanulható és ismételhetõ. A mutatványból az ember hiányzik. A mûvet a hindu
hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetbõl készül, de megmarad. A mutatvány
nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mû az, hogy van valami, ami az életnél
több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy
legyen. De az örökben legyen. (Patmosz II. 184. o.)
2. A karma az ember összes gondolatának, szavának és tettének tömény alakja, az életnél
hatalmasabb térben, és ennek következményei alól kibújni nem lehet; az egyetlen, amit lehet,
a karmát felszámolni. A karma (életmû) felszámolása azonban szintén mû. Ezt a mûvet
Indiában nirvánának, Arábiában fanának nevezik. Ez a végleges mû; külsõ jegye nincs,
maradandósága abszolút.
Az ember élete túlnõ önmagán, és tömény kivonata oly szférában rakódik le, amely az élethez
hasonló, mégis más alakban és erõkkel az életre visszahat, és az életet a maga képére
formálja. (Patmosz II. 185. o.)
3. Az õskori szentkönyvek alapszavai számunkra nem akkor érthetõk, ha a tevékenység,
hanem ha az életmû gondolatából közelítjük meg. A vu-vej szó fordítása hûen nem nem-
tevékenység vagy nem-cselekvés, hanem az egyéni életmû építésétõl való tartózkodás. A
jógában a nivritti nem a maradéktalanul pacifikált és passzív tudatot jelenti, hanem az olyan
tudat nyugtalanságának elsimítását, amit az ember az életmû építésével kelt önmagában. A
nirvána nem nem-létet, ürességet és a semmit jelenti, hanem az individuális életmû
leépítésének végsõ tiszta és átlátszó állapotát. Mert az életmû megsemmisítése a lény abszolút
megmaradása. Az életmû mindig objektum marad, ha pedig objektum, a világhoz tartozik,
mulandó, változó, káprázat; ha nem objektiválódik, lény marad az abszolút létezésben.
4. Az élet nyers állapotban az önmagára való sóvárgás és éhség és hiány és szomjúság. Ez az
élet alvás. Ez a vad és beoltatlan élet. Keresztényül a megváltatlan. Hagyományul a
beavatatlan. (Patmosz I. 291. o.)
Életszentség
1. Az élet segítése iránt felvett magatartás csak negatív lehet. Nem bántani. Közvetlenül meg
sem érinthetem, csak megkérhetem arra, hogy tegye magát önmaga számára megérinthetővé.
Ha nem enged, össze lehet törni, hiába. Az emberi lét alapja nem az alkotóelemek harmóniája,
hanem az önuralom személyessége. Ez az életszentség, amelyet engedély nélkül érinteni tilos.
Az élet védtelen, és az egyetlen védelem a szellem. A háromszoros európai szakrilégium az
életszentség ellen a hazugság, az erőszak és a kizsákmányolás, az embert becsapni, kirabolni
és szabadságától megfosztani.
(Szarepta 79. o.)
2. Nem igaz, hogy csak más rovására élhetek, s amit élek, más elől élem el. Az élet autonóm
és centrális, és ha a magamét kibontom, ezzel senkit sem sértek. Sőt a magam erőinek minél
teljesebb kibontásával mindenkit, aki önmaga erőit bontja ki, emelni tudok. Az ember
életvonalát más csak akkor irritálja, ha a kibomlás nem a személyes középpontból történik.
Csak ha az ember abban a hiszemben van, hogy az üdv nem nála és benne, hanem másban és
másutt van.
(Szarepta 80. o.)
47
Életterv →üdvterv.
1. Nem igaz, hogy mindenkinek önmagán kell kezdeni, és nem igaz, hogy a közösség
megváltoztatásán kell kezdeni. Az egyik a individualizmus és a pszichológia, a másik a
kollektivizmus és a szociológia labirintusába vezet.
A helyes ez: van rövid- és hosszúlejáratú életterv. A rövidlejáratú az, hogy most mindjárt és
azonnal, mindenki, egyszerre és vezényszóra. Ez a diktatúra. Van hosszúlejáratú, amely nem
szab időt, mert a feladata súlyát látja. Nem törődik az idővel, tart, ameddig tart, de meg kell
tenni. Van végtelen lejáratú életterv, az egyszer s mindenkori áldozat. (Szabó Lajos f-
systemje). (Patmosz I. 121. o.)
Élettudat
1. Amely a halhatatlanságba való belépést nem halasztja el a halál utánra, hanem itt és most
kezdi meg. Számomra ez a híd, amely az őskort és a századot összeköti. Az ember örök
halhatatlanságideálja. Régebben az életet feláldozták a túlvilági üdvnek. Később a túlvilági
üdvöt feláldozták az életnek. Így az életet és a túlvilágot kettészakították. Az élet
megbecsülhetetlensége abban van, hogy aki tudja, annak minden pillanatában az örök nyílik
meg. Erről csak a régiek tudtak. Az örökért nem kell küzdeni, azt nem kell jótettekkel
megérdemelni, mert az nem jutalom, hanem tény. Észre kell venni. Itt van mindig és
mindenkinek. Abban a pillanatban, amikor az egyiket odadobom a másikért, mind a kettőt
elvesztettem. (Patmosz I. 275. o.)
Eleve elrendelés és szabadság

1. A mozlim fatalizmus, a kálvinista predesztináció és a múlt század szcientifikus
determinizmusa azt tanítja, hogy az élettervet az ember számára a magasabb hatalmak
világában elkészítették, és az embernek ezen változtatni, sajnos, nincs módjában. A mozlim és
a kálvinista hiedelem spirituális, a szcientifizmus determinizmusa materiális természetű.
Tudjuk, hogy a kezdet mindkét esetben rossz. A középen kell kezdeni. Aki a középből indul
ki, azonnal látja, hogy sem fátum, sem predesztináció, sem determinizmus nincs. A dolog
nehezebb és egyszerűbb. Szabadság van. Vagyis kockázat van és mérlegelés van és
lélekjelenlét van és tudás van és akarat van. És az életbe bevetett kockázatnak és áldozatnak
és mérlegelésnek és tudásnak és akaratnak üdvértéke van. (Tabula smaragdina, Mágia szútra,
273. o.)
2. Az ember nem akaratában, nem cselekvésében, nem gondolkozásában szabad, hanem
életképzeletében, vagyis abban, hogy mit imaginál. Kezdetben az imagináció ősképe az
édenkerti létezés volt, de az ember életképzeletének középpontjába fogadta azt, amivel a
sötétség hatalmai megbűvölték. Ezzel magára vette az állati létezés szükségszerűségét. A
megváltás e szükségszerűség alól felmentette, és új ősképet teremtett. Az ember
szabadságában áll, hogy a materializált kozmosz szükségszerűségében éljen tovább, vagy a
megváltást válassza. Az ősképet a kinyilatkoztatás szava mondja ki, de a szót az
életképzeletbe az embernek kell helyeznie. Ezt a sokak által annyira félreértett (nem értett)
helyzetet Pál apostol (Róm. 9:11.) a következőképpen fogalmazza meg: hogy Istennek szabad
választáson alapuló előre elrendelése fennmaradjon, nem a tett, hanem a hívó szó döntése
folytán (ouk ex ergón all’ ek tou kalountosz).
Természetes, itt egyaránt fontos, hogy
1. az előre elrendelés (determináció, szükségszerűség, ananké) érvényes mindenkire, aki
üdvét a materializált kozmoszra építi, de a szükség azonnal érvényét veszti, ha
2. az ember szabadon üdvét a létezés teljességébe helyezi, és itt
3. döntő ereje nem a tettnek van, hanem annak, hogy
48
4. az ember a hívó szót magába fogadja, vagyis, hogy azt életképzeletének középpontjába
helyezi. Ez Böhme Gnadenwahljának alapgondolata is. Lényeges ebben az, hogy az üdv
megszerzésében a tettnek (jócselekedet) egymagában és üresen jelentősége, mint begyakorolt
vagy erőszakolt, akár kultikus aktusnak, nincs (ouk ex ergón), de annál döntőbb az, hogy az
ember a hívó szót imaginációjába fogadja (all’ek tou kalountosz). A befogadás aktusa szabad.
Ezért az üdvhívásra az ember üdvválasztása (Gnadenwahl) a szabadságon nyugszik és az
ember üdvét nem az előre elrendelés (predesztináció), hanem szabadsága alapján szerzi meg.
A kinyilatkoztatás egyébként a szabadságra is és az üdvözületre is ugyanazt a szót
(eleutherosz) használja, mert aki magát felszabadította, az szabad, vagyis üdvét elnyerte. S
ezért mondja Baader (22. szútra), hogy a létezés legmagasabb értelme (egyetlen morálja) a
szabadság. S ezért kellett a 13. szútra magyarázatában azt állítani, hogy a realizálás
legfontosabb feladata a szabadság megszerzése és tevékeny alkalmazása. (Tabula smaragdina,
Elhatározás
1. Meg kell gondolni, hogy a ténylegesen végrehajtott cselekedetnek többé-kevésbé kellemes
vagy kellemetlen, de mindig látható következménye van. A ténylegesen végrehajtott
cselekedet azonban nem fontos; ami fontos, az a cselekedetet megelőző szellemi elhatározás.
Ez az elhatározás az, ami az embert jobbá vagy rosszabbá teszi, mert ez az elhatározás az, ami
az emberi lélekre hat. Az elhatározás ébreszt fel vagy altat el vonatkozásokat, kapcsolatokat,
szándékokat, rejtett képességeket, s ezek azok, amelyek aztán a világosság, vagy a sötétség
felé vezetik az embert. Csak az ura teljesen életének, aki a tetteket az elhatározásnál ragadja
meg. (Az ősök nagy csarnoka II. 280.)
Ellentmondás, ellenpontozás
1. A modern kor a messianizmus és a diktatúra feszültségének jegyében áll. Ez az egyetlen
hely, ahonnan lényünk egyetlen pillantással belátható. Ez nagyságunk. Nietzsche írja, hogy az
emberi nagyság egyetlen mértéke, hogy ki milyen ellentéteket bír ki. „Amiről szó van, teret
biztosítani az ellentmondásoknak, még akkor is, ha ezek az emberi ész számára
elviselhetetlenek, sőt éppen azért, mert elviselhetetlenek” (Saint-Exupéry). (Patmosz I. 120.
o.)
2. A védelem egyetlen módszere az úgynevezett ellenpontozás: megtalálni az archetípus
szimmetrikus ellentétét, a kettőt feszültségbe állítani, vagyis az egyiknek legtitkosabb
értelmét a másikban felismerni. Nem volt nagyobb megrázkódtatása, mint amikor a Krisztus-
Sátán kettősségben a Megváltó-Kísértő azonosságot felismerte. (Patmosz I. 223. o.)
Ellenség
1. Az ellenség a szellemiség kialakulásához szorosan hozzátartozik: az ellenkezés is éberség
jele. Kell, hogy az újnak ellensége legyen. Csak a közöny öl meg mindent. (Művészeti írások
II. 188. o.)
Ellenzék
1. A mai életben, ha az ellenzék a hatalmat megszerzi, nem tud mást tenni, mint az elűzött
kormányzat, csak azt még rosszabbul. Ha az életrend azonos, azon belül a tényezők változása
alig jelent valamit. (Patmosz I. 209. o.)
49
Elmélet
1. Nem szabad a prakticistákra hallgatni, akik mindent elkövetnek, hogy az elmélet hitelét
lerontsák és hogy azt az életből teljesen kiszorítsák. Az elmélet bármilyen rossz, tökéletlen,
lapos és erőtlen, mindig őrtorony a világ fölött. Csak, akinek nincs érzéke a perspektívára,
szállhat szembe az elmélettel, amely mindig távlatot, mértéket ad az ember kezébe, bármilyet,
de ad. (Művészeti írások I. 88. o.)
Elmélet és teória
1. A teória életrendet teremt, s ezért ha nem realizálódik, semmi értelme. Az elmélet épít,
vagy legalábbis építeni akar; a teória alapít, és alapítani több, mint építeni. Az elméleti ember
inkább megismer, a teoretikus inkább lát. Az elmélet nem úgy depravált teória, mint ahogy az
ötlet depravált eszme és a világnézet depravált vallás. Az elméletek egyes része az elméletek
elsőbbségét, más része a gyakorlat elsőbbségét hirdeti. A teóriában az elmélet és a gyakorlat
nincs külön. A teória azon a tényen nyugszik, hogy nincs olyan megállapítás, amelynek ne
lenne egzisztenciális súlya és morális konzekvenciája. Az elméletnek nincs mértéke, ezért azt,
ami absztrakt, vagy konkrét, nem tudja összetartani. Az elmélet helye inkább a tudomány és a
filozófia, a teória helye inkább a művészet és a vallás. Aki teóriát épít, annak egész életét meg
kell változtatnia. (Patmosz I., 76. o.)
Élőlény
1. Minden élőlény saját képére teremtett világába zártan él, s ennek a zárt világnak titka, hogy
mind a háromszázhatvan foka nyílt.
Az egyik élőlény világából a másikéba átmenet lehetősége nincs – és mégis, ez a világ semmi
egyéb, mint nyílt mező, az megy át rajta, aki akar. (Arkhai 218. o.)
Emanációk
1. A hagyományok azt tanítják, hogy a világot nem közvetlenül a teremtő alkotta, hanem
kisugárzó hatalmai. E kisugárzó hatalmakat (emanációkat) nevezték a héberek szephiráknak,
a hinduk pradzsapatiknak, az irániak amsaszpadoknak. Ilyen kisugárzott hatalom tíz volt. A
számsor első tíz egész számának értelme, hogy ez a tíz teremtő hatalom száma. Ez a
legfelsőbb hierarchia. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 43. o.)
2. Az első változás a buddhi. Az első kisugárzás (emanáció, aciluth, szarga). Az ahamkára
már a buddhi emanációja. Ezért mondja a vers, hogy az éncsináló már a változás változása.
Az ahamkára tizenegy irányba sugárzik: az öt buddhindrija (érzékelő érzék), az öt
karméndrija (cselekvő érzék) és a manasz (belső érzék).
A tizenegy indrija boldogságszerű, vagyis szattvaszerű. Bázisuk azonban a tamaszban van.
Lényegük szerint mégis szenvedélyből (radzsasz) valók. Ez a három anya jelenléte. (Az ősök
nagy csarnoka I., 272. o.)
Ember
1. Az embert megítélni csak a magasabb, természetfölötti erők számára feltárt tudat képes. Ha
pedig az ember tudatát a természetfölötti világ számára megnyitotta, autonómiájáról
leköszönt. Az ember nem autonóm lény, hanem fészke és telephelye kozmikus hatalmaknak
és erőknek. A tudat… az emberfölötti hatalmak bélyegének helye.
2. Az emberi egyéniségben az a legfontosabb, hogy szélsőséges helyzet… Ezt a határhelyzetet
fejezi ki az arc vagy a kéz… Ez a karakter… Minden ember ott áll, ahová az emberiség
50
egésze indult, de ahol meg kellett állnia, mert nincs tovább. Ez a nincs tovább az emberi
egyéniség. (Az Örök Ember útján)
Ember fia
1. Jézus Istent és önmagát azonosította. „Aki engem lát, látja az Atyát.” „Én az Atyában
vagyok, az Atya énbennem.” „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém.” „Mindnyájan egyek
legyenek, ahogy te énbennem vagy és én tebenned vagyok.” „Nem magamtól cselekszem,
hanem az Atyától, aki bennem cselekszik.”
Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta
le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülről nem
beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az
Istenember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget
tenni erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába
vegye fel. Csak más megfogalmazásban mondja ugyanazt, amit a Védánta: aham Brahman
aszmi – én Isten vagyok. Az Atya és én egyek vagyunk – ani vha-av échad. Ugyanaz, amit az
arab hagyomány mond: ana hoa – én az vagyok. (Scientia sacra III. , 76. o.)
Én
1. Az én közvetlenül az értelemből hajt ki. Ami annyit jelent, hogy a világértelem (buddhi) az
énben válik életszerűen használhatóvá, és a természet többi tattvája (belső és külső érzékek)
az énben válnak az értelem számára hozzáférhetővé. Az egymás közt levő viszonyaiban pedig
a természetbe szőtt Purusák énjük segítségével egyesülnek, vagy különböznek, közelednek,
vagy távolodnak.
A Szánkhja az európai metafizikáktól eltérően azt tanítja, hogy az énnek az emberben szerve
van. Az én nem a Purusa, hanem a Prakriti birodalmába tartozik. Európai nyelven ez úgy
fejezhető ki, hogy az én pszichológiai fogalom, és a személy fogalmával nem tévesztendő
össze. (Az ősök nagy csarnoka I., 271. o.)
2. Az igazi Én az isteni Én. Az Átman. Aki a halált és a félelmet nem ismeri, örökkévaló,
szenvedély- és szenvedéstelen, az, akinek van teste, de maga testfölötti, van szelleme, de
szellemfölötti, megfoghatatlan, megmérhetetlen, minősíthetetlen, halhatatlan, örök, nyugodt,
végtelen béke, mozdulatlanság, fény és tudás.
Az igazi Én él az ébrenlét tudásában, de itt csak a világos értelem, az igazi Én él az álomban
is, de itt csak a kép és az érzés; az igazi Én él a mély alvásban, de itt csak a mélység és a
nyugalom. Az igazi Én igazi állapota túl van az ébrenléten, álmon és alváson és egyszerre,
egy időben tudatos, mély, világos, érzéssel telt, nyugodt, képszerű. Az egyéni, emberi én
halandó; az isteni Én, az Átman, a Brahman, halhatatlan. (Az ősök nagy csarnoka I., 64.)
3. De az az én, aki vagyok, nem magam vagyok, hanem sajátságos meglazult függetlenségben
élő lény, valaki, aki természetes, de akinél nincs természetellenesebb. Sohasem fogadhatom
el, és egy pillanatra sem szabad megtagadnom. Javíthatatlansága fölött végzetes
kétségbeesésben vagyok, és szüntelen ellenőrzésre van szüksége, különben megkoszosodik és
karrierista lesz, vagy irigyli a diktátorokat. Milyen különös, hogy ez az én nem tud meglenni
nélkülem, hogy tükröm, és én tükre vagyok, magunkat látjuk egymásban,
összetéveszthetetlenül és elválaszthatatlanul, és vállalnom kell őt, holott szeretnék
megszabadulni tőle, viszem magammal át a határokon, és különösképpen ragaszkodom hozzá,
anélkül, hogy szeretném. Nem szabad elárulnom. (Patmosz I. 330. o.)
51
Érdek
1. Nincs és nem is volt soha más, mint érdekeltség. Bármit mondok és teszek és gondolok,
nem közömbös, hanem közvetlenül személyemben érint.
(Arkhai,179. o.)
2. A közösséget összetartó erők közül a legerőtlenebb az érdek, mert ez a legkézzelfoghatóbb,
és az erők közül minél láthatatlanabb és megmagyarázhatatlanabb valami, egységesítő ereje
annál nagyobb. (A magyar Hüperion II., 154. o.)
Erdőjáró
1. Ernst Jünger azt mondja, hogy van még remény, sok száz igazi európai él még közöttünk.
Ezt az embert erdőjárónak nevezi. Lehet, hogy az amerikai Cooper és Thoreau nyomán. Nem
kalandor. Kalandor inkább a tengerész, aki életét szereti ingó talajon élni. Nem szent, nem
hős, nem intellektualista. Ezek elavult fogalmak. Elsősorban fejlett jellem, akinek lényében
szellemi vonások vehetők észre. A terrortól nem fél. A stréberekkel és a hízelgőkkel nem
törődik. Nem készül karriert csinálni. Fegyvertelen, és ez benne a legfélelmetesebb. Nem is
dresszírozható. Komolyan lehet rá számítani. (Művészeti írások I. 23. o.)
Eredendő bűn
1. A keleti metafizikákban (India, Kína, Irán) az eredendő bűnről való tudat éppen úgy
megvan, mint a hébereknél, a kereszténységben és a mohamedánoknál, csak azt nem morális,
hanem értelmi korrupciónak, vagyis az értelem homályának, eltévelyedésnek,
aluszékonyságnak, alvajárásnak fogják fel. Ugyanúgy, mint az archaikus görögségben vagy a
Kabbalában, és a bűn jóvátétele itt is, ott is, mindenütt kötelező. (Patmosz I. 177. o.)
Érettség
1. Ha megérem és nagyon öreg leszek, de magas koromhoz megkapom azt a nyájas és derűs
bölcsességet is, amelyet annyira el kívánok érni, meg fogom írni a magyar borok kimerítő
katalógusát, mert ezt megírni nagy-nagy tapasztalat és még nagyobb nyájasság, derű és
bölcsesség nélkül nem lehet. Remélem, elérem a magas kort, és az utolsó években nem
kívánok dugáruként semmit sem hátsó zsebemben a túlvilágra csempészni; remélem, akkorra
már senkinek sem irigylem ki szájából a falatot és karjából a nőt; nem lesz eldugott bosszúm,
nem lesz tartozásom, és nem fogok botorul elmulasztott dolgokon keseregni. (A magyar
2. Nem érett, vagyis nem kész, nem teljes, nem végleges. Érett, vagyis különös módon telt,
készen van, egészen készen. Elért a határhoz, amelyen már nem léphet át. Amikor a mag
megérik, a növény munkája véget ért. Nem mehet tovább: azt az utat, amelyet fel kell adnia, a
magból kikelő másik növény fogja folytatni. Amikor az ember testében megérik, már nem nő
tovább, fejlődésében megáll, és útját az folytatja, aki az utóda. Amikor pedig az ember
szelleme érett, kész és végleges, meg kell állnia, valaki más az, aki az utat, amit megkezdett,
folytatja. Érettnek lenni annyi, mint eljutni ahhoz a határhoz, ahol a növés befejeződött.
Megérett: alkalmas lett arra, hogy befejeződjön és meghaljon. (Arkhai 33. o.)
Ergon
1. Ergon tevékenység, amit az ember ház építésével végez, és a tevékenységben benne van a
ház, mint kész mű, ha téglát hord, meszet kavar, gerendát farag. Pragma az, ha az ember egy
üres gyufásskatulyát a vonat ablakán kihajít.
(Scientia sacra III., 198.)
52
Erkölcs
1. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni erkölcstelen. (Scientia sacra III.,
80.)
2. Az igazi erkölcs nem társadalmi jelenség vagy termék, nem kiválóság és nem érdem,
hanem az égnek a földdel és az embernek az örök világrenddel való egybehangzása
(muzsika). Az erkölcs alapja metafizika. (Az ősök nagy csarnoka II. 26.)
3.
Erósz
1. Az erósz a teremtés, az eredet, az ősszületés, az egység, az egyesülés
vágya – a személytől való megszabadulás – a szellem rabsága alól való szökés – egyesülés az
élettel – az evés erósz: az ember egyesül a megevettel – az ivás erósz – misztérium – az ebéd
az evő és a megevett esküvője – egyesülés – „kristallene Entrücktheit” (Kristályos önkívület)
– „ahogy az ébredés virágzik a fény ömlésében”. (Művészeti írások II. 88. o.)
2.
Erotika
1. Az életéhség az erotikus igényeket és követeléseket is hallatlanul felfokozta. Ez a vonás az,
amit a jelenben a puritánok a legindulatosabban kárhoztatnak. Ennek az erotikus tömegláznak
azonban lényeges ismertetőjele, hogy nem is erotikus, hanem inkább szexuális. A kettő között
a különbség az, hogy az erotika az embert összefűző szociális szenvedély, a szexualitás
természeti kényszer. Igen sokan és igen sokszor beszéltek már arról, hogy a szexualitásnak az
erotikához, még inkább a szerelemhez kevés köze van, mert a szexualitás nem személyes.
Nem kizárólag egyetlen emberi lényhez kötött vonzalom. A modern kor animalitása ez a
szubhumánus hideg görcs, ami szintén a zöld karakterológiájához tartozik. (Patmosz I. 185.
o.)
2. Honnan tudom, hogy a lét csak az eksztázisban és az enthusziaszmoszban van? Minden
megszólíthatóság eleje, közepe és vége az erotikus megszólíthatóság. Minden kommunikáció
ősképe az erotikus kommunikáció, amelyben az ember teljes lényével, életre-halálra, testtel-
lélekkel vagy részt vesz, vagy kívül marad, és átkozott. Az erotika persze nem a lesorvadt
létben a meztelen gyökerek ingerültsége, – hanem az egyetlen enthusziaszmosz és az egyetlen
eksztaszisz. Csak akkor vagyok teljesen önmagamon kívül, ha teljesen a másik lényen belül
vagyok, és akkor tudom az egészneműség egységét helyreállítani. Ezért minden aktus őse az
erotikus aktus, ezért minden nézés, minden hallás, ízlés, tapintás, gondolkozás, álom való
lénye az egyesülés, az erósz. Egyesülés a táplálkozás, a tanulás, a gondolkozás, a beszéd, az
írás, – a szemben levő erotikus hatalom kihívása és csábítása: a hang, az öltözet, a mozdulat, a
csábítás nagy iskolája a művészet. Az őrület misztériumának értelme az egyesülés. Egynek
lenni. Teljesnek lenni. (Arkhai 252. o.)
3.
Értelem
1. Apollón a jeges értelem lángja… Ez a szellemi szenvedély, nem a vörös tűz, hanem a kék
és a zöld. Amannál tisztább, keményebb, szigorúbb. Az a föld lángja, ez az éteré. Az a sötét
láng, ez a fényes. Az a vér, ez a szellem.
(Arkhai, 30. o.)
2. Az értelem megszabadításán kell kezdeni. Az →érzelem és az →akarat önmagában vak.
Először az értelmet kell felszabadítani, ahogy a keleti metafizika teszi. Meg kell tanulni látni.
53
Európa az értelemben megszabadított embert bölcsnek nevezte el, de az elnevezés ellen
tiltakozom. Ez az ember, akire gondolok, a többitől egyáltalán semmiben sem különbözik, és
nem emelkedik ki. Nincs is külön neve. Ez, ahogy Csuang-ce mondta, a nevezetes
névtelenség állapota. Egyszerűnek lenni. Normálisnak lenni. Mialatt a többi csak részlegesen
van itt, ez az ember teljes egészében. Miért? Mert normális. Mert az értelemben van az
alapállás centruma. Itt van a fundamentum absolutum. Minden akarati és érzelmi életnek
homálya van. Inkább a megszállottság egy neme. Minden ellen tiltakozom, ami az éberséget
lefokozza. Pál apostollal szólva: az akarat alapszava a hit, az értelemé a látás. És nem a
hitben, hanem a látásban kell élni. A hit csak vallás; a látás az igazságban való lét. János
centrális fogalma ez az igazság, a Szent Szellemet az igazság szellemének hívja (pneuma tész
alétheiasz). Az embernek önmagát tudatosan és éberen istenhasonlóvá kell tenni. Az érzelem
és az akarat szentjei benne ragadnak az időben és a korban, és gyakran ott fel is
morzsolódnak. A normális ember értelmi tisztasága túl van az időn, mert a kezdetek
kezdetének fényéből szerzett meg annyit, amennyit tudott. Nem hiszek másban, mint a
világosságban. Azt a gondolatot, hogy az egyedül helyes életrend a szereteté, csak azért
fogadom el, mert ez az egyedül értelmes. Ami ezen kívül van, az nonsens. (Patmosz II. 67. o.)
3. Az értelem semmiféle rejtett és homályos és zavaros dologtól nem ijed meg, és az elől nem
zárkózik el. To pneuma panta ereuna, mondja Pál: az értelem mindent felkutat. J. D. az
értelemre helyezkedik. A vallás jó-rossz, erény-bűn ellentéteit átlépi. A legmagasabb tantra-
archetípust realizálta, azt, amit a tibeti láma, semmit sem vesz komolyan, csak ami a
megismerést fokozza és tágítja, vagy szűkíti és csökkenti. Felszabadít, vagy megkötöz.
Rendez, vagy feldúl. Felemel, vagy süllyeszt. A morális jó és rossz megkülönböztetése
valláshoz vezet, a vallás pedig pszichikus inflációhoz, és az ember egyensúlya felborul. Mint
Csuang-ce vagy Hérakleitosz, elveti a zsiványt, de éppúgy elveti a szentet is. Az éberség az
egyetlen. Dnyána-móksa, mint Shankara mondja: a megismerés a megszabadulás. (Patmosz I.
226. o.)
4. Az emberi értelem az életen túl tud lépni. Az értelem feladata pedig nem az, hogy az életet
kiszolgálja, hanem éppen, hogy az életösztönöket a magasabb rendű lét megismerése
érdekében megfékezze. (Patmosz I. 351. o.)
Érték
1. Az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik.
(Az öt géniusz (külföldi kiadás), 34. o.)
Értelmi tisztesség
1. Az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) megkívánja, hogy az ember önmagában a
hazugság lehetőségét fenntartsa. (Patmosz I. 115. o.)
Ész
1. …az ész a léleknek nem primordiális képessége. Mindössze siderisches Produkt, vagyis az
anyagi kozmoszban folytatott létezés mellékterméke. A primordiális képesség az
→imagináció. Az imagináció pedig tulajdonképpen a →hit, vagyis az a →varázslat, amely az
akarat szenvedélyéből lobban ki. Csak mondja tovább, szól Bormester. Az ész az anyagi
kozmoszban, a csillagok mágiájában keletkezett, és ott is marad. A misztériumot nem éri el. A
dolgok végleges megértése az ész számára reménytelen. Az ész, ahogy Böhme írja,
véleményeket csinál, és akaratát az őrület jegyébe állítja – (Karnevál I. 388. o.)
54
2. Amit Saint-Exupéry mond, teljes mértékben fennáll: az ész valamit csak a szeretet
szolgálatában ér. (Patmosz I. 117. o.)
3. Az absztrakt logikában való bizalom valószínűleg tájékozatlanságból származott, mert nem
volt tudomása arról, hogy reason is always mad a little, vagyis az ész mindig őrült egy kicsit.
Aki tudja, hogy vegyileg tiszta ész nincs, az ezt a tévedést elkerülheti. (Arkhai 372. o.)
4.
Eszköz
1. Az eszközzel az ember legyőzi a természetet, de az eszköz legyőzi az embert is. (Arkhai
100. o.)
Esszé
1. Az esszé a tájékozódás műfaja, tartalma az érzékenység növelése. (Szarepta, 311. o.)
2.
Esztétika
1. Az esztétika a görög aiszthésziszből származik, ami érzékelést jelent, és abban a hiszemben
van, hogy a zene, a festészet, a költészet a szem és a fül dolga. A gondolat más művészeteknél
már csődöt mond. A görögök, akik abban a hiszemben voltak, hogy a művészet alapja az
érzék, éppen úgy, mint az utánzáselméletben, itt is korlátoltaknak bizonyultak. Az érzék, mint
tudjuk, libidó-jellegű és az életéhség szerve. A művészet pedig végtelenül más és határtalanul
több, mint merő életéhség. Ha csak a libidó lenne, senkinek se jutna eszébe festés közben
meghalni. (Művészeti írások I. 40. o.)
Esztétikai egzisztencia
1. Esztétikai egzisztenciát élni annyi, mint az élet veszélyének nem tudatában lenni. Ennek az
embernek arról, hogy ittlétének mi a tétje, sejtelme sincs. Az esztétikai egzisztencia az
életéhség körén belül áll, a „halálkészültségről” mit sem tud, és kétségbeesett erőfeszítéssel
szeretné az életet úgy berendezni, „mintha örökké weekenden lenne.”
(Életünk?)
2. Az esztétikai egzisztencia mindenütt az előkelő idegen. Az élet célja az élvezet. Persze
élvezni különböző színvonalakon lehet. De a háború előtti polgárság esztétikája nagyobbára
egyforma volt abban, hogy életélvezetének bázisa: bizonyos kényelmetlen tényekről nem
tudomást szerezni. Goethei volt abban a tekintetben, hogy nem szeretett olyan botrányos
szavakat kiejteni, mint amilyen például a válság. (Szarepta, 325. o.)
3. Esztétikai egzisztenciát élni annyi, mint az élet veszélyének nem tudatában lenni. (Az ősök
nagy csarnoka III. 275. o.)
Etad vai tat

1. Egy Isten van; ez az Egyetlen az Átman. Ami rajta kívül lenni látszik, az varázslat. Így
tehát minden személy, dolog, esemény lényegében Egy. Az értekezés ezt úgy fejezi ki, hogy:
„ez nem más, mint az”. Szanszkrit nyelven: étad vai tat. A „tat” szó azonosságot jelent. (Az
2. Az emberi testbe a nyílásokat a teremtő fúrta. Az ember kifelé kezdett nézni, és a varázslat
(májá) sokszerűségében kezdett elkallódni. A bölcs azonban, aki a halhatatlanságot, az örök
55
Átmant keresi, újra visszafordult, és az isteni Ént felfedezte. Így tehát az étad vai tatot csak az
érti meg, aki a lélek őseredeti állapotába visszatérőben van, – aki a sokszerűségtől elfordul,
aki a teremtő által fúrt nyílásokat lassan újra betömi és befogja, és elkezd befelé nézni tudni.
Persze, az advaita alapján már tudjuk, hogy nincs kint, és nincs bent. Kint – ez annyi, mint a
varázslattól elbűvölve a sokszerűségnek felülni, és a sokaságtól megszédülni; bent – ez annyi,
mint a varázslatból felébredni, és feleszmélni arra, hogy „ez nem más, mint az”. (Az ősök
État primordial →alapállás
Európai gondolkodás
1. Az európai gondolkozás a tehetséges személyiség, de nem az abszolút szellem jegyében áll.
Az igazsághoz több kell, mint érdekes embernek lenni. (Patmosz I. 475. o.)
Evangélium
1. Az evangéliumot azok, akik a kereszténységet vallásnak, vagyis a publik ünnepélyes
agóniájának, s így mártírságra való felhívásnak tekintik, szomorú könyvnek tartják. Ez
azonban semmit sem jelent. Az ünnepélyesek még Rabelais-t és Nietzschét is szomorú
könyvnek tartják. Abban a pillanatban, amikor az ember rájön arra, hogy a kereszténység nem
vallás, hanem éppen a vallások alól való felszabadulás, s az egész, amit eddig hittek sajnálatos
történeti tévedés volt, akkor valami különös dolog történik. Az ember megérti, hogy az
evangélium a világ legderűsebb könyve. Az a könyv, amely az egyetlen az összes könyv
között, – a világot teljes egészében, minden kirekesztés és kifogás és kritika nélkül elfogadja,
és igent mond rá. A könyv nem egyéb, mint tündöklő fehér humor. Jézus e humor mestere,
aki ebbe a fehér humorba vonta be még szenvedéseit és halálát is. Az evangélium, mint a
régiek mondták, a békesség Örömhíre, s amikor az ember ezt megérti, abban a pillanatban úgy
érzi, hogy elpattan benne valami. Közel kétezer éves publik hazugságtól szakad el. Mert a
vallás minden agónia között kétségtelenül a legünnepélyesebb. Ezt mindenki tudja még akkor
is, ha ellene kézzel-lábbal, papi sereggel és ezer évekig hadakozik. Az az ember, aki Jézus
halálát úgy érti meg, hogy a gonosz Channan megölte őt, de talán meg lehetett volna menteni,
az egyszerűen komikussá válik. Nem! Jézus halálával megmutatta, hogy az áldozat a jó
követelte szükségszerű rossz (le sacrifice est le mal nécessaire au bien). A szükségszerű rossz,
ami az áldozatban van, még csak el sem éri a végtelen jót. Mindaz a hülye, komisz, aljas,
piszkos borzalom, ami századunkban oly virulens, életünk alapvető szépségét, nagyságát és
jóságát még csak meg se tudja érinteni, sőt azt hallatlan módon felerősíti és feltüzeli. (Arkhai
423. o.)
2. Én, kérem, az egészre tartok igényt. Az egész világra és az egész létre és az egész korra.
Semmit sem vagyok hajlandó visszautasítani. Semmit sem akarok elszalasztani abból, ami
van. S amikor kerestem azt a magatartást, amely minden meggyőződésen és világszemléleten
túl az egészet nekem nyújtja, megtaláltam a derűt, és megtaláltam ezt a derűt ott, ahol a
legkevésbé vártam, az evangéliumokban, találkoztam Jézus mosolyával, és megértettem mi a
békesség Örömhíre. (Arkhai 425. o.)
Exouszia
1. És most következik Böhme legnagyobb lépése. Felteszi a kérdést, hogy miben és hol volt
és van a Teremtőnek az a hatalma, amellyel a sötét harag világát markában tartva, azt örökké
s minden pillanatban a sugárzó szeretet varázsvilágává tudja tenni? A válasz: ez a hatalom a
56
mágikus Igében (Logosz), a testet öltött fényben, a szóban, Isten fiában van. Az Ige (szó,
Logosz, szeretet, Krisztus) az, akivel a Teremtő a mélységeken uralkodik. Az egyetlen
hatalom, akinek az abyssus engedelmeskedik, mert engedelmeskednie kell, mert a létezés
legmagasabb hatalma az Igében van. Ez az, amit az Evangélium (főként Márk és Pál)
exousziának (főhatalomnak) nevez. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 289. o.)
Fantázia
1. Böhme azt mondja, hogy a fantázia (mint az ész) merőben az asztrálkozmosz erőinek
felfogására és ezek szerint a fantázia (és az ész) merőben a kozmoszban folytatott életben való
tájékozódásra alkalmas. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 276. o.)
Fasizmus
1. A fasizmus-bolsevizmus kísérlet a totális élethazugság megvalósítására. Az, amit mond, és
az, amit tesz, egyetlen pontban sem érintkezik. (Patmosz I. 275. o.)
Fej
1. Anélkül, hogy az ember itt a fiziognómia részleteibe menne, annyit mindenesetre meg kell
említeni, hogy a fej a szubjektum teljes megjelenése és megvalósulása. A fej alakja a gömbbel
való szenvedélyes feszültségben formálódott, és arcjátékában állandóan formálódik, amint
rajta a jó és a rossz egoitás, a forma és a formula, az egyéni individuál-kozmosz – individuál-
glóbusz és az általánosság elmosódottságában megszólíthatatlan típus küzd, és amint e
küzdelem az arcon nyomait örökre meghagyja. Mert minél ideiglenesebb, szétszórtabb,
általánosan típusszerűbb az arc, annál kevésbé megszólítható, annál kevésbé szociábilis, annál
inkább a rossz egoitásban él, annál közhelyszerűbb és jelentéktelenebb; minél formaszerűbb,
zártabb, individualizáltabb, annál megszólíthatóbb. (Arkhai 241. o.)
Fejlődés
1. A regényben az ember fejlődik. A fejlődés történeti folyamat. A konfesszióban tehát az
ember nem mitikus metamorfózison esik át, az emberből nem csillag lesz, fa, kentaur,
istenség, hanem az ember a történeti fejlődést csinálja végig, és a létezés magasabb műveletei
számára alkalmas lény lesz, személy. A konfesszió nem egyéb, mint az a módszer, amely a
sorsot feloldja. Feloldja pedig azért, mert számára a sors kategóriái már szűknek bizonyulnak.
(Arkhai 311. o.)
2. A regény oksági viszonya nem szcientifikus, nem racionalista, nem pszichológiai, nem
történelmi. A regényben az ok és okozat összefüggése üdvtörténeti. Ami azt jelenti, hogy a
regényben az események mindig a legnagyobb veszély irányában mozognak. Az ember a
legnagyobb rongáltság irányában fejlődik. Mindig a bűnök, a hibák, a vétkek, a gyarlóságok,
a defektusok irányába. Ez teszi nemcsak indokolttá, hanem követelménnyé, hogy a regénynek
konfesszionális tudata legyen, ami más szóval annyi, hogy a regény tartson maximálisan
igazságos szemlét önmaga fölött. Abban a percben, amikor valamit kifelejt, vagy elnéz, vagy
elnézhetőnek tart, felületes, elfogult, befolyásolható, ismét hibát teremt, és az események a
következő pillanatban a mulasztás irányába zuhannak. Ez az üdvtörténeti kauzalitás. (Arkhai
338. o.)
3.
4.
5.
57
Fény
1. Az arany (aurum) nyelvbeli gyökere (aur - fény) jelzi, hogy a világosság és a ragyogás
féme… Az emberiség gazdasági értékelésének alapja mindig az arany volt és az is lesz. Az
emberiségnek fény-valutája van. A legfőbb érték a világosság. Ez minden gazdaság Nap-
alapja.
(Tabula smaragdina, 120. o.)
Felébredés
1. Az átmanra való felébredés nem jelenti azt, hogy az ember valamivé vagy valakivé lesz,
nem jelenti azt, hogy tettekkel, törekvéssel, fegyelmezéssel elérje. A felébredés az emberi
törekvéstől teljesen független. Nem lehet kutatás eredménye, nem lehet rá hatni tudással és
kegyes cselekedetekkel. Még maga az írás is csak annyiban segítség, hogy az őrületszerű
megzavarodásból származó hasadást és homályt eltüntesse, illetve eloszlassa. A
kinyilatkoztatás maga, a Véda sem idézheti a lét egységében való teljes éberséget, csak: nem
nélkülözhető, és ahogy Csuang-ce mondja: minden akadályozó mozzanatot távol tart. A
léleknek magának kell feleszmélnie, s ami ebben a kellben a misztérium, hogy a kell is, a
feleszmélés is olyasvalami, ami nem történik, nem esik meg, mert amikor az ember felébred,
nem történik semmi. (Scientia sacra II., 151.o.)
Felelősség
1. Az ember nem lehet elég óvatos olyan elmélet iránt, amely valamely válságos
életjelenséget külső okoknak tulajdonít, és az embert a kötelező felelősség alól fel akarja
menteni. Az első ok mindig az ember. A felelősséget nemcsak tisztességből kell vállalni,
hanem mert ez így értelmes, így van lehetőség arra, hogy az ember a helyzeten, amelyet
felidézett, a maga akaratával változtasson. (Patmosz I. 478. o.)
2.
Felnőttség
1. Felnőttnek lenni elsősorban annyit jelent, hogy az ember a közösségbe épült. (Patmosz I.
280. o.)
2.
Felszabadítás
1. Ez a felszabadítás monumentális aktus. Monumentalitása abban van, hogy a világ
(teremtés) nem merev mű (nem, mint ami benne a törvény, nem a szükség, nem a gép, nem az
ananké), hanem éppen a legnagyobb mértékben rugalmas, és a világ az erőbevetés irányában
mindig annyit tágul, amennyi és amilyen értékű erőt (tulajdonságot) valaki belévet. (Tabula
smaragdina, Mágia szútra, 372. o.) →dnyána móksa
Felvigyázók →egrégorosz
58
Fény
1. Ez az első fátyol a fény. A fény az első „valami”, – az első varázslat, amely már nem az
abszolút éberség, nem a Kifejezhetetlen és Megnevezhetetlen és Megfoghatatlan. A fény az
éberség első elhomályosulása. (Arkhai 199. o.)
2. Fényből vagyunk. Fényből van a szín és fényből van a hang és fényből van az íz és a szag
és az elem és a gondolat, és fényből van a személy és a személy világa. A fény a matrix, a
mater. A fény a Kimondhatatlanon és a Megfoghatatlanon az első fátyol, azon, ami maga túl
van fényen, és túl van minden megnyilatkozáson. A fény az első anyag, az első májá. (Arkhai
246. o.)
Fénykáosz
1. Nem tudni pontosan, milyen határt lépett át, előre vagy hátra, fel vagy le, de környezetével
a kapcsolat egyszerre csak megszakadt. Nem mintha. Tényleg megszakadt. A körülötte levő
tér üres fénnyé változott. A mennybolt, az út, a ház, a szikla. Különösen a szikla. Olyan
fénnyé, amelynek minden atomja fény, külön ragyogott, mint a kis napgömb,
megszámlálhatatlan kis csillogó napocska, izzó aranyban tündöklő csillag, és mind szikrázott
és keringett és szállt és lebegett és hintázott és cikázott egymás fölött és alatt, és egymáson
keresztül. Már magában véve ez is különös volt, de Grassi biztosan tudni vélte, hogy ez a
fénykáosz, ez itt a valóság. Ez volt a még különösebb. Nem volt szép. Ez volt az, amiből a
szépség keletkezett. Semmi csoda. Semmi elragadtatás. Ez az itt, ami van. Ráismert, de nem
mintha valaha is tudott volna róla. Ez a létről való első tapasztalat. Minden megrázkódtatás
nélkül felismerte, hogy ez az, ami mindig volt, és mindig lesz, ez a fényűr, amely tele van
fénnyel és semmi egyébbel, csak sűrű és tömör fénnyel. (Szarepta, 342. o.)
Férfi és nő
1. Ahogy a férfi pokoli szenvedélyeit éteri értelmével ellenpontozza, a kettőt emberi voltával
tartja egyben, a nő is kénytelen diabolikus szépségét az angyali kedéllyel ellenpontozni és
földasszony voltával egyensúlyban tartani. A nő ilyen módon szabadabb ördög lehet, mert
mélyebben angyal és kizárólagosabban asszony. A virágzó test, amelynek titka a szűzies szív.
(Titkos jegyzőkönyv, Püthia, 218. o.)
2. Ahogy a férfinak a nő egyszer anya, egyszer leány; a nőnek a férfi egyszer apa, egyszer fiú.
3. A férfi Énnek meg kell gyulladnia egy női Énen, és a női Énnek egy férfi Énen, mert ha
zárt marad, sohasem lép viszonyba a kettővel, nem éghet el és nem válhat soha Eggyé: örökre
pont marad és örökre felület, örökre kettő marad… a polarizált élet titka, kényszere és
feladata, hogy a zárt Énnek pólussá kell lenni és tüzet kell fognia.
4. Arról, hogy nőtől nőismeretet várjunk, le kell mondani, sokkal inkább, mint arról, hogy a
férfi megismerje a nőt.
A nők feladata más, és a nőkkel való együttélés feladata más, mint amiről teória készíthető.
Vagy, ha így jobban tetszik, a nőkről szerzett tapasztalat éppoly kevéssé adható át, mint
művészi módszer, vagy vallásos tudás, ahogy nem adható át semmi, ami mélyen személyes,
még mesterség sem. (Arkhai 163. o.)
Fermentáció
1. A fermentáció, vagyis festés, más szóval avatás (beavatás), a kinyilatkoztatás egyik
legfontosabb szava. A görög nyelvben ez baptidzein. Tévesen úgy fordítják, hogy keresztelés.
Tulajdonképpen avatást jelent. Avatni annyit tesz, mint festékkel, színnel átitatni. Vigyázat!
59
Nem színteleníteni. Nem minőségtelenné és nem üressé tenni, hanem befesteni. És még
egyszer vigyázat! A festék, (szín) nem a dologra kent felületes máz, hanem alapminőségének
jellege és karaktere. Az emberi létezésnek van ilyen alapszíne és a keresztény beavatás
(realizálás) nem egyéb, minthogy az ember önmagát ezzel az alapszínnel átitatja. Ez az
úgynevezett keresztelés. Az avatás egyébként minden esetben valamely részbe való beavatás,
ezért a keresztelt a keresztségben nevet kap. A keresztény beavatás annyit jelent, hogy az
ember nevéhez még a Megváltó nevét is elnyeri, mert a Megváltó fermentumával avatják.
Film
1. A regény a sors kialakításának jogához való ragaszkodás. Az élet minden mozzanatban
való személyes részvétel szenvedélye, és ez a moziban egyetemes érvényű lett. A mozi nem
színház, nem dráma, hanem szemléletes regény. A film témája mindig az egyéni üdv. Kaland,
üldöztetés, nehézségek, bonyodalmak, hányattatás, véletlen. A film példátlan hatását annak
köszönheti, hogy az üdvtörténetet legalább egy ponton mindig érintenie kell és érinti is.
(Arkhai 323. o.)
Filozófia
1. A filozófiában az ember nem gondol, hanem gondoltatja magát valamivel, ami több, mint
az ember.
(Arkhai,22. o.)
3. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy, hogy a legkönnyebb: nem
csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.
(Arkhai,23. o.)
Fix system
1. Egyetlen rendszer van kezdettől fogva, nincs több, és elképzelhetetlen, hogy több legyen.
Ez a rendszer az f-system (fix-system). Erről mindenki tud, sőt eszerint gondolkozik és él és
dolgozik és értékel. Nem tudunk nem egységesen értékelni. Aki nem egységesen értékel,
hazudik. Az egyetlen értékelés, amely az élet egész gazdagságát magába foglalja. Nem
engedhető meg, hogy két álláspont legyen. A leghalványabb árnyalat is vérre megy. Az
emberiség egysége abszolút tény. Ami ezt az egységet megbontani látszik, az az egymásról
való nemtudás. (Patmosz I. 100. o.) →alapállás
2.
Fiziognómia
1. De Kassner teológiája nem történetfilozófia. Ő maga fiziognomániának nevezi, és azt
mondja, a dolgot nem akkor ismerem meg, ha azt elemzem, vagy ha történeti keletkezésében
genetikusan nézem, hanem ha arcában lévő értelmet megfejtem. Kassner nem analizál, és nem
az eredetre megy vissza, mert mindez arctalan. Ábrázol. Ez az ábrázoló fiziognómiai módszer
az, amelyért a gondolkodók inkább művésznek, a művészek inkább gondolkodónak tartják. A
fiziognómia módszere: a dolgokban az arcot és a számot szembesíteni. Alkalmazható
emberre, korra, népre, művészetre, történetre, tudományra, gondolatra, elméletre és tárgyakra.
Mindenütt beválik. A fiziognómia egyforma távolságban áll a képlet és a pszichológia között.
Nem számítás, hanem látás kérdése. (Szarepta, 322. o.)
60
Fogalom
1. A fogalom pedig olyan szó, amely a gondolkozást és a cselekvést egyaránt érinti; amelyben
a fej és a kéz egyformán érdekelve van. A fogalom az a szó, amelynél fogva a dolgokat meg
lehet fogni. De nemcsak megfogni, hanem el is gondolni, és nemcsak elgondolni, hanem ki is
mondani. Mint a latin principium, ami semmi egyéb, mint a primum és a capio összetétele, s
annyit jelent, mint először és elsőnek megragadni. A torkát elkapni és foglyul ejteni. A
fogalomban a szó és a gondolat és a tett trinitárius egységben él. A német Begriffben a
jelentés a tett felé tolódik; a francia notionban a látvány felé, és közeledik a signumhoz és a
signaturához, mert note annyi, mint jel és jelkép és bélyeg. (Arkhai 177. o.)
2.
Forma
1. A forma a közép, a centrum, minden mérés alapja, mert a forma kicsinységétől és
nagyságától független (entièrement indépendant du grandeur des figures, mondja Guénon). A
forma a határozott és individualizált términőség (espace qualifié). Az imagináció világában
nem is szerezhetünk tapasztalatot másról, csak individualizált términőségekről, vagyis
formákról. A mérték egyébként a matériától, a mátrixtól, a májától nincs külön, hanem vele
egy. Pontosabban a mérték és a sacra materia ugyanaz. Csak a materia diabolica veszti el a
mértéket – ez az anyag-anya rossz egoitása: a májá fennhéjázása és elaljasodása. Guénon azt
mondja, hogy a szanszkrit mátrá szó, amely mértéket jelent, ugyanaz, mint a mater és a májá.
Az imaginációban, vagyis a lefokozott éberség állapotában a legegyszerűbb hang, szín,
mozdulat, gondolat, jel már alakban jelenik meg. Vonalat sohasem látunk, csak alakot a
síkban vagy a térben; hangot sohasem hallunk, csak hangképeket; lénnyel sohasem
találkozunk, csak állattal vagy madárral vagy emberrel. Mindezek ideiglenes formulák.
Ezekből kell megteremtenünk a végleges formát: saját képünkre a világot. (Arkhai 239. o.)
2. A formának két gyújtópontja van, ezért az mondható, hogy a végtelen befogása a végesbe.
A végtelen megfogva és bezárva, és ha a végtelen belőle hiányzik, csupán tárgy.
A megfoghatatlan a megfoghatóban. A láthatatlan a láthatóban. (Művészeti írások I. 77. o.)
Forradalmár
1. A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az ő oldalán lehet. De
abban a pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat
azonnal birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lelkiismeret benne máris felébred, és a direkt
morált tüstént provokálja. Soha még nem zajlott le forradalom, hogy ez paradigmatikusan ne
ismétlődött volna meg. Eszméit hiába hirdeti tovább. A hirdetés már nem a direkt morál,
hanem a rossz lelkiismeret hangján történik. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak
tüstént behódol, és kezdődik az egész előről. (Patmosz I. 13. o.)
Forradalom
1. De a forradalom nem vita nuova, csak nagy robbanás. (Művészeti írások II. 253. o.)
2.
Ganda-Vjúha
1. Aki egzisztenciáját az örök idő egységében meg tudja alapozni, s így önmagában az
értelem és a kedély egységét realizálta, tudja, mi a gyémántnál keményebb. A leheletnél
lágyabb. A mahájána ezt a tudást azzal a szóval fejezi ki, hogy Ganda-Vjúha. Szabad értelmi
61
fordítása: világrend. Ugyanaz a rend, amit Orpheusz és Püthagorasz tanított, amit Echnaton
fáraó valósított meg, a múzsák rendje, a tolték hagyomány és a kínai Ji-king rendje, a
színtelenül ragyogó értelembe olvadt színektől káprázó kedély. Rend és virág. A Ganda-
Vjúha szavaival: játék, csodák, erő, tudás, derű, béke, szépség, arány, üdv. Szüntelen változás
az állandóságban, és megmozdíthatatlan állandóság a változásban. (Az ősök nagy csarnoka II.
329.)
Gátlás
1. Nem rapszodikus és nem hisztérikus, mert hiszen rapszodikusság és hisztéria gátlást tételez
fel. (Arkhai,111. o.)
Gazdaság
1. A gazdaság az a terület, amelyen szükségképpen a szellem ereje a legkisebb és a dolgok
ereje a legnagyobb. A gazdaságot úgy is meghatározták, hogy az önmagát feladó szellem
jellegzetes helye. Kétségtelenül a legnagyobb szellemi teljesítmények egyike, ha valaki a
gazdaságot spiritualizálja. (Patmosz I. 204. o.)
2. Aranykor protektorális gazdaság. Védelmembe veszek mindenkit, aki nálam gyengébb, és
védelme alá helyezem magam mindazoknak, akik nálam erősebbek. A létért való küzdelem
gondolata ismeretlen. (Patmosz I. 206. o.)
Gemütlich
1. Az idilli embert nem szabad összetéveszteni azzal a kedélyes (gemütlich) lénnyel, aki
ugyan szintén nem szeret sietni, a túltevékenységtől óvakodik, a rosszkedvet nem viseli el,
inkább üldögél, diskurál, barátságos, nevetgél és iszogat.
E gemütlich lénynek azonban többnyire pocakja van. A gemütlich az, aki igényeit lefokozta,
és nem az idillben él, hanem a laposságban. Semmit sem tud az orfikus rend intenzív
geometriájáról, amely a zenében és a lélekben és a morálban olyan tiszta és átlátszó, mint a
számokban. A gemütlich az idilli ember karikatúrája. (Patmosz II. 12.)
Géniusz
1. Az öt géniusz ereje – a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly
(Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a
szövevényes gazdagság (Erdély) – ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan
értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben
valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik.
Magyarnak lenni annyit jelent, mit az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. (A magyar
2. Ez az öt ősalakzat:
Dél – oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykorösztön (a
történet küzdelmeiben nem részt venni), ritmikus életigény, idealitás, közvetlen életélvezet;
Nyugat – civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, szociális tagozottság, intenzív
művelés, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás;
Észak – provinciális életrend, természetközelség, önálló kultúra nélkül, félműveltség, laza
szociális kapcsolatok, melankólia, gyakorlatiatlanság, szekták, irrealitás;
Kelet – ingadozás a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadságsóvárgás, letargia és
kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység, zaklatottság,
62
irreligiozitás, bomlott szocialitás (egyéniségfragmentumok), a tanulás és az alkalmazkodás
nehézsége, uralmi ösztön, lázongás, ellenkezés, ideiglenesség;
Erdély – szakadékosság, mély ellentétek és azok áthidalása, humor (groteszk), sokrétűség,
kettősség, megalkuvás, bonyodalmak, okos gyakorlatiasság, magas életigény, ízlés, rafinéria.
(A magyar Hüperion II., 101. o.)
3. A géniusz és a démon nem kettő. Ugyanarról az ősalakzatról van szó. Ugyanaz az
archetípus, ha tevékenységét világosan és pozitív előjellel fejti ki, ha a többi archetípussal
természetes kölcsönhatásban és összenőve belső szocialitásban él, jótékony, és az embernek a
sors minden helyzetében az összes szükséges erőket és képességeket és gondolatokat készen
nyújtja. Ezért géniusz, aki az embert a fényösvényen vezeti… De ha ugyanazt az archetípust
belső szocialitásából kiemelik és meg nem érdemelt magasságra léptetik, vagy ha elnyomják,
vagyis ha autonóm komplexussá teszik, ugyanaz a géniusz egyetlen pillanat alatt démonná
változik és negatív előjelűvé lesz, és mérgezett és dühödt dúvaddá változik, amely őrjöngve
dúlja fel mindazt, amit csak elérhet, és nem ismer mást, csak gyűlöletet és haragot, irigységet
és árulást, kegyetlenséget és bosszút. Ha az archetípus a nappali tudat világosságában él,
géniusz, aki az ember egészséges és igaz életét szolgálja, ha homályba kerül, démon, aki a
bőszült mániák forrása, és az embertárs életét szétrombolja. (A magyar Hüperion II., 121. o.)
Geometria
1. Médeisz ageometrétosz eutha d’eiszitó – aki nem tud geometriát, maradjon kívül, mondja
Platón. A geometria a beavatás, és ezek szerint miden tudás eleje. A hely, ahol a dolgok
láthatóvá lesznek. A geometria nem egyéb, mint az ábrázolt számsor. A szemléletessé tett
skála. A számok nyelvére az egyetemes lét minden mozzanata lefordítható, mert a szám a
mérték. De maga láthatatlan. A geometriában válik megfoghatóvá. Minden geometriai ábra
egyik oldala érintkezést tart a Kifejezhetetlennel, másik oldala az abszolút látvánnyal. (Arkhai
237. o.)
Gép
1. A gép nem alkot, hanem ismétel. Ez az, ami benne olyan hallatlanul komikus, mert az élet
mindent tud, kivéve egyet, ismételni. A gép időn kívül áll. Nincs metafizikája. És ha valaki
azt kérdezné, mi ennek a metafizikátlanságnak a metafizikája, azt kellene válaszolni, hogy itt
az időtől való félelem jelenik meg. Az embernek sikerült valamit alkotnia, aminek az
elmúlásról nincs tudata. Ez az alkotás azonban sajnos idióta, és nem tud egyebet, mint időtlen
időkig ugyanazt mondani. Ami nem ismeri a halált, az nem él. A gépnek nincs bűntudata,
nincs lelkiismerete, nincs vallása. A technika, mondjuk, az ineptia mysterii. Ezért
végeredményben okkult jelenség.
A gépet az ember azért kedveli, mert engedelmes.
A gép előnye az ember fölött, hogy nincs szabadságigénye. A diktátor eszményképe a gép.
A gép csak gyakorlat mindennemű elmélet nélkül. De tudjuk, hogy a gyakorlat depravált
elmélet.
A gép a manifesztált ráció, a technika a manifesztált racionalizmus. A természet folyamataiba
való gyorsító és rövidítő beleavatkozás. Egyfajta mesterséges és ellentermészet, ahol a dolgok
kiszámíthatatók, mert nincs idő. (Patmosz I., 486. o.)
Giccs
1. A giccset régebben ismerjük, és felőle körülbelül mindazt tudjuk, amit tudni illik. Ehhez
csupán annyit kell hozzá tenni, hogy a giccs olyan, a művészet eszközeivel készített mű
(festmény, zene, költemény, szobor stb.), amelynek nincs hiteles egzisztenciája, s így tejes
63
egészében svihákság. Nem tartozik a giccs természetéhez, hogy az embert becsapja,
valószínűleg, mert a becsapáshoz valami kis észre lenne szüksége, ami fölött egyáltalán nem
rendelkezik. Ezért olyan jellegzetesen polgári. A giccs készülhet aránylag fejlett fokon, mint
ahogy a modern korban ez az eset nem ritka. A giccsek nagyrésze nem rosszhiszemű, csak
ízléstelen és buta. Viszont a művészet mértékét soha sem érheti el, mert élvezeti cikknek
készült, illúzió, játék, látszat marad, vagyis komolytalan. Par excellence a polgárság műfaja,
mert felelőtlen és semmire sem kötelez (gyáva és rest). A giccsnek orfikája, vagyis a
természet fölött levő rend realitásával kapcsolata nincs. A művészetre kötelező átvilágító
(megismerő) mozzanat belőle hiányzik. Ezért jelentéktelen, és teljesen mindegy, hogy ki
csinálta, itt van, hol van, elveszett, vagy el sem készült. (Patmosz I. 381. o.)
2. A giccs a szellemi igénytelenség műfaja. (Művészeti írások II. 269. o.)
3. Szórakoztatásról nincs szó: a művészet sohasem szórakoztat, hanem mély emberi igényt
elégít ki. Az ostobaság nem lehet szellemi igény; de lehet ízlésigény. És az ízlés mindig vitális
réteget érint. A giccs, mint a műdal és operett az alacsonyrendűség igényeit elégíti ki:
közvetlenül igazolja műformájával azt az életszínvonalat, amely metafizikáját keresi és itt
találja meg.
A giccset nem a tárgy teszi, hanem a szellem, vagyis éppen a szellem hiánya, de sohasem
vitatható, mert a giccsszerűség a mű lényegéhez tartozik, vagyis: ez a formája. (Művészeti
írások II. 270. o.)
Gnozeológia
1. A gnozeológia a gondolkozás metafizikai feltételeivel foglalkozik, és ezek szerint helye a
teológia és a logika között található. Pontosan ott, ahol kétezer éve következetesen és
végzetesen csak két mellékfolyót vettek észre, a hitet és a tudást, de ahol Szabó Lajos sem
tudást hit, sem hitet tudás nélkül nem ismer el. Nincs logika teológia, teológia logika nélkül.
(Szarepta, 150. o.)
Gnóthi szeauton
1. Szűkös és szegény emberiség volt az, amely a delphoi feliratot úgy értelmezte, hogy ismerd
meg önmagadat. A gnóthi szeauton értelme eredetileg minden bizonnyal az volt: ismerd meg,
hogy isteni vagy. Amikor Jézus lényének isteni voltáról beszélt, a zsidók jajveszékelni
kezdtek. Jézus pedig a zsoltárokból idézett (Zsolt. 82:6), és azt mondta: „Nincs-e megírva
törvényetekben, hogy istenek vagytok (elohim atem), mindnyájan a legfelsőbb fiai?” (Scientia
sacra III., 75. o.)
2. A gnóthi szeauton éppen ellenkezője annak, ami önismeret. Éppen a róla való lemondás.
Semmit sem tudni. Ismerd meg, hogy nem tudsz semmit. Ezt mondta a delphoi felirat. Ezért
kellett a delphoi papnak azt mondani, hogy a legbölcsebb ember Szókratész, aki egyet tudott,
hogy nem tudott semmit. A gnóthi szeauton nem buzdítás az elemzésre, a szétszedésre, a
reflexióra, hanem valami eszmélet. Felismerés, megrázó megnyilatkozás. Semmi több annál,
hogy: vagyok. Mi ez a vagyok? Az élet, amely bennem él, felismeri azt, hogy él. Elkezdi ezt
tudni és látni és tapasztalni. És amint ezt látja és tudja és tapasztalja, megérti azt, ami benne a
legmélyebb: önmagát. Az önmagára feleszmélő lét. Tudd meg, hogy: vagy. Ez minden, amit
tudhatok. (Arkhai 38. o.)
3. A görög ateizmus Delphoi szentélyének logoszát pszichológiai szinten magyarázta és
szerinte gnóthi szauton annyi, mint ismerd meg önmagadat. Az ateizmus azzal, hogy
spirituális fundamentumát megtagadja, nem is képes arra, hogy a valóságról helytálló
ismeretet szerezzen... A szentély kapuján a szauton nem az ember antropológiai énjét jelenti.
Nem a dzsivát, nem a haAdamot, az enóst. Auton ugyanaz, a szó, ami az átman. Ez az ish
64
haruach. Nem a pszichológiai, hanem a metafizikai én, aki az istenséggel azonos. Aham
brahma aszmi. (Szarepta, 194. o.)
Gondolat
1. Minden született és keletkezett dolog a gondolatból születik és varázslat.
(Tabula Smaragdina, 82.)
2. A gondolat a gondolt gondolata, írja Joyce. A filozófiában az ember nem gondol, hanem
gondoltatja magát valamivel, ami több, mint az ember. (Arkhai 22. o.)
Gondolkodás
1. Ami a történetben élő emberre jellemző, a részrehajlatlan és indulatmentes gondolkodásra
való képtelenség. A gondolkodás a támadás, a hódítás, a harc, a hatalmi ösztön fegyvere.
2. Gondolkozni pedig nem egyéb, mint meginogni abban, hogy az adott világ valóság. Az
emberiség hite az adott világ valóságos voltában ma egyetemesen megingott, általánossá lett a
megrendülés, hogy ez az érzéki világ nem valóság. Ami bennünket körülvesz, az káprázat.
Saját lefokozott éberségünk varázslata. Májá. (Arkhai 206. o.)
3. A gondolkozás igazi szenvedélye nem tűr meg tiltott területet. Semmiféle határon nem
szabad megállni. Semmiféle szótól nem szabad megijedni. Tudomásul kell venni egyszer s
mindenkorra, hogy aki megáll, bárhol álljon is meg, gondolkozását felfüggeszti. Felállítja azt
a határt, ameddig gondolkozik, és melyen túl gondolataival már nem merészkedik. De nem
gondolkozni éppen olyan veszélyes, mint gondolkozni. Éppen olyan veszélyes és végzetes.
Sőt, ki tudja, talán még sokkal veszélyesebb és végzetesebb. Mert ahol elkezdek nem
gondolkozni, ott elkezdem saját alvajárásomat elfogadni. Azon a helyen éberségem lefokozott
marad, én pedig ostoba, gyáva és tudatlan. Egyetlen törvény van: ébernek lenni. Aki ettől
eltér, önmagától tér el. Aki nem így cselekszik, önmaga ellen cselekszik. (Arkhai 231. o.)
Görögség
1. Édes szőlő, amiből a görög föld kábító zamata párolog. Ez a tápláléka: olaj, hal, madár,
gyümölcs.
(Arkhai,20. o.)
2.
Gyermek
1. A gyermek nem ártatlan. A gyermek, mint Bataille mondaná, a felkelő nap világában él.
Éber, és az egész lét felé nyitva áll, és azt elfogadja. Van az, ami van. Semmit nem kell
hozzátenni, sem belőle elvenni. Mindig egész. Kassner azt írja, hogy a gyermek a teljes és az
igazi személy. Azért tudja az egészet elfogadni, mert önmaga az egész.
A személy teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik. Nem korrupt, sehol sem
korhadt, nem hiányzik belőle semmi, élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép. Mert a
gyermek személy, minden viszonylata világos és egyetlen, szüleihez, barátaihoz, az
angyalokhoz, babájához és cipőjéhez. A gyermek nem életkor dolga, lehet művész,
gondolkozó, asszony és szent. Ami a legmélyebb és a legtitkosabb, a legkevésbé rejthető el.
Úgy látszik, Böhmének igaza van, a nyilvánvaló a misztérium. Szemérembe öltözve,
nehézkedés nélkül. (Patmosz II. 169. o.)
65
Gyógyítás
1. Az egyetlen módszer a világosság. Az a világosság, amit a lélek önmaga kell hogy
fakasszon önmagából és önmagában. És a gyógyításnak sohasem szabad negatívnak lenni.
Nem egészséges még, aki a betegségek körén kívül áll. Az egészség valami pozitívum: a földi
életben a legnagyobb testi pozitívum. Új erőket kell felszabadítani és az életet el kell
mélyíteni. Ebből a szempontból a betegségnek ösztökélő hatása van: mélyebb életre és
nagyobb világosságra kényszerít. A helyes gyógyítás után az ember egészségesebb, mint
azelőtt volt.
Gyümölcs
a fa beváltja azt, amit virágjával ígért (Silentium)
Hagyomány
1. A vallásnak semmi köze a hagyományhoz. A vallás arról ismerhető fel, hogy először a
turbában él, másodszor külső Istent tételez fel, akinél védelmet keres, harmadszor, hogy a
világban való szenvedésnek gyógyulását az üdvben keresi. A hagyomány viszont: a turba
felszámolásában él, az isteni lényt minden lénnyel azonosnak látja, és az alapállást realizálva
a megszabadulást keresi.
2. Metafizikailag a hagyomány éberség, semmi más. Az éberséggel együtt jár a látás, aki
pedig lát, az: tud... Az emberi sors egyetlen feladata, hogy az Istenhez való hasonlóságot
megőrizze… Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: szeretet. Lao-
ce mondja: Akit az ég meg akar őrizni, azt szeretettel őrizteti. Isten a világot szeretettel óvja,
és szeretettel őrzi. Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a
szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.
3. Ha pedig a jövőnek lesz olyan szakasza, amelyben az univerzális metafizika szellemi
uralma visszatér, az emberiség nem egy vallásra tér, hanem ismét vallásfölötti állapotba lép.
4. Vallás, filózófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány az
embernek visszaadja önmagát.
5. A vallás számára Isten a mindenható hatalom, akinél védelmet keres és akinél elrejtőzik, és
aki sorsának terhein könnyít. A hagyomány azt mondja, hogy az ember semmit sem tarthat
bizonyossággal a sajátjának, amit nem a maga erejével szerzett meg. Nincs szükség
védelemre, és nem méltó, hogy az ember bárki elől, bárki védelmében megbújjék. Az
elrejtőzés mindig elrejtőzés a világ elől és önmaga elől az Istenben való elrejtőzés végső
értelme: elrejtőzés Isten elől. Az ember ne legyen hunyász még Isten előtt sem, és ne bújjék el
sehova, még Istenbe sem. A legelső nyíltnak lenni. Éberség. Mindazokkal az erőkkel,
amelyekkel a legfőbb lény, az ember is rendelkezik.
6. A vallás a jutalom és a büntetés jegyében áll. A hagyomány azt mondja, hogy amit az
ember gondol vagy tesz, csak akkor helytálló, ha az életben és a túlvilágon való jutalomról
eleve lemond.
7. A hagyomány az emberi lét nagy formája. A nagy formának két jellemzője van, az
→abszolút orientáció és a →traszparens egzisztencia. Egyik sincs a másik nélkül. Az értelem
egész horizontja nyílt és érzékeny. Az emberi lény maga teljesen átlátszó. Mert a világ a maga
66
egészében csak annak és olyan mértékben nyílik meg, akiben és amennyire a gondolat-szó-tett
egysége szilárd. Minden hagyomány a nagy forma testetöltése.
8. Az ember az eredeti rendről tud. Ez a tudat nyilatkozik meg a kereszténységben, a
Védában, a taoban, az orfikában, a Kabbalában, de valamilyen alakban ezt őrzi minden őskori
hagyomány. Ez a tudat a szentkönyvek tulajdonképpeni tartalma. A hagyomány nem mítosz
és nem vallás.
A hagyomány tudás az alapállásról, az idők elején elkövetett bűnről és az alapállás
helyreállításáról, vagyis a bűn jóvátételéről. (Patmosz I. 178.)
9. A hagyomány olyan – a világ teremtése előtt levő (preegzisztens) – rend, amely minden
világok és az egész létezés számára azonos és érvényes volt, van és lesz. Ennek a
hagyománynak írott emlékei a szentkönyvek (Véda, tao, Orpheusz, Tóra, Evangélium).
(Patmosz II., 179. o.)
10. A hagyomány hármas íven nyugszik:
1. tudok az alapállásról,
2. a kezdetek kezdetén bekövetkezett korrupcióról, és
3. a renormalizálásról, vagyis emberben, közösségben, természetben a létezés
törvényes és szabályos rendjének helyreállításáról. (Patmosz II., 19. o.)
11. A hagyomány nem vallás, hanem a létezés abszolút rendjérõl való tudás. Az evangéliumi
ember az életéhségbõl és az üdvéhségbõl megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezetõ útra
lép, és az egész világot magával emeli. Énrõl nincs többé szó. Megtartom, ami az élet
gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban jó, mert aszkézis nélkül magasrendû
élet nincs. A bodhiszattva saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de
mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg azért, hogy egy férget
megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra béke, és nem
pihenhetek sehol és semmiben. (Patmosz II., 181. o.)
12. A hagyomány nem vallás. A hagyomány az őskor egyetemes tudása Istenről, a világról, a
vallásról, az emberről, a lélekről, a kormányzásról, a szépségről. (Az ősök nagy csarnoka II.
18.)
13. Hagyománynak a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik. (Patmosz I.,
54. o.)
14.
Haladás
1. Minden időben voltak olyan általános irányelvek, amelyek programokat nyújtottak és
generális üdvterveket hirdettek. Egyetlen ilyen üdvterv sem volt botorabb, mint a közelmúlt
haladáselve. A haladás azt tanította, hogy az embernek semmi dolga, csak hagyja magát
haladtatni. A világ önmagától amúgy is egyre tökéletesedik. A tökéletesedésre bizonyító
példák a világháborúk, a munkatáborok és a tömegmészárlások. A haladás csak az életet
ismeri s az üdvről sejtelme sincs, vagyis a haladás nem egyéb, mint az élet korszakából való
rekvizitum. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 272. o.)
2. Az értekezés felteszi a kérdést: van-e haladás a világban? Vajon a látszat és a valóság
között levő kettősség valóban kettősség? Vajon van halandó és van halhatatlan? A válasz:
nincs. Mert hogyan lehet a látszat valósággá? Hogyan lehet a halhatatlan halandóvá? Hogyan
lehet a lét nemlétté? Sehogy. Csak a lét van. Ez a lét az Egy. Ez az egy lét a valóság. Ez a
valóság: az Átman. A Lélek. A lelket, ha önmagától elfordul, a sokszerűség látomása
lenyűgözi; ez azonban csak látomás, irreális álom. Ez az állapot, amikor a lélek álmos és
szendereg. Ebben az álmosságban azt hiszi, hogy van valami rajta kívül is, van világ, vannak
érzékei, vannak istenek, vannak lények, vannak szenvedélyek, célok, vágyak, szavak, élet,
halál, szenvedés. De amikor a lélek éber, amikor reális, vagyis önmaga felé fordul, akkor
67
látja, hogy saját magán kívül nincsen semmi; nincs világ, nincsenek érzékei, nincsenek
istenek, nincsenek lények, nincsenek szenvedélyek, célok, vágyak, szavak, élet, halál,
szenvedés. (Az ősök nagy csarnoka I., 78.)
3.
Halhatatlanság
1. Mintha a férfi halhatatlansága a nőben, a nő halhatatlansága a férfiban lenne, mintha nem
egymásért, hanem egymás halhatatlanságáért élnének. Mintha a féltékenység az a félelem
lenne, hogy az egyik a másik halhatatlanságát eljátssza.
2. A halhatatlanság nem a halálon túl kezdődik, mert az egyáltalán nem kezdődik, hanem
mindig volt és lesz és van, itt, most és mindörökké. A férfi halhatatlanságát abban látja, ami
maradandó, ezért becsvágyó, és kell neki a hír és a szobor, az építés, a költészet, a fölfedezés,
a tudomány és a gondolat és a királyság, a nagy tett –, szentnek lenni és hatalmasnak. Ez az
emberiség története. Ez az, amit mindnyájan értünk, és amiben részt veszünk, és részt kell
vennünk, ki ahogy tud, komolyan és tisztán, vagy árulással és becstelenül. A férfi nagyság:
megmaradni. Örökre megmaradni. A másik becsvágyat csak asszonyok értik, de nem
beszélnek róla, s ezért olyan, mintha nem lenne, de a világot kormányozza. Nietzsche
felsóhajt, milyen üdítő végre nők között lenni, akik nem gondolnak másra, mint a tarka
ruhára, és nem is beszélnek másról, csak a kalapokról. Ez a másik dicsőség, a mulandóságban,
ami csak egy óra, vagy egy fél. Csak egyszer, és csak egy percre. A nők tudják mi az, a
pillanatban öröknek lenni, felragyogni, és máris kialudni. A csipke, a függöny, a kivasalt
gallér, a tányér leves, a kezek titkos érintése, egy hang, ami könnyű, és eltűnik, mielőtt
elkezdődött volna. A halhatatlanság a mulandóban, annál inkább, minél mulandóbb, a
virágban és a víz tükrén csillogó sugárban. Amit mi elmúlásnak hívunk, az számukra az örök.
A mi dicsőségünk teremteni, az övék teremni. A mi halhatatlanság-eszményünk megmaradni,
az övék elmúlni. Mi elégünk, ők vannak, mint a tenger, az ősanya, a víz. Mi halálunk után
vagyunk halhatatlanok, ők itt az életben azok, a testetöltésben válnak örökké, a kedélyben,
hogy a világ elmúlik, és minden fűszál megmarad, és az, hogy megmarad, az a nő. (Arkhai
168. o.)
Halhatatlanság-ideál
1. A férfi halhatatlanság-ideálja az emlékezetben van, a nőé a felejtésben. A kettő teljesen
egyenértékű.
(Scientia sacra III. 259.)
Halálkészültség
1. A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka, vagy ami ugyanaz, az ember világi
életénél fensőbbrendű létezésben való közvetlen részesedés.
(Patmosz I., 349.)
2. Éberségemet azért szeretném, amennyire csak lehet, fokozni és soha nem elveszteni, hogy a
halál pillanatában a lélek kiteljesedését egész nagyszerűségében át tudjam élni. (Silentium)
Hallgatás
1. Az Egységet csak egyetlenegy módon tudom kimondani. Hallgatással. Nem negatív és
kitérő és nem tétovázó, vagyis logosztalan hallgatással, amely megnémul, mert nem tud mit
mondani. Régi kínai rajz óriás termetű aggastyánt ábrázol, akinek még ruharáncai is
68
szenvedélyes feszültség legmagasabb fokát fejezik ki. Olyan ez az ember ráncos homlokával
és lobogó szakállával, mint viharos szélben a fekete zivatarfelhő. Címe: a mennydörgő
hallgatás. Ez a kimondás egyetlen lehetősége. A logosz hangtalan explóziója. Mint ahogy a
zene el tud hallgatni. Ahogy a tenger vagy az éjszaka és a halál hallgat. Ahogy Buddha a
virágot a kezében tartja, a zarándokoknak megmutatja, de mozdulatlanul ül, és egyetlen szót
sem szól. Súnjata, üresség. Ez a Kezdettelen. Ez a végtelen. Ez az Egy. (Az ősök nagy
csarnoka II. 318.)
Hangoltság
1. Amire szükség van, az az emberi lét tökéletesítése, éspedig az emberinél nagyobb világból
való erők megvalósítása segítségével, mint Guénon írja „az isteni létszinten cselekvő szó
műveleteinek realizálása”. Ez a tevékenység nem emberfölötti, hanem egyénfölötti. Képesnek
lenni hiteles szellemi hatás felvételére. Ahhoz, hogy az ember ezt meg tudja tenni, a
gyökerekig menő fordulatra van szüksége: az ember kezdeti és örök és abszolút magatartása,
az alapállás felé. Ez az az állapot, amikor az ember tudatos és éber →kommunikációban áll –
nem az ember fölötti, hanem az emberinél nagyobb világ erőivel. Amit a hindu hagyomány
→vidjának hív. (Patmosz II., 229. o.)
2. Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni.
3. A magasabb világgal való érintkezés első feltétele a tökéletesen megvalósított csend.
4. A kinyilatkoztatásra való hangoltság nem is lehet más, minthogy a tudat önmagában
minden tárgy képét felszívja, és nem tart meg mást, mint a legfelsőbb fokra emelt
érzékenységet.
Harmónia
1. A nagyság sehol sem jelent meg ilyen egyszerűen; az egyszerű sehol ilyen nagyvonalúan.
Igen: egyszerűség és nagyság így együtt, íme, amit a görögök harmóniának neveztek.
Harmonikus az, ami nagy és egyszerű, olyan nagy, mint egy hegy, és olyan egyszerű, mint
egy fűszál. (Arkhai, 30. o.)
2. S a harmónia, ami az antik szobron látható, az elemeknek ez a robbanásig fokozódott
elementáris ereje, amikor egymásnak rontanak, de oly irtózatos erővel, hogy egyik sem bírja
le a másikat. Kiegyenlítődnek. Így támad a harmónia. (Arkhai 30. o.)
3. A harmónia nem erőtlenség vagy enyhültség. Ellenkezőleg: van. Csak az erőt nem látni,
mert el van osztva, – elosztotta valaki, az erők nagy megfékezője: az arány és a mérték ura.
(Arkhai 31. o.)
Három
1. Az egységlogika (Böhme) felismerte, hogy a Kettőből az út az Egyhez nem az, hogy
visszamenni az Egybe, hanem hogy előre kell menni a Háromba. Ha két egymással ellentétes
művelet egymással szemben áll, a harmadik közvetítésére van szükség. A Három mindenütt
és minden esetben a közvetítő. Ha két vonalat a harmadikkal összekötök, középpont
keletkezik. Két vonalnak nincs közepe s így nincs alakja. A Háromban a Kettő nem egymás
ellen van, hanem egymás között (egymásban). Erről a dezintegrálódásról mondja Saint-
Martin, hogy ez nem az Egybe való visszatérés, hanem az Egy visszaadásának művelete.
69
2. A Három a realizált unió. Az Egység alapállása trinitárius. (Tabula smaragdina, Mágia
szútra, 85. o.)
3. A héber gondolkozás nem dialektikus, hanem az egymást kölcsönös áthatással mindig
újabb és újabb trinitárius egységek teremtése. Ilyen egység a Széfer jecírában a három anya,
vagy amint a mű más helyütt mondja, a három apa. A világ apa-anyja az Alef, a Mem, a Sin.
A nefes, a ruah, a nesamah. Indiában: tamasz, radzsasz, szattva. Az alkímiában: sal, sulphur,
mercur. A görögöknél: szóma, pszükhé, pneuma. A középkorban: corpus, anima, spiritus. (Az
ősök nagy csarnoka III. 205. o.)
4. A kettő a megbontott egy. A három a megbontás után olyan új alapon keletkezett új egység,
amely úgy látszik, az eredetinél véglegesebb. Az egy és a három között a különbség az, hogy
az egyben az egyen kívül nincs semmi; a három olyan egység, amely az egy szerkezetét is
megmutatja. Az egyben az egy mindössze egy; a háromban rendszer. A legegyszerűbb
rendszer olyan értelemben, hogy ténylegesen a leginkább egy-szerű. (Patmosz I. 488. o.)
Három anya → trigúna
Háromszög
1. A háromszög a fundamentális centrum első kirobbanása. A geometria legegyszerűbb
alakja. Az ey őskristály szerint való első szemléletes realizáció. Benne jelentkezik a
középpont és a kereszt két szára először, mint zárt egység, vagyis ez a legelső individuációs
forma. (Arkhai 237. o.)
2. A háromszög, mint az első és legegyszerűbb forma, minden létező trinitárius egységét
fejezi ki. Minden lényben és dologban, jelenségben és gondolatban az első három szám
mondja ki önmagát. Ez az első három szám az ey: a centrum, a horizontális és vertikális irány
egysége. Ahhoz, hogy valamit meg lehessen határozni, meg lehessen fogni, az első három
számban kifejezett első három alapaktust kell végrehajtani. Ezért a háromszög ősmérték: li,
ahogy a kínaiak mondják, logosz, ahogy az orfikus görög hagyomány nevezi. (Arkhai 238. o.)
Hatalom
1. Az ember az igazságtól el van hagyatva. Ez az egyetlen ok, amiért a polgárság úgy tesz,
mintha a kormányzat előtt meghódolna. Tudja, mi az igazság, de azt is tudja, hogy közvetlen
életcéljainak elérésében az igazság nem fogja támogatni, márpedig az ember elsősorban az
„élni csak kell” álláspontján van. Az igazságot feláldozza annak, hogy jó állást szerezzen. A
kormányzat nem szilárd elveken, hanem az emberi gyávaságon és hitványságon nyugszik.
Ezért teljesen mellékes, hogy a kormányzat tételei monarchikusak, vagy demokraták, vagy
diktatórikusak. A hatalom erejét az embernek az igazságban való erőtlensége biztosítja, és a
hatalom annál erősebb, minél nagyobb az embernek az igazságban való erőtlensége. (Patmosz
I. 238. o.)
2.
Határ
1. Aki a határokat leszűkíti, úgy tűnik, e határokon belül élesebben lát. Olyasmit is észrevesz,
amit eddig nem tapasztaltak. Azt mondják, fölfedez. A kör kisebb. Az összefüggésbe hozható
elemek száma kevesebb, a részletek csökkentek. Ez minden specializálódás látszólagos
előnye. Az élesebb kép azonban csak addig érvényes, amíg az ember azt hiszi, hogy a határ a
mérték. (Szarepta 48. o.)
70
Hatás
1. A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert
nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg. (Patmosz I., 44. o.)
2. A hatás a művészet egyik alacsony valőrje. Amit ha az ember alkalmaz, olyasvalamit
csinál, aminek a művészethez semmi köze. Mégis, az egész művészet, költészet, zene,
gondolkodás, politika, közélet a kapott legnagyobb hatás irányában mozog. Nem spontán
megnyilatkozás. Ezen a ponton mindaz, ami hat, fals. Még a matematika képletei sem
vonhatók ki, egyedül a szent könyvek.
Mi történik akkor, ha valamiből semmi sem marad meg, csak a hatása? (Patmosz I., 48. o.)
Hazugság
1. A hazugság (elhazudott élet) csak a szemből érthető teljesen. A hazugság nem a démoni
bőszültség jelenléte, hanem a démon valamely okból való elrejtése. Hazudni azért nehéz, mert
a szem nem tud elbújni. Ha az ember látni akar, szemét ki kell nyitnia, és ha már a szem
kinyílt, minden körülmények között fel kell tárnia azt, amit elrejtett, vagyis megnyílásában
megmutatta, hogy szemét lehunyta.
Szemünk szerint látunk, és szemünk szerint láthatóak vagyunk, szemünkben levő rendszerünk
szerint szemet hunyhatunk, de akkor már nem látunk, és nem láthatunk. Aki magát elrejti,
annak a világból okvetlenül annyival kevesebbet kell látnia, mint amilyen mértékben
elrejtőzött. Az elhazudott egzisztencia a világot falsnak kell hogy lássa.
Valóság és igazság összefügg, a valóságot csak az igaz ember látja. Igazságnak hívjuk azt a
rendszert, amely a valóságot fel tudja ismerni. Aki magát elrejti, az önmagát az igazságból
kizárta. Rejtőző szemek, amelyek elbújnak, látásukban megzavarodnak, nem látnak tisztán, és
minél inkább hazudik valaki, annál kevesebbet lát. (Patmosz II. 105.)
2. A hazugság a dolgokat legalább szem előtt tartja, az elkenés azonban hallgat. (Szarepta,
326. o.)
3. Van egyszerű és egyszeri hazugság (Lüge), amely a sors hevében az emberre fröccsen,
vagy amely pillanatnyilag egy-egy helyzetet megkönnyíteni látszik (ha nem is teszi), és az
ember ájultságból, mivel kihagy, vagyis tényleges életében nincsen jelen, azt nem tudja
elkerülni. De van következetes és folyamatos hazudozás, amely az egzisztenciát megmérgezi
(Verlogenheit). Ez a pszeudoegzisztencia. És ez a pszeudológia tenyészhelye. Az előbbi
esetben a hazugság akut vétség, az utóbbiban az élet szervezetébe beépült krónikus, szervi- és
funkcionálissá vált korrupció. Az európai gondolkozások csaknem mind ilyen saját
hazugságaiknak védelmére kiépített következetes hazugságszisztémák, és ezek nem a szellem
erejéből, hanem a szellemi követelést kielégíteni nem tudó erőtlenség elrejtéséből fakadnak,
és amelyek az embert (és a rendszert) olyan teljesítmény látszatában mutatják be, amely
teljesítményből semmi sem valódi. Nagy eszmékben tetszelegni! Újabban nemcsak
filozófiában és a vallásban, hanem a közéletben, de a szellemtudományban és a költészetben
és a művészetben ez a folyamatos és szisztematikus hazudozás uralkodóvá lett, és már se
közel, se távol nem is látható egyéb, mint hazugságrendszer és a benne rejtőzködő
pszeudoegzisztencia. (Patmosz I. 116. o.)
Hazugság-erőszak-kizsákmányolás
1. Aki hazudik, abban rablóösztön él, és elrejtőzött gyilkos (der Mörder von Anfang, mint
Szabó Lajos definiálta). Akár individuum, akár államhatalom. (Patmosz I. 110. o.)
2. Hatalom, vagyon, hír emelkedése lépést tart az életértékek sorvadásával, és ami a
legvigasztalanabb, mivel hatalom, vagyon, hír nem jelent valódi komolyságot, a bukás itt
mindig komikus. (Patmosz I. 126. o.)
71
3. Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, amely e hazugságoktól ne lenne
bemocskolva. Az a tény pedig, hogy fejünk búbjáig hazudozásban élünk, szükségszerűen
magához vonta kiegészülését, mint Szabó Lajos tanította, az erőszakot és a kizsákmányolást.
Amint erőszak nincs hazugság és kizsákmányolás, kizsákmányolás nincs erőszak és hazugság
nélkül. Ha ezt az összefüggést általánosabban ismernék, a mai helyzetet értelmesebben ítélnék
meg. Ez a valódi európai háromság, a Trinitás helyett. (Művészeti írások I. 15. o.)
Házasság
1. A házasság az igazságviszony megvalósításának par excellence helye. A férfi a nővel, a nő
a férfival szemben a személyt közvetlenül érintő igazság álláspontján van. Ha a felek
hozzáférhetetlenek maradnak, a házasság megbukik. Ha a viszony a veszekedés síkjára
alacsonyul, ellaposodik. Amíg belátják, hogy van valakijük, akivel akár akarják, akár nem,
igazságviszonyban kénytelenek állni. Nincs hely az emberi létben, ahol ilyen kézzelfoghatóan
nyilatkozik meg az, amit a szeretet kérlelhetetlenségének mondanak. (Szarepta, 165. o.)
Hely
1. A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a
térnek száma, a helynek arca van. A tér, hacsak nem kivételes, minden esetben pontos
vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és
vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és
nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. (A magyar
2. Ma azt mondják, hogy az ember megszületik és környezetének törvényéhez hasonul.
Belenő a helybe. Swedenborg azt írja, hogy egy helyre és egy korba csak azonos és hasonló
sorsú emberek születnek. Az emberi lélek születése előtt megválasztja sorsának helyét, és a
helyet a géniuszról ismeri fel. Mindnyájunk élete, akik egy időbe és egy helyre születtünk,
születésünk előttről összetartozik. Sorsunkat nem mi választottuk, mi magunk vagyunk az.
Ezért látjuk egyformának a felhőket, a virágot, az utcát és a kötelességet. A külső világ nem
egyéb, mint a még meg nem valósított belső. (A magyar Hüperion II., 87. o.)
Hen-Nousz-Pszükhé
1. Burkolt hármas, de végeredményben az Egyen nyugvó aritmológia Plótinoszé. A Hen-
Nousz- Pszükhé (Egy-Értelem-Lélek) nem egyéb, mint a le, illetve felszállás három stádiuma,
haladványa. Az Egy a megfoghatatlan és megnevezhetetlen, a transzcendens névtelen, az
egyetlen valóság, a tulajdonképpeni létező. Innen száll le az ember, és ha innen kilép,
szellemmé, értelemmé válik. Innen is lefelé haladva lesz lélek. Mert az anyag már nem
tulajdonképpeni létező, hanem az összetört lét. A lélek az Egy leghomályosabb alakja. Ha
megvilágosodik, ismét Nousszá lesz, és ha egészen felébred, megszabadul és visszatér az
Egybe. (Az ősök nagy csarnoka I., 217.)
Hérosz
1. A hősi élet nem Héraklész kiváltsága. A görögök hérosznak mondtak és tartottak harcost,
királyt, művészt, gondolkozót, orvost. És nemcsak olyan embert, akinek vétsége miatt össze
kellett törnie. Hérosz, mondja Seneca, akit nem lehet legyőzni; legfeljebb megölni. Akinek
sikerül, hogy legalább életének nagy pillanataiban sorsánál erősebb legyen. Aki nagyságot
valósít meg, tekintet nélkül arra, hogy abba belebukik, vagy sem. (Patmosz II. 229. o.)
72
2. A héroszt és a strébert a becsvágy köti össze; ugyanaz, ami őket szétválasztja. A hérosz
becsvágya az áldozatban kulminál, ami annyit jelent, hogy végül is önmagával fizet. Ez a hősi
élet előkelősége. Ezért a hérosz a nemes ember. Mert az áldozat: tudni, hogy van valami, ami
az életnél több, és az életet ezért a többért odaadni. A hősi élet befejezett mű, akkor is, ha
összetörik. (Patmosz II. 230. o.)
Hetéra
1. A hetéra a női lény válsága, ez a ragyogás és mocsok együtt. Ez az egyedülálló glória és
szakrilégium. Ami számunkra a legdrágább, azzal csak így, romlottan találkozhatunk. A
hetéra maga a romlott lény, a nő egész dicsőségében így megalázva. Ha a női test nem válik
dicsőséggé, romlottsággá lesz. (Arkhai 166. o.)
Hierarchia
1. A világrend fölfelé hierarchikus. A lépcsők világosak, az átlépés törvényekhez van kötve.
Az ember a legmagasabb fokot elérheti, és akkor a világpiramis csúcsán áll. A világ lefelé
nem hierarchikus, hanem kaotikus, a lépcsők elmosódnak, átlépés nincs, csak átzuhanás,
legmélyebb fok nincs, mert lefelé nincs határ. A mélypont nem érhető el, és mindig van alatta
még sötétebb, még értelmetlenebb, még hiúbb, még erőtlenebb. (Az ősök nagy csarnoka I.,
291. o.)
Hieratikus maszk
1. Tulajdonképpen minden dolog ugyanannak az Egynek más és más megjelenése. Maszkja.
Mindaz, amit láthatok és hallhatok, megehetek és megihatok, elgondolhatok és megfoghatok,
az mind-mind hieratikus maszkja ugyanannak az egyetlen Egynek. A c-hang éppen olyan
maszk, mint a dohányfüst, az ének éppen olyan maszk, mint az ólom, a vér, a csütörtök, vagy
a sárga. Kinek a maszkja? Ki ez az Egy? Böhme azt mondja, hogy az ördögnek nincsenek
arcai, csak lárvái.
Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondtam. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van
mögötte. Valaki, akinek határtalan számú maszkja van, s aki ugyanabban a pillanatban él a
Merkúr, az arany, az f-hang, a vörös szín maszkja mögött, aki egyugyanazon percben könyv,
beszéd, női nevetés, pápaszem és sült kacsa.
Ebből természetesen valami más is következik, s ezt a továbbiak érdekében jó lesz
megjegyezni. Mivel végül is hen panta einai, vagyis minden egy, tehát tulajdonképpen
minden mindenben megvan. A vérben megvan a vasárnap és az arany és az e-hang is. Olyan
skála ez, amelyen bármelyik hangot szólaltatom meg, az egész hangrendszer megzendül, a
hangokhoz való rokonság arányában harmonikusabban és erősebben, vagy széthangzóbban és
rejtettebb módon, de fel- és alhangként minden hang egyszerre énekelni kezd. (A magyar
Hüperion, 219. o.)
Hírnév
1. Ez az ember ahelyett, hogy munkájába mélyedne, vagy önmagát tökéletesítené, vagy
tanulna, sajátságos eljárásba kezd. Befolyásos barátokat keres, önmagáról kedvező híreket
kezd terjeszteni, összeesküvő társaságokban vesz részt, amelyeknek célja, hogy a tagokat
propagálják, szerkesztőségekbe járkál, ahol nevét kedvező színben tüntetik fel, vacsorákon és
ebédeken vesz részt, verekszik azért, hogy az államtitkár mellé ültessék, s így lassan-lassan
eléri, hogy neve a köztudatba kerül. Eszméről itt nincs szó. Tanulásról sincs, elmélyedésről
73
sincs, tökéletesedésről sincs. Egyáltalában semmiről sincs szó, csak arról, hogy valaki minden
erejét megfeszíti, és nevét forgalomba hozza. (A magyar Hüperion I., 216. o.)
2.
Hit
1. Mi a hit? Hite, szól Gabriel Marcel, csak szabad lénynek lehet, csak annak, aki rendelkezik
a misztikus és félelmetes hatalom fölött, hogy önmagával szembe tudjon szállni. (Szarepta,
193. o.)
Hitelesség
1. Nem szabad hűtlennek lenni az időhöz és nem szabad elszakadni az abszolúttól. Az időhöz
való hűség ma annyi, mint a →válság tudatában lenni, az abszolúttól nem elszakadni annyi,
mint hagyomány. A hűség tesz autentikussá, az abszolút nyújtja a tudást. Egyik a másik
nélkül érvénytelen. Legalább két helyen kell állni egyszerre, lehetőleg úgy, hogy a kettő
egymással feszültségben legyen, mint a pillanat és az abszolút. Mert a létezés száma az egy és
az egy feltétele, hogy legalább kettő legyen, ami az egységet megteremti. Egység a
különbözésben van, ahogy a különbözés is csak az egységben, mint rész az egészben és egész
a részben.
2. Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. Fogalmat
szereztünk arról, hogy a mű abszolút módon kötelez. A mű bármilyen tökéletes legyen,
autentikus egzisztencia nélkül svindli. (Patmosz I. 358. o.)
Hivatal
1. A három bázishivatal: a rendőrség, az adóhivatal és a sajtó. A közigazgatás ezzel a három
szervével gyakorolja hatalmának fenntartása érdekében az erőszakot, a kizsákmányolást és a
hazugságot. A három aktus soha a történetben külön nem jelentkezett, akármelyik és
bármilyen társadalomban jelent meg, a másik kettő ott volt. (Patmosz I. 411. o.)
2. A hivatal-államban az érzületeknek különös alakja valósul meg, amit körülbelül a
bűncentrizmus fogalma határoz meg. Hogy az emberek rossz lelkiismeretben élnek, annál
ilyen körülmények között nincs természetesebb. Bármely pillanatban bármely cselekményért
vád alá lehet őket helyezni, elfogni, vallatni, és addig kínozni, amíg, csak hogy végül ne
gyötörjék őket tovább, nemlétező bűnöket vallanak be és jön az egzekució. De hogy a
hivatalnoknak is rossz lelkiismerete van, annál sincs természetesebb. A hivatal lelkiismerete
kezdettől fogva rossz és sohasem tiszta. (Patmosz I. 438. o.)
Hohma
1. A héber hagyomány szerint a Kettő a hohma száma. Ez a második szefira, a tükör, vagyis a
bölcsesség. Az első látvány. Az első látomás. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 80. o.)
Humánum
1. A humánum arról a jellegről ismerhető fel, hogy a gondolat, amely vezeti, mindig a
természeten túlról ered. (Patmosz I. 346. o.)
74
Humor
1. Most már tudjuk, hogy ahol valaki sorsának szükségszerű hatalmaival sikerrel küzd, azt
csakis humorral teheti. A humor a személy ismertetőjele, sőt a szabadságé. A humor
győzelem az exteriőr fölött. Nem a nevető humor. Legalábbis nem minden esetben az, még
csak nem is mosoly, mindössze a bizonyosság, hogy a kezdemény az ember kezében van.
Távlat és függetlenség. (Arkhai 332. o.)
2. A humor az üdvtudat betörése. (Arkhai 332. o.)
3. Abban a pillanatban, amikor az ember üdvtörténetileg elég érett ahhoz, hogy a sors erőit
elkezdje feloldani, megjelenik a humor. (Arkhai 333. o.)
4. Az egyetlen lehetőség, hogy kísérteteinket elviseljük, ha kinevetjük őket. Ez a
Démokritosz-féle módszer, a morbiditásnak és a gyengédségnek ez az izgató kétezer-ötszáz
éves vegyülete. André Breton fekete humornak hívja. Nem vitatkozom vele. Én fehér
humornak hívom. Magyarul derűnek. Cseppet sem fárasztó állapot, mert még csak nevetni
sem kell. Aki nevet, a háttérben marad, és az ember derül még a nevetésen is. (Arkhai 345. o.)
5. Élettechnikai szempontból rendkívüli jelentőségűnek tartom azt, hogy az ember reális élete
és tudata között lévő rendkívül hátrányos és igen kártékony szakadékot áthidaljuk. Úgy
vettem észre, mindnyájan sokkal intelligensebben élünk, mint amilyennek magunkat mutatni
merjük. Ennek nincs értelme. De még ennél is többet mondok. Mi mindnyájan ténylegesen
intelligens emberek vagyunk egészen korszerű tudatszínvonallal, és minden nap van legalább
egy olyan pillanatunk, amikor ez a tény kézzelfoghatóan meg is nyilatkozik. Ezt az akadályt
pedig, amely megakadályoz bennünket abban, hogy e pillanat kiterjedjen és életünk általános
színvonala legyen, igen egyszerűen el lehet hárítani abban a percben, ha a fehér humort
alkalmazzuk. A fehér humor, mint említettem, a tanító és a világjavító és bosszútól és gúnytól
mentes, átlátszó, nyugodt, ragyogó, a végső hátterekig átvilágított magatartás, ez a derű, a
ressentiment-mentes, az irigységmentes, a hazugságmentes magatartás. (Arkhai 418. o.)
6. Aki a dolgot elvicceli, az nullapontra, vagyis jelentéktelenségre ítéli önmagát. Egy ideig
blöfföl, aztán kipukkad, és vége, mint minden blöffnek. Mit kezdjek azzal, aki
jelentéktelennek tartja magát? Kénytelen vagyok én is jelentéktelennek tartani. Ez az ember
azt hiszi, hogy megnyerte a meccset, mert magának öngólt rúgott. Nem! A dolgokat nem
komolytalanul kell venni, hanem az egzakt megértés körébe kell őket bevonni. A vicc csak
azután következhet. Vagyis nem az egészet lerázni, hanem igenis az egészet magamra venni.
Ha ez megtörtént, jöhet a nevetés, vagy ami akar. (Arkhai 421. o.)
7. Nem műveltebbnek kell lenni, hanem éberebbnek. Az éberség formái: mámor – álom –
humor. (Unicornis)
Huszadik század
1. Ma a világháborúkból és a koncentrációs táborokból nem léptek ki szentek. Minden
valószínûség szerint ez az, ami a huszadik század közepét a legmélyebbrõl jellemzi.(Patmosz)
2.
Hűség
1. Az első mindenesetre tudni. Az ember ne áltassa magát, mert a maga számára az igazságot
méltóbbnak találja, kellemesebb életre szerzett jogot. A fontos pedig: legyen bármennyire
elhagyatva, tekintet nélkül arra, hogy az igazság vállal, vagy sem, segít, vagy sem, én
vállalom, és hű vagyok és maradok. Elhagy? Lehet. Én nem hagyom el. Hűségem az övé.
Saját elhatározásomból, és minden viszonzásra való várakozás és igény nélkül, hűségem az
övé.
75
A legelső az elhagyatottságról való tudás. Aki ezt nem tudja, legfeljebb vallásos. Üres
reménykedés egy jelenlétben, amely nincs. A második az elhagyatottságban nem
kétségbeesni, hanem annak ellenére, hogy az igazság cserbenhagyott, hűségesnek maradni.
Amíg az ember lázad, és az igazság segítségét várja, és mivel a segítség nem érkezik,
elhagyatva kétségbeesésben él, addig létének középpontja nincs önmagában. Ez az ájultság
egy neme, és az ájultság mindig rossz, akkor is, ha az igazságban ájult. Man soll nicht
verfallen sein, selbst nicht in Gott. Nem ájultnak lenni, a legkevésbé Istenben. Ha ki tudtam
mondani, hogy hűségem az övé, autonómiámat visszanyertem. (Patmosz II. 44.)
Ideál
1. Ideál mindig akkor jelenik meg, amikor a hatalmi ösztön a közösséget valamely eszeveszett
gazságba akarja beugratni.
(Arkhai, 288. o.)
Ideológia
1. Ideológia egzisztencia nélkül nincs, és ha van, hazug. Eszme az életben való komoly
részvétel nélkül nincs, és ha van, csalás. (A magyar Hüperion I., 183. o.)
Idill
1. Az idill elsősorban rend. Mindenesetre mérték; emberről, műről, dologról az, hogy mit ér,
akkor derül ki, ha a kezdetbe állítom. Akkor élek helyesen, ha magamat állandóan a kezdettel
ellenpontozom. (Patmosz II. 9.)
2. Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle,
amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény
elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek, vagy feldúltan.
Idillben élni az ember legnagyobb tehetsége. Mindenkinek a szemében látható, hogy az ember
mit tud az idillről, és azt mennyire éli. Nem idillt élni boldogtalanság. Ha valaki a határt
átlépi, tudja, hogy az országban az idillből mit valósítottak meg. Ami az embert a huszadik
században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány
és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek; nem tagadják meg
rokonságukat az angyalokkal; de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok.
Az idill a tiszta lét életrendje; mindegy, hogy milyen tudás őrzi, a tao, vagy a kereszténység.
(Patmosz II. 12.)
3. Az idill nem jó. Agathosz, mint a platonisták mondják. Sajátságos, de a jó is a démoni egy
fajtája. Az ember a jóval kihívja a rosszat, a szenttel a zsiványt. Javítani annyi, mint
tönkretenni, tanítja a tao. Kiállhatatlan jóság! Az idill, gyermeknek lenni. A gyermek nem
édeskés. A gyermek nem jó. Idill az, amelyben a teremtés vak és sötét tüzének jegében égő lét
lágy és tündöklő meleg fénnyé változik. Ahol a brutális bőszültségből gyengéd szelídség
ragyog ki. A világ nem a jó és a rossz küzdelmének színtere. A lét kolosszális koncepciója,
hogy a teljes és az egész létben a jó és a rossz egy és ugyanaz; ez az, amikor a jég rideg tüze
mint a világosság melege sugárzik. (Patmosz II. 167.)
4.
Idő
1. Az életen belül sok párhuzamos sors folyik le, és ezek a sorsok nem egyidejűek. Életidejét
mindenki saját sorsához méri. Már csak az évek számát tekintve is egymástól különböző
időben élünk, de élettartalmunkat tekintve ezek az idők egymástól még inkább különböznek.
76
Ennek a belső időnek mértéke az, amely bennünket mindenki mástól elválaszt. (Az ősök nagy
csarnoka I., 266. o.)
2. Az idő függ attól a sorstól, amit valaki él. Az idő az emberi sorsban mindig azt jelenti, hogy
kinek milyen élményvilágra van szüksége ahhoz, hogy megérjen: milyen sorsot kell élnie
ahhoz, hogy halhatatlan legyen. (A babérligetkönyv 355. o.)
Igazság
1. Az igazságnak olyan légkörében élni, hogy az embernek külön bizonyítékra ne legyen
szüksége… Részesülni az igazságból, amely teljes egészében mindig itt van. Csak aki
megnyílt, az tud megnyilatkozni.
(Scientia sacra III., 123. o.)
2. Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz. (Patmosz II. 74.)
3. Az igazság csak arra jó, hogy abban, aki nem tartja meg (és miért tartsa meg, amikor semmi
előnyt nem biztosít?) rossz lelkiismeretet ébresszen. Az igazság mértéket tételez fel. Az
igazság magas, egyértelmű, tiszta, egyenes. Ez az életet, különösen pedig a vezetők
tevékenységét határtalanul megnehezíti. Ahhoz, hogy megéljünk, nincs szükségünk igazságra.
Igazságviszony
1. Az ember igazságelviselő-képessége a humornál kezdődik. Hiú nők, rossz politikusok,
elbizakodott művészek rettegnek attól, hogy őket kinevetik.
Nincs reménytelenebb, mint akinek senkije sincs, akivel igazságviszonyban állhat. Csak
lényegtelent ereszt magához, ami személyét nem érinti, és képzelgéseiben meghagyja. A
személyesség minden esetben üdvöt is jelent. Aki elveszett itt, az túlnan is elveszett.
(Szarepta, 164. o.)
Ikon
1. Az ember nem önálló lény, mása és lenyomata valami magasabbnak. Ezt fejezi ki az eikón,
a kép, a Bizáncból elterjedt és a keleti ortodoxiában meghonosult ikon. (Művészeti írások I. 9.
o.)
Imagináció
1. Az éberség imaginációvá lesz, és megjelenik az első varázslat, az első fátyol. Ez az első
fátyol a fény.
(Arkhai, 204. o.)
2. Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a
látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. Az életterv
elkészítése tehát nem a szellem műve, más szóval nem ésszerű, spiritualizmusnak helye nincs.
De az életterv elkészítése nem is a test műve, más szóval nem ösztönös, materializmusnak
helye nincs. Az élettervet az ember létezési középpontjával teremti, éspedig imaginációjával
(életképzeletével). Ez az imagináció nem külön értelem és külön érzelem és külön akarat,
hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma,
végül is elementáris és primordiális teremtő aktus.
Böhme a szellem világát mágikus világnak nevezi. Ez az érzékfölötti hatalmak (akaratok,
erők dünameisz, ahogy Pál apostol mondja) helye. A szellem világa érzékfölötti, a tiszta
77
hatások, az ábrák világa ez, amit Keats viewless wings-nek nevez, a láthatatlan szárnyalás. –
Az anyag világa, Böhme szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és
alaktalanság. – A természet pedig, mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta
hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik, de nem egyenlítődik ki semlegességben,
hanem explodál (Böhme villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő
együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a
kezdet: „Kezdetben vala a szó.”
Nem gondolat, nem tett, hanem kép = szó.
Szó – kép – (látvány, látomás) képzel – képez – képes – képesség – képzet – képzett.
Önmagát képességével képére képzi.
Imagináció ez a képzelet (képesség, képzés). Az élet az imaginációban készül.
(Tabula smaragdina, Mágia szútra 266. o.)
3. Ezért határtalan fontossága van mindannak a képnek (látomás), amit az ember imaginációja
befogad. Mert a kép az életképzelet permanens mámorában tüzet fog (megfogamzik), és
önmagát testi valósággá (aktívvá) teszi. A realizáció azt tanítja, hogy nem a tudaton és nem az
észen kell kezdeni, hanem a látáson (– „a látást kell tartanod a boldogság alapjának”), mert
amit az ember életképzeletével lát (megcsodál), az benne megfogan, és azt a képet az
imagináció testbe öltözteti, és minden látomásnak az emberben olyan bélyege marad
eltörölhetetlenül, amilyen bélyeg marad a gyermeken, ha a terhes anya valamit megcsodál.
Életünket az életképzelet látomásai irányítják, és éppen ezért, mivel életünk nem egyéb, mint
látomásaink visszképe, a megvalósítást (élet-, üdvterv elkészítése) az életképzeletben kell
kezdeni. (Tabula smaragdina, Mágia szútra 365. o.)
4. Mert az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt
magára veszi, és maga a látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia
(megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember az
imaginációjába helyez, azzá alakul. (Tabula smaragdina, Mágia szútra 274. o.)
5. Az imaginációban válik az egész létezés állandóan esedékessé, de
– a valóságnak a maga teljességében való elismerése is az imaginációban történik és
– az ember az összes lehetőségeket az imaginációban veszi birtokba.
Az imaginációban a létezés, a megismerés és a megvalósítás egybeesik. (Tabula smaragdina,
Mágia szútra 283. o.)
6.
Individualizmus
1. Az individuum a kollektívum poláris fogalma. Egyén csak ott van, ahol a közösségben
valami nem egészen tiszta. Individualizmus és kollektivizmus összetartozik. Ezek
zavarmegjelölések. A szituáció még nem regény előtti, történet előtti, vagyis mitikus és ezért
szcientifikus. Ezért lehet az én és a kollektívum összeütközése a pszichológia és a szociológia
tárgya. Az individualizmus azon a lehetőségen nyugszik, hogy az egyén önmagát a
kollektívumból kivonhatja és a maga számára külön üdv lehetőségét biztosíthatja úgy, hogy a
többit a csávában hagyja. A kollektívum féltékeny, mondjuk ki, teljes joggal az, amiért
egyesek külön hatalmat és vagyont és javakat szereznek. Ebből a szempontból a vezeklők
nem különböznek lényegesen a többi egyéntől. Individualizmus annak a lehetőségnek állandó
nyitva tartása, hogy az egyén a többit faképnél hagyhatja. Ez az alapja a versenynek, az
önkénynek, az erőszaknak, a kizsákmányolásnak. (Arkhai 303. o.)
78
Infernó
1. Amikor Böhme a megzavart létezés értelmének kérdését fölvetette, ismét a
kinyilatkoztatásra utalt, de a kinyilatkoztatásnak az előbbinél mélyebb értelmét tárta fel. Nem
rettent vissza attól, hogy a természetben dolgozó infernális erők eredetét a Teremtőben
keresse és azokat kivétel nélkül mind meg is találta. Szenvedély, harag, düh, méreg, sötét
izzás, keserű marcangolás, vak erő, tomboló indulat, mind jelen van. Ezt a világkört Böhme a
sötét jeges tűz körének nevezi (höllisch kalt Finsterfeuer). Az Ótestamentum azt mondja,
hogy az Isten haragja. Ez a sötét tűz azonban nincsen külön a sugárzó meleg fénytől, a gazdag
virágzástól és a tenyészettől, és a szeretet jóságától és az örömtől. Annyira nincs külön, hogy
ami a meleg fényt (Lichtwelt) táplálja, az a sötét tűz s ami a szeretet örömét táplálja, az a
haragvó és emésztő düh úgy, hogy a kettő szüntelenül egybejátszva (inqualieren) mágiájával a
teremtést (Wunderwelt) létrehozza.
Értsük meg jól. A harag és indulat és sötét szenvedély a Teremtőben (és az első teremtésben,
vagyis az első természetben) egyáltalán nem negatív, mert semmi sem negatív, ami helyén
van. A sötétség minden pontja átvilágítva, – a harag az utolsó mozzanatáig szelídséggé
változtatva, – az indulat türelem, – a fagy sugárzó meleg, – a kietlenség gazdag virágzás, – a
mélység fény. Böhme igazán nem pietista és nem ijed meg attól, hogy ha a Teremtőt nem
kenetteljes hajbókolással hirdeti meg, esetleg meg fogja sérteni és még üdvét is kockáztatja.
Nagyon jól tudja, hogy valóssággal való szembenézésben mélyebb tisztelet és hódolat van,
mint a nyálas és gyáva kenetben. Az embernek van szelleme. A szellem pedig, mondja Pál,
mindent felkutat, még Isten örvényeit is (to gar pneuma panta hereuna kai ta bathé ton theou).
Információ
1. Az információnak, bármilyen egzakt tárgyi megállapítás, egzisztenciális következménye
van. Ami informál, az transzformál. Az információ a valóság irányába, a dezinformáció a
megtévesztés irányába halad. (Patmosz I., 50. o.)
Infinitezimális
1. Nincs bosszantóbb, mint a szám, amely meghatározhatatlan, holott a szám éppen arra való
kell legyen, hogy határozott. Ez a Hamlet-kalkulus, aminek neve később bizonytalansági
reláció és szüntelenül az egész számítás felborításával fenyeget, de sajátságosképpen ez a
kalkulus, ha az ember ezzel operál, nagyobb bizonyosságot szerez, mintha nem operál vele.
(Arkhai 278. o.)
2.
Ineptia mysterii
1. Ha a bolond tényleg bolond, akkor az, aki ineptia mysteriiben szenved, a misztérium iránt
való érzéketlenségben. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 220. o.)
Inqualieren
1. Az →egységlogika megteremtője Böhme... Az egységlogika bázisa az inqualieren (közös
áthatás) fogalma... Az inqualieren fogalma azt jelenti, hogy minden azonosnak tartott minőség
centrumában lappang egyetlen pont az ellentétes minőségből, és minden ellentétesnek tartott
minőség centrumában egyetlen pont az azonos minőségből. E nehézség azzal a művelettel,
79
amit a minőségtelen, merőben mennyiségi számkoncepció megkísérelt, nem küszöbölhető ki.
Miért?
Mert a mennyiségben is van egyetlen pont a minőségből. A szubjektumban az objektumból. A
pozitívban a negatívból. A két elem soha sem ellentétessé, sem azonossá nem tehető.
Ha az elemek sem azonossá, sem ellentétessé nem tehetők, mi az, amit tenni lehet? Az elemek
egyesíthetők.
Az inqualieren az egyesítés művelete.
(Tabula smaragdina, Mágia szútra, 55-56. o.)
2. A három anya egyébként, mint Sankara mondja, nem egyéb, mint az összes dolog
egyszerre való megteremtésének jele. A világ nem részletekben keletkezett, hanem egyszerre,
és nem időben, hanem az elmúlhatatlan pillanatban. A három anya lényege gyönyör, fájdalom
és homály. Ami egymást állandóan áthatja. A szanszkritban a coexistentia és a coevolutio
kifejezése a szamudaja. Ugyanaz, ami Böhme inqualierenje. Amit a három anya akar: a
megvilágosodás (szattva), az érdekszerű cselekvés (radzsasz) és a bénultság (tamasz).
Körforgásban vannak, a körforgás kezdettelen és befejezhetetlen. Az anyák világában élő
lélek ezen a keréken forog. Le kell mondani a gyönyörről, és akkor az embertől eltávozik a
fájdalom. Le kell mondani a tudásról, és akkor az embertől eltávozik a homály. Ez a
vágytalanság tiszta és megértő látása (vidjá). Ez a megszabadulás. (Az ősök nagy csarnoka I.,
260.)
3. A legkisebb egység, amelyben a közös áthatás megnyilatkozik, a Három. Ezért a
legegyszerűbb aritmológia is hármas, sőt, több aritmológia rendszerét az alaphármas váza
tartja fenn (Böhme, Kabbala, Szánkhja). Ilyen legegyszerűbb aritmológiának kell tekinteni az
alkímiát. Az alkímiában a sal, sulphur, merkur egymáshoz való viszonya pontosan olyan, mint
a Kabbalában az Alef-Mem-Sin, és mint a Szánkhjában a szattva-radzsasz-tamasz viszonya.
Egyik sincs a másik kettő nélkül. „A háromság minden létező alaptulajdonsága, és ez a
szubsztancia bázisa.” (Az ősök nagy csarnoka I., 216.)
4. Az alkímiában (mivel minden egy) a fizikai és a pszichológiai és a szellemi folyamatokat
az a törvényszerűség irányítja, amit úgy lehet nevezni, hogy: egymást közös áthatása. Sehol a
világban nincsen pont és lény, amely és aki az összes többivel ne lenne egybeszőve. Minden
Egy. A szánkhja szerint egymást közösen átható végső léttényező három van: a tamasz (a
sötét, vak hatalom), a radzsasz (a tüzes szenvedély), a szattva (a megtisztult boldog
világosság). A középkorban ugyanaz a sal, a sulphur és a merkur. A kabbalában: a sin, a mem,
az alef. Az egymást közös áthatás gondolkozásunkat és logikánkat éppen úgy meghatározza,
mint ahogy alaptörvénye a biológiának, a kémiának, vagy a szociológiai folyamatoknak. (Az
Intellektus
1. ...intellektussal áttörni az élet megújulása felé nem lehet. (Művészeti írások II. 260. o.)
2.
Intelligencia
1. Az intelligencia legmagasabb formája a test intelligenciája. A járás okossága, ahogy a láb a
talajon eligazodik, ahogy mindig kész valami újra, amit meg akar próbálni. (Arkhai 20. o.)
2. Az intelligencia egyébként éppen olyan tükörhelyzet, mint a többi. Ez az, amikor az ember
szemébe világít saját hülyesége – (Karnevál)
80
Interview
Kérdéseim, amelyeket önmagamnak fel kívánok tenni, reálisabbak, mintha azokat újságíró
tenné fel. Az interview igazság-műforma, de abban az alakban, ahogy használatos, áldialógus,
és mint a sajtó természetéből következik, ügyefogyott és indiszkrét. Az újságíró nemlétező
kérdéseket tesz fel. A válasz néha előbb van, mint a kérdés, a kérdés előbb, mint a válasz. Az
újságíró oda néz, ahol a festék a legvastagabb. Pedig komolysága csak annak van, amikor
valaki érzékeny helyet érint, ahol az ember magát a legkevésbé biztosította.
(Patmosz I. 256.)
Írás
1. Az írás jelentősége számomra, hogy az eredeti szöveget milyen hűséggel kottázom le, és
hogy önmagam ebből mennyit valósítok meg, legalábbis milyen erőfeszítést teszek annak
megvalósítására.
Guénon azt mondja, hogy a létezés eredeti szövege a szentkönyvekben egyszer s mindenkorra
megvan. A szöveg, mint látom, hiteles, de nem végleges. Véglegessé akkor válik, ha abból
szüntelenül táplálkoznak, és ha mellette életükkel tanúságot tesznek. Szabó Lajos szerint
mindent megmondtak, csak meg kell csinálni. Kitalálás? Eredetiség? Nietzsche megmondta
róla véleményét. Az írásnak van eredetije, ahonnan az ember leírja. Ez az eredeti szöveg
csupa jel. És csak az tudja megfejteni, aki magát érzékennyé tette, és ez az érzékenység nem
az ihlet kérdése, hanem az éthoszé. Nem tehetség kell hozzá, hanem valódiság, igaznak lenni
az első feltétel ahhoz, hogy valaki az igazságot megismerje. Guénon csak annyit mondott,
hogy a létezés hiteles szövege megvan. Nietzsche és Kierkegaard csak annyit mondott, hogy
tiszta életet kell élni. A kettőt megkíséreltem összekapcsolni, a létezés hiteles szövege alapján
önmagamban az eredeti tisztaságot megvalósítani. Az őskor és a jelen összeépítése. Aki ma
jelen akar lenni, annak gyökereit legalább tízezer évre kell visszanyújtania. (Patmosz I. 265.
o.)
2. Az írást, mint foglalkozást, nem ismerem el. Az írás nem is tehetség, mintha valaki jó festő,
zongorista, vagy zsebmetsző. Van logoszban erősebb és gyengébb ember. Aki a logoszban
erősebb, az tulajdonképpen a gyengébb, olyan erőtlen, hogy szomjazik a logoszra. Nincs
komikusabb, mintha valaki valamely blankettán a foglalkozási rovatba azt írja, hogy író. A
logoszban való erő, autentikus egzisztencia. (Patmosz I. 278. o.)
Irracionalitás
1. Irracionális általában az olyan tudás, amelyet restségből, vagy egyéb okból az ember
értelmével nem világít át. Ha az átvilágítást alkalmazzák, a homály minden esetben eloszlik,
és az irracionálisból értelmes valóság válik. A kutató és a megnyílt értelem számára
irracionalitás nincs. Amit irracionalitásnak neveznek, az a gondolat stagnálása, esetleg
regressziója. (Az ősök nagy csarnoka III. 199. o.)
Iskola
1. A mai iskolákban úgyszólván csakis tanítanak, vagyis ismeretanyagot adnak át. Kivételes
esetben nevelnek, ami nem egyéb, mint a serdülő ember társadalmi magatartását
szabályozzák. Püthagorasz megtanulta, hogy az emberiség harmonikus életének
megvalósításához ez kevés. Beavatásra van szükség. Beavatni annyi, mint az embert kora
történeti magatartásról letépni, és az emberi alapállásra visszahelyezni. A beavatás az a
generál-művelet, amely az emberi lét színvonalát, a zavaros és rendetlen és homályos és
tisztátalan légkörből kirántja, és tökéletesen megtisztítja és átvilágítja. A beavatás eszköze
csak harmadsorban ismeret, másodsorban önmegtagadás, elsősorban pedig valami
81
elmondhatatlan, aminek tudása fölött csak a beavató mester rendelkezik. (Az ősök nagy
Isten
1. Ön teljesen a külső Isten köréban van, és a valóságot nem létezőnek tartja.
(Karnevál II., 431. o.)
2. Isten nem az emésztő tűz és nem a bőszült és bosszúálló hatalom, amely önmagát magához
szorítja és énjének görcsében soha nem enged fel. Isten nem az első természet. De isten nem
is a derült értelem világossága és az abszolút rend és a jóság és a magas és végleges
nyugalom. Isten az a hatalom, …aki erősebb önmagánál… a két természetet összekötő
vilám… a villám lángoló fényében az első természet szüntelenül második természetté
változik. (Scientia sacra III. 92-93. o.)
3. (Jézusnak) Ami szívét megindította, az volt, hogy Isten apa, akit nem imádott, hanem akit
szeretett. Apa volt, ahogy önmagát nyújtotta és adta válogatás nélkül mindenkinek,
gondoskodó és nagylelkű és szelíd apa, aki önmagát kilehelte és önmaga teljességét a
világnak adta és számtalan élet lobogásának magát alávetette és önmagának magából egyetlen
szikrát sem tartott meg.
Istenek
1. Az őskori mitológiákban az istenek sohasem állandó fogalmak. Csak sokkal később, a
reneszánsz, a rokokó idején váltak azokká, amikor az istenekben komolyan senki sem hitt. Az
élő istenek alakja és lénye város és ország szerint, kor és ember szerint változik. Élőlény, aki
tulajdonságokat vesz fel és vet le, és akinek van sorsa. Így volt ez a rómaiaknál, a görögöknél,
a kínaiaknál, az indiánoknál, de így volt legfőképpen Egyiptomban. Sehol olyan érzékeny,
megfoghatatlan, olyan álomszerű istenek, mint hogy az egyik isten a másik alakját veszi fel.
Néha kettős alakban él. A főisten gyakran egészen kicsiny istenség kíséretében van és
alárendelt szerepet játszik. Új neveket vesz fel, más isten jelvényeit viseli. Szüntelen
metamorfózis ez. Élnek, tehát változnak. Az egész mitológia lebegő sejtelmeknek, anyagtalan
jelenéseknek áramlása valahonnan, a világ ellenőrizhetetlen mélységéből. Az istenek, mielőtt
a külső világ éles formái közé lépnének, megállnak. Sohasem lesz belőlük érzéki kép és
megfogható alak. (Az ősök nagy csarnoka III., 11.o.)
Isten országa
1. Jézus a világ helyébe Isten országát teszi. Isten országa a hagyományban (Indiában
Brahma-púra, Iránban khsatra vahista) az alapállásnak az egész emberiségre kiterjedő
megvalósulása… Az Evangéliumban Isten országának neve baszileia tou theou. A görög
baszileia eredeti értelme annyi, mint papkirályság. Az uralkodó személyében a brahman kaszt
szellemi fensőbbsége és a lovagi kaszt világi hatalma (Guénon szavával az autorité spirituelle
és a pouvoir temporel) egyesül. A baszileiában a népek aranykorban éltek. A sötét korban a
világi királyság (első természet szenvedélye) és a szellemi fensőbbség (az értelem
világossága) egymást elvesztette és nem találja.
2. Ez az, ami nem visszatérés a paradicsomba, és nem az édenkerti lét megújítása, hanem a
romlás hatalma fölött aratott győzelmen alapuló új birodalom, amit a héberek malkuth ha
samajimnak (égi királyságnak) neveztek. Ez az iráni dzsjotismat khsathra, a ragyogás
birodalma. A diadalmas igazság országa. Ez az ország az emberben van: baszileia tou theou
82
entosz hümon. Ez a föld, átvilágítva tündöklő dicsőséggel, dicsőség – khsathra, kavod, gloria,
doxa – minden hagyomány egyik alapszava. A kereszténység olyan beavatás, amely a bukott
teremtés (megromlás) után új ontológiai bázist teremt, éspedig az eredeti létet az édenkertinél
mélyebben alapozza meg. A teremtés bázisa gyermetegnek és törékenynek bizonyult. A
megváltás fundamentuma mélyebb, mint a teremtésé (Baader). Ezért mindezt vallásnak,
személyes üdvkérdésnek tekinteni, mondja W. F. Otto, fatális profanizálás, hitvány és silány
filozófus félreértés. (Scientia sacra III. 160. o.)
3. Beavatásról szándékosan nem beszéltem. A beavatás az ezotéria mértéke. Ez technika,
tudás, munka. De a célt ismerni kell: Isten országa. Másokért is dolgozni, a bűnösökért, az
aljasokért, a nyomorultakért, a hitványakért, a gonoszokért. Nem gyűlölni őket, hanem
imádkozni értük, és ha ők nem csinálnak semmit a maguk érdekében, nekünk kell. (Naplók)
Ítélet
1. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.
( Kiengesztelődés, Patmosz II. )
Ízléshiány
1. Ízléshiány annyi mint az életet és a szellemet nem összekapcsolni tudni. (A magyar
Jantra
1. A jantra tehát nem természetet ábrázol és nem istenséget jelenít meg, hanem világábrát és
létezésképletet. Ilyen létezésképlet példája Hérakleitosz tűz-metafizikája, Sztravinszkij
Tűzmadara vagy Van Gogh lángoló ciprusainak képe. Mind e művekben a lángoló tűz
létezésképlete az, ami megragad. (Művészeti írások I. 182. o.)
2. A jantra arról ismerhető fel azonnal és első pillanatra, hogy néhány hangsúlyozott
koncentrációs pontja van. Ezekre a pontokra az a jellemző, hogy nem ábrázolások, hanem
jelek és értelmek, amelyek tudatosan, szándékosan és éberen távol tartanak maguktól
mindennemű szenzualista romantikát és legendát. A szenzualista kép minden esetben
valamely látási kaland. A káprázatban való elmerülés. A jantra szigorúsága és egyszerűsége
ezt nem tűri. Ez a látás maga akar lenni, kaland nélkül, egyenes és félreérthetetlen, józan látás,
amely semmiféle lírát, epikát és drámát nem visel el, óvakodik a pszichológiai szenzációtól,
nem szédül és nem inog és nem ismer és nem akar ismerni mást, csak a látást önmagában.
Éppen ezért a jantra az ember és a kép között levő viszonyt meg tudja fordítani és látványból
néző tud lenni. (Művészeti írások I. 378. o.)
3. A jantra ugyanis nem egyéb, mint a „tremendum”, de a tremendum legfelsőbb foka. Az a
fok, amikor a tremendum (a megborzongató magasabb hatalom jelenléte) már levet minden
fenyegetően sötét elemet, minden démoni nyugtalanságot és izgalmat és szenzációt és
mágikus akcentust. A jantra alapja a nézés egyszerűsége, a formák tisztasága és átlátszósága
és a kristályvilágosság. (Művészeti írások I. 398. o.)
Jel
1. A nyomnak van egy különös tulajdonsága és ez hieroglifaszerűsége. Százszázalékosan
biztos nyom nincs. Mindig rejtvény, s az teljesen sohasem fejthető meg. Az ember itt, ezen a
földön együtt él az emberfölöttivel. Mondjuk így, a láthatatlannal. Ez a láthatatlan mindenütt
jelen van. Közvetlen tudomása van róla, hogy még saját testében is együttélésben van vele. S
83
ez a láthatatlan emberfölötti sohasem fogható meg teljesen, mindig csak jeleket ad, csak
nyomaiban tapasztalható. Íme a nyom rejtélye, s íme a jel metafizikája. (Arkhai 145. o.)
Jóság
1. Mi a jóság? Egybehangzás a nagy renddel, a metamorfózis készsége és öröme. (Arkhai 17.
o.)
Jod
Jod Hé Vau Hé
Jog
1. Nem az „egyéni” jogokról van szó, amelyről a múlt században annyit beszéltek és amellyel
oly példátlanul visszaéltek. Az „emberi” jogokról van szó, éspedig a jogot abban a forradalmi
értelemben véve, ahogy azt az újabb időben a francia forradalom elemi erővel fölvetette. Mert
az egyéni jog alapszava mindössze: liberális individualizmus. Az emberi jog alapszava
azonban a szabadság. (Művészeti írások I. 243. o.)
Jóga
1. A jóga az aszkézis pedig… nem a természetellenes önkínzást tanította, hanem az embert
módszeresen rávette arra, hogy a lélek heroizmusát önmagában ismét realizálni tudja.
2. …a jóga, az alkímia – a tejóceán köpülése … Ha az ember ilyen tevékenységben csak saját
énjére figyel, semmit sem ér és nem érhet el.
3. A jógának, mint az egyéni én megváltásának, nincs nagyobb jelentősége, mint az egyéni
vagyongyűjtésnek, az egyéni dicsőségnek, vagy az egyéni hatalmi ösztönnek. Az egyéni én
megváltására irányuló jóga éppen azt akarja megtartani, amit éppen tűzre kell vetni és
elégetni: az ént… A jóga nem lelki folyamat, hanem a kultusz tüzében kozmikus
metamorfózis, amelynek végső eredménye, hogy az emberi lélek arannyá, fénnyé,
théleszmává – ősvalósággá változik… A jógában az emberi élet kultikus folyamattá válik. A
tulajdonság, a birtok, az én, a test mind eszköz és lehetőség arra, hogy az egyetlen célt elérje.
A lélek ezeket az eszközöket felhasználja arra, hogy a tejóceánt velük tovább köpülje. Ezért a
kiteljesedett emberi lélek hősies, mert a feladat heroikus: minden emberi tevékenység lényege
odaadással művelni, hogy a világ asa legyen – az élet üdvösség. Az élet értelme, hogy az
ember kiköpülje magából a legmagasabbat. Ez a művelés az egyetemes ember feladata és
küldetése, de a feladat teljesítésének dicsősége nem az emberé. Minden embernek
határozottan megjelölt helye van a sorsban és feladata a világban. Ezt a helyet nem
hagyhatom el, és ez alól a feladat alól felmentést nem kaphatok. Ez az éber vállalás: a jóga.
(Scientia sacra I. 318-319. o.)
4. A reintegráció műveletét a lét eredeti egészségének újra való helyreállítását a hindu
hagyomány a különböző jóga-módszerekkel kívánta végrehajtani. A jóga ilyen értelemben
tulajdonképpen a megvalósítás és a megvalósulás (realizáció) művelete volt. A hindu
hagyományok a jógának három fajtáját különböztette meg:
1. karma-jógát
2. dnyána-jógát
3. hatha-jógát.
84
E három jóga módszert a rádzsa-jóga egyesítette. A karma-jóga nem egyéb, mint az ember
morális (szellemi) önfegyelme és a sors erőin való erkölcsi (morális) hatalom megszerzése.
Ilyen karma-jógának tekinthető a görög-római sztoikus iskola is. A dnyána-jóga nem egyéb,
mint az ember értelmi (lelki) önfegyelme és a lélek (tudás – látás – ismeretek) világának
megtisztítása. A dnyána-jóga megfelelője a mediterrán világban a gnózis (dnyána szó és
gnózis azonos indogermán tőszó). Ez az értelmi megtisztulás (felébredés) folyamata. A hatha-
jóga nem egyéb, mint a test fizikai (biológiai) erőin való hatalom, vagyis a testi egészség
helyreállítása. A görög-római világban a jóga-gyakorlat jelenlétét igazolja testedzés (modern
világunkban a sport). A három jóga-módszert a rádzsa-jóga egyesíti. (Tabula smaragdina,
5. A jóga (unio, henószisz, tawhid, jihud) egyesülést jelent. Vagyis jelenti a
megszabadulásnak azt a módját, amely az embert az Eggyel egybeolvasztja. Minden
bizonnyal már a jóga keletkezésekor több útról beszéltek. Később megkülönböztettek hatha-
jógát (egészség), bhakti-jógát (önfeláldozás), karma-jógát (tevékenység), rádzsa-jógát
(önuralom), dnyána-jógát (megismerés), és ezeknek számos alfaját. A dnyána-jóga főtétele a
Sankarából idézett dnyána móksa – megismerés általi megszabadulás. A módszer több
hagyomány (gnózis) bázisa volt. Indián kívül azonban a történeti időkben mindenütt földalatti
mozgalommá kellett válnia. E földalatti gnózisok törtek át aztán időnként pozitívan, mint
különböző misztikák, negatívan, mint okkultizmusok. A világ különböző klérusai nem
viselték el, hogy az ember megszabadulását ne a hit és a jócselekedetek által, hanem
értelmével keresse. Ez így számukra túl erős volt. Túl veszedelmesnek tartották, hogy az
értelem enynyire megerősödjék, és ez a klérusokat igen komoly feladatok elé állította volna,
amely feladatokra talán nem érezték magukat avatottnak, és amelyekre talán nem is voltak
alkalmasak. Hatalmi becsvágyuk számára jobban megfelelt, ha a tevékenység-jóga terjed el.
Így vált dogmává, hogy az üdvöt az ember jótetteivel érdemli meg. Az európai üdvtörténetben
a hivatalos álláspont a karma-jóga lett, a dnyána pedig a legveszedelmesebb ellenség és
eretnekség. (Az ősök nagy csarnoka I., 243.)
Kabbala
1. A kabbala szó egyébként nem utal semmiféle misztikára, mert héberül egyszerűen annyit
jelent, mint hagyomány. Kabbalistáknak azok nevezték magukat, akik a talmudistákkal
szemben álltak. Ez az antagonizmus a héber gondolkozásban és teológiában nagyobbára ma is
fennáll. A talmudizmust a törvényhez való dogmatikus, szó szerint való ragaszkodás
jellemezte. A talmudisták ezen kívül azt, ami tanításukon kívül állt, homályosnak,
veszélyesnek és károsnak ítélték, a szabadabb hitet és gondolkozást megbélyegezték és
üldözték. Így például a történetből ismert esszénusokat, később az alexandriai és hispániai
gondolkozókat, vagy még később a hászidokat. A kabbala ezzel szemben önmagáról azt
vallotta, hogy a héber hagyományt germinális és eredeti alakjában őrzi, a talmudistáktól pedig
azért tér el, mert azok a hagyomány szellemét a társadalmi és az anyagi érvényesülésre és a
világi hatalom fenntartására használják fel. Tény, hogy ahol a héber történetben magasrendű
gondolat nyilatkozott meg, ott a gondolkozó nem a Talmudból, hanem a Kabbalából merített.
A Széfer Jecírá a kabbala főműve. A Zohár, amelyet sokkal később Spanyolországban írtak
le, és amely a héberek egész újkori gondolkozását áthatotta, tulajdonképpen nem egyéb, mint
a Széfer Jecírá alkalmazása, kibővítése és kommentárja. (Az ősök nagy csarnoka III. 195. o.)
Kaivalja
1. A Szánkhja, mint az egész hindu hagyomány, a megszabadultnak hét alakját ismeri.
Amikor az ember a megszabadulást eléri, az említett átmeneti állapotba kerül (66. vers). Ez a
85
kaivalja, amely hozzávetőleg elválasztottságot jelent. Ez az, amikor nincsen sem itt, sem ott.
Az elköltözés pillanatáig ebben az állapotban marad. Amikor pedig a „test elhull”, a természet
visszatér a természet körforgásába (szamszára), a megszabadult pedig a szenvedéstelen
(aikantika) és végtelen (atjantika) tökéletességbe lép. Ez a tulajdonképpeni megszabadulás. Ez
a móksa, nirmukti, vimukti, mukti, vimóksa, apavarga. A szavak a megszabadulás árnyalatait
fejezik ki. Purusa felébred. Aszango hi sjam Purusa – semmi sem tapad hozzá többé. Purusa a
tanú (szaksin), a látó (drastar), az észlelő (bhóktar). A Szánkhja kommentárjai még egy szót
használnak, ez a ksétradzsnya. Annyit jelent, hogy a hely ismerője. Aki tudja, hogy mi hol
van. Ez a Purusa legmagasabb neve. (Az ősök nagy csarnoka I., 308. o.)
Kali-juga
1. Az egyik magyarázat a hagyomány vaskorszak-teóriája, a hindu kali-juga. Guénon azt
mondja, hogy ennek végső fázisa Kr. e. hatszáz körül kezdődött, és megállíthatatlanul halad
az ember és a föld és a világ végleges felbomlása felé. Minden jel erre vall, az ember szellemi
süllyedése, a hallatlan népszaporodás, a természeti erők kirablása, az államok felbomlása, és
az immár stabil és permanens háború. (Patmosz I. 293. o.)
Káma
1. A sóvárgás az, ami az emberben dolgozik, hogy cselekedjék. Indiában káma, a görögöknél
erósz, latinul libido, Böhménél Begierde. Ez a sóvár éhség, ami az akarat első tapasztalata
önmagáról. Maga az éhség láthatatlan, és nem megnyilatkozott. De az éhség (Begierde káma,
erósz, libido) az, amely a meg nem nyilatkozottból a látványokat kivarázsolja. Amely a
semmiből a megnyilatkozott világot kibontja-formálja-megcsinálja. Prakriti éhsége
(sóvárgása), hogy egyetlen Purusát megszabadítson. Ezért kell, hogy ami rejtve volt,
megnyilatkozzék. A természet a megszabadulásért van. (Az ősök nagy csarnoka I. 298.)
Kanón
1. Kanón az a rend, amely nem megbontható, és ilyen kísérlet a világot nem érinti, viszont az
ember számára, aki azt meg akarja bontani, végzetes. A felbontás kísérlete reá visszacsap, léte
törvénytelenné válik, morálisan lezüllik és szellemben lesüllyed, értelemben elsötétedik, és a
nyomorultságban elmerül. Valahányszor ennek az egyetlen rendszernek szabályait az ember
és az emberiség áthágta, a folttalanul tiszta nem a valóságban zavarodott meg, hanem az
emberben. (Az ősök nagy csarnoka III. 266. o.)
Káprázat
1. De – mondja az Upanisadok – ha az emberi szubjektum, az én, az egyetlen létező fel tud
ébredni, a káprázattól eltérő, más éber helyzetre – s ezt minden szubjektum megteheti –, akkor
ráébred arra, hogy a káprázat nem a szubjektum egyetlen magatartása. A káprázat nem egyéb,
mint a szubjektum éberségének lefokozottsága. Elvarázsolt állapot. Alvajárás. Ha az én ezt a
lefokozottságot likvidálja, éberebb lesz, egyre jobban és jobban látja, és látni fogja a
természet káprázatszerűségét. Ebből az éberségből már nemcsak a természetet fogja látni,
hanem a valóságot. A valóság pedig az, hogy éppen a természet káprázat, és az egyetlen
létező a szubjektum.(Az ősök nagy csarnoka I., 23.)
2.
3.
86
Kapu
1. A kapuról tudjuk, hogy démonikus építmény. Ez az a valami, amin keresztül az ember
valahová belép. És ahová belépett, ott átadja magát az ott érvényben levő törvényeknek. A
kapukon való átlépés jelentőségét régebben igen jól ismerték. A középkori városok és várak
bejáratán őrségek álltak. Ezek az őrségek olyanok voltak, mint Kerberosz, az Alvilág
kapujának őre: daimónikus emberek. Vigyáztak. Nem eresztettek se ki, se be akárkit. A római
császárok diadalkapukat építettek. Ma, kaputlan városok és kaputlan élet idején e nagy szokás
megmaradt. Aki a diadalkapun átmegy, az a halhatatlanság egy nemébe megy át. Az
örökkévalóság kapuja. Belépés az emberfölöttibe. S ezért szokták a kapukat feliratokkal
ellátni. Dante tudta, hogy a pokol kapuja az összes remény feladását hirdeti. Aki egy kapun
átlépett, az vagy a jóba, vagy a rosszba érkezett, – de mindenképpen valami lényegesen új és
más világba. (Arkhai 151. o.)
Karma
1. A karma életmű, amelyet az ember az életben tett tapasztalatok értelmezéséből épít, amely
láthatatlan, de amely szilárdabb és szívósabb, mintha ősgnájszból építették volna, és amelyet
semmi sem old fel, kivéve az éber megismerést.
2.
Karmatorlódás
1. Karmatorlódás az a válság, amikor az emberi lélekben különböző előjelű és fokozatú
elemek összeegyeztethetetlenekké válnak. Keleti terminológiával úgy mondható, hogy több
inkarnáció egyszerre aktuális. A mai primitív európai pszichodiagnosztika ennek a válságnak
csak egy-egy töredékét ismeri, és szkizofréniának nevezi. A karmatorlódás több, egymásra
halmozott szkizofrén komplikáció, amely nem kettéhasadással, hanem teljes felbomlással és
széthullással fenyeget. (Patmosz I. 221. o.)
Karrierizmus
1. A karrierizmus úgy határozható meg, hogy az az eszközökben nem válogató, s ezért
tisztátalan becsvágy. Amit az igényes nagyravágyástól feltétlenül meg kell különböztetni. A
nagyságnak stílusa van, a karriernek csupán sikere. A nagyság játék, a karrier rendezés
kérdése. De ami a kettő között a legnagyobb különbség, hogy a nagyság tükör nélkül van
(nem tetszeleg önmagában), a karrier pedig tehetségtől, nem-tehetségtől független, és
merőben az érvényesüléstechnika alkalmazásán múlik. Ezért nem mondható, hogy a karrier
silány nagyság, csak az, hogy a karrier svihákság. (Patmosz II. 132.)
2. A karrierizmus módszeres eljárás, amelyet a modern extravertált európai nagy
általánosságban a jóga és egyéb spirituális módszerek helyett életrendként alkalmaz. Mert
csak a külsõ a fontos. Érvényesülni. Célja érdekében az európai is kénytelen aszkétikus lenni,
mert önmegtagadás nélkül semmi sem érhetõ el, a lemondás azonban nem azért történik, ami
az életnél több, hanem ami az életnél kevesebb. Ez a linkség. Amit az európai érvényesülés-
technikájával elér, nem dicsõség, legfeljebb siker, nem nagyság, legfeljebb hír, nem mû,
legfeljebb mutatvány. A karriernek receptje van. Legfontosabb alkatrésze, mint tudjuk, a
szégyentelenség. (Patmosz II. 232. o.)
3. A karrier nem magától keletkezik, hanem azt csinálják. A karriernek semmi köze ahhoz,
hogy az ember képességeinek bevetésével, tanulással, munkával, szorgalommal és szívósan
műve elismeréséért küzd, és a közösség ezt az erőfeszítést különböző privilégiumokkal
megjutalmazza. Ez csak olyan obligát közvélemény. Romantika, amely abban a
87
hiszékenységben él, hogy a magasabb emberi érték feltétlenül magasabb megbecsülésben
részesül (a jó diadalmaskodik). Az érvényesülés sajátos technikai eljárás. Hogy az ember
karriert csináljon, az a technika helyes, vagy helytelen alkalmazásától függ. Ez a technika
nagyobbára minden területen azonos. Az ügyvéd vagy a lelkész érvényesüléstechnikája az
újságíróétól, vagy a festőétől nem különbözik. Minden a helyzet felismerésén múlik, semmi
egyeben. Mindig is így volt. A karrierhez tehetségre nincs szükség, mint ahogy igen sok
karrier nem a tehetség elismerésén nyugszik. A művészet és az irodalom története azt látszik
bizonyítani, hogy jelentékeny művészek és költők, mivel a karriertechnikát nem helyesen
alkalmazták, nem voltak képesek érvényesülni. Viszont igen nagy számmal érvényesültek
olyanok, akikről később kiderült, hogy műveik értéke közepes, vagy még annál is kevesebb.
A karrier számítás eredménye, amely tudja, hogy szavaknak és mozdulatoknak,
kapcsolatoknak és megnyilatkozásoknak milyen helyzeti értékük van, hol kell hízelegni, hol
kell rágalmazni, hol lehet valaki szemtelen, ki előtt hódoljon meg. Mert a karriertechnikát
csak kivételes esetben jellemzi az erkölcsi magatartás. Amint látszik a spontaneitás ebből az
életrendből meglehetősen eltűnt. Minden pillanatban (helyzetben) számolni, és csak számolni
kell. Feltétel, hogy az ember morális előítéleteire ne legyen kényes. (Szarepta, 291. o.)
Kasztok
1. A szattva színe fehér, s a boldogságnak a szellemi kaszt (brahman) felel meg, amely nem
cselekszik, hanem tanú és élvező. Ez a Kabbala Alefje és az alkímia Mercurja.
A radzsasz színe vörös, és a szenvedélynek a harcos kormányzó lovag (ksatrija) felel meg,
amely becsvágyó, dicsszomjas és aktív. Ez a Kabbala Sinje és az alkímia sulphurja.
A tamasz színe fekete, és a homálynak a gazdasági kaszt (vaisja) felel meg, amely termékeny,
és az emberiséget táplálja. Ez a Kabbala Memje és az alkímia salja.
A három anya szüntelen coevolutioja (szamudaja) teremti meg az emberben azt a lehetőséget,
hogy a megszabadulást elérje. (Az ősök nagy csarnoka I., 261. o.)
2. Szellemi kaszt nélkül a közösség lefejezett társadalom, és ha világnézeti áramlatok vagy
kimagasló egyéniségek rövid időre a nép sorsának nehézségeit meg is oldhatják, tartós
életrendet egy nemzeten számára is csak a brahman teremthet. A →brahman a logosz kasztja.
A lovagnak csak mítosza van, a gazdasági kasztnak legfeljebb irodalma, a szolgáló kasztnak
legfeljebb sajtója.
3. A szellemi kaszt a kiegyensúlyozott belátásból fakadó harmonikus boldogság hordozója; ez
nem azt jelenti, mint a történeti ember gondolná, hogy mivel a lét e tulajdonságát hordozza,
ezt a maga számára használja fel. A szattva nem magántulajdon, hanem a lét tulajdonsága,
amelynek a szellemi kaszt őre és kisugárzója. Ugyanúgy sugározza a ksátrija az erőt, a tüzet, a
tevékenységet és ugyanúgy sugározza a vaisja a termékenységet. A brahman teszi az
emberiséget kiegyensúlyozottá, meggondolttá, szellemivé és boldoggá; a ksátrija teszi
tevékennyé, igazságossá, erőssé és hatalmassá, a vaisja, amennyiben a föld gazdagságát
elosztja, hozza az anyagi jólétet és tünteti el a szükséget.
(Scientia sacra II., 217. o.)
4. A négy kaszt mindegyike a társadalomban más kaszt által helyettesíthetetlen tevékenységet
fejt ki, a munkát, a vásárt, a gyűlést és az ünnepet.
A munka a szolgáló kaszt jegyében áll. Az a tevékenység ez, amelyben minden ember, aki
bármilyen munkába fog, találkozik. Mindenki, amikor dolgozik, arra az időre sudrává lesz,
ahogy minden ember találkozik a vásáron, amikor vesz és elad, a gyűlésen, amikor a
közügyek intézésében részt vesz, és az ünnepen, amikor a lét magas értékei előtt hódolatát
bemutatja. A munka csak a felbomló társadalomban és a lehajló civilizációban válik
kényszerré, amelyet rabok végeznek. A szolgáló kaszt pedig csupán a lét eredeti értékei iránt
érzéketlenné vált embernek megvetett. A szellemi kaszt a munkát sohasem veti meg, csak a
88
ksatrija és a polgár. Mindenki tudja, aki valaha dolgozott, hogy a munka szabadság is,
szükség is, és ezek szerint gyönyör is és átok is, és a sudra kaszt az, amelynek ezt a
kettősséget viselnie kell. De mindenkinek – ha dolgozik – szolgálóvá kell lennie, ami annyit
jelent, hogy bázissá és fenntartóvá. A munkát a megélhetés alapjává tenni értelmetlenség. És
ugyanilyen értelmetlenség a munkát kényszerként a közösség minden tagjára kiterjeszteni,
mert akkor a munka éppen azt a vonását veszti el, ami benne a legfontosabb, hogy személyes
és aktív részvétel a világalkotásban. A munkás kaszt akkor érti meg magát teljesen, ha
felismeri, hogy a munka kiváltság, és a többi kaszt, amikor dolgozik, a szolgálat kiváltságában
részt vesz. Minden munkában van valami előkelőség, az önmegvalósításnak nem sejtett és
meg nem ismételhető, egyetlen egyszeri mozzanata, ami csak a munkás személyes lényéből és
vállalkozásának szenvedélyéből érthető. Gépiessé vált munka csak tönkrement civilizációban
képzelhető el, ahol a magas értékek elhomályosultak, és a személyes szenvedély többé nem
realizálható, a munka kollektív mechanikus mánia, ami félig narkotikum, félig őrület.
A munka a társadalom sorsvonalainak találkozása, esemény, amelyben a szolgálat jegyében
mindenkinek mindenkivel érintkeznie kell. A vásár, amelyben mindenkinek részt kell vennie,
amikor cserél és vásárol és kínál. A vaisja a tápláló kaszt, és körébe tartozik minden, ami étel
és ital és ruházat és építés és kézművesség és ipar és kereskedelem. A vásár az a hely, ahol a
gazdasági kaszt, amije van, a világ elé rakja. A vásár első és legfontosabb ismertetőjele a
gazdagság. A második: olcsón venni, drágán adni, és a vaisja hősiessége ez az ügyesség és
fondorlat, a vita és a rábeszélés, a zsivaj és a csődület. Az üzlet, a korcsma, a szálló, a raktár a
gazdasági kaszt világába tartozik. A vaisja természetes feszültségben áll egyrészt a szolgáló
kaszttal, másrészt a lovagi-nemesi kaszttal, mert az anyagi javak fölött a gazdasági kaszt
rendelkezik, és a kaszt legkisebb rongáltsága a vaisja vagyonát a többi kaszt jóléte rovására
megnöveli. Ha a gazdasági kaszt mértékét elveszti, a javak elosztását a kormányzói kasztnak
kell kezébe vennie, viszont ez már törvénytelen. Felbomló társadalomban a kezdődő zavarok
oka mindig az, hogy a vaisja a javak fölött való rendelkezés mértékét elvesztette.
A gyűlés a lovagi-kormányzói kaszt tevékenységének köre. A közügyek a gyűlésen dőlnek el.
A gyűlésen nem fecsegnek és vitáznak, és nem alkusznak, mint a vásáron, hanem átgondolt
szónoklatokban fejtik ki elveiket, amelyek mindig az igazság jegyében kell hogy álljanak. Ha
nem ez történik, a gyűlés vásárrá fokozódik le, ahol adnak és vesznek. Ilyen vásárrá romlott
gyűlés a parlament, a felbomló társadalomban az intézményesített gyűlés.
Az ünnep a szellemi kaszt jegyében áll. A mai válságtársadalmakban a munka értéke is
elveszett, szakrális jellegét a vásár is elvesztette, a gyűlés erkölcsi komolysága is elveszett, de
valamiképpen és zavarosan még végzi tevékenységét oda nem való alkalmatlan jöttment
tolakodók kezében, csökkent morális színvonalon. Az ünnep csaknem teljesen eltűnt.
Szánalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy légkörét újra megteremtsék, de minden esetben csak
a vásár sikerül, a zsivaj és a mesterkélt cifra felfordulás, amelyet néha fellengző és álnok
gyűlésszónoklatok nyitnak meg és zárnak le. Úgy, ahogy a munkát gépesíteni, a vásárt és
gyűlést álformákkal helyettesíteni lehet, mesterségesen ünnepet teremteni nem lehet. Az
ünnepnek a társadalomban középponti szerepe van, amely a közösség élete szempontjából
fontosabb, mint a munka vagy a vásár vagy a gyűlés. Kung Fu-ce, mikor választásra
szólították fel, először lemondott a politikáról, aztán lemondott a kenyérről, és csak végül az
ünnepről. (A magyar Hüperion II., 70. o.)
5. A régiek azt mondták, hogy az üdv útja közös és az üdvösséget mindenki egyszerre fogja
elérni. De a régiek azt is mondták, hogy az üdv állandóan jelen van, és abban mindenki
bizonyos mérték arányában részesül. Ez tulajdonképpen a kasztrendszer értelme. A
kasztrendszer azt mondja, mindenki annak a helynek a mértéke szerint nyer üdvöt, hogy a
szellemi, vagy a harcos, vagy a gazdasági, vagy a szolgáló kaszt tagja. Ez az úgynevezett
horizontális sík. Van azonban vertikális sík is: minden ember számára négy üdvfokot nyit
meg, és ha valaki a megszabadult szent koldus fokozatát eléri, a világból kilép, és a
legmagasabb üdvben részesül. (Arkhai 294. o.)
89
Katarzis
1. A katharszisz szót, mint terminus technicust Poétikájában először Arisztotelész használta.
A költői műfajok elemzése közben azt állítja, hogy a hallgatót a tragédia eseménye megrázza
és benne valami különös zökkenő történik, valami értelemben lesz részes, amely úgymond,
katartikus. Katarzis megtisztulást jelent. Az ember eredeti tisztátalanságát részben, vagy
egészben leveti, értelme megvilágosodik, betegsége meggyógyul, bűneit jóváteszi. Nem
külön-külön, hanem egyszerre. A korrupció nem többféle esemény és folyamat, hanem
egyetlen megzavarodás. Egyetlen létszintsüllyedés. Nem bűn és betegség és értelmi
elhomályosodás, hanem az emberi egzisztencia centrális és totális megromlása. A katarzis
sem külön gyógyulás, nem értelmi megvilágosodás, nem morális javulás, hanem az emberi
létszint pillanatnyi fölemelkedése. Hová? Abba az állapotba, aminek a részese az ember a
korrupció előtt volt. A kezdeti trauma rövid időre beheged. Csak éppen annyira, amennyi idő
alatt az ember az eredeti létről tudomást szerez. Ez az az állapot, amit Böhme Urstandnak,
Guénon état primordialnak, Szabó Lajos alapállásnak nevezett el. (Művészeti írások I. 57. o.)
2. A valláshoz semmiféle szálak nem fűzik. A katarzis következménye a tudatszerkezet
megváltozása. Nincs szó ceremóniáról és gyónásról, misztikáról és papokról. Rejtett és
nyugvó erők ébrednek fel, és az embert, ha elég érett, áthatják. (Művészeti írások I. 59. o.)
3. Csak az az ember alapozhatja meg magát a valóságban, aki a bukáson áthalad és a csődöt
hazugság nélkül magára veszi. Ha nem szökik meg a szétmorzsolódás elől, hanem a tökéletes
eredménytelenséget tudomásul veszi, a sikerben való teljes megszégyenülése és a
becsvágyban való megalázása után, a csüggedtség és a kiábrándulás és a sértődöttség
elviselésével, kifosztva, becsapva, mellőzve, közönyben felismeri: ez az a küszöb, amelyen át
kell lépni. Az orfikus görög tragédia ezt a küszöböt katarzisnak, megtisztulásnak nevezi.
Kegyelem
1. Kegyelemnek nevezem azt, hogy aránylag könnyen és gyorsan megértettem. Koldusnak
lenni jó. (Silentium, 55. o.)
2. A kegyelmek, amelyek az ember számára megnyílnak: a tér, az idő és az Én. A negyedik: a
beavatásról szóló tudás.
3. Az embernek tevékenységével a kegyelem állapotát kell megvalósítani. A kegyelem
megvalósítása azonban nem az emberen múlik. Kegyelem éppen az, amit csak kapni lehet.
Mégis, senki sem nyeri és nyerheti el, aki arra nincs készen. Mi az, amikor készen áll? Nem
ellenállni. Kiengesztelődés. Csak nem a démoni életrontás. Csak a gyermek. Erre a kifejezés
az, hogy megtérés, amit a görögök metanoiának mondtak, a héberek tesuvahnak, a rómaiak
conversionak. Tulajdonképpen annyi, mint megfordulás. A démoni aktivitásnak hátat
fordítani, az életrontásból megfordulni, és a gyermekkorba visszatérni, és felismerni, hogy az
emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet. A fordulatot a vallással keverték össze, de a
valláshoz semmi köze, már csak azért sincs, mert a vallásoktól függetlenül az őskorban e
lépést a föld minden népe ismerte. Visszatérni ahhoz, ami az emberben tiszta és egyszerű.
4. Azt, hogy az üdvben miképpen részesül, azt, mint Böhme a Gnadenwahlban kifejti, senki
sem tudja. Ez a kegyelem kérdése, valamennyi keresztény fogalom között a legkevésbé
meghatározható. (Arkhai 295. o.)
90
Kellékek
1. A kellékek között elveszett a lényeg, a szerszámok között a munka. A mai életforma ennek
a harmadik elemnek életformája: amikor az életfeltételek megteremtésében telik el az élet.
Mialatt az ember megszerzi szükségleteit, elmúlik a szükségletek felhasználására való idő, az
ember soha, egyetlen pillanatig sem jut el odáig, hogy az eszközöket használhassa, mert régi
eszközöket kell szolgálnia, és új eszközöket kell találnia; és az eszköz ahelyett, hogy közelebb
vinné ahhoz, amit az eszközzel el akar érni, egyre nagyobb és legyőzhetetlenebb akadályokat
támaszt. (Arkhai 101. o.)
Kép
1. A kép nem a szemlélet tárgya többé, a sajátságos belső átalakulás következtében a néző
válik a mű szemléletének tárgyává. A képnek van igénye, nem az embernek – a képnek,
amelyhez föl kell emelkednünk. A „Meg kell változnod!” igénye ez. (Rilke Archaikus Apollo
torzója szól így a nézőhöz.) Az emberek többsége abban a hiszemben él, hogy benne minden
rendben van – kívül van a hiba. A műtárgy arra kényszeríti, hogy spirituális hatalmak elé
lépjen és e Hatalmak sugárzásában sajátságos izzásba jusson. Ez a magasabb Hatalmak
sugárzásában való rejtélyes izzás az, amit meditációnak hívnak. (Művészeti írások I. 182. o.)
Kérdés
1. A kutató tudatának helyzete nem fixálható, sőt ha emberi helyzetről egyáltalán állítható, ez
a világnézettelen és a mindig újra világnézettelenített magatartás, amely a nyomozás első
feltétele. Az eredmény azon múlik, hogy az ember a kérdést helyesen tudja feltenni. A
kérdésfeltevés helyessége a helyszínen dől el. (Szarepta, 253. o.)
Kereszt
1. Anélkül, hogy a kereszt jelét ezúttal tovább elemeznénk, mégis jó lesz legalább előzetesen
tudomásul venni, hogy a kereszt a lét jele. Az abszolút jel. Böhme alapján, aki majdnem
Platón szavait ismétli, úgy kell elgondolni, hogy éppen úgy a teremtés, mint a megváltás jele.
A teremtő akarat első megnyilatkozása. Fiat lux. A fénykereszt. Az első anyag, az ősanya.
Minden létező bélyege: a teremtő akarat (vertikális tengely) meglátja és megérti önmagát a
tükörben (horizontális tengely). Így támad a gondolat, a szó és a tett egysége, az anya-
imagináció. Mert az imagináció a lét behatolása (vertikális) és ez a behatolás nem egyéb, mint
a mágikus tükör (horizontális) felragyogása. A merőlegesen és felülről villámszerűen lecsapó
férfias teremtés és a vízszintesen fekvő és befogadó női megtermékenyülés közös jele, az
androgün egység, az egymástól való függés feszültségében égő két gyújtópont találkozása és
násza a megnevezhetetlen fundamentumán. (Arkhai 186. o.)
2.
Kereszténység
1. Minden hagyomány az egész emberiségnek szól. De nem általánosságban, hanem történeti
adottságában csak a kereszténység tudja, hogy az egész emberiség, az összes fajok és népek
és idők és civilizációk és osztályok és kasztok és vallások egysége, éspedig az az egység,
amelyben minden különbség megtartja sajátos vonását és ezzel az egyéni jellegének súlyával
az egységen belül saját helyét elfoglalja. A kereszténységben bomlik fel az emberiség
autonóm személyekre, akik a közösségben nem tehetségükkel, hanem éberen helyezkednek el.
91
2. Mert az Evangélium nem kenetteljes tanítás, hanem minden magatartás között a
legértelmesebb, sőt a leghasznosabb. Miért? Amiért az Evangélium a létezést mélyebbről
nyitja meg, mint akár a hindu, a kínai, a héber, a görög, azzal, hogy azoknak igazságát ugyan
érintetlenül hagyja (egyetlen jod sem veszhet el!), de megérinti azt a helyet, amely
valamennyi hagyományt összeköti.
Az Evangélium a szeretet életrendjének megvalósítását kívánja. A szeretet nem érzelem, nem
érzelgés, nem kivételes állapot, nem szentség, nem magasrendűség; a szeretet a létezés eredeti
normális állapota. Minden létezés alapállása. (Patmosz II. 213.)
3. Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről,
és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem
érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most
hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én
téged magamba eresztelek. (Patmosz II. 256.)
4. Végül elérkeztem ahhoz a fontos ponthoz, hogy megmondjam a következőket: a
kereszténység nem vallás. A kereszténység persze nem történeti, s így eltorzított alakjában,
hanem eredeti evangéliumi értelemben az emberiség meg nem változtatható eredeti, ősi,
megmásíthatatlan alapállásának megnyilatkozása, minden történeti változástól függetlenül
minden kor alapjában levő báziskondíciója, amelynek egyik legfontosabb és leglényegesebb
ismertetőjele az, amit kimondottam: a valóságot a maga teljes egészében fel kell ismerni, és
birtokba kell venni. A kereszténység eredeti értelmében van valami, ami az ember és a létezés
egészét számunkra megnyitja, és lehetővé teszi, hogy többé ne világnézeteket, vallásokat,
meggyőződéseket, vagyis létezés-fragmentumokat éljünk, hanem ténylegesen a reális egész
életet. A régiek, főként Pál apostol az evangéliumi kereszténységet ezért hívták megváltásnak,
mert az embert, ha beleegyezik, minden kötelék és fogság, korlát és határ alól egyszer s
mindenkorra felszabadítja. (Arkhai 415. o.)
5.
Kettő
1. A Kettő tevékenysége, hogy kettévág. Kételkedik. Az egytől a legtávolabb a Kettő áll. A
Kettő a maximális értékdeficit. A Kettő a legkisebb szám. Ezért mondja a hagyomány, hogy a
Kettő a gonosz száma.
L’esprit mal (Saint-Martin). A Kettő felez. Saint-Martin döntő megállapítása, hogy a felezés
sohasem az egyet éri, hanem minden esetben azt, aki felez. Ebből a gondolatból érthető meg,
hogy a rossz sohasem a jót éri, hanem mindig azt, aki a rosszat elköveti. (Tabula smaragdina,
2. Baader azt mondja, hogy van eredetileg normális és későbbi abnormis dualitás. Tényleg
van. De az eredetileg normális dualitás az analógia, s így a kettő két elemének megfelelése
jegyében áll, s ezért soha kétség és kételkedés nem merül fel afelől, hogy a kettő
különbségével hasonló és hasonlóságával különböző. A dualitás a definitív szám jegyében áll.
Ettől élesen meg kell különböztetni azt a dualitást és dezintegrálást, amely egészen más
művelet. A dezintegrálás nem a hasonlóság-különbözés, hanem az azonosság-ellentét
jegyében áll. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 61. o.)
3. A hagyomány a Kettőt tükörnek is nevezi. El lehet nevezni másnak, másolatnak, képnek,
utánzatnak, hasonmásnak, lenyomatnak, szignatúrának, bélyegnek, párnak, ellentétnek,
azonosságnak. El lehet nevezni másiknak, fátyolnak, felületnek, látszatnak, káprázatnak.
Mindezt meg lehet tenni, mert a haladványban a Kettő áll az Egyhez a legközelebb – vagyis a
legtávolabb. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 76. o.)
4. A Kettő az Egy első varázslata. Az első haladvány. Ha az →Egy minden szám
fundamentuma, akkor a Kettő az első szám. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 78. o.)
92
Kezdet
1. Az Egység a kezdet, amely minden más számot megért, de amelyet egyetlen más szám sem
ért meg, amelyből minden más szám születik, de amely egyetlen más szám szülötte nem lehet
(Böhme). (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 67. o.)
2.
Kiengesztelődés
1. Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának
sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos… Az Evangélium az
élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a →létrontásnak soha egy arasznyit sem
engedett és azt törvénytelennek tartotta.
(Életünk?Patmosz)
Kinyilatkoztatás
1. Kinyilatkoztatás tágabb értelemben véve minden szentkönyv, az Upanisadok, a Tao-te
king, a Lun jü, a tibeti és egyiptomi halottak könyve, Zarathusztra gathái, a Védák, az
Ótestamentum, szűkebb értelemben véve kinyilatkoztatás az Evangélium. Ez a mágikus ige,
az alkimisták elnevezésében az arkánum. A bűnbeesés betegségében az orvosság. (Tabula
2. Ami az emberi eredetű élettervekből oly sajnálatosan, de természetszerűleg hiányzik, az a
szakrális jelleg (hatalom – exouszia). És mivel ez belőle hiányzik, nincsen meg benne a
mámornak az a hőfoka, amelyre az imaginációnak szüksége van, hogy magába fogadja és
fogadhassa. Nincs meg benne az a csábító gyönyör és elragadó önkívület, szépség és bűvölet,
ragyogás és boldogság (üdv-íz), nincs üdv-íze, melyet az imagináció keres, és amelynek
jelenlétéről az imagináció tudja, hogy az, amit oly szenvedélyesen, a szó igazi értelmében
halált megvetően keres, itt van, itt és sehol másutt.
Különösen régebben, még az első keresztények idejében a kinyilatkoztatás e különös
jellegéről sokat beszéltek. Pál azt mondja, hogy az evilági (rongált) ember számára a
kinyilatkoztatás botrány és bolondság. Sebastian Franck azt írja, hogy e földi (megzavarodott)
létezésből úgy látszik, mintha Isten az ördög lenne és az üdv a kárhozat. Mindenképpen Isten
sokkalta veszélyesebb, mint az ördög és az üdv nehezebb, mint a kárhozat. De éppen ez az
izgalom az, amit az imagináció keres, ez a forróság és kockázat és ez a mámor és ez az
erőpróba. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 291. o.)
3. A kinyilatkoztatás nem operaszerű külsőségek között jelentkező retorikus szavalat. Minél
mélyebb igazság nyilatkozik meg, annál halkabb és egyszerűbb; annál inkább a mindennapi
életét élő, kötelességét végző tisztaszívű ember szívében szólal meg. Ahhoz, hogy valaki a
kinyilatkoztatást felfogja, egyetlen dologra van szüksége: az éberségre. Az éberséget pedig
csak egyetlen dolog táplálja: a tiszta lét. Ezért van szükség morális feddhetetlenségre: mert a
moralitás nem önmagában való érték. Ez a folttalan élet egyszerűsége. Az ismeret csak zavar
és ront, sőt az embert meg is akadályozza abban, hogy a kinyilatkoztatást felfogja. Miért?
Mert az ismeret káprázat. A káprázat pedig az éberséget elaltatja. Az embert alvajáróvá teszi.
A kinyilatkoztatás helye a tiszta és megnyugodott egyszerű emberi szív. Ez az, amely az isteni
szellem hangját közvetlenül hallja. Így nyilatkozott meg a teremtő szellem az ősidőkben. Így
nyilatkozott meg azóta is remetékben, magányosokban, prófétákban, aszkétákban. Így
nyilatkozott meg a történeti időkben is: misztikusokban, szerzetesekben, kivételes költőkben.
„Mint a levelek közt járó szellő suhogása.” Valahányszor az emberi szív őseredeti
egyszerűségét és tisztaságát visszanyeri, a Teremtő Szellem közvetlen kisugárzását fel tudja
fogni, és meg tudja érteni. Ezt nevezik kinyilatkoztatásnak. (Az ősök nagy csarnoka I., 27.)
4. Kinyilatkoztatás alatt a hiteles életről szóló tanítást kell érteni. (Patmosz II. 92.)
93
Kísértetek
1. Varázslat ez az egész nagyvilág, mondják a régi bölcsek, de nem idegenek reánk
kényszerített varázslata, hanem saját magunké. A kísértetek a mi kísérteteink. Mi vagyunk
azok, akik előre tudjuk, hogy látni fogjuk őket, és íme nem szabad csodálkozni, ha itt vannak.
Éltek emberek, akik azt is tanították, hogy ezeket az álmoknál is reálisabb kísérteteket, ezeket
a magunk varázslatait azért tudjuk előbb, mielőtt látjuk őket, mert ezek mi vagyunk, mi saját
magunk. (Arkhai 343. o.)
Klerikalizmus
1. Klerikalizmus alatt a politikai kormányzatnál magasabb és hatékonyabb szellemi és eszmei
befolyást kell érteni. Szellemi és eszmei úgy, hogy szellem- és eszmeellenes. Nagyon kell
figyelni. A vezetők, mondja Brunner, nemzedékről nemzedékre ugyanazok. Távol a néptől, a
szellem emberétől, távol az igazságtól és önmaguk lényétől, megkülönböztetve. Se művészet,
se gondolat, se vallás őket nem indítja meg, se Michelangelo vagy Shakespeare, se Platón
vagy Spinoza, se Krisztus. Merő külsőségből és sznobizmusból csodálják azokat, akiket
életükben nem értettek, és kinevettek és leköpdöstek, de most, hogy meghaltak, papolnak
róluk. Ezek a Hannanok és Tiberiusok, X. Leók és Torquemadák, Richelieu-k és
Metternichek. Ez a farizeizmus, amit az Evangéliummal együtt Európa átvett, mint az
Evangélium ellenszerét. (Szarepta, 271. o.)
2. Klerikalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a világi hatalmat szellemi eszközök
pressziójával akarják biztosítani. Ilyen eszközzé degradált szellemi valóságok lettek az állami
közigazgatásban az eszmék és a vallások. (Patmosz I. 430. o.)
Klérus
1. A klérus hazugságszisztémájának alapja, hogy a klérus önmagát a világ előtt szakrális
szolgálónak (áldozat) mutatta; valójában semmi egyebet nem vett komolyan, mint hatalmi
érdekeit. (Patmosz I. 148. o.)
Koan
1. A mondo tulajdonképpen rejtvény. A zen úgy mondja: koan. A zenmester a belépő
tanítványnak ilyen koant ad fel, és csak akkor nyilvánítja érettnek, ha azt megfejti. A →zen
nem előzékeny, sőt mindent megtesz, hogy az ember számára a dolgot megnehezítse. Ha az
észt meghaladó tudást végre megérti, a mester rárivall, hogy a legfontosabb teát inni és rizst
enni. Az ember nem lehet elég triviális. És elég metafizikai. Azt mondja a zen: a virágot, amit
Buddha felmutatott, nem fogja sem a mohóság tüze, sem a harag mérge, sem az éhség kardja,
sem a létóceán vize, sem a filozófiák fojtó füstje. Az ember nem ágyazhatja bele magát elég
mélyen a legegyszerűbb élettevékenység szövetébe. A mondo kérdése nem informatív, és a
válasz egyáltalán nem is válasz. A mondo dialógusa az embernek másik emberrel való eredeti
viszonyát helyreállítja (mint a khasszidok és a szúfi), éspedig nem a tárgyi ismeret, hanem a
lények között lévő primordiális logosz-interferencia bázisán. A mondo logoszának erejével az
élő szubjektumon kívül minden egyebet felperzsel. (Az ősök nagy csarnoka II. 334. o.)
Komédia
1. A felfokozott hazugság, amikor az ember már nem él többet, de komédiázik, és nem azért,
hogy életének igazságát megmentse, hanem hogy a hazudozásban elmerülve az igazság
94
látszatát fenntartsa, és annak elvesztését ne kelljen bevallania. Komédiázni ezért annyit jelent,
mint olyan hatványozott hazugságrendszerben élni, amely – miután a lét maga
visszavonhatatlanul elveszett – már csak azt a látszatot kívánja fenntartani, hogy minden
rendben van. A komédia jellegzetes területe, nem mint valaki hinné, a társadalom, ahol az
ember természettől fogva színpadon van, hanem a vita privatissima, mert ahogy Nietzsche
mondja, az ember kifelé való hazugsága nem számít ahhoz képest, amit önmagának és befelé
hazudik. (Patmosz II. 47.)
Konfesszió
1. A konfesszió az a válság, amely az emberben éppen az egyéni és a közös üdv vállalása
között lefolyik. A vallomás minden esetben az egyéni üdv feladásával végződik. Másként
nem is vallomás. Amíg az ember önmaga megváltásával van elfoglalva, addig a hatalmi
ösztön, a szerzés, a birtok, a verseny őrületében feje búbjáig benne él, még akkor is, ha nem
anyagi, hanem szellemi javakról van szó. Ez az autoszótéria, vagyis önmegváltás az
individualizmus alapja. És ez az, ami a konfesszióban felbomlik. A vallomás az egyéni
önmegváltást bűnnek ismeri fel. Ez a konfesszió katartikus hatása. (Arkhai 304. o.)
Kormányzás
1. A kormányzás sem politika, nem fogás, csalás, machiavellizmus, hatalmi ösztön, hanem a
legmagasabb rendű emberi metafizikai aktivitás. Az államkormányzás vallásos tevékenység.
Az állam kormányzásához három dolog kell: hadsereg, táplálék és hit. A hadsereget, ha kell,
el lehet hagyni; ha kell, a táplálékot is el lehet hagyni. Ha nincs hit, nincs vallás, akkor nincs
állam, csak gyülevész tömeg, amit a butaság és a félelem tart össze ideiglenesen. (Az ősök
nagy csarnoka II. 26.)
2. Az embert a javak, a hírnév és a hatalom a világ vezetésére alkalmatlanná teszi, és annak,
aki így él, már csak önvédelemből is hazudoznia, kizsákmányolnia és erőszakot kell
gyakorolnia. A világot az fogja helyesen kormányozni, aki e hármas szentségtöréssel szemben
a hármas áldozatot meg tudja valósítani. Éberen névtelen, szegény és hatalomtalan. Ez az
ember sem jobb, sem okosabb. De a mértékei jók. És, amíg ebből nem lesz tudás, változás
nem várható. (Szarepta 96. o.)
Korrupció
1. Ami bűn, csupán morális, van megbánás, és van megtisztulás, mert a bűn szerepel a
törvényben, s ezért van jóvátétel. Ami korrupció, annyit jelent, hogy a romlás az ember egész
lényét valamely igen mély helyen kikezdte. (Arkhai 165. o.)
2. Ha az ember a humánum szintjéről lebukik, sohasem válik állattá, hanem démonivá. Az a
sajátságos valami, amit szellemnek neveznek, nem vész el, mert nem veszhet el, de a
korrupció következtében démoni lesz, talán megmérgeződik, talán ami romolhatatlan, elkezd
romlani, ami tiszta és jó illatú, mint a virágillat a tengerparton, az büdös, ami ragyog, mint a
zafír, az csupa kosz, ami lágy és édes, az ragadós, és kén íze van. (Arkhai 165. o.)
3. Mert a gépesített ész csupán reálisat és irreálisat ismer. Ostobaság. Van korrupt realitás is,
amely ezek közül egyik sem. Ez a megrongált valóság. Mint ahogy körülöttünk és bennünk
minden megromlott. A korrupció igen régen és a kezdeteknél középponti helyen elkövetett
aktusból következhetett el. A realitásban oly változás támadt, mely a világ épségben való
tartásával szemben közömbös, vagy pláne ellenséges, és a világ romlásának és
beszennyezésének kedvez. A realitás korrupttá vált. Minden nép hagyománya őrzi a tudást,
hogy az eredeti realitás megromlott. A hinduk azt mondják, hogy az eredeti értelem
95
elhomályosult. Megzavarodott. A romlás első okának ezt a homályos és aluszékony értelmet
tartják. A héberek szerint először a morál romlott meg, ezért a kezdeti korrupciót
bűnbeesésnek nevezik el. Minden egyéb baj a bűn következménye. A középkori klérus is ezt a
tanítást vette át. Mások azt hirdetik, hogy a romlásnak testi oka van, és ez a betegség.
A kezdeti romlást, amelyről mindenki tud, számon tartják. Íme: elhomályosult értelem, bűn,
és betegség. Tulajdonképpen csak más és más kifejezés ugyanarra a dologra. Mert ugyanarról
van szó. Ez a romlás persze, mint Baader mondja, nem valami ideális szférában történt,
hanem az ember romlásával az egész természetet magával rántotta. Az ember maga romlott
meg. Így a realitásnak is meg kellett változnia. A primordiális realitás természete, hogy a
tisztességes, értelmes és morális, becsületes, tisztakezű és szívű embernek magától értetődő
előnyt nyújt, mert az a növekvés, a világosság, végeredményben a normalitásnak jegyében áll.
Ha ezek a pozitívumok következetesen és szükségszerűen hátrányt szenvednek, ez csak
sajátságos egyetemes romlás következménye lehet. Ez az, amikor előnyben a mihaszna és
kártékony ember áll. (Művészeti írások I. 18. o.)
4. Tisztátalanságba születtünk, a kezdetek kezdetén az ember az elszenvedett létszintsüllyedés
következtében korrupttá vált. Ez elől a tény elől nem lehet kitérni. Aki elhallgatja,
pszeudoegzisztens (meghamisított és elhazudott) életet él. Az egzisztenciának gyökérig ható
megrázkódtatásra van szüksége, katarzisra, hogy a tiszta létezést önmagában helyre tudja
állítani, ha csak egy pillanatra is. (Művészeti írások I. 61. o.)
5. Úgy látszik, valamely létkérdés minél nagyobb, az ember annál inkább egyedül marad. A
korrupcióban pedig az ember senkire és semmire nem számíthat. Sem tanácsra, sem
törvényre, sem tanításra, sem előírásra, sem papra. A jóvátételt mindenkinek önmagának kell
végrehajtania. (Művészeti írások I. 63. o.)
Költemény
1. A művészet természet fölött álló erőket közvetít. Nem utánzás, hanem az anyagi világénál
magasabb rendű rend realizálása. A költemény olyan mondatok szerkesztése, amelyek az
abszolút logoszt idézik. Vers az, ami a szavakat valódi értelmükben használja. Nemcsak most,
mindig is így volt. (Patmosz I. 345. o.)
Költészet
1. Egyszerűbben: a költői teremtés tulajdonképpen nem az, hogy a látható átömlik a
láthatatlanba, hanem az, hogy a láthatatlan átömlik a láthatóba. Prométheusz tette nem az,
hogy fölment a tűzért, hanem hogy lehozta. A költészet az életet átviszi a létbe, de a létet
lehozza az életbe. És mérhetetlenül
könnyebb a létbe, az örökbe, a hatalmak közé menni, mint onnan visszajönni. És a legtöbben,
akik átmennek, nem is tudtak visszajönni. (Művészeti írások II. 328. o.)
2. A költészet láthatatlanból és örökből való érzéki jelenség a pillanatban. Látható:
láthatatlanból készítve; idő: időtlenből készítve; pillanat: örökből készítve; érzéki jelenség:
érzékelhetetlenből készítve. A költészet nem a világról
szól és nem a világot jelenti, nem – a költészet világból van készítve: láthatatlan és örök:
látható a pillanatban. De nem áll meg sohasem. A transzcendencia végtelen, vagy még
inkább: halál-lendület, amely sohasem ér el sehová, mindig csak lendül, át, mindig át. Mihelyt
megáll, a megállás pillanata azonnal burokká
lesz, s abban a pillanatban, szilárd pontban és burokban a transzcendens ösztön felfüggeszti
önmagát: – ami ebből fakad, már nem költészet, hanem vallás, tudomány, misztika vagy
egyéb. (Művészeti írások II. 331. o.)
96
Könyv
1. Az őskönyv formai jellege szerint beavatás, tartalma szerint metafizika volt. Az emberi
közösségben való szerepe pedig az őskori szakrális szubjektum tevékenységének fenntartása:
ébresztés.
2.
Kör
1. Az erők összevonásának és egy pontba való irányításának szimbóluma ugyanis az a kör,
amelyet az őskori és keleti mandala és jantra elég érthetően és minden alkalommal
hangsúlyoz. A kör tulajdonképpen az egyetlen zárt és egységes forma, ezért jelképe az Énnek
és Világnak. (Művészeti írások I. 390. o.)
2.
Közösség
1. … nem lehet érintkezés nélkül, a többire való tekintet nélkül a világba csak úgy büntetlenül
beleélni. (Karnevál I., 363. o.)
2. Minden immoralitás (démonizmus) alapja, hogy bázisa nem az egész. Minden emberi
életterv immorális, amely saját élettervéből akár egyetlen más embert is kizár (Én marad).
Minden közösség immorális, amely önmagából bárkit bármiért kizár. Ezért nép, osztály,
vallás stb. immorális közösség. Egyetlen közösség van, amelynek bázisa az egész emberiség,
és ez az →Egyház. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 99. o.)
3. Amit az ember kíván, és mindig is kívánt, az az egységes közösség, az integrált társadalom,
amelyen belül minden tényező (nép, kaszt, nyelv, osztály, vallás, csoport, egyén) a maga
különbségeinek és tulajdonságainak teljes fenntartásával egyesül, már csak azért is, mert csak
a kellőképpen differenciált tényezők integrálhatók. Egybefolyó határokkal és tisztázatlan
körvonalakkal, vagyis nem autonóm léttel rendelkező elemekből egység nem teremthető.
(Patmosz II. 97.)
4. A hagyomány gondolata lehetõvé tette az eddigi kollektív kategóriák téves voltának
felismerését. Csak egyetlen hiteles közösség van: az emberiség. Nép, nemzet, osztály, kaszt,
vallás, világnézet csakis ezen belül, nem mint elválasztó, hanem mint gazdagság és
sokszerűség van jelen, de csak abban az esetben, ha az egyetemes emberiség gondolata alá
rendelték.
A hagyomány nem történeti izgalom, sem társadalmi forradalom, sem vallásalapítás. Elsõ
jellemvonása: az igazság végleges nyugalma. (Patmosz II. 215.)
5. Az ember minél szabadabb, annál tágabb, és annál szorosabban nő össze a többivel: minél
nagyobb rabságban él, kénytelen annál inkább magát a többitől különválasztani. Csak szabad
ember alkot igazi közösséget: a fegyház nem társadalom. (Szarepta, 317. o.)
6. Az organizmusra vagy az organizációra épített társadalom úgy viszonylik egymáshoz, mint
a család a szakasz katonához. A család az abszolút közösség. Ilyen közösség a törzs, a falu,
sok esetben a város, mindenesetre az őskori polis, a városállam. Úgy is mondható, hogy ez a
reális életközösség. Ez az organizmus, amelynek egységes és közös életműködése van, az
ember ezen belül az egészbe természetesen és természettől fogva odatartozó és
felcserélhetetlen szerv. Ami az organizmusra jellemző, hogy a szervek tevékenységében az
alárendeltség és az önrendelkezés összhangban áll. Szerves társadalmon belül a közösség és
az egyén között feszültség nincs. Az ember egy időben szociális és autonóm, a társadalom
97
tagja és individuum. A szerves társadalom unanimitásban [unanimité – egylelkűség] él.
7. A család és a törzs tagjai nem emelhetők ki, és nem helyettesíthetők, mert az az
összetartozó elemek harmonikus egysége. A valódi közösség azon nyugszik, hogy az azon
belül élő ember egyszeri és egyetlen. A hivatalt pedig éppen az jellemzi, hogy az ember
csupán funkció, egyik helyről a másikra rakható, mert az a nem összetartozó elemek
egymáshoz kényszerített kollektív mechanizmusa. (Patmosz I. 420. o.)
8. Hogyan lehet a közösséget biztos, időtálló, felbonthatatlan alapra helyezni? Válasz: úgy,
hogy az ember a közösséget nem az anyagi természet, hanem a szellem törvényei szerint
rendezi be. A természet rendje: az erősebb uralma a gyengébben. Egyik lény sem boldog. A
szellem rendje nem az erőé és a gyengeségé, hanem az igazságé. (Az ősök nagy csarnoka III.
286. o.)
9. Úgynevezett kollektív megoldás nincs. A megújulást az egyes emberen kell elkezdeni. Az
emberiséget Szübarisztól csak egyféle módon lehet megszabadítani, s ez nem az, hogy a
sokaságra érvényes törvényt hozok, amely az egész népet egyszerre szabadítja meg, hanem,
hogy: mindenkinek magának kell kezdenie. Ha pedig az ember külön – megszabadult, a tiszta
létbe egyre több és több embert húz fel magához. Úgy látszik, a közösség élete az egyes
embereken múlik. Rendelet, törvény, szabály szükségképpen erőszakra vezet, az erőszak
eredménye boldogtalanság, és a boldogtalan ember olyan, mint az elmeháborodott, a mértéket
elveszti. Mindaz, ami komoly, értékét veszti, és ami tiszta, beszennyeződik. Ez a fejetlen
szabadosság és a komisz hatalmaskodás hullámzása. Szübariszhoz csak tiszta kézzel szabad
nyúlni. (Az ősök nagy csarnoka III. 293. o.)
10. Az igazi emberi közösség a vadállati hatalommal való szembeszállással kezdődik. Az
ahimszát kell gyakorolni. Azt kell tenni, amit Albert Schweitzer tett, egyetemi tanárságot,
orgonát otthagyni, Afrikába menni, kórházat építeni, éjjel és nappal beteg négereket
gyógyítani. Íme az igazi európai három példája, akit nem követnek, csak dicsőítenek.
11.
Kritika
1. Amit Nietzsche mondott, azt radikális egzisztencia-mosásnak lehet tartani.
Hazugságmentes életet élni. Nietzsche ressentiment-kritikát tanított. Olyan kritika, amely a
ressentiment-ból fakad, csak abban az esetben megbízható, ha az ember a ressentiment-t a
tudat fölé emeli. Az embernek tudnia kell, hogy benne az irigység és a bosszú dolgozik, mert
csak így lát világosan. Nem elég a kritika, a kritikus kritikájára is szükség van. Aki ezt
megtette, abban a sötét és bőszült méreg értelemmé változik. (Patmosz I. 276. o.)
Ksatrija
1. A ksatrija lovagi és királyi jellem. Az értelem nem erős oldala, de önfeláldozó és hősies,
mindig tisztakezű, legmagasabb erénye pedig mindig a becsület volt. A ksatrija ideálja a
hérosz. (Patmosz I. 423. o.)
Kultusz
1. Amiről mindig és minden esetben szó van, az a tevékenység megszentelt volta.
2. A kultusz a földi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége.
98
3. a kultusz arról ismerhető fel, hogy tudja magáról: ez a tett most ebben a pillanatban, ezen a
helyen és ilyen módon egyszer s mindenkorra minden emberért és minden ember nevében
történik általam… A kultusz az a tevékenység, amikor az egyéni ember tudatára ébred annak,
hogy benne az egyetemes ember él és cselekszik, és az egyetemes embernek egyetlen célja
van: az aranylétbe visszatérni.
Kultúra
1. A történeti kultúrák mélyén mindig valamely világkép van. Az őskori kultúra mélyén a
megdicsőült isteni ember képe van. A történeti kultúra ezért mindig valamilyen világot alkot;
az archaikus kultúra ezt a meglévő anyagi természetet átszellemíti és fölemeli.
2. Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke
nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is,
hogy mi az, ami a közös életet tisztítja és beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi,
hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek. (Patmosz I., 22. o.)
3. Az ember primordiális őslátomása önmagáról (a normális ember) sokkal több, mint az
egyetlen én. A teljes létezés jelenlétéből indultunk ki, és az összes határokat felfüggesztettük.
A realizálás nem maradhat egyéni mű, és ha mégis az marad, rossz. De nem maradhat emberi
mű sem. A realizálásnak az egész természetre ki kell terjednie. Baader azt mondja, hogy az
ember bűnbeesésével az egész természetet megrontotta és magával rántotta a bűnbe, az
őrületbe és a betegségbe. A realizálás ilyen megrontott természetben nem teljesülhet. Az
egészet újra vissza kell emelni. Ez az, amit kultúrának hívnak. Amit eddig, persze, kultúrának
láttunk, nem volt sokkal több, mint a rongáltság kiterjesztése. A valódi kultúrának
exorcizmussal (a démonok kiűzésével) kell kezdődnie. Az élet elemésztése helyébe vissza
kell hozni az életről való gondoskodást. Ehhez csak annyit, hogy az ősnyelvekben, mint a
görög, a szabad és az üdvözült (eleutherosz) ugyanaz a szó. Vagyis: a természetnek is van
üdvakarata, de ez az ember kezében van. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 369. o.)
Kün-ce
Tulajdonképpeni jelentése: nemes, lovagias, előkelő, bölcs, művelt, magasrendű. A kínai
fogalomhoz a legközelebb áll a görög arisztosz, vagy Nietzsche vornehmje.[1]
(Lábjegyzetbe: A bölcs ellentéte az az ember, akinek megjelölését a szöveg közönségesnek
fordítja. A kungcei hagyomány egy könyve ezt az embert így határozza meg: „a fekete tömeg
odalent”. Körülbelül megfelel a Hérakleitosz-féle polloinak (ordenáré massza). Ez a fekete,
tömegesen megjelenő rovarlény tudattalan, értelmetlen, gonosz és javíthatatlan: ez a Kün-ce
ellentéte és ellenfele.)
A magasrendű megnemesített ember. A szöveg bölcsnek fordítja. Ez megalkuvás, mert a
bölcs szóban nincs tevékenység, a Kün-ce pedig bölcsességét realizálja, és éppen ebben van
magasrendűsége. Mással azonban nem lehetett fordítani; sem „nemes”-sel, mert ennek
társadalmi-morális hangsúlya van, sem „magasrendű”-vel, mert ez a szó nem fejez ki
egzisztenciális minőséget. A Kün-cében a tudás és a tevékenység egyenlő arányban és erővel
él. Ő az, aki a Nagy Tudományt megtanulta. Ő a hagyomány őrzője. Ő a Li embere. „A ló
értéke nem az erő, hanem a faj” – szól Kung. A bölcs ez a faj-ember. Akinél a minőség a
lényeges. Isteni embernek is lehetett volna fordítani. (Az ősök nagy csarnoka II. 22.)
99
Látás
1. Egyetlen bűnt ismerek, a vakságot. Meg kell tanulni látni. Nincs szükség hosszú jógára.
Egyetlen villámerejű pillanat. Ezt kell kibírni. Nem könnyű.
2. Ön, szól újra, azt a színjátékon kívül levő pontot keresi, ahonnan, mint néző, az
alapgondolatban valamennyi szereplőt egybe tudja látni. Mondjuk, megtalálni azt a piszkafát,
amelyikre mindegyiket fel lehet tűzni -
Van ilyen?
Van-
Hol?
A szemében. A látványban. Abban van, hogy ez mind van. Érti? Hirtelen felkiált. A
látomásban van. (Karnevál II., 476. o.)
3. Mit akar megfejteni? Mit akar érteni? Lásson. A szem több, mint az ész. Nincs érzékenyebb
és gyengédebb, mint a valóság. (Karnevál III., 63. o.)
4. Ha a szemben a világ nem úgy él, mint a harmatcseppben megcsillanó felkelő nap fénye,
egészen anyagtalanul, a pillanat felületén elsuhanó üde csillogással, akkor az egész látás üres,
tartalmatlan és lapos.
(Arkhai, 83. o.)
5. A tárgy minden érzéknek ad valamit lényegéből, a szemnek azt adja, amiben legtöbb a
pillanat szépsége.
(Arkhai, 83. o.)
6. Ha látni akarsz, nézz bele. Sehol sem leülni.
7. Az élesebb szem következménye az édesebb varázs. (Arkhai, 334. o.)
8. … a korszerű látás igen magasrendű alkotóképesség, amely fölött még a művészek közül is
rendkívül kevesen rendelkeznek. (Művészeti írások I. 211. o.)
9. A szenzualista inkább néz. Az imaginatív művész az, aki lát. Látni ugyanis minden nyelv
szerint határtalanul többet jelent, mint csupán érzékileg észrevenni. Az angol, ha azt mondja: I
see, – ez annyit jelent, hogy megértem. A görög idein az a szó, amely az ideában van, s ez a
dolgok lényegének látását jelenti. A szanszkrit vidjá pedig nemcsak látást, sőt nemcsak tudást
jelent, hanem éberséget is. A szenzualista szem végül is passzív szem, amely a képek
befogadásával megelégszik. Az imaginatív szem pedig, mint a szó is mondja, felszabadítja a
benne élő mágikus aktivitást, a dolgok felszínét feltépi és azoknak rejtett értelméig hatol –
látja az ideát és éber. Látja azt, ami a dolgok felületi és érzéki látszatán túl van. (Művészeti
írások I. 241. o.)
Látható és láthatatlan
1. A láthatatlan a világ láthatójától nincsen külön és tőle nem választható el. A láthatatlan nem
rejtőzik bele a láthatóba. A belső és külső megkülönböztetés teljesen hibás. A helyes
megkülönböztetés az, hogy: látható és láthatatlan. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy
bárhol van valami, ami csak látható, vagy csak láthatatlan. A helyzet sokkal inkább az, hogy a
kettő teljesen egy, annyira egy, hogy a láthatatlan az, ami a láthatóban látszik. De ez sem
pontos. Mert nem mögötte van és nem benne van. Belőle van. Az az. A látható nem egyéb,
mint a láthatatlan. (Művészeti írások II. 314. o.)
Látomás
1. A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzett kép
tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye, hanem maga is képesség és visszahatva új
100
képességet teremt és a kép az embert, a maga képére átképzi. Így válik az ember saját
képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége.
Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges,
mint az, hogy az énekel és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez a
számsor és szenvedély és az, hogy az aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban
az, hogy ez a kezdemény és az, hogy a látomásban az ember önmaga képének alanya és
tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját
(értelmét) veszi fel.
Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol,
vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.
→imagináció
2.
Lehallgatás
1. A lehallgatás Szabó Lajos szava, amelyet Ferdinand Ebner nyomán fogalmazott meg.
Jelentése ez: ha ténylegesen odahallgatok arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi
érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani, az ideológiai automata hazugságszisztémája
beszél-e, vagy pedig az élő emberi lélek. (Patmosz I. 124. o.)
Lélek
1. Ebben az ájultságban, mint az egyiptomiak mondják: a lélek azzá válik, amit megkíván.
2. A lélek kísértése, hogy tehetetlen, és végzetesen azzá változik, amit megkíván.
3. Mint ahogy a lélek álmában önmagát megsokszorozva sokszerűségben látja, úgy a lélek
ébrenlétben is önmagát megsokszorozza, és sokszerűségben látja. Soknak látszik az, ami Egy,
amikor a lélek álmodik; ez igazán érthető. Soknak látszik az, ami egy, amikor a lélek
ébrenlétben van; ez is igazán érthető.
A világ a lélekben válik láthatóvá. Csak itt van sokszerűség. Ha a lélek önmaga felé fordul, a
sokszerűség eltűnik.
Ha a lélek már nem álmodik képeket, mert az Átman lét előtte megnyílt, nem lát semmit, mert
nincs semmi, amit láthatna.
Az örök, változatlan, biztos tudás nem egyéb, mint az éber lét. Ez Brahman. Ez az Egy. Az
elmúlhatatlan. S a tudás nem egyéb, mint ez: a lélek minden rezdülését meg kell fékezni, de
másként, mint amikor az ember alszik. Mert az alvásban a lélek kialszik, a megfékezésben
azonban nem alszik ki, hanem eltávozik: Brahman lesz, a félelemtelen, a fény. Brahman, aki
nem alszik soha, nem álmos, nem álmodik, nem lát sokszerűséget, mindentudó. Olyan
magasan áll, hogy még tisztelet sem érheti.
Nem ér el hozzá panasz, nem ér el gond; megnyugodott fény, állhatatos, elmúlhatatlan. Ebben
a létben nincs, aki kap, nincs, aki ad, nincs aggodalom, csak nyugodt, önmagával egyenlő,
elmúlhatatlan tudás. (Az ősök nagy csarnoka I., 82. o.)
4. A Pert em heru olvasása közben mindenkinek már néhány lap felületes átfutása után is fel
fog tűnni, hogy a lélek és az isten szavak csaknem szinonimák. Az elköltözött lélek önmagát
az istenek nevein hívja. Az istenek lelkek, és a lélek isten. Az isten és a lélek ugyanolyan
könnyűséggel, csaknem magától értetődően át tud alakulni valami egészen mássá, mint
amilyen még egy szempillantás előtt volt, és mégis rejtélyes módon ugyanaz tudott maradni,
megrendíthetetlenül és halhatatlanul ugyanaz.
101
Később az egyiptomiak azt tanították, hogy a lélek azzá alakul át, amit megkíván. De
nemcsak azzá, amit megkíván, azzá is át tud alakulni, amit megcsodál, azzá is, amitől fél, azzá
is, amit szeret, azzá is, amitől irtózik, amit gyűlöl, amitől menekül, amire sóvárog, amit remél,
amiben hisz, ami ellen tiltakozik. Manapság a lélek e félelmetes metamorfózisával ismét sokat
foglalkoznak, és azt mondják, hogy életünket nem is az intelligens akarat irányítja, hanem az
imagináció. Bennünket nem az értelmi elhatározás kormányoz, hanem a látomás. Az a
látomás, amelynek bűvöletében a lélek éppen él. Sorsunkat nem az ész dönti el, hanem a
varázslat. (Az ősök nagy csarnoka III., 13. o.)
Lélektan
1. Az európai lélektan középpontjában nem a lélek áll, hanem az én.
Lelkiismeret
1. Ha valaki szociálisan előre halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeret nem szokta
megnyugtatni. A lelkiismeret sajátságos monománia. Az ember azt mondhatná, hogy a
világgal pontos oppozícióban áll. Nem pragmatikus, és főként nem materialista. Ezenfelül
mindezt egyáltalán nem titkolja. Nincs benne opportunizmus, nem is realista, cseppet sem
reálpolitikus, annyira, hogy az már nem is józan. Taktikai érzéke nulla, a jólétet nem sokra
becsüli, a hírnévről nem is szólva. A lelkiismeret soha sem alkalmazkodik, alkalmazkodásra
nem is kényszeríthető, és ha az ember alkalmazkodik, a lelkiismeret annak minden esetben
ellentmond.
(Patmosz I. 10. o.)
Lelki szegény →Arlequin

1. Mindenekelőtt az Evangélium eredeti görög szövege nem lelki, hanem szellemi szegényt
mond (hoi ptókhoi tó pneumati). Szellemi szegény az, aki a szellemben szegény, és így éhes
és szomjas a szellemre. Az, akinek ellenállhatatlan és elementáris igénye van a szellemre.
2. Mert nincsen magasabb rendű filozófia, mint a szellemre való intenzív igény, a folytonos
várakozás és mohó leskelődés arra, hogy a szellem mikor, hogyan, hol, hányszor, miképpen
nyilatkozik meg. (Művészeti írások I. 198. o.)
3.
Lét
1. A végleges létezésről való tudás bizonytalan, a lét maga nyílt, az ember magatartása a
létben fedetlen. Ezért a hagyomány a létről azt mondja, hogy nem cél, hanem út (tao, via,
veritas, vita).
A végleges (hiteles) létről mindenkinek veleszületett tudomása van. Mindig kétséges, ezért
realizálatlan, sőt ez az, amit realizálni kell, sőt, amelynek realizálásától az emberi élet
igazsága függ, mert e lét realizáltsága vagy realizálatlansága dönti el, hogy az ember
egzisztens (aléthész, fedetlen, nyílt, igaz), vagy pszeudoegzisztens (lezárt, rejtőzött,
önvédelemben él, elhazudott). (Patmosz II. 111.)
2. Aki színültig megtelt léttel, az a lét olyan magas fokán van, mintha már nem lenne. (Arkhai
159. o.)
102
Létért való küzdelem
1. Ön azt, hogy én a létért való küzdelemben milyen tevékenységet szimulálok, tudni akarja,
és kiállhatatlannak tartja.
2. Az emberi lét alapja nem a létért való küzdelem, hanem sajátságos enthuziazmus.
(Arkhai,277. o.)
3. Kellő távlatból nézve a mai helyzetben tevékenységünk a majom ugrabugrálásától már alig
különbözik. Ezt az életet iszonyú tudományossággal, a fényűzésnek és a nyomornak, a
hatalmi bőszültségnek és a rabszolgaságnak, az édeskés szónoklatoknak és az árulásnak, a
kéjéhségnek és a hibbant észnek ezt a vegyületét létért való küzdelemnek is hívják.
Létrontás
1. Az Evangélium azt mondja, hogy a bűn nem feltétlen létrontás; Jézus a bűnösöket magához
eresztette, és beszélt velük. A büntetőtörvénykönyv merőben a társadalom fegyelmi
szabályzata, és a korrupt lét tényét meg sem érinti. Jézus utcalányokkal és vámszedőkkel
barátkozott. Messze túl a sabbat és a „ne paráználkodj” törvényein valami újat kellett itt
megfogalmazni, azt, hogy az ember életét nem akkor nyeri meg, ha a törvényt megtartja,
hanem ha semmi szennyet nem érint. (Patmosz II. 120.)
2. A létrontás tekintet nélkül arra, hogy kicsoda, milyen körülmények között, kinek a
rovására, miért követett el valamit szavával, tettével, gondolatával, magatartásával, amellyel
megsérti és beszennyezi azt a létezést, amelynek mindnyájan közösen részesei vagyunk,
egységesen megmondja, miről van szó. Létrontásról van szó. Vagy ahogy az Evangélium
mondja, nemcsak a szemet szemért, nemcsak a ne lopj, ne ölj, más feleségét el ne csábítsd,
hanem életrontás az is, ha buja pillantást vetsz más asszonyára, ha becsmérelsz, árulkodsz, ha
valakit elárulsz, megtagadsz, ha más tulajdonára szemet vetsz, ha beteget az útszélén hagysz,
ha éhezőnek nem adsz enni, ha rongyosnak nem adsz ruhát, és ha felébred benned a bosszú és
az irigység, ha más elől valamit, amire szüksége lenne, elrejtesz, ha bárkit félrevezetsz, mert
ezzel más létét megrontod, és mindenki másét és a magadét és az egészet. Ez a létrontás,
amelyet az Evangélium ismert meg és fedett fel. Nem az égbekiáltó és véres gaztettek. A
percről percre elkövetett, alig észrevehető szennyes aljasságok is. A létrontás az egész
létezésre kiterjed, és eldönti minden ezután következő nemzedék sorsát is azáltal, hogy itt és
most a létnek milyen tisztaságát vagy tisztátalanságát teremti meg, mert lényünk minden
mozzanatával alkotjuk azt a létezést, amely minden elkövetkező létezésre kiterjed. (Patmosz
II. 142.)
3. Az ember a létrontásban feje tetejéig elmerülhet, és teljesen létrontásban élhet, ha
úgynevezett bűncselekményt nem követ el, semmi bántódása nem esik. És ez az, amit az
Evangélium tűrhetetlennek tart. Nem a bűnök, hanem a megromlott életű emberek. Az
Evangélium nem a bűncselekményt nézi, hanem azt, hogy az ember létrontásban él, vagy sem.
Nem az egyes bűnöket keresi, amelyek elkövethetők, vagy nem követhetők el, hanem (lásd a
bűnös asszonyt) hogy a létrontás kellős közepében a jóvátételért milyen erőfeszítést tesz. A
bűn bűn marad és létrontás, és azt elkenni nem lehet és nem szabad. De a bűn által ütött seb a
létezés testén a jóvátétellel meggyógyítható. (Patmosz II. 151.)
4. A létrontás fogalmának bevezetése az egyéni és a közös lét között való különbséget
megszünteti, mert itt individuum és kollektívum nem választható el, hanem ami elválasztható,
és amit el kell választani, az az intakt és a korrupt létezés. A létrontást soha több ember együtt
közmegegyezéssel nem követi el, hanem mindig csak egyetlen két kéz. A felelősség
személyes. Tettekért társadalom nem vonható felelősségre. Az, hogy a társadalom valamit,
bármit csinál és csinálhat, fejetlen semmi. Ez a gondolat szociális csíny. Mindig a két kéz. A
103
felelősséget általános társadalmiságban elmosni tilos. A társadalom soha senkit sem
kényszerít arra, hogy gazságokat kövessen el. (Patmosz II. 153.)
5. Létrontás van és a →lét tisztaságáért tett erőfeszítés van, és minden ügy mértéke ez.
Li
Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (politesse,
gentleness) jelent. Ha fizikailag értelmezik, és távolságot mérnek vele, annyi, mint: mérföld.
De belső mérték is: önuralom és fegyelem. De nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök
hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s
mindenkorra szabályozza.
Lije van annak, aki feltűnés nélkül egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól
tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival,
viselkedésével, tetteivel, munkájával, öltözködésével, éspedig: tudatosan. A Li mérték. A
Mérték. „Hogy miért nem lépnek az útra, jól tudom: aki okos, véleményével túlmegy rajta,
aki együgyű, nem éri el. Aki tehetséges, tetteivel túlmegy rajta, aki tehetetlen, nem éri el.” A
Li: sem alul maradni, sem túlmenni, hanem beteljesíteni a Mértéket. A középen maradni. (Az
Libidó
1. Libidonak nevezzük az életnek önmagára való éhségét, amely teljesen vak. (Patmosz I.
338. o.)
Libidó-művészet
1. Mindenki magától értetődőnek fogja fel, hogy a művészet, amely csak mámor és amely
merő élvezetet kelt, nem valami magas. Többen mostanában azt tartják, hogy nem is
művészet, hanem a szórakozásiparnak egy ága. Ez az úgynevezett libidó-művészet. A libidó,
inkább Jung értelmében véve, vagyis élethabzsolás. (Művészeti írások I. 36. o.)
Logikus gondolkozás
1. A logikus gondolkozás eredetileg nem értelmi gondolkozás volt, hanem logosz-szerű, a
logosznak megfelelő, vagyis a világrenddel megegyező, a világfolyamattal, a világégéssel
azonos gondolkozás. A logoszt gondolni annyi, mint a világot, mint egészet egyszerre
gondolni: a világgal harmóniában égni. (Az ősök nagy csarnoka III. 324. o.)
Logosz
1. Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátus (létrontó erők személytelen
hatalmát) oldja.
2. Az őskori egységet a történeti idő úgynevezett tudományától az különbözteti meg, hogy az
archaikus szintézis metafizikai jelrendszer, ugyanakkor megvalósítandó gyakorlati életrend.
Mert az egység középpontjában álló logosz teremtő szubsztancia, amely az életet alakítja és
vezeti. Minden őskori egységben tevékeny szellem él… ami más szóval azt jelenti, hogy a
jelképet megadja és az embert a jelképre alakítja.
3. A leheletnek és a szeretet kinyilatkozásának, a pranának és az éberség legmagasabb
megnyilatkozásának ősképe a láng … meleg és fényes … a logosz, a kard. A lángoló kard. A
láng nem egyéb, mint a világító meleg: a lélegzet és a szeretet.
104
4. A logoszban nincs mágia nélkül éthosz és nincs éthosz nélkül mágia. Amennyiben van, a
mágia (egymagában) fekete (sötét) mágia, az éthosz (egymagában) életrontó (sötét) törvény.
Mert a logosz a világosság, ami nem jelenti azt, hogy a sötétséget megszünteti, hanem azt,
hogy a helyére teszi, a mélységbe, legyen ott misztérium, letakarva, fátyol alatt, mert az
ember csak a misztériumban válhat átlátszóvá és fedetlenné. A megnyilatkozás elrejtéssel jár
és az elrejtés megnyilatkozással, és ami megnyilatkozik, mindig a misztérium, és ami rejtve
marad, mindig a transzparencia. Ezért mondja Böhme, hogy a világ a tágra nyílt látó szemünk
előtt fekvő titok. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 341. o.)
5. A paradicsomban a lények a tápláló esszenciákhoz közvetlenül jutottak. Az esszenciák
minden valószínűség szerint logosz-szerűek lehettek. Ezért mondja az Evangélium, hogy van
élet, amely Isten szavából él, mert a logosz a közvetlen teremtő aktivitás, és a szóból élni
annyi, mint a közvetlen teremtő kisugárzásból élni.
Innen az úrvacsora logosz–kenyér és logosz–bor analógiája. Jat kim csa vidzsnyátam vácsasz
tad rúpam, mondja a Brihadáranjaka-upanisad, minden létező a szó valamely alakja.
(Szarepta 49. o.)
6. Nemcsak Hénoch, és vele együtt az elő-ázsiai hagyomány, hanem az egész őskori
emberiség egyöntetűen azt tanította, hogy a világ teremtésekor minden szellemi és természeti
lény és dolog a helyén állott, és mindennek létét a teremtés örök törvényes mértéke szabta
meg. Ezt a törvényes mértéket nevezi Hérakleitosz logosznak. A lényeket azonban a Teremtő
nem eszköznek alkotta, hogy a törvényt vakon és gépiesen betöltsék; minden lény
szabadsággal rendelkezett, és a törvényes mérték beteljesítését mindenkinek önként és éberen
kellett vállalnia. (Az ősök nagy csarnoka III., 93. o.)
7. A valóságot csak a felébresztett és a beavatott ember látja, aki felismeri a világban azt, ami
stabil és állandó, a logoszt, az értelmet, ami örökké változatlan és megváltozhatatlan.
(Patmosz I. 134.o.)
8. Logosz art jelenti: szó. De jelent értelmet is, mértéket is, arányt is, rendet is, törvényt is,
igét is, gondolatot is; jelenti azt is, ami teljességgel „alogikus”, azt is, ami isteni, de azt is, ami
túl van az isteneken. Oly szó, amely a legmélyebb egyetemes összefüggést fejezi ki, de éppen
ezért teljes jelentése határtalanságánál fogva megismerhetetlen. A logosz tudása abszolút
tudás lenne. Ez elérhetetlen. Ami elérhető, nem a logosz tudása, csak a logoszról való tudás,
nem logosztudás, hanem logikus tudás. (Az ősök nagy csarnoka III. 321. o.)
9. A görög ég szellem-ég, a tenger szellem-tenger, a szikla szellem-szikla, a növény szellem-
növény. Csak itt érthető meg, hogy mi a logosz, a dolgok lángja, a tárgyakból sugárzó
értelem, az egész világ nem egyéb, mint – ahogy Hérakleitosz mondja – pürosz tropai, a tűz
változása, és hogy az élet présztér, forró lehelet. (Arkhai 41. o.)
10.
Logosz-faj
1. Az emberi közösségek felbomlanak… a nagy közösség, a logosz-faj közössége: az egység
az örök szellemben.()
Luciditás
1. A hindu hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti, aparavidjának
nevezi. A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a
szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az
anamnézisz. A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt
és steril. Ez az előnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és lefelé és kétoldalt
zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemű érték iránt közömbös. Csak maga a tény.
Viszont ezért dehumanizál és despiritualizál, és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem
105
józan, amikor következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerű, természetellenes.
Így látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelyből a normalitás hiányzik. A
dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem távcsővel és mikroszkóppal, és
mesterségesen százezerszeresen felfokozott, de laboratóriumi fényben, és milliószoros
nagyításban. Amit lát, tüneményesen pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami
nincs rendben. (Patmosz I. 156. o.)
2. A gondolkozásban a primer ösztön és az értelem közé ékelődött világosság, amelynek
különös tulajdonsága, hogy vak (lucidité aveugle, vak ész). Ez a természetellenes világosság
az élet ellensége, vagyis életrontó és pusztító és romboló és sorvasztó. „Ez az olcsó és híg
népszerű tudomány, mondja Dosztojevszkij, de a valódi tudomány is ennek szolgálatában
áll.” Ez a vak luciditás (alakjai, mint a racionalizmus, az utópizmus, stb.) leszűkíti és
elnyomja és kifosztja az életet. Kizsákmányolni az erdőt, a tengert, a föld mélyét, az emberi
munkát. Az ember önmagát is kizsákmányolja. A vak luciditás az életet korrumpálja,
legfőképpen mint filozófia és világnézet és tudomány, vagyis, mint úgynevezett igazság.
Magány
1. Magányos az az ember, akinek az együttélésre fokozott igénye van. Magány annyi, hogy az
ember önmagában játssza le azt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania.
Védelem és nyilvánosság kizárása, olyan nyilvánosságé, amely nem vonz, sőt visszataszít,
éspedig nem követeléseinek nagyságával, hanem olyan követelésekkel, amelyektől irtózom.
Magány annyi, mint nem engedményeket tenni. Önmagát kevesebb önámítással akarja
fenntartani, s azokat is, amelyek megmaradtak, lehetőleg felszámolni. Mondjuk úgy, hogy
szeret gondolkozni. Elképzelhetetlen, hogy az ember milyen erőfeszítésekre képes csakis
azért, nehogy gondolkoznia kelljen. Olyan emberek, akikkel jól éreztem magam, kívánatossá
tették a tisztaságot. És úgy látszik, hogy zavarmentes élet csak önámítással lehetséges,
tisztaság viszont csak önámítás nélkül. Egyébként kell lennie olyan életnek, emlékszem reá,
amely valódi és zavartalan is. (Patmosz I. 256. o.)
Mágikus erők
1. Az ajam agnih alá nem vont, illegitim tevékenységet kifejtő erőket régtől fogva
mágikusnak nevezik. Mágikus erők voltak és vannak, és azokat maradéktalanul csak a
maximális teljesítőképességű értelem tudja fénykörébe vonni, amíg a mágia, a májá el nem
oszlik. Az értelem legkisebb homályának következménye, hogy az ember nem valóságot
észlel, hanem káprázatot. A zavart pedig minden esetben irracionális, vagyis az értelemből
kihagyott erők keltik. Ahol az intenzív értelem jelenléte helyenként kimarad, a mágikus erők a
valóságot átszövik, ha pedig az értelem ereje az egész vonalon csökken, úgy látszik, az egész
realitás mágikussá válik, ami annyit jelent, hogy az erők nem a nappal, hanem az éjszaka
törvényszerűsége szerint működnek, a fénnyel szemben ellenségesen viselkednek, az
értelemnek nem engedelmeskednek, előle elbújnak. János apostol ezt a helyzetet úgy
határozza meg, hogy a fény a sötétségbe világított, de a sötétség azt nem fogadta be.
(Szarepta 85. o.)
Magyar
1. A magyaron kívül egyetlen népnek sincs olyan hagyománya, amely mind az öt tájra
egyforma erővel terjed ki. A Felvidék az ott lakók számára regionális hely, Nyugat éppen úgy,
vagy Erdély. Aki itt él, teljes értékű közösségben csak a középponthoz viszonyítva élhet.
Felvidéki vagy nyugati vagy alföldi költészet vagy művészet vagy zene önmagában nincs,
106
legfeljebb mint néprajzi érdekesség. Mindez jelentőséget csak akkor nyerhet és nyer, ha
kapcsolódik legalább egyetlen másik →géniusszal. A magyart főképpen az teszi, hogy
felvidéki és alföldi és nyugati egyszerre, mint például Petőfi, vagy erdélyi és alföldi és
nyugati egyszerre, mint Kemény, és alföldi és nyugati és erdélyi, mint Arany. (A magyar
2. A magyar nép Európában nyers geniális erőben a leggazdagabb, viszont az erők
egyensúlyának megteremtése és ezek megnemesítése mindig itt volt a legnehezebb. Az erők,
ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek, és nem egységet teremtenek, hanem
felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy →démon. A magyar nép életének irányítója
történetének legnagyobb részében, kifelé is, de főképpen befelé, démoni gyűlölködés volt. (A
magyar Hüperion II., 152. o.)
3.
Magyarország
1. Magyarország nem fertő és nem szemétdomb, nem hullakamra és nem „úri betyárok”
zsákmánya: Magyarország egy darab föld, amit a magyar nép lakik, történelmi
kényszerűségek sorsát viselve, mint minden nép, nehéz időben, mint minden idő. (Művészeti
2.
Májá
1. Az értekezés tárgya az Átman és a májá. Más szóval: a valóságos lét és a varázslat. Mert a
májá, mint újabban Guénon és Geiger is minden kétséget kizáróan magyarázzák, nem csalóka
érzéki látszatot és illúziót jelent, hanem varázslatot. A különbség alapvető. Mert, ha csalódást
jelentene, akkor kellene, hogy valaminek a csalódása legyen, valaminek, ami nem az Átman.
Ez azonban a Véda tanítása szerint lehetetlen. A Véda alapja az advaita: az Egy nem kettő.
Csak egy van: a lét, ez a lét az Átman. Sokaság, egyének, képek, változás, idő, mindez
varázslat. Ez a májá. A varázslat kifejezi azt, amit a májá rejtett módon, de kimond: nincs
szükség az Átmanon kívül valami másnak a feltételezésére. A varázslat tudatosságot és
éberséget tételez fel, nem pedig tévedést, mint az illúzió. Ez pedig az egészben a
legfontosabb. (Az ősök nagy csarnoka I., 103. o.)
2. Az örökké változó természet magjában a meg nem változtatható értelem, amely mindeneket
kormányoz –, a káprázó májá-világban az időtlen, örök, abszolút Átman, – a Prakriti elbűvölő
táncát szemlélő egy, a Purusa, – a keletkező-elmúló életben a halhatatlan szellem, – az emberi
világban a cselekvő és tevékeny lovagi-társadalmi történetben az idő fölött álló szellemi
ember, a brahman. De nem ez az, amit megérteni nehéz. Beavatás nélkül nem érthető, hogy a
változás a változatlannal, a májá az Átmannal, a mozgás a mozdulatlannal, az örökké égő tűz
az állhatatos létkristállyal nem kettő, hanem Egy. Advaita. Hen panta einai. (Patmosz I. 135.
o.)
3. A májá szanszkrit szó, és varázslatot jelent. A metafizika azt mondja, hogy ez az egész
látható világ varázslat, májá, mert semmi abból, amit az ember érzékeivel tapasztal, nem
valóság. Ha a lény éber, nem is káprázik el, csak ha alvajáró. Ezért az érzéki világ, amely
valóságosnak látszik, nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. Tárgyi valóság nincs.
Mindaz, ami külsőnek látszik, a nem éber lény önvarázslata. A világ nem hely, hanem állapot.
És ez az állapot a varázslat, a májá. (Arkhai 173. o.)
4. A szanszkrit májá (varázslat, imagináció) egész szoros vonatkozásban áll nemcsak a
materrel és a matériával, hanem a mágiával, és a hindu hagyományban ugyanazt jelenti, amit
az egyiptomiban Ízisz, a héberben hohma, később Alexandriában Szophia, a görögöknél idea
és eidosz.
107
A szóösszefüggések közül világos a mater és a matéria, éspedig minden további nélkül.
Magyarul anyag és anya. Ugyanaz a szótő ugyanarra a kettőre utal. Ez a princípium, vagyis az
első megragadásra való jel. A matéria az anya-imagináció, amelyről nem lehet azt mondani,
hogy valótlan. Miért? Mert a valóságnak abból a fajtájából való, amely imagináció, vagyis a
varázsló személyének függvénye, más szóval bármely pillanatban eloszlatható, végül is,
amely nem egyéb, mint imagináció, magyarul varázslat, szanszkrit nyelven májá, görögül
eidosz. Mindnyájan ebben az alapvető imaginációban élünk, ez lényünk princípiuma; első
megragadásra nyújtott legelső lehetőség. Az imaginációnak ez a mágikus állapota anyaság
(anyag). A varázslat képeit szüntelenül teremtjük. A teremtett lény az ember saját maga, a
világ. Ebben a világban, a mágikus tükörben látja és gondolja és szólítja meg az ember
önmagát. Az ember saját magát látja és tudja és érti meg és ismeri meg és leplezi le. Nincs
más ismeret, mint az önismeret. Ez az egyetlen tudás és az egyetlen bölcsesség. Ezt hívják a
héber hagyomány alapján Alexandriában Szophiának, azaz Bölcsességnek. Ez az ismeret és
tudás nem vonatkozik a májára. A máján nincs mit tudni. A tudás az emberre vonatkozik.
Sohasem tárgyi ismeret, hanem imagináció. (Arkhai 179. o.)
5. A májá szanszkrit szó és varázslatot jelent. Az egész látható világ varázslat, májá, mert
semmi abból, amit az ember érzékeivel tapasztal, nem valóság. Ha a lény éber, nem is
káprázik el, csak ha alvajáró. Ezért az érzéki világ nem egyéb, mint az alvajáró lény
káprázata. A világ nem hely, hanem állapot és ez az állapot a varázslat, a májá. (Arkhai 198.
o.)
6. Mi a májá? Májá az elvarázsolt, az alvajáró állapot, amelyben az átman ébersége csökken.
Az éberség imaginációvá lesz és megjelenik az első varázslat, az első fátyol. Ez az első fátyol
a fény. A fény az első „valami”, – az első varázslat, amely már nem az abszolút éberség, nem
a Kifejezhetetlen és Megnevezhetetlen és Megfoghatatlan. A fény az éberség első
elhomályosulása. A kabbala keternek nevezi, ő a Négy Ragyogó Tengely, a Négyszeresen
Tündöklő Dicsőség. (Arkhai 199. o.)
7. A nem tulajdonképpen a teremtő hatalmi szenvedély, a sóvár éhség (Begierde), ahogy
Böhme mondja. Az imaginációban ez a hatalom kettétörik látóvá és látvánnyá. Ezért a májá, a
látvány vak, mindig vak is marad, ez a lefokozott éberség, az örök alvajárás. Amíg valaki csak
látvány, csak imagináció, addig a káprázatban él. A májából való kilépés egyetlen módja, ha
valaki a varázslatból varázslóvá lesz. Ha a mágikus aktust teljes éberséggel vállalja. Ha tudja,
teszi, éli, vagyis, ha nem látvány, hanem látó. Az éberség egyetlen lehetősége, ha nem
varázslat vagyok, objektum, tárgy, hanem varázsló, személy, szubjektum, cselekvő,
szenvedélyesen cselekvő, égő és éhes teremtő. Mert ha személlyé váltam, eggyé lettem; a
személy nem hely, hanem állapot. A teremtő mágikus állapota, az imagináció világának apa-
anya teremtője, a nemző és befogadó, az alkotó és tápláló együtt és egyben, az imagináció
világának centruma. A világról abban a pillanatban minden fátyol lehull, amikor kimondtam a
varázsszót: ez az én varázslatom, és ez én vagyok. (Arkhai 256. o.)
Mámor
1. Mindenképpen odaadom magam. De a mámorban pozitív szenvedéllyel adom magam, az
ájultságban mindössze nem tudok védekezni. Ha magamat azonosítom, akkor éberen látok, és
magamat pozitívan tudom adni. Ha magamat összetévesztem, éberségem lefokozott és az
összetévesztés ellen nem tudok védekezni.
Az első esetben a helyzet ura vagyok és maradok, a második esetben eszméletem és
öntudatom homályban marad. Aki e megfogalmazás ellen kifogást emel, gondolja meg azt,
amit Baader mond: élni csak az odaadás emelkedett hőfokán lehet, és aki nem akar
enthuziaszta lenni, okvetlen fantaszta marad. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 306. o.)
108
Mátrix
1. Mátrix nem más, mint mater és mater nem más, mint mágia és mágia nem más, mint májá.
(Arkhai 197. o.)
2.
Meditáció
1. Az ember a valóság-határon tartózkodik, vagyis az életet a meditáció átlagos színvonalán
tartja.
2. Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentősége, mint annak, hogy az
ember önmagán kívül támaszpontot teremt, amin önmagát megduplázza.
(Eksztázis,47. o.)
3. Ez a magasabb Hatalmak sugárzásában való rejtélyes izzás az, amit meditációnak hívnak.
4.
Meditációs objektum
1. Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri,
meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden
időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs
objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült
csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg
órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a
csillagot, a kört vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az
emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan
egyformán ugyanaz tud maradni. (Anthologia humana 15.o.)
Megértés
1. Az ember előbb semmisítette meg a külső erők hatalmát, mint ahogy megszerezte a tudást
önmaga megfékezésére. Csak megérteni. Csak az intellektussal, ahelyett, hogy egész
lényükkel fognák fel. Csak megérteni, nem megvalósítani. A dolgok, mindig a dolgok.
2. A megértésnek semmi köze az intellektushoz, érzéki átélés ez is, de a szellem érzékisége.
Megérteni annyi, mint beszívni a szellemet, szellemmel végigtapogatni és szellemmel látni.
(Arkhai 44. o.)
Megismerés
1. A megismerés tevékenysége végeredményben exorcizmus. Miért? Mert az éberség
(bűntelenség, egészség) alkalmazása. A démonok csak a világosságtól félnek. Ezért félnek a
szótól. Ezért válnak személytelenné (dologgá) és teszik magukat megszólíthatatlanná. A
démonok kiűzését különösen a buddhizmus elsőrendűen fontos tevékenységének tartja, és
ezen az alapon sokan azt hiszik, ez az egyetlen teendő. Ismét a létezés eredeti
minőségtelenségéről van szó. Tibetben azt mondják, az embernek egy feladata van, leépíteni.
Mindent leépíteni. A tulajdonságokat, a tehetségeket, a képzeletet, a gondolkozást, az
érzékelést leépíteni. Kiürülni. Az ürességet megvalósítani. De tudjuk, hogy a létezés
eredetileg nem üres. Az életképzelet sem fehér papír, hanem az őskép bélyegével él. A
109
buddhista nirvánát nem mint a nemlétezőt és a semmit, hanem mint a létezés teljességét kell
értelmezni. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 333. o.) →dnyána móksa
2. Le kell szoknunk arról, hogy a személytelenítés lehetőségével önmagunkat félrevezessük,
és tudomásul kell vennünk, tárgyilagosság személy nélkül nem gondolható el. Sőt, hiteles
ismeret a személynek minden noétikus akcióban teljes súlyával résztvevő nemlétezőségétől
függ. Mert minél inkább ki tudom oltani, annál jobban világít. Hagyom, hogy a dolgok
önmagukat leírják és a valóság sokszólamúságára hangolt érzékenységemben úgy vagyok
jelen, hogy azokat kellő pillanatban tetten érjem. Ez a gépmegismerésnek pontos ellentéte.
(Szarepta, 242. o.)
3. A szúfi elsősorban istenszeretet, másodsorban istenismeret. De soha nem volt senki, aki a
szeretetet a megismeréstől el tudta volna választani. A sémita nyelv erről tanúskodik. Ha
valaki azt mondja: a férfi szerelemben egyesült az asszonnyal, úgy fejezi ki, hogy
„megismerte”. Az a felfokozott szeretet, amivel a szúfi Istenéhez közeledik, csaknem
egészben a Kabbala ismeretrendszere. (Az ősök nagy csarnoka III. 237. o.)
Megszabadulás
1. Csak az szabadul meg, aki a nem-létben megfürdött.
(Eksztázis,46. o.)
2. A megszabaduláshoz az utat csak a pillanathoz való hűség nyithatja meg. A pillanatban
való élethez a vallás elengedhetetlenül hozzátartozik, ezért kell, hogy minden embernek
legyen vallásának, mint ahogy kell, hogy valamely nép nyelvén beszéljen, valamely
nemzethez tartozzék, valamely társadalomban és családban éljen. A történeti egzisztencia az
örök ember konkrét megjelenése.
3. Az írás egy helyen azt mondja: mindaz, amit érzékeiddel tapasztalsz, lényegtelen, hang,
kép, érzés, – az ember azonban erről megfeledkezik, és a varázslaton elbámészkodik. De az
elemi Átman ebből a betegségéből kigyógyítható. Három gyógyszer van: A Véda
megismerése, a kötelesség megtartása, és az élettörvények nem megszegése … Brahmant
mindenki megismeri, aki felébred, önmegtagadó életet él és meditál. Aki ezt tudja és
gyakorolja, az túlemelkedik az isteneken. (Az ősök nagy csarnoka I., 92. o.)
4.
Megszólíthatatlanság
1. Az igazságon kívül való élet abszolút jegye a megszólíthatatlanság. A diktátor, aki a hozzá
intézett kérdésre nem személyes lényével, hanem ideológiájának begyakorlott szólamaival
válaszol. A diktátor nem hallja, amit mondanak neki, sőt rögeszméinek szüntelen zakatolásán
kívül semmi egyebet nem hall, és hazugságformuláinak automatikus ismétléseiben él, ezért
emberi voltában nem megszólítható. (Patmosz I. 123. o.)
Megvalósítás
1. Más szóval az imagináció kulcsszava a valóság. Végül is a kulcsszó: a megvalósítás. Az
életképzelet az a hely, ahol az ember a pneumatikus világból induló ösztönzéseket fogja fel és
azokat a természet világába átviszi. Ezt a műveletet hívjuk azzal az egyszerű szóval, hogy
realizálás. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 277. o.)
110
Megváltás
1. A megváltásban csak az áll, aki maga megváltó lesz, csak azon segítenek, aki segít, csak az
kap, aki ad, csak az él, akit éltetnek.
(Arkhai 305. o.)
2. Amióta a messiástudat áttört, tudjuk, hogy a megváltást minden heroikus tündöklés nélkül a
hétköznapok éthoszában kell végrehajtani. (Arkhai 307. o.)
Megvilágosodás
1. A megvilágosodás a brahmani beavatásban nem cél. A szatori csak arra való, hogy az
ember visszatérjen a mindennapi életbe, megnősüljön és gyereket neveljen és elvégezze
művét… Mintha a megtérés csakis a szolgálatért lenne. A →hitlahavut egész tüzét a
mindennapok szövevényében alkalmazzák. A szolgálat hangtalanságát a felvillanás tüze
táplálja.
2. Megvilágosodottnak mondják, aki az emberi élet határait áttöri, és az életnél magasabb
eredetű fényben részesedik. (Patmosz II. 73.)
3. Megvilágosodás, amikor valaki önmagát tökéletesen átvilágította, és ezt a maradéktalan
átvilágítást mással közli, és mástól is kívánja. (Patmosz II. 75.)
4. Amilyen mértékben valaki megvilágosodik, ugyanolyan mértékben kénytelen homályba
merülni. (Arkhai 310. o.)
Méhes
1. A méhes meditációs hely. Hölderlint idézi: „Aki a legmagasabbat akarja, annak a cselekvés
csaknem kevés”. Ebben a meditációs térben nem „a szószátyár filozófiák születnek, mint az
egyetemeken”. „Száz szó elég, mondta egyszer, még sok is.” Hérakleitosznak százharminc
mondata, Lao-cének nyolcvanegy verse maradt fenn. Ki kevesellte? Az emberi értelem itt úgy
dolgozik, mint a méhraj. Csak a tiszta mézet.
Idejének nagy részét a méhesben töltötte, sokszor ott is aludt, hetekig szótlanul, csak a
legszükségesebbet mondta. (Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis 345.)
Melankólia→Arlequin
Mennyország
1. A mennyország csábításának nem szabad áldozatul esni. A hagyomány tudása e tévedésről
felvilágosítást nyújt. Az Upanisadok azt mondja, hogy a mennyországba az ember erényeiért
kerül, de csak bizonyos ideig tartózkodhat ott, aztán vissza kell térnie, mert szabadságát nem
szerezte meg. Az üdvöt nem szabad összetéveszteni a mennyországgal. Ugyanazt mondja
Orpheusz, ezt mondják a tibetiek és egyiptomiak is. Aki tétlenül a mennyország gyönyöreinek
magát átadja, az az utat a megvalósuláshoz éppen csak elkezdte és a legelső csábításnak
(kísértés) nem tudott ellenállni. A megvalósulást tökéletesen félreérti, aki azt hiszi, hogy itt
egyéni örök boldogság megszerzéséről van szó. A megvalósítás theurgia. (Tabula smaragdina,
2. Ez a stupid és kicsapongó vallás. Az ember nem tud mást, mint elbújni és önmagát
felhabzsolni. A mennyei boldogságot kistréberkedni. Jónak lenni. Pfuj. A mennyország is
börtön, a boldogok börtöne, az összes bel- és külkomforttal, állandó üdvszolgáltatással, és
még hozzá tiszta lelkiismerettel. Kolosszális internáló tábor, amelyben a dolgokat szolgálják.
111
Mérték
1. Létrontás van és a lét tisztaságáért tett erőfeszítés van, és minden ügy mértéke ez.
2. Ha az ember helyesen él, veszteségeinek arányában nő.
(Silentium, 195. o.)
3. Be kell vallanom, én az emberi életnek nem hittem. Mondjuk így, nem vettem egészen
komolyan. Régebben én is kerestem valami mértéket, vagyis kerestem a közös nevezőt, amire
az embereket rátettem, és meg akartam őket érteni. És én azt hittem, ez a közös nevező a
bolondság. Én azt hittem, ez a mérték, és addig úgy is éltem, mint a bolond… De Gergelynek
és Máténak sokkal kevesebbel tartozom, csak azzal, hogy szerethetem őket. Jusztinnal
szemben komoly adósságba vertem magam, mert ő nekem új mértéket adott, és megmutatta
nekem, hogy a normális ember a középen van, és ezt nem szabad túlfokozni, mert akkor
egzaltált lesz és őrült, és nem szabad lefokozni, mert akkor álomkóros lesz, és azt se tudja,
hogy él… A mértéket nem szabad sem felül, sem alul venni, hogy az ember normális tudjon
lenni és szent… Igen ezt tanultam én tőle, és azóta tudom, hogy ez itt nem vidám bolondság,
sokkal inkább szent bolondság. (Karnevál III., 107-108. o.)
4. A lényeges és fontos dolog az embernek saját lényéről való tudása. Minden egyéb
másodrendű, s az olyan tudás, amelynek az üdvvel kapcsolata nincs, haszontalan. A mérték
egy: az egyetlen tudás megszerzésében előbbre visz, vagy sem. Ha ébresztő hatása nincs,
értéktelen. (Az ősök nagy csarnoka I., 197.)
5.
Messiás
1. A létezésről szóló hiteles információ a szentkönyvekben megvan, de nincs realizálva.
A messiási magatartás nem pihen meg, amíg nem szerezte meg azt a fokot, amelyen a földön
elveti az élvezeteket, a hírt, a vagyont, a hatalmat, a kényelmet, a nyugalmat, a túlvilágon
pedig elveti a boldogságot és az üdvöt, de ekkor sem pihen meg, csak egyetlen becsvágya
van, az embert szolgálni, és megvalósítani azt, amit a szellem birodalmának neveznek. Mert
az élet, ha magára hagyják, elkurvásodik, és ez ellen az egyetlen védelem a szellem. Ez a
magatartás, amit a mahájána boddhiszattvának mond, és a legelső keresztények is körülbelül
ezt akarták realizálni. Elutasítani, ami nem az ember és a világ végső rendjét emeli, elutasítani
a földi gyönyört, a mennyei üdvöt, és bár a megszabadulást elérte, nem él vele, nem tartja
meg magának, mindig újra és újra visszatér, vállal mindig újabb kudarcot és vereséget,
szenvedést és összetöretést. Minden élőlény üdvéért felelőssé tette magát, és megértette, hogy
mindenki „mindenkiért ténylegesen felelős – mindenki az egész világ vétkeit hordja.”
Mester
1. Az Élet Mesterének →szakrális szubjektivitása? Megtanulhatatlan és átadhatatlan, egyetlen
személyhez kötött, és soha ebben a minőségben meg nem ismétlődő tehetség az isteni lét iránt
való intenzív érzékenységre. Az a képesség, amely az egész őskoré volt, a Mesterben azonban
esszenciálisan élt… ez a tehetség a passzív szubjektivitás, lágyság, alárendelés, szolgálat… A
Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett isteni erők
eszköze… Ő maga, az emberi én vonakodott, hátrált, nyers volt, józan, mély, de
mindenekfölött éber… A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és a tökéletesség az
ostoba ember álomképe. A Mester ember volt, az emberi élet minden jelével. A szép, nagy,
világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen múlik.
112
2. A mesterrel való találkozás az emberi életben semmiféle más eseménnyel nem hasonlítható
össze. A chance erre már egyre kisebb. Az ilyen emberrel való találkozás lehetőséget nyújt
annak megértésére, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ami az érzékek számára felfogható. Az
ember fogalmat szerez arról, hogy a világ a láthatatlannak a sok közül csak az egyik és csak
fragmentális megnyilatkozása, vagyis az ember fogalmat szerez a lét primordiális
gazdagságáról. Olyan létezés részese lesz, amelyben a szavak teljes akusztikájukkal szólnak.
Amikor az ember a dolgok és az értelmek között levő összefüggést látja. Nyíltabb és
világosabb távlat nyílik egy visszavonhatatlan életre. Az összezsugorodott élet kötelékei
leszakadoznak, a szabadságnak egy eredetibb alakja valósul meg, és az ember életébe be tudja
vezetni az életnél magasabb létezők hatalmát. Olyan ontológiai színvonal emelkedés, amely
tulajdonképpen roppant egyszerű, mert az eddigi lefokozott és feldúlt voltával szemben ez az
élet a teljes. (Patmosz I. 219. o.)
3. Mesterre, mondja, nem azért van szükség, hogy az az embert olyasvalamire tanítsa meg,
amit nem tud. Az ember egyik legfontosabb archetípusa a logikus intellektus, ezzel pedig
csaknem mindig együtt jár a kevélység, a gőg és a hiúság. A mester az az ember, aki előtt meg
kell hódolni. Azért van rá szükség, hogy az ember magában az alázatot felébressze. Aki erre
nem képes, aki nem tud tanítvány lenni, az a legfontosabb dolgokban laikus és exoterikus
marad. (Patmosz I. 232. o.)
4. A beavatásnak legalább elsõ fokozatát önmagától senki sem szerzi meg. A többit is elég
nehezen. A késõbbiek folyamán, ha a tanítvány mestere iránt az elsõ lépéseknél nyújtott
segítségért hódolatát nyilvánítja, a mester ezt a hódolatot mégsem fogadja el. A tanítvány a
mesternek nem tartozik semmivel, mondja, amivé vált, azzá saját erõi tették. Mester nélkül
azonban, valószínûleg, ezek az erõk nem ébredtek volna fel. Így a dolog, ha kettõjük között
függõben marad is, a tanítvány nem felejti el, hogy a mesterrel szemben tartozása van. (J. D.)
Meta ta phüszika
1. A hagyomány az őskori embert megtanította arra, hogy a valóság megértése csak meta ta
phüszika, a természeten túlról lehetséges. (Scientia sacra II. 356. o.)
2. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. – Természetfölötti
érzékenység, amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az
éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha
állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent.
A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben,
sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében. (Scientia
sacra I. 33. o.)
Metanoia
1. az embernek, aki útját Isten felé vette, a fizikai sejtekig menően tökéletesen meg kell
változnia.
2.
Metafizikai érzékenység →éberség →csiszti →vidjá
Metapoiézisz
1. Ennek ahhoz, amit általában kultúrának szoktak nevezni, semmi köze. Amit a kultúra
csinál, az nagyobbik felében csak hasznos és célszerű, és a kultúrában a természet (mint az
113
ember is), többnyire szenved. A metapoiétikussá tett természet felszabadult és boldog, minél
művészibb, annál boldogabb. Milyen boldog tud lenni egy kínai váza, egy perui szőttes, a
márvány azt athéni Parthenon oszlopfőjén! A végleges otthonban való elhelyezkedés
kívánsága a porszemben is él. Az egész föld a vita nouvára sóvárog, mert nincsen kavics,
amely ne a teljes értékű létet kívánná. Metapoiézisz, amikor az ember nem kifejezi önmagát,
hanem megteremti azt, ami nála több, művészet, amikor az ember magát önmaga fölé emeli.
Léte csak így teljesül. És a természet az ember művészetétől várja, hogy az a vita nuovába
magához húzza. (Patmosz I. 305. o.)
Mikrotheosz
1. A tudat és Szophia között a különbség az, hogy a tudat a megtört létezés tükre, vagyis maga
is darabokra tört. Ezért a tudat részleteket, különvált dolgokat és tárgyakat lát. A tudat e
természete az oka annak, hogy partialobjektivációk közepette élünk. Az egészről csak
Szophiának van képe (tudata). Az egészről mi tudjuk, hogy ez nemcsak az emberi világ, a
társadalom, a történet, a tudomány, a gondolkozás, a művészet, a vallás. De az egész nem az
ásványi és növényi és az állatvilág, hozzászámítva az asztrálkozmoszt is. Az egész a teremtés
egész világa. Az ember nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz és otthona nem földrajzi
hely, hanem az egész. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 297. o.)
Misztérium
1. A misztériumok az embert nem tudással gazdagítják. Az ilyen misztérium élménye után
senki sem tud többet. De annál éberebb lesz. És ez az, amit az értekezés el akar érni. Ez az,
amit a gyakorlat is el akar érni. Az európai ember azt hiszi, hogy anyagi tudást kell elérnie s
felhalmoznia. A keleti tudja, hogy a tudás csak teher és akadály. Amire az embernek igazán
szüksége van az: éberség. (Az ősök nagy csarnoka II. 203.)
2. A misztériumok célja a felébresztés. Ezt a felébresztést á tudat fegyelmezése révén érik el
úgy, hogy félelmetes következetességgel a látható érzéki világtól teljesen elszakadnak. Az
elszakadás sem öncél. A cél: a megszabadulás, a Nagy Ürességbe, a lélek ősállapotába való
visszatérés. A tibeti aszkétának más feladata nincs. A Bön misztériumai nem építenek semmit,
csak felszámolnak. Ez a tibeti gyakorlatok alapja: nincs mit megtartani, mindent le kell
rombolni. (Az ősök nagy csarnoka II. 204.)
Misztikus
1. Különös. Miért hívják a valóságot minisztériumnak, és miért hívják az embert, aki a
valóságról tudomást szerzett, misztikusnak? (Patmosz I. 333. o.)
2.
Mitológia
1. A valóság iránt tompult embernek szüksége van valamire, ami igazolja. Hatalma, vagyona,
szavának feltétlen törvénye, személyének „valóságfölöttisége” mitológiai légkörben tartják. A
légkörnek nincsenek kapcsolatai. A királyi udvar mindig absztrakt tér.
2. Ebben a világban teljes egység van a világ és a világot kormányzó erők között – itt minden
szál felfelé vezet és minden szál leér a földre. Mert a mitológia a világ teljes átszövöttsége a
„magasabb” gondolatával. (Művészeti írások II. 184. o.)
114
Mítosz
1. A szellemi ember világa a mitológiai világ és realitása mitológiai realitás. A mítosz nem
jelent mesét, költészetet, a képzeletnek a tényleges világtól elszakadt játékát. A mítosz a
szellemnek az a magatartása, amelyben a világ éppen valósággá válik. Mit jelent az, hogy
valósággá? – azt, hogy: emberre ható erővé. Az ember a világot mindig humanizálja:
meglelkesíti, ebben az esetben pszichológiai világ; intézményesíti, ebben az esetben polgári
világ; ha a valóság tisztán szellemivé válik, a világ mítosszá lesz. (Művészeti írások II. 279.
o.)
Mulandóság
1. A múlandóság-karakter kozmikus jelleg. Ahol valami fellobog, csúcsára ér, teljes tüzében
lángol, ott a legfeltűnőbb: egy kristályos levegőjű, átlátszó nyári hajnalban, ahol minden
pillanat a másik elmúlásából él, a színek elsuhannak az égen, a madarak éneke elszáll, a
langyos szél eltűnik – az egész világ ragyog, folytonos elmúlásban tündöklik – mint egy
harmatcsepp, amely az első napsugár érintésére elpárolog. Ilyen múlandóság nyilatkozik meg
a pompázó tavaszi réteken, az érett gyümölcsökkel telt fákon, a teljes kibomlás és a
megsemmisülés határán áll a hajnal, a virág, a fiatal lány – az embert megremegteti a
gazdagság, amit az élet ad és ugyanakkor a megsemmisülés határtalan melankóliája. (Arkhai
127. o.)
Mondo → koan
1. A mondo olyan logosz, amely élőlények együttélésének jele. Suzuki azt állítja, hogy a
mondoból a noétikus mozzanat hiányzik, és ismeretet egyáltalán nem közöl. Ilyesmi persze
nincs. A mondo formája a tárgyi ismeretközlés tudatos megkerülése úgy, hogy a dialogikus
alapállás szembetűnjék. Azzal pedig, hogy a tárgyi ismeretközlést megkerüli, negatív módon
felhív: szemedet zárd be (nyisd ki) és nézz az objektumtalanba. Kvac! Emeld fel a botot, vagy
az ujjadat. Lépj át az észt meghaladó tudásba. Az észt meghaladó tudás kategóriája nem
irracionális és nem logikátlan, mint azt hinni lehetne, és amint azt sokan magyarázzák. Az
észt meghaladó tudás azonban csak az univerzálisan megalapozott logika szerint érthető. Mert
az értelmen kívül nincs semmi. Lin-csi a mondo műfaját úgy teremtette meg, hogy a
kérdésben és feleletben a tárgyi tudástartalom közlése helyett a közvetlen dialogikus
megértésre nyújt alkalmat. Ezt pedig eléri azzal, hogy a maga alapállását felfedi: fölöttem az
észt meghaladó tudás, alattam vagy te, akit most ide szemvillanásra felrántok.
A mondo műfaj rokon a khasszid és a szufi dialógusokkal, de természetesen megtartja a kínai
hagyományt, Kung-ce, de főként Csuang-ce formáját. (Az ősök nagy csarnoka II. 333.)
Morál
1. A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért vagyok itt, hogy bárki fölött
ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött
kell gyakorolnom. A direkt morál elvetendő. (Patmosz I., 26. o.)
Mukti
1. A hindu hagyomány a primordiális embert nem nevezi el. Többnyire csak úgy hívják, hogy
mukti, s ez a szó megszabadultat jelent, körülbelül olyan értelemben, mint a görög
eleutherosz, aki éppúgy jelent megváltottat, mint szabadot. Nem a társadalmi
berendezkedéstől való szelíd elszakadás és jóindulatú közöny az, ami jellemzi, nem az, hogy
115
elsietett megváltáseszmét nem hirdet, nincs benne üdvkényszer, prófétikus egzaltáció,
átkozódás, felháborodás és szitok. A társadalomban nem tagadóan áll, hanem szabadon. Nem
ő van a társadalmon kívül, hanem a társadalom van valamin kívül, ami a társadalomnál
fontosabb.
Legkevésbé sem bölcs. Mély humánum. Olyan mély humánum, amely fölfelé és lefelé ismeri
határait, és azokat megtartja. Az ember oly mértékével rendelkezik, amelyről első tekintetre
mindenki látja, hogy a valóságtól hajszálra sem tér el. Ez az ember. Minden jelzővel több már
kevesebbet mondana. De mégis. Ahogy ez az ember ember, az az isteni ember, persze minden
bántó túlhangsúly nélkül, isteni, kis i-vel, fals erőszak és görcs, fantazma és rögeszme nélkül.
Csak ha őt látom, lehet fogalmam az emberi lényről, csak akkor láthatom, hogy aham Brahma
aszmi – lényem isteni. (Az ősök nagy csarnoka I., 194.)
Munka
1. A munka története a lét korrupciójának története. Kenyeredet verejtékeddel keresd meg.
Micsoda átok! És nem lehet rajta változtatni. Munkaboldogság nincs. Munkaöröm pedig csak
egy, ha azon dolgozom, hogy a világot és önmagamat eredeti helyére visszaigazítsam, és
ismét normálissá tegyem. (Patmosz II. 222. o.)
2. A gazdasági kérdés nehézsége. Az emberek túlnyomó többségének rendkívül nehezére
esik, hogy önmagáról gondoskodjék. Igen sokan vannak, akik önmagukról gondoskodni
egyáltalán nem tudnak. Munka? – nem igaz. Az ember játszani szeret, nem dolgozni. A
gazdaság valami, ami a játéknak pont az ellentéte, szellemben igen szerény tevékenység,
örömben csaknem semmi. Sajátságos képesség kell hozzá, amit a hagyomány korában külön
kaszt, a vajsija végzett, aki a gazdasági tevékenységben örömét lelte, és akinek feladata volt
az emberiséget eltartani. (Patmosz I. 205. o.)
3. A hétköznap egyszerű munkája mindenkire kötelező, és senki sem igazolhatja magát a
tehetség privilégiumával. (Patmosz I. 271. o.)
4. V. J. úgy gondolta, hogy egy osztállyal leszáll, és földmunkával tartja fenn magát. Ez az
egyetlen munka, amely még tiszta maradt. És nincs fontosabb, mint a tiszta életbázis. Ki van
zárva, hogy a tisztátalan munkával fenntartott élet sikerülhessen. V. J. a földmunkából akart
elindulni, hogy jelentékenyebb életet valósítson meg. (Patmosz I. 491.)
Mű
1. Tehetség és hit és nyelv, ha adomány és konstelláció, bármilyen helyen és területen és
bárkinél, mindössze késnyelés, az ember elámul rajta és pont. Súlya csak annak van, amit az
ember nem a bölcsőben kapott, hanem, amit a becsvágy maga teremtett, mint Brunner
mondja, anyagi mag nélkül, abból a semmiből, ami a szellem. Az utolsó égből pottyant zseni
Goethe, pillanatnyilag a legnemkövetendőbb. Ma Baudelaire, Mallarmé, Nietzsche, Van
Gogh, Tanguy, Sztravinszkij után a pacsirtaköltőnek, aki az égbe csicsereg, nincs értelme. A
spirituális produkció bázisa nem a normáltudat, hanem a hyperconscience. Műnek csak mint
Überschöpfungnak van komolysága, minden egyéb szemétre való. Überschöpfung annyi, mint
nem a tehetségből, nem a természetből kiindulni, hanem ott kezdeni, ahol a tehetség és
természet véget ér.
Megkíséreltem a merő konstellációt, és mindazt, ami azzal összefügg, főként a stílust, a
morális életrend felől felbontani. Oly életrendet választottam, amely spirituális minőségével a
stílusra visszahat, ami abban nem valódi, felőrli, és azt a valóságban való mozgás számára
alkalmassá teszi. (Szarepta, 192. o.)
2. Mintha a mű fóruma a történetíró, vagy akár a közönség lenne. Micsoda szerénység! A mű
máshová véste be magát, elsősorban abba, aki csinálta. Hiába égeti el. A teher megmarad.
116
3. A mű egyetlen értelme, hogy mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat és tisztít
és ébreszt és világít. Mindig kétes, hogy másra hatást gyakorol-e és milyet. A műveket, ha
azokon már felkapaszkodott, el is lehetne égetni, ha érdemes lenne, de a legjobb még ezzel
sem törődni, mindenki tegyen azokkal, amit akar, vagy porladjanak el a feledésben. Amit
alkotok, az semmis. Csak az van, ami vagyok. Aki marad és megmarad. Csak a lét pozitív,
ami a léten kívül lenni látszik, negatív. (Patmosz I. 249. o.)
4. A mű a karma-jóga egy fajtája lett, egy neme a mű érdekében való önmegtagadásnak és
önfegyelemnek és világlemondásnak a műért, csak a műért és egyedül a műért, és ennek
alapszabálya, hogy az első a mű, és az ember maga csak ezután következik. A mű lett az
emberi élet mértéke. Az, amit csinál. De ami előtt ő maga is meghódol. Ami az embernél
több, és ami az embert magához emeli és átvilágítja és felszabadítja. Művet alkotni annyi,
mint katarzison átesni, mert az ember megfordul (metanoia) és a káprázatnak hátat fordít és a
valóságba néz. Az ember a műben mélyebben él, mint önmagában. Az esztétikai egzisztencia
számára a mű tükör és kiélés, hiúság és ájultság, ösztön, mohóság, szofizma, önkény. Az
orfika részére valami, amiben önmagát magasabb fokon valósítja meg (metapoiézisz). (Az
5. Minden művészet kozmikus magatartást tár fel. A mű azt mutatja meg, hogy az alkotó az
egész emberiség nevében milyen helyzetet foglal el a világegyetemben és azzal szemben. Ez a
mű lényeg-pontja. Annyira az, hogy amint Valéry mondja: a kritika sohasem vonatkozik a
stílusra, formára, hanem mindig erre a pontra: ezt veszi célba, ezt fogadja el, vagy utasítja
vissza, mert a kozmikus állásfoglalás az egyedül fontos benne. (Arkhai 125. o.)
6. Mert a mű maga a lény – a lény teljes világával együtt. (Arkhai 209. o.)
Müsztész
1. A görög müsztész annyit jelent, mint lefátyolozott, vagyis azt jelenti, hogy aki fel akar
ébredni, az önmagát eltakarja. Aki intenzív emberiség-közösségben akar élni, az a magányba
vonul. Aki az egészet látni akarja, szemét behunyja. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 340.
o.)
Műalkotás
1. Az ember bármit tesz, gondol, mond, megérinti a világ egész valóságát. Amit tesz, nem
saját személyében teszi, hanem az egész emberiség nevében. Valéry azt mondja, hogy a
műalkotás az egész emberiség nevében való állásfoglalás a világegyetemben. De ez nemcsak
a műalkotásra igaz, hanem a lét legkisebb mozzanatára is. Egyetlen fűszálat sem érinthetek,
egyetlen szemrebbenést sem tehetek, semmit sem gondolhatok, nem álmodhatok, hogy abban
az emberiség egész kollektívuma érdekelve ne legyen. Ezért az ijedtség, ha valami gonosz
történik. Az emberben az egész emberiség kollektíven megrendül és összerezzen, mert tudja,
hogy ami történt, az az emberiség nevében történt. (A babérligetkönyv 350. o.)
Művelés
1. az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni… Azt, hogy mit kell tenni, milyen
tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket
megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja.
2. Az intenzív művelés először terhessé vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon
a művelést úgy hívják: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység a szellemi valóság
realizálása nélkül… A modern korban egyetlen munka tartotta meg az intenzív művelés
jellegét. A művész a modern korban, aki szellemi értékeket realizál… a művésznek az anyagi
117
természettel való viszonya a szeretet atyai szelleme. Az ember, mondja Zarathusztra a
természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a
természetnek apja, vagy nem realizálja, s akkor a természetnek rablója.
Műveltség
1. Nincs értelme valakire fontos dolgokat bízni, aki az előfeltételeknek nem felel meg. Nem
tanultságra van szükség; nem műveltség, sem iskola, sem könyv. Rengeteg erőt vesztettem,
hogy megszereztem ezt az ijesztő tájékozottságot a lényegtelenben. (Patmosz I. o.)
2.
3.
Művész
1. Művész nem foglal állást az egyik pszeudológia ellen a másik mellett. E tétel alól csak a
propagandista kivétel, aki viszont nem művész. (Szarepta, 279. o.)
2. Művészetelmélet-írók, éspedig nem éppen a legrosszabbak, azt állítják, hogy a festők nagy
része, éspedig azoknak éppen a java, egész életében, ha számos változatban is, egyetlenegy
képet fest. Mint ahogy a muzsikusok és a költők is egy művet írnak. Minden bizonnyal azért,
mert a jelentékeny művész sohasem képet fest, és nem szonátát ír, hanem az egyetlen művet
teremti. (Patmosz I. 334. o.)
3. A művész minden időben olyan élettechnikát gyakorol, amellyel a korrupt realitást
helyreállítja azzal, hogy normálisan kíván élni, és olyan műveket készít, amelyek az eredeti
realitásban való életet lehetővé teszik. (Művészeti írások I. 74. o.)
Művészet
1. Európában, különösen az újkorban a művészet nem művészi értékek realizálása volt, mint
ahogy ezt tanították. A szabad szellemi megnyilatkozás, mivel a metafizikában, a vallásban, a
gondolkozásban nem talált otthont, más helyekre volt kénytelen rejtőzni. Ilyen jellegzetes
hely volt az, amit misztikának neveztek, de a művészet nagy része is ilyen elbúvási
lehetőséggé vált. Az európai zenét és festészetet, költészetet és drámát, főként a regényt,
esztétikai kategóriák alapján magyarázni annyi, mint az egészet tökéletesen félreérteni. Mivel
a szellem szabad megnyilatkozására saját helyén lehetőség nem volt, illegitim menedéket itt
keresett, és a művészet volt az, amely annyit, amennyit tudott, az ember igazi gondolataiból,
álöltözetben ugyan, de kimondott. (Patmosz I. 111. o.)
2. A művészet azonban a szabad szellemi megnyilatkozásnak nem törvényes helye, s ezért
egész Európa szellemiségében van valami egészségtelen. A szellem a művészetben indirekt
módon van jelen, tulajdonképpen másról van szó, mint amiről szó van. Ezenkívül a művészet
mindig az élet dicsőítése, a szellem viszont az életnél több. Ha a szellem a művészetben
nyilatkozik meg, úgy tűnik, mintha a szellem is élet lenne. Az egész európai újkor ennek a
tévedésnek áldozata. (Patmosz I. 113.o.)
3. Magától értetődik, hogy az emberi lény magát teljesen otthon csak a művészetté emelt
természetben tudja, csak akkor, ha a természetet teljes egészében a természet köréből kivonta,
és metapoiétikusan a maga élete számára átalakította. Nem a természetben, hanem a
művészetben vagyunk otthon. De a különös az, hogy mintha maga a természet is életre
teljesen készen csak abban az esetben és akkor érezné magát, ha az ember művészi létébe
magához fölemeli. Ennek ahhoz, amit általában kultúrának szoktak nevezni, semmi köze.
Amit a kultúra csinál, az nagyobbik felében csak hasznos és célszerű, és a kultúrában a
természet (mint az ember is), többnyire szenved. A metapoiétikussá tett természet felszabadult
118
és boldog, minél művészibb, annál boldogabb. Milyen boldog tud lenni egy kínai váza, egy
perui szőttes, a márvány azt athéni Parthenon oszlopfőjén! A végleges otthonban való
elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él. Az egész föld a vita nouvára sóvárog, mert
nincsen kavics, amely ne a teljesértékű létet kívánná. Metapoiézisz, amikor az ember nem
kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több, művészet, amikor az ember magát
önmaga fölé emeli. Léte csak így teljesül. És a természet az ember művészetétől várja, hogy
az a vita nuovába magához húzza. (Patmosz I. 305. o.)
4. Ahhoz, hogy egy mű művészet legyen, még oly ragyogó tehetség is kevés. A művésznek
küszöböt kell átlépnie éspedig az életnek önmagára való éhségét le kell állítania, és az
életéhség dicsőítését meg kell szüntetnie. Minden valódi élet önmaga fensőbb ellenőrzésével
kezdődik. Ami azelőtt van, nem számít, serdületlenség. A küszöb, amelyen át kell lépni, a
libido felszámolása. (Patmosz I. 340. o.)
5. Más iskolák azt tartják, hogy az életnek önmagára való vak éhségét nem a libidó, hanem
kvalitásban magasabb erő (spiritus, pneuma, szellem) tudja csak megfékezni. Így tanítják az
Upanisadok. A tapasz, az önmegtagadás tüze, eredettől fogva más, mint az életéhség, mert
nem vak, hanem lát és éber, világosság, és az élet tüzével sohasem keveredik és ezzel nem
téveszthető össze.
A modern művészet becsvágya, hogy a libidó-küszöböt átlépje, olyan műveket kíván
teremteni, amelyek nem a biológiai életigényt elégítik ki, és tartalmuk nem az élet vak
dicsőítése. Minden valódi élet önmaga fensőbb ellenőrzésével kezdődik. Művészetet csinálni
nem élvezet. Chaque oeuvre est un exemple de renoncement – minden mű a lemondás
példája. Nem lehet vakon az izgalmakat élni és művészetet csinálni. A küszöbön való átlépés
után a pszichológia hatásköre megszűnik; ami pszichológiailag megfejthető, nem művészet. A
művészet nem áll életérdekek szolgálatában. Je ne veux rien d'humain (Mallarmé). Semmi
emberi nem kell. Amit a libidó teremt, az igen jelentékeny lehet az animális-szociális
világban, mint érzelmi vagy morális vagy világnézeti vagy nemzeti vagy politikai eszmeiség,
de mint művészet számba sem kerülhet. A művészet az életnél magasabb realitás rendjét
ábrázolja, azt, ami több, mint természet, mint világ, mint élet. (Patmosz I. 341. o.)
6. A művészet nem társadalomkritika, és semmiféle alakjában sohasem volt lázadás a világ
ellen. A művész a szubegzisztens (küszöb alatt élő) emberrel nem áll szemben, hanem olyan
megismerő és megvalósító tevékenységet folytat, amely a szociális hétköznapénál alapvetőbb
léttörvényeket (érték, arány, rend, mérték, ritmus) állapít meg. Messziről ez mindenesetre a
világgal való antagonizmusnak látszik. A művészetben az életéhség likvidálásának értelme
azonban az, hogy a művész a világ végleges rendjének törvényeit megtalálja, és ezt a végleges
világot művében megvalósítja. A művészetben elsősorban nem a szociális hétköznap
elutasításáról van szó, hanem arról, hogy a szociális hétköznappal szemben a művész egy
hiperegzisztens létre hivatkozik. (Patmosz I. 342. o.)
7. A művészet a valóságot átvilágítja és rendezi és fölemeli. Mivel emeli? Ihletével. Mi az
ihlet? Kapcsolat azokkal a valóságfölötti lényekkel, akiket az orfikus görögség Múzsáknak
nevezett. A Múzsa közvetíti a magasabb rendű létezés erőit. (Patmosz I. 345. o.)
8. A művészet a világ tudatos felemelése, hogy az ember a végleges világegyetemet
megalkossa. A művészet tárgyai nem a világból, mint ahogy az emberi élet értékei sem a
világból, hanem a magasabb létezésből valók. Ezek az értékek kezdettől fogva megvoltak és
megvannak, nem kell azokat fölfedezni, csak leolvasni. Az abszolút (múzsai) világ, ez a
kezdettől fogva meglévő valóság, amely minden emberben él és amelyre mindenki tanítás
nélkül emlékszik és amelyet felismer. A múzsai világ azonban nem a természet ellenrealitása,
hanem attól független hiperegzisztens valóság. És a kapcsolat, ami az emberi értelem és az
eredeti realitás között fennáll, nem képzelődés és nem álmodozás, hanem az értelem tiszta
állapota. (Patmosz I. 346. o.)
9. A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka, vagy ami ugyanaz, az ember világi
életénél fensőbb rendű létezésben való közvetlen részesedés. (Patmosz I. 349. o.)
119
10. minden művészet azzal kezdődik, hogy túl tud menni önmagán (metapoiézisz). (Patmosz
I. 388. o.)
11. A hang a művészetnek nem anyaga, vagy ha igen, úgy, ahogy a fa a tűz anyaga. A hang a
zenében ég, ahogy a szó a versben ég, a szín a képen ég. A művészet az a képesség, amely
gyújt és csóvát vet az anyagba, s az fellángol. De sajátságos tűzzel. Az anyag tüze a hang, a
szín, a kő, ezzel a tűzzel együtt ég vele az élet tüze, és a halálé, és a szépségé, és a
halhatatlanságé.
A világ elkezd égni. Először az élet tüzében, aztán a lélek tüzében, aztán a szó tüzében, a hang
tüzében, a szín tüzében, a szellem tüzében, a jóság, az igazság, az öröm, a fájdalom, a
szenvedés a halál, a halhatatlanság tüzében. (Arkhai 134. o.)
12. Az elmélet szerint a művészet a modern árufetisizmusban a társadalom gazdasági
feltételeihez kénytelen alkalmazkodni. A mű funkciója megváltozott. Eredetileg a művészi
mű nem arra való, hogy a valósághoz közelebb hozzon, hanem hogy az embert megtisztítsa
(Upanisadok). (Művészeti írások I. 43. o.)
13. Bachnak nincs szüksége hallgatóra. (Művészeti írások I. 56. o.)
14. A művészet az emberi létezésnek az a területe, ahol az ember igazat csinál azáltal, hogy
igazabbá lesz, és igazabb lesz azáltal, hogy igazabbat csinál. Mert a műben az ember csak
akkor válik igazabbá, ha lényében igazabbá tud lenni. Ha a kölcsönhatás nincs meg, az egész
élet és mű hamisítás és trükk, linkség és svihákság. Az embernek és a műnek egy anyagból
kell lennie. (Művészeti írások I. 72. o.)
15. A művészet nem a valóság (természet) utánzása, a művészet nem kifejezés (pszichológia,
modernizmus), hanem az eredeti valóság helyreállítása, amelynek feltétele, hogy a művész
önmaga is az eredetit, az alapállást életében megvalósítsa. A művészet szüntelen küzdelem a
látvány ellen, mondja Serpan. A művészet a magasabb tudást, az embernek önmaga
átvilágítását, felemelését és megtisztulását hozza. Ha nem, csupán mánia vagy a libidó
kielégítése, és nem ér semmit. A múzsai egzisztencia számára nincs más feladat, mint hogy a
korrupt valóságot megváltoztassa és az eredetit helyreállítsa. (Művészeti írások I. 81. o.)
Múzsaiság
1. Amióta Rudolf Pannwitz a múzsaiság fogalmát megtalálta és tisztázta, nincs kétség afelől,
hogy mindaz, amit matézisnek és geometriának, építészetnek és zenének, költészetnek és
metafizikának nevezünk, az azonos primordiális rend-elven nyugszik. Van attitude centrale,
az emberi értelemnek olyan centrális magatartása, mint Valéry írja, amelyet ha az ember elér
és elfoglal, ebből a megismerés mindennemű vállalkozása és a művészet minden művelete
egyaránt lehetséges. A múzsai magatartás ez az attitude centrale; magatartás, amelynek bázisa
az élet önmagára való vak éhségének megfékezése. Ha a libidót sikerül megfékezni, az ember
az attitude centrale-t meg tudja valósítani, és így számára a hiperegzisztens világ
megismerésének lehetősége megnyílik. A múzsai magatartás azonban nemcsak a
megismerésnek és a művészi vállalkozásnak, hanem a moralitásnak és a vallásnak és
mindennemű életrendnek is alapja, amely a világ és az emberi lét végleges rendjének
tudatában van, és e végleges életrend megvalósítására erőfeszítést tesz. Amit múzsai világnak
nevezünk, az az abszolút, vagyis az eredeti világra való anamnézis, és ezért lehetséges, hogy
minden időnek és minden népnek mindennemű magas művészetében, moráljában, vallásában
van valami azonos, és ez a primordiális világ ősképe. (Patmosz I. 344. o.)
2. A múzsai rend alapja a szám. A múzsaiság a matematikára redukált igazhitűség. A múzsai
számon nyugszik a ritmus, az arány, a rend, a mérték. Mindez a magasabb világ
rendszerezésének követelménye. A múzsaiság a dolgok abszolút zenéje. A múzsai világ a
létezés mátrixainak világa. (Patmosz I. 347. o.)
120
Nacionalizmus
1. A géniuszok és a nemzetiségek nem fedik egymást. A nemzetiségeket csupán a
nacionalizmus tartja fontosnak, a nacionalizmusról pedig tudjuk, hogy politikai jellegű
téveszmeként mintegy négyszáz évvel ezelőtt jelent meg Európában, és jellegzetes újkori
válságtünet. A nacionalizmus azért vált lehetségessé, mert a népek között levő, felülről való
szellemi egység, vagyis az univerzális állam megbomlott, és azt alulról való egységgel
próbálták helyettesíteni. A nacionalitás mikroszocialitás, és parányállamok kialakulásának,
ezzel kapcsolatban természetesen az államocskák között levő vég nélküli versengésnek és
viszálynak, eszeveszett és bornírt nemzeti gőgnek, indokolatlan hencegésnek, botor
történethamisításoknak és alaptalan önelégültségnek kedvez. A nemzetiségi államokra épített
világ politikai nonszensz, mert vásott csínyekre, végül pedig a hatalom bitorlására vezet. A
hatalom egyetlen feladata, hogy a szellemnek érvényt szerezzen, a szellem pedig mindig és
mindenütt egyetemes, nemzetfölötti és fajfölötti és osztályfölötti. (A magyar Hüperion II., 75.
o.)
2. A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás megerősödik és az
embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely
állandósult és tömegesen jelentkező alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék
szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a
deformáltságot dicsőíteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív
arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj,
vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülről dicsőség, kívülről méreg, bosszúság és
komikum. Nemzeti, faji, osztályöntudat szatíratéma. (Patmosz I. 81. o.)
Nagyság
1. Az emberi nagyság nem a tehetségben és az intelligenciában és a teljesítményben van,
hanem abban, hogy milyen mértékben tud mindezeken átlépni. Pascal. Vagyis Pascal, az
egyetlen ember a közelben, aki megértette, mi a nagyság abban, hotan asthené tote dünatosz –
ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Aki tudta, hogy a nagyság nem történeti és társadalmi
teljesítmények szerint való rang, hanem a katarzisban megtisztult tragikus egzisztencia, akit
letapostak és leköpdöstek, és aki a küszöbön átlépve igazi otthonát megtalálta. (Patmosz I.
253. o.)
Námarúpa
1. Alapvető létkérdéseket a nyelv a mai állapotában sohasem egyes szavakkal, hanem mindig
csak a gyújtópontban egybeeső szó-halmazokkal képes megközelíteni. Mert minden teljes
kifejezés, még az őskorban is, námarúpa, ami azt jelenti, hogy az imagináció egyik fele a
gondolat, a másik fele az érzéki arc. Ezért fejezték ki még a régiek is a lét lényeges
imaginációs halmazait istenség-képekkel, amelyekben a halmazok önmaguktól egybenőttek és
élő szövevénnyé váltak. (Arkhai 181. o.)
Négy
1. A négyes számnak felel meg az őskori közösség vertikális rendje, a négy asrama. A négy
asrama az egyes ember életsorsának körén belül az élet négy alapvető értékfokozata.
Az első fok a tanítvány, a brahmacsarja. Brahma-tanítványnak hívják, mert minden ifjú a
tanító pap közvetítésével tulajdonképpen Brahmantól, a legmagasabb istenségtől tanul.
A második fok a grihasztha, a családfő. Amikor valaki megtanulta azt, amit az emberi lénynek
meg kellett tanulnia, az életet továbbszövi, családot alapít, az állam kormányzásában részt
vesz, aszerint hogy melyik kaszt tagja, pap, kormányzó, kereskedő, földműves, mesterségét
121
gyakorolja, tökéletesíti és gyermeket nevel. Az emberek többsége feljebb sohasem
kívánkozik. Az emberi sors itt a grihasztha fokozatán is lehet tökéletes, szép és teljes.
Ha azonban magasabb fokozatot óhajt elérni, az erdőbe vonul. Ez a vánaprasztha, az erdei
remete. Idejét szemlélődéssel, tovább tanulással és aszketikus gyakorlatokkal tölti.
Ha még feljebb kívánkozik, minden vagyonát elajándékozza, darócruhát ölt, a vezeklő
csészéjét, egyetlen tulajdonát övére akasztja és vándorol. Az út árkában alszik és
könyöradományokból él. Rendesen még nevét is megváltoztatja. Ez a szannjászin. (Scientia
sacra II. 284.)
2. A négyes az emberiség egysége. A négyen belül két ellentétpár van, az anyag és a szellem,
az egyén és a közösség ellentéte. Ezek azok a feladatok, amelyeket a közösségben élő
embernek meg kell oldania. Vannak, akik a négyes számot összefüggésbe hozzák a
hagyomány négy kasztjával. Ezért van négy korszak, aranykor, ezüstkor, rézkor és vaskor.
Megfelel a szellemi, a lovagi, a gazdasági és a szolgáló kasztnak. (Az ősök nagy csarnoka III.
271. o.)
Nemek
1. A lények nem kívülről nőnek befelé, hanem belülről kifelé. A nemek olyan mélységből
sugároznak ki, ahol nem egymással szemben, hanem egymásban állnak, de még nem mint
természeti jelenségek, hanem mint természetelőtti valóságok. Ahol a nemiség tulajdonképpeni
értelme nyugszik. Mi ez a dráma? Egyetlen dolgunk van: megszabadulni. A természetnek
egyetlen célja a megszabadulás. Amit mi a hím és a nő erotikájának nevezünk, a valóság
síkján nem egyéb, mint a megszabadulás drámája. Ez a Purusa és a Prakriti metafizikája. A
szubjektív személy világossága, és a világban való részvétele. A hím. És a természet ki nem
meríthetően termékeny gazdagsága, határtalan áldozatkészsége és érzékenysége. A nő. (Az
ősök nagy csarnoka I., 234.)
2. Az absztrakt európai azt hiszi, hogy az élő férfi a Purusa, s az élő nő a Prakriti. Ez így
éretlen és rossz. A férfi és a nő között az a metafizikai esemény zajlik le, ami a Purusa és a
Prakriti között, de úgy, hogy a férfiban is, a nőben is ugyanaz az esemény zajlik le, ami a
világban, és ami a kezdetekben, és ami a valóság fundamentális méretkörében, és ez az
esemény: az erőfeszítés a megszabadulásért. (Az ősök nagy csarnoka I., 236.)
3. Kétségtelen, hogy a nem a csúnya seb. A teremtési trauma bélyege és a diadalkapu, az
egyenes és az egyetlen út, amelyen keresztül az ember és a világ az Egybe visszatérhet.
(Arkhai 255. o.)
Nemzet
1. A nemzetben a lényeges nem a nagyság, hanem az arculat. Nem az, hogy kimagasló,
hanem hogy lélek. S amit róla tudnom kell, és amit róla tudni akarok, nem az, hogy milyen
térfogata van, milyen magas, hány centiméter vagy kilométer, hanem hogy mi benne a végső
arculat és természet és karakter. (A magyar Hüperion I., 215. o.)
2. Akkor még nem tévesztették össze a nemzeti érzést az ordináré politikai propagandával.
Mert a nemzeti érzés kapcsolatot tud teremteni a többi nemzettel; azáltal, hogy önmagához
hű, a többi hűségét is elismeri. Ez a harmonikus emberiségérzés legelső feltétele. (A magyar
Hüperion I., 245. o.)
Népzene
1. Bartók abban a hiszemben van, hogy amit a népzenében talált, az mindenestül ősi és tiszta.
Viszont ténylegesen ennek legalább is fele démoni természetű, fegyelmezetlen, primitív
122
vadság, feloszló és felbomló forma, babona, eltorzult és süllyedő humánum. (Művészeti
írások I. 54. o.)
2. Bartók volt az egyetlen zeneköltő, aki tudta azt, amit senki rajta kívül nem tudott: a
népzene nem az úgynevezett „nép” (paraszt) alkotása, hanem megszámlálhatatlan évszázadok
óta felgyűlt ősi zenei világra való emlékezet, amelyet a nép őrzött meg. Mint ahogyan
bizonyos ásványi rétegek, például a pala, százezer évekkel ezelőtt tenyészett növények
erezetét, vagy állatok csontváz-lenyomatát megőrizték, úgy őrizte meg a nép a történet előtt
élt magas emberiségek zenei kincseit. Sőt még ennél is több: megőrizte a zenei ősképeket. Az,
amit bartóki értelemben valódi népi zeneként felismertünk, az nem etnológiai jellegű. Ezt már
a képzőművészet ősi motívumvilágának feltárásából, a népmese elemeinek vizsgálatából és az
összehasonlító mitológiából is tudjuk. Bartók mindig élére állította a kérdést, vajon egy-egy
dalnál, vagy táncnál valódi népi zenéről van-e szó, vagy pedig „cigányzenéről”. A valódi népi
zene az, amely a zene ősvilágából való elemeket tár fel és utal arra, amit úgy is lehetne
nevezni, hogy: az őshangok. Ilyen módon aztán arra a kérdésre, hogy milyen világ
nyilatkozott meg a felbomlott klasszika foszlányai alatt, most már világosan válaszolni lehet:
az új világ a zenei őshagyomány világa – a zenei őshelyzet. (Művészeti írások II. 39. o.)
Név
1. A név egészen közel van ahhoz, ami ő maga. Döntő, hogy valaki valakinek nevét tudja.
Amikor bemutatkozunk, lényünk titkát mondjuk ki. S amikor egy csillagot, egy mikrobát,
vagy növényt, vagy szigetet, vagy halfajtát fölfedezünk, azonnal elnevezzük, hogy meg
lehessen ismerni, mint a gyermeket születése után. Mindennek és mindenkinek kell, hogy
neve legyen. Vannak kimondhatatlan nevek, mint a Bibliában Isten nagy, szent, huszonöt
titkos neve, amely negyvenkét betűből áll, és csak az idők teljességében fogjuk megismerni.
A név és a lélek között örök és meg nem bontható és ésszel meg nem magyarázható
összefüggés van. (Az ősök nagy csarnoka III., 26. o.)
2. A fogalomnak ezt a trinitárius gyökerét, a gondolatot, az akaratot és az érzéki kimondást
fejezi ki a szanszkrit námarúpa is, amely annyit jelent, mint: a név a tevékenység számára
megragadható nyél és jegy. Mert a dolog nyelénél fogva ragadható meg, s ez a nyél a név.
(Arkhai 178. o.)
3.
Nevetés
1. Csak az nevet, aki sír. A nevetés a boldogtalanságból született. Minden komikum tragédiát
takar. A nevető ember kétségbeesett ember. A nevetés kétségbeesés; a nevetés a halál
szemébe való nevetés. (Művészeti írások I. 121. o.)
Nevezetes névtelenség
1. Tibet aszkétáinak és a tibeti misztériumoknak titkát pedig megérteni a belső heroizmus
élménye nélkül reménytelen. Tibetben senki, akiben a hősi lélek felébredt, nem törődik azzal,
hogy ez másban milyen hatást fog kelteni, milyen sikere lesz vele, és milyen látvány lesz ez a
többiek számára. Az aszkézis igazi hősei úgy éltek, hogy senki sem tudott róluk, meghaltak a
Himalája egy barlangjában, és csontjaikat sohasem találták meg. Kínában ezt az életmódot
„nevezetes névtelenségnek” hívják. Névtelen, mert esetleg az országút koldusa, senki sem
tudja, mi él benne; de nevezetes, mert a hősies lélek az embert a lét hallatlan magas fokára
emelte. Keleten sok száz és sok ezer ilyen nevezetes névtelenségben élő hős van, aki néha
még ép elméjét is elrejti, és kifelé félkegyelműnek, vagy pojácának mutatkozik, nehogy a
külső világ befelé irányuló elképzelhetetlen erőfeszítésében megakadályozza. A külső hős
123
élete az emberiség színe előtt játszódik le. A belső hős élete egyedül Isten színe előtt. (Az
2. Aki visszatért a normálishoz, vagy legalábbis oda visszatérőben van, az kilépett abból, amit
Európában történetnek és történeti dicsőségnek mondanak, és újra olyan lett, mint amilyenek
az apák és az anyák és a szamaritánusok, akiknek nagyságát sehol sem jegyezték fel, de
nagyobbak, mint a cézárok. Számomra a Learben a dicsőség nem a királyé, ezé a fantasztáé,
akiről abban a pillanatban, amikor megjelenik, már tudom, hogy felbukik és az őrület
mélységes fenekéig meg sem áll. A dicsőség Kenté, aki az egész műben az egyetlen normális
ember, hű, tiszta, egyszerű, bibliai, mint a kenyér, abszolút valósága van. Számomra Kent a
hiteles humánus egzisztencia, semmi hősködés, semmi történetiség, semmi hóbort.
Történet annyi, mint följegyezve lenni az emberiség emlékezetében. A dicsőségnek elég
alacsony foka. Kent dicsőségét az emberinél magasabb emlékezetben jegyezték fel, ott, ahol
az apákat és az anyákat és a szamaritánusokat. Nem tudom, hogyan hívták őket. Csuang-ce
ezt a dicsőséget úgy hívja, hogy ez a nevezetes névtelenség. (Patmosz I. 267. o.)
3.
Nirvána
1. Aki a máját eloszlatja, az eléri a szűzi tudatot, ami a nirvána. Ez a nirvána a nem én, a nem
világ és a nem dolog. Az ember megszabadult úgy, hogy nem szabadult meg, mert nincs
ember és nincs megszabadulás és nem történt semmi. (Az ősök I.)
2. Ezt a tévelygõ körforgást hívja a hindu metafizika szamszárának. Az ember mindaddig
ebben a szamszárában kering, amíg dzsíva, vagyis amíg a májának valóságértéket tulajdonít.
Abban a pillanatban, amikor a pillanat tízezred-részére le tudja dobni, és el tudja hajítani, és el
tudja felejteni mindazt, amit látott és tanult és hallott, és emlékeit és kívánságait és
szenvedélyeit és becsvágyát, és mindazt, ami százszor százmillió világszázad testet-öltése
alatt benne felhalmozódott, és ugyanarra a pillanat tízezred-részére tudata anyaszült meztelen
tudott lenni, a valóságról egyetlen érintést nyert: abban a tört pillanatban a dzsíva átváltozik
Átmanná. Az alvajárásból felébredt, a májá elpárolgott, és realizálódott a nirvána. (Az ősök I.)
Nirvikalpa szamádhi
1. A diszciplinált mámor-technika legfelső fokozata a minden tárgyi tulajdonságtól független
valóság intenzív szemlélete. Ez a nirvikalpa szamádhi.
Normális ember
1. A helyzetet ismét Böhme menti meg (Vom dreifachen Leben des Menschen), amikor azt
mondja, hogy a normális ember ősképét egyszerre három felől kell megközelíteni. A normális
ember az igaz, az éber és az egészséges egyben. A normális ember a morál, az esztétika és a
logika síkján is ép, testben, lélekben, szellemben. Tulajdonságainak és tehetségeinek jelenléte
nem rongáltságának aránytalansága (púp, démon), hanem a létezés gazdagságának elemi
kitörése. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 338. o.)
2. Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja meg, van válasz.
Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb C. G. Jungé, aki azt mondja: az
ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az esetben tud sikerrel ellenállni, ha
személyes organizációja legalább olyan tökéletes, mint amilyen a luciditásé.
A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket,
a nőt, az öregkori bölcsességet, de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a
124
művészetet és a metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet. Annak,
aki a luciditáson túl akar jutni, elsősorban realizálnia kell önmagában az elérhető legmagasabb
luciditást, és azt ki kell egészítenie mindazzal, amit a luciditás kizárt, ezzel önmagát
univerzálissá kell tennie, és a teljességben kell megalapoznia. Csak így válik
megvalósíthatóvá az alvás, az álom és a nappali ébrenlét után a tudatnak az a fokozata, amit a
Védánta a negyediknek (turijám) nevez, és ami az éberség (vidjá). Az éberség szublimált és
egyetemesen átvilágított tudat, amely érzékeny, univerzális, nyílt és pozitív, vagyis ez a
brahmanizált ember tudata. Az éberség semmiféle irányban és viszonyban nem negatív.
Semmi abból, ami létre ébredt és van, vissza nem vonható és ki nem iktatható, ez a világjáték
komolyságához tartozik. A lovagot, a kalandort vállalni és átvilágítani és fölemelnie kell, nem
megtagadni. A cél nem nagy történeti diadal, hanem egyszerű, közel van és könnyű –
normálisnak lenni. (Patmosz I. 162. o.)
3. Ahhoz, hogy valaki szent legyen, különleges képességekre van szükség. A tehetséggel
szemben óvatosnak kell lenni. Életemet a hazugság olyan mélyen szőtte át, hogy e romlott
egzisztenciából az út egyenesen a szentségbe vezetett volna. De a tehetséggel szemben
bizalmatlan voltam. Minden tehetség hazárd. A szolidat kívántam, azt, amit mindenki elérhet,
minden különös képesség nélkül. Ez a normális. Ez a lét hiteles szövegének megvalósítása.
Mindenki tud normális lenni. Ez az egyszerű, ez az, amiben nincsen mutatvány és
szemfényvesztés, ami áttetsző és valódi.
Aki voltam, az vagyok is, de aki vagyok, az nem voltam mindig.
Elhazudott egzisztenciámat magammal cipelem, nem tudok tőle megszabadulni és talán nem
is szabad. Nem hagyom cserben, mert szüksége van rám. De nem vagyok az többé. (Patmosz
I. 266. o.)
Nő
1. A valódi nő jelenlétében a legtávolabbi dolgok is egyszerre közelivé és elérhetővé válnak.
A valódi férfi jelenlétében a legkevésbé érthető dolgok is világossá és érthetővé válnak.
(Scientia sacra III., 260. o.)
2. … összes bűneim vezeklésére adatott mellém és küldetett a feleség… Igaz aránylag későn,
de felismertem, hogy engem, kérem, nem ártatlanul püfölnek. Semmi méltatlanság velem nem
történik. (Karnevál II., 159. o.)
3. Az, hogy a kenyőcs micsoda, tudjuk. Most, a Kali-templomban Bormester megtudta, mi a
szellem szent olaja. Ez a szent olaj a káprázat. Ez Kali. Ez az asszony. Ő a szent tűz anyaga,
aki az égést táplálja. Az esszencia. Ő a tinktúra. Ez az asszony, akár Ainyunak hívják, akár
Angelának, akár Antennisnek, mindegyik a mécsesben a szent olaj, a szent őrület, a szakrális
bolondság.
4. Jusztin a tisztaság tavának vize, és olyan légy ebben a tóban, mint Simsamaj királynő
lilioma.
5. Tény az, hogy bárhol bárki mondja bármire, hogy szép, azzal fölfedi valaminek rokonságát
a fiatal nővel. De ezzel fölfedi a fiatal nő rokonságát a túlnannal.
(Arkhai,48. o.)
6. A hetéra a női lény válsága, ez a ragyogás és mocsok együtt… Ha a női test nem válik
dicsőséggé, romlottsággá lesz.
(Arkhai,169. o.)
7. A világ a kezdetek kezdetén kékben ragyogott fel: a mennybolt és a tenger. A Halak a
szűzies leány, a Skorpió a szenvedélyes asszony, a Rák a tápláló anya. Mindhárom a
Földistennő képe: a Halak vizéből született a szépség és a virág, a Skorpióból a szenvedély és
a bor, a Rákból a gondoskodás és a kenyér.
125
8. (A nő számára) Az arany nem azért, mert drága, és a rozsda nem fogja, hanem mert ujján
melegen és lágyan csillog.
9.
Növény
1. A világkatasztrófa elkövetkezett, s akkor a tápláló esszenciák oda zuhantak, ahol a
legbiztosabb védelemben, a legmélyebben aludhattak. A kövekbe. Az esszenciákat az
ásványok őrzik, és az ásványok feloldásával emelkednek ismét fel, hogy a lényeket táplálják.
A növény pedig az a lény, amely az ásványokban lévő esszenciákat kioldja, és a lényeknek
nyújtja. Az ember nem tehet mást, mint hogy a minden növény magában álló és
megismételhetetlen és mással pótolhatatlan individuális kvalitásán megrendülten
csodálkozzék, – a rejtélyen, amely a növény
sajátos alakú levelében, növésében, virágjának színében, illatában, a szirmok és a kelyhek és
a porzók és a termők számában, elrendezésében, arányában, a termések formájában,
mennyiségében megnyilatkozik. Nem a sokszerűség zavar, hanem az értelem, amiért ez a
sokszerűség van. Ez az esszenciák misztériuma.
(Szarepta 49. o.)
Nullapont-egzisztencia
1. De mindjárt meg kell állapítani, az ember életképzeletét azért belezik ki és azért
sterilizálják, hogy ebbe az életképzeletbe aztán tetszés szerint bármely képet
elhelyezhessenek. Ebben a szándékban az rejlik: a politikai hatalom rájött arra, hogy a
kormányzás legkényelmesebb módja, mindenkire érvényes tömeg-életterveket (üdvterveket)
kötelezővé tenni.
Az eljárás, amint első pillanatra is megállapítható, fekete mágikus aktus, nagy arányokban, de
eddig legalább is kudarccal végződött. Sehol a nullapont-egzisztenciát előállítani nem
sikerült. Ami sikerült, az a rongáltságnak hallatlan mértékben való fokozása, vagyis a bűnnek,
az őrületnek és a betegségnek eddig nem tapasztalt elterjedése és elmérgesedése. Azok, akik
az emberiségre a nullapont-egzisztenciák realizálását kényszerítették, alkímiailag nem voltak
elég informáltak, és
1. bár tudták, ha valamit realizálni kívánnak, az imaginációból kell kiindulniuk, de nem vették
figyelembe, hogy
2. a minősítetlen (üres) létezés nem megvalósítható, és főként, hogy
3. ha a nullapont-egzisztenciáról van szó, az embert nem realizálni, hanem derealizálni kell,
ami pedig nem egyéb, mint a normális ember ősképétől egyre jobban eltávolítani és benne a
bűn, az őrület és a betegség hatalmait megerősíteni.
A sterilizált (kibelezett) ember képét az emberi életképzelet nem fogadta be, és valószínű,
hogy ezt a képet, mivel nem kép (nem szó), nem is tudja befogadni. Az űr nem realizálható. A
semmi megvalósíthatatlan. Aminek egyenes és magától értetődő következménye, hogy a
megsemmisülés az ember számára lehetetlen vállalkozás. Ami viszont azt jelenti, hogy a
létezésből hiába akar eltűnni, nem tud. Nem a megsemmisülés van, hanem a létezés. És
fizetés nélkül távozni nem lehet. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 318. o.)
Nyelv
1. A nyelv csak a lét két végletén állhat meg kép nélkül: egészen alul, ahol vagy csak fogalom
vagy üres beszéd; és egészen felül, ahol képfölötti elemi teremtő megnyilatkozás.
126
2. Az abszolút mû a szentkönyvek (kinyilatkoztatás). Az elvilágiasodott művet nevezzük
irodalomnak. A szentkönyvek nyelve a hiteles nyelv. Az irodalom nyelve szofizmus. A
szofisztika alsó határa a zsurnalizmus.A hiteles nyelv az igazság, a szofisztika az érdekesség
jegyében áll. A zsurnalizmus jegye a szenzáció. (Patmosz II. 188. o.)
3. A költészet anyaga egyenlő a világ anyagával. Ez az, ami látható is és láthatatlan is együtt:
pillanat és örök: a tűz. Minden más művészet már eltávolodás a világ tűzszerűségétől a látható
felé (képzőművészetek), vagy a láthatatlan felé (zene). A költészet beszél, ír, mond. Mert a
nyelvben van meg egyedül az, ami a világban lángszerű: pillanat és mégis örök. (Művészeti
Nyilvánosság
1. A nyilvánosság az individuum és a kollektívum viszonyfogalma, ha a viszony zavartalan
egyén és közösség egymásból és egymásban él, ha megzavart, a kettő szemben áll. A
nyilvánosság köre a történetben leszűkült. Eredeti alakjában a görög agón. Indiában dévátának
mondták, s ez a legmagasabb tárgyi valóságot jelentette, az istenvilágot. A hébereknél a
nyilvános aktus lifné haAdón, az Úr színe előtt történt. A becsvágy mértéke ezen a szakrális
nyilvánosságon a bölcs és a szent. (Szarepta, 193. o.)
Okkultizmus
1. Egyébként az, amit ma okkultnak neveznek, nem egyéb, mint a ráció ellenpontja, vagyis
nincs okkultizmus racionalizmus és racionalizmus okkultizmus nélkül. A természetellenesen,
sőt patológ módon ésszerűsített embernek másik felében patológ módon okkultnak kell
lennie. (Patmosz I. 225. o.)
Óm mani padme hum

1. Az Óm szótag a teremtés jelképe. A szó maga szanszkrit eredetű, és Aumnak írták. Az első
betű jelenti Brahmát a teremtőt, a második Visnut a fenntartót, a harmadik Sivát, a pusztítót.
Titkos jelentése azonban más. Az A betű jelenti az isteni Ént, a halhatatlan lelket; az U jelenti
az emberi ént, a mulandó testet; az M jelenti a két én kapcsolatát, ezt az életet. Az A az örök
világ, az U ez a Föld, az M az idő, ami a kettőt összeköti. A szent szótag egy lehelettel
kimondja a lét legnagyobb misztériumát: itt élek a földön, sorsoz és időhöz kötve, de igazi
lényem az örök halhatatlan lélek.
Mani padme annyit jelent, mint lótusz ékszer. Ez a lótusz ékszer az emberi lélek. A
lótuszvirág a világtér; benne a gyémánt az én. A beavatottak szerint a lótusz az öröklét
jelképe, a ragyogó ékszer pedig az üdvözült ember.
Hum először annyit jelent, hogy: úgy legyen. De tulajdonképpen tevékeny szó, amely az
Ómot még egyszer és erőteljesen hangsúlyozza. (Az ősök nagy csarnoka II. 207.)
Optimizmus
1. Az optimizmus nem gyermekkori vagy ifjúi éretlenség, nem tévedés. Az optimizmus
hazugság. Ez a fölfedezés az európai embert megrendítette. Abban a hiszemben volt, hogy a
végső dolgokban minden rendben van. Most egyszerre megnyílt előtte az, ami a kínaiak és a
hinduk és az ősgörögök és az irániak számára nyitva állt. A realitás nem jó. Semmi okunk
sincs különleges gyönyörökben hinni. Az élet nem ad okot az optimizmusra. Az élet nem élv
és kéj. Ellenkezőleg. Ez itt korrupt lét. Szenvedés abban a romlottságban, amiről Pascal
beszél. Ki érezheti magát boldognak a tisztátalanságban? Az egyetlen, amit tenni lehet, a
127
szennyet ledolgozni. Megvalósítani nem azt a létezést, ami volt, hanem ami állandóan van, és
amennyiben életünk valamit ér, az alapállásból ér, és amennyiben lényemben világosság van,
az az aranykor világossága, éspedig nem nekem és nem kivételeseknek, hanem mindenkinek,
és nem most, hanem minden időkre. (Művészeti írások I. 51. o.)
2.
Optimizmus és pesszimizmus
1. A világ nagy népei, egyiptomiak, hinduk, kínaiak az élet közvetlen elfogadásán és az
életélvezeten, az életgyönyör élvezetén túljutottak. Az ősnépek nem optimisták. Itt csaknem
mindig kötelező volt az életet maximumnak tekinteni. Amióta ismét tudjuk, hogy a
világszemléletek és a vérmérsékletek között összefüggés van, azóta ismerjük a törvényt, hogy
az optimizmus és a pesszimizmus az igazságot nem érinti. Ez mindössze a kedélynek a
normálistól való eltérése. Melankóliával vagy eufóriával élni már maga mánia és
démonizmus. Az optimizmusnak az élet mindenekfölött való jó, aminek örülni kell. Az
optimizmus régebben a klerikalizmusban a domesztikálás eszköze volt. Később a hatalmi
irányzatok átvették és sikerrel használták. A munkaadónak ugyanis kiváló érdekében áll, hogy
a dolgozó minél többet és minél jobban dolgozzék és optimistább legyen, az életet dicsőítse,
higgyen a jövőben és a kizsákmányoláshoz jó képet vágjon. Az uralkodó réteg érdeke,
bármelyik legyen is az, hogy a termelés simán folyjék. A leghatékonyabb termelőerőnek a
széles néprétegek optimizmusa bizonyult. Aki nem volt optimista, üldözendő, rossz
állampolgár, destruktív, a kormányzat ellensége. A terrort, a fosztogatást, a hazudozást
vigyorogva tűrni kell, sőt magasztalni. (Művészeti írások I. 48. o.)
2. Optimizmus és pesszimizmus az életen belül marad, ezért nem végső magatartás.
Orfika
1. A primordiális rendet orfikának neveztem el, mert mint tudatosan kiépített rendszert,
Orpheusz hagyományában találtam meg. A geometria, a görög építészet és zene és szobrászat,
Hüppokratész, a metrika és az archaikus metafizika (Hérakleitosz, Parmenidész,
Empedoklész). Az orfika számomra a primordiális rend anamnézise, mint a születés előtti
(történelem előtti) létezésre való eltörölhetetlen és minden emberben jelenlevő és élő
emlékezet. Ha ez az emlékezet csupán vágyakozás, rossz. Helyes, csak ha éber és aktív
realizálás, az eredeti helyzet megvalósításának tevékenysége, elsősorban az emberben
magában, a renormalizálás. Ez az emberi lét metafizikai tevékenysége, amely megnyilatkozik
a nagy művészetben, a vallásban, a valódi tudományban, az erkölcsi magatartásban, az
egyetlen metafizikában, és ami a legfontosabb, az éber és a tiszta ember életében, ami nélkül
az előbbiekből sincs semmi. (Patmosz II. 10.)
2. Orfikának kell hívni a rendezett világegyetemről való tudást, amely a matézisben, a
geometriában, a zenében, a magas festészetben és szobrászatban és morálban és
metafizikában nyilatkozik meg, és amelynek egyetlen bázisa van: az emberi alapállás, ez
pedig nem egyéb, mint az isteni lény mása (képe és hasonlatossága), a tudás, hogy valaki,
bárki, a sötétségből világosságot teremtsen, a gyűlöletből szeretetet, a bőszültségből áldozatot,
a görcsből oldottságot, az elrejtőzésből megnyilatkozást. (Patmosz II. 16.)
3. Az esztétikai egzisztencia káprázatban él, az orfikus a tényleges realitástól egy
másodpercre sem akar elszakadni. Feljebb lépni, de nem megtagadni. Az ilyesmi a
hétköznapok gyakorlatában dől el. Az esztétikai egzisztencia harisnyáját sohasem mossa ki,
128
vagy ha igen, meg van sértve. Lefokozottnak érzi magát. Ez a sértődés az oka annak, hogy a
döntő élettényekben a lényeges összeütközésekig nem jut el. (Szarepta, 326. o.)
4. Mert az orfikára jellemző, hogy az életnek nincs az az alacsony és kicsiny mozzanata,
amelyet érintetlenül hagy, és ne akarná azt fölemelni és megnemesíteni azzal, hogy a rend és a
szépség világába beépíti. Az esztétikus esztétikus marad, életélvező, aki legfeljebb
torkoskodik. Az orfikus az, akit általában Európában művésznek hívnak. Az esztétikus
önmagán kívül mással nem törődik. Az orfikus mindenkinek és mindenütt és végleges rendet
kíván teremteni. Az Európa gyökérhagyománya, amely a görögségben nyilatkozott meg
először a mértékben, a ritmusban, az építészetben és minden valószínűség szerint a
legmélyebb ponton: a geometriában. Ott, ahol az arc és a szám feszültsége a legnagyobb.
Abban a geometriában, amelyről Bertrand Russel azt mondja, hogy az emberiség legnagyobb
fölfedezése. (Szarepta, 327. o.)
5. Az orfika lényege: a nyers életösztön természeti létért való küzdelmének világa fölött van a
logosz (arithmosz) abszolút, tiszta, átvilágított értelemvilága, és az ember képességeinek
legmagasabbja, hogy a természet fölött levő rend gondolatait értelmével fel tudja ismerni, és
tevékenységével az anyagi világban, a társadalomban, az emberi életben, a lélekben, a
morálban meg tudja valósítani. Ezen alapszik a kultúra. A különböző hagyományok ezt a
természetet fölemelő rendet különféleképpen nevezték el. Indiában ez a devayana. A
hébereknél a malkuth ha-sammajim. A korai kereszténységben Isten országának nevezték.
Platónnál, kétségtelenül kisiklott alakban, ez a Politeia. Az európai újkorban fals és komikus
formában mint racionális utópia (szocializmus) jelentkezik. (Patmosz I. 368. o.)
6. Orpheusz az emberiség egységét a müsztérionokban akarta megalapítani. Mert az, amit
orfikának hívnak, tulajdonképpen brahmani beavatás. (Az ősök nagy csarnoka III. 252. o.)
7. Az orfika, mint ahogy azt Orpheusz maga meghatározza, „aa számok lényegéről és erejéről
és tetteiről szóló teória”. De a teória itt elméletet jelent, hanem valóságlátást. Később a
tehoreint csak Plótinosz használja ugyanebben az értelemben. Imagináció – életképzelet –
lényeglátás. (Az ősök nagy csarnoka III. 262. o.)
Orfeusz
1. Orpheuszt magát anaxnak, vagyis megváltónak nevezték. A későbbi nemzedékek szerint
költő volt és muzsikus, orvos és csillagász, próféta, gondolkozó, matematikus és vallásalapító.
Lénye valószínűleg igen hamar mítosszá vált, más szóval történetiségét elvesztette, és a
történetinél magasabb realitásban ontológiai helyet foglalt el. Ez tulajdonképpen az eredet,
vagyis a centrum felé való fejlődés jele, amikor az ember az aktuális világból mélyebbre, a
virtualitásba, a virtualitásból még mélyebbre, a potenciák világába lép át. Hogy Orpheusz ezt
az utat megtette, arról a túlvilágba való leszállása tanúskodik. Minden katabázisz a potenciák
világába való leereszkedést írja le. (Az ősök nagy csarnoka III. 254. o.)
Outsider
1. Outsider az, akiből az az univerzális attitűd, hogy a kort valamennyi valóságával együtt
teljes egészében megértse és birtokba vegye, hiányzik. Outsider, és éppen ezért a dolgok
menetére lényeges befolyása nincs. (Arkhai 413. o.)
2. Outsider mindenki, aki nem helyezkedik arra az álláspontra, hogy a kort teljes egészében
pozitíven kell fogadni, el kell ismerni, realitását komolyan kell venni, és birtokba kell venni.
A kor iszonyatai nem érvek a kor ellen, hanem éppen ellenkezőleg, ezeknek tartozunk a
legnagyobb hálával, mert bennünk csak táplálják az egyre nagyobb hatalommal jelentkező
ellenerőket. (Arkhai 413. o.)
129
3. A világi típusok, mint mondtam, outsiderek. Lényeges befolyásuk a korra már nincs, és
nem lehet. Ők a figurák, és a színdarab szereplői. Ezeknek az outsidereknek a jövőben már
semmi sanszuk nincs. Az az ember, aki számára e pillanatban az idő kinyílik, az, aki a
valóságot teljes egészében fel tudja ismerni, aki magában a negatív kritikát kiirtja, aki az
egészet úgy, ahogy van, elfogadja és birtokba veszi, aki ezek szerint századunk borzalmai
közepette nem átkozódik és nem reszket, hanem köszönetet mond az iszonyatért, amiben a
kor részesítette, tiszteli az időt, amely alkalom, sőt kényszer volt arra, hogy a világtörténetben
páratlan ellenerőket magában ki tudjon fejleszteni. (Arkhai 415. o.)
Önismeret
1. Az istenek, akiket Pradzsápati tanít, nem értik. Ez a látható világ mégis Átman szülötte?
Igen, válaszolja Pradzsápati. Ez a világ májá és Átman varázslata. Ebben a májában látja,
ismeri, tudja magát az Átman. Ez az önismerete.
Így látja önmagát: a lényekben és a térben és a testekben és az időben. Az abszolút
szubjektum az önmagáról varázsolt képben érti meg önmagát. A világ maga nem egyéb, mint
ez a látszat, a képeknek az a sokasága, amelyekben az Átman önmagára eszmél. Ezeknek a
képeknek valósága nincs. Nem egyebek, mint az abszolút szubjektumnak önmagáról gondolt
képei. A világ sokszerűsége az a varázskép, amiben az Átman önmagát látja. Mert az Átman
abszolút állapota az éberség. (Az ősök nagy csarnoka I., 105. o.)
2. Ön, mondom erre, önmagát ilyen őrültekházának tartja? Engedelmével, válaszol Bormester
halkan. A sötétség mindenre emlékszik, minél sötétebb, annál inkább. Az éjszaka a rossz
lelkiismeret és az álom, emlékezés soha el nem követett bűnökre.
(Karnevál I., 374. o.)
3. „A világ a lélekben válik láthatóvá”, mondja az advaita. Éppen ezért, aminek létét józanul
és reálisan meg tudom állapítani, az egyedül és csakis a lélek. A lélek van, – ami a lélekben
látható, az csak varázskép, annak valósága nincs. A képek valóságát semmiféle módszerrel
igazolni nem lehet. Értelemmel a lélek valósága sem bizonyítható, de mindenkinek közvetlen
tapasztalata van róla, és az önismeret (szubjektivizálódás – anubháva) róla bizonyos
érzékenységet szerez. Ez az önismeret (vidjá – éberség) nem tételes, hanem abszolút és
közvetlen. (Az ősök nagy csarnoka I., 108. o.)
4. … az önismeret nem egyéb, mint felébredés. (Az ősök nagy csarnoka I., 127. o.)
Önmagánál erősebb
1. Beethoven zenéjének architekturális formációitól nem választható el a metafizikai tudás
sugallata, hogy a sors nehézségei megoldhatók. Az emberben van valaki, aki önmagánál
erősebb. Hatalom, amely több, mint a konstelláció. (Szarepta, 256. o.)
2. Értsük meg jól. A harag és indulat és sötét szenvedély a Teremtõben (és az elsõ
teremtésben, vagyis az elsõ természetben) egyáltalán nem negatív, mert semmi sem negatív,
ami helyén van. A sötétség minden pontja átvilágítva, – a harag az utolsó mozzanatáig
szelídséggé változtatva, – az indulat türelem, – a fagy sugárzó meleg, – a kietlenség gazdag
virágzás, – a mélység fény. Böhme igazán nem pietista és nem ijed meg attól, hogy ha a
Teremtõt nem kenetteljes hajbókolással hirdeti meg, esetleg meg fogja sérteni és még üdvét is
kockáztatja. Nagyon jól tudja, hogy valóssággal való szembenézésben mélyebb tisztelet és
hódolat van, mint a nyálas és gyáva kenetben. Az embernek van szelleme. A szellem pedig,
mondja Pál, mindent felkutat, még Isten örvényeit is (to gar pneuma panta hereuna kai ta
bathé ton theou). És végül is Isten a teremtést nem csinálta titokban és nincs takargatni valója.
Nézze meg mindenki, ha tudja. (Mágia szútra)
3.
130
Önmegtagadás
1. Az életnél csak egy hatalmasabb van, az élet megfékezésének tüze.
2. Aki csak önmagát akarja, és az első természet sóvár őrjöngését nem fékezi meg, és aki nem
önmegtagadásban él, az nem merült fel teljesen a dermesztő nem-létezésből és az emésztő
üresség fagyos és sötét tüzében ég.
3. Az ember a létből csak annyiban részesül, amennyiben az önmegtagadás világos tüzét
önmagában meggyújtotta.
Önzés
1. A helyes megoldásban, az igazi formában az önzésnek nincs és nem is lehet szerepe. Az
önzés nem egyéb, mint a magamért való félelem és didergő aggodalom és a magamról való
gondterhelt gondoskodás. Pedig a rólam való gondoskodás biztos; az én feladatom nem a
magamért való félelem, hanem csakis a másokról való gondoskodás lehet. Ez a teljesen kinyílt
egoitás megoldása és az egyetlen helyes, a hívő, a szeretet-formula, az önmegtagadás, az
önfeláldozás, az odaadás, az alávetés, a szolgálat – végül is religiózus nyelven: az áldozat
nagy mágikus formulája. Szubjektum és sacrificium, – a kereszt. Az önzés az embert saját
börtönébe falazza be; az eksztázis a világ határtalanságát nyitja meg. Para venir a serlo todo,
mondja Keresztes szent János: hogy eljuthasson a kerek földön mindenüvé. (Arkhai 226. o.)
2.
Öröm
1. Minden művészi alkotás célja, hogy a világnak egy pohárral ebből az örökké tartó örömből
nyújtson. Erről beszél Schiller az örömhöz írt ódájában, és ezt zengi Beethoven kilencedik
szimfóniájának kórusa. Nietzsche azt mondja, hogy minden, amivel találkozunk, az elmúlásba
siet, csak az öröm akar örökké élni, – will tiefe, tiefe Ewigkeit. Az Upanisadok tanítása, hogy
méz ez az élet minden lény számára. Életünkben ez az egyetlen pozitívum. Minden egyebet
azonnal elhagynánk, csak azt nem, ami a nyíló virág, a napfényes tenger, a szép leány, a jó
ital bor, a gyermek, a barátság, a dal, a festmény, a szeretet, a derű, az édes szőlő. Az öröm
bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért
a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelő volt, hanem a szív. A mézet, a
madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom
és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés. A legnagyobb, amit az
ember tehet, hogy örömet szerez, és az egyetlen helyes élet: minél több embernek örömet
szerezni és minél nagyobbat. Ezért az emberi létezés legmagasabb foka a megváltó, aki az
ember számára meghozza az örök üdvösséget, aki a haragvó Istent az emberrel megbékíti, és
aki az emberi szívbe a büntetéstől való félelem helyett a szeretet örömét ülteti el. A szíveket
felderíteni. (Patmosz I. 452. o.)
2. Az öröm mindig az isteni jelenlétének érzése. (Művészeti írások II. 209. o.)
3.
Őrület
1. Az őrültek nehézkesek és egyoldalúak. Én is az vagyok. Ha egyszer valamire elszántam
magam, az menthetetlenül magával ragad, és többé nincs visszaút.
2.
131
Őskor
1. Hérakleitosz azt a tudást írta le és helyezte el az efezoszi Artemisz templomában, amelyet a
brahmanok ezer évekig tudtak, és amit tudtak, anélkül, hogy egymástól tanulták volna,
Iránban és Egyiptomban és Indiában és Kínában is. Félre nem érthető tisztasággal csak a
hindu hagyomány maradt fenn. Ahhoz, hogy az ember ma ténylegesen jelen tudjon lenni,
legalább ötezer évre kell visszamenni. A tanítás kvintesszenciája az, hogy advaitá. Advaitá,
nem kettősség, vagyis Echad, mint a héberek mondták és hen panta einai, mint Hérakleitosz
írta. Minden egy. A centrum, a lét egysége, a világértelem, a logosz. Az egész őskor ezen a
brahmani tudáson nyugodott. (Patmosz I. 135. o.)
2. Az egész őskori hagyomány, így Hérakleitosz is, Parmenidész is, Orpheusz, Püthagórasz is,
mint a héber és az egyiptomi, az iráni és a kínai és a hindu metafizika is abból az alapvető
megkülönböztetésből indul ki, amely az egység gondolatának egyetlen lehetséges bázisa: ez a
tudás a mozdulatlan és változatlan örök létezésről (a hindu metafizikában: szat), és a tünékeny
káprázatról, amely mintha csak azért keletkezett volna, hogy elmúljék (a hindu metafizikában:
bhavarúpa). A kettő mindenütt jelen van és összetartozik, enélkül nincs egység (hen, advaita,
echad). (Patmosz I. 136. o.)
Ősök útja és az istenek útja

1. …az embernek két útja van: az ősök útja és az istenek útja. Így szól a keleti szent könyv: az
ősök útja a családoké, a nemzeteké, a törvényeké, az emberiségé. Mindnyájan ezen járunk,
amíg nevelnek bennünket és tanulunk. Ezen járunk, amikor nyelvünket és szokásainkat
tiszteljük, amikor emberi hivatásunkat betöltjük. Az istenek útja a lelkiismereté. Mindnyájan
erre lépünk, amikor kiemelkedünk abból, amit tanultunk, s amikor azt tesszük, ami túl van
nyelven és szokáson és törvényen és családon és nemzeten, és amikor betöltjük feladatunkat,
amivel bennünket az Isten bízott meg. (A magyar Hüperion I., 167. o.)
2. A metafizikán kell kezdeni. Az első lépést mindenkinek magának kell megtenni, és belül
kell megtenni, és Isten felé kell megtenni. Ez a belső út. Ez az istenek útja. (A magyar
Philia
1. Nem Arisztotelész philiája a közösség alapja, hanem Empedoklészé. A philia elsősorban
nem barátság, hanem vonzalom, ezért ez az aranykor szociális érzése. A vonzalom különös
mértéket teremt, a déli polisz müriandroszt, olyan várost, amely nem fogad magába tízezernél
több embert, azért, mert a tízezer lakosú város az, amelyben mindenki ismer mindenkit. Íme,
így olvad a tízezrek városában együvé a család, a kaszt, a gazdag-szegény. És ahová
tízezernél több ember költözik, onnan Philia istennő eltávozik. (A magyar Hüperion II., 13.
o.)
2. Philia annyi, mint szeretet, Neikosz annyi, mint viszály. Philia mindaz, ami meleg, tápláló,
termékeny. Istennője Aphrodité, a szerelem és a szépség. Neikosz mindaz, ami zavaros,
durva, homályos, tisztátalan és életirtó. Philia a világ közepe, a létezés teljességében a lelkek
körülötte keringenek és élnek boldogan és romolhatatlanul. (Az ősök nagy csarnoka III. 357.
o.)
Phüszisz
1. Persze nagyobb hibát nem is lehetne elkövetni, mint azt hinni, hogy ez a természet
ugyanaz, mint az újkori Európa természete. A phüszisz alkotás, mű, amelynek van szabálya és
132
mértéke és értelme, amelyet „szám, súly és mérték szerint alkottak”, amelynek mindene van,
amije mai felfogásunkban nincs: szelleme, világossága, derűje, szépsége, játékossága,
szeszélye, titka, egyénisége, bűbája, örvénye. Az ember ebben a kozmikus műben él kettős
élettel, mint teremtett lény, mint mű, de maga is teremtő, az istenek társa. Az ember maga is
az isteni szellem megnyilatkozása és a misztériumba beavatott lény. Ezért szörnyű, hogy van
ember, aki rangjáról leszédülve úgy él, mintha csupán csak teremtett lény lenne. (Az ősök
nagy csarnoka III. 359. o.)
Pillanat
1. Ha Kierkegaard csak valamivel érettebb lett volna, Európának elsőként meg tudta volna
magyarázni, hogy a pillanat nem idő, hanem temps retrouvé, mint Proust mondaná, spirituális
aktus, amelyben az élet halhatatlanság. Transzparenssé válik, a különbség a múló idő és az
örök között eltűnik –, mint Böhme megfogalmazza: Zeit in Ewigkeit und Ewigkeit in Zeit. Az
örök itt. Az élet egyetlen élet-halál pillanat. Az ember születése pillanatában hal meg akkor is,
ha ez a pillanat nyolcvan évig tart.
(Szarepta 64. o.)
Pletyka
1. Ahol érzelmi alapon természetellenesen szűk világban élnek, ott a pletyka okvetlenül
kifejlődik. A pletyka pozitív oldala, hogy intim, negatív oldala, hogy indiszkrét. (A magyar
Poiézisz
1. Poiézisz mesteri tevékenységet jelent, és e szóval a görögök a művész munkáját jelölték
meg. (Patmosz I. 302. o.)
2. A Széfer Jecírá ezek szerint olyasvalami, amit a világegyetem poétikájának lehetne
mondani. Olyan értelemben, ahogyan a poészisz szó eredeti értelme megformálást,
kiegyensúlyozást, szabályozást jelent. Ahogy például poétika a görög orfikus gondolkozásnak
az a jellegzetes terméke, amit geometriának hívunk. A geometria ábrázolja a világot a számok
rendjének jegyében, abban a rendben, amelyet aztán kézzel és anyagban elkészítünk (aszíjá),
több-kevesebb tökéletességgel. Olyan rend-gondolat nyilatkozik itt meg, amely a kozmosz
csillagvilágában és a pszichológiai valóságban, a társadalomban és az építkezésben, a
kémiában és a logikában egymásnak tökéletesen megfelel. (Az ősök nagy csarnoka III. 202.
o.)
Polaritás
1. Minden létező polárisan látszik megjelenni, két gyújtópontban, mint Májá és Brahman,
prakriti és purusa, phüszisz és nousz, férfi és nő, világosság és sötétség. A kettősség látszat. A
valóság az Egy. A kettősség az első látszat, az első káprázat. Minden látszat alapjában van az
Egy fundamentum, a kettő között nem a harmadik, hanem az első. Helyesen az gondolkozik,
aki trinitáriusan, hármasságokban gondolkozik. A fundamentumra felépített alapvető kettős
feszültség jele és jelképe, a háromság kifejezése: a kereszt. (Arkhai 185. o.)
133
Polgáráság
1. A polgárság életrendje, amely az életstandard jegyében áll, arról ismerhetõ fel, hogy a
kosztért, a lakásért, a fizetésért, a komfortért mindennemû de fõként szellemi
kompromisszumra hajlandó. (Patmosz II. 209.)
2. A polgárságban összekeveredett az elvilágiasodott papság, a lezüllött nemesség, a
kereskedő-iparos-földműves, és a munkásság. A polgár eszménye a két-három-négyszobás
lakás, komforttal, ma már gépesítve, fix és jó jövedelem, divatos öltözködés, a szobák száma
ritkán több, inkább kevesebb, ha pedig több, nem tényleges igényből, inkább hencegésből és
hisztériából. Újabban idetartozik a rádió, amely reggel hattól éjjel tizenegyig szól, a televízió,
az autó és a nyaraló. Inkább életfeltétel, mint élet és a polgár azért él, hogy e feltételeket
megszerezze. Persze a színház, de inkább az operett, még inkább az orfeum, de még inkább a
mozi. Minél kevésbé kötelez, annál jobb. Ezért jó a bestseller, mert csak divat. Csak nem
komolyan venni. Ízlés? Legfeljebb sznobizmus. Fontos, hogy a nyugalmat ne zavarják. A
nyugalmat békének is hívják, de mindent másképpen hívnak. Ezért mondják, hogy
liberalizmus, de tulajdonképpen rest, gyáva és mohó korrupció. Mindez álmos és puha,
alaktalan és parazita, bornírt és képmutató. Olyan, mint a rosszul szellőztetett udvari szoba,
amelynek elviselésére később kitalálták a kirándulást. De inkább a hegyek levegője lett
áporodott, nem a polgár frissebb. (Patmosz I. 364. o.)
3. Azt az embertípust, amelyik a szellemet nem hajlandó feladni teljesen, de ahhoz nincs
ereje, hogy tisztán a szellem magasságába emelkedjék, mint minden középhelyzetet: polgári
típusnak lehet hívni. A polgári embertípus magatartása középütt áll az alvilági és tiszta
szellem között. Ez a magatartás: a humanizmus.
Az alvilágból elismeri, hogy az ember gyarló, sőt mindenki egyformán az, de a gyarlóságot,
ha nem is tudja teljesen megszüntetni, megenyhítheti. Az ember önállótlan, gyenge,
támogatásra szorul, de a közösségben, összetartozásban,
egymás iránt való jóindulatban és az elnyomottak felszabadításában olyan életlehetőség van,
amelyik az életet kiemeli az alvilág sötétségből. Nem magasra – csak éppen középszintre.
Politika
1. Az állam vezetése mindig hasonlított arra a zenei tevékenységre, amit a karmester tölt be az
orkeszter, vagy az énekkar élén. A partitúra az egyetlen rendszer. Az államvezetés abban a
pillanatban bukott el, amikor a karmester nem az egyetlen rendszert vezényelte, hanem saját
önkényét. Ebben a percben a politika és az erkölcs kettészakadt. Vagy, ami ugyanaz, a
karmester a kanónt elárulta. Ettől az időtől kezdve államot vezetni annyit jelentett, mint a nép
rovására immorális csínyeket egymásra halmozni, agyafúrtan hazudozni, a polgárok zsebét
kiforgatni, és azok számára, akik ez ellen tiltakoznak, hatalmas börtönöket építeni. A politika
a kriminalizmus egyik fejezete lett. Ez az egyetlen rendszer nyílt megtagadása. Államot
vezetni éppen olyan múzsai tevékenység, mint költeményt, vagy zenét írni. Éppen olyan
orfika, mint a geometria és a színház. Múzsák nélkül a világ vak, mondja Pindarosz. Államot
vezetni annyi, mint az igazságot realizálni. Az igazság és a hatalom egysége a közös élet
alapja. A hatalmas ember az, aki az igazságnak érvényt szerez, mondják Kínában, mert az
igazságnak a hatalom nélkül nincs érvénye, de a hatalomnak igazság nélkül nincs világossága.
(Az ősök nagy csarnoka III. 272. o.)
Pradnyá
1. A nehézség, hogy az ember valódi otthonáról, amelyhez az út a földi tartózkodási hely
összetörésén át vezet, és amely utat a tönkremenés nyitja meg, nem mondható úgyszólván
semmi, mert kívül esik azon, ami nyelvvel megnevezhető, és csak a művészet, a vallás és a
134
metafizika jelképeiben ismerhető fel. A hindu hagyomány e megismerést pradnyának nevezi.
Az, ami pradnyá, az emberi értelemnek felbonthatatlanul integrált s ugyanakkor a végtelenbe
differenciált centrális művelete, amelynek sajátos logikája van. E logika legelső és
legfontosabb ismertetőjele, hogy paradoxon. Ennek az értelmi műveletnek segítségével
ismerem fel, hogy az összetörés felépülés, amit az egyik oldalon lezár, azt a másikon
megnyitja, ami feladás, az eredmény, ami tragikum, az idill, ami a fenyegető sötét
megsemmisülés, az az igazi otthon.
Ez a tudás a modern ember számára elveszett. Az összetörésig még eljut Hölderlin és
Baudelaire, Schumann és Van Gogh, benne reked, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol. De a
bukást nem tudja birtokba venni, és nem tudja, hogy nem félni kell tőle, és nem menekülni
előle, és nem kibújni és elkenni, hanem a lét mélyének tekinteni, s mint a tengerben, abban
megmerülni. A modern ember egész civilizációt épített, hogy ezt a lépést maga elől elfedje.
Különös, de boldogok lettek a csüggedtek, a melankolikusak, a bűnösök és a lázadók, mert
azok legalább érzik a fenyegetést és tapasztalják, amit Gabriel Marcel a valóság harapásának
nevez. A modern ember új kategóriát teremtett, a lényegtelenséget, életet, amely mindegy,
hogy van, vagy nincs, a langyosat, ami az Evangélium szerint csak arra jó, hogy kiköpjék.
Préta
1. A préta a hindu hagyomány szava, s a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában
asztrálnak neveznek. A préta-erő a fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon
keresztül az ember sorsát irányítja. A sors kategóriáját nem szabad összetéveszteni a
biológiai, pszichológiai, szociális, morális, szellemi kategóriával. A hagyomány ezekről az
erőkről szerzett tudását az asztrológiában építette rendszerré. Valamennyi préta-erő közös
tulajdonsága, hogy az ember földi egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét
alakot-öltés szintén felbomlik, és az erők a prétába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai
világba, visszaolvadnak. (Patmosz I. 154. o.)
Probléma
1. Régi tanítás, hogy a lét problémáit még senki sem oldotta meg. Az egyetlen, amit tenni
lehet, hogy az ember túlfejlődik rajtuk. (Patmosz I. 185. o.)
Propaganda
1. Amikor nem a szépség mondja meg, mi a hasznos, hanem a haszon mondja meg, mi a szép,
ezt hívják propagandának. A szépség a hasznos szolgálatába áll. (A magyar Hüperion I., 204.
o.)
Protektorátus
1. Az erősebb védi a gyengébbet. A gazdagabb eltartja a szegényebbet. Ezért van tulajdon. Ez
a protektorátus. Ami ettől eltér, az nyílegyenes út a zsiványság felé. Emellett sziklaszilárdan
ki kell tartani. (Patmosz I. 211. o.)
Proton pszeudosz
1. Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom
hogyan, Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom,
nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug
135
zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem
keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot. Akkor álltam a
válságba, és azóta nem léptem ki belőle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet,
hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a
francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át
a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt
megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb.
A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott
bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban
lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni és nem elrejtőzni és nem
elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem
költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az első hazugság
bennem van. (Patmosz I. 279. o.)
2. A sötét pontot az életben véltem megtalálni. Igazolásul a Baader-féle meghatározást
fogadtam el, annál is inkább, mert ez az, tényleg az, ami a valóságot fedi, hogy az élet
önmagában üres és lényegtelen és nem egyéb, mint a lényegre való sóvárgás. Az életnek ez az
önmagára való éhsége, ami Európára kezdettől fogva oly jellemző, ami elemésztette a
görögöket és a rómaiakat, tönkretette a középkort, elemi erővel kitört az újkorban, hogy végül
olyan emberekben, mint Goethe és Nietzsche kulmináljon, és hogy a szomjúság és a sóvárgás
dicsőítése minden egyebet elnyomjon, ez volt számomra a sötét pont, minden romlás első oka,
persze elsősorban magamban, és ezt az éhséget kellett átvilágítanom, amíg megértettem, hogy
nem élet vagyok, hanem ott vagyok, ahol több vagyok, mint élet, je suis plus que ma vie, mint
Gabriel Marcel mondta, és ahol több vagyok, az bennem a lét súlya, és ez az, ami minden
életemen áthangzik, és minden inkarnációmban azonos, és amit a puszta életért soha nem
szabad feláldozni, mert aki megteszi, lényét eljátszotta. Az életen túl élő lény magvát
megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet.
Pszeudoegzisztens
1. Azt az embert, aki az úgynevezett világ (történet, konvencionális hazugságrendszer) által
akceptált korrupt életet éli, és magát önmaga számára kellemes eszmék védelme alá helyezi,
elhazudott életű embernek (pszeudoegzisztensnek) kell tartani. Azért is annak kell tartani,
mert nem kivételesen és erőtlenségből, egyszer, hanem folyamatosan hazudik, és életét erre a
permanens hazudozásra építi; de azért is, mert nem tárgyi tény, hanem önmaga lénye felől
téveszt meg. (Patmosz II. 108.)
Pszeudológia
1. Sajátságos, de úgy látszik, mintha az élet az lenne, ami a létből kimondható. Egyetlen és
pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága annak, amit az ember mond, az valódi legyen.
Valódi az, aminek kimondásával az ember lépést tud tartani. Azon a helyen, ahol az ember
hazudik, egyedül marad és lezárul. A közösségből kiesik, nem dialogikus személy többé,
hanem „én”. Hérakleitosz azt mondja, hogy ez az ember az axünosz, aki nem a valóságban,
hanem fantazmáiban él. Ami fantazma, az irreális, ami irreális, az üres, ami üres, az
lényegtelen, ami lényegtelen, az démoni. Az emberiség elképzelhetetlen többsége, hoi polloi,
mint Hérakleitosz írja, ebben a démoni jelentéktelenségben él. Mihelyt az ember kiszakadt és
megszólíthatatlanná vált és egyedül marad, a hazugság benne, mivel nincs ellenállása, és
önvédelemből, hallatlan tenyészetnek indul. Hazugságrendszer épül. Ez a pszeudológia.
136
Pszichológia
1. A pszichológia a sérült szubjektumok területe, és a legelső lépés, amit meg kell tenni,
sebeinek beismerése. Nem szokott megtörténni. A pszichológiai orientáció csak a legritkább
esetben vezet a normalitásért tett erőfeszítéshez, legtöbbször pszeudoegzisztens
hazugságrendszer marad. Ebben a rendszerben az ember pszichózisa többszörösen
kompenzálódik, végül a pszichológus oly fölény látszatát képes kelteni, amely nemcsak a
korrupcióban való immunitással téveszt meg, hanem azzal is, hogy betegek gyógyítására
vállalkozni mer. Ezért a klinika egyetlen kérdése a pszichológus pszichológiája. A kérdés,
hogy aki pontosan olyan sérült szubjektum, mint a páciens, a gyógyításra való vállalkozása
következtében miképpen válik a betegnél súlyosabban sérültté. Olyan emberré, aki
kedvezőtlen esetben gyógyíthatatlan, de nagy többségben biztosan a pszeudoegzisztens
magatartás következtében keletkezett közveszélyes elmezavar paradigmája. Kétségtelen, hogy
az orvos a normalitástól inkább eltér, mint a beteg. (Patmosz II., 23. o.)
2. A pszichológia nem a normalitást keresi, hanem az izgalmakat. Ami leginkább a
tesztrendszerekre vonatkozik. Ha ilyesmivel érdemes lenne foglalkozni, meg lehetne
állapítani, melyik tesztrendszer milyen pszeudoegzisztens problematikán épül fel. A
pszichológia iránt való érdeklődés már egymagában fokozott sérültségre vall. (Patmosz II.,
24. o.)
3. A modern pszichológia életünkben a szeretet megismerését helyettesíti. A szeretetben való
élve összenövés helyett viviszekció. Ezért ma nincs kommunitás, csak kollektivitás. Vonzatok
nélkül vagyunk. S ez elől kitérni csaknem lehetetlen, amit lehet, ettől szenvedni. Testvériség
helyett analízis, emberismeret helyett kibelezés. (Patmosz II., 161. o.)
4. A pszichológia csaknem százéves praxisa után kétségtelenül kiderült, hogy a pszichológia
módszereinek alkalmazása következtében az ember nem válik harmonizáltabbá, hanem a
rejtőzés technikája lett fejlettebb. A pszichológiai eljárások eredménye, hogy az ember nem
ébred fel, hanem a felébredés elől még mélyebbre bújik. Ahelyett, hogy megnyílna és
megoldódna, e módszerek segítségével megtanul még jobban elrejtőzni. Eddig az
álomelemzéssel még néhány gyanútlanabból valamit a napfényre lehetett csalni; az analitikus
és a teszt-módszerek nyomán ezek most már mélyen az álomtudat alá bújtak el, néha lényük
már az álomban sem jelentkezik. Az ilyen emberek részére utolsó ítéletkor minden bizonnyal
külön harsonát kell majd megfújni, hogy felébredjenek. Amit az ember a pszichológiában
megtanult, hogy ne a komplexusba rejtőzzék el, hanem a nyíltságba. Ez az odú, ahonnan az
ember kicsalhatatlan. Ez az analizáltság. (Patmosz I. 175. o.)
Publik
1. Publiknak szeretném nevezni azt a magatartást, amely abban az állandó hiedelemben él,
hogy nézik és hallgatják. (Arkhai 379. o.)
Puritán
1. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista
vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog
kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság, és ugyanezekért
az elvekért való eszelős és alattomos harci készség. (A magyar Hüperion, 222. o.)
Purusa
1. 1. Purusa (paksin, akritri, dristri – néző, nem tevékeny, látó) 2. Prakriti (két alakja: avjakta,
vjakta, meg nem nyilatkozott és megnyilatkozott. (Tartalma a három anya: szattva,
137
radzsasz, tamasz – boldogság, szenvedély, homály) (Az ősök nagy csarnoka I. 222. o.)
2. A Szánkhja első tattvája a Purusa. A Purusa a Szánkhja aritmológiájában az Egy. Unitas
infinitatis.
A Purusa embert is jelent, de jelenti a szubsztanciális szellemet, spermatikus pneumát, a
világos és éber, átlátszó és tündöklő, mozdulatlan és befolyásolhatatlan látást és megértést. Az
ember szó minden nyelvben hímnemű. A Purusa is az. A Purusa nem konkretizálódik. Ahogy
a Szánkhja mondja, mindig tanú marad, és néző és élvező. Alakot nem ölt, a szövetekkel nem
bonyolódik. Kívül áll, és kívül is marad. Nincsen szüksége megszabadulásra, mert szabad,
soha nem is volt más, mint szabad, és elképzelhetetlen, hogy bármi is lekösse, vagy
elhomályosítsa, vagy elaltassa, vagy lényéből kivetkőztesse. Ami nem szubsztancia, mondják
a kabbalisták, minőséget nem fogad magába. Ez a ragyogó világosság a hímnemű lény. Ez az
ember és a világ kezdete és vége.
A második tattva a Prakriti. A szanszkrit szó a produktív és a termékeny fogalmakkal áll
kapcsolatban. Ez a produktivitás mély és homályos, a termékenység vak, a tevékenység merő
ösztön és sötét. A Prakriti nőnemű szó. A világot ez a nőnemű tattva lehelte és teremtette és
formálta és készítette, mint a Széfer Jecira mondaná. A Prakriti lénye éppen ez. Ez a vak
produktivitás. Ez a sötét és tudattalan termékenység. Ez a szellemtelen tevékenység. (Az ősök
3. A Prakriti a Purusától a következő lényeges pontban alapvetően különbözik: a Purusa a
minőségtelen szubjektív szellem abszolút világossága, a Prakritit pedig minden alakjában,
akár megvalósulatlan, akár megvalósult, a három anyáról (triguna) ismerem fel. Három anya
van: a szattva (boldogság), a radzsasz (szenvedély) és a tamasz (homály). A három anyát (a
gunákat) úgy kell érteni, ahogy azt az alkímia (higany, sulphur, sal), vagy ahogy a Kabbala
(Alef-Mem-Sin) tanítja. A Purusa a három anya fölött áll. Ahol azonban a három anya
jelenléte megállapítható, az Prakriti. Ami lényünkben Purusa-szerű, az túl van boldogságon,
szenvedélyen, homályon. Minősítetlen szellemünket a Purusától kapjuk, ami bennünk
boldogság-szenvedély-homály, azt pedig a Prakrititől. (Az ősök nagy csarnoka I. 231. o.)
4. Purusa a világon levő minden fény forrása. Ahogy az éberség minden tudás, ismeret,
tapasztalat, tájékozódás, megértés ősforrása. (Az ősök nagy csarnoka I., 52.)
5. A kezdeményező nem a Purusa, mert az csak néz és lát. Res de non re, ahogy a
középkorban mondták. A Purusa a Szánkhja aritmológiájában az Egy. „Te vagy az Egy, a
nem megszámlálható”. A kezdeményező a Prakriti, éspedig nem a megnyilatkozott világ,
hanem a misztérium, a létezés összes csíráinak megfoghatatlan örvénye. A Purusa nem
teremt, hanem megismer. A Prakriti nem megismerő. A Prakriti a megnyilvánulatlan
őstermészetből azért bontja ki a teremtett lét sokaságát, hogy a Purusa megismerő szemlélete
és ítélete elé tárja. A Purusát ez a látvány ragadja magával a teremtett létalakzatok
sokaságába. A Prakriti szándéka mindig a Purusa üdve, a Purusa azonban nem szorul
megváltásra, mivel a teremtő tevékenységben nem vesz részt. A Purusa minden alakzatot
megszemlél, és tőle való különbözőségét felismeri. A felismerés az a mozzanat, amely a
Prakritit megváltja. (Az ősök nagy csarnoka I., 263. o.)
6. A Purusa nem szabadulhat meg, mert kezdettől fogva szabad, és amiben szenved (ő, aki a
szenvedésre képtelen), csak időleges álomkór (ő, aki éber és megtéveszthetetlen). De ha
Prakriti be is szövi, szabad marad. Az imagináció varázslatain megszédül, ő, aki
elhomályosíthatatlan. Mert végül is szabad volt, és most is szabad (nitjamukta).
A Prakriti:
– a három anyából van (triguna),
– megkülönböztető képességgel nem rendelkezik (avivéki),
– tárgyszerű, személytelen (visaja),
– kollektív (sámánja),
– tudattalan (acsétana),
– szaporodó (praszavadharmin).
138
Ezek azok a tulajdonságok, amelyek fogollyá teszik. Amelyek tévelygővé teszik. Prakriti az,
aki megszabadul. (Az ősök nagy csarnoka I., 301. o.)
7. A Purusa embert is jelent, de jelenti a szubsztanciális szellemet, spermatikus pneumát, a
világos és éber, átlátszó és tündöklő, mozdulatlan és befolyásolhatatlan látást és megértést. Az
ember szó minden nyelvben hímnemű. A Purusa is az. A Purusa nem konkretizálódik. Ahogy
a Szánkhja mondja, mindig tanú marad, és néző és élvező. Alakot nem ölt, a szövetekkel nem
bonyolódik. Kívül áll, és kívül is marad. Nincsen szüksége megszabadulásra, mert szabad,
soha nem is volt más, mint szabad, és elképzelhetetlen, hogy bármi is lekösse, vagy
elhomályosítsa, vagy elaltassa, vagy lényéből kivetkőztesse. Ami nem szubsztancia, mondják
a kabbalisták, minőséget nem fogad magába. Ez a ragyogó világosság a hímnemű lény. Ez az
ember és a világ kezdete és vége.
A második tattva a Prakriti. A szanszkrit szó a produktív és a termékeny fogalmakkal áll
kapcsolatban. Ez a produktivitás mély és homályos, a termékenység vak, a tevékenység merő
ösztön és sötét. A Prakriti nőnemű szó. A világot ez a nőnemű tattva lehelte és teremtette és
formálta és készítette, mint a Széfer Jecira mondaná. A Prakriti lénye éppen ez. Ez a vak
produktivitás. Ez a sötét és tudattalan termékenység. Ez a szellemtelen tevékenység. (Az ősök
8. A Prakriti a Purusától a következő lényeges pontban alapvetően különbözik: a Purusa a
minőségtelen szubjektív szellem abszolút világossága, a Prakritit pedig minden alakjában,
akár megvalósulatlan, akár megvalósult, a három anyáról (triguna) ismerem fel. Három anya
van: a szattva (boldogság), a radzsasz (szenvedély) és a tamasz (homály). A három anyát (a
gunákat) úgy kell érteni, ahogy azt az alkímia (higany, sulphur, sal), vagy ahogy a Kabbala
(Alef-Mem-Sin) tanítja. A Purusa a három anya fölött áll. Ahol azonban a három anya
jelenléte megállapítható, az Prakriti. Ami lényünkben Purusa-szerű, az túl van boldogságon,
szenvedélyen, homályon. Minősítetlen szellemünket a Purusától kapjuk, ami bennünk
boldogság-szenvedély-homály, azt pedig a Prakrititől. (Az ősök nagy csarnoka I., 231.)
Racionalizmus
1. Egy ember harminc gépet kezel, a másik negyvenet. Meg kell gyorsítani a növények
fejlődését sugárzással. Kisebb területen többet kell termelni. Kevesebb helyen több embert
kell elhelyezni. Emeletes ágyak, kétemeletes ágyak. Területet, időt, anyagot, erőt, energiát
kihasználni. Ezt a grandiózus idiotizmust hívják racionalizmusnak. A racionalizmus az élet
kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál
kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. A racionalizmus
remek példa arra, hogy miképpen lehet valami ésszerű, s ugyanakkor teljesen értelmetlen.
Minél kisebb területen minél több cukorrépát ültetni. Ez az ésszerű. Kihasználni. Minél
gyorsabban. Még senki sem tette fel a kérdést, mi történik azzal az idővel, amit az ember
megtakarít, mert valamit gyorsabban megcsinál? (Patmosz I. 480. o.)
Rák
1. Tudjuk, hogy az életnek vannak tünetei, amelyek, mint a rák, nem sorvadásszerűen, hanem
túltengésszerűen pusztítanak. Az élet határ- és formaérzékének megőrülése ez. A szerv
egyszerre csak elkezd nőni, és nő, nő, bele a halálba. Ez a hypertrophia ma az élet minden
területén, amely pusztulásra van ítélve, jelentkezik. Ahol valamiben infláció van, annak vége.
Mert a középpontban az összhang törvénye megbomlott. Látszatbőség, amely nem tenyészet
többé, hanem annak ellenkezője. Ma ilyen metafizikai és vallásos túltengés kora következett
el. A nagy vallási megújulás tulajdonképpen hypertrophiális haláljelenség. (A
139
Rang
1. Az augustinusi álláspont: ellenségeimmel is az igazságot keresem. Ez Szabó Lajos tanítása
a rangrelativitásról. Ami annyit jelent, hogy a rangkérdést minden esetben külön meg kell
vizsgálni, egyszersmindenkori elsőbbség semmiféle vonalon sincs. Nincs olyan korrupt
ember, aki morális akcióban akár egy szentet is ne lenne képes megelőzni. (Patmosz I. 105.)
Realitás
1. A realitás nem egyéb, mint a Nagyinkvizítor számára kellő atmoszféra fenntartása egy
bizonyos emberfajta tenyészetének feltételére és virágzására. Ennek a realitásnak a
valósághoz semmi köze nincs. A¤siker és a hatalom elhitette mindenkivel, hogy ez a realitás.
(Arkhai 270. o.)
2. A valóságban az ő realitás-fogalma ügyefogyott kifogás. (Arkhai 272. o.)
3. A realitás a sorsban álmodott álmok egyike, és tudjuk, hogy ez a realitás a valóságban
nincs. Azért olyan nehéz elviselni. Azért kényszer, mágikus őrület és megalázó borzalom.
Realitás és sors összefügg. (Arkhai 333. o.)
Realizálás
1. A megszabadítás művén kell dolgozni úgy, hogy az ember az igazságot, amit megtalált,
önmagára alkalmazza, önmagát egyre jobban átvilágítja, és úgy, hogy nem szűnik meg egyre
világosabb és egyszerűbb megfogalmazásban azt az utat megmutatni.
(Patmosz II., 199. o.)
2. Valódinak kell lenni. Létemet az utolsó fillérig be kell váltani. S mivel az egyetlen valóság
Isten, hozzá hasonlóvá kell válnom, minden egyéb elporlad és elmúlik, és az enyészetben
eloszlik, és amikor az ember meghal, csak azt viszi magával, ami valódi, a többi a nem-
létezőben marad. Csak azt vihetem át, ami tiszta. Amit ha megkopogtatok, cseng. Ami üres,
és így meg nem zavarható. A derű. A megfoghatatlant és meghatározhatatlant.
(Jázmin és olaj, 76. o.)
3. Az embernek csak tere volt, nem volt helye. A ház elsősorban hellyé vált tér. Ez a
realizálás. Általános lét, amely életté lett, szellem, amely természet.
(Arkhai,60. o.)
4. A nem realizált szellemiség első következménye, hogy az élet értelme elkallódik.
5. Semmi sem marad meg, csak amit az ember saját életében és életével realizál.
6. A realizálás aktív jelenléte annak, ami több mint az élet, ami az életben nem oldódik fel,
hanem ami az életet oldja és megszilárdítja, az abszolúttal átitatja és véglegessé
(halhatatlanná) teszi.
7. Elvégre minden emberi tevékenység az emberben megvalósulásra váró léttartalmak
realizálása. Még az is könnyen érthető, hogy senki ember nem élt, aki e tartalmakat
maradéktalanul mind realizálta volna. A léttartalmak mennyisége sokszorta nagyobb, mint
amennyi belőlük megvalósítható. Az asztalos azoknak az asztaloknak, amelyeket mind
elkészíthetett volna, századrészét sem készíti el. Persze nem az idő s az élet rövidsége miatt.
Ha az asztalos egymillió évig élne, ezen a helyzeten semmit sem tudna változtatni. A
léttartalmakat nem lehet mind realizálni, felszabadítani kell őket. A feladat nem mindent
kimeríteni, hanem a kimeríthetetlent megtalálni. (A magyar Hüperion I., 316. o.)
8. A kívülről tapasztalható realizálást minden esetben megelőzi a kívülről nem tapasztalható
belső realizálás. A belső realizálás következménye, hogy a hatásossá vált tartalmak kifelé
tettekben és művekben nyilatkoznak meg. E tettek és művek azonban az embertől nem válnak
140
el, hanem reá visszahatnak, és az emberrel egy szövevényt, csaknem egyetlen lényt
jelentenek. (A magyar Hüperion I., 318. o.)
9. Az átmannak saját létével adott abszolút realitása van, de semminemű tartalma nincs. Ő a
létező, az egyetlen, az abszolút valóság; realizálnia nem lehet, ő maga a realitás teljessége,
rajta kívül pedig realitás egyáltalán nincs… Egzakt skolasztikus szóhasználattal élve a
megfogalmazást a következőképpen lehetne kristályosítani: a realitásban létező tömör és
egyetlen szubjektum esszenciális, az idő lehetőségében felbomlott élő emberi lény pedig
egzisztenciális. Realizálni annyi mint a szétterített létet, az időt, a lehetőséget, az egzisztenciát
a tömör egyetlenségbe, a létezőbe, a valóságba, az esszenciába visszaemelni. (A magyar
10. A hagyomány azt tanítja, hogy a teljes értékű ember az, aki kétszer született (dvidzsa),
először test szerint, aztán szellem szerint. A realizálás középpontja ez a második születés. Az
ige leszáll, az emberben megfogan és az ember önmagát (a kisdedet) világra hozza,
másodszor, nem az élet, hanem az üdv jegyében. A második születés értelme és igénye az
emberiségből elveszett s ennek következményei különösen akkor tapasztalhatóak, amikor az
ember a művészet, a gondolkozás, a tudomány, az államvezetés, a papság területén az
avatatlanok garázdálkodását látja. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 359. o.)
11. Címszó: realizálás. A lépést az archaikus korban beavatásnak nevezték. A beavatás
következménye, hogy az ember oly erő fölött való hatalmat szerez, amely a teóriát az
életgyakorlatba át tudja vinni. (Patmosz II. 73.)
12. Az alapállás helyreállítása nem pszichológiai, nem társadalmi, nem biológiai, nem
vallásos, nem filozófiai, hanem egyszerű és konkrét és közvetlen létfeladat.
1./ A bűntudatot ébren tartani; a jóvátétel mindenkire kötelező; mindenki dolgozzon le az
emberiség eredendő közös bűnéből annyit, amennyit tud, éspedig, mint ahogy azt a hindu
hagyomány mondja ihamutrarthaphalabhogaviragah – az itteni és a túlvilági életben a
jutalomban való legkisebb reménykedés nélkül. Emberi szinten a bűn alól feloldozás nincs;
minden ember legyen minden ember megváltója; boddhiszattva, szúfi, hásszid, Evangélium.
2./ Az alapállást minden részletében fel kell tárni és megismerni, és a történeti lét fölött az
eredetit, a normálisat tudatosítani; teoretikus munka.
3./ A történetből kilépni, az idők bőszültségtől mentes szenvedélytelenségében a status
absolutust megvalósítani (hitelesen szellemi, brahmani feladat).
Minden mozzanatot, amely a renormalizáció szolgálatában áll, el kell fogadni; vallás,
művészet, gondolkozás.
Minden mozzanat, amely az eredeti normális helyzet helyreállítása ellen dolgozik, elvetendő
(papság hitetlensége, tudomány árulása, politikai hazugság-erőszak-kizsákmányolás).
Universaliter (személyiség és közösség egysége),
egzisztencialiter (gondolat-szó-tett azonossága).
A brahmani lét a történetre merőlegesen áll.
13. Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először
önmagam váltom be. (Patmosz I. 260. o.)
14. Realizálni annyi, mint a pszeudológiát lebontani és az életet a valóságra felépíteni.
15. Annak, amit mondok, nem a könyvekben kell megjelenni, hanem megvalósulni a
műhelyben és a konyhában és az ágyban és a szőlőkben.
Ma nincs más, mint a maradéktalan szembenállás. Aki enged, az gyanús. Aki valamit elfogad,
az megvesztegethető, és bűncselekményt követ el.
Ez az, ami európai fogalmakkal már nem érthető, és nem valósítható meg másként, csak ha
felismerik az alapállást, az emberi status absolutust, a szentkönyveket. (Patmosz I. 295. o.)
16. Újabban olyan rendszeresen kiépített tudás alakult ki, amely a gondolkozást és az egész
emberi életrendet az egyetlen megbízható alapra, az őskori szentkönyvekre, vagyis a
141
hagyományra kívánja helyezni, és minden emberi tevékenységgel szemben legelső kérdése:
mennyiben egyezik a hagyománnyal és a mindenkori emberi alapállást milyen mértékben
valósítja meg. Mert az alapállásra való emlékezés minden emberi egzisztencia bázisa.
Mindenki tud az eredeti realitásról, a humánum örök jelenlétéről, az alapállás elhagyásáról, a
kezdeti korrupcióról, a tisztátalanságról, és mindenki tudja, ha az ember tisztátalanságát
ledolgozza, értelmének világosságát, morális intaktságát és egészségét fokozatosan
visszaszerzi, akkor az alapállást legalább részben meg tudja valósítani, és az eredeti realitásról
tudomást fog tudni szerezni. (Művészeti írások I. 27. o.)
Regény
1. A regény az ember személyes sorsra való igényét mondja ki. (Arkhai 282. o.)
2. A regényszituáció magva tehát nem a személy árulása a közösség ellen, hanem a közösség
árulása az igazság ellen. (Arkhai 285. o.)
3. A regény ontológiai koncepciója, hogy az emberi világban az igazsághordozó már nem a
közösség, hanem a személy. (Arkhai 287. o.)
4. Létezésünk középpontja a regényben már nem a sors, hanem az üdv. S ezen a ponton a
konfesszióra még egynéhány szóval vissza kell térni. Annyit már tudunk, hogy az individuum
a konfesszióban alakul át személlyé, vagyis magasabb létezési fokon élő emberi lénnyé.
Megváltásban csak az áll, aki maga megváltó. Csak azon segítenek, aki segít, csak az kap, aki
ad. A sors és az üdv a konfesszióban válik el. Ami pedig a regényben történik, az az emberi
személyek üdvtörténete. (Arkhai 308. o.)
5. Bizonyos vonatkozásban azt is lehetne mondani, hogy ami az archaikus korszakban a
mítosz volt, az ma a regény. (Arkhai 338. o.)
Rejtőzködés
1. A rejtőzködő sehol sem tud olyan biztonságba helyezkedni, mint abba az elméletbe, amely
a nyíltságot követeli és hirdeti. (Patmosz I. 122. o.)
Rend
1. A szentkönyvek fundamentuma a rend. Rend csak egy van, preegzisztens, ami annyit
jelent, hogy elõbb volt és van, mint a világ. Rend az, ami önmagát önmagából szabályozza,
állandóan rendezi és rendben tartja. A metafizikai rend (India, Kína), a kozmosz objektív
rendje (Orpheusz), vallási és erkölcsi rend (Irán, Júdea), az emberi lét rendje itt, és az örökben
(Evangélium).
Ha a rendrõl való tudat elvész, megjelennek a rendszerek. Rendszer az, ami rend akar lenni,
de nem tud, valahol valamit mindig elvét, és ezen a ponton megbukik. (Patmosz II. 191.)
2. A rendszert az absztrakt egyszersmindenkoriság, a rendet a végtelenség jellemzi. A
rendszer görcs, a rend értelem. A rendben minden benne van, a rendszerbõl valami mindig
kimarad. Minden rendszer pedáns és ezért humortalan. S ezért komikus. A rend minden
percben más, mégis mindig ugyanaz. A rend mindig nyílt, a rendszer zárt, és a rejtõzésre a
legkedvezõbb lehetõséget nyújtja. (Patmosz II. 193.)
3. A szakrális rend a csendes hétköznapiság. (Patmosz II. 193.)
4. Az ember az eredeti rendről tud. Ez a tudat nyilatkozik meg a kereszténységben, a
Védában, a taóban, az orfikában, a Kabbalában, de valamilyen alakban ezt őrzi minden őskori
hagyomány. Ez a tudat a szentkönyvek tulajdonképpeni tartalma. A hagyomány nem mítosz
és nem vallás. A hagyomány tudás az alapállásról, az idők elején elkövetett bűnről és az
alapállás helyreállításáról, vagyis a bűn jóvátételéről.
142
5. Rendszer igen sokféle van, és még több lehet, rend azonban csak egy, mint Kassner írja. Az
értelmezések egymástól eltérhetnek, el is térnek, az értelem azonban azonos. (Az ősök nagy
6. Az emberbe és a világba épített meg nem változtatható rend és szabály tudatában van és
tudja, hogy a rend, még ha a legszigorúbb is, soha az életet nem sérti, mert nem a kényszer,
hanem a szabadság jegyében áll. Művészi, anélkül, hogy ez benne külön szándék lenne.
Egzakt tudása van, anélkül, hogy azt külön akarná. Amit csinál, azon a szépség bélyege van,
de ez azért történik, mert azt emeli ki, ami a dologban a legmélyebb. Mindig arány és
összhang, de sohasem a gazdagság és a feszültség rovására. Mindig a valóság teljes
sokszerűségében, de mindig egységben. Egyéni, de nem önkényes. Egyetemes, de nem
közönséges. A rész és egész viszonya számszerű, de nem élettelen, mert a szám benne ritmus.
A világban semmi sincs, ami csupán önmaga lenne, mert minden létező jelképe valaminek, ha
másnak nem, saját ellentétének, és azt magába rejti. Úgy látszik, úgy növekszik, mint a
kristály, vagy a fenyő, de minden mozdulata tudatos. (Az ősök nagy csarnoka III. 258. o.)
Re-sztau
1. A beavatás, vagyis a nappalba való kilépés első nagy mozzanata a küszöb átlépése. A Pert
em heru ezt a küszöböt re-sztaunak hívja. Ezt a küszöböt őrizte a görögök szerint Kerberosz, a
háromfejű alvilági kutya. A középkorban a lélek két kísérője, az Őrangyal és az Ördög a
lélekért itt vívott párbajt, s a lélek a győzőé lett. Ardai Viraf szerint a küszöböt átlépő lelket
sorsának esszenciája fogadja: ha igaz életet élt, sorsának esszenciája ragyogó szépségű leány,
ha bűnös és alacsony életet élt, utálatos vén banya. A re-sztau az átlépés mozzanata. Egyetlen
könyv sem írja le ezt az átlépést olyan megrendítően, mint a tibeti Bardo Tödol. (Az ősök
nagy csarnoka III., 17. o.)
Samajim
1. A két elem (két ember) nem más, mint a primordiális teremtés két őseleme, a víz és a tűz
(héber szavakkal es-majim) és ezért ez a kettő, mert az ég (az üdv) a két elem egysége
(samajim), a tűzvíz. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 360. o.)
Sensus communis
1. Az ember, mondja az elmélet, elsősorban társadalmi realitásban él. A társadalmi realitás –
mint azt mindnyájan tudjuk – az volt, amit Oetinger sensus communis-nak nevez, ez az együtt
élő emberek közös tudata a lét elemi és abszolút igazságairól. De azt is mindnyájan tudjuk,
hogy már igen régen, a történet kezdete óta ez a helyzet megváltozott. A pszichológia pedig
nem azt kívánja, hogy az ember az eredeti sensus communis-hoz, hanem azt, hogy a
mindenkori társadalomban eltorzult konvencionális hazugságrendszerhez alkalmazkodjék.
Éspedig nem valami komolyabb, hanem merőben praktikus szempontból. Ha az ember azt
akarja, hogy boldoguljon és gyarapodjék, úgynevezett harmonikus életet éljen, esetleg karriert
csináljon, egy kis vagyont is gyűjtsön, a konvencionális hazugságszisztémával ki kell
egyezzen. Ahogy a régiek mondták, a világot el kell fogadni úgy, ahogy van. A világ jegye
egyébként a kínaiban azonos azzal, hogy szemét. (Patmosz II. 31.)
2. A Kabbala azt tanítja, hogy a világ azért áll még fenn, mert a földön negyven igaz ember él.
A sensus communis-ból – úgy látszik – az igazság nem iktatható ki. A sensus communis
tudvalevőleg az emberi lét alapjáról való mindenkiben meglévő tudás és tudat. Ezért a
korrupció önmagában nem állhat meg. Annak feltétlenül igazságra kell hivatkoznia.
Bármilyen kényelmetlen, az igazság nem tüntethető el. A hinduk azt mondják: szat – ami
143
annyit jelent, hogy igaz és van, vagyis csak az van, ami igaz. Amit ma fontosnak tartanak, az
élet, nem önérték. (Patmosz II. 107.)
Siker
1. A siker a leggazabb démon. De nincs ember, akit ne degradálna operett primadonnává.
A hallgató tudatos becsapása, aminek azért olyan nehéz ellenállni, mert a káprázatkeltés
tökéletes. Az élvezet nem a mű csodálatában van, hanem abban, hogy ez az ember miképpen
tudta ezt így megcsinálni, ennyire semmiből, szemre ilyen tökéletesnek. Ezért amit csinált, az
nem nulla, hanem annál sokkal kevesebb. (Művészeti írások I. 57. o.)
Siker és dicsőség
1. A siker áldozata a világot feláldozni az énnek. Nem szokott sikerülni. Nem tud lemondani
arról, hogy saját szobrával szembenézzen. Azt kívánni, amit az élet, a történet, az ember, a
közösség meg tud adni.
A dicsőség áldozata, hogy önmagát, becsvágyát feláldozza annak, ami nála több.
Jadzsnyavalkja dicsősége, Ardzsuna dicsősége, Dávid dicsősége. Dicsőség annyi, mint a
sikerről lemondani. Ahogy az Upanisádok mondják, azért, amit az ember tesz, sem itt, sem a
túlvilágon nem jutalmat várni.
A siker mindig nyilvánosságot kíván, inkább alacsonyat, és minél alacsonyabb, annál jobb.
Ezzel szemben a magányosnak is lehet dicsősége.
Siker, amikor az embernek valamije van. Dicsőség, amikor az ember valaki.
Sikertelenség lehet dicsőség, dicstelenség nem lehet siker.
A nagy ember története, hogyan mond le a sikerről a dicsőségért.
A dicsőségben a világfölötti átsugárzik. Minden sikerben kell lenni legalább egy csepp
dicsőségnek, különben nem is lehetne.
A siker egybenőtt a társadalmi és történeti egzisztenciával. A dicsőség az átmané.
A becsvágy történeti alakjában hitvány. Sikerrel megelégedni középszerűség.
A siker a becsvágy realizálása alacsony színvonalon. Sikerrel az elégszik meg, akinek igényei
nem nagyok. Hírnév, gazdagság, hatalom. A hinduk azt mondják, hogy hinadimuktika, a
legalacsonyabb törvényeknek hódol. A siker a spekuláns területe.
A becsvágy, ha vaulting ambition, (az érvényesülés vágya) démonizálódik, szövetséget köt az
alvilággal. Acheronta movebo. Faust. Bolsevizmus. A siker mágikus természetű és májá,
vagyis káprázat. Ezzel szemben áll a zohár kevodo, mint a héberek mondják, tündöklő
dicsőség.
A siker archetípusa Hérosztratosz, aki felgyújtotta a templomot, hogy róla beszéljenek. A
dicsőség archetípusa Milarepa, aki negyven évig élt egyedül a barlangban.
Siker: ember–mű ellentmondás. Dicsőség: ember–mű egység. (Szarepta, 196. o.)
Somlai
1. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt.
Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy
eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a
kiérett derűhöz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot
megalkotta. (A magyar Hüperion, 240. o.)
2. Egyetemes bor nagyon kevés van – olyan, amit például az egész emberiség egyszerre
ihatna valami nagy ünnepen, mondjuk a világbéke ünnepén. Erre a célra én boraink közül
144
egyedül a somlait ajánlanám. És különösképpen ez a magányosok bora. Mert ma még a
világbéke csak a magányos ember mámora. (A magyar Hüperion, 269. o.)
Sors
1. Én egész értelmemmel azon az állásponton vagyok, hogy a sors hülye balfogásait nemcsak
ki lehet, hanem ki is kell javítani. Ha a sors olyan emberhez sodor, akit nem szeretek, jogom
van bármely percben otthagyni.
2. Sors annyi, hogy a földön mindenki azon a helyen és abban az időben ölt testet, amelyet
csak ő tölthet be. A sors pedig feladat, mű, amit meg kell tenni… amit testetöltésemben
magassabb tudatommal vállaltam, lépésről lépésre, a hétköznapokban, állhatatosan és
hűséggel megtenni.
(Eksztázis,38. o.)
3. Minden igaz emberre valamilyen sajátosan reászabott szolgálatot bíztak, mondja Baal Sém
Tov. De ha az ember gyökere felé fordul és a semmit eléri, minden szolgálatra alkalmassá
válik.
(Eksztázis,46. o.)
4. Persze azzal, amit megfogadok, mindig baj van. Eddig legalábbis mindig újra elkövettem.
A második elkövetés a döntő, mert akkor már nem sors.
(Bizonyos tekintetben, 344.o.)
5. A jellegzetes agonális életet sorsnak hívják. Mi a sors? „Schicksal ist außerhalb der Liebe
zu sein – a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” (Babérligetkönyv 405. o.)
6. Senkinek sem lehet komoly sorsa berkenyefa és csíz nélkül. (Szarepta, 427. o.)
7. Teljes pontossággal: a kérdés a jó és a rossz egoitáson dől el, éspedig úgy, hogy az ember
önmagának magára vétele akkor történik maradéktalanul, ha nem történik semmi. Ha nem
sorsát veszi magára, hanem keresztjét, vagyis saját személyét, más szóval önmagát. Akkor
vettem magamra keresztemet, ha önmagamat önmagam teljesen fedi. Ha más sorsom sincs.
Ha a fundamentumon állok. Az ember akkor önmaga, ha ez az önmaga nincs. (Arkhai 228. o.)
8. Sorsa az embernek csak annyiban van, amennyiben még kollektívum, vagyis individuum,
mert a kettő egy. Minél inkább individuális-kollektív valaki, annál inkább sors. Ez még a
dráma és az eposz világa. Amikor az ember létét a sors fogalmával maradéktalanul ki lehet
meríteni. A személy azonban a sorsból kilóg, mint Don Quijote. Hamletnek nem sorsa van,
hanem személye, vagyis üdvtörténete. (Arkhai 289. o.)
9. A személynek nincs sorsa. Szubjektuma van. (Arkhai 292. o.)
Sötétség
1. Mi az első takaró? A fény. A májá teljessége, a teljes elvakulás, a csaknem eloszlathatatlan
káprázat, az éberség kialvásának ideje, a nappal. Éjszaka közelebb vagyok ahhoz, hogy lássak
és a valóságot láthassam. Nappal a képek tömege eláraszt. Nappal nem ébredek fel, hanem a
tükör, s a világ látvánnyá lesz. A sötétségben a káprázat eltűnik. Ezért, ha az ember a
valósággal a kapcsolatot fel akarja venni, előbb egy pillanatra szemét behunyja. A nappal az
eltévelyedés ideje, a szédületé, a megszámlálhatatlan fátylak tömegéé. A titokzatos nappal.
(Arkhai 250. o.)
Spekuláció
1. A bolsevizmus végét várni, a becsvágy teljesülését az összeomlástól remélni – ez a
várakozás mérgez. Megvetem a spekulánst, mert „jó-nem jó”. A melós a bér emelését, a
munkaidő csökkentését várja. A paraszt, hogy a beadás megszűnjék. Az ügyvéd, a kereskedő,
145
a vállalkozó, a pincér, az író, a festő vár. A spekuláció minden élő pillanatot megront.
Mindenki leáll, elbújik és vár. Közben mindenki húszéves lesz, harminc, ötven, hatvan. Nem
történik semmi, ahogy az, amit várnak, nem is fog megtörténni. Ki az, aki valamit külső
változástól tesz függővé? Mit várok én? Tudom, ami jön, a spekulánsok fogják tönkretenni,
ahogy ezt is azok tették tönkre. (Szarepta, 183. o.)
Sruti
1. Ez a kinyilatkoztatás az ősigazságok rendszere, az emberi lét alapállásáról szóló tudás. Az
egyetlen biztos, kétségen felül álló, hiteles tudás. Ez szanszkrit nyelven: a sruti, szó szerint: a
kinyilatkoztatás. Ehhez járul még a szmriti, az, ami „kezdettől fogva emlékezetes” – a monda,
amit mondanak, a mítosz (ez a rendesen képnyelvbe öltöztetett tudás), amely a srutit
kiszélesíti, de annak sehol sem mond ellent. Ami a srutin és szmritin kívül áll, az a
lényegtelen semmiség, a káprázat világához tartozik, nem hiteles többé, a legjobb teljesen
figyelmen kívül hagyni.(Az ősök nagy csarnoka I., 26.)
2. A hindu hagyomány a kinyilatkoztatást srutinak nevezi. A hindu sruti, mint a héber Tóra,
nem bírálható, mert létünk minden mozzanatával eleve is bírálata alatt állunk. Az egyetlen
mód, ahogy vele foglalkozhatunk, az értelmezés. Az értelmezés neve a hindu hagyományban
szmriti. Ez a héber Kabbala is. A sruti és a szmriti között a különbség a nyelvszínvonalban
van. A kinyilatkoztatás a hiteles nyelv, ahol a logosz hatalma nem megfellebbezhető. Ez a
sziddhánta, vagyis a végleges értelem. (Az ősök nagy csarnoka I., 189.)
SS
1. Az SS a világnézeti biztosítással dolgozó gonosztevő. (Arkhai 383. o.)
2. Az SS nem bűnös olyan értelemben, hogy bűnével egyenértékű büntetése lenne. Erre
meglepő bizonyíték, hogy a büntető törvénykönyv csak a közönséges és az intellektuális
bűntényeket, legfeljebb a politikai bűntényeket ismeri, a világnézeti bűntényt azonban nem.
Éppen ezért az, hogy kivégzik, az tulajdonképpen kicsiny és kevés. Igazi büntetése az lenne,
ha ellentétes világszemléletű, de tökéletesen rendezett társadalomba felvennék, és
kényszerítenék, hogy a többivel együtt éljen. (Arkhai 384. o.)
Status absolutus
1. Filozófia, vallás, tudomány nem szellem, nem status absolutus, nem áll a dolgok és az idő
fölött, hanem történeti termék, nem a létezés hiteles szövege, hanem az idők hevében
pillanatnyi kísérlet, rögtönzés, ideiglenes, megbízhatatlan, labilis, komolytalan kaland. Az
európai válságsorozat (történet), felfordulás, zűrzavar, háborúk, vérengzés, erőszak, végül az
egész földre kiterjedő krízis egyetlen oka, hogy nincs szellemi kaszt, vagyis megbízható
vezető. Ezért az ember ki van szolgáltatva a vakmerőbb, vagy az aljasabb, az erőszakosabb,
vagy az elvetemültebb kalandor önkényének. (Patmosz I. 134. o.)
Stílus
1. A problème primordiale a nyelv. Az aranykor végével az őskori szakrális nyelv elfelejtése
óta a beszélő ember nyelvválságban van, és nincs komoly gondolkozó, költő, muzsikus, festő,
aki erről a krízisről ne tudna. De senkit sem ismerek, aki szóvá tette. A nyelvet
konstellációnak fogják fel, vagyis visszaélnek vele, csinálnak valamit, amit stílusnak hívnak,
mint Jacobson írja, évekig ülnek a parton, amíg önmagukat valamilyen furcsa formában
146
kihalásszák. Stílus, mint a stabilizált defektusrendszer. Adomány a nyelv, élnek vele,
többnyire belőle, nyakukba szakadt örökség, és a nyakára hágnak. (Szarepta, 190. o.)
2. Sajátságos egyöntetűség, amit a nagy művészek alkotásaiban stílusnak neveznek, minden
kis rész ugyanazt mondja, mint az egész. A végtelenül megnyugtató a táj minden részében
megvan. (Arkhai 41. o.)
3. A művészetben a mánia csaknem minden esetben a stílusban jelentkezik. Stílust csinálni
annyi, mint mániát csinálni. (Művészeti írások I.o.)
Szabadság
1. Az emberi élet alapja nem az alkotóelemek harmóniája, hanem az önuralom személyessége.
Ez az életszentség, amelyet engedély nelkül érinteni tilos. Az élet védtelen, és az egyetlen
védelem a szellem… Az élet minden pillanata egyetlen, visszavonhatatlan és pótolhatatlan.
Senki más e pillanat fölött nem rendelkezik, csak az autonóm személy, és senkinek sincs joga
fölötte rendelkezni. Az Evangélium egyetlen helyről sem beszél, amikor az Úr bárkit saját
akarata ellenére gyógyított vagy ébresztett. Ez az Isten hódolata a személyes életszentség
előtt. Ezért van felelősség és morál. Ezért van önrendelkezés. Ezért van értelem. (14,79.)
2. Európa mozgalmai fegyenclázadások voltak, amelynek egyetlen célja, hogy az a szabad,
aki a többire vigyáz… Valljuk be, hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett
volna, ha élettervét mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia, és ezen felül még a
tudat, hogy a csődért senkit se vonhat felelősségre. (Szarepta, 153. o.)
3. Ha az élőlényben valamit összetörnek, sohasem az törik össze, amire az összetörés irányul,
hanem mindig valami más, annál mélyebb, annál alapvetőbb. Az törik össze, ami tartja azt,
amit össze akartak törni. Ha valakinek összetöröm a büszkeségét, nem a büszkeség törik
össze, hanem az, ami tartja, esetleg a megkülönböztetés tehetsége. Ha összetöröm hiúságát,
nem a hiúság semmisül meg, hanem ami alatta van és ami a hiúságot tartja: esetleg az önérzet.
Ha összetöröm valakinek a testét, nem a test semmisül meg, hanem ami a test alapjában van,
az élet. Ha átszúrom az állatot, nem azt szúrtam át, hanem a szívet, a benne levő kicsiny, de
életfenntartó állatot; de nem a szívet öltem meg, hanem a vér-állatot; de a vér-állatot sem,
hanem magát az életet. Ezért olyan borzasztó az emberjavítás és a hibák kiirtása; ezért
szörnyű az erőszak. Rosszat akar elpusztítani, de nem azt öli meg, amire céloz, hanem a
mélyebben levőt, azt, ami a rosszat tartja: a jót. Ezért nem lehet és nem szabad a javítást, a
beleavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak
én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen az a veszteség, amely sokkalta nagyobb,
mint a változtatás által elérhető jó. Ez talán a lényege annak, amit szabadságnak hívnak.
(Arkhai,154. o.)
4. A szabadság azt jelenti, hogy a gazdagodás és a sokszerű kibontakozás vezet az egységhez.
Az egyre egyénibb (személyesebb) embereken nyugszik a közösség teljes egysége. Az ember
tulajdonságaiban minél árnyaltabb és sokszerűbb és változatosabb (differenciáltabb), annál
teljesebb és egészségesebb (integráltabb).
A megvalósítás száma az egy. Minden realizálás az egy felé halad, éspedig a számok rendje
szerint. De ahhoz, hogy valami (valaki) egy lehessen, lényének minden nyílt és rejtett
lehetőségét ki kell bontania, vagyis minden lehetőséget birtokba kell vennie. Distinguer pour
unir, ahogy Saint-Martin írja. Végül is minden tulajdonságnak tehetséggé, s minden
tehetségnek géniusszá kell lennie. Ha a tehetség (tulajdonság) nem démon búvóhelye, hanem
géniusz háza lesz, a sokszerűség kibontakozásában az egység megvalósul. (Tabula
smaragdina, Mágia szútra 271.)
5. A szabadságról csak annyit tudok mondani, hogy sem nem kellemes, sem nem kellemetlen,
de inkább kellemes. Izgalomnak semmi nyoma. A magam részéről teljesen kinyíltnak éreztem
magam, és ez jó volt, egyenesen jó. Mintha valakinek egyenesen szemébe tudtam volna nézni.
147
A dolgok sem nem akadályoztak, sem nem tértek ki, és nem tűntek el. A legegyszerűbben úgy
mondhatnám, hogy minden dolog az volt, ami, és ott volt, ahol volt. Az egészben volt valami
a geometria megingathatatlanságából.
A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem
szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos
tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell
mozogni. (Patmosz II. 224. o.)
6. Az a tudat, hogy nem vagyok se művész, se gondolkozó, sem író, sem egyéb, hanem
egyszerû ember vagyok, különös elégtétellel töltött el. Különleges mutatványok alól
felmentve éreztem magam, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szabadságomat meg tudjam érteni.
Semmi produkció. Semmi szenzáció. Semmi kényszer. Semmi, ami a rendtõl eltér, vagyis
semmi abnormitás. Már maga az, hogy a tapasztalat nem volt hirtelen felszabadulás, vagyis
nem volt megrázkódtatás. Egyszerûen itt volt, nem mint jelenet, hanem mint jelen. Nem az,
hogy most pedig csinálhatok, amit akarok, nem felujjongva, mint Pál apostol írja: nekem most
már mindent szabad! A szabadság csak addig izgalom, amíg nincs, amíg az emberben van
valami, ami tiltja; mihelyt minden lehetõség megnyílt, és az emberbõl az önmaga iránt
tanúsított ellenállás eltûnt, annyira egyszerûvé válik, hogyha külön nem szerez róla tudomást,
észre se veszi. (Patmosz II. 225. o.)
7. Aki szabad akar lenni, annak az elkötelezettségek minden alakjából ki kell lépnie, fel kell
számolnia karakterét, nem szabad alkalmazkodnia, de ellenállnia sem, meghódolni sem,
lázadni sem és önmagát sorsán kívül kell helyeznie. (Szarepta, 308. o.)
8.
Száhu
1. Az őskorban sehol szellemet test nélkül és lélek nélkül, alak, élő forma nélkül nem
ismertek. A testetlen és alaktalan úgynevezett idealizmus mindenütt kései és elfajult jelenség.
A száhu szellem-test-lélek egység, az örök névvel ellátva, a ragyogó khutól átvilágítva, a
korlátlan teremtő varázshatalom birtokában, a kiteljesedett és örök halhatatlan alakban. Ez az
alak és ez a forma a lélek legmélyebb lénye. Ez az utánozhatatlanul egyszeri és
megismételhetetlenül egy, akiből nincs - és nem is lehet - több. Ez az isteni Én, akit a hinduk
Átmannak hívnak. Ez a hermetikusok Magnum Opus-a. Ez az emberi lélek igazi lénye.
Ugyanakkor tökéletességének végső célja és utolsó állomása. (Az ősök nagy csarnoka III., 28.
o.)
Szaktudás
1. Az újabb gondolkozók csak visszatértek és megerősítették Nietzschének azt az eredeti
gondolatát, amely a tudományban a középszerűség, vagyis a polgárság uralmi törekvését látja.
Ebből természetszerűen következik, hogy az ember a tudomány örve alatt valamit tanul,
aminek a valósághoz vagy egyáltalában semmi köze, vagy a valóság kérdése másodrendű.
A cél nem az, hogy az ember valamit megismerjen. Éppen ezért az ember olyat tanul, ami
nem érdekli; legfeljebb az érdeklődés nem tárgyra vonatkozik, hanem a tanultság által
elérhető eredményre. Mikor aztán az eredmény megvan, akkor a tárgy, mint a hatalmi
helyzethez vezető út érdekes, de csak mint út, és nem mint ismeret. A tárgy sohasem volt a
lény primer tápláléka. Ez a tudáshalmozás (szaktudós, szakember) magyarázata. Scheler a
tudás kapitalizálásának hívja. Ahol a súly a közvetlen tudásra esik, ott a sok sohasem lehet
fontos. Az, ami mély és tiszta, nemcsak határt szab önmagának, hanem tudja, hogy belőle a
megengedettnél több már szentségtörés. A szaktudás nem primer követelmény, hanem a
hatalmi helyzet elérésére szolgáló arzenál. Ezért kell minden felhalmozott szaktudásnak
okvetlenül pszeudoegzisztenciálisnak lenni.(A babérligetkönyv 304. o.)
148
2. A tudományról még csak egyet: mi az a végső kapcsolat, ami a tudományt és a vallást
összefűzi? Rövid válasz: a bűnbeesés. Az ember azt hinné, hogy az iskolákban és az
egyetemeken az embert tudásra oktatják. Más szóval: itt szerzi meg az ember a tudományhoz
elengedhetetlen korlátoltságot, amit aztán szaktudásnak hívnak. (A babérligetkönyv 320. o.)
Szám
1. A szám a valóság utolsó látható színvonala (alakja), lépés az okból az értelembe (logoszba).
Amit számnak nevezünk, az minden esetben az Egy valamely transzfigurációja. (Tabula
2. A szám nem egyéb, mint az Egy ismétlése. Az Egy minden számot teljesen áthat, minden
szám közös mértéke, forrása, eredete, önmagában minden számot egyesít, minden sokaságot
kizár, önmagával mindig egyenlő és változatlan. Az Egynek a nyelvben megfelel a Jod, az
értelmi világban a világértelem, a kozmoszban a Nap, az elementáris világban a bölcsek köve,
az emberben a szív.
A Kettő az első szám. Mert a sokaság első jelentése. A Kettő nem a számok összege, hanem
két egymás mellé rendelt egység, azért nem hívják összetett számnak. A Kettő az Egy első
sarja. Neve: Geneszisz (Juno). A testetöltés. Az első megmozdulás és az egyenlőség. A
tudomány, az emlékezet, a fény, az ember, a mikrokozmosz száma. Az elkülönülés, a
megkülönböztetés, az anyag száma – a viszályé, a zavaré és a tisztátalanságé. A püthagoreus
hagyományban a kettő nem szám, hanem az egység megzavarodása. Betűjele JAH és ÉL. Az
értelmi világban az angyal és az emberi lélek. Az égen a Nap és a Hold. Az elemi világban a
föld és a víz. Az emberben a szív és az agy.
A Három az első összetett, a szent, a tökéletes, a leghatalmasabb szám. A világot három erő
tartja fenn, a sors, a szükségszerűség és a rend. Három idő van, múlt, jelen, jövő. Minden test
három kiterjedésű. A harmóniát három hang alkotja. A közösség száma a három. Tres faciunt
collegium. Az életszellem hármas, vegetáló, érző és gondolkozó. A világot hármasan, szám,
súly és mérték szerint alkották.
A négy a püthagoreusok tetraktüsze minden utána következő szám gyökere. Jelentése:
együttlét. A négy jelenti a társadalmat. A városokat négy fallal vették körül, a szobáknak,
házaknak négy fala van. A kozmosz gömb alakú, de az ember világa kocka. Az első
szemléletes négyzet a kettős előrehaladás és viszonylat jele. Ez Jahve (JHVH). Lét, élet,
érzék, gondolkozás. A négy égtáj és a négy évszak és a négy elem.
Az öt az első páros és az első páratlan szám összege –, s így a férfi és a női elemek egysége.
Az öt a házasság száma. A mindenség számának, a tíznek fele. Az öt érzék. A kéz és a láb öt
ujja. Az öt bolygó. Elohim.
A hat a tökéletesség száma. Az első három szám összege (egy plusz kettő, plusz három). Az
ember száma, mert az ember a hatodik napon teremtetett. A hat hétköznap. Ezért a munka és a
szolgálat száma.
A püthagoreusok szerint a hét az emberi élet mozgatója, mert erejét nem részeiből (2 és 5, 3
és 4) veszi, hanem egészét önmaga teremti. Ezért a körbe szabályos hétszög nem
szerkeszthető. A lélek hármassága és az elemek négyessége. A szivárvány hét színe. A skála
hét hangja. A hét hét napja. A hét a szűziesség és az eskü száma. A szabadság száma.
A nyolcas a püthagoreusok tanításában az igazságosság és a teltség száma, mivel egyenlő
arányokra oszlik. Orpheusz esküjét nyolc hatalom előtt tette le: tűz, víz, levegő, föld, Nap,
Hold, Phanész (Fény) és Nüx (Éjszaka) előtt. A hébereknél a szövetség és a körülmetélés
száma.
A kilences az anyagot öltött világ, a harmónia, a rend (múzsák) száma. A sorsban a hetes
(válság) és a kilences (fellendülés) periódusokat különböztetik meg. Az angyaloknak kilenc
hierarchiája van.
149
A tíz az egyetemes szám. Tízen túl számolni nem lehet, mert az ember kénytelen az egyhez
ismét visszatérni. A nagy szertartások a hagyományban általában tíz napig tartottak. A régiek
az emberi test tíz főrészét különböztették meg. Mint az Egy, a Tíz is kör alakú szám, minden
számnak befejezése és teljesülése. Ez a törvény száma (a tízparancsolat). (Az ősök nagy
csarnoka I., 205.)
3. A szám minden létező apja. Erre a gondolatra Orpheusz a legnagyobb szabású aritmológiát
építi fel. Aritmológia annyi, mint a szakrális matézis. Szakrális matézis pedig az, amelyben a
szám eredeti kvalitása és kvantitása még nem vált szét úgy, mint ahogy az a modern
szekularizált számfogalomban megtörtént. (Az ősök nagy csarnoka III. 261. o.)
4. A modern matematika hallatlan zavarban van, mert először is a számot nem is tudja
definiálni, ami még nem lenne baj, de nem is tudja, hogy mi a szám, másodszor a
számkontinuum problémájával nem bír, harmadszor a számot csak ábraszerűen tudja felfogni,
arcszerűen nem. Az orfikus teóriából már tudjuk, hogy a szám principiális mérték és értelem
(logosz), amely a létezés minden mozzanatába kezdettől fogva be van építve, sőt, amelyre
minden létező, mint a fundamentumra rá van építve. Nem az, aki valaha zenét hallott, vagy
épületet látott, hanem aki megértette, hogy mi az edény, amit a tűzre tesznek, mi a bot, amit a
fáról metszenek, mi a kristály, mi a növény, mi az atom és a világrendszer, az tudja csak,
hogy a világon uralkodó legnagyobb törvény ez a mérték, ez az arány, amely a dolgok határát
megszabja, és ezért forma, ugyanakkor az egymástól legtávolabb fekvő dolgokat is összeköti,
és ezért ritmus. A modern matematika a szekularizált számmal dolgozik, amely csak a szám
mennyiségéről szerez tudomást. Ennek a számnak kielégítő meghatározása nincs, mert a reális
számnak csupán fragmentuma, és tulajdonképpen nonsens. A szám nemcsak formális mérték,
hanem tartalom is, és nemcsak tartalom, hanem mozgás is, mert a szám nemcsak a tér
mértéke, hanem az időé is. Ezért fejezhető ki a világ számban, mint ahogy Maxwell, vagy
Einstein megkísérelte azt kifejezni. A szám mennyiség és minőség és ritmus. (Az ősök nagy
5. Az orfika olyan számkompozíció, amelyben az alak benne van, vagyis olyan szám,
amelynek értelme a forma. Ha az arcot lefejtem, marad az ábra (tüposz), ha az ábrát lefejtem,
marad a szám. Viszont egyik sincs a másik nélkül. A szám nemcsak önmagát szabályozza,
hanem a szám és ábra, sőt az ábra és az arc viszonyát is, és az inkarnáció idejét is. Arithmoi
de te pant'epeoiken, vagyis mindeneket a szám szabályoz. Az arcnak éppen úgy van
geometriája, mint a geometriának száma. Nincs a világon semmi, amit ne a szám irányítana.
A zene számolás, és a morál számolás. (Az ősök nagy csarnoka III. 265. o.)
6. A színek, mondja Goethe, a fény cselekvései és szenvedései (Leiden und Taten des Lichts).
A héber hagyomány azt tanítja, hogy a világot szám, súly és mérték szerint teremtették. Ilyen
értelemben az egész látható világ nem egyéb, mint a számok szenvedései és cselekvései.
Minden dolognak valamilyen súlyban, mértékben, arányban, színben, alakban kifejezhető
számértéke van. De minden lénynek is van ilyen számértéke. A számok rendjének egyetemes
törvényét kell megtalálni. Aki ezt a titkot megfejtette, az megfejtette a világuralom titkát.
Kezében tartja a tökéletes rend örök elvét. (Az ősök nagy csarnoka III. 289. o.)
Számsor
1. Ami a modern ember számára kevésbé követhető, az elsősorban az, hogy a számsor számai
nem merő mennyiségek, hanem minőségek is. A három nem csupán egy meg kettő, vagyis
eggyel több, mint kettő, hanem tökéletesen más koncepció, más kvalitás, ami a kettőből
mennyiségtanilag le sem vezethető. A számsor nem a mennyiségek fokozatos rendje csupán,
hanem a minőségek hierarchiája is és az egyes számok között olyan különbségek vannak,
mint az egyes színek, az egyes hangok, az egyes fémek között. A számsor az az alapskála,
amelyben a mennyiség és a minőség egybeesik. (Arkhai 232. o.)
150
2. A számsor úgy keletkezik, hogy a középpont, az Egy minden irányban kirobban, e
robbanás teremti meg a skála fokait és minden egyes fok, minden tiszta és egész szám
tulajdonképpen viszonyt fejez ki, éspedig az alaphoz, az Egyhez való viszonyát. Püthagorasz
tetraktüsze az¤alapábra, amelynek két tengelye segítségével a középponttól való távolságot
meg lehet határozni. A meghatározás lehetősége azonban a tengelyeken elhelyezett
számskála. A centrumtól való távolságot a szám fejezi ki, amely maga sem egyéb, mint a
kirobbanás foka.(Arkhai 235. o.)
Szamádhi
1. És hogy az ember a lét egységét helyreállítsa, nem kell tennie semmit. Nem kell loholni és
kínlódni… Azt az állapotot, amikor az ember önmagában a lét egységét helyreállítja, hívja a
hindu hagyomány szamádhinak. A szamádhi a meditáció legmagasabb foka és állapota,
amikor az ember tudatát teljesen kikapcsolja, alkalmat ad a léleknek arra, hogy a káprázat
világáról leváljék és ébersége megnyilatkozzék.
(Scientia sacra II. 150. o.)
2. Mert a szamádhi: megállni. A tudás a bizonyosságról és a szilárdságról és a középpontról.
(Szarepta 120. o.)
Szamszára
1. … ez az egész apokaliptikus komédia nem egyéb, mint a szeretetlenség őrjöngése. Az
emberiség nem tud mást, minthogy magát eszeveszetten az életre veti, és csak egyet akar, az
élet kábító italától lerészegedni. Jó és rossz, gyönyör és kín, rút és szép, igaz és hamis, való és
hazug között nincs különbség, az ember az egyikre éppúgy szomjas, mint a másikra, mert a
részegség kell.
Szatori → Megvilágosodás
1. Ahhoz, hogy valaki felébredjen, néha egyetlen pillanat elég. A szociális hétköznapban
elszenderült tudat folyamatosságát meg kell szakítani, hogy a résen az észt meghaladó tudás
betörhessen. Ezt a betörést és a betörést kísérő villámszerű fényt hívja a zen szatorinak. Az
ember a megrendülés következtében a bornírt konvencióból fejjel kibukfencezik. Fejjel
fölfelé. Egy pillanat századrészére a hályogon valami átvillan. Az ember a szatoriban „az
alvajárás gödré”-ből egy szemvillanásra kilát. Hová? Oda, ahol kitűnik, hogy ez az egész itt
érvénytelen. Jelentését akkor kezdi elnyerni, ha már semmit sem jelent. Ha valaki lemondott
róla és átlátott rajta és megérti, hogy ez itt az, amiről nem lehet lemondani, és ez az
átláthatatlan és az érthetetlen.
Az élet teljes értelmét a valósághatáron nyeri el. A valósághatár azonban nem kívül van,
hanem belül, vagyis közvetlenül a középpont mellet, amely belül is van, kívül is van, és
nincsen sem belül, sem kívül. Aki szatorit nem élt át, értelmetlenül tévelyeg, itt van, anélkül,
hogy itt lenne. Csak ha valaki a valósághatárt egyetlenegyszer átlépte, és járt „külföldön”,
élhet teljes értékű életet. Itt van, anélkül, hogy itt lenne. Benne és fölötte. Szilárdan egy
helyen és megmozdíthatatlanul úgy, hogy egymást követő két pillanatban soha sincs ugyanott.
A nehézség ebben az, hogy csak az érettek számára fogható fel. Kik azok az érettek? Buddha
azt mondta: vannak kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. A többi
egyetlen szót sem ért. Az érettség pedig azon a ponton derül ki, hogy érte nyúl, vagy sem. (Az
151
Széfer Jecírá
1. A Széfer jecírá megértésének megkönnyítésére a héberek, valószínűleg később, az
alexandriai differenciáltabb gondolkodás nyomán a világ teremtésének (és az ember
alkotásnak) négy mozzanatát különböztették meg. Ez a négy mozzanat: az acílút, a beríjá, a
jecírá és az aszíjá.
Ami az acílút körébe tartozik, az emanáció, vagyis a kisugárzás. A fundamentális léttényezők
egymást közös áthatása következtében valamely változás indul meg, és ez a legelső
stádiumban nem manifeszt, nem ölt sem alakot, sem anyagot. Ez a nem manifeszt világ a
gondolatok (eszmék) világa. Platón például világát acílút-világnak építette fel. A héber
hagyomány azt mondja, hogy ennek a világnak jellegzetes termékei a törzsszámok egytől
tízig.
A második mozzanat a tulajdonképpeni teremtés, a beríjá. A Tóra ezekkel a szavakkal
kezdődik: bara elohim – vagyis a beríjá szót használja. Ez az acílútban elgondoltak
testetöltése.
A harmadik mozzanat a jecírá, ami elrendezést, megformálást, arány-megállapítást,
megkomponálást jelent. A könyv címének értelmében e mű a jecírá világát tárja fel, azt a kört,
amelyben a dolgok „szám, súly és mérték” szerint rendeződnek el. Ilyen jecírá-tevékenység az
ember világában elsősorban a művészet, a zene, a festészet, az építészet, a költészet, de ilyen
a gondolkozás és a matematika és a geometria is.
Az alkotás negyedik mozzanata az aszíjá, amely a kézzel való elkészítése, az alkotás tevékeny
mesterségbeli része. Az emanáció, a megalkotás, az elrendezés és az elkészítés az a négy
stádium, amelyen a világ dolgai átesnek, amíg számunkra adott valóságokká lesznek.
Szégyen
1. A korrupt ember tisztátalan, és magatartása nem a bűn vagy a csökkent értelem vagy a
betegség, hanem a szégyen. A tisztátalanság következménye. A szégyen a megrontott létben
az ember közérzete. Valami, aminek az ember
csak egészen ritkán van tudatában. Legtöbbször mindössze annyi, hogy az egész itt, főképpen
az emberrel, nincs rendben. (Művészeti írások I. 28. o.)
Szellem
1. A szellem nem tudás, nem intelligencia, nem műveltség, nem okosság, a szellem a
világelemek közül az egyetlen, amely számára nincs lehetetlen, amely bármit akar, meg tudja
tenni. Szellem nélkül élni reménytelen lenne, mert a szellem a világelemek közül a teremtő.
2. Nincs szilárd alap, kivéve a szellem, minden létező közt a legörvénylőbb. Nincs
megfogható, csak ami a legmegfoghatatlanabb.
(Szarepta 136. o.)
3. Mert nyelv, faj, nemzet, vallás, történet, kaszt, egyén szerint számtalan irányba sugárzó
emberiség egyedül szellemében egy és azonos, és lehetetlen megegyezni azzal, aki az egység
szellemét tagadja, s ezzel az egységet elárulja. (Szarepta 276. o.)
4. A világ minden pillanatában és mozzanatában teljes egész. Az örök kezdet és az örök vég
jelenléte. Sem az előbbinél, sem az utóbbinál nem több, sem kevesebb. Ez a világ egyértelmű
állandósága. Az egyetlen hatalom, amely ezt az átláthatatlannak és felfoghatatlannak látszó
teljességet igenli, megérzi, akarja és fölötte uralkodik: a szellem. A hiba, amit bárki bárhol
követ el, úgy lehetséges, ha az ember számára a teljesség nem teljes, vagyis a szellem nem
szellem. (Szarepta, 149. o.)
152
5. A szellem nem absztrakció, hanem a humánum modifikációja. A szellem az átlényegült
ember, a léttel telt élet.
Húszéves fiatalember keresett fel azzal, hogy szellemi életet akar élni. Kezébe olyan
könyveket adtam, amelyek a legkevésbé voltak világnézetiek, még csak filozófiaiak sem, és
minimálisan elméletiek. Világnézeteket kezdett építeni, és elméleteket konstruált. Ma ki sem
látszik közülük. Azóta tizenöt év telt el, és a szellemet még mindig csak absztrakciónak tudja
felfogni. Nem ereszti magához. Nem is tud arról, hogy az első dolog a modifikáció. Mihelyt
az ember komolyan veszi, azonnal elkezdi transzfigurálni. Pál egyszerűen metanoiának
mondja. Ez az alkímiai lényegváltozás. Baudelaire szerint revivre. Szellemileg lenni annyi,
mit szakadatlan revivre, folyton születni és megújulni. Minden egyéb csak életszerű.
(Szarepta, 183. o.)
6. Até a bűn, amit a lélek elkövet, amikor az isteni lét teljességét felbontja és a szeretet tüzétől
a szellem tiszta fényét elválasztja, abban a hiszemben, hogy ez külön van és kettő. Ezenfelül
még azt is hiszi, hogy ez a tudás. Holott ez az őrület kezdete. Tudni annyi, mint látni és
szeretni együtt egyben és ugyanakkor. Az ember csak azt ismerheti meg, amit szeret. Csak az
éberség teljessége szereti és látja és ismeri az egészet egyben, a valóságot. Aki a szeretet
köréből kiesik, annak ébersége lefokozódik és nem lát, csak káprázik, aztán „tollait
elhullajtja” és lezuhan. (Az ősök nagy csarnoka III. 351. o.)
7. A steril szellemre épített magatartás olyan helyzetet teremtett, amely inkább akar segíteni
az árvíz-sújtotta Kongóbelieken, mint azon, aki egy darab kenyeret kér, és inkább a római
szenátus igazságtalanságai ellen tiltakozik, mintsem hogy nadrágot adjon egy rongyosnak, és
csak úgy, egész általánosságban az ésszerűség utópiáiról szónokol, de az utcán egy elesett
öregasszonyt nem tud fölemelni. (Az ősök nagy csarnoka III. 355. o.)
8. A szellem az, aminél egyszerűbb és természetesebb egyáltalában nincs. A szellem a
konkrétum. Az a konkrétum, amely bennünket, akik a valóságtól minduntalan elálmodozzuk
magunkat, a valóságba visszaránt. Ezért valahányszor szellem-élményünk van, egyúttal
mindig evidens valóság-élményünk is van, s ez mindig a hirtelen fényfelvillanás, a tűz, a
lebírhatatlan erő és a hatalom élményével párosul. (Művészeti írások I. 198. o.)
9. A szellem minél magasabb, annál több, lényegesebb élettényt tud egymással vonatkozásba
hozni. A magas szellemiség mindig nagyobb, „magasabb” képletbe való összefoglalás.
Szellemi szegény
1. Persze ideje föltenni a kérdést, hogy mit is jelent tulajdonképpen lelki szegénynek lenni.
Mindenekelőtt az evangélium eredeti görög szövege nem lelki, hanem szellemi szegényt
mond (hoi ptókhoi tó pneumati). Szellemi szegény az, aki a szellemben szegény, és így éhes
és szomjas a szellemre. Az, akinek ellenállhatatlan és elementáris igénye van a szellemre.
Szellem-lélek
1. Ilyen elsősorban és kiválóan minden nyelvben a szellem és a lélek szókör, a pneuma, a
ruah, az Átman, a pszükhé, a nesamah, a Seele, a spiritus, az anima, a Geist, a nefes. E szavak
kétségtelen rokonságban állnak a lehelettel, a széllel, a levegővel. De minél régebbre
megyünk vissza, a szavakban a szellemi és a természeti (belső és külső) vonatkozás között
levő különbség nem hogy nagyobb, ellenkezőleg, egyre kisebb. A régi szövegekben
seregestül vannak helyek, ahol akár a ruah, akár a nesamah, akár a pneuma, vagy pszükhé,
vagy spiritus esetében a szó egyszerre jelent külsőt és belsőt, szellemet és természetet, lelket-
lélegzetet-szelet-levegőt. Fel kell tehát tételezni, hogy a nyelv nem is ősi, de még számunkra
elérhető alakjában is, olyan szavakkal élt, amelyekben a külső és a belső egymást tökéletesen
153
áthatotta és fedte. Szó sem lehet tehát arról, hogy szellemi fogalmakat természeti
jelenségekből vezessünk le. A szellem-lélek körébe tartozó minden szó olyan középponti
jelentésű, hogy mint a Széfer Jecira írja, a világ mindhárom méretkörében, a világban, az
időben és az emberben együtt és egyszerre jelöl mindent, ami lélegzet-szellem-szél-lélek.
Szem
1. Goethe mondja, hogy a szemnek naptermészete van: mert kell, hogy ami a fényt felfogja,
maga is fényből legyen. Wer Gott erkennt, muss selber göttlich sein. Ez azonban nem a végső
szó, amit a szemről mondani lehet és kell. Úgy látszik, a Zohár az a könyv, amely a szemről
mindent tud. A szemből kész, befejezett és teljes világ néz a kozmoszra, és vissza önmagára;
mert kell, hogy ami a valóság teljes egészét látja, maga is a valóság teljes egésze legyen.
(Patmosz II. 104.)
2. A világ mindig rend. A szem is logikai, etikai és esztétikai rendszer, mert látni annyi, mint
mérlegelni és értékelni és rendezni és elrakni, és a látás a rendszerben való elhelyezés. A
rendszer, amely a szemből lát, minden emberben lát, egyetlen és meg nem ismételhető,
mivel a létben minden egyéni. A rendszer, amit látok, és amely egymásra néz és visszanéz,
mindenkivel azonos, mivel a létben minden kölcsönös. A végtelen tükör, a tükör a tükrökben,
az egyik ember a másikban, az egyén a közösben, az ember a világban, és viszont. Mindennek
középpontjában a szem, amely lát, mér és összehasonlít a kezdettől fogva meglévő
rendszerrel, amely a lény felépítésének szisztémája, s ezért lénye titkaival, amelyeket feltár, és
megnyilatkozásaival, amelyeket elrejt, fényével, amelyet a Naptól kap, és amelyet a Napnak
nyújt. (Patmosz II. 104.)
3. A szem nem mágikus eszköz és szerv. Ami mágikus, az a mögötte levő pszichológia: a
démonikus erők végtelen tartálya. A szem őseredeti látása a pszichológiamentes és
komplikációmentes magatartása, amely nem ismeri az izgalmat, a törést, a reszketést.
Személy
1. Úgy tűnt, hogy a személy feltörhetetlen pecséttel lezárt kozmosz. Ugyanakkor nemcsak a
többi világra hangolt, nemcsak a teljesen nyílt, nemcsak a más világok felé tárt kapuk sora,
hanem semmi egyéb, mint ez.
(Arkhai,217. o.)
2. Minden élőlény a saját képére teremtett világába zártan él, s ennek a zárt világnak titka,
hogy mind a háromszázhatvan foka nyílt.
(Arkhai,222. o.)
3. Az alak és az arc saját létét ebben a paradoxonban mondja ki: minél szétesőbb, minél
elkentebb, homályosabb, alaktalanabb, tömegszerűbb, annál kevésbé megszólítható. Minél
zártabb, individualizáltabb, szigorúbb, annál megszólíthatóbb.
(Arkhai,224. o.)
4. A regény ontológiai koncepciója, hogy az emberi világban az igazsághordozó már nem a
közösség, hanem a személy.
(Arkhai,291. o.)
5. A személy több, mint az egyén, mert kerek, egész, tudatos és autonóm, és a személy az
ember és az emberiség egyensúlya. Egyén van sokféle, költő, szegénylegény, kötéltáncos,
kardnyelő, filozófus, elvetemült, elszánt, ügyes hipokrita, filmsztár, professzor. A
személyiség nagyon ritka, és Európa is csak keveset ismer. (A magyar Hüperion II., 23. o.)
6. Az autonóm személyes centrum nem törvény alatt áll, hanem szabadságban. A szabadság
neve pedig nem önkény, hanem áldozat.
(Szarepta 90. o.)
154
7. Életével mindenki saját maga szabadon rendelkezik. Az életszövetség pedig a szabadon
önrendelkező személyek közössége. Krause a leghatározottabban szemben áll azokkal, akik a
feszültségeket harmonizálni kívánják. A harmónia ma mindössze esztétikai fogalom. Leben
nicht harmonisch, sondern sebstheitlich. Az élet legfőbb tulajdonsága, hogy egyetlen
középpontból irányítottan személyes. A személy aritmológiai fogalom. A személyest egyetlen
középpontra kell építeni. Minden emberi élet magasabb értelemben vett múltba és jövőbe
átlétező individuális életegész. A személyiség nem a pszichológia és nem a szociológia,
hanem mint Krause mondja, a bázistudomány fogalma. Nichts isoliert betrachten, semmit se
vizsgálj önmagában. Ez a tudás az emberi szellem totálproduktuma. Az egész történet,
minden nép, kaszt, ember, és az egész emberiség. (Szarepta 159. o.)
8. A személy az individuummal nem azonos. Ezt a Upanisadoktól kezdve a modern
lélektanig éppen eleget hangsúlyozták. Már igazán meg lehetett volna tanulni. A személyt
meg sem lehet fogni, meg sem lehet határozni, erre egyetlen metafizika sem volt képes, a
tudományokról nem is szólva. A személy nem biológiai és pszichológiai és szociológiai
tényező. Mindegyikből kilóg, mint Don Quijote abból a bizonyos realitásból. Nem ez, és nem
az, hanem minden esetben valami más. Tudjuk, ez a meghatározhatatlan. Ez az egyetlen
konkrétum. (Arkhai 282. o.)
9. A hatalom befolyására a közösség azt mondja, hogy a helyes és a jó a kollektívum (a
többség). Az individualizmus minden autoritás nélkül azt mondja, hogy a jó az egyén. Persze
mind a két állítás rossz. A megoldást csak a személy teremtheti meg. A személy nem
kollektívum, de nem is individuum. A személy (a végtelen kicsiny és a végtelen nagy között)
az individuum és a kollektívum között van, mint mind a kettőnek mértéke, mint szubjektum
meghatározhatatlan, az igazság hordozója. A személy fogalmát sem a szociológia, sem a
pszichológia, sem a metafizika, sem a biológia nem érti, csak egyedül a regény. Amikor a
szcientifizmus bármely diszciplínája beszél, mindig az individuumról beszél, mint
szcientifikus fogalomról. A személy pedig üdvtörténeti fogalom. (Arkhai 289. o.)
10. A személyt azonban nem szabad az individuummal összetéveszteni. A személy
üdvtörténeti fogalom, és ezért ostobaság azon vitatkozni, hogy a személy tudatát mi határozza
meg, és a szcientifizmusnak melyik diszciplínája az, amelynek ezen a téren döntő szava lehet.
A személy tudata nem egyenlő sem az individuális (becsvágy, érdek, boldogulás), sem a
kollektív (érdekközösség) tudattal. A személy tudata szubjektív és meghatározhatatlan.
(Arkhai 290. o.)
11.
Személyiség
1. A személyiség is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenről és mindenkitől
leválasztja. Absolutized by isolation, mint Huxley írja. A személy cselekszik és mozog és
dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen. Végeredményben csak egyet csinál, saját
szakrális egyéniségét valósítja meg. A tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít
semmiben. Az abszolút szellem analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg,
és nincsen semmi, ami ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben
gondolkozik, és mindig azt választja, amit csak ő választhat, senki más.
Ami az abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember
személyes sorsában a megszentelt megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják,
hogy a nyomorék koldus, ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és
gazdag király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdicsőült individualitásában a sok közül
egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök időben és a pillanatban, saját helyén, itt, a térben és
a világban, most, a népben és a vallásban és a nyelvben, és a hűségben a földhöz és
végzetéhez. (Patmosz I., 72. o.)
155
2. A személyiség ebből a szempontból nem egyéb, mint olyan létezési forma, amely az
igazságnak az emberi világban való jelenlétét lehetővé teszi azután is, hogy az igazság az
emberi közösségből eltűnt. (Arkhai 287. o.)
3. De ki az abszolút személyiség? – az az ember, aki önmagát feltétlenül érvényesíti. De az
ember önmagát feltétlenül csak úgy érvényesítheti, ha feladja.
Az ember ahhoz, hogy önmaga legyen, sohasem merítheti az erőt önmagából – mindig a
másnak kell lenni annak, ami ehhez az erőt adja. Ezért nincs ebben az életben problematikus;
nincs benne semmi kérdésszerű; nem zavaros, nem kétes és nem diszharmonikus. Ennek az
életmódnak nehézsége másutt van, mint a polgárié vagy alvilágié; elsősorban abban, hogy
meg tudja tartani. A metafizikai kapcsolat ne egyszerű áttörés legyen és ne drámai fordulat,
hanem életének talaja, levegője, környezete és tartalma. Ez benne a nehézség: a magatartás
állandóságának fenntartása; és ezért, amikor teljesíti saját életfeladatát – elveszti a kapcsolatot
az alvilági és a polgári emberrel. (Művészeti írások II. 276. o.)
Személytelenség
1. Az első számú védelmi mechanizmus az a magatartás, amelyet megtanultunk személyte
lennek nevezni. Abban a hiszemben, hogy az embernek módjában áll tetszése szerint szemé
lyét bevetni, vagy kivonni. Valószínű, hogy személytelenül nem lehet látni, mert a személy
az, aki lát. Az ember legfeljebb elhatározhatja, hogy látását személytelennek hívja, de
kétséges, hogy ebben másként fog látni, mintha nem határoz el semmit. Nyílt tévedés a
kutatást gátló mozzanatok összességét a személyre hárítani, már csak azért is, mert e
mozzanatok egy helyre ritkán összpontosíthatók, de főként arra a centrumra nem, amely a
kutatás aktív kezdeményezője –, és ezért ki van zárva, hogy a tévedés éppen a személy érdeke
legyen. (Szarepta, 239. o.)
Szemlélődés
1. Az ember vagy cselekszik, vagy szemlélődik. A cselekvés, ha egyértelmű és közvetlen, a
szemlélődést elmélyíti, a szemlélődés, ha egyértelmű és közvetlen, feszültséget ad a
cselekvésnek. A reflektáló a cselekvés és a szemlélődés között áll, a kettő körén kívül
tartózkodik, de a helyzet tényleg: tartózkodás, mert a cselekvéstől is, a szemlélődéstől is
tartózkodik…
2.
3.
Szent
1. A szenteken levő félelmetesen és megrendítően szakrális érintésről most nincs szó. Aki ez
előtt nem térdel le, azon nehéz segíteni. És az európai szentekkel szemben bizalmatlan
vagyok. Nemcsak azért, mert akaratukat váltják meg csupán, és így a szentség ezeknél a
lényeknél, ha magasrendű is, de mindig a fenséges képmutatás benyomását kelti. Kényszer
alatt cselekszenek, ha ezt a kényszert önmaguk gyakorolják is önmaguk fölött, és ha ez a
kényszer lenyűgöző is. Nem szabad emberek. Sok szentnél a szentség rögeszme. Maszk és
mánia. Ez azonban csak pszichológiai és egzisztenciális kritika. Az abszolút hiba, amit
elkövetnek az, amit Csuang-ce vet szemükre, amikor azt mondja, hogy a szenteket éppúgy el
kell vetni, mint a zsiványokat. Én a magam számára ezt úgy fogalmaztam meg, hogy az
európai szenteknek a normális emberről helytelen, kizárólag vallásos képzetük van, és amit
életükkel realizálnak, a normalitástól épp úgy eltér, mint a zsiványság, csak az ellenkező
oldalon. (Patmosz II. 65.)
156
Szentség
1. Aki életét nem radikális őrületként éli, vagyis ezen nem nevet, vagyis akinek ez itt nem
kaland és kísérlet és rögtönzés és játék és ima és varázslat (humor és misztérium) az
bukottnak tekintendő… A kenet kiöntése a szent őrület elemi megnyilatkozása, ez a teljesen
haszontalan létmozdulat, amelyről tüstént kiderül, hogy az egyetlen értelmes. A bolondság,
amelyről kiderül, hogy szent.
2. Az én szentségem, hogy ebből a mocsokból semmit sem vagyok hajlandó letagadni. És
senkit sem vonok érte felelősségre.
(Bizonyos tekintetben, 353.o.)
3. A szentség csak vallás. A vallás megoldása a végleges létre vonatkozólag fals, mert az
utolsó ítélet mértékével deus ex machinát alkalmaz és helyez kilátásba, amikor az embert
bűnei és jótettei alapján, nem pedig létének súlya szerint méri le. Az erény fontos, de nem
elég. A vallás igaz, de kevés. Az igazságot nem ontológiailag rehabilitálja, csupán a
legfelsőbb lény akaratának tünteti fel. Az igazság pedig a létezésbe épített és a létezést
fenntartó legfőbb valóság. Az igaz élet pedig csak akkor abszolút, ha önmagában, minden
isteni tekintély nélkül is érinthetetlen, s ha előtte Isten is meghajlik. Amit igaz életnek
nevezünk, az a végleges léttel megegyezik, s ezért ennek önértéke van. Azzal a végleges léttel
egyezik meg, amely soha nem lehet egyéb, mint bizonytalan. Mivel e lét felől mindenkinek
közvetlen és bizonyíthatatlanul evidens tudata van, és mivel felőle mégis mindenki kétségben
marad, lehetséges az igazsághoz való hűség és hűtlenség, és az utóbbival járó kitörölhetetlen
bűntudat, amely eszeveszetten azzal az alapvető léthazugsággal kénytelen fedezni magát,
hogy elhazudott léttartalommal is igaznak mutatkozzék. (Patmosz II. 112.)
Szenvedély
1. A mértéktelen hatalomhoz jutott tulajdonságot szenvedélynek nevezik. A szenvedélyek
(kivételes hatalomhoz jutott démonok) szerepe, hogy az ember élettervében (üdvtervében)
saját abszolút autokráciájukat valósítsák meg. A szenvedély által kormányzott élet eredménye
azonban minden esetben csőd. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 329. o.)
Szephirák
1. → emanációk
Szépség
1. A világon minden a szépségért történik, mondja Dionüszosz Areopagitész. A szépségben
minden létező találkozik és egyesül. A szépség a dolgoknak az örök rendben való
egybehangzása. A világ ragyogásának első oka, és ez az a szó, amely a dolgok sokaságát
magához szólítja. Nem ismeri a keletkezést és az elmúlást, a születést és a halált, örökké
egyforma és változatlan, és a világ kezdetén ott állott, és a világ végén ott fog állni, mint a
világ mértéke és ősképe (paradeigma). A szépség teremti az összhangot és a barátságot és a
közösséget. (Az ősök nagy csarnoka III. 277. o.)
2. A szép eredetileg nőt jelentett, és ami benne a lényeg, az megmaradt. Szép az, ami annyi,
mint az a magnetikus vonzás, ami a kívánatos nő lénye. Élethez kötött, érzéki szó, amelynek
mélyén ott csillog az érett nő ősképe: kiterjedésének teltségével, bőrének puhaságával,
szemének tüzével, hajának lágyságával, járásának ruganyos könnyűségével, egész erotikus
gazdagságában maga az érzéki csábítás. (Arkhai 13. o.)
157
3. A szépség nem más, mint a borzasztó kezdete, amit az ember még el tud viselni. (Arkhai
44. o.)
4. Tény az, hogy bárhol, bárki mondja bármire, hogy szép, azzal fölfedi valaminek rokonságát
a fiatal nővel. De ezzel fölfedi a fiatal nő rokonságát a túlnannal. (Arkhai 45. o.)
Szeretet
1. Jónak lenni kényszerhelyzet azok számára, akik nem szeretnek, de mégsem akarnak ölni.
(Karnevál II., 99.)
2. A szeretetlenség természetes alakja a viszály.
(Karnevál II., 99.)
3. Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted. Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted, akit
eleresztesz. Ha szeretsz, szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek.
4. a pozitívum minél magasabb, annál kevésbé organizálható. A szeretet tökéletesen
organizálhatatlan.
5. ember annyi, mint a másikat szeretni… aki nem az evangéliumi szeretet jegyében él, annak
élete nem ér semmit. (Scientia sacra III.270.o.)
6. Amit az Evangélium szeretetnek nevez, az emberi egzisztencia végső érettsége, a létezés
tisztultságának legmagasabb foka, hindu nyelven: a megszabadulás.
7. A szeretett lénynek nemcsak javát akarom, hanem azt, ami jó neki, azt tudom is. Az önzés
ugyan az énnek javát akarja, de sejtelme sincs arról, hogy mi az igazán jó. Szeretet az, amikor
valakinek létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem. Miért? Mert
szeretem. A szeretet nem hisztéria. Nem a dédelgetõ érzelgésnek és a bestialitásnak az a
vegyülete, ami La Rochefoucauld önzése. Az önszeretet nem önzés. Az önzés az embernek
önmagára való életéhsége. Tudomásul kell vennünk, hogy nem önszeretetben élünk, hanem
életéhségben élünk. (Patmosz II. 173. o.)
8. A szeretet nem érzelem, nem érzelgés, nem kivételes állapot, nem szentség, nem
magasrendűség; a szeretet a létezés eredeti normális állapota. Minden létezés alapállása. De
nem az elsõ, hanem a második teremtés, vagyis a megváltás állapota, mert a második teremtés
műve az elsõnél nagyobb, anélkül, hogy az elsõ és a második elválasztható lenne. A teológia
(Baader) így tanítja. Teológiára szükség van, mert az igazságban a tiszta értelem is
gyönyörködni kíván.
A szeretet az, ami a teremtés õrjöngõ diffúziójában az összetartozást és az egységet állandóan

fenntartja. A szeretet a matematikában az, ami a végtelen differenciálódásban a végtelen
integrálódás. A szeretet az, ami a sötét és a forró animalitásban a szerelem vagy az anyaság. A
szeretet a családok és a népek és a nemzetek egysége. A szeretet az, amely a lét minden
szintjét az összetartozás egységében teremti. A szeretet a létmûvelet, amely a teremtés
észbontó sokszerû gazdagságában a rendet és az arányt és a szépséget és az igazságot
megvalósítja azzal, hogy összekapcsol és egybefûz és összenöveszt és kiegyensúlyoz és áthat.
A szeretet nem pátosz, hanem normalitás. Ez a szeretet az, amirõl a hindu (a bhaktit kivéve), a
kínai, a héber, a görög hagyomány nem tud.
A szeretet nem mámor, hanem kijózanodás. (Patmosz II. 213. o.)

9. Nem azokat kell szeretni, akik távolabb, hanem azokat, akik a legközelebb vannak.
Mindenkit szeretni kell, de nem elvekkel, hanem közvetlenül. Milyen egyszerű! – Mint
minden, ami igaz. (Az ősök nagy csarnoka III. 356. o.)
158
10. A lélek-világ ura: a szeretet. Sors pedig annyi, mint a szeretet körén kívül élni. A
szeretetnek nincs szüksége koncepcióra, kigondolt, megformált, látványnak szánt, tetszésre
alapított életre. Mindig ott lép fel, ahol a legkevésbé várják. Tompít, olvaszt, megold, elsimít,
mosolyog, megnyílik és önmagát feladja. Aki szeretetben él, annak nincsen sorsa. Mert nincs
énje. A szeretet nem bukhat meg és nem törhet össze. A szeretet nem ismeri a tragédiát. A
szeretet olyasvalami, amiből nem látszik semmi – nem erény, nem előkelőség, nem hősiesség,
nem győzelem. A szeretet a sors értelmetlen megolvadása: bensőség és tökéletesen
magánügy. Mert a szeretetben az én a világba olvad. És a szeretet az abszolút szabadság. A
szabadság pedig az, ami a sorsot egyszerűen magába szívja és fölöslegessé teszi. Aki szabad,
annak nincs szüksége sorsra. Ahol a sors van, ott van a szükség – tükhé és ananké
összetartozik, ahogy szeretet és szabadság, mert ahol a szeretet és a szabadság van, ott van a
lélek. (A babérligetkönyv 425. o.)
11.
Szét
1. Szét Ádámnak és Évának Káin és Ábel után született harmadik fia volt...
Szét, a harmadik gyermek nem volt sem anyagi, sem égi. Szét ember volt. Az igazi, az emberi
ember, az anyagi természet feltételei és körülményei között, de szívében származásának nagy
misztériumát megőrizte. Szét a munkás, dolgos ember, aki itt küzd és szenved, végzetével
birkózik, de istenfélő, alázatos, soha nem sötét, mert nincsenek benne vad szenvedélyek, soha
nem égi, mert nincsenek benne égi tüzek, hanem mindig ember. Hénoch azt mondja
önmagáról: minden tevékenysége az angyalokra és a szentéletű emberekre vonatkozott. Ez
Szét legfőbb jellemvonása: lent él, de felfelé néz. Szét fia az igaz ember, az igazság hirdetője
(grammateusz tész dikaioszünész), akit Káin utódainak szenvedélyes sötétsége nem tud
eltántorítani. Szét nemzedéke a „föld sója”. Egyetlen tevékenysége az emberiség gondját
viselni, és az ember megmentésén fáradozni. Ez a gond nem tudás, hanem szívbeli érzület:
vallás. Az őskor nagy prófétáiról, apostolairól az emberiség tudta, hogy ők Szét fiai. Ezek a
nagy bölcsek és nagy jótevők: a kínai Lao-ce éppen úgy, mint a mexikói Kecalkoatl, az
egyiptomi Hermész Triszmegisztosz, az iráni Zarathusztra és a görög Orpheusz. Ibn Herun az
ősvallásokról írt könyvében azt mondja, hogy a régi időben Szét vallása volt a leginkább
elterjedt. Mit jelent ez? Azt, hogy az emberiség vallása a meleg humánum, az istenfélő alázat,
a szelíd szorgalom, de mindenekfölött a türelmes béke volt.
Szét hagyománya a történet kezdetén elveszett. Csak nagyritkán és néha akad egy-egy igaz
ember, igazság hirdetője (grammateusz tész dikaioszünész), aki a káiniták sötét szenvedélyei
fölött áll, és a tiszta humánumot hirdeti. Ebben az emberben nincsen semmi feltűnő, semmi
rendkívüli magasság, semmi érthetetlen és csodálatos; csak: hogy ember. De igazi ember.
(Az ősök nagy csarnoka III. 82.o.)
Sziddhánta
1. Ami most elhangzott: sziddhánta. Sziddhánta pedig annyit jelent, hogy: végleges értelem.
(Scientia sacra II. 384. o.)
Sziddhi
1. Sziddhi annyi, mint természetfölötti képesség. Természetfölötti azért, mert ez az egyetlen
mód, ahogyan az ember a természet fölé emelkedhet. Ez a nyolc út:
– az elmélkedés – (úha),
– a tanulmány – (sabda), a szent könyvek tanulmányozása,
159
– a meditáció – (dhjána),
a szenvedés háromféle elhárítása, éspedig:
– a magamtól (adhjátmika) származó,
– a másoktól (adhibautika) származó, és
– a sorstól (adhidaivika) származó szenvedések felszámolása.
Végül:
– a barátság, és
– a nagylelkűség. (A nagylelkűség – mint lelki nagyság, megtisztulás, átvilágítottság,
világosságra és tisztaságra való törekvés). (Az ősök nagy csarnoka I. 294. o.)
2. Az embernek a megszabadulásért folytatott erőfeszítése tehát kettős. A kettő egymástól

azonban nem függetleníthető. Mialatt az embernek defektusai ellen kell küzdenie, a
rongáltságokat felszámolnia, és teljes erejét a sziddhikre összpontosítania – és így a normális
embert helyreállítania –, ugyanakkor önmagában a normális ember gyarlóságait likvidálnia
kell, és az egyetlen úton, a megismerés útján kell haladnia. Dnyána móksa – megismerésből
megszabadulás. Vagyis: dzsnyánéna csa apavargó – a megismerés megszabadít. (János
evangéliuma, VIII. 32.: Ismerjétek meg az igazságot, és az igazság megszabadít benneteket.)
(Az ősök nagy csarnoka I. 295. o.)
3. A kommentároknak minden bizonnyal igazuk van, hogy a Szánkhja-káriká ezen a helyen a
nyolc sziddhinek ama hét alakjára gondol, amely hét alaknak a megszabadulásban negatív
szerepe van. Vagyis negatív szerepe van mindegyiknek, kivéve a megismerést, mert egyedül a
megismerés szabadít meg. Hétszeresen kötözi meg magát, és a megszabadulásra csak
egyetlenegy útja van. (Az ősök nagy csarnoka I. 305. o.)
4. A tehetségek (sziddhik) között egyetlenegy van, amely a megszabadulás ösztönzője lehet.
Ez az egy út, amikor az ember az írás-olvasás-tanulmány tehetségével rendelkezik, és ezt arra
használja fel, hogy életét a kinyilatkoztatás tanulmányozásának szenteli. (Az ősök nagy
csarnoka I. 240. o.)
5.
Szigaljevizmus
1. Íme a három kritikus pont: a személytelen üzem, amely a közösség egybenövését
megakadályozza, a vak luciditás, amely az értelemnél okosabbnak hiszi magát, és a
szégyentelen életéhség, amely nem akar mást, mint az egészet élvezni.
Ebben a pillanatban ez a három még külön áll, mindegyiknek súlypontja a föld különböző
részein van, a személytelen apparatusé valószínűleg Kínában, a vak luciditásé több helyütt, az
életéhségé Amerikában. De minden jel arra vall, hogy ez a három találkozik, és akkor a
világválság utolsó stádiumába lépünk. Lehetséges, hogy ez Oroszországban fog megtörténni,
ahol a talajt a szigaljevizmus már jól előkészítette. Arra is van valószínűség, hogy az
egyesítés nemzetközi lesz, mondjuk, mint a Nemzetek Szövetségének ellen- vagy inkább
alszervezete, a bankárok, a zsiványok, a terroristák, a gengszterek, az ideológusok
internacionális szövetsége. A második világháborúban hét hatalom viaskodott, és előrelátható
volt, hogy abból csak kettő fog megmaradni, amely az összes többi gazságait akkumulálni
tudja. Így is történt. A két hatalom között azonban a küzdelem nem dőlt el, mert mihelyt az
egyik elaljasodásban újabb lépést tett, a másik azt azonnal asszimilálta. A kibontakozás ezek
után csak az lehet, hogy a végső lépést nem állam és nép fogja megtenni, hanem államfölötti
nemzetközi szervezet. Közvetlenül a háború után ennek megvalósulását még meg lehetett
volna akadályozni, ma már nem. Közben mindnyájan arcátlan képmutatást tanúsítunk, és meg
vagyunk sértve, hogy van szigaljevizmus, hogy ez csupán megfogalmazása annak az
életgyakorlatnak, amit már régesrég folytatunk, és amit eszünk ágában sincs abbahagyni.
160
Szín
1. A festőiségnek három fokozata van:
az első az, ami a képek legnagyobb többségén látható, hogy a szín a tárgyaknak csak
valamilyen tulajdonsága, sőt felülete, mindössze csak a dolgok ruhája, fátyol, ami levethető,
levehető, talán nem is nagy nehézséggel eltüntethető. A szín itt az esetlegesség, sőt az önkény
és nem a meg nem változtatható törvény benyomását kelti;
a második fokozat az, amit újabban ismét az impresszionisták alkalmaztak nagy sikerrel, de
persze minden időben élt. A szín itt, mint mondják, nem a tárgyi világhoz tartozik és nem
annak felülete, hanem a dolgokból kiáradó fluidum, a dolgok nervozitása, elektromos
atmoszférája. Ennek a színnek volt mestere Renoir, Gauguin, és ezt a festőiséget jelenti még
ma is Matisse;
a harmadik fokozat a tulajdonképpeni festőiség, amikor a szín nem a dolgok felülete és nem a
tárgyak elektromos légköre, hanem amikor az ember tudja, hogy ez a piros szín szíve legbelső
kamrájáig piros, és ez a kék, az ember bármilyen mélyen mártsa is bele magát, az kék, mindig
kék, egyformán és egyöntetűen, sűrűen, masszívan, homogén kék a föld középpontjáig. A szín
nem a dolgok tulajdonsága, hanem olyan világelem, amelynek önálló értelme és
törvényszerűsége van. (Művészeti írások I. 372. o.)
Szinkretizmus
1. Van eset, amikor az anyagot összegyűjtötték, de az új elrendezést nem sikerült
megvalósítani. Ezt a zavart szinkretizmusnak hívják. A történet folyamán több esetről tudunk,
a legjellegzetesebb ilyen zűrzavar volt Alexandria és az európai XIX. század. Amit a zseniális
ember és a civilizáció teremt, az mindig hierarchia. Megmondja, mi a fontos, mi a másod- és a
harmadrendű. A szinkretizmusban ezt senki sem tudja. (Az ősök nagy csarnoka III. 237. o.)
Szituácionista
1. A szituácionista nem elméletekkel, hanem helyzetekkel számol. Az elmélet túlságosan
doktriner. Viszont a szituáció nemcsak adottság. A szituácionizmust komolyan akkor
alapozták meg, amikor fölfedezték, hogy helyzetek nemcsak vannak, hanem helyzeteket
kreálni is lehet. Ha valaki csupán külső adottságokkal számol, legfeljebb reálpolitikus. A
rangsorban mindenesetre alacsonyabb fokozat. A tudatos szituácionista helyzeteket szerkeszt,
régebben bizonyos pátosszal azt mondták, teremt. Ilyen szerkesztett szituáció, például, a
karrier. (Szarepta, 290. o.)
Szó
1. A szó és a szó által megjelölt dolog bélyege között rejtett megfelelés van; a szó azonban
előbb van: a szó nevezi meg a dolgot, szólítja, – a szó kelti fel álmából. Ezért minden szó a
praktika és a teoretika között áll a küszöbön, a középen, mint teremtő princípium: mint az első
megragadás. A szó a gondolat-teoretikával és a tett-praktikával trinitárius egység. A fogalom
éppen ezért ezt mondja ki: elgondolja, kimondja és megfoghatóvá tesz. Megfogalmazza. A
három mozzanat persze egyszerre történik, és állandóan minden szóban egyszerre van. Sem a
gondolatnak, sem a cselekvésnek, sem a kimondásnak sem időben, sem jelentőségben
elsőbbsége nincs. A szóban válik a gondolat cselekvéssé, de ugyanakkor a cselekvés
gondolattá.
(Arkhai 178. o.)
161
2. De a világ nem hely, hanem állapot, s így a szó is tulajdonképpen állapotot teremt. Azzal,
hogy a szó megnevez és megszólít, életre kelt. Minden szót tulajdonképpen Isten ejt ki, és
minden szó kiejtésével azt, amit mond, újra megteremti és megvalósítja. (Arkhai 189. o.)
Szofisztika
1. Mi a szofisztika lényege? - az elhomályosodott nyelv. A Hérakleitoszt követő időben
Démokritosz a nyelvről azt mondja, hogy: „a valóság árnyéka”. A szó elvesztette belső
fényét, sugárzását, képszerűségét. Az érzéki jelkép a kifejezésben elsápadt. Szofistának lenni
annyi, mint bizonytalanságban lenni afelől, hogy mit is jelent tulajdonképpen a szó: csűrni-
csavarni, az embert tenni meg a dolgok mértékéül, nem látni meg a szavakban levő ősképeket.
Szobrászat
1. A szobrászat tárgya mindig a mozgás, vagy ami ugyanaz, a nyugalom. Mert a mozgás és a
nyugalom együtt dramatikus. (Arkhai, 12. o.)
Szórakozás
1. Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet
éljen. (Patmosz II. 29.)
Szophia
1. A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az ősi ember női
alakjába. Szophiába, az égi szűzbe… A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az
éberség legmagasabb foka.
2. Szophia eredetileg alexandrinus kép és úgy tudjuk, hogy először Philón használta. Ma
azonban Böhme értelmezésében L. C. Saint-Martin, Baader, Szolovjev, Bergyajev és a
modern antropológia vezető képe lett.
Szophia nem a tapasztalati ismeret, hanem a centrális bölcsesség. Nem a tudás, hanem az
éberség. Nem a megismerés, hanem a bölcsesség szava. A Szophia nem fogalom, hanem
vizionárius kép és ezek szerint nem az értelemhez, hanem az imaginációhoz szól. A Szophiát
Böhme alkimista módon nem férfinak és nem nőnek, hanem androgünnek látja és írja le,
azért, mert amint mondja, az ember eredeti és ép létezésében a férfi és a nő nem vált ketté,
hanem egy volt szűzies, ifjú, a két nem kettős hatalmát magában egyesítve; a tűz és a víz
elemeit kiegyenlítve, a nemzés és a megformálás művét egyben. Szophiának nevezi tehát
Böhme a normális ember valódi lényét. Ez az a lény, akit a Teremtő a maga hasonmására
teremtett. Ez az autentikus ember, akit a Teremtő megteremtett, hogy tükre legyen
(hasonmása). Szophia pedig az imagináció ősképe. Az a kép, amely az imaginációban a
legmélyebben nyugszik. A legforróbb, a legszenvedélyesebb. Szophia látványa az, amely az
imaginációban a leghevesebb gyönyört és elragadtatást ébreszti fel. Szophia látomása az
imagináció számára a legmagasabb boldogság és bűvölet és szépség és mámor és varázs.
Szophia látomásának megvalósítása az imagináció számára az üdv. (Tabula smaragdina,
3. Oetinger Böhme-tanulmányában Szophiát úgy határozza meg, hogy: Isten
láthatatlanságának képe (Das Bild Unsichtbarkeiten Gottes). A meghatározás paradoxonnak
hangzik, de csak az ész számára. Az imagináció tudja, hogy a mágikus vízió in actu (a
megnyilatkozás mámorában) és láthatatlan (okkult) egyszerre és minden megjelenése
162
okvetlen elrejtéssel és minden elrejtés megjelenéssel jár együtt és a manifesztáció és az
okkultáció egybeesik. Ezért mondja Böhme, hogy a valóság szemünk előtt álló nyilvánvaló
titok (am alleroffenbarlichsten und doch heimlich), vagyis a valóság a Mysterium Magnum.
Ez persze szintén csak az imagináció számára érthető. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 298.
o.)
4.
Szubjektivitás
1. Kierkegaard szerint a szubjektivitás rendelkezik azzal a művelettel, amely a valóságot eléri.
Az igazság a szubjektivitásban van. A tárgyi világ mindössze a valami fölött rendelkezni,
habeo, to have, haben, nem pedig a valakinek lenni, esse, to be, sein, művelete. A tárgyi
ismeret a birtok világa, befejezhetetlen, végtelen megközelítés, a valóság szempontjából
tökéletesen indifferens, mert semmiféle tárgyi ismeret érzékenységemet nem növelheti, nem
szólíthat meg, nem állhat velem egzisztenciális viszonyban, üdvöm iránt indifferens. A
szubjektív egzisztencia az elért bizonyosság és igazság. (Szarepta, 220. o.)
Szubjektum
1. A szubjektum egyetlen fontossága, hogy megnyilatkozás nélkül nem képzelhető el. Idea
nincs szemléletesség nélkül. Böhme óta a gondolat hatása állandóan a felszín alatt dolgozik.
Amit a jelenség felületén látok, az benne a lényeg. Jellem és arc nincs külön. A forma nem
külső, hanem magasabb belső színvonalon levő tartalom, szól Pannwitz.
(Szarepta 48. o.)
2. A szubjektum a subjicere – alávetni – szóból származik. Szubjektumnak lenni annyi, mint a
személyes üdvöt a közösnek feláldozni. (Arkhai 306. o.)
Szútra
1. A szútra primer éberségi aktus jele úgy, hogy kellő kulccsal ez az aktus az olvasót is
elkapja és felriasztja.
Ta Hüo
A Nagy Tudomány a béke tudománya. A jólét, a műveltség, a rend tudománya, úgy, hogy
megtanít az alapelvekre és megtanít arra, hogyan kell azokat megvalósítani. Megmondja,
hogy a béke előfeltétele az állam rendje, de ennek előfeltétele a családi ház rendje, ennek
előfeltétele az, hogy az ember művelt legyen, de ennek előfeltétele, hogy az ember tudata
tiszta legyen; ennek előfeltétele az igazság, ennek előfeltétele azonban a tudás. A tudás (a
dolgok alapelveinek ismerete, begyakorlása és megvalósítása) az állam és a világ rendjének
alapja. Ez a Ta Hüo. (Az ősök nagy csarnoka II. 22.)
Tanítvány
1. Az első lépés az őskor hagyománya felé nem lehet más, mint a tanítványi alázat: az embert
nem a technika alakítja át, hanem a szellem. Az alkalmazás ideje és módja, ha a szellem arra
megérett, s arra szükség van, önmagától elkövetkezik.
163
2. Nem vagyok boldog. Sohasem voltam, és valószínűleg sohasem leszek az. Biztosan tudom,
hogy csak akkor lehettem volna boldog, ha egy lettem volna a tizenkettő közül, és őt
hallottam volna. (Unicornis)
3.
Tao
1. Ahogy például az út (tao) jelenti a kezdetet, a befejezést, a célt, az út irányát, az úton való
haladást, mint az egyik kommentár mondja, a tao emberre alkalmazva annyit jelent, mint „a
végtelen utak vándora”. (Szarepta, 330. o.)
Tapasz
1. Az ember tudatosan elvégzi magán azt a műveletet, amit a sors (szükségszerűség) rajta
életében amúgy is elvégezne – és el is végez, amikor benne minden fölöslegeset lisztté őröl.
De a tudatos és éber putrefactio (tapasz, önmegtagadás, kiégetés) az ember értelmének
fennhatósága alatt történik, és ekkor a szenvedés értelmes és minden mozzanatában
átvilágított. Ha a sors végzi gyötrelmes, de meg kell lennie.
2. A tapasz egyik jelentése az, hogy tűz. A hindu hagyományban tüzet jelent az agni is, de ez
a napfény szakrális tüze, a tűzisten. Tüzet jelent a tédzsasz is, de ez a tündöklő világosság
tüze. A tapasz a szellemtűz, amely a természetet féken tartja. „A Nap és a Hold azért világít,
mert benne a tapasz ég.” „A szenvedélyt és az ösztönt csak egyetlenegy erő fékezi meg, a
tapasz.” (Scientia sacra III. 96. o.)
3. Csak egyet érdemes csinálni, felébredni. A túlvilágon az emberek többsége azt se tudja,
hogy meghalt, itt az emberek többsége azt se tudja, hogy él. Fel kell ébredni, és tudni kell,
hogy élek. Ez az egész. Ez a kicsiny dolog a legnagyobb… Az, hogy mi hogyan látszik,
engem kevésbé érdekel, én azt szeretném tudni, mi hogyan van. Én szeretnék felébredni.
Szeretném tudni, hogy élek… Ha én Eszterbe szerelmes vagyok, tudom, hogy élek. Ha Bernát
bácsival beszélgetek, tudom, hogy élek. Ha én valakiért életemet kockáztatom, ha valakiért
áldozatot hozok, és valakit szeretek, akkor tudom, hogy élek. És én hálát adok azoknak,
akikért áldozatot hozhatok, és ezt nekik sohasem felejtem el… Adósa vagyok annak, akit
segíthettem, mert általa tudom, hogy élek, és ez a legtöbb, amit egyáltalán tudhatok…
4. Indiában a tűzre három szót ismertek, a tédzsaszt, az agnit és a tapaszt. A tédzsasz a
ragyogóan fényes tűz, leginkább a nap világos heve. Az agni legtöbbször a tűzisten, de
mindenesetre a tűz vallásos terminológiában, a tűz, mint mitológiai jelenség. A tapasznak
több értelme van, éspedig jelent önuralmat, aszkézist, önfegyelmezést, mindenekelőtt olyan
magatartást és hőt, amikor az ember saját természeti erői fölött válik úrrá. A tapasz tüzét az
ember mindig önmagán gyakorolja. A szenvedély is tűz, de a tapasz az a tűz, amely a
szenvedélynél erősebb. Ennek az önfegyelmezésnek magasabb hőfoka van, mint a természet
ösztöneinek, de főképpen az ösztönöknél sokkalta világosabb. A tapasz ennél a nagyobb
fényerejénél és magasabb hevénél fogva képes a természeti erőket féken tartani. Ez a tapasz
kétségtelen rokon a tumóval, csak alkalmazása más. A tumo a testet melegen tartja. A tapasz a
természetnek a szellemi utat gátló erőit elhamvasztja. A tumo a természeti embert segíti. A
tapasz mindig a természeti ember ellen irányul. A tapasz a szublimálás tüze. Az
önmegtagadás tüze. Ahogy a Kathaka mondja: „a mennybe vezető tűz”. (Az ősök nagy
5.
164
Táplálék
1. Simone Weil azt mondja, hogy amikor az ember eszik, nemcsak önmagát táplálja, hanem
az összes utána következő nemzedékeket is. Ez a gondolat mindenekelőtt igaz, de a kevés
gondolat közé tartozik, amelyet, mert női tudásból származik, csak nő mondhatott ki.
2. Brahman legmagasabb alakja a táplálék. (A bor filozófiája)
Tárgyi valóság
1. Grassi úgy tapasztalta, hogy érzéki világunk alakzatai, a képzetek nem véglegesek, és nem
is nagyon reálisak. Egyik alakzat a másikba átolvad, és az alakzatok eléggé megszokáson,
valahogy emberi konvención múlnak, mialatt valóságalapjuk nem túlságosan stabil. Az
embernek elképzelhetetlen erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a szilárd tárgyi világ
formáit megalkossa. Mert ezek tulajdonképpen nincsenek, hanem a valóságból ezeket mi
szűrjük. A tárgyak a valóságban nem ilyenek, azokat az ember formálja. Valószínűleg ez volt
az, amit a történet előtt a görögség megalkotott, a szemlélet végleges formáit, a geometria, az
emberi test, a zenei és a költői ritmus, az épület, a matematika. Olyan renden nyugvó
konvenció, amely az ember számára a tájékozódást biztosítja. (Szarepta, 343. o.)
Tathágata
1. Ahogy a Vadzsraccsédiká mondja, az én nem én, azért mondják énnek. A világ nem világ,
azért mondják, hogy világ. A kettõ között levõ viszony olyan viszony, amely nem viszony.
Ami egész-rész viszonyban van, az az egész-rész viszonyban áll. Ami az egységen belül van,
az még vehet fel egymással viszonyt. Ha valami azonos, annyit jelent, hogy az azonoson belül
semmiféle viszonylat nincs. Tat annyi, mint Az. Tathágata pedig az, aki az Azonos. (Az ősök
Tattva
1. A Szánkhja szerint a világ a huszonöt tattva (kezdet, princípium) alkotása. Alkotást itt
olyan értelemben kell venni, ahogy a Kabbala az aciluth szót használja. Aciluth kisugárzást,
emanációt jelent, ugyanazt, mint a Szánkhjában a szargah szó, amit kiáradást is, teremtést is
jelent, de Európában általában csak a teremtés értelmét veszik figyelembe. Pedig ennek a
mondatnak tat krita szarga – helyes fordítása: így keletkezik a kisugárzás. Nem teremtés
(beríja), nem megformálás (jecira), nem elkészítés (asszija). A világ nem egyéb, mint a
huszonöt párhuzamos kezdet szüntelen sugárzása. Huszonöt szólamú világ. A dolgot úgy kell
elképzelni, ahogy az emberben a látás, hallás, tapintás stb. szimultán fut az anyagcserével, a
mozgással, kedéllyel, éntudattal stb., éppilyen párhuzamosan fut a világban a Szánkhja
huszonöt kezdete. Amilyen egyidejűleg kering a hét bolygó. Amilyen egyidejű kezdetekről
beszél a Ji king, a Széfer Jecira, vagy az orfikus tízes. (Az ősök nagy csarnoka I., 199.)
Tat tvam aszi

1. Tat tvam aszi annyit jelent, hogy: ez vagy te. AVéda legismertebb, már közhellyé vált
mondata. A legtöbben valamely misztikus azonosságot értenek alatta, s a legutóbbi időkig az
orientalisták is ezt a nézetet vallották. Az advaita, de főként az étad vai tat értekezése után
mindenki láthatja, hogy misztikumról szó sincs. Ez az identitás-élmény, amikor az emberben
az ébredő Átman felismeri, hogy bárhova tekint, önmaga néz vissza önmagára.
165
Az ember individuális Énjének irrealitását mi sem igazolja jobban, mint az, hogy akár így,
akár úgy, de valamivel mindig azonosítja magát. Azonosítania kell magát, mert önálló léte
nincs. Vagy a világgal azonosul, s akkor érzéki, anyagi, egyéni, sokszerűségében atommá vált
lénynek gondolja magát; ebben az állapotban álmosan szendereg, és a bűvölettől álmosan
alszik. Fogságban van, mint Brihadratha király. – Vagy az Átmannal azonosul, s akkor
felismeri, hogy az igazi Én a világlélek szikrája, az Élő Láng (Purusa), amely a világlélekből
kicsap. Az előbbi a helytelen és hamis azonosulás, az utóbbi az igaz és helyes. (Az ősök nagy
Te
1. A te minden valószínűség szerint értelemben rokon a hindu saktival, a szánkhja
prakritijével, vagy akár a héber hagyomány hohmájával, amelyből később Alexandriában
Szófia lett, sőt Pléróma. Mindenesetre ezek a szavak mind ugyanazt a valamit emelik ki: a
megfoghatatlan teremtő princípium mellett a teremtő, szülő, alkotó, tevékeny, aktív jelleget.
Ezért az említett hagyományokban ez a princípium minden esetben női jellegű. Voltak Tao te
king fordítások, amelyek a tet anyával fordították. (Szarepta, 332. o.)
Technika
1. A technika kísérlet arra, hogy az ember áldozat nélkül éljen. A gépet az az ember kedveli,
aki abban a hiszemben van, hogy a földön van otthon. (Patmosz I. 486. o.)
Tehetség
1. Azt már tudjuk, hogy linga nélkül nincsen bháva, vagyis szövet nélkül nincsen tartalom, és
fordítva (41. vers). Miért? Mert amit az imagináció a természetben talál, legyen az ép, vagy
rongált, szőnyegébe szövi. Ezért lehetségesek ragyogó tehetségű gonosztevők és vallásos
tömeggyilkosok, ezért élnek nagy művészek, akik szánalmas erkölcsi jellemek, és vannak
történeti jelentőségű tudósok és államférfiak és papok, akiknek emberi kvalitása nulla. A
természet erőivel végzett mutatványok bármilyen szemfényvesztők legyenek is, semmit sem
jelentenek, legfeljebb a zavart még növelik. Ezért az úgynevezett tehetség emberi mérték nem
lehet. S ezért mondja a Szánkhja, hogy a nagy képességek útja is a tévelygésbe vezethet. Ilyen
módon megszabadulás nincs, s ezt az utat el kell vetni. A tehetség csak jól alkalmazva vezet
világossághoz, rosszul alkalmazva a sötétséget növeli. (Az ősök nagy csarnoka I. 293. o.)
2. Nem az a fontos, amit valamely mértéktelenül megpuffadt képességgel érnek el. Nem az a
fontos, hogy nagy műveket alkossak. Nem az a fontos, hogy a világot meghódítsam. Mindez a
tehetségek, vagyis a démonok dolga, mint az intellektus, a testi ügyesség, a begyakorlás
teljesítményei. Kivételek és jelentéktelenek. A fontos az, amit minden ember egyenlő eséllyel
elér. Tehetségeket nézve, egymástól különböző feltételekkel indulunk. De az üdvöt nézve
egymással tökéletesen egyforma esélyünk van. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 336. o.)
3. Valószínű, hogy az embert a tehetség csak zavarja. A legtöbb esetben brutális kényszer.
Félig az ősök bűne, félig a csillagok tüzes bélyege. Csak egészen ritka esetben felszabadulás,
túlnyomó részben szolgaság, sőt a tehetségben ezért van majdnem mindig valami komikus.
Nevetséges olyan embert látni büszkének és győztesnek, aki büszke valamire, ami nem is az
övé, és győzött valamivel, amihez semmi köze. (Patmosz I. 245. o.)
4. A tehetség a szellem ájultsága. Csak akkor vagyok éber, ha semmi vagyok, mint
Szophoklész írta: csak akkor vagyok valaki, ha nem vagyok senki. (Patmosz I. 246. o.)
166
Templom
1. Ami a templomban történik, az a legközvetlenebbül és a legegyszerűbben úgy fejezhető ki,
hogy itt a kő lebeg. Ez az a hely, ahol a kő fölemelkedik a levegőbe. A lebegő kő azt jelenti,
hogy az anyag legyőzte saját súlyát, és szabaddá lett. Ami pedig szabad, az hasonló az
istenekhez. A templom, a lebegő kövek, a táncoló anyag, a tehetetlenségét legyőző súly, a
szabad szellemmé vált matéria szent helye. A metamorfózisnak ezt a lendületét ma sem
tudjuk másképpen kifejezni, mint a lebegő kő szimbólumával. Valószínű, hogy ezt a
szimbólumot sohasem fogják tudni másképpen kifejezni. És az egész építészet semmi egyéb,
mint ez: templomokat építeni. Szent helyeket alkotni, vagyis a követ a levegőbe emelni.
(Arkhai 157. o.)
Tengerparti séta (meditáció)

1. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy, hogy a legkönnyebb: nem
csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges. (Arkhai 23. o.)
Teória
1. a szakrális abszolút látást hívja az archaikus görög nyelv teóriának.
2. A megszabadulást akkor érem el, ha a valósággal való kapcsolatom intenzívebb és a
megszabadulásnak van olyan foka, amikor az ember az abszolút valóságot eléri. Ez már nem
elmélet, hanem teória, a teória ugyanis Istenlátást jelent. (Szarepta, 230. o.)
3. A teória tényleg nyújt lehetőséget arra, hogy az ember számára vagy alétheia, vagy
pszeudosz legyen. Megnyitó ébresztés, vagy a hazugságok védelmet nyújtó rejtekhelye.
Templom, vagy börtön. Visszaélés minden tanítással lehetséges. De most azt kell vizsgálni,
hogy magában a teóriában és a korban melyek azok az adatok, amelyek ugyan az ébresztés
jegyében keletkeztek, de bizonyos idő múlva éppen az ébresztés elleni védelemmé váltak. A
kérdés a teóriát alkotó szellem valódiságának kérdése. Szellem csak akkor valódi, ha az az
alétheia, a fölfedett igazság jegyében áll. És pszeudosz, ha önmaga világossága elől elrejtőzik.
(Szarepta, 263. o.)
4. Az orfika, mint ahogy azt Orpheusz maga meghatározza „a számok lényegéről és erejéről
és tetteiről szóló teória”. De a teória itt nem elméletet jelent, hanem valóságlátást. Később a
theoreint csak Plótinosz használja ugyanebben az értelemben. Imagináció – életképzelet –
lényeglátás. (Az ősök nagy csarnoka III. 262. o.)
5.
Tér
1. →hely
A tér univerzális, egzakt és időtől független. A hely individuális, megismételhetetlen és az
időben változik. A tér univerzális, ami azt jelenti, hogy semmiféle egyéni jellege nincs.
Egzakt azért, mert határa nem változtatható. Időtől független, vagyis az Eukleidész által
szerkesztett háromszög ma ugyanaz, mint kétezerötszáz évvel ezelőtt volt. A hely viszont
individuális, ezért kell, hogy minden helynek neve legyen, ország, város, ha egyéb nem, utca,
házszám. Ebből a helyből több nincs. És az időben változik, ha senki meg nem érinti, akkor is.
(Arkhai 54. o.)
2. A tér ma nem zárt, egységes, határolt és teljes forma, hanem éppen ellenkezőleg, egy
dinamikus erővonalakkal pattanásig feszült határeset. A testet körülhatároló felület nem
nyugalom, amelyben a test pihen, hanem az a terület, ahol végtelen és megmérhetetlen erők
összecsapnak. (Művészeti írások I. 102. o.)
167
Teremtés
1. Vonalat sohasem látunk, csak alakot a síkban vagy a térben, hangot sohasem hallunk, csak
hangképeket, lénnyel sohasem találkozunk, csak állattal vagy madárral vagy emberrel.
Mindezek ideiglenes formulák. Ezekből kell megteremtenünk a végleges formát: saját
képünkre a világot.
(Arkhai,244. o,/
2. … a Létezőben feltámadt a kívánság – sok akarok lenni. Ez a teremtés kezdete. Ez a
varázslat kezdete. Ez a májá kezdete. A minőségtelen abszolút lélek önmagát minősítette, és
ez a minőség: a lét. Így lett Átmanból Brahman. De a minőség sokszerűség: így lett
Brahmanból a világ teremtője: Pradzsápati. Így lett a létfölöttiből lét, így lett az egy
szubjektumból az objektumok sokasága, így lett a valóságból varázslat. Az egész pedig nem
egyéb, mint az Átman önbűvölete. Ami látható, csak a lélekben látható, mert a világ a
lélekben válik láthatóvá. Nincs más, csak az, aki lát, mert a látvány is önmaga. Az Átman
önmagát varázslatban nézi, ez a nézés látás, ez a látás ismerés, ez az ismerés – tudás – tudás
pedig nem egyéb, mint a lélek önlátó, önismerő ébersége. A Véda nem egyéb, mint
Lélekéberség. (Az ősök nagy csarnoka I., 108.)
3. Valamennyi hagyomány között a megegyezés, hogy minden esetben nem aktív teremtésről,
hanem aktív teremtőerők kisugárzásáról (aciluth) van szó. Én Szof, a Kezdettelen,
Orpheusznál a Káosz, sehol sem közvetlen alkotó, annál kevésbé, mert nem megnyilatkozott
valóság. A Káosz nem teremt, csak a belőle kisugárzott számok, hangok hozzák létre azokat
az erőket, amelyek a világot megformálják és megcsinálják. (Az ősök nagy csarnoka I., 205.)
4. A teremtés egyszeri erőmegnyilatkozás, a kitörő világhatalmak egyszer s mindenkori
rendezése. A teremtés egy és befejezett. A világ azonban nemcsak kész, hanem ebben a
befejezett voltában minden pillanatban újjászületek. A világ másik fele a megújulás erőinek
szüntelen megnyilatkozása. Teremtés és megújulás, ami kettő és ami egy. Mindenesetre
különös, hogy amit Hérakleitosz a világról mond, az a maszkulin és a feminin erőknek e
kettősségével, vagyis egységével, mennyire egyezik. A világ állandóan ugyanaz és minden
pillanatban más. A tűz mértékre fellobban és mértékre kialszik. Fennáll, és kezdettől fogva
azonos az, ami örök változásban ég. A világot meg kell teremteni, és a világnak szüntelenül
meg kell újulni. (Patmosz I. 310. o.)
5. A Széfer Jecírá megértésének megkönnyítésére a héberek – valószínűleg később, az
alexandriai, differenciáltabb gondolkodás nyomán – a világ létrejöttének (és az ember
megalkotásának) négy mozzanatát különböztették meg. Ez a négy mozzanat: az acílút, a
beríjá, a jecírá és az aszíjá.
Ami az acílút körébe tartozik, az emanáció, vagyis a kisugárzás. A fundamentális léttényezők
egymás közös áthatása következtében valamely változás indul meg, és ez a legelső
stádiumban nem manifeszt, nem ölt sem alakot, sem anyagot. Ez a nem manifeszt világ a
gondolatok (eszmék) világa. Platón például világát acílút-világnak építette fel. A héber
hagyomány azt mondja, hogy ennek a világnak jellegzetes termékei a törzsszámok egytől
tízig.
A második mozzanat a tulajdonképpeni teremtés, a beríjá. A Tóra ezekkel a szavakkal
kezdődik: bara Elóhim – vagyis a beríjá szót használja. Ez az acílútban elgondoltak
testetöltése.
A harmadik mozzanat a jecírá, ami elrendezést, megformálást, arány-megállapítást,
megkomponálást jelent. A könyv címének értelmében e mű a jecírá világát tárja fel, azt a kört,
amelyben a dolgok „szám, súly és mérték” szerint rendeződnek el. Ilyen jecírá-tevékenység az
ember világában elsősorban a művészet, a zene, a festészet, az építészet, a költészet, de ilyen
a gondolkozás, a matematika és a geometria is.
168
Az alkotás negyedik mozzanata az aszíjá, amely a kézzel való elkészítése, az alkotás
tevékeny, mesterségbeli része. Az emanáció, a megalkotás, az elrendezés és az elkészítés az a
négy stádium, amelyen a világ dolgai átesnek, amíg számunkra adott valóságokká lesznek.
6.
Teremtő
1. Böhme a Genezishez írt kommentárjában a Teremtő két ösztönzéséről ír. A két ösztönzés a
„kőkemény akarat” és a „szabad öröm”.
2. A létezés az emberben akkor tört meg, amikor a katasztrófában az ember a teremtésben
kapott helyét elvesztette és a sötétség világába zuhant. A teremtésben az embernek kijelölt
helye, a természet (teremtett világ) ura (mikrotheosz – kis Isten) volt. Az ember azonban
(szabadságát félreértelmezve) ezzel nem elégedett meg. A Teremtõtõl megkívánta azt az
egyedül a teremtõi hatalom számára lehetséges feladatot, hogy a sötét mélységek világát a
fény világával összevesse, és a kettõt egybejátszva mágiával teremtést (Wunderwelt) hozzon
létre. Más szóval és röviden: Isten akart lenni. Azok az erõk azonban, amelyekkel csak az
isteni hatalom bírt, nem engedelmeskedtek, de nem is engedelmeskedhettek neki, mert az
ember magában nem volt képes a sötétség emésztõ szenvedélyeivel szemben önmagában
szüntelenül a sugárzó szeretet fényes melegét fölkelteni és ébren tartani. (Mágia szútra)
Termékenység
1. Azt hiszed, az ember csak akkor termékeny, ha azt, amit gondol, az emberekre átviszi? Az
istenek megengedték nekem, hogy termékeny legyek, amikor fát vágok és a kertet
gyomlálom, vagy vizet húzok. Sőt akkor is, amikor a hajnali fényben a kútnál friss vízzel
mosdom, amikor a lépcsőn ülök, és lenézek a síkságra, sőt, amikor alszom. Mi a
termékenység? Forrásnak lenni. Mindig többnek lenni. Nem tudok lehajolni az úton egy követ
felvenni, hogy ne érezzem magamban azt a csendes lüktetést, amit a szántóföld érez, amikor a
magot benne elvetik. (A magyar Hüperion I., 102. o.)
Természet
1. Természet, amely mindig befejezett forma és mindig él.
2. A természet a megszabadulásért van. (Az ősök nagy csarnoka I., 265. o.)
3. A természet meg nem nyilatkozott lényében nyugszik (avjakta). Miért lép ki, és miért
nyilatkozik meg? Hogy egyetlen Purusát megszabadítson. Megnyilatkozik a Purusa
érdekében, mintha a sajátja lenne. A világ teljes egészében a buddhitól a bhávákig a Purusáért
nyilatkozott meg. A természet a megszabadulásért van – kaivalja-artham pravrittéh. (Az ősök
4. A természet nem tesz ugrást, de a természet folyamatosan sem mozog. A természet
aritmológiai mozdulatokat tesz, és ezek a mozdulatok leginkább a tánchoz hasonlítanak. A
tánc ugrás is, folyamatos is, mert ritmikus és geometrikus egy időben. Semmi nem
táncszerűbb, mint az a mozdulat, ahogy a rügy kibontakozik, a levél, vagy a virág kihajt.
Semmi nem táncszerűbb, mint az ásványok kristályképződésének mozdulata. Az óceán
hullámainak tánca. A napsugár tánca a víz fodrain. A tánc fegyelme és morálja. Ez benne a
rend és a szabály és a kanón. (Az ősök nagy csarnoka III. 271. o.)
169
Testiesedés
1. Az eltestiesedés férfiaknál a negyvenedik életév körül indul meg, nőknél öt-hat évvel
előbb, olyan mértékben, amilyenben az ember szellemi erőit feladja, és előtérbe az anyagiakat
helyezi. Fiziognómusok azt állítják, hogy a hízás negyven körül a szellemi korrupció jele, az
ilyen ember az arabok szerint hulullá lesz, vagyis spirituális feladatait nem tudja többé
teljesíteni, elföldesedik, s ezért azokat elvégezni sokszor súlyosabb körülmények között a
földre vissza kell térnie. (Arkhai 161. o.)
Tetraktüsz
1. A négyes szám (tetraktüsz) az entelekheia, a lélek négyszeres teljesülése. Ez a négy: a
nousz, az episztémé, a doxa és az aiszthészisz (értelem, ismeret, tanítás, tapasztalat). (Az ősök
2. A két-két gyújtópont, vagyis négy. A középpont és a két szár hármassága, vagyis három. A
két keresztbe tett szár, vagyis kettő. A kereszt képe, vagyis: egy. Egy -– kettő – három – négy,
az első négy szám, és ennek összege tíz. A tetraktüsz. (Arkhai 194. o.)
Tett
1. Minden tett olyan nyom és bélyeg, amely letörölhetetlen, s amelyet a tett elkövetése
pillanatától a világ arca megőriz a dolgok örökkévalóságáig.
2. A tett ősképe és ősértelme Prométheusz tevékenysége, aki a tüzet az égből lehozta. Minden
tevékenység legalább kicsiny szikrát hoz le az égi tűzből.
3. Az anyagi természetben a tettel kell kezdeni. A tett fejleszti ki a jóakaratot, a jó ismeretét és
a jó tudását. Soha senki sem gondolta el előbb a kosarat és a gőzgépet és az igazságot. Először
megalkotta és megteremtette és megtalálta. És miután megalkotta és megtalálta, ismerte fel
annak jelentőségét, amit tett.
4. Sohasem merő életfenntartás, hanem mindig és minden esetben és kivétel nélkül
mindenkinél több. Az emberi tevékenységet nem a létért való küzdelemben a hasznos
célszerűség jellemzi, hanem az értelem. Értelem pedig annyi, hogy az ember tevékenységében
valamely egyetemlegesen emberi rendet követ, amely rend itt nincs, hanem megvalósításra
vár. (Patmosz I. 303.o.)
Thaumadzein
1. A gondolkozás sohasem tartozott sem az ártatlan, sem az ártalmatlan foglalkozások közé.
Minden esetben azzal a megrendüléssel kezdődik, amelyet Platón az örök filozófia első
lépésének nevez. Thaumadzein, szól, és régebben azt hitték, hogy ez egyszerű csodát jelent.
Nem. Borzongásról van szó. Megrázkódtatásról. Éspedig bármi más legyen a felszínen,
tulajdonképpen minden esetben csak egyetlenegy dolog rendít meg, amikor elfog a májá-
reszketés, hogy ebben a nagy világban semmi sem az, aminek lenni látszik. Minden
alkalommal reszketni kezdek, amikor felmerül a gyanúm, hogy mindaz, ami körülvesz:
varázslat, éspedig nem félrevezetésből, nem idegen befolyás alatt, hanem a magam alvajáró
énjének varázslata, valójában azonban üres, álomkép, nem létező.
Éppen ezért nincs ártatlan és ártalmatlan gondolkozás. Nincs és nem is volt soha más, mint
érdekeltség. Bármit mondok és teszek és gondolok, nem közömbös, hanem közvetlenül
személyemben érint. A gondolkozás megrendüléssel kezdődik, és borzongások sorozata,
amely nem lehet gondtalan. A világ roppant jel, és e jellel szemben önmagát mindenkinek le
170
kell lepleznie. Meg kell nyilatkoznia: igen, vagy nem. Színt kell vallania: igen, vagy nem. Fel
kell ébrednie: igen, vagy nem. A világ májá, varázslat. De akkor mi az, ami nem varázslat?
Mi az, ami van? Mi a létező? Mi a valóság? (Arkhai 174. o.)
Tingálás
1. Az alkímia az emberi létezés ezen alaptevékenységét tingálásnak nevezi. A tingálás a
tinktúrából származik. Tinktúra a merő ideális és merő reális lét között a középen álló élő
vízió. Háromféle tinktúra van: égi, földi és infernális. Amilyen tinktúrát az ember
életképzeletébe fogad, olyan lényt fogan és abban az alakban (lényben) szüli magát nem az
életre, hanem az üdvre. Tingálni tehát annyit jelent (Böhme alapján és Baader szerint), mint
valamely lényben elrejtett tinktúra életének megnyitásával, azt más egzisztenciába átvezetni.
Annyit jelent tehát, hogy életképzeletem megvalósító (megtestesítő) hatalmán keresztül
valamely látomás alakjaira magamat átvalósítani. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 365. o.)
2.
Tömeg
1. Nagy államkoncepcióink és filozófusaink államelméletei egymástól mindössze a
barátságosság fokozataiban térnek el. A feladat mindenütt ugyanaz. Előzetes
szabadságeszmékkel az embert örömtől ragyogó fegyenccé kondicionálni. Nem tudatosan. Ha
így lenne, fel kellene tételezni, hogy a szabadságeszmék teoretikusainak a
szabadságeszmékről derengő fogalmuk volt. Ez a feltevés Európának meg nem engedett
túlértékeléséhez vezetne. Semmi sem biztosabb, mint hogy ezerötszáz évre visszamenőleg,
alig egynéhány outsidertől eltekintve ezt nálunk senki se tudta. A tömeg, a jellegzetes
börtönfogalom, ezért vált lehetségessé. Az a tömegfogalom, amely kivétel nélkül mindenkire
érvényes szabadságot a törvény teljes szigorával kötelezővé teszi. Barátságos börtön,
összkomfortos lakással, hideg-meleg folyóvízzel, központi fűtéssel, rádióval, televízióval,
villannyal, gázzal, antik bútorokkal, festményekkel, kínai porcelánnal, perzsaszőnyegekkel és
a szabadságról szóló könyvtárral. (Szarepta, 152. o.)
2. A tömegben a szocialitás meglazul, később teljesen felbomlik. A tömeg nem szociális
egység, hanem valódi társadalomból kiválasztott excrementumszerű valami. Végső állapota a
csőcselék. Hierarchiája nincs, kaszttalan és osztálytalan, amit a hindu hagyomány avarnának
nevez. A mechanizált kollektívum kisérőjelensége a biológiai, morális, értelmi, esztétikai
színvonalcsökkenés. Az élettevékenység civilizációs nívója leszáll. Az ember azonban nem
állati színvonalra süllyed, hanem a démon sajátságos fajtája lesz, bosszúval és méreggel,
irigységgel és vérengző, rabló és kapzsi ösztönökkel. (Patmosz I. 468. o.)
Történet
1. Mert a történet nem egyéb, mint a szó legszorosabb értelmében vett apokalipszis, vagyis
reveláció, vagyis a Megváltás létezésének (emberének) megnyilatkozása. Ez viszont nem
egyéb, mint az ember életképzeletében levő primordiális őskép kibontakozása és
megvalósulása. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 308. o.)
2. Az emberi történet a valódihoz képest nemlétezés. Bűnlajstrom, a normálistól való eltérés.
3. Nincs alku. A hírnév, a vagyon, a hatalom, a történetben való siker és érvényesülés
régebben és kivételesen még nem tette lehetetlenné az örök emlékezetben való dicsőséget. A
kettő ma már egymást teljesen kizárja, mert a hírnév nem a magasabb életérték
171
következménye, hanem az értékektől teljesen független tervszerű tevékenység eredménye,
már nem is hír, csupán karrier. Ilyen kivétel ma nincs tíz. Három ezek közül: Gandhi, Albert
Schweitzer, Saint-Exupéry. (Patmosz I. 269. o.)
4. A regény most a történetet hosszában kettévágta. Ettől a perctől fogva két történetünk volt,
egy úgynevezett reális (kollektív, állami, nagyinkvizítori) és egy személyes (hamleti,
szélmalomtörténet). Az egyik, amit történelemnek hívnak és az iskolában tanítják, a másik
ettől tökéletesen függetlenül, a regény. Mint ahogy ettől a perctől kezdve két eszkatológiánk
van, két morálunk, két időnk, két valóságunk, amely egymást nemcsak hogy nem fedte,
hanem az egyik a másikat árulással vádolta. Ettől a perctől kezdve annak, ami történt, nem
egy értelme volt, hanem kettő. (Arkhai 288. o.)
5. Mert a történet nem egyéb, mint az önmegváltoztatás lehetőségeinek megnyilatkozása, ahol
a változást nem a kényszer, hanem a szabadság törvénye, s így nem a sors, hanem a fejlődés
irányítja. A történet a regényben természetesen nem az embertől független folyamat, hanem
éppen üdvtörténet, amit az ember személyesen visz előre, vagy tart vissza. A történetben
embertől független, úgynevezett külső és objektív esemény éppen úgy nincs, mint nincsen
történettelen ember. (Arkhai 311. o.)
6. A történet a fájdalmakra való emlékezés. (Művészeti írások I. 121. o.)
7.
Transzmutáció
1. A transzmutáció tulajdonképpen nem egyéb, mint az átminősülés. E műveletet Pál apostol
metanoiának hívja. Metanoia visszafordulást (megfordulást) jelent. A Kettő egyesülni akarva
visszafordul, s eléri a Hármat, amelyben az Egység megvalósul.
Az inqualieren (közös áthatás, átminősülés, transmutatio, metanoia, metamorphoszisz,
transfiguratio) a létezés alapművelete. Ez a fogalom az alkimista kutatás centrumában áll:
hogyan tudom magamat átminősíteni (a világot transzmutálni)? (Tabula smaragdina, Mágia
szútra, 89. o.)
Trigúna
1. Az archaikus fekete-vörös-fehér hármasságának megfejtése nem különösebben nehéz. Ez a
vázákat készítő népek szellemiségéből érthető. A fekete a földalatti, a kaotikus tartály, a
természet nem kész, de annál teltebb és sűrűbb energiakészlete, amelyből a dolgok kilépnek,
hogy alakot öltsenek. A fekete, mondanák a görögök, az apeiron, a megformált világot
megelőző kavargás. A vörös itt is az élet színe, mint egyebütt. A fehér pedig éppen olyan
magasságban áll a vörös fölött, mint amilyen mélyen alatta áll a fekete. Júdeában azt
mondták, hogy ez a három anya, az alef, a mem és a sin. Indiában a tamasz, a radzsasz és a
szattva. Az egyiptomi eredetű alchímiában a sal, a sulphur és a merkur. Mindenképpen az a
három lépcső, amelyet az életnek meg kell tennie. (Patmosz I. 181. o.)
Trinitárius gondolkozás
1. Ezúttal a trinitárius gondolkozás témája ismét felmerül, mert a fundamentum és rajta a két
gyújtópont együttvéve három. Amíg az ember a kapcsolatokat háromra nem egészíti ki,
azoknak valóságuk nincs. Ilyen valótlan kapcsolatok a többi között: a racionális-irracionális,
az akció-reakció, a szubjektum-objektum. Mindegyik abba a tévedésbe esik, hogy a
gyújtópontszerű ellentétek magukban megállhatnak. Valójában alaptalanok. Miért? Mert
ténylegesen nincs alapjuk, vagyis fundamentum nélkül vannak. Ha pedig valaki, mint Hegel,
a thesis-antithesis feszültségét a synthesis-ben feloldja, vagyis fölfelé oldja, nem gondol arra,
hogy a synthesis a thesis-nél és az antithesis-nél tulajdonképpen nem későbbi, hanem előbbi,
172
mert a fundamentum az épületnél mindig előbb van. A teória és a praxis feszültsége a szó
fundamentumán áll; a szubjektum és az objektum feszültsége az imagináció fundamentumán.
(Arkhai 187. o.)
2. Az alapot azonban meg kell találni. Gründen ist Mitte gewinnen, mondja Baader:
megalapozni annyi, mint a középpontot megtalálni. Gründen ist auf einmal nehmen, als Eines
fassen: megalapozni annyit jelent, mint egységben látni és egységbe fogni. A trinitárius
gondolkozás centrum-praesentia: a középpont jelenléte. Megalapozott. Ennek jelképe a
kereszt. A kereszt két szára a kettő, a centrum a három; illetve a centrum az Egy, a kettő és a
három a függőleges és a vízszintes szár. A láthatatlan fundamentumon álló kettős feszültség
jelképe a három: a kereszt. (Arkhai 188. o.)
Történet
1. Az extrém lucid ember, az európai újkor embere, vagyis a depravált lovag, a kalandor
jellemvonása a hallatlan intelligencia, amely tulajdonképpen vak. Lucidité aveugle. Ezt az
embert nem kell keresni. A görög héroszoktól és költőktől és filozófusoktól kezdve az európai
történet első vonalában ez az ember áll. Sokan kifejtették, hogy a történet kizárólag és csakis a
bölcs hiányának következménye. Ahol bölcsesség van, ott nincs dráma, nincs bukás, nincs
összeütközés, nincs küzdelem, nincs történet, mert a bölcsesség értelme a tévedést, a zavart, a
félreértést, a homályt, az indulatot oldja. Az igazi tudásnak tevékenységre nincs szüksége.
Ezért az aranykor, szemben a sötét korszakkal, eseménytelen és történettelen. (Patmosz I. 158.
o.)
2. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy a történetnek igenis van létjogosultsága. Annak
ellenére, hogy a szcientifizmus helyesli és a Nagyinkvizítor védelmébe veszi. A fő- és
államtörténet a személyes történettel együtt él, bizonyos súrlódási felületekkel,
konfliktusokkal, viszont állandó kiegyenlítődéssel, sohasem extrém antagonizmussal. (Arkhai
282. o.)
Transzcendencia
1. Hogyan lehetséges, hogy itt van és mégis az örökben? Úgy, hogy itt csak akkor lehet, ha az
örökben van. Vagyis csak akkor van és csak akkor az, ami, és csak akkor válik azzá, ami, és
csak akkor él, ha a létbe nyúlik. Valami akkor éri el létének teljességét, amikor önmagán
túlemelkedik. Maradéktalanul csak akkor az, ami, ha teljesen önmaga. Ez a transzcendencia.
Transzfinit
1. A világ sem nem véges, sem nem végtelen, hanem transzfinit, más szóval, mindig vannak
véges határok, amelyeket állandóan átlépnek, és a határokat kitágítják. A végesen túlhalad
anélkül, hogy a végtelent elérné. Nincs többé értelme racionális vagy irracionális ellentétről
beszélni, hiszen ez ítélet csupán, amely a valóságot meg sem érinti, és idejét múlta logikai
formula. A transzracionális aktus a gondolatot az észnek eddigi határain túl tudja feszíteni
anélkül, hogy az esztelen vagy irracionális legyen. (Szarepta, 361. o.)
Transzparens egzisztencia →abszolút orientáció
173
Transzszubsztanciáció
1. Azon az egyetlen lépésen kívül, amit az ember születésétől haláláig meg tud tenni, és ami
nem egyéb, mint a nyers élet (materia prima) megérlelése, semmi egyébnek nincsen sem
értelme, sem értéke. Mindenki tudja. A lépés nem mérhető sem fényévekben, sem
infinitezimálisan, mert nem távolság, hanem átalakulás, de nem transzfiguráció, hanem
transzszubsztanciáció (átlényegülés). Külső jele nincs. Nem eredmény, nem cél, nem siker,
nem győztesnek lenni, nem boldognak, nem bölcsnek. Az, ami az ember életében történt,
mégsem tanúk nélkül zajlik le. Fóruma van, egyetlen lény, de az elég. (Patmosz II. 29.)
Triguna →purusa
1. Három anya van. A létező a hármas számon nyugszik, és ez a szám a világ
szubsztanciájának bázisa (Plótinosz). A három anya egymással a közös áthatás viszonyában
áll. Nincsen boldogság szenvedés és homály nélkül, nincs szenvedély boldogság és homály
nélkül. Nincsen radzsasz szattva és tamasz, szattva radzsasz és tamasz nélkül. Nincs Alef
Mem és Sin nélkül. Mert nincsen Kettő Egy és Három, Három Egy és Kettő nélkül. (Az ősök
Tudás
1. A →tanulás és tudás legmagasabb foka a szentkönyvekben való részesedés. Ez a táplálék
bizonyos tekintetben az ember földi életében az egyetlen lényeges és létfenntartó táplálék.
2. A héber hagyomány a tudásnak két módját tanítja: az egyik a tapasztalati ismeret, a Binah,
a másik a centrális bölcsesség, a Hohma. A két mód megfelel a görögöknél a logosz
gnószeosznak és a logosz szophiasznak. A megkülönböztetést a hinduknál is (vidvan-vidjá), a
tibetieknél is (rtogszpa-rtogpasz), de egyebütt (még a toltékoknál is) ellenőrizni lehet.
Platónnál ez az episztémé és a doxa. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 292. o.)
3. Tudásnak hívjuk az örvényben levő szédület hitelességét. Én pedig, szól a Heurékában,
megadom magam a szakrális szédületnek. A relativitások özönében az irrelatív Egy. Hiába
tapadok objektumhoz, és hiába tekintem a külsőt mértéknek, egyre jobban feloszlik, és e
folyamat fel nem tartóztatható. De hiába ragaszkodom a belsőhöz, feloldódik, és e folyamat
megállíthatatlan. Sem ez, sem az, és mind a kettő. A közép és a mérték. (Szarepta, 140. o.)
4. A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt mondják, hogy a
tudás hatalom.
Indiában „a tudás megszabadulás” (dnyána-móksa), vagy a kereszténységben a szó:
„ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít benneteket”, azért hangzott el, hogy az
emberrel közöljenek valamit, ami személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból
ítélve a lehető legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági
jutalmat, nem erény, vagy dicsőség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak, sem a morálnak.
Tudásra az embernek – és minden embernek – szüksége van, hogy sorsvonalait világosan
lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem,
életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson
meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a
szabadságot.
5. Tudást csak olyan mértékben szerezhetünk, amilyen mértékben sikerült megtisztulni. Ez
biztos. Emberi tisztultság nélkül valódi tudás nincs. Legfeljebb tudomány. (Művészeti írások
I. 25. o.)
174
6. Mindez azért fontos, mert senki sem tudhat többet, mint aminek előfeltétele ő saját maga.
Más szóval, tudásban mindenki csupán lényének érettsége arányában részesülhet. Még
egyszer és teljes hangsúllyal: ki van zárva, hogy akár fejletlen, akár szemfényvesztő döntő
tudás részese lehet. Végül ismételten, komoly és megbízható tudást csak az szerezhet, akinek
lényében a feltétel erre megvan. Hogy valaki ötletből, véletlenül, megalapozottság nélkül,
csak úgy elmésségből, akár szorgalomból, akár tanulásból valami komolyat mondjon, az
lehetetlen. Tudás és egzisztenciális tisztultság arányos. Ez alól kivétel nincs. Aki emberileg
alacsonyrendű, annak műve is az, esztétikai jellegétől függetlenül. Nem mutatványról, hanem
az emberi lény megnyilvánulásáról van szó. (Művészeti írások I. 54. o.)
7. Egyébként a tudás szó csaknem rossz. Nem fix bázisról van szó, hanem érzékenységről és
éberségről. Univerzális orientáció. Az univerzális orientáció a transzparens egzisztencia
feltétele, mert a világ egésze csak az átvilágított emberi lény számára nyílik meg. E törvény
alól kivétel nincs. Valódi éberségben csak átvilágított ember, átvilágítottságban csak valódi
éberség részesülhet. (Művészeti írások I. 73. o.)
8. Tudás csak az egészre vonatkozhatik. Amit a tudomány művel, az csak ismeret, mert
mindig részlet, amit a vallás, mindig csak érzület, mert mindig magatartás, amit a filozófia,
csak megértés, mert mindig szemlélet. Egyedül a költő tudja a dolgokat maradéktanul és
teljesen, tisztán és reálisan, mert tudni nem más, mint a dolgokat ott látni, ahol vannak, és
úgy, ahogy vannak. Tudás és alétheia összefügg: leplezetlenül látok. Mire vonatkozik a tudás?
A látható láthatatlanjára, vagyis a láthatatlan láthatójára és a kettőre együtt. Vonatkozik arra,
ami van és ahogy van, ahogy valami megvalósul és teljesül, ahogy átmegy, más szóval, ahogy
valami megmarad azzá, ami lesz, és annak, ami marad. (Művészeti írások II. 321. o.)
9. Tudás nem arra vonatkozik, ami mögött van és alatt és belül: erre az ismeret, az érzület és a
megértés vonatkozik, és amint kitűnt, ez mind a rejtőzöttségből fakadt, mert csak a
rejtőzöttség lát valamit mögött, alatt és belül. Tudás a kinyílt világra vonatkozik. A tökéletes
tudás: kozmosz az alétheiában. Tudni annyi, mint a világot a valóságban látni. Amikor
valamit tudok, a tudás nem bennem van, hanem ugyanúgy én vagyok a tudásban, vagyis
abban, amit tudok. (Művészeti írások II. 322. o.)
Tudat
1. A tudat a teremtés másodlagos és kísérő jelensége és szerepe az, hogy a lény saját
mértékére saját skáláin, az élet magasabb lehetőségeit kibontsa. Mi a skála? Nem egyéb, mint
a teremtő aktus lemérésére nyújtott lehetőség. A skálák fokain mozog és nő, játszik és teremt
a lény, – mozgatja és növeli, játssza és teremti önmagát. Mert a →mű maga a lény – a lény
teljes világával együtt.
(Arkhai,213. o.)
Tudatosság
1. Amelin nem tudta hogy hintázik, csak ment és ment.
2.
3.
4.
Tudomány
1. Régen meg kellett volna tenni, hogy a tudományról az ideológiákkal inficiált
szcientifizmust levagdalják, e műtét bármily kínos legyen is. Az operációnak több esetben
nem is kutatók között, inkább a kutatókban kell megtörténni, és a mértéknek mindig annak
175
kell lennie, mi az, amit a félelemtelen igazságszenvedély, az ajam agnih, a fénytávlatú értelem
lát, és mi az, ami bornírt történeti képlet, lehet, önkéntelen következménye. A tudomány
értelmi aktus, amely nemzetiség, vallás, kaszt, történet fölött áll, és a történetet irányítja. A
szcientifizmus válságtermék, mert nemzetiségi, vallási, kaszti erőviszonyok feszültségéből
keletkezett. A tudomány létkérdéseket old meg, a szcientifizmus mindössze történeti
helyzeteket dokumentál.
(Szarepta, 42. o.)
2. Tudomány a legmagasabb értékjelző. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút
tekintély. Tudomány nélkül nincs sem fasizmus, sem nemzeti szocializmus, sem fajelmélet,
sem kommunizmus, nincs gázháború és baktériumháború, nincs légi háború és gépesített
háború; tudomány nélkül nincs őserdők kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra
gyilkolása, tudomány nélkül nincs sem Cseka, sem Gestapo, sem Auschwitz, sem gulág, nincs
Katin, Hiroshima, Korea, Magyarország, Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a
tudomány akaratlan következménye lenne, hanem mintha ezekben a hajmeresztő tényekben a
tudomány életgyűlölete lényegében nyilatkozott volna meg. A huszadik század második
felében az ember szüntelen rettegésben él nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet
bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az
esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja, és életét
olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége,
súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs.
E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két
esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs.
Végeredményben úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemű; a tudomány
célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus, és ez nem egyes (természettudományi, vagy
technikai) diszciplínák tulajdonsága, hanem ez a vonás a tudományt mint tudományt minden
alakjában principiálisan jellemzi. (Patmosz I. 87. o.)
3. A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak,
mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány
teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával,
hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával,
kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma itt a földön feldúltan és
megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és
nemzetiségeiben egymásra uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben, és már nem is
leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen
mélységű örvényben készült elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta;
rendet ígért és amit nyújtott, hazugság volt, erőszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint
fényt hozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az előbbinél nagyobb.
A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik:
l. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az erő nem az igazságé, hanem egy
magasrendű organizáltságé;
2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi hűség jellemzi, holott személytelenül
indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus;
3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal
világhatalmi rendszereknek bázist nyújt.
(Patmosz I. 91.o.)
4. Mialatt a német fasizmus eszmevilágát és politikai hatalmát a második világháborúban

legyőzték, a fasizmust megteremtő német létorganizáció az egész földön elterjedt. A
létorganizációt tudománynak nevezik, és minden valószínűség szerint a német reformációnak
valódi arculata és kiteljesedése. Ami ebben a pillanatban a földön történik, iparban, vagy
politikában, társadalomban, vagy gazdaságban, művészetben, vagy gondolkozásban, az a
176
szcientifizmus, és a létezés minden mozzanatára kiterjedő szcientifizálódás jegyében áll. A
fasizmus ennek a tudományos létorganizációnak éppen úgy egyik alakja, mint a szocializmus,
vagy a kommunizmus; a bankok és a vezérkarok és az egyetemek és a klinikák ugyanebben a
jegyben állanak. A tudomány létorganizációjának megteremtésével a németség eddig
elképzelhetetlen arányú világhatalom birtokába jutott, amely mint külső politikai vállalkozás
ugyan megbukott, de mint létszervező hatalom a föld minden népének életét autonóm módon
korlátlanul irányítja. (Patmosz I. 94. o.)
5. A tudomány pozitivista alakjában egyáltalában nem tudomány, hanem a kor és a
társadalom által determinált szociális-történeti termék, amely nem az igazságot kutatja, hanem
a pillanatnyi életrendet igazolja. (Patmosz I. 350. o.)
6. A tudomány, mondja Guénon, a tudatosság szabálytalan alkalmazása. A tizedik múzsa
szerint a tudomány megbízhatatlan. Mert a leginkább szavahihető állítás, amely mellett a
gondolkozó személyes komolysága áll. (Művészeti írások I. 34. o.)
7. A költészet hiányában fellépő megértést nevezzük tudományos
értelemnek. - George (Művészeti írások II. 201. o.)
8. A tudománynak a valláshoz fűződő erős és szoros vonatkozása sohasem volt titok. Az sem
maradt rejtve, hogy a tudományban állandóan élt a rivalizálás gondolata, és köztudomású,
miként kísérelte meg önmagát vallás-szurrogátummá tenni. A tudós és a pap közös emberi
magatartás, a démonikus hatalmi ösztönnek egy és ugyanazon megjelenése. A cél is egy:
olyan kategorikus törvényrendszert építeni, amely az uralmat az egész világ fölött
végérvényesen biztosítja. Ami ezt a szándékot elfedi, az csak leplező ideológia. (A
Tulajdon
1. Mondjuk úgy, hogy a tulajdon kérdése gyökeresen csak úgy oldható meg, ha az ember arról
tudatosan lemond. Semmiféle más mód erre nincs. Mert ha sapkámat elveszik, és ismeretlen
tájra viszik, annak ellenére, hogy más hordja, az enyém marad. Ez a tulajdon sajátsága, hogy
mindaddig személyes tulajdon marad, amíg az ember az ahhoz való viszonylatot saját
belátásából nem bontja fel.
A tulajdon köre szűkíthető. Ha a tulajdon köre kisebb, mint az ember életigényének köre, ez a
szegénység. Akinek életbiztonsága nincs megalapozva, az tulajdonra szorul. Ezért Guénon a
tulajdont intervenciónak, fensőbb beavatkozásnak nevezi, amely az embert külső dolgokkal
támogatja, és saját életéhez segíti. Tudjuk, hogy mindnyájan tulajdonra vagyunk utalva.
Tulajdon tehát az a tárgyi alap, amelyre személyes életbiztonságunk érdekében feltétlenül
szükségünk van. Személyes életbiztonságunk pedig, mint a köztudomású, fölöttébb labilis. A
tulajdon védelem, és aki tulajdonomat elveszi, védelmemtől foszt meg. (Patmosz II. 139.)
2. A tulajdon az objektummal való viszony. A tulajdon a dolgokkal való jó viszony, és ha így
van, akkor segítség, ha a tulajdon rossz viszony, akkor démoni. Ha a dolog személyesen
valakihez tartozik, aki a dologért felelős és aki a dolgot hatalmában tartja azzal, hogy
magához köti, vagyis szabadon és örömmel arról lemond és átengedi, akkor a dolog szolgál és
jó és magas és segítség és öröm. Ha a dolog az embertől függetlenné lesz, ha érte senki sem
felelős, senki fölötte nem uralkodik, de féltékeny rá és őrzi és elrejti és magának tartja meg,
ezáltal a dolognak önmaga fölött meg nem engedett hatalmat ad, s akkor a dolog az ember
fölött démoni uralomhoz jut.
Köztulajdonról beszélni ostobaság. Ami nem személyes tulajdon, az gazdátlan, a gazdátlan,
emberi személy által nem lekötött dolog pedig démoni. A dolognak olyan valaminek kell
lenni, amivel az egyik ember a másikon segít, mint Janaka király, aki házakat épített, hogy az
utazók nála aludjanak és az övéből egyenek. - Gyertek és egyetek. (Patmosz I. 205. o.)
3. A dolog feltétlenül valakié, éspedig azé, aki azt odaadja. Ez a tulajdon fogalma. A helyes
tulajdon-gondolat nem az igazságos elosztáson, hanem a természet bőségéből következő
177
nagylelkűségen nyugszik. Az ember uralma a dolgokon. Gazdasági alapállás. (Patmosz I.
206.o.)
Tulajdonság
1. A tulajdonságokkal szemben a kinyilatkoztatás óta más álláspontot foglalunk el, mint
amilyet régebben a hagyomány őskori emberisége elfoglalt. Akkor a tulajdonságokat
hierarchiában, vagyis a törvény értékrendjében értették meg. Ami a régieknek a hierarchia
volt, az ma nekünk a szabadság. Ezért a régiek kasztrendszerben éltek, mi az egyenlőség
igényével és követelésével élünk. A régiek fennhatóság alatt éltek, mi testvériségben akarunk
élni. A tulajdonságokat a régiek lépcsőfokonként rendezték, mi a tulajdonságokat önértékünk
szerint szervezzük. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 370. o.)
2. A tulajdonság (tehetség, képesség, zsenialitás) értékét az határozza meg, hogy milyen
hatalom szolgálatában áll. Ez csak más kifejezés arra, hogy az életképzeletben milyen
ősképpel függ össze, vagyis és végül, milyen képet valósít meg. A tehetség, ha rongált és
megzavart (bűnös, homályos, beteg) képet imaginál, rossz. Még abban az esetben is, ha mint
tehetség káprázatosan, de bűnt, őrületet és betegséget realizál, vagyis éppen derealizál, vagyis
a létezést egyre rongáltabbá, homályosabbá, bűnösebbé és betegebbé teszi. A zseni és őrület
ilyen módon függ össze, de hozzá kell tenni, hogy a zseni és a betegség, a zseni és a bűn is. A
pozitívum a negatívum szolgálatában. A pozitívum negatívummal fermentálva. Mindig újra és
újra meg kell győződni arról, a realizálásban minden attól függ, hogy az ember
életképzeletének középpontjába milyen képet helyezett. (Tabula smaragdina, Mágia szútra,
325. o.)
Túlnépesedés
1. A technika rablójellege kétségtelen. Ez a rablás azonban kényszer, amit folytatni kell, mert
sokan vagyunk. Ha normális gazdálkodást folytatnánk, az emberiségnek több, mint fele, éhen
veszne. A találmány, szól a szerző, a népsűrűség függvénye. A szorongás, amit az egyre
szaporodó lakosság kelt, az embert arra kényszeríti, hogy egyre újabb rablási lehetőségeket
teremtsen, és az adott lehetőségeket egyre gyorsabb és hatékonyabb módszerekkel
zsákmányolja ki. Ha a föld népessége az 1800-as színvonalra csökkenne, a technika nyolcvan
százalékban megszűnne, már csak azért is, mert nem lennénk elegen ahhoz, hogy a rengeteg
embert foglalkoztató ipartelepeket és a sűrűn rétegezett foglalkozási ágakat fenntartsuk. A
kibernetika éppen úgy eltűnne, mint a nylon és az ananászkonzerv.
Persze a dolgokat meg is lehet fordítani. Egyáltalán nem olyan bizonyos, hogy a rablás
rendszeresítését a túlnépesedés okozta. Könnyen lehet, hogy az általánossá vált
kizsákmányolás, vagyis a tudatos rabszolgatenyésztés - csak hogy minél több munkás és a
munka minél olcsóbb legyen - idézte a népességnek ilyen horribilis megnövekedését. Úgy
látszik az, hogy a szervezett rablógazdálkodást a népsűrűség kényszerével akarják
magyarázni, silány mentegetőzésnél nem több. (Patmosz I. 478. o.)
Túlvilág
1. A túlvilág az, hogy amit gondolnak, láthatóvá lesz.
2. A beavatásban és a túlvilágon is ugyanarról az útról van szó. Miért? Mert nincs kétféle
létezés. Egyetlenegy lét van. Advaita – mondják a hinduk –, egy, és nem kettő. Minden egy,
mondja Hérakleitosz: hen panta einai. Az egész világ az Egy varázslata, mondja Hermész
Triszmegisztosz. A túlvilági lét nincs más anyagból, mint a földi lét, mivel pedig nem két lét
van, hanem egy, éppen ezért amit az ember a tudat tisztaságában, magasságában,
178
világosságában a túlvilágon elérhet, azt földi életében is elérheti. Az őskori hagyományban a
halotti könyveknek értelme – s a nappalba való kilépés értelme is – kivétel nélkül mindenütt
ez. (Az ősök nagy csarnoka III., 16. o.)
Tumo
1. A tumo nem fizikai, hanem lélektűz. „Az istenek langyos, puha takarója, mint a könyvek
mondják. Amikor az ember magában felkelti, csendes önkívületbe esik. A tibeti misztikus
anatómia szerint az ágyékban felgyülemlett mag és az agyvelő között összekötő csatorna van.
Ez a csatorna szabályozza a test melegét azzal; hogy a magból kisugárzó meleget a testben
elosztja. (Az ősök nagy csarnoka II. 190.)
Turba
1. A létezés megzavarodását Böhme turbának hívja. A turba a megzavart szellem (bűnös), a
megzavart lélek (aluszékony, nem éber) és a megzavart test (beteg, nyomorék), de
mindenekelőtt és elsősorban az imagináció megzavarodása. (Tabula smaragdina, Mágia
szútra, 299. o.)
2. A valódi turba azonban az ilyen részleges kormegnyilatkozáson kevésbé érthető. Az igazi
turba a kezdetek kezdetén (bűnbeesés, az éberség elvesztése, megbetegedés) történt, amikor
az ember imaginációjának középpontjából Szophiát (saját ősképét, a mikrotheoszt) kitaszította
s éppen ezért az imaginációban a mélység erőinek betörési lehetőséget nyújtott. Böhme
turbája nem morális és nem ismeretelméleti és nem fizikai szó. Az ilyen partial-fogalomtól
Böhménél mindig tartózkodni kell. A turba nem a cselekvést és nem a megismerést és nem a
testi épséget zavarta meg, hanem a létezést és ennek következménye lett a szellemben a bűn, a
lélekben az éberség elvesztése, a testben a megbetegedés. A turba a sötét és megzavart létezés
(sátáni) képe és látomása, amely az imaginációt megfertőzte és megmérgezte. Tudjuk, hogy e
fertőzés és méreg ellen egyetlen gyógyszer és ellenméreg van: az imagináció középpontjába
Szophiát, az autentikus embert ismét visszahelyezni. Ezért mondják az alkimisták, hogy a
kinyilatkoztatás szava az egyetlen arkánum. Az ember az imaginációban szabad. Sehol
másutt, sem értelemében, sem eszében, sem tehetségeiben, sem cselekvésében, sem
akaratában. Csak imaginációjában, mert senki és semmi nem kényszeríti és nem
kényszerítheti, hogy imaginációjának középpontjába kit és mit helyez. (Tabula smaragdina,
Turijam
1. A Vedánta több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az álom, az ébrenlét és a
„negyedik” (turijam) között. Az emberi elme a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban
tudat és tudattalan sajátságos módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik
(turijam) pedig az aszketikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az
éberség (vidjá). (Patmosz I. 146. o.)
Türelem
1. Türelem. Az igazságtalanságot elszenvedni, de nem elkövetni, nem elkövetni, soha, soha
nem elkövetni. Hajlandó vagyok-e ezért, hogy igazságban éljek, rosszabbul élni? Többet
szenvedni? Mert ez a kérdés. Milyen jó lenne, ha erre a kérdésre azt tudnám mondani, hogy
igen, hajlandó vagyok.
(Paradoxon az igazságtalanságról, Életünk, 1987/9., 813. o.)
179
Tűz
1. A világos tüzet Böhme kapcsolatba állítja a teremtő szóval, azzal, hogy: fiat, legyen. A tűz
és a szó összefüggéséről Órigenész is tud. Hérakleitosz két alapszava a tűz és a logosz. Biztos,
hogy a legmagasabb rendű létezés a szó tüzében égni. A hébereknél nefese (lelke) és ruahja
(szelleme) minden élőlénynek van, nesamahja, beszélő lélekszelleme csak az embernek, és ez
a nesamah volt az, amit az Úr az első emberbe belé lehelt. Mindenesetre különös, hogy
Böhmenél a világos, meleg tűz az az elem, amely a teremtés előtti sötét görcsöt feloldja, és
így az oldó tűz sajátságos neme lesz a csillapító víznek. Ez a gondolat a héber hagyományt
pontosan fedi. Az és és a majim (tűz és víz) kiegészítő elemek, mert az ésmajim (samajim)
annyit jelent, mint mennyország, vagyis a lélek ősi otthona. Hérakleitosznál a tűz és a víz egy
szóban jelentkezik, mint présztér, vagyis forró pára, és ez a forró pára tulajdonképpen a
logosz-szubsztancia. Ez a tűzzé vált víz és vízzé vált tűz a meleg nedvesség, ami az élet
tenyészhelye és a beszélő szellemlélek lakása. (Az ősök nagy csarnoka I., 156. o.)
Ungrund
1. Én Szof, vagyis átman, vagy Ungrund, ahogy Böhme hívja, nem a májá kiegészítő párja.
Nem a negatívnak és magnetikusnak és nőinek a pozitív és elektromos és férfi kiegészítője.
Az Ungrund nem feszültséget ad, hanem alapot. Én Szof nem a létező, nem a májá, hanem
minden létező feltétele és alapja. Májá az épület; az átman ennél mélyebb, a fundamentum.
Gründen ist tiefer als bauen. A férfi és a nő már az Első Természet (májá, matéria,
imagináció) körében keletkezett első feszültség, éspedig olyan módon, hogy ez a kör minden
egyébnek anyja. Ezért minden létező anyag, vagyis asszony. (Arkhai 185. o.)
2.
3.
Univerzális orientáció és transzparens egzisztencia

1. Az univerzális orientáció a transzparens egzisztencia feltétele, mert a világ egésze csak az
átvilágított emberi lény számára nyílik meg. E törvény alól kivétel nincs. Valódi éberségben
csak átvilágított ember, átvilágítottságban csak valódi éberség részesülhet. (Művészeti írások
I. 73. o.)
Uralkodás
1. Az uralkodás szellemi tevékenység. Ezért vallásos tevékenység. Ezért metafizikai
tevékenység. (Az ősök nagy csarnoka II. 27.)
2. Az örök rend minden pillanatban jelen van, és az uralkodó hivatása, hogy ezt a rendet a
felső és az alsó erők (az Ég és a Föld között, mint a kínai hagyomány mondja) között,
egyensúlyban tartsa, és azt semmiféle emberi szándékkal ne zavarja meg. (Szarepta, 329. o.)
3.
4.
Út
1. Megértettem. A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása jónak lenni, a föld hatása a
bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazan élni.
2.
180
Utópia
1. Utópiának nevezem azt a fantazmát, amely a létezés gazdagságával nem bír, és nekiáll azt
fantazmagórikusan szimplifikálni. (Szarepta, 179. o.)
Übermensch csandala
1. Az biztos, hogy így semmiféle rend nem tud helyreállni, és a megromlott létezésben
semmiféle közösség nem tud megvalósulni. Az uralkodó típus észben jó, jellemben pocsék.
(Patmosz II. 147.)
2. Senkinek, akinek a szellemiség birtokában volt, eszébe sem jutott, hogy a politikát nem
megtagadni kell, hanem tiltakozni a politika és a morál elválasztása ellen. Az elit mindenütt,
ahol kifejlõdött, hagyománytalan volt, kaszttalan csõcselék (csandala), csak a társadalomban
nem lefelé csapódott ki, hanem fölfelé, és így alakult meg a legutóbbi százötven év alatt az
Európára jellegzetes Übermensch-csandala, amely életstílusával nemcsak a pénzembereket és
a diplomáciát és a nagykereskedelmet és a nagyipart befolyásolta, hanem az egyházat és a
mûvészetet és a tudományt is. Életstílus, nem hatalmi praxis. Ez az a korrupt elvilágiasodás,
amely nemcsak gondolatokban és életrendben nyilatkozik meg, hanem már az öltözködésben
és a modorban is, és nem pénzével uralkodik, hanem prepotens hitetlenségével, és példát
nyújt arra, hogy az ember a minimális életelõnyökért miképpen követheti el a legnagyobb
árulást és becstelenséget. Bertrand Russell azt mondja, hogy az emberiség a világtörténet alatt
még soha annyit nem szenvedett, mint a legutóbbi száz év alatt, de ez csak azért történhetett,
mert az, akinek kezében a szellemi erõ volt, az emberiséget soha még ennyire nem hagyta
cserben, hozzá lehet tenni, ilyen elképzelhetetlenül olcsón. (A magyar Hüperion)
Üdv
1. Üdvön minden időben az elképzelhető és megvalósítható és megvalósítandó legmagasabb
értékszintet szokták megjelölni. Az üdvben az életjelentőség és az örök jelentőség egymástól
nem választható el. Minden valódi életérték üdvérték, ami pedig nem üdvérték, az az életben
is értéktelen, legfeljebb és csupán csak élet, mintha csak élet lenne, és üdv nem lenne, ami
abszurd és nonszensz. (A magyar Hüperion II., 92. o.)
2. Az őrületet felszámolni csak abban az esetben tudom, ha az éberséget minden vonalon és
következetesen alkalmazom. Az éberség tevékenységének leállítása bármely ponton, bármely
gondolat, tett, személy iránt, annyit jelent, hogy a valódiság kérdését nem teszem fel. Az
embernek szüntelenül vadászaton kell lennie. Napot, napot. Az üdv alapja a látás. (Tabula
3. Szellem, anyag, lélek nincs külön. Mint ahogy nincsen külön értelem, érzelem és akarat és
nincsen külön bűn, betegség és őrület. De éppen, mert nincs külön, a három világnak van
közepe.
Az imagináció szó annyit jelent, hogy: életképzelet. Az életképzelet az, ami az ember
élettervét készíti. A terv minden esetben üdvterv. Ezért a Mágia szútra nem az életből indul ki
(amit elvehetnek), hanem az üdvből (amit nem vehetnek el). Hiszen nem az üdv áll az élet,
hanem az élet az üdv szolgálatában. Üdvöm fontosabb, mint életem. (Tabula smaragdina,
4. Viszont senkinek üdve nem nyugodhat más üdvének összetörésén. A regény az, amely a
személyes üdv igényét állandóan fenntartja. Az üdvtörténet letéteményese főként azért, mert
az üdvöt nem engedi kettészakítani, nincs külön egyéni és közös üdv, és személyes üdv csak
akkor van, ha ez az emberiség üdvével egybeesik. (Arkhai 307 o.)
181
Üdvterv
1. A történet a törvény helyébe a tervet teszi. A terv nem az egyoldalú szükségszerűség
bázisán épül fel, hanem a szabadság és a szükségszerűség feszültségén. Alapja a szabad
elhatározás. Európának ettől kezdve nem üdvtörvénye, hanem üdvterve van. (Arkhai 297. o.)
Üdvtörténet
1. Íme a sorstalanság, a színtelenség, a közönséges ember, a közönyben való elsüllyedés, mint
a sóvárgott üdvösség. Ez az, ami jellegzetesen hamis. Le akarják építeni a feszültségeket, a
problémákat, leépíteni az egész történetet. Nem egyéb ez, mint a →daimónhoz való
hűtlenség. Az üdvtörténet titka pedig éppen az, hogy minden drámát végig kell harcolni, a
sors minden csomóját felbontani. (Arkhai,297. o.)
2. Az üdvtörténet fogalmának tisztázására ezen a ponton a leghelyesebb a daimón fogalmát
bevezetni. A daimón az a szó, amellyel a sorsot és a szubjektumot egymástól el lehet
választani, az a szó, amely felében sors, felében szubjektum. A daimón építi a sorsot, vezeti
az embert a konfliktusokba, jelöli meg útját, kelt rokon- és ellenszenvet, emel fel és aláz meg,
tesz gazdaggá és hatalmassá, szegénnyé és erőtlenné, boldoggá és boldogtalanná. De ugyanaz
a daimón az, aki az emberben a felelősség és a lelkiismeret, aki a tisztaság és tisztesség őre,
aki a sors bonyodalmaiból kivezet és az emberi sorsot feloldja.
Kétségtelen, hogy ilyen daimónja az egyes embernek éppen úgy van, mint népnek és az egész
emberiségnek. Ezt az egész emberiségre kiterjedő értelmes történést üdvtörténetnek kell
nevezni, mert az üdvtörténet minden mozzanata az egész emberiség, vagyis minden személy
üdvének szolgálatában áll. Az üdvtörténet az összes antagonizmust magába olvasztja és az
összes individuális és kollektív kategóriát felszívja. (Arkhai 292. o.)
3. Mi európaiak csak egyet tudunk biztosan, hogy szabadok vagyunk, személyek. Ezért az,
amit meg kell valósítanunk, a tökéletes személy és a tökéletes szabadság. Sejtjük, hogy a
személyes üdv az egész emberiség üdvével egybeesik, legalábbis óhajtjuk, hogy így legyen,
mert az európai nem az az ember, aki az üdvöt el tudja fogadni, amikor a többi abból még ki
van zárva. Európa arra van felépítve, hogy az emberek között különbségek tehetségben,
szépségben, erőben, vagyonban, hatalomban lehetnek és vannak is, de ez mind csak
másodsorban fontos. Ezeket a különbségeket is igyekeznek eltüntetni és a testvériséget
megteremteni. Ez az európai üdvtörténet második legfontosabb rugója. A különbségnek
azonban, ha az üdvről van szó, teljesen el kell tűnnie. Ez az európai üdvtörténet első és
legfontosabb rugója. (Arkhai 295. o.)
4. A regény annak fölfedezése, hogy mindenki üdvtörténetét éli. Mindenki hibáit és
gyarlóságait és rongáltságait tatarozza és a lehető legmagasabb üdvre tesz erőfeszítést. De
nem valamely kényszer befolyására, hanem magától értetődően és tökéletesen szabadon.
(Arkhai 339. o.. o.)
Üresség
1. Ez, amit a hagyomány és a középkori misztika különböző módszerekkel realizálni kívánt,
és amit semminek, feneketlennek, minőségtelennek, szemlélettelennek nevezett,
végeredményben nem minősítetlen, hanem kozmosz mentes létezés. Mit kell érteni ez alatt?
Azt, hogy az ember átlássa és megértse és felfogja a következőt: az ember nem a kozmosz
gyermeke, hanem kozmosz fölötti lény. Nem a mikrokozmosz, hanem a mikrotheosz. Az
ember nem természet, hanem eredetileg a természet ura volt és ismét az lesz. Az emberi
létezést a kozmosz nem szükségképpen minősíti és látása és ébersége a kozmosztól
tulajdonképpen független. Az ember számára a kozmosz nem az utolsó valóság. Az utolsó
182
valóság Isten. És az első. És az egyetlen. The divine is the only real, mondja Coventry
Patmore. Nem minősítetlen, hanem a kozmosz által nem minősített létezésről van szó.
Nézzük csak közelebbről az éberségnek a hindu jóga-gyakorlatok által elérhető legmagasabb
fokozatát, az úgynevezett nirvikalpa szamadhit. Szamadhi az enthuziazmus felső fokát jelenti.
A meditációnak azt az állapotát, amikor az ember a számára elérhető legmélyebb látás
birtokába kerül. Az ősképet a lehető legközvetlenebbül, szemtől szemben látja. Amint a
szanszkrit szó mondja, itt az ember a kalpákon túl levő szamadhiban van, kalpa pedig a
világkorszakok körforgását jelenti. Aki a kalpákból kilép, a körforgásból lép ki. Nem válik
üressé. Nem minősítetlen és minőségtelen. Kozmosztalan: Hémeisz de ou to pneuma tou
koszmou élabomen alla tou pneuma to ek tou Theou, mondja Pál: szellemünket nem a
kozmosztól kaptuk, hanem Istentől (nem a kozmosztól vagyunk fölkenve). (Tabula
2. Saját Értelmed ragyogó, üres, a Nagy Sugárzóról leválaszthatatlan, nem születhet és nem
halhat meg, a Megváltoztathatatlan Fény.
Ezt tudni elég. Saját értelmed ürességét, mint az Éber Lényt felismerni s ezt saját értelmednek
tartani annyi, mint elnyerni az isteni szellem állapotát. (Az ősök nagy csarnoka II. 288.)
3.
4.
Vallás
1. A vallás világa mindig kettő. Ha egyáltalán van mód a vallás meghatározására, ez az, hogy:
a vallás dualisztikus. E dualizmus végső értelme a földi élet és a túlvilág kettőségére megy
vissza. Ezért válik el ember és Isten, Isten és ördög, jó és rossz. Mindig igen és nem, az és
nem az. A vallásos világlátás különbözteti meg a testet és lelket, lelket és szellemet, érzékit és
érzékfölöttit. (Művészeti írások II. 308. o.)
2. Vallásosan gondolkozni annyi, mint átélni az ellentét drámáját. A vallásos világot arról
lehet felismerni, hogy ez minden esetben egymással két szemben álló külön világ, s ahol,
bárhol, ellentétekről van szó, kettőről, ott a mélyben meg lehet találni a vallás alaphelyzetét.
Vallás és hagyomány
1. Vallás sok van, mert történeti képződmény, korok és népek életrendjének alakja, sok
esetben mentség és hazugságszisztéma. A vallás természeti produktum. A hagyomány az
ember status absolutusa, minden korban és népben egy és ugyanaz és elmúlhatatlan. (Patmosz
I. 492. o.)
Vallás és tudomány
1. A tudomány és vallás, mert a kettő végeredményben egy, megkülönböztet. E
megkülönböztetés alapjában a földi és a túlvilági élet kettősségében van. A földi a rossz, a
mulandó, az élet, a bűnös, a test; ez az emberi. A túlvilági a jó, az örök, a lét, a halhatatlan, a
tökéletes, a lélek; ez az isteni. Ez a megkülönböztetés a
tudomány és vallás egész területére kiterjed. Mindenütt ugyanaz az alapképlet. Az egyik
oldalon áll az alak, a látszat, a külvilág; a másik oldalon a lényeg, a tartalom, a belső világ. És
ahol ez a fajta megkülönböztetés feltűnik, azonnal tudni lehet, hogy a gondolat mögött
valamilyen változatban a vallásos magatartás áll. A vallás tartja azt, hogy a lényeg, a tartalom,
a dolgok értelme belül van, titkosan, érzékfölötti módon, mint ahogy a lelket a testben belül
képzeli el, az erőt az anyagban, ahogy a halhatatlan isteni szikrát az emberben. A forma, a
látszat, a külvilág, az anyag pedig kívül van. A tudomány alapja és létjogosultsága is ez:
183
megkülönböztetni és elválasztani a tapasztalati látszatot a valóságos lényegtől, az érzéki
csalódást az igazságtól. De ha ezt elvégzi, nem tesz egyebet, mint megállapítja az élet és a
túlvilág kettősségét. Az egész vonalon ugyanaz a problematika ezer és ezer
megnyilatkozásban. (Művészeti írások II. 313. o.)
Valóság
1. Azt mondom önnek, hogy az a bizonyos valóságos világ eljöhetne hozzám realitást tanulni.
2. Azt szokták mondani, ami az ember életét összetöri, nem a valóság, hanem a valóságról
alkotott téves felfogás. A valóságtól csak egy fajta ember szenved, aki a valóságot nem képes
megérteni, és ez az őrült. Mivel szenved tőle, bosszút áll rajta, de persze mivel nem is a
valóságtól szenved, hanem saját téveszméitől, végeredményben önmagán áll bosszút…
3. A valóságban az ő realitásfogalma ügyefogyott kifogás.
(Arkhai,275. o.)
4. Az egyetlen valóság a →lélek.
→üresség
5. Az izgalmas, hogy a valóság minden mozzanata az összes többitől különbözik. Minden
esemény egyszeri, ahogy minden dolog az. Az érdekes ez a megismételhetetlenség. A
mechanikus racionalizmus ezen a ponton dőlt össze. Ha mozzanatok ismételhetők lennének,
fel kellene tételezni, hogy a térnek azon a helyén, amelyen az ismétlődés történik, az idő
megállna. Tudjuk, hogy a világfolyamat irreverzibilis. (Szarepta, 249. o.)
6. Azt, ami nem varázslat, hanem valóság, csak egyféleképpen érem el, ha személyessé és
személlyé válok. Ha a varázslatból kilépek és varázslóvá leszek. Mit kell tennem? Semmit
sem szabad elkenni, senkire sem szabad hivatkozni, nem szabad súgásra hallgatni, vállalni
kell a cselekvést, a gondolkozást, a szólást. (Arkhai 260. o.)
7. Az ember tudata gyakran alkot ilyen értelmetlen összetételeket. Ezek az összetételek éppen
úgy, mint a belső beszéd szavai és mondatai, nem értelmesek. De mindig különbséget kell
tenni az értelmes és a valóságos között. Az emberben lejátszódó belső folyamatok legnagyobb
része tökéletesen értelmetlen, ellenben száz százalékban valóságos. (Művészeti írások II. 341.
o.)
8.
9.
Válság
1. Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a
különbség megszűnt. Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens
ostromállapotban van. A háború bármely pillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál
rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lévő helyzetére. A népek helyzete
önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az
egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsőd. Család? Sem
házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem
kaszttalan csőcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bűn, nincs bűntelenség, csak
piszok. (Patmosz I., 34. o.)
2. A válságponton keletkezett instrumentum nem old, hanem a krízist megformálja és
termékennyé teszi. Válságproduktum a pénz, a könyv, az állam, a csatahajó? Ahol keletkezett,
trauma volt, és most alakot ölt, aktív, felkínálkozik, hogy vele a dolgokba avatkozzanak –, és
kiküszöbölése lehetetlen. Újabb krízis oka lesz, anélkül, hogy bármely megoldást teremtene,
184
vagy teremteni tudna, vagy akarna, csak itt van és a termelésben részt vesz. Az ember azt
hiszi, hogy az erőd védelem, mert vastag fala és kőrése van, és ágyúkkal rakták meg. Válság
nem lehet más, mint szellemi. Ha pedig ezt a válságot exteriorizálják, vagyis ha úgy tüntetik
fel, mintha az külső lenne, az eszközök sokaságát teremtik meg, amelyekről elfelejtik, miért
keletkeztek. Itt maradnak újabb bonyodalomnak, mint látszólagos védelem. Civilizációvá
szerveződnek, de az ember primordiális törékenységén nem változtatnak. Minden újabb külső
eszköz csak halasztás. A tér egyre zsúfoltabb, mialatt az eredeti válság nem hogy nem
oldódik, hanem az elodázás arányában egyre súlyosabb. (Szarepta, 260. o.)
3. A válság azért keletkezett, mert a szellem az élet gazdagságának teljességét nem ragadta
meg, és erről az aktusról le is mondott. E lemondás következménye, hogy a vezetés kezéből
kiesett. Meggyengült? Egyáltalán nem. A szellem nem tud nem szellem lenni, nem tud nem
világosság lenni, nem tud nem vezetni, nem tud nem uralkodni. A szellem uralmi helyzetét
nem vesztette el. Nem veszik észre, hogy mindig meg is volt. Csak nem szerzett tudomást
arról, amit tud. Nem ismerte fel azt, amit nem tud nem felismerni. (Szarepta, 149. o.)
4.
5.
Varázsló
1. De hiába nyúlok a varázslat mögé, semmit sem találok. Nem a varázslatot kell lelepleznem,
hanem a varázslót, éspedig az alvajáró varázslót kell lelepleznem, vagyis fölébresztenem. Más
mód nincs. A világ nem hely, hanem állapot. A varázsló azonban én magam vagyok és a
megrendülés első felébredésem. (Arkhai 199. o.)
Város
1. Mert a város nem a véletlenül sűrűn beépített emeletes házakkal, utcákkal, rendezett
forgalommal, kereskedelemmel és iparral rendelkező hely, hanem céltudatos szándékkal
elgondolt életrend. (A magyar Hüperion II., 42. o.)
Véda
1. A Véda… hatása, amit mond, nem az, hogy az ember a világ képét látja és tudja, hanem az,
hogy a látványtól felébred.
2. A hagyomány négy Védát ismer. Ez a négy Véda: A Rigvéda, az Atharvavéda, a
Jadzsurvéda, a Szamavéda. A négy könyv az ősi Indiában a különböző szertartásokat végző
négyféle pap (brahman) négy könyve volt. A Rigvéda őrzi a himnuszokat, dalokat, énekeket
–, ez volt az éneklő pap könyve. A másik három az áldozat, a szertartás és a felügyelet könyve
volt. Az egyes könyvekhez fűzték az úgynevezett Upanisadokat. Upanisad szó szerint titkos
ülést jelent. Későbbi értelmezésben: titkos tanítást. Az Upanisadokat a papi beavatásnak
legmagasabb fokán tanították. A brahman innen ismerte meg a világ értelmét, célját, a lét
gyökereit, Istent, a lelket. Ez a közvetlen kinyilatkoztatás kvintesszenciája. Az Upanisadok
fejezeteit, mivel a Véda végéhez fűzték őket, Védántának is hívták. A Védánta pontos
fordítása annyi, mint: a Véda vége – tömény összefoglalása.
A Véda szót a szanszkrit vidjá szóból származtatják, s általában úgy fordítják, hogy: tudás.
Olyan értelemben, hogy ez az alaptudás, az emberi igazságok ősrendszerének tudása, ez a
fordítás helyes. Egyébként azonban rossz. Tudást ugyanis a szó éppen nem jelent. A vidjá
185
értelme az, hogy: éberség. Az Upanisadok az éberség és a tudás között a határvonalat több
igen lényeges helyen saját maga vonja meg. (Az ősök nagy csarnoka I., 28.)
Védelem
1. Milyen jó lenne, ha kevesebb védelem alatt lehetne élni.
(Scientia sacra III.16. o.)
Vei-vu-vei
1. Az egyetlen tennivaló hátrálni, mint az olvadó hó.
(Eksztázis,52. o.)
Vezír
1. A vezírről az imént kifejtettem, hogy ez par excellence szociális gonosztevő. Ezt az
→archetípust ma, kevés kivétellel mindnyájan magunkban hordozzuk, és ez teszi lehetővé,
hogy a vezír a közösségben is megjelent. Ha ezt mi magunkban semlegesítjük, a vezírnek a
közösségben nem lesz semmi értelme, és mert nem lesz semmi értelme, nem lesz
létjogosultsága. Mihelyt nem fogunk zsebünkben valaki számára fenntartott pofonokat őrizni,
nem lesz többé becsvágyunk, hogy valakit a koncentrációs táborba küldjünk, abban a
pillanatban intrika és taktika és pletyka és hazugság és rejtőzködés hazugság-érdekességét
elveszti. Nem fogjuk többé méltányolni tudni, hogy valaki képmutató és rágalmaz és bosszút
áll és arctámadást intéz.
(Paradoxon az igazságtalanságról, Életünk, 1987/9., 807. o.)
Vidjá
1. A személyes élet színvonalának emelését az Upanisadok vidjának nevezték el. A vidjá
éberséget jelent. A vidjá felső fokán (paravidjá) az ember a világ teljes egészének látására
képessé válik. Ez a visvarúpa darsana, a nagy világlátomás, amelyet a Bhagavad-gíta leír, s
amelyben az ember a létezést teljes gazdagságában látja: lényeivel és tulajdonságaival, a
kozmosz csillagaival és az óceánokkal és a hierarchiákkal és a kezdetekkel. ((Tabula
smaragdina, Mágia szútra 37. o.)
2. Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik, nem történik semmi.
Minden marad a régiben, a fa fa marad ablakom előtt, és a madár ott ül az ágon, én pedig
szobámból látom, mögötte a kék égbolt, és süt a nap. Vagyok és maradtam, aki voltam, és a
világ is az, ami volt. Csak éppen a fa nem fa többé, a madár nem madár, a nap nem nap, és én
nem vagyok többé én. Egy pillanat tízezred-részére le tudtam dobni és el tudtam felejteni és ki
tudtam hajítani mindazt, amit láttam és tanultam és hallottam, és emlékeimet és
kívánságaimat és szenvedélyeimet és becsvágyamat, és mindazt, ami személyes énem világa
és élete, és tudatom ugyanarra a pillanat tízezred-részére, mint a zen mestere mondja,
anyaszült meztelen tudott lenni és ebben a szüzességben a valóságról egyetlen érintést tudott
nyerni. Ez a vidjá. (Az ősök nagy csarnoka I. 369. o.)
3. Az éberség az egész emberi lény állapota, és pszichológiai oldalról nem közelíthető meg.
Ez az, amit még a középkorban spirituális állapotnak hívtak. A régiek a szellem szóval
tiszteletteljesebben bántak, mint a maiak bánnak vele, és csak egészen ritkán, csak nagyon
indokolt esetben használták. Az éberség jelképe és istene Ozirisz-Ré, a Napfény istensége. Ezt
hívja a hindu Véda vidjának, ez a görögök Apollónja. Ez a magasabb tudásban kiérett és
megszilárdult lélek világossága, amely tudja, hogy vizionál, de mert tudja, túl van rajta. Ez a
186
beavatásban átizzott gyémántfényű tudás, amely a látomásoknak nem ül fel. (Az ősök nagy
csarnoka III., 18. o.)
4.
5.
Világ
1. A világban – mondja Kassner – azonosság nincs. A világ amennyire realitás, ugyanannyira
imagináció. Ebből következik, ha a világból az imaginációt ki lehetne szívni, a nirvána
maradna. (Tabula smaragdina, Mágia szútra, 62. o.)
2. A világ szó két értelemben használatos. Az egyik értelem a görög kozmosz, a másik a hely,
ahol az ember él, de nincs otthon. A természettel, vagyis a kozmosszal, mint mondják, nincs
különösebb baj, még a hőséggel, a faggyal, az árvízzel, a földrengéssel sincs. Amivel baj van,
mindig a világ. Voltak, akik mikor légitámadás után zivatar tört ki és a menny megdördült, a
megkönnyebbüléstől könnyeztek. Az égzengés hangja a bombáéhoz képest annyira
megnyugtató. (Patmosz I. 17. o.)
3. Itt senki sincs otthon. Ez az, amit külön meg kell tanulni, mert az ember eredetileg nem
tudott róla semmit. Az újszülöttet ott fogadta a küszöbön, de ha tudta volna, dehogy jött volna
ide. A világ az, amit meg kell ismerni, már egészen korán, a bölcsőben, ami az embert gyötri
a családban, ami lerohanja az iskolában. Az ember magával hozza annak az életnek a képét,
amely életre öröme támadt megszületni, és ez a kép mindenkiben azonos. Nincs közöttünk
különbség. Igazi életünknek bennünk levő ősképe mindannyiunkban egyforma. Ez az, amit az
ember komolyan vesz és őriz, amit akar és ápol, és amit szeret, és amiből szeretne nem
engedni. Az ember azzal a bizalommal születik meg, hogy itt otthon lesz és magával hozott
életét kedvére élheti. Ehelyett valószínűleg életének első öt percében észreveszi, hogy
nemcsak hogy nem élheti. Mintha a világ egész ereje arra összpontosulna, hogy a benne lévő
életet kikezdje és aláássa, destruálja és megfojtsa, elnyomja és összetörje. (Patmosz I. 17. o.)
4. Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon karrier, a másikon
irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon bosszú, az egyik oldalon hitványság, a
másikon lázadás szemben áll, ott keletkezik a világ.
A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége. (Patmosz I. 20. o.)
5. A világ - a sok közül az egyik távlatból - személytelen erők halmazának személyben való
testetöltése. Emberek, állatok, növények, ásványok, atomok személyessége, ahol
személyesség alsó fokon igen csekély, felső fokon elég figyelemreméltó tudatot és
önrendelkezésre való képességet (szabadságot) jelent. Mert a kvantumelmélet óta tudjuk,
hogy a szabadság bizonyos fokon a fizikai testekben is kétségtelenül tapasztalható. (Patmosz
I. 309. o.)
6. A világ a nagy varázslat, amelyet a szavak teremtettek és a szavak összessége, a nyelv, a
nagy varázslat, amelyet a varázsló ejt ki. A személy, a szó és a világ hármassága ez. (Arkhai
190. o.)
7. Minden szóban a lét egész lehetősége újra meg újra megnyílik. Kifejezi a szóló
szenvedélyének teljességét, vagyis az egész személyt; e szenvedély teljességével rohanja és
öleli meg a megszólítottat; végül, mint a villámcsapás nyomát, őrzi magában sajátos bélyegét.
Ilyen szenvedélyesen forró és villámcsapás-szerű szavak a nyelvzavar óta nincsenek. Nem
tudjuk kimondani, amit akarunk és nem tudjuk akarni, amit kimondunk; és nem tudjuk akarni
és kimondani, amit gondolunk. (Arkhai 191. o.)
8. A világ nem hely, hanem állapot. (Arkhai 204. o.)
9.
187
Világnézet
1. A világnézet bizonyos ad hoc összetalálkozott kísérteteknek sajátságos szövevénye. Nem
kell, hogy ezek tényleg össze is tartozzanak, sőt annál érdekesebb, minél kevésbé tartoznak
össze. Mi mindnyájan természettől fogva egészségesek vagyunk, és világnézet nélkül élünk,
és mint privátoknak nincs is igényünk világnézetre. (Arkhai 381. o.)
2. Persze alapvetően félreértené az, aki ezek alapján feltételezné, hogy a világnézetek ellen
foglalok állást. Az én privát véleményem, amit senkire sem óhajtok rákényszeríteni, az, hogy
a világnézeteknek rendkívül sokkal tartozom. Ha nem lenne világnézetem, életemben
félannyit se tudtam volna nevetni. De nemcsak én, más sem. Nagy úr lakik az ember szívében,
s annak egyetlen magatartása van, az óceáni érzület. Sentiment océanique. Aki az óceánt
leszűkíti, cellába zárja magát, s ezt a cellát hívják világnézetnek. (Arkhai 382. o.)
3. Az eszmény úgy viszonylik a világnézethez, mint az elöltöltős puska a géppisztolyhoz.
(Arkhai 383. o.)
Világosság
1. a világosság felé vezető úton megtett minden lépés mélyebb sötétséget idéz.
2.
3.
Világválság
1. Az emberek nem ismerik egymást, csak maszkjaikat, vagyis egymás rögeszméit, és mert
egymást nem ismerik, magukat sem ismerhetik, s így életük csődbe jut, és az egész emberiség
csődbe jut, és ez a csőd első fokon az első világháború.
Világrend
1. A világ rendje hűséges. Mindig ugyanaz, mindig megtalálható, mindenki számára
hozzáférhető és megbízható. Ami történik, mindig igaz. Nincsen szükség arra, hogy
megtudjam, mi lesz holnap. Ha tudom, mi van ma, mindent tudok. Baader azt mondja, hogy
az ember morálját a fizikára kell építeni. A fizikai rend hűséges. Ha valaki hiúságból köt
házasságot és boldogságot vár, nem tudja, mi történik. A művész, aki a hírt választja és nem a
művet, nem tudja, mi történik. A hibát esetleg észreveszik, esetleg nem. Talán már késő. A
házaspár megjelenése tényleg hatásos, de mit kell érte fizetni. A művész híre megvan, csak
mit ér. Az állam hatalma tényleg impozáns, csak a börtönök vannak tele.
(Szarepta 120. o.)
Viparjaja
1. A viparjaja fordítása értelmetlenség. Garbe igen szerencsésen így fordítja: Umkehrung des
wahren Sachverhalts – a dolgok valódi állásának megfordítása. Példát mondani nem nehéz. A
modern világban nincs is más, mint ilyen viparjaja. Minden izmus (idealizmus, materializmus,
realizmus, szcientifizmus, pozitivizmus, stb. stb.) a dolgok valódi állásának megfordítása,
önkényesen olyasmiből indul ki, ami kiindulásnak nem tehető meg. Patandzsali a Jóga-
188
szútrában így határozza meg: az értelmetlenség az az álmegismerés, amely valaminél, ami
nem a dolog lényege, megáll. (Az ősök nagy csarnoka I. 290. o.)
2. A viparjaja az értelemnek az a hibás lépése, amikor valaki időben és rendben későbbiből
korábbit akar megmagyarázni.(Az ősök nagy csarnoka I. 239. o.)
Vita nuova
1. Az, hogy valami egyszer megtörtént, semmit sem jelent… Hogyan van az, hogy az
imaginált történet igazabb, mint ami valóban megtörtént? A kérdés már régen nem az, hogy
mi a →valóság, hanem az, hogy miképpen lehet megcsinálni azt, ami a valóságnál igazabb.
Ez a vita nuova. Az új élet. Az →üdv. A történet értéke nem az, hogy valóban megtörtént…
Számomra az érték, hogy valamit meg kell csinálni, ami ennél igazabb. Meg kell csinálni, ha
az egészet itt össze is kell törni, és a semmiből tökéletesen újat kell csinálni.
2. A vita nuovára nem kell várni, mert az itt van. Egzisztenciális értelemben itt van a
pillanatban, egyszerre az aranykor és a hadas olam, az újjászületett világ. De történetileg itt
van, mert nem lennék képes a még tehetetlenségénél fogva fennálló helyzetet sem elutasítani,
ha az új bennem már nem lenne kész.
(Szarepta 91. o.)
Víz
1. A víz benne van abban is, hogy történet és káprázat és mozgás és folyó; de benne van
abban is, hogy idő mélye, állandóság, nyugalom, óceán.
(264.o.)→nő
2. A víz az, ami a mélységeket keresi és betakarja, ami örök hullámzásával azt tanítja, hogy
semmi sem állandó, a világban nincsenek tények, csak események, ennek megfelel a sajátos
víz-morál, a változás morálja, van víz-meditáció és víz-gondolat, az örökké a pillanathoz
tapadó és onnan kifolyó gondolat. A víz az élet egyik ősjele: kép és lényeg együtt: szemléletes
valóság és örök jelentőség. (Az ősök nagy csarnoka III. 309. o.)
Vonal
1. A vonal úgy keletkezik, hogy a pont a centrumból mindkét irányba kirobban, és a vonal két
szélső pontja a középponttól való távolságot jelzi. Ilyen, a középpontból a vertikális és a
horizontális irányba kiinduló kettős kirobbanás a tetraktüsz, vagyis a kereszt, a koordináta-
rendszer, illetve az ey. Egészen természetes, hogy a sík nem a vonalak egy irányba való sima
és tehetetlen mozgása, hanem az egyszerre két irányba való explóziója, és a test sem a síknak
egy irányba való kiterjedése, hanem a centrális sík két irányba való kirobbanása. (Arkhai 236.
o.)
Zen
1. A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és
szentkönyvre se nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly
éppen az életrendre esik. A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás, mert amit tanít az
éppen a minél tágasabb és minél szabadabb. (Az ősök nagy csarnoka II. 318. o.)
2. Megtaláltad önmagad. De a kezdetek kezdetétől fogva semmi sem távozott el tőled. Te
voltál az, aki a valóság elől a szemedet lehunytad. A zenben semmi sem szorul magyarázatra.
189
A zent nem lehet tanítani. A zen által ismereteid sem gyarapodnak. Csak túlnősz önmagadon.
(Hsziang-jen)
(Az ősök nagy csarnoka II. 351. o.)
Zene
1. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében
megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a
közös élet harmóniája. (A magyar Hüperion II., 136. o.)
2. A zene gyermeki nyelv, amely éppen egyszerűségével tud elmondani a világról mindent.
Zene csak ott fakad, ahol közvetlen, könnyű és természetes kedélyben fellép az életnek
valamilyen rejtélyes bomlottsága. (Művészeti írások II. 31. o.)
Züllés
1. A hibákból és a hibák sorozatából, amit az ember minden nap elkövet, nem kel okvetlenül
bűnnek következnie. Az ember valahogyan engedékennyé válik a kis mocskos tettek iránt,
kezdi azokat megbocsátani másnak is, önmagának is, elkezdi megszokni a mentségeket és a
kimagyarázkodást, sőt az elméleteket, végül is a pszichológiát. A mosdatlan száj nem
bűntény; ennél minden valószínűség szerint súlyosabb. Mert a bűn megrázó tett, amit észre
kell venni, véres seb, ami gyógyítást követel. Az a lassú beszennyeződés, ami a züllés,
legtöbbször észrevétlen. Ezért ami az embert az emberitől kivetkőzteti, elsősorban nem a bűn,
hanem a züllöttség. A bűnt az emberi létből nem lehet felszámolni, a züllést fel kell számolni.
(Szarepta, 373. o.)
Zseni
1. A zseni csak önmagát alkotja: éppen ez benne a zseniség; a határoltság: önmaga korlátain
való áttörni nemtudás: a végtelenségben való feloldódásra képtelenség. Nincs érzeke ama
nyugodt és biztos erő iránt, amely semmiből való teremtő képesség fölött rendelkezik. Ennek
a teremtőfajtának saját zsenisége csak talaj, talán csak – akadály. Ezen túl, ezen felül
kezdődik igazi feladata, igazi
alkotnivalója. (Művészeti írások II. 152. o.)
2. Arlequin nem zseni. Nem a létezés zsenije az uralom és a tudás és a művészet zsenijei
mellett. A legtöbbször azt se tudja, mi a zseni, mint Don Juan d’Austria, csak bámul, és nem
érti, hogy a szavakkal miért komédiáznak. Ha megérti, mint Szent Ferenc, leül és mosolyog,
és elkezd szundikálni. Vagy ha találkozik két hozzá hasonlóval, fejét a többivel összedugja és
hahotázik. Zseni! Pont olyan szó, mint király. Vagy püspök. Isten úr őméltósága. Az ilyen
szavaktól az ember félni kezd. Akkor már mégiscsak jobb rongyokban élni és koldulni. Míg
Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj. (Silentium)
3.
190
Szakács Gábor: harmincadik esztendeje foglalkozik
Hamvassal, tizenhat évig volt a Hamvas Béla életművet
megjelentető Medio Kiadó munkatársa, az utolsó években
vezetője. Rendszeresen tart Hamvassal kapcsolatos
előadásokat és meditációt az Élet és Tudat sorozatban az
Onkológia Intézetben, de a budapesti Hamvas Béla Kör
és A Vértes Agorája (Tatabánya) meghívottjai között is
megtaláljuk.

Hamvas Szókincstár

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Hamvas Szókincstár

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Hamvas-szókincstár

„…a szó megnevez és megszólít, életre kelt”

Szakács Gábor szerkesztésében

2. Európa vak és gyógyíthatatlan tevékenységmániája volt, és maradt akadálya annak, hogy az

Acílút →Széfer Jecírá

Bűn, őrület, betegség

Dzsnyánéna csa apavargó

Eleve elrendelés és szabadság

Etad vai tat

État primordial →alapállás

Három anya → trigúna

Lelki szegény →Arlequin

Metafizikai érzékenység →éberség →csiszti →vidjá

Óm mani padme hum

Ősök útja és az istenek útja

A szeretet az, ami a teremtés õrjöngõ diffúziójában az összetartozást és az egységet állandóan

A szeretet nem mámor, hanem kijózanodás. (Patmosz II. 213. o.)

2. Az embernek a megszabadulásért folytatott erőfeszítése tehát kettős. A kettő egymástól

Tat tvam aszi

Tengerparti séta (meditáció)

Transzparens egzisztencia →abszolút orientáció

4. Mialatt a német fasizmus eszmevilágát és politikai hatalmát a második világháborúban

Univerzális orientáció és transzparens egzisztencia

You might also like