Lucián Boia

Az 1918-as nagy egyesülés

Nemzetek, határok, kisebbségek

 Lucián Boia

AZ 1918-A S NAGY
EGYESÜLÉS
NEMZETEK, HATÁROK,
KISEBBSÉGEK

Komónia •2018
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Lucián Boia: In jurul Marii Uniri de la 1918. Natiuni, frontiere, minoritád,
Bucure^ti, 2017.
© Humanitás, 2017
© Koinónia, 2018, pentru prezenta edi]:ie
© Rostás-Páter István, 2018

Fordította: Rostás-Páter István

Szerkesztette: Mihály Emőke

Támogató a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a

Communitas Alapítvány.

R M D SZ a? » navs

A Koinónia Könyvkiadó tagja az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének
és a Romániai Magyar Könyves Céhnek.

Descrierea CIP a Bibliotecii Nafionale a Romániei

BOIA, LUCIÁN
Az 1918-as nagy egyesülés : nemzetek, határok, kisebbségek
/ Lucián Boia ; fordította: Rostás-Péter István. - Cluj-Napoca :
Koinónia, 2018
ISBN 978-973-165-185-9

I. Rostás-Péter, István (trad.)

94
 Bevezetés. Egységben, öröktől fogva?

Románia számára az 1918-as óv semmihez sem fogható esz­

tendő volt. Az az év, amikor a lehető legszerencsétlenebb
módon elvesztette a háborút. Egyben az az esztendő, amikor
egyértelműen megnyerte ugyanazt a háborút, pusztán azért,
mert szövetségesei győzedelmeskedtek. Az az év, amikor az
ország majdhogynem eltűnt: elveszítette függetlenségét, és fel
kellett adnia Dobrudzsát és a Kárpát-karéj jó részét (bukaresti
béke, 1918 májusa). Ugyanebben az esztendőben viszont há­
rom egymást követő egyesítés revén (Besszarábia, 1918 áprili­
sa; Bukovina, 1918 novembere; Erdély, 1918. december elseje)
létrejött Nagy-Románia, és az összes, többségében románok
lakta vidék az ország határai közé került.
Megszoktuk, hogy mindezeket az eseményeket kimon­
dottan a román történelem részének tekintsük. Most is,
miközben Európa újraegyesítése zajlik, késztetést érzünk
arra, hogy kikerekítsünk magunknak egy olyan történelmet,
amely csakis a sajátunk, és amely korántsem mentes a mito­
logikus felhangoktól. Mintha az lenne a történetírás egyetlen
rendeltetése, hogy Románia let jogát igazolja. Van ennek ná­
lunk hagyománya; a múlt kutatása a románoknál már a kez­
detektől szinte teljes mértekben a nemzetépítést szolgálta.

5
A történelmet a hazaíiság magasiskolájaként értelmezték, és
ekként fogják fel ma is. Kétségtelen, hogy a történelem ezt
is jelenti, de vajon mindössze ennyi lenne? Különben nchcz
tagadni - amennyiben kimondottan Románia létrehozásá­
ról beszélünk - egy ilyen „nemzeti1’ törekvés jelentőségét,
sőt szükségességét. Románia jórészt a történelemre való hi­
vatkozás, a nacionalista ideológiával erősen átitatott múlt­
ábrázolás révén jött létre. így lett az ókori Dácia Nagy-Ro­
mánia előképe, melyet Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) rövid
időre meg is valósított 1600-ban, három századdal korábban
meghirdetve az 1918-as; végleges egyesülést (mindezt annak
dacára, hogy abban az időben a moldvaiak egyáltalán nem
óhajtottak „egyesülni”, az Erdélyt uraló magyar nemesség
pedig még náluk is kevésbé).
A mindenkori román egység mítosza mélyen behatolt a
köztudatba, és nehezen lehet onnan kimozdítani (eszerint a
románok - a dákok szolgálatainak köszönhetően - már akkor
„egységesek” voltak, amikor még meg sem jelentek, a géta-
dákok révén pedig még inkább „egységesek” leltek). E képze­
letbeli egység forrását nem kell a túlságosan távoli múltban
keresni. Még a XIX. századi vagy a két világháború közötti
nacionalizmust is ennél árnyaltabb diskurzus jellemezte. A
teljes és állandó egység gondolata későbbi keltezésű. A nem­
zeti kommunizmus tanította meg a románokat így gondol­
kodni a múltjukról, és ez az ideológia dogmaszintre emelte a
román egység mítoszát. Nemzedékek tanultak az iskolában
ebben a szellemben, és látszik, hogy alaposan elsajátították
a leckét. Akkoriban az oktatást módfelett komolyan vettek!

6
 Ezzel magyarázható az a botrány, amelyet egy amerikai
diplomata robbantott ki azáltal, hogy azt merészelte állí­
tani: Bcsszarábiának, illetve Moldva Köztársaságnak más
a történelme, mint Romániának. Bármennyire is jó baráta­
ink az amerikaiak, megengedhetetlen támadás ez a nem­
zeti egység ellen. A diplomata álláspontját nagyon kevesen
osztották az általános felháborodás közepette. Mit számit,
hogy száz százalékban igaza van: Besszarábia déli része már
a XV-XVI. századtól kikerült a román fennhatóság alól, és
közvetlen oszmán uralom alá rendelődött, 1812-ben pedig a
teljes Besszarábiát Oroszországhoz csatolták, és erőteljesen
eloroszositották (kivéve azt a két évtizedet, amikor Nagy-Ro­
mánia része volt). Vajon ha ugyanaz lett volna a történelme,
mint Románia többi részének, jelenlegi elnökét akkor is Igor­
nak hívnák, az államfő és a lakosság többségének akkor is
Moszkva lenne a legfőbb viszonyítási pontja? A legfrissebb
felmérés szerint Moldva Köztársaság lakóinak mindössze
23% -a támogatja a Romániával való egyesülést.
Különben, hogy tovább árnyaljam a képet (és hogy keltsek
még némi felháborodást a mitologizált történelem kedvelői
körében): Erdélynek, a nemzeti egység legértékesebb elemé­
nek is évszázadokon át eltérő történelme volt, amely 1918-ig
jobban kötődött Magyarországhoz, mint a két román feje­
delemséghez. Dobrudzsának is más történelme volt, előbb
bizánci, majd bolgár, végül 1400 tájékától 1878-ig oszmán;
amikor a románok átvették, mindössze a Kelet egy szeglete
volt, és merőben különbözött Romániátok De ne feledjük,
Havasalföld és Moldva sem osztozott ugyanazon a történel­

7
mén; egészen későig, még a XIX. század teljében is a moldva­
iak moldvaiként, és nem románként nevezték meg magukat.
Mindez nem jelenti azt, hogy a románok lakta tartományok
és országok között ne léteztek volna egész idő alatt különféle
kötelékek - a közös nyelv is megkönnyítette a kapcsolattar­
tást sőt ezek a kapcsolatok évszázadról évszázadra egyre
élénkebbé váltak, míg végül a román nemzet kikristályoso­
dásához és a nemzetállam megvalósításához vezettek, Tör­
ténelmi folyamat volt tehát az egységesülés. Egyébként mire
is lenne jó a történelem, ha Dácia máris Romániát jelentette
volna? Azt már nem is teszem hozzá, hogy nagyobb érdem
egy országot létrehozni, mint készen megörökölni.
Tény, hogy 1918-ban, a döntő pillanatban, a románok fel
voltak készülve az egyesülés nagy aktusára. Nemzeti érzü­
let lelkesítette őket (a XÍX. század során fejlődött ki), amely
annak idején a dákokban nem volt meg, de még Vitéz Mi-
hályban sem. Ám még így is szükségük volt arra, hogy a
történelem a kezükre játsszon. Mi történt volna, ha az im-
périumok nem omlanak össze? Elvégre nem annyira a nem­
zetiségek harca járult hozzá a birodalmak megszűnéséhez
(bár nyilván az is közrejátszott), hanem inkább a birodalmak
összeomlása vezetett a nemzetek kiválásához és a nemzetál­
lamok megalakulásához, illetve kiteljesedéséhez, 1914-ig az
erdélyi románok (a nemzeti küzdelmek legharciasabb képvi­
selői) nem követeltek többet, mint Erdély autonómiáját, vagy
az „egyenlő jogok” biztosítását a Habsburg Monarchiában.
„Nagy-Románia” nyilván létezett a román kollektív képzelet­
ben, azonban az idealista terv megvalósulása kétséges volt.

8
Az 1918-as év rendkívüli körülményei között valósult meg
végül, amikor nemcsak a románoknak volt „nagy egyesülé­
sük”, de más népeknek is, amelyek kiszakadtak a birodalmak
nagy egészéből
Az első világháború után megvalósított nemzeti konst­
rukciók közül Románia bizonyult a legtartósabbnak. Elég, ha
csak egy pillantást vetünk a mostani térképre: a többi utód­
államtól eltérően Románia csaknem érintetlenül megőrizte
akkori körvonalait. Egy évszázad történelme igazolta tehát
egységességét. Akkor hát mi szükség van arra, hogy az egy­
ségtudat megjelenését a legrégibb korokig toljuk vissza a tör­
ténelmi idővonalon? Csak azért, hogy hitelünket veszítsük?
Láthatjuk, hogy a dák egység vagy a „középkori román
nemzet” (az egyetlen nemzet, melyet be tudunk azonosítani
a középkorból!) hívei közül némelyek jó úton haladnak afelé,
hogy leleplezzenek egy (vagy akár több) olyan összeesküvést,
amely Románia feldarabolását célozza. Tehát az egész történe­
lem során igen erős egységet alkottunk, de ma, amikor valóban
egységesek vagyunk, azt kockáztatjuk, hogy többé ne legyünk
azok. A Román Tudományos Akadémia (pontosabban: nem az
egész intézmény, csak tagjainak valamivel több mint fele) ki­
adott egy felhívást (a román néphez intézve!), amelyben min­
denféle veszélyt jelez, és drasztikus intézkedéseket - megfigye­
lést, sőt adott esetben büntetést - javasol mindazok ellen, akik
megengedik maguknak, hogy felfogásuk a román identitásról
eltérjen attól, amit a felhívás szerzői vallanak.
Hová menekülnek a megújulásra képtelen történészek,
akiket azok az újságírók támogatnak, akik csak mendemon­

9
dákból ismerik a történelmet? Nyilván a patriotizmusba,
hová máshová. Ököl lei döngetik a mellüket, hogy jobban
szeretik országukat, mint bármit e világon; íme olyasmire
szakosodtak, ami nem igényel sok erőfeszítést, ahogy túl
sok hozzáértést sem. Hogy megmentik-e, vagy sem Romá­
niát, majd elválik. Ezzel az idejétmúlt történelemértelme­
zéssel Románia egyelőre nem hallatja hangját az európai
történetírás vitáiban. Az úgynevezett vélemények piacán
alig vagyunk jelen. Fel kellene ismernünk, hogy senkit sem
érdekelnek a mi kis rögeszméink. A „többiek" szemszögéből
Románia jóformán nem is számít a történelemben. És ezért
nem a történelem vagy Románia a hibás: a felelősség azoké,
akik még nem jöttek rá, hogy a történelmet ma másként kell
művelni, semmiképp sem úgy, hogy újra és újra, a végtelensé­
gig, félmelegitjük a régi, nacionalista diskurzust.
A Nagy Egyesülés centenáriuma ahelyett, hogy megújító
kutatásokra sarkallna, várhatóan a közhelyek újbóli kinyilat­
koztatására korlátozódik. Ezek annyiszor elhangoztak már,
hogy mára a valóságnál is igazabbnak hiszik őket. Az igazság
egyszerűen összetettebb és árnyaltabb, A leegyszerűsített és
mitologizált történelem, mely bennünk él, azt állítja, hogy az
első világháború éveiben valamennyi románt ugyanaz az év­
százados álom lelkesítette: Nagy-Románia megteremtése. El­
tekintve attól a ténytől, hogy ez az álom valamivel újabb kori,
a XIX. századból való (tényleg, kivel egyesülhettek volna a
románok 1859 előtt?), kétségtelen, hogy az ország háborúba
lépése választást feltételezett egymással ellentétes célok kö­
zött. Röviden: Erdélyt előnyben részesítették Besszarábia rová­

10
sára. Világos, hogy az antant (Franciaország, Nagy-Britannia,
Oroszország) oldalára állva Erdély lett a remélt nyereség (to­
vábbá Bukovina, elvileg teljes egészében, vagy legalább a ro­
mán többségű fele). Besszarábia Oroszországé maradt, és nem
lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy Bukovina északi,
ukrán többségű része is orosz kézre kerül. Ha viszont fordít­
va történt volna, vagyis ha a románok a központi hatalmak
(Németország és Ausztria-Magyarország) oldalán zárkóznak
fel, nyilván nem állt volna módjukban Erdélyt követelni, de
reménykedhettek volna Besszarábia megszerzésében, az oro­
szok veresége esetén (még Bukovinára is igényt formálhattak
volna - az osztrákok felvillantották annak a lehetőségét, hogy
a tartományt a katonai együttműködésért cserébe átengedik
Romániának). Mindannyian tudjuk még az iskolából, hogy a
helyes megoldást (vagyis amelyet a történelem ratifikált) az
Erdély felé fordulás jelentette. Meglehetős hallgatás övezi vi­
szont azt a tényt, hogy ez az egyébként etnikai okokból tel­
jesen indokolt döntés a Besszarábiáról való lemondással járt
- ez utóbbit ugyanis, bárhogy is nézzük, a román nemzeti
képzelet Erdély mögc sorolta* Tágabb, európai összefüggés­
ben szemlélve azonban a kérdés ennél jóval összetettebb volt.
Oroszországnak a keleti fronton bekövetkezhető győzelmének
kihatását nehéz lett volna felmerni. Meddig terjedt volna a cá­
rok birodalma? Romániát is magába foglalta volna? Lehetsé­
ges. Mihelyt Ausztria-Magyarország elveszett (az eltűnéséről
beszélünk, ugyanis Erdély Romániának való odaítélésével egy
időben a birodalom más részeit is elszakították, mások javá­
ra), egész Közép-Európa kapuja szélesen kitárult Oroszország

11
előtt. Akárcsak a Balkán-félszigeté: a nyugati szövetségesek
már elismerték Oroszország Konstantinápoly feletti „jogát".
Egyébként a román politikai osztály egésze tudatában volt an­
nak, hogy milyen veszéllyel fenyeget a hatalmas keleti ország.
Csupán abban reménykedhettek, hogy a nyugati szövetségesek
majd kordában tartják. Időközben a történelem megmutatta
- már ha még szükség volt rá hogy a nyugatiak mennyire
hatékonyan tudják féken tartani az oroszokat. Akár kisebb,
akár nagyobb lett volna Románia, Oroszországnak nagyjából
ugyanakkora erőfeszítésébe került volna, hogy bekebelezze.
Ezen a ponton bárki előállhat azzal az ellenvetéssel, hogy
a dolgok nem így alakultak. Nagyon jól tudjuk, de ez csak
Románia szerencséjén múlott, melyet 1914-ben vagy 1916-
ban mégnem lehetett sejteni. Logikusan Erdély Romániához
csatolásának feltétele Oroszország győzelme lett volna. Ám
Oroszország katonai vereséget szenvedett, melyhez az 1917-
es kettős (februári és októberi) forradalom okozta belső ösz-
szeomlás is társult. Az Orosz Birodalom (részleges) feldara-
bolódása tette lehetővé Besszarábia kiválását és Romániával
való egyesülését (ami egyáltalán nem szerepelt az eredeti
tervben). Ezután következett Németország legyőzetése, szö­
vetségesével, Ausztria-Magyarországgal együtt, s ez utób­
bi, ahogy mondani szokták, elemeire hullott szét. Románia
számára pedig elérkezett az ideje a Bukovinával és - a meg­
valósítások mintegy megkoronázásaként - az Erdéllyel való
egyesülésnek.
Minden igen jól végződött, de akár a lehető legrosszabbul
is alakulhatott volna. A románok történelmi emlékezetében az

12
1914 és 1918 közötti történelmi folyamatnak mára már csak a
leegyszerűsített vázlata él. Eszerint valamennyi román, kevés
kivétellel, ugyanazt akarta. Csakhogy ez nem éppen így volt!
Miután elhatároztam, hogy közelebbről is szemügyre veszem
a „germanofilia" jelenségét ezekben az években, mindaz, amit
az irattárakban és a kor sokszínű sajtójában felleltem, messze
felülmúlta a számításaimat. Az úgynevezett „németbarátok­
ról” szóló könyvemből1 kiderül, hogy jó néhány román értel­
miségi (köztük kimagasló személyiségek) gondolkodott „más­
ként” akkoriban (germanofilnek címkézték Németország és
Ausztria-Magyarország híveit, ahogy Oroszország ellenfeleit
is, akárcsak azokat, akik Románia hadba lépését szorgalmaz­
ták a központi hatalmak oldalán, illetve azokat, akik a semle­
gességet támogatták). Egyrészt mert tartottak Oroszországtól,
másrészt mert előbb Besszarábiát szerették volna felszabadí­
tani, amelynek román identitása látszólag inkább veszélybe
került, mint Erdélyé. Egyébként elég sok „semlegességpárti”
is akadt, aki úgy vélte, hogy Romániának távol kell tartania
magát a szörnyű mészárlástól. Azt a tényt sincs miért elken­
dőzni vagy eljelentékteleníteni, hogy Románia teljesen felké­
születlenül lépett a háborúba. Gyengén felszerelt hadserege és
az első hónapokban csúfosan leszerepelő vezérkara mintegy
iskolapéldái voltak annak, hogy miként nem szabad háborút
viselni. Az ország már kezdetben csapdába került: hogyan bol­
dogulhat ott volna egyszerre két fronton, a Kárpátoknál és a
Dunánál? Az 1916-os hadjárat csakis vereséggel végződhetett.
Igaz ugyan, hogy a következő évben, 1917-ben a moldvai fron­
ton (a márásti-i, a Márásesti melletti és az ojtozi csatákban)

13
bámulatos ellenállást sikerült kifejteni. Az oroszok kilépése
miatt azonban így sem lehetett megakadályozni a katasztro­
fális különbéke megkötését. Az emberáldozat összlakossághoz
viszonyított számaránya tekintetében Románia az elsők közé,
ha nem éppen az első helyre került a hadviselő felek körében
- dacára annak, hogy ténylegesen csak valamivel több mint
egy évig viselt hadat a négyéves háborúban. A nagy egyesülés
megünneplése teljességgel legitim. Mint ahogy egy adag mito­
lógia is belefér az ünneplésbe: minden nemzetnek megvannak
a maga mítoszai! Ám a megemlékezéseken és a hősi szimbó­
lumokon túl előítélet-mentes, kritikai történetírásra is szük­
ségünk van.
Legalább a hivatásos történészektől elvárnánk ezt a hoz­
záállást.
Mindenképpen európai történelemre van szükségünk.
Nem szigetelőd hetünk el a történelemértelmezésünkkel,
mint ahogy a jelenhez és a jövőhöz való viszonyulásunkkal
sem. Az első világháború után Európának ebben a térségében
mindenütt nemzeti államok jöttek létre. Egyesek életképes­
nek bizonyultak (ez Románia esete is), mások kevésbé, vagy
egyáltalán nem. Az azonban általánosan megállapítható,
hogy a történelem egy adott pillanatban a nemzetek emanci­
pációjának és a nemzetállamok megalakulásának szakaszába
lépett. Románia betagolódott ebbe az irányzatba - a törté­
nelem által megjelölt irányba haladt. Másrészt semmit sem
használ, ha nem veszünk tudomást azokról a veszélyekről,
amelyek már kezdettől fogva ott rejtőztek Európa jelentős ré­
szének új, „nemzeti7’ felosztásában. A nemzetek közötti konf­

14
liktusok számtalanszor áztatták vérrel az európai kontinenst.
„A nacionalizmus háborút jelent” („le nationalisme cest la
guerre”) - Francois Mitterrand híres szavai ezek a verduni
csatamezőn. A „nacionalizmus” kifejezés jelentése láthatólag
gyökeresen megváltozott: az eredetileg pozitív csengésű szó
negatív töltetet kapott. Jelenleg különbséget teszünk a hazá­
ját és nemzetét szerető „patrióta” és a „többieket” utáló „naci­
onalista" kozott. Valójában a két kifejezés közötti határvonal
nem olyan éles. A túlzott önértékelés viszont károsan hat a
másokkal való kapcsolatainkra.
El kell még mondanunk, hogy Európa középső régiójá­
nak kisebb, vagy legfeljebb közepes méretű államokra való
feldarabolása veszélyes hatalmi űrt teremtett - ráadásul a
birodalmak eltűnésével keletkezett államok kölcsönösen
utálták egymást. Egy brit fiatalember, aki 1934-ben Bulgá­
riában tartózkodott, tanúja volt annak a fergeteges öróm-
kitörésnek, amelyet Sándor jugoszláv király meggyilkolása
váltott ki. Egyik bolgár barátja kiselőadást tartott neki ar­
ról, hogy mennyire elvetemültek országa szomszédai. Nyil­
ván a románokkal kezdte: „A román szörnyű nép, mondta:
hazugok, rablók, tolvajok, rosszak, erkölcstelenek. Azt vála­
szoltam neki, hogy annyira rosszak azért mégsem lehetnek.
- Ellopták tőlünk Dobrudzsát, folytatta homlokráncolva. Az
egész területet, a Duna-deltától a Fekete-tengerig. Ez teljes
egészében bolgár föld. Azt feleltem, hogy csak meg szerettem
volna nézni, hogyan élnek otthon, mert addig csak az erdélyi
magyarok révén ismertem őket. Erdélyt is ellopták! - kiáltott
fel erre." És így szapulta sorra valamennyi szomszédos népet,

15
de a legrosszabbak mégiscsak a törökök voltak a szemében.2
Ha kicseréljük a szereplőket, hasonló viszonyulással találko­
zunk a régió többi országában is. Nem véletlenül mondják
Romániában, hogy a románok egyetlen jó szomszédja a Fe­
kete-tenger.
„Európa lágy altestét” - hogy Churchill kifejezésével él­
jünk - már kezdettől fogva kettős veszély fenyegette: keléiről
Oroszország, illetve a Szovjetunió, nyugatról meg Németor­
szág. Mire a két nagyhatalom kiheverte az első világháború
utáni átmeneti hanyatlást, az egész „közép-európai"’ konst­
rukció kártyavárként omlott össze. Aztán következett a má­
sodik világháború a maga szörnyűségeivel, majd ezeknek az
országoknak a többségében a szovjet hódoltság és a mindent
letaroló kommunista kísérlet. Hogyha Nagy-Románia létre­
jöttét mindentől függetlenül vizsgáljuk, félő, hogy figyelmen
kívül hagyjuk a globális folyamatokat, és így kétség nélkül
csodálatosnak tűnik minden. Valójában Nagy-Románia vé­
kony jégrétegre lépett, amely minden lépésnél veszélyt rejte­
get - a történelem pedig nyilván még nem ért véget.
Megjelent a kisebbségek égető kérdése is, az „idegen” tes­
teké, azoknak a nemzeteknek a szervezetében, amelyek ter­
mészetüknél fogva homogenizálódásra törekednek. Egyes ki­
sebbségek ma is rendkívül életerősek, mások csak korábban
voltak azok, bizonyos régiókban akár többséget is alkottak. A
koszovói albánok: Szerbiában vagy Jugoszláviában kisebbség­
ben voltak, de elsöprő többséget képeztek saját tartományuk­
ban. A Hargita és Kova szna megyei székelyek: kisebbségiek
Romániában, sőt még Erdélyben is, ám többségiek ebben a két

16
megyében. Bárhogy is nézzük, a kisebbségek erőteljes jelenlé­
te nem fér össze a nemzetállam gondolatával. A nemzetállam
vagy meg akar szabadulni tőlük, vagy megpróbálja minél job­
ban integrálni őket, ami hosszú távon veszélyezteti ezeknek a
kisebbségeknek a létezését.
Még a nemzetek korában élünk, mintegy a „hosszabbítás­
ban”, de vannak arra utaló jelek, hogy ez nem lesz mindig így.
Többé már nem gondolhatjuk azt naiv módon, mint egy év­
századdal ezelőtt, hogy az emberiség nemzetállamokba való
besorolása a történelem végszava. Vajon a nemzetek után
már semmi sem következik? Nehéz elképzelni. Inkább felté­
telezhetjük azt, hogy a nemzetek és a nemzetállamok eltűn­
nek - nem holnap, lehet, hogy még holnapulán sem, de... bi­
zonyos idő múlva. Nem tudhatjuk, mit tartogat e tekintetben
számunkra a jövő. Kontinensünkön legalábbis, úgy tűnik, az
Európai Unió lép a nemzetek örökébe, ahogy a nemzetek is a
birodalmak, vagy egyéb „prenacionális” politikai konstrukci­
ók utódaiként jelentek meg. Hogyha az unió több lesz, mint
jelenlegi állapotában, vagyis valós szövetséggé válik, amely
az Amerikai Egyesük Államokhoz fogható, ha a lakosság ele­
gyedése is felgyorsul, a kultúrák pedig fúzióra lépnek, akkor
a nemzetek korának leáldozott. Az is lehet, hogy másként
alakul a helyzet, de semmiképp sem marad úgy, ahogy ed­
dig volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a történelem nem
ismétli meg önmagát. A történelem mindig más, jelenlegi
felgyorsulása és a globalizáció jelensége révén olyan jövő felé
tart, melyet ma még csak nem is sejthetünk.

17
 Etnikumok és nemzetek

Vessünk egy pillantást Európa egy évszázaddal korábbi etno­

gráfiai térképére, amely az első világháború tájékának hely­
zetét rögzíti. A kontinens nyugati részén nagy és majdnem
egyszínű foltokat láthatunk, ezek határozott vonalak mentén
különülnek el egymástól. Kelet felé haladva viszont, a német
tömbön túl, bonyolultabbá válik a képlet. Kelet-Közép- és
Délkel et-Európa etnikai tájképe a lehető legkuszább. A színek
megsokasodnak és keverednek, a térkép nem is képes vissza­
adni a maga teljességében a térség végtelen változatosságát.3
Nyilván a Nyugat sem egynemű. A nemzetek ott is egysé­
gesülési - elsősorban nyelvi és kulturális homogenizálási - fo­
lyamatok során jöttek létre. Franciaország eredetileg etnikai
mozaikot képezett. Olaszországban és Németországban a
tájnyelvi különbségek odáig fokozódtak, hogy az olaszok és a
németek nem értették meg nemzettársaikat, ha azok egy me­
rőben eltérő dialektusban szólaltak meg. A kulturális külön­
bözőségek azonban rendszerint ugyanannak a színnek az ár­
nyalatai voltak, és nem nagyobbak azoknál, mint amelyek egy
családban is jelen vannak. Franciaországban pedig az állam
intézményi és kulturális darálógépe az ország összes lakosát,
eredettől függetlenül, vérbeli franciává alakította.

18
 Ugyanakkor a latin és a germán Nyugat közötti választó-
vonal a lehető legmarkánsabb, helyenként még országokon
belül is. Belgiumban a vallon és a flamand régió áll egymás­
sal szemben, jól elkülönülve (kivételt csak a főváros, Brüsszel
képez, frankofón városként a flamand övezetben). Svájcban
a németajkúaknak, a franciát beszélőknek és az olasz nyel-
vűeknek egyaránt megvan a maguk országrésze, nem keve­
rednek, sőt szinte nem is érintkeznek egymással. Hajlamo­
sak vagyunk Svájcot Erdélyhez hasonlítani, de látnunk kell
a különbséget: a három erdélyi „nemzet” tagjai, a románok,
a magyarok és a németek nem szakítottak ki maguknak egy-
egy darabot az országból, hanem egymás mellett élnek (talán
a Székelyföld kivételével, de ott is jelen van a román „kisebb­
ség”). A latinok és a germánok között egyetlen olyan határ-
szakasz van, mely egy idő óta nem annyira éles, mégpedig
Elzász (és Lotaringia német része): a térség német eredetű
lakossága ugyanis az idők során betagozódott a francia nem­
zetbe. Mivel a nemzet fogalmának francia meghatározása
politikai, és nem etnikai („a nemzet naponkénti népszava­
zás”, mondta Ernest Renan), az elzásziak saját akaratukból
válhattak franciákká, vagy egyszerűen csak így alakult. Né­
met szempontból ez koránt sincs így: a német értelmezés a
nemzetet az etnikumhoz köti. Más szóval az elzásziak néme­
tek, mert németnek születtek, vagy ellenkezőleg: franciák,
mert úgy döntöttek, hogy franciává válnak. Hozzá kell még
tennünk, hogy a tartomány ügye már lezárult, mégpedig
Franciaország győzelmével. Az viszont tény, és ezt az elzá­
szi kérdés is szemlélteti, hogy nem olyan egyszerű definiálni

19
egy népet, egy nemzetet pedig még annál is bonyolultabb*
Mindenesetre egy közösség önazonossága nem korlátozó­
dik az általa beszélt nyelvre, még ha ez is a legnyilvánvalóbb
„azonosítási*' kritérium; vannak más (történelmi, kulturális,
vallási) tényezők is, amelyek ugyanolyan, vagy még nagyobb
nyomatékkai bírnak.
Az, hogy Kelet és Nyugat közt eltérést tapasztalunk az
etnikumok elrendeződése tekintetében, először is azzal ma­
gyarázható, hogy a kontinens közép keleti és délkeleti részén
később ért véget a népvándorlás. A germán inváziók után a
Nyugat már a középkor első századaiban lecsendesedett. A
„másik” Európa éppen ellenkezőleg: tárva-nyitva állt Kelet és
a kilógyhatatlan ázsiai emberkészlet előtt, folytonosan von­
zotta a vándor népek és a hódítók újabb és újabb hullámait.
A V l-VIL században a szlávok tömegesen érkeznek a Dunától
délre eső területekre, és a Balkán-félsziget nagy részét elszlá-
vosítják. 679-től kezdődően a bolgárok is csatlakoznak hoz­
zájuk, ez a turáni nép aztán szintén elszlávosodik, ma már
csak a neve utal eredetére. 896-ban az Ural felől érkező ma­
gyarok letelepednek a Pannon-síkságon, ők a bolgároktól el­
térően nemcsak nevüket, de nyelvüket is megtartják* Jönnek
sorjában a besenyők, a kunok... 1241-ben a nagy mongol in­
vázió elérkezik Európa szívéig, elpusztítva a Magyar Király­
ságot; végül a megszállók beérik az orosz kenézségek feletti
uralommal. 1300 körül a törökök megjelennek Kisázsiában,
majd Délkelet-Európában is, véget vetve az évezredes Bizánci
Birodalomnak (Konstantinápoly 1543-as elestével), ugyan­
akkor meghódítják a Balkán-félsziget északi részen elterülő

20
szláv királyságokat is (Bulgáriát, Szerbiát). Mindez jelentős
népességmozgást és etnikai, vallási asszimilációs jelensége­
ket idézett elő (a magyarok el magyarosították környezetü­
ket, a szlávok magukba olvasztották a Balkán romanizált la­
kosságát, hogy később majd a szlávok közül némelyek, mint
például az albánok, elfogadják az oszmán hódítók iszlám
vallását).
Európa közép-kel éti térsége - mivel a Nyugathoz képest
kisebb volt a népsűrűsége és kevesebb hasznosított területtel
rendelkezett, továbbá gazdasága sokáig kifejezetten rurális
jellegű volt - sokféle bevándorlót vonzott, akik vagy saját kez­
deményezésből indultak útnak, vagy mint telepeseket hív­
ták be őket az illető államok hatóságai, hogy megvédjenek,
illetve felvirágoztassanak különböző területeket. Századok
folyamán így alakult ki a hatalmas német szigetvilág, több-
tucatnyi szigettel a különböző népességek között. A magyar
állam meghívására Luxemburg vidékéről érkezett szászok a
X íl-X Ill. században telepednek meg Erdélyben. Ugyanebben
az időszakban a Balti-tenger partvidékére (a mai Lettország
és Észtország területére) is beköltöznek német telepesek,
ahol aztán belőlük alakul ki az uralkodó arisztokrácia és a
kereskedő polgárság.
Néhány évszázaddal később a német migráció újabb sza­
kaszába lép, a Habsburg és az orosz birodalom terjeszkedése
folytán. A törökökkel folytatott hosszas háborút követően
a Habsburgok annektálják Magyarországot és Erdélyt (az
1699-es karlócai békével), két évtized múlva pedig a Bán­
ságot is hozzáilleszlik (az 1718-as pozsareváei békével).

21
A Habsburgok a német térség különféle részeiből származó,
egyébként nem feltétlenül német eredetű telepeseket hív­
nak be, hogy benépesítsék és kihasználják a háború során
letarolt peremvidékeket: a Bánságot, Vajdaságot, Baranya
vidékét Dél-Magyarországon; őket többnyire „svábokként"
emlegetik. Ugyanígy jár el Oroszország cárnője, Nagy Kata­
lin is a XVIII. század utolsó évtizedeiben, amikor németeket
telepít a Volgától keletre, vagy amikor a krimi tatár kánság
annexiója (1783) és a Fekete-tenger addig oszmán uralom
alatt lévő északi partvidéke egyéb részeinek bekebelezésével
az úgynevezett „Új-Oroszországban” az oroszok és ukránok
mellé új német telepes csoportokat helyez el. A folyamat a
XIX. század első évtizedeiben is folytatódott, 1812-tól már
Besszarábia is a német telepeseket befogadó tartományok
közé tartozott* Oroszország déli részéről a német telepesek
eljutottak Dobrudzsába is, a XIX* század közepe táján és a
század második félében.
Kelct-Európa a zsidók számára is vonzóvá vált, miután Nyu­
gaton egyre gyakrabban lettek hátrányos megkülönböztetés
áldozatai, több állam meg egyszerűen elűzte őket. Azt köve­
tően, hogy 1492-ben kiutasították őket Spanyolországból (pár
évvel később Portugáliából is), a „spanyol" zsidók nagyrészt az
Oszmán Birodalomban leltek menedéket. Szaloniki túlnyo­
mórészt zsidó várossá vált. A „német" zsidók jobbára Lengyel-
országba húzódtak (ez az állam a korabeli viszonyokat tekintve
hatalmas volt, hiszen a „lengyel-litván unió" jelentős részeket
foglalt magába a jelenlegi Ukrajnából cs Fehéroroszországból
is). Lengyelország fokozatos felosztásával (1772-1795) ezek­

22
nek a zsidóknak a nagy része Oroszországba került, miközben
a galíciai zsidók a Habsburg Monarchia fennhatósága alá ju­
tottak. 1900-ban Oroszországban több mint ötmillió zsidó élt
(közülük 1 267 000 „lengyel” zsidó). Ugyanabban az időben
Ausztria-Magyarországon számuk meghaladta a kétmilliót
(1 225 000 Ausztriában, 851 000 Magyarországon élt). Nyugat
felé haladva fokozatosan csökkent a létszámuk. Németország,
a legnagyobb zsidó népességgel rendelkező nyugati ország,
586 000 zsidót számlált; Franciaországban jóval kevesebben:
53 400-an voltak. A két világbábom közötti időszakban Kelet-
Közép-Európában több mint 8 millió zsidó élt, míg Nyugat-
Európában mindössze másfél millió.
A zsidók túlnyomórészt városon telepedtek meg, ezért, bár
számuk szerénynek tűnhet az összlakosságéhoz képest, városi
környezetben igen magas volt a részarányuk. Varsóban példá­
ul 1900-ban a város 638 ezres lakosságának mintegy 32%-át
(vagyis egyharmadát) tette ki a zsidó közösség, Lembcrg (Lviv)
160 000 lakosából 44 000 volt zsidó (27-28%), míg Krakkóban
91 000 lakosból 21 000 (23%). Budapesten ugyanakkor a város
732 000 lakosából 169 000 volt zsidó, vagyis megközelítőleg
23%. A román fejedelemségekben, illetve az 1859 utáni Ro­
mániában is, főleg Moldvában látványosan növekszik a jórészt
Galíciából és Oroszországból érkező zsidók száma. Jászvásáron
(Ia$i) 1900 körül többségbe kerülnek: arányuk valamennyivel
meghaladja az 50% százalékot a 78 000 fős egykori moldvai fő­
városban. A következő években némileg csökken a létszámuk,
1912-ben 42%-os az arányuk. 1889-ben a 276 ezres lakosú Bu­
karestben 40 000 zsidó élt (14,5%-os volt az arányuk). Orosz­

23
ország etnikailag legvegyesebb városa Odessza volt: 430 000
lakosából 134 000 zsidó (30%). Szalonikiben a zsidók legalább
felét tették ki a 120 000 fos lakosságnak. Konstantinápolyban,
az Oszmán Birodalom akkor 1 120 000 lakost számláló fővá­
rosában 45 000 zsidó élt. Nyugatabbra egyre kisebb a zsidók
száma; Bécsben még meglehetősen sokan éltek: 147 000-en
az 1 648 000-ből (majdnem 9%), Berlinben valamivel keve­
sebben: 92 000-en az 1 889 000 lakos közül, Londonban nem
érték el a két százalékot, Párizsban pedig egy százalék alatt volt
az arányuk/1
A zsidókhoz hasonlóan az örmények is több országban és
régióban éltek szétszórtan, kisebb számban, de szintén városi
környezetben. Legtöbben az Oszmán Birodalomban laktak:
Konstantinápolyban majdnem 100 000-en (több mint kétszer
annyian, mint a zsidók). Megtaláljuk őket a román fejedelem­
ségekben is, már a középkortól kezdődően, akárcsak Magyar-
országon és Galíciában. A görögök szintén fellelhetők az egész
Balkán-félszigeten, főleg a Fekete-tenger partvidékén. Konstan­
tinápolyban 275 000-en éltek, Bulgáriában majdnem 60 000-en.
Romániában nem annyira számbeli jelenlétük a mérvadó, mint
inkább több évszázados társadalmi és kulturális szerepük, fő­
leg a fanarióta uralkodók időszakában (a XVIH. században és
a XIX. század elején). 1930-ban Nagy-Romániában 26 495-en
vallották magukat görögnek. Sokan azonban idővel asszimilá­
lódtak. Az arisztokrácia és a polgárság Havasalföldön és Mold­
vában egyaránt nagymértékben görög eredetű volt.
Közép- és Kelet-Európa egyik sajátossága a nagy birodal­
mak hosszas dominanciája. Miközben Nyugaton már kialakul­

24
tak a nemzetállamok, egyesek még a nemzeti ideológia meg­
jelenése előtt - 1860 és 1870 között, Olaszország és Német­
ország egységesülésével pedig le is zárult a folyamat addig
Európa másik felén három impérium osztozott: az Oszmán,
a Habsburg és az Orosz Birodalom, amelyek vajmi keveset tö­
rődtek a leigázott népek nemzeti sajátosságaival. Az Orosz és
a Habsburg Birodalom egészen 1918-ig, az első világháború
végéig érintetlen marad. Az Oszmán Birodalom fokozatosan
elveszíti balkáni területeit. Görögország (a mai Görögország
területének mintegy fele) hosszas függetlenségi háború után
1829-ben önálló állam lesz. A konfrontációban a görögök párt­
ján lép fel Oroszország (a balkáni ortodox keresztények „védel­
mezőjének” kiállva ki magát), a nyugati hatalmak közül pedig
Nagy-Britannia és Franciaország. Egy évvel később, 1830-ban
Görögország kikiáltja függetlenségét. Szerbia 1815-ben nyeri
el - korlátozott - önállóságát, amelyet 1829-ben megerősít;
1878-ban válik függetlenné. Szintén 1878-ban Bulgária önálló
hercegséggé alakul; függetlenségét 1908-ban nyeri el. Mon­
tenegróról sem kell megfeledkeznünk, arról az apró balkáni
államról, amely mindig is élvezett bizonyos függetlenséget az
Oszmán Birodalommal való viszonyában, 1912-ben, az első
balkáni háború kitörésekor az Oszmán Birodalom a Balkán­
félszigetnek már csak a középső részét uralta, nagyjából Trá-
kia, Macedónia, Koszovó és Albánia területét. A román feje­
delemségek, amelyek évszázadokon át az Oszmán Birodalom
vazallusai voltak, 1859-ben egyesültek és megalakították Ro­
mániát, az így létrejött állam pedig 1877-ben kikiáltotta füg­
getlenségét.

25
 Most pedig régióról régióra haladva tekintsük át a külön­
böző nemzetiségek elterjedését és számarányát.
Nézzük előbb Ausztria-Magyarországot, a Habsburg Mo­
narchia utolsó alakzatát, mely az 1867-es osztrák-magyar ki­
egyezés eredményeként jött létre. Egyetlen állam: Ausztria-
Magyarország, vagy inkább kettő: Ausztria és Magyarország?
ís-is: mindkét megközelítés érvényes. A birodalom egységes a
monarchia vezetője révén (akinek Bécsben császár, Budapes­
ten király a címe), és a három közös minisztérium - külügy,
pénzügy, hadügy illetve a közös vámterület okán. Egyéb­
ként Ausztria és Magyarország két külön államként nyilvánul
meg, saját kormánnyal, parlamenttel, törvényekkel és köz-
igazgatással rendelkeznek. Az 1867-1918 közötti időszakban
aztán tovább nőnek a különbségek: Ausztria és Magyaror­
szág egyre kevésbé hasonlít egymáshoz.5
Az osztrák rész nem annyira koherens: az egymás mellett
létező tartományok mindegyikének megvan a maga sajátos
etnikai összetétele, és mindegyik bizonyos fokú önállósággal
bír. 1910-ben az összlakosság mindössze 35,58%-a német.
A tulajdonképpeni Ausztria majdnem „vegytisztán" német,
Cseh- és Morvaországban azonban már kisebbségben vannak
a németek, a többséget a csehek alkotják: 63,19%-kal, illetve
71,75%-kal. Galíciában a lengyelek aránya 58,55%-os, a többi
lakos ukrán és zsidó, miközben a németek mindössze 3 száza­
lékban vannak jelen.* A legvegyesebb tartomány a kis Bukovi­
na, melyet az osztrákok 1775-ben csatoltak el (Moldvától), és
ahová intenzíven megindultak a bevándorlók: németek, ukrá­
nok, zsidók.., 1910-ben a beszélt nyelv alapján 38,4% ukránt

26
regisztráltak, továbbá 34,4% románt, 2 1 ,2 % németet, 4,6%
lengyelt és 1,3% magyart - a „németek" nagy része németül
beszélő zsidó volt, a felekezetek szerinti népszámlálás 12,9%-
nyi mózeshitüt mutatott ki.7 Az osztrákok nem törekedtek
arra, hogy elnémetesítsék a különböző nemzetiségeket; nem
is igen tehették volna meg, mivel arányuk korlátozott volta tu­
lajdonképpeni Ausztrián kívüli tartományokban. Ám mindig
is „egyenlőbbek” voltak a többieknél, mivel a német nyelv és
kultúra volt az egyedüli összekötő kapocs a különböző nemze­
tiségek között. Amint az ismert társadalomtudós, politikus Já-
szi Oszkár írja: „A birodalom osztrák fele a német koIonizáció
révén jött létre, és a gazdasági életet, a közigazgatást, a hadse­
reget egyesítő kultúra elsősorban német kultúra volt. Hasonló­
képpen a kapitalista korszakban a gazdasági vezetést gyakorló
új burzsoá osztály zömmel német-zsidó eredetű volt ”8 Jelzés­
értékű az impérium osztrák részén működő egyetemek nyel­
vi profilja is: öt közülük német, kettő lengyel, egy pedig cseh
tannyelvű volt - a többi nemzetiségnek nem volt saját nyelvű
felsőoktatási intézménye.
A németeké volt a vitathatatlan elsőség, de a többi nemze­
tiség között is létezett hierarchia. A lengyelek jártak az élen,
legalábbis a lengyel arisztokrácia. Az Oroszországban és Né­
metországban élő nemzettársaikhoz képest a Habsburg Biro­
dalomhoz csatolt lengyelek szerencséseknek mondhatták ma­
gukat; sokkal jobb körülmények között élhették meg nemzeti
identitásukat és saját kultúrájukat; mi több, Galíciában domi­
náns módon nyilvánultak meg az ottani ukrán populációval
szemben. A csehek - virágzó gazdasági cs kulturális helyze­

27
 tűknek köszönhetően - sikeresen ellenálltak a német nyo­
másnak; volt egy tervük, mely esélytelen volt ugyan, de jól
mutatja, hogy milyen jelentőségre tettek szert (vagy inkább,
hogy milyen fontosságot tulajdonítottak maguknak): át akar­
ták alakítani az osztrák-magyar dualizmust „trializmussá",
más szóval újra fel akarták osztani a monarchiát - a néme­
tek, a magyarok és a csehek között. Mindenképp úgy tűnt,
hogy a monarchia osztrák része a fokozott regionális autonó­
mia felé, esetleg a valós föderalizáció irányába tart. 1907-től
érvénybe lépett a (férfiakra érvényes) általános választójog,
aminek, legalábbis elméletileg, politikai szinten is tükröznie
kellett a „nem-németek” számbeli fölényét. A nemzetiségek
közötti egyensúlyt nem volt könnyű megtalálni, hiszen nem­
csak Ausztria egészét, de külön-külön valamennyi alkotóele­
mét is etnikai kevertség, és számos, ebből származó ellentét
jellemezte. Ausztria nem a nemzeti elvre épült: olyan „törté­
nelmi országok” konglomerátuma volt, amelyeket nem etni­
kai határok körvonalaztak. Csehországban csehek és néme­
tek éltek egymás mellett. Galíciában lengyelek és ukránok.
Bukovinában ukránok és románok (hogy csak a legnagyobb
közösségeket említsük). Következésképpen a nagyobb fokú
autonómia sem oldotta volna meg a problémát, mert a nem­
zeti viták jórészt a tartományokon belül jelentkeztek.
Az 1867-es dualista kompromisszum révén Magyarország
egészen más modell alapján alakult újra, mint Ausztria: nem
országok összességeként, hanem a szó szoros értelmében nem­
zetállamként tételezte magát. Valóban furcsa volt ez a két, össze
nem illő félből álló birodalom. Magyarország alapvető gondja

28
az volt, hogy bár egységes nemzetállamnak kiáltotta ki magát,
távolról sem volt az: nyilvánvalóan ás kifejezetten többnemze­
tiségű volt, Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés pillanatában
a magyarok a birodalom nekik jutó felében az összlakosságnak
csak a 44,4%-át képezték. Többen voltak, mint a „többiek” ha
külön-külön vetjük össze őket velük, de összességében egyér­
telműen kisebbségben voltak. Mindezek dacára, Ausztriától
eltérően, Magyarország nem tűrte meg a területi autonómiá­
kat. Az egyedüli kivételt Horvátország képezte, ahol a helyzet
egyértelmű volt: 1910-ben a lakosok 87,1%-a volt horvát vagy
szerbhorvát, és csupán 5,1% német és 4,1% magyar. Horvát­
ország széles körű önállóságot nyert Magyarországon belül az
1868-as magyar-horvát „kompromisszum" révén. A többi ré­
gió azonban „egységes” maradt Nagy-Magyarországon. Lehet,
hogy Horvátországhoz hasonlóan Erdélyt is megillette volna az
autonóm státus: századokon át Magyarországtól némileg elkü­
lönült fejedelemség volt; az utolsó, 1910-es magyar népszám­
lálás szerint a volt erdélyi fejedelemségben a magyarul beszé­
lők 34,8%-ot tettek ki, míg a románok 55%-ot és a németek
8,7%-ot. (Tegyük hozzá: egy félévszázados magyarosítási kí­
sérlet után. A stratégia nem volt túl sikeres, alig néhány száza­
lékkal növelte a magyarok arányát. Azonkívül megjegyzendő,
hogy valamennyi osztrák-magyar népszámlálás az anyanyelvet
vette figyelembe, és nem a nemzetiséget; ez pedig a magyarok­
nak kedvezett, mivel a magyarul beszélő zsidók százalékait is a
magyarokéhoz sorolta.)9
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar nemzetfelfogás a
francia modellt követte: a kizárólagos „magyar nemzet” az or­

29
szág összes lakóját magába foglalta, eredettől és nemzetiségtől
függetlenül. A hat nemzetiség: a magyar, a román, a szlovák,
a német, a szerb és az ukrán egyetlen nemzetben egyesült. Ez
pedig nem zárta ki, sőt inkább támogatta a különféle nemzeti­
ségek el magyarosításának politikáját, amely aztán fél évszázad
múltán viszonylagos sikert könyvelhetett el. Becslések szerint
1880 és 1910 között mintegy 700 000 zsidó, 600 000 német,
400 000 szlovák és 100 000 román, illetve ugyanennyi délszláv
vált magyarrá.,üAmint az adatokból kitűnik, a zsidók és a né­
metek (de nem az erdélyi szászok), meg a szlovákok voltak a
leginkább hajlamosak az el magyarosodásra. A románokat ne­
hezebben lehetett megingatni: védte őket az, hogy tömbben
éltek, túlnyomó többségük konzervatív rurális közegben (a
magyarosítás a városokban volt intenzívebb). Két egyház is tá­
mogatta őket: az ortodox és a görög katolikus, melyek eltértek
a magyar (római katolikus és református) felekezetektől, azon­
kívül védelemül szolgált a román állam közelsége is, amely po­
litikai és kulturális szempontból egyaránt fontos támpontnak
bizonyult.
A magyar kormánykörök ragaszkodtak ahhoz, hogy a sta­
tisztikáik megfelelőek legyenek, vagyis hogy a magyarok
többségbe kerüljenek: bármenyire is enyhe, de abszolút több­
ségbe. Mindamellett, hogy a magyarság száma valósan is nö­
vekedett, még különböző számítási trükkökhöz is folyamod­
tak: a zsidók, mint láttuk, egyszerűen magyarokká váltak,
mivel magyarul beszéltek, Horvátországot pedig kihagyták a
kalkulusból, mert csak Horvátország nélkül jött ki előnyösen
a számítás. A magyarok (a magyarul beszélők) ugyanis 1900-

30
bán az összlakosság 45,4%-át tették ki, ha Horvátországot is
odaszámították volna, Horvátország nélkül viszont már elér­
ték az 51,4%-os abszolút többséget. 1910-ban összességében
48,1%-ra nőtt az arányuk, Horvátország nélkül viszont még
nyilvánvalóbb, 54,5%-os többséget alkottak.
íme a legfontosabb nemzetiségek számaránya 1910-ben
(nyilván Horvátország nélkül): 9 945 000 magyar (54,5%),
2 948 000 román (16,1%), 1 946 000 szlovák (10,7%), 1 903 000
német (10,4%), 462 000 szerb (2,5%), 464 000 ukrán (2,5%).
A felületes szemlélőt megtévesztheti ez a statisztika. Összes­
ségében nézve - az említett számítási trükköktől eltekintve - a
magyarok abszolút többségben voltak, csakhogy a különféle
nemzetiségek a magyar királyság peremvidékein éltek, ahol
többséget alkottak. A magyarok számára egyedül az a stratégia
vált be, hogy az egész területet oszthatatlannak nyilvánították,
és hogy gyorsabb ütemben folytatták az elmagyarosítást. Egyes
elképzelések szerint így Magyarország lakossága 1950-re elér­
te volna a 24 millió főt, köztük 17 millió (70%) „tiszta magyar­
ral”. Még kecsegtetőbb volt a 30 millió magyar lakosú Magyar-
ország víziója, amely a nemzetiségek teljes asszimilációjával és
a lakosság látványos növekedésével valósult volna meg.11
Magyarországnak még a „veleje” sem volt teljesen magyar.
A Dunántúlon a lakosság 72%-ál képezték a magyarok, rajtuk
kívül 18% német, 5,5% horvát élt ott (hogy ne is említsük a zsi­
dók 2,9%-os arányát); a Duna és a Tisza között (beleértve Bu­
dapestet is) 81,2% volt a magyarok aránya, a németeké 9,5%,
míg a zsidóké 7,8%. A „legtarkább” régió Magyarország déli
része volt: a Bánság, Bácska és Baranya, ezeken a határ mén-

31
ti vidékeken a XVIII, században intenzív betelepítés zajlott le.
Kibogozhatatlanul összefonódva éltek itt románok, szerbek,
németek, magyarok, ukránok, szlovákok, csehek és bolgárok.
Budapest is német jellegű volt eleinte. A XIX, század de­
rekán a németek, pontosabban a német anyanyelvűek a város
lakosságának mintegy háromnegyedét képezték (valójában
két város létezett: Buda és Pest, ezek 1872-ben egyesültek
közigazgatásilag, Budapest néven). 1880-ban a főváros cgy-
harmadát még mindig a németek tették ki, 1910-ben viszont
már csak 9%-nyi maradt belőlük .12 A magyarosítás innen, a fő­
városból indult.
A kettős monarchia részei egymástól különböző, sőt el­
lentétes irányba fejlődtek, Ausztria láthatólag a szövetségi
forma felé tartott, Magyarország viszont az „egységes nem­
zetállam” megszilárdítására törekedett. Mindebből értelem­
szerűen következik a kérdés: mi történt volna ezzel a bizarr
konstrukcióval, ha nem tör ki a bukását előidéző első világ­
háború? Egyrészt a különféle nemzetiségek egyre aktívabban
követelték a jogaikat, másrészt azt is meg kell állapítanunk,
hogy a kettős monarchia egyetlen súlyos válságot sem élt
meg 1914-ig, sőt mondhatni 1918-ig, a háború utolsó hónap­
jaiig sem. A hadsereg - a maga többnemzetiségü összetételé­
vel - hű maradt a császárhoz. A monarchiában a bomlasztó
tényezők mellett kohéziós erők is hatottak. Ha Ausztria-Ma-
gyarország háborús körülmények között is majdnem végig
fennmaradt, feltételezhető, hogy békeidőben is lett volna
esélye a túlélésre, legalábbis még egy ideig. Nyilván ideális
lett volna, ha egyenlő népek szövetségévé válik. Ez azonban

32
olyan nagymértékű szerkezeti átalakulást követelt volna,
hogy nem tudni, ki és miként valósíthatta volna meg. Állí­
tólag Ferenc Ferdinánd trónörökös főhercegnek (akit 1914-
ben Szarajevóban meggyilkoltak) volt egy ilyen terve, de nem
sejthetjük, meddig lett volna hajlandó elmenni vele. Hogyan
„föderalizálhatott” volna egy olyan Magyarországot, amely
semmiképp nem akart szövetségivé válni, ellenkezőleg:
egyre magyarabbá kívánt lenni? Aurél C. Popovici, a román
nacionalizmus bánsági származású teoretikusa 1906-ban
közölte a Die Vereinigten Staaten dér Grofi-Österreich (Nagy-
Ausztriai Egyesült Államok) című könyvét,13 mely meglehe­
tős feltűnést keltett. A Habsburg Monarchia föderalizációs
terve volt ez, melyet szigorúan etnikai alapon hajtottak volna
végre. Popovici ezáltal nemcsak hogy túllépett az egységes
nemzetállam magyar logikáján, de túlmutatott a „történelmi
országok” konglomerátumát jelentő osztrák képleten is. El­
képzelése szerint tizenöt állam alakult volna meg, mindegyik
a lehető legszilárdabb nemzeti arcéllel. Ausztria és Magyar-
ország kizárólag az etnikai többségű területeikkel marad. Az
egykori osztrák területen a cseheknek meglesz a saját álla­
muk, de szigorúan nemzeti, és nem történelmi alapokon je ­
lölik ki a határait, ezért le kell mondaniuk a túlnyomórészt
németek lakta cseh- és morvaországi régiókról, amelyek
két különálló államba szerveződnek. Az elképzelés szerint
Galícia is kettéoszlik: a nyilvánvaló lengyel többséggel bíró
Nyugat-Galíciára és a jobbára ukrán Kelet-Galíciára. Az olasz
többségű Trento cs Trieszt, mint ahogyan a szlovén terület is,
szintén kiválik. A monarchia egykori magyar részén nem csu-

33
pán a történelmi Erdély, hanem egy egész, túlnyomóan romá­
nok lakta terület is, nagyjából a jelenlegi román-magyar hatá­
rig terjedően, továbbá Bukovina legnagyobb része egy román
állammá szerveződik. Ugyanígy Magyarország északi részén
megjelenik egy szlovák, délen pedig egy szerb állam. Székely­
föld különválik Erdélytől, és önállóságot nyer. Horvátország
természetesen megmarad a saját határai között.
A* C. Popovici terve maximálisan visszaszorította volna a
nemzetiségek keveredését: a monarchia belső határait úgy
húzta meg, hogy etnikailag minél összefüggőbb területek
keletkezzenek. Az etnikai sokszínűség még így is, bár né­
mileg visszafogva, megmaradt volna. Erdélyben például - a
Székelyföld kizárásával - kétségtelenül növekedett volna a
románok súlya, ugyanakkor a magyarok, akárcsak a néme­
tek aránya továbbra is jelentős maradt volna. Ennek a merész
tervnek az volt a legnagyobb hibája, hogy képtelenség lett
volna alkalmazni. Kinek és hogyan sikerült volna „újraalapí­
tani" a Habsburg Monarchiát, merőben új alapokra helyezve?
Sok szó esett még az osztrák szocialisták (vezetőjük, Kari
Renner) által vitára bocsátott tervről.11 A. C. Popovici eljárásá­
tól eltérően ez a projekt nem érintette a területi szerveződést,
hanem kimondottan a különböző nemzetiségek teljes kultu­
rális autonómiájára és az egyéni, személyelvű autonómiára
összpontosított. Némileg a vallási modellt követte, amelyben
a felekezeti hovatartozás nem függ a politikai-közigazgatási
szerkezetektől. A nemzetiségek országos, de helyi szinten is
egyesületeket alkottak volna, amelyeknek jogukban áll dön­
teni minden kérdésben, amely érinti a kulturális életet és az

34
oktatási rendszert, teljesen függetlenül a kettős monarchia
területi felosztásától. A birodalmat így kétfajta, párhuzamos
szerveződés jellemezte volna: egy politikai és egy kulturális.
Nehéz megmondani, miként működött volna egy ilyen rend­
szer. Vajon nem bonyolította volna el még jobban Auszlria-
Magyarország amúgy is bonyolult közigazgatási rendszerét?
Furcsamód lehet, hogy éppen ezek a végeláthatatlan bo­
nyodalmak tartották volna életben a Habsburg Monarchiát,
ha nem jön közbe a háborús vereség. Etnikai, vallási és min­
denféle egyéb szempontból annyira szövevényes volt a hely­
zet, hogy ugyanolyan nehéz feladatnak ígérkezett kibogozni,
mint esetleg újrastrukturálni a birodalmat. Ilyen körülmé­
nyek között várakozni volt a legegyszerűbb (bár nem igen
tudni, mire és meddig). A világméretű konfliktus „érdeme",
hogy végül olyan megoldást kényszerített ki, amelyet nehe­
zen lehetett volna meglelni „rendes" körülmények között.
A hatalmas méretű Oroszország még Ausztria-Magyaror-
szágnál is több etnikai csoportot foglalt magába: nem kevesebb,
mint 142 kisebbséget, ám ezek számaránya rendkívül eltérő volt.
Az 1897-es népszámlálás szerint a birodalom kimondottan eu­
rópai részében 48 559 000 orosz, 20 415 000 ukrán és 5 823 000
fehérorosz élt. Azonkívül 7 865 000 lengyelt, 5 063 000 zsidót
és (az egész birodalomban) 1 790 000 németet regisztráltak...15
A népesség keveredése leginkább azokat a területeket jellemez­
te, amelyeket valamivel később (főleg a XV111. században) nyu­
gaton, a Balti-tenger partján, és délen, a Fekete-tenger Övezeté­
ben annektáltak. Lengyelországban (az egykori lengyel király­
ság orosz uralom alá került részén), amelyet 1815-ben Orosz­

35
ország keretében önálló királyságként hoztak létre (autonómi­
áját viszont az 1863-as felkelés leverése után megszüntették),
1897-ben 127 000 km2-es területen 9 456 000-en laktak; ebből
egymillió volt az orosz, 1,2 millió a zsidó, 250 000 a német és
300 000 a litván, Lettország és Litvánia nemzetiségi helyzete
összetettebb volt: az őslakosoknak megmaradta számbeli fölé­
nyük, ám a városokban a régi hódítók, a németek, és az újabbak,
vagyis az oroszok voltak többségben.16A balti tartományokban
a városi lakosság összetétele 1867-ben a következő volt: 67 400
német, 30 000 orosz, 28 300 lett és 18 200 észt, Rigában, a ré­
gió akkoriban legfontosabb városában, ugyanabban az évben
43 980 német, 25 772 orosz, 24 199 lett és 5 254 zsidó élt. Az
oroszok sokáig semmiben sem zavarták a domináns német né­
pességet, a XIX. század utolsó évtizedeitől kezdve azonban érez­
hetővé válik az oroszosítási politika. Oroszország déli részén is
intenzív betelepítések történnek, ás elkezdődik az eloroszosítás.
A XIX. század közepéig a tatár lakosság még többséget alko­
tottá Krímben, 1864-ben 100 000 tatárt, 55 700oroszt, 39 200
egyéb nemzetiségűt (görögöt, zsidót, bolgárt stb.) regisztrálnak.
1874-ben az etnikai arányok már megfordulnak: ekkor 80 000
tatár, 130 000 orosz és 38 000 egyéb nemzetiségű él a félszigeten.
Oroszország déli részének még mindig Odessza a legkozmopo­
litább városa. Odesszát 1794-ben alapították, nevét egy volt gö­
rög kolónia után kapta, lakossága a XIX. század derekán elérte a
100 000-et, 1900-ban a 450 000-et, és ezzel Oroszország negye­
dik legnépesebb városává vált. Az oroszok többségben voltak, de
szinte minden náció előfordult itt: zsidó, görög, olasz, német,
francia, tatár, török, román, bolgár... Besszarábiában, melyet

36
1812-ben anncktáltak az oroszok, szintén keveredett a népes­
ség az eloroszosítási politika következtében; az 1897-es hivata­
los népszámlálás adatai szerint az 1 936 000 fos összlakosságból
47,6%-ot képeztek a románok, mellettük 19,6%-ot tettek ki az
ukránok, 11,8%-os volt a zsidók aránya, az oroszoké pedig 8%,
A román történészek ezt vitatták, ők 56%-ra becsülték román
lakosság arányát Bármelyik változatot nézzük, egyértelmű,
hogy a román népelem jelentősen megfogyatkozott.
A Moldva és Havasalföld 1859-es egyesüléséből létrejött
(cs 1918-ig Ókirályságként emlegetett) Románia etnikailag
kevésbé volt tarka, mint a körülötte levő országok és régiók.'7
Ennek történelmi magyarázata van: a két fejedelemség, bár
függőségi viszonyban állt az Oszmán Birodalommal, évszá­
zadokon át megőrizte sajátos egyéniségét. Ezt az is alátá­
masztja, hogy a Balkántól és Erdélytől, (az 1775 utáni) Bu­
kovinától és (az 1812 utáni) Besszarábiától eltérően itt nem
történtek betelepítések, amelyek a népesség összetételét
megváltoztatták volna. így magyarázható, hogy az 1899-es
népszámlálás 92,15%-nyi román állampolgárt regisztrált, az
1912-es pedig 93,17%-ot. Figyelembe véve a más eredetű ro­
mánállampolgárokat is, az Ókirályság népességének mintegy
85%-át tekinthetjük „tisztán románnak”. A „nem-románok”
legnagyobb hányadát a zsidók alkották, akik a XIX. század­
ban tömegesen érkeztek Galíciából és Oroszországból, és leg­
nagyobb részük Moldvában telepedett le. 1859-ben Moldvá­
ban 119 00 0 zsidót számláltak, miközben Havasalföldön alig
többet, mint 9 000-t. 1899-ben Moldvában 197 000-re nőtt
a számuk, míg Havasalföldön 60 ÜOO-re; ekkor Moldva la­

37
kosságának több mint 10%-át alkották, több városban pedig,
közöttük laji-ban, többségbe kerültek. Egyébként a falusi
környezettel ellentétben, mely a lehető legrománabb volt, az
Ókirályság városai kozmopolita jellegűek voltak, mivel Ro­
mánia modernizációs folyamata számos idegent odavonzott:
orvosokat, mérnököket, építészeket, különféle iparosokat és
másokat, akiknek szakértelme értékesnek bizonyult. 1899-
ben Bukarest 276 000-cs lakosságának mintegy 35%-a nem
román eredetű. 1912-ben a közben 341 000 főre duzzadt fő­
városi lakosság körülbelül 30%-át képezték az „idegenek”.
A nagy kivételt Dobrudzsa jelentette, az a terület, ame­
lyet a románok eredetileg nem is akartak megkapni. Némileg
„rájuk kényszerítették” 1878-ban, a függetlenségi háború (az
1877- 1878-as „orosz-román-török” háború) után. Orosz­
ország ugyanis ekkor annektalta Dél-Bcsszarábiát, amelyet
1856-ban, a krimi háború után elvesztett és átengedett Romá­
niának - az országrészért cserébe a románoknak felajánlották
az Oszmán Birodalomból kiszakított Dobrudzsát. A román
kormány nem fogadta el a „csere” gondolatát, de ez nem vál­
toztatott a dolgokon: Besszarábia Oroszországé, Dobrudzsa
pedig Romániáé maradt. Romániának sem történelmi, sem
etnikai szempontból nem volt joga ehhez a vidékhez, és ab­
ban a pillanatban nem is követelte magának (később Dobru­
dzsát már beemelték a román történelembe, arra hivatkozva,
hogy Öreg Mircea -Mircea cél Bátrán - havasalföldi uralko­
dó annak idején három évtizeden át uralma alatt tartotta).
1878- ban itt a - többnyire a Duna mentén lakó - románok
kisebbségben voltak. Bár a kor statisztikái teljesen hozzáve­

38
tőlegesek, és olykor ellentmondásosak, úgy vélhetjük, hogy
a dobrudzsai népesség többsége muszlim volt, és nagy szám­
ban éltek ott bolgárok is, talán cppen annyian, mint románok.
1878 után a törökök egy része elhagyta a régiót, a románok
száma pedig a betelepítések révén gyorsan növekedett (főként
Szeben-Hegyaljáról származó románok és arománok érkez­
tek). 1912-ben Dobrudzsa lakossága elérte a 380 000 főt, akik
közül 216 000 volt román (56,9%). Nagyságrendben a bolgá­
rok következtek: 13,3%-kai, majd az oroszok: 9,5%-kal, a ta­
tárok: 5,6%-kal, a törökök: 5,5%-kal, a görögök: 2,6%-kal és
a németek: 2%-kal. Rajtuk kívül mások is laktak a régióban,
mindenféle nemzet képviseltette itt magát: olasz, örmény, al­
bán, cigány, zsidó, arab... Ha Dobrudzsa pályázott volna az et­
nikailag legsokszínűbb vidék címére (Bukovina, a Bánság és
Macedónia mellett), minden bizonnyal ő lett volna a győztes.
1913-ban, a bukaresti békével záruló második balkáni há­
ború végén Románia annektálta a KvadriláteT néven ismert
Dél-Dobrudzsát is, amelyet addig Bulgária birtokolt. A terü­
letet annak dacára ítélték oda, hogy az ott élő lakosságnak
mindössze 2,4%-a volt román, a népesség túlnyomó részét
- majdnem egyenlő mértékben - a (muszlim) török-tatárok
és a bolgárok képezték.
A Balkán-félszigeten a négy-öt évszázados oszmán uralom
óhatatlanul számos etnikai és vallási változást hozott. A törö­
kök betelepítettek egyes régiókat, íőleg Bulgária keleti részén,
és sikerült az iszlám vallásra téríteniük bizonyos kisebbségi
csoportokat. Az albánok többsége iszlám hitre tért, mint ahogy
a bosnyákok jelentős része és egyes bolgárok (a pomákok) is.

39
Mivel azonban a törökök vallási tekintetben meglehetősen to­
leránsak voltak, a különböző etnikumok megőrizhették sajá­
tosságaikat. Az első ízben létrehozott, a mainál kisebb területű
modern Görögországnak és Szerbiának kevés más nemzetisé­
gű lakója volt. Görögországban albánok és törökök éltek (ez
utóbbiak Thesszáliában), Szerbiában a Timok-volgyi románok.
Bulgária lakossága ennél valamivel vegyesebb volt. 1875-ben,
néhány évvel a bolgár állam újraalakítása előtt Elisée Reclus, a
neves földrajztudós megállapította, hogy „Kelet-Bulgária leg­
nagyobb részét, a Duna és a Burgaszi-öböl közötti területet,
törökök lakják’7, illetve hogy olyan bolgárok élnek ott, akik azo­
nosultak a törökökkel.'8 Negyedszázaddal később, az 1903-as
népszámlálás szerint, Bulgária 3 733 000-es össznépességéből
nem kevesebb mint 570 000 volt török, miközben a muszlimok
száma elérte a 643 000-et; a törökök az összlakosság mintegy
17%-át képezték, és helyenként, a Fekete-tengerpartján, több­
séget alkottak. Bár kisebb volt a számuk - mintegy 58 000
a görögök is fontos elemei voltak a Fekete-tenger partján élő
lakosságnak.19 Ebben a térségben a határokat nem volt miért
kétségbe vonni. A Balkán-félsziget teljes középső része viszont
török fennhatóság alatt maiadt egészen az 1912-13-as balkáni
háborúkig. Ezt a területet nehéz lett volna felosztani a törökök,
a görögök, a bolgárok, a szerbek, a macedónok és az albánok
között. Az Égei-tengertől északra fekvő Trákiát főleg görögök,
törökök és bolgárok lakták - hogy milyen arányban, azt ne­
héz megállapítani. Görög források szerint 1911-ben Kelet-Trá-
kia {a végül Törökországnak maradt európai sarok) 603 000
muszlim és 812 000 görög lakóhelye volt, az oszmán források

40
viszont 839 000 törökről és 547 000 görögről számolnak be.
Ilyen statisztikákat látva ugyan min, hogyan lehetne osztoz­
kodni? Nyugat-Trákiában a szövetséges okkupációs szolgálat
1920-ban 74 000 törököt, 56 000 görögöt, 54 000 bolgárt és
11 000 pomákot (iszlámhitű bolgárt) vett nyilvántartásba/0
Macedóniában még ennél is összetettebb volt a helyzet: az
országot rendkívüli etnikai töredezettség jellemezte, a külön­
böző népcsoportok pedig teljesen ellentétes történelmi jogok­
ra hivatkoztak, A görögök úgy vélték, hogy Macedónia jogos
jussuk, hiszen Nagy Sándor hazája volt. Esélyeiket csökkentet­
te, hogy a szlávok a tengerpart felé szorították vissza őket, így
hát már nehezen követelhették maguknak az uralmat az egész
régió fölött. Ezt a területi vitát a szerbek és a bolgárok folytat­
ták tovább, ők viszont már egyáltalán nem tudtak megegyez­
ni. A bolgárok számára kétségtelen volt; a macedóniai szlávok
bolgárul beszélnek - vagy mindenképpen egy olyan nyelven,
amely közelebb áll a bolgárhoz, mint a szerbhez tehát bol­
gárok! A szerbek viszont úgy vélték, hogy a macedón különálló
nyelv, mely a szerbhez hasonlít (minthogy a bolgár és a szerb is
igencsak hasonlít egymásra, ez a köztes nyelv, mely különbö­
ző változatokban él, mindkét tábornak érveket szolgáltatott),
Ám Macedóniában albánok is éltek, meg törökök és vlachok
(arománok vagy macedorománok), azonkívül zsidók is, akik
főképp Szalonikiben és környékén laktak, ezt a várost egyaránt
magukénak követelték a bolgárok és a szerbek. Az etnikai cso­
portok sokasága még inkább összekuszálódott, mihelyt az
identitások képlékenységével is számolni kellett. Victor Bérard
francia utazó, aki tanulmányi útját követően érdekes könyvet

41
jelentetett meg Macedóniáról, a következőképpen jellemezte
az interetnikai viszonyokat: „Görögök, szlávok, törökök, albá­
nok, zsidók, vlachok: teljességgel fölösleges számba venni vagy
felbecsülni e fajok összlétszámát. A statisztika az Oszmán Bi­
rodalom egész területén bonyolult vállalkozás, de Macedóniá­
ban egyenesen lehetetlen. Egyébként senkit sem érdekel a faj
kérdése: vannak autentikus vlachok és szlávok, akik hellénnek
tartják magukat, és görögök akarnak lenni; albánok és zsidók,
akik fennhangon támogatják a szerb vagy a bolgár hegemóni­
át; a mindenféle eredetű muszlimok még mindig a törökökkel
tartanak, az albánok többsége pedig Ausztriát hívja segítségül.
Tehát nem a faj kérdése a döntő. A nyelv ügye is másodlagos.
Olyan parasztok körében is találni görög vagy bolgár érzüle­
tűeket, akik csak törökül beszélnek. Az egymásnak feszülő
propaganda formálja és forgatja fel Macedóniát: nem a rivális
népek osztják meg, hanem az ellenségeskedő pártok, a nemze­
tiségeket ábrázoló térkép pedig csak igen kis mértékben egye­
zik meg ezeknek a pártoknak az elterjedtségével.”*1
Ebben a zavaros helyzetben Görögország, Bulgária és Szer­
bia egyaránt úgy vélték, hogy jogukban áll bekebelezni mind­
azt, ami még elcsatolható. A nemzeti képzeletben Nagy-Görög-
ország magába foglalta egész Macedóniát - hasonlóan véleked­
tek Nagy-Szerbia és Nagy-Bulgária hívei is. 1878-ban az orosz­
török háború befejeztével egy pillanatig úgy tűnt, hogy min­
den, ami még szétosztható, Bulgáriának jut. A San Stefanóban,
Konstantinápoly egyik kerületében aláírt békeszerződéssel az
oroszok nem csupán az ország újjáélesztését kényszerítették
ki, hanem Nagy-Bulgária létrejöttét is: jelenlegi területén kívül

42
majdnem az egész Trákia neki jutott, Macedóniát pedig minde­
nestől magába foglalta. Néhány hónapra rá azonban a nagyha­
talmak berlini kongresszusa elég sokat lefaragott Oroszország
és a védenc bolgárok követeléseiből. Nagy-Bulgária helyett így
megjelent a kis Bulgária, Trákia és Macedónia nélkül, sőt a Bal­
kán-hegységtől délre eső területeket is kivonták a fennhatósága
alól. itt Kelet-Rumélia néven önálló hercegség alakult (amely
1885-ben végül mégis Bulgáriához csatlakozott). Az Oszmán
Birodalom továbbá Boszniát és Hercegovinát is elveszítette;
ezeket az etnikai szempontból rendkívül kevert vidékeket, ahol
muszlim bosnyákok, ortodox szerbek és katolikus horvátok
éltek, osztrák-magyar közigazgatás alá helyezték (valamivel
később, 1908-ban Ausztria-Magyarország annektálta a terü­
letet). Amint látjuk, a Balkánon minden annyira átláthatatlan
volt, hogy bármilyen kombináció lehetségessé (vagy éppen
lehetetlenné) vált. Ausztria-Magyarország számára rossz elő­
jelnek bizonyult Bosznia-Hercegovina annexiója: innen, Szara­
jevóból indult el az első világháború, amely végül a Habsburg
Monarchia szétdarabolásához vezetett. A bolgárok több ízben
megpróbáltak visszatérni a San Stefanóban kialakított képlet­
hez, de mindig sikertelenül. A balkáni térség még az Oszmán
Birodalom által uralt területének végső vagy majdnem végleges
felosztása az 1912-1913-ban lezajlott balkáni háborúk után
következett be. A bolgároknak főszerep jutott a törökök legyő­
zésében, ám Macedóniát a szeltek szállták meg, ezért Bulgária
támadást intézett régi szövetségesei ellen. Ezúttal, a második
balkáni háborúban Bulgária vereséget szenvedett a Szerbia, Gö­
rögország és az Oszmán Birodalom alkotta koalíciótól, amely­

43
hez Románia is csatlakozott - ez utóbbi hadba lépése meg­
győzte a bolgárokat arról, hogy nincs más választásuk, mint a
kapitúladó, Szerbia és Görögország egymás között felosztó tták
Macedóniát: a déli rész, Szalonikivel a görögökhöz került, a bol­
gároknak meg jobb híján be kellett érniük egy nyugat-trákiai
sávval, amely biztosította kijárásukat az Égei-tengerre. A romá­
nok, amint már utaltunk rá, megkapták a Kvadrilátert, amely­
hez semmilyen joguk nem volt, a Balkánon viszont a jogok any-
nyira bizonytalanok és megosztottak voltak, hogy bármilyen
annektálás jogosságát igazolni lehetett, (A balkáni vlachok,
pontosabban az arománok például érvként szolgáltak: mivel
szétszórtan éltek Görögországban, Macedóniában és Bulgári­
ában, nem tudtak egyesülni Romániával, csak ha emigráltak,
amit egyébként sokan meg is tettek* A Kvadrilátert ily módon
jóvátételnek lehetett tekinteni. Egyébként a Kvadrilátert jórészt
arománokkal telepítették be, miután annektálták)
A számba vett etnikai sajátságokhoz a szintén hangsúlyos
vallásbeli különbözőségek társultak: ezek nemcsak az etniku­
mok között voltak meg, de gyakran egyazon etnikumon (vagy
nyclvcsaládon) belül is megnyilvánultak. Az erdélyi románok
részben ortodoxok, részben pedig görög katolikusok. Boszni­
ában a szerbül beszélők vagy oitodoxok, és akkor színtiszta
szerbek, vagy - még nagyobb számban - muszlimok, és akkor
már nem éppen szerbek, hanem bosnyákok Az Ausztria-Ma-
gyarországon élő ukránok (Galícia, Kárpátalja) nagyrészt gö­
rög katolikusok, az Oroszországban élők ortodoxok.
Az etnikumok közötti különbségekhez a szociális törés­
vonalak is társultak A városi környezet majd mindenütt koz­

44
mopolita volt, és etnikai összetétele eltért a környező ruralis
közegétől, Még Budapest is eredetileg német jellegű volt. Az
uralkodó osztályoknak szintén megvolt a maguk jól megha­
tározott etnikai színezete, mely eltért az alávetett társadalmi
kategóriákétól. Magyarország példája meggyőző ebben a te­
kintetben. Nyilván nem minden magyar tartozott a kor társa­
dalmi, politikai vagy kulturális elitjéhez, azonban az elit túl­
nyomó többségét magyarok vagy elmagyarosítottak képezték.
Hasonlóképpen nem minden román vagy szlovák volt paraszt,
de túlnyomó részük ehhez a kategóriához tartozott, 1910-ben
a magyarok, akik (Horvátországot leszámítva) az összlakosság
54,5%-át képezték, városi környezetben 76,6%-os arányban
voltak jelen. A németek aránya a városokban 9,7%, miközben a
szlovákoké mindössze 4,3%, a románoké 3,6%, a szerbeké pe­
dig 2,3% volt. Az állami tisztviselők 95,6%-a, a bírók és ügyé­
szek 96,8%-a, az egyetemi tanárok 93,4%-a magyar; az orvosok
körében a magyarok aránya 8 9 ,1%-os volt. Az egyetemeken (az
1913-14-es tanévben) 89,2%-os arányt képviseltek a magyar
hallgatók.11Valamivel kiegyensúlyozottabb volt a helyzet a mo­
narchia osztrák részében, de ott is ugyanaz az egyenlőtlenség
érvényesült: ott összességében a németek alkották a domináns
elemet. Ezenkívül a „történelmi országokban" a diszkrimináció
sajátos formái jelentkeztek (mint például Galíciában a lengyel
arisztokrácia az ukrán parasztsággal szemben). Akárhogy is
nézzük, mindenképpen előnyösebb volt az elnyomott osztály
tagjának lenni Ausztria-Magyarországon, mint Oroszország­
ban vagy az Oszmán Birodalomban.

45
 Országok és határok

Az igencsak összckuszálódott etnikai és kulturális helyzetből

talán inkább az következhetett volna, hogy ne tűnjenek el a
birodalmak, amelyek évszázadokon ál uralták a kontinensnek
ezt a felét, hanem radikálisan átszerveződve, szabad és egyenlő
népek konföderációiként szülessenek újjá. Ám túl sok fruszt­
ráció és ellenérzés gyülemlett fel, így végül az lett a megoldás
- a birodalmak világháborús veresége miatt is hogy nemzet­
államokat hoztak létre, illetve „kiegészítették" a már meglevő­
ket. Győzött, legalábbis látszólag, a népek önrendelkezési joga,
amint azt Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án
elhangzott beszédének híres „14 pontja” is leszögezte.
De miként határozható meg a nép fogalma? Hát a nemze­
té? Tekintsük a népet természetes képződménynek, a nem­
zetet pedig ideológiainak? Mindenesetre a békekonferencia
nem foglalkozott ilyen történettudományi és filozófiai jellegű
finomságokkal. Egy kritériumot tartott szem előtt, éspedig a
beszélt nyelvet (az anyanyelvet). Kétségtelenül jelentős ténye­
ző ez, de szerencsétlen döntésekhez vezetett, hogy kizáróla­
gosnak tekintették akkor is, amikor egyéb jellegzetességek
fontosabbaknak bizonyultak, mint a nyelvközösség. Érdekes,
hogy „Elzász-Lotaringia” esetében nem alkalmazták ezt a kri-

46
tóriumot: Franciaország visszaszerezte a két tartományt, és így
lakói a francia nemzethez tartoznak más, a nyelvi szempontok­
tól eltérő kritériumok alapján.
Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, Hogy a békekonferencia
legtöbb esetben - bizonyos, nem túl lényeges módosítások­
tól eltekintve - csupán alkalmazkodott ahhoz az időközben
lezajlott folyamathoz, melynek során a birodalmi struktúrák
romjain megjelentek a nemzetállamok. Ausztria-Magyaror-
szág 1918 végén szűnt meg létezni, báT a felbomlását igazo­
ló békeszerződéseket csak később kötötték meg (Ausztriával
Saint-Germainben 1919. szeptember 10-én, Magyarországgal
Trianonban 1920. június 4-én). Ezt megelőzően, közvetlenül
az 1917 őszén kirobbant bolsevik forradalom után a végzetes
breszt-litovszki béke (1918. március 8.) feltételei értelmében
Oroszország a teljes nyugati előterét elveszítette; Finnorszá­
got, a balti országokat, a lengyel területeket, Besszarábiát...
A békekonferenciára maradt azoknak a kényes kérdéseknek a
megtárgyalása, mint a határok megvonása és nemzetközi elis­
mertetésük.23
Az alapvető kritérium tehát az etnikai hovatartozás volt,
leegyszerűsítve annak nyelvi megnyilvánulására. Ahol a hely­
zet ilyen szempontból egyértelmű volt, általában zavartalanul
ment minden (a bonyodalmak később jelentkeztek!). Az etni­
kai jog mellé több esetben beszivárgott a történelmi jog igé­
nye is, amely igen gyakran egyáltalán nem egyezett az etnikai
konfigurációval. Történelmi jogai Ausztriának is, Magyaror­
szágnak is bőségesen voltak... Az 1918-as Magyarországnak
nagyjából ugyanazok voltak a határvonalai, mint az 1000-beli

47
Szent ístván-í Magyarországnak. Egy ország, amely (igaz, hogy
megszakításokkal) ezer évig fennállt! Nem a történelem nevé­
ben darabolták szét, meg Trianon előtt, hanem a „természetes”
jog nevében, vagyis azon az elven, hogy minden népnek joga
van saját országhoz ott, ahol többséget alkot. Hogy a szétfára-
gás méltányos volt-e, vagy sem, az más kérdés, erre még visz-
szatérünk,
A helyzetet tovább bonyolította, hogy az általános szabály­
ként alkalmazott etnikai jogon és az attól való némi eltérést
lehetővé tevő történelmi jogon kívül földrajzi és geostralégiai
szempontokat is figyelembe vettek Nem is beszélve azokról a
kisebb-nagyobb visszaélésekről, amikor az elvekkel és szabá­
lyokkal mit sem törődve, pusztán a győztesek és vesztesek kö­
zötti erőviszonyok döntötték el a kérdést.
Ausztria így veszített cl egy többségében német lakosú vi­
déket, Dél-Tirolt, melyet azért csatoltak Olaszországhoz, mert
az olaszok minden áron „geostratégiai” határt akartak kiala­
kítani a hegyek legmagasabb vonulatain (Brenner-hágó), Né­
metország nem csupán az annak idején anncktált, egyértelmű­
en lengyel területeket vesztette el, hanem a minden kétséget
kizáróan német Danzig kikötővárost is (a jelenlegi Gdanskot),
amelyet ezúttal szabad várossá nyilvánítottak. „Korridorral”
kötötték Lengyelországhoz (a folyosó elválasztotta Poroszor­
szágot Németország többi részétől) úgy, hogy a lengyel állam­
nak legyen kijárása a Balti-tengerre. A nemetek és az osztrákok
csakhamar megállapíthatták, hogy a népek önrendelkezési
jogát az ő esetükben nem alkalmazták. Miután megszűnt bi­
rodalom lenni, és hirtelen kis országgá sorvadt, Ausztria, úgy

48
tűnt, hajlott arra, hogy egyesüljön Németországgal: elvégre a
nyelvüket, a kultúrájukat, a történelmüket tekintve az osztrá­
kok semmivel sem voltak kevésbé németek, mint a poroszok
vagy a bajorok. Ez a vágy megvolt a „szudéta” németekben is,
akik kompakt tömbben éltek Németország határán, de ezúttal
Csehszlovákiával egyesítették őket anélkül, hogy bárki is kikér­
te volna a véleményüket. Ha tekintettel lettek volna a vesztesek
igényeire, úgy (Ausztriával és a Szudéta-vidékkel kiegészülve)
egy erősebb Németország jött volna létre, mint amilyen a há­
ború előtt volt, és ezt a győztesek nyilván nem akarták,
Lengyelország esetében világosan látszik, hogy miként fo­
nódott össze az etnikai és a történelmi jog, A lengyel állam az
1722-1795 közötti három felosztással eltűnt Európa térképé­
ről, de az első világháború után csodával határos módon újra­
alkották. Egy neves brit történész szerint ez nem is a lengyelek
érdeme volt, hanem a történelemé: azáltal valósulhatott meg,
hogy Oroszország sorozatos vereséget szenvedett a központi
hatalmaktól, majd a központi hatalmakat is legyőzték a nyuga­
ti szövetségesek.24 A „három Lengyelország” az orosz, a német
és az osztrák, így elnyerte a szabadságát, és a régiók természe­
tesen egyesültek. Csakhogy a „történelmi jog” tovább hajtotta
a lengyeleket, kelet felé, hogy újra létrehozzák a - három fel­
osztás előtti - régi Lengyelországot. Innen eredt a konfliktusuk
Oroszországgal, amelyből (ideiglenesen) győztesként kerültek
ki. Oroszország az 1920-as rigai békeszerződéssel elismerte az
1772-essel majdnem azonos határokat, így több olyan régió is
Lengyelországhoz került, amelyet nagyobbrészt fehéroroszok
és ukránok laktak. Egy népszavazást követően még Felső-Szilé­

49
zia egy részét is Lengyelországhoz csatolták (a teljes régióban
a németek nyertek meg a népszavazást, a győztes hatalmak
viszont végül mégis úgy döntöttek, hogy a régiót felosztják
Németország és Lengyelország között). A lengyelek ugyanak­
kor Vilniust, Litvánia történelmi fővárosát is anncktálták. (Az
1897-es népszámlálás szerint a város 160 000 lakosából 16%
volt ortodox orosz, 34% volt katolikus, 47% pedig zsidó. A ka­
tolikusok közül sokan egyszerre vallották magukat lengyelnek
és litvánnak. Nehéz megmondani, hogy ilyen körülmények kö­
zött kinek volt igaza.)
Ebben a kontextusban „lengyel imperializmust'’ kezdtek
emlegetni - és ez korántsem túlzás. Akis hatalmak terjeszke­
dő szándékai nem maradtak el a nagyok ilyen irányú törekvé­
sei mögött (lásd ebben a vonatkozásban a balkáni háborúkat
is). Mindenki talált indokot arra, hogy egyre inkább bővít­
se területét, természetesen mások kárára. Nyilván mindez,
a dolgok természetéből adódóan, kisebb léptékben zajlott,
mint a nagyhatalmak esetében.
Az 1931-es népszámlálás szerint a lengyelek az összla­
kosság 68,9%-át tették ki. Az újra feltámasztott Lengyelor­
szág lakosainak egyharmada tehát nem-lengyel eredetű volt
(a népszámláláson az anya nyelvet vették figyelembe)/5 A
legtöbben az ukránok voltak, mintegy 13,9%, őket a zsidók
követték 8,7%-os aránnyal, majd a fehéroroszok következ­
tek 3,1%-kai, és a németek 2,3%-kal. Lengyelország keleti
részében az ukránok és fehéroroszok száma meghaladta a
lengyelekét, és a nemzeti szembenállást a társadalmi egyen­
lőtlenségek is fokozták: az ország délkeleti részén élő ukrán

30
parasztság igen szerény körülmények között élt (szegénység,
írástudatlanság).
Csehszlovákia határeset volt. Ennek a jobbára mestersé­
gesen megalkotott államnak a létjogára minden lehetséges
érvet összegyűltöttek. Először is a cseheknek természetes és
jogos igényük volt, hogy saját országuk legyen. Az etnikai kri­
tériumot szem előtt tartva viszont Bohémia és Morvaország
vitathatatlanul cseh többségű belső területeit el kellett volna
választani ezeknek a régióknak a szintén nyilvánvalóan német
többségű peremeitől. Itt azonban a csehek a természetes jo-
gukat történelmi, sőt még földrajzi jogosultságukkal is kiegé­
szítették. Bohémiát egységként kellett kezelni mind földrajzi
{mint hegyek övezte „várat”), mind történelmi szempontból
(mint több évszázaddal ezelőtt megalapított cseh királyságot).
Nyilván döntőnek bizonyult, hogy a győztes hatalmak visz-
szautasították a németek kéréseit. Az 1910-es népszámlálás
szerint a cseh országok (Bohémia és Morvaország) lakosságá­
nak majdnem kétharmada, azaz 63,4%-a volt cseh, A néme­
tek aránya elérte a 35%-ot. Egy évtizeddel később, az 1921-es
népszámlálás szerint a csehek még nyertek néhány százalékot,
és arányuk elérte a 67,5%-ot, a németeké pedig valamennyi­
vel csökkent, 30,6%-ra. 1930-ban az illető adatok 68,4% és
29,5%-ot mutattak/6 így morzsolódnak fel a kisebbségek! De
vajon tényleg kisebbségekkel van dolgunk? Egy 30%-ot képvi­
selő lakosság, amely egy tömbben él, saját területen, vajon nem
több, vagy nem más, mint egyszerű kisebbség?
Bárhogy is nézzük, Csehszlovákiában több német élt, mint
szlovák. Az országot mégis a csehek és a szlovákok „kvázi-azo-

51
nosságának” fikciójára alapozták: összesítve már nem voltak
csehek és szlovákok, csupán „csehszlovákok” A két nyelv va­
lóban hasonlít egymáshoz, ám nem azonos. De, mint említet­
tem, nem a nyelv volt az egyedüli szempont. A szlovákoknak
soha nem volt saját államuk, egy évezreden át Magyarország
határai között éltek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy magyar kul­
turális lenyomattal rendelkeztek, mint ahogyan a csehekre is
rányomta bélyegét a német kultúra. Elég hamar kiderült, hogy
a cseh-szlovák unió némileg erőltetett volt. Ezen felül, míg a
csehek a német „kisebbség” bonyolult kérdésével küszködtek,
a szlovákok hasonló gonddal szembesültek az annektált ma­
gyar közösség miatt 1910-ben Csehszlovákia szlovák részében
a szlovákok a lakosság 57,9%-át tették ki, míg a magyarok a
30,6%-át. 1921-ben az arányok a szlovákok javára módosultak:
65,1% a 21,7%-hoz képest (ami azt mutatja, hogy sok magyar
hagyta el az új országot); 1930-ra az arány 67,7%-17,6% lett.
A határok kijelölésénél a földrajzi kritérium is számított: a ha­
tárt egy szakaszon a Dunánál húzták meg, így a folyamtól észak­
ra levő, magyar többségű régiót Csehszlovákiához csatolták.
Érdekes Szlovákia mai fővárosának az esete. A város német
neve Pressburg, magyarul Pozsonynak hívják. Évszázadokig
volt Magyarország fővárosa. 1910-ben a legtöbb lakója német
volt: 33 202 fő (50,5%), utánuk számbelileg a magyarok követ­
keztek, 20 102 fővel (30,5%), majd meglehetős lemaradással a
szlovákok, akiknek 10 715 volt a létszámuk (16,3%),27az illető
vármegyében viszont enyhe szlovák többséget jegyeztek.
Említsük még meg Kárpátalját, amelyet szintén Magyaror­
szágtól vettek el, és nyilván Csehszlovákiához csatoltak. Az indok

52
ezúttal sem etnikai, sem történelmi, sem földrajzi nem volt -
egyszerűen nem találtak más megoldást az illető terület sorsá­
nak rendezésére (Oroszország, beleértve Ukrajnát is, egyelőre
kimaradt az európai rendezésből).
Fza diribdarabokból összeállított Csehszlovákia olybá tűnt,
mint egy miniatűr Ausztria-Magyarország. Demokratikus ala­
pokon nyugvó állam volt (a régióban legalábbis a legdemok­
ratikusabb), ahol mégiscsak a többieknél „egyenlőbb’7 csehek
voltak a hangadók. A korabeli viszonyok között mondhatni
korrekt módon bántak a kisebbségekkel- Ennek dacára a leg­
fontosabb kisebbségek, a németek és a magyarok teljes joggal
kérdezhették, hogy ugyan mit keresnek ebben az országban.
A helyzetet súlyosbította, hogy a szlovákok is kezdték felvetni
ezt a kérdést, mert zavarta őket a nagyobb testvér atyáskodása.
Első látásra Jugoszlávia valamivel egységesebbnek tűnhet.
Kisebbségekben itt sem volt hiány A mintegy 15 milliós la­
kosságból négy etnikai közösség, a németeké, a magyaroké, az
albánoké cs a románoké, egyenként és felkerekítve, körülbelül
félmillió személyből állt. A kisebbségek összesen az ország la­
kosságának mintegy 13%-át képezték (miközben Lengyelor­
szágban és Csehszlovákiában, de Romániában is ez az arány
elérte a 30%-ot). A képletet olyan feltételek között kell értel­
mezni, hogy a szerbeket, a horvátokat és a szlovéneket együvé
sorolták, a bosnyákokat és a macedónokat pedig egyszerűen
szerbeknek tekintették „A szerbek, a horvátok és a szlovének
- írta 1915-ben Sztanoje Sztanojevics, a kor valószínűleg leg­
fontosabb szerb történésze - egyetlen népet alkotnak eredetük
és nyelvük által’7„Azt kívánjuk - tette hozzá hogy a szerbek,

53
horvátok és szlovének, akik egyetlen népet alkotnak, akiknek
eredete, mentalitása megegyezik, egyetlen államban egyesül­
jenek/’20 A szerbek és a horvátok valóban ugyanazt a nyelvet
beszélik (megközelítőleg), ezt a nyelvet egykor szerbhorvátnak
nevezték a szerbek, és horvátszerbnek a horvátok; nemrég az
országok szétválásával, úgy tűnik, kettévált a nyelv is, és ezt
egyesek egyszerűen szerbnek, mások horvátnak nevezik. A
szlovént, amely közel áll ugyan a szerbhez is, és a horváthoz
is, külön nyelvként tartják számon, hasonlóképpen a macedón
nyelvet is, amely sokáig ingadozott a szerb és a bolgár között.
A bosnyákok részben horvátul, részben szerbül beszélnek, az
egyes csoportok elsősorban vallási okok miatt különülnek el,
méghozzá drámai intenzitással: vannak köztük muszlimok,
ortodoxok, továbbá katolikusok is.
Montenegró helyzete is sajátos volt, nem nyelve, vallása
vagy kultúrája miatt (a szerbekhez hasonlóan a monteneg-
róiak ortodoxok, és szerbül beszélnek), hanem történelme
okán: ez az egyetlen balkáni földdarab, amelyet a törökök nem
tudtak meghódítani, és így századokon át határozottan elkü­
lönült. A kis állam, amelyet az első világháborúig alig érintett
a modernitás szele, abszolút monarchiaként működött, élén
Nikita királlyal, aki több mint fél évszázadon át uralkodott, és
akinek, úgy tűnik, leghatékonyabb fegyvere a házassági poli­
tikája volt (ennek köszönhetően Montenegró magasabb be­
sorolásba került, mint ami egyébként megillette volna), Íme,
mit jegyzett fel 1913-ban egy francia, aki behatóan ismerte a
Balkánt: „Nikita király legnagyobb lánya, Zorka hercegnő fele­
ségül ment Karagyorgyevics Péter herceghez, aki 1. Péter néven

54
jelenleg Szerbia királya... A második lány hozzáment egy orosz
nagyherceghez, úgyszintén a harmadik lány is. A negyedik
nem más, mint Olaszország jelenlegi királynője, aki 1896-ban
111. Viktor Emánuel felesége lett. Az ötödik lány Battenberg
herceghez ment nőül, a további két lány még hajadon. Mind­
ezen hercegnők, mintahogyan Milena királynő is, gyönyörűek,
a tiszta montenegrói típust testesítik meg. Ezek a fényesebb­
nél fényesebb házasságok nem kis mértékben járultak hozzá a
montenegrói korona mai csillogásához. Még sok helyütt fellel­
hetők azok az üdvözlőlapok, amelyek a Nikita király 1910-es
jubileumán Tészt vevő királyi családokat ábrázolják. Vejei, az
orosz nagyhercegek, Olaszország királya és királynője, Bulgá­
ria királya, unokája, Sándor, Szerbia hercege - mindannyian
eljöttek Cetinjébe, hogy megünnepeljék uralkodása ötvenedik
évfordulóját...”29
1918 novemberében Nikita királyt megfosztották trón­
jától, és Montenegró egyesült Szerbiával. A montenegróiak
mégsem váltak szerbekké. Identitásukat 1945-ben elismerték,
midőn Tito Jugoszláviájában a hat tagállam egyikeként létre­
hozták a köztársaságukat. Jugoszlávia széthullása után, 2006-
ban Montenegró kikiáltotta függetlenségét (a montenegróiak
utolsókként váltak ki Szerbiából). Érdekes, hogy újra felvették
a kapcsolatot a régi királyi házzal, és különleges státust bizto­
sítottak számára (teljesen egyedi eljárás ez egy köztársaságban,
egyesek úgy vélik: Románia példát vehetne róla). Láthatjuk,
hogy Nikita király ténykedése nem volt éppen hiábavaló!
Mindezek által Jugoszlávia igen jól példázza, hogy az olyan
leegyszerűsített elvek, mint az „egy nép - egy nyelv” vagy az

55
„egy nyelv - egy nép” nem érvényesek minden esetben. A régi­
ónként eltérő történelem és kultúra többet nyomott a latban,
mint a nyelvi azonosság vagy rokonság. A balkáni és ortodox
Szerbia, a katolikus, történelmileg a Habsburg Monarchiához
kötődő Horvátország, és a szintén katolikus, majdhogynem
osztrákká vált Szlovénia között az egyetértés lehetősége eleve
ki volt zárva. Annál is inkább, mivel a szerbek, akárcsak Cseh­
szlovákia esetében a csehek, már a kezdetektől igényt tartottak
a „legnagyobb testvér” szerepére. A muzulmán bosnyákok, ha
lehet, tovább bonyolították ezt a képletet. Mindennek a teteje
pedig az volt, hogy Koszovóban már többségbe jutottak az al­
bánok, Üjabb tipikus dilemma: hogyan járunk e) akkor, ha egy
nyilvánvaló történelmi jog (Koszovó a történelmi Szerbia egyik
alapvetően fontos, mélyen szimbolikus része) áll szemben egy
nem kevésbé evidens etnikai joggal (mintegy két évszázada az
albánok a lakosság túlnyomó többségét alkotják), Egykor a tör­
ténelmi jognak lett volna elsőbbsége, a mostani értékrendünk
és szemléletmódunk szerint azonban a jelen az elsődleges: ter­
mészetes, hogy egy ország azoké legyen, akik most élnek ben­
ne, és nem azoké, akik valaha lakták.
így történhetett meg, hogy Jugoszlávia, mely az unionista
diskurzus szerint annyira egységes volt, utóbb a széthúzás
földje, tragikus összecsapások terepe lett. A császári Ausztria a
maga multikulturális tapasztalatával lehet, hogy jobban kezel­
te volna a nemzetek közti feszültségeket, mint a nacionalista
Szerbia.
Románia a központi hatalmak (Németország, Ausztria-
Magyarország) ellen lépett hadba az első világháborúban, az

56
antant országaival (Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszor­
szág stb.) való szövetséget választva. Ezzel lemondott {az orosz
uralom alatt levő) Besszarábiáról, hogy majd győzelem esetén
megkapja Erdélyt és Bukovinát (bár nem egészen biztos, hogy
az oroszok beletörődtek volna abba, hogy Bukovina ukrán
többségű északi része Romániához kerüljön), A fő célkitűzés
nyilván a magyar uralom alatt levő, de főképpen románok lakta
Erdély megszerzése volt* A terület, amely végül Románia ha­
tárai közé került, kiterjedtebb, mint a történelmi Erdély, ma­
gába foglalja annak „függelékeit” is: a Bánságot, a Körös-vidé­
ket és Máramarost. Az 1910-es magyar népszámlálás szerint
(mely a nyelvet, és nem a nemzetiséget regisztrálta) a teljes
területegyüttes lakosságának 53,7%-át románok, 31,6%-át
magyarok, 10,7%-át németek alkották. A románok vitathatat­
lanul többségben voltak, még ha nem is túlnyomó mértékben:
31,6% és 53,7% között már érezhető a különbség. A magyarok
száma azonban nem volt alacsony, egyes vármegyékben vagy
leendő megyékben többséget képeztek, a városokban pedig a
németekkel együtt túlnyomó többségben voltaké
A magyarok mindenekelőtt a történelmi jogra hivatkoztak.
Majdnem évezredes történelme során az Erdélyi Fejedelemség
Magyarországhoz tartozott - ha nem is mindig valós módon,
legalább jelképesen, Magyarország összeomlása és a királyság
középső részének török pasasággá való átalakítása után Erdély
továbbra is önállóan fennmaradt, egészen addig, amíg Magyar-
országgal együtt a Habsburg Birodalom része nem lett (az 1699-
es karlócai békével)* Valamennyi erdélyi fejedelem a magyar
arisztokráciához tartozott, ezért úgy tekintettek magukra, mint a

57
királyság folytonosságának fenntartóira. A románok történelmi
érvként az ősi múltjukat hozták fel, azt, hogy az ókorban itt az ő
távoli őseik, a dákok uralkodtak, a rómaiak mellett. A magyarok
a bevándorlás-elmélettel vágtak vissza, mely szerint a románok
más (a Dunától délre fekvő) vidékekről érkeztek, és Erdélybe
csak később szivárogtak be, miután az már a magyar királyság
részévé vált. Az igazat megvallva, a románokon és a magyarokon
kívül senkit sem érdekelt ez a történelmi vita. Erdély a románok
létszámának, azaz vitathatatlan többségének köszönhetően lett
a románoké. De ha nem képeztek volna többséget, akkor sem a
dák őseik segítették volna őket a területszerzésben.
Mindkét fél hivatkozott földrajzi érvekre is. Meglehetősen
naivan. A magyarok Nagy-Magyarországot oszthatatlannak te­
kintették, az előbb említett történelmi szempontból, de föld­
rajzilag is. Előszeretettel idézték Elisée Reclus-t ebben a témá­
ban: „A Magyar Királyság - állapította meg a tudós egyetemes
földrajzi alapmüvében - egyike Európa azon részeinek, amely a
fajok sokféle keveredése dacára a leghomogénebb és leginkább
tömbszerü.”*1A geográfiai leírás valóban nagyon szép: hegysé­
gek fala veszi körül az országot, az építmény közepén pedig ott
a Pannon-síkság, efelé tart valamennyi folyóvíz, hogy majd a
Dunába torkolljon. Ha ez lett volna az egyetlen érv, a régi Ma­
gyarország könnyűszerrel fennmaradhatott volna.
A románok nem számíthattak arra, mint a magyarok, hogy
a hegyek kijelölik ideális lakóterületük körvonalait. A Kárpátok
íve nem egyesíti, ellenkezőleg, kettéválasztja a románok lakta
területet. Az ideális nagyságú Romániát nem hegyek, hanem
folyók övezik: délen a Duna, keleten a Dnyeszter, nyugaton pe­

58
dig a Tisza. Ki ne ismerné Eminescu verssorát; „A Dnyesztértől
a Tiszáig”?
Az antanttal kötött egyezmény, melynek következtében
Románia 1916 augusztusában hadba lépett, előirányozta az
ország nyugati határának a Tiszáig való kiterjesztését (nem a
folyó teljes hosszán, csak két szakaszon: északon, ahol a Sza­
mos a Tiszába torkollik, délen pedig Szegedtől lefelé.) A romá­
nok ilyenképpen elfoglalták volna a magyar Alföld egy részét,
ahol mindössze kis román szigetek voltak, továbbá az egész
Bánságot, beleértve annak nyugati, viszonylagos szerb többsé­
gű területét is. Végül a szerbek megszereztek a maguk bánsági
részét (a mostani Vajdaságot), Magyarország pedig megtartot­
ta teljes fennhatóságát a Tisza fölött (kivéve a folyó felső szaka­
szát, amely jelenleg Románia és Ukrajna között képez határt).
A román területi követelések témakörét Constantin Kirifescu
első világháborúról szóló klasszikus könyve fejti ki a legvilá­
gosabban. A „teljes” tiszai határról való lemondást a szerző
„minden bizonnyal a román földrajzi terület jelentős meg­
csonkításának” tartotta. Hozzá kell tennünk ugyanakkor,
hogy ez a megállapítása az etnikai területre már nem vonat­
kozott. Kirifescu így folytatja: „A román nép az egyik legtöké­
letesebb földrajzi konfigurációval rendelkező tájékon fejlődött
ki, melyet három természetes határ övez: a Duna, a Tisza, a
Dnyeszter és az Északi-Kárpátok. Az idők folyamán azonban
egy idegen nép, a magyar telepedett meg ennek a vidéknek az
északnyugati sarkában, és megbontotta annak etnikai egységét.
A most megvont politikai határoknak számot kellett vetniük az
etnikai területtel, feláldozva a román vidék bámulatos földraj­

59
zi egységét, és le kellett mondani a Tiszáról mint természetes
határról !*32
Hogy milyen volt Nagy-Románia lakosságának nemzeti­
ségi aránya, összességében ás régiónként, kiderül az 1930-as
népszámlálásból. Nyilván 1918-hoz képest a románok nyertek
néhány százalékot az erdélyi magyarokhoz, illetve a besszará-
biai oroszokhoz és ukránokhoz képest. Ám minthogy előtte,
fordított helyzetben ők veszítettek teret a domináns nemze­
tekkel szemben, az 1930-as pillanatot eléggé reprezentatívnak
tekinthetjük az ország etnikai összetételére nézve.
íme az akkori adatok.33 Románia összlakossága 18 millió
fő. A románok aránya 71,9% - városi környezetben 38,6%, vi­
déken 75,3%, Olténiában 97,5%, Munténiában pedig 93,4%.
Moldvában 89,8% a románság aránya, a zsidóké 6,5% (váro­
sokban 23,1%). Dobrudzsában (a Kvadrilátert is beleszámítva)
44,2% a román, 22,8% a bolgár, 18,5% a török lakosság szám­
aránya. Besszarábiában 56,2% a román, 12,3% az orosz, 11%
az ukrán, 7,2% a zsidó (városokban 26,8% a zsidóság aránya).
Bukovinában 44,5%-os a román, 27,7%-os az ukrán, 8,9%-os a
nemet, 10,8%-osa zsidó (városi környezetben 30%-os a zsidó)
jelenlét. Erdély 57,6%-a román, 29,1%-a magyar, 7,9%-a né­
met (az arányok teljesen másak urbánus környezetben: 35,9%
román, 39,8% magyar, 12,7% német). A Bánságban: 54,3% a
románok, 10,4% a magyarok, 28,3% a németek aránya (váro­
sokban 35%-os a román, 22,7%-os a magyar, 3i,3%-os német
jelenlét). Körösvidék-Máramaros 60,7%-ban román, 23,1%-ban
magyar, 4,8%-ban német (városokban 33,1% a román, 43,7%
a magyar, 3% a német).

60
 Szembeötlő a különbség az egyesült tartományok és az
Ókirályság között, az utóbbiban, eltekintve Dobrudzsától, a
kisebbségek aránya eléggé szerény (kivéve a moldvai zsidó­
kat, akik nagy arányban képviseltetik magukat a városi lakos­
ság körében). Egyébként az összes többi régió vegyes, de ro­
mán többségű. Abszolút többségben Erdélyben, Bánságban,
Körösvidéken, Máramarosban és Besszarábiában vannak a
románok, relativ többségben Dobrudzsában és Bukovinában.
A városi lakosság érzékelhetően kevésbé román, mint a rurális
populáció: a románok kisebbségben vannak Erdély, Bukovina
és Besszarábia városaiban, A kisebbségek változatossága le­
nyűgöző, az erdélyi magyaroktól és németektől a besszarábiai
oroszokon át, el egészen a dobrudzsai törökökig és bolgáro­
kig (a „kisebbségiek” Nagy-Románia 90 megyéje közül tízben
többségben vannak: három erdélyi, három besszarábiai, két
bukovinai és két dobrudzsai megyében).
Nézőponttól függően az akkori Románia nemzetállamnak
is tűnhet, de homlokegyenest másként, többetnikumú állam­
nak is. Egyik kategóriába sem lehet igazából besorolni. Nyilván
az 1923-as Alkotmány „egységes nemzetállamnak’' nevezte.
Hát legyen! Mégis micsoda elképesztő mozaikja volt a kisebb­
ségeknek!
Magyarország mindent elveszített, amit elveszíthetett - és
még annál is többet. Nyilvánvaló, hogy mihelyt mindenütt a
többség törvényét alkalmazták, nem volt hogyan megtartania
sem Erdélyt, sem Szlovákiát, sem a Bánságot, sem Horvátor­
szágot. Mindezeknek a régióknak, Horvátországot kivéve, né­
pes magyar lakosságuk volt, ám a többiek voltak többségben: a

61
románok, a szlovákok, a szerbek... Az elveszített tartományok
magyar kisebbségei azonban összességükben meglepően nagy
tömeget képeztek, Magyarországnak mindössze 93 000 négy­
zetkilométere maradt a korábbi 325 000-ből, vagy 282 000-ből,
ha leszámítjuk Horvátországot; az ország lakossága pedig 7,6
millió főre csökkent, 3 227 000 magyar, az összmagyarság egy-
harmada Magyarországon kívül rekedt, Románia, Csehszlová­
kia és Jugoszlávia osztozott rajtuk.34 Még egy ilyen területmódo-
sítás és népességváltoztatás során is meghúzhatták volna úgy a
határokat, hogy hol egyeseknek, hol másoknak kedvezzenek. Itt
azonban minden esetben a Magyarország számára legelőnytele­
nebb megoldást választották. A legszembetűnőbb példa a Szlo­
vákiával közös határ kialakítása a Duna mentén: ezt a „termé­
szetes"’ határt (újfent a földrajzi érv!) Csehszlovákia kérelmezte,
csakhogy ezáltal jelentős magyar „kisebbséget” szakítottak el
Magyarországtól, mely az illető régióban valójában többséget
képezett, és ezt éppen a két ország határvidékén tették (Romá­
nia is bekebelezett egy majdnem teljesen tiszta magyar régiót,
a Székelyföldet, ez azonban nem Erdély és Magyarország hatá­
rán van, hanem attól jelentős távolságra, éppen Nagy-Románia
közepén). Délen, ugyancsak a Szerbiával (Jugoszláviával) közös
határ mentén Magyarországéi maradhattak volna egyes magyar
többségű területrészek. Románia nyugati határa is kedvezőbben
alakult Románia számára, mint Magyarország szempontjából;
egyébként Románia (pontosabban a Brátianu-kormány) olyan
határt kérelmezett, amely mélyebben benyúlik a magyar Alföld­
re. Román fennhatóság alá kerültek az új határ közelében levő,
egyértelműen magyar többségű városok is, elsősorban Nagy vá-

62
rád és Arad. A román statisztikai adatok szerint 1920-ban Arad
62 000 fős lakosságából 39 399 volt magyar és 12 469 román,
ami pedig Nagyváradot illeti, a 68 000 fős össznépességből
40 744 volt magyar, 17 880 zsidó (ők is magyar kultúrájúak), és
mindössze 8 441 román.*3
Bulgária a központi hatalmak oldalán lépett háborúba,
abban reménykedve, hogy semmissé teheti a második balká­
ni háború eredményeit, és végre megszerzi Macedóniát, sőt
talán még Dobrudzsát is, vagy legalább Dobrudzsa 1913-ban
Romániához csatolt déli részét (a Kvadrilátert).36 Legyőzték,
és Magyarországhoz hasonlóan a vesztesek sorsán osztozott:
nemhogy nem kapott semmit, de még azt a keveset is elveszí­
tette, amije volt. A Neullyben (1919. november 27-én) aláírt
békeszerződés révén a Kvadriláter Romániáé maradt, a Szerbi­
ával közös határt revideálták, nyilván Bulgária kárára, miköz­
ben Kelet-Trákiát odaajándékozták Görögországnak - ezáltal
Bulgária elveszítette kijárását az Égéi-tengerre.
Törökországot még ennél is jobban szétszaggatták az 1920.
augusztus 10-ei sévres-i békeszerződéssel. Európában csupán
Konstantinápolyi tarthatta meg, Kelet-Trákia Görögországé
lett, ugyanúgy, mint a ldsázsiai parton levő, görög többségű
Smirna (Izmir) város és környéke is. Néhány év múltán, azt
követően, hogy a Törökországgal való újabb összecsapásban
veszteséget szenvedett, Görögország aztán visszaadta - a lau-
sanne-i (1923) szerződésben foglaltak szerint - mindazt, amit
a törökök rovására megszerzett.
A balkáni háborúk következtében Albánia önálló állammá
válik (1913). Ennek az államnak a déli részén görög kisebbsé­

63
gek élnek, de számos albán rekedt Albánia határain kívül, főleg
a Szerbiához, illetve Jugoszláviához tartozó Koszovóban, ahol
az albánok többséget alkotnak, de Macedóniában (mely szin­
tén Jugoszlávia része), Montenegróban és Görögországban is.
Az Oroszországtól elszakadt országok közül Finnország
volt az egyetlen etnikailag homogén állam: majdnem kizárólag
finnek lakták, illetve egy jól integrált svéd kisebbség. Tény, hogy
1809-ben, amikor Svédországtól Oroszországhoz csatolták, az
ország nagyhercegség! státust kapott, és valódi autonómiát,
amely hatékonyan megvédte a finneket az eloroszosítástól.
Az 1900-as statisztikák, melyek az anyanyelv alapján készül­
tek, 2 048 545 finn lakost, 332 604 svédet (14%), és mindösz-
sze 5 795 oroszt és 1 674 németet tartottak számon. A három
balti államban, Litvániában, Lettországban és Észtországban
változatosabb volt az etnikai képlet, német, orosz, zsidó és
lengyel kisebbségiekkel, de a - többnyire vidéken koncentrá­
lódó - őshonos lakosság majd mindenhol egyértelmű több­
séget alkotott. A XIX. század végétől alkalmazott oroszosítási
politikának nem volt ideje beérni. Sok munka maradt ebben a
tekintetben az eljövendő szovjet hatóságokra!

Az 1918-as évben eljött a nagy pillanat a nemzetek számá­

ra. A birodalmak szinte egyik napról a másikra összeomlottak,
és romjaikon nemzetállamok egész sora szökkent szárba, vagy
teljesedett ki. A „természetes” (etnikai) jog felülírta a történelmi
jogot. A számbeliség vált döntő kritériummá: így van ez a de­
mokráciában. Nem mintha ez lett volna a történelem végszava,
ám egyelőre ebben a szakaszában vagyunk a történelemnek.

64
 Térjünk át az elvekről a „részietekre”: Vajon lett volna jobb
megoldás? Lehetséges vagy kívánatos lett volna egy másfajta
felosztás? Bizonyára igen, még akkor is, ha az nem lett volna
gyökeresen más, A jelenlegi normák szerint ajánlatosabb lett
volna referendumhoz (vagy „plebiszdtumhoz”, ahogyan akko­
riban nevezték) folyamodni. Azzal a feltétellel, nyilván, hogy
ezeket a konzultációkat a lehető legtisztességesebben rendez­
zék meg, ami valójában - a győztesek-legyőzöttek viszonyának
feltételei között - igen kétséges lehetett, Belgiumhoz került a
kis Eupcn német régió, egy népszavazást követően, amelyen
a németek, teljesen rendhagyó módon, az annektálás mellett
voksoltak. Tény, hogy csak néhány, eléggé kis horderejű kér­
désben vagy részletkérdésben hirdettek referendumot, mint
például Észak-Szilézia esetében (melynek következménye­
ként a területet elosztották a lengyelek és a németek között),
a Teschen régió ügyében (melyet a csehek és a lengyelek kÖ2t
osztottak el), és Dél-Karintiát illetően, ahol a szlovén kisebb­
ségnek választania kellett Jugoszlávia és Ausztria között, és
némileg váratlanul, úgy döntöttek, hogy Ausztria határai kö­
zött maradnak. A nagyobb területátadásokat az illető régiók
lakosainak „teljes körű” megkérdezése nélkül hajtották végre,
rendszerint a többségi etnikum döntése alapján, és nyilván a
békekonferencia végső fokú határozatai által, ez utóbbiak a
legtöbb esetben a már végrehajtott területi felosztásokat ra­
tifikálták. 1918. december elsején az összes román lakosságú
választókörzetből megválasztott 1 228 küldött, akiket a részt­
vevők százezres tömege támogatott, egyhangúlag megszavazta
Erdély egyesülését Romániává], Feltételezhetően ugyanez lett

65
volna az eredmény - az egyöntetűséget leszámítva - akkor is,
ha olyan referendumot szerveztek volna, amelyre annak rend­
je és módja szerint nemcsak a románokat hívták volna össze,
hanem Erdély valamennyi lakosát, nemzetiségre való tekintet
nélkül (románokat, magyarokat, németeket.,.). De ha az egész
osztrák-magyar térséget nézzük: az esetleges referendumok
eredményei ott is helyenként többé-kevésbé eltértek a területi
döntésektől.
Az etnikai jogot így is „hozzáigazították” a különböző hely­
zetekhez, némelykor egyenesen szembementek vele és ér­
vénytelenítették, egyéb kritériumokra hivatkozva. Jegyezzük
meg: sohasem a vesztesek javára. A Szudéta-vidék és Dél-Tirol
németebbek voltak, mint amennyire román volt Erdély, vagy
szlovák Szlovákia, mégis - a lehető legnyilvánvalóbb etnikai
arculatuk dacára - referendum nélkül ítélték oda az egyiket
Csehszlovákiának, a másikat Olaszországnak. A „kritériumok”
területén, láttuk már, Csehszlovákia minden rekordot meg­
döntött, minden lehetséges szempontot kombinálva: az etni­
kait, a történelmit, a geostratégiait...
A hangsúlyos régiós sajátosságok minél nagyobb fokú de­
centralizációt kívántak volna. Csehszlovákia és Jugoszlávia
esetében a történelem igazolta, hogy a szövetségi rendszer fe­
lelt volna meg leginkább.*7 Ehelyett mindenütt központosító
rezsimet vezettek be, éppen a nyilvánvaló etnikai és kulturális
különbözőségek miatt: az volt a cél, hogy ezeket az eltérése­
ket ne támogassák, sőt visszafogják, é$ lehetőleg kiiktassák.
A szlovákok idejekorán érzékelték a csehek dominanciáját,
mint ahogyan a horvátok, a szlovének, a bosnyákok stb. is a

66
szerbek feUilkerekedését. 1929-ben a Szerb-Horvát-Szlövén
Királyság Jugoszláviára módosította a nevét. Ez az elnevezés
nyilván „egységesebb” Valójában azonban a széthúzás egyre
fokozódott, el egészen a terrorista akciókig, amelyek az autori-
ter és központosító í. Sándor király 1934-es meggyilkolásában
csúcsosodtak ki. Az első nagyobb konfliktust követően a két ál­
lam eltűnt, és nemcsak a külső agresszió nyomására, de a belső
feszültségek miatt is. A müncheni egyezmény (1938. szeptem­
ber 30.) következtében Csehszlovákia arra kényszerült, hogy
lemondjon a Szudéta-vidékről (melyet aztán Németország ke­
belezett be). Fél évvel később, 1939 márciusában Szlovákia is
kivált független (valójában Németországnak alárendelt) állam­
ként, miközben a cseh régiókat egyszerűen annektálták, német
protektorátusi státussal. Lengyelország megkapta Teschen
korábban Csehszlovákiának ítélt részét, Magyarország pedig
visszacsatolta magához a magyar többségű Dél-Szlovákiát és
Kárpátalját. Jugoszlávia 1941-ben robbant szét, a német in­
vázió nyomán: Horvátország különvált Szerbiától, Szlovéniát
pedig felosztották Németország és Olaszország között. A má­
sodik világháború végén a két állam újjászületik, Jugoszlávia ez
esetben szövetségi formában (hat köztársaság: Szerbia, Hor­
vátország, Szlovénia, Bosznia, Montenegró és Macedónia szö­
vetségeként), Csehszlovákia pedig ismét egységes államként.
A kommunizmus bukása után a folyamatok felgyorsulnak:
1990-ben Csehszlovákia Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársa­
ság lesz, ám ez csak átmenet az 1993-as teljes szétválás felé.
Jugoszlávia is elemeire bomlik, de - a békés csehszlovák rende­
ződéstől eltérően - véres polgárháború révén.

67
 Mi mást lehet mondani, mint hogy e két ország esetében
az 1918-ban és a rá következő években alkalmazott megoldási
kísérletek nem bizonyultak éppen célravezetőnek? Mi minden
következik abból, ha a nemzet fogalmát nem megfelelő módon
definiálják!
Nagy-Románia is eléggé eltérő részekből tevődött össze, és
ez az eltérés nemcsak a kisebbségek jelenlétének, de a többségi
román lakosság jellemzőinek is betudható. Az erdélyieken, a
bánságiakon, a bukovinaiakon nyomot hagyott a közép-euró­
pai civilizáció, mint ahogy Besszarábiában is éreztette hatását
az évszázados orosz uralom. Ha nem is föltétlenül autonó­
miát, de legalább viszonylagos decentralizációt valamennyi­
en igényeltek volna, ez azonban nem egyezett a román állam
központosító gondolkodásmódjával és gyakorlatával. De Cseh­
szlovákiától és Jugoszláviától eltérően a románok körében sen­
ki sem agitált a föderalizálás mellett, még ha egyes erdélyi vagy
besszarábiai vezetőket zavart is „a központ” fölénye.
Attól tartottak, hogy az autonómia vagy a föderalizálás el­
sősorban a kisebbségeknek kedvezne, főleg azoknak - az er­
délyi magyaroknak, a besszarábiai orosz-ukránoknak -, akik
Nagy-Románia felbomlását kívánták {ma is elmondhatjuk,
hogy az „autonómia” vagy a „föderalizálás” szavak egyáltalán
nem hangzanak jól románul!).
Románia 1940-es részleges szétdarabolása külső nyomás­
ra és fenyegetésre ment végbe, semmiképpen sem a románok
„készségessége” miatt. Elveszett akkor Besszarábia és Észak-
Bukovina, a Szovjetunió kapta meg, Észak-Erdélyt Magyaror­
szághoz csatolták (1945-ben aztán visszakerült Romániához),

68
a Kvadrilatért pedig visszaadták Bulgáriának, Amit Nagy-Ro-
mániának fel lehet róni, hogy képtelen volt igazán integrálni
a kisebbségeket; a kudarc jórészt a kisebbségek jelentős ará­
nyával magyarázható, és azzal, hogy egyes kisebbségiek, akik
nemrég még „uralkodó többségiek'7voltak, továbbra is több­
ségben maradtak városi környezetben, illetve különféle gazda­
sági ágazatokban. Viszont ha csak a román etnikumúakat néz­
zük, azt látjuk, hogy jól összeforrott a nemzet, dacára annak,
hogy tagjai századokon át eléggé eltérő történelemmel rendel­
kező, külön államokban éltek, és csak rövid ideje egyesültek
egyetlen államba. Kivételt talán Besszarábia képez, amelyet két
szakaszban is agresszív oroszosításnak vetettek alá. A második,
a szovjet korszakbeli, még nyomasztóbb és még hatékonyabb
volt, mint az első; következésképpen úgy tűnik, a besszarábiai
románok a román nemzettől elkülönülő moldvai nemzetként
definiálták újra magukat - bár a történelem ebből a szempont­
ból sem zárult még le, meglátjuk, mit hoz a jövő.

69
 IV.

Kisebbségek

A nemzetállam nem bizonyult túl szívélyes háziúrnak a ki­

sebbségek számára. A század folyamán mindenütt csökkent a
kisebbségek aránya, még ott is, ahol szó sem volt üldözésről
vagy hátrányos megkülönböztetésről. A nemzetállamok lo­
gikája szerint mindennek az egynemüsités irányába kell tar­
tania, A nemzetnek homogénné kell válnia (különben nem
tekinthető nemzetnek), mígnem az állam maga is egybe nem
olvad a nemzettel...
Finnországban a svéd kisebbség aránya nagyjából akkora,
mint a romániai magyaroké, A svéd hivatalos nyelv, a finn mel­
lett. Mit szólnánk ahhoz, ha Romániában egy 6%-os kisebbség
nyelve (esetünkben a magyar) hivatalos lenne, a román mellett?
A svéd anyanyelvűek száma Finnországban mégis folyamatosan
csökkent. A múlt század elején az össznépesség 14%-át alkot­
ták, most viszont alig haladja meg az 5%-ot a számarányuk,
Franciaországban az összes francia állampolgárt, szárma­
zásától függetlenül, szigorúan egyenlő jogok illetik meg. Az
etnikum, az anyanyelv és a vallás még a népszámlálások kérdő­
ívein vagy a statisztikákban sem szerepel. Franciaország esete
jól mutatja, hogy az „egyenlő jogok” inkább a kisebbségek asz-
szimilációjához vezetnek, mintsem a megmaradásukhoz. Ha

70
egy ország valóban meg akarja őrizni kisebbségeit, nemcsak
azonos jogokat kell biztosítania nekik, de specifikus jogokat
is, amelyek lehetővé teszik a „pozitív megkülönböztetésüket”
- csakhogy a különjogok semmiképp sem a nemzetállam filo­
zófiájának kellékei. Mindez még inkább jellemző a kontinens­
nek ebben a minket foglalkoztató részében: itt, ahol a jelentős
kisebbségi „leterheltség” révén olyan kisebbségekkel kellett
számolni, amelyek nemrég még dominánsak voltak, és tovább­
ra is „gyanús” kapcsolatot tartottak fenn az anyaországokkal,
a nemzetállamok nem arra törekedtek, hogy a kisebbségek
helyzetét megszilárdítsák, hanem inkább ők maguk próbáltak
megerősödni, óhatatlanul is a kisebbségek rovására.
A Balkán-fél sziget története már kezdettől fogva a nyíltan
támadó kisebbségellenességrőJ szólt: a rendkívül kevert la­
kosság körében napirenden volt az intolerancia és a kölcsönös
ellenségesség. A megoldás egyszerűen hangzott: menjenek el
mind! Távozzanak a bolgárok Törökországból, a törökök pe­
dig Bulgáriából! Tűnjenek el a görögök is Törökországból, és
a törökök is hagyják el Görögországot! Közvetlenül a balkáni
háborúk befejezése után, 1913 szeptemberében a Törökország
és Bulgária közötti egyezség értelmében kölcsönös lakosság-
cserét hagytak jóvá a közös határövezetben. Valóságos exodus
lett belőle: Kelet-Trákia török terület maradt, onnan a bolgárok
átmentek Bulgáriába, és fordítva, a Bulgáriához csatolt Trákiá-
ból a törökök távoztak. Hasonló egyezményt kötött 1914-ben
Görögország és Törökország, ami aztán kétirányú emigráns­
hoz vezetett, de nagyobb mértékben érintette a görögöket, akik
(beleértve a kis-ázsiai partvidéken lakókat is) jóval többen vök

71
tak, mint a görögországi törökök. Az első világháborút követő­
en, az 1919-es neuilly-i békeszerződéssel egy időben ugyan­
ilyen értelemben kötött egyezményt Bulgária és Görögország.
Ennek nyomán 1932-ig mintegy 100 000 bolgár hagyta el
Görögországot, míg Bulgáriából 50 000 görög telepedett át.38
A legnagyobb lakosságcserére azonban a görög-török konf­
liktus következtében került sor, amelyet az 1923-as lausanne-i
béke zárt le. A háború a görögök katasztrofális vereségével vég­
ződött, emiatt le kellett mondaniuk Kelet-Trákiáról és a kis-
ázsiai partokon (Smirna város és környékén) levő, többségében
görögök lakta területeikről, amelyeket még az előző, Sévres-
ben megkötött béke juttatott nekik. A lausanne-i szerződés
értelmében 354 647 török (muszlim) költözött Törökország­
ba, Görögországba pedig 192 356 görög érkezett. De még az
egyezmény aláírása előtt nem kevesebb mint 1 150 000 görög
menekült el Törökországból. így az áttelepített görögöknek
körülbelül 1 342 000 főre emelkedett az összlétszáma. A törö­
köké és görögöké együtt pedig majdnem 1 700 000-re. Ezáltal
Görögország megszabadult a törököktől, Törökország pedig a
görögöktől, bár Kelet-Trákiában és Konstantinápolyban (Isz­
tambulban) még így is maradt görög kisebbség, mivel ezekre a
területekre nem vonatkoztak a lausanne-i egyezmény előírásai.
Dobrudzsában is, ahol Európa-szerte az etnikumok, kultú­
rák és vallások leglátványosabb egyvelegét találjuk, egy napon
vélhetően a szemünk előtt fog nagyon erősen leapadni a ki­
sebbségek létszáma, egyesek közülük el is tűnnek. A népesség-
fogyás oka és ritmusa etnikai csoporttól és helyzettől függően
eltérő lehet, de ugyanabba az irányba tart: a lakosság fokoza­

72
tos homogenizálódása felé. 1936. szeptember 4-én egyezség
született Románia és Törökország között a törökök Dobru­
dzsából (és az akkor még Romániához tartozó Kvadriláterből)
való, önkéntes kitelepüléséről. Ennek értelmében 117 000
töröknek kellett volna távoznia az 1930-as népszámláláskor
regisztrált 150 763-ból. Legtöbben a Kvadriláterben éltek:
38 430-an Caliacra megyében és 90 595-en Durostor megyé­
ben; Konstanca megyében 17 114, Tulcea megyében pedig
4 634 török élt. 1938-ig összesen 51 859 muszlim távozott az
országból: 46 305 török és 5 554 tatár, ezek közül Konstanca
és Tulcea megyéből - melyek Romániának maradtak - 5 194
török és 4 572 tatár, valamivel több, mint a muszlim népesség
egynegyede. 1943-ban a távozók számát mintegy 70 000 főre
becsülték.
Míg a törökök csak megfogyatkoztak, a dobrudzsai neme­
tek teljesen eltűntek. Igaz, nem is voltak túl sokan, mindössze
14 500-an. Őket Németországba telepítették át, az 1940 októ­
berében megkötött román-német egyezmény értelmében.
Ennél nagyobb népességcserére került sor a Kvadriláter
Bulgáriának való átengedésekor, amit az 1940. szeptember
hetedikén megkötött craiovai békeszerződés írt elő. „Teljes”
és kötelező lakosságcsere történt: mintegy 60 000 bolgárnak
kellett elhagynia a Romániának maradt Dobrudzsa területét,
miközben kevéssel több, mint 100 000 románt telepítettek át
a Kvadriláterből.
1940-ben javában zajlott az etnikai tisztogatás, ebből a
szempontból nyilván a náci Németország volt a „tökéletes”
modell, mely jó úton haladt a teljesen homogén nemzet meg­

73
valósítása felé, ahogy az a Harmadik Birodalom perverz kép­
zeletében megszületett, a faji tisztaságot is beleértve. Ebben a
kontextusban Hitler úgy döntött, hogy több német közösséget
is visszatelepít abból az övezetből, amely az 1939 augusztusá­
ban megkötött Ribbentrop-Molotov paktum értelmében szov­
jet befolyás alá került. Egyrészt így akarta meggyőzni a szov­
jeteket, hogy Németországnak semmilyen követelése nincs az
illető területekkel kapcsolatban, másfelől pedig, mivel való­
jában mégiscsak voltak területszerzésí szándékai, meg akar­
ta menteni a honfitársakat az esetleges szovjet megtorlástól,
amellyel háború esetén azonnal számolni kellett; végül pedig
a német kisebbségek értékes eszköznek számítottak a keleten
meghódított vidékek betelepítéséhez és elnémetesítéséhez,
leghamarabb Lengyelországban.
1939. október 15-én Németország egyezményt írt alá Észt­
országgal a német népcsoport áttelepítéséről. Ennek értelmé­
ben 12 868 német hagyhatta cl az országot (nem túl sok, de
ezek az emberek kulcsszerepet töltöttek be a gazdaságban:
közülük került ki az iparosok 28%-a és a kereskedők 24%-a).
1939. október 30-án hasonló egyezmény született Lettország­
gal, melynek folytán 48 868 német indult meg a Reich felé
(közülük 37 631 a főváros, Riga lakója volt). Mire Litvániával
is megkötötték volna az egyezményt, a Szovjetunió mindhá­
rom balti országot annektálta. Űgyhogy Litvánia esetében már
a szovjet hatóságokkal kötöttek megállapodást (1941. január
10-én). Ez lehetővé tette 45 000 német távozását Litvániából,
és további 12 000-ét, akik különböző okok miatt még nem
hagyták el Észtországot és Lettországot. Könnyen összegezhe­

74
tünk: majdnem 120 000 német hagyta el a balti partokat, s
ezáltal lezárult egy több évszázados történelem.
Közben lezajlott a Szovjetunió által annektált lengyel régiók
(Volhínia, Galícia és a Narev környéke) németjeinek repatriálá­
sa is. Erre Lengyelország 1939. szeptemberében bekövetkezett
összeomlása után került sor. Az 1939. november 16-án aláírt
egyezmény következtében az illető régiókból mintegy 135 000
németet „repatriáltak”. 1940 szeptemberében kezdődött el a
néhány hónapja Szovjetunióhoz csatolt Besszarábia németsé­
gének áttelepítése; innen 93 548 német távozott.
Bukovinából is kiürítették a németeket. Mintegy 44 000-en
hagyták el a szovjetek által annektált Észak-Bukovinát, a román
fennhatóság alatt maradt Bukovinából pedig majdnem 55 000-en,
A dobrudzsai németek repatriálásáról korábban már szóltunk.
A repatriálások dacára a Szovjetunióban aránylag nagyszá­
mú német közösség maradt: mintegy 1,3 millióan, akik közül
380 000-en az úgynevezett Volgái Német Autonóm Köztársa­
ságban, 400 000-en Ukrajnában, 50 000-en a Krímben éltek.
Közvetlenül a német invázió után valamennyiüket Közép-
Ázsiába vagy Szibériába deportálták. Nem engedték visszatér­
ni őket a háború után, de még Sztálin halálát követően sem.
Később, Gorbacsov idején jogot kaptak arra, hogy a szövetségi
Németországba emigráljanak.
Sztálin egyéb etnikumokat is deportált, arra hivatkozva,
hogy azok együttműködtek a német hódítókkal, köztük több
mint 190 000 krími tatárt (1944 májusában). Rajtuk kívül a
Krím más lakóit is érintette a rendelkezés: 37 000 bolgárt, gö­
rögöt és örményt. A félsziget végül teljes mértékben orosz (illet­

75
ve orosz-ukrán) lett, napjainkban pedig az oroszok és ukránok
közti összecsapások színtere.
A zsidók tragédiája semmihez sem fogható. A náci Német­
ország célja („a végső megoldás") a teljes megsemmisítésük
volt. Összesen mintegy 6 millió zsidó pusztult el a nácizmus
idején, nagyrészt Kclet-Közép-Európában. Lengyelországban
éltek a legnagyobb számban: 3,3 millióan. A német megszállás
után Lengyelország vált a legtöbb és „leghatékonyabb" kon­
centrációs tábor terepévé, köztük a leghírhedtebb auschwitzi­
val A lengyel zsidóság 90%-a odaveszett. A Szovjetunió által
elfoglalt területeken valóságos zsidóvadászat zajlott, százezrek
estek áldozatul mégis valószínűleg még többen voltak, akik
megmenekültek, mivel visszahúzódhattak a Vörös Hadsereg­
gel együtt.
A holokausztból Németország szatellit-államai is kivették
a részüket, bár nem ugyanolyan mértékben, Romániában An-
tonescu marsall rendszere idején Transznisztriába deportál­
ták a besszarábiai és bukovinai zsidókat, azzal a váddal, hogy
a szovjet ellenséghez pártoltak, amikor Románia megkapta
Besszarábiát és Bukovinát. A deportáltak nagy része meghalt
az embertelen szállítási körülmények és a transznisztriai lá­
gerekben uralkodó borzalmas nyomor miatt, vagy mert azon­
nal kivégezték őket. A román okkupáció áldozatává vált sok
„nem-román” zsidó is, aki Transznisztriában élt. Ehhez még
számítsuk hozzá az 1941 júniusában megrendezett jászvásári
(ia^i-í) pogromot, melynek több ezer áldozata volt. A románi­
ai zsidók többsége viszont túlélte a vészkorszakot, ellentétben
a több mint 100 000 észak-erdélyi zsidóval, akiket 1944-ben

76
Auschwitzba küldtek. Az ő esetükben a felelősség a magyar
felet terheli, mivel ezt a területet I94ü-ben Magyarországhoz
csatolták; valójában, mivel Magyarországot 1944-bcn elfoglal­
ták a német csapatok, a magyar zsidók megsemmisítése köz­
vetlenül Németország döntése volt. A romániai végeredményt
két számadat szemlélteti: 1940-ben 765 000 zsidó élt itt, míg
1946-ban 428 000. A zsidó népesség száma tehát csaknem fe­
lére csökkent.
Az etnikai tisztogatás tekintetében azonban az Antones-
cu-rezsim tervei jóval túlmutattak a „megvalósításokon'. És ha
Németország megnyerte volna a háborút, s az oldalán Románia
is győz, bizonyára sokkal messzebbre is elmentek volna. Létre­
hoztak egy „románosítási” minisztériumot, Antonescu marsall
pedig a lehető legvilágosabban utalt az ukránok elűzésének
szükségességére, és arra, hogy a határ menti régiókat tiszta ro­
mán elemekkel kell megerősíteni. Mindenféle terveket szőttek,
voltak köztük teljesen légből kapottak is, inkább csak a kitalá­
lóikat minősítették, de ezek a tervek elrugaszkodottságukban
is tanúskodtak a közhangulatról. Egy ismert román diplomata
például megtalálni vélte Észak-Erdély visszaszerzésének biz­
tos módját: úgy gondolta, hogy fel kell ajánlani a magyaroknak
egy Ukrajnából kiszakított területet, amelyből természetesen
kiürítenék az ukránokat, hogy e terület fejében a magyarok
lemondjanak Erdélyről, az így visszaszerzett Erdélyt pedig a
románok tiszta románná tennék.59
Magyarországon a zsidók sorsa egyszer csak váratlan fordu­
latot vett. Már korábban is számos rendkívül szigorú, diszkri­
minatív törvényt hoztak ellenük, de 1944-ig nem tűnt valósnak

77
a veszély, hogy kampányszerűen kiirtják őket. 1944 márciusá­
ban változott meg hirtelen minden, amikor a német csapatok
elfoglalták Magyarországot, és Horthy kormányzóra rákény-
szerítettek egy, a náci politikával teljes mértékben azonosuló
kormányt. Mindössze néhány hét alatt 437 000 zsidó került
Auschwitzba, ahonnan többé nem tértek vissza. A zsidó áldo­
zatok összlétszámát az 1940-ben megnagyobbodott (vagyis
Észak-Erdélyt is magában foglaló) Magyarországon 564 000-re
becsülik, a trianoni Magyarországra vetítve pedig 297 000-re,
közülük mintegy 100 000-et Budapestről hurcoltak el.40
A görögországi zsidóságot is majdnem teljes mértékben
kiirtották. A közösség nagyrészt egyetlen városba, Szaloniki-
be tömörült: ez még kiszolgáltatottabbá tette őket. A németek
1941 tavaszán rohanták le Görögországot (az olaszok segítsé­
gére sietve). Két évre rá, 1943 márciusa és augusztusa között
Szaloniki 50 000 zsidó lakosából 45 000-et deportáltak Ausch­
witzba, ahol odavesztek. Ezzel a brutális fordulattal zárult az
egyik legvirágzóbb zsidó közösség többévszázados története.
A zsidókon kívül a cigányokat is kiirtásra ítélték, azzal az
indokkal, hogy nem képesek beilleszkedni az európai civili­
zációba. Az ő esetükben a „végső megoldás” alkalmazása csak
épphogy elkezdődött. Mégis több tízezren haltak meg Német­
országban és a nácik által közvetlenül ellenőrzött területeken,
de a csatlós országokban is (Romániából, ügy vélik, körülbelül
25 000 személyt deportáltak Transznisztriába, és mintegy fe­
lerészben odavesztek).
A nácizmus és a második világháború következtében a zsi­
dók nagyrészt eltűntek Kelet-Közép-Európa etnikai és kulturá­

78
lis szövedékéből- Ezzel párhuzamosan azonban eltűntek a né­
metek is. Telepeik szétszórtan az orosz térség jó részén megta­
lálhatóak voltak, de Sztálin parancsát követően legfeljebb csak
az emlékük maradt. Más német közösségeket áttelepítettek -
amint azt láttuk - még a háború kezdetén. A legnagyobb csapás
a németek számára az volt, hogy kiűzték őket a Csehszlovákiá­
nak és Lengyel országnak átadott német területekről. Ha a szám­
arányokat nézzük, ez minden bizonnyal Európa egész történel­
mének legnagyobb etnikai tisztogatása. 1945 és 1948 között
Csehszlovákiából hárommillió németet üldöztek el, gyakorla­
tilag a „szudéták” teljes etnikai csoportját, amely így a német
nemzet kollektív bűnéért vezekelt.41 Lengyelországban ennél is
különösebb dolgok történtek. Európa térképén megjelent egy
új Lengyelország, amely csak részben volt az „előző” Lengyelor-
szag jogutódja. Az ország keleti (ukrán és fehérorosz többségű)
részét a Szovjetunióhoz csatolták, de busásan kárpótolták őket
az Oderától keletre levő teljes területtel (kivéve Kalinyingrádot,
a volt Königsberget, amelyet minden indok nélkül a Szovjetuni­
óhoz annektáltak). A németeket természetesen kitelepítették.
A háború előtt az illető régiók (Kelet-Poroszország, Pomeránia
és Szilézia) túlnyomórészt német lakossága megközelítette a
10 millió főt. Németek százezreit toloncolták ki Magyarország­
ról és Jugoszláviából is. Az exodus adatai ellentmondásosak. Ha
az első hullámot, az előrenyomuló szovjet hadsereg elől mene­
külőket is hozzászámítjuk a későbbi, „hivatalos” deportáltak­
hoz, a 1 1 milliós végösszeg nem tűnik túlzásnak.
Két ország majdnem teljesen elveszítette a kisebbségeit:
Lengyelország és Csehszlovákia (a csehországi területen). Ko­

79
rábban ezek az országok telítődtek leginkább kisebbségekkel.
Aztán, mintegy varázsütésre, a leghomogénebb nemzetekké
váltak, „megszabadulva” mind a zsidóktól, mind a németektől.
A 2 0 1 1-es népszámláláskor Csehországban 18 772 személy val­
lotta magát németnek: a 10 486 000-cs összlakosság kevesebb,
mint két ezreléke - az egykori, majdnem egyharmados arány­
hoz képest. Lengyelországban, szintén 2011-ben, a lengyelek
aránya 97,10% volt (a 38 538 000-es összlakosságból). A zsidók
ott alig vannak 3 200-an. A háború után mintegy 100 000-en ma­
radtak életben, ehhez a számhoz még hozzáadódott a Szovjet­
unióba menekülteké, akik visszatértek az országba, így 1946-
bán a zsidók száma elérte a 230 000-et. 1960-ra az emigráció
következtében már csak 31 000-en maradtak. így is soknak
tűnhettek, mert a kommunista hatóságok 1968-69-ben furcsa
antiszemita kampányt indítottak, amellyel a még Lengyelor­
szágban levő zsidók nagy részét távozásra késztették. 1970-ben
már csak vagy 9 000-en voltak, és 2011-re, mint láttuk, ez a
szám egyharmadára csappant.
Szlovákiában a magyarok száma tovább apadt. A háború
végén 92 000 magyart toloncoltak ki az országból (cserébe
a Magyarországról áttelepített 60 000 szlovákért). 1930-ban
még 17,6%-os volt a magyarok aránya Szlovákia összlakossá­
gához képest, 1950-re 10,3%-ra csökkent. Jelenleg - a 2 0 1 1-es
adatok szerint - a jelenlétük 8,5%-os.
Bulgária is sokat veszített etnokulturális sokszínűségéből:
egyes etnikumai, mint például a görögök és a zsidók, majdnem
teljesen eltűntek. A zsidók egykor főképp Ruszében, Bulgária
legkozmopolitább városában tömörültek. Meg kell jegyez­

80
nünk, hogy a bulgáriai zsidók nem a holokausztban vesztek
oda, a szófiai hatóságok ugyanis visszautasították a kiadatá­
sukat a náci Németországnak, A görögök nyomdokait követ­
ve érdemes megállnunlc Neszebarnál, a Fekete-tenger partján
fekvő, majdhogynem szigetvárosnál, amelyet csak egy keskeny
földnyelv köt a szárazföldhöz. Meszémbria - ez a történelmi
elnevezése - már az ókorban görög város volt. Valamennyi bi­
zánci és posztbizánci templomán görög feliratokat találni. A
két világháború között még elég sok görög élt itt. Egy tanúval­
lomás a harmincas évekből: „E század elejéig lakosai kizárólag
görögök voltak. Közösségüket szomorú események apasztot­
ták, a balkáni háborúk után pedig tovább csökkent a számuk az
emigráció és a lakosságcserék miatt. Mégis itt maradtak egye­
sek a ragaszkodóbbak közül, akik egyáltalán nem kívánták el­
hagyni a várost, amely több mint két és fél évezreden át volt az
otthonuk... A néhány tekervényes utcán és a kávézóban inkább
görög szót hallottam, mint bolgár beszédet/’42 Ma Neszebar,
amely nevet is változtatott, a lehető legbolgárabb város, ugyan­
úgy, ahogyan Segesvár román, Pozsony szlovák, Wroclaw (az
egykori német Breslau) lengyel... és még sorolhatnám.
A török lakosság, bár csökkent, jobban megmaradt. 1985-ben,
egy drámai pillanatban, a kommunista rezsim elnemzetlenítő
kampányt hirdetett meg ellenük, még a neveiket is bolgárosí-
tották, emiatt 1989-ben már tömegesen emigráltak Törökor­
szágba, de a kommunizmus bukása véget vetett a válságnak.
1900-ban a törökök Bulgária lakosságának mintegy 14%-át
képezték, 1934-ben majdnem 10%-át, most 9% alatti az
arányuk.

81
 Romániában a kisebbségiek egyre fogynak. Mivel azokat a
régiókat, ahol nagy arányban laktak nem-román ok - Besszará-
biát, Észak-Bukovinát és a Kvadrilátert ~ Románia elvesztette,
igen sok kisebbség az ország határain kívül maradt. Amint lát­
tuk, közvetlenül a háború után már csak alig több mint 400 000
zsidó élt az országban. A németek száma is megcsappant, az
1948-as népszámlálás szerint 332 000-en voltak (1930-ban
még 745 000-et regisztráltak); a háború idején egy részük be­
állt a német hadseregbe, és nem tért többé vissza, más részük
elmenekült a Vörös Hadsereg előretörésekor, végül sokakat
munkatáborba deportáltak a Szovjetunióba, és csak töredékük
tért vissza Romániába. A zsidók majdnem teljes mértékben
elvándoroltak Romániából: a folyamat 1948-ban kezdődött,
Izrael állam megalakításával, 196ó-ra mindössze 43 000 zsidó
maradt, a kommunista korszak végére az 1992-es népszám­
lálás szerint számuk 8 955-re csökkent. 1945 és 1978 között
mintegy 100 000 németnek sikerül emigrálnia, de a tömeges
kivándorlás 1978-ban kezdődött, a szövetségi Németországgal
megkötött egyezmény következtében, amely szerint a német
állam bizonyos Összeget fizetett minden bevándorlóért (a kom­
munista Románia egyszerűen eladta a német lakosságát). Ilyen
feltételek között 1989-ig majdnem 173 000 német hagyta el
Romániát, évente körülbelül 12 000 személy. 1989 decembere,
azaz a kommunizmus bukása után, amint megnyíltak a hatá­
rok, azoknak a nagy része is sürgősen távozott, akik addig még
nem tudtak kivándorolni: 1990-ben 60 ezren mentek el, 1991-ben
pedig több mint 15 ezren. Az 1992-es népszámlálás szerint 119 000
német maradt, de ez a szám is évről évre csökkent, így a 20 1 1-es

82
népszámlálás már mindössze 36 000 főt regisztrált. Magyarok
is távoztak, főleg a kommunizmus utolsó éveiben és közvetle­
nül a rezsim bukása után, nem épp ilyen mértékben, de mégis
elég sokan (mintegy 100 000-en az 1987-1992 közötti idő­
szakban; 1987 és 2004 között összesen 180 000-en - a magyar
statisztikák szerint).
A kisebbségek felmorzsolódásához a masszív iparosítás és
urbanizáció is hozzájárult. A parasztok egy része ipari mun­
kás lett, néhány város lakossága megtöbbszöröződött. Ehhez
a növekedéshez a vidék szolgáltatta az emberi erőforrást, a vi­
déki lakosság pedig etnikailag nagyobb mértékben volt román,
mint a városi lakosság. A régiók között is volt népességmozgás:
moldvaiak költöztek Erdélybe, oltyánok a Bánságba... Mindez
a városok erőteljes elrománosodásához vezetett, melyek közül
sok (a Bánságban és Erdélyben) a kommunizmus előtt nem
volt román többségű, vagy még ha az is volt, általában kozmo­
polita közeg jellemezte. Még Bukarest is rohamosan közelít a
100%-osan „tiszta” lakossági összetétel felé a románok 97,3%-os
arányszámával. Az ország összlakosságának jelenleg mintegy
89%-a román.
Minden attól függ, hogy a pohár teli vagy üres felét néz­
zük. Lengyelországhoz vagy Csehországhoz képest a románok
mondhatni megőrizték a kisebbségeiket. Egyikük sem tűnt el
teljesen, viszont mindegyikük lélekszáma jelentősen csökkent,
helyenként drámai mértékben. Mindössze két etnikumnak
van akkora létszáma, amely bizonyos fontosságot kölcsönöz
nekik: a magyaroknak, akik az utolsó népszámlálás szerint
1 227 000-en voltak (számuk elég erősen csökken), ők az

83
egyetlen kisebbség, amelynek abszolút többsége van kct me-
gyében: Hargitában és Kovásznában, és a romáknak (cigányok­
nak), akik az önbevallásos népszámlálás szerint 621 000-en
vannak, ám valójában minden bizonnyal sokkal többen.
Amint a multikuíturalizmus divatba jött, a románok is
gyorsan felkapták a kifejezést, és úgy tettek, mintha ez Romá­
niában szokványos jelenség lenne. Lehet, hogy így van, nem
tagadom, de távolról sem ugyanolyan a helyzet, mint egykor.
Jobbára muzeális multikulturalizmus ez. Erdély német falvai­
nak és városainak német mivolta azonnal felismerhető: de csak
a házak és a várak arculata német, a lakosaik már nem. fis hol
vannak a zsidók, akik valaha oly nagy számban laktak Románia
városaiban?
Érdekes megállapítanunk, hogy az utóbbi évtizedek in­
tenzív migrációs folyamatával a Nyugat fel töltődött különfé­
le kisebbségekkel, amelyek a föld minden tájékáról érkeztek,
a „másik’ Európából is (köztük három és fél millió román).
Miközben ez a folyamat zajlik, Kelet-Közcp-Európa etnikai és
kulturális sokszínűsége egyre halványul. Szép dolog a mu(ti­
kul tural izmus, de jobb nekünk anélkül - vélhetően ezt üze­
nik egyes nemzetek, közülük néhányan, mint Lengyelország
és Magyarország, hevesen állást foglaltak az új „betolakodók”
ellen. Románia, bár jóval megengedőbb, szintén nem nagyon
igyekszik befogadni őket; igaz, láthatólag az emigránsok sem
vágynak túlságosan arra, hogy itt telepedjenek le.
Meglehet, hogy a nem túl távoli jövőben a „nemzet”és a „ki­
sebbség” fogalma elévül - abban az esetben, ha az európai in­
tegráció kiteljesedik. Eljöhet az a nap, amikor máT csak egyet­

84
len európai nemzet létezik, és az kisebbségekből tevődik majd
össze. A kontinens léptékében a románok még akkora arányt
sem képviselnek majd, mint amekkorát ma a magyar kisebbség
alkot Románia összlakosságához képest. A németek lesznek a
legtöbben, ám ők is kisebbségnek fognak számítani.43
Hacsak nem a „másik” forgatókönyv valósul meg: az
iszlamizált Európáé. Vagy az is lehet, hogy egészen másképp
alakulnak a dolgok, úgy, ahogy most még álmunkban sem tud­
juk elképzelni.

85
 V.

Következtetések helyett:
december elseje versusTrianon

Létezik Romániában a nacionalistáknak egy fajtája (rémé'

lem, nem túl sok egyeddel), amely nem nyughat a folyton
felidézett magyar veszély miatt. Most épp kapóra jön nekik,
hogy a szomszédos országban elkezdődtek az 1920. júni­
us 4-i trianoni szerződésre való (nyilván gyászos fel hangú)
megemlékezések. Az említett nacionalisták szerint Romá­
niának megfelelőképpen vissza kell vágnia a magyaroknak,
annál is inkább, merthogy mi is egy teljes evet - 2018-at -
Nagy-Románia centenáriuma ünneplésének szentelünk. El­
fogadhatatlan, hogy a magyarok búsongjanak, amikor mi
vigadozunk! Ez csak provokáció. A magyarok viszont, bele­
értve a romániai magyarokat is, azt mondják, hogy a romá­
nok provokálják őket azzal, hogy nem találnak megfelelőbb
dátumot a nemzeti ünnepüknek, mint december elsejét.
Alapjában véve 1918 decembere természetesen Nagy-Romá-
nia megalakulásának dátuma, de konkrétan Erdély felsza­
badításáé is, az erdélyi románok felszabadításáé a magyar
elnyomás alól. Legalább annyit meg kellene értenünk, hogy
ez nem egy olyan dátum, amiért a magyarok különösképpen
odalehetnének!

86
 Jelenleg a mi nacionalistáink átugranak egy fokozatot:
olyan összeesküvési terveket lobogtatnak, amelyek szerintük
nem többet és nem kevesebbet céloznak meg, mint Románia
szétdarabolását. Nyilván a tét szintén Erdély, ahol már nem
maradt túl sok magyar, miközben a román etnikumúak ará­
nya megközelíti a 80%-ot. Az erdélyi románokra nézve sértő
lenne azt feltételezni, hogy egy negyedakkora közösség erővel
rájuk tudná kényszeríteni a Magyarországgal való egyesülést.
Az sem világos, mit nyerne ezzel Magyarország: félig román
országgá válna? Nem beszélve arról, hogy mindkét állam tagja
az Európai Uniónak és a NATO-nak... Az összesküvés-pártiak
azonban nem hagyják magukat, és hogy meggyőzőbbek legye­
nek, az Orosz Föderációt is bevonják a képletbe. Ha Magyar-
ország egymagában képtelen lenne bennünket szétszaggatni,
mit szóltok Magyarország plusz Oroszországhoz? Mit szólhat­
nánk? Eléggé bámulatos elgondolás. Ukrajna után Romániára
kerülne a sor. Elveszítenénk Erdélyt, s azon felül még bármit,
amit Oroszország el szeretne venni. Egyébként, nem tudom,
ha észlelték, de Bukarestet már majdhogynem meghódították
a magyarok. Azt mondja nekünk egy újságíró, aki mindenben
szakértő: Románia fővárosában 250 000 és 300 000 között le­
het a magyarok lélekszáma. A valós szám valamivel csekélyebb:
3 400 - a legutóbbi népszámlálás szerint. Enyhe túlzás csupán!
Van-e valamiféle megoldás arra, hogy kilépjünk ebből a
végtelen, és tulajdonképpen meddő vitából? Mindenekelőtt,
azt hiszem, akarva-akaratlanul el kell fogadnunk, hogy Er­
délynek két történelme van, és ezek olykor ellentmondanak
egymásnak, de ki is egészíthetik egymást. Az, hogy a romá-

87
nők 1918-ban magukhoz csatolták Erdélyt, nem hatalmazza
fel őket arra, hogy elkobozzák a magyarok történelmi tudatát.
Erdély évszázadokon át fontos eleme volt Magyarország tör­
ténelmének. Oly mértékben, hogy a XVI-XVII. században az
erdélyi fejedelmek egy olyan ország államisága letéteményese­
inek tartották magukat, amely időközben eltűnt a térképről.
Ezt a tényt el kell ismerni. A történelem viszont a változásról
szól: a mai világ merőben különbözik a tegnapitól. A jelenle­
gi Erdély is különbözik a magyar fejedelmek és a magyar elit
vezette egykori erdélyi fejedelemségtől. A múlt „megosztott”
Erdély mostani hovatartozása viszont nem lehet vita tárgya
(annál is inkább, hogy ma még inkább román, mint 1918-ban
volt). Az európai út nem a régi határok visszaállítását jelenti;
a végső cél az, hogy a határok eltűnésével Európa, ez a közel­
múltban is konfliktusokkal terhelt földrész, valamennyi lakó­
jának vendégszerető háza legyen. A tét nem a múlt, hanem a
jövő - mindannyiunk számára.

88
Jegyzetek
1 Lucián Boia, GermanofiliL Elita iníelectualü m m aneascá ín űnú’ Pnmuhii
Razboi Mondial, Humanitás, Bucure^ti, 2 0 0 9 és 2 017. Lásd még: Lucián
Boia, Primu/ Rázboi Mondtál: Controverse, paradoxuri, reinterpretári,
Humanitás, Bucure^ti, 2 0 1 4 , (Magyarul: Vesztesek és győztesek. Az első
világháború újraértelmezése, Cser. Budapest. 2 0 1 5 Ford.: Tibori Szabó
Zoltán).
2 Patrick I cigh Fermor, Drum íntrerupt. De la Portile de F ierpán á la Mun-
tele Athos, HumaniLas, Blicu resti, 2016 , 112 - 113 . (Eredeti kiadás: The Bro-
ken Road. From the írón Gates to Mount A thos , John Murray, London,
2013 .)
3 Egy igen értékes eligazító munka a nemzetek, etnikumok, kisebbségek
egész kérdésköréhez: André Sellier és Jean Sellier, Atlas des peuples
d ’Europe centrale, La Découverte, Paris, 1991.
4 Az 1900-as évre vonatkozó statisztikai adatokat rendszerint a követke­
ző kiadványból vettem: Erockhűus' Konversutions - Lexikon, 17. köt.,
Leipzig, 1 9 0 1 -1 9 0 3 .
5 Az osztrák-m agyar politikai rendszer elemzésére vonatkozó alapkiad­
vány: Louis Eisenmann, Le com prom is austro-honyrois de 1867: Etűdé
sur le dualisme, Paris, 1904.
6 Az adatokat Jászi Oszkár következő könyvéből vettem át: The Dissolution
o f the Habsburg Monarchy, Chicago, 1929, 273. (Magyarul: A Habsburg-
m onarchia felbom lása, Gondolat, Budapest, 1983. Ford : Zinner Judit.)
7 Constantin Ungureanu, B ucoví/iö m perioada stapániríi austriece:
A specie etnodem ografice confesionale, 1774-1918, Civitas, Chi^inau,
2 0 0 3 , statisztikai mellékletek, 2 3 9 -2 7 0 .
8 Jászi Oszkár, id. ni., 3 6 8 (magyar kiadás).
9 A magyarországi népesség 1910-es statisztikai adatait minden esetben a
A Magyar Szent Korona országainak 1910 . évi népszám lálása című mun­
kából veuem át.
10 Paul Lendvai, Ungurii, 1 íumanilas, Bucurc$ti, 2 0 0 1 , 339. (Magyarul: Ma-
gyai'ok, Kossuth Kiadó, Budapest, 2 0 1 2 .)
11 Uo., 3 1 8 -3 1 9 .
J2 Uo,, 362.
13 Aurél C. Popovid, Die Vereinigten Staaten dér Grofi-Österreich, Leipzig,
1906.
14 Jászi. Oszkár, id. m., Vili. fejezet - Szocializmus, 1 7 7 -1 8 4 .
15 B rockhaus ' Konversations - Lexikon, id. kiadás, „Russland” szócikk, 14.
köt., 7 2 .
16 A továbbiakban az adatokat Elisée Rcclus Nouvelle géographie universelle
című átfogó munkájából veszem át, V. köt., Paris, 1880., 3 7 4 -3 8 2 és 830-831

91
vj A román térségre vonatkozóan a Cum s-n rom án izat Románia, Humanitás,
Bucure^ti, 2 0 1 5 (Magyarul: Románia elrom án osodása, Koinónia, Kolozs­
vár, 2 0 1 5 , Ford.: Rostás- PéLer István) cinül kötetemre utalok.
18 Elisée Reclus, id. m. I. köt., Paris, 1875, 2 2 3 .
19 BroLkhüus'Konversations - lexikon , id. kiadás, III. köt., „Bulgarien' szó­
cikk, 678.
20 Jacques Ancel, Peupfes et nations des B alkans , Paris, 1926, 1 8 3 -1 8 4 ,
2i.Víctor Bérard, La M acédoine , Paris, 1897, 2 5.
22 jás/.i Oszkár, id. m .t 2 8 0 -2 8 1 ,
23 A béke tárgyaló sokról átfogó és kiegyensúlyozott szintézis Jean-Jacques
Beeker munkája: l e Traité de Versailles, Presses Uníversitaires de Francé
(„Que sai$-je?wgyűjtemény), Paris, 2 0 0 2 .
24 Norman Davies, God's Playground: A Historv ofPolund, Oxford Universily
Press, 1981, II. köt. (Magyarul: Lengyelország története, Osiris, 2 006).
25 Uo.
26 A népszámlálások eredményét összegző táblázatot innen vettem át:
Déjiny Ceskoslovenska v datech, Praga, 1968, 484,
27 A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszám lálása, id. kiad.,
35 és 39.
28 St. Stano'ievitch, Que veuí la Serbie?, Bucarest, 1915.
29 AlphonseMuzet, A u x puys balkaniques. Monténégro, Serbie , Bulgarie, Paris
[19 1 3 ], 4 9 .
30 A Romániára vonatkozó) adatokat lásd: Cum s-a mmönizat Románia, id. kiad,
31 Kliséé Reclus, id m., III. kot., 289.
32 Constantán Kiritescu, Jstoria rőzboiului pentru intregirea R om ániei.
1 9 1 6 -1 9 1 9 , II. kiadás, III. köt., Bucure*ti, 1927, 518.
33 Lásd Recensám őntul generál al populatieí Romániei din 29 decem brie
1930, IX köt Továbbá a „Populalia Romániei” fejezet az E nácíopedia
Romániei című könyv T. kötetéből (1 9 3 8 ), 148.
34 Paul Lendvai, id. m., 3 8 4 -3 8 5 .
35 C. Martinovici és N. Istrati, Dictionarul Transilvaniei, Bánátidul $i
celorlalte tinuturialipite, II. köt. , Cluj. 1921, 9 - 1 0 és 180.
36 A Bulgáriára vonatkozó történelmi és etnikai érveket lásd itt: J. Ivanoff,
Les Bulgares et leurs m anifestations nationales, Bern, 191 9
37 A kor föderalisia megnyilvánulásairól lásd: Dániel Citiriga, Európa
Centralá $i tema^ia federalism uhii: Istorie diplom atie in perioada
interhelicá , Editura Cetatea de Scaun, Tárgovi^te, 2 0 1 5 .
38 A. lakosságcserékre vonatkozó legfontosabb információkat Dimitrie
Gherasim alapos munkájábó] vettem át, melynek címe: „Schimbul de
populapi íntre State” Anafele Actidemiei Románé. Mernariife Sec[hinii
ístarice, Bucure^tj, 1943.

92
39 A kérdés teljes körű tárgyalását lásd a következő kötetben: Vladimír
Solonaxi, Purifying the Núíion: Popu lation Exchange andEthnic Cleansing
in Nazi-AUied Románia, Woodrow Wilson Center Press, Washington, DC,
2 0 1 0 , Román kiadása: Purificarea natiunii: D islocőri fo r fa te de populatie
epurctri efnice ?n Románia tűi hm A ntonescu, 1940-1944, Polirom, lasi,
2015.
40 Paul Lendvai, id. m.? 435.
41 Érdekesen kommentálja a német és a magyar népesség egy részének
Csehszlovákiából való kiutasítását George Schöpflin The Dilemmas o f
iűendty című könyvének (TLLJ Press, Tallinn, 2 0 1 0 ) „Citizenship and
etnic cleansing: the Benesdecrees" című fejezete (3 0 0 -3 1 4 ).
42 Pairick Leigh Fermor, Patrick Leigh Fermor, Drum intrerupt. De la Pár Lile
de Fier páná la Mun tele A thos , id, kiad., 2 8 8 -2 8 9 .
43 Ebben a témában lásd Sorin Mitu cikkét: „Minoritáidé (adicá női toti)
laputere', Sinteza, 2 0 1 7 február-március, 3 1 -3 5 . A történész következ­
tetése: „A mai globaíizált világban mindannyian kisebbségiek vagyunk,
Románokként Romániában többséget alkotunk, de kisebbségben va­
gyunk az Európai Unión belül, vagy ha Spanyolországba vagy Olaszor­
szágba emigrálunk. Románia többségében ortodox ál lám, de a keresztény
világban az ortodoxia kisebbséget alkot, mint ahogy a kereszLénység is a
világvallások összességében... A többség csupán illúzió. A kisebbségeket
értékelve és védve saját magunkat óvjuk, mert bármikor, a legkülönbö­
zőbb helyzetekben, bárki közülünk kisebbségivé válhat

93
 Tartalom

Bevezetés. Egységben, öröktől fogva?........................................ 5

Etnikumok és nem zetek............................................................ 18

Országok és h a tá ro k ..................................................................46

Kisebbségek.................................................................................. 70

Következtetések helyett:
december elseje versus T rian o n ...............................................86

Jegyzetek 89
Térképmelléklet
 E T H N O G R A P H I S C H El k RT E V0 N E IJ R 0 P A .

i» Európa etnográfiai térképe 1900-ban

(Brockhaus Kcnversations - Lexikon, VI. köt, 1902),
 30 35

ti,9.l
l~
11 - - ~ - - - - - - -
5lc:=:i Franzosen
§ c:J llállon.en
l
~ =.Rumii,ten,
~ c::J Italiener u. Ifiiro.R,ommw,,

c:::J .Alhanesen
C:=Jtricc/1.1!11.
n. Mon.golcn.
ES fff~e:"OsmLU1en,J d.
Farbige Slreifung bedeidCC .J!i.rdw.119 i
do bl!freffe,ufen, Viill,,,er. e h e s
l\Ia.6stab t: 1aoooooo

2. Közép- és Délkelet-Európa etnográfiai szempontból,

1918-ban (F. W. Putzgers, Historischer Schul-Atlas,
Bielefeld und Leipzig, 1918).
 E 1' H NO GR A P H l S C H E KA RT .E O STEHRE I CH - UNGARN.

3. Aus7.tria- Magyarország, etnográfiai Lérkép

( Hrockhaus' Konversatío11s - Lexikon, Xlf. ki-iL, 1903).
 D ie V e re in ig te n Staatei, von G ro s s -Ö s te rre ic h .

Zeichen*Erklarung:
Das föderative Jrd c F arbe slelttJe cinen tttitd

GROSS-ÖSTERREICH K ittnél ■Tcil ttdcrJ utionahlaat det

qnosx-őstcrreitiusiciim Fundesdar.
iOie sckrtdjfftdtn Síelt(m i&stbcdev/M-
auf Grund dér NaHonalitéíen-Abgrenzung ■meist deufscfte >Fnldaivn. die aueh
Graphisch ski/zlert. inmilten dcreinxelnen SaiioMlstaa/cn
ita/ion nl bereehfíct nrrden körmien.

4. Nagy-Ausztriai Egyesült Államok, A. C. Popovid elképzelése szerint.

 CÁRT?. t"HN(J(íRAPíiipUE
DL LA

DOBROUDJA
PÁR

fl.Tátrái
CsA»IU

| FjI-C!« íjlj
|U h ljaxs.

ie t e t Cr<Al

CAlAflAS "A ^rmv.

IV
$tó
i1
íM
*iu W JA.
mik7

'y.^v/° (

PfAÍXA

5. Dobrudzsa etnográfiai térképe, összeállítóLta Q, Tafrali {1918).

6. A délszlávok 1913-ban Az etnográfiai térképet lordan Ivanov készítette
{Les B ulgares et h a r s m an ifista tio n s natiorw les, Bern, 1999). Megfigyelheted
hogy a bolgár etnikai térség kiterjed Macedóniára, Trákiára és Dobrudzsára
(sőt még Dél-ltesszarábiára) is. Másrészt a szerbhorvátok egyetlen etnikai
tömbben jelennek meg úgy Szerbiában és Horvátországban, mint ahogy
1Boszniában és Montenegróban is.

C;«h Silóvá* IJVIK* Magyar | Wfmrl

Ciehéi szlovák iÉpaiS«2CJC^ilwáltla ha:Arnln klvlll

7* Csehszlovákia nemzetiségi összetétele a két világháború közötti időszakban.

8, Az ókori Dácia mint a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő
Nagyrománia élőképé (az A d á s istoríc geogrctfic al neam uíui
ro m á n esc című kötetből - szerzői: Victor $iaicariu és D. St.
Constantinescu, 1920 - reprodukált térkép).

CE QUE SER A DE'MAIN LE ROYAUME DE RÖUMANTE

CA51TC B l U HOKrtRCUJR. Ü A K L 'K E J n S e ^^m jE S AJK’ th ’JííS l i S O H l r ik R ^ E T I ^ *>!IAITQrBB« HK V E -H P ^U l*

9, Románia területi követelései az első vílágháborü végén (a

francia Le Miroir című folyóirat 1919 augusztusi számából).
Mint látni, magában foglalja a teljes Bánságot, egészen a Ti­
száig, a Magyarországgal való határa pedig nyugatabbra he­
lyezkedik el a jelenlegi állapotokhoz képest.
io. „A nagy eszme, valamennyi rojnán egyesítése megvalósításának emlékére.”
1918-1919-ben kiadott képeslap. A végső határokat maja 1920-ban állapítják meg.
n . A Bánság feloszlása a párizsi békekonferencián (1919 - 1920 ).
ü . A románok elterjedése. 1941-bcn kiadott térkép
([Román] Katonai Földrajzi Intézet)*
i$. Nagy-Magyarország az osztrák-magyar dualizmus karában (az i88o-as nép-
számlálás alapján szcrkeszteLL etnográfiai térkép; P cterm anns G eoyraphische
M itteilungen, 1885).
 CSFH.S2L0\MKIA

14* Na gy-Magya forszig szétda rabolása, amelyel a trianoni szerződéssel (1920)

véglegesítettek.
!5 - Nagy-Románia térképe 1925-ből (Unirea Kartográfiai Intézet).
 Felelős kiadó Szilágyi S. Szabolcs
Felelős szerkesztő Rostás-Péter Emese
Műszaki szerkesztő Sütő Ferenc
Borítótervező Szentes Zágon

Koinónia Kiadó
RO-400344 Cluj, str. Márgina^á 42.
Tel/Fax: 00-40-264-430119
E-mail: office@koinonia.ro
www.koinonia.ro

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

978-973-165-185-9