15.

tétel

Témakör: VILÁGIRODALOM
Tétel: A 19. század francia szépprózája - Stendhal: Vörös és fekete
Feladat:

„A lélekelemzés művészete a francia irodalom legnagyobb büszkesége, és ebben Stendhal a franciák közt is
a legnagyobbak egyike. Egy érzésben, egy gesztusban, két ember viszonyában ezernyi apró árnyalatot,
leheletnyi lelki megrezdülést képes tudatosítani, meg tudja magyarázni a különös önellentmondásokat a
lélekben. Fő műve, a Vörös és fekete arról szól, hogyan ismeri meg Julien a világ fogásait, hogyan tanul
meg bánni a „többiekkel”, … a gonosz külvilággal.”

Fejtse ki, hogy milyen szerepet töltött be Stendhal főhősének, Julien Sorelnek életében a képmutatás!
Miért nevezhetjük Julien Sorelt fordított Tartuffe-nek?

I. A REALISTA REGÉNY JELLEMZÉSE (röviden, csak a lényege kell, főleg az aláhúzott rész)
A REALISTA REGÉNY IDŐKEZELÉSE
A XIX. század 30-as éveiben jelentek meg azok a regények és novellák, melyek némiképp szembeállíthatók
a romantika művészetével,– ezeket nevezi az irodalmi hagyomány realista alkotásoknak, a stílust
pedig realizmusnak.
A leglényegesebb eltérés romantika és realizmus között – talán – az időkezelésben mutatkozik be. A
romantikus írók kedvelt témája a múlt, a történelem, annak nagy korszakai és alakjai. A realista író
érdeklődésének középpontjában saját kora – a közelmúlt és a jelen – áll,
A regények az író saját korában játszódnak, ezért az olvasó reális képet kap sajátkoráról bennük. A történet
egyenes vonalban, kitérők nélkül halad előre
A SZEREPLŐK: TÍPUSHŐSÖK
Ennek következtében a realista művekben ritkábban találkozunk jeles-híres történelmi alakokkal, a
szereplők a kortárs világ hétköznapi figurái, mindennapi emberek –típushősök. A romantikus művész az
egyedit, a különlegest, a rendkívülit ábrázolja, a realista inkább az általánost, a tipikust. Ugyanakkor a
realista művek alakjai is élő-érző, gondolkodó emberek, ugyanúgy vannak álmaik, ábrándjaik,
szentimentális, „romantikus” személyiségvonásaik. Hőseik bármely romantikus műben megállnák helyüket,
hiszen hatalmas vágyak, szenvedély hajtja őket.. Sorsuk – és elsősorban a körülöttük lévő világ (ti. a
„valóság”) – azonban nem teszi lehetővé, hogy hőssé, mintává, példává nemesedjenek. A világ (szürke)
hétköznapjainak (átlagos) alakjai ők, nem különlegesek, nem hősök, nem alkothatnak nagyot és maradandót
– bár némelyikükben szinte túlteng ez a szándék, még sincs rá lehetőségük. Személyiségük ellentmondásos,
konfliktusaik egyik fő oka vágyaik és lehetőségeik ambivalens viszonya.
A NAGY FORMÁTUMÚ EGYÉNISÉG HIÁNYA
A művész saját kora hiteles ábrázolására törekszik,
Alakjait éppen hibáik, gyengeségeik teszik hihetővé, valóságossá.
Egy történelmi hős jelleme a végsőkig idealizálható, a mindennapi embernek – néhány egyedi vonás mellett
– csupán tipikus, átlagos vonásai vannak.
A TÁRSADALOM ÁBRÁZOLÁSA
A fő- és mellékszereplők a társadalmi rétegek jellegzetes képviselői (a pénzember, a karrierista, a kispolgár
– a kisember, a bűnöző, a deklasszálódott arisztokrata stb.): társadalmi típusok. A társadalom, a társadalmi
állapotok és körülmények meghatározzák a szereplők viselkedését, tetteit, gondolkodását, lehetőségeit,
döntéseit.
A konfliktusok oka, problémák eredete épp a társadalom, annak működési zavarai; az egyenlőtlenségek, a
korlátok, az egyén problémái, kényszerpályán való mozgása, morális szempontból elítélendő cselekedetei a
társadalom hibáiban és ellentmondásaiban gyökereznek.
KARRIERIZMUS
A típushős karriert akar, érvényesülést. Ki akar emelkedni saját társadalmi rétegéből, de csak mások kárán
érvényesülhet. Eltipor maga körül mindenkit, ez morális szempontból elfogadhatatlan. Nem hőstett, sőt néha
bűncselekmény.
Az önérvényesítés, a karrierizmus, a mindenáron való sikervágy önzés, s nem hihető el, hogy a személyes
célok bármely nemes, fennkölt eszme, szolgálatában állnának.
Egyes szerzők inkább cselekvéseikkel, tetteikkel jellemzik alakjaikat, mások inkább beszéltetik szereplőiket,
párbeszédekben, vitákban, monológokban formálódik jellemük. Vannak olyan alkotók, akik a
jellemábrázolásnak többféle eszközét is alkalmazzák (belső monológok, részletes személyleírás, a tettek
múltbéli vagy belső indítékainak, lélektani okainak feltárása stb.).
ALKOTÓ ÉS BEFOGADÓ KAPCSOLATA
Az olvasó tehát azonosul a szereplővel, de el is idegenedik tőle: elítéli, megítéli tetteit. Ebben sok realista író
segíti is közönségét: az elbeszélők gyakran maguk is véleményezik szereplőik tetteit, gondolatait;
megjegyzéseikkel, saját ítéleteikkel egészítik ki a történetet.
MINDENTUDÓ ELBESZÉLŐ
A realista művek elbeszélői igen gyakran mindentudó elbeszélők. Látható vagy láthatatlan szereplői a
történeteknek, jelen vannak minden fontos eseménynél, beépülnek a szereplők gondolatvilágába, ismerik és
ismertetik a cselekvések indokait, apró részletekre is kiterjed figyelmük. Ez az elbeszélői mód igen tág
lehetőségeket ad az alkotónak: a moralizáló kiegészítések, a cselekmény menetének felgyorsítása vagy
éppen lassítása, az átvezetések megoldása, a részletek bemutatása ebből az elbeszélői nézőpontból a
hitelesség látszatával oldható meg.
OBJEKTÍV ELBESZÉLŐ
Más szerzők elbeszélői a háttérben maradnak, nagyobb szabadságot biztosítva a szereplőknek. Az ilyen
típusú elbeszélő általában nem fűz véleményt az eseményekhez, nem értékeli a szereplők cselekedeteit,
gondolatait; kívülálló, objektív narrátora a történetnek. Az elbeszélő háttérbe szorulása a befogadót helyezi
előtérbe, megnő a jelentősége a befogadó, az olvasó elvárásainak, véleményének, ítéletének. Az ilyen típusú
művek óhatatlanul vitára, véleményalkotásra, késztetik a befogadót.
A HELYSZÍN SZEREPE
A realista művekben igen fontos szerepe van a helyszíneknek, a térnek. Az aprólékos részletességgel
bemutatott belső terek, a pontos leírások (külső helyszínek, városok, városnegyedek, középületek, vidékek)
fokozzák a cselekmény realitását.
II. A FRANCIA REALISTA REGÉNY:
Társadalmi háttér: A francia realista regény kialakítói, Stendhal, Balzac és Flaubert műveikben a Napóleon
bukása (1815) utáni korszak keserű kiábrándulását ábrázolták. A waterlooi csata után az ún. Bourbon-
restauráció, a királyság visszaállításával próbálta – mintegy 15 évre – megállítani a társadalmi fejlődést,
visszahozni és konzerválni a forradalom előtti viszonyokat. Lajos- Fülöp idején a társadalmat mozgató
„legszentebb” eszme a haszon lett, a legfőbb érték pedig az érvényesülés, a siker, a karrier. Elvtelen és
erkölcstelen törtetők ennek az új világnak a hősei, illetve olyan jellemek, akik megpróbálnak úgy élni az új
körülmények között, hogy megőrizhessék emberi értékeiket. Róluk szólnak Stendhal, Balzac és Flaubert
regényei. Általában meggazdagodott nagypolgárság és az új arisztokrácia gátlástalanságát, pénzéhségét
festik le. A legfőbb értékek ebben a világban a pénz, a siker és a karrier. Hőseik általában elvtelen,
erkölcstelen törekvők vagy olyan emberek, akik megpróbálják megőrizni az emberi értékeiket.

III. STENDHAL ÉLETE: (1783-1842) Írói álnév.

1783. január 23-án született. Apja ügyvéd, majd később polgármester lett. Kortársai nem ismerték el igazán,
noha ő mindig nagy ember szeretett volna lenni. Egyedül Balzac látta igazi értékét. Stendhal romantikusnak
tartottaa magát, de regényeiben a realizmus stílusjegyeivel találkozunk. Regényei cselekményét valós
eseményekből meríti. Stílusa elkanyarodik a romantikától, szenvtelen, hideg és tárgyilagos, de világos és
pontos. Megteremti az analitikus, „lélektani” regényt.
IV. STENDHAL STÍLUSA
Részletes, aprólékos leírása az eseményeknek.
Tárgyilagosan írja le az eseményeket, a környezet és a szereplőkkel megtörtént dolgok
realisták.
Viszont a szereplők nagyon romantikus jellemek, romantikus lelkületűek.
Regényei analitikus jellegűek, elemzők. A szereplők érzelmeit, gondolatait elemzi.
Gyakori a belső monológ, amelyben a szereplők gondolatait írja le.
V. A VÖRÖS ÉS FEKETE ELEMZÉSE :(1830)
Keletkezés: valódi bűntény az alapja. Alcíme: Krónika 1830-ból. 1830. november elején jelent meg a kötet.
Valós történések, valóban megtörtént események alapján írta a történetet, újságcikkek alapján. Az újságcikk
arról szól, hogy egy vidéki fiú elcsábítja a tanítványainak az édesanyját, ezért elzavarják a családtól.
Bosszúból a misén rálő az asszonyra, ezért vérpadra küldik és megölik. A történetben is van egy újságcikk,
egy papírszeletke. A templomban találta, a regény befejezésére, Julien életének végére utal.
Cím értelmezése:
(1) Vörös: szerelem és az élet, siker, dicsőség - Fekete: Bukás, sikertelenség, halál.
(2) Vörös: Katonaság - Fekete: Papság
(3) Rulett játék két színe: Két lehetőségei: Nyerés és bukás
(4) Vörös és fekete: Vér és halál Egymás kiegészítői
A vörös szín kétszer fordul elő igen hangsúlyosan, mindkétszer a verrières-i templom színeiként. A regény
eleji és a regény végi templomi jelenet mintegy keretbe foglalja a történetet. A regény elején Julien betér a
templomba, mielőtt Rênalékhoz menne. A templom belső falai bíborszínű szövettel voltak bevonva,
melyeken átsütött a nap fénye, s vörössé varázsolta az egész belső teret. A jelenet egészen baljóssá válik,
mikor Julien a szentelt vizet – épp a bíborszöveteken áttörő fény miatt – vérnek nézi, s egy papírdarabot is
talál, mely egy besançoni kivégzésről tudósít. A regény végi nagyjelenet helyszíne szintén a verrières-i
templom, melynek magas ablakait bíborfüggönyök fedik. Ekkor lő rá Julien De Rênalnéra. A vörös szín
tehát a vérre, az erőszakra enged asszociálni, s keretbe foglalja a regényt.
A fekete:
A fekete szín leggyakrabban mint Julien ruházatának színe kerül elő. Minthogy papnövendék, De Rênalék
talpig feketébe öltöztetik a fiatal házitanítót. Julien fekete ruhát visel a Szemináriumban és Párizsban, de La
Mole márki palotájában is. A fekete színű papnövendéki ruha mögé rejtőzik a kívülállók elől Julien valódi,
lázongó, törekvő énje.
Helyszínek:
–A regényben megjelenő három helyszín a karrier szintjeinek felel meg
–Verriéres à Besancon à Párizs
-Verriéres: Verriéresben a legnagyobb hangsúly a haszonra helyeződik. Juliennek lett volna alkalma szert
tenni haszonra Az egyik ilyen lehetőség a házasság Elisával, a szobalánnyal
–A másik pedig, hogy barátja üzlettársa legyen
–Mindkettőt elutasította
–Elisa elárulta Julient, így el kellett hagynia Verriés-t
Besancon:
–Julien papi szemináriumba kerül, mely az egyházi karrier útjára viszi . Itt is problémákba ütközik, itt is
sikertelen volt, mégis feljebb lendítette Julien Sorel karrierjét Párizsba.
Párizs
–De La Mole márki titkárának fogadta el párizsi palotájába. Mathilde, de La Mole kisasszony felajánlkozik
neki, s Julien úgy lesz a szeretője, hogy nem érez iránta semmit Mikor kiderül, hogy Mathilde áldott
állapotban van, apja rangot illetve birtokot adományoz neki. Julien végül visszatér Verriéres-be, s rálő de
Rênalnéra. Letartoztatják és börtönbe kerül. Itt tud újra nyugodtan gondolkozni. Végül úgy dönt véget vet
életének
Műfaj: karrier-regény, lélektani regény, fejlődésregény.
Alacsony társadalmi rétegből feltörekvő fiatal és tehetséges hősök fő életcéljuknak társadalmi érvényesülést
a karriert tekintik és ezért korábban erkölcsi elveiket is hajlandók feladni sorsuk gyakran bukás.
Téma: a történés ideje: Krónika 1830-ból, Verrieres – de Renal háza, Besancon – papi szeminárium, Párizs
– de La Mole márki háza, börtön Beasnconban.
Alapgondolat: hasonló a Bűn és bűnhődés gondolatához: a napóleoni ember típusát vizsgálata. Julien nem
tud megfelelni az általa választott szerepnek, ahogy Raszkolnyikov sem. A börtönben megváltozik,
megismeri önmagát, megváltás lehetősége. Stendhalnál felvetődik a közösség felelőssége. Julien áldozat és
kihívó is.
Stílus: romantikus+realista. Aprólékos, részletező leírás, írói kiszólások, mindentudó elbeszélő,
Tárgyilagosan írja le az eseményeket, a környezet és a szereplőkkel megtörtént dolgok realisták. Viszont a
szereplők nagyon romantikus jellemek, romantikus lelkületűek. Regényei analitikus jellegűek, elemzők. A
szereplők érzelmeit, gondolatait elemzi. Gyakori a belső monológ, amelyben a szereplők gondolatait írja le.
IV. JULIEN JELLEME: éles eszű, ambiciózus. Példaképe Napóleon, célja bekerülni a fr. társ. legfelsőbb
köreibe. Eldönti, hogy tervei végrehajtásához a képmutatás a legjobb eszköz. Nem találja a helyét a
forradalom utáni világban, és ezzel együtt titkolnia kell rajongását Napóleon iránt. Julien tehetséges, okos
ember, de meg kell tagadnia emberi értékeit. Két út áll előtte: vagy szegény marad, de becsületes, vagy
pedig felemelkedik, de aljassá is válik. Kénytelen az utóbbit választani és képmutató lesz, álszent, hazug, de
nem tud ezzel a szereppel sem azonosulni. Megveti a kor bűnös világát, és még a szerelmet sem tudja
élvezni. Egy merev társadalomban akar karriert csinálni. Julien Sorel egyetlen bűne az volt, hogy paraszt
létére fel akart emelkedni. A regényidő egy-két év. Természeténél fogva képtelen a színlelésre, mert
rendkívül szenvedélyes, impulzív, a számító magatartás annyira távol áll tőle, hogy hónapokig gyakorolnia
kell. Anti-Tartuffe, akinek színlelést kell színlelnie. Sikereit többnyire annak köszönheti, hogy kiesik a
szerepéből, botlásokat követ el, és kiütközik valódi énje. Folyamatosan emelkedik a társadalmi ranglétrán,
egészen a nemességig, a katonatiszti rangig. Boldog csak akkor lesz, amikor mindezt elveszíti, mert rálő de
Renalnéra, és halálra ítélik. Ekkor nem kell tovább színlelnie, hiszen a társ. szerint bűnözőnek számít. A
besanconi torony legfelső emeletén – a színhely jelzi az erkölcsi felemelkedést - töltött utolsó két
hónapjában önmaga lehet, és méltósággal hal meg.
Julient az első pillanatban magával ragadta de Rênalné szépsége, de nem leli örömét a szerelemben, csupán
a hódító férfi szerepét játssza, csak haditerv az asszony meghódítása. Úgy viselkedik, mint Moliére Tartuffe-
je: álarcot hord.
De Rênalné a számára egyben jelenti a szeretőt és az anyát. Ezért van számára olyan rettenetes jelentősége
de Rênalné árulásának. Szinte önkívületi állapotban hajtja végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a motivációt
rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyez fel egy kiadás margójára egy újsághírt, ami
szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt. Ez Julien tettének lélektani mozgatója - fűzi hozzá.
A regény újabb színtere Besançon, szeminarista lesz. Bűnbánónak, alázatosnak mutatja magát, valójában
öntelt és lenéz mindenkit maga körül. Többre tartotta magát 321 társánál. Eszével kitűnt társai közül:
könnyen tanult. A szigorú Pirard abbé-t választja gyóntatójának, akitől kezdetben félt, végül az ő
segítségével léphet feljebb. Állást szerez, a de La Mole márki házában. A márki titkárként alkalmazza.
Párizsban arisztokrata társaságba kerül. Már legelső nap tekintélyt szerez magának műveltségével. A márki
számára nélkülözhetetlenné válik, nemessé akarja tenni, s szándékosan terjesztik a pletykát: Julien egy
ismeretlen főúr törvénytelen gyermeke.
Julien kifogástalanul udvarias, de üres világ veszi körül. Vágya volt az arisztokráciába bekerülés, de
közelükben őket is megveti. Mindenki attól retteg, hogy megsérti a formaságokat, és nevetségessé válik.
Mathild viszont elütött az arisztokrata társaságtól. Egy fiatal hisztérika, aki minden ellen lázadozik, nagy
szerelemről álmodozik, és ugyanúgy, ahogy a fiú, ő is kettős világban él. A 16. században lefejezett őse,
Boniface de La Mole-t és szerelmét Navarrai Margitot csodálja (a királyné a hóhértól elkérte kedvese fejét,
és saját maga temette el), éppen ezért minden évben, április 30-án gyászruhát vesz fel. A szeszélyes
Mathilda, mikor észreveszi Julient felajánlkozik neki, szeretőkké válnak, a fiú azonban nem érez szerelmet
iránta. Újra csak az érdekli, hogy a lány az övé lett, nem pedig az arisztokrata ifjaké. Végül tartuffe-i
alakítással udvarolni kezd egy gazdag özvegynek, így sikerül megtörnie a márkilány gőgjét, és kemény
büszkeségét, hiszen az hol szerelmet vallott neki, hol megvetette.
A sikeres képmutatás jutatta el arra a pontra, és Mathilda terhessége, amire vágyott: birtok, évjáradék,
huszár hadnagyi kinevezés.
Ekkor megérkezik a leleplező levél, de Rênalnétől. Julien kétszer rálő a templomban az asszonyra, akit
mardosott a féltékenység a fiú házassága miatt.
Julienről a börtönben hull le a tartuffe-i álarc, amelyet kényszerből hordott. Végre azonosulhatott
önmagával, a saját énjével. Eltűnt minden nagyravágyás, a képmutatás, és újból ráébredt: szerelmes de
Rênalnébe. Nem kellene meghalnia, de Julien nem akar tovább élni. A börtönben ismeri meg az igazi
szerelmet, ami kárpótolja eddigi életéért.
V. DE RENALNÉ:
30 éves, 3 gyermek anyja, naiv, klasszikus romantikus hősnő, gyöngéd, nemes, férje méltatlan hozzá.
Életében először szerelmes, hívő, tudja, halálos bűnt követ el. Lelkiismeret-furdalása van gyermeke
betegsége miatt. Julien halála után 3 nappal meghal
Julien és de Rênalné
Kettejük viszonyának megértése teszi csak érthetővé az olvasó számára Julien végzetes
cselekedetét. Bár a regény nem hívja fel rá a figyelmet, figyelmes olvasónak könnyen
feltűnhetik, hogy sosem esik szó Julien édesanyjáról. Apjával is igen rossz a viszonya, Julien
éppen ezért keresi maga számára az apát (Chélan abbé, Pirard abbé, a márki), de az anyát is,
még ha ez expressis verbis nem is kap hangsúlyt a regényben. De Rênalné a számára egyben
jelenti a szeretőt és az anyát. Ezért van számára olyan rettenetes jelentősége de Rênalné
árulásának. Szinte önkívületi állapotban hajtja végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a
motivációt rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyez fel egy kiadás margójára
egy újsághírt, ami szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt. Ez Julien tettének
lélektani mozgatója - fűzi hozzá.
VI. MATHILDE DE LA MOLE:
Gőgös, különös, megszállottan rajong a történelem legendás alakjaiért, Bonifac de La MOle-ért, aki a
királyné szeretője lett, ezért kivégezték. Halálának napján gyászruhát hord. a nagy szenvedélyre vágyik.
Julien iránti szerepét a másság, az akadályok legyőzése motiválja, nem pedig a szerelem. Julien kivégzése
után eljátszhatja élete nagy szerepét, magával visz fejét, majd egyedül eltemeti.
Julien és Mathilde
Mint azt fentebb említettük, Julient és Mathildot belső lázadásuk rokonítja egymással.
Mindketten a maguk idealizált múltja felé fordulnak. Mathilde Julien iránti szerete is ebből
fakad: Julienben az általa bálványozott Boniface de La Mole-t véli felfedezni, s büszke
boldogsággal tölti el az az érzés, hogy szerelmük ahhoz a nagyszerű, regényes 16. századi
szerelemhez méltó, hasonló lehet. Julien halála után megámorosodott hősiességgel temeti el
kedvese fejét, s be kell látnunk, kissé tetszeleg a szenvedő, hős szerelmes szerepében.
Szerelme tehát nem annyira Juliennek, mint inkább annak az érzésnek szól, hogy hasonlónak
érezheti magát idealizált hőseihez. Ami Julien Mathilde iránti szerelmét illeti, belső
monológjaiban többször is összehasonlítja arisztokrata kedvesét de Rênalnéval, s a hasonlítás
mindig de Rênalné javára dől el, és ez igen árulkodó.
VII. MOTÍVUMOK A MŰBEN:
A létra: Csakúgy, mint a színek, a fent-lent ellentétpár is jelzésszerűen át-és átszövi a regényt. Julien mindig
létra segítségével jut fel a meghódítandó előkelő hölgyek hálószobájába. A létra jól kifejező jelképe Julien
állandó magasra törési vágyának, s annak, hogy céljának elérése érdekében hajlandó mindent kockára tenni.
A kék
Julien nem a kompromisszumok embere. Szélsőségesen gondolkodik, s nagyratörő terveiért
vállal is minden kockázatot. Holott számos lehetőség adódik a számára, hogy a középső utat
válassza: Fouqué üzletet ajánl neki, amelyet "magasabb elhivatottságának" tudatában utasít el,
Párizsban megnyílik előtte az út: Fervaquesné révén püspöki helynök lehetne, Korastoff
gazdag moszkvai hölgyet kínál neki feleségül, de La Mole márki nemesi előnévvel és
hadnagyhuszári ranggal ajándékozza meg. E közbülső út jelzése a kék szín a regényben. Julien
kétszer visel kék ruhát: mikor de Rênalné eléri, hogy a királyt köszöntő lovasbandérium tagja
lehessen, s mikor Párizsban de La Mole márki kérésére kékbe öltözik - ilyenkor a márki
egészen más hangon, közvetlenebbül beszél vele. Mathilde kék szeme és a palotabéli kék
kanapé is az "arany középutat" jelzi.
VIII. JULIEN ÉS TARTUFFE.
Moliere Tartuffe-je mestere volt a színlelésnek, sohasem esett ki szerepéből, nem volt lelkiismerete. Julien
azonban állandóan tépelődött, nem tudott azonosulni szerepeivel, mert ellenkezett alaptermészetével.
Tartuffe hideg és számító volt, Julien viszont romantikus, álmodozó, szenvedélyes, s nem volt képes
lemondani a szerelemről, becsületről. a börtön megváltást jelentett számára.
Mivel Stendhal Julien gondolatainak mindig két oldalát láttatja (a képmutatás mellett őszinte vívódását),
állandóan számot ad arról, ami lejátszódik benne, így nem teljesen váratlan a fordulat: Julien szabad akar
maradni; emberi méltóságát a szinte önként vállalt halállal szerzi vissza; az öngyilkosság valamiféle
változatát választja.
A lelkiismeretnek ez a gyakran megszólaló hangja, a belső önvizsgálat, önvád, bűnösségének és szerepe
hitványságának tudata, a felszín alatt rejtegetett értékek őrzése választja el Stendhal regényének
hősét az igazi Tartuffe-öktől. Ezért nevezi Aragon, a jeles francia író (1897-) "fordított Tartuffe"-nek ezt a
nagyon okos és nagyon érzékeny parasztfiút.