A PÁPAI KLUGE-KÉKFESTŐMŰHELY MINTAKÖNYVEI

18-19. század

Musterbücher der Blaudruckwerkstatt Kluge in Pápa

18-19. Jahrhundert

The pattern books of the Kluge indigo resist dyeing workshop in Pápa
18-19th century
 A PAPAI S S S S

KLUGE-KEKFESTOMUHELY

i4 -, ti
18-19.század
•

ti

4 !
». t *"j **"
MUSTERBÜCHER
1
ETj
DER BLAUDRUCKWERKSTATT
KLUGE I N PAPA
18—19. Jahrhundert
wßJA II
THE PATTERN BOOKS OF THE
KLUGE I N D I G O RESIST DYEING
^ ^ r ^ f WORKSHOP I N PÁPA
18—19th century
í> C i •
A bevezetőt írta • Einleitung von • Introduction by
Domonkos Otto ; ;

Szerkesztette • Redakteur • Edited by

:
• *y >£L. < / / - — r fr r'p-r pí> " ' ** ^ - — ^ -

MériEdir

Textilmúzeum Alapítvány • Textilmuseum Stiftung • Textilemuseum Foundation

2003
 Kiadó • Herausgeber • Publisher
Textilmúzeum Alapítvány • Textilmuseum Stiftung • Textilemuseum Foundation
Felelős kiadó • Verantwortlicher Herausgeber • Responsible publisher
Ecker Károlyné elnök • Vorsitzende • Chair person

Kékfestő Múzeum, Pápa • Blaudruckmuseum, Pápa • Museum of Blue Dyeing, Pápa

Szerkesztő • Redakteur • Editor

©Méri Edina

Bevezető • Einleitung • Introduction

©Domonkos Ottó

Fordítás • Übersetzung • Translation

Német • Deutsch • German: Pajor Renáta
Angol • Englisch • English: Lőrincz-Wéger Szakfordító Bt.

A kiadványt támogatta • Erschienen mit Unterstützung • Sponsored by

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

Ministerium für Nationales Kulturerbe
Ministry of Cultural Heritage

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG

MINISZTÉRIUMA

Nemzeti Kulturális Alapprogram

Der Nationale Kulturfonds
The National Cultural Fund

ISBN 963 206 258 2

Nyomdai munkák • Druck • Print

Floppy 2000 Kft. Pápa, 8500 Juhar u. 2/a.

Tel./Fax: 89/319-907
Vezető • Direktor • Director: Szabó Attila
 A pápai Kluge-kékfestőműhely mintakönyvei
18-19. század

A műhely alapítóid 18. század hetvenes éveiben települtek Magyarországra a szász­

országi Sorauból (Zary, Lengyelország), magukkal hozva a textilnyomás új eljárását, a
rezervnyomású hideg indigócsávás festést. A textilfestésnek ezt a módját a korábbi
„Schön- und Schwarzfärber" kifejezés fedte a 19. század közepéig. Ez egyben azt is je­
lenti, hogy a „Schönfärber" a „szépfestés"-sel, színes posztó- és vászonfestéssel foglal­
kozott, a „Schwarzfärber" pedig általában a fekete festést gyakorolta. A vásznak mintá­
zását a középkortól kezdve a „Leinwanddrucker, Wasserdrucker, Öldrucker" specialis­
ták végezték, pácokkal kevert színezékekkel. Ennek nagy divatját lendítette föl az úgy­
nevezett indienne, a Keletről behozott többszínnyomású vásznak megjelenése a francia
királyi udvarban. A németalföldi keleti hajózás rendkívül jelentős kereskedelmi forgalma
elősegítette gyors elterjedését.
A keleti indigós re^ervnyomás szintén az említett területeken jelent meg a 18. század
első felében, a festőanyag, a kék színt adó indigóval együtt. A mintázáshoz szigetelő­
masszát alkalmaztak, amely védte a textil fehér alapszínét a kék megfestődéstől (8. kép).
A redukált indigó a festőmedencékben (2. kép) többszöri merítés, majd levegőztetés
után, az oxidáció következtében fokozatosan egyre kékebbre festette a pamut-, illetve
lenvásznakat. A kifestés után 1-1,5 százalékos sósavas-kénsavas fürdőben leoldották a
mintázóanyagot, és előtűnt a fehér alapszín. Ez a kék-fehér szín a keleti porcelánoknak
volt a jellemzője, ezért is nevezték a festők az új eljárást „Porcellandruck", „drucken auf
Porcellan Art" kifejezéssel. A divatos kelmék először a jómódú polgárság körében ter­
jedtek el, de mint minden másban, a kevésbé tehetős réteg is követte a divatot. így aztán
az élénk kereslet meggyorsította az új műhelyek létesítését, azonban a régi Schön- und
Schwarzfärberek maguknak vindikálták az új eljárás gyakorlását. Természetes, hogy a
pozitív nyomással foglalkozó mesterekkel folytatott vita országokra terjedt ki. Ok a
mintázás évszázados gyakorlatára hivatkoztak, míg a másik oldal a textilek többek kö­
zött kékre festésének a jogával érvelt, amivel a nyomással foglalkozók nem rendelkez­
tek. Igaz, hogy a Schön- und Schwarzfärberek privilégiumaiban sincs sehol emk'tés a
textilnyomásról, mégis ez utóbbiak győzedelmeskedtek egész Európában.
A kék szín festésére a középkor óta a csüllenget (Waid, Isatis tinctoria) alkalmazták,
szántóföldi méretekben termesztették a türingiai és a francia Picardia tartomány föld­
művesei, földesurai. E festék nagy keresletére jellemző, hogy a Hanza-városok kereske­
dőit (junkereit) követve a nagy festékkereskedőket is e titulussal, a „Waidjunker" meg­
tisztelő címmel említik a 17-18. századi források. A színtartóbb indigót eleinte a
csülleng javítására használták, majd ez utóbbi a 19. században uralkodóvá vált.
 A Magyarországra települt szászországi mesterek gyermekei vándorlásuk során
természetesen a szász és türingiai területeket is felkeresték, részben a rokoni kapcsola­
tok ápolása céljából, másrészt az új eljárások megismerésére. A Sárváron 1777-ben meg­
telepedett Johann Friedrich Kluge fia, Carl Sorauban 1782-ben egy receptkönyvet állí­
tott össze a nyomáshoz és a színes festésekhez használt vegyszerekből: ,,Farbe-Buch
von Carl Friedrich Kluge Färber-Gesell von Sorau in Sachsen Anno 1782." felirattal.
Hazatérve Sárváron alapított műhelyt 1783-ban, majd két évvel később áttelepült Pápá­
ra, a mai Kékfestő Múzeum telkére, műhelyébe. Fia, hasonlóan apja szakmai törekvése­
ihez, vándorútja során receptek összegyűjtésén kívül kis mintakönyvet is hozott magá­
val: „Muster-Buch vor Carl Kluge Lindow de 24-ten Septbr. 1809." címoldallal. Ebben
72 kis textildarabkát, színes nyomású kivitelben ismerhetünk meg, melyeknek több fa-
dúc-példányát feltehetően a kézi nyomás mintafájaként is használták a Kluge-
műhelyben. E két mintakönyvet textilvegyészek elemezték 1980 táján, és megállapítot­
ták, hogy a szakmai átlagot messze felülmúló ismeretekről tanúskodnak. A törekvő, vi­
lágot látott, jól képzett mesterek a kékfestés fellendülő szakaszának első évtizedeiben
rangot, hírnevet szereztek a műhelynek. Ennek egyik bizonysága a pápai festők cégére
(3-4. kép), melynek javításáról egy számla maradt fenn a cég iratai között 1818-ból: „A
Pápai Ruha festő Segédek részére készült munkárul a' Czimer Ujonan át festve 3 forint
az az három forint" szöveggel, Gog Károly „festesz" kézírásával. Tehát a legényszállás
cégére a Kluge-műhely utcai homlokzatára kerülhetett, jelezve, hogy a legtekintélyesebb
festőcég a házban működik. Ebben az időben még más mesterek is dolgoztak a város­
ban, 1865-ben pedig már öten, ami az iparág, illetve a divat kiteljesedését bizonyítja.
A mintakönyvekből (61—62. kép) válogatott anyag jó képet ad a műhely fejlődéséről,
a divat változásáról. A köteteket áttekintve úgy tűnik, hogy azoknak egy-egy csoportja a
7
cég 50., 5. és 100. évfordulójához kapcsolható. Erre következtethetünk abból is, hogy
ezek a példányok nincsenek elhasználódva, pedig a vásárlók mintaválasztása esetén ter­
mészetes lenne elnyűttségük. Egyébként is az egyéni megrendelések többnyire az üzlet­
ben használatos mintakendőkről történtek. Ha viszonteladó is jelentkezett, akkor a min­
takönyvek is kézbe kerültek, hogy a szokványos termékek mellett a nemzetiségi, kistáji
igények választéknövelését szolgálják. A Kluge cég 1865-ben kis térképet készített, ame­
lyen a vásárkörzet helységei vannak feltüntetve, Pápához számított távolságukat is meg­
jelölve. Összesen 18 helység kapott helyet a térképen 30—50 kilométeres távolságban
Veszprém, Vas, Sopron és Győr megyék területéről. Természetesen a vásárban is vet­
tek fel rendelést, de ott is rendszerint mintakendőről, vagy éppen a vásárra vitt árufé­
lékből.
Az első mintakönyvnek a már említett 1809-es „Muster-Buch" füzetkéjét tartjuk,
amelyből a címoldalt és két szép színes oldalát közöljük, bár a teljes anyag 72 mintát
tesz ki (9—11. kép). A receptek a pácok, vegyi anyagok összetételét rögzítették a színes
pozitív nyomáshoz, de alkalmazták azokat a kékfestés többszínnyomású fedőmasszájá­
nak összeállításához is.
A második csoportot a fekete keményítővel alapozott mintakönyvek képezik. Az így
készített precíz nyomású mintakönyvekből 3 darab maradt meg, több mint 400 számo­
zott mintával (12-23. kép).
A rendkívül szép, lendületes, hullámvonalas fafaragású, rézdrótokkal és -
lemezekkel kiegészített finomabb részletek képet adnak az 1777-es Magyarországra te-
lepülés idejének mintakincséről. Ezek szervesen illeszkednek az európai textilnyomás
színvonalába, amely rokonságot mutat a papír- és textiltapéta-nyomás mintáival. A min­
takönyv első két oldalán a díszesebb asztalterítőket ékesítő törökös-palmettás kis minta­
fák lenyomatait gyűjtötték egy szépen faragott rózsás abroszközép köré. Ezek egy év­
századon át használatban voltak, példa rá az 1883-as díszabrosz. A végáru mintázására
használt 18-20 centiméter széles és 25 centiméter hosszú kézi minták bravúros, specia­
lista formakészítők munkáját dicsérik. A szegélyminták talán már a 60. évfordulóra
(1843) készültek, amikorra ismét megújították a festők cégérét is. Sokfélesége mindig is
jellemezte a kékfestés kendőinek díszítését, terítők, abroszok szegélyeinek pompás lezá­
rását. Az egyik mintalap hátoldalára tintával az 1856-os évszámot írta valaki. Ez tám­
pontot ad arra, hogy a mintakönyveknek ezt a csoportját ezen időpont előtt állították
össze, ami már előkészület lehetett a cég alapításának 75. (1858) évfordulójára. Erre az
alkalomra egy díszabrosz is készült „18 Éljen Somló 58" felirattal. Itt azonban, a két rőf
széles és négy rőf hosszú terítőn, amely még a 150 éves jubileum idején (1938) felállított
díszsátor pultjának elejére is ki volt feszítve, felerősítve, a hagyományos bordűrök, sze­
gélyminták mellett újdonságokkal is találkozhatunk. A terítő hosszanti oldalán 6-6 me­
zőt alakítottak ki, amelyekbe ecsettel figurákat festettek (sajnos, pontosabb leírását nem
ismerjük a családi elbeszélésből, Kluge Matild 1954). Fennmaradt azonban egy félkarton
lap a terítőt szegélyező felirattal, amely a bor dicséretéről, a szórakozásról szól. A közeli
Új-hegyen már 1806-ban 800 forintot érő szőlővel rendelkezett a Kluge család.

Töltsd meg fráter poharamat

Hadd öblítsem a torkomat
Mert a pohár megtöltve jó
Az én torkom öbHtve jó.

Töltsd meg öcsém a pipámat

Hadd füstöljem ki a számat
Mert a hús füstölve jó
A bor pedig mindenre jó.

Vígan, barátim, kacagjuk ki a gondot

Vígan szájára fordítsuk a kulacsot
Míg az ember ifjú, töltse vígan idejét
Hagyja a vén korára a kedvetlenség terhét.

18 Éljen Somló 58

A vers két bordal egyesítéséből keletkezett, melyeket a 19. század közepe táján jól is­
mertek a mulatozó polgárok. Az első két versszak tartozik össze, míg a harmadik külső­
re is elválik azoktól. Mindkét verset megtaláljuk Erdélyi János Magyar népköltési gyűj­
temény című művének első kiadásában (1846). E műdalok az ország több pontjáról is
fennmaradtak.
 A nagymintás kelmék a paraszti viseletben voltak kedveltek, a bő szoknyák ráncai
közül ki-kivillantak a fehér motívumok. A fej- és vállkendőket pedig a szegélyminták
(bordűrök) tették változatossá. Sokszor nemcsak kék-fehér, hanem úgynevezett
kétszerkék, kék alapon középkék minták jelentek meg, például az idősebbek, vagy ép­
pen a német nemzetiségűek körében.
A fafaragású mintafák (7. kép) nagyobb foltok tarkázására szolgáltak. A fedő­
massza leadását az úgynevezett tarkázókalapács (6. kép), hengeres nyeles fabunkó hasz­
nálatával érték el úgy, hogy a bunkó nyelét megfogták és függőlegesen ütöttek vele a
mintafa hátlapjára. A bunkó a szerszám súlyát növelte. A kisebb felületű mintáknál a
kéz élével ütötték a dúcot ta-ta-tam ütemben, ki is kérgesedett a legények keze a folya­
matos munkában. A jól mintázó segéd bére mindig nagyobb volt, mint például a kifes-
tőké (8. kép).
A már említett mintafaragó specialisták száraz körtefa lapokra felrajzolták vagy át­
másolták a kívánt mintát és fafaragó vésőkkel alakították ki a motívumokat. A mesterek
közül többen is készítettek mintát, de a választékot egyedül nem tudták bővíteni, ezért
vándorlegényeket alkalmaztak hosszabb-rövidebb ideig a minták előállítására. A környe­
ző Ausztria, Cseh- és Morvaország formakészítő központjai megrendelésre is dolgoztak.
Általában a mester, egy kedvelt textildarabkát küldött a központok valamelyik műhelyé­
be, kérve annak raportra, az ismétlődés folyamatosságát szolgáló méretre, való megter­
vezését és kivitelezését. A textilnyomók, kékfestők, de még a gyárak mintái sem voltak
védettek más termékekkel szemben, így hát minden további nélkül megjelenhettek a
készítők a tavaszi vásárokon a „lelopott, lemásolt" mintás kelmékkel, a vetélytárs legna­
gyobb bosszúságára. A Kluge cég 1806-os vagyonleltárában is szerepel egy „Stech-
Zeug", vésőkészlet, ami azonban valószínűleg csak a kisebb javításokra szolgált a gyor­
san fejlődő műhelyben.
A 75. évfordulóhoz közeli időben több mintakönyv készült kék csomagolópapírból
méretre vágott lapokon, amit később beköttettek. Természetesen a kedvelt régi minták
ezekben is szerepelnek, de az újak tovább bővítették a kínálatot (24—58. kép). Az áru­
tömeg növekedésével változtak a minták is. Kevesebb faragott mintafa készült, előtérbe
kerültek a már korábban is alkalmazott, de kiegészítő részeket alakító, rézszögekkel és
rézlemezekkel kialakított dúcok. Ehhez a munkához nélkülözhetetlenek voltak az úgy­
nevezett zeccerek, ültető fémrudacskák (5. kép). A legváltozatosabb drót-profilokat a
„matricák"-kal, dróthúzó sablonokkal húzták ki. Ilyenek maradványai is előkerültek a
cég szerszámai között. Nagy szükség volt ezekre a minták javításánál, kisebb pótlások­
nál. Az egyre erősödő műhely az utcai földszinten, boltíves lakás és üzlet helyett, egy, az
utcasorban méltóságteljesen megjelenő, emeletes házként, romantikus stílusban épült fel
1869-ben. Ez is kifejezte, hogy a család a város vezető polgárságának körébe emelke­
dett.
Európában a textilnyomás gyorsítására hengernyomó gépek beállításával is kísérletez­
tek a 18. század végén és a 19. század első felében, de nagy költségük miatt nem terjed­
tek el a kisebb üzemekben. Velük párhuzamosan megjelentek a szakaszosan nyomó
Perrotine-gépek, először kézi hajtással, majd a gőzgépek térhódításával mechanikus hajtású
kivitelben. A Pápán 1865 körül működő öt kékfestő közül a legerősebb a Kluge-üzem
volt. A hazai textilgyárakban elsőként az óbudai Goldberger Gyár állított be Perrotine-
gépet 1841-ben, ami lehetővé tette a tömegtermelést, segítette felvenni a versenyt a kül-
földi (osztrák, cseh és morva) árukkal szemben. Természetesen a hazai kis műhelyek
nem voltak versenyképesek, mindössze a szűkebb körzet hagyományos paraszti viseleti
igényeinek kielégítése tartotta életben ezeket ideig-óráig.
A 19. század közepének, második felének gazdasági, ipari fellendülése, kereske­
delmének növekedése a pápai Kluge céget is a kapacitás növelésére, a modernizálás
megkezdésére serkentette. így került sor a régi festőszoba, a küpa-szoba bővítésére - 12
festőmedence beépítésével —, az új üzemépület megvalósítására a Tapolca-patak partján
1880-ban. Az első emeleten a hagyományos kézi nyomás végzésére szolgált a
„tarkázószoba", a laboratórium, mellette pedig a kézi hajtású, favázas Perrotine-gép
működött. E tömegáru-termelést lehetővé tevő berendezkedés megkívánta az új apró
mintás, de a régiekből átvett motívumokban is bővelkedő mintafák használatát. Ezeket
többnyire osztrák, cseh és morva központokban rendelték meg.
Az üzem 100 éves jubileumára, 1883-ban, olyan szintre emelkedett a termelés,
hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei" címen a dunántúli üzemek közül a vezető cé­
gek közé sorolták. Természetesen a 100 éves jubileumra mintakönyvekbe csoportosítot­
ták a számos új perrotine-mintát (130-131. kép). A nagy pontosságot kívánó, régi hagyo­
mányra visszamenő „treff'-re (kétoldalra „szemben"), mintázott szembenéző
szarvaspárral díszített jubileumi zsebkendők is a propagandát szolgálták. Erre az alka­
lomra készült egy mesterremekszámba menő 12 személyes dís^abros^ ötszínnyomással
(63. kép). A jubileumi lenvászon asztalterítő méretei: 153 cm széles és 258 cm hosszú.
A díszabrosz kettős bordűrjének színeiben pompázik a hatalmas szőlőfürtöt rúdon vivő
két alak, mely ábrázolás bibliai történetet jelenít meg. A Kánaán földjének felderítésére,
kikémlelésére emlékeztet, melyet Mózes népe kívánt elérni. A bőség szimbóluma, a rú­
don vitt szőlőfürt, szinte napjainkig része a szüreti felvonulásoknak. A motívum hazai
előfordulását a falvak festett mennyezetű református templomaiból, de kerámiatányé­
rokról, mézeskalácsmintákról stb. ismerhették a kékfestők. Másrészt a sokszor Szászor­
szág területére érkező vándorlegények ezzel is dolgozhattak. De bizonyára nagy terüle­
teken találkoztak több más bibliai jelenettel terítők, ágyneműk kék-fehér díszítéseként.
A téma bővebb bemutatását a keletnémet szakirodalomban találhatjuk meg
(BACHMANN-REITZ 1961).
Érdekes és külön csoportot képeznek az olajnyomásos mintakönyvek bordűrjei (64—
129. kép). A világos lapokra úgy nyomták a fehér, kék-fehér, sárga-fehér stb. szegély­
mintákat, hogy körös-körül nagyjából azonos margót hagytak, így szebb megjelenést
kölcsönöztek a kötetnek. A hosszabb mintafák teljes lenyomatát úgy akadályozták meg,
hogy a margónak megfelelő helyen másik papírlappal fedték le az oldalt, amire néhány
átnyomódott példány a bizonyíték. Az egyik oldal felső szélén 1888-as évszám látható
(114. kép). Az olajnyomású termékek elsősorban a fej- és vállkendők körében terjedtek
el. Erre vonatkozóan a Baranya megyei Sellyén éppúgy találtam eszközöket, mint a bé­
késcsabai, szarvasi műhelyekben. Használatukról a csehországi Dvúr Králové és kör­
nyékének emlékanyaga is tanúskodik, a Városi Múzeum — Textilmúzeum gyűjteményei­
ben. Olajnyomásos mintakönyvet ismerünk Szarvasról, mintakendőt Esztergomból és
Sellyéről, Bonyhádról. A kék alapra, vagy akár a fehér fejkendőnek szánt vásznakra
gyorsan lehetett mintázni olajnyomással, akár kétszínnyomás formájában is. Hátránya
volt az eljárásnak, hogy a fedőmasszában lévő olaj foltot hagyott a minta kontúrja körül.
Ezért úgy gondoljuk, hogy a termék az olcsóbb áruk közé tartozott. Az igényesebb és
vegyészetileg képzettebb mesterek kopállakkot kevertek pépes festékbe, ami gyorsabb
száradást, csillogó fényes mintafelületet adott és nem hagyott olajfoltot.
Kiválóan keményített, fényes-habos anyagokra (59—60. kép) is alkalmazták az olaj­
nyomást. Ezek a kelmék általában nem voltak moshatóak. E fényes-habos textildarab­
kák külön kötetekbe kerültek, méteráruként viseleti (szoknya, kötény) célra készültek.
Az üzem további bővítésére a patakon túl került sor a 19—20. század fordulóján.
Hosszú földszintes épület fogadta be a 23 lóerős gőzgépet, a vele meghajtott mángorlót,
keményítőgépeket, szárító cilindereket, gőzzel felfűtött hengersort, amelyen a puha áru
is kikészítést nyert. Külön szobában végezték az úgynevezett fényezést. Elsősorban a
fejkendőket csinosították ily módon. Kisebb asztalon a küpa-szobában is fényeztek ko­
vaköves rúddal, kihasználva a festőráfok kelméinek áztatása és felhúzása, levegőztetése
közötti szüneteket. A gőzgép üzemi próbájára 1903-ban került sor, a műhely alapításá­
nak 120. évében. Teljes kapacitással az első világháborúig dolgoztak. Ebben az időben
készült egy csoportkép a személyzetről, közöttük 22 férfit, 3 inasgyereket, 24 eladót,
valamint Kluge Károlyt és családját láthatjuk (1912).
A mintakönyvek anyagából néhány darabot külön is ki kell emelni, amelyek a ha­
zai nemzeti ipar támogatására készültek.
Az első a HONI (43. kép), NEMZETI, magyar címer, végáru, kendő és abrosz
mintái az 1840-es évekből. A külföldi árukkal való harc, a textilipar elmaradottsága a
reformkorban mozgalmat hozott létre. A Kossuth Lajos által vezetett irányzat 1844-ben
egyesületté formálódott, Országos Védegyesület néven. A központi igazgatói választmány­
ban helyet foglaltak a nemzeti haladás és függetlenségi mozgalom olyan neves alakjai,
mint gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Pulszky
Ferenc, Vörösmarty Mihály, Fényes Elek, báró Wesselényi Miklós, továbbá sok várme­
gye követe, gyárosok és mesteremberek. Az aláírók kötelezték magukat, „...hogy 1850-
ik évi október első napjáig csak honi mesteremberek által fognak dolgoztatni, s általában
minéműségre tekintet nélkül semminemű ipari műczikkből, melyből lakvidéken belföldi
kapható, tudva külföldit nem vészen, nem csináltat, nem visel; s tőle függő gyermekei,
vagy gyámoltjai, s azon cselédjei által, kiket ruházattal lát el, nem viseltet". A pápaiak
mellett az ország sok más műhelyéből ismerünk ilyen mintákat. A Védegyletnek 1846-
ban 145 vidéki osztálya volt, Veszprém megyében öt, közülük pedig egy Pápán alakult.
A Kluge család elmagyarosodott az új hazában, bizonyíték erre a millennium ide­
jére készült szegélyminta. Az asztalterítő szélét díszítő szegélymintán a magyar címert és a
koszorúba foglalt koronát (120. kép) láthatjuk a kék-fehér olajnyomásos mintakönyvben.
A cégbélyegzőn „özv. Kluge Ferencné Pápán-Alapítva 1783." (42. kép) olvasható
(Kluge Ferenc 1871-ben halt meg). Ez azért volt fontos, mert a céget ugyan már Kluge
Károly vezette, de mivel nem újat alapított, így helyben és más városokban is megtart­
hatták előnyüket a sátorállítás sorrendjében. A koronás mintafa lenyomata az ezredéves
ünnepségek idején került a térítőkre.
A harmadik ilyen jellegű minta a 20. század első évtizedében kezdeményezett
iparpártoló „Tulipánkert" mozgalomhoz kapcsolható. A külföldi áruval szemben a hazai
termékek előnyben részesítését szorgalmazta Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisz­
ter. A tulipánnal szegélyezett terítők, kendők, sarokminták, zsebkendők, sőt tulipánfe­
jekkel mintázott végáru is a hazafias célokat népszerűsítette. A legszebb darabok a csa­
lád használatában maradtak fenn, majd onnan kerültek a Kékfestő Múzeumba (46. kép).
A kezdeményezés, sajnos, hamar kifulladt anyagiak hiányában, és a külföldi textilek ala­
csony árai miatt. Jellemző, hogy a 10 milliméter nagyságú színes zománcos kitűző tuli­
pánjait is Bécsben készítette egy szemfüles vállalkozó. Ebben az időben a Kluge cégnek
száznál több helységben vásári és viszonteladói hálózata működött: Veszprém megyé­
ben 70, Vas megyében 19, Sopron megyében 4, Győr megyében pedig 8 helységet tün­
tetnek fel az üzleti feljegyzések.
A terített asztal virágcsokrai között kaptak helyet a tányér köré helyezett kés-villa­
kanál mintái, a levesestálé és a gyümölcskosáré éppúgy (40-41., 52—53. kép). Polgári
szokásokat követő gazdagabb falusi családoknál is találkozhatunk ilyen terítőkkel. Az
úgynevezett reggeliző-abrosz pedig tejes-, kávéskannáival, csészéivel, cukrosdobozával,
porcelán finomságú körvonalaival a városi ízlést tartotta elsősorban szem előtt. Kiváló­
an megfeleltek ezek a divatba jött tejes-kávés uzsonnák hangulatának is (50-51. kép).
A terített asztal legkorábbi előképét a svájci lenvászonhímzések között találtuk meg,
fehér és barna lenfonállal hímezve egy címeres pajzsban 1527-es évszámmal.
A nyomódúcok gondos kezeléséhez tartozott a munka utáni lemosásuk, szőrke­
fével való letisztításuk, a vegyszeres fedőmassza nyomainak eltávolítása. A dúcot élére
állítva leszárították és úgy került a megszokott helyére. A rézdrótból készült minták sé­
rülését a zeccerekkel igazították meg, hogy mindig pontos munkát lehessen végezni ve­
lük. Az üzem régi mintáinak egy része tűzre került, elveszett, csere vagy eladás révén
más műhelyekben került használatba.
Összesen 49 darab mintakönyv maradt ránk: 587 kéziminta lenyomata és 928
perrotine-minta lenyomata.
A pápai Kluge cég alapításának 220. évfordulójára készült album pontos és hite­
les képet ad az üzem fejlődéséről, a tudatos megújulásról.
 Musterbücher der Blaudruckwerkstatt Kluge in Pápa
18-19. Jahrhundert

Die Gründer der Werkstatt übersiedelten in den 70er Jahren des 18. Jh. aus dem
sächsischen Sorau (Zary, Polen) nach Ungarn und brachten das neue Verfahren des
Textildrucks, die kalte Indigoküpenfärbung mit Reservedruck, mit sich. Diese
Technologie der Textilfärbung wurde bis zur Mitte des 19. Jh. mit den früher
verwendeten Begriffen „Schön- und Schwarz färb er " bezeichnet. Das bedeutet
gleichzeitig auch, dass sich die „Schönfärber" mit der „schönen Färbung", d. h. mit der
Färbung von farbigen Tuchwaren und Leinwaren beschäftigten, während die
„Schwarzfärber" im Allgemeinen die schwarze Färbung ausübten. Die Bemusterung
der Leinen war vom Mittelalter an von Spezialisten wie „Leinwanddruckern,
Wasserdruckern, Öldruckern" durchgeführt, die dazu mit Beizmittel vermischte
Farbstoffe verwendeten. Der Aufschwung dieser Mode ist der Erscheinung der sog.
„indienne", der aus dem Orient eingeführten buntgedruckten Leinen im Französischen
Königshof zu verdanken. Auch der äußerst bedeutsame Handel des niederländischen
Schiffverkehrs in Richtung Osten förderte deren schnelle Verbreitung.
Der östliche Indigoreservedruck erschien gleichfalls auf den oben genannten Gebieten
in der ersten Hälfte des 18. Jh., zusammen mit dem Farbstoff, dem blaue Farbe
gebenden Indigo. Zur Bemusterung wurde eine Deckmasse verwendet, wodurch die
weiße Grundfarbe der Textilien vor der blauen Färbung geschützt wurde (Bild 8). Der
reduzierte Indigo färbte die Baumwoll- und Leinwandstoffe nach mehrmaligen
Eintauchen in die Färbeküpen (Bild 2) blau, dann nach einer Lüftungsphase, infolge der
Oxydation wurden die Stoffe allmählich immer blauer. Nach der Färbung wurde die
Deckmasse in einem Salzsäure-Schwefelsäure-Bad von 1-1,5% abgelöst und die weiße
Grundfarbe kam zum Vorschein. Diese blau-weiße Farbe war für die östlichen
Porzellanwaren charakteristisch, gerade deswegen bezeichneten die Färber das neue
Verfahren als „Porcellandruck" oder „drucken auf Porcellan Art". Die modischen
Stoffe verbreiteten sich zuerst beim wohlhabenden Bürgertum, aber wie in anderen
Gebieten, wurde auch die Mode von den weniger wohlhabenden Schichten gefolgt. Die
große Nachfrage beschleunigte dementsprechend die Ausgestaltung von neuen
Werkstätten, und die alten Schön- und Schwarzfarber verlangten die Ausübung dieser
Tätigkeit für sich selbst. Es ist selbstverständlich, dass die Diskussion mit den Meistern
des Positivdruckes mehrere Länder miteinbezog. Sie beriefen sich auf die
jahrhundertelange Ausübung der Bemusterung, während die andere Seite u. a. mit dem
Recht auf die blaue Färbung der Textilien argumentierte, worauf die sich mit dem
Druck beschäftigenden Meister kein Recht hatten. Es ist zwar recht, dass es in den
Privilegien der Schön- und Schwarz färb er keine Erwähnung über den Textildruck zu
finden ist, trotzdem triumphierten die letzteren in ganz Europa.
Zum Erreichen eines blauen Farbtones wurde vom Mittelalter an der Waid (Isatis
tinctoria) verwendet. Der Waid wurde von den Bauern und von den Gutsherren im
Land Thüringen und in der französischen Provinz Picardie auf grossen Ackerfeldern
angebaut. Charakteristisch für die große Nachfrage nach diesem Farbstoff ist, dass in
den Quellen aus dem 17-18. Jh. auch die bedeutenden Farbstoffhändler — den
Händlern der Hansa-Städte ähnlich — mit dem ehrenvollen Titel „Waidjunker"
bezeichnet wurden. Der farbechtere Indigo wurde anfangs zur Aufbesserung des
Waides verwendet, dann wurde dieser im Laufe des 19. Jh. dominierend.
Die Kinder der nach Ungarn übersiedelten sächsischen Meister suchten während
ihrer Wanderungen natürlich auch die sächsischen und die thüringischen Gebiete auf;
einerseits zur Pflege der Verwandtschaftsbeziehungen, andererseits zum Kennenlernen
neuer Verfahren. Carl Kluge, Sohn des in Sárvár angesiedelten Johann Friedrich Kluge
(1777), begann 1782 im sächsischen Sorau ein Rezeptbuch von den zum Druck und zur
Färbung verwendeten chemischen Stoffen mit der Aufschrift „Farbe-Buch von Carl
Friedrich Kluge Färber-Gesell von Sorau in Sachsen Anno 1782." zusammenzustellen.
Nach seiner Rückkehr nach Ungarn gründete er 1783 eine Werkstatt in Sárvár. Zwei
Jahre später (1785) übersiedelte er nach Pápa, auf das Grundstück des heutigen Kékfes­
tő Múzeum [Blaudruckmuseums], in seine Werkstatt. Sein Sohn folgte dem Handwerk
seines Vaters, ging auf die Wanderschaft und kehrte mit einem wertvollen Musterbuch
heim: „Muster-Buch vor Carl Kluge Lindow de 24-ten Septbr. 1809.". Dieses Heft zeigt
72 kleine Textilstücke durch buntgedruckte Abbildungen, von denen mehrere
Exemplare der Model in der Werkstatt Kluge wahrscheinlich auch als Handdruckmodel
Verwendung fanden. Diese zwei Musterbücher wurden um 1980 von Textilchemikern
analysiert, die festgestellt haben, dass sie von weit über dem beruflichen Durchschnitt
liegenden Kenntnissen zeugen. In den ersten Jahrzehnten der Aufschwungsperiode des
Blaudrucks verschafften die strebenden, weltreisenden, gut ausgebildeten Meister Rang
und Ruf für die Werkstatt. Davon zeugt u. a. das Aushängeschild der Färber in Pápa
(Bilder 3, 4), von dessen Reparatur in den Urkunden der Firma eine Rechnung „über
die Arbeit für die Textilfärber — Gesellen in Pápa: Aushängeschild neu bemalt, 3 Forint,
in Worten drei Forint" aus dem Jahre 1818 erhalten blieb. Diese Rechnung wurde mit
der Handschrift des „Malers" Károly Gog ausgestellt. Das Aushängeschild der
Gesellenunterkunft dürfte an die Straßenfassade der Werkstatt Kluge ausgehängt
worden sein, und es verkündete, dass die ansehlichste Firma in diesem Haus
funktionierte. In dieser Zeit arbeiteten auch andere Meister in der Stadt; 1865 waren sie
schon fünf, was die Vollentfaltung des Gewerbes und der Mode zeigt.
Das aus den Musterbüchern (Bilder 61, 62) gewählte Material bietet eine Übersicht
über die Entwicklung der Werkstatt und über die Veränderung der Mode. Die
Musterbücher durchblätternd bekommt man den Eindruck, dass einige dieser
Musterbücher sich mit dem 50., 75. und 100. Jahrestag der Firma verbinden. Das ist
auch davon abzuleiten, dass diese Bücher nicht abgenutzt sind, was ansonsten bei der
Musterwahl der Kunden selbstverständlich wäre. Die Einzelbestellungen erfolgten
übrigens meist auf Grund der im Geschäft verwendeten Mustertücher. Wenn sich aber
ein Wiederverkäufer meldete, wurden natürlich auch die Musterbücher in die Hand
genommen, damit neben den gewöhnlichen Produkten auch das den Ansprüchen der
Nationalitäten und der Kleinregionen entsprechende Angebot gezeigt und ggf. erweitert
werden konnte. 1865 wurde von der Firma Kluge eine kleine Landkarte mit den
Siedlungen der Messegebiete gefertigt, wo auch deren Entfernung von Pápa angegeben
ist. Auf der Landkarte wurden insgesamt 18 Siedlungen auf dem Gebiet der Komitate
Veszprém, Vas, Sopron und Győr angezeichnet, etwa 30-50 km von der Stadt entfernt.
Bestellungen wurden natürlich auch an den Messen aufgenommen, aber dort meistens
aus den Mustertüchern oder aus dem zur Messe mitgebrachten Sortiment.
Als erstes Musterbuch wird das schon erwähnte Heftchen „Muster-Buch" aus dem
Jahre 1809 betrachtet, aus dem hier die Titelseite und zwei schöne farbige Seiten
dargestellt werden, obwohl das ganze Material 72 Muster beinhaltet (Bilder 9-11). Die
Rezepte legten die Zusammensetzung der Beizmittel und der chemischen Stoffe zum
farbigen Positivdruck fest, aber ihre Verwendung bekam eine wichtige Rolle auch bei
der Zusammenstellung der Deckmasse des buntgedruckten Blaudrucks.
Zu der ^weiten Gruppe gehören die mit schwarzer Stärke untermalten
Musterbücher. Von den in dieser Weise, mit präzisem Druck gefertigten
Musterbüchern sind drei Bände erhalten geblieben, mit mehr als 400 bezifferten
Mustern (Bilder 12-23).
Auf Grund der überaus schönen, mit schwungvollen Wellenlinien verzierten,
holzgeschnitzten, mit Draht und Platten versehenen, feineren Details kann man sich
eine Vorstellung über den Musterschatz der Übersiedlungsperiode nach Ungarn um das
Jahr 1777 verschaffen. Diese passen sich organisch in das Niveau des europäischen
Textildrucks, der eine Verwandtschaft mit den Mustern des Papier- und
Textiltapetendrucks aufweist. Auf den ersten zwei Seiten des Musterbuchs sind die
Abdrücke der kleinen Model der Palmettenmuster nach türkischer Art der reicher
verzierten Tischdecken um eine schön geschnitzte, mit Rosenmuster verzierte
Tischdeckenmitte gesammelt. Sie wurden ein Jahrhundert lang verwendet. Ein Beispiel
dafür ist die Festdecke aus dem Jahre 1883. Die zur Bemusterung der Stückwaren
verwendeten, 18-20 cm breiten und 25 cm langen Handmodel preisen die Arbeit von
spezialisierten Modelschneidern. Die Bordürenmuster wurden schon vielleicht zum 60.
Jahrestag (1843) gefertigt, als auch das Aushängeschild der Färber wieder erneuert
wurde. Eine grosse Zahl der Bordürenmuster war für die Verzierung der Tücher der
Blaufärberei, sowie für die prachtvolle Verarbeitung der Ränder von Tischtüchern und
- decken charakteristisch. Auf die Rückseite eines Musterblattes wurde von jemandem
die Jahreszahl 1856 mit Tinte hingeschrieben. Diese Tatsache gibt uns einen
Ausgangspunkt zur Feststellung, dass diese Gruppe der Musterbücher schon vor
diesem Zeitpunkt zusammengestellt wurde, was schon eine Vorbereitung auf den 75.
Jahrestag der Gründung der Firma (1858) angekündigt haben könnte. Zu dieser
Angelegenheit wurde auch eine Festdecke mit der Aufschrift „18 Éljen Somló 58"
[18 Es lebe der Schomlau 58] gefertigt. Hier, auf der zwei Ellen breiten und vier Ellen
langen Tischdecke, die auf das Pult des zum 150. Jubiläum (1938) aufgestellten
Festzeltes aufgehängt und ausgespannt wurde, erschienen neben den traditionellen
Bordüren, Randmustern auch Neuigkeiten. Auf der längeren Seite der Decke wurden je
6 Felder ausgestaltet, in die mit Pinsel verschiedene Figuren gemalt wurden (eine
genauere Beschreibung durch die Familienerzählung ist von uns leider nicht gekannt,
Matild Kluge, 1954). Es ist jedoch ein Kartonblatt mit der die Decke säumenden
Aufschrift erhalten geblieben, die von der Lobpreisung des Weines und der
Unterhaltung zeugt. Am naheliegenden Új-hegy [Neu-Berg] stand schon im Jahre 1806
ein Weingarten im Wert von 800 Forint.

Füll das Glas, kein Tröpchen fehle,

Spülen möcht ich mir die Kehle,
Bis zum Rand sei voll der Becher,
Das erfreut den guten Zecher.

Auch die Pfeife kann ich brauchen,

Stopf sie mir, ich möchte rauchen,
Räuchern gibt dem Fleische Dauer,
Auch der Wein, wenn er nicht sauer.

Kommt ihr Freunde, lasst die Sorgen,

Hebt das Üble auf für morgen,
Jung zu sein ist ein Genuss,
Erst das Alter bringt Verdruss.

18 Es lebe der Schomlau 58

(Deutsch von Ge\a Engl)

Das Gedicht entstand durch die Vereinigung von zwei Trinkliedern, die um die Mitte
des 19. Jh. von den sich gut amüsierenden Bürgern gekannt waren. Die ersten zwei
Strophen gehören zusammen, während sich die letzte auch vom Aufbau her von ihnen
unterscheidet. Beide Gedichte sind in der ersten Auflage der Magyar népköltési gyűjte­
mény [Ungarischen VolksdichtungsSammlung] von János Erdélyi aus dem Jahre 1846
zu finden. Diese Kunstlieder sind auch in unterschiedlichen Gebieten des Landes
bekannt.
Die mit großen Mustern verzierten Textilien waren in der Bauerntracht beliebt;
von den Falten der breiten Röcke schimmerten die weißen Motive hervor. Die Kopf-
und Schultertücher wurden durch die Bordüren abwechslungsreich gemacht. Oftmals
erschienen nicht nur die weiß-blauen, sondern auch die sog. zweimal-blauen Muster,
d. h. mittelblaue Muster auf blauem Grund; z. B. in der Tracht der älteren Leute oder in
der Tracht der deutschen Nationalitäten.
Die holzgeschnitzten Model (Bild 7) dienten zum Druck der größeren Flecken.
Die Abgabe der Deckmasse wurde durch die Verwendung des sog. Druckhammers
(Bild 6), einen walzenförmigen, mit Stiel versehenen Holzkolben so erreicht, dass der
Stiel des Kolbens ergriffen wurde und damit auf die Rückseite des Models senkrecht
geschlagen wurde. Durch den Kolben wurde das Gewicht des Werkzeugs vermehrt. Bei
den Mustern mit kleinerer Oberfläche wurde der Model mit der Hand in Takt von ta-
ta-tam geschlagen; wegen der ständigen Arbeit wurden die Hände der Gesellen
natürlich harthäutig. Das Gehalt der geschickten Bemusterungsgesellen war immer
höher als z.B. das der Färbergesellen (Bild 8).
Die schon erwähnten Modelschneider-Spe^ialisten zeichneten oder kopierten das
gewünschte Muster auf trockene Birnbaumplatten und sie meißelten die Motive mit
Holzschnitzerstichel aus. Mehrere von den Meistern fertigten auch Model, aber sie
waren nicht in der Lage, das Angebot allein zu erweitern. Für die Anfertigung von
Holzmodeln wurden Wandergesellen angestellt. Die Modelherstellungszentren der
naheliegenden Länder, Österreich, Böhmen und Mähren, arbeiteten auch auf
Bestellung. Im Allgemeinen schickte der Meister ein beliebtes Textilstück in eine der
Werkstätte des Zentrums mit dem Wunsch, es auf Rapport, also auf das der
Kontinuität der Wiederholung dienende Maß zu entwerfen und auszuführen. Weder die
Muster der Textildrucker, noch die der Blaufärber oder der Fabriken hatten Schutz
anderen gegenüber, so konnten sie mit den Stoffen mit „gestohlenen, nachgeahmten"
Mustern an den Frühjahrsmessen ohne weiteres erscheinen, zum grössten Ärger der
Konkurrenten. Auch im Guthabeninventar der Firma Kluge aus dem Jahre 1806
figuriert ein „Stech-Zeug", also ein Stichelbestand, der in der sich schnell
entwickelnden Werkstatt nur zur Ausführung von kleineren Korrigierungen gedient
haben dürfte.
In der Periode um den 75. Jahrestag wurden mehrere Musterbücher aus
maßgeschnittenen Blättern von blauem Packpapier gefertigt, die später eingebunden wurden.
Die beliebten alten Muster sind natürlich in diesen Büchern enthalten, aber das
Angebot wurde durch neue Muster erweitert (Bilder 24—58). Mit der Vermehrung der
Warenmenge änderten sich auch die Muster. Es wurden weniger geschnitzten Model
gefertigt, in den Vordergrund traten die schon früher verwendeten, zusätzlichen Details
formierenden, mit Messingnägeln und Messingplatten versehenen Model. Zu dieser
Arbeit waren die sog. „zeccer", die Setzstifte unentbehrlich (Bild 5). Die
abwechslungsreichsten Draht-Profile wurden mit den „Matrizen", mit Modeln zur
Hinausziehung vom Draht ausgezogen. Auch deren Reste wurden unter den
Werkzeugen der Firma gefunden. Sie waren unentbehrlich bei der Korrektur von
Mustern oder bei kleineren Ersetzungen. Die immer bedeutender gewordene Werkstatt
wurde 1869 statt der gewölbten Wohnung und Geschäft im Erdgeschoss mit Ausgang
zur Straße als ein in der Straßenfront mit prachtvollen Antlitz erscheinendes,
mehrstöckiges Haus im romantischen Stil aufgebaut. Auch dadurch wurde der Aufstieg
der Familie in den führenden Bürgerkreis der Stadt zum Ausdruck gebracht.
Zur Beschleunigung des Textildruckes wurde in Europa Ende des 18. und
Anfang des 19. Jh. auch mit der Verwendung von Wal^endruckmaschinen experimentiert,
aber wegen den hohen Kosten verbreiteten sie sich in den kleineren Werkstätten nicht.
Gleichzeitig erschienen auch die in Phasen druckenden Perrotine-Maschinen, zuerst mit
Handantrieb und nach der Verbreitung der Dampfmaschinen mit mechanischem
Antrieb. In der Periode um 1865 funktionierten in Pápa fünf Blaudruckwerkstätte, die
stärkste von ihnen war die Werkstatt Kluge. In den heimischen Textilfabriken wurden
Perrotine-Maschinen zuerst in der Altofener Goldberger Fabrik im Jahre 1841
eingestellt, was die Massenherstellung ermöglichte; so konnte gegenüber den
ausländischen (österreichischen, böhmischen und mährischen) Waren eine starke
Konkurrenz gemacht werden. Die kleinen heimischen Werkstätte waren ihnen
gegenüber natürlich nicht konkurrenzfähig, sie überlebten noch eine Weile durch die
Befriedigung der Bedürfnisse der traditionellen Bauerntracht.
Durch den wirtschaftlichen und industriellen Aufschwung, und die Entwicklung
des Handels um die Mitte und in der zweiten Hälfte des 19. Jh. wurde auch die Firma
Kluge in Pápa dazu angeregt, ihre Kapazität zu erhöhen und mit der Modernisierung zu
beginnen. So erfolgte in den 1880er Jahren die Erweiterung des Färberraums, des
Küpenzimmers — es wurden 12 Küpen aufgestellt - , und der Aufbau des neuen
Werkstattgebäudes am Ufer des Tapolca-Bachs. Im ersten Stock wurden der zum
traditionellen Handdruck dienende „Druckerraum" und das Laboratorium
untergebracht, daneben funktionierte eine aus Holz gebaute Perrotine-Maschine mit
Handantrieb. Diese Anlage der Massenherstellung erforderte die Verwendung von
Modeln mit Kleinmustern und mit den von früher stammenden Mustern. Diese wurden
meistens aus österreichischen, böhmischen und mährischen Zentren bestellt.
Zum 100. Jubiläum der Werkstatt im Jahre 1883 erhöhte sich die Produktion
dermaßen, dass sie im Jahre 1884 unter den transdanubischen Werkstätten mit dem
Namen „Blaudruck-Färberei" als eine der führenden Werkstätte erwähnt wurde. Zum
100. Jubiläum wurden die vielen neuen Perrotine-Muster (Bilder 130, 131) in
Musterbücher eingeordnet. Aber auch die große Präzisität erfordernden, auf alte
Traditionen zurückgehenden, mit „treff (gegengemusterten) bemusterten
Taschentücher mit den zwei einander gegenüberstehenden Hirschen dienten zur Pro­
paganda. Zu diesem Anlass wurde ein Meisterwerk, eine für zwölf Personen geeignete,
mit fünf Farben gedruckte Festdecke gefertigt (Bild 63). Das Ausmaß der
Jubiläumsfestdecke ist: eine 153 cm breite und 258 cm lange, Leinwand. Mit den
Farben der Doppelbordüre der Festdecke prunken die zwei Figuren, die eine riesige
Weintraube auf einer Stange tragen, was eine Geschichte der Bibel darstellt. Es erinnert
an die Entdeckung und Erforschung des Landes von Kanaan, das das Volk von Moses
zu erreichen wünschte. Das Symbol der Reichlichkeit, die auf der Stange getragene
Weintraube ist auch in unseren Tagen ein Teil der Winzeraufzüge. Die heimische
Erscheinung des Motivs, das auch von den Blaufärbern gekannt ist, erfolgt in den
Kirchen der reformierten Dörfer mit bemalter Decke, aber auch auf Keramiktellern
oder als Lebkuchenmuster. Andererseits könnten die nach Sachsen kommenden
Wandergesellen oft auch damit gearbeitet haben. Aber sie konnten viele andere
biblische Themen, die weiß-blauen Verzierungen von Decken und Bettwäschen auf
großen Gebieten kennengelernt haben. Eine weitere Darstellung des Themas ist in der
ostdeutschen Fachliteratur zu finden (BACHMANN-REITZ 1961).
Eine interessante und selbständige Gruppe bilden die Bordüren der abgedruckten
Musterbücher (Bilder 64—129). Auf die hellen Seiten wurden die weißen, blau-weißen,
gelb-weißen, usw. Bordüren so gedruckt, dass man ringsum einen annähernd gleichen
Rand ließ, so bekam der Band ein schöneres Äußere. Der vollständige Abdruck der
längeren Model wurde so verhindert, dass die Seite an der dem Rand entsprechenden
Stelle mit einem anderen Blatt abgedeckt wurde, dessen Beweise sind einige
durchgedrückten Exemplare. Am oberen Rand von einer Seite ist die mit Bleistift
geschriebene Jahreszahl 1888 zu sehen (Bild 114). Die ölgedruckten Produkte
verbreiteten sich vor allem im Kreis der Kopf- und Schultertücher. In dieser Hinsicht
habe ich Geräte in Sellye im Komitat Baranya genauso, wie in den Werkstätten von Bé-
késcsaba und Szarvas gefunden. Von derer Benutzung zeugt auch das Befundmaterial
des böhmischen Dvűr Králové und dessen Umgebung, in den Sammlungen des
Städtischen Museums — Textilmuseums. Ölgedruckte Musterbücher sind aus Szarvas,
Mustertücher aus Esztergom, Sellye und Bonyhád bekannt. Der blaue Grund, oder
auch die zur Herstellung von weißen Kopftüchern benutzten Leinen konnten mit
Öldruck schnell bemustert werden, auch in Form von Zweifarbendruck. Ein Nachteil
des Verfahrens war, dass das in der Deckmasse enthaltene Öl um die Kontur des
Musters einen Fleck hinterliess. Deshalb nehmen wir an, dass das Produkt zu den
billigeren Waren gehörte. Die anspruchsvollen, und chemisch besser ausgebildeten
Meister vermischten die musige Farbe mit Kopallack, was eine schnellere Trocknung
und eine schimmernde, glänzende Oberfläche gewährte und keinen Ölfleck hinterliess.
Das wurde auch auf ausgezeichnet gestärkten, glänzend-moirierten Stoffen (Bilder 59,
60) gemacht. Die ölgedruckten Stoffe waren im Allgemeinen nicht waschbar. Diese
glänzend-moirierten Textilstückchen kamen in Sonderbänder, als Stückwaren wurden
sie zur Herstellung von Tracht (Röcke, Schürzen) gefertigt.
Eine Erweiterung der Werkstatt erfolgte um die Wende des 19—20. Jh. jenseits
des Baches. In einem langen, einstöckigen Gebäude wurden die Dampfmaschine mit 23
Pferdestärken, die von ihr angetriebene Mangel, die Stärkekalander, die
Trockenzylinder, die mit Dampf angeheizte Walzenreihe, an der auch die weiche Ware
hergestellt wurde, untergebracht. In einem abgesonderten Raum erfolgte die sog.
Politur. In erster Linie wurden in dieser Weise die Kopftücher schöner gemacht. Auf
kleineren Tischen wurden die Stoffe auch im Küpenraum mit kieselhaltigen Stangen
poliert, ausnützend die Pausen zwischen der Einweihung und der Ausbreitung und
Lüftung der Stoffe der Färberreifen. Die Betriebsprobe der Dampfmaschine erfolgte
1903, im 120. Jahr der Gründung der Werkstatt. Mit Vollbetrieb wurde bis zum ersten
Weltkrieg gearbeitet. In dieser Periode wurde ein Gruppenbild von dem Personal
gemacht, unter ihnen sind 22 Männer, 3 Gesellen, 24 Verkäufer, ferner Károly Kluge
und seine Familie zu sehen (1912).
Von dem Material der Musterbücher sind einige Exemplare noch betont
hervorzuheben, die zur Förderung der heimischen, nationalen Industrie gefertigt
wurden.
Die ersten sind die Muster des HEIMISCHEN (Bild 43), NATIONALEN,
ungarischen Wappens, Stückwaren, Tücher und Tischtücher aus den 1840er Jahren.
Durch den Kampf mit den ausländischen Waren und die Zurückgebleibenheit der
Textilindustrie wurde in der Reformzeit eine Bewegung ins Leben gerufen. Die von
Kossuth geführte Bewegung wurde im Jahre 1844 zu einem Verband, unter dem
Namen Országos Védegyesület [Landesschutzverein]. Im zentralen Direktionsausschuss
fanden solche bedeutenden Figuren der Bewegung des nationalen Fortschrittes und
Unabhängigkeit Platz, wie Graf Lajos Batthyány, Ferenc Deák, Gábor Klauzál, Bertalan
Szemere, Ferenc Pulszky, Mihály Vörösmarty, Elek Fényes, Baron Miklós Wesselényi,
und Gesandte von vielen Komitaten, Fabrikbesitzer und Handwerker. Die
Unterschreibenden verpflichteten sich dazu, „... dass sie die Arbeiten bis zum ersten
Tag von Oktober 1850 ausschließlich heimischen Handwerkern anvertrauen, und im
Allgemeinen, unbeachtet die Art der Ware von den Industrieartikeln, die im Inland in
bewohnten Gebieten zu kaufen sind, - wenn sie davon Kenntnis besitzen - keine
ausländische Ware kaufen, anfertigen lassen oder tragen; und sie lassen nicht einmal die
von ihnen abhängenden Kinder, Pfleglinge oder Diener, die sie mit Kleidungsstücken
versehen, solche Waren tragen." Außer der Muster aus der Werkstatt in Pápa sind
solche Muster auch aus vielen Werkstätten des Landes bekannt. Der Schutzverein hatte
im Jahre 1846 145 Sektionen auf dem Lande, fünf im Komitat Veszprém, und eine
wurde in Pápa gegründet.
Die Familie Kluge nahm in der neuen Heimat den ungarischen Charakter auf, ein
Beweis dafür ist das für die Periode des Millenniums gefertigte Bordürenmuster. Das
den Rand des Tischtuches verzierende Bordürenmuster in dem weiß-blauen,
ölgedruckten Musterbuch zeigt das ungarische Wappen und die von einem Kranz
umgegebene Krone (Bild 120). Am Firmenstempel ist folgendes zu lesen: „özv. Kluge
Ferencné Pápán-Alapítva 1783." [Frau Kluge, Witwe von Ferenc Kluge, in Pápa -
Gründungsjahr 1783. ] (Bild 42) (Ferenc Kluge ist 1871 gestorben.) Das ist auch
deswegen wichtig, weil die Firma früher schon von Károly Kluge geleitet wurde, es
wurde keine neue Firma gegründet, so konnte der Vorzug in der Reihenfolge beim
Aufschlagen der Zelte an den örtlichen und in anderen Städten veranstalteten Messen
bewahrt werden. Der Model mit der Krone wurde in der Periode der Millennium s feier
für die Verzierung der Tischtücher verwendet.
Das dritte Muster dieser Art verbindet sich mit der in den ersten Jahrzehnten des
20. Jh. angeregten, industriefördernden Bewegung mit dem Namen „Tu Up ankert"
[Tulpengarten]. Ferenc Kossuth, Minister für Handel förderte den Vorzug der
heimischen Produkte den ausländischen Waren gegenüber. Die mit Tulpen
umränderten Tischtücher, Tücher, Eckmuster, Taschentücher, sogar die mit
Tulpenköpfen bemusterten Stückwaren propagierten diese patriotische Zielsetzung. Die
schönsten Exemplare blieben in dem Besitz der Familie erhalten, und dann wurden sie
im Kékfestő Múzeum [Blaudruckmuseum] untergebracht (Bild 46). Die Bewegung löste
sich wegen finanzieller Schwierigkeiten leider schnell auf, man konnte mit den niedrigen
Preisen der ausländischen Textilien nicht konkurrieren. Es ist charakteristisch, dass
auch die 10 mm großen, mit Farbenschmelz überzogenen Tulpenbroschen der
Bewegung von einem aufgeweckten Unternehmer in Wien angefertigt wurden. Zu
dieser Zeit funktionierte ein Messe- und Kleinhändlernetz der Firma Kluge in mehr als
hundert Räumen: die Firmenaufzeichnungen zeigen 70 Räume im Komitat Veszprém,
19 im Komitat Vas, 4 im Komitat Sopron und 8 im Komitat Győr.
Zwischen den Blumensträussen des gedeckten Tisches fanden die Muster des um
den Teller gelegten Essbestecks Platz, sowie die Suppenschüssel und der Obstkorb
(Bilder 40, 41, 52, 53). Auch bei den der bürgerlichen Mode folgenden, reicheren, im
Dorf wohnenden Familien sind solche Tischtücher zu finden. Die sog.
„Frühstücksdecken" hielten mit ihren Milch- und Kaffeekännchen, Tassen,
Zuckerbehältern und mit den porzellanfeinen Konturen vor allem den städtischen
Geschmack vor Auge. Diese entsprachen ausgezeichnet der Atmosphäre der in Mode
gekommenen Jausen mit Milch und Kaffee (Bilder 50, 51). Das früheste Vorbild des
gedeckten Tisches wurde unter den schweizerischen Leinwandstickereien mit der
Jahreszahl 1527 in einem Schild mit Wappen gefunden, der mit weißem und braunem
Leinengarn gestickt wurde.
 Zu der sorgfältigen Behandlung der Modeln gehörte ihre Abspülung nach der
Arbeit, die Reinigung mit einer Haarbürste, die Entfernung der Spuren der mit
chemischen Stoffen gefertigten Deckmasse. Die Model wurden auf die Kante gestellt,
so abgetrocknet, und erst danach auf ihren gewöhnlichen Platz gestellt.
Die Beschädigungen der mit Messingdraht gefertigten Model wurden mit den
„zeccern" korrigiert, um präzise Arbeit machen zu können. Ein Teil der alten Muster
der Werkstatt wurde verbrannt, ging verloren, wurde durch Tausch oder Verkauf in
anderen Werkstätten benutzt.
Es blieben insgesamt 49 Musterbücher für uns 587 Handdruck Muster und 928
Perrotine-Muster erhalten.
Das zum 220. Jahrestag der Gründung der Werkstatt Kluge in Pápa
herausgegebene Album gibt einen präzisen und getreuen Überblick über die
Entwicklung und über die bewusste Erneuerung der Werkstatt.
 The pattern books of the Kluge indigo resist dyeing
workshop in Pápa in the 18-19th century

The founders of the workshop settled down in Hungary in the 70s of the 18th century
from the Saxon Sorau (Zary, Poland) bringing the new technology of textile printing
with them, which was the reserve style cold indigo vat dyeing. Up until the middle of
the 19th century, this kind of textile dyeing was called "Schön- und Schwarz färb er".
This also means that while the "Schönfärber" was doing "Beauty-dyeing", cloth and
linen dyeing, the "Schwarzfärber" was usually practising black dyeing. From the Middle
Ages the printing of the linens was done by specialists like "Leinwanddrucker, Wasser­
drucker, Öldrucker" by mixing colours with mordant. The appearance of the multi­
colour printed linens imported from the East to the French royal court called "indi­
enne" developed a huge popularity. The rapid distribution was supported by the ex­
tremely significant commercial trade of the Dutch Eastern shipping.
The Eastern indigo resist style was also appearing in the above mentioned areas at
the beginning of the 18th century featuring the dyeing material, the indigo, which was
providing the blue colour. Printing paste was applied to the printing which was protect­
ing the basic white colour of the textile from turning blue (Picture 8). After several dips
in the dye vats (küpa) (Picture 2) and then after aeration due to the oxidation the re­
duced indigo began graduating the cotton and the linen clothes into blue. After dyeing
the printing paste was taken off by a bath of hydro chloride-vitriolic acid and the basic
white colour appeared. This blue and white colour was typical of the Eastern porce­
lains; therefore this new technology was called "Porcellandruck" by the dyers with the
phrase "drucken auf Porcellan Art". At first the fashionable fabrics were spread
amongst the wealthy citizens, but just as with everything else the less wealthy strata also
followed this style. Therefore, the large demand forced the opening of new workshops
faster and the old Schön- und Schwarzfärbers vindicated the practice of the handcraft
for themselves. Naturally, the arguments with the masters who were doing the positive-
printing were escalating in other countries. They were referred to the century practice
of printing while the other side was reasoning by the right of blue dyeing of the textile
which the printers were not allowed to do. However, textile printing was not mentioned
in any letters as the privilege of the Schön- und Schwarzfárbers, still the latter were suc­
ceeding all over Europe.
To dye the blue colour woad (Waid, Isatis tinctoria) was applied since the Middle
Ages. It was grown in sizes of field lands by the peasants and lords of the provinces
Thuringia and the French Picardy. It was typical of the large trade of this dye that
following the traders of the Hansen-towns (Junkers) the great dye traders were also
called honorifically "Waidjunker" by the sources of the 17-18th century. At the
beginning the more colour-proof indigo was used to repair woad, later the latter
more colour-proof indigo was used to repair woad, later the latter became dominant in
the 19th century.
The children of the Saxon masters settied down in Hungary. Naturally, during
their migration they visited the areas of Saxony and Thuringia, partly to keep in touch
with their relatives and also to get familiar with the new technologies. Carl, the son of
Johann Friedrich Kluge, who settled in Sárvár in 1777, prepared a recipe book in the
Saxon Sorau in 1782 for the printing and the chemicals used for colour dyeing with the
sign: "Farbe-Buch von Carl Friedrich Kluge Färber-Gesell von Sorau in Sachsen Anno
1782". When he arrived home he established a workshop in Sárvár in 1783 and two
years later resettled in Pápa to today's plot and workshop of the Kékfestő Múzeum
[Museum of Blue Dyeing]. His son, just like his father, aside from collecting recipes
during his journeys, in order to reach his technical goals even brought a small pattern
book with the title page: "Muster-Buch vor Carl Kluge Lindow de 24-ten Septbr.
1809." We can recognize 72 small textile pieces in it in colour print. The wooden blocks
of these patterns were probably used in the Kluge workshop as the tools of hand block
printing. These two pattern books were analysed by textile analysts around 1980 and
they stated that it showed knowledge way above the technical average. The ambitious,
experienced and well-skilled masters won grade and reputation for the workshop in the
first decades of the indigo resist dyeing booming period. An evidence of it is the sign­
board of the dyers' of Pápa (Pictures 3, 4). A receipt of its repair remained in the
documentation of the company from 1818 with the handwriting of Károly Gog,
painter: "The job that was prepared for the clothes dyer journeymen of Pápa, repainting
of the sign board for 3 Forints, which is three Forints". So the journeymen lodging's
sign-board could be installed on the elevation of the Kluge workshop to show that the
most prestigious dyeing company was operating in the house. At around the same time
other masters were working in the town and by 1865 there were already 5 companies,
which proved the escalation of this industry and completion of the fashion.
The material collected from the pattern books (Pictures 61, 62) provides a good
look into the workshop's development and into the changing of the fashion. Going
through the pattern books it seems that part of them can be connected to the com­
pany's 50th, 75th and 100th anniversaries. This is where we arrive, when we see that
these copies are not worn, which should be natural when customers are trying to
choose from the samples. Anyhow, the single orders were usually made by a kerchief
with patterns used in the shop. Of course, if a reseller appeared, the pattern books were
also looked through so that they could serve the increasing variety of the ethnic re­
quirements and the demands of the townships. In 1865, the Kluge Company prepared a
small map showing the places of the market area with the distance from Pápa. In all,
there were 18 places shown on the map in the distance of 30-50 km: from the area of
the county of Veszprém, Vas, Sopron and Győr. Naturally, orders could be placed on
the fairs as well but usually they used the kerchiefs with patterns or the goods which
were taken to the fair as samples.
Thefirstpattern book was the previously mentioned "Muster-Buch" from 1809. We
will publish the title page and two nice colourful pages although it contains 72 samples
(Pictures 9-11). The content of the recipes, mordant and chemicals was recorded for
the colour positive print but its applications had a role at the preparation of the printing
paste for multi-colour indigo resist dyeing.
The second group is made up of the pattern books with black starch foundation.
There are only 3 precisely printed pattern books remaining with more than 400 num­
bered samples (Pictures 12-23).
The extremely beautiful, breezy wood carving, completed with copper wires and
plates are showing a fine detailed Picture of the patterns from the period of the 1777
Hungarian settlement. These are directly connected to the level of European textile
printing, which shows relationship with the patterns of the paper and textile wallpaper
printing. On the first two pages of the pattern book Turkish-Palmette patterns were
collected around a rose-shaped pattern in the middle of the table-cloth. These were
used through a century. Its sample is a table-cloth from 1883. The 18-20 cm wide and
25 cm long blocks for hand printing used for the printing of piece-goods are proving
the work of a fine, wood-carving specialist. The border blocks were probably made for
the 60th anniversary (1843) when the sign-board was also renovated. Variegation was
always typical of the border patterns of the indigo resist printed table-clothes and ker­
chiefs. On the back side of one of the samples the year 1856 was written, which pro­
vides assistance in realising that this group of the pattern books was made before the
year mentioned above, and which could be a preparation of the 75th anniversary (1858)
of the company's foundation. For this event a decorated table-cloth was also made with
the label: "18 Éljen Somló 58" [18 hurrahs of Somló 58]. But here, on the two-cloth-
yard wide and four-cloth-yard long table-cloths, which were stretched in the front of
the decoration booth during the 150th anniversary (1938), we can also recognise that
aside from the traditional borders there are other innovations, too. On the longer side
of the table-cloth 6-6 parts were formed for figures painted by brush (unfortunately we
do not know its more detailed description by the family account, Matild Kluge 1954).
Thus a piece of paper remained with a label, bordering the table-cloth, with reference to
the honour of the wine and fun. In 1806, on the close-by Uj-hegy [New Mountain], the
Kluge family already had grape worth 800 Forints.

Fill up my glass, skunk!

To wash down the throat, this is what I want
Because the glass is not good when it's empty
And the throat is only good if it's shiny.

Brother! Fill up my pipe!

Let me smoke out my mouth
Because only the smoked meat is good
And the wine is cure for all of the moods.

Cheer up my folks, let's laugh at the worries

Let's lock them up in a hurry.
Let's have fun in the flush of youth
And leave the sadness for the old guys.

18 Hurrahs of Somló 58