You are on page 1of 357

Tahereh Mafi

NE FÉLTS

GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Tahereh Mafi: Ignite Me
HarperCollins Children’s Books, New York, 2014

Fordította: Bozai Ágota

Könyvterv: Kühne Andrea

Copyright © 2014 by Tahereh Mafi


Hungarian translation © Bozai Ágota, 2015
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015
A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó
előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó


www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
Olvasóimnak. Szeretetükért és támogatásukért. Neked.
Tahereh Mafi NE FÉLTS

EGY

Homokóra vagyok.
Tizenhét évem lepergett, és belülről kifelé eltemetett. Lábam ho-
mokkal teli, összekötve, tudatomban túlcsordulnak a határozat-
lanság homokszemei, a meg nem hozott és türelmetlen döntések,
ahogy az idő kipereg testemből. Az óra kismutatója megérint
egykor, kettőkor, háromkor, négykor, azt súgja, szia, kelj fel, állj
fel, ébredj fel.
– Ébredj fel! - súgja.
Hirtelen mély levegőt veszek, és ébren vagyok, de nem keltem
fel, meglepődtem, de nem félek, csak nézem a mélyzöld szem-
párt, mely mintha túl sokat tudna, és mintha azt a túl sokat túl jól
tudná. Aaron Warner Anderson fölém hajol, aggódó tekintettel
figyel, keze a levegőben, mintha éppen meg akart volna érinteni.
Hirtelen elhúzódik.
Rezzenéstelenül néz, nem pislog, mellkasa emelkedik, süllyed.
– Jó reggelt - kockáztatom meg. Nem vagyok biztos a han-
gomban, azt sem tudom, valóban reggel van-e, nem vagyok biz-
tos azokban a szavakban, amelyek elhagyják ajkamat és ebben a
testben sem, amelynek tartalma én vagyok.
Látom, hogy fehér inget visel, csak félig gyűrte be fekete pan-
tallójába. Inge ujja feltűrve, könyök fölé.
Mosolya mintha fájna.
Felhúzódzkodom, fel akarok ülni, és Warner máris mozdul,
hogy nekem kényelmesebb legyen. Be kell hunynom a szemem,
hogy ellensúlyozzam a hirtelen szédülést, de erőt veszek maga-
mon és mozdulatlan maradok, amíg el nem múlik az érzés.
Fáradt és gyenge vagyok az éhségtől, de néhány jelentéktelen
sajgó területtől eltekintve teljesen jól vagyok. Életben vagyok.

5
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Lélegzek, pislogok és embernek érzem magam, és pontosan tu-
dom, miért.
A szemébe nézek.
– Megmentetted az életemet.
Mellbe lőttek.
Warner apja röpített golyót a testembe, és még mindig érzem a
történés visszhangjait. Ha nagyon figyelek, át tudom élni azt a
pillanatot, amikor ez történt, a fájdalmat, azt a nagyon éles, kínzó
fájdalmat, sosem felejtem el.
Döbbenten szisszenek fel.
Végre felismerem a szoba ismerős idegenségét, és pánik tör
rám. Riadalmam azt sikítja, hogy nem ott ébredtem, ahol elalud-
tam. Szívem hevesen ver és elhúzódom tőle egy kicsit. Fejem az
ágy fejtámlájához koppan, a takarót markolva próbálom nem
bámulni a csillárt, amit nagyon jól ismerek...
– Semmi baj... – nyugtat Warner. – Semmi baj...
– Mit keresek itt? – Pánik és döbbenet homályosítja el tudato-
mat. – Miért hoztál megint ide...?
– Juliette, kérlek, nem bántalak...
– Akkor miért hoztál ide? – Hangom kezd megtörni, erősen
küszködök, nehogy megremegjen. – Miért hoztál vissza ide ebbe
az elviselhetetlen pokolba...?
– El kellett rejtenem téged – feleli, és felnéz a falra.
– Tessék? Miért?
– Senki sem tudja, hogy életben vagy. – Felém fordul, rám néz.
– Vissza kellett jönnöm a bázisra. Muszáj volt úgy tenni, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, és rohamosan fogyott az
idő.
Nagy önfegyelemmel rekesztem ki a félelmet tudatomból.
Az arcát nézem, hosszasan elemzem türelmes, őszinte hangját.
Emlékszem rá tegnap éjjelről... tegnap éjjel lehetett... Emlékszem
az arcára... emlékszem arra, hogy mellettem feküdt a sötétben.

6
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Gyengéd volt, kedves, szelíd és megmentette az életemet. Lehet,
hogy ő fektetett ágyba. Maga mellé vett… ő lehetett. De amikor
lenézek testemre, észlelem, hogy tiszta ruha takar, nincs rajtam
vér, sem seb, se semmi ilyesmi sehol, és arra gondolok, vajon ki
mosdatott meg, ki öltöztetett fel, és aggódom, hogy Warner tette
azt is.
– Te... – tétovázok, és megérintem a póló szegélyét. – Te... úgy
értem... ez a ruha...
Mosolyog. Csak néz, miközben elpirulok, és úgy határozok,
hogy ezért gyűlölöm egy kicsit, aztán a fejét ingatja.
– Nem. A lányok gondoskodtak rólad. Én csak ágyba hozta-
lak.
– A lányok – súgom elképedt örömmel.
A lányok.
Sonya és Sara, ők is ott voltak, a gyógyító ikrek, ők segítettek
Warnernek. Segítettek neki megmenteni az életemet, mert most ő
az egyetlen, aki megérinthet, ő az egyetlen személy ezen a vilá-
gon, aki képes az ikrek gyógyító erejét testembe közvetíteni.
Gondolataim mintha lánggal lobognának.
Hol vannak a lányok, mi történt a lányokkal, és hol van Anderson és
a háború... és ó, szentséges ég, mi történt Adammel, Kenjivel és Castle-
lel... Fel kell kelnem, ki kell kelnem az ágyból, és menni kell, in-
dulni kell, de...
Mozdulni próbálok. Warner néz. Egyensúlyom gyenge, bi-
zonytalan, még mindig úgy érzem, mintha lábam az ágyhoz len-
ne horgonyozva, és hirtelen nem kapok levegőt, fényes karikák
táncolnak szemem előtt és ájulás környékez. Muszáj fel. Muszáj
ki.
Nem tudok.
– Warner – tekintetem rémülten fürkészi arcát. – Mi történt?
Mi van a csatával...?
– Kérlek – szól a vállamat megragadva. – Csak lassan szabad
mozdulnod, enned kéne valamit...
7
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mondd meg...
– Nem akarsz előbb enni? Vagy zuhanyozni?
– Nem – hallom saját, nyers hangomat. – Tudnom kell.
Egy pillanat. Kettő és három.
Warner mély levegőt vesz. És még egymilliót. Jobb keze a bal
kezén, a kisujjára húzott jádeköves gyűrűt forgatja újra és újra.
– A csatának vége.
– Tessék?
Kimondom a szót, de ajkamról nem szól hang. Mintha kába
lennék. Pislogok, de nem látok semmit.
– Vége – ismétli meg.
– Az nem lehet.
Kilehelem a három szót, kilehelem a lehetetlenséget.
Bólint. Nem ért velem egyet.
– Ne!
– Juliette.
– Ne... Ne hülyéskedj – mondom. Ne légy nevetséges! A keser-
ves életbe, ne hazudj nekem! De hangom már magas regiszterbe
csapott, megtörik, remeg, és... – Ne... – hebegem ne, ne, ne...
Ekkor felállok. Szemem gyorsan megtelik könnyel és pislogok,
de a világ csupa zűrzavar és legszívesebben nevetnék, mert csak
arra tudok gondolni, milyen szörnyűséges és milyen szép ez,
hogy a szemünk elhomályosítja az igazságot, amikor az túl fáj-
dalmas ahhoz, hogy lássuk.
A padló kemény.
Tényként tudom, mert hirtelen az arcomhoz nyomódik, és
Warner próbál megérinteni, de azt hiszem, sikítok és ellököm
magamtól a kezét, mert már tudom a választ. Már biztosan tu-
dom a választ, mert érzem, ahogy a rettenet-undor felbugyboré-
kol zsigereimben, de azért megkérdezem. Vízszintesben vagyok,
és valahogy mégis megbillenek, a szőnyeg egy pontját bámulom,

8
Tahereh Mafi NE FÉLTS
úgy háromméternyire, és abban sem vagyok biztos, hogy élek, de
meg kell kérdeznem tőle, és hallanom kell a választ.
– Miért? – kérdem. – Egyetlen szó. Egyetlen ostoba, egyszerű
szó. – Miért van vége a csatának? – Már nem lélegzem, nem is
beszélek igazán, csak hangokat préselek ki ajkamon.
Warner nem néz rám.
A falat nézi, a padlót, a lepedőt és az ujjperceit, ahogy elfehé-
rednek, amikor kezét ökölbe szorítja, de nem néz rám, és a kö-
vetkező szavai nagyon lágyak.
– Azért, mert halottak, szerelmem. Mind halottak.

9
Tahereh Mafi NE FÉLTS

KETTŐ

Testem rám zárul.


Csontjaim, vérem, agyam megfagy, hirtelen teljesen leküzdhetet-
len bénultság vesz erőt rajtam, ami olyan gyorsan átfut testemen,
hogy alig kapok levegőt. Akadozva próbálok levegőt szívni a
tüdőmbe, és a falak csak remegnek, ingadoznak körülöttem.
Warner átölel, magához von.
– Eressz el! – sikítom, de ó, csak képzeletemben, mert ajkam
nem mozdul, szívem nem ver, elmém a nap hátralévő részére a
pokolba menekült, és azt hiszem, vérzik a szemem. Warner vi-
gasztaló szavakat suttog, de nem hallom. Karja körülölel, testi
erővel akar összetartani, hasztalan.
Semmit sem érzek.
Warner csitít, ringat előre-hátra, és csak ekkor döbbenek rá,
hogy torkomból gyötrelmes, fülsüketítő hang tör fel, ahogy be-
lém hasít a kín. Szólni akarok, tiltakozni, Warnert vádolni, hibáz-
tatni, hazugnak nevezni, de képtelen vagyok megszólalni, csak
szörnyű, szánalmas hangokat tudok kiadni, hogy szinte szégyel-
lem magam. Kiszabadulok Warner öleléséből, levegő után kap-
kodok, kétrét görnyedek, kezemet a gyomromra szorítom.
– Adam – fuldoklom.
– Juliette, kérlek...
– Kenji.
A szőnyeg fölé hajolva lihegek.
– Kérlek, szerelmem, hadd segítsek neked...
– És James? ! – hallom saját hangomat. – Omega Ponton ma-
radt. ... őt... neki... neki nem engedték, hogy velünk jöjjön...
– Mindent elpusztítottak – közli Warner lassan, halkan. –
Mindent. Kínvallatásnak vetették alá néhány tagotokat, és ők

10
Tahereh Mafi NE FÉLTS
megadták Omega Pont koordinátáit. Aztán lebombázták az egé-
szet.
– Ó, istenem! – Egyik kezemmel a számat takarom el, és pislo-
gás nélkül bámulom a mennyezetet.
– Nagyon sajnálom... Fogalmad sincs, mennyire sajnálom.
– Hazudsz! – súgom kegyetlenül dühös hangon. Haragos va-
gyok, rosszindulat forrong bennem és egyáltalán nem tud érde-
kelni. – Nem is sajnálod!
Warnerre pillantok, és ez alatt a röpke pillanat alatt is látom,
hogy szeme sértetten villan.
– Nagyon sajnálom – ismétli halkan, de határozottan. Leveszi
kabátját a közeli fogasról, szó nélkül belebújik.
– Hova mész? – kérdem, és egy pillanat alatt bűntudat tör
rám.
– Időre van szükséged, hogy ezt feldolgozd, és minden jel sze-
rint semmi hasznát nem veszed a társaságomnak. Elintézek né-
hány dolgot, amíg összeszeded magad annyira, hogy beszélni
lehessen veled.
– Kérlek, mondd, hogy tévedsz! – A hangom megtörik. Léleg-
zetem elakad. – Kérlek, mondd, hogy van esély arra, hogy té-
vedsz...
Warner rám néz... Úgy tűnik, mintha ez a pillantás nagyon
hosszú ideig tartana.
– Ha ennek a legkisebb esélye és lett volna – szólal meg végül
–, megkíméltelek volna ettől a kíntól. Tudnod kell, hogy nem
mondtam volna el, ha nem lenne abszolút és megcáfolhatatlanul
igaz.
És éppen ez... az őszintesége... hasít szét.
Mert az igazság olyan kibírhatatlan, hogy azt kívánom, bár-
csak hazudott volna nekem.

Nem emlékszem, mikor távozott Warner.

11
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nem emlékszem, hogyan távozott és mit mondott. Csak azt tu-
dom, hogy elég hosszú ideig feküdtem összekuporodva a pad-
lón.
Elég hosszú ideig ahhoz, hogy könnyeim sóvá változzanak,
elég hosszú ideig ahhoz, hogy torkom kiszáradjon, ajkam kicse-
repesedjen és szívverésem ritmusára fájón lüktessen fejem.
Lassan felülök, érzem, hogy agyam megreng valahol a kopo-
nyámban. Sikerül felmásznom az ágyra és ott ülök, még mindig
dermedten, de már nem bénultan – fel tudom húzni térdemet.
Élet Adam nélkül.
Élet Kenji, James, Castle, Sonya, Sara, Brendan, Winston és
Omega Pont lakói nélkül. A barátaim nélkül, akik egy szemvilla-
nás alatt elpusztultak, életük addig tartott, míg felkapcsolva
hagytak egy kapcsolót.
Élet Adam nélkül.
Szorosan magamhoz húzom a lábamat, imádkozom, hogy
múljék a fájdalom.
Nem múlik.
Adam nincs többé.
Első szerelmem. Első barátom. Egyetlen barátom, amikor nem
volt senki másom, és most nincs többé, és nem tudom, mit érzek.
Különös, idegen érzés. Őrület Üresnek, megtörtnek, becsapott-
nak, bűnösnek és dühösnek érzem magam, és végtelenül, elkese-
redetten szomorú vagyok.
Amióta Omega Pontra szöktünk, fokozatosan távolodtunk
egymástól, de ez az én hibám, ő többet akart tőlem, de én azt
akartam, hogy hosszú életet éljen. Meg akartam védeni a fájda-
lomtól, amit én okozhattam volna neki. Próbáltam elfelejteni,
továbblépni nélküle, felkészülni a tőle távol, nélküle töltendő
jövőre.
Azt hittem, ha távol tartom magamat tőle, akkor életben ma-
rad.
Ostoba lány!
12
Tahereh Mafi NE FÉLTS
A könnyek sűrűn hullanak, hangtalanul csorognak le arco-
mon. A vállam remeg, testem görcsbe rándul, térdem egymáshoz
ütődik, és a régi szokások kúsznak elő a bőröm alól – repedése-
ket számolok, színeket, hangokat, és remegéseket, és előre-hátra
lendüléseket. El kell engednem őt, el kell engednem őt, el kell, el
kell.
Behunyom szemem és lélegzek.
Nyers, erős, reszelős lélegzés.
Be.
Ki.
Számolom.
Jártam már itt, mondom magamnak. Voltam már ennél is ma-
gányosabb, ennél is reménytelenebb, ennél is elkeseredettebb.
Voltam már itt, mielőtt túléltem. Ezen is túl tudok jutni.
De soha nem éreztem ennyire végletesen kifosztottnak maga-
mat. Szerelem és lehetőség, barátság és jövő – mind odavan.
Most újra kell kezdenem, megint egyedül kell szembenéznem a
világgal. Még egy utolsó döntést kell meghoznom: feladni vagy
folytatni.
Így hát felállok.
Forog velem a világ, szédülök, gondolataim egymásba ütköz-
nek, de lenyelem könnyeimet. Kezemet ökölbe szorítom és pró-
bálok nem sikítani. Szívembe zárom barátaimat és...
Bosszú.
Ezt gondolom: a bosszú még sosem volt ilyen édes.

13
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HÁROM
Ne add fel
Tarts ki
Nézz fel
Légy erős
Tarts ki
Ne add fel
Látssz erősnek
Állj fel
Egy napon kitörhetsz, szabad lehetsz

Warner képtelen elrejteni meglepetését, amikor visszajön a szo-


bába. Felnézek, becsukom a noteszomat.
– Ezt visszaveszem – közlöm.
Csak pislog.
– Tehát jobban vagy.
Bólintok.
– A noteszom itt volt az éjjeliszekrényen.
– Igen – feleli halkan, óvatosan.
– Visszaveszem.
– Megértem. – Még mindig az ajtóban áll, dermedten, mintha
földbe gyökerezett volna a lába, és engem néz. – Te most... – a
fejét ingatja. – Ne haragudj, de... mész valahová?
Csak ekkor veszem észre, hogy félúton járok az ajtó felé.
– Ki kell jutnom innen.
Warner egy szót sem szól. Néhány óvatos lépést tesz befelé,
leveti zakóját, az egyik székre teríti. Három pisztolyt vesz ki a
hátára rögzített pisztolytáskákból, és gondosan oda helyezi őket,
ahol a noteszom volt. Amikor végre felnéz, halvány mosoly ül az
arcán.
14
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Keze zsebre téve. Mosolya kissé szélesedik.
– Hova mész, szerelmem?
– Van némi elintéznivalóm.
– Valóban?
Fél vállal a falnak támaszkodik, kezét karba fonja. Nem tudja
abbahagyni a mosolygást.
– Igen.
Kezdek bosszankodni.
Warner vár. Csak néz. Bólint, mintha azt mondaná: folytasd!
– Az apád...
– Nincs itt.
– Ó!
Próbálom elrejteni döbbenetemet, de nem is tudom, miért vol-
tam olyan biztos abban, hogy Anderson még itt lesz. Ez nagy-
mértékben bonyolítja a helyzetet.
– Te tényleg azt hitted, hogy egyszerűen kisétálhatsz ebből a
szobából, bekopogsz apám ajtaján és végzel vele?
Igen.
– Nem.
– Nem mondasz igazat – szól Warner halkan.
Csak bámulok rá.
– Apám elment – közli Warner. – Visszament a fővárosba, és
magával vitte Sonyát és Sarát.
Rémülten tátogok.
– Ne...
Warner már nem mosolyog.
– És... Életben vannak?
– Nem tudom. – Egyszerű vállvonás. – Gondolom, hogy igen,
különben apám nem tudná használni őket.
– Életben vannak? — Szívem olyan hevesen kezd el verni,
hogy félő, menten szívrohamot kapok. — Ki kell szabadítanom
őket... Meg kell találnom őket, és...

15
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– És? – Warner még áthatóbban, még figyelmesebben néz. –
Hogyan jutnál el az apámhoz? Hogyan vennéd fel vele a harcot?
– Nem tudom. – Fel-alá járkálok a szobában. – De meg kell ta-
lálnom őket. Lehet, hogy a barátaim közül már csak ők maradtak
életben ezen a világon, és...
Megtorpanok.
Hirtelen hátrafordulok, szívem a torkomban dobog.
– Mi van akkor, ha mások is élnek? – kérdem súgva. Túlságo-
san félek, hogy reméljek.
Odamegyek Warnerhez, a szoba másik végébe.
– Mi van akkor, ha vannak még túlélők? – kérdem hangosab-
ban. – Mi van akkor, ha rejtőznek valahol?
– Ez valószínűtlennek tűnik.
– De van rá esély, ugye? – kérdem kétségbeesetten. – Ha akár
a leghalványabb esély is van...
Warner felsóhajt. Végighúzza kezét a tarkóján.
– Ha te is láttad volna azt a pusztítást, amit én láttam, nem
mondanál ilyet. A remény újra és újra összetöri a szívedet.
A térdem megbicsaklik.
Megkapaszkodom az ágykeretbe, sűrűn veszek levegőt, a ke-
zem remeg. Már nem tudok semmit. Nem tudom, konkrétan mi
történt Omega Ponttal. Nem tudom, hol van a főváros és hogyan
juthatnék el oda. Nem tudom, hogy időben megtalálnám-e
Sonyát és Sarát. De nem tudom lerázni magamról ezt a hirtelen
jött, ostoba reményt, hogy több barátom is életben maradhatott.
Mert erősebbek annál, hogy csak úgy odavesszenek... okosab-
bak.
– Olyan régóta készültek a háborúra – hallom a saját hango-
mat. – Biztosan volt valami tartalék tervük ilyen esetekre. Valami
másik búvóhely...
– Juliette...

16
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– A fenébe, Warner! Meg kell próbálnom! Engedned kell, hogy
megnézzem.
– Ez így nem egészséges. – Nem néz a szemembe. – Veszélyes
azt gondolnod, hogy esélye van annak, hogy bárki is életben ma-
radhatott.
Nézem erős, rezzenéstelen profilját.
A kezét nézi.
– Kérlek! – könyörgök suttogva.
Felsóhajt.
– Holnap el kell mennem a lakókörletekbe, hogy megszemlél-
jem, hogyan haladnak az újjáépítési munkálatok. – Beszéd köz-
ben egyre feszültebbé válik. – Nagyon sok civilt vesztettünk. Túl
sokat Akik életben maradtak, érthetően a trauma hatása alatt
vannak és letörtek, ahogy az apám szándéka volt. Elvették tőlük
az utolsó reményt is, hogy lázadással célt lehet érni. – Nyugtala-
nul felsóhajt. – És most gyorsan mindent helyre kell hozni. A
holttesteket össze kell szedni, el kell hamvasztani őket. A megsé-
rült lakóegységek helyett újakat kell beállítani. A civileket visz-
szakényszerítették munkájukhoz, az elárvult gyerekeket el kell
helyezni, a többieknek a szektor iskolájába kell járni. A Regene-
ráció nem hagy időt az embereknek a gyászra.
Súlyos csend ereszkedik közénk.
– A lakókörletek szemléje során lehetőséget találhatok arra,
hogy visszavigyelek Omega Pontra. Meg tudom mutatni, mi tör-
tént. És ha bizonyítékod lesz, döntened kell.
– Miben?
– El kell döntened, mi lesz a következő lépésed. Itt maradhatsz
velem... – mondja tétovázva –, vagy ha akarod, elintézhetem,
hogy észrevétlenül élhess valahol, szabályozatlan területen. De
az magányos lét lesz – teszi hozzá halkan. – Sosem fognak rád
találni.
– Ó!

17
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Csend.
– Igen – mondja.
Megint csend.
– Vagy... Elmegyek, megtalálom apádat, megölöm, és egyedül
birkózom meg a következményekkel.
Warner próbál nem mosolyogni, de nem sikerül.
Halkan felnevet, aztán egyenesen a szemembe néz.
– Mi olyan mulatságos?
– Drága kislány!
– Mi az?
– Már nagyon régen várom ezt a pillanatot.
– Ezt hogy érted?
– Végre kész vagy... Végre kész vagy harcolni.
Döbbenet hullámzik végig testemen.
– Persze hogy kész vagyok.
És egy pillanat alatt rám törnek a csatatér emlékei, a rémület,
hogy lelőnek és meghalok. Nem felejtettem el a barátaimat és
megújult meggyőződésemet, elhatározásomat, hogy ezentúl
másként cselekszem. Minden másképp lesz. Ezúttal tényleg har-
colok, nem tétovázok. Akármi történjen... és akármit fedezek fel...
már nincs visszaút. Nincs más lehetőség.
Nem felejtettem el.
– Utat vágok magamnak vagy meghalok.
Warner hangosan felnevet. Úgy néz ki, mint aki mindjárt sírva
fakad.
– Tényleg meg fogom ölni az apádat – mondom. – És megdön-
töm a Regeneráció hatalmát.
Még mindig mosolyog.
– Így lesz.
– Tudom – mondja.
– Akkor miért nevetsz?

18
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem nevetek – jegyzi meg halkan. – Csak arra gondoltam...
elfogadnád-e a segítségemet.

19
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NÉGY

– Tessék?
Sűrűn pislogok. Hitetlenkedőn.
– Mindig mondtam, hogy mi ketten kitűnő páros lennénk –
folytatja Warner. – Mindig mondtam, hogy csak azt várom, hogy
készen állj... hogy felismerd a dühödet, az erődet. Az első naptól
kezdve ezt várom... Attól a perctől, hogy megismertelek.
– De hiszen a Regeneráció érdekében akartál felhasználni en-
gem... azt akartad, hogy ártatlan embereket kínozzak...
– Ez nem igaz.
– Tessék? Miről beszélsz? Hiszen te magad mondtad...
– Hazudtam – feleli vállat vonva.
A szám is tátva marad a csodálkozástól.
– Három dolgot kell tudnod rólam, szerelmem – mondja, és
közelebb lép. – Az első: jobban gyűlölöm az apámat, mint azt te
valaha is képes lennél felfogni. A második: leplezetlenül önző
ember vagyok, aki szinte minden helyzetben önérdekből eredően
hoz meg döntéseket. A harmadik pedig... – elhallgat, lefelé néz,
aztán halkan felnevet. – A harmadik az, hogy soha nem volt
szándékomban fegyverként használni téged.
Nem találok szavakat.
Hátratántorodok, az ágyhoz.
Dermedten ülök.
– Ez egy jól megtervezett és kivitelezett látszat volt, amit kife-
jezetten apám miatt adtam elő. Meg kellett győznöm arról, hogy
jó ötlet befektetni olyasvalakibe, mint te, hogy ezt felhasználhat-
juk katonai céljainkra. És hogy egészen, de tényleg egészen
őszinte legyek, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez
hogyan sikerült. Az ötlet egyenesen groteszk: rengeteg időt,
pénzt és energiát fordítani arra, hogy kizárólag kínzással „meg-
20
Tahereh Mafi NE FÉLTS
javítsunk” egy feltehetően elmebeteg lányt? – A fejét ingatja. – Az
elejétől fogva tudtam, hogy eredménytelen vállalkozást lesz, tel-
jes időpocsékolás. Sokkal hatékonyabb módszerek is vannak ar-
ra, hogy információt nyerjünk az együttműködést megtagadók-
ból.
– Akkor miért... miért akartál engem?
A szeme őszintén megcsillan.
– Tanulmányozni akartalak.
– Tessék? – kérdezem döbbenten. Alig kapok levegőt.
Hátat fordít nekem.
– Tudtad azt... – szól olyan halkan, hogy nagyon kell figyel-
nem, különben nem hallanám. – Tudtad, hogy anyám abban a
házban lakik? – A zárt ajtóra pillant. – Abban a házban, ahova
apám vitetett téged? Ahol rád lőtt? Anyám a szobájában volt.
Azon a folyosón, ahol apám téged szállásolt el.
Nem válaszolok, mire Warner visszafordul felém.
– Igen – felelem súgva. – Apád említett valamit róla.
– Ó! – Rémület suhan át az arcán, de gyorsan leplezi. Nyu-
godtra fegyelmezi hangját. – És... mit mondott róla?
– Azt, hogy beteg – felelem és gyűlölöm magam, amiért War-
ner testén erre a válaszra borzongás fut át. – Azt, hogy azért tart-
ja ott anyádat, mert nem bírja a lakókörleteket.
Warner a falnak támaszkodik, és úgy néz ki, mint akinek meg
kell kapaszkodnia valamiben, hogy össze ne essen. Mélyet sóhajt.
– Igen... – szólal meg végül. – Ez igaz. Anyám beteg. Nagyon
hirtelen betegedett meg – mondja a távolba, egy másik világba
tévedve. – Gyerekkoromban teljesen jól volt – folytatja, a
jádegyűrűt forgatva ujján. – De egy napon, egyszerűen... össze-
omlott. Évekig küzdöttem apámmal, hogy keressen neki orvost,
találjanak ki valami kezelést, gyógymódot, akármit, de nem hall-
gatott rám. Nekem, és egyedül nekem kellett segítséget keres-
nem, sok orvos vizsgálta, számtalan konzílium volt, de senki sem

21
Tahereh Mafi NE FÉLTS
volt képes segíteni rajta. Senki... senki nem tudta megállapítani,
hogy mi a baja. A diagnózisig sem jutottak el. Állandó fájda-
lommal él... és én olyan önző voltam és vagyok... hogy nem ha-
gyom meghalni.
Felnéz.
– És akkor hallottam rólad. Különféle történeteket, mende-
mondákat. És ez hosszú idő után reményt adott. El akartalak ér-
ni, tanulmányozni akartalak. Meg akartalak ismerni, meg akarta-
lak érteni. Mert kutatásaim szerint te voltál az egyetlen ember,
aki tudomásom és sejtésem szerint magyarázatot adhat anyám
állapotára. Annyira el voltam keseredve... hogy bármit hajlandó
voltam megpróbálni.
– Ezt hogy érted? Hogy segíthetne egy olyan ember, mint én,
anyádnak?
Felnéz, tekintetünk ismét találkozik, arca fájdalmas grimaszba
rándul.
– Azért, szerelmem... mert te nem érinthetsz meg senkit... őt
pedig... senki nem érintheti meg.

22
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖT

Nem találok szavakat.


– Végre megértem a fajdalmát – mondja Warner. – Végre megér-
tem, milyen érzés lehet így élni. Miattad értem meg. Mert láttam,
mit tett... mit tesz veled ez az állapot. Mit jelent ilyen terhet ci-
pelni... ilyen erőt hordozni és olyanok között élni, akik ezt nem
értik meg.
Fejét a falhoz támasztja, kezét a szemére szorítja.
– Ő is, ahogy te... úgy érezheti, hogy valami szörnyeteg lako-
zik benne. De veled ellentétben az ő egyetlen áldozata ő maga.
Képtelen a saját bőrében élni. Nem érintheti meg senki, saját ke-
zével sem érhet magához. Nem simíthat ki hajtincset a homloká-
ból, nem szoríthatja ökölbe a kezét. Fél beszélni, a lábát mozdíta-
ni, karját kinyújtani, még kényelmesebb testhelyzetbe helyez-
kedni is, mert gyötrelmes fájdalmat okoz neki, ha a bőre a bőré-
hez ér.
Keze elernyed, a teste mellett lóg.
– Úgy tűnik... – folytatja nagy önuralom árán nyugodtnak
hangzó hangon –, úgy tűnik, hogy az emberi bőr érintése vált ki
valamit, ami előhívja belőle ezt a szörnyű, romboló erőt, és mivel
ő a fájdalom eredője és elszenvedője is, valahogy képtelen meg-
ölni magát. Saját testének foglya. Képtelen elmenekülni ez elől az
önmagára mért kínzás elől.
A szemem szúr. Sűrűn pislogok.
Oly sok évig hittem, hogy az életem nehéz, azt hittem, ponto-
san tudom, mit jelent szenvedni. De ez... Ezt egyszerűen fel nem
foghatom. Soha nem gondoltam arra, hogy valaki még nálam is
rosszabb helyzetben lehet. Szégyen tör rám, amiért sajnáltam
magam.

23
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Sokáig azt gondoltam, hogy egyszerűen... beteg. Azt hittem,
valami olyan betegség támadta meg, ami az immunrendszerét
érinti, amitől a bőre fájdalmasan érzékeny lett. Úgy gondoltam,
hogy megfelelő kezeléssel végül meggyógyul. Folyamatosan re-
méltem... aztán végül rájöttem, hogy hosszú évek teltek el és
semmi nem változott. A folyamatos fájdalom kezdte felborítani
lelki egyensúlyát, míg végül feladta... már semmit nem remél az
élettől. Hagyta, hogy a fájdalom eluralkodjon. Egy idő után már
nem kelt fel az ágyból, nem evett rendesen, nem törődött a sze-
mélyi higiénével. Apám megoldása minderre az volt, hogy be-
drogozta. Abban a házban tartja elzárva, és csak egy ápolónő
vigyáz rá. Mostanra teljesen morfium-függő lett és elvesztette az
eszét. Már meg sem ismer engem. Nem ismer fel. Néhányszor
megpróbáltam lehozni a drogról – mondja halkan, megtörten –,
akkor meg akart ölni. – Egy pillanatra elhallgat, mintha el is felej-
tette volna, hogy még mindig a szobában vagyok. – A gyerekko-
rom néha majdnem egészen tűrhető volt., de ez csak anyámnak
köszönhető. Apám pedig ahelyett, hogy gondoskodott volna
anyámról, felismerhetetlenné tette.
Felnéz, nevet.
– És én még azt hittem, hogy segíthetek rajta! Azt hittem, ha
rájövök a betegség lényegére, akkor tehetek valamit... azt hittem,
tehetek... – elhallgat. Végigsimít arcán. – Nem is tudom – súgja.
Elfordul. – Egy biztos: soha nem volt szándékomban akaratod
ellenére felhasználni téged. Ez a gondolat soha nem is tetszett
nekem. Csak fenn kellett tartanom a látszatot. Tudod, apám nem
helyesli, hogy engem egyáltalán érdekel anyám hogyléte.
Furcsa, fanyar mosollyal nézi az ajtót. Felnevet.
– Apámnak soha nem állt szándékában, hogy segítsen anyá-
mon. Undorító tehernek tartja. Úgy gondolja, önmagában azzal,
hogy életben tartja, nagy szívességet tesz, amiért hálásnak kéne
lennem. Szerinte elégedjek meg ezzel, legyen elég, hogy végig-

24
Tahereh Mafi NE FÉLTS
nézhetem, ahogy anyám teljesen kifordul magából, annyira fel-
emészti a kín, hogy teljesen elmegy az esze.
Remegő kézzel simít végig a nyakán, a tarkójába kapaszkodik.
– De ez... ez nem elég nekem. Rögeszmémmé vált, hogy pró-
báljak segíteni neki. Hogy visszahozzam az életbe. És érezni
akartam – mondja egyenesen a szemembe nézve –, tudni akar-
tam, milyen lehet olyan fájdalmat kiállni. Tudni akartam, mit
érezhet nap mint nap. Sosem féltem az érintésedtől. Ami azt ille-
ti, már vártam. Annyira biztos voltam abban, hogy megtámadsz,
vagyis megérintesz, hogy védekezni próbálsz ellenem. De nem
tetted. – A fejét ingatta. – A kórtörténetedben, minden rólad szó-
ló jelentésben azt olvastam, hogy féktelen, gonosz teremtés vagy.
Arra számítottam, hogy állat vagy, aki minden lehetőséget meg-
ragadva meg akar ölni engem és az embereimet... akit szigorú
felügyelet alatt kell tartani. De csalódást okoztál azzal, hogy túl-
ságosan emberi voltál, túlságosan kedves. Olyan kibírhatatlanul
naiv! Nem támadtál vissza.
Emlékezőn réved maga elé.
– Nem reagáltál a fenyegetéseimre. Nem reagáltál fontos dol-
gokra. Úgy viselkedtél, mint egy engedetlen, hálátlan gyerek.
Nem tetszettek a ruháid. Nem etted meg az ínyencfogásokat.
Hangosan felnevet, a szemét forgatja, és hirtelen teljesen elfe-
ledkezem együttérzésemről.
Legszívesebben hozzávágnék valamit.
– Annyira megsértődtél attól... attól, hogy arra kértelek, viselj
női ruhát! – Rám néz, szemében vidámság csillan. – Arra készül-
tem, hogy egy megzabolázhatatlan szörnyeteggel kell szembe-
néznem, aki képes... képes puszta kézzel megölni egy férfit. –
Újabb nevetést harap el. – Te pedig azért hisztiztél, hogy tiszta
ruhát kapsz és meleg ételt. Ó! – A fejét ingatva a mennyezetre
néz. – Nevetséges voltál. Nagyon mulatságos... és soha nem szó-
rakoztam olyan jól, mint akkor. El sem tudom mondani, mennyi-

25
Tahereh Mafi NE FÉLTS
re élveztem. Élveztem, mennyire fel tudlak bosszantani – néz
rám kaján mosollyal. – Imádom, ha kihozhatlak a sodrodból.
Olyan erősen markolom az egyik párnát, hogy attól tartok, el-
szakad. Bosszúsan nézek rá.
Rám nevet.
– Annyira izgatott voltam – mondja mosolyogva. – Folyton ve-
led akartam lenni. Eljátszottam, hogy a Regenerációban betöl-
tendő szerepedet tervezgetem. Ártatlan voltál, ártalmatlan, gyö-
nyörű és mindig kiabáltál velem – mondja most már egyenesen
vigyorogva. – Szentséges ég, nagyon következetlen, összefüggés-
telen dolgokat üvöltöttél nekem – idézi fel. – De soha nem emel-
tél kezet rám. Egyszer sem. Azért sem, hogy az életedet mentsd.
Mosolya lehervad.
– Ez aggodalommal töltött el. Nagyon megrémültem attól,
hogy kész vagy feláldozni magad, de arra nem állsz készen, hogy
önmagad védelmében felhasználd a képességedet – Felsóhajt –
Ezért taktikát váltottam. Próbáltalak csellel provokálni, hogy
megérints.
Önkéntelenül összerezzenek. Túl jól emlékszem arra a napra...
a kék szalonra. Akkor gúnyosan kötekedett velem és manipulált,
és nagyon közel kerültem ahhoz, hogy szándékosan fájdalmat
okozzak neki. Végül sikerült pontosan rátapintania, mivel sérthet
meg a legjobban, annyira, hogy viszonozni akarjam.
Kis híján megtettem.
Warner oldalra billenti fejét Mélyet sóhajt.
– De ez sem hatott. És rohamosan kezdtem elveszíteni eredeti
szándékomat. Annyira lekötött, hogy milyen vagy és miért te-
szed, amit nem teszel, hogy elfelejtettem, mi volt az eredeti célom
azzal, hogy a bázisra hozattalak. Annyira bosszús voltam attól,
hogy nem vagy hajlandó behódolni, hogy nem akarsz ütni, bár
pontosan tudtam, hogy ütni akarsz, de uralkodsz magadon. De
valahányszor feladtam volna, mindig jött egy pillanat – mondja

26
Tahereh Mafi NE FÉLTS
fejét ingatva –, mindig jött egy olyan hihetetlen pillanat, amikor
kimutattad nyers, féktelen erődet. Egyszerűen hihetetlen volt –
Elhallgat. Újra a falnak dől. – De aztán mindig visszavonultál.
Mintha szégyellnéd. Mintha nem akarnád elismerni azokat az
érzéseket magadban. Ezért megint taktikát változtattam. Kipró-
báltam valami mást. Valamit amiről biztosan tudtam, hogy át-
lendít azon a bizonyos ponton. És meg kell mondanom, a hatás
pontosan olyan volt, amilyennek reméltem. – Mosolyog. – Akkor
először látszott rajtad, hogy élsz, hogy érző, eleven ember vagy.
A kezem hirtelen jéghideg lesz.
– A kínzókamra – hebegem.

27
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HAT

– Így is lehet nevezni – jegyzi meg Warner vállat vonva. – Mi


szimulációs kamrának mondjuk.
– Kényszerítettél, hogy fájdalmat okozzak annak a kisgyerek-
nek! – mondom, és rögtön felidéződik bennem, milyen féktelen
düh tombolt bennem akkor. Hogy felejthetném el ezt? Hogy mire
kényszerített. Hogy milyen szörnyű emlékeket idézett fel ben-
nem puszta szórakozásból. – Ezt sosem bocsátom meg neked –
mordulok rá maró, dühös hangon. – Sosem bocsátom meg ne-
ked, amit azzal a kisgyerekkel tettél. Azért, amire kényszerítettél!
Warner grimaszt vág.
– Bocsáss meg... nem emlékszem...
– Képes lettél volna feláldozni egy gyereket! – a hangom már
remeg. – Feláldoztad volna a hülye játékaidnak! Hogy voltál ké-
pes ilyen alávalóságra? – Hozzávágom a párnát. – Te beteg, szív-
telen szörnyeteg!
Warner elkapja a párnát, amikor az a mellkasához csapódik, és
úgy néz rám, mintha még sosem látott volna. Aztán, mintha rá-
törne a felismerés, arca ellazul, a párna kicsúszik a kezéből és a
padlóra esik.
– Ó! – mondja lassan. Behunyja a szemét, igyekszik elnyomni
mosolyát. – Ó, hát meg fogsz ölni – szól már nyíltan nevetve. –
Azt hiszem, ezt nem bírom ki...
– Miről beszélsz? Mi bajod? — mordulok rá.
Még mindig mosolyog.
– Mondd el, szerelmem! Mondd el, pontosan mi történt aznap!
Kezemet ökölbe szorítom, nagyon bosszant ez a laza sekélyes-
ség, szinte remegek a dühtől.
– Valami idétlen szűk ruhát vetettél fel velem! Aztán levittél a
45-ös szektor legalsó szintjeire és bezártál egy régi, koszos szobá-
28
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ba. Tökéletesen emlékszem rá – sorolom. Minden önuralmamat
bevetem, hogy látszatra nyugodt tudjak maradni. – Undorító
sárga falai voltak. Kopott zöld szőnyeg. Hatalmas detektívtükör.
Warner összevonja a szemöldökét. Int, hogy folytassam.
– Aztán... elfordítottál valami kapcsolót – mondom, és erőt ve-
szek magamon, hogy folytassam, hogy beszélni tudjak. Fogal-
mam sincs, miért kezdtem el hirtelen kételkedni magamban. – És
akkor lassan nagy fémtüskék törtek elő a padlóból. És akkor... –
tétovázok, megacélozom magam a következőkre –, bejött egy
kisgyerek. Be volt kötve a szeme. És azt mondtad, ő van itt he-
lyetted. Azt mondtad, hogy ha én nem mentem meg, akkor ő
sem.
Warner nagyon figyel engem. A szemembe néz.
– Biztos vagy abban, hogy ezt én mondtam?
– Igen.
– Igen? – kérdi fejét oldalra hajtva. – Láttál engem? Láttál,
ahogy ezt mondom?
– Nnn... nem – mondom gyorsan, védekezőn. – Hangszóró
volt. Hallottam a hangodat...
Mélyet sóhajt.
– Igen, persze.
– Hallottam.
– Tehát mi történt az után, hogy ezt hallottad?
Feszengek. Zavaromban nyeldeklek.
– Meg kellett mentenem azt a kisfiút. Meghalt volna. Nem lát-
ta, merre megy és felnyársalhatták volna a fémtüskék. A karom-
ba kellett vennem, és ki kellett találnom valamit, hogy úgy fog-
hassam, hogy ne haljon bele.
Szinte üt a csend.
– És sikerült? – kérdi Warner.
– Igen – suttogom. Képtelen vagyok megérteni, miért kérdezi,
amikor a saját szemével látta mindezt. — De a kisfiú elernyedt.

29
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Egy időre megbénult a karomban. Aztán megnyomtál egy másik
kapcsolót, és a nagy fémtüskék eltűntek, és letettem a gyereket,
és... és sírva fakadt, és nekiment a csupasz lábamnak. És sikol-
tozni kezdett. És én... annyira... annyira dühös voltam rád...
– Hogy áttörted a betont – mondja Warner halvány mosollyal.
– Áttörted a betonfalat csak azért, mert meg akartál fojtani.
– Megérdemelted volna – hallom a hangomat. – Annál is rosz-
szabbat érdemeltél.
– Nos – sóhajt fel –, ha valóban azt tettem volna, amit mondtál,
minden bizonnyal meg is érdemeltem volna.
– Hogy érted azt, hogy ha ezt tetted volna? Tudom, hogy ezt
tetted...
– Valóban így volt?
– Persze hogy így volt!
– Akkor mondd meg, szerelmem, mi történt azzal a kisfiúval?
– Tessék?
Megdermedek, jégcsapok kúsznak felfelé karomon.
– Mi történt... azzal a kisfiúval? Azt mondod, hogy letetted a
földre. De aztán nekiálltál áttörni a betonfalat, amin vastag, közel
két méter magas tükör volt, és úgy tűnik, egyáltalán nem törődtél
a gyerekkel, aki a szobában járkált. Nem gondolod, hogy szegény
gyerek megsérülhetett volna a vad dühkitörés következményei-
től? A katonáim gondoltak erre. Áttörtél egy betonfalat, szerel-
mem. Szilánkokra ütöttél egy hatalmas üvegtáblát. Nem igazán
gondoltál arra, hova hullanak a szilánkok, a betondarabok és ki-
nek okozhatnak sérülést. – Elhallgat, néz. – Igaz?
– Nem – hebegem, a vér kiapad testemből.
– Tehát, mi történt, miután kisétáltál? Vagy erre a részre nem
emlékszel? Egyszerűen sarkon fordultál és elmentél. Miután
szétverted azt a helyiséget, miután megsebesítetted az emberei-
met, és engem a földre löktél, mi történt? Megfordultál... és egy-
szerűen kimentél.

30
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Döbbenten állok. Emlékszem. Igaz: Valóban így volt. Nem
gondolkodtam. Csak azt tudtam, hogy a lehető leghamarabb ki
kell jutnom onnan. El kellett mennem onnan, kiszellőztetni a fe-
jemet.
– Tehát mi történt a kisfiúval? – kérdi Warner. – Hol volt az a
gyerek, amikor te elmentél. Láttad? – kérdezi a szemöldökét ösz-
szevonva. – Na és a fémtüskék? Vetted a fáradságot, hogy alapo-
sabban megnézd a padlót? Akkor láttad volna, hogy honnan ke-
rülnek elő. Arra nem gondoltál, hogy lyukaszthatták volna ki a
szőnyeget úgy, hogy abban ne okozzanak kárt? Érezted, hogy a
talpad alatt megmozdul vagy egyenetlenné válik a szőnyeg?
A lélegzetem elakad, alig tudom megőrizni nyugalmamat.
Képtelen vagyok másfelé nézni, elszakadni tekintetétől.
– Juliette, szerelmem – szól halkan, gyengéden. – Nem voltak
hangszórók abban a helyiségben. Az a szoba teljesen hangszige-
telt, csak érzékelők és kamerák vannak odabent. Szimulációs
kamra.
– Nem... – Alig kapok levegőt. Ezt nem vagyok hajlandó el-
hinni. Nem akarom elfogadni, hogy tévedek, hogy Warner nem
olyan szörnyeteg, amilyennek gondoltam. Most már nem tud
változtatni azon, ami történt Nem zavarhat össze így. Ennek nem
így kéne történnie. – Ez... ez nem lehet...
– Bűnös vagyok, amiért arra kényszerítettelek, hogy egy. ilyen
kegyetlen helyzetet átélj. Elismerem, ez az én hibám, de már bo-
csánatot kértem tőled azért, amit tettem. Csak azt akartam elérni,
hogy végre reagálj, és tudtam, hogy egy számodra traumát oko-
zó helyzethez hasonló szituáció gyorsan előhívna belőled valami
reakciót. De az ég szerelmére, drágám... – A fejét ingatja. – Ab-
szurd... hogy olyan rossz véleménnyel legyél rólam... nem gon-
dolhatod, hogy elrabolnám valaki gyermekét csak azért, hogy
végignézzem, ahogy megkínzod?

31
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem volt valóságos? – kérdezem, és rá sem ismerek reszke-
tő, rémült hangomra. – Nem volt valóság?
Együttérzőn néz rám.
– Én terveztem a szimuláció alapelemeit, de a program szép-
sége az, hogy képes fejlődni és alkalmazkodni a katonák ösztö-
nös reakcióihoz. Olyan katonák kiképzésére használjuk, akiknek
le kell győzniük bizonyos félelmeket vagy különösen nehéz, bo-
nyolult küldetésre kell felkészülniük. Szinte bármilyen környeze-
tet képesek vagyunk előállítani. Azok a katonák is elfelejtik, hogy
szimulációban vesznek részt, akik pontosan tudják, hogy erről
van szó. – Elfordítja rólam a tekintetét. – Tudtam, hogy számodra
ez félelmetes lesz, mégis megtettem. És őszintén sajnálom, hogy
ilyen rossz érzést keltettem benned. De nem... – mondja halkan,
szemembe nézve egyetlen eleme sem volt valóságos. Csak kép-
zelted a hangomat abban a helyiségben. Csak képzelted a fáj-
dalmat, a hangokat, a szagokat. Minden a te képzeletedben zaj-
lott.
– Nem akarok hinni neked – mondom neki alig hallhatón,
súgva.
Mosolyogni próbál.
– Mit gondolsz, miért azt a ruhát kellett viselned? – kérdezi. –
Annak a ruhának az anyaga olyan vegyülettel volt átitatva,
amely a helyiségben elhelyezett érzékelőkkel kommunikált. És
minél kevesebb ruha van rajtad, a kamerák annál könnyebben
képesek követni tested hőjét, mozdulataidat. Esélyem sem volt
elmagyarázni neked, hogy mit tapasztaltál, mit éltél át. Rögtön
utánad akartam menni, de úgy gondoltam, időt kell hagynom
neked, hogy összeszedd magadat Nagyon ostoba döntés volt –
Az álla megfeszül. – Vártam, pedig nem kellett volna várnom a
magyarázattal. Mert amikor rád találtam, már késő volt. Képes
voltál kiugrani az ablakon, csak hogy elmenekülj előlem.
– Jó okom volt rá – csattan a hangom.

32
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Megadón emeli fel a kezét.
– Szörnyű ember vagy! — tör ki belőlem a harag. Arcába do-
bom a többi párnát, dühös vagyok, rémült és megalázott egy-
szerre. – Miért tettél ki ilyen helyzetnek, amikor pontosan tudtad,
min mentem keresztül, te hülye, te arrogáns...
– Juliette, kérlek – szól hozzám, és közelebb lép, a kezét nyújtja
felém. – Nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, ennek
ellenére úgy gondolom, megérte...
– Ne érj hozzám! — Elhúzódok, csak bámulom, és úgy marko-
lom az ágy lábát, mintha fegyver lehetne. – Le kéne lőjelek, újra
és újra... amiért ezt tetted velem. Én... én...
– Tessék? – Nevet. – Még egy párnát akarsz hozzám vágni?
Meglököm. Keményen. Nem mozdul. Ütni kezdem. Ököllel
verem mellkasát, karját, gyomrát, lábát, ahol érem, és azt kívá-
nom, bárcsak ne lenne képes elnyelni minden erőmet, bárcsak
képes lennék megrázni a csontjait és kezem alatt vonaglana a
fájdalomtól.
– Te... önző... szörnyeteg! – Ütöm, csak ütöm, sok ütés félre-
megy, és észre sem veszem, mennyire kimerít, észre sem veszem,
milyen hamar megy át a düh fájdalomba. Hirtelen nem akarok
mást, csak sírni. A testem rázkódik a megkönnyebbüléstől és ré-
mülettől, végre felszabadulok a félelem alól, hogy jóvátehetetlen
kárt tettem még egy ártatlan kisgyerekben, ugyanakkor megré-
mít, hogy Warner képes volt ilyen szörnyűségnek kitenni. Hogy
segítsen.
– Annyira sajnálom! – mondja, és közelebb lép. – Igazán sajná-
lom. Akkor még nem ismertelek. Nem úgy, mint most. Ha most
kéne döntenem, semmiképpen sem tenném ezt veled.
– Nem ismersz engem – hebegem, könnyeimet törölgetve. –
Azt hiszed, attól, hogy elolvastad a naplómat, ismersz. Te hülye,
te tapintatlan, te mások életébe betolakodó seggfej...!

33
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ó, ha már itt tartunk... – Mosolyog, gyors mozdulattal ki-
rántja noteszomat a zsebemből és az ajtó felé mozdul. – Attól tar-
tok, ezt még nem olvastam végig.
– Hé! – tiltakozom, meg akarom ütni, de ellép tőlem. – Azt
mondtad, hogy visszaadod!
– Nem mondtam ilyet – feleli nyugodtan, a nadrágzsebébe
dugva a noteszt. – Most kérlek, várj itt egy kicsit. Kerítek neked
valami ennivalót.
Amikor becsukja maga mögött az ajtót, még üvöltök.

34
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HÉT

Az ágyra hanyatlók.
Dühös, mély torokhang tör elő belőlem. Egy párnát a falhoz csa-
pok.
Tennem kell valamit. Muszáj elindulnom valamerre.
Ki kell találnom valamit.
Olyan régóta vagyok védekezésben és menekülésben, hogy
tudatomat gyakran töltötte ki részletes és reménytelen álmodo-
zás arról, hogyan lehet és kell megdönteni a Regeneráció hatal-
mát. A cellában töltött 264 napom nagy része azzal ment el, hogy
lehetetlen pillanatokról fantáziáltam: arról a napról, amikor
szembe tudom köpni azokat, akik elnyomtak engem és mindenki
mást, azokat, akik az ablakomon túl vannak. És bár millió külön-
böző verziót képzeltem el, amelyekben képes vagyok kiállni ma-
gamért és megvédeni magamat, soha nem gondoltam, hogy egy-
szer valóban esélyem lesz erre, hogy ez valóban megtörténhet.
Sosem gondoltam, hogy lesz erőm, lehetőségem vagy bátorsá-
gom.
De most?
Mindenki eltűnt.
Lehet, hogy egyedül maradtam.
Omega Ponton nem vitattam, hogy Castle a vezető. Nem sokat
tudtam a dolgokról, és még túlságosan féltem ahhoz, hogy csele-
kedhettem volna. Eleve Castle volt a vezető és volt kész terve,
ezért megbíztam benne, hogy ő jobban tudja, hogy mindenki
tudja, mit miért csinál.
Hiba volt. Valahol mélyen, legbelül mindig is tudtam, hogy
kinek kéne az ellenállás élére állnia. Egy ideje már halványan
éreztem, de addig féltem az ajkamra venni ezeket a szavakat.

35
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Olyan embernek kell vezetnie az ellenállást, aki már semmit sem
veszíthet, de mindent nyerhet. Aki már nem fél senkitől.
Nem Castle. Nem Kenji. Nem Adam. Nem is Warner.
Hanem én.

Csak ekkor nézek végig magamon, és látom, hogy öltözékem


valószínűleg Warner régi ruhadarabjaiból áll. Szinte elveszek a
kifakult narancsszínű pólóban, a szürke melegítőnadrág kis híján
leesik a csípőmről, valahányszor fel akarok állni. Eltelik egy pil-
lanat, mire megtalálom egyensúlyomat, és teljes súlyommal, me-
zítláb a vastag plüss-szőnyegre nehezedem. Néhányszor vissza-
hajtom a nadrág derékrészét, míg az anyag lazán megáll a csípő-
csontomon, aztán a bő póló alját kötöm össze hátul. Tudatában
vagyok, hogy nevetséges látványt nyújthatok, de azzal, hogy tes-
temre igazítom a ruhát, úgy érzem, bizonyos fokig visszanyer-
tem az irányítást, ezért ragaszkodom ehhez. Éberebbnek tűnök,
mintha kissé nagyobb mértékben lenne befolyásom a helyzet fe-
lett. Már csak egy gumipántra van szükségem. A hajam túl ne-
héz, kezd olyan érzésem lenni, hogy megfojt ez a hajzuhatag, és
szeretném, ha mielőbb szabad lehetne a nyakam. Ami azt illeti,
nagyon jó lenne már zuhanyozni.
Az ajtónyitás hangjára hátrafordulok.
A gondolat közepén ér, két kézzel fogom össze a hajam rög-
tönzött lófarokba, és ebben a pillanatban a tudatomba villan,
hogy nincs rajtam alsónemű.
Warner kezében tálca.
Csak néz, rezzenéstelenül. Tekintetével végigpásztázza arco-
mat, nyakamat, karomat. A derekamnál megáll. Követem pillan-
tását, és rádöbbenek, hogy mozgásomtól felemelkedett a póló és
kilátszik a hasam. És rögtön rájövök, hogy miért néz úgy.

36
Tahereh Mafi NE FÉLTS
A csókok emléke... ahogy a törzsemet csókolta végig, keze a
hátamon, meztelen lábamon, combomon siklott, ujjait alsóne-
műm gumija alá csúsztatta...
Ó!
Egyszerre elernyed a kezem, a hajam előrehull. Arcom lángol.
Warner hirtelen valahová a fejem feletti pontra mered.
– Azt hiszem, le kéne vágnom a hajam – mondom csak úgy,
magamnak, és magam sem értem, miért mondtam. Nem akarom
levágni a hajam. Legszívesebben a mosdóba zárkóznék.
Nem válaszol. Közelebb viszi az ágyhoz a tálcát, és csak akkor
döbbenek rá, milyen éhes vagyok, amikor meglátom a két pohár
vizet és a két tányér ételt. Nem is emlékszem, mikor ettem legu-
tóbb, eddig abból az energiából éltem, amit sebeim begyógyítá-
sakor kaptam.
– Foglalj helyet! – mondja, kerülve tekintetemet. A padló felé
biccent, aztán leereszkedik. Leülök vele szemben. Felém tolja a
tálcát.
– Köszönöm – mondom az ételt nézve. – Nagyon finomnak
tűnik.
Illatos, színes rizs. Fűszeres burgonyakockák, és egy kis adag-
párolt zöldség. Egy csésze csokoládépuding. Egy tálkányi szele-
telt, friss gyümölcs. Két pohár víz.
Amikor először itt voltam, gúnyosan visszautasítottam volna
az ilyen ételt.
Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, kihasználtam volna
minden lehetőséget, amit Warner biztosított számomra. Erőt
gyűjtöttem volna és jobban megfigyeltem volna a környezetet,
amikor körbevezetett a bázison. Menekülési utakat kerestem
volna, és ürügyeket, hogy kijuthassak a lakókörletekbe. És aztán
elszöktem volna. Megtaláltam volna a módját, hogy megéljek
egyedül. És nem buktattam volna le magammal Adamet. Nem
rántottam volna magamat és sok más embert is ilyen bajba.
Bárcsak megettem volna, amit akkor elém tett!
37
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Féltem, teljesen magam alatt voltam, nem tudtam kitalálni az
ellenállásnak semmilyen más módját. Nem csoda, hogy kudarcot
vallottam. Gyenge voltam, rémült és vak, át sem gondoltam a
lehetőségeket. Nem volt tapasztalatom az álcázásban és manipu-
lációkban. Alig tudtam kommunikálni az emberekkel, nem tud-
tam, hogy kell viselkedni velük,'alig értettem a saját fejemben
visszhangzó szavakat.
Döbbenet belegondolni is, milyen sokat változtam az elmúlt
hónapok alatt. Úgy érzem, teljesen más ember lettem. Élénkeb-
ben érzékelek. Megedződtem. És életemben először hajlandó va-
gyok elismerni, hogy dühös vagyok.
Felszabadító érzés.
Hirtelen felnézek, mert Warner pillantásának súlyát érzem
magamon. Kíváncsian, csodálkozva néz rám.
– Mire gondolsz? – kérdezi.
Egy burgonyadarabot tűzök a villámra.
– Arra, hogy milyen idióta voltam, amikor visszautasítottam
egy tányér meleg ételt.
Összevonja szemöldökét.
– Ezzel csak egyetérteni tudok.
Éles pillantást vetek rá.
– Annyira elgyötört voltál, amikor idekerültél – mondja mély
sóhajjal. – Én pedig annyira nem értettem. Vártam, hogy elvesz-
ted a fejed, hogy bedühödsz, hogy vacsoránál felugrasz az asztal-
ra és rugdalni kezded a katonáimat Biztos voltam benne, hogy
mindenkit meg akarsz ölni... de nem így volt. Makacs voltál és
mogorva, nem akartad levetni a koszos ruháidat, tisztába öltözni,
és nem tetszett az étel, nem etted meg a zöldséget.
Elpirulok.
– Az elején azt hittem, valamin mesterkedsz – idézi fel nevet-
ve. – Azt hittem, csak azért játszod az elégedetlent, hogy eltereld
a figyelmemet valami nagyobb célról. Azt hittem, hogy az ilyen

38
Tahereh Mafi NE FÉLTS
apróságok feletti dühöd csak cselfogás – mondja kissé gúnyosan.
– Úgy gondoltam, csak ez lehet a helyzet.
Karba fonom kezemet.
– Egyszerűen undorítónak találtam a luxust. Azt, hogy olyan
sok pénz jut a hadseregre, miközben mások éheznek.
Warner legyint, a fejét ingatja.
– Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy nem valami számító, rej-
tett célból adtam mindazt neked. Nem valamiféle teszt volt. –
Felnevet. – Nem akartalak próbára tenni, nem kísértésnek szán-
tam. Azt hittem, szívességet teszek. Hiszen egy nyomorúságos,
förtelmes odúból emeltünk ki. Azt akartam, hogy igazi matracod
legyen. Hogy nyugodtan zuhanyozhass. Hogy szép, tiszta ruháid
legyenek. És enned kellett... Hiszen az éhhalál küszöbén voltál.
Megdermedek, a hangulatom kissé megenyhül.
– Lehetséges... De úgy viselkedtél, mint egy őrült. Kontroll
mániás. Nem hagytad, hogy a katonákkal beszéljek.
– Mert állatok – csattan fel váratlanul éles hangon.
Döbbenten nézek fel dühösen villanó zöld szemébe.
– Neked, aki életed nagy részét elzárva töltötted, nem volt le-
hetőséged felfogni, hogy milyen gyönyörű vagy, és milyen ha-
tással lehetsz az emberre. Aggódtam a biztonságodért. Gyenge
voltál és félénk, és egy katonai bázison éltél, ahol rengeteg a ma-
gányos, állig felfegyverzett, tompa eszű, nálad háromszor na-
gyobb katonaember. Nem akartam, hogy zaklassanak. Azért csi-
náltam nyilvános jelenetet a Jenkins-ügyből, mert azt akartam,
hogy bizonyítékok legyen, milyen képességeid vannak. Muszáj
volt megmutatnom nekik, hogy félelmetes ellenfél vagy... és jól
teszik, ha távol tartják magukat tőled. Védeni próbáltalak.
Képtelen vagyok a szemébe nézni.
– Milyen rossz véleménnyel lehettél rólam – mondja a fejét in-
gatva. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire gyűlölsz. Hogy min-

39
Tahereh Mafi NE FÉLTS
dent, amit megpróbálok tenni, hogy segítsek neked, ilyen éles
kritika ér.
– És ez téged meglep? Mi más választásom lett volna, mint a
legrosszabbra számítani tőled? Arrogáns voltál és durva, és úgy
bántál velem, mintha a tulajdonod lettem volna...
– Mert ezt kellett tennem – vág a szavamba határozottan. –
Minden mozdulatomat, minden szavamat figyelik, kivéve a saját
lakosztályomban. Az életem attól függ, hogy fenn tudom-e tarta-
ni bizonyos személyiség látszatát.
– Na és az a katona, akit fejbe lőttél? Seamus Fletcher? Vele mi
van? – kérdezem dühösen. Most, hogy beengedtem az életembe,
érzem, hogy a düh mintha túl természetes állapotként jelentkez-
ne. – Az is a terved része volt? Ne, ne is mondd – mondom a ke-
zemet felemelve –, tudom. Ez is csak szimuláció volt, igaz?
Warner teste megfeszül.
Hátradől. Szomorúság és harag van a szemében, amikor rám
néz.
– Nem – feleli végül halálosan nyugodtan, halkan. – Az nem
szimuláció volt.
– Tehát semmi gond vele? Nem is bánod, hogy megöltél egy
embert, aki csak egy kis élelmet lopott? Amiért csak túlélni pró-
bált, ahogy te is?
Warner egy pillanatra alsó ajkába harap, összecsapja ölbe tett
két kezét.
– Nahát! Meglep, hogy így a szíveden viseled a sorsát. Ártat-
lan ember volt. Nem érdemelte meg a halált. Ezért nem. Így nem.
– Seamus Fletcher... – szólal meg Warner nyugodtan, nyitott
tenyerét nézve – egy részeg állat volt, aki verte a feleségét és a
gyerekeit. Két hete nem juttatott nekik élelmet. Megütötte a ki-
lencéves kislányát, kitörte két fogát, eltörte az állcsontját. Annyi-
ra megverte a terhes feleségét, hogy az asszony elvetélt. A másik

40
Tahereh Mafi NE FÉLTS
gyereke hétéves, fiú, a harmadik ötéves lány... Mindkettőjüknek
eltörte a karját.
Az ételem mintha ott sem lenne.
– Nagyon gondosan figyelem lakosaink életét – mondja War-
ner. – Szeretem tudni, kicsodák és hogyan boldogulnak. – Vállat
von. – Talán nem kéne, engem mégis érdekel.
Én pedig arra gondolok, hogy soha többé nem nyitom ki a
számat.
– Sosem állítottam, hogy valamiféle elv alapján élnék – mondja
Warner. – Sosem állítottam, hogy igazam van, hogy jó vagyok,
vagy hogy amit teszek, az indokolt. Az egyszerű igazság az,
hogy nem érdekel. Életem során szörnyű dolgokat kényszerül-
tem megtenni, szerelmem, és sem megbocsátást, sem jóváhagyást
nem kérek tőled. Mert nekem nem adatott meg az a luxus, hogy
aggályaimon filozofálgassak, amikor nap mint nap kénytelen
vagyok nyers ösztönből cselekedni.
A szemembe néz.
– Ítélj meg, ahogy akarsz. De nem viselem el az olyan embert,
aki veri a feleségét – jelenti ki éles hangon. – Nem viselem el az
olyan embert, aki bántalmazza a gyerekeit. Seamus Fletcher gyil-
kolta a családját. Nevezd, aminek csak akarod, kívánj a pokolra,
de nem tudom bánni, hogy megöltem egy olyan embert, aki ké-
pes volt a felesége fejét a falba verni. Nem bánom meg, hogy
megöltem egy olyan embert, aki ököllel ütötte a kilencéves kislá-
nyát. Nem sajnálom. És nem kérek bocsánatot. Mert a gyerek
jobban elvan ilyen apa nélkül, és a feleségnek jobb ilyen férj nél-
kül, mint egy ilyennek Ha valaki, én már csak tudom.
– Nagyon sajnálom, Warner... én...
A kezét emeli, int, hogy ne szóljak. Kihúzza magát, az érintet-
len ételt nézi.
– Mondtam már korábban, szerelmem, és sajnálom, hogy újra
el kell mondanom: ne akard megérteni a döntéseimet. Nem tu-

41
Tahereh Mafi NE FÉLTS
dod, mit láttam, nem tudod, mit vagyok kénytelen látni és átélni
minden egyes nap... És nem is akarom, hogy tudd. De ne gon-
dold, hogy érted, mit miért teszek – mondja, és végre a szemem-
be néz. – Mert biztosíthatlak, ha megpróbálod megérteni, csak
csalódás ér. És ha továbbra is feltevésekbe akarsz bocsátkozni a
jellememet illetően, van egy tanácsom: fogadd el, hogy mindig
tévedsz.
Meglepően laza eleganciával áll fel. Lesimítja a nadrágját, és
feltűri az ingujját.
– A szekrényedet a gardróbszobámba hozattam. Átöltözhetsz,
ha úgy tartja kedved. Tiéd az ágy és a fürdő. Nekem most dol-
gom van. Ma éjjel a dolgozószobámban alszom.
Azzal kinyitja az ajtót, átlép a dolgozószobába, és bezárkózik.

42
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NYOLC

Az étel kihűlt.
Villámat újabb kocka burgonyába döföm, és erőt veszek maga-
mon, hogy megegyem az ételt, bár elment az étvágyam, önkénte-
lenül arra gondolok, vajon nem feszítettem-e túl a húrt.
Azt hittem, már nem tudhatok meg újat róla, de megint téved-
tem. És arra gondolok, vajon mit nem tudok még róla, mennyi
minden mást fogok megtudni Warnerről a következő napokban.
Hónapokban.
És félek.
Mert minél többet tudok meg róla, annál kevesebb okom van
eltaszítani magamtól. Kitárulkozik előttem, átalakul, ez váratla-
nul ér, és úgy megrémít, mint semmi más.
Csak arra tudok gondolni: ne most.
Ne itt. Ne most, amikor minden olyan bizonytalan. Bárcsak az
érzelmeim értenék, milyen fontos a kitűnő időzítés!
Sosem érzékeltem, hogy Warner mennyire nem tudta, milyen
mértékben gyűlöltem őt. Azt hiszem, most már jobban értem,
milyennek látta magát, azt, amit tett, sosem tekintette bűnnek,
sosem érzett bűntudatot. Talán azt hitte, nem feltételezek róla jót.
Hogy olyan könnyen tudok olvasni az arcáról, ahogy ő az
enyémről.
De képtelen voltam. Nem tudtam. És most önkéntelenül arra
gondolok, nem okoztam-e neki csalódást. Nem tudom, miért.
Azt sem tudom, miért érdekek. Mély sóhajjal tápászkodom fel,
gyűlölöm saját bizonytalanságomat. Mert bár nem tagadhatom,
hogy testileg vonzódom hozzá, még mindig képtelen vagyok
lerázni magamról az érzést, a jelleméről szerzett első benyomást.
Nem könnyű ilyen gyorsan váltanom, nem könnyű másnak lát-
nom, mint manipulátor szörnyetegnek.
43
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Idő kell, hogy megszokjam a Warner, mint normális ember
képzetet. De belefáradtam a sok gondolkodásba. Most nem vá-
gyom másra, mint arra, hogy zuhanyozzak.
A fürdőszoba nyitott ajtaja felé vonszolom magam, aztán
eszembe jut, mit mondott Warner a ruháimról. Hogy a szekré-
nyemet a gardróbszobába hozatta. Körülnézek, ajtót keresek, de
nem látok mást, csak a dolgozószoba ajtaját, ami zárva van. Egy
pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy bekopogok és
megkérdezem, aztán úgy döntök, hogy ez nem lenne tanácsos.
Inkább alaposabban végignézem a falakat és arra gondolok, va-
jon Warner miért nem mondta meg, hol a gardrób, ha nem köny-
nyű megtalálni. Aztán meglátom.
Egy kapcsoló.
Inkább gomb, teljesen belesimul a falba. Szinte lehetetlen len-
ne meglátni, ha nem keresném kifejezetten.
Megnyomom a gombot.
Egy falszakasz félrecsúszik. Ahogy átlépem a küszöböt, a szo-
bában világosság támad.
A gardrób nagyobb, mint a hálószoba.
A fehér kőlapokkal burkolt falak és a mennyezet csillog a rej-
tett világítás fényeiben, a padlón vastag perzsaszőnyegek. A he-
lyiség közepén világos jádezöld kanapé, kárpitja puha kecskebőr.
Furcsa kanapé, nincsen háttámlája. Úgy néz ki, mint egy
túlméretes dívány. Ami a legfurcsább: egyetlen tükör sincs a he-
lyiségben. Körbefordulok, a tekintetem kutat. Biztosra veszem,
hogy van tükör, csak nem vettem észre, nyilvánvaló, hogy lennie
kell, csak annyira elvesztem a részletekben, hogy kis híján nem
vettem észre a ruhákat.
A ruhák.
Mindenütt ruhák, jól láthatóan, mintha műalkotások lenné-
nek. Fényes, sötét fatárolók vannak a falba építve, a polcokon
hosszú sorokban cipők. A gardrób többi részét akasztós egységek
töltik ki, a rudakon különböző ruhafélék lógnak.
44
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Minden szín szerint van osztályozva.
Több kabátja, cipője, nadrágja, inge van, mint amennyit éle-
temben láttam. Különféle nyakkendők, övék, sálak, kesztyűk,
mandzsettagombok. Gyönyörű, finom szövetek: selymek, kemé-
nyített pamut, puha gyapjú, kasmír. Frakkcipők, vajszínű bőr-
csizmák. Kitömve, tökéletesen kifényesítve. Sötét, égett narancs-
szín gyapjúkabát, tengerészkék viharkabát. Csodálatos, szilvakék
árnyalatú, rövid, bélelt télikabát. Felbátorodom. Végighúzom a
kezem az anyagokon, és arra gondolok, vajon melyikeket viselte.
Csak bámulok.
Mindig is tudtam, hogy Warner nagyon büszke a megjelené-
sére, öltözéke mindig kifogástalan, a ruhái ügy illenek rá, mintha
rá szabták volna. De most végre megértem, miért fordított olyan
nagy gondot az én ruhatáramra.
Nem a leereszkedés gesztusa volt. Élvezte.
Aaron Warner Anderson, a 45-ös szektor parancsnoka és ré-
gense, a Regeneráció főparancsnokának fia.
Rajong a divatért.

Miután kezdeti döbbenetem elmúlik, könnyen megtalálom a régi


szekrényemet. A helyiség egyik sarkába tolták. Szinte sajnálom.
Annyira elüt a környezettől.
Gyorsan végignézem, mi van a polcokon, és először vagyok
hálás azért, hogy tiszta ruhába öltözhetek át. Warner minden
szükségletemre gondolt, mindenről intézkedett, mielőtt a bázisra
hozott. A szekrény tele van ruhákkal, blúzokkal, nadrágokkal, de
van harisnya, melltartó, alsónemű. Bár tudom, hogy ettől fur-
csán, kényelmetlenül kéne éreznem magamat, ez valahogy még-
sem így van. A fehérnemű egyszerű és jelentéktelen. Pamut,
alapruhadarab, tökéletesen átlagos és a funkciónak megfelelő.
Még az előtt vette ezeket, hogy megismert és a tudat, hogy nem
volt a szándékban semmi intimitás, enyhíti zavaromat.

45
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kiveszek egy pólót, egy pizsamaalsót és egy vadonatúj fehér-
neműt, majd kiosonok a helyiségből. Amint visszalépek a háló-
szobába, kihunynak a fények. Megnyomom a gombot, a tolóajtó
a helyére csusszan.
Új szemmel nézek körűi a hálószobában, alkalmazkodnom
kell a kisebb, átlagos helyhez. Warner hálószobája szinte teljesen
olyan, mint amiben én laktam korábban. Sosem értettem, miért.
Nincsen semmi személyes tárgy, se képek, se csecsebecsék.
De hirtelen értelmet nyer az egész.
A hálószoba semmit sem jelent neki. Alig több, mint alvóhely.
De a gardrób... az ő stílusa, azt ő tervezte. Valószínűleg csak az a
helyiség érdekli.
Kíváncsi vagyok, vajon milyen a dolgozószobája belülről. Te-
kintetem az ajtó felé rebben, de eszembe jut, hogy bezárkózott.
Mélyet sóhajtok, és elindulok a fürdőszoba felé. Zuhanyozni
akarok, átöltözni, ágyba bújni és rögtön elaludni. Ez a nap évek-
nek tűnt, és szeretném, ha végre véget érne. Holnap remélhetőleg
vissza tudunk menni Omega Pontra, és egy lépést előrejutunk.
Akármi történjen, akármit találunk, el akarok jutni Anderson-
hoz. Akkor is, ha egyedül kell mennem.

46
Tahereh Mafi NE FÉLTS

KILENC

Képtelen vagyok sikítani.


A tüdőm nem tágul. Mellkasom túlságosan szűk, szoros, torkom
összeszűkült, kiáltani próbálok, de nem tudok, és csak lihegek,
kapkodom a levegőt, csapkodok, kapálózok, elkeseredetten pró-
bálok levegőhöz jutni, de hiába minden erőlködés. Senki sem
hall. Soha senki nem tudja meg, hogy haldoklom, hogy lyuk tá-
tong a mellkasomon, vérrel telik meg és fájdalommal, és kibírha-
tatlan a kín, és olyan sok a vér... forró és tócsába gyűlik körülöt-
tem, és nem kapok levegői...
– Juliette... Juliette, szerelmem, ébredj... ébredj fel...
Olyan hirtelen ülök fel, hogy előrezuhanok. Mély, reszelős,
fuldokló kortyokban veszem a levegőt, annyira megkönnyebbül-
tem, hogy végre oxigén jut a tüdőmbe, hogy képtelen vagyok
megszólalni. Nem vagyok képes semmi másra, csak iszom ma-
gamba a levegőt, ahogy bírom. Egész testemben rázkódom, a
bőröm nyirkos, túl gyorsan hűl forróról jéghidegre. Csillapítha-
tatlanul reszketek, nem tudom elállítani hulló könnyeimet, nem
tudom lerázni magamról a rémálmot, az emléket.
Csak lélegzem, kapkodva, mohón.
Warner két tenyere közé fogja az arcomat. Bőre melegsége se-
gít megnyugodnom kissé, és végre érzem, hogy szívem heves
dobogása csillapodik.
– Nézz rám! – kérlel.
Erőt veszek magamon, és a szemébe nézek, reszketve, zihálva.
– Semmi baj – súgja az arcomat simítva. – Csak egy rossz álom
volt. Próbáld meg becsukni a szád... lélegezz az orrodon keresz-
tül. – Bólint. – Ez az. Nyugalom. Nincsen semmi baj.
Hangja olyan lágy, olyan dallamos, olyan megmagyarázhatat-
lanul gyengéd...
47
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Képtelen vagyok másfelé nézni, mint a szemébe. Félek pislog-
ni, rettegek, hogy a rémálom visszaránt.
– Nem engedlek el, míg nem nyugszol meg. Ne aggódj. Csak
szép lassan...
Behunyom a szemem. Érzem, hogy szívdobogásom lassul,
már nem kórosan gyors. Pulzusom visszatért az egészséges tar-
tományba. Izmaim görcse oldódik, kezem már nem remeg. És
bár nem zokogok, könnyek csorognak arcomon. Aztán valami
elszakad, összegyűrődik bennem és hirtelen nagyon fáradt va-
gyok, és már nem tudok fennmaradni.
Warner ezt valahogy megérzi.
Segít visszafeküdnöm, betakargat. Reszketve törölgetem utol-
só könnyeimet. Warner végigsimít a hajamon.
– Semmi baj – nyugtát gyengéden. – Nincsen semmi baj.
– Te... te nem... nem akarsz aludni? – hebegem. Fogalmam
nincs, hány óra lehet. Látom, hogy még teljesen fel van öltözve.
– De... de igen – feleli. A halvány fényben is látom tekinteté-
ben, hogy meglepi a kérdés. – Majd alszom. Nem szoktam ilyen
korán lefeküdni.
– Ó... – pislogok, és már kissé könnyebben lélegzem. – Mennyi
az idő?
– Hajnali két óra.
Most rajtam a csodálkozás sora.
– Már csak néhány óra és fel kell kelned...
– Igen – feleli alig észrevehető mosollyal. – De szinte soha nem
tudok elaludni, amikor kéne. Mintha nem tudnám kikapcsolni az
agyam – mondja, és még egy pillanatig mosolyog rám, majd el-
fordul, és menni készül.
– Maradj még! – Kiszalad a számon a kérés, mielőtt esélyem
lenne meggondolni magamat. Nem is tudom, miért mondtam.
Talán azért, mert késő van, és még mindig remegek, és talán
mert a közelsége elriaszthatja rémálmaimat. Vagy talán csak

48
Tahereh Mafi NE FÉLTS
azért, mert gyenge vagyok, és gyászolok, és szükségem van egy
barátra. Nem igazán tudom.
De van valami a sötétségben, a hajnal mozdulatlanságában ta-
lán, ami saját nyelvezetet teremt. Furcsa szabadság van a sötét-
ben, rémisztő sebezhetőség, aminek a legrosszabb pillanatban
tesszük ki magunkat. A sötétség elhiteti velünk, hogy megtartja
titkainkat. Elfelejtjük, hogy a feketeség nem takaró, elfelejtjük,
hogy hamarosan felkel a nap. De legalábbis ebben a pillanatban
elég bátornak érezzük magunkat ahhoz, hogy kimondjunk olyan
dolgokat, amelyeket napvilágnál sosem mondanánk.
De Warner egy szót sem szól.
Egy másodperc törtrészéig egyenesen riadtnak tűnik. Néma
döbbenettel bámul rám, túlságosan ledermedt ahhoz, hogy meg
tudjon szólalni, és már majdnem visszaszívom, majdnem elbújok
a takaró alá, amikor megragadja a karomat. Mozdulatlanná der-
medek.
Maga felé húz, és a mellkasához simulok, óvatosan átölel,
mintha azt mondaná a mozdulattal, hogy elhúzódhatok tőle, ha
akarok, megérti, nincs semmi baj, az én döntésem. De olyan biz-
tonságban érzem magam mellette! Olyan jóleső meleget, olyan
lenyűgöző elégedettséget áraszt, hogy egyetlen okot sem találok,
miért ne élvezhetném ezt a pillanatot. Szorosabban bújok hozzá,
arcomat ingének puha gyűrődéseibe fúrom, mire még szorosab-
ban ölel. Kezemet a hasára simítom, a kemény izmok összehú-
zódnak érintésem alatt. Bal kezem átcsusszan bordáin, fel a hátán
és Warner megdermed, szíve hevesen ver fülem alatt. A szemem
lecsukódik, amikor hallom, hogy levegőt próbál venni.
– Szentséges ég! – zihál. Hirtelen elhúzódik, kiszakad az öle-
lésből. – Ezt nem tudom megtenni. Nem élem túl.
– Mit?
Már talpon van, csak teste sziluettjét látom. Remeg.
– Én ezt nem bírom, nem csinálom tovább...

49
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Warner...
– A múltkor azt hittem, hogy egyszerűen elsétálhatok. Azt hit-
tem, hagyhatom, hogy elmenj, és bár gyűlölni foglak érte, így kell
lennie, de képtelen vagyok. Mert olyan átkozottul megnehezíted
– mondja remegő, bizonytalan hangon. – Mert nem tisztességes
játékot játszol. Elmész, és csinálsz valami ostobaságot... lelöveted
magad. És ezzel engem is tönkreteszel.
Igyekszem teljesen mozdulatlannak maradni.
Igyekszem egy hangot sem kiadni.
De elmém vadul pergeti a gondolatokat, szívem erősen lüktet,
és pár szóval sikerült lerombolnia leggondosabb igyekezetemet,
hogy elfelejtsem, mit tettem vele.
Fogalmam sincs, mit csináljak.
Szemem végre alkalmazkodik a sötéthez, és látom, úgy néz a
szemembe, mintha a lelkembe látna.
Erre nem vagyok felkészülve. Még nem. Nem így. De érzések
kavarognak bennem, és eszembe jut a keze, a karja, az ajka, és
hiába próbálom, képtelen vagyok eltaszítani magamtól a gondo-
latot, nem tudok nem gondolni bőre illatára, testének őrült isme-
rősségére. Hallom, ahogy szíve erősen kalapál, látom, hogy áll-
kapcsa megfeszül, érzem a benne vibráló erőt.
És arca hirtelen megváltozik. Aggodalom jelenik meg rajta.
– Félsz? – kérdezi.
Összerezzenek, légzésem gyorsul, és hálás vagyok, hogy csak
nagy vonalakban érzékeli érzéseimet. Egy pillanatig azt akarom
mondani, hogy nem. Nem, nem félek.
Kővé dermedek.
Az, hogy ilyen közel vagyok hozzá, hatással van rám. Furcsa
hatással, a józan észnek ellentmondó hatással, és olyan hatással,
amitől megborzongok és csontjaim vacognak. Válaszokat akarok
és a megvilágosodás könyveit. Egy zsebnyi írásjelet akarok, ame-

50
Tahereh Mafi NE FÉLTS
lyekkel véget vethetek a gondolatoknak, amiket ő kényszerített a
fejembe.
De nem mondom ki egyik gondolatot sem.
Inkább felteszek egy kérdést, amire tudom a választ.
– Miért félnék?
– Remegsz.
– Ó!
A halk, döbbent hang kiszalad a számon, és messze keres me-
nedéket. Még mindig azt kívánom, bárcsak lenne erőm elvonni
róla tekintetemet az ilyen pillanatokban. Még mindig azt kívá-
nom, bárcsak ne pirulnék el ilyen könnyen. És arra gondolok,
hogy ostobaságokra fecsérlem a kívánságaimat.
– Nem, nem félek – mondom végül. Most igazán arra van
szükségem, hogy lépjen távolabb, el tőlem. Igazán arra van szük-
ségem, hogy megtegye nekem ezt a szívességet. – Csak megle-
pődtem.
Nem szól, de tekintetével szinte felnyársal, magyarázatot kö-
vetel. Nagyon rövid idő alatt lett egyszerre ismerős és idegen
számomra, pontosan olyan és egyáltalán nem olyan, amilyennek
gondoltam.
– Hagyod, hogy a világ szívtelen gyilkosnak tartson – mon-
dom. – Pedig nem vagy az.
Felnevet. Meglepődött.
– Valóban nem. Azt hiszem, közönséges gyilkos vagyok.
– Ha már itt tartunk... miért tartod fenn a kegyetlenség látsza-
tát? – kérdem. – Miért hagyod, hogy az emberek ilyennek tartsa-
nak, így viszonyuljanak hozzád?
Felsóhajt. Felgyűrt ingujját a könyöke fölé tolja, önkéntelenül
követem tekintetemmel a mozdulatot, és az alkarját nézem. És
csak ekkor tűnik fel, hogy nincs rajta egyetlen katonai tetoválás
sem. Pedig minden katonán van. Vajon mi ennek az oka?

51
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mit számít ez? – kérdezi. – Az emberek azt gondolnak, amit
akarnak. Nincs szükségem a jóváhagyásukra.
– Tehát nincs ellenedre, hogy az embereknek ilyen rossz véle-
ménye van rólad?
– Senkinek nem kell tetszenem. Senkit nem érdekel, mi törté-
nik velem. Nem kell barátkozniuk velem, szerelmem. Az én dol-
gom az, hogy egy hadsereget vezessek, és ez az egyetlen dolog,
amihez jól értek. Senki nem lenne büszke arra, amit tettem.
Anyám már meg sem ismer. Apám szerint gyenge, szánalmas
alak vagyok. A katonáim legszívesebben holtan látnának. A világ
menjen a pokolba! És soha senkivel nem beszéltem olyan hosz-
szan, mint veled.
– Tessék... Igazán? – kérdem tágra nyílt szemmel.
– Igazán.
– És rám bízod mindezt az információt? – kérdezem döbben-
ten. – Miért osztasz meg velem titkokat?
Tekintete hirtelen elsötétül. A falat nézi.
– Ne tedd ezt... Ne kérdezz tőlem olyat, amire tudod a választ.
Kétszer kitárulkoztam előtted, és csak azt értem el, hogy golyót
kaptam a testembe és összetört a szívem. Ne kínozz – mondja
ismét a szemembe nézve. – Ez kegyetlenség. Kegyetlenség egy
olyan emberrel szemben is, mint én.
– Warner...
– Nem értem! – Kibillen lelki egyensúlyából. Megtörik. A
hangja magasabban szól. – Mit tehetett volna érted Kent? – kérdi,
megvető hangsúllyal ejtve a nevet.
Annyira megdöbbentem, annyira váratlanul ért a kérdés, hogy
egy pillanatig nem jutok szóhoz. Azt sem tudom, mi történt
Adammel, hol lehet, mit tartogat a jövőnk. Pillanatnyilag csak a
reménybe kapaszkodhatok, hogy valamiképpen sikerült túlélnie.
Hogy bármennyire is valószínűtlen, odakint van valahol. Most ez
a bizonyosság is elég lenne számomra.

52
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Mély sóhajjal próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, a
megfelelő hangot, hogy elmondjam, olyan sok nagyobb, súlyo-
sabb gonddal kell foglalkozni, de amikor felnézek, azt látom,
hogy Warner még mindig engem figyel, választ vár a kérdésre.
Csak most érzem, milyen nagyon igyekezett elnyomni magában
ezt a kérdést. Ez a kérdés gyötörte sokáig.
És úgy érzem, megérdemli a választ. Különösen azok után,
amit műveltem vele.
Így hát mély levegőt veszek, és...
– Ez nem olyasmi, amit meg tudnék magyarázni... Ő... Nem is
tudom... – A kezemet bámulom. – Ő volt az első barátom. Az első
ember, aki tisztelettel bánt velem... aki szeretett. – Egy pillanatig
nem szólalok meg. – Mindig kedves volt velem.
Warner összerezzen. Meglepettség villan arcán.
– Mindig kedves volt veled?
– Igen – felelem súgva.
Warner harsány, öblös nevetést hallat.
– Ez hihetetlen – mondja az ajtót bámulva. – Az elmúlt három
napban ez a kérdés emésztett. Azt akartam megérteni minden
igyekezetemmel, hogy miért voltál hajlandó átadni magad ne-
kem, és miért tépted ki a szívemet az utolsó pillanatban valami...
valami nyájas, teljesen pótolható, gépiesen cselekvő emberért.
Arra gondoltam, hogy kell lennie valami jelentős oknak, ami el-
kerülte a figyelmemet, amit képtelen voltam kitalálni – mondja
engem figyelve. – És kész voltam ezt elfogadni. Rávettem ma-
gam, hogy fogadjam el, mert azt hittem, hogy nagyon jó okod
van, olyan okod, amit nem érthetek. Hajlandó lettem volna elen-
gedni téged, ha valami rendkívülit találtál volna. Olyan embert,
aki úgy ismer téged, ahogy én sosem leszek képes megismerni.
Mert megérdemled. Azt mondtam magamnak, hogy jobbat ér-
demelsz nálam, jobbat, mint az én nyomorúságos ajánlatom. – A
fejét ingatja, a keze elernyed. – De ez? – Mintha meghökkenne. –

53
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ezek a szavak? Ez a magyarázat? Azért választottad, mert kedves
volt veled? Azért, mert alap jóindulattal volt irántad?
Hirtelen dühös vagyok.
Hirtelen megbotránkozom.
Dühít, hogy Warner megengedi magának, hogy megítélje az
életemet... hogy azt hiszi, nagylelkű volt, amikor félreállt. A sze-
mem összeszűkül, kezem ökölbe szorul.
– Ez nem jóindulat kérdése! – csattan a hangom. – Törődik ve-
lem... és én is törődöm vele!
Warner bólint, nem hatotta meg a válasz.
– Szerezned kéne egy kutyát, szerelmem. Úgy hallottam, azok
is ilyenek.
– Te tényleg borzasztó vagy! – Feltámaszkodom, felkelek, és
menten megbánom. Meg kell kapaszkodnom az ágykeretben,
hogy el ne essek. – Ahhoz, hogy milyen a kapcsolatom Adam-
mel, neked semmi közöd!
– A kapcsolatod? – Warner hangosan nevet. Gyorsan mozdul,
az ágy másik oldaláról néz szembe velem. – Milyen kapcsolat?
Tud rólad bármit is? Megért téged? Tudja, mit akarsz, mire
vágysz, ismeri a félelmeidet, az igazságot, amit a szívedben rej-
tesz?
– Ó! Na és? Te tudod? Te ismered?
– Te is nagyon jól tudod, hogy igen! – kiáltja, vádlón mutatva
rám. – És hajlandó vagyok az életemben fogadni, hogy fogalma
sincs, milyen vagy valójában. Te meg lábujjhegyen jársz az érzé-
sei körül, nehogy megbántsd, úgy teszel, mintha kedves kicsi
lány lennél, ugye? Félsz, hogy elijeszted magadtól. Rettegsz,
hogy túl sokat mondasz neki...
– Semmit nem tudsz!
– Dehogynem – mondja, azzal gyors léptekkel visszatér hoz-
zám. – Tökéletesen értem. Beleszeretett a csendes, félénk lényed-
be. Ami csak a látszat. A felszín. Olyan voltál. Fogalma sincs, mi-

54
Tahereh Mafi NE FÉLTS
re vagy képes. Mit vagy képes tenni, ha nagyon felidegesítenek. –
Keze a tarkómra siklik, közel hajol, ajkunk alig egyujjnyira van
egymástól.
Mi történik a tüdőmmel?
– Gyáva vagy – súgja. – Velem akarsz lenni, és ez megrémít.
És szégyelled magadat. Szégyelled, hogy vágyat érzel egy olyan
ember iránt, mint én. Ugye? – Lefelé pillant, és orra orromhoz ér,
szinte meg tudnám számolni, hány milliméter feszül ajkunk kö-
zött. Nagyon igyekszem figyelni, próbálom felidézni, milyen dü-
hös vagyok rá, de ajka itt van közvetlenül az ajkam előtt, és az
agyam képtelen másra gondolni, mint arra, hogy miként szűn-
hetne meg a távolság kettőnk között.
– Kívánsz engem – mondja halkan, miközben keze felfelé
csusszan a hátamon —, és ez az érzés, ez a tudat kínszenvedés
számodra.
Hátrahőkölök, elhúzódom tőle, gyűlölöm a testemet, amiért
így reagál rá, hogy ennyire szétesek. Ízületeim bizonytalanok,
mintha nem lenne csont a lábamban. Levegő kell, agy kell, meg
kell találnom a tüdőmet...
– Kedvességnél sokkal többet érdemelsz – mondja erősen zihál-
va. – Életet érdemelsz. Azt, hogy élj.
Rezzenéstelen tekintettel néz.
– Jöjj vissza az életbe, szerelmem. Itt leszek, amikor felébredsz.

55
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TÍZ

Hason fekve ébredek.


Arcom a párnába süpped, karom a párna puhaságát öleli körbe.
Pislogok, látásom homályos, észlelni próbálom környezetemet,
emlékezni, hogy hol vagyok. Hunyorgok az élénk napfényben.
Hajam az arcomba hull, ahogy felemelem a fejem és körül akarok
nézni.
– Jó reggelt!
A hangtól összerezzenek, bár nincsen rá okom, túl gyorsan
ülök fel, ugyanilyen megmagyarázhatatlan okból szorítom mel-
lemhez a párnát. Warner teljesen felöltözve áll az ágy lábánál.
Fekete nadrágot visel és testhez simuló palazöld pulóvert, ujja
könyékig feltűrve. Haja tökéletes. Szeme élénk, ragyogó, hihetet-
lenül kiemeli a pulóver színe. Kezében gőzölgő tartalmú bögrét
tart és rám mosolyog. Erőtlenül intek neki.
– Kávét? – kérdezi, a bögrét felém nyújtva.
Bizonytalanul nézek rá.
– Még sosem ittam kávét.
– Nem olyan borzalmas – mondja vállat vonva. – Delalieu
egyenesen imádja. Igaz, Delalieu?
Hátrahőkölök fektemben. Fejem kis híján a falnak ütközik.
Idősebb, kedvesnek tűnő úr mosolyog rám a szoba sarkából.
Gyér barna haja és vékony bajsza halványan ismerős, mintha
láttam volna már a bázison. Észreveszem, hogy zsúrkocsi mögött
áll.
– Örömömre szolgál, hogy hivatalosan is megismerhetem,
Miss Ferrars – mondja. Hangja egy kicsit remeg, de egyáltalán
nem ijesztő, nem is kellemetlen. Tekintete meglepően őszinte. –
A kávé meglehetősen finom. Minden nap iszom. Bár én...

56
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Tejszínnel és cukorral – mondja Warner furcsa, vidám mo-
sollyal, tekintete nevet, mintha valami bennfentes vicc lenne. –
Igen. Bár attól tartok, a cukor egy kicsit túl sok nekem. Nekem
kell egy kis keserűség. – Ismét rám pillant. – Tiéd a döntés.
– Mi folyik itt? – kérdem.
– Semmi különös. Reggeli – mondja Warner. Tekintete semmit
sem árul el. – Úgy gondoltam, éhes lehetsz.
– Az rendben van, hogy ő is itt van? – kérdezem súgva, de
pontosan tudom, hogy Delalieu hallja, amit mondok. – Nem
gond, hogy tudja, hogy itt vagyok?
Warner bólint. Nem ad más magyarázatot.
– Oké. Megkóstolom a kávét.
Átmászom az ágyon, a bögréért nyúlok, és Warner tekintete
követi a mozdulataimat, arcomról testemre siklik, aztán a gyűrött
párnára, a lepedőre. Amikor végre a szemembe néz, túl gyorsan
kapja el tekintetét. Átadja a bögrét, aztán egy egész szoba választ
el minket.
– Mennyit tud Delalieu? – kérdezem az idősebb úrra pillantva.
– Ezt hogy érted? — kérdi Warner homlokát ráncolva.
– Nos, tudja, hogy elmegyek innen? – kérdezem szintén hom-
lokráncolva. Warner bámul. – Megígérted nekem, hogy kijuttatsz
a bázisról. Remélem, Delalieu azért van itt, hogy ebben segítsen.
Bár ha ez túl nagy gondot jelent, szívesen távozom ismét az abla-
kon át – mondom a fejemet kissé oldalra biccentve. – A múltkor
jól bevált.
Warner szeme összeszűkül, ajka vékony vonallá préselődik.
Még mindig komoran néz, amikor int, hogy Delalieu vigye köze-
lebb a zsúrkocsit.
– Így viszünk ki téged innen ma.
Félrenyelem az első korty kávét.
– Tessék?

57
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez a legkönnyebb, leghatékonyabb megoldás – közli Warner.
– Kicsi vagy, könnyű, hajlékony. Könnyen beférsz szűk helyre, és
a terítő alatt nem lát meg senki. Gyakran dolgozom itt. Delalieu
szokott reggelit hozni nekem. Senki nem gyanít semmit, hiszen
nincs ebben semmi szokatlan.
Delalieu-ra nézek megerősítésért.
Lelkesen bólogat.
– Hogy hoztál be ide? – kérdem. – Miért nem mehetek ki
ugyanúgy?
Warner az egyik tányért nézi.
– Attól tartok, az a lehetőség már nem áll fenn.
– Ezt hogy érted? – Testem hirtelen aggodalommal összerán-
dul.
– Hogy hoztál be ide?
– Nem igazán voltál eszméletednél. Akkor egy kicsit... kreatí-
vabbnak kellett lennünk.
– Delalieu.
Az idős férfi felkapja a fejét hangomra, nyilvánvalóan megle-
pődött, hogy ilyen közvetlenül szólok hozzá.
– Igen, kisasszony...
– Hogy juttattak be az épületbe?
Delalieu ekkor Warnerre pillant, aki ekkor már merőn bámulja
a falat. Delalieu rám néz, bocsánatkérő mosollyal.
– Nos... szóval... kézikocsin toltuk be.
– Hogyan?
– Sir – szól Delalieu hirtelen, könyörgőn nézve Warnerre.
Warner felsóhajt.
– Hullazsákban, szerelmem.
Lábam elmerevedik a félelemtől.
– Hogy... hogyan?
– Nem voltál eszméletednél, szerelmem. Nem volt más válasz-
tásunk. Nem hozhattalak be a karomban. – Rám pillant. – Na-

58
Tahereh Mafi NE FÉLTS
gyon sokan elestek a csatában. Mindkét oldalon. A hullazsák
egyáltalán nem volt feltűnő megoldás.
Csak bámulok, szóhoz sem jutok.
– Ne aggódj – mosolyog. – Vágtam rajta néhány lyukat.
– Ó, milyen figyelmes vagy! – csattan a hangom.
– Valóban nagyon figyelmes cselekedet volt – szólal meg
Delalieu. Ránézek, és látom, hogy döbbenten néz, viselkedésem-
től láthatóan megbotránkozott. – A parancsnokunk megmentette
az ön életét, kisasszony.
Összerezzenek.
A kávésbögre mélyére nézek, arcom felforrósodik. Még sosem
beszéltem Warnerrel más jelenlétében. Fogalmam sincs, hogy
beszélgetésünk milyen benyomást tesz egy külső szemlélőre.
– Semmi gond, hadnagy – szól Warner. – A kisasszony dühki-
törésre hajlamos, ha fél. Ez amolyan védekező mechanizmus,
semmi más. A gondolat, hogy egy ilyen kis helyen kell összehú-
zódnia, valószínűleg klausztrofóbiás félelmet generált nála.
Hirtelen felpillantok.
Warner egyenesen engem néz, tekintetében kimondatlan
megértés csillog.
Folyton elfelejtem, hogy Warner képes megérezni az érzelme-
ket, hogy mindig tudja, mit érzek. És elég jól ismer ahhoz, hogy
mindennek értse az okát.
Mindent tud rólam.
És ezért valahogy... legalábbis ebben a helyzetben... hálás va-
gyok neki.
– Minden bizonnyal, uram – feleli Delalieu. – Elnézését kérem.
– Nyugodtan zuhanyozz le és öltözz át – szól hozzám Warner.
– Hagytam neked néhány holmit a fürdőszobában. Nem dekol-
tált ruha, nem szoknya – teszi hozzá mosolyogva. – Itt megvá-
runk. Delalieu és én megbeszélünk néhány dolgot.

59
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Bólintok. Kihámozom magamat az ágyneműből, és nagy ne-
hezen talpra állok. Megigazítom a pólómat, és hirtelen tudatosul
bennem, milyen zilált vagyok két katonaember előtt.
Egy pillanatig csak nézem őket tétován. Warner a fürdőszoba
ajtajára mutat.
Magammal viszem a kávét, és egész idő alatt azon gondolko-
dom, kicsoda Delalieu és miért tűnik úgy, hogy Warner megbízik
benne. Mintha korábban azt mondta volna, hogy minden katoná-
ja szívesen látná holtan.
Bárcsak hallhatnám, mit beszélnek, de addig nem szólalnak
meg, amíg a fürdőszobaajtó be nem csukódik mögöttem.

60
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENEGY

Gyorsan lezuhanyozom, óvatosan, nehogy vizes legyen a hajam.


Tegnap este már megmostam, és a reggel hűvösnek ígérkezik, ha
kimegyünk, hideg lehet, és nem akarom kockáztatni, hogy meg-
fázzak. Ám elég nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy ne álljak
hosszasan a jó meleg vízsugár alatt Warner fürdőszobájában.
Sietve felöltözöm, felkapom az összehajtott ruhákat, amiket
Warner hagyott nekem a polcon. Sötét farmer és tengerészkék
pulóver. Tiszta zokni és alsónemű. Egy pár vadonatúj sportcipő.
A méret tökéletes.
Természetesen.
Olyan régen nem volt rajtam farmer, hogy az anyag eleinte
furcsának tűnik. Annyira testhez álló, olyan szoros, hogy be kell
hajlítanom a térdemet párszor, hogy kitágítsam egy kicsit. Mire
belebújok a pulóverbe, végre kényelmesnek találom az öltözé-
kemet. És bár az overallom hiányzik, van valami nagyon jó érzés
abban, hogy igazi ruhát viselhetek. Nem elegáns estélyit, nem
katonai nadrágot, nem neoprént. Csak farmert és pulóvert, mint
egy teljesen hétköznapi ember. Furcsa valóság.
A tükörbe pillantok, meglátom magam, és pislogok. Bárcsak
lenne valami, amivel hátraköthetném a hajamat! Amíg Omega
Ponton voltam, hozzászoktam, hogy fel tudom kötni, nem lóg az
arcomba. Beletörődőn sóhajtok, remélem, hogy a lehető legha-
marabb elkezdődik a nap. Ám amint kinyitom a fürdőszobaajtót,
hangokat hallok.
– ...biztos benne, hogy ez biztonságos, uram? – Delalieu be-
szél. – Bocsásson meg – szól az idős férfi pergő hangja. – Nem
akarok tolakodó lenni, de engedtessék meg nekem, hogy aggód-
jak...

61
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Minden rendben lesz. Csak gondoskodjon arról, hogy a csa-
pataink ne járőrözzenek a területen. Legfeljebb néhány órát töl-
tünk távol.
– Igenis, uram.
Csend.
– Juliette – szól Warner, és kis híján a vécébe esek. – Gyere ki,
szerelmem. Nem illik hallgatózni.
Lassan kilépek a fürdőszobából, arcom vörös a zuhany forró
vizétől és a szégyentől, hogy ilyen gyerekességen kaptak. Hirte-
len fogalmam sincs, mihez kezdjek a kezemmel.
Warner láthatóan élvezi zavaromat.
– Készen állsz az indulásra?
Nem.
Egyáltalán nem.
Remény és félelem fojtogat, és emlékeztetnem kell magamat,
hogy lélegezzek. Nem állok készen szembenézni összes barátom
halálával. Természetesen nem állok készen erre.
De nem ezt mondom.
– Igen, persze.
Megacélozom magam az igazságra, bármilyen formában is

62
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENKETTŐ

Warnernek igaza volt.


Zsúrkocsival végigtolni engem a 45-ös szektoron sokkal köny-
nyebb volt, mint amire számítottam. Senki nem vett észre sem-
mit, és a kocsi asztallapja alatti hely elég tágas volt ahhoz, hogy
kényelmesen üljek.
Csak akkor vettem észre, hol vagyunk, amikor Delalieu felhaj-
totta a terítő egyik részét. Gyorsan körülnézek, és hatalmas terü-
leten álló tankokat látok.
– Gyorsan – súgja Delalieu. A legközelebbi tankra mutat. Lá-
tom, hogy valaki belülről kinyitja az ajtót – Siessen, kisasszony.
Itt nem látják.
Kiugróm a zsúrkocsi alól és a nyitott ajtó felé veszem az
irányt, bepattanok az ülésbe. Az ajtó becsukódik mögöttem. Visz-
szanézek, látom, ahogy Delalieu néz utánam. Vizenyős tekintete
aggódó, homlokát ráncolja. A tankok megindulnak.
Majdnem előrezuhanok.
– Húzódj le és kapcsold be a biztonsági övét, szerelmem. Eze-
ket a tankokat nem kényelmi szempontok alapján építették.
Warner mosolyogva néz előre. Kezén bőrkesztyű, testét acél-
kék nagykabát fedi. Lehúzódom az ülésen, az övvel babrálok,
becsatolom, ahogy tudom.
– Tehát ismered az utat? – kérdem.
– Persze.
– De apád azt mondta, nem emlékszel semmire, fogalmad
sincs, hol van Omega Pont.
Warner rám pillant, nevet.
– Milyen szerencsénk van, hogy visszanyertem az emlékeze-
temet!

63
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Hé! Hogy jutottál ki onnan? – kérdem. – Hogy jutottál át az
őrökön?
Vállat von.
– Azt mondtam nekik, hogy engedélyem van a szobámat el-
hagyni.
Tátott szájjal bámulom.
– Ezt nem mondod komolyan...
– A lehető legkomolyabban mondom.
– De hogy találtad meg a kijáratot? Az rendben van, hogy átju-
tottál az őrökön. De az a hely olyan, mint egy labirintus. Én egy
hónapot töltöttem ott, de még így is többször eltévedtem.
Warner ellenőriz néhány műszert, aztán megnyom pár gom-
bot, kapcsolót, amiknek működését nem értem.
– Nem voltam teljesen eszméletlen, amikor bevittetek, össze-
szedtem minden erőmet és megfigyeltem a bejáratot. Igyekeztem
emlékezetembe vésni a jellegzetes tereptárgyakat. És tudtam,
mennyi időbe telt, mire a bejárattól az egészségügyi körletbe,
onnan pedig a szobámba vittek. És valahányszor Castle elkísért a
mosdóba, tanulmányoztam a helyet, próbáltam megállapítani,
milyen távol vagyunk a kijárattól.
– Tehát... – szólalok meg komoran. – Ha jól értem, már sokkal
korábban kijátszhattad volna az őröket és megkísérelhetted vol-
na a szökést. Miért nem tetted?
– Már mondtam. Furcsamód, de nagyon luxus életem volt ott,
elszigetelve. Többheti nem alvást pótolhattam be. Nem kellett
dolgoznom, se katonai ügyekkel foglalkoznom. De a legnyilván-
valóbb válasz... – mélyet sóhajt –, az igazi ok az volt, hogy min-
den nap láthattalak.
– Ó!
Warner felnevet, szemét egy pillanatra lehunyja.
– Te tulajdonképpen nem is akartál ott lenni, ugye?
– Ezt hogy érted?

64
Tahereh Mafi NE FÉLTS
A fejét ingatja.
– Csak úgy maradhatsz életben, ha nem vagy közömbös a
környezeted iránt, ha nagyon figyelsz. Nem számíthatsz arra,
hogy mások majd vigyáznak rád, gondoskodnak rólad. Nem fel-
tételezheted, hogy valaki más majd helyrehozza a dolgokat.
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy te ezzel nem törődtél. Ott voltál, egy hónapig
húztad meg magad a föld alatt, összeálltál ezzel a természetelle-
nes képességű lázadó csoporttal, akiknek nagy, fellengzős esz-
méik voltak arról, hogy megmentik a világot, és azt mondod,
hogy nem ismerted ki azt a rejtekhelyét. Azért, mert nem érde-
kelt. Nem akartál részt venni abban, amit csináltak. Ha érdekelt
volna, mindent meg akartál volna tudni új otthonodról. Nem
lettél volna olyan lelkes. Inkább apatikus lettél volna. Közönyös.
Szólni akarok, tiltakozni, de nincs esélyem.
– Nem hibáztatlak... Az eszméid teljesen elrugaszkodtak a va-
lóságtól. Nem érdekel, milyen rugalmasak a végtagjaid vagy
hány tárgyat tudsz puszta gondolattal mozgatni. Ha nem érted
az ellenfeledet... vagy ami még rosszabb, ha alulbecsülöd az ellen-
feledet... akkor veszítesz. – Álla megfeszül. – Folyamatosan pró-
báltalak figyelmeztetni, hogy Castle vérengzésbe vezeti a csopor-
todat. Túl optimista volt ahhoz, hogy megfelelő vezető lehessen,
túlságosan reménykedett ahhoz, hogy logikusan át tudta volna
gondolni az ellene szóló esélyeket, és túlságosan kevésbé érde-
kelte a Regeneráció ahhoz, hogy megértse, hogyan bánnak el az
ellenzéki hangadókkal. A Regenerációt nem érdekli, hogy a jó
kormányzás látszatát fenntartsa. Nekik a civilek csak rabszolgák.
A Regeneráció hatalmat akar. És szórakozást. Nem érdekli őket,
hogy megoldják a problémáitokat. Csak azt akarják biztosítani
maguknak, hogy a lehető legkényelmesebb életet éljék, miközben
mi a saját sírunkat ássuk.
– Ez nem lehet...

65
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– De igen – mondja. – És éppen ilyen egyszerű. Nekik minden
csak vicc. A szövegek, a tárgyak, a nyelvezet Csak meg akarják
rémíteni a lakosságot, hogy alávessék magukat nekik, és meg-
foszthassák őket egyéniségüktől... hogy az egyengondolkodás
akoljába tereljék őket, ami kizárólag a Regeneráció céljait szolgál-
ja. Ezért tudnak és fognak minden lázadó mozgalmat eltaposni.
És ezt a tényt nem értették teljesen a barátaid. És ezért a hibáju-
kért... keserves szenvedéssel fizettek.
Befékezi a tankot.
Leállítja a motort.
Kinyitja az ajtómat.
És még mindig nem vagyok kész szembenézni ezzel.

66
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENHÁROM

Most már bárki megtalálná Omega Pontot. Bármely állampolgár,


bármely civil, bárki, aki lát, mert mindenki tudja, hol van a ha-
talmas kráter a 45-ös szektorban.
Warnernek igaza volt.
Lassan kicsatolom a biztonsági övemet, vakon keresem az aj-
tófogantyút. Úgy érzem, mintha ködben lépkednék, mintha lába-
in friss agyagból lenne. Nem sikerül felmérnem, milyen magasan
áll a tank a talaj fölött, lábam a levegőben kalimpál.
Ennyi.
A kihalt, kopár térség Omega Pont környéke. Felismerem.
Castle azt mondta, egykor dús növényzet nőtt itt, minden csupa
zöld volt. Ez még azelőtt volt, hogy a dolgok kezdtek megvál-
tozni. Mielőtt a klímában furcsa változás kezdődött és a növé-
nyeknek küszködniük kellett az életben maradásért. Most teme-
tő. Csontváz fák állnak, élesen süvölt a szél, vékony hóréteg por-
zik a hideg, kemény földön.
Omega Pont eltűnt.
Nem maradt a helyén más, csak egy nagy, tátongó kráter:
másfél kilométer széles, tizenöt méter mély. Belső részek, halál,
pusztulás, csend ülepszik benne a tragédia után. Évekig tartó
kemény munkát, rengeteg időt és energiát öltek bele, hogy elér-
jék a célt, az egyetlen célt: hogy megmentsék az emberiséget.
Mindezt egyik napról a másikra eltörölték a föld színéről.
Ekkor szél támad, befúj ruhám alá, csontjaim körül tekergőzik.
Jeges ujjak kúsznak felfelé nadrágom szára alatt, megmarkolják a
térdemet, hirtelen nem is tudom, hogyan sikerül még mindig
állva maradnom. Vérem fagyott. Kezem a számat takarja, de fo-
galmam sincs, ki tette oda.
Valami nehéz hull vállamra. Kabát.
67
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Hátranézek. Warner engem néz. Kesztyűt nyújt nekem.
Fogom a kesztyűt, fagyott ujjaimra rángatom és csodálkozom,
miért nem ébredek még fel, miért nem mondja senki, hogy nin-
csen semmi baj, ez csak egy rossz álom, hogy minden rendben
lesz. Úgy érzem, mintha kifordítottak volna, mintha valaki kanál-
lal kimerte, kikaparta volna az élethez szükséges belső szervei-
met, és nem maradt semmi bennem, csak az üresség, a teljes,
végtelen hitetlenkedés. Mert ez lehetetlen.
Omega Pont.
Eltűnt.
Teljesen megsemmisült.
– JULIETTE, FÖLDRE...

68
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENNÉGY

Warner a földre nyom. Abban a pillanatban lövések dördülnek,


golyók repkednek.
Karja alattam van, a mellkasához szorít, testével véd a közvet-
len veszély ellen, amibe belekeveredtünk. Szívem olyan hevesen
dobog, hogy alig hallom Warner hangját, pedig közvetlenül a
fülembe szól.
– Jól vagy? – kérdi súgva, szorosabban magához vonva.
Bólintani próbálok.
– Maradj lent – mondja. – Nem mozdulj!
Eszemben sem volt mozdulni, de ezt nem mondom neki.
– LÉPJ EL TŐLE, TE SEMMIT ÉRŐ SZARZSÁK...!
Testem megmered.
Ez a hang. Ismerem ezt a hangot.
Lépteket hallok közeledni, nyikorog a hó, a törmelék. Warner
ölelése lazul, és tudom, miért. A fegyveréért nyúl.
– Kenji... ne... – próbálom kiáltani, de hangomat tompítja a hó.
– FELÁLLNI! – üvölt Kenji, és egyre közelebb jön. – Állj fel, te
rühes gyáva!
Teljes pánik tör rám.
Warner ajka a fülemet súrolja.
– Mindjárt visszajövök – súgja.
És amint feléje fordulok, hogy tiltakozzak, Warner súlya el-
emelkedik rólam. Teste eltűnt. Nem látom sehol.
Feltápászkodom, hátraperdülök.
Tekintetem Kenjire rebben.
Egy helyben áll, zavartan, a terepet pásztázza. Annyira örülök,
hogy látom, hogy nem jut eszembe, hol lehet Warner. Majdnem
kiáltani tudnék. Kenji nevét nyöszörgöm.
Tekintetünk egybefonódik.
69
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Hirtelen mozdul, megszűnik a távolság közöttünk, és olyan
szorosan ölel meg, hogy vérkeringésem majdnem leáll.
– Ó, a kénköves pokolba! De jó látni téged! – zihál, és még szo-
rosabban ölel magához.
Belé kapaszkodom, annyira megkönnyebbültem, hogy nem is
tudom, mit mondjak. Erősen behunyom szemem, képtelen va-
gyok könnyeim útját állni.
Kenji elhúzódik, hogy a szemembe tudjon nézni, arca fájda-
lomtól és örömtől ragyog.
– Mi a fenét keresel te itt? Azt hittem, meghaltál...
– Azt hittem, te haltál meg!
Ekkor megdermed. A mosoly lehervad az arcáról.
– Hova a fenébe tűnt Warner? – kérdezi körülnézve. – Vele
voltál, ugye? Ugye nem bolondultam meg?
– Igen... figyelj... Warner hozott ide engem. – Igyekszem nyu-
godtan szólni, remélem, hogy le tudom csillapítani dühét. – De
nem harcolni akar. Nem azért jött. Amikor elmondta, mi történt
Omega Ponttal, nem hittem el neki, ezért kértem, hogy mutasson
bizonyítékot...
– Tényleg?! – Kenji szemében olyan gyűlölet villan, amilyent
még sosem láttam rajta. – Azért jött ide, hogy megmutassa, mit
művelt? Hogy megmutassa, hány embert GYILKOLT MEG?! –
Kenji hirtelen elhúzódik tőlem, remeg a dühtől. Sosem gondol-
tam volna, hogy ilyenre képes. — Azt is elmondta neked, hogy
hány gyerek volt odabent? Azt is elmondta neked, hány embe-
rünket mészárolták le miatta? – Elhallgat. Alig kap levegőt – Ezt
elmondta neked? – kérdezi üvöltve. – GYERE ELŐ, TE ELME-
BETEG ÁLLAT!
– Kenji, ne...
De Kenji már eltűnt. Olyan gyorsan fut, hogy egy szempillan-
tás alatt már csak egy kis pont a távolban. Tudom, hogy a végte-

70
Tahereh Mafi NE FÉLTS
len pusztaságot kémleli Warner nyomát keresve, és tennem kell
valamit. Meg kell állítanom, de nem tudom, hogyan...
– Ne mozdulj...
Warner súg a fülembe, határozottan markolja a váltamat. Pró-
bálok hátrafordulni, de erősen tart– Azt mondtam, ne mozdulj.
– Mit csi...
– Cssss – szól halkan. – Senki nem lát engem.
– Tessék? – Döbbenet. A nyakamat nyújtogatom, a fejemet for-
dítanám, hogy hátrapillantsak, de az Warner állába ütközik. Lát-
hatatlan állába.
– Nem... – mintha nem is én mondtam volna. Döbbent a han-
gom. – Hiszen nem is érintkezel vele...
– Nézz egyenesen előre – súgja. – Egyikünknek sem használ,
ha rajtakapnak, hogy láthatatlan emberekkel beszélsz.
Előrefordítom a fejem. Kenjit már egyáltalán nem lehet látni.
– Hogyan? – kérdem Warnert. – Hogyan tudod ezt...
– Miután elvégeztük azt a kísérletet az erőddel, éreztem, hogy
valami megváltozott bennem. Most, hogy pontosan tudom, mi-
lyen érzés egy másik képességet birtokolni, könnyebben felisme-
rem. Mint most éppen. Úgy érzem, hogy szó szerint át tudnám
venni az energiádat. Ugyanilyen könnyű volt Kenjivel is. Itt állt
közvetlenül mellettünk. A túlélőösztönöm átvette az irányítást.
És bár elég szörnyű pillanat ez arra, hogy ezen gondolkozzak,
önkéntelenül pánik fog el. Attól, hogy Warner ilyen könnyen
képes kivetíteni képességeit. Képzés nélkül. Gyakorlás nélkül.
Meríteni tud képességemből, és saját akarata szerint képes fel-
használni.
Ez nem jelenthet jót. Warner megszorítja a vállamat.
– Mit csinálsz? – kérdem súgva.
– Kipróbálom, hogy át tudom-e adni neked az erőt... hogy rád
tudom-e ruházni valahogy... mindketten láthatatlanok lehetnénk.
De úgy tűnik, nem sikerül Ha energiát merítettem valakiből,
használni tudom, de ezek szerint nem tudom átadni másnak. Mi-
71
Tahereh Mafi NE FÉLTS
után kibocsátom az energiát, csak az eredeti tulajdonosának tu-
dom visszaadni.
– Hogyhogy már ilyen sokat tudsz? – kérdezem csodálkozva.
– Hiszen csak néhány napja tudsz erről.
– Gyakoroltam.
– De hogyan? Kivel? ... Ó!
– Igen – mondja. – Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mellettem
voltál. Számos okból. – Keze lecsúszik a vállamról. – Aggódtam,
hogy a saját energiáddal okozok sérülést neked. Nem voltam
biztos abban, hogy magamban tudom tárolni úgy, hogy akarat-
lanul ne használjam ellened. De úgy tűnik, kioltjuk egymás ener-
giáját Ha átveszem tőled, csak visszaadni tudom.
Elakad a lélegzetem.
– Menjünk! – szól Warner. – Kenji hatótávon kívülre ért, és
nem sokáig tudom már megtartani az energiáját. Ki kell jutnunk
innen.
– Nem mehetek el. Nem hagyhatom itt Kenjit. Így nem...
– Meg akar ölni engem, szerelmem, és újra próbálkozik. És bár
tudom, hogy veled szemben másképpen viselkedtem, biztosít-
hatlak, hogy általában képtelen vagyok nyugodtan állni és tűrni,
hogy valaki az életemre törjön. Szóval, ha nem akarod végignéz-
ni, hogy én lövök rá először, javaslom, minél előbb tűnjünk el
innen. Érzem, hogy visszafelé tart.
– Nem. Elmehetsz. Menj is el. De én itt maradok.
Warner mozdulatlanná dermed mögöttem.
– Tessék?
– Menj – mondom. – A lakókörletekhez kell menned. Dolgod
van. Menj. El kell menned. De nekem itt kell maradnom. Meg
kell tudnom, mi történt a többiekkel, és ennek alapján kell előre-
lépnem.
– Azt kéred, hogy hagyjalak itt? – kérdezi, döbbenetét nem tit-
kolva. – Hogy hagyjalak itt meghatározatlan ideig?

72
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem tudom. De nem megyek el innen, amíg nem kapok vá-
laszokat. És igazad van. Kenji valóban előbb lő, aztán kérdez, de
legjobb, ha most elmész. Beszélek vele, megpróbálom elmondani
neki, mi történt. Talán együttműködhetnénk...
– Mi van?
– Nem szükségszerű, hogy csak ketten legyünk. Azt mondtad,
segíteni akarsz nekem, hogy megöljem az apádat és megdöntsem
a Regeneráció hatalmát, igaz?
Lassan bólint, a fejemen érzem mozdulatát.
– Oké. Tehát... Elfogadom az ajánlatodat – súgom mély sóhaj-
jal.
Warner mozdulatlanná merevedik.
– Tehát elfogadod az ajánlatomat.
– Igen.
– Van fogalmad arról, hogy mit mondtál?
– Nem mondanám, ha nem gondolnám komolyan. Nem hi-
szem, hogy ezt a célt képes lennék elérni nélküled.
Érzem a hátamon, hogy elakad a lélegzete.
– De tudnom kell, ki van még életben – folytatom. – És a cso-
portunk összefoghat. Úgy erősebbek leszünk, és ugyanazért a
célért harcolunk...
– Nem.
– Ez az egyetlen lehetőség...
– Mennem kell – mondja, és hirtelen maga felé fordít. – Kenji
már majdnem itt van. – Kemény tárgyat nyom a tenyerembe. –
Aktiváld ezt a személyhívót, ha készen állsz. Tartsd magadnál, és
tudom, hol talállak.
– De...
– Négy órád van. Ha addig nem hallok rólad, azt feltételezem,
hogy veszélyben vagy, és én kereslek meg. – Még fogja a keze-
met, a személyhívó a tenyerembe nyomul. A lehető legfurcsább
érzés, ha láthatatlan kéz érint. – Megértetted? – kérdi súgva.

73
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Bólintok. Fogalmam sincs, merre nézzek.
Aztán testem mozdulatlanná dermed, minden porcikámat for-
róság és hideg árasztja el egyszerre, mert egy gyengéd pillanatra
ujjaimhoz érinti ajkát, és amikor elhúzódik, bizsergek, szédülök,
forog velem a világ.
Éppen kezdem visszanyerni egyensúlyomat, amikor meghal-
lom a jellegzetes elektromos bizsergést, és rádöbbenek, hogy
Warner már elindult.

Ott állok és fogalmam sincs, mit vállaltam.

74
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENÖT

Kenji dühös tekintettel rohan felém.


– Hova a fenébe tűnt? Láttad, hova ment?
A fejemet rázva nyúlok felé, megragadom a karját, próbálok a
szemébe nézni.
– Beszélj, Kenji. Mondd d, mi történt... Hol vannak a többiek?
– Nincsenek többiek! – csattan fel. Kiszakítja magát a markom-
ból. – Omega Pont megsemmisült... minden megsemmisült...
minden... – Térdre roskad, zihálva előrebukik, homlokát a hóba
temeti. – Azt hittem, te is meghaltál... Azt hittem...
– Nem... Nem, Kenji... nem halhatott meg mindenki... min-
denki nem...
Adam nem.
Adam nem.
Kérlek, kérlek, kérlek! Adam ne...
Egészen biztos vagyok abban, hogy beszélek, de mintha az
egész világ vérezne.
Túl optimista voltam a mai nappal kapcsolatban.
Hazudtam, magamnak.
Nem igazán hittem Warnernek. Nem hittem, hogy ennyire sú-
lyos lehet a helyzet De most, hogy a valós állapotot látom, és hal-
lom Kenji keserves zokogását, olyan erővel csap rám a valóság,
hogy úgy érzem, mintha saját síromba dőlnék.
Térdem a talajra koppan.
– Kérlek... kérlek, mondd, hogy mások is életben vannak...
Adam biztosan él...
– Itt nőttem fel – mondja Kenji. Nem hallgat rám, nem hallja,
amit mondok, még sosem hallottam ilyen tompán, rekedten, a
fájdalomtól nyers hangon szólni. A régi Kenjit akarom, aki tudta,
hogyan kell irányítani, uralni a helyzetet. És ez nem ő.
75
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ettől a Kenjitől megrémülök.
– Ez volt az egész életem – mondja a kráter legmélyebb pontja,
az egykori Omega Pont felé nézve. – Az egyetlen hely... az a ren-
geteg ember. – Fuldokolva zokog. – Ők voltak a családom. Nekem
csak ők voltak, senki más...
– Kenji, kérlek...
Próbálom megrázni. Ki kell rángatnom ebből a gyászból, mie-
lőtt én is megadom magamat neki. El kell tűnnünk innen, mert itt
semmi fedezékünk nincsen, és csak ekkor döbbenek rá, hogy
Kenjit ez egyáltalán nem érdekli. Szándékosan veszélynek teszi ki
magát. Harcolni akar. Meg akar halni.
Ezt nem hagyhatom.
Valakinek most azonnal úrrá kell lennie a helyzeten, és ebben
a pillanatban talán csak én vagyok erre képes.
– Állj fel! – csattan hangom, a szándékoltnál élesebben. – Mu-
száj felállnod. És muszáj abbahagynod ezt. Ne legyél felelőtlen!
Te is tudod, hogy itt nem vagyunk biztonságban, és el kell men-
nünk innen. Hol húztad meg magad? – Megragadom a karját, de
nem mozdul. – Kelj fel! – kiáltok rá ismét. – Kelj...
És akkor csak úgy, a semmiből eszembe jut, hogy sokkal erő-
sebb vagyok, mint Kenji valaha is lehet. Ettől kis híján elmoso-
lyodok.
Behunyom a szemem, koncentrálok, próbálok felidézni min-
dent, amit tanított nekem, mindent, amit valaha tanultam arról,
hogyan hívjam elő az erőmet, amikor szükségem van rá. Olyan
sok évig igyekeztem mindent elfojtani és elzárni, hogy ne lássam,
ne is gondoljak rá, hogy néha beletelik egy kis időbe, mire rájö-
vök, hogy megvan, arra vár, hogy munkára fogjam. Amint fel
akarom idézni, rögtön megjelenik. Nyers energia, olyan elemi
erő, hogy legyőzhetetlennek érzem magam tőle.
Aztán minden előjel nélkül egyszerűen felrántom Kenjit a
földről, és a vállamra kapom.
Én.
76
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Én tettem ezt.
Kenji természetesen válogatott szavakkal szidalmaz, úgy ká-
romkodik, ahogy még sosem hallottam. Rúg, de alig érzem, erő-
met visszafogom, nehogy kárt tegyek benne. Dühös, de legalább
megint káromkodik. Ezt az állapotát felismerem.
Éppen valami cifrát mond, amikor a szavába vágok.
– Mondd meg, hol vackoltál be! És szedd össze magad. Most
nem omolhatsz össze nekem.
Kenji egy pillanatra elhallgat, aztán megszólal.
– Ööö... elnézést, hogy ilyennel zavarlak, de egy barátomat ke-
resem. Nem láttad véletlenül? Apró termetű lány, sokat sír, és túl
sokat foglalkozik a saját érzéseivel...
– Fogd be a szád, Kenji!
– Ó, egy pillanat! Hiszen te vagy az!
– Hova megyünk?
– Mikor akarsz letenni végre? – vág vissza. Már egyáltalán
nem szórakoztatja a helyzet. – Úgy értem, innen elég jó rálátásom
van a seggedre, szóval, ha nem bánod, hogy bámulom...
Gondolkodás nélkül ledobom.
– A büdös francba, Juliette... mi a pokol...
– Milyen a kilátás onnan lentről? – kérdezem. Karba tett kézzel
állok elterült teste fölött.
– Gyűlöllek.
– Állj fel, kérlek.
– Ezt hol tanultad? – mordul, azzal a hátát dörzsölve feltá-
pászkodik.
Körülnézek, de senkit sem látok.
– Nem tanultam.
– Aha. Persze, el is hiszem. Mert felnőtt férfiakat a válladra
dobálni az rohadt könnyű, igaz? Ez csak úgy természetesen, ma-
gadtól jutott eszedbe.
Vállat vonok.

77
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji halkan füttyent.
– És pokolian menő.
– Az. – Kezemet a szemem elé emelem a napfény ellen. – Azt
hiszem, az, hogy annyi időt töltöttem veled, tényleg felspannolt.
– Hogy az a... – Összecsapja a tenyerét Nincs elragadtatva. –
Állj fel, hercegnő. Igazi komika vagy.
– Már állok.
– Nem érted a viccet, okostojás.
– Hova megyünk? – kérdezem újra, és közben elindulok, célta-
lanul – Tényleg tudnom kell, hova menjek.
– A szabályozatlan területre. – Felveszi velem a lépést, meg-
fogja a kezem, hogy vezethessen. – Rögtön láthatatlanná válunk.
– Ez az egyetlen hely, ami eszünkbe jutott.
– Eszetekbe? Neked és kinek?
– Nem emlékszel? Adam régi búvóhelye. Onnan...
Megtorpanok. A szívem hevesen ver. Nagyon erősen szorítom
Kenji kezét. Káromkodva rántja el. Megint láthatatlanok va-
gyunk.
– Adam életben van? – kérdezem a szemébe nézve.
– Persze hogy életben van – feleli Kenji a kezét dörzsölgetve. –
Te nem figyelsz arra, amit mondok?
– De azt mondtad, mindenki meghalt... Azt mondtad...
– Tényleg mindenki meghalt – feleli Kenji, ismét elkomorulva.
– Több mint százan voltunk Omega Ponton. Csak nyolcan ma-
radtunk.

78
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENHAT

– Kik? – kérdezem. A szívem összerándult. – Kik élték túl? Ho-


gyan?
Kenji mélyet sóhajt, két kézzel végigsimít a haján, és elnéz a fe-
jem fölött.
– Csak a listát akarod, vagy azt is, hogy mi történt?
– Mindent tudni akarok.
Bólint. Lenéz, eltapos egy hókupacot. Újra megfogja a kezem
és elindulunk. Két láthatatlan kamasz a semmi közepén.
– Azt hiszem, valamilyen szinten hálásnak kell lennünk, hogy
még életben vagyunk. Mert ha nem indultunk volna el téged ke-
resni, ott haltunk volna meg a csatatéren a többiekkel.
Nem tudja, folytassa-e, és ha igen, hogyan.
– Adam meg én elég hamar rájöttünk, hogy eltűntél, de mire
visszaverekedtük magunkat oda, ahol legutóbb láttunk, már túl
késő volt. Alig hatméternyire voltunk, és már csak azt láttuk,
hogy betuszkolnak egy tankba. – A fejét ingatja. – Nem futhat-
tunk utánad. Igyekeztünk elkerülni, hogy lelőjenek.
Hangja mélyül, egyre komorabban szól.
– Ezért elhatároztuk, hogy másik úton megyünk... nem a főút-
vonalakon... megpróbálunk követni a bázisig, mert úgy gondol-
tuk, oda visznek. De amint odaértünk, összefutottunk a többiek-
kel. Castle, Lily, Ian és Alia éppen kifelé tartottak. Sikeresen telje-
sítették a küldetésüket, behatoltak a 45-ös szektorba és kiszabadí-
tották Winstont és Brendant. Castle félholtan talált rájuk – mond-
ja halkan, és mély levegőt vesz. – Aztán Castle elmondta nekünk,
mit hallottak, amíg a bázison voltak: hogy a csapatokat mozgósít-
ják és légi támadást fognak intézni Omega Pont ellen. Az egész
környéket bombázzák, azt remélik, hogy ha elég tűzerőt össz-
pontosítanak, minden, ami a föld alatt van, egyszerűen összeom-
79
Tahereh Mafi NE FÉLTS
lik. Aki odabent van, nem menekülhet, és minden, amit létrehoz-
tunk, megsemmisül.
Érzem, hogy teste megfeszül. Egy pillanatra teljesen megál-
lunk, aztán érzem, hogy Kenji megrántja a kezem. Összehúzom
magam a szélben, megacélozom magamat az időjárás és a szavai
ellen.
– Nyilvánvaló, hogy kínvallatással szedték ki Omega Pont he-
lyét valakiből, akit a csatatéren fogtak el. Aztán megölték. Tud-
tuk, hogy nincs sok időnk, de még elég közel voltunk a bázishoz,
így sikerült megszereznem a hadsereg egyik tankját. Beszálltunk,
és egyenesen Omega Pont felé vettük az irányt, reméltük, hogy
mindenkit időben ki tudunk hozni, de valahol mélyen, legbelül...
tudtuk, hogy ez nem fog sikerülni. A repülők már felszálltak.
Felnevet. Mintha hirtelen fájdalom hasítana belé.
– És az őrület valami csodája folytán úgy egymérföldnyire
megláttuk Jamest. Sikerült kiszöknie, és a csatatér felé tartott.
Szegény gyerek a nadrágjába pisilt, annyira félt, de azt mondta,
nagyon elege van abból, hogy neki mindig ott kell maradnia, őt
soha nem visszük magunkkal. Azt mondta, a bátyja mellett akar
harcolni – meséli, és hangja megremeg. – Az a legőrültebb dolog
ebben az egészben, hogy ha James szót fogadott volna, és ott ma-
rad Omega Ponton, ahol, úgy hittük, biztonságban van, akkor ő
is meghalt volna a többiekkel. – Halkan felnevet. – És ennyi volt.
Nem tehettünk semmit. Kénytelenek voltunk ott állni és végig-
nézni, ahogy harminc év munkájára dobálják a bombákat, és
megölnek mindenkit, aki túl fiatal vagy túl öreg ahhoz, hogy fel-
vegye velük a harcot. A többieket a csatatéren mészárolták le. –
Megszorítja a kezemet. – Minden nap visszajöttem ide. Remél-
tem, hogy valaki felbukkan. Reméltem, hogy találok valamit,
amit visszavihetek. – Megáll, a hangja megbicsaklik. – És itt
vagy. Még mindig nem tudom, hogy igaz-e, vagy csak illúzió.

80
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Megszorítom az ujjait, ezúttal gyengéden, közelebb húzódom
hozzá.
– Minden rendben lesz, Kenji. Hidd el, minden rendben lesz.
Megoldjuk. Túléljük.
Kenji kihúzza kezét a kezemből, és szorosan magához von. A
hangja lágy.
– Veled mi történt, hercegnő? Mintha egy kicsit más lennél.
– Rosszabbul más?
– Jobban más. Mintha végre felvetted volna a nagylányos bu-
gyidat.
Hangosan felnevetek.
– Komolyan mondom.
– Hát... – szólalok meg. – A más néha jelenthet jót is, nem
igaz?
– Aha... Eeegen, azt hiszem... Szóval... Elmondod, mi történt?
Mert amikor legutóbb láttalak, éppen betuszkoltak egy tank há-
tuljába, ma reggel pedig itt vagy, frissen zuhanyozva, makulátla-
nul hófehér sportcipőben, ráadásul Warner társaságában – mond-
ja, azzal elengedi a vállamat és megint kézen fog. – Nem kell
zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, ennek nemigen van értelme.
Mély levegőt vesz. Furcsa, hogy nem látom most Kenjit, olyan
érzés, mintha a szélnek tennék vallomást.
– Anderson meglőtt.
Kenji lába mintha földbe gyökerezett volna. Hallom, hogy zi-
hál.
– Mi van?
Bólintok, bár nem láthat engem.
– Nem a bázison voltam. A katonák Andersonhoz vittek, az
egyik házban volt, az ellenőrizetlen területen. Azt hiszem, kerül-
ni akarta a feltűnést – mondom Kenjinek, óvatosságból kihagyva
a Warner anyjáról szóló híreket. Ezek túl személyes titkok, nem
az én tisztem megosztani. Inkább mást mondok. – Anderson

81
Tahereh Mafi NE FÉLTS
bosszút akart állni. Azért, amit a lábával tettem. Amikor legutóbb
láttam, bottal járt. De mielőtt rájöhettem volna, mi történt, fegy-
vert rántott és rám lőtt. Egyenesen mellbe lőtt.
– A rohadt életbe! – liheg Kenji.
– Nagyon jól emlékszem… Haldokoltam. Soha nem éreztem
még olyan nagy fájdalmat, mint akkor. Képtelen voltam sikítani,
mert a tüdőm szét volt szakadva, vagy tele volt vérrel. Nem tu-
dom. Csak ott feküdtem, próbáltam levegőt venni, reméltem,
hogy minél előbb meghalok. És egész idő alatt... egész idő alatt
arra gondoltam, hogy gyáván éltem le az életemet, hogy nem
mertem tenni, és nem értem el semmit. És tudtam, hogy ha lenne
még egy esélyem, máshogy csinálnám. Megígértem magamnak,
hogy végre felhagyok a félelemmel. Többé nem félek.
– Ó, ez szuper, szívmelengető – mondja Kenji –, de hogy a fe-
nébe élted túl, hogy mellbe lőtt? – kérdi komoran, szigorúan. –
Meg kellett volna halnod.
– Hát... – köhécselek. – Hát... Ööö... Warner mentette meg az
életemet.
– Ne szórakozz már!
Próbálok nem nevetni.
– Komolyan mondom. – És rászánom az időt, hogy elmagya-
rázzam, ott voltak a lányok és Warner hogyan használta ki az
erejüket, hogy megmentsen. Hogy Anderson ott hagyott meg-
halni, és Warner magával vitt a bázisra, elbújtatott és segített
helyrejönnöm. – Jut eszembe... Sonya és Sara is minden bizony-
nyal életben van. Anderson elvitte őket magával a fővárosba,
kényszeríteni akarja őket, hogy személyi gyógyítói legyenek.
Mostanra biztosan meggyógyíttatta velük a lábát.
– Oké, tudod mit... – szól Kenji, azzal megáll, megragadja a
vállamat. – Vegyél vissza egy kicsit, mert túl sok információt zú-
dítasz rám egyszerre. Kezdd az elejéről, és mondj el mindent. –
Hangja egyre magasabb regiszterbe siklik. – Mi a fene folyik itt?

82
Tahereh Mafi NE FÉLTS
A lányok még életben vannak? És mit értesz az alatt, hogy War-
ner az ő erejüket neked közvetítette? Ez hogy a bánatba’ lehetsé-
ges?
Elmondom neki.
Végre elmondom neki mindazt, amit mindig is meg akartam
vallani. Elmondom neki az igazat Warner képességéről és az iga-
zságot arról, hogyan sérült meg a csata előtti estén az ebédlő
előtt.
Elmondom neki, hogy Warnernek fogalma sem volt arról,
hogy mire képes és hogy hagytam, hogy gyakoroljon velem,
amíg mindenki az egészségügyi körletben volt. És hogy együtt
törtük át a padlót.
– A büdös francba! – súgja Kenji. – Az a szaralak majdnem
megölt!
– Nem szándékosan tette – mutatok rá.
Kenji valami gorombaságot mormol.
És bár egy szóval sem említem, hogy Warner aznap éjszaka
váratlan látogatást tett a szobámba, azt elmondom, hogyan szö-
kött el, és hogyan várt Anderson a lelövésemmel addig, amíg a
fia meg nem érkezik. Mert Anderson pontosan tudta, mit érez
irántam Warner, és meg akarta büntetni ezért.
– Egy pillanat – vág a szavamba Kenji. – Hogy érted azt, hogy
tudta, mit érez irántad Warner? Mindannyian tudjuk, mit érzett
irántad Warner. Fegyverként akart felhasználni téged. Ez nem
lehetett nagy újság. Azt hittem, az apja kifejezetten helyesli ezt.
Megdermedek.
El is felejtettem, hogy ez a rész még titok volt. Hogy még nem
mondtam el az igazat arról, milyen kapcsolatban vagyok War-
nerrel. Mert bár Adam gyaníthatta, hogy Warner nem csak hiva-
talból érdeklődik irántam, soha senkinek nem említettem, hogy
meghitt pillanatokat töltöttem Warnerrel. És semmit nem mond-
tam el senkinek abból, amit nekem mondott.
Feszengve toporgok.
83
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Juliette... – szól Kenji figyelmeztetőn. – Ezt a szar ügyet nem
titkolhatod többé előlem. El kell mondanod, mi folyik itt.
Érzem, hogy megtántorodok.
– Juliette...
– Szerelmes belém. – Suttogok. Még soha nem mondtam ki.
Senkinek. Még magamnak sem. Azt hiszem, reméltem, hogy ha
nem mondom ki, akkor megtehetem, hogy nem veszek tudomást
róla. Elrejthetem. Elmúlik, és Adam sosem jön rá.
– Hogy... egy pillanat... mi van?
Mély levegőt veszek. Hirtelen óriási fáradtság tör rám.
– Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz!
A fejemet ingatom. El is felejtem, hogy nem láthat.
– Húúúú...
– Kenji, én...
– Ez annyira durva... Tudod, én mindig sejtettem, hogy War-
ner nem normális. De így már bizonyítottan dilis.
A szemem tágra nyílik a döbbenettől, kínomban nevetek. Lát-
hatatlan vállába öklözök. Keményen.
Kenji megint felnevet, részben azért, mert szórakoztatónak ta-
lálja a helyzetet, részben a hitetlenkedésből tér magához. Felsó-
hajt.
– Egy pillanat. Honnan tudod, hogy szerelmes beléd?
– Ezt hogy érted?
– Szóval... elvitt randizni vagy valami ilyesmi? Vett neked
csokoládét vagy írt nagyon idétlen verseket? Warner nem úgy
néz ki, mintha érzelgős pasi lenne, ha érted, mire gondolok.
– Ó! – Ajkamra harapok. – Nem ilyen volt.
– Hanem?
– Egyszerűen... megmondta nekem.
Kenji olyan hirtelen torpan meg, hogy kis híján elesek.
– Az nem lehet.
Fogalmam sincs, hogyan reagáljak erre.

84
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Tényleg kimondta azt a szót? A szemedbe? Egyenesen a
szemedbe nézve mondta?
– Igen.
– És... és... és... várj! Szóval azt mondja, hogy szeret... és te mit
mondtál erre? Mit? – kérdi Kenji meghökkenve. – Azt, hogy „kö-
szönöm”?
– Nem. – Összerezzenek. Nagyon jól emlékszem, hogy én lőt-
tem Warnerre először. – Úgy értem... szóval... nem tudom...
Kenji, ez az egész nagyon furcsa nekem. Még mindig nem tu-
dom, mit gondoljak róla. – Hangom suttogássá halkul. – Warner
nagyon... szenvedélyes – mondom, és rögtön elárasztanak az em-
lékek, az őrület káosza gomolyog bennem.
Ahogy a testemet csókolja. Nadrágom a földön. Heves vallo-
másától elernyednek ízületeim.
Erővel csukom be szemem, nagyon melegem van, bizonytala-
nul állok a lábamon... az egész olyan hirtelen tört rám.
– Így is lehet mondani – szólal meg Kenji, és ezzel kizökkent
révedésemből. Hallom, hogy felsóhajt. – Tehát Warnernek még
mindig nincs fogalma arról, hogy ő és Kent testvérek?
– Nincs – mondom. Rögtön kijózanodok.
Testvérek.
Testvérek, akik gyűlölik egymást. Testvérek, akik meg akarják
ölni egymást. És én ennek az egésznek a közepén vagyok. Szent-
séges ég, mi történt az életemmel?!
– És mindkét srác képes megérinteni téged?
– Igen... De... szóval, nem egészen. — Magyarázni próbálom. –
Adam... Adam nem igazán tud megérinteni. Úgy értem: meg tud
érinteni valahogy, de... – Elhallgatok. – Ez bonyolult. Nagyon
oda kell figyelnie. Gyakorolnia kell, hogy az energiájával ellensú-
lyozza az én energiámat. De Warner... Warner következmények
nélkül meg tud érinteni. Semmi hatással nem vagyok rá. Egysze-
rűen elnyeli az energiámat.

85
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– A büdös francba! – szólal meg Kenji egy pillanat múlva. – A
francba! A francba! A francba! Ez őrület!
– Tudom.
– Szóval... oké... azt mondod, hogy Warner megmentette az
életedet? Hogy tényleg könyörgött a lányoknak, hogy segítsenek
meggyógyítani téged? És hogy azután a saját szobájában rejtett el
téged, és gondoskodott rólad? Ételt tett eléd és ruhákat adott, és
a francba, megengedte, hogy az ágyában aludj?
– Igen.
– Aha. Persze. Ezt elég nehezen tudnám elhinni.
– Tudom. De tényleg nem olyan, mint amilyennek ti hiszitek.
Tudom, hogy elég őrültnek látszik, de valójában nagyon is...
– Álljon meg a menet! Te... te véded őt? – Kenji hangjából döb-
benet hallatszik. – Ugyanarról a pasiról beszélünk, aki bezárt és a
katonai rabszolgájává akart tenni téged, ugye?
Bárcsak el tudnám magyarázni mindazt, amit Warner mon-
dott úgy, hogy közben ne tűnjek naiv, könnyen rászedhető idió-
tának!
– Nem az volt, aminek látszott... – sóhajtok. – Valójában sosem
akart úgy kihasználni... – próbálom magyarázni.
Kenji bosszúsan nevet fel.
– Ó, a büdös francba! Te tényleg elhiszed neki, ugye? Beve-
szed azt a sok baromságot, amit mondott neked...
– Te nem ismered őt, Kenji, ez így nem fair...
– Ó, szentséges isten! Te komolyan azt akarod elhitetni velem,
hogy nem ismerem azt az embert, aki csatába vezetett engem? Ő
volt az én istenverte parancsnokom! Pontosan tudom, hogy ki-
csoda. Pontosan tudom, hogy milyen...
– Nem vitatkozom veled, oké? Nem várom, hogy megértsd...
– Hát, ez nevetséges – szól Kenji harsányan röhögve. – Te
tényleg nem érted, ugye?
– Micsodát?

86
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ó, egek! Kent ettől nagyon ki lesz készülve – mondja, vidáman
elnyújtva a mondatot. Nevet.
– Egy pillanat... Mi köze ehhez Adamnek?
– Észrevetted, hogy egyetlen kérdést sem tettél fel róla, igaz?...
Szóval elmondtam neked, hogy mi történt, hogy milyen átkozott
helyzetbe kerültünk, és úgy hallhattad, hogy oké, jó sztori, haver,
kösz, hogy elmondtad. De eszedbe sem jutott megkérdezni, hogy
Adam nem sérült-e meg. Nem kérdezted meg, mi történt vele,
nem érdeklődtél, hogy van most, különös tekintettel arra, hogy
azt hiszi, meghaltál meg minden.
Hirtelen rosszullét fog el. Megtorpanok. Döbbenet. Bűntudat,
bűntudat, bűntudat.
– Most meg itt állsz, és Warnert véded. Azt, aki meg akarta ölni
Adamet, és úgy viselkedsz, mintha a barátod lenne vagy ilyesmi.
Mintha csak egy kicsit félreértett, teljesen normális, hétköznapi
pasi lenne. Mintha a bolygó minden egyes lakója félreismerte
volna, és mindannyian előítéletes, irigy seggfejek lennénk, akik
gyűlöljük azért, mert olyan nagyon szép arcocskája van.
A szégyentől forró a bőröm.
– Nem vagyok idióta, Kenji. Okom van azt mondani, amit
mondok.
– Persze. Én meg azt mondom, hogy fogalmad sincs, miről be-
szélsz.
– Mindegy.
– Ne mondd nekem azt, hogy mindegy...
– Mindegy – ismétlem.
– Ó, szentséges ég! – szól Kenji csak úgy, a levegőbe. – Azt hi-
szem, ez a lány azt akarja, hogy jól seggbe rúgják!
– Te akkor sem tudnál seggbe rúgni, ha tíz seggem lenne.
Kenji hangosan felnevet.
– Ez kihívás akar lenni?
– Figyelmeztetés.

87
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ó, szóval fenyegetsz? A kis mimóza már fenyegetni is tud?
– Fogd be a szád, Kenji!
– Fogd be a szád, Kenji! – ismétli vékony, gúnyos hangon.
– Mennyit kell még gyalogolnunk? – kérdezem bosszúsan,
próbálva témát váltani.
– Már majdnem ott vagyunk! – vág vissza éles hangon.
Néhány percig meg sem szólalunk.
– Szóval... Miért jöttünk ennyit gyalog? – kérdem. – Nem azt
mondtad, hogy van egy tankotok?
– De – feleli Kenji sóhajtva. A vitánk időlegesen félretéve. –
Ami azt illeti, két tankunk van. Kent azt mondta, szerzett egyet,
amikor először elszöktetek, az még mindig a garázsában áll.
Hát persze!
Hogyan is felejthettem el?
– De én szeretek gyalogolni – folytatja Kenji. – Nem kell ag-
gódnom, hogy valaki meglát, és úgy érzem, ha gyalogolok, olyan
dolgokat is meglátok, amiket másképp nem látnék meg. Még
mindig remélem... hogy másokra is rátalálok. Hogy a mieink kö-
zül többen elrejtőztek.
Megint megszorítom Kenji kezét, és közelebb húzódok hozzá.
– Én is – súgom.

88
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENHÉT

Adam régi lakása olyan, amilyenként emlékszem rá.


Kenji és én a föld alatti teremgarázsból osonunk fel, pár lépcső-
fordulót, néhány emeletnyit haladunk. Hirtelen olyan idegesség
tör rám, hogy alig tudok beszélni. Már kétszer kellett gyászol-
nom barátaim elvesztését, és lényem egy része úgy érzi, ez nem
történhet meg megint. De biztosan így van. Így kell lennie.
Adammel fogok találkozni.
Adam arcát fogom látni.
Valóságos lesz.
– Amikor legutóbb minket kerestek, berobbantották az ajtót –
mondja Kenji –, úgyhogy elég ramaty állapotban van. Bútorokat
toltunk elé, de így a másik oldalról is zárva van... szóval beletelik
némi időbe, amíg utat nyitnak. Máskülönben ez a kis hely elég jó.
Kentnek még mindig rengeteg kajája van elraktározva és a víz-
szolgáltatás is működik, mert az év végéig kifizette, szóval elég
szerencsések vagyunk.
Bólogatok, túlságosan félek ajkamat mozdítani. Hirtelen hábo-
rog a gyomrom a reggeli kávétól, és tetőtől talpig remegek.
Adam.
Nemsokára láthatom Adamet.
Kenji dörömböl.
– Nyissátok ki! – kiált be. – Én vagyok!
Egy percig nem hallok mást, csak nehéz mozgást, faanyag
reccsenését, fém csikorgását és néhány tompa puffanást. Nézem,
ahogy az ajtókeret megremeg, odabentről valaki az ajtót rángatja,
próbálja kinyitni.
Aztán kinyílik. Nagyon lassan. Megkapaszkodok, hogy el ne
essek.
Winston áll az ajtóban.
89
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt a... – szólal meg. Leveszi a szemüvegét (látom, hogy szi-
getelőszalaggal van összeragasztva), és csak pislog rám. Arca
csupa zúzódás és seb, alsó ajka felhasadt. Bal kezén kötés. A géz
sokszor át van tekerve a tenyerén.
Félénk mosollyal nézek rá.
Winston megragadja Kenji pólóját, előrerántja, de le sem veszi
rólam a szemét.
– Megint hallucinálok? – kérdi. – Mert ha igen, az rohadtul
rossz lenne. A francba! – folytatja, meg sem várva Kenji válaszát.
– Ha lett volna fogalmam arról, milyen szívás, ha az embernek
agyrázkódása van, az első adandó alkalommal pofán lőttem vol-
na magam...
– Nem hallucinálsz – vág a szavába Kenji nevetve. – Most pe-
dig engedj be minket.
Winston még mindig pislog rám, a szeme tágra nyílik. Hátra-
lép, beenged minket. Ám abban a pillanatban, ahogy átlépem a
küszöböt, teljesen más világba érek, teljesen mások az emlékek.
Ez Adam otthona. Az első hely, ahol menedéket találtam. Az első
hely, ahol biztonságban éreztem magam.
És most tele van emberekkel. Túl kicsi a hely ahhoz, hogy
ilyen sok embert befogadjon. Castle, Brendan, Lily, Ian, Alia és
James... amint megpillantanak, belemerevednek mozdulatukba, a
szó bennük akad. Hitetlenkedve bámulnak rám. Éppen mondani
akarok valamit, már majdnem találok valami elfogadható mon-
datot elgyötört barátaimnak, akiken kívül senkim sincsen, ami-
kor a kis szobából, amiről tudom, hogy James lakott ott, kilép
Adam. Valamit tart a kezében, elgondolkodott, nem figyel, nem
érzékeli, hogy a légkör hirtelen megváltozott.
De aztán felnéz.
Ajka mozdul, mintha szólni akarna, és amit a kezében tartott,
olyan sok hangra hull szét, hogy mindenki visszazökken az élet-
be.

90
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Adam csak bámul, le sem veszi tekintetét arcomról, mellkasa
zihál, arcán különböző érzelmek küzdenek egymással. Rémült és
reménykedő. Vagy talán annyira rémült, hogy nem mer remélni.
És bár felfogom, hogy talán nekem kéne megszólalnom elő-
ször, hirtelen fogalmam sincs, mit mondjak.
Kenji lép hozzám, arca széles mosolyra nyúlik. Átöleli, meg-
szorítja a vállamat.
– Nocsak, mit találtam!
Adam elindul a szobában, de valahogy furcsa... mintha min-
den lelassult volna, mintha ez a pillanat valahogy nem lenne va-
lóságos. Annyi fájdalom van a tekintetében.
Úgy érzem, mintha gyomron rúgtak volna.
De aztán ott van, közvetlenül előttem, megérint, a testemet ta-
pogatja, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóságos va-
gyok, és nem esett bajom. Az arcomat nézi, ujjait a hajamba fúrja.
És akkor mintha elfogadná, hogy nem vagyok kísértet, nem va-
gyok rémálom, és olyan hirtelen ölel magához, hogy önkéntele-
nül felszisszenek.
– Juliette – szól zihálva.
Szíve hevesen kalapál, karja szorosan ölel, ölelésébe olvadok,
élvezem a jóleső érzést, testének ismerősségét, bőrének illatát,
tapintását. Átölelem, kezem felfelé csúszik a hátán és erősen szo-
rítom, úgy, hogy észre sem veszem, hogy könnyek csorognak
arcomon. Csak akkor érzem, amikor elhúzódik, és a szemembe
néz. Azt mondja, ne sírjak, azt mondja, minden rendben lesz, és
tudom, hogy ez merő hazugság, mégis olyan jólesik hallani.
Újra az arcomat nézi, tenyere óvatosan a tarkómra simul, vi-
gyáz, nehogy a bőrömhöz érjen. Ez az emlékeztető éles fájda-
lommal hasít a szívembe.
– El sem tudom hinni, hogy itt vagy – mondja elcsukló han-
gon. – El sem tudom hinni, hogy ez történik...
Kenji köhécsel.

91
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Elnézést... ez a nagy testi szenvedély megbotránkozást kelt a
kicsikben.
– Nem vagyok kicsi – szól James nyilvánvalóan sértett hangon.
– És ezt nem tartom megbotránkoztatónak.
Kenji hátraperdül.
– Téged nem zavar ez a nagy lihegés? – int felénk.
Ösztönösen elhúzódom Adamtől.
– Nem – feleli James, kezét karba fonva. – És téged?
– Engem igen. Undor volt az első, ösztönös reakcióm erre a je-
lenetre.
– Fogadok, hogy nem tartanád undorítónak, ha te ölelhetnél
egy lányt.
Hosszú csend.
– Jó érv – jegyzi meg Kenji végül. – Esetleg találhatnál nekem
egy hölgyet ebben a nyomorult szektorban. Tizennyolc és har-
mincöt között bárki megfelel – mondja, Jamesre mutatva. – Mi
lenne, ha ezzel foglalkoznál inkább?
James mintha egy kicsit túl komolyan venné a feladatot Bólo-
gat.
– Oké. Mit szólnál Aliához? Vagy Lilyhez? – kérdi, és a két
lányra mutat.
Kenji szája többször kinyílik és becsukódik, mielőtt megszólal.
– Hát... kösz, nem. Ők olyanok, mintha a húgaim lennének.
– Milyen átlátszó – szól Lily egyenesen Kenjihez, és csak ekkor
tűnik fel, hogy még sosem hallottam beszélni. – Fogadni mernék,
hogy minden szóba jöhető ifjú hölgyet azzal szerzel meg magad-
nak, hogy azt mondod, olyanok, mintha a húgaid lennének. A
hölgyek nyilván sorban állnak, hogy ágyba bújjanak a nyomorult
seggeddel.
– Ez durva – szól Kenji, kezét karba fonva.
James nevet.

92
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Látod, mit kell kiállnom? – kérdi. – Kenjinek nem jár szere-
tet. Én csak adok, adok és adok, de semmit nem kapok cserébe.
Olyan nőre van szükségem, aki értékelni tudja mindezt – mondja
végigmutatva magán.
Nyilvánvalóan túloz, reméli, hogy nevetségességével szóra-
koztathatja Jamest, aki értékeli is fáradozásait Talán Kenji az
egyetlen esélyük, hogy egy kis vidámsággal és nevetéssel köny-
nyebbüljenek meg e zsúfolt hely lakói, és elgondolkodom, hogy
talán ezért kel útra egyedül minden nap. Talán időre van szüksé-
ge, hogy csendben gyászoljon, egy olyan helyen, ahol senki nem
várja el tőle, hogy szórakoztató legyen.
Szívem dobogása ki-kihagy, tétovázok, azon tűnődöm, vajon
milyen nehéz lehet Kenji számára, hogy összeszedettnek mutat-
kozzon, miközben legszívesebben szétesne. Ma először pillantot-
tam meg azt a másik oldalát, és nagyobb meglepetést okozott,
mint kellett volna.
Adam megszorítja a vállam, mire felé fordulok. Gyengéd, el-
gyötört mosollyal néz rám, szemhéja a fájdalomtól és örömtől
nehéz.
És minden érzés közül, amely rám törhet, a bűntudat csap a
legerősebben le rám.
Úgy tűnik, mindenki, aki ebben a lakásban van, ilyen súlyos
terheket cipel. A vidámság ritka pillanatai törnek át a hely sötét
komorságán, de amint a tréfák elülnek, a bánat visszakattan a
helyére. És bár tudom, hogy gyászolnom kéne mindazokat, aki-
ket elvesztettünk, nem tudom, hogyan tegyem. Idegenek voltak
számomra. Éppen csak kezdett kialakulni a kapcsolatom
Sonyával és Sarával.
De ahogy körülnézek, azt látom, hogy egyedül vagyok ezzel
az érzésemmel. Látom, hogy a veszteség okozta bánat ráncai hú-
zódnak barátaim arcán. Látom, hogy szomorúság ivódott ruhá-
ikba, összevont szemöldökükre telepszik. És tudatom mélyén

93
Tahereh Mafi NE FÉLTS
valami nyaggat, ez a valami csalódott bennem és azt sugallja,
hogy nekem is közéjük kéne tartoznom, ugyanolyan levertnek,
legyőzöttnek kéne lennem, mint ők.
De nem vagyok az. Nem vagyok olyan.
Már nem tudok az a lány lenni, aki voltam.
Oly sok évig éltem állandó rettegésben önmagamtól. A kétség
összeházasodott a félelemmel és agyamba költözött, ott várakat
épített és királyságokon uralkodott, és engem... akaratomat úgy
hajlította, ahogy akarta, fülembe súgott és azt hittem, én akarom,
amit ő akart és már nem voltam más, mint engedelmes gyalog
az6 sakktábláján, túlságosan féltem ellentmondani, rettegtem
egyet nem érteni.
Béklyóban voltam, saját elmém foglya.
De végül, végre megtanultam, hogyan legyek szabad.
Sajnálom a veszteségeinket. Elborzadok. De nyugtalan is va-
gyok. Sonya és Sara életben van, de Anderson hatalmában. Szük-
ségük van a segítségünkre. Szóval nem tudom, hogyan legyek
szomorú, amikor csak végtelen eltökéltséget érzek, hogy tegyek
valamit. Már nem félek a félelemtől, és nem hagyom, hogy el-
uralkodjon rajtam.
A félelem megtanul majd félni tőlem.

94
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENNYOLC

Adam a kanapé felé vezet, de Kenji az utunkba áll.


– Nyugalom, nyugalom, még sokat lehettek kettesben... de most
közös nevezőre kell jutnunk, meg kell osztanunk egymással, ki
mit tud, helló, hogy vagy, ilyesmi, ez és ez történt, és ezt minél
előbb meg kell tennünk. Juliette-nek olyan információi vannak,
amiket mindenkinek hallania kell.
Adam előbb Kenjire néz, aztán rám.
– Mi folyik itt?
Kenjihez fordulok.
– Miről beszélsz?
Furcsán néz rám. Félrepillant, majd azt mondja: – Ülj le, Kent!
Adam hátrál... csak egy-két lépést. Kíváncsisága egy időre fe-
lülkerekedik, és Kenji előrerángat, ott állok a kis szoba középén.
Mindenki úgy bámul, mintha szarvam nőtt volna.
– Kenji, mi a...
– Alia, biztosan emlékszel Juliette-re – szól Kenji a szoba egyik
sarkában kuporgó vékony szőke lány felé biccentve. Alia röpke
mosollyal néz rám, aztán elkapja tekintetét, és minden ok nélkül
elpirul. Emlékszem rá. Ő tervezte a méretre készített kézvédő-
met... azt a szép, bonyolult darabot, amit mindkét csatánkban
viseltem. Eddig nem figyeltem rá igazán, csak most veszem ész-
re, miért: igyekszik észrevétlen maradni. Kedves, jóindulatú,
barna szemű lány és történetesen kitűnő tervező. Vajon hol ta-
nulta?
– Lily, te egészen biztosan emlékszel Juliette-re – fordul Kenji
a másik lány felé. – Együtt törtünk be a raktárba. – Rám pillant. –
Te is emlékszel, ugye?

95
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Bólintok. Lilyre pillantok, széles mosollyal. Nem igazán isme-
rem, de energikussága tetszik. Tréfásan szalutál nekem, moso-
lyog, ruganyos göndör fürtjei arcába hullnak.
– Örülök, hogy viszontláthatlak – mondja. – És kösz, hogy
nem haltál meg. Elég ciki, hogy én vagyok itt az egyetlen lány.
Alia szőke haja csak egy pillanatra bukkan fel, aztán a tervező-
lány még mélyebben a sarokba húzódik.
– Bocsi – szól Lily, de nem tűnik túl bűnbánónak. – Úgy értet-
tem, hogy én vagyok itt az egyetlen beszélő lány. Kérlek, mondd,
hogy te is tudsz beszélni – szól hozzám.
– Ó, persze, hogy tud beszélni – felel helyettem Kenji, éles pil-
lantást vetve rám. – Sőt... úgy káromkodik, mint egy matróz.
– Nem káromkodok úgy, mint egy...
– Brendan, Winston – vág a szavamba Kenji, a kanapén ülő két
fiúra mutatva. – Őket nyilván nem kell bemutatni. Bár egy kicsit
másként néznek ki. Íme, ilyen átalakító hatása van az emberre
annak, ha szadista barmok bandája tartja fogva! – Széles mozdu-
lattal int feléjük, gunyorosan mosolyog hozzá. – Most úgy néz-
nek ki, mint a gnú. De tudod, hozzájuk képest én nagyon király
vagyok, szóval mindent összevetve ez jó hír.
Winston az arcomra mutat. Tekintete kissé homályos, pislog-
nia kell néhányszor.
– Nálam jó vagy. Elég jó, hogy nem haltál meg.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – mondja Brendan, azzal
vállon veregeti Winstont, de rám mosolyog. Szeme még mindig
nagyon élénk világoskék, haja platinaszőke. De halántékától állá-
ig nagy seb húzódik, ami csak most kezd hegesedni. Vajon mi
mást tett Anderson vele és Winstonnal? Remegő undor tör rám.
Szorosan be kell hunynom a szemem, hogy elmúljon.
– Öröm téged viszontlátni – szólal meg Brendan, akinek brit
akcentusa mindig meglep. – Bocsáss meg, hogy nem sikerült sza-
lonképesebbnek mutatkoznunk.

96
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Rájuk mosolygok.
– Úgy örülök, hogy mindketten jól vagytok!
– Ian – int Kenji a kanapé karfáján üldögélő magas, nyúlánk
fiú felé. Ian Sanchez. Emlékszem rá. Egy sorban dolgoztunk,
amikor kipakoltuk a raktárai, de ami ennél is fontosabb: tudom,
hogy egyike volt annak a négy emberünknek, akit Andersonék
elraboltak, őt, Winstont, Brendant és egy Emory nevű másik fiút
vitték el.
Iant és Emoryt ki tudtuk szabadítani az első ütközetben, de
Brendant és Winstont nem. Emlékszem, Kenji azt mondta, hogy
Ian és Emory olyan rossz állapotban voltak, hogy a lányok min-
dent megtettek, mégis hosszabb időbe telt, mire teljesen rendbe
jöttek. Ian rendben levőnek tűnik, de szörnyű dolgokon mehetett
keresztül. Emory pedig nincs itt.
Feszengek, Ianre mosolygok, remélem, erős, biztató mosollyal.
Nem viszonozza a gesztust.
– Hogyhogy még életben vagy? – kérdezi minden bevezető
nélkül. – Nem úgy nézel ki, mint akiből kiverték a szart is, már
megbocsáss, szóval akárhogy is, nem bízom benned.
– Eljutunk majd ide is – mondja Kenji, megelőzve, hogy Adam
szólhasson az érdekemben. – Előzetesen csak annyit, hogy na-
gyon jó magyarázata van. Én már ismerem a részleteket. – Éles
pillantást vet Ianre, de Ian mintha nem venné észre. Még mindig
engem néz, kihívón, homlokát ráncolva.
Fejemet oldalra hajtva nézek vissza rá.
Kenji csettint a szemem előtt.
– Koncentrálj, hercegnő, kezdek unatkozni. – Körbepillant,
hátha van még valaki, akit nem mutatott be nekem újra. – James
– szólal meg, tekintete egyetlen tízéves barátomon állapodik
meg. – Akarsz mondani valamit Juliette-nek, mielőtt elkezdjük?
James rám néz, kék szeme élénken csillog homokszőke fürtjei
alatt. Vállat vont.

97
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Én nem hittem, hogy meghaltál – jelenti ki egyszerűen.
– Tényleg? – kérdi Kenji nevetve.
James bólint.
– Igen. Volt egy érzésem – mondja a fejére mutatva.
Kenji vigyorog.
– Rendben. Akkor ennyi. Kezdhetjük.
– Na és Ca... – szólalok meg, de rögtön elhallgatok, mert Kenji
tekintete figyelmeztetőn villan rám.
Tekintetem Castle-re rebben, figyelmesen nézem az arcát.
Nem vettem észre, amikor beléptem.
Castle tekintete homályos, homloka ráncban, mintha végtele-
nül kínos beszélgetést folytatna önmagával. Keze ölében, ujjai
összefonva. Haja tarkójánál kibomlott a mindig tökéletes lófa-
rokból, tincsei arcába, szemébe lógnak. Arca borostás, úgy néz ki,
mintha sárban vonszolták volna, mintha amint belépett volna,
leült volna abba a fotelba, ahonnan azóta sem állt fel.
És ekkor rádöbbenek, hogy az egész csoportból Castle szen-
vedte a legnagyobb csapást.
Omega Pont volt az élete. Az ő álma volt minden téglában,
minden visszhangban. És egyetlen éjszaka alatt elvesztett min-
dent. A reményeit, a jövőről alkotott képét, az egész közösséget,
amit oly nagy gonddal, oly lelkesen épített. A családját.
Minden megsemmisült.
– Nagyon nehezen viseli – súgja nekem Adam, és meglepő-
döm jelenlététől, nem is vettem észre, hogy újra mellettem áll. –
Castle már egy ideje ebben az állapotban van.
A szívem majd’ megszakad.
Próbálok Kenji szemébe nézni, szavak nélkül bocsánatot kérni,
elmondani, hogy megértem. De Kenji nem hajlandó rám nézni.
Eltelik néhány pillanat, mire összeszedi magát. Csak ekkor döb-
benek rá, milyen nehéz lehet neki most. Nem csak Omega Pont

98
Tahereh Mafi NE FÉLTS
miatt. Nem csak azért, mert sokakat elvesztett, nem csak azért,
mert annyi munka veszett oda.
Castle miatt.
Castle miatt, aki olyan volt Kenjinek, mintha az apja lett volna,
legközelebbi bizalmasa, legkedvesebb barátja.
Csak árnyéka önmagának.
Kenji fájdalma láttán elnehezül a szívem. Bárcsak tehetnék va-
lamit, hogy helyrehozzam a dolgokat! És abban a pillanatban
fogadalmat teszek, hogy így lesz.
Minden tőlem telhetőt megteszek ezért.
– Na, jó. Akkor kezdjünk bele – szól Kenji, azzal összecsapja a
tenyerét, és felsóhajt. – Mindenki kényelmesen ül? Senki nem
fázik? Jó? Jó. – Bólint. – Most hadd meséljem el Juliette mellbe
lövésének történetét.

99
Tahereh Mafi NE FÉLTS

TIZENKILENC

Mindenki engem bámul.


Kenji éppen a történet végére ért. Részletesen elmondta, amit
tőlem hallott, tapintatosan kihagyta azt a részt, hogy Warner sze-
relmet vallott nekem, és ezért a magam módján nagyon hálás
vagyok. Bár korábban kijelentettem Adamnek, hogy nem lehe-
tünk többé együtt, még nagyon fájó, megoldatlan közöttünk
minden. Próbáltam tovább lépni, eltávolodni tőle, mert védeni
akartam, most pedig olyan különböző okokból kell gyászolnom
Adam elvesztését, hogy már magam sem tudom, mit kéne érez-
nem.
Fogalmam sincs, mit gondol rólam.
Olyan sok dolog van, amiről Adamnek és nekem beszélnünk
kell, nem akarom, hogy Warner is téma legyen. Warner mindig is
érzékeny ügy volt, különösen most, hogy Adam már tudja, test-
vérek. És nincs kedvem vitatkozni, különösen nem az első na-
pon, amit újra az Omega Pont-i társasággal töltök.
De úgy tűnik, ezt nem úszom meg olyan könnyen.
– Warner mentette meg az életedet? – kérdi Lily, nem is pró-
bálva titkolni, mennyire megdöbbenti és undorral tölti el ez a hír.
– Mi a fenéért tett volna ilyesmit?
– Ugyan, ez teljesen mellékes – szól közbe Ian. – Mit kezdjünk
azzal a ténnyel, hogy Warner egyszerűen képes ellopni az erőn-
ket?
– Neked nincs semmiféle erőd – jelenti ki Winston. – Szóval
neked ezen a téren nincs semmi aggódnivalód.
– Te is tudod, hogy mit értek ez alatt – csattan fel Ian, nyakától
kiindulóan elpirul. – Nem biztonságos, ha egy olyan pszichopata,
mint ez a Warner, ilyen képességekkel bír. Ez engem pokolian
kiakaszt.
100
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem pszichopata... – próbálom mondani, de erre nagy
hangzavar tör ki, egymással versengenek, hogy hangjukat hallas-
sák.
– Mit akar ez jelenteni...?
– ...veszélyes?
– Tehát Sonya és Sara életben van...
– ...tényleg láttad Andersont? Hogy néz ki?
– De miért tette volna...
– ...oké, de ez nem jelenti azt, hogy...
– ELÉG! – fojtja bele mindenkibe a szót Adam. – Hol a fenében
van most Warner? – Felém fordul, a szemembe néz. – Azt mond-
tad, Warner hozott ki ide, hogy megmutassa neked, mi történt
Omega Ponttal, de amint Kenji megjelent, egyszerűen eltűnt...
Igaz ez?
Bólintok.
– Tehát... Mi a helyzet? Egyszerűen kész, annyi? Csak úgy le-
lép? – Adam hirtelen megfordul, a többiekre néz. – Emberek!
Warner tudja, hogy legalább egy közülünk életben van! Valószí-
nűleg elment erősítésért, és minket is megpróbál kinyírni... – El-
hallgat, a fejét rázza hevesen. – A francba! – súgja. – A BÜDÖS
FRANCBA!
Mindenki megdermed. Rémület merevít minket a pillanatba.
– Nem – szólalok fel, két kezemet felemelve. – Nem... nem fog-
ja ezt tenni...
Nyolc szempár mered rám.
– Nem akar megölni benneteket. Még csak nem is kedveli a
Regenerációt. És gyűlöli az apját...
– Te meg miről beszélsz? – kérdi Adam riadtan. – Warner vad-
állat...
Mély levegőt veszek, hogy kitisztuljon a fejem. Nem szabad el-
felejtenem, milyen kevésbé ismerik Warnert, milyen keveset hal-
lottak a nézeteiről, emlékeztetnem kell magam, mit gondoltam
róla én magam alig néhány napja.
101
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner közlései még túl frissek. Nem tudom, hogyan védhe-
tem hatásosan, hogyan tudom összebékíteni a róla szóló, nagyon
megosztó véleményeket, és egy pillanatig dühös vagyok rá, az
ostoba színlelésére, és hogy egyáltalán ilyen helyzetbe hozott. Ha
nem gondolnák beteg, javíthatatlan pszichopatának, most nem
kéne kiállnom érte.
– Meg akarja dönteni a Regeneráció hatalmát – próbálom ma-
gyarázni. – És meg akarja ölni Andersont is...
A szobában ádáz vita kezdődik. Felkiáltások és különböző jel-
zők repkednek, és az egésznek az a kicsengése, hogy senki nem
hisz nekem, mindenki azt gondolja, hogy elment az eszem, hogy
Warner agymosást alkalmazott rajtam. Szerintük Warner bizo-
nyított gyilkos, aki bezárt engem és megpróbált felhasználni,
hogy embereket kínozzon.
És nem tévednek. És mégis tévednek.
Nagyon szeretném megmondani nekik, hogy nem értik.
Egyikük sem tudja az igazat, és nem adnak esélyt, hogy el-
mondjam nekik, hogy megmagyarázzam, mi a helyzet. Éppen
mondani akarok valamit a saját védelmemben, amikor szemem
sarkából megpillantom Iant.
Kinevet engem.
Hangosan röhög, a térdét csapkodja, a fejét hátravetve viny-
nyog, ostobának tart, és egy pillanatra komoly kétségeim támad-
nak magammal és mindennel szemben, amit Warner nekem
mondott.
Erősen behunyom szemem.
Honnan tudjam, hogy bízhatok benne? Honnan tudjam, hogy
nem hazudott nekem, mint mindig? Hiszen bevallotta, hogy az
elejétől fogva hazudott.
Rosszul vagyok ettől a sok bizonytalanságtól. És elegem van
belőle.

102
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Érzem, hogy valaki kifelé húz a tömegből, James hálószobájá-
nak ajtaja felé haladok, a gardrób felé, ahol aludni szokott. Adam
behúz oda, becsukja az ajtót és kizárja a kinti őrületet. A karomat
markolja, furcsa, égető tekintettel néz a szemembe. Megrémít.
Csapdába estem.
– Mi folyik itt? – kérdi. – Miért véded Warnert? Mindazok
után, amit veled tett, gyűlölnöd kéne... nagyon dühösnek kéne...
– Képtelen vagyok, Adam, én...
– Hogy érted azt, hogy képtelen vagy?
– Ez... ez... szóval ez már nem olyan könnyű. – A fejemet inga-
tom, próbálom magyarázni a magyarázhatatlant. – Már nem tu-
dom, hogy mit gondoljak róla. Olyan sok félreértés van. Olyasmi,
amiket nem értek. – Nem tudok ránézni. Elfordítom a tekintete-
met. – Warner... Warner valójában...
Zavaromban nem tudom, mit mondjak.
Fogalmam sincs, hogy mondjam meg az igazat úgy, hogy ne
tűnjek árulónak.
– Nem tudom – mondom végül, kezemet bámulva. – Nem tu-
dom. Warner... szóval Warner nem olyan gonosz, mint gondol-
tam.
– Nahát! – döbben meg Adam. – Szóval nem olyan gonosz, mint
amilyennek gondoltad? Tényleg nem olyan gonosz, amilyennek
gondoltad? Hogy a fenébe lehetne jobb, mint amilyennek gondol-
tad...?
– Adam...
– Mi a fenét gondolsz, Juliette?
Adam képtelen elrejteni undorát, megbotránkozását. Tekintete
vibrál.
Pánik fog el.
Meg kell találnom a módját, hogy megmagyarázzam, cáfolha-
tatlan bizonyítékot adjak... hogy Warner nem az, akinek gondol-
tam... de már értem, hogy Adam bizalmát elvesztettem, már nem
bízik bennem, már nem hisz nekem. Keresem a szavakat.
103
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Szólni akar.
Nem engedem.
– Emlékszel arra a napra, amikor a zuhanyzóban zokogva ta-
láltál? Miután Warner kényszerített, hogy megkínozzak egy kis-
gyereket?
Adam tétovázik, aztán lassan, vonakodva bólint.
– Ez volt az egyik ok, ami miatt annyira gyűlöltem. Azt hit-
tem, hogy tényleg betett egy kisgyereket abba a szobába... hogy
elrabolta valakinek a gyerekét és azt akarta, hogy megkínozzam.
Annyira utáltam... Annyira undorító volt... Annyira rémisztő.
Azt hittem, hogy Warner nem is ember. Hogy velejéig gonosz.
De... de nem volt valóságos – súgom.
Adam zavartan néz.
– Egyszerű szimuláció volt – próbálom magyarázni. – Warner
azt mondta, hogy az a helyiség szimulációs szoba volt, nem kín-
zókamra. Azt mondta, hogy az egész az én képzeletemben ját-
szódott le.
– Juliette – szólal meg Adam, és felsóhajt – Miről beszélsz?
Persze hogy szimuláció volt.
– Tessék?
Adam kurtán, feszélyezetten felnevet.
– Te tudtad, hogy nem valóság volt? – kérdem döbbenten.
Csak bámul.
– De amikor rám találtál... azt mondtad, hogy nem az én hi-
bám volt... azt mondtad, hallottad, mi történt, és hogy nem az én
hibám volt...
Adam a hajába túr, aztán végighúzza a kezét a nyakán.
– Azt hittem, az gyötör, hogy szétütötted azt a falat – mondja.
– Úgy értem, tudtam, hogy a szimuláció valószínűleg pokoli fé-
lelmetes lesz, de azt hittem, Warner előre megmondta, hogy szi-
mulátorban vagy. Fogalmam sem volt, hogy olyasmibe mentél
bele, amiről azt hitted, valóság. – Egy pillanatra lehunyja szemét

104
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt hittem, azért vagy annyira zaklatott, mert megtudtad, hogy
ilyen új, félelmetes képességed van. És hogy katonák sérültek
meg közben.
Döbbenten pislogok rá.
Lényem egy része egész idő alatt próbált a kétségbe kapasz-
kodni... azt hinni, hogy a kínzókamra tényleg valóságos volt és
Warner csak hazudott nekem. Megint. De most Adam is megerő-
sítette.
Padlót fogtam.
Adam a fejét ingatja.
– Az a kurafi. El sem tudom hinni, hogy ezt tette veled.
– Warner sok őrült dolgot tett... de valójában azt hitte, hogy
segít nekem.
– De nem segített neked – szól Adam ismét dühösen. – Kínzott
téged...
– Nem. Ez nem igaz. – A fal egy vékony repedését nézem. – A
maga furcsa módján... valóban segített nekem. – Tétovázok, az-
tán felnézek, Adam szemébe. – Akkor, ott, a szimulátorban hagy-
tam először, engedtem először szabadjára a haragomat. Nem
tudtam, milyen erővel bírok... hogy ilyen erőt tudok kifejteni...
egészen addig a pillanatig nem tudtam.
Elfordítom tőle a tekintetemet.
Kezemet ökölbe szorítom, aztán kinyújtom ujjaimat.
– Warner fenntart egy bizonyos látszatot – mondom. – Úgy vi-
selkedik, mintha szívtelen szörnyeteg lenne, de... Nem is tu-
dom... – a hangom megbicsaklik, tekintetem a láthatatlanba ré-
ved. Talán valami emlékbe. Warner mosolyába. Ahogy gyengéd
kézzel törli le könnyeimet. Semmi baj, minden rendben lesz, ezt
mondta nekem. – Warner valójában...
– Én nem... – Adam furcsa, remegő lélegzetet vesz. – Én nem is
tudom, hogyan tudnám ezt felfogni – mondja eléggé bizonytala-
nul. – Te... Hogy mi van? Te most kedveled Warnert? Barátkozol

105
Tahereh Mafi NE FÉLTS
vele? Azzal az emberrel, aki meg akart ölni engem? – Alig képes
titkolni fájdalmát – Juliette, hiszen a szállítószalagról lógatott le a
vágóhídon. Vagy ezt elfelejtetted már?
Összerezzenek. Fejemet lehajtom a szégyentől.
Ezt el is felejtettem.
Elfelejtettem, hogy Warner majdnem megölte Adamet, hogy a
szemem láttára lőtt Adamre. Árulónak tekintette Adamet, olyan
katonának, aki fegyvert szorított a tarkójához, aki szembeszállt
vele és elrabolt engem tőle.
Rosszul vagyok.
– Én csak... Nem is tudom, mit gondoljak – sikerül megszólal-
nom végre. – Gyűlölni akarom, de már nem is tudom...
Adam úgy néz rám, mintha fogalma sem lenne, ki vagyok.
Témát kell váltanom.
– Mi van Castle-lel? – kérdem. – Beteg?
Adam hosszan hallgat, mielőtt válaszolna. Tudja, hogy próbá-
lok témát váltani. Végül enged. Felsóhajt.
– Súlyos az állapota. Rosszabbul viseli, mint mi. És az, hogy
Castle ilyen rossz állapotban van, hatással van Kenjire is.
Nézem Adam arcát, ahogy beszél, önkéntelenül hasonlóságo-
kat keresek közte, Anderson és Warner között.
– Alig kel fel a helyéről. Egész nap ott ül, amíg a kimerültség
erőt nem vesz rajta, aztán csak elalszik ott, ültő helyében. Más-
nap reggel felébred, és elölről kezdi. Csak akkor eszik, ha bele-
erőltetjük az ételt, és csak a mosdóba megy ki. Reméljük, hogy
hamar kizökken ebből az állapotból, de egyszerűen félelmetes
helyzet így elveszíteni egy vezetőt. Mindent Castle tervezett,
szervezett. És most mintha semmi nem érdekelné.
– Valószínűleg még nem tért magához a döbbenettől. Hiszen
még csak három nap telt el a csata óta. Remélem, idővel helyre-
jön.

106
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Igen – feleli, és bólint. A kezét nézi. – De muszáj kitalálni va-
lamit. Nem tudom, mennyi ideig élhetünk még így. Az élelmi-
szerkészletünk legfeljebb néhány hétig tart ki. Így is kilenc em-
bert kell etetnünk. Ráadásul Brendan és Winston még nincs jól.
Megtettem, amit megtehettem, felhasználtam az itteni kis gyógy-
szerkészletet, de orvosi ellátásra és fájdalomcsillapításra lenne
szükségük... Nem tudom, mit mondott neked Kenji, de nagyon
rossz állapotban voltak, amikor ide hoztuk őket. Winston zúzó-
dásai csak most apadtak le. Nem maradhatunk itt sokáig. Valami
tervre van szükségünk.
– Igen. – Nagy megkönnyebbüléssel hallom, hogy cselekedni
akar. – Igen. Igen. Szükségünk van egy tervre. Mire gondolsz?
Adam a fejét ingatja.
– Nem tudom. Lehet, hogy a raktárakból szerezhetünk ellát-
mányt, ahogy eddig... időnként lopunk ezt-azt... és egy nagyobb
helyen húzzuk meg magunkat az ellenőrizetlen területen. De a
lakókörletekben soha nem tudjuk megvetni a lábunkat. Az na-
gyon kockázatos lenne. Ha meglátnak minket, ott helyben lelő-
nek. Szóval... Nem tudom... – Bátortalanul felnevet. – Valahogy
remélem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek vannak ötle-
tei.
– De... na de... – zavartan hebegek. – Ennyi? Már nem is gon-
doltok a harcra? Úgy gondoljátok, hogy egyszerűen élni kell? Így
élni? – mutatok az ajtóra és arra, ami odakint van.
Adam rám néz. Meglepi ez a reakcióm.
– Nem mintha én ezt akarnám. De nem tudom, hogyan vehet-
nénk fel a harcot úgy, hogy ne öljenek meg minket. Csak a dol-
gok gyakorlatias oldalát próbálom nézni. – Izgatottan a hajába
túr. – Én megpróbáltam – mondja egyre halkuló hangon. – Pró-
báltam felvenni a harcot, de csak azt értük el, hogy lemészároltak
minket. Nekem sem kéne életben lennem. De valami furcsa,
megmagyarázhatatlan okból életben vagyok, és James is, és hála

107
Tahereh Mafi NE FÉLTS
az égnek, te is, Juliette... És nem tudom... – mondja a fejét ingat-
va, a tekintetét elfordítva –, úgy érzem, esélyt kaptam, hogy él-
jem az életemet. Ki kell találnom valami mást, hogy ételt szerez-
zek és tető legyen a fejem fölött Nincs jövedelmem és nem va-
gyok regisztrált állampolgár, szóval hivatalosan dolgozni nem
tudok. Most csak az jár a fejemben, hogyan tudnám néhány hét
alatt megoldani, hogy enni adjak a testvéremnek és a barátaim-
nak. – Az álla megfeszül. – Lehet, hogy egyszer majd egy másik
csoport okosabb... és erősebb lesz, de már nem hiszem, hogy
azok mi lennénk. Nem hiszem, hogy lenne esélyünk.
Döbbenten pislogok.
– Ezt nem tudom elhinni.
– Mit nem tudsz elhinni?
– Azt, hogy feladod – hallom a vádló élt saját hangomban, és
nem teszek semmit, hogy elrejtsem. – Egyszerűen feladod.
– Milyen esélyem lenne? – kérdi. Tekintete sértett, dühös. –
Nem akarok mártír lenni. Megpróbáltuk. Felvettük a harcot, és
szart sem értünk el. Mindenki, akit ismertünk halott, és az egész
ellenállásból az a megnyomorított csapat maradt, akiket odakint
láttál. Kilenc ember hogyan vehetné fel a harcot az egész világ-
gal? Ez nem lenne tisztességes harc, Juliette.
Bólintok. A kezemet bámulom. Próbálom, de nem tudom elrej-
teni döbbenetemet.
– Nem vagyok gyáva – mondja, és hallhatóan küzd, hogy ne
remegjen a hangja. – Csak a családomat akarom védeni. Az
öcsémet. Csak ő maradt. Nem akarom, hogy Jamesnek folyton
rettegnie kelljen, nem ölnek-e meg. Neki arra van szüksége, hogy
józanul cselekedjek.
– De így élni... Menekültként? Hogy lopni kelljen a túléléshez,
és elrejtőzni a világ elől? Ez mennyivel jobb? Így is minden nap
aggódnod kell, folyton hátranézni, és a rémület szorongat, hogy
Jamest egyedül hagyod. Nyomorúságos életed lesz.

108
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– De életben leszek.
– Az nem élet... Az élet nem ilyen...
– Honnan tudod? – csattan fel. Hangulata olyan hirtelen vál-
tozik, hogy döbbenten elhallgatok. – Mit tudsz te az életről? –
mordul rám. – Amikor rád találtam, egy szót sem szóltál. A saját
árnyékodtól is féltél. Annyira emésztett a bánat és a bűntudat,
hogy kis híján megbolondultál... annyira magadba fordultál,
hogy fogalmad sem volt, mi történt a világban, amíg nem voltál
jelen.
Összerezzenek. Fáj ez a hang. Gyűlölettel határos indulat van
benne. Még sosem láttam Adamet ilyen keserűnek vagy kegyet-
lennek. Ez nem az a fiú, akit megismertem. Azt akarom, hogy
hagyja ezt abba. Szívja vissza. Kérjen elnézést. Mondja azt, hogy
ne vegyem figyelembe, amit az imént mondott.
De nem mondja.
– Azt hiszed, hogy nehéz életed volt – mondja tovább. – Azt
hiszed, nyomorult életed volt, amiért elmegyógyintézetbe és bör-
tönbe zártak. Nem veszed észre, hogy éppen ezért mindig volt
tető a fejed felett és rendszeresen kaptál enni. – Kezét ökölbe szo-
rítja, aztán ellazítja az ujjait. – Ez több, mint ami az emberek
többségének kijut. Fogalmad sincs, mit jelent idekint élni. Fogal-
mad sincs, mit jelent éhezni és végignézni, ahogy a családod
meghal körülötted. Fogalmad sincs, mit jelent igazán szenvedni.
Néha arra gondolok, hogy te valami fantáziavilágban élsz, ahol
mindenki megél az optimizmusból... de idekint ez nem így mű-
ködik. Ebben a világban három állapot van: vagy élsz, vagy meg
fogsz halni vagy már halott vagy. Semmi romantika nincsen
benne. Semmi illúzió. Szóval ne tettesd, hogy van fogalmad ar-
ról, mit jelent ma élni. Itt és most. Mert nincs róla fogalmad.
A szavak kiszámíthatatlan teremtmények. Ez jutott eszembe
hirtelen.

109
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Minden lőfegyvernél, kardnál, hadseregnél, királynál gyilko-
sabb erő egy mondat. A kard vág és öl, de a szó belénk döf és
bennünk marad, csontjainkba veszi be magát, ott hal el, hullákat
cipelünk magunkban a jövőbe és képtelenek vagyunk húsunkból
kitépni a belénk halt szavak csontvázait.
Feszengek.
Toporgok, egykettőhárom, és gondolkodom, készülök halkan
válaszolni. Óvatosan.
Adam csak zaklatott, nyugtatom magamat. Csak fél, aggódik,
feszült, kimerült és nem gondolja komolyan, nem szívből mond-
ta, mondogatom magamnak.
Csak zaklatott. Nem gondolja komolyan.
– Talán... Talán igazad van. Talán tényleg nem tudom, milyen
az élet, milyen élni. Talán még nem vagyok eléggé emberi ahhoz,
hogy többet tudjak annál, ami a szemem előtt van – mondom
egyenesen a szemébe nézve. – De azt tudom, milyen elrejtőzni a
világ elől. Tudom, milyen úgy élni, mintha nem is léteznél, mint-
ha ketrecben lennél, teljesen elszigetelve a társadalomtól. És töb-
bé nem vagyok hajlandó így élni. Képtelen vagyok rá. Végre elju-
tottam arra a pontra, hogy nem félek felemelni a hangomat. Elju-
tottam odáig, hogy már nem üldöz az árnyékom. És nem akarom
elveszíteni ezt a szabadságot... soha többé. Nem léphetek vissza.
Inkább lőjenek le, amikor üvöltve követelem a szabadságot,
mintsem egyedül haljak meg a börtönben, amelybe magamat
zártam.
Adam a fal felé pillant, nevet, aztán megint rám néz.
– Hallod most a saját hangodat? Felfogod, mit mondasz? Azt
akarod mondani ezzel, hogy kész vagy egy csapat katona elé áll-
ni és közölni velük, mennyire gyűlölöd a Regenerációt, csak
hogy az igazadat hangoztasd? Hogy megölhessenek, mielőtt be-
töltötted a tizennyolcadik évedet? Ennek semmi értelme nincsen.
Semmilyen célt nem szolgál. És nem ismerek rád – mondja a fejét

110
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ingatva. – Azt hittem, háborítatlanul akarsz élni. Sosem akartál
beavatkozni a háborúba. Egyszerűen azt akartad, hogy Warner
hagyjon békén, ne kelljen abban a szörnyű elmegyógyintézetben
élned, és az idióta szüleiddel se legyen kapcsolatod. Azt hittem,
nem akarsz harcolni egyáltalán.
– Te meg miről beszélsz? Mindig is azt mondtam, hogy fel
akarom venni a harcot. Az elejétől fogva ezt mondtam... attól a
pillanattól, amikor a bázison elmondtam neked, hogy meg aka-
rok szökni. Ez a valódi énem – bizonygatom. – Így érzek. Mindig
is így éreztem.
– Nem. Nem azért hagytuk el a bázist, hogy háborúzzunk.
Azért jöttünk el onnan, mert el ki akartunk kerülni végre a Rege-
neráció uralma alól, hogy a magunk módján fenntartsuk az el-
lenállást, de főként azért, hogy együtt tudjunk élni. Aztán megje-
lent Kenji, elvitt minket Omega Pontra és minden megváltozott,
és elhatároztuk, hogy felvesszük a harcot. Mert úgy tűnt, hogy
sikerülhet. De most – körülnéz a szűk helyiségben, a csukott ajtó-
ra pillant –, mostanra mi maradt nekünk? Félig halottak vagyunk
már. Nyolc gyengén felfegyverzett felnőtt ember és egy tízéves
gyerek akarjon szembeszállni teljes hadseregekkel? Ez egyszerű-
en nem lehetséges. És ha meg kell halnom, nem akarok valami
hülye ok miatt meghalni. És csak úgy megyek háborúba, csak
úgy kockáztatom az életemet... ha esélye van a győzelemre. Kü-
lönben nem.
– Nem hiszem, hogy ostobaság lenne harcolni az emberiségért...
– Fogalmad sincs, mit beszélsz! – csattan fel, arcizmai megfe-
szülnek. – Jelenleg nem tehetünk semmit.
– Mindig van valami, amit tehetünk, Adam. Muszáj lennie.
Mert én már nem vagyok hajlandó így élni. Soha többé.
– Juliette, kérlek! – Kétségbeesett, könyörgő a hangja, és hirte-
len aggódó is. – Nem akarom, hogy megöljenek téged... Nem
akarlak újra elveszíteni...

111
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez nem rólad szól, Adam. – Szörnyű érzés ezt kimondani, de
meg kell értenie. – Nagyon fontos vagy nekem. Szeretsz és velem
voltál, mellettem álltál, amikor senki más. Nem akarom, hogy azt
hidd, nem vagy fontos nekem. Mert fontos vagy. De ennek a
döntésnek nincs köze hozzád. Ez rólam szól. És ez az élet – muta-
tok az ajtóra – a kinti élet... Én nem ezt akarom.
Úgy tűnik, szavaim még jobban felzaklatták.
– Inkább meghalnál? – kérdezi megint dühösen. – Ezt akarod
ezzel mondani? Inkább a halált választanád, mint azt, hogy új
életet kezdj itt... velem?
– Inkább meghalnék, minthogy újra némán, tehetetlenül kell-
jen élnem. Fuldokoltam abban az életben – mondom, és elhúzó-
dom kinyújtott kezétől.
Adam éppen válaszolni akar... ajka mozdul... ám ekkor a fal
másik oldaláról káosz, zűrzavar hangjai szűrődnek be hozzánk.
Döbbenten egymásra nézünk, aztán feltépjük az ajtót és kiroha-
nunk a nappaliba.
A szívem kihagy. Aztán egyet dobban. És megint megáll.

Warner van itt.

112
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HÚSZ

Ott áll a bejárati ajtónál, kezét lazán zsebre téve. Nem kevesebb,
mint hat fegyvercső néz feléje. Agyam lázasan dolgozik, hogy
kitalálja, mit kell tenni, mi a legjobb lépés. De Warner arca meg-
változik, amint belépek a helyiségbe: ajka rideg vonala élénk mo-
sollyá lágyul. Szeme csillog, rám mosolyog, mintha egyáltalán
nem érdekelné, hogy halálos fegyverek célkeresztjében áll.
Arra gondolok, vajon hogy talált meg.
Indulok felé, de Adam megragadja a karomat. Hátrafordulok
és elcsodálkozom, miért vagyok hirtelen olyan dühös rá. Szinte
dühös vagyok magamra, hogy dühös vagyok rá. Nem így kép-
zeltem a találkozást Adammel. Nem ilyen viszontlátásra vágy-
tam. Nem akarom, hogy így legyen. Elölről akarom kezdeni.
– Mit csinálsz? – kérdi Adam. – Ne menj a közelébe!
Nézem a karomat markoló kezét. Felpillantok, a szemébe né-
zek.
Adam nem mozdul.
– Eressz el!
Arca hirtelen kifejezéstelenné mered, mintha megriadna. Le-
néz a kezére, majd szó nélkül elenged.
A lehető legtávolabb húzódom tőle, és Kenjit keresem tekinte-
temmel. Rögtön megtalálom. Fekete szeme villan, feje kissé ol-
dalra billen, ajka megrándul, és ez a mozdulatsor azt jelenti,
hogy a következő lépés az enyém, és ajánlja, hogy hatásos le-
gyen. Felsóhajtok. Aztán elindulok a barátaim között és elérek
Warnerig.
Ott állok előtte. Védeni akarom vézna testemmel. Gyenge
próbálkozás. Szemben állok a barátaimmal és a fegyvereikkel,
remélve, hogy nem lőnek rám.
Próbálom fegyelmezni a hangomat, nyugodt maradni.
113
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Kérlek, ne lőjétek le!
– Már mi a fenéért ne? – kérdi Ian, és keze megfeszül a pus-
kán.
– Juliette, szerelmem – súgja Warner a fülemhez hajolva. De
nem elég halkan. Mindenki hallja. – Nagyra értékelem, hogy vé-
deni próbálsz, de hidd el, tudom kezelni a helyzetet.
– Nyolc az egy ellen – félelmemről megfeledkezve legszíve-
sebben rosszallón néznék rá. – Minden fegyver a fejedre irányul.
Egészen biztos vagyok benne, hogy szükséged van a segítségem-
re.
Hallom, hogy felnevet mögöttem, csak egyszer, aztán minden
kézből kirántódik a fegyver és a mennyezet felé rándul. Döbben-
ten perdülök hátra, de szemem sarkából még látom, hogy min-
denki döbbenten bámul mögöttem.
– Miért tétováztok mindig? – kérdi Warner a fejét ingatva,
ahogy körülnéz az egybegyűlteken. – Ha lőni akartok, lőjetek. Ne
vesztegessétek az időmet ilyen színpadias ostobaságokkal!
– Ezt hogy a fenébe csináltad? – kérdezi Ian.
Warner nem válaszol. Nagy gonddal veszi le kesztyűjét,
egyenként húzva meg a kesztyűujjakat, aztán lecsúsztatja a kezé-
ről. Mintha fontolgatna valamit.
– Minden rendben – mondom neki. – Már tudják.
Warner felpillant, összevonja a szemöldökét. Halványan el-
mosolyodik.
– Valóban?
– Igen. Elmondtam nekik.
Warner tekintete nevet, ahogy a mennyezetre néz. Végül bó-
lint Castle felé, aki kissé elégedetlen arckifejezéssel nézi a felfor-
dulást.
– A jelenlévőtől kölcsönöztem erőt – mondja Warner, válaszul
Iannek.
– A büdös francba! – szól Ian döbbenten.

114
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mit akarsz? – kérdi Lily dacosan, kezét ökölbe szorítva, a he-
lyiség legtávolabbi sarkából.
– Tőled semmit – feleli Warner. – Juliette-ért jöttem. Nincs
szándékomban zavarni a szanaszét heverő társaságot – mondja, a
nappali padlójára terített párnákra és takarókra nézve.
Adam teste megdermed a döbbenettől.
– Miről beszélsz? – kérdi. – Juliette nem megy sehová veled.
Warner a tarkóját dörzsöli.
– Te sosem unod meg, hogy mindig ilyen totál kibírhatatlan
vagy? Annyi karizmád van, mint egy azonosíthatatlan útkaparék
dögnek.
Hirtelen sípoló, fuldokló hangot hallok, és a hang irányába
fordulok.
Kenji a szájára szorította kezét, nagyon igyekszik visszafojtani
nevetését. Fejét ingatja, aztán másik kezét bocsánatkérően fel-
emeli. Aztán nem bírja tovább, kitör belőle a hangos nevetés, fel-
horkan, ahogy tompítaná a hangot, visszafogni próbálja magát.
– Elnézést… – hebegi ajkát összeszorítva, és megint a fejét in-
gatva. – Ez egyáltalán nem nevetséges pillanat. Nem az. Nem
nevetek.
Adam úgy néz ki, mint aki legszívesebben orrba verné Kenjit.
– Jól értem, hogy nem akarsz megölni minket? – töri meg
Winston a csendet. – Mert ha nem akarsz megölni minket, job-
ban tennéd, ha eltűnnél innen a büdös francba, mielőtt mi ölünk
meg téged.
– Nem – feleli Warner nyugodtan. – Nem akarlak megölni
benneteket. És bár nem lenne ellenemre, ha megszabadulnék et-
től a kettőtől – mondja Adam és Kenji felé biccentve –, ezt a gon-
dolatot most kissé kimerítőnek találom. Már nem érdekel a nyo-
morult, szánalmas életetek. Csak azért jöttem, hogy biztonságban
hazavigyem Juliette-et. Sürgős dolgunk van.

115
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem! – James szólalt meg. Feltápászkodik, egyenesen War-
ner szemébe néz. – Most már ez az otthona. Nem viheted el. Nem
akarom, hogy bántódása essen.
Warner leplezetlenül meglepettnek tűnik, mintha csak ekkor
venné észre a tízéves gyereket. Warner és James még sosem ta-
lálkoztak, nem tudják egymásról, hogy ugyanaz az apjuk.
Kenjire pillantok. Viszonozza a pillantást.
Nagy pillanat. Warner szinte megigézve nézi James arcát.
Féltérdre ereszkedik, hogy szeme James szemével egy vonalban
legyen.
– Ki vagy te? – kérdi.
Mindenki szótlanul figyeli a jelenetet.
James sűrűn pislog, nem válaszol rögtön. Végül zsebre teszi a
kezét, a padlót nézi, és azt mondja: – James vagyok. Adam test-
vére. És te ki vagy?
Warner kissé oldalra hajtja a fejét.
– Nem számít – mondja. Mosolyogni próbál. – De örülök,
hogy megismerhettelek, James. Jó tudni, hogy aggódsz Juliette
biztonságáért. Tudnod kell azonban, hogy nincs szándékomban
bántani őt. Csak arról van szó, hogy megígért nekem valamit, és
szeretném, ha betartaná az ígéretét.
– Miféle ígéretet? – kérdi James.
– Igen. Milyen ígéretről van szó? – szól közbe Kenji hango-
san... és hirtelen haraggal.
Felnézek, körbepillantok. Mindenki engem bámul, várják a vá-
laszt. Adam szeme tágra nyílt a rémülettől és hitetlenkedéstől.
Warner szemébe nézek.
– Nem megyek el innen – közlöm. – Nem ígértem, hogy a bá-
zison maradok veled.
Elkomorul.
– Inkább itt akarsz maradni? – kérdi. – Miért?

116
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Szükségem van a barátaimra – felelem. – És nekik is szüksé-
gük van rám. Ráadásul együtt kell dolgoznunk, így akár most is
kezdhetjük. Nem akarom, hogy ki-be kelljen csempészni engem
megint – teszem hozzá. – Itt találkozhatunk.
– Húúúú... egy pillanat... Hogy érted azt, hogy együtt kell
dolgoznunk? – szól közbe Ian. – És miért akarod, hogy visszajöj-
jön ide? Miért hívod meg? Mi a fenéről beszéltek?
– Milyen ígéretet tettél neki, Juliette? – kérdi Adam harsányan,
vádlón.
A csoport felé fordulok. Warner mellett állok, velem szemben
Adam dühös tekintete és barátaim zavart, hamarosan haragosra
változó arca.
Ó, milyen furcsa, feszélyezett helyzet alakult ki ilyen rövid idő
alatt!
Felsóhajtok, mintha ezzel akarnám erősíteni magamat.
– Kész vagyok harcolni – mondom az egész csoportnak. – Tu-
dom, hogy egyesek legyőzöttnek érzik magukat, egyesek úgy
gondolják, hogy nem maradt remény, különösen azok után nem,
ami Omega Ponttal történt. De Sonya és Sara él, és szükségük
van a segítségünkre. Ahogy a világnak is. És nem azért jöttem
ilyen messzire, hogy most visszaforduljak. Kész vagyok csele-
kedni, és Warner felajánlotta, hogy segít. – Egyenesen Kenji sze-
mébe nézek. – Elfogadtam az ajánlatát. Megígértem, hogy a szö-
vetségese leszek, hogy vele harcolok. Célunk, hogy megöljük
Andersont és megdöntsük a Regeneráció hatalmát.
Kenji szeme összeszűkül, és nem tudom eldönteni, hogy dü-
hös vagy nagyon, nagyon dühös.
Barátaimra nézek.
– De együtt kell cselekednünk. Nagyon sokat gondolkodtam
ezen – folytatom. – Mindent átgondoltam, és mindezek alapján
úgy gondolom, hogy van még esélyünk, különösen, ha egyesít-

117
Tahereh Mafi NE FÉLTS
jük erőinket Warneréivel. Olyan tényeket tud a Regenerációról és
az apjáról, amelyeket különben mi sosem tudnánk megszerezni.
Feszengve nézem a körülöttem állók döbbent, rémült arcát.
– Azt is teljesen megértem, ha már nem akarjátok felvenni a
harcot. Ha ez az egész benneteket már nem érdekel. És ha nem
akarjátok, hogy veletek maradjak, tiszteletben tartom a döntése-
teket. Én mindenesetre már döntöttem. Akár csatlakoztok hoz-
zám, akár nem, én harcolni fogok. Vagy megdöntöm a Regenerá-
ció hatalmát, vagy harcban halok meg. Nincs mit vesztenem,
nincs más választásom.

118
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONEGY

Sokáig nem szólal meg senki. A padlót nézem, túlságosan félek


rájuk nézni.
Alia szólal meg először.
– Én veled harcolok. – Lágy hangja erősen, magabiztosan
cseng a csendben. Felpillantok, a szemébe nézek és rám moso-
lyog, arca kipirult, mély határozottsággal tekint rám.
De mielőtt esélyem lenne válaszolni, Winston is megszólal.
– Én is. Amint elmúlik a fejfájásom, de akkor rögtön... én is.
Nincs már mit vesztenem – mondja vállat vonva. – És hajlandó
vagyok pár segget szétrúgni, hogy kiszabadítsuk a lányokat, ak-
kor is, ha az egész világot nem menthetjük meg.
– Ugyanígy vagyok ezzel én is — mondja Brendan, rám bó-
lintva. – Én is benne vagyok.
Ian a fejét ingatja, még mindig úgy néz rám, mintha én lennék
a legnagyobb idióta, akit valaha látott.
– Hogy a fenébe bízhatnánk ebben az emberben? Honnan tud-
juk, hogy nem ver át minket?
– Igaza van – szól közbe Lily. – Itt valami nem stimmel. –
Warnerre néz. – Mióta vagy ilyen megbízható?
Warner a hajába túr. Zavartan mosolyog. Rám pillant.
Láthatóan nem tetszik neki a helyzet.
– Nem vagyok megbízható – jelenti ki hosszabb hallgatás után,
egyenesen Lily szemébe nézve. – És nem áll érdekemben segíteni
nektek. Ami azt illeti, az imént nagyon világosan fogalmaztam,
amikor azt mondtam, Juliette-ért jöttem. Nem vállaltam, hogy
segítek a barátainak, és semmi garanciát nem vállalok a túlélése-
tekért, se a biztonságotokért. Vagyis ha biztatást akartok, azt nem
adhatok, és nem is adok. Ha így is vállaljátok, ám legyen.
Ian vigyorog.
119
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Lily kissé megnyugodott. Kenji a fejét ingatja.
– Rendben – bólint Ian. – Ez így egyértelmű. – A homlokát
dörzsöli. – Szóval, mit játszunk? Mik a szabályok?
– Nektek elment az eszetek? – csattan fel Adam. – Elfelejtitek,
kivel beszéltek? Az imént ránk törte az ajtót és kijelentette, hogy
magával akarja vinni Juliette-et és ti mellé akartok állni? Vele
akartok harcolni? Azzal az emberrel, aki miatt Omega Pont most
romokban hever? Mindenki miatta halt meg!
– Nem miattam történt. Ezért én nem vagyok felelős – feleli
Warner élesen, és tekintete elkomorul. – Nem én adtam ki a pa-
rancsot, és tudomásom sem volt arról, hogy ez fog történni. Mire
megszöktem Omega Pontról és visszataláltam a bázisra, apám
terve már a megvalósulás fázisában volt. Nem vettem részt a csa-
tában és az Omega Pont elleni támadásban sem.
– Ez igaz – mondja Lily. – A főparancsnok rendelte el az Ome-
ga Pont elleni támadást.
– Igen. És bármennyire is alapból utálom ezt az embert... az
apját sokkal jobban utálom – teszi hozzá Winston, ujjal mutatva
Warnerre. – Az apja raboltatott el minket. Az ő emberei tartottak
fogva, nem a 45-ös szektor katonái. Szóval, igen – mondja, a ka-
napén hátradőlve. – Nagyon szeretném látni, ahogy a főparancs-
nok lassú, fájdalmas halált hal.
– Be kell vallanom, nem gyakori, hogy bosszúra vágyjak – szól
Brendan –, de ez a bosszú most nagyon édesnek tűnik.
– Szeretném végignézni, ahogy az a kurafi elvérzik – teszi
hozzá Ian.
– Milyen szép dolog, hogy valamiben ily nagy az egyetértés
közöttünk – jegyzi meg Warner bosszúsan. Felsóhajt. – Juliette,
szabad egy szóra?
– Ez baromság! – kiált Adam. Körülnéz. – Hogyan feledkez-
hettek el ilyen könnyen magatokról? Hogyan feledkezhettek meg
arról, amit tett... amit velem tett, amit Kenjivel tett? – szól Adam,

120
Tahereh Mafi NE FÉLTS
egyenesen a szemembe nézve. – Hogy vagy képes egyáltalán rá
nézni? – kérdi tőlem. – Éppen te, aki tudod, hogyan bánt ve-
lünk?! Kis híján megölt engem... ott hagyott, hogy lassan vérez-
zek el, hogy kiélvezhesse a halálomat...
– Kent... kérlek... Nyugodj le! Oké? – lép elő Kenji. – Megér-
tem, hogy nagyon odavagy... Én sem örülök ennek. De háború-
ban a dolgok furcsán alakulnak. A lehető legvalószínűtlenebb
szövetségek is megköttethetnek. – Vállat von. – Ha ez az egyetlen
módja, hogy Andersont kiüssük, talán el kéne gondolkodnunk a
lehetőségen...
– Ezt nem tudom elhinni – vág a szavába Adam, körülnézve. –
El sem tudom hinni, hogy ez történik. Mindenki elvesztette a
józan eszét. Mindenki megőrült – mondja, kezét tarkójára szorít-
va. – Ez az alak pszichopata... ez az alak gyilkos...
– Adam... – próbálom csitítani. – Kérlek...
– Mi történt veled? – fordul felém. – Már nem is tudom, ki
vagy. Azt hittem, meghaltál. Azt hittem, ez az alak ölt meg – mu-
tat Warnerre. – Most meg itt állsz, és azzal az alakkal szövetke-
zel, aki az életedre tört. És én?! – kiált fel. – Mi van a mi kapcsola-
tunkkal? Mióta nem elég neked?
– Ez nem rólunk szól – próbálom magyarázni. – Kérlek,
Adam... hadd magyarázzam meg!
– Ki kell jutnom innen – szól, és hirtelen az ajtó felé mozdul. –
Nem vagyok képes most itt maradni. Képtelen vagyok ezt így
egy nap alatt feldolgozni. Ez nekem túl sok...
– Adam... – még egy utolsó próbálkozást teszek, megmarko-
lom a karját, próbálok beszélni vele, de kiszakítja magát a szorí-
tásból.
– Ez az egész – mondja a szemembe nézve, hangját nyers, fáj-
dalmas suttogásra fogva –, ez az egész érted volt. Miattad volt.
Ott hagytam mindent, az egész addigi életemet, mert azt hittem,
együtt vagyunk ebben. Azt hittem, ez az egész rólunk szól, hogy

121
Tahereh Mafi NE FÉLTS
együtt lehetünk. – Tekintete oly sötét, oly mély, oly sértett, hogy
legszívesebben lekuporodnék valahová meghalni. – Mit csinálsz?
– kérdi, már kétségbeesetten. – Mi jár a fejedben?
És ekkor rádöbbenek, hogy választ akar.
Mert hallgat.
Csak áll és vár. Várja a válaszomat, azt akarja, hogy mindenki
előtt válaszoljak, mintha szórakoztatná, hogy ilyen jelenetet csi-
nált. El sem tudom hinni, hogy ezt tette velem. Itt. Most. Min-
denki előtt.
Warner előtt.
Próbálok Adam szemébe nézni, de képtelen vagyok állni a te-
kintetét.
– Nem akarok többé félelemben élni – mondom, remélve,
hogy hangom nagyobb erőt mutat, mint amit érzek magamban. –
Fel kell vennem a harcot. Azt hittem, ugyanazt akarjuk.
– Nem. Én téged akartalak – mondja, és hallani lehet, hogy
minden erejét össze kell szednie, nehogy megremegjen a hangja.
– Csak ezt akartam. A legelejétől, Juliette. Miattad tettem min-
dent. Téged akartalak.
És nem tudok megszólalni.
Képtelen vagyok kipréselni magamból a szavakat, mert nem
akarom így összetörni a szívét, de áll és a válaszra vár.
– Nekem több kell – hebegem. – Én is akartalak téged, Adam,
de nekem ennél több kell. Szabad akarok lenni. Kérlek, próbálj
megérteni...
– ELÉG! – fakad ki Adam. – Ne akard megértetni velem ezt a
baromságot! – üvölti. – Már látni sem akarlak.
Azzal felkapja a kanapén heverő dzsekijét, feltépi az ajtót és
becsapja maga mögött. Egy pillanatig csend van.
Utána akarok rohanni.
Kenji derékon ragad, visszaránt. Mélyen a szemembe néz.
– Kenttel majd én beszélek. Te maradj itt és takaríts magad
után – mondja, Warner felé biccentve.
122
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Gyötrelmes pillanat. Egy szót sem szólok.
Csak akkor fordulok meg, amikor Kenji már elhagyta a helyi-
séget. Csak akkor nézek szembe az ott maradtakkal, és még min-
dig a szavakat keresem, amikor azt a hangot hallom, amelyre a
legkevésbé számítottam.
– Ó, Ms. Ferrars – szólal meg Castle. – De jó, hogy visszatért
hozzánk! Mindig sokkal vidámabb a helyzet, ha ön velünk van.
Ian könnyekre fakad.

123
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONKETTŐ

Egyszerre mindenki Castle köré tolul, James egyenesen rácsim-


paszkodik. Ian mindenkit eltol az útból, hogy közelebb férhessen
hozzá. Castle mosolyog, halkan nevet. És végre kezd hasonlítani
ahhoz az emberhez, akit megismertem.
– Jól vagyok – mondja. Kimerültnek hat a hangja, mintha nagy
erőfeszítés lenne beszélnie. – Köszönöm, hogy aggódtak értem.
De minden rendben lesz. Csak egy kis időre van szükségem.
A szemébe nézek. Félek közelebb menni hozzá.
– Kérem – szól Aliához és Winstonhoz, akik kétoldalt a legkö-
zelebb állnak hozzá –, segítsenek felállni. Szeretném üdvözölni
legújabb látogatónkat.
Nem rólam beszél.
Bár mindenki segít neki, Castle nehezen áll talpra. A helyiség
hirtelen más lett, valami megváltozott, világosabb lett, valahogy
boldogabb. Eddig nem is gondoltam arra, hogy a bánatot milyen
nagymértékben Castle rossz állapota okozta.
– Mr. Warner – szól Castle, a helyiség másik végéből a szemé-
be nézve. – Nagyon kedves, hogy csatlakozott hozzánk!
– Én nem csatlakoztam se...
– Mindig is tudtam, hogy így lesz – mondja Castle. Halványan
mosolyog. – És örülök ennek.
Warner mintha nagyon türtőztetné magát, nehogy grimaszt
vágjon.
– Leengedheti a fegyvereket – szól Castle. – Megígérem, hogy
ön helyett is vigyázok rájuk.
Mind a mennyezetre nézünk. Hallom, hogy Warner felsóhajt.
És a fegyverek egyszerre, koppanás nélkül érnek szőnyeget.
– Nagyon jó – mondja Castle. – Most pedig, ha megbocsát, azt
hiszem, nagy szükségem van egy hosszas forró zuhanyra. Remé-
124
Tahereh Mafi NE FÉLTS
lem, korai távozásomat nem tekinti udvariatlanságnak – teszi
hozzá. – Úgy érzem, az elkövetkező hetekben gyakran fogunk
találkozni.
Warner arcizmai válaszul megfeszülnek.
Castle mosolyog.
Winston és Brendan segít Castle-nek a fürdőszobába menni,
Ian buzgón kiált utánuk, hogy tiszta ruhát keres. Én, Warner,
James, Alia és Lily maradunk a nappaliban.
– Juliette? – szól Warner.
Rápillantok.
– Szabad egy percre? Négyszemközt?
Tétovázok.
– Bemehettek a szobámba – szól James. – Szívesen átadom.
Döbbenten nézek rá, meglep, hogy ilyen készségesen átadja
személyes terét nekem és Warnernek, különösen azok után, hogy
az imént tanúja volt bátyja kirohanásának.
– Adammel nem lesz gond – mondja James nekem, mintha a
gondolataimban olvasna. – Csak nagyon kiborult. Sok minden
nyomasztja. Aggódik, hogy elfogy az élelmünk és egyéb ellát-
mányaink.
– James...
– Tényleg nem gond – biztat James. – Addig idekint maradok
Aliával és Lilyvel.
A két lányra pillantok, de arcuk nem árul el semmit. Alia csak
igen halványan mosolyog. Együttérzőn. Lily csak Warnert nézi,
próbál véleményt alkotni róla.
Végül megadóan sóhajtok fel.
Belépek Warner után a kis gardróbba, és becsukom magam
után az ajtót.
Rögtön a tárgyra tér.
– Miért hívod meg a barátaidat, hogy csatlakozzanak hoz-
zánk? Mondtam, hogy nem akarok velük közösködni.

125
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Hogy találtál rám? – kérdezek vissza. – Nem nyomtam meg
a gombot a személyhívón, amit adtál.
Warner a szemembe néz, zöld szeme élesen villan, úgy néz,
mintha a gondolataimban akarna olvasni. De tekintete olyan át-
ható, hogy nem bírom sokáig, túl hamar pillantok másfelé, vala-
hogy kizökkent viszonylagos nyugalmamból.
– Egyszerű következtetés módszerével találtam rád. Kent volt
a csoportotok egyetlen tagja, akinek Omega Ponton kívül is volt
élete, a régi lakása az egyetlen hely, ahol meghúzhatjátok maga-
tokat anélkül, hogy feltűnést keltenétek. Ezért ez volt az első
hely, ahol kerestelek. – Fejét ingatja. – Lehet, hogy azt hiszed ró-
lam, szerelmem, hogy idióta vagyok, de nem ez a helyzet.
– Sosem tartottalak idiótának – felelem meglepetten. – Talán
őrültnek... igen... de idiótának nem... Éppen ellenkezőleg, nagyon
okosnak tartottalak – ismerem el. – Bárcsak úgy tudnék gondol-
kodni, mint te!
Másfelé pillantok megint, aztán vissza rá. Túl gyorsan. Úgy
érzem, meg kell tanulnom befogni a számat, ha hallgatnék, böl-
csebb maradnék.
Warner arca felderül. Szeme körül apró ráncok mélyülnek,
elmosolyodik.
– Nem akarom a barátaidat a csapatomban. Nem kedvelem
őket.
– Nem érdekel, hogy kedveled-e őket.
– Csak lassítanak minket.
– Előny, ha velünk vannak – bizonygatom. – Tudom, hogy
úgy gondolod, nem jól intézték a dolgokat Omega Ponton, de a
túléléshez értettek. Amit az is bizonyít, hogy sokáig fenntartották
a bázist. Fontos képességeik vannak.
– Teljesen odavannak.
– Gyászolnak – jegyzem meg bosszúsan. – Ne becsüld alá
őket! Castle született vezető. Kenji zseni és kitűnő harcos. Néha

126
Tahereh Mafi NE FÉLTS
idióta módon viselkedik, de te is tudod, hogy ez csak a felszín.
Mindannyiunknál okosabb. Winston és Alia megtervez és elké-
szít bármit, amire szükségünk van, ha van hozzá anyag, Lilynek
hihetetlen fotografikus memóriája van, Brendan az elektromos-
ság mestere, Winston szinte bármit körül tud fogni kezével, lá-
bával. És l\Ian... – itt elakadok. – Nos, Ian... biztosra veszem,
hogy Ian is jó valamire.
Warner felnevet, mosolya enyhül, aztán teljesen eltűnik. Bi-
zonytalanság látszik arcán.
– És Kent? – kérdi Warner végül.
Érzem, hogy elsápadok.
– Mi van vele?
– Ő mit tud?
Nem tudom, mit mondjak.
– Adam... nagyszerű katona.
– Ennyi?
Szívem hevesen ver. Túl hevesen.
Warner elfordítja rólam tekintetét, fegyelmezetten semleges
arckifejezést ölt magára, hangját jól uralja.
– Fontos neked.
Nem kérdés.
– Igen – sikerül valahogy kimondanom. – Persze hogy fontos
nekem.
– Mit jelent ez pontosan?
– Nem tudom, mire gondolsz – hazudom.
Warner a falat bámulja, nagyon mozdulatlan, tekintetéből
semmit nem lehet kiolvasni arról, hogy mit gondol, mit érez.
– Szereted?
Döbbenten állok.
El sem tudom képzelni, milyen erőfeszítésébe került, hogy ezt
a kérdést így közvetlenül feltette. Szinte csodálom, hogy elég bá-
tor volt megtenni.

127
Tahereh Mafi NE FÉLTS
De most először nem vagyok egészen biztos abban, hogy mit
mondjak. Ha egy héttel, két héttel ezelőtt kérdezte volna, nem
lett volna kétséges, mit válaszolok. Határozottan azt feleltem
volna, hogy szeretem Adamet és nem féltem volna kimondani.
De most önkéntelenül elgondolkodnom, tudom-e egyáltalán,
hogy mi a szerelem, hogy amit Adam iránt éreztem, szerelem
volt-e, vagy csak mély vonzalom és testi vágy elegye. Mert ha
szeretném... igazán... szerelemmel... akkor vajon most tétováz-
nék? Hajlandó lennék ilyen könnyen leválni az életéről? Elhatá-
rolni magamat a fájdalmától?
Az elmúlt néhány hétben annyit aggódtam Adamért... Adam
miatt... a kísérlet, a gyakorlás, az apjáról megtudottak miatt... de
nem tudom, hogy ez szerelemből vagy bűntudatból fakadt
Semmiben nem mondott ellent, mert velem akart lenni. De bár-
mennyire fáj be vallanom, azt biztosan tudom: nem azért szök-
tem meg a bázisról, hogy vele legyek. Nem Adam volt a fő ok,
nem ő volt a hajtóerő.
Magam miatt szöktem meg. Mert szabad akartam lenni.
– Juliette?
Warner halk suttogása zökkent vissza a jelenbe, magamba, tu-
datomba özönlik a valóság. Félek jobban belegondolni az iga-
zságba, amit itt és most tisztáztam magamban.
Warner szemébe nézek.
– Mi... mi az?
– Szereted? – kérdi újra, ezúttal halkabban.
És hirtelen minden erőmet be kell vetnem, hogy ki tudjam
mondani azt a két szót... amit... sosem gondoltam volna, hogy
kimondok: – Nem tudom.
Warner behunyja a szemét. Kifújja a levegőt, láthatóan feszült
a válla és állának izmai, amikor végre újra rám néz, történetek
vannak a szemében, és gondolatok, érzések, és suttogás olyan
dolgokról, amiket nem láttam még sosem. Olyan igazságok, ame-

128
Tahereh Mafi NE FÉLTS
lyeknek kimondására talán sosem fogja rávenni magát, lehetet-
len, hihetetlen dolgok és rengeteg érzés, amelyeknek megélésére
nem gondoltam képesnek soha. Mintha egész teste megköny-
nyebbülne.
Nem ismerem ezt a fiút, aki előttem áll. Teljesen idegen, telje-
sen más lény, olyan ember, akit sosem ismertem volna meg, ha a
szüleim nem dobnak el maguktól.
– Juliette – súgja.
Csak ekkor tudatosul bennem, milyen közel van. Ha akarnám,
a nyakához simulhatna az arcom. Vállára simíthatnám a keze-
met, ha akarnám.
Ha akarnám.
– Nagyon szeretném, ha visszajönnél velem – mondja.
– Nem mehetek – mondom. A szívem hevesen ver. – Itt kell
maradnom.
– De ez így nem praktikus. Terveznünk kell. Stratégiát alkot-
ni... az napokig eltarthat...
– Nekem már van tervem.
Oldalra biccentem fejemet, mélyen a szemébe nézek és az ajtó
felé lépek.

129
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONHÁROM

Kenji vár a másik oldalon.


– Mi a fenét gondoltok magatokról? Mit csináltatok odabent?
Húzzatok ki onnan most azonnal!
Egyenesen a nappaliba megyek, nagyon szeretném, ha el tud-
nék távolodni Warnertől, mert valami furcsa folyamat megy
végbe a fejemben, amikor a közelében vagyok. Levegő kell. Új
agy kell. Kiugrani az ablakon, felszállni egy sárkány hátára és
elrepülni egy messzi-messzi világba.
Ám abban a pillanatban, hogy felnézek és próbálok szilárdan
megállni a lábamon, azt látom, hogy Adam bámul. Úgy pislog,
mintha olyasmit látna, amit legszívesebben nem látna, és érzem,
hogy arcom hirtelen elvörösödik, nagy sebességgel kúszik hom-
lokom felé a pír.
– Adam... – hallom saját hangomat – Nem... Ez nem az, ami-
nek...
– Képtelen vagyok beszélni veled most. – A fejét ingatja, hang-
ja elfojtott, ideges. – A közeledben sem bírok lenni...
– Kérlek... – próbálkozom. – Csak beszélgettünk...
– Csak beszélgettetek? Kettesben? Az öcsém hálószobájában? –
Dzsekijét a kanapéra dobja. Úgy nevet, mintha el akarná veszíte-
ni az eszét. A hajába túr, a mennyezetre néz. Aztán megint en-
gem bámul. – Mi a fene folyik itt, Juliette? – kérdi. Arcának min-
den izma megfeszül. – Mi történik itt és most?
– Nem beszélhetnénk ezt meg négyszemközt...?
– Nem. – Erősen zihál. – Itt és most akarok erről beszélni ve-
led. Nem érdekel, ki hallja.
Warnerre pillantok. James szobájának falához dőlve áll, kezét
lazán karba fonva. Nyugodt, összpontosított érdeklődéssel figye-
li Adamet.
130
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner teste hirtelen megmerevedik, mintha érezné magán
tekintetemet.
Rám néz, pontosan két másodpercig figyel, aztán elfordul.
Mintha nevetne.
– Miért nézel folyton rá? – kérdi Adam. Tekintete villan. – Mi-
ért nézel rá egyáltalán? Miért érdekel téged ennyire egy elvete-
mült pszichopata...
Annyira elegem van ebből!
Elegem van minden titokból, az állandó zaklatottságból, a
bűntudatból, a kínos zavarból, amit a két féltestvér miatt érzek.
És egyáltalán nem tetszik az előttem álló dühös Adam.
Próbálok beszélni vele, de nem hallgat rám. Próbálok értelme-
sen érvelni, ő pedig támad. Próbálok őszinte lenni vele, de nem
hisz nekem. Fogalmam sincs, mi mást tehetnék.
– Mi van köztetek? Mi van köztetek valójában, Juliette? Ne ha-
zudj tovább nekem...
– Adam... – vágok a szavába. Magam is meglepődöm, milyen
nyugodt a hangom. – Nagyon sok mindent kell most megbeszél-
nünk... de nem ezt. A mi személyes problémáinkat nem kell
mindenkivel megosztanunk.
– Tehát bevallod? – kérdi valahogy dühösebben. – Bevallod,
hogy valami nincs rendben...
– Egy ideje valami nincs rendben közöttünk – felelem kimerül-
tén. – Nem is tudok beszélni neked er...
– Aha. Azóta, hogy ezt a seggfejet elcipeltük Omega Pontra –
mondja Adam, azzal Kenji felé fordul. – A te ötleted volt...
– Hé, engem ne vonjatok be ebbe a baromságba, oké? – vág
vissza Kenji. – Ne engem hibáztassatok a problémátokért.
– Elég jól elvoltunk, amíg nem kezdett el olyan átkozottul sok
időt vele tölteni... – kezdi Adam.
– Akkor is legalább ennyi időt töltött vele, amíg a bázison vol-
tunk, te zseni...

131
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Elég! Kérlek, értsétek végre meg: Warner azért van itt, mert
segíteni akar nekünk. Meg akarja dönteni a Regeneráció hatalmát
és meg akarja ölni a főparancsnokot, ahogy mi is... már nem az
ellenségünk...
– Hogy segíteni akar nekünk? – kérdi Adam. Szeme tágra nyílt,
meglepetést színlel. – Ó, szóval olyan segítségre gondolsz, ahogy
a múltkor segített, amikor azt mondta, hogy velünk fog harcolni?
Nem sokkal az előtt, hogy elszökött Omega Pontról és szabadlábra
helyezte magát? – Adam hangosan, hitetlenkedve nevet. – El sem
tudom hinni, hogy te bevetted ezt a maszlagot...
– Ez nem valami trükk, Adam... Nem vagyok ostoba...
– Biztos?
– Tessék?
El sem tudom hinni, hogy sérteget.
– Azt kérdeztem, hogy biztos vagy-e ebben – csattan a hangja.
– Mert ami azt illeti, most elég hülyén viselkedsz, szóval nem
tudom, hogy a továbbiakban megbízhatok-e az ítélőképességed-
ben.
– Neked meg mi bajod?
– Neked mi bajod? – vág vissza. – Te nem vagy ilyen. Te nem
szoktál így viselkedni. Mintha teljesen más ember lennél...
– Én? – kérdezek vissza. Hangom egyre emelkedik. Nagyon
próbáltam visszafogni magamat, de úgy érzem, nem bírom to-
vább. Mindenki előtt akarja ezt kibeszélni?
Hát, jó.
Akkor mindenki előtt beszéljük ki.
– Ha én megváltoztam... akkor te is. Mert az az Adam, akit
megismertem, akire emlékszem... kedves és megértő, soha nem
sértene meg így. Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon nehéz
volt neked és próbálom megérteni, próbálok türelmes lenni, időt
adni neked... de az utóbbi néhány hét mindannyiunkat megvi-
selt. Mindenkinek nehéz, de nem nehezítjük egymás dolgát. Nem

132
Tahereh Mafi NE FÉLTS
sértegetjük egymást. De te Kenjivel sem tudsz normálisan be-
szélni. Barátok voltatok. Emlékszel? Most valahányszor meg-
ereszt egy tréfát, te úgy nézel rá, mintha meg akarnád ölni, és
fogalmam sincs, miért van ez így...
– Mindenkit védesz, aki itt van, csak engem nem, ugye? Any-
nyira szereted Kenjit, minden kibaszott idődet vele töltöd...
– Kenji a barátom!
– Én is a barátod vagyok!
– Nem. Nem vagy az.
Adam remeg, keze ökölben.
– Ezt nem hiszem el.
– Szakítottunk, Adam – mondom. Hangom nem remeg. – Egy
hónapja szakítottunk.
– Igaz – feleli Adam. – Azért szakítottunk, mert azt mondtad,
szeretsz. Mert mint mondtad, nem akarsz fájdalmat okozni ne-
kem.
– Ez így van. Nem akarok fájdalmat okozni neked. Soha nem
akartam.
– Na és mit gondolsz, mi a fenét csinálsz most? – üvölti.
– Nem tudom, hogyan beszéljek veled – mondom, fejemet in-
gatva. – Nem értem...
– Te semmit és senkit nem értesz! – csattan fel. – Nem értesz
engem, nem érted magadat, és nem érted, hogy úgy viselkedsz,
mint egy hülye gyerek, aki hagyta, hogy egy pszichopata agymo-
sást végezzen rajta.
Mintha megállt volna az idő.
Minden, amit mondani akarok és minden, amit mondani akar-
tam testet ölt, a padlóra koppan és felfelé kúszik. Bekezdésekből
épül fal körülöttem, egyre szilárdabbak, egyre igazabbnak tűn-
nek, ahogy összeállnak, összekapcsolódnak és összefonódnak,
nincs menekülés belőlük. A kimondatlan szavakat elválasztó
szóközök nyitott számba tolulnak, lecsúsznak torkomon, tüdőm-

133
Tahereh Mafi NE FÉLTS
be hatolnak, és olyan ürességgel töltenek meg, hogy úgy érzem, a
levegőbe emelkedek és ellebegek.
Lélegzem.
Zihálva.
Köhécselés.
– Khm, khm... elnézést, hogy közbeszólok – szól Warner, elő-
relépve. – Juliette, nekem most mennem kell. Biztosan itt akarsz
maradni?
Megdermedek.
– KIFELÉ! – üvölt Adam. – Tűnj a lakásomból, te szaralak! És
soha többé ne merd betenni ide a lábadat!
– Nos... – szólal meg Warner, felém biccentve. – Ne is törődj
vele. Úgy tűnik, nem igazán van más választásod. – Kezét nyújtja
felém. – Mehetünk?
– Nem viszed őt sehová – fordul feléje Adam. – Nem tart ve-
led, és nem áll össze veled. Most pedig kopj le!
– Adam! HAGYD ABBA! – Hangom dühösebb, mint szándé-
koltam, de már nem tudok uralkodni magamon. – Nincs szüksé-
gem az engedélyedre. Nem vagyok hajlandó így élni. Nem va-
gyok hajlandó tovább bujkálni. Nem kell velem jönnöd. Nem is
kell megértened. De ha szeretnél, nem állnál az utamba.
Warner mosolyog.
Adam észreveszi.
– Mondani akarsz valamit? – fordul feléje Adam.
– A világért sem – feleli Warner. – Juliette-nek nincs szüksége
a segítségemre. És lehet, hogy te még nem vetted észre, de min-
denki számára nyilvánvaló, hogy ezt a csatát elvesztetted, Kent.
Adam képtelen türtőztetni magát.
Előretör, öklét hátrahúzza, ütni akar... és az egész olyan gyor-
san történik... egy szempillantásnyi idő telik el a mozdulattól az
éles reccsenésig.

134
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Adam ökle alig néhány ujjnyival Warner arca előtt áll meg.
Warner kezében.
Adam döbbenten hallgat, egész teste rázkódik a felgyülemlett
energiától. Warner féltestvére arcához hajol, és azt mondja: – Ne
akarj verekedni velem, te idióta!
Azzal olyan erővel löki hátra Adam öklét, hogy Adam hátra-
hőköl, elesik.
Adam felugrik. Megindul a szoba másik vége felé. Még dühö-
sebb.
Kenji elkapja.
Adam üvölt Kenjire, hogy eressze el, hogy ne avatkozzon ebbe
bele, és Kenji akarata ellenére rángatja Adamet a szoba másik
vége felé. Valahogy sikerül feltépnie az ajtót, kivonszolja magát
és Adamet.
Az ajtó becsapódik mögöttük.

135
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONNÉGY
James az első gondolatom.
Hátraperdülök, keresem a szobában, remélem, hogy teljesen jól
van, de nem látom. Mert Lily volt annyira előrelátó és a szobájá-
ba kísérte.
Mindenki engem néz.
– Ez meg mi a fene volt?
Ian törte meg a csendet.
Ian, Brendan és Winston bámul. Alia kissé távolabb, oldalt áll,
kezét teste köré szorítva. Castle nyilván még a fürdőben van.
Valaki megérinti a vállamat. Összerezzenek az érintéstől.
Warner.
Fülemhez hajol, és olyan halkan szól, hogy csak én hallom.
– Késő van, szerelmem, és most már tényleg vissza kell men-
nem a bázisra... Ne haragudj, hogy újra felteszem a kérdést, de
egészen biztos, hogy itt akarsz maradni?
Felpillantok, a szemébe nézek. Bólintok.
– Beszélnem kell Kenjivel. Már nem tudom, ki mit gondol, de
ezt nem akarom Kenji nélkül megtenni... Úgy értem, meg tud-
nám tenni... ha muszáj. De nem akarom.
Warner bólint. Elnéz fölöttem. Kissé elkomorul.
– Rendben. Remélem, egy napon majd elmondod nekem, mit
tartasz olyan hihetetlenül vonzónak benne.
– Kiben? Kenjiben?
Újabb bólintás.
– Ó... – Meglepetten pislogok. – Ő a legjobb barátom.
Warner rám néz. Homlokán a ráncok mélyülnek.
– Ez baj?
Warner a kezét nézi, fejét ingatva.

136
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem. Persze hogy nem baj – jegyzi meg halkan. – Szóval jöj-
jek vissza később? Tizenhárom-nulla-nulla?
– Tizenhárom óra... Mostantól számítva?
Warner nevet. Felnéz.
– Pontosan délután egykor.
– Oké.
Ekkor a szemembe néz. Csak egy pillanatig mosolyog, aztán
sarkon fordul és kisétál az ajtón. Egy szót sem szól senkinek.
Ian megint csak néz.
– Hát... szóval... ez most eléggé összezavart – mondja Brendan,
pislogva. – Szóval... mi is történt most? Jól láttam, hogy rád mo-
solygott? Tényleg mosolygott rád?
– Szerintem ez teljesen úgy nézett ki, hogy szerelmes beléd –
szól Winston fintorogva. – De ez nyilván csak azért van, mert
még nem tisztult ki a fejem, ugye?
Minden önfegyelmemet összeszedve igyekszem a falat nézni,
nem őket.
Kenji feltépi az ajtót.
Belép.
Egyedül.
– Te! – mutat rám. Szeme haragosan összeszűkült. – Mozdítsd
a seggedet ide. Most azonnal! Beszélnünk kell!

137
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONÖT

Az ajtóhoz csoszogok, Kenji elkapja a karomat és kivezet. Aztán


visszafordul és bekiált a többieknek: – Csináljatok magatoknak
valami vacsorát!
Aztán becsukja az ajtót.
Adam lakásának ajtaja előtt a lépcsőházban állunk, és most
először tűnik fel nekem, hogy felfelé is vezet lépcső. Valahová.
– Gyere, hercegnő! Kövess!
És elindulunk felfelé.
Négy-öt lépcsőszakasz. Talán nyolc Vagy ötven. Fogalmam
sincs. Csak annyit tudok, hogy mire elérünk a legtetejére, alig
kapok levegőt, és nagyon feszélyez, hogy kifulladtam.
Amikor végre emberi módon tudok lélegezni, megkockázta-
tom, hogy körülnézzek.
Hihetetlen. Háztetőn vagyunk. A világ szénfekete, csak a csil-
lagok látszanak és a hold ezüstje. Mintha valaki az égre aggatta
volna. Néha elgondolkodom, vajon ott keringnek-e a bolygók,
ahol eddig voltak, pályán maradtak-e azok után, ami történt. Ta-
lán tanulhatnánk tőlük.
Szél kavarog körülöttünk, megborzongok, ahogy testem al-
kalmazkodik a kinti hőmérséklethez.
– Gyere ide! – szól Kenji. A tető peremére mutat, leül a szélen,
lába a mélység felé kalimpál. A leggyorsabb út lenne a biztos ha-
lálba.
– Ne aggódj! – szól, amikor meglátja arcomat. – Semmi baj
nem lesz. Sokat üldögélek itt.
Mellette ülök már, amikor végre le merek nézni. A világ tetejé-
ről lóg le a lábam.
Kenji átfogja a váltamat, tenyerével dörzsöli, hogy ne fázzak.
– Tehát... Mikor lesz a nagy nap? Már elhatároztad?
138
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Micsodát? – kérdem döbbenten. – Mit?
– Azt, hogy mikor hagyod abba ezt a seggfejkedést – mondja,
éles pillantást vetve rám.
– Ó! – Megrezzenek. A levegőben kalimpálok. – Az valószínű-
leg sosem fog bekövetkezni.
– Igen, lehet, hogy igazad van.
– Fogd be!
– Tudod... az a helyzet, hogy nem tudom, hol van Adam.
Testem megmerevedik. Gerincem egyenesbe rándul.
– De jól van? Nincs semmi baja?
– Minden oké lesz – feleli Kenji letört sóhajjal. – Csak nagyon
odavan. Meg van sértve. És össze van zavarodva. És elérte az
érzelmi nyavalya.
Megint lefelé nézek. Kenji karja lazán nehezedik nyakamra,
aztán közelebb von, magához ölel. Vállára hajtom fejemet.
Pillanatok, percek, emlékek állnak össze és bomlanak szét kö-
zöttünk.
– Én tényleg azt hittem, hogy nagyon szoros kapcsolatban
vagytok – szólal Kenji.
– Igen – felelem súgva. – Én is azt hittem.
Néhány másodperc ugrik le a tetőről.
– Szörnyű ember vagyok – jegyzem meg halkan.
– Hát, igen – sóhajt fel Kenji.
Felnyögök. Kezembe temetem arcomat.
Kenji megint csak felsóhajt.
– Ne aggódj! Kent is seggfej volt. – Mély levegőt vesz. Rám pil-
lant, fejét ingatja, aztán megint az éjszakába bámul. – De a fenébe
is, hercegnő... Na de komolyan! Miért éppen Warner?
Felnézek.
– Miről beszélsz?
Kenji összevonja a szemöldökét.

139
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Biztos tényként tudom, hogy nem vagy az, szóval ne add
nekem a hülyét, kérlek.
Arcom grimaszba rándul.
– Igazán nem szeretnék megint erről beszélni...
– Nem érdekel, hogy szeretnél-e megint erről beszélni. Muszáj
erről beszélned. Nem szerethetsz bele egy ilyen alakba, mint
Warner úgy, hogy nem mondod meg nekem az okát. Meg kell
bizonyosodnom arról, hogy nem ültetett valami chipet a fejedbe
vagy ilyesmi.
Szinte egy teljes percig nem szólalok meg.
– Nem szerettem bele Warnerbe – jegyzem meg halkan.
– Persze, persze.
– Tényleg nem – bizonygatom. – Én csak... nem is tudom – só-
hajtok. – Nem tudom, mi történik velem.
– A hormonok csinálják, vagy valami ilyesmi.
Bosszús pillantást vetek rá.
– Komolyan beszélek.
– Én is. – Oldalra billenti a fejét – Ez olyan biológiai izé. Tu-
dományos tény. Lehet, hogy a nőrészeid tudományosan össze
vannak zavarodva.
– A nőrészeim?
– Ezer bocsánat – tettet sértettséget Kenji. – Jobban szeretnéd,
ha a megfelelő anatómiai szakkifejezést használnám? Mert a nő-
részeidet nem találom sértőnek...
– Kösz, ne – felelem felnevetve, szomorúságom sóhajba oldó-
dik.
Szentséges ég! Minden változik.
– Ő csak... annyira más – hallom saját hangomat. – Warner.
Nem olyan, amilyennek ti gondoljátok. Kedves. És jólelkű. És az
apja... olyan... olyan borzasztóan bánt vele. El sem tudod képzel-
ni... – Elhallgatok, mert eszembe jut a rengeteg sebhely, amit
Warner hátán láttam. – És mindenkinél jobban... nem is tudom –

140
Tahereh Mafi NE FÉLTS
mondom a sötétbe bámulva. – Ő igazán... igazán hisz bennem. –
Felpillantok Kenjire. – Ez nagyon hülyén hangzik?
Kenji kétkedőn néz rám.
– Adam is hisz benned.
– Igen – felelem a sötétbe bámulva. – Lehet.
– Hogy érted azt, hogy lehet? Az a kölyök azt hiszi, te fújod a
passzátszelet.
Kis híján elmosolyodok.
– Nem tudom, melyik verziómat kedveli Adam. Már nem az
vagyok, aki iskolás korunkban voltam. Már nem az a lány va-
gyok. Azt hiszem, azt az énemet akarja – mondom ismét Kenjire
pillantva. – Azt hiszem, úgy akar viselkedni velem, olyannak
akar... annak a lánynak, aki nem sokat beszél és ideje nagy részét
rettegésben tölti. Akit mindig védelmeznie kell, és akiről mindig
gondoskodnia kell. Nem tudom, hogy szereti-e azt az énemet,
aki most vagyok. Nem tudom, hogy képes-e elviselni.
– Tehát abban a pillanatban, amikor megszólaltál, muszáj volt
összetörni az álmait, ugye?
– Most legszívesebben lelöknélek a tetőről.
– Igen, most már jól látom, miért nem szeretne téged Adam.
Arcom grimaszba rándul.
Kenji nevet. Hátradől és lehúz magával. Fejünk alatt beton, az
ég kárpitja fölöttünk. Mintha egy dézsa tintába estem volna.
– Tudod, ennek nagyon is van értelme – szólal meg végre
Kenji.
– Minek?
– Nem tudom. Úgy értem... szóval tulajdonképpen egész éle-
tedben be voltál zárva, ugye? Nem is igazán érintkezhettél sen-
kivel.
– Mi van?
– Szóval, hogy... Adam volt az első pali, aki... kedves volt ve-
led. A fenébe, talán ő volt az első ember az életedben, aki kedves

141
Tahereh Mafi NE FÉLTS
volt veled. És megérinthet téged. És nem... szóval tudod... nem
éppen visszataszító külsejű... Szóval igazából nem hibáztatlak.
Magányosnak lenni nagyon nehéz. Egy kicsit mindenki kétség-
beesik.
– Oké – szólalok meg halkan.
– Csak azt akarom mondani... hogy természetes, hogy belesze-
rettél. Alapból. Mert ha nem belé, akkor ki másba? Nagyon kor-
látozottak voltak a lehetőségeid.
– Ó! – halk vagyok, nagyon halk. – Persze. Alapból. – Nevetni
próbálok, de nem sikerül, nyeldeklek, mert a gyötrő érzelmek
gombóccá álltak össze torkomban. – Néha nem igazán vagyok
biztos abban, hogy tudom, mi a valóság.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom – suttogom, inkább magamnak.
Súlyos csend.
– Tényleg szereted?... Szerelemmel?
Egy pillanatig tétovázok, aztán válaszolok.
– Nem tudom. – Inkább sóhaj, mint szó. – Lehetséges szeretni
valakit, aztán nem szeretni? Talán azt sem tudom, mi a szerelem.
Kenji a hajába túr.
– Ó, a francba! – mordul.
– Te voltál már szerelmes? – kérdem, és oldalra fordulok, hogy
ránézhessek.
Az eget bámulja. Néhányszor pislog.
– Nem.
Csalódottan visszafordulok.
– Ó!
– Ez az egész olyan lehangoló – jegyzi meg Kenji.
– Igen.
– Szívás.
– Az.

142
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mondd csak, miért kedveled Warnert olyan nagyon? Mezte-
lenre vetkőzött előtted vagy ilyesmi?
– Mi van? – Alig kapok levegőt. Még jó, hogy sötét van, kü-
lönben látná, mennyire elpirultam. – Nem – sietek cáfolni a felté-
telezést – Nem... nem történt...
– A fenébe, hercegnő! – Kenji nevet, harsányan. – Fogalmam
sem volt.
Ököllel a karjába csapok.
– Hé! Ne olyan hevesen! – tiltakozik, az ütés helyét dörzsölve.
– Én nem vagyok olyan erős, mint te!
– Tudod, most már képes vagyok szabályozni – mondom, az
égre bámulva. – Be tudom állítani az erőm szintjeit.
– Jó neked. Kapsz tőlem egy piros pontot, amint a világ hely-
rezökken.
– Köszönöm. Jó tanár vagy.
– Mindenben jó vagyok.
– És szerény.
– És igazán jóképű.
Alig bírom megállni nevetés nélkül.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre – mondja Kenji. Teste
merev, kezét összekulcsolja a feje alatt. – Miért kedveled olyan
nagyon a gazdag fiút?
Levegőt veszek. Feszesen, röviden. Az ég legfényesebb csilla-
gát figyelem.
– Azt az érzés szeretem, ahogy magamhoz viszonyulok, ami-
kor a közelében vagyok – felelem halkan. – Warner erősnek,
okosnak és tehetségesnek tart engem, és értékeli a véleménye-
met. Úgy érzem magam vele... azt érezteti velem... hogy egyen-
lők vagyunk... mintha ugyanannyira lennék képes, mint ő, sőt
talán többre is. És ha valami hihetetlen dolgot teszek, meg sem
lepődik. Mintha számítana rá. Nem úgy bánik velem, mintha
törékeny lány lennék, akit mindig védeni kell.

143
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji felhorkan.
– Ez azért van, mert nem vagy törékeny lány. Sőt mindenkinek
tőled kell védenie magát. Olyan vagy, mint egy vadállat... Szóval,
tudod, egy aranyos vadállat. Egy kis vadállat, aki tör-zúz, meg-
rengeti a földet és kiszívja az életet az áldozatból.
– Szép.
– Szívesen máskor is.
– Inkább nem mondok semmit.
– Szóval, ennyi? – kérdi Kenji. – Csak a személyisége miatt
kedveled?
– Tessék?
– Ez az egész... – legyint Kenji – ez az egész a személyiségéről
szól. Semmi köze ahhoz, hogy szexi és... a francba... hogy bármi-
kor szabadon, következmények nélkül megérinthet téged?
– Szerinted Warner szexi?
– Nem ezt mondtam.
Nevetek.
– Tetszik az arca.
– És az érintése?
– Milyen érintése?
Kenji néz, csak néz. Szeme tágra nyílt, szemöldöke rebben.
– Nem vagyok Adam. Oké? Engem nem tudsz átverni, hiába
adod az ártatlant. Azt mondod, hogy ez a pasi megérinthet téged,
és hogy szerelmes beléd, és nyilvánvalóan kedveled őt, és a teg-
nap éjszakát az ágyában töltötted, és aztán abban a kibaszott
gardróbszobában talállak benneteket... ó, egy pillanat, bocsánat,
nem gardróbban... gyerekszobában... és te azt akarod mondani ne-
kem, hogy semmi konkrét érintkezés nincs köztetek? Hogy egy
ujjal sem ért hozzád? – Néz, csak néz. – Ezt akarod mondani ne-
kem?
– Nem.
Csak suttogás. Arcom lángol.

144
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Figyelj, én csak azt akarom mondani, hogy egyszerűen túl
gyorsan nősz fel. Nagyon felizgattad magadat azon, hogy meg
tudsz érinteni valakit, és csak meg akarok győződni arról, hogy
ismered és betartod az egészségügyi szabályokat...
– Ne beszélj már ilyen gusztustalanságokat!
– Hé... Én csak jót akarok ne...
– Kenji?
– Mi az?
Mély levegőt veszek. Próbálom a csillagokat számlálni.
– Mit csináljak?
– Milyen vonatkozásban?
Tétovázok.
– Minden vonatkozásban.
Kenji furcsa hangot ad.
– A francba! Nem tudom.
– Nem akarom ezt nélküled csinálni – súgom.
Hátradől.
– Ki mondta, hogy bármit is nélkülem csinálsz?
Szívem kihagy néhány dobbanást. Nézem, csak nézem.
– Mi az? – kérdi szemöldökét felvonva. – Meglepődtél?
– Velem fogsz harcolni? – kérdem. Alig kapok levegőt. – A
harcostársam leszel? Akkor is, ha Warnerrel vagyok?
Kenji mosolyog. Felnéz az égre.
– Persze.
– Igazán?
– Melletted állok, te kölyök. Azért vannak a barátok.

145
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONHAT

Amikor visszaérünk a lakásba, Castle a szemközti sarokban áll és


Winstonnal beszél.
Kenji mozdulatlanná dermed az ajtóban.
El is felejtettem, hogy még nem látta Castle-t talpon, és nagyon
sajnálom, amikor ránézek. Szörnyű barát vagyok. Folyton csak
ráöntöm a problémáimat és sosem kérdezem, mi az ő gondja.
Annyira megterhelő lehetett neki ez az egész.
Kenji szinte kábulatban lépdel át a szobán, egyenesen Castle-
hez megy. Megérinti a vállát, mire Castle megfordul. Mindenki
mozdulatlanná dermed a szobában, és őket nézi.
Castle mosolyog. Bólint, de csak egyszer.
Kenji erős ölelésbe vonja, néhány másodpercig szorítja, aztán
elengedi. Szótlan felismeréssel nézik egymást. Castle megérinti
Kenji karját.
Kenji vigyorog.
Aztán hátraperdül, rám mosolyog és hirtelen nagy boldogsá-
got érzek. Megkönnyebbülés és izgalom fog el, és nagy-nagy
öröm, hogy Kenji ma éjjel már könnyebb szívvel alszik. Örömöm
nőttön-nő.
Ekkor kivágódik az ajtó.
Megfordulok.
Adam lép be.
Lelkesedésem lelohad.
Adam rám sem néz, csak jön befelé.
– James – mondja. – Menjünk. Ideje ágyba bújni.
James bólint, és a hálószobája felé szalad. Adam követi. Az aj-
tó becsukódik mögöttük.
– Hazajött – szól Castle. Megkönnyebbültnek látszik.
Egy pillanatig senki nem szól semmit.
146
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Rendben. Nekünk is lefekvéshez kéne készülődnünk. Te-
gyük el magunkat holnapra – mondja Kenji körülpillantva. A
sarokból elővesz egy halom takarót, és kiosztja őket.
– Mindenki a padlón alszik? – kérdem.
Kenji bólint.
– Igen. Warner nem tévedett. Tényleg ilyen szanaszét heverő
társaság vagyunk.
Nevetni próbálok.
Nem tudok.
Mindenki elfoglalja magát az ágyazással, leterítik takaróikat.
Winston, Brendan és Ian a szoba egyik felében, Alia és Lily a má-
sikban. Castle a kanapén alszik.
Kenji középre mutat.
– Te és én ott alszunk.
– Nagyon romantikus.
– Csak szeretnéd.
– Hol alszik Adam? – kérdezem halkan.
Kenji takarót terítő keze megáll a levegőben. Felnéz.
– Kent már nem jön ki. Jamesszel alszik. Szegény gyereknek
minden éjjel rémálmai vannak.
– Ó! – Meglepődök és szégyellem magamat, hogy erre nem
emlékeztem. – Persze.
Hát persze hogy rémálmai vannak. Ezt Kenji saját tapasztala-
tából tudhatja. Szobatársak voltak Omega Ponton.
Winston megnyom egy gombot. A világítás kialszik. Takarók
suhognak.
– Ha meghallom, hogy valaki beszélget – szól Winston –, oda–
küldöm Brendant, hogy rúgja pofán.
– Nem rúgok senkit pofán.
– Rúgd magad pofán, Brendan!
– Nem is tudom, miért vagyunk barátok.
– Kérlek, hallgassatok már el! – kiált Lily a sarokból.

147
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Hallottátok, mit mondott a hölgy – szól Winston. – Mindenki
fogja be!
– Csak te beszélsz, seggfej! – szól Ian.
– Brendan, kérlek, rúgd pofán!
– Fogd már be, ember! Nem rúgok senkit...
– Jó éjszakát! – szól Castle.
Mindenkiben megáll az ütő.
– Jó éjszakát, sir – súgja Kenji.
Átfordulok, az oldalamra fekszem, Kenjivel szemben. Rám vi-
gyorog a sötétben. Viszonzom.
– Jó éjszakát! – formálom a szót hangtalanul.
Rám kacsint.
Lecsukódik a szemem.

148
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONHÉT

Adam észre sem vesz. Úgy tesz, mintha ott sem lennék.
Egy szóval sem utalt arra, ami tegnap történt, egy gesztusnyi
düh vagy bosszúság sem látszik rajta. Mindenkivel beszél, Ja-
messzel nevetgél, segít reggelit készíteni. Levegőnek néz. Mintha
nem is léteznék.
Köszöntem neki, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
Lehet, hogy tényleg nem hallotta meg. Lehet, hogy beprogra-
mozta a tudatát úgy, hogy ne lásson és ne halljon meg engem
többé.
Úgy érzem, mintha szíven ütöttek volna.
Újra és újra.
– Mit csináltok egész nap? – teszem fel a kérdést. Nagyon vá-
gyom arra, hogy beszélgessek valakivel. A padlón ülünk, müzlit
eszünk. Későn keltünk, későn reggelizünk. Még senki nem vette
a fáradságot, hogy összeszedje a takarókat, pedig Warner egy óra
múlva érkezik.
– Semmit – feleli Ian.
– Többnyire meg akarunk halni – teszi hozzá Winston.
– Ez így pokoli unalmas – jegyzi meg Lily.
– Miért? – kérdezi Kenji. – Van valami ötleted?
– Ó! – mondom. – Nem... én csak... – tétovázok. – Hát, Warner
egy óra múlva itt lesz, szóval nem is tudom, talán...
A konyhában valami csattan. Egy tál. A mosogatóban. Evő-
eszközök repülnek szanaszét.
Adam toppan a nappaliba.
A szeme.
– Ide nem teszi be a lábát.
Adam ezt a hat szót nekem mondja.
– De már mondtam neki... – próbálok szólni. – Ide fog...
149
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez az én lakásom – a szeme megvillan. – Nem engedem be
ide.
Nézem, a szívem majd’ kiugrik a helyéből. Sosem gondoltam
volna, hogy képes így nézni rám... mintha gyűlölne. Tényleg...
tényleg gyűlöl.
– Kent... ember... – próbálkozik Kenji.
– NEM!
– Ugyan, testvér, ennek nem kell így lennie...
– Ha olyan nagyon akarsz találkozni vele – szól hozzám Adam
– akkor megvan rá a lehetőséged, hogy eltakarodj a házamból.
De ide nem teszi be a lábát. Soha többé.
Pislogok.
Ez nem is a valóságban történik.
– Hova menjen? – kérdi Kenji. – Azt akarod, hogy az utcasar-
kon ácsorogjon? Hogy valaki feljelentse és megöljék? Elment az
eszed?
– Már nem érdekel! – üvölt Adam. – Oda megy, ahova akar. –
Azzal újra felém fordul. – Vele akarsz lenni? – Az ajtó felé mutat.
– Akkor menj. Dögölj meg!
Jég emészti a testemet. Feltápászkodok. A lábam remeg. Bólin-
tok, és nem tudom, hogyan, de mintha nem tudnék megálljt pa-
rancsolni magamnak. Az ajtóhoz lépek.
– Juliette...
Hirtelen megfordulok, bár nem Adam szólít hanem Kenji.
– Ne menj sehová! – szól Kenji. – Ne mozdulj! Ez nevetséges!
Ez már nem csak vita. Tiszta, hamisítatlan gyűlölet villan
Adam tekintetében, és annyira megdöbbent ez a bekövetkezett
lehetetlenség, annyira váratlanul ér... hogy nem is tudom, ho-
gyan reagáljak. Erre egyáltalán nem számítottam. Nem gondol-
tam volna. .. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen fordulatot vehet
a helyzet.

150
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Az igazi Adam nem rúgna ki a lakásából így. Nem beszélne
így velem. Az az Adam, akit ismertem, nem ilyen. Azt hittem,
ismerem...
– Kent – szólal meg Kenji ismét. – Le kell nyugodnod. Semmi
nincs közte és Warner között, oké? Csak próbálja azt tenni, amit
helyesnek ítél... Oké...?
– Baromság! – üvölt Adam. – Ez baromság, és te is pontosan
tudod, hogy az. És hülye vagy, hogy tagadod. Egész idő alatt alja-
sul hazudott nekem...
– Hiszen nem is jártok már, ember... nem tekintheted a maga-
dénak. ..
– Sosem szakítottunk! – kiáltja Adam.
– De igen – vág vissza Kenji. – Aki Omega Ponton élt és moz-
gott, hallotta az érzelgős beszélgetéseteket a visszhangzó alagút-
ban. Mindenki tudja, hogy szakítottatok. Ne akard tagadni!
– Az nem számított szakításnak – mondja Adam rekedtes
hangon. – Utána is szerettük egymást...
– Oké. Tudod, mit? Ahogy gondolod. Nem érdekel. – Kenji le-
gyint, elkomorul. – De itt és most éppen háborúban vagyunk. Az
ég szerelmére, Juliette néhány napja súlyosan megsebesült. Mell-
kason lőtték és majdnem meghalt. Nem gondolod lehetségesnek,
hogy csak valami nagyobb terve van? Tenni akar valamit, ami
túlmutat kettőtök viszonyán? Warner őrült, de segíthet...
– Úgy néz arra a pszichopatára, mintha szerelmes lenne belé –
mordul Adam. – Szerinted nem tudom, milyen az a nézés? Azt
hiszed, nem ismerem fel? Rám szokott így nézni. Ismerem... Na-
gyon jól ismerem...
– Talán mégsem.
– Ne védd!
– Fogalmad sincs, mit beszélsz – mondja Kenji. – Nagyon hü-
lyén viselkedsz...
– Boldogabb voltam, amikor halottnak hittem – jelenti ki Adam.

151
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ezt nem gondolod komolyan. Ne beszélj ilyeneket, ember.
Ha ilyen baromságot mondasz, később nem tudod visszaszívni.
– De igenis komolyan gondolom – közli Adam. – Nagyon, na-
gyon komolyan. – Végre rám néz. Keze ökölbe szorul. Szeme
haraggal, fájdalommal villan. – Sokkal jobb volt, amikor azt hit-
tem, meghaltál. Sokkal kevésbé fájt, mint ez.
A falak mozognak. A semmibe bámulok, apró pontok táncol-
nak látóteremben.
Ez nem, ez nem, ez nem valóság, nem ez történik, nyugtatom
magamat.
Ez csak egy szörnyű rémálom, és amikor felébredek, Adam új-
ra kedves és csodálatos ember lesz. Mert ő nem ilyen kegyetlen.
Velem nem. Velem soha.
Undorral néz rám.
– Mindenkinél jobban bíztam benned. Csak benned bíztam. És
te ezt most a képembe vágod. El sem tudom hinni, hogy ezt tet-
ted velem. Hogy beleszeretsz. Mi a fene bajod van? – kérdi, egyre
emelkedő hangon. – Mennyire elmeháborodottnak kell lenned
ehhez?
Félek megszólalni.
Nagyon félek, hogy megmozdul az ajkam.
Rettegek, hogy ha akár egy milliméternyit is moccanok, a tes-
tem kettészakad, és mindenki meglátja, hogy belső részeim köny-
nyekből állnak össze, amit most próbálok lenyelni.
Adam a fejét ingatja. Szomorú, torz nevetést hallat.
– Nem is tagadod... Ez hihetetlen.
– Hagyd békén, Kent! – szólal meg Kenji hirtelen éles hangon.
– Komolyan mondom, hogy hagyd békén!
– Ehhez neked semmi közöd!
– Nagyon hülyén viselkedsz...

152
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt hiszed, nem szarom le, mit gondolsz? – fordul feléje
Adam. – Ez nem a te harcod, Kenji. Attól, hogy túl gyáva, hogy
megszólaljon, neked még nem kell védened őt...
Úgy érzem, mintha kiléptem volna magamból. Mintha a tes-
tem a padlóra zuhant volna és magasról nézném, ahogy Adam
teljesen más emberi lénnyé alakul. Minden szó, minden sértés,
amit rám zúdít, mintha a csontjaimat törné. Hamarosan nem ma-
rad más belőlem, csak vér és lüktető szív.
– Elmegyek – mondja Adam. – Elmegyek, és azt akarom, hogy
amikor visszajövök, ő már ne legyen itt.
Ne sírj, mondogatom magamnak.
Ne sírj!
Ez nem a valóság.
– Te meg én – szól hozzám Adam nyers, tombolóan haragos
hangon – már nem vagyunk együtt. Köztünk mindennek vége.
Soha többé nem akarlak látni. Sehol a világon, de legkevésbé a
saját átkozott lakásomban. – Néz, a mellkasa zihál. – Szóval tűnj
el innen. Tűnj el innen, mielőtt visszajövök.
Nagy léptekkel átgyalogol a szobán, felkapja a kabátját, és fel-
tépi az ajtót.
Remegnek a falak, olyan erővel csapja be.

153
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONNYOLC

Ott állok a szoba közepén és a semmibe bámulok.


Hirtelen rettentően fázom. Azt hiszem, remeg a kezem. Vagy a
csontjaim vacognak. Gépiesen mozdulok, nagyon lassan, még
szédítően kavarognak bennem a gondolatok. Halványan eljut a
tudatomig, hogy valaki szól hozzám, de csak arra figyelek, hogy
felvegyem a kabátomat, mert nagyon fázom. Olyan hideg van
idebent. Nagyon kell a kabátom. És talán a kesztyűm, önkéntele-
nül, csillapíthatatlanul remegek.
Felveszem a kabátomat. Zsebre teszem a kezemet. Érzem,
hogy valaki beszél hozzám, de nem hallok semmit az érzékeimet
tompító furcsa ködben. Ökölbe szorítom a kezem, kis műanyag
tárgyat tapintok a tenyeremben.
A személyhívó. Majdnem megfeledkeztem róla.
Előhúzom a zsebemből. Apró tárgy, vékony, fekete négyzet,
rajta egy gomb. Gondolkodás nélkül megnyomom. Újra, újra és
újra megnyomom, mert ez a mozdulat megnyugtat. Mintha vi-
gasztalna. Klikk, klikk. Tetszik az ismétlődő mozdulat. Klikk. Klikk,
klikk. Nem tudom, mi mást tehetnék.
Klikk.
Egy kéz nehezedik vállamra.
Megfordulok. Castle áll mögöttem, tekintete csupa aggoda-
lom.
– Nem megy sehová. Megbeszéljük. Minden rendbe jön.
– Nem. – A nyelvem porszáraz, úgy érzem, a fogaim elmor-
zsolódnak. – Mennem kell.
Képtelen vagyok levenni az ujjamat a személyhívó gombjáról.
Klikk.
Klikk, klikk.

154
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Jöjjön, üljön le – kéri. – Adam nagyon zaklatott, de majd
rendbe jön. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan,
amit mondott.
– Szerintem igen – szól Ian.
Castle éles pillantást vet rá.
– Nem mehetsz el – mondja Winston. – Azt hittem, néhány
segget szétrúgunk együtt. Megígérted.
– Igen – szólal meg Lily is. Jókedvet színlel, de tekintete aggo-
dalmas, szemöldöke ráncban a félelemtől vagy aggodalomtól, és
ekkor tudatosul bennem, hogy engem félt.
Nem tőlem fél.
Engem félt.
Ez a lehető legfurcsább érzés.
Klikk, klikk, klikk.
Klikk, klikk.
– Ha elmész – folytatja Lily, mosollyal próbálkozva –, örökre
így kell élnünk. És nem akarom egy csapat büdös sráccal leélni
az életemet.
Klikk.
Klikk, klikk.
– Ne menj el – kéri James. Nagyon szomorúnak látszik. Na-
gyon komolynak. – Sajnálom, hogy Adam kegyetlen volt hozzád.
De nem akarom, hogy meghalj. És meg sem fordult a fejemben,
hogy jobb lenne, ha halott lennél. Esküszöm.
James. A kedves kicsi James. Tekintetétől elszorul a szívem.
– Nem maradhatok. – A hangomat furcsának találom. Reked-
tes. Megtört. – Komolyan gondolta, amit mondott...
– Ha elmész, szánalmas, szomorú társaság leszünk – vág a
szavamba Brendan. – És egyet kell értenem Lilyvel. Nem akarok
sokáig így élni.
– De hogyan...
Hirtelen kivágódik a bejárati ajtó.
– JULIETTE... Juliette...
155
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Hátraperdülök.
Warner áll ott Arca kipirult, mellkasa erősen zihál. Úgy néz
rám, mintha kísértet lennék. Nagy léptekkel közelít, és mielőtt
esélyem lenne megszólalni, két tenyerét az arcomra simítja, és
csak néz.
– Jól vagy? – kérdezi. – Istenem... Jól vagy, Juliette? Mi történt?
Minden rendben?
Itt van.
Itt van, és legszívesebben szétesnék, de nem fogok.
Nem fogok szétesni.
– Köszönöm – sikerül kimondanom. – Köszönöm, hogy eljöt-
tél...
Átölel. Nem érdekli, hogy hét szempár figyel minket. Csak
ölel. Egyik karja a derekam körül, a másik a tarkómon. A vállára
hajtom a fejem. Oly ismerős teste melege! Furcsamód megnyug-
tató. A hátamat simogatja, felém fordítja fejét.
– Mi a baj, szerelmem? – kérdi súgva. – Mi történt? Kérlek,
mondd el...
Pislogok.
– Akarod, hogy magammal vigyelek?
Nem válaszolok.
Már nem tudom, mit akarok, mire van szükségem. Mindenki
marasztal, de ez nem az ő lakásuk. Ez Adam lakása, és teljesen
világos, hogy ő már gyűlöl engem. De nem akarom elhagyni a
barátaimat. Nem akarom elhagyni Kenjit.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdi Warner.
– Nem – felelem túl hamar. – Nem.
Warner kissé elhúzódik.
– Mondd meg, mit akarsz – kéri szinte kétségbeesetten. –
Mondd meg, mit tegyek, és megteszem.
– Ez tényleg a legelképesztőbb jelenet, amit valaha láttam – je-
lenti ki Kenji. – Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik, ha
egymillió évig élek is.
156
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Olyan, mint valami szappanopera – bólogat Ian. – Csak rosz-
szabb az alakítás.
– Szerintem nagyon kedves jelenet – szól Winston.
Hirtelen elhúzódok, kissé hátrafordulok. Mindenki minket
bámul. Csak Winston mosolyog.
– Mi folyik itt? – kérdezi tőlük Warner. – Miért néz ki Juliette
úgy, mintha a sírás kerülgetné?
Senki sem válaszol.
– Hol van Kent? – kérdezi Warner, és a szeme összeszűkül,
ahogy leolvassa az arckifejezéseket. – Mit tett Juliette-tel?
– Nincs itt – közli Lily. – Nem sokkal ezelőtt elment.
Warner tekintete elkomorul, ahogy feldolgozza ezt az infor-
mációt.
– Kérlek, mondd, hogy nem akarsz többé itt maradni!
Az arcomat a kezembe temetem.
– Mindenki segíteni akar... mindenki harcolni akar... kivéve
Adam. De ők nem mehetnek el innen. Én pedig nem akarom hát-
rahagyni őket.
Warner felsóhajt. Behunyja szemét.
– Akkor maradj – mondja gyengéden. – Maradj, ha azt akarod.
Maradj itt. Bármikor találkozhatok veled.
– Nem maradhatok – felelem. – El kell mennem innen. Ide
többé nem jöhetek vissza.
– Tessék?! – kérdezi Warner dühösen. A tekintete szikrázik. –
Hogy érted azt, hogy nem jöhetsz vissza?
– Adam nem akarja, hogy itt maradjak. El kell tűnnöm innen,
mielőtt visszajön.
Warner minden arcizma megfeszül. Egy évszázadnak tűnik,
amíg néz. Szinte látom, ahogy gondolkodik... lehetetlen gyorsa-
sággal mérlegel, elemez... megoldást akar találni.
– Oké... – szólal meg végül. – Oké. Kishimoto – mondja hirte-
len, végig a szemembe nézve.

157
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Jelen, uram.
Warner próbál nem grimaszolni, amikor Kenji felé fordul.
– A magán-edzőtermemben helyezem el a csoportodat a bázi-
son. Ez egynapi előkészítést igényel, de intézkedem, hogy ami-
kor megérkeztek, könnyen bejuthassatok a bázisra és megfelelő
mozgásteretek legyen. Tedd láthatatlanná magadat és a csapato-
dat, és kövessétek az utasításaimat. Addig maradhattok ott, amíg
fel nem készülünk tervünk első fázisának végrehajtására... Ez
megfelel nektek?
Kenji mintha undorodna az ajánlattól.
– Nem.
– Miért nem?
– Bezárna minket a „magán-kiképzőkörletébe” – magyarázza,
mutató- és középső ujjával idézőjelet mutatva. – Miért nem
mondja ki egyenesen, hogy ketrecbe zár minket és lassan öl meg?
Hülyének néz bennünket? Miért hinném el ezt a baromságot?
– Gondoskodom róla, hogy rendszeresen és jól élelmezzenek
benneteket – feleli Warner. – A szállás egyszerű, de ennél nem
szerényebb – mondja, a szobában körbemutatva. – Ez az elszállá-
solás számos lehetőséget biztosít nekünk, hogy találkozzunk és
megtervezzük következő lépéseinket. Tudnod kell, hogy min-
denkit veszélyeztetsz azzal, hogy ellenőrizetlen területen tartóz-
kodtok. Nagyobb biztonságban lesztek velem.
– De miért tennéd ezt? – kérdi Ian. – Miért akarna segíteni ne-
künk, élelmezni és életben tartani minket? Ennek így semmi ér-
telme…
– Nem kell, hogy értelme legyen.
– De igen. Kell, hogy értelme legyen – szólal meg Lily. Tekin-
tete kemény, dühös. – Nem vagyunk hajlandók besétálni egy ka-
tonai bázisra, hogy ott lemészároljanak minket Ez valami álnok
csapda.
– Hát jó – mondja Warner.

158
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mi a jó? – kérdezi Lily.
– Akkor ne gyertek.
– Ó! – Lily csak pislog.
Warner ekkor Kenjihez fordul.
– Ezek szerint hivatalosan is visszautasítod az ajánlatomat?
– Igen. Vagyis köszönjük, nem – feleli Kenji.
Warner bólint. Rám néz.
– Mehetünk?
– De... nem... – pánik tör rám, Warnerre nézek, aztán Kenjire
és megint Warnerre. – Nem mehetek el csak így... az nem lehet,
hogy sosem látom viszont őket...
Kenjihez fordulok.
– Itt maradtok? – kérdem. – És soha többé nem találkozunk?
– Velünk maradhatsz – mondja Kenji, kezét karba fonva. –
Nem kell elmenned.
– Te is tudod, hogy nem maradhatok – felelem sértetten. – Tu-
dod, hogy Adam komolyan gondolta, amit mondott... magánkí-
vül lesz, ha itt talál...
– Ezek szerint elmész? – kérdezi Kenji élesen. – Egyszerűen le-
lépsz tőlünk – int a többiek felé. – Csak azért, mert Adam úgy
határozott, hogy seggfej lesz? Lecserélsz minket? Warnert válasz-
tod?
– Kenji... nem... de nincs hová mennem. Mit csináljak, ha...
– Maradj itt!
– Adam ki fog dobni...
– Nem fog kidobni – biztat Kenji. – Nem engedjük.
– Nem akarom ráerőltetni magamat. Nem fogok könyörögni
neki. Engedd, hogy legalább méltósággal távozhassak...
Kenji kétségbeesésében hadonászik.
– Ez baromság!
– Gyertek velem... Kérlek... Azt akarom, hogy együtt marad-
junk...

159
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem tehetjük – feleli. – Nem kockáztathatjuk. Nem tudom,
mi folyik kettőtök között – int felém és Warner felé. – Lehet, hogy
veled tényleg másként viselkedik... nem tudom. Akárhogy is,
nem tehetem kockára mindannyiunk életét feltételezések és ér-
zelmek alapján. Lehet, hogy téged tényleg szeret... de egyáltalán
nem érdekli a mi sorsunk. – Warnerre néz. – Igaz?
– Micsoda? – kérdez vissza Warner.
– Érdekli a sorsunk? A túlélésünk... a jólétünk?
– Nem.
Kenji kis híján felnevet.
– Legalább őszinte.
– Az ajánlatomat azonban fenntartom. És idióták vagytok, ha
visszautasítjátok – mondja Warner. – Idekint mind meghaltok, és
ezt ti is ugyanúgy tudjátok, mint én.
– Megkockáztatjuk. Valahogy próbálunk megélni.
– Ne... – alig kapok levegőt. – Kenji...
– Nincsen semmi baj – mondja nekem. Homlokán ráncok hú-
zódnak, lefelé néz. – Biztos vagyok benne, hogy egy napon még
látjuk egymást. Tedd, amit tenned kell.
Próbálok nemet mondani. Próbálok lélegezni. Tüdőm megte-
lik levegővel, szívem olyan hevesen ver, hogy vérem dobhár-
tyámon lüktet. Melegem van és fázom, és csak arra tudok gon-
dolni, hogy nem, ennek nem így kellett volna történnie, ennek
nem lenne szabad így szétesnie, ennek nem lenne szabad meg-
történnie újra...
Warner megragadja a karomat.
– Kérlek – szól sürgető, riadt hangon. – Kérlek, ne tedd ezt,
szerelmem. Szeretném, ha nem tennéd...
– A fenébe, Kenji! – csattan a hangom. Kiszakítom magamat
Warner kezéből. – Kérlek, az ég szerelmére, ne légy idióta! Velem
kell jönnöd. Szükségem van rád...

160
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Valami biztosítékra van szükségem – szól Kenji, ujjait a ha-
jába mélyesztve járkál fel-alá. – Nem vehetem biztosra, hogy
minden rendben lesz...
Warner felé fordulok zihálva, ökölbe szorított kézzel.
– Add meg nekik, amit akarnak. Nem érdekel, mi az. Kérlek,
tárgyalnod kell velük. Szükségem van rá. Szükségem van a bará-
taimra.
Warner sokáig néz.
– Kérlek – súgom.
Elfordítja tekintetét. Aztán rám pillant.
Végül Kenji szemébe néz. Felsóhajt.
– Mit akartok?
– Én forró fürdőt – szól Winston.
És nevet.
Tényleg nevet.
– Két emberem beteg, sebesült – szól Kenji, rögtön hangnemet
váltva. Hangja feszes, éles. Érzelmek nélküli. – Gyógyszerre és
orvosi ellátásra van szükségük. Nem akarjuk, hogy figyeljenek
minket, szabad mozgást akarunk és azt, hogy ne csak az automa-
tából kapható ételt ehessük. Fehérjét akarunk. Gyümölcsöt. Zöld-
séget. Igazi ételt. Rendszeres zuhanyozási lehetőséget. Új ruhá-
kat. És azt, hogy mindvégig magunknál tarthassuk a fegyverein-
ket.
Warner olyan mozdulatlanul áll mellettem, hogy már nem is
hallom a lélegzését. Lüktetőn fáj a fejem, szívem még mindig he-
vesen dobog, de megnyugodtam annyira, hogy kissé könnyeb-
ben tudok lélegezni.
Warner rámpillant.
Egy pillanatig a szemembe néz, aztán behunyja a szemét. Az-
tán felnéz.
– Rendben.
Kenji csak bámul.

161
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Egy pillanat... mi...?
– Holnap pontosan tizennégy órakor itt leszek, és új szálláshe-
lyetekre vezetlek benneteket.
– Azt a... – Winston ugrál a kanapén. – Azt a... azt a... azt a...
– Összepakoltál? – kérdi Warner.
Bólintok.
– Jó. Akkor menjünk!

162
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HUSZONKILENC

Warner a kezemet fogja.


Csak annyi energiám van, hogy erre az egyetlen, furcsa tényre
figyeljek, ahogy megyünk lefelé a lépcsőn a teremgarázs felé.
Kinyitja a tank ajtaját, segít beszállni, aztán rám csukja az ajtót.
Beszáll a másik oldalon.
Indítja a motort.
Már úton vagyunk, és csak hatszor pislogtam azóta, hogy ki-
léptünk Adam lakásából.
Még mindig nem tudom elhinni, mi történt. Nem tudom el-
hinni, hogy egy csapat leszünk. El sem tudom hinni, hogy meg-
mondtam Warnernek, mit kell tennie és ő ezt elfogadta.
Felé fordulok, ránézek. Furcsa, sosem éreztem még ennyire
biztonságban, ennyire megkönnyebbülten magamat mellette.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha így érzek iránta.
– Köszönöm – súgom hálásan és bűntudattal... valahogy így
érzek a történtek után. Hogy ott hagytam Adamet. Csak ekkor
tudatosul bennem, hogy visszavonhatatlan döntést hoztam.
Megszakad a szívem.
– Igazán... igazán nagyon köszönöm. Köszönöm, hogy eljöttél
értem. Nagyon hálás...
– Kérlek... Könyörgöm, hagyd abba!
Megdermedek.
– Nem tudom elviselni a fájdalmadat – mondja. – Nagyon erő-
sen érzem, és az agyamra megy... kérlek. Ne legyél szomorú. Ne
bánkódj. Ne érezz bűntudatot. Semmi rosszat nem tettél.
– Sajnálom...
– Ne is sajnáld. Az ég szerelmére, hiszen csak és kizárólag
azért nem ölöm meg Kentet ezért, mert tudom, hogy az még job-
ban felzaklatna.
163
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez igaz – felelem megtörve a pillanatnyi csendet. – De nem
csak miatta...
– Tessék? Ezt hogy érted?
– Nem akarom, hogy bárkit megölj. Adamet se, de senki mást.
Warner éles, furcsa nevetést hallat Mintha megkönnyebbült
volna.
– Vannak más feltételeid is?
– Nem igazán.
– Szóval nem akarsz jó útra téríteni, ugye? Nincs egy hosszú
listád azokról a tulajdonságaimról, amiken még dolgoznom kell?
– Nincs. – Az ablakon nézek kifelé. Kopár a táj. Hideg. Rideg.
Csupa jég és hó. – Nincs olyan rossz tulajdonságod, ami bennem
ne lenne meg – felelem halkan. – És ha elég okos lennék, előbb
azt próbálnám kitalálni, hogyan tudok magamon változtatni.
Egy ideig egyikünk sem szól. Tapintható a feszültség ezen a
kis helyen.
– Aaron? – szólítom meg, még mindig az elsuhanó tájat nézve.
Hallom, hogy lélegzete elakad. Tétovázik. Ez az első alkalom,
hogy ilyen közvetlenül, ilyen bizalmasan a nevén szólítottam.
– Mondd.
– Azt akarom, hogy tudd... nem tartalak őrültnek.
– Tessék? – kérdezi meglepetten.
– Nem tartalak őrültnek. — A világ elmosódik, ahogy az abla-
kon át szemlélem. – És nem tartalak pszichopatának sem. És azt
sem hiszem, hogy perverz szörnyeteg lennél. És nem hiszem,
hogy szívtelen gyilkos vagy, és nem hiszem, hogy halált érde-
melnél, és nem hiszem, hogy szánalmas lennél. Vagy hülye.
Vagy gyáva. Nem hiszek semmit abból, amit mások mondanak
rólad.
Feléje fordulok, hogy lássam.
Warner az ablakon néz kifelé.

164
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem hiszed? – hangja olyan gyenge és riadt, hogy alig hal-
lom.
– Nem. Nem hiszem. És úgy gondoltam, hogy ezt tudnod kell.
Nem akarlak megváltoztatni, nem hiszem, hogy meg kéne vál-
toznod. Én nem akarom átalakítani a személyiségedet. Csak azt
akarom, hogy az légy, aki vagy. Mert azt hiszem, tudom, milyen
az igazi lényed. Azt hiszem, láttam.
Warner nem szól. Mellkasa sűrűn emelkedik, süllyed.
– Nem érdekel, mit mondanak rólad mások. Szerintem jó em-
ber vagy.
Warner sűrűn pislog. Hallom, ahogy lélegzik.
Be, ki.
Szabálytalanul.
Nem szól.
– Elhiszed?... Elhiszed nekem? – kérdem egy pillanattal ké-
sőbb. – Érzed, hogy az igazat mondom? Hogy tényleg így érzek?
Warner keze a kormányra feszül, ujjízületei elfehérednek.
Bólint.

165
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINC

Warner még mindig nem szólt egy szót sem hozzám.


A szobájában vagyunk, Delalieu segítsége révén, akit Warner
hamar elbocsátott. Furcsa és ismerős itt lenni, ebben a szobában,
ahol félelemben és kényelemben is volt részem.
Jó érzés itt lenni.
Ez Warner szobája. És Warner már nem félelmetes számomra.
Ez az elmúlt néhány hónap megváltoztatta a róla alkotott vé-
leményemet, az elmúlt két nap pedig tele volt meglepetéssel,
amelyeket még mindig nem dolgoztam fel teljesen. Nem tagad-
hatom, hogy már másnak látom.
Úgy érzem, megértem, úgy, ahogy még soha.
Olyan, mint egy rémült, megkínzott állat. Akit egész életében
vertek, akivel rosszul bántak és bezárták. Olyan életre kénysze-
rült, amit sosem akart és soha nem volt lehetősége mást válasz-
tani. És bár minden eszköze megvan ahhoz, hogy embert öljön,
érzelmileg túlságosan megviselt ahhoz, hogy képességeit a saját
apja ellen fordítsa... az ellen az ember ellen, aki gyilkolásra taní-
totta. Mert valahogy, valami furcsa, megmagyarázhatatlan mó-
don még mindig arra vágyik, hogy az apja szeresse.
És ezt megértem.
Igazán, tényleg megértem.
– Mi történt? – szól hozzám Warner végre.
Az ágyán ülök, ő az ajtónál áll, a falat bámulja.
– Ezt hogy érted?
– Kenttel. Mielőtt odaértem. Mit mondott neked?
– Ó! – Elpirulok. Feszélyez a kérdés. – Kiutasított a lakásából.
– De miért?
– Nagyon felkapta a vizet... amiért védtelek. Azért, hogy meg-
beszéltem veled, hogy ott találkozunk.
166
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ó!
Szinte hallom, hogy a szívünk dobog a köztünk feszülő
csendben.
– Engem védtél.
– Igen.
– Ezért kitiltott a lakásából... Mert engem védtél.
– Igen.
– Ennyi?
A szívem vadul lüktet. Hirtelen idegesség vesz rajtam erőt.
– Nem.
– Más is volt?
– Igen.
Warner a falat bámulja. Mozdulatlanul.
– Valóban?
– Azért is dühös volt, mert nem értettem vele egyet abban,
hogy őrült vagy. És azzal vádolt... azzal vádolt, hogy... szerelmes
vagyok beléd.
Warner élesen kifújja a levegőt. Egyik kezével az ajtófélfának
támaszkodik.
A szívem nagyon erősen ver.
Warner tekintete a falat pásztázza.
– Te pedig azt mondtad, hogy hülye..., hogy ez nem igaz.
Mély levegő.
– Nem.
Warner elmozdul. Profilból látom az arcát, és ahogy mellkasa
emelkedik, süllyed. Már az ajtót nézi, és nyilvánvaló, hogy nagy
erőfeszítésébe kerül megszólalni.
– Akkor azt mondtad neki, hogy ő van megőrülve. Azt mond-
tad neki, hogy elment a józan esze, hogy ilyesmit gondol.
– Nem.
– Nem – ismétli, amit mondtam.
Próbálok nem mozdulni.

167
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner mély levegőt vesz, mellkasának izmai remegnek.
– Akkor mit mondtál neki?
Három másodpercnyi csend.
– Semmit – súgom.
Warner mozdulatlan.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg egyikünk sem szólal meg.
– Hát persze. – Sápadtnak tűnik, mintha ingatagon állna. –
Nem mondtál semmit. Persze.
– Aaron...
Felállok.
– Sok teendőm van még holnapig... Különösen, ha a barátaid
ide jönnek a bázisra. – Keze megremeg, ahogy gyors mozdulattal
a kilincs felé nyúl. – Bocsáss meg. Most mennem kell.

168
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCEGY

Elhatározom, hogy megfürdök.


Még sosem fürödtem kádban.
Míg a kádba folyik a meleg víz, körülnézek a fürdőszobában.
Kötegekben áll az illatos szappan. Különböző fajtájúak. Külön-
böző méretűek. Mindegyik vastag papírba csomagolva, ággal
átkötve. Mindegyik kis csomagon címkék, a címkéken az illat
jelzése. Kézbe veszek egyet.
ÉDES LONC
Arra gondolok, milyen más volt Omega Ponton zuhanyozni.
Nem voltak ilyen finom holmik. A szappan dörzsölt, furcsa sza-
ga volt, és nem volt valami hatékony. Kenji időnként behozott
egy-egy ilyen szappant az edzésre, darabokat tört le belőle és
dobált vele, ha nem figyeltem eléggé.
Ez az emlék megmagyarázhatatlan módon érzelmessé tesz.
Szívem repes, ha arra gondolok, hogy a barátaim holnap már itt
lesznek. Valósággá válik. Erre gondolok. Együtt megállíthatatla-
nok leszünk. Alig várom.
Jobban megnézem a címkét.
Jázminos és szőlős utóillat. Finom orgona, lonc, rózsa és fahéj illat-
test. Narancsvirág és púder felütés egészíti ki az illatot. Nagyszerűnek
hangzik.
Ellopok egyet Warner szappanaiból.
Megfürödtem, alaposan lesikáltam a bőrömet, tiszta ruhába
öltöztem.
A bőrömet szaglászom, jó érzés, ha az embernek virágillata
van. Még soha semmilyen illatom nem volt. Végigsimítom a ka-
rom, és elcsodálkozom azon, milyen más, ha az ember jó szap-
pannal mosakszik. Még sosem éreztem ennyire tisztának magam.
Még sosem volt a kezemben ennyire habzó szappan. Eddig csak
169
Tahereh Mafi NE FÉLTS
olyan szappant használtam, ami erősen szárította a bőrömet, és
amitől pár óra múlva már kellemetlenül húzódott. De ez nagyon
furcsa. Csodálatos. Puha, sima a bőröm és teljesen felfrissültem.
Semmi dolgom nincsen.
Leülök Warner ágyára, a lábamat magam alá húzom. Irodájá-
nak ajtaját nézem.
Erős kísértést érzek, hogy odamenjek, és megnézzem, bezárta–
e.
Lelkiismeretem azonban felülkerekedik.
Sóhajtva dőlök a párnára. Felhajtom a takarót és bebújok alája.
Behunyom a szemem.
Gondolataimba rögtön képek tolulnak: Adam dühös arca, re-
megő ökle... sértő szavai. Próbálom hárítani az emlékeket, kitérni
előlük, de nem megy.
Felriadok. A szemem hirtelen kinyílik.
Eszembe jut, vajon ez azt jelenti-e, hogy sosem látom viszont
őt és Jamest?
Talán Adam éppen ezt akarta. Most folytathatja az életét az
öccsével. Nem kell megosztania az élelmiszerkészleteiket nyolc
másik emberrel, és így sokkal hosszabb túlélésre számíthatnak.
És mi lesz később? Önkéntelenül erre gondolok.
Egyedül lesznek. Nem lesz élelmük. Nem lesznek barátaik.
Nem lesz jövedelmük.
Nagyon fáj erre gondolnom. Arra, hogy Adam a létfenntartás-
ért küzd, azért, hogy gondoskodjon az öccséről. Mert bár Adam
minden jel szerint gyűlöl, azt hiszem, sosem lennék képes viszo-
nozni ezt az érzést.
Nem hiszem, hogy értem, mi történt kettőnk között.
Lehetetlennek tűnik, hogy Adam és én ilyen hirtelen össze-
vesztünk és szakítottunk. Nagyon kedvelem. Mellettem állt,
amikor senki más, reményt adott nekem, amikor a legnagyobb

170
Tahereh Mafi NE FÉLTS
szükségem volt rá, szeretett engem, amikor senki más. Nem
olyan ember, akit ki akarnék törölni az életemből.
Azt akarom, hogy a közelemben legyen. Vissza akarom sze-
rezni a barátomat.
De azt is tudom, hogy Kenjinek igaza volt.
Adam volt az első és egyetlen ember, aki megsajnált, aki kö-
nyörületet érzett irántam. Az első, és eleinte egyetlen ember, aki
megérinthetett. Elbűvölt, hogy amit lehetetlennek gondoltam,
mégis lehetséges, és ebből azt a következtetést vontam le, hogy a
sors egymásnak teremtett minket. A tetoválása az álmaim tökéle-
tes pillanatképe volt.
Azt hittem, rólunk szól. Arról, hogy megszököm. És boldogan
élünk, míg meg nem halunk.
És az volt.
És nem az volt.
Legszívesebben nevetnék a saját vakságomon.
Ráeszmélek, hogy ez kötött minket össze. Az a tetoválás. Az
hozott össze engem Adammel, de nem azért, mert egymásnak
lennénk teremtve. Nem azért, mert ő hozta el nekem a szabadsá-
got. Hanem azért, mert van egy fontos kapocs közöttünk. Olyan
remény, amit egyikünk sem volt képes látni.
Warner.
Fehér madár, feje koronaként aránylik.
Fehér bőrű, aranyszín hajú fiú, a 45-ös szektor parancsnoka.
Mindig is ő volt. Végig ő.
A kapcsolat.
Warner, Adam féltestvére, fogvatartóm és most harcostársam.
Akaratlanul ő hozott össze Adammel. És az, hogy Adammel vol-
tam, új erőt adott. Féltem, nagyon levert voltam és Adam gon-
doskodott rólam, szeretett, értelmet adott, hogy kiálljak maga-
mért, amikor túl gyenge voltam, hogy felismerjem: mindig is volt
okom kiállni magamért és másokért. A vonzalom volt és a két-

171
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ségbeesett vágy, hogy megérintsenek. Ez a két dolog hiányzott az
életemből, ettől fosztottak meg, ezt egyáltalán nem ismertem.
Ezeket az új érzéseket semmihez nem tudtam hasonlítani.
Persze hogy azt hittem, ez a szerelem.
És bár nem tudok sokat, azt tudom, hogy ha Adam igazán
szeretne, nem bánt volna velem úgy, ahogy ma tette. Nem kíván-
ta volna a halálomat.
Tudom, mert ezzel ellenkező érzelem bizonyítékát tapasztal-
tam.
Mert tényleg haldokoltam.
És Warner hagyhatott volna meghalni. Dühös volt és sértett,
és minden oka megvolt, hogy haragudjon rám. Nem sokkal ko-
rábban összetörtem a szívét, azt a látszatot keltettem, hogy a
kapcsolatunk vezethet valamire. Hagytam, hogy feltárja előttem,
milyen mély érzelmeket táplál irántam, hagytam, hogy úgy
érintsen meg, ahogy Adam soha. Nem kértem, hogy hagyja abba.
Minden idegszálam igent mondott.
Aztán az egészet visszaszívtam. Mert féltem és az egész... ösz-
szezavart és érzések, érzelmek hadakoztak bennem. Adam miatt.
Warner azt mondta, szeret, én pedig ezt azzal viszonoztam,
hogy megsértettem, hazudtam neki, kiabáltam vele és eltaszítot-
tam magamtól. És ezek után, amikor lehetősége lett volna elhú-
zódni, és végignézni, ahogy meghalok, nem ezt tette.
Meg akarta menteni az életemet, és megtalálta a módját, hogy
megtegye.
Feltétel nélkül. Nem kért semmit. Nem várt el semmit tőlem.
Alapos okkal feltételezte, hogy valaki mást szeretek, és miután
megmenti az életemet és meggyógyulok, vissza kell adnia engem
egy másik fiúnak.
És most nem mondhatnám, hogy tudom, mit tett volna Adam,
ha az ő jelenlétében haldokolnék. Nem vagyok biztos abban,
hogy megmentené az életemet. És ez a bizonytalanság önmagá-

172
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ban bizonyosság, hogy valami nem volt rendben közöttünk. Va-
lami nem volt valóságos.
Lehet, hogy mindketten valami más, valami nagy érzés illú-
ziójába szerettünk bele.

173
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCKETTŐ

A szemem hirtelen felnyílik.


Koromsötét van. Néma csend. Túl gyorsan ülök fel.
Biztosan elaludtam. Fogalmam sincs, mennyi az idő, de gyor-
san körbepillantok és látom, hogy Warner nincs a szobában.
Kicsusszanok az ágyból. Nem vetettem le a zoknimat, és en-
nek most nagyon tudok örülni, testemhez szorítom karomat, va-
cogok, ahogy a hideg téli levegő pólóm vékony anyaga alá kú-
szik. Hajam még mindig nedves egy kicsit a fürdő után.
Warner irodájának ajtaja résnyire nyitva van.
A fény vékony csíkban szűrődik ki a nyíláson, és arra gondo-
lok, vajon tényleg elfelejtette-e becsukni vagy csak az imént ment
be. Talán nincs is ott. Ezúttal kíváncsiságom győz lelkiismeretem
fölött.
Tudni akarom, hol dolgozik és milyen az íróasztala, tudni aka-
rom, hogy rendetlen vagy rendet tart, hogy tart-e személyes tár-
gyakat a környezetében. Kíváncsi vagyok, vannak-e a dolgozó–
szobájában gyerekkori képei.
Vagy más kép, az anyjáról például.
Lábujjhegyen osonok az ajtóhoz, gyomrom furcsán bizsereg.
Nem kéne idegesnek lennem, győzködöm magam. Semmi rosz-
szat nem teszek, ez egyáltalán nem törvénytelen. Csak megné-
zem, odabent van-e, és ha nincs ott, akkor nem megyek be. Csak
egy percet töltök odabent. Nem fogok a holmijai között kutatni.
Nem.
Az ajtó előtt tétovázok. Annyira nagy a csend, hogy szinte biz-
tosra veszem: szívem nagyon hangosan ver, olyan hangosan,
hogy ő is hallja. Nem tudom, miért félek.
Kétszer kopogok, aztán beljebb tolom az ajtólapot.
– Aaron, odabent...
174
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Valami koppan a padlón.
Teljesen kinyitom az ajtót, benyomulok, hátha valami baj van,
de rögtön a küszöbön megtorpanok. Döbbenet.
Hatalmas a dolgozószobája.
Akkora, mint a hálószoba és a gardrób együtt. Sőt nagyobb.
Rengeteg hely van... akkora, hogy befér egy nagy tárgyalóasztal,
mindkét oldalán hat székkel. A sarokban kanapé és néhány do-
hányzóasztal, az egyik oldalon faltól falig könyvespolc. Rengeteg
könyv. A polcok roskadoznak a könyvektől. Régi könyvek, új
könyvek és málló gerincű könyvek.
Minden bútor sötét keményfából készült.
Olyan sötétbarna, hogy már-már feketének tűnik. Letisztult
egyenes vonalak, egyszerű formák. Semmi díszesség, semmi ter-
jedelmesség. Semmi bőr. Nincsenek magas támlájú székek, túldí-
szített famunka. Minimál stílus.
A tárgyalóasztalon dossziék, papírok, mappák és noteszok so-
rakoznak. A padlón vastag, puha, kézi csomózású keleti szőnyeg,
olyan, amilyen a gardróbban van. Legtávolabb az íróasztal áll.
Warner döbbenten néz rám.
Nadrág és zokni van rajta, nadrágszíját és ingét levette. Az
íróasztal előtt áll, valamit szorongat a kezében, amit nem látok.
– Mit keresel itt? – kérdi.
– Az ajtó nyitva volt.
Micsoda ostoba válasz!
– Mennyi az idő? – kérdezem.
– Hajnali fél kettő.
– Ó!
– Menj vissza aludni.
Nem tudom, miért tűnik olyan idegesnek. Miért rebben tekin-
tete rólam az ajtóra.
– Már nem vagyok fáradt.
– Ó!

175
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Most látom csak, hogy egy kis tégelyt forgatott a kezében. Le-
teszi az íróasztalra, de nem néz hátra, tapogatva találja meg az
asztal felületét. Olyan furcsa volt ma! Erre gondolok. Annyira
nem jellemző rá, ahogy viselkedett. Többnyire nagyon összesze-
dett, nagyon magabiztos. De az utóbbi időben olyan bizonytalan
volt velem. Ez a következetlenség nagyon nyugtalanító.
– Mit csinálsz? – kérdem.
Három méter lehet közöttünk, de egyikünk sem igyekszik át-
hidalni ezt a távolságot. Úgy társalgunk, mintha nem ismerősök
lennénk, hanem idegenek, akik éppen kompromittáló helyzetben
találták egymást. Ez persze nevetséges.
Elindulok felé.
Megdermed.
Megállok.
– Minden rendben?
– Igen – vágja rá. Túl gyorsan.
– Mi az? – kérdem, a kis műanyag tégelyre mutatva.
– Vissza kéne menned aludni, szerelmem. Valószínűleg fárad-
tabb vagy, mint gondolnád.
Egyenesen odamegyek hozzá, a háta mögé nyúlok és elve-
szem a tégelyt az asztaltól, mielőtt meggátolhatna ebben.
– Ez a személyiségi jog megsértése – szól rám élesen. Ez a
hang már jobban hasonlít egyéniségéhez. – Add vissza!
– Gyógykenőcs? – kérdem meglepetten. Körbeforgatom a kis
tégelyt, elolvasom a címkét. Felnézek rá. Rájövök, mi ez. – A he-
gekre van.
Hajába túr, a fal felé néz.
– Igen. Most kérlek, add vissza nekem.
– Segítsek?
Összerezzen.
– Tessék?
– A hátadra kell kenni, ugye?

176
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ajkán, állán húzza lefelé a kezét.
– Ugye, nem hagyod, hogy akár egy szemernyi önbecsülésem
is maradjon?
– Nem tudtam, hogy zavarnak a hegeid.
Egy lépést teszek feléje.
Egy lépést hátrál.
– Nem zavarnak.
– Akkor miért kell ez? – mutatom a tégelyt – És honnan sze-
rezted?
– Ez... semmiség... csak... – fejét ingatja. – Delalieu találta ne-
kem. Ez nevetséges... Nevetségesnek érzem magam.
– Mert nem éred el a saját hátadat?
Felsóhajt.
– Fordulj meg – szólítom fel.
– Nem.
– Felesleges ilyen furcsán viselkedned. Már láttam a hegeidet.
– Ez nem jelenti azt, hogy újra látnod kell.
Önkéntelenül elmosolyodok.
– Mi az? Mi olyan mulatságos ebben?
– Semmi, semmi... Csak nem gondoltam volna rólad, hogy egy
ilyen dolog annyira aggaszt.
– Nem aggaszt.
– Nyilvánvalóan igen.
– Kérlek, csak feküdj vissza!
– Teljesen ébren vagyok.
– Az nem az én bajom.
– Fordulj meg! – szólítom fel ismét.
Rám néz, szeme összeszűkül.
– Egyáltalán miért használod ezt? – kérdem másodszor. –
Nincs rá szükséged. Ne használd, ha ez így kellemetlen érzést
okoz.
Egy pillanatig hallgat.

177
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Szerinted nincs szükségem rá?
– Persze hogy nincs. Miért? Fáj? Fájnak a hegeid?
– Néha – feleli halkan. – Már nem annyira, mint régebben. Tu-
lajdonképpen szinte teljesen érzéketlenné vált a hátam.
Valami hideg és éles érzés szúr gyomromba.
– Igazán?
Bólint.
– Megmondod, hogyan keletkeztek? – kérdem súgva. Képte-
len vagyok a szemébe nézni.
Olyan sokáig hallgat, hogy végül muszáj felnéznem.
Tekintetéből kihalt minden érzelem, arca közönyös. Köhécsel.
– Ezek a hegek a születésnapi ajándékaim, ötéves koromtól.
Egészen tizennyolc éves koromig. A tizenkilencedik születésna-
pomra nem jött el.
Mozdulni sem tudok a döbbenettől.
– Ennyi – mondja Warner, kezét nézve. – Akkor most...
– Késsel hasította fel a bőrödet?
– Korbáccsal.
– Szentséges ég! – A szám elé kapom kezem. Nem tudok rá-
nézni, muszáj elkapnom a tekintetemet róla. A falat nézem, amíg
összeszedem magamat. Pislogok, próbálom csillapítani az egyre
növekvő fájdalmat és dühöt magamban. – Úgy sajnálom! – Prése-
lem ki torkomon a hangot. – Aaron. Annyira sajnálom!
– Nem akarom, hogy undorodj tőlem – mondja halkan.
Döbbenten fordulok hátra. Elborzaszt a gondolat.
– Ezt nem mondod komolyan...
A tekintetéből látszik, hogy igen.
– Sosem néztél tükörbe? – kérdem, már dühösen.
– Tessék?
– Tökéletes vagy – mondom olyan indulattal, hogy teljesen el-
feledkezem magamról. – Teljesen tökéletes. Az egész tested.
Arányos. Szimmetrikus. Abszurd, matematikai tökéletesség.

178
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Szinte lehetetlen, hogy valaki így nézzen ki, mint te – mondom
fejemet ingatva. – El sem tudom hinni, hogy képes voltál ilyet
mondani...
– Juliette, kérlek... Ne beszélj így velem!
– Tessék? Miért?
– Azért, mert ez kegyetlenség – mondja, önuralmát vesztve. –
Kegyetlenség és szívtelenség, és te fel sem fogod, hogy mennyi-
re...
– Aaron...
– Visszavonom... És ne nevezz Aaronnak többé...
– Aaron – ismétlem, ezúttal határozottabban. – Kérlek... Nem
gondolhatod, hogy undorodnék tőled. Nem gondolhatod komo-
lyan, hogy engem zavar... hogy visszataszítónak találnám a hege-
idet...
– Nem tudom.
Az íróasztal előtt járkál fel-alá, tekintetét a szőnyeget szegez-
ve.
– Azt hittem, te megérzed az érzéseket. Azt hittem, az én érzé-
seim teljesen egyértelműek neked.
– Nem tudok mindig tisztán gondolkodni – mondja zavartan,
arcát, homlokát dörzsölve. – Különösen, ha az érzelmeim is érin-
tettek. Képtelen vagyok mindig objektív lenni... és néha feltétele-
zéseket teszek... olyan feltevésekből indulok ki, amelyek nem
bizonyultak igaznak... és... és már nem bízom saját ítélőképessé-
gemben. Mert bíztam... és visszaütött. Borzalmasan.
Felnéz. Végre. Egyenesen a szemembe.
– Igazad van – súgom.
Tekintete másfelé rebben.
– Sokat hibáztál – mondom. – Sok rosszat tettél.
Végigsimít az arcán.
– De nem késő helyrehozni a dolgokat... mindent jóvá tudsz
tenni...

179
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Kérlek...
– Nem túl késő...
– Ne mondd ezt nekem többé! — fakad ki. – Nem ismersz en-
gem... Nem tudod, mit tettem és mit kéne tennem, hogy jóváte-
gyem, amit tettem.
– Hát nem érted? Nem számít... Dönthetsz úgy, hogy mostan-
tól más lesz...
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem próbálsz megváltoz-
tatni!
– Nem próbállak megváltoztatni – felelem halkabban. – Csak
azt akarom megértetni veled, hogy az életednek nincs vége. Nem
kell olyannak lenned, amilyen voltál. Hozhatsz más döntéseket
Lehetsz boldog...
– Juliette – Egyetlen éles szó. Szeme zöld, tekintete átható.
Elhallgatok.
Remegő kezére nézek, ökölbe szorított remegő kezére.
– Menj! – utasít halkan, kérlelve. – Nem akarom, hogy most itt
legyél.
– Akkor miért hoztál el magaddal? – kérdem dühösen. – Ha
látni sem akarsz...
– Miért nem érted meg?
Felnéz rám, tekintetében olyan fájdalom és gyötrődés remeg,
hogy lélegzetem is eláll.
Kezem remeg.
– Mit értsek...
– Szeretlek.
Megtörik.
A hangja. A háta. A térde. Az arca.
Az íróasztal szélébe kell kapaszkodnia. Nem tud a szemembe
nézni.
– Szeretlek – mondja egyszerre éles és lágy hangon. – Szeret-
lek, és ez nem elég. Azt hittem, elég, de tévedtem. Azt hittem,

180
Tahereh Mafi NE FÉLTS
harcolhatok érted, de tévedtem. Mert nem lehet. Már képtelen
vagyok a szemedbe nézni...
– Aaron...
– Mondd, hogy nem igaz... Mondd, hogy tévedtem. Mondd,
hogy vak vagyok! Mondd, hogy szeretsz!
A szívem sikoltva szakad ketté.
Nem hazudhatok neki.
– Én... én nem tudom, mit érzek – próbálom magyarázni.
– Kérlek – súgja. – Kérlek, menj...
– Aaron, kérlek, értsd meg... Azt hittem, tudom, mi a szerelem,
de kiderült, hogy tévedtem... Nem akarom még egyszer elkövet-
ni ezt a hibát...
– Kérlek – könyörög –, az ég szerelmére, Juliette, elvesztettem
a méltóságomat...
– Rendben – bólintok. – Bocsáss meg!
Hátrálok.
Megfordulok.
És nem nézek hátra.

181
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCHÁROM

– Hét perc múlva indulnom kell.


Warner és én teljesen felöltözve beszélgetünk egymással. Mint
két ismerős. Mintha a tegnap éjjel történtek nem történtek volna
meg. Delalieu reggelit hozott nekünk. Csendben ettünk, külön
helyiségben. Nem esett szó róla, sem rólam, sem arról, hogy mi
lehetett volna, és mi lehet. Nem beszélünk többes szám első sze-
mélyben.
Adam távollétéről esik szó és a Regeneráció elleni harcról.
Ennyi.
Már értem.
– Magammal vinnélek – mondja –, de azt hiszem, ezen az uta-
záson nehéz lenne elrejteni téged. Ha akarod, várhatsz az edző-
termemben. Egyenesen oda viszem a csoportot. Amint megér-
keznek, üdvözölheted őket. – Végre rám néz. – Rendben?
Bólintok.
– Nagyon jó. Mutatom az utat.
Dolgozószobájába vezet, a kanapé mögötti sarokba. Azt a kijá-
ratot nem is láttam tegnap éjjel. Warner megnyom egy gombot a
falon. Az ajtó kinyílik.
Lift.
Belépünk. Megnyomja a földszint gombját Az ajtó bezáródik,
megmozdul velünk a fülke.
Felpillantok rá.
– Nem is tudtam, hogy lift van a szobádban.
– Külön bejáratra volt szükségem az edzőterembe.
– Folyton ezt mondod. Edzőterem. Miféle edzőterem?
A lift megáll.
Kinyílik az ajtó.
Nyitva tartja nekem.
182
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez.
Még sosem láttam ennyi gépet.
Futógépek, lábgépek, karizom-, vállizom-, hasizom-erősítő
gépek. Biciklinek látszó gépek is vannak. Egyiknek sem ismerem
a nevét. Azt tudom, hogy valamelyiken a fekve nyomást lehet
gyakorolni. Azt is tudom, milyen a kézi súlyzó, rengeteg van be-
lőle, különböző méretűek. Helyenként rudak vannak a mennye-
zetre rögzítve, de nem tudom, mi célt szolgálnak. Többtonnányi
holmi van a teremben, teljesen idegen terep ez nekem.
Minden falat valami másra használnak.
Az egyik olyan, mintha kőből lenne. Sziklafal. Kis mélyedések
vannak belé vájva, abban pedig különböző színű műanyag dara-
bok. Egy másik falon rengeteg lőfegyver van. Több száz puska
lóg szegen. Makulátlanul tiszták. Úgy csillognak, mintha minde-
gyiket az imént tisztították volna. Ugyanezen a falon ajtó nyílik.
Kíváncsi vagyok, hova vezet. A harmadik falat ugyanaz a fekete,
szivacsszerű anyag borítja, ami a padlót. Puhának, ruganyosnak
tűnik. A negyedik falon léptünk be. Azon csak a liftajtó és egy
másik ajtó van, semmi más.
Hatalmasak a méretek. Ez a hely legalább kétszer-háromszor
nagyobb, mint Warner hálószobája, gardróbja és irodája együtt.
Valószínűtlennek tűnik, hogy ezt mind egy ember használja.
– Ez csodálatos – mondom felé fordulva. – Ezt mind te haszná-
lod?
Bólint.
– Általában legalább naponta kétszer-háromszor lejövök.
Amikor megsebesültem, egy ideig nem edzettem... de általában
igen. – Előrelép, megérinti a szivacsszerű anyaggal bevont falat.
– Ez az életem, amióta az eszemet tudom. Az edzés. Világéle-
temben edzettem. És veled is itt fogjuk kezdeni.
– Velem?
Bólint.

183
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– De nekem nem kell edzenem. Illetve nem így.
Próbál a szemembe nézni, de nem tud.
– Mennem kell. Ha unatkozol idelent, menj fel a lifttel. Csak az
edzőterem és a dolgozószobám között jár, szóval nem tévedhetsz
el. – Begombolja a zakóját – Igyekszem mielőbb visszaérni.
– Rendben.
Arra számítok, hogy elmegy. De nem.
– Itt leszel, amikor visszajövök? – mondja végül.
Nem szabályos kérdés.
Mégis bólintok.
– Csak mert valószínűtlennek tűnik – mondja nagyon halkan –
, hogy nem próbálsz megszökni.
Nem szólok.
Mélyet sóhajt. Sarkon fordul és távozik.

184
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCNÉGY

Az egyik padon ülök, éppen egy két és fél kilós súllyal játszom,
amikor meghallom a hangját.
– Azt a... – csodálkozik. – Ez a hely nagyon frankó!
Felugrok, kis híján a lábamra ejtem a súlyt. Kenji, Winston,
Castle, Brendan, Alia és Lily lép be a fegyverfalból nyíló ajtón.
Kenji arca felderül, amikor meglát.
Odafutok hozzá, a karjába zár, szorosan ölel, aztán elenged.
– Nahát! Nem ölt meg. Ez igazán jó jel – üdvözöl.
Kissé meglököm. Alig tudom megállni, hogy el ne vigyorog-
jak.
Gyorsan üdvözlök mindenkit. Kis híján ugrálok örömömben,
annyira izgatott vagyok, hogy megérkeztek. De döbbenten néz-
nek körül. Mintha tényleg azt hinnék, hogy Warner csapdába
csalta őket.
– Ott van az öltöző – szól Warner a lift melletti ajtóra mutatva.
– Több zuhanyzó és mosdó van, és minden, ami szükséges, hogy
ne legyen állati szagotok. Törülköző, szappan, mosógépek. Erre.
Warnerre koncentrálok, így alig veszem észre, hogy Delalieu
áll az egyik sarokban.
Szinte eláll a lélegzetem.
Némán áll, kezét hátrakulcsolva, nézi, ahogy mindenki War-
nerre figyel. És nem először gondolkodom el azon, hogy kicsoda
ő valójában. Miért tűnik úgy, hogy Warner nagyon megbízik
benne.
– Naponta háromszori étkezést kaptok – mondja Warner. – Ha
nem esztek vagy lekéstek az étkezésről, nyugodtan sírdogáljatok
a zuhanyzóban. Tanuljátok meg a napirendet. Ne gyertek nekem
a panaszaitokkal. Fegyvereitek vannak – folytatja. – De mint lát-
játok, ez a terem is rendesen fel van szerelve és...
185
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Naggyon jó – szól Ian. Felettébb izgatottnak tűnik, ahogy a
puskák felé mozdul.
– Ha hozzáérsz a fegyvereimhez, eltöröm mind a két kezedet –
figyelmezteti Warner.
Ian mozdulatlanná merevedik.
– Ez a fal tabu. Mindenkinek – mondja körülnézve. – Minden
mást szabadon használhattok. Ne tegyetek tönkre egyetlen gépet
sem. Hagyjatok mindent úgy, ahogy találtátok. És ha nem zuha-
nyoztok rendszeresen, tartsatok tőlem három méter távolságot.
Kenji felhorkan.
– Most más dolgom van – közli Warner. – Pontosan tizenki-
lenc órakor visszajövök. Akkor összeülhetünk, és megkezdhetjük
a tervezést. Addig használjátok ki a lehetőségeket. A sarokban
található sportszőnyegeken alhattok. A saját érdeketekben remé-
lem, elhoztátok a takaróitokat.
Alia kezéből kicsúszik a csomag, a földre huppan. Mindenki
feléje fordul. Alia elvörösödik.
– Van valami kérdés? – szól Warner.
– Igen – szólal meg Kenji. – Hol a gyógyszer?
Warner ekkor Delalieu felé biccent, aki még mindig a sarok-
ban áll.
– Add meg a hadnagyomnak a kezelendő sérülések és beteg-
ségek listáját, ő gondoskodik a megfelelő kezelésről és szerekről.
Kenji bólint Hálásnak tűnik.
– Köszönöm.
Warner egy pillanatig Kenji szemébe néz.
– Nincs mit.
Kenji összevonja a szemöldökét.
Én is meglepődök.
Warner ekkor rám néz. Csak egy fél pillanatig, aztán elkapja
tekintetét. Szó nélkül megnyomja a lift gombját.
Belép.

186
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte.

187
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCÖT

Kenji aggódón néz rám.


– Ez meg mi a fene volt?
Winston és Ian is engem néz, meg sem próbálják leplezni,
mennyire nem értik a helyzetet. Lily kicsomagol. Castle le sem
veszi rólam a tekintetét. Brendan és Alia beszélgetésbe merültek.
– Ezt hogy érted? – kérdem. Próbálok közönyösséget színlelni,
de érzem, hogy a fülem is vörös.
Kenji egyik kezét hirtelen a tarkójára csapja. Vállat von.
– Veszekedtetek vagy valami ilyesmi?
– Nem – felelem túl gyorsan.
– Aha – szól Kenji, fejét oldalra billentve.
– Hogy van Adam?
Remélem, hogy ezzel témát válthatok.
Kenji felsóhajt, másfelé néz, a szemét dörzsöli, aztán csomagját
a földre dobja. A falnak dől.
– Nem fogok hazudni neked, J – mondja, hangját halkabbra
fogva. – Ez a szar helyzet Kenttel tényleg nagyon kiidegel en-
gem. A kettőtök drámája megkavarja a helyzetet. Nem könnyítet-
te meg, hogy eljöjjünk.
– Tessék? De hiszen azt mondta, ő már nem akar harcolni...
– Persze. Ez így is van – bólint – De ezek szerint ez nem jelenti
azt, hogy szeretné egyszerre minden barátját elveszíteni.
A fejemet ingatom.
– Ez így nem fair tőle.
– Tudom – feleli Kenji, és ismét felsóhajt. – Akárhogy is. Jó,
hogy viszontlátunk, hercegnő, de pokoli fáradt vagyok. És éhes.
És nyűgös. Tudod. – Tétován legyint. Aztán a padlóra roskad.
Valamit nem mond el nekem.
– Mi a baj? – Leülök vele szemben.
188
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Felnéz, egyenesen a szemembe.
– Hiányzik nekem James, oké? Hiányzik az a kölyök. – Kenji
nagyon fáradtnak tűnik. Látom a kimerültséget a tekintetében. –
Nem akartam ott hagyni.
Szívem hirtelen elszorul.
Hát persze.
James.
– Nagyon sajnálom. Bárcsak lett volna valami lehetőség, hogy
magunkkal hozhassuk!
Kenji képzeletbeli pihét pöcköl le ingéről.
– Valószínűleg nagyobb biztonságban van ott, ahol van –
mondja, de nyilvánvaló, hogy egy szót sem hisz abból, amit
mond. – Bárcsak ne lenne Kent akkora faszfej!
Összerezzenek.
– Minden nagyszerű lenne, ha összeszedné magát. De nem,
neki mindenáron muszáj bevadulni és drámázni. – Felsóhajt. –
Olyan kibaszottul érzelgős! Alacsony az ingerküszöbe. Minden-
ből olyan nagy ügyet csinál! Mindent a szívére vesz. Képtelen
elengedni a dolgokat. Egyszerűen nem tud továbblépni az életé-
vel. Én csak... Nem is tudom. Mindegy. Bárcsak itt lenne James!
Hiányzik.
– Nagyon sajnálom – ismétlem.
Kenji grimaszt vág. Legyint.
– Semmi gond. Minden rendben lesz.
Felnézek, és azt látom, hogy senki sincs már a közelünkben.
Castle, Ian, Alia és Lily az öltöző felé vonulnak, Winston és
Brendan a teremben járkál. A sziklafalat tapogatják, beszélget-
nek, de nem hallom, miről.
Közelebb húzódok Kenjihez. Fejemet a kezembe hajtom.
– Szóval – szólal meg –, nem látlak huszonnégy óráig és te
meg Warner valahogy az öleljük-meg-egymást-nagyon-
érzelgősen-mindenki-előtt fázisból átcsúsztok a dermesztően-

189
Tahereh Mafi NE FÉLTS
jeges-pillantást-vetek-rád viszonyba, mi? – Ábrákat rajzol a mat-
racra, amin ülünk. – Itt valami érdekes sztori lapul.
– Nem hiszem.
– Komolyan nem akarod elmondani, mi történt? – néz fel sér-
tetten. – Én mindent elmondok neked.
– Nyilván nem.
– Ne szemtelenkedj!
– Mi történik valójában, Kenji? – Az arcát nézem, gyenge pró-
bálkozás. Egyáltalán nem vicces. – Olyan másnak tűnsz ma. Na-
gyon lehangolt vagy.
– Semmi – mormogja. – Már mondtam. Csak nem akartam ott
hagyni Jamest.
– De van még valami, ugye?
Nem szól.
Ölbe tett kezemet nézem.
– Tudod, nekem bármit elmondhatsz. Meg szoktuk hallgatni
egymást. Mindig mellettem álltál, és én is melletted állok, ha be-
szélni akarsz róla.
Kenji arca grimaszba rándul.
– Miért kell bűntudatot keltened bennem azért, mert nem aka-
rok részt venni a te mondjunk-el-egymásnak-mindent, ne-
legyen-titkunk-egymás-előtt játékodban?
– Én nem...
– Én meg... én meg most egészen szar hangulatban vagyok,
oké? – Oldalra néz. – Nagyon furcsán érzem magam. Ma ilyen
mogorva akarok lenni, és kész. Legszívesebben minden ok nélkül
mindenkit pofán vágnék.
Felhúzom a lábamat, államat a térdemre hajtom. Bólintok.
– Nehéz napod volt.
Felhorkan. Bólint, a falat nézi. Öklét a szivacsmatracba nyom-
ja.

190
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Tudod, néha nagyon belefáradok. Mintha torkig lennék az
egésszel. – Hangja hirtelen elhalkul, mintha már nem is hozzám
beszélne. Látom, hogy érzései bent rekedtek. – Folyamatosan
vesztek el embereket. Mintha minden nap elveszítenék valakit.
Minden átkozott napon. Annyira elegem van ebből! Annyira ele-
gem van...
– Kenji...
– Hiányoztál, J. – Még mindig a matracot nézi. – Bár csak ott
lettél volna velünk tegnap éjjel!
– Nekem is hiányoztál.
– Nincs senki más, akivel beszélhetnék.
– Azt hittem, nem szeretsz az érzéseidről beszélni – jegyzem
meg évődőn, így próbálva oldani a hangulatot.
Nem veszi be.
– Néha tényleg nagyon nehéz... – Elfordítja a tekintetét – Túl
nehéz. Még nekem is. És vannak napok, amikor nem akarok ne-
vetni. Nem akarok tréfálkozni. Semmi nem érdekel. Vannak na-
pok, amikor legszívesebben csak ülnék a seggemen, és bőgnék.
Egész nap. – Keze már nem mozog a matracon. – Ez hülyeség? –
kérdi halkan, kerülve a tekintetemet.
Pislogok. Könnyek égetik szememet.
– Nem. Ez egyáltalán nem hülyeség.
A padlót bámulja.
– Az, hogy veled lehettem, furcsa változásokat okozott ben-
nem, J. Manapság csak ülök, és az érzéseimen gondolkodom.
Köszönöm.
Közelebb húzódom hozzá, megölelem a derekát, és rögtön re-
agál, magához von. Arcomat mellkasára hajtom és hallom, hogy
szíve hevesen dobog. Még mindig nagyon fáj neki mindaz, ami
történt, és én sokszor elfelejtem ezt. Nem szabad elfelejtenem.
Hozzásimulok, és azt kívánom, bárcsak enyhíteni tudnám fáj-
dalmát. Bárcsak magamra vállalhatnám terhei egy részét!

191
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez nagyon hátborzongató, ugye?
– Micsoda?
– Ha most meztelenek lennénk, meghalnék.
– Fogd már be! – mondom nevetve, hozzá simulva. – Hosszú
ujjú póló, hosszú szárú nadrág van rajtunk. Amíg az arcom vagy
a kezem nem ér a bőrödhöz, teljesen biztonságban vagy.
– Hát, az igaz.
– Milyen alternatív univerzumban lennék meztelenül veled?
– Csak úgy mondom. Mindenféle történik. Sosem tudhatod...
– Azt hiszem, kéne neked egy barátnő.
– Dehogy! Csak egy ölelés kell. Baráti ölelés.
Elhúzódom tőle, ránézek. A tekintetében próbálok olvasni.
– Te vagy a legjobb barátom, Kenji. Ezt tudod, ugye?
– Persze, kölyök – vigyorog rám. – Tudom. És el sem tudom
hinni, hogy összeálltam veled, te vézna boszorkány!
Kibontakozom az ölelésből, és ferde szemmel nézek rá.
Nevet.
– Na, milyen az új pasi?
Mosolyom lehervad.
– Nem a pasim.
– Ebben egészen biztos vagy? Mert fogadni mernék rá, hogy
ez a Rómeó nem engedte volna meg, hogy nála húzzuk meg ma-
gunkat, ha nem lenne őrülten szerelmes beléd.
A kezemet nézem.
– Lehet, hogy egy napon Warner és én barátok leszünk.
– Komolyan? – Kenji döbbenten néz. – Azt hittem, nagyon bele
vagy esve.
Vállat vonok.
– Hát... vonzónak találom.
– De?
– De tudod, Warnernek még sokat kell fejlődnie.
– Hát, igen. – Felsóhajt. Hátradől. – Igen. Tudom.

192
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Egy ideig hallgatunk.
– De ez még így is rohadtul bizarr – jegyzi meg Kenji hirtelen.
– Ezt hogy érted? – Felpillantok. – Melyik része bizarr?
– Warner. Ez a Warner rohadt bizarrul viselkedik szerintem. –
Kenji rám néz. – Tudod... amíg a bázison voltam, soha, egyetle-
negyszer sem láttam, hogy lazán beszélgetett volna egy katoná-
val Soha. Jéghideg volt J. Jég. Hideg... Soha senki nem látta moso-
lyogni. Sosem nevetett. Soha semmilyen érzelmet nem mutatott.
És kivétel nélkül mindig csak akkor szólalt meg, ha parancsot
adott. Olyan volt, mint valami gép... De ez... – mutat a liftre. – Ez
a pasi, aki az előbb ment ki innen? A pasi, aki tegnap megjelent
nálunk? Fogalmam sincs, ki a franc ez. Még most sem tudom ész-
szel felfogni. Ez az egész annyira valószínűtlen.
– Ezt nem tudtam. – Igazán meglepődök. – Fogalmam sem le-
het, hogy ilyen volt.
– Veled nem volt olyan? Amikor ide kerültél?
– Nem. Velem... mindig egészen élénk volt. Nem kedves, de
élénk. De... úgy értem... Nem is tudom. Sokat beszélt. És időn-
ként rám mosolygott... Azt hittem, szándékosan csinálja. Hogy
gúnyoljon. Vagy megfélemlítsen.
Kenji hátranyújtott kezére támaszkodik.
– Na, ne...
– Mi az?
Egy távoli pontot bámulok.
Kenji sóhajt.
– De... de legalább kedves hozzád?
Lepillantok. A lábamat nézem.
– Igen – súgom. – Nagyon kedves hozzám.
– De nem jártok, nem vagytok szerelmes pár vagy ilyesmi?
Grimaszt vágok.
– Oké, oké – nyugtat Kenji gyorsan, mindkét kezét feltartva. –
Jól van... Csak kíváncsi voltam. Ez ítélkezésmentes zóna, J.

193
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Felhorkanok.
– Persze hogy nem az.
Kenji egy kicsit megnyugszik.
– Tudod, Adam komolyan azt hiszi, hogy te meg Warner
együtt vagytok.
Elkomorulok.
– Adam hülye.
– Ejnye, ejnye, hercegnő. Beszélnünk kell arról, hogy csúnyán
beszélsz...
– Adamnek el kell mondania Warnernek, hogy féltestvérek.
Kenji riadtan néz fel.
– Halkabban! Ilyet nem mondhatsz csak úgy. Tudod, hogy mit
érez Kent ezzel kapcsolatban.
– Szerintem ez így nem igazságos. Warnernek joga van tudni.
– Miért? Azt hiszed, ő meg Kent hirtelen a legjobb barátok
lesznek?
– James is a féltestvére, Kenji.
Kenji teste mozdulatlanná merevedik. Elsápad. Pupillája kissé
kitágul.
Oldalra billentem a fejem. A homlokomat ráncolom.
– Én erre... nahát... – öklét a homlokához nyomja. – Én erre
nem is gondoltam.
– Egyikükkel szemben sem fair. És szerintem Warner örülne,
ha megtudná, hogy vannak testvérei a világban. James és Adam
legalább együtt vannak... De Warner mindig egyedül volt.
Kenji hitetlenkedve ingatja a fejét.
– Ez az egész egyre bonyolultabb lesz. Az ember azt hinné,
hogy a dolgok ennél jobban nem kuszálódhatnának össze, aztán
bang.
– Megérdemli, hogy tudja, Kenji – ismétlem. – Tudod, legaláb-
bis Warner megérdemli, hogy tudja. Joga van hozzá. Testvérek.
Kenji felnéz, aztán sóhajt.

194
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– A fenébe!
– Ha Adam nem mondja meg neki, majd megmondom én.
– Nem teheted.
Éles pillantást vetek rá.
– Ez az egész nagyon meg van kavarva, J. – Meglepettnek tű-
nik. – Ezt nem teheted!
– Miért nevezel állandóan J-nek? És mióta? Már vagy ötven
különböző becenevet adtál nekem.
Vállat von.
– Én ezt bóknak venném.
– Valóban? A becenevet bóknak kell venni?
Bólint.
– És mi lenne, ha ezentúl Kennynek szólítanálak?
Kenji karba fonja a kezét. Szigorúan néz rám.
– Ez egyáltalán nem vicces.
Vigyorgok.
– De. Egy kicsit az.
– Mi lenne, ha az új pasidat Karóval-bélelt-seggű-királynak
nevezném?
– Nem a pasim, Kenny.
Kenji figyelmeztető pillantást vet rám.
– Nem tetszik ez a tréfa, hercegnő.
– Hé! Te nem akarsz zuhanyozni?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy bűzlök?
Arcom grimaszba torzul.
Feltápászkodik, megszagolja a pólóját.
– A francba! Tényleg bűzlök, ugye?
– Menj! Menj és siess vissza! Úgy érzem, hosszú éjszaka lesz.

195
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCHAT

Padokon ülünk, körben, az edzőteremben. Warner mellettem ül


és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy véletlenül se érjen ösz-
sze a vállunk.
– Rendben. Akkor kezdjük a legelején! – szól Winston, körül-
nézve. – Ki kell szabadítanunk Sonyát és Sarát. Kérdés a ho-
gyan... Fogalmunk sincs, hogyan juthatnánk el a főparancsnok-
hoz.
Mindenki Warnerre néz.
Warner az órájára pillant.
– Nos? – szól Kenji.
– Nos, micsoda? – kérdi Warner unottan.
– Nos, nem akarsz segíteni nekünk? – csattan fel Ian. – Ez a te
területed.
Warner egész este rám sem nézett, mintha csak most venne
észre.
– Egészen biztosan bízol ezekben az emberekben? – kérdi tő-
lem. – Mindegyikükben?
– Igen... Megbízom bennük – felelek halkan, de határozottan.
– Akkor jó. – Warner mély levegőt vesz, mielőtt a csoporthoz
szól. Hangja nyugodt. – Az apám egy hajón van. Az óceán nyílt
vizein.
– Hajón van? – kérdi Kenji döbbenten. – A főváros egy hajó?
– Nem pontosan – feleli Warner némi tétovázás után. – De az a
lényeg, hogy ide kell csábítanunk. Nem tudunk eljutni hozzá.
Olyan nagy problémát kell okoznunk, ami arra kényszeríti, hogy
ő jöjjön hozzánk. – Ekkor rám néz. – Juliette azt mondja, neki van
már egy terve.
Bólintok. Mély levegő. Nézem az arcokat.
– Azt hiszem, el kéne foglalnunk a 45-ös szektort.
196
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Döbbent csend.
– Úgy értem, együtt... Együtt rá tudjuk venni a katonákat,
hogy harcoljanak a mi oldalunkon. Mindent mérlegelve senkinek
nincs haszna abból, hogy a Regeneráció van hatalmon... kivéve a
hatalmon lévőket. Az emberek fáradtak és éhesek, valószínűleg
csak azért vállaltak munkát itt, mert nem volt más választásuk...
Fellázíthatjuk a civileket és a katonákat. Mindenkit a szektorban.
Magunk mellé tudjuk állítani őket. És ismernek engem. A kato-
nák. Már láttak engem. Tudják, mire vagyok képes. De együtt
nem láttak minket Megmutathatnánk nekik, hogy mások va-
gyunk. Erősebbek. Reményt adhatunk nekik... okot, hogy felve-
gyék a harcot. És aztán... amint mellénk álltak, elterjed a hír és
Anderson kénytelen lesz visszajönni ide. Meg kell próbálnia va-
lahogy legyőzni minket... Nem lesz más választása. És amint
visszatér ide, kiiktatjuk. Felvesszük a harcot vele és a hadseregé-
vel, és mi győzünk. Aztán elfoglaljuk az egész országot.
Castle szólal meg először.
– Ms. Ferrars... ezen nagyon sokat gondolkodott?
Bólintok.
Kenji úgy néz rám, mint aki nem tudja, hogy nevessen vagy
tapsoljon.
– Mit gondoltok? – kérdezem, körülpillantva.
– Mi van akkor, ha nem sikerül? – kérdi Lily. – Mi van akkor,
ha a katonák túlságosan félnek és nem állnak át hozzánk. Mi van
akkor, ha inkább megölnek téged?
– Ez a lehetőség természetesen fennáll. De úgy gondolom,
hogy ha elég erősek vagyunk... ha mi nyolcan egyesítjük erőin-
ket... minden erőnket, azt hiszem, elhiszik, hogy csodálatos dol-
gokra vagyunk képesek.
– Igen, de honnan tudják, mik a képességeink? – kérdi
Brendan. – Mi van akkor, ha nem hisznek nekünk?
– Megmutathatjuk nekik.

197
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– És ha lelőnek minket? – teszi fél a kérdést Ian.
– Ha féltek a feladattól, meg tudom tenni egyedül is. Szívesen
megteszem. Kenji még a háború előtt megmutatta, hogy kell ki-
vetíteni az erőmet, és azt hiszem, ha meg tudom tanulni még
jobban, ha még gyakorolhatok egy kicsit, elég félelmetes dolgok-
ra lehetek képes. Olyan dolgokra, amitől elámulnak annyira,
hogy csatlakoznak hozzánk.
– Te ki tudod vetíteni az erődet? – kérdi Winston tágra nyílt
szemmel. – Úgy érted, képes vagy arra, hogy tömeggyilkolj ezzel
az életkiszívó technikával?
– Ööö... nem.... Szóval... igen. Azt hiszem, képes lennék rá, de
nem arról beszélek. Úgy értem, hogy ki tudom vetíteni az erőmet
Nem az... életkiszívó valamit...
– Egy pillanat... Milyen erőről beszélsz? – kérdi Brendan za-
vartan. – Nem arról van szó, hogy a bőröd érintése halálos?
Éppen válaszolni akarok, amikor eszembe jut, hogy Brendan,
Winston és Ian már fogságban volt, amikor komolyabban elkezd-
tem gyakorolni. Nem tudom, hallottak-e egyáltalán arról, hogy
milyen haladást értem el. Így hát az elejétől kezdem.
– Az én... erőm... nem csak a bőrömben rejlik. – Kenjire pillan-
tok. Feléje mutatok. – Egy ideje együtt edzettünk, azt próbáltuk
kideríteni, hogy konkrétan mi is a képességem, és Kenji rájött,
hogy az igazi energia nem felszíni, hanem mélyen belőlem fakad.
A csontjaimban van, a véremben és a bőrömben – próbálom ma-
gyarázni. — Igazi képességem hihetetlenül hatalmas szupererő.
A bőröm ennek csak egy eleme. Olyan, mint az energia legjobban
gerjesztett formája, és a leghatásosabb védelmi rendszer, mintha
a testem pajzsot vont volna maga köré. Képletes szöges drótot.
Távol tartja a betolakodókat. – Szinte felnevetek, arra gondolok,
vajon mióta tudok ilyen könnyedén beszélni ilyen dolgokról. Mi-
óta nem hoz zavarba, hogy mások előtt beszéljek róla? – Ugya-
nakkor elég erős vagyok ahhoz, hogy majdnem mindenen áttör-

198
Tahereh Mafi NE FÉLTS
jek. Úgy, hogy én közben nem sérülök meg. Áttörök betont, tég-
lát, üveget...
– A földet is – teszi hozzá Kenji.
– Igen – erősítem meg mosolyogva. – A földet is.
– Ő csinálta azt a földrengést – szól Alia lelkesen... és ami azt
illeti, meglep, hogy hallom a hangját – Az első csatában – magya-
rázza Brendannek, Winstonnak és Iannek. – Amikor megpróbál-
tuk megmenteni az embereinket. A földre csapott és megnyílt a
talaj. Így tudtunk elmenekülni.
A fiúk csak bámulnak rám.
– Szóval azt próbálom elmondani nektek – magyarázom –,
hogy ha ki tudom vetíteni az erőmet, és képes vagyok szabá-
lyozni... ki tudja... Talán hegyeket tudok megmozgatni.
– Ez egy kicsit nagyravágyó ambíció – vigyorog Kenji, mint
egy büszke szülő.
– Lehet, hogy nagyravágyó, de egyáltalán nem lehetetlen – vi-
gyorgok vissza rá.
– Hú... – szól Lily. – Szóval te egyszerűen... képes vagy dolgo-
kat összetörni? Bármit?
Bólintok. Warnerre pillantok.
– Van kifogásod?
– Egyáltalán nincs – feleli. Tekintete kifürkészhetetlen, mint
mindig. Nagyon óvatos.
Felállok, a súlyzókhoz megyek, közben lelkileg felkészülök,
hogy energiámból merítsek. Ez a legnehezebb rész az egészben:
megtanulni, hogyan finomítsam, szabályozzam az energiámat.
Felkapok egy huszonhárom kilós súlyt, és a csoporthoz vi-
szem.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy nehéznek kéne éreznem,
különösen, mert a testsúlyom fele, de tényleg nem érzem a sú-
lyát.
Leülök az egyik padra. A súlyt a padlóra helyezem.

199
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mit csinálsz azzal? – kérdi Ian. Szeme tágra nyílt a csodálko-
zástól.
– Mit akarsz? Mit csináljak vele? – kérdem.
– Azt akarod mondani, hogy egyszerűen képes vagy széttépni
azt és bármit? – kérdi Winston.
Bólintok.
– Akkor tedd azt – szól Kenji. Ültő helyében ugrál. – Tépd
szét! Tépd szét!
Megteszem.
Felkapom a súlyt és szó szerint összelapítom a kezem között.
Formátlan fémhalom. Huszonhárom kilós tömb. Kettészakítom,
és a két darabot a padlóra ejtem.
A padok megremegnek.
– Elnézést – mondom, hirtelen körülnézve. – Nem akartam így
ledobni...
– A francba! – szólal meg Winston. A szeme csillog.
– Jó lenne, ha nem tennéd tönkre minden holmimat – szól
közbe Warner.
– Hé... egy pillanat... – szól közbe Winston. Mintha Warner lát-
tán eszébe jutott volna valami. – Te is meg tudod ezt tenni, ugye?
Egyszerűen át tudod venni Juliette erejét, és ugyanígy tudod
használni, igaz?
– Mindenki erejét át tudom venni – pontosít Warner. – És azt
csinálok az átvett erővel, amit akarok.
Szinte érinthető a teremben a rémület.
Komoran pillantok Warnerre.
– Kérlek, ne rémítsd meg őket!
Nem szól. A semmibe bámul.
– Szóval ti ketten... – próbálja Ian megtalálni a hangját – , úgy
értem, ti együtt... ti ketten gyakorlatilag...
– Hogy hatalmunkba tudjuk-e keríteni a világot? – kérdi War-
ner a falra nézve.

200
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt akartam tudni, hogy rendesen szét tudtok rúgni pár
segget, de ez is jó kérdés, persze – szól Ian fejét ingatva.
– Biztosan bízol ebben a pasiban? – kérdi Lily, Warnerre mu-
tatva. Úgy néz rám, mintha nagyon komolyan aggódna. – Mi van
akkor, ha csak kihasznál téged az erőd miatt?
– Az életemet is rá merném bízni – felelem halkan. – Már meg-
tettem, és újra megtenném.
Warner rám néz, aztán elkapja a tekintetét, és egy pillanatra
látom az érzelmet a szemében.
– Tehát, ha jól értem – szól Winston –, az a tervünk lényege,
hogy 45-ös szektor civil lakosságát és a katonákat is átcsábítsuk a
mi oldalunkra, hogy velünk harcoljanak.
Kenji karba fonja a kezét.
– Igen, ez afféle pávatánc... remélem, elég vonzónak találnak
minket, hogy... finoman szólva... összeálljanak velünk.
– Elég vaskos hasonlat – jegyzi meg Brendan fintorogva.
– Annak ellenére, hogy Kenji kissé sarkosan fogalmazott –
mondom, éles pillantást vetve feléje –, a válasz alapvetően: igen.
Lehetőséget adunk nekik, hogy csatlakozzanak a csoportunkhoz.
Átvesszük a hatalmat a hadseregben, aztán a lakosság kormány-
zását is. És harcra vezetjük őket. Végre igazán felvesszük a har-
cot.
– És ha győzünk? – kérdi Castle Egész idő alatt nem szólt. –
Mit terveztek, ha győzünk?
– Ezt hogy érti? – kérdem.
– Tegyük fel, hogy sikerrel jártok. Tegyük fel, hogy legyőzitek
a főparancsnokot. Megölitek őt és az embereit. És azután? Ki lesz
az új főparancsnok?
– Én.
A teremben mindenkinek eláll a lélegzete. Érzem, hogy War-
ner teste megmerevedik mellettem.
– Nahát, hercegnő! – szólal meg Kenji halkan.

201
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– És aztán? – kérdi Castle. Csak rám figyel, senki másra. – És
azután? – kérdi aggódó tekintettel. Szinte félve. – Megölsz min-
denkit, aki az utadban áll? Az összes többi szektorvezetőt az
egész országban? Az újabb 554 háború...
– Egyesek nyilván megadják magukat – felelem.
– És a többiek? Hogyan vezethetsz egy nemzetet a helyes
irányba, ha azzal kezded, hogy mindenkit lemészárolsz, aki
szembeszáll veled? Akkor mennyiben különbözöl azoktól, akiket
legyőztél?
– Bízom magamban. Bízom abban, hogy elég erős leszek, hogy
azt tegyem, ami helyes. A világunk haldoklik. Maga mondta,
hogy megvannak az eszközeink, hogy visszaszerezzük a földet,
hogy helyrehozzuk, ami elromlott és minden olyan legyen, mint
régen. Ha a hatalom megfelelő kezekben, a mi kezünkben lesz,
újra felépítheti, amit Omega Ponton elkezdett. Meglesz minden
lehetősége arra, hogy véghezvigye ezeket a változásokat, helyre-
hozza a földet, a vizet, az állatokat, a légkört, és közben életek
millióit mentse meg... és reményt ad a következő generációknak,
hogy a jövő más lesz. Meg kell próbálnunk. Nem ülhetünk ölbe
tett kézzel, nem nézhetjük végig, hogy emberek halnak meg, mi-
közben nekünk megvan a képességünk és lehetőségünk, hogy
változtassunk a helyzeten.
Csend van, mozdulatlanság.
– A pokolba is... – szól Winston –, oda is követnélek. Veled
harcolok!
– Én is – szól Alia.
– Én is – jelenti ki Brendan.
– Tudod, hogy én benne vagyok – mondja Kenji.
– Én is – szól Lily és Ian egyszerre.
Castle mélyet sóhajt. Hátradől, összecsapja a tenyerét.
– Talán... Talán ön képes lesz jól csinálni azt, amit én rosszul
csináltam. – Fejét ingatja. – Huszonhét évvel vagyok idősebb

202
Tahereh Mafi NE FÉLTS
magánál, és soha nem avatott a bizalmába, de a szívébe látok. És
elhiszem, hogy igaznak gondolja, amit mond. – Csend, óvatos
pillantás. – Támogatjuk. De tudnia kell, hogy nagy és félelmetes
felelősséget vesz magára. Olyan felelősséget, amely megváltoz-
tathatatlanul visszaüthet.
– Felfogtam – felelem halkan.
– Akkor jó, Ms. Ferrars. Sok szerencsét és minden jót! Vilá-
gunk az ön kezében van.

203
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCHÉT

– Még nem is mondtad nekem, mi a véleményed a tervemről.


Warner és én éppen beléptünk a szobájába, de még mindig nem
szólt hozzám egy szót sem. Dolgozószobája ajtajánál áll, tekinte-
tét nem emeli fel a padlóról.
– Nem érzékeltem, hogy érdekel a véleményem.
– Természetesen szeretném tudni a véleményedet.
– Most már tényleg dolgoznom kell – mondja, azzal elfordul,
menni készül.
Megérintem a karját.
Warner teste megmerevedik. Ott áll mozdulatlanul, és a ke-
zemet nézi a karján.
– Kérlek – kérem suttogva. – Nem akarom, hogy ez legyen
köztünk. Azt akarom, hogy tudjunk beszélgetni egymással.
Hogy újra megismerjük egymást... igazán... hogy barátok le-
gyünk...
Warner furcsa torokhangot hallat. Hátrál, már néhány lépés
távolság van közöttünk.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, szerelmem. De nem tu-
dom, hogyan lehetnék csak a barátod.
– Nem kell mindent vagy semmit alapon gondolkodni – pró-
bálkozom. – Lehetnek fokozatok... csak idő kell, hogy megérthes-
selek téged ilyenként... hogy más ember vagy...
– Hát éppen erről van szó. – Hangja kesernyés, elvékonyodik.
– Időre van szükséged, hogy megérthess más emberként. Időre van
szükséged, hogy a rólam alkotott képedet átalakítsd.
– Ez miért olyan nagy gond...
– Azért, mert nem vagyok más ember – jelenti ki határozottan.
– Ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam, és sosem pró-
báltam más lenni. Félreértettél engem, Juliette. Értékítéletet alkot-
204
Tahereh Mafi NE FÉLTS
tál rólam, és olyannak érzékeltél, ami nem vagyok, de ez nem az
én hibám. Nem változtam és nem fogok változni...
– Már változtál.
Arcizmai megfeszülnek.
– Nagy merészség kell ahhoz, hogy ilyen meggyőződéssel be-
szélj valamiről, amiről halvány fogalmad sincs.
Döbbenten állok.
Warner közelebb lép hozzám, már félek megmozdulni.
– Egyszer azzal vádoltál, hogy semmit nem tudok a szerelem-
ről – mondja. – De tévedtél. Talán azért hibáztatsz, mert túlságo-
san szeretlek. – Tekintete nagyon mély. Nagyon zöld. Nagyon
hideg. – De én legalább nem tagadom le az érzelmeimet.
– Szerinted én igen? – súgom.
Warner lefelé néz. Nem szól.
– Te ezt nem érted – mondom megbicsakló hangon. – Nem ér-
ted, hogy már nem ismerem a saját érzelmeimet. Nem tudom,
hogyan fejezzem ki, mit érzek, és időre van szükségem, hogy
rátaláljak a megfelelő szavakra. Te most ennél többet akarsz, de
nekem most arra van szükségem, hogy a barátom legyél...
Warner megrezzen.
– Nekem nincsenek barátaim – mondja.
– Miért nem próbálod ki, milyen?
A fejét ingatja.
– Miért? Miért nem adsz ennek esélyt...
– Azért, mert félek – mondja végül remegő hangon. – Félek,
hogy a barátság nekem a vég.

Csak állok mozdulatlanul, amikor a dolgozószoba ajtaja becsa-


pódik mögötte.

205
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCNYOLC

Sosem gondoltam volna, hogy Warnert valaha melegítőnadrág-


ban látom.
És tornacipőben.
Pedig most tornacipő van rajta, melegítőnadrág és póló.
Most, hogy a csoportunk Warner edzőtermében lakik, okom
van mindig mellette lenni, amikor a napját kezdi. Mindig tud-
tam, hogy sokat dolgozik, de sosem gondoltam volna, hogy eny-
nyi időt tölt edzéssel. Mindenben olyan fegyelmezett, olyan pre-
cíz! Csodálom ezért.
A reggelt mindig szobabiciklizéssel tölti, a nap végét futópa-
don. Minden nap testének más izomcsoportjait edzi.
– A hétfő a lábizmoké – mondta Castle-nek. – A kedd a mell-
izmoké. Szerdán a váll- és hátizmok kerülnek sorra. Csütörtökön
a tricepsz és a deltaizom. Pénteken a bicepsz és az alkar. Minden
nap végzek hasizom- és kardio gyakorlatokat. Hétvégenként
többnyire lőgyakorlatozok.
Kedd van.
Ez azt jelenti, hogy végignézem, ahogy fekve kinyom százhat-
van kilót. Négy húszkilós és egy tízkilós súly a súlyzó mindkét
oldalán. Kenji mondta, hogy a súlyrúd olimpiai szabvány, ami
további húsz kilót jelent. Csak bámulok. Azt hiszem, még sosem
éreztem ilyen vonzalmat iránta, mint ekkor.
Kenji lép mellém. Warner felé biccent.
– Beindulsz a pasitól, ugye?
Döbbenten állok.
Kenji felnevet.
– Még sosem láttam melegítőnadrágban. – Igyekszem teljesen
közömbös hangon szólni. – Még sosem láttam rövidnadrágban.
Kenji összevonja a szemöldökét.
206
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Fogadni mernék, hogy ennél hiányosabb öltözékben is lát-
tad.
Legszívesebben meghalnék.
Kenji és én a következő egy hónapban edzünk. Ez a terv. Ad-
dig kell edzenem, amíg alkalmas nem leszek arra, hogy csatában
vegyek részt és úgy tudjam használni az erőmet, hogy túlerő se
győzhessen le. A háború nem olyan helyzet, amibe teljesen ma-
gabiztosság nélkül beleállhatnánk, és mivel én leszek a hadvezér,
még sok dolgom van. Képesnek kell lennem egy pillanat alatt
hozzáférni az energiámhoz, és bármely pillanatban szabályozni
az erősségét. Más szóval, képesnek kell lennem irányítani a ké-
pességemet.
Kenji is edz a maga módján, tökéletesíteni akarja a kivetítés
képességét, azt akarja, hogy úgy tudja kivetíteni, hogy ne kelljen
közvetlenül megérinteni azt, akire kiterjeszti. De csak neki és ne-
kem van gyakorolnivalóm. Castle már évtizedek óta tökéletesen
ura magának, és mindenki más eléggé kigyakorolta természetes
képességeit. Az én esetemben tizenhét év lelki traumától kell
megszabadulnom.
Át kell törnöm az önmagam köré vont falakat. Kenji ma kicsi-
ben kezdi. Az a cél, hogy puszta akaraterővel körbevigyen egy
súlyzót. Nekem csak meghajlítanom sikerült. De abban sem va-
gyok biztos, hogy én voltam.
– Te nem is figyelsz! – szól rám Kenji. – Koncentrálj! Találd
meg az erőd forrását és meríts belőle! Szó szerint elő kell húznod
magadból és szét kell terítened magad körül, J. Csak az elején
nehéz... mert a tested annyira megszokta, hogy magában tartja az
energiát. A te esetedben még nehezebb lesz előhívni, mert egész
életedben elfojtottad. Engedélyt kell adnod magadnak, hogy ki-
áradjon belőled. Ne védekezz, ne tartsd magadban. Találd meg.
Szelídítsd meg. Engedd el.
Újra és újra ugyanaz a szöveg.

207
Tahereh Mafi NE FÉLTS
És próbálom, újra és újra.
Háromig számolok.
Behunyom a szemem, és ezúttal nagyon próbálok koncentrál-
ni. Engedek a hirtelen késztetésnek, hogy emeljem fel a kezemet,
szilárdan állok a lábamon. Felsóhajtok. Még szorosabban lehu-
nyom a szemem. Érzem, hogy az energia dagad, tágul, csontja-
imban, véremben lüktet, egyre nő, és aztán olyan erős tömegben
feszít, hogy már nem tudom magamban tartani. Tudom, hogy el
kell engednem. Azonnal. De hogyan?
Régebben mindig úgy gondoltam, meg kell érintenem valamit,
hogy az energia elhagyja a testemet.
Soha nem jutott eszembe, hogy mozdulatlan tárgyra dobjam.
Úgy gondoltam, a végső állomás a kezem, eszembe sem jutott,
hogy a kezemet adótoronyként is használhatom, közegként,
amin át az energia áthalad. De csak most döbbenek rá, hogy
megpróbálhatom átvezetni a kezemen, át a bőrömön. És talán ha
elég erős vagyok, megtanulhatom, hogyan manipuláljam az el-
szabadult energiát a levegőben, hogy arrafelé tereljem, amerre
akarom.
A hirtelen felismerés új adag önbizalommal tölt el. Izgatott
vagyok, kíváncsian várom, vajon beigazolódik-e az elméletem.
Felkészülök, érzem, ahogy az energia ismét árad bennem. Vállam
megfeszül, ahogy az erő bevonja kezemet, csuklómat, alkaromat.
Olyan meleg, olyan intenzív, szinte kézzel fogható, szinte anyag,
olyan fajta erő, ami képes az ujjaimon tapadni.
Ökölbe szorítom a kezem.
Hátrahúzom a karom.
Aztán előrelendítem, és egyszerre kiegyenesítem az ujjaimat.
Csend.
Egyik szememet résnyire nyitom, lopva a súlyzóra pillantok.
Ugyanott van, ahol volt.
Sóhaj.

208
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– FEKÜDJ! – kiált Kenji, azzal hátraránt, és arccal a padlóra
lök.
Hallom, hogy mindenki sikít, és a padlóra vetik magukat kö-
rülöttünk. A nyakamat nyújtogatom, látni akarom, mi történik,
és azt látom, hogy mindenki a fejét fogja, arcukat takarják. Próbá-
lok körülnézni.
Pánik. Döbbenet.
A sziklafal ezer darabra törik, recseg, morajlik, ahogy szétesik.
Döbbenten nézem, ahogy egy hatalmas, csipkés szikladarab
megremeg, aztán elválik a faltól.
Warner éppen alatta áll.
Üvölteni akarok, de mielőtt hang jönne ki a torkomon, azt lá-
tom, hogy felnéz és mindkét kezét a káosz felé emeli. A fal reme-
gése rögtön abbamarad. A szikladarabok megállnak, csak enyhén
remegnek, mintha nem tudnák eldönteni, hogy lehulljanak vagy
visszasimuljanak a helyükre.
A szám tátva marad.
Warner jobbra néz. Bólint.
Követem pillantását. Castle áll a másik oldalon, erejével a fal
másik végét tartja a helyén. Együtt irányítják a padlóra hulló kő-
darabokat, a sziklaszilánkok lassan lebegnek lefelé, az éles kövek
finoman érnek földet a fal maradéka mellett.
Lassan mindenki felnéz, érzik, hogy valami megváltozott. Fel-
tápászkodunk, és döbbenten nézzük, ahogy Castle és Warner
elhárítja a katasztrófát és mindent egy helyre halmoz. Más kár
nem esett. Senki nem sérült meg. Döbbenten, tágra nyílt szemmel
nézem, mi történt, mi történik.
Amikor a munkának végre vége, Warner és Castle egy pilla-
natra elismerően egymásra néznek, aztán ketten kétfelé indul-
nak.
Warner engem keres a tekintetével. Castle mindenkit sorba
vesz.

209
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Jól vagy? – kérdi Warner. Hangja gyakorlatias, tárgyilagos,
de tekintete elárulja. – Nem sérültél meg?
A fejemet ingatom.
– Ez hihetetlen volt.
– Semmi érdemem nincs benne. Castle erejét vettem kölcsön.
– De nagyon jól csinálod – mondom neki, egy pillanatra elfe-
lejtve, hogy haragszom-rád állapot van köztünk. – Hiszen csak
nemrégiben tudtad meg, hogy van ilyen képességed és máris
irányítani tudod. Nagyon természetesen. De ha én próbálok va-
lamit csinálni, közben majdnem megölök mindenkit. – Lehajtom
a fejem. – Mindenben én vagyok a legrosszabb... A legrosszabb.
– Ne legyen rossz érzésed emiatt – vigasztal halkan. – Majd te
is rájössz.
– Neked nehéz volt? – kérdem, és reménykedve nézek fel. –
Nehéz volt rájönni, hogyan irányíthatod az energiádat?
– Ó! – Mintha meglepné ez a kérdés. – Nem. Bár mindig na-
gyon jó voltam mindenben.
Megint lehajtom a fejemet. Sóhajtok.
Warner nevet Felnézek.
Mosolyog.
– Mi az?
– Semmi – feleli súgva.
Éles füttyszót hallok. Hirtelen a hang irányába fordulok.
– Hé!... Semmittevő! – mordul Kenji. – Húzd vissza a beledet
ide! – A lehető legdühösebbnek igyekszik tűnni. – Vissza dol-
gozni! És ezúttal koncentrálj! Nem vagy majom. Ne szórd szana-
szét a szart!
Warner felnevet.
Hangosan.
Visszanézek rá, a fal felé néz, igyekszik türtőztetni magát,
hogy el ne vigyorodjon, hajába túr, egészen tarkójáig simít.

210
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Legalább valaki értékeli a humoromat – szól Kenji, és karon
ragad. – Gyere, hercegnő! Próbáljuk újra! És kérlek, ne ölj meg
mindenkit a teremben.

211
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HARMINCKILENC

Egész héten edzettünk, gyakoroltunk.


Annyira kimerültem, hogy alig állok a lábamon. De sokkal többet
fejlődtem, mint valaha reméltem volna. Kenji még mindig velem
edz, Castle felügyeli a folyamatot, de a többiek különböző gépe-
ken edzenek.
Winston és Brendan mintha minden nap jobb hangulatban
lenne, egészségesebbek, élénkebbek. Brendan arcán halványul a
sebhely. Nagyon örülök, hogy ilyen jól haladnak, dupla öröm,
hogy Delalieu megfelelő orvosságot tudott szerezni nekik.
Ők ketten evéssel, alvással, szobabiciklizéssel és a futópadon
töltik napjaik nagy részét. Lily egy kicsit mindent kipróbált, ma a
sarokban a medicinlabdákkal gyakorol. Ian súlyt emelt és Castle-
re vigyázott, Alia egész héten a sarokban üldögélt és jegyzetelt.
Boldogabbnak, nyugodtabbnak tűnik, önkéntelenül arra gondo-
lok, vajon Adam és James is jól van-e. Remélem, biztonságban
vannak.
Warner napközben sosincs velünk.
Időnként a liftajtóra pillantok, titkon remélem, hogy egyszer
csak kinyílik és Warner újra köztünk lesz. Néha benéz rövid idő-
re – felpattan egy biciklire vagy gyors futásra jön –, de az idő
nagy részében távol van.
Biztosan csak a reggeli edzésén látom, és esténként, amikor
még egy kör kardio gyakorlatot végez. Kedvencem az est vége.
Akkor mind a nyolcan leülünk, és megbeszéljük, ki mennyit ha-
ladt.
Winston és Brendan gyógyul, én egyre erősebb leszek, Warner
pedig tájékoztat bennünket, hogy van-e valami fejlemény a pol-
gári lakosság, a katonák vagy a Regeneráció vonatkozásában.
Eddig minden csendes.
212
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Aztán Warner és én felmegyünk a lakosztályába. Zuhanyo-
zunk, aztán külön szobában alszunk. Én az ágyában, ő a dolgo-
zószobájában a kanapén.
Minden éjjel elhatározom, hogy bátor leszek és bekopogok az
ajtaján, de sosem tettem.
Még mindig nem tudom, mit mondjak.

Kenji meghúzza a hajamat.


– Aúúú... – komoran húzódok el. – Mi bajod van?
– Ma különösen idétlen voltál.
– Tessék? Mintha azt mondtad volna, hogy jól csináltam...
– Igen. De nem tudsz koncentrálni. Folyton a liftajtót figyeled,
mintha teljesítené három kívánságodat.
– Ó! – Másfelé pillantok. – Hát... Elnézést.
– Ne szabadkozz! – sóhajt. Elkomorul. – Amúgy mi a fene van
köztetek? Nem is tudom, akarom-e tudni.
Felsóhajtok. A szivacsszőnyegre huppanok.
– Fogalmam sincs, Kenji. Warner... hideg és meleg. – Vállat
vonok. – Azt hiszem, ez így teljesen rendben van. Most egy kis
távolságra van szükségem.
– De kedveled? – kérdi Kenji a szemöldökét összevonva.
Nem válaszolok. Érzem, hogy arcom felforrósodik.
Kenji grimaszt vág.
– Tudod, sosem gondoltam volna, hogy Warner boldoggá tud
tenni téged.
– Boldognak látszom? – kérdezek vissza.
– Jó kérdés. – Felsóhajt. – Csak azt akartam mondani, hogy
Kenttel mindig boldognak tűntél. Ezt egy kicsit nehéz feldolgoz-
nom. – Tétovázik. A homlokát dörzsöli. – Hát... Ami azt illeti,
sokkal vadabb és furcsább voltál Kent mellett. Nagyon nyafogós.
És hisztis. És sírtál. Mindig, mindig, bőgtél vagy nyűgösködtél

213
Tahereh Mafi NE FÉLTS
valamiért. – Megint grimaszt vág. – Jesszus! Nem tudom eldön-
teni, melyik a rosszabb.
– Szerinted én tényleg hisztis vagyok? – kérdem tágra nyílt
szemmel.
– Te ismered magadat egyáltalán?
– Én nem vagyok hisztis, oké? Az én jelenlétem csak bizonyos
figyelmet kelt...
Bosszúsan kifújom a levegőt.
– Hé! – mutat az arcomra. – Én csak azt akarom mondani,
hogy már nem is tudom, mit higgyek. Ültem már ezen a körhin-
tán. Előbb Adam. Most meg Warner. A jövő héten meg talán en-
gem próbálsz befűzni.
– Csak szeretnéd...
– Mindegy – mondja másfelé pillantva. – Nem is vagy az ese-
tem.
– Szépnek tartasz.
– Felfoghatatlanul bizonytalannak, kiismerhetetlennek tarta-
lak.
– Nem is tudom, mi ez, Kenji. – A szemébe nézek. – Éppen ez
a baj. Nem tudom, hogyan magyarázzam, és nem vagyok biztos
abban, hogy teljes mélységében megértem ezt. Még nem. Csak
azt tudom, hogy akármi is legyen, Adammel sosem éreztem.
Kenji összevonja a szemöldökét Meglepett és riadt. Egy má-
sodpercig nem szól semmit. Aztán felsóhajt.
– Komolyan?
Bólintok.
– Komoly komolyan?
– Igen. Olyan... olyan könnyűnek érzem magamat Mintha
csak... nem is tudom... – A hangom megbicsaklik. – Olyan érzés,
mintha életemben először... jól mennének a dolgaim. Mintha erő-
södnék.

214
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– De ez úgy hangzik, mintha csak miattad lenne. Semmi köze
Warnerhez.
– Ez igaz. De van, hogy mások le tudnak húzni. Mintha súlyt
aggatnának ránk. Tudom, hogy Adam nem akarta, de terhelt en-
gem. Két szomorú ember egy rakáson.
– Ajaj! – Kenji hátradől, kezére támaszkodik.
– Amikor Adammel voltam, az együttlétünket mindig beár-
nyékolta valami fájdalom vagy nehézség – magyarázom. – És
Adam mindig olyan komoly volt. Olyan komoly volt, olyan
szenvedély volt benne, hogy néha már fárasztónak találtam.
Mindig bujkáltunk vagy rejtőznünk kellett vagy menekülnünk...
sosem lehettünk együtt zavartalanul. Mintha a világegyetem
próbálná üzenni nekem, hogy túl akaratosan próbálom... túlsá-
gosan erőltetem a kapcsolatot vele.
– Kent nem volt olyan rossz, J. – jegyzi meg Kenji komoran. –
Nem vagy méltányos vele. Az utóbbi időben elég hülyén visel-
kedett, de jó srác. Te is tudod. Most meg pokolian nehéz neki.
– Tudom – sóhajtok. És valahogy mély szomorúságot érzek. –
De a világ még mindig szétesőben van. Még ha meg is nyerjük
ezt a háborút, minden sokkal, de sokkal rosszabb lesz, mielőtt
jobbra fordulna. – Elhallgatok, a kezemet nézem. – Szerintem
akkor mutatkozik meg az ember igazi énje, amikor a dolgok
rosszra fordulnak. Ezt saját tapasztalatból mondom. Magamon
tapasztaltam, a szüleimén tapasztaltam, és a társadalomban is
így van. És igen. Adam jó srác. Tényleg az. De éppen azért nem
való hozzám, mert ő jó.
Felnézek.
– Annyira más vagyok most. Már nem vagyok hozzá való, és ő
sem való hozzám.
– De még mindig szeret téged.
– Nem. Már nem szeret.
– Ez elég súlyos vád.

215
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem vád. Egy napon majd Adam is rájön, hogy amit irán-
tam érzett, az csak elkeseredés okozta ragaszkodás volt. Mind-
kettőnknek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy tartozzunk
valakihez, és a múltunkban volt valami közös, amitől összeillő-
nek tűntünk. De ez nem volt elég. Mert ha összeillők lennénk,
nem lettem volna képes olyan könnyen elhagyni. – Lefelé nézek,
elhallgatok. – Warner nem csábított el engem, Kenji. Nem szökte-
tett meg. Én csak... eljutottam egy olyan pontra, amikor számom-
ra minden megváltozott. Minden, amit Warnerről tudni véltem,
tévesnek bizonyult. Minden, amit magamról tudni véltem, té-
vesnek bizonyult. És tudtam, hogy én változom. Tovább akartam
lépni. Dühös akartam lenni és üvölteni akartam, és életemben
először képtelen voltam... Nem akartam, hogy az emberek félje-
nek tőlem, ezért megpróbáltam meg sem szólalni és eltűnni, re-
méltem, hogy ettől jobb lesz nekik. De gyűlölöm, hogy egész éle-
temben ezt a passzív szerepet vettem magamra, és most már tu-
dom, mennyire más lehetett volna minden, ha hittem volna ma-
gamban, amikor fontos lett volna. Nem akarom még egyszer ezt
az utat járni. Nem is fogom. Soha többé.
– Nem kell azt tenned. Miért tennéd? Nem hiszem, hogy Kent
azt akarta volna, hogy maradj veszteg.
A vállam megrándul.
– Még mindig azon tűnődöm, azt akarja-e, hogy az a lány ma-
radjak, akit megismert, akibe beleszeretett.
– Az rossz?
– Már más vagyok, Kenji. Szerinted még az a lány vagyok, aki
voltam?
– Honnan a pokolból tudhatnám?
– Nem is tudod – felelem bosszúsan. – Ezért nem érted. Nem
tudod, milyen voltam. Nem tudod, milyen volt a gondolatvilá-
gom. Nagyon sötét helyen éltem. Nem voltam biztonságban a
saját gondolataim közt. Minden reggel azzal ébredtem, hogy re-

216
Tahereh Mafi NE FÉLTS
mélem, meghalok... aztán a nap hátralévő részét azzal töltöttem,
hogy azon járt az eszem, talán már halott vagyok, mert észre sem
venném a különbséget – mondom nyersebben, mint akartam. –
Volt egy szál, a remény cérnavékony mentőkötele, de életem
nagy részét azzal töltöttem, hogy vártam, valaki megszán-e,
megkönyörül-e rajtam.
Kenji néz, csak néz, szúrós szemmel, elgondolkodón.
– Azt hiszed, nem jöttem rá már régen – mondom még dühö-
sebben –, már abban az elmegyógyintézetben, hogy ha hagyom
magam elragadni a haragtól, felfedeztem volna, hogy van elég
erőm a két kezemmel kitörni onnan, minden falon át?
Kenji összerezzen.
– Nem gondolod, hogy egyfolytában erre gondolok? – kérdem
remegő hangon. – Nem gondolod, hogy ez a tudat emészt? Az,
hogy tudom, azért kellett olyan sok évig raboskodnom, mert vo-
nakodtam megismerni önmagamat, mint emberi lényt. Kétszáz-
hatvannégy napig, Kenji – mondom nyeldekelve a haragtól. –
Kétszázhatvannégy napig voltam odabent, és végig megvolt az
erőm, hogy kitörjek onnan, de nem tettem, mert fogalmam sem
volt, hogy képes vagyok rá. Mert sosem próbáltam. Mert hagy-
tam, hogy a világ megtanítson gyűlölni magamat. Gyáva voltam.
Gyáva. És szükségem volt egy másik személyre, hogy megmond-
ja, mire vagyok képes, mielőtt bármit tettem volna, hogy meg-
mentsem magamat. Ez nem Adamről és nem Warnerről szól. Ez
rólam szól, és arról, hogy mit akarok. Rólam szól, arról, hogy tíz
év után végre megértettem, mit akarok elérni tíz év múlva. Tíz év
múlva életben leszek. És boldog leszek. És erős. És nem lesz
szükségem másra, hogy ezt elmondja nekem. Mert magamtól is
tudom, és mindig tudni fogom.
Szabálytalanul veszem a levegőt, próbálom csillapítani szívem
heves dobogását.
Kenji csak néz, kissé döbbenten.

217
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt akarom, hogy Adam boldog legyen, Kenji. Igazán azt
akarom. De ő és én olyanok vagyunk, mint az állóvíz.
– Ezt hogy érted?
– Sosem mozduló víz – pontosítok. – Egy ideig jó, mert inni
lehet belőle és megvan a mindennapi folyadékunk. De ha túl so-
káig áll, akkor megposhad. Mérgező lesz. – Fejemet ingatom. –
Nekem hullámok kellenek. Vízesés. Gyors áramlatok.
– A fenébe! – Kenji idegesen nevet, fejét vakarja. – Szerintem le
kéne írnod ezt a beszédet, hercegnő! Mert ezt személyesen kell
elmondanod neki.
– Tessék?
Testem mozdulatlanná merevedik.
– Igen. – Köhécsel. – Mert Adam és James holnap idejön.
– Tessék?
Alig kapok levegőt.
– Igen. Fura, ugye? – Nevetni próbál. – Nagggyon, nagggyon
fura.
– Miért? Miért jönne ide? Egyáltalán honnan tudod?
– Hát... szóval... mondjuk, hogy visszamentem hozzájuk. –
Megint csak köhécsel. – Szóval... hogy megnézzem, mi a helyzet
velük. Főleg James miatt. – Elkapja a pillantását, körülnéz.
– Ellenőrizni akartad őket?
– Mondhatni. Csak biztosra akartam venni, hogy minden
rendben van. – Bólint, bár nincs mire. – Mondtam neki, hogy
egészen jó tervünk van – mondja rám mutatva. – Hála neked,
persze. Egészen nagyszerű terv. Szóval. Mondtam neki, hogy jó a
kaja... És meleg vízzel lehet zuhanyozni. Szóval tudja, hogy War-
ner nem vert át minket vagy ilyesmi. És persze mást is mondtam
neki.
– Mi mást? – kérdem, már gyanakvón. – Mit mondtál még ne-
ki?
– Hmmm... – Kenji az inge szélét rángatja.

218
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Kenji!
– Oké... figyelj – mondja a kezét felemelve. – Csak ne kapd fel
a vizet... Oké?
– Már felkaptam! Nagyon dühös...
– Ott biztosan meghaltak volna. Nem hagyhattam őket ott azon
a nyomorúságos helyen magukra... különösen Jamest nem... és
különösen azok után nem, hogy van tervünk...
– Mit mondtál nekik, Kenji?
Türelmem rohamosan fogy.
– Talán... – szólal meg nagy nehezen, és fokozatosan hátrál –,
talán azt mondtam, hogy logikusan gondolkodó, nyugodt, ked-
ves lány vagy és nem bántasz senkit, különösen nem a te rendkí-
vül jóképű Kenji barátodat...
– A fenébe, Kenji, mondd meg, hogy mit...
– Öt lépés távolság kell.
– Micsoda?
– Öt lépés. Távolság. Kettőnk között.
– Egy tenyérnyit adok.
Kenji feszengve toporog.
– Oké... hát., talán... talán azt mondtam neki... hogy... hiányzik
neked. Nagyon.
Szavai hallatán kis híján hanyatt esem.
– Mit mondtál neki? – Hangom suttogássá halkul.
– Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy ide hozzam. Oké? Azt
hitte, hogy szerelmes vagy Warnerbe, és a büszkesége, az átko-
zott büszkesége... bolondul fontos neki...
– Mi a franc van veled? – kiáltok rá. – Ezek meg fogják ölni
egymást!
– Esély nekik, hogy kibéküljenek – mondja Kenji. – És akkor
barátok lehetünk, ahogy akartad...
– Ó, istenem! – eltakarom a szemem. – Te meg vagy bolondul-
va? Miért tetted ezt? Most megint össze kell törnöm a szívét!

219
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Tudod, arra gondoltam... talán fenntarthatnád a látszatot,
hogy téged nem érdekel Warner... Csak addig, amíg a háborúnak
vége lesz. Mert úgy kevésbé lenne bonyolult és stresszes az éle-
tünk. Úgy jól ki tudnánk jönni egymással, és Adam és James sem
halna meg odakint. Tudod... Minden jó, ha vége jó.
Annyira dühös vagyok, hogy egész testem remeg.
– Valami mást is mondtál neki, ugye? – kérdem szigorúan. –
Mondtál még valamit neki. Rólam. Igaz?
– Mit? – Kenji határozottan hátrál. – Én nem...
– Csak ennyit mondtál neki? Felelj! Csak annyit, hogy hiány-
zik nekem? Vagy mondtál valami mást is?
– Ó... Most, hogy említed... hát... talán azt is mondtam neki,
hogy még mindig szerelmes vagy belé.
Agyam felbődül.
– És... talán azt is, hogy folyton róla beszélsz... És talán azt is
mondtam neki, hogy annyira hiányzik neked, hogy sokat sírsz.
Talán. Nem is tudom, mit mondtam... Nagyon sokáig beszélget-
tem, szóval...
– Ezért MEGÖLLEK...!
– Ne... – rám mutat és hátrál, egyre csak hátrál. – Ez nem he-
lyes, Juliette. Te nem szeretsz embert ölni. Nem emlékszel? Teljes
mértékben ellenzed. Szeretsz beszélni az érzéseidről és a szivár-
ványról...
– Miért, Kenji? – kérdem, arcomat kezembe temetve. – Miért?
Miért hazudtál neki?
– Azért, mert... Azért mert – hangja nyers, ideges. – Azért,
mert ez baromság. Emberek nyomorognak. Halnak meg. A világ
romokban. Mindenki elvesztette az otthonát... a családját... min-
dent, akit, amit, szerettek. Te meg Kent rendezzétek ezt az idét-
len gimis szerelmi drámát egymás között, felnőtt módjára. Nem
kéne így elvesztenünk egymást. Hiszen mindenki mást elvesztet-
tük, aki fontos volt nekünk.

220
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Már dühös.
– Életben vannak, J. Még életben vannak. – Rám néz, szemé-
ben leplezetlen érzelem csillog. – Ez nekem elég ok, hogy meg-
próbáljam életben tartani őket. – Másfelé néz, halkabban folytat-
ja. – Kérlek! Olyan szar a helyzet. Ez az egész. Úgy érzem maga-
mat, mint egy gyerek, aki belekeveredett egy csúnya válási ügy-
be. Én nem akartam hazudni neki, oké? Mégis hazudtam. De le-
galább meggyőztem, hogy jöjjenek vissza hozzánk. És talán, ha
itt lesz, már maradni akar.
Csak bámulok. Nem is tudom, mit szóljak.
– Reggel megyek értük.
– Ugye, tudod, hogy elmondom Warnernek? Te is tudod,
hogy nem tarthatod itt őket, nem teheted láthatatlanná őket.
– Tudom.
– Akkor jó.
Annyira dühös vagyok, hogy már rá sem tudok nézni.
– Szóval... – szól Kenji. – Jó, hogy beszéltem?
Hátraperdülök. Hangom halálosan lágy, arcom egyujjnyira
van az arcától.
– Ha megölik egymást, kitöröm a nyakad!
– A fenébe, hercegnő! Mióta vagy ilyen vad?
– Nem viccelek, Kenji! Már megpróbálták megölni egymást, és
majdnem sikerült is nekik. Remélem, nem felejtetted el azt a rész-
letet, amikor a szivárványról fantáziáltál. – Döbbenten nézem. –
Ez a történet nem csak arról szól, hogy két srác nem szereti egy-
mást. Egyik a másik halálát kívánja és viszont.
Kenji felsóhajt. A falat bámulja.
– Nem lesz semmi baj – mondja. – Majd kitalálunk valamit.
– Nem. Te fogsz kitalálni valamit.
– Nem tudnád ezt az egészet az én nézőpontomból szemlélni?
Nem látod be, mennyivel jobb lenne mindenkinek, ha együtt
lennénk? Ha összetartanánk? Senki nem maradt, J. Csak mi va-

221
Tahereh Mafi NE FÉLTS
gyunk. Nem kéne mindenkinek szenvedni csak azért, mert te
meg Kent már nem jöttök ki egymással. Nem kéne így élnünk.
Behunyom a szememet. Mélyet sóhajtok, és próbálok meg-
nyugodni.
– Értem. Megértem a szempontjaidat. Tényleg. Én szeretlek,
mert azt akarod, hogy mindenki viszonylag jól érezze magát és
szeretlek, amiért vigyázol rám és azt akarod, hogy Adam és én
újra összejöjjünk. Tudom, mi mindenen mész keresztül most. És
nagyon sajnálom, Kenji. Igazán nagyon sajnálom. Tudom, hogy
nem könnyű neked. De pontosan ezért nem értem, miért kény-
szeríted kettőjüket össze. Azt akarod, hogy ők ketten egy helyi-
ségben legyenek. Zárt helyen. Azt hittem, nem akarod, hogy
meghaljanak.
– Szerintem egy kicsit pesszimistán látod ezt a helyzetet.
– A fenébe, Kenji!
Kimerülten, bosszúsan, hirtelen mozdulattal tárom szét két
karomat, és észre sem veszem, mit tettem, amíg meg nem hallom
a reccsenést. A hang irányába nézek. Egy egész polcnyi súlyzót
vertem le. A terem másik végében.
Két lábon járó katasztrófa vagyok.
– Le kell nyugodnom – mondom, és nagyon igyekszem nyu-
godt hangon szólni. – Visszajövök, és amikor alszol, kopaszra
borotválom a fejedet.
Kenjin most először látszik igazi ijedtség.
– Ezt nem tennéd.
A szemközti fal felé indulok. Odaérek. Megnyomom a lift
gombját.
– Mélyen alszol, ugye?
– Ez nem olyan mulatságos, J... ez egyáltalán nem mulatsá-
gos...
A liftajtó kinyílik. Belépek.
– Jó éjt, Kenji.

222
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Még hallom, ahogy kiabál rám, amikor becsukódik az ajtó.

223
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVEN

Amikor belépek a szobába, Warner éppen zuhanyozik.


Az órámra pillantok. Ilyenkor szokott lemenni az edzőterembe,
általában ott találkozom vele az esti rövid edzésen.
De most arccal az ágyra zuhanok.
Nem tudom, mit tegyek.
Holnap megjelenik itt Adam, és azt hiszi, hogy még mindig
vele akarok lenni. Nem akarom megint látni a fájdalmat a sze-
mében, nem akarok úgy elfordulni tőle. Nem akarok fájdalmat
okozni neki. Igazán nem. Sosem akartam bántani.
A párna alá fúrom a fejem, rászorítom fejemre, fülemre, és úgy
érzem, végre sikerült kirekesztenem a külvilágot. Most nem aka-
rok erre gondolni. Most nem. Miért kell mindennek mindig ilyen
bonyolultnak lennie? Mért?
Érzem, hogy egy kéz érinti a hátamat.
Olyan hirtelen ugrom fel, hogy párnák repülnek szanaszét, és
annyira megriadok, hogy leesem az ágyról. Egy párna esik az
arcomra.
Felhördülök, testemhez szorítom a párnát. Előrehajolok, hom-
lokomat a puha felületre szorítom, szorosan behunyom a sze-
mem. Még soha nem fájt ilyen borzalmasan a fejem.
– Juliette? – Tétova, érdeklődő hang. – Jól vagy?
Lejjebb csúsztatom a párnát. Pislogok.
Warner áll ott, egy szál törülközőben.
Törülközőben.
Legszívesebben az ágy alá gurulnék.
– Adam és James holnap idejön – közlöm vele rögtön. Csa-
kígy.
Warner homloka ráncokba rándul.
– Nem emlékszem, hogy meghívást kaptak volna.
224
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Kenji kíséri ide őket. Visszalopózott, hogy megnézze, hogy
vannak, és ide akarja hozni őket. Holnap reggel.
Warner arca gondosan közömbös, hangja nyugodt. Mintha
csak a tapéta színéről beszélne.
– Úgy tudtam, már nem óhajt csatlakozni az ellenállási moz-
galmatokhoz.
Egy pillanatig el sem hiszem, hogy még padlón fekszem, pár-
nát szorítva magamhoz és Warnert bámulom, aki egy szál törül-
közőben áll előttem. Magamat sem tudom komolyan venni.
– Kenji azt mondta Adamnek, hogy még mindig szeretem.
Kimondtam.
A düh villanása. Csak egy pillanat. Warner szeme villan, majd
elhalványul. A falra pillant.
– Értem – mondja kis szünet után. Hangja halk, fegyelmezett.
– Tudta, hogy másképpen nem tudja ide hozni Adamet.
Warner nem szól.
– De én nem... Tudod... én nem vagyok szerelmes belé. – Ma-
gam is meglepődöm, milyen könnyen képes vagyok kimondani
ezeket a szavakat. Még meglepőbb, hogy szükségét érzem, hogy
kimondjam ezeket a szavakat. Hogy éppen Warnert kell biztosí-
tanom erről. – Kedvelem Adamet... ahogy kedvelem azt a né-
hány embert, aki kedves volt velem az életben, de minden más...
egyszerűen... elmúlt.
– Megértem – mondja.
Nem hiszek neki.
– Mit akarsz tenni? – kérdem. – A holnappal kapcsolatban. És
Adammel?
– Mit gondolsz, mit kéne tennem?
Felsóhajtok.
– Beszélnem kell majd vele. Harmadszor is szakítanom kell
vele – mondom felnyögve. – Ez az egész olyan hülye helyzet –

225
Tahereh Mafi NE FÉLTS
mondom a párnát arcomhoz ölelve. – Olyan nagyon hülye hely-
zet!
Végül ledobom a párnát. A karom elernyed.
De amikor újra felnézek, Warner már nincs ott.
Riadtan ülök fel. Körülnézek.
A sarokban áll, nadrágot húz.
Próbálok nem nézni rá, ahogy visszamászok az ágyba. Lerú-
gom lábamról a cipőt, bebújok a takaró alá, a párnák alá fúrom
fejem. Érzem, hogy súly nehezedik az ágyra, nyilván Warner ült
le mellém. Leveszi az egyik párnát a fejemről. Közelebb hajol.
Orrunk szinte összeér.
– Egyáltalán nem szereted? – kérdezi.
A szívem újra dobogni kezd. Nagyon idétlen a hangom.
– Mármint szerelemmel?
Bólint.
– Nem.
– Nem is vonzódsz hozzá?
– Hozzád vonzódom.
– Komolyan kérdezem.
– Komolyan válaszoltam.
– Hiszel bennem? – kérdezi, és elkapja a tekintetét.
– Nem tudod megállapítani? – kérdezem. – Nem érzed?
Vagy elment az eszem, vagy jól láttam, hogy Warner az előbb
elpirult.
– Túlságosan nagyra tartasz, szerelmem. – A takarót nézi.
Hangja gyengéd. – Csalódást okozok neked. Sok hibám van.
Nem is gondolnád, hogy mennyi.
Felülök. Figyelmesen nézem.
– Annyira más vagy! – súgom. – Olyan más, és semmit sem
változtál!
– Ezt hogy érted?

226
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Most olyan kedves vagy. Nagyon... nyugodt. Sokkal nyu-
godtabb, mint korábban.
Sokáig nem szólal meg. Aztán feláll, és kimért, feszes hangon
így szól: – Nos, igen. Biztos vagyok benne, hogy te meg
Kishimoto kitaláltok majd valamit a helyzet megoldására. Most
bocsáss meg...
Azzal elmegy. Megint.
Már fogalmam sincs, mit gondoljak róla.

227
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENEGY

Adam már itt van.


Warnert egyáltalán nem érdekli, hogy Adammel egy térben le-
gyen. Sikerült elérnem, és azt mondta, nincs véleménye Adam-
ről. Elment dolgozni, végzi a napi feladatait, kihagyta a reggeli
edzést.
És most itt vagyok.
Éppen kilépek a liftből. A liftajtó nyitást jelző hangja mindenki
figyelmét felkeltette. Tudják, hogy megérkeztem. Adam a sarok-
ban állt, éppen Jamesszel beszélt. Most pedig engem bámul.
Furcsa, hogy mit érzek, amikor most ránézek. Semmilyen el-
túlzott érzelem nincs bennem. Sem túláradó öröm, sem lesújtó
szomorúság. Teljesen jól vagyok. Minden a szokott rendben.
Nem vagyok zaklatott. És nem ugrándozok örömömben. Ismerős
az arca, ismerős a teste. Ismerős a bizonytalan mosolya is, amikor
rám néz.
Milyen furcsa, hogy képesek vagyunk egy életút alatt elvá-
laszthatatlan barátokból gyűlölködő ellenségekké, aztán egymás
iránt teljesen közömbössé válni.
– Szia! – köszönök rá.
– Szia! – köszön vissza, de elkapja tekintetét.
– Szia, James! – mosolygok.
– Szia! – integet vidáman. Adam mellett áll, szeme csillog, lát-
hatóan nagyon örül, hogy újra köztünk lehet. – Ez a hely nagyon
klassz.
– Az. Volt már lehetőséged zuhanyozni? Van meleg víz.
– Ó, tudom – feleli kissé félénken. – Kenji mondta.
– Miért nem mész fürödni? Delalieu hamarosan itt lesz az
ebéddel. Brendan biztosan szívesen megmutatja az öltözőt, és

228
Tahereh Mafi NE FÉLTS
hogy hova tedd a holmidat. Lehet saját szekrényed – mondom,
közben Brendanre pillantva. Bólint, érti a célzást, rögtön felugrik.
– Igazán? – szól James. – Az nagyon jó. Szóval ide hozzák nek-
tek az ételt? És akkor zuhanyoztok, amikor akartok? Takarodó
van?
– Igen és nem – feleli Brendan, azzal kézen fogja a fiút, és fel-
kapja kis csomagját. – Addig maradunk fent, ameddig csak aka-
runk. Vacsora után esetleg megmutatom, hogyan kell használni a
kondibicikliket...
Hangja egyre halkabb, elmosódott visszhang, ahogy eltűnnek
az öltözőben.
Amikor James már nincs a helyiségben, mindenki fellélegzik.
Felkészülök. Előrelépek.
– Nagyon sajnálom – szólal meg Adam, és elindul felém a te-
rem másik végéből. – Fogalmad sincs, mennyire...
– Adam – vágok a szavába nyugtalanul. Idegesen. Mondanom
kell valamit, mégpedig most – Kenji hazudott neked.
Adam megáll. Teste megmerevedik.
– Nem sírtam miattad – mondom, és magam is elcsodálko-
zom, lehetséges-e ilyen hírt közölni vele úgy, hogy ne alázzam
meg, és ne törjem össze a szívét. Szörnyetegnek érzem magam. –
Igazán nagyon örülök, hogy itt vagy, de ne gondold, hogy valaha
újra járhatunk.
– Ó! – szólal meg. Meginog a lábán. Tekintetét a földre szegezi.
Két kézzel túr a hajába. – Hát, jó.
Szemem sarkából látom, hogy Kenji engem néz. Integet, pró-
bálja felkelteni a figyelmet maga iránt, de még mindig nagyon
dühös vagyok rá. Nem akarok beszélni vele, amíg ezt a dolgot
helyre nem tettem.
– Adam... Sajnálom...
– Ne... – mondja, a kezét emeli, megállít. Kissé kábultnak tű-
nik. Furcsa. – Rendben van. Tényleg. Már tudtam, hogy ezt fo-

229
Tahereh Mafi NE FÉLTS
god mondani nekem. – Zavartan felnevet. – Bár azt hittem, ha
előre tudom, nem lesz olyan érzés, mintha gyomron rúgtak volna.
– Összerezzen. – De az. Így is pokolian fáj.
A falhoz támaszkodik, lecsúszik a padlóra.
Nem néz rám.
– Honnan tudtad? – kérdem. – Honnan tudtad, hogy mit fo-
gok mondani?
– Megmondtam neki, mielőtt lejöttél – szól Kenji, azzal előre-
lép. Éles pillantást vet rám. – Most már tiszta vagyok. Elmond-
tam neki, amit tegnap beszéltünk. Mindent, amit mondtál.
– Akkor miért van még mindig itt? – kérdem csodálkozva.
Adam felé fordulok. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy so-
ha többé nem akarsz látni.
– Ezt soha nem lett volna szabad mondanom.
Még mindig nem emelte fel tekintetét.
– Tehát... nincs kifogásod? – kérdem. – Nincs kifogásod War-
ner ellen?
Adam undorral néz fel. Egy pillanat alatt olyan nagyon meg-
változott!
– Neked elment az eszed? Legszívesebben beleverném a fejét
ebbe az átkozott falba!
– Akkor miért vagy még mindig itt? – teszem fel újra a kér-
dést. – Nem értem...
– Azért, mert nem akarok meghalni. Azért, mert egyfolytában
azon agyaltam, hogyan tartsam el a kisöcsémet, és semmilyen
megoldásra nem jutottam. Mert pokoli hideg van odakint, és Ja-
mes éhes, és mert nálunk hamarosan kikapcsolják a villanyt. –
Adam erősen zihál. – Nem tudtam, mi mást tehettem volna. Szó-
val most itt vagyok, a büszkeségem a béka segge alatt, és remé-
lem, itt maradhatok az exbarátnőm új pasijának a legénylakásán
és legszívesebben kinyírnám magam. – Zavartan rázza a fejét. –
És kibírom... mindent kibírok, ha ez azt jelenti, hogy James biz-

230
Tahereh Mafi NE FÉLTS
tonságban van. De most még azt várom, hogy az a szaralak pasid
megjelenik és meg akar ölni.
– Nem a pasim – mondom halkan. – És nem fog megölni. Nem
is érdekli, hogy itt vagy.
Adam hangosan felnevet.
– Baromság!
– Komolyan mondom.
Adam feláll, és a szemembe néz.
– Azt akarod bemesélni nekem, hogy itt maradhatok, az ő
edzőtermében, az ételét ehetem, és ezt egyszerűen megengedi ne-
kem? – A szeme tágra nyílik, nem tudja elhinni. – Te még mindig
nem érted ezt a pasit. Nem úgy működik, ahogy te gondolod,
Juliette. Nem úgy gondolkodik, mint egy normális ember. Ez egy
félelmetes pszichopata. Neked tényleg elment az eszed, ha azt
hiszed, teljesen rendben van, hogy ilyen emberrel lógsz.
Összerezzenek. Ez fájt.
– Nagyon válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz,
Adam. Többé nem fogom tűrni a sértéseidet.
– Ezt el sem tudom hinni... El sem tudom hinni, hogy itt állsz,
és így bánsz velem.
Arca eltorzul, nagyon taszító kifejezést vesz fel.
Düh.
– Nem akarlak megsérteni...
– Talán akkor kellett volna ennek az eszedbe jutnia, mielőtt
egy pszichopata karjaiba omlottál.
– Nyugodj meg, Kent! – Kenji éles figyelmeztetését hallom a
szoba sarkából. – Ha jól emlékszem, megígérted, hogy nyugodt
maradsz.
– Nyugodt vagyok – mondja, de hangja egyre harsányabb, te-
kintete lángol. – Egész idő alatt hazudtál nekem, amíg együtt
voltunk. Megcsaltál engem...
– Nem.

231
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ilyen szarság nem történik egyik napról a másikra! – üvölti.
– Az ember nem szeret ki csak úgy a másikból...
– Mi szakítottunk, Adam. Vége. Nem fogom még egyszer vé-
gigcsinálni. Itt maradhatsz. Különösen James miatt. De nem sér-
tegethetsz. Ahhoz nincs jogod.
Adam minden arcizma megfeszül. Felkapja a holmiját, és nagy
léptekkel elindul az öltöző felé.

232
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENKETŐ

– Ezért megöllek.
– Nem volt ilyen, amikor meglátogattam – mondja nekem Kenji.
– Esküszöm, hogy rendben volt. Csak szomorúnak látszott.
– Persze az, hogy engem viszontlátott, nem keltett benne bol-
dog emlékeket.
Kenji felsóhajt. Félrenéz.
– Nagyon sajnálom. Esküszöm. De nem hazudott, J. Gyakorla-
tilag semmijük sem volt, amikor visszamentem hozzájuk. Kent
azt mondja, a készleteik fele odalett, nem vette észre, hogy a pol-
cok fele összetört a robbanásban. Némelyik üveg teteje levált,
rágcsálók zabálták az élelmüket, minden csupa mocsok volt. És
teljesen egyedül voltak odakint. Pokoli hideg van és fogalmad
sincs, milyen nyomasztó volt úgy látni őket és James...
– Megértettem, Kenji. – Sóhajtok. Lassan leülök a padlóra. –
Tényleg megértem.
Felnézek, körbepillantok. Mindenki elfoglalja magát valami-
vel. Futnak, nyújtanak, súlyt emelnek. Azt hiszem,
mindannyiunkat megviselt ez a dráma. Már senki nem akar fog-
lalkozni vele.
Kenji leül velem szembe.
– Nem bánhat velem így – szólalok meg. – És nem vagyok haj-
landó ezt a beszélgetést még egyszer lefolytatni vele. – Ránézek.
– Te hoztad ide. A te felelősséged. Három hetünk van a terv
megvalósításának kezdetéig, és sok mindennel le vagyunk ma-
radva. Muszáj lejönnöm ide edzeni minden nap, és nem akarom,
hogy aggódnom kelljen, mikor csinál nekem ilyen jelenetet.
– Tudom... tudom...
– Akkor jó.

233
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Hé... komolyan mondtad?... Azt, hogy Warnert nem érdekli,
hogy itt van?
– Igen. Miért?
Kenji összevonja a szemöldökét.
– Hát... ez... elég furcsa.
– Egy napon... rájössz, hogy Warner nem olyan őrült, mint
amilyennek gondolod.
– Persze. Vagy egy nap majd át tudjuk programozni a chipet a
fejében.
– Fogd be! – szólok rá nevetve, kissé meglökve.
– Jól van, jól van. Felállni! Menjünk! Ideje dolgozni.

234
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENHÁROM

Alia új öltözéket tervezett nekem.


Este, mint mindig, a matracokon ültünk, és Alia megmutatja az
új tervrajzait.
Még sosem láttam ennyire elevennek.
Szívesebben beszél vázlatfüzetének tartalmáról, mint az időjá-
rásról. Gyorsan, folyékonyan beszél, részleteket és méreteket ír
le, elmondja, milyen anyagot kell szereznünk, hogy elkészíthes-
sük.
Szén alapú ruha.
Pontosabban szénszálas. Elmagyarázza, hogy a szénszálak
annyira merevek és rugalmatlanok, hogy valami rugalmas
anyaghoz kell keverni, különben nem viselhető, így azt tervezi,
hogy számos különböző anyaggal fog kísérletezni. Mond valamit
a polimerekről. És a szintetikus anyagokról. És sok olyan szót
használ, amiket nem is értek. A rajzain az látszik, hogy a szénszál
gyakorlatilag bele van szőve a textilbe, így tartós, de könnyű
anyagot kapunk, ami jobban megfelel az igényeimnek.
Az ötletét az ujjvédőből merítette, amit korábban tervezett és
készített el nekem.
Azt mondta, eredetileg úgy tervezte, hogy az overallt ezernyi
fémlemezből készíti, de rájött, hogy sosem lesz eszköze, amivel
olyan vékonyra hengerelné a fémlemezeket, amilyenre szeretné,
így a ruhadarab túl nehéz lenne. De ez így nagyszerűnek tűnik.
– Kiegészíti és növeli az erődet – mondja. – A szénszál további
védelmet ad, nem sérül könnyen és szabadabban tudsz mozogni
különböző terepeken. És ha veszélyes környezetben vagy, ne fe-
ledd, hogy mindig legyen benne elektromos töltés, így a tested
gyakorlatilag legyőzhetetlen lesz.

235
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ezt hogy érted? ... – Ránézek, aztán Castle-re, megerősítésért.
– Hogyan lehetséges ez?
– Ugyanúgy, ahogy át tudod törni a betont anélkül, hogy ba-
jod esne – magyarázza Alia. – Ezzel nem sérülsz meg, ha megtá-
madnak, például rád lőnek. – Mosolyog. – A képességed gyakor-
latilag legyőzhetetlenné tesz.
Nahát!
– Ez az öltözék inkább csak elővigyázatosság – folytatja. – Már
láttuk, hogy megsérülhet a bőröd, ha nem tudod tökéletesen sza-
bályozni az erődet. Amikor a laborban megrepesztetted a betont,
azt hittük, az ütés erejétől szakadt fel a bőröd. De miután meg-
vizsgáltuk a helyzetet és a képességeidet, Castle és én arra jutot-
tunk, hogy ez a következtetés pontatlan.
– Az energiáink sosem következetlenek – szólal meg Castle, és
bólint Alia felé. – Bizonyos mintázatokat követnek, szinte mate-
matikai pontossággal. Ha nem sérülsz meg, amikor áttörsz egy
betonfalat, valószínűtlen, hogy megsérülnél attól, hogy a beton-
padlóra csapsz, de mégis bekövetkezik, aztán, amikor másodszor
csinálod ugyanezt, semmi következménye nincsen. – Rám néz. –
A sérüléseid az energiád irányításának függvényében következ-
nek be. Ha kicsúszol az electricum hullámhosszából, ha csak egy
pillanatra is kikapcsolsz, sebezhető leszel. Ne feledd, hogy min-
dig legyen aktív. Ha ezt teszed, nem tudnak legyőzni.
– Most annyira utállak – mordul Kenji. – Gyakorlatilag le-
győzhetetlen... a seggem, az...!
– Csak nem vagy irigy? – vigyorgok rá.
– Rád sem tudok nézni.
– Ezen nem kéne meglepődnöd – szól Warner. Abban a pilla-
natban lépett be. Hirtelen hátrafordulok. Elindult a csoport felé,
arcán halvány, konkrétan senkinek nem szóló mosoly. Leül ve-
lem szembe. A szemembe néz, és azt mondja: – Mindig is tud-

236
Tahereh Mafi NE FÉLTS
tam, hogy ha egyszer sikerül irányítás alá vonnod az erődet, sen-
ki nem érhet fel hozzád.
Próbálok levegőt venni.
Warner végre megszakítja a szemkontaktust és körülnéz a te-
remben.
– Jó estét mindenkinek – mondja. Castle felé bólint. Az elisme-
rés különös jele.
Adam is elismerés különös jelét mutatja.
Átható, leplezetlen gyűlölettel néz Warnerre, mintha tényleg
meg akarná ölni, és hirtelen olyan idegesség tör rám, amilyenhez
hasonlót egész nap nem éreztem. Adam és Warner között cikázik
tekintetem, és fogalmam sincs, mit csináljak. Nem tudom, tör-
ténni fog-e valami, és nagyon szeretném, ha minden civilizáltan...
– Szia! – szól James olyan hangosan, hogy mind összerezze-
nünk. Warnerre néz. – Te mit csinálsz itt?
Warner összevonja a szemöldökét.
– Itt élek.
– Ez a te házad? – kérdi James.
Furcsa. Nem tudom, mit mondott neki Adam és Kenji.
Warner bólint.
– Bizonyos mértékig igen. Ez az otthonom. Odafent lakom.
– Ez nagyon klassz – vigyorog James. – Ez az egész hely na-
gyon klassz. – Elkomorul. – Bár azt hittem, téged utálnunk kell.
– James – szól rá Adam, és figyelmeztető pillantást vet öccsére.
– Mi az? – kérdi James.
– Szabad engem utálni – feleli Warner. – Utálhatsz, ha akarsz.
Nem érdekel.
– Pedig érdekelnie kéne – feleli James meglepetten. – Nekem
nagyon rosszul esne, ha valaki utálna.
– Még fiatal vagy.
– Már majdnem tizenkét éves vagyok – feleli James.
– Nekem azt mondták, tízéves vagy.

237
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt mondtam, majdnem tizenkét éves vagyok – mondja Ja-
mes, grimaszt vágva. – És te hány éves vagy?
Mindenki őket nézi. Mindenki őket hallgatja. Túlságosan le-
nyűgözi őket a történés ahhoz, hogy másfelé nézzenek.
Warner hosszasan nézi Jamest. Vár a válasszal.
– Tizenkilenc.
James szeme tágra nyílik.
– Csak egy évvel vagy idősebb, mint Adam... Hogyhogy ennyi
jó holmid van, ha csak egy évvel vagy idősebb Adamnél? Nem
ismerek senkit, aki annyi idős, mint te és ilyen jó cuccai vannak.
Warner rám néz. Aztán megint Jamesre. És megint rám.
– Van valami, amit hozzá szeretnél tenni ehhez a beszélgetés-
hez, szerelmem?
A fejemet ingatom. Mosolyogva.
– Miért mondod neki, hogy „szerelmem”? – kérdi James. –
Máskor is hallottam már, hogy ezt mondtad. Többször is. Te is
szerelmes vagy belé? Szerintem Adam szerelmes belé. Bár Kenji
nem szerelmes belé, már megkérdeztem tőle.
Warner csak pislog.
– Nos? – kérdi James.
– Mit nos?
– Szerelmes vagy belé?
– És te?
– Tessék?! – James elpirul. – Nem. Kábé egymillió évvel idő-
sebb nálam.
– Szeretné valaki folytatni ezt a beszélgetést? – kérdi Warner,
körülnézve a csoporton.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – reklamál James. – Arra,
hogy miért van ilyen sok holmid. Nem akarok tolakodó lenni.
Még sosem zuhanyoztam meleg vízben. És olyan sok étel van
nálad. Nagyon jó lehet, hogy mindig ilyen sok ennivalód van.
Warner váratlanul összerezzen. Megfontoltabban nézi Jamest.

238
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem valami szörnyű rossz dolog, hogy mindig van meleg
víz és étel.
– Akkor miért nem válaszolsz a kérdésemre? Arról, hogy hon-
nan van ennyi mindened.
Warner felsóhajt.
– Én vagyok a 45-ös szektor katonai parancsnoka és kormány-
zója. Most a hadsereg-parancsnokság épületében vagyunk. Itt
dolgozom. Az a dolgom, hogy felügyeljem a katonákat és a hoz-
zánk tartozó lakókörletekben élő civileket. Azért fizetnek, hogy
itt éljek.
– Ó! – James hirtelen falfehérre sápad. – A Regenerációnak
dolgozol?
– James... Semmi baj, James... – nyugtatja Kenji. – Itt biztonság-
ban vagy, oké? Senki sem fog bántani.
– Ilyen pasiba estél bele, ugye? – mordul rám Adam. – Akitől
megijednek a gyerekek.
– Örülök, hogy viszontlátlak, Kent – szól Warner. – Remélem,
jól érzed magad itt.
Adam mintha minden erejével türtőztetné magát, nehogy va-
lami gorombaságot mondjon.
– Szóval te tényleg nekik dolgozol? – teszi fel James a kérdést
ismét Warnernek. Hangja alig hallható, tekintete nem mozdul a
parancsnok arcáról. Annyira remeg, hogy rettenetesen sajnálom.
– Te... te a Regenerációnak dolgozol?
Warner tétovázik. Félrepillant, aztán megint Jamesre néz.
– Elméletileg... igen.
– Ezt hogy érted? – kérdi James.
Warner a kezét nézi, szótlanul.
– Hogy érted azt, hogy elméletileg? – teszi fel kitartóan újra a
kérdést James.
– Ezt azért kérdezed, mert tényleg a kérdés tisztázását szeret-
néd, vagy azért, mert nem tudod, mit jelent az „elméletileg” szó?

239
Tahereh Mafi NE FÉLTS
James tétovázik, rémülete egy pillanatra zavart grimasszá vál-
tozik. Bosszúsan egészíti ki a kérdést: – Hát jó. Mit jelent az, hogy
elméletileg?
– Az elméletileg azt jelenti, hogy a Regenerációnak kéne dol-
goznom. A valóság azonban az, hogy egy csapat lázadót fogad-
tam be a kormány tulajdonában álló katonai bázison... sőt, a ma-
gánlakosztályomban... és azért biztosítok szállást és ellátást
ezeknek a lázadóknak, hogy megdönthessék a jelenlegi rezsimet.
Tehát a válasz: ezzel valójában nem a Regeneráció érdekeit szol-
gálom. Árulást követtem el. Ezért pedig halálra ítélhetnek.
James hosszú ideig nézi.
– Ezt jelenti az elméletileg?
Warner a falat nézi. Felsóhajt megint.
Nagyon kell uralkodnom magamon, hogy fel ne nevessek.
– Egy pillanat... Ezek szerint nem vagy rosszfiú – jegyzi meg
James hirtelen. – A mi oldalunkon állsz, ugye?
Warner lassan James felé fordul, a szemébe néz. Egy szót sem
szól.
– Nos? – kérdi James türelmetlenül. – A mi oldalunkon állsz?
Warner pislog. Kétszer.
– Ezek szerint... – feleli, és úgy néz ki, maga sem hiszi, hogy
kimondta.
– Szerintem inkább folytatnunk kéne a Juliette öltözékéről szó-
ló beszélgetést – szól közbe Castle. Diadalmas mosollyal néz
Warnerre. – Alia sok időt töltött a tervezéssel, és tudom, hogy
van még mit mondania.
– Igen – szól Kenji izgatottan. – Ez jól néz ki. Én is akarok ilyet.
Nekem is lehet?
Nem tudom, vajon én vagyok-e az egyetlen, aki észreveszi,
hogy Warner keze remeg.

240
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENNÉGY

– Üss meg!
Warner velem szemben áll, feje kissé oldalra biccentve. Mindenki
minket néz.
A fejemet rázom.
– Ne félj, szerelmem – biztat. – Csak szeretném, ha kipróbál-
nád. – Karja lazán lóg, természetes tartással áll. Szombat reggel
van, ami azt jelenti, hogy nem kell a napi munkával foglalkoznia.
Ami továbbá azt is jelenti, hogy úgy határozott, ezen a napon
velem edz. Újra a fejemet rázom.
Felnevet.
– Jó, hogy Kenjivel edzel... de ez ugyanolyan fontos. Meg kell
tanulnod harcolni. Képesnek kell lenned megvédeni magadat.
– De meg tudom védeni magamat – mondom. – Elég erős va-
gyok.
– Az erő nagyon jó... de semmit nem ér technika nélkül. Ha az
ellenfél föléd kerekedik, akkor nem vagy elég erős.
– Nem hiszem, hogy ez előfordulna. Nem igazán.
– Nagyra értékelem az önbizalmadat.
– De hát ez igaz.
– Amikor először találkoztál apámmal... jól emlékszem, hogy a
katonák lefogtak?
Meghűl bennem a vér.
– És amikor megkezdődött a harc, azok után, hogy elhagytam
Omega Pontot... Nem ugyanez történt? A katonák legyűrtek. El-
fogtak és apám elé hurcoltak.
A kezem ökölbe szorul.
– És amikor már fogságban voltál... Apám nem győzött le még
egyszer?
Lehajtom a fejem.
241
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt akarom, hogy képes legyél megvédeni magad – szól
Warner már enyhébb hangon. – Azt akarom, hogy megtanulj
harcolni. Kenjinek igaza volt a múltkor, amikor azt mondta, nem
dobálhatod az energiádat csak úgy, vaktában. Nagyobb pontos-
ságot kell elérned. Mindig szándékolt, célzatos mozdulatokat kell
tenned. Pontosan érezned kell az ellenfeledet, mentálisan és testi-
leg is, tudnod kell kiszámítani, mi lesz a következő lépése. Az erő
csak az első elem.
Felnézek, tekintetünk találkozik.
– Üss meg! – utasít.
– Nem tudom, hogyan kell – ismerem be, eléggé zavartan.
Nagyon türtőzteti magát, hogy el ne mosolyodjon.
– Önkénteseket keresel? – Kenji hangját hallom. Közelebb lép
hozzánk. – Mert ha Juliette-et nem érdekli a feladat, szívesen
seggbe rúglak.
– Kenji! – csattan a hangom. Hátraperdülök. Szemem össze-
szűkül.
– Mi az?
– Gyerünk, szerelmem! – szól hozzám Warner. Kenji megjegy-
zése nem rendíti ki nyugalmából. Úgy néz rám, mintha rajtunk
kívül senki nem lenne a helyiségben. – Azt akarom, hogy pró-
báld ki. Használd az erődet! Merítsd belőle! És üss meg!
– Attól tartok, hogy sérülést okozok neked.
Warner megint felnevet. Elkapja tekintetét. Ajkára harap, mo-
solyt fojt el.
– Nem okozol sérülést nekem... Bízz bennem!
– Azért, mert a tested közömbösíti az energiámat?
– Nem. Azért, mert képtelen vagy bántani. Nem tudod, hogyan
kell.
Arcom bosszús grimaszba rándul.
– Hát jó.

242
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Öklömet lendítem úgy, ahogy elképzeléseim szerint egy ütés-
nek lendülnie kell. De mozdulatom erőtlen, remegő, és olyan
megalázóan rossz, hogy kis híján félúton feladom.
Warner elkapja a karomat. A szemembe néz.
– Koncentrálj! Képzeld el, hogy meg vagy rémülve. Félsz. Az
életedért harcolsz. Védd magad!
Erőteljesebben húzom vissza a karom, újra próbálkoznék,
amikor Warner megállít. Megragadja a könyökömet és enyhén
megrázza.
– Ez nem baseball. Nem kell lendületből ütnöd, és nem kell a
füledig emelni a könyöködet. Ne adj az ellenfelednek előnyt az-
zal, hogy kimutatod, mire készülsz. Az ütés legyen teljesen vá-
ratlan! Újra próbálkozom.
– Az arcom középen van, szerelmem, itt – mondja, ujját állá-
hoz érintve. – Miért a vállamat akarod megütni?
Újra próbálkozom.
– Ez már jobb... figyelj a karodra... a bal öklödet emeld fel...
védd az arcodat...
Kezem erővel lendül, gyenge ütés, váratlan mozdulat, tudom,
hogy még nem készültem fel rá.
Túl gyorsak a reflexei.
Ujjai egy pillanat alatt a felkarom köré fonódnak. Erősen le-
rántja maga felé, kibillenek egyensúlyomból, feléje dőlök. Ar-
cunk egyujjnyira van egymástól.
Zavartan nézek fel.
– Ez szép volt – mondja közömbösen. Elenged. – Próbáld újra!
Megteszem.
Visszakézből hárítja az ütést, a csuklómat éri, eltéríti a karo-
mat Újra próbálkozom.
Ugyanazzal a mozdulattal a levegőben kapja el a karomat,
megint maga felé húz. Közel hajol hozzám.

243
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Senkinek ne engedd, hogy így megfogja a karodat. Mert
amint megragadtak, átveszik az irányítást a tested felett.
Azzal, mintha ezt akarná bizonyítani, maga felé ránt, aztán
hátrataszít. Keményen.
Nem túl nagy erővel.
De akkor is.
Kezd bosszantani, és érzi ezt.
Mosolyog.
– Tényleg azt akarod, hogy megüsselek? – kérdem. Pupillám
összeszűkül az indulattól.
– Nem hiszem, hogy képes lennél rá.
– Szerintem ez eléggé öntelt kijelentés.
– Bizonyítsd be, hogy tévedek, szerelmem! – A szemöldökét
ráncolja. – Kérlek!
Lendítek.
Blokkol.
Megint lendítek.
Blokkol.
Karja acél.
– Azt hittem, ütnöm kell – mondom a karomat dörzsölve. –
Miért ütsz folyton a karomra?
– Nem az öklöd viszi az erőt – mondja. – Az csak eszköz.
Újra lendítek, de kezem az utolsó pillanatban megremeg.
Magabiztosságom elhagy.
Megragadja a karomat, aztán elengedi.
– Ha tétovázni akarsz... szándékosan tedd. Ha meg akarsz ütni
valakit, azt is szándékosan tedd. Ha el akarod veszíteni a közel-
harcot, azt is szándékosan tedd.
– Én csak... Egyszerűen nem tudom ezt jól csinálni. A kezem
remeg és kezd megfájdulni a karom...
– Figyelj engem. Nézd, hogy én hogyan csinálom!
Vállszélességű terpeszben áll, lábát térdben kissé behajlítja.

244
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Bal ökle fent, hátul, arcélét védi, jobb ökle elöl, magasabban,
kissé rézsútosan áll a balhoz viszonyítva. Könyöke behúzva, teste
közelében.
Felém üt, lassan, hogy megfigyelhessem a mozdulatot. Teste
feszült, az ütés határozott, minden mozdulatát uralja. Az erő va-
lahonnan mélyről, a testéből ered, sokévi alapos gyakorlás ered-
ménye. Izmai ismerik ezt a mozgást. Tud harcolni. Ereje nem
véletlenül kapott természetfeletti képességből ered.
Ujjpercei finoman érintik állam élét.
Olyan könnyűnek láttatja az ütést Fogalmam sem volt, hogy
ennyire nehéz.
– Akarsz cserélni? – kérdi.
– Tessék?
– Én próbállak megütni. Tudsz védekezni?
– Nem.
– Próbáld meg! Csak próbálj blokkolni.
– Oké – felelem vonakodva. Ostobának és indokolatlanul tü-
relmetlennek érzem magamat.
Keze újra lendül, az én kedvemért lassítja a mozdulatot.
Félrelököm a karját.
Leengedi a kezét. Próbál nem nevetni.
– Sokkal ügyetlenebb vagy, mint gondoltam.
Arcom grimaszba rándul.
– Használd az alkarodat! – mondja. – Blokkold a lendületet!
Üsd el az útból, de a mozdulatban legyen benne a tested is! Ne
felejtsd el a fejedet is mozdítani, amikor blokkolod az ütést. Hi-
szen az a cél, hogy minél távolabb kerülj a veszélytől. Ne ácsorog-
va üss. Az nem elég. Mozduljon az egész tested!
Bólintok.
A kezét lendíti.
Túl gyorsan blokkolom, alkarom az öklébe ütközik. Kemé-
nyen.

245
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Felszisszenek.
– Jó dolog, ha előre kiszámítod az ellenfél mozdulatát – mond-
ja éles pillantással –, de ne vidd túlzásba!
Újabb ütés.
Elkapom az alsó karját. Nézem. Próbálom lehúzni, ahogy ő
tette, de szó szerint nem mozdul. Egyáltalán. Egy ujjnyit sem.
Mintha betonba ágyazott fémrudat próbálnék elmozdítani.
– Ez... már majdnem rendben volt – mosolyog. – Próbáld újra.
Koncentrálj! – Szemembe néz. – Koncentrálj, szerelmem!
– Koncentrálok – bizonygatom bosszúsan.
– Figyeld a lábadat! A lábujjaid felé helyeződik a súlyod, úgy
nézel ki, mint aki mindjárt orra bukik. Teljes talppal állj a talajon!
De mindig legyél kész mozdulni. A sarkadra nehezedj – mondja
a sarkára mutatva.
– Rendben – felelem, már egészen dühösen. – A sarkamra ál-
lok. Többé nem dőlök előre.
Warner rám néz.
– Sose verekedj, amikor dühös vagy – figyelmeztet halkan. – A
düh elgyengíti, ügyetlenné teszi az embert. Elvonja a figyelmet.
Ha dühös vagy, cserbenhagynak az ösztöneid.
Ajkamba harapok. Zavarban vagyok, és szégyellem magam.
– Próbáld meg újra. Őrizd meg a nyugalmadat. Higgy magad-
ban! Ha nem hiszel abban, hogy meg tudod csinálni, akkor nem
fog sikerülni.
Bólintok, kissé megenyhülten. Próbálok koncentrálni.
Jelzek, hogy készen állok.
Keze lendül.
Bal karom könyökben, tökéletes kilencvenfokos szögben haj-
lik, öklöm alkarjába csap, olyan erővel, hogy a lendület megtörik.
Fejem elmozdult, hogy ne érhesse ütés, lábam befordult ütése
irányába, egyenesen állok, nem billentem ki egyensúlyomból.
Warnernek tetszik a játék.

246
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Másik ökle lendül.
Alkarját a levegőben kapom el, csuklója fölött markolom, ki-
használom meglepettségét, kilendítem egyensúlyából, karját le-
rántom, előrehúzom. Kis híján nekem ütközik. Arca az arcom
előtt van.
Annyira meglepődöm, hogy egy pillanatig nem is tudom, mit
tegyek. Beleveszek tekintetébe.
– Lökj el! – súgja.
Erősebben markolom karját, aztán a terem másik vége felé lö-
köm.
Hátratántorodik, éppen időben sikerül visszanyernie egyensú-
lyát. Nem esik el.
Mozdulni sem tudok. Döbbenet.
Valaki fütyül.
Hátrafordulok.
Kenji tapsol.
– Szép munka, hercegnő – mondja nevetéssel küzdve. – Nem
is tudtam, hogy képes vagy ilyesmire.
Vigyorgok. Félig zavartan, félig furcsamód büszkén magamra.
Warner engem néz a terem másik végéből. Tekintetünk össze-
fonódik. Bólint.
– Jó. Nagyon jó. Gyorsan tanulsz. De még sokat kell dolgoz-
nunk.
Végre sikerül másfelé pillantanom, és meglátom Adamet.
Nagyon maga alatt van.

247
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENÖT

Telnek a napok, mintha papírsárkány húzná messzire az időt.


Warner minden reggel gyakorol velem. Saját edzése után és miu-
tán Kenjivel gyakoroltam, ő áll be velem. Két órát sikerült szakí-
tania rám. A hét hat napján.
Rendkívül jó tanár.
Nagyon türelmes velem. Nagyon kedves. Soha nem bosszan-
kodik, soha nem idegesíti, ha hosszabb ideig tart valami újat
megtanulnom. Rászánja az időt, hogy elmagyarázza, mi a logika
az egyes mozdulatok, beállások mögött. Azt akarja, hogy elemi
szinten értsem, amit csinálok. Azt akarja, hogy rögzüljön bennem
ez a tudás, hogy gondolkodva tudjam alkalmazni, ne csak utá-
nozzam a mozdulatait.
Megtanultam, hogyan legyek többféleképpen erős.
Furcsa. Sosem gondoltam volna, hogy az ütni tudás ilyen so-
kat számít, de egyszerűen az, hogy tudom, hogyan védjem meg
magamat, nagy önbizalommal tölt el.
Sokkal tudatosabb lettem.
Úgy járok, hogy érzem az erőt a végtagjaimban. Testem min-
den egyes izmát meg tudom nevezni, pontosan tudom, hogyan
használjam... és hogyan nem szabad használni őket. Reflexeim
egyre jobbak, érzékelésem kifinomultabb. Kezdem megérteni a
környezetemet, előre érezni a veszélyt és felismerni a testbeszéd
finom változásait, amelyek dühöt és agressziót jeleznek előre.
És szinte túl könnyen képes vagyok kivetíteni energiámat.
Warner sok tárgyat szerzett, amiket gyakorlási céllal tönkrete-
hettem. Hulladék fát és fémet, régi székeket, asztalokat. Beton-
tömböket. Mindent, amin kipróbálhatom az erőmet. Castle arra
használja erejét, hogy ezeket a tárgyakat a levegőbe hajítsa, az én
dolgom az, hogy a terem másik végéből megsemmisítsem őket.
248
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Az elején ez szinte lehetetlennek tűnt, rendkívüli figyelmet
igénylő gyakorlat, amihez teljesen uralnom kell a testemet.
De ez lett a kedvenc játékom.
Bármit meg tudok állítani, bármit meg tudok semmisíteni röp-
tében. Bárhonnan a teremben. Csak arra kell figyelnem, hogy a
kezemben összpontosuljon az energiám. Bármely irányba ki tu-
dom vetíteni az erőmet, kis felületekre koncentrálok, aztán kiter-
jesztem nagyobb tömegre.
Már bármit meg tudok mozdítani az edzőteremben. Semmi
nem nehéz többé.
Kenji szerint új kihívásra, új feladatra van szükségem.
– Ki akarom vinni – mondja Kenji. Warnerrel beszél, nagyon
közvetlenül, ami még mindig furcsa újdonság nekem. – Azt hi-
szem, ideje természetes anyagokkal gyakorolnia. Idebent túl kor-
látozottak a lehetőségek.
Warner rám néz.
– Szerinted?
– Biztonságos? – kérdem.
– Hát... Nem igazán számít, ugye? Egy hét múlva már úgyis
odakint leszünk.
– Jó érv – mondom, és próbálok mosolyogni.

Adam az elmúlt néhány hétben szokatlanul csendes volt.


Nem tudom, azért-e, mert Kenji beszélt vele, figyelmeztette,
hogy viselkedjen, vagy mert belenyugodott a helyzetbe. Talán
rájött, hogy Warner és köztem nincs szerelmi viszony. Ami egy-
szerre örömmel és csalódottsággal tölt el.
Warner és én mintha valami ki nem mondott egyetértésre ju-
tottunk volna. Furcsán udvarias, tiszteletteljes viszony van kö-
zöttünk, kényes egyensúly a barátság és valami más között, amit
sosem határoztunk meg.
Nem mondhatnám, hogy élvezem.

249
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Adam azonban nem avatkozik bele, sosem szól közbe, amikor
James és Warner beszélget. Kenji azt mondta, ez azért van, mert
Adam nem akar újabb traumát okozni Jamesnek, nem akarja,
hogy öccse féljen itt lenni.
Ami azt jelenti, hogy James folyamatosan Warnerrel beszélget.
Kíváncsi gyerek és Warner olyan természetesen közvetlen
személyiség, hogy James kérdéseinek szinte nyilvánvaló célpont-
jává vált. Beszélgetéseiket mindenki nagyon szórakoztatónak
találta. James ártatlanságában bátrabban beszél Warnerrel, mint
bárki más.
Kedves.
Mindenki jól haladt. Brendan és Winston teljesen felgyógyult,
Castle napról napra jobb hangulatban van, Lily kissé zárkózott
neki nincs szüksége arra, hogy mások szórakoztassák... bár
mintha ő és Ian valahogy vigaszt és támaszt találnának egymás
társaságában.
Azt hiszem, az ilyen fajta elszigeteltség közelebb hozza egy-
máshoz az embereket.
Mint Adam és Alia példáján látjuk.
Adam az utóbbi időben sokat van Alia társaságában, és nem
tudom, mit jelent ez, lehet, hogy csak barátságot. De amikor le-
mentem az edzőterembe, Adam legtöbbször Alia mellett ült. Fi-
gyelte, ahogy rajzol, időnként kérdezgette.
És Alia ilyenkor mindig elpirult.
Korábbi önmagamra emlékeztet.
Nagyon kedvelem Aliát, de néha, amikor együtt látom őket,
arra gondolok, vajon ezt akarta-e Adam az elejétől fogva. Egy
kedves, csendes lányt, aki ellensúlyozza mindazt a rosszat, min-
dazt a keserűséget, amiben eddig része volt az életben.
Emlékszem, ezt egyszer mondta is nekem. Azt mondta, ezt
szereti bennem. Hogy olyan jó vagyok. Olyan kedves. Hogy én
vagyok az egyetlen jó, aki még megmaradt ebben a világban.

250
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy ez nem igaz.
Talán ő is kezdi belátni.

251
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENHAT

– Ma meg kell látogatnom az anyámat.


Ezzel a hat szóval kezdődik a reggelünk.
Warner éppen belépett a dolgozószobájából Haja kusza,
aranyló tömeg, szeme zöld, egyszerre kristálytiszta és kifürkész-
hetetlen. Nem gombolta be gyűrött ingét, nadrágján nincs öv, a
csípőjére csúszott. Teljesen ziláltnak tűnik. Nem hiszem, hogy
végigaludta az éjszakát. Nagyon, de nagyon szeretném tudni, mi
történik az életében, de tudom, nincs jogom megkérdezni. Ami
ennél is rosszabb: tudom, ha megkérdezném, sem válaszolna.
Már nincs közöttünk bizalmas gyengédség többé.
Minden olyan gyorsan megváltozott közöttünk, aztán meg-
torpant, teljesen leállt. Minden gondolat, érzés és érzelem befa-
gyott közöttünk. És most nagyon tartok attól, hogy ha rossz lé-
pést teszek, minden kapocs megszakad közöttünk.
De hiányzik nekem.
Minden nap ott áll előttem, vele edzek, vele dolgozom, mintha
csapattársak lennénk, de ez nekem már nem elég. Hiányoznak
könnyed társalgásaink, a mosolya, az, ahogy a szemembe nézett.
Hiányzik.
Beszélnem kell vele, de nem tudom, hogyan. Vagy mikor. És
mit mondjak.
Gyáva!
– Miért ma? – kérdem tétován. – Valami történt?
Warner sokáig nem válaszol, csak a falat bámulja.
– Ma van a születésnapja.
– Ó!
A szívem elszorul.
– Szabadtéren akartál edzeni – mondja, még mindig egyene-
sen előrenézve, nem rám. – Kenjivel. Magammal vihetlek benne-
252
Tahereh Mafi NE FÉLTS
teket, ha megígéri, hogy végig láthatatlanok lesztek. Leteszlek
benneteket valahol az ellenőrizetlen területen, és visszafelé fel-
veszlek. Ez így megfelel?
– Igen.
Semmi mást nem mond, de tekintete riadt, zavart. Úgy nézi a
falat, mintha ablak lenne rajta.
– Aaron?
– Tessék, szerelmem.
– Félsz?
Mélyet sóhajt. Lassan fújja ki a levegőt.
– Sosem tudom, mire számítsak, amikor meglátogatom – feleli
halkan. – Mindig más. Néha annyira eltompítják a gyógyszerek,
hogy meg sem mozdul. Néha nyitva van a szeme, de csak a
mennyezetet bámulja. Néha... teljesen hisztérikus.
A szívem elszorul.
– Jó, hogy mégis meg szoktad látogatni. Ugye, tudod, hogy ez
jó?
– Valóban? – Furcsa, ideges hangon nevet. – Néha nem va-
gyok olyan biztos ebben.
– Igen. Ez jó.
Minden szót komolyan gondolok.
– Honnan tudod?
Rám néz, mintha szinte félne attól, amit válaszolhatok.
– Onnan, hogy ha akár csak egy másodpercre is tudatában
van, hogy vele vagy, azzal rendkívül nagy ajándékot adtál neki.
Nincs teljesen a tudatán kívül. Érzékel bizonyos dolgokat. Ha
nem is mindig, és ha nem is tudja minden esetben kimutatni.
Tudja, hogy meglátogattad. Tudom, hogy ez nagyon sokat jelent
neki.
Megint felsóhajt. A hangja remeg. A mennyezetet nézi.
– Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod.
– Abszolút komolyan gondolom.

253
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Tudom... Ismerlek.
Még egy kicsit nézem, és arra gondolok, vajon alkalmas-e ez a
pillanat arra, hogy az anyjáról kérdezzem. Van valami, amit
mindig is tudni akartam. Így hát rákérdezek.
– Tőle kaptad azt a gyűrűt, ugye?
Warner mozdulatlanná merevedik. Szinte hallom, ahogy a
szíve hevesen dobog.
– Tessék?
Odalépek hozzá, megfogom bal kezét.
– Ezt – mutatok a jádekő gyűrűre, amit mindig a kisujján visel.
Sosem veszi le. Akkor sem, amikor zuhanyozik. Akkor sem,
amikor alszik. Soha.
Bólint. Lassan.
– De... nem szeretsz beszélni róla – mondom, és eszembe jut,
hogyan reagált, amikor legutóbb erről a gyűrűről kérdeztem.
Pontosan tízig számolok. Aztán megszólal.
– Sosem volt szabad... – mondja nagyon halkan –, sosem volt
szabad ajándékot elfogadnom. Senkitől. Apám az ajándék gon-
dolatát is gyűlölte. Utálta a születésnapi partikat és az ünnepe-
ket. Soha senkinek nem engedte, hogy ajándékot adjon nekem.
Anyámnak különösen nem. Azt mondta, hogy az ajándék elfo-
gadása árt nekem. Gyengít. Úgy gondolta, hogy ez arra késztet-
ne, hogy mások jóindulatára támaszkodjak. De egy nap elbúj-
tunk... Anyám és én. – Felfelé néz, tekintete messzire réved.
Mintha nem is hozzám beszélne. – A hatodik születésnapom
volt, és el akart bújtatni engem. Mert tudta, mit akar velem tenni
az apám. – Pislog. Hangja alig hallható suttogás. Szinte kihalt
belőle minden érzelem. – Emlékszem, anyám keze remegett. Em-
lékszem, mert a kezét néztem. Mert az én kezemet szorította a
szívére. És ezt a gyűrűt viselte... Nem sok ékszert láttam. Nem is
tudtam, mi az. De látta, hogy a gyűrűt nézem, és el akarta vonni

254
Tahereh Mafi NE FÉLTS
a figyelmemet. Azt akarta, hogy ne gondoljak másra... hogy ne
féljek.
A gyomrom összerándul.
—Mesét mondott nekem. Mesét mondott egy kisfiúról, akinek
nagyon gyönyörű zöld szeme volt és egy férfiről, akit annyira
elbűvölt ez a szín, hogy nekivágott a világnak, és elhatározta,
addig nem tér vissza, amíg ugyanilyen árnyalatú drágakövet
nem talál. – Hangja már olyan halk suttogás, hogy alig értem. –
Azt mondta, én vagyok ez a fiú. Hogy ez a gyűrű abból a kőből
készült, és az a férfi adta neki, remélve, hogy egy napon anyám
majd átadhatja nekem. Anyám azt mondta, ez a gyűrű annak a
férfinek a születésnapi ajándéka... nekem. – Elhallgat. Mély léleg-
zet. És újra. – Azzal levette, mutatóujjamra húzta és azt mondta:
– Ha nem mutatod meg, ami a szívedben van, soha nem tudja
elvenni tőled.
A falat nézi.
– Ez volt az egyetlen ajándék... amit valaha kaptam.
Könnyeim befelé csorognak, a torkomat égetik.

255
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENHÉT

Egész nap nagyon furcsán érzem magam.


Különös, idegenségérzés. Kenji nagyon fel van dobva, hogy el-
hagyjuk a bázist, izgalommal tölti el, hogy új helyeken próbálhat-
juk ki az erőmet, és mindenki minket irigyel, hogy kimehetünk.
Szóval örülnöm kéne. Izgatottnak kéne lennem.
De furcsán érzem magam.
Mintha rossz helyen lenne a fejem. Ez szerintem azért van,
mert képtelen voltam Warner történetét elfelejteni, még mindig
arra gondolok. Folyton arra gondolok, milyen lehetett. Milyen
lehetett rémült kisgyerekként.
Senki nem tudja, hova megy ma. Senki nem tudja, milyen ko-
mor, súlyos küldetés ez. És egyetlen gesztusával sem árulja el,
mit érez valójában. Nyugodt, mit mindig, gondosan megválogat-
ja szavait, nem tesz semmit elhamarkodottan.
Kenji és én mindjárt csatlakozunk hozzá.
A fegyverfal ajtaján lépünk ki, és rögtön meglátom, hogyan si-
került Warnernek becsempésznie őket. Lőtermen vágunk át.
Úgy százlépésnyire lőállások vannak és kis céltáblák. Warner
újabb edzőterme.
A túloldalon ajtó nyílik, Kenji kinyitja. Már nem kell megérin-
tenie engem ahhoz, hogy láthatatlan legyek. Így sokkal könnyebb
haladni. Szabadon mozoghatunk tizenöt méteren, harminc lépés
távolságon belül, ami eléggé megkönnyíti a dolgunkat, ha a sza-
badban akarunk edzeni.
Átjutunk az ajtón.
Hatalmas raktárhelyiségben állunk.
Legalább százötven méter széles, és kétszer olyan hosszú. So-
ha nem láttam még annyi ládát, dobozt. Fogalmam sincs, mit
tárolnak bennük, de nincs időm ezen tűnődni.
256
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji vezet a labirintusban.
Különböző méretű dobozokat lépünk át, vigyázunk, hogy ne
botoljunk meg az elektromos vezetékekben és a nehezebb dara-
bok mozgatására szolgáló eszközökben. Sorok, sorok és újabb
sorok, gondosan elrendezve. Címkéket látok minden polcon,
minden polcfolyosón, de nem jutunk elég közel ezekhez, hogy
elolvashassam, mi áll rajtuk.
Amikor végre a raktár másik végére érünk, hatalmas, tizenöt
méter magas kétszárnyú ajtóhoz érünk. A kijárat. Nyilvánvalóan
itt van a teherautók és tankok rakodórámpája. Kenji megragadja
a karomat és magához von, ahogy a kijáratnál álló őrök mellett
haladunk el. Sietve haladunk a rakodóterületen álló kamionok
között, és elérünk a találkozópontra, ahol Warnerhez kell csatla-
koznunk.
Bárcsak velem lett volna Kenji, és láthatatlanná tett volna,
amikor Warner először juttatott ki a bázisról és vitt vissza. Olyan
jó lett volna, ha emberi módon járhatok, ha nem toltak volna
zsúrkocsin végig a területen, úgy, hogy a lábam minden döcce-
nőnél nagyot zökkent a terítő alatt.
Warner egy tankhoz dőlve vár.
Mindkét ajtó nyitva van. Körülnéz, mintha csak a berakodó-
egységeket ellenőrizné. Elhaladó katonáknak bólint.
Észrevétlenül szállunk be.
Éppen súgni akarom Warnernek, hogy megérkeztünk, amikor
megkerüli a tankot és mellém áll.
– Vigyázz a lábadra, szerelmem! – mondja, azzal becsukja az
ajtót.
Aztán a másik oldalon beül. Indít.
Még mindig láthatatlanok vagyunk.
– Honnan tudtad, hogy megérkeztünk? – teszi fel a kérdést
Kenji rögtön. – Látod a láthatatlan embereket is?

257
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem – feleli Warner előrenézve. – De érzem a jelenlétet. Kü-
lönösen Juliette jelenlétét.
– Igazán? – kérdi Kenji. – Ez nagyon kemény. Milyen érzés az
én jelenlétem? Mogyoróvajszag?
Warner ezt egyáltalán nem találja mulatságosnak.
Kenji köhécsel.
– J., azt hiszem, jobb lenne, ha helyet cserélnénk.
– Miért?
– Azt hiszem, a barátod a lábamat tapogatja.
– Csak szeretnéd! – szól Warner.
– Cserélj helyet velem, J.! A hideg futkározik a hátamon tőle.
Komolyan. Mintha bármelyik pillanatban kést márthatna belém.
– Hát, jó – sóhajtok fel. Próbálok átmászni rajta, de ez elég ne-
héz, mert nem látom sem az én testemet, sem az övét.
– Ó, a francba!... Majdnem pofán rúgtál...!
– Bocsáss meg! – mondom, és óvatosan próbálok átjutni a tér-
dén.
– Csak mozdulj végre el! – szól rám. – Szent ég! Milyen nehéz
vagy...!
Azzal Kenji kicsusszan alólam és meglök, így akar segíteni.
Arccal Warner ölébe esek.
Hallom, hogy Warner hirtelen vesz levegőt, rögtön feltápász-
kodom. Fülig pirulok. Nagy megkönnyebbülés, hogy senki nem
lát.
Legszívesebben orrba verném Kenjit.
Ezután egyikünk sem beszél sokat.

Ahogy egyre közelebb jutunk az ellenőrizetlen területhez, a táj


megváltozik. Az egyszerű, jelöletlen, egysávos utakról a régi vi-
lág utcáira jutunk. A házfalak árnyalata jelzi, hogy egykor színe-
sek lehettek, az utak mellett járdák, valamikor réges-régen eze-

258
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ken juthattak haza a gyerekek biztonságban az iskolából. A há-
zak már omladoznak.
Minden rozzant, pusztuló. Az ablakok bedeszkázva. A pázsi-
tok elgazosodtak, minden csupa jég. A zúzmara frissnek tűnik,
komor lett tőle a táj, de az összkép azt sugallja, hogy más év-
szakban talán másmilyennek látszik. Ki tudja?
Warner leállítja a tankot.
Kimászik, átjön a mi oldalunkra. Elővigyázatosságból. Hátha
van a környéken valaki. Úgy tesz, mintha céllal nyitná ki az ajtót.
Megnéz valamit a belső térben. Mintha valami gond lenne.
Nem számít.
Kenji ugrik ki először. Warner mintha tudná, hogy már nincs
bent.
Megfogom Warner kezét, mert tudom, hogy nem lát engem.
Ujjait rögtön kezemre szorítja. A tank padlóját nézi.
– Minden rendben lesz – biztatom. – Csak hogy tudd, oké?
– Igen. Biztosan igazad van.
Tétovázok.
– Hamar visszajössz?
– Igen – felel súgva. – Pontosan két óra múlva. Az elég?
– Igen.
– Igen. Akkor itt találkozunk. Pontosan itt.
– Rendben.
Egy pillanatig nem szól. Aztán csak annyit: – Jó.
Megszorítom a kezét. A földre mosolyog.
Felállok, oldalra lép, helyet ad, hogy ellépjek mellette. Meg-
érintem, csak egy pillanatra. Emlékeztetőül. Hogy itt vagyok ne-
ki.
Meglepetten rezzen össze, és hátralép.
Aztán visszaül a tankba, és elhajt.

259
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENNYOLC

Warner késik.
Kenji és én félig sikerült edzést tartunk, ami többnyire abból állt,
hogy vitatkoztunk, hol vagyunk, és mit látunk. Legközelebb sok-
kal jobb jelzésrendszert kell kidolgoznunk, mert két láthatatlan
ember között sokkal nehezebb az együttműködés, mint azt kívü-
lálló gondolná. Vagyis eléggé nehézkes.
Fáradtak vagyunk és kissé csalódottak. Nem sokat értünk el.
Pontosan ott állunk, ahol Warner kitett minket.
És Warner késik.
Ez több szempontból is szokatlan. Először is azért, mert War-
ner sohasem késik. Soha, sehonnan. Másodszor azért, mert ha
általában késne is, erről a megbeszélt találkozóról biztosan nem
késne el. Ez a helyzet túlságosan veszélyes ahhoz, hogy lazán
álljon hozzá. Ezt biztosan komolyan veszi. Tudom.
Idegesen járkálok fel-alá.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van – nyugtat
Kenji. – Biztosan belefeledkezett abba, amit csinál. Parancsnokol
vagy ilyesmi.
– Olyan szó, hogy parancsnokol nincs.
– Hangokból áll, ugye? Nekem értelmes szónak tűnik. Túlsá-
gosan ideges vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak vele.
Kenji felsóhajt. Hallom, hogy toporog a hidegben.
– Nemsokára itt lesz.
– Rossz érzésem van, Kenji.
– Persze. Én is rosszul érzem magam – mondja. – És pokolian
éhes is vagyok.
– Warner nem szokott késni. Nem jellemző rá a késés.
– Ezt honnan tudod? – kérdez vissza Kenji. – Mennyi ideje is-
mered? Öt hónapja? És ennyiből azt hiszed, olyan jól ismered?
260
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Lehet, hogy egy titkos dzsesszklubban van, torkaszakadtából
énekel, fényes mellényt visel, és úgy gondolja, nagyon klassz do-
log kánkánt táncolni.
– Warner soha nem venne fel fényes mellényt! – mondom in-
gerülten.
– De szerinted a kánkánnal nincs semmi baja.
– Kenji, szeretlek. Tényleg szeretlek. De most annyira aggó-
dom, és olyan rosszul vagyok, hogy minél többet beszélsz, annál
erősebb bennem a késztetés, hogy megöljelek.
– Ne mondj nekem ilyen szexi dolgokat, J.!
Bosszúsan felsóhajtok. Szent ég! Rettenetesen aggódom.
– Mennyi az idő?
– Kettő-negyvenöt.
– Itt valami nincs rendben. Meg kell találnunk.
– Azt sem tudjuk, hol van.
– Én tudom. Tudom, hol van.
– Mi van?! Honnan tudod?
– Emlékszel, hol találkoztunk Andersonnal először? – kérdem.
– Emlékszel, hogy lehet eljutni a Platán utcához?
– Igen... – feleli Kenji halkan. – Miért?
– Körülbelül kétutcányira van innen.
– Hm... Mi a fene? Miért van ott?
– Velem jössz? – kérdem idegesen. – Kérlek! Induljunk most!
– Oké! – mondja, különösebb meggyőződés nélkül. – De csak
mert kíváncsi vagyok. És mert pokoli hideg van idekint és moz-
gatnom kell a lábamat, hogy szét ne fagyjak.
– Köszönöm. Hol vagy?
Egymás hangját követjük, összeütközünk. Kenji belém karol,
összebújunk a hideg ellen.
Vezet a Platán utca felé.

261
Tahereh Mafi NE FÉLTS

NEGYVENKILENC

Ez az.
A vörösbegytojás-kék falú ház. Ahol felébredtem. Ahol egykor
Warner lakott. Ahol az anyját tartják. Ott állunk a ház előtt, pon-
tosan olyan, amilyennek két előző látogatásom alkalmával lát-
tam. Szép és félelmetes. A szélcsengők csilingelnek.
– Mi a fenét keresne Warner itt? – kérdi Kenji. – Mi ez a hely?
– Nem mondhatom meg.
– Miért nem?
– Mert nem az én titkom.
Kenji egy ideig hallgat.
– Mit akarsz? Mit tegyek?
– Megtennéd, hogy itt vársz? Láthatatlan maradok, ha beme-
gyek? Vagy kívül kerülök a hatótávolságon?
Kenji felsóhajt.
– Nem tudom. Mindenesetre megpróbálhatod. Még sosem
próbáltam házon kívülről. – Gondolkodik. – De ha nélkülem
mész... megtennéd, hogy nagyon sietsz? Szétfagy a seggem.
– Igen. Megígérem. Sietek. Csak biztos akarok lenni abban,
hogy Warner jól van. És hogy egyáltalán itt van-e. Mert ha nincs
itt, akkor talán a találkozóponton vár ránk.
– És akkor ez a kitérő nagy időpocsékolás volt.
– Sajnálom... Nagyon sajnálom. De meg kell bizonyosodnom
róla...
– Menj... Menj és siess vissza!
– Oké – felelem súgva. – Köszönöm.
Ellépek mellőle, felmegyek a lépcsőn a kis verandára. A ki-
lincscsel próbálkozom. Az ajtó nincs bezárva. Kinyitom, belépek.
Itt kaptam a lövést. A vérfoltot már feltakarították, nem lát-
szik, hol feküdtem. Vagy kicserélték a szőnyeget Nem tudom
262
Tahereh Mafi NE FÉLTS
biztosan. Az emlékek így is körülvesznek. Képtelen vagyok be-
lépni ebbe a házba úgy, hogy fel ne kavarodjon a gyomrom. Va-
lami nincs rendben. Semmi sincs rendben.
Valami történt. Érzem.
Óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. Felosonok a lép-
csőn, eszembe jut, hogyan nyikorogtak a lépcsőfokok, amikor
először lejöttem. Sikerül elkerülnöm a leghangosabb részeket.
Szerencsére a többin úgy tudok felmenni, hogy csak annyi hang
keletkezik, mintha a szél fújna.
Az emeletre érve három ajtót számolok. Három szoba.
Balra Warner régi szobája. Ahol magamhoz tértem.
Középen a fürdőszoba. Ahol megfürdettek.
A folyosó legtávolabbi végén az anyja szobája. Azt keresem.
A szívem hevesen ver.
Alig kapok levegőt, ahogy lábujjhegyen közelebb osonok.
Nem tudom, mire számítok. Nem tudom, mit várhatok ettől a
látogatástól. Egyáltalán, fogalmam sincs, hogy Warner még itt
van-e.
Azt sem tudom, milyen lesz az anyját látni.
De valami vonz előre, sürget, hogy nyissam ki azt az ajtót és
nézzek be. Tudnom kell. Egyszerűen tudnom kell. Különben
nem hagy nyugodni a lelkiismeret.
Lassan, nagyon lassan közelítek. Mélyeket lélegzek. A kilincs-
hez érek, lassan lenyomom, olyan lassan, hogy a lábam már átlép
a küszöbön, és csak ekkor döbbenek rá, hogy elvesztettem a lát-
hatatlanságot.
Erőt vesz rajtam a pánik, agyam B-terveket próbál kiötölni, és
bár egy pillanatig azon gondolkodom, hogy megfordulok és a
bejárati ajtó felé rohanok, már láttam, mi van a szobában.
És tudom, hogy már nem fordulhatok vissza.

263
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVEN

Ágy van odabent.


Egyszemélyes ágy. Körülötte gépek, infúzióállvány, palackok és
vadonatúj ágytálak. Egy stósz ágynemű, egy halom takaró, gyö-
nyörű könyvespolcok, hímzett párnák és kedves plüssállatok
mindenütt, öt vázában friss virág, négy élénk színű fal, a sarok-
ban kis íróasztal, hozzáillő székkel, egy zöld növény üvegben,
néhány régi festőecset, és sok-sok bekeretezett kép. A falakon, az
íróasztalon, az ágy melletti asztalon.
Szőke nő. Egy szőke kisfiú. Együtt. Soha nem öregednek meg.
A képeken nem látszik az idő előre haladta. Nem mutatják a kis-
fiú életének későbbi szakaszait. A fényképeken a fiú mindig ki-
csi, mindig riadt és mindig erősen fogja a mellette álló hölgy ke-
zét. De a hölgy nincs itt. És az ápolónő is eltűnt. A gépek kikap-
csolva.
A fények nem égnek.
Az ágy üres.
Warner a sarokban.
Összekuporodott térdét a mellkasához húzta, a lábát öleli, fejét
a karjára hajtja. És reszket.
Remegés rázza egész testét.
Még soha nem láttam benne ennyire azt a kisgyereket. Soha,
egyetlenegyszer sem, amióta ismerem. De most olyan, mint egy
kisfiú. Riadt. Sebezhető. És egyes-egyedül van.
Nem tart sokáig megértenem, miért. Letérdelek elé. Tudom,
hogy megérzi a jelenlétemet, de nem tudom, hogy most látni
akar-e. Nem tudom, hogyan reagál, ha megérintem.
De meg kell próbálnom.

264
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nagyon gyengéden megérintem a karját. Hátát, vállát simoga-
tom. Csak ezután merem átölelni, karommal, testemmel körbe-
fonni... mire lassan kibontakozik a magzatpózból.
Felemeli a fejét.
Vörös karikás szeme a zöld megdöbbentő, gyönyörű árnyala-
ta, alig visszafogott érzelmektől csillog. Arcán olyan sok fájda-
lom tükröződik!
Alig kapok levegőt.
Ekkor szívemen remegés fut végig, és úgy érzem, középen
meghasad. Arra gondolok, hogy Aaronban több érzés van, mint
amennyit egy ember elbír.
Próbálom szorosan magamhoz ölelni, de karját a csípőm köré
fonja, és feje az ölembe hull. Ösztönösen ráhajolok, testemmel
védem.
Államat a homlokához szorítom. Tarkójára csókot lehelek.
És megtörik.
Vadul remeg, reszket a karomban, millió fuldokló, elakadó lé-
legzet. Összetartani akarom. És akkor, abban a pillanatban meg-
fogadom, hogy mellette maradok, végtelen ideig ölelem, így,
ahogy most, egészen addig, amíg minden fájdalom, kín és szen-
vedés el nem hagyja, amíg esélyt nem kap, hogy olyan életet él-
jen, amelyben soha senki nem okozhat ilyen mély fájdalmat neki.
Fordított idézőjelek vagyunk, egymásba kapaszkodunk ennek
az életmondatnak végén. Olyan életek foglyai vagyunk, amelye-
ket nem mi választottunk.
Azt hiszem, éppen ideje szabadulnunk belőle.

265
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENEGY

Kenji a tankban ül, mire odaérünk. Sikerült megtalálnia.


Az utasoldalon ül, láthatatlanul. Egy szót sem szól, amikor War-
ner és én bemászunk.
Próbálok a szemébe nézni, kész vagyok valami őrült történetet
előadni, hogy miért tartott egy óráig kihoznom Warnert a házból,
de ekkor Kenji rám néz.
És örökre elhallgatom.
Warner egyetlen szót sem szól. Nem is vesz hangosan levegőt.
Amikor visszaérünk a bázisra, hagyja, hogy Kenji és én láthatat-
lanságunk leple alatt kiszálljunk a tankból, és még akkor sem
szól egy szót sem. Hozzám sem. Amint kiszálltunk, becsukja az
ajtót és visszaül. Nézem, ahogy elhajt. Kenji belém karol.
Gond nélkül haladunk a raktáron át. Gond nélkül jutunk át a
lőtermen is. De mielőtt belépnénk Warner edzőtermébe, Kenji
félrevon.
– Bementem utánad – közli bevezető nélkül. – Túl sokáig ma-
radtál odabent. Aggódtam, ezért felmentem utánad.
Csend. Nehéz csend.
– Láttalak benneteket Abban a szobában.
Ezen a napon nem először örülök, hogy nem látja az arcomat.
– Oké – súgom, mert nem tudom, mi mást mondhatnék. Nem
tudom, mihez kezd Kenji ezzel az információval.
– Én csak... – mély levegőt vesz. – Én csak... nem értem, mi tör-
ténik, oké? Nem kell tudnom minden részletet... Pontosan tu-
dom, hogy akármi történt odabent, nem az én dolgom. De te jól
vagy, ugye? Valami történt?
Sóhajtok. Behunyom a szemem.
– Az édesanyja ma meghalt.

266
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Hogy mi... – kérdi döbbenten. – Mi... ho... hogyan? Az anyja
ott lakott?
– Régóta beteg volt – mondom. A szavak előtörnek belőlem. –
Anderson zárta be abba a házba és magára hagyta. Ott hagyta
meghalni. Warner próbált segíteni neki, de nem tudta, hogyan.
Ahogy én nem érinthetek meg senkit, őt senki nem érinthette
meg. Ő maga sem. Rettenetes fájdalmak között élt. – Ekkor vala-
mi elszakad bennem, képtelen vagyok visszatartani érzelmeimet.
– Warner sosem akart engem fegyverként használni. Azért találta
ki ezt, hogy megindokolhassa az apjának, miért hozatott a bázis-
ra. Véletlenül talált rám. Megoldást keresett az édesanyja beteg-
ségére. Neki akart segíteni. Annyi éven át!
Kenji felszisszen.
– Fogalmam sem volt. Nem is tudtam, hogy ilyen közel állt az
anyjához.
– Egyáltalán nem ismered őt – mondom, és egyáltalán nem
érdekel, mennyire keserű a hangom. – Azt hiszed, hogy ismered,
de valójában semmit sem tudsz róla.
Úgy érzem magam, mintha csontig lemarták volna rólam a
húst.
Nem szólal meg.
– Menjünk! – mondom. – Kell egy kis idő, hogy levegőhöz jus-
sak. Hogy gondolkozzak.
– Igen. – Sóhajt. – Persze. Ez csak természetes.
Megfordulok, indulnék.
– J.! – szól utánam. Megállít, még nem engedte el a karomat.
Várok.
– Sajnálom, őszintén sajnálom. Nem tudtam.
Sűrűn pislogok. Kitörni készülő könnyek égetik a szememet.
Lenyelem a torkomban dagadó érzést.
– Semmi gond, Kenji. Nem is lett volna szabad megtudnod.

267
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENKETTŐ

Végül valahogy sikerül annyira összeszednem magam, hogy el-


indulok vissza, az edzőterembe. Későre jár, de nem számítok ar-
ra, hogy Warner lejön. Azt hiszem, egyedül akar maradni.
Szándékosan nem mutatkozom.
Elegem volt. Egyszer már olyan közel voltam ahhoz, hogy
megöljem Andersont... Azon leszek, hogy még egyszer kerüljek
olyan helyzetbe... Akkor már végigviszem.
Legutóbb még nem álltam készen. Ha akkor megölöm, nem
tudtam volna, mit kell tennem. Átadtam volna az irányítást
Castle-nek, és végignéztem volna, ahogy valaki megpróbálja
helyrehozni a világot. De most már tudom, hogy erre a feladatra
nem Castle a megfelelő ember. Túl gyenge. Túlságosan igyekszik
mindenki kedvére tenni.
Nekem azonban nincsenek aggodalmaim.
Nem szabadkozom. Nem vagyok hajlandó megbánással élni.
Benyúlok a földbe, kitépem az igazságtalanságot, puszta kézzel
zúzom szét. Azt akarom, hogy Anderson rettegjen tőlem, azt
akarom, hogy kegyelemért könyörögjön, és azt akarom mondani,
hogy nem. Magának nem. Magának soha. Magának. Nincs. Ke-
gyelem.
És nem érdekel, ha ez nem túl udvarias válasz.

268
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENHÁROM

Felállok.
Adam a terem másik végében van, Winstonnal és Iannel beszél.
Mindenki elhallgat, ahogy feléjük közelítek. Ha Adam egyáltalán
gondol valamit rólam, érez valamit irántam, nem mutatja.
– Meg kell mondanod neki – mondom.
– Mit? – kérdi Adam riadtan.
– Meg kell mondanod neki az igazat. Ha nem teszed, én mon-
dom meg.
És Adam szeme egyszerre olyan, mint a befagyott óceán. Hi-
deg. Nem lehet belelátni.
– Ne kényszeríts, Juliette. Ne mondj ostobaságokat, amiket ké-
sőbb megbánnál.
– Nincs jogod ezt elhallgatni előle. Senkije nincs ezen a világon
és megérdemli, hogy tudja.
– Ehhez neked semmi közöd nincs! – Fölém magasodik, keze
ökölbe szorul. – Maradj ki ebből! Ne kényszeríts, hogy olyasmit
tegyek, amit nem akarok!
– Fenyegetsz? Neked tényleg elment az eszed?
– Talán kiment a fejedből, hogy én vagyok az egyetlen ebben a
teremben, aki leállíthat. De nem állítottalak le. Rám nem hat az
erőd.
– Dehogynem. Az érintésemtől majdnem meghaltál, amikor
együtt voltunk...
– Igen. De azóta sok minden változott.
Megragadja a kezem, olyan erősen, hogy kis híján előreesek.
Próbálom elrántani, de nem tudom.
Túl erős.
– Adam, engedj el...
– Érzed? – kérdi. Tébolyult tekintete viharos kékkel villan.
269
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mit? – kérdem. – Mit kéne éreznem?
– Hát, pontosan ez az. Semmit. A semmit. Üres vagy. Nincs
erőd, nincs benned tűz, szuperenergia. Csak egy lány vagy, egy
közönséges lány, aki nem képes bevinni egy ütést, hogy meg-
mentse az életét. Én pedig tökéletesen jól vagyok. Semmi bajom.
Nem tudom, hogyan reagáljak. Metsző, rideg tekintettel néz
rám.
– Ezek szerint megcsináltad? – kérdezem. – Sikerült megta-
nulnod, hogyan szabályozd az erődet?
– Persze! – feleli dühösen. – És te képtelen voltál kivárni... hiá-
ba mondtam, hogy sikerülni fog... nem tudtad kivárni, pedig
mondtam: azért gyakorlok, hogy együtt lehessünk...
– Már nem számít. – Kezemet nézem a kezében. Nem ereszt. –
Előbb-utóbb ugyanide jutottunk volna.
– Ez nem igaz! Ez a bizonyíték – mondja a kezemet felemelve.
– Működhetett volna kettőnk között...
– Most már túlságosan különbözünk. Mást akarunk, és ez –
mondom kezünkre bólintva –, mindezzel csak egyvalamit sike-
rült bizonyítanod: rendkívül jól értesz ahhoz, hogy kiábrándíts
magadból. Ez sikerült.
Adam arcizmai megfeszülnek.
– Most pedig ereszd el a kezemet!
– Hé...! Nem lehetne, hogy ma este mellőzzük a látványos ci-
vakodást?
Kenji hangja morajlik a terem másik végéből. Felénk tart. Na-
gyon dühös.
– Maradj ki ebből! – mordul rá Adam.
– Ezt úgy hívják, hogy másokra való tekintet. Nem csak te élsz
itt, seggfej! – szól Kenji, amint odaér hozzánk. Megragadja Adam
karját. – Állítsd le magad!
Adam dühösen elrántja a kezét.
– Ne érj hozzám!

270
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji éles pillantást vet rá.
– Ereszd el!
– Tudod, mit?! – Eluralkodik rajta a harag. – Annyira odavagy
érte... hogy mindig a védelmére kelsz, hogy mindig beavatkozol
a beszélgetéseinkbe...? Ennyire szereted? Jól van. Vidd. A tiéd
lehet.
Az idő megáll körülöttünk.
A jelenet kész.
Ott áll a vad tekintetű, dühös, vöröslő arcú Adam.
Kenji mellette, haragos, kissé zavart.
És én. Kezem még mindig Adam satufogásában, szorítása
gyorsan és könnyen visszaváltoztat azzá, aki akkor voltam, ami-
kor először találkoztunk.
Teljesen erőtlen vagyok.
De aztán egyetlen mozdulattal minden megváltozik.
Adam megragadja Kenji puszta kezét, és az én másik kezembe
nyomja.

Éppen elég hosszú ideig.

271
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENNÉGY

Néhány másodperc telik el, mire mindketten felfogjuk, mi tör-


tént, aztán Kenji elrántja a kezét és teljesen ösztönös mozdulattal
lendületből Adam arcába csap.
A teremben mindenki riadtan néz. Castle rögtön hozzánk fut,
Ian és Winston, akik már a közelben voltak, sietve csatlakoznak
hozzá. Brendan egy szál törülközőben rohan az öltözőből, tekin-
tetével a felbolydulás forrását keresi, Lily és Alia leugrik a szo-
babicikliről és ők is odajönnek.
Szerencsénk, hogy olyan késő van, James már békésen alszik
az egyik sarokban.
Adam hátrahőkölt Kenji ütésétől, de gyorsan visszanyerte
egyensúlyát. Zihál, kézfejével törli meg véres ajkát. Nem kér el-
nézést. Megfordul a fejemben, hogy sikítsak, de rémületemben
nem jön ki hang a torkomon.
– Az ég szerelmére, mi bajod van?! – Kenji hangja halk, de ha-
lálosan éles. Jobb keze még ökölben. – Meg akartál ölni?
Adam grimaszt vág.
– Tudtam, hogy nem fog megölni. Nem olyan gyorsan. Már
éreztem... Csak éget egy kicsit.
– Szedd össze magad, faszfej! – mordul rá Kenji. – Nagyon hü-
lyén viselkedsz!
Adam egy szót sem szól. Sőt. Nevet. Legyint Kenjire, és elin-
dul az öltöző felé.
– Jól vagy? – kérdem Kenjit. Kezét próbálom nézni.
– Jól vagyok – sóhajt fel, Adam távolodó alakját nézve. Aztán
felém fordul. – De az álla eléggé ramaty állapotban lehet.
Ujjait kissé kinyújtóztatja.
– De az érintésem... Nem okozott sérülést neked?
Kenji tagadón ingatja fejét.
272
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Nem. Semmit nem éreztem. Pedig megéreztem volna. – Kis
híján felnevet, de a nevetés grimaszba fordul, összerezzenek az
emléktől. Arra gondolok, amikor legutóbb ez történt. – Azt hi-
szem, Kent valahogy közömbösítette az erődet – mondja Kenji.
– Nem – felelem súgva. – Közben elengedte a másik kezemet.
Éreztem, hogy az energia visszatér belém.
Adam távolodó alakját nézzük.
Kenji vállat von.
– De akkor hogyan...
– Nem tudom – feleli Kenji. Felsóhajt. – Azt hiszem, egyszerű-
en szerencsém volt Figyeljetek! – szól, és körülnéz. – Most nem
akarok beszélni erről. Oké? Leülök. Le kell nyugodnom vala-
hogy.
A csoport lassan feloszlik. Mindenki visszamegy oda, ahol az
összetűzés előtt volt.
De én képtelen vagyok mozdulni. Földbe gyökerezett a lábam.
Éreztem, hogy a bőröm Kenji bőréhez ér. Ez nem olyasmi,
amit egyszerűen figyelmen kívül hagyhatok. Az ilyen pillanatok
olyan ritkák számomra, hogy nem lehet csak úgy lerázni a tényt,
soha nem tudtam közel kerülni az emberekhez anélkül, hogy
ennek ne lettek volna nagyon komoly következményei. És érez-
tem testemben az erőt. Kenjinek éreznie kellett valamit.
Gondolataim gyorsan kavarognak, lehetetlen egyenletet pró-
bálok megoldani, és esztelen, vad elmélet keletkezik bennem,
kikristályosodik... ahogy sosem gondoltam volna.
Egész idő alatt arra gyakoroltam, hogy szabályozni tudjam az
erőmet. Magamban tartani. Koncentrálni. De soha nem gondol-
tam volna, hogy képes vagyok kikapcsolni. És nem tudom, miért.
Adamnek hasonló problémája volt. Egész életében electricum
hatott testében. De most megtanulta szabályozni ezt az erőt.
Szükség esetén lekapcsolni.
Vajon én nem lennék képes ugyanerre?

273
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji képes láthatatlanná és újra láthatóvá válni, amikor csak
akar... sokat kellett gyakorolnia, amíg ezt el tudta érni, amíg
megtanulta, hogyan váltson át egyik állapotból a másikba. Em-
lékszem, elmesélte, hogy amikor kicsi volt, egyszer napokig lát-
hatatlanná lett és nem tudta, hogyan kell a láthatóság állapotába
visszatérni. De végül rájött.
Castle, Brendan, Winston, Lily... mind képesek ki-be kapcsolni
képességüket. Castle sem véletlenszerűen mozgat tárgyakat
puszta gondolattal. Brendan nem mér áramütést mindenre, amit
megérint. Winston is akaratlagosan nyújtja meg végtagjait és Lily
is képes „normál üzemmódban” látni, vagyis nem mindig raktá-
roz el mindent fotografikus memóriájában.
Miért vagyok én az egyetlen, aki nem tudja ki-be kapcsolni az
energiáját?
Zsong a fejem a rengeteg lehetőségtől. Kezd derengeni előt-
tem, hogy sosem próbáltam egyszerűen kikapcsolni az erőmet,
mert azt hittem, ez teljességgel lehetetlen. Úgy gondoltam, ezt
szabta rám a sors, az jutott nekem, hogy a kezem, a bőröm min-
dig, örökre távolt tart engem másoktól.
De most?
– Kenji! – kiáltok feléje futva.
Kenji hátrapillant rám, de esélye sincs egészen hátrafordulni,
mert nekiütközök, megragadom, megszorítom két kezét.
– Ne engedd el! – kérem. Szemem gyorsan könnybe lábad. –
Ne engedd el! Nem kell elengedned!
Kenji dermedten áll, döbbenet és öröm váltakozik az arcán. A
kezünkre néz. Aztán egyenesen a szemembe.
– Megtanultad szabályozni? – kérdi.
Alig tudok megszólalni. Sikerül bólintanom, könnyek csorog-
nak arcomon.

274
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Azt hiszem, mindig is képes voltam rá. Mindvégig. Csak
nem tudtam. És sosem mertem volna kockáztatni, hogy valakin
kipróbáljam.
– A fenébe, hercegnő! – szól halkan, szeme csillog. – Nagyon
büszke vagyok rád!
Mindenki körénk gyűlik.
Castle hevesen megölel, Brendan, Winston, Lily, Ian és Alia
rámveti magát, majdnem összenyomnak. Éljeneznek, tapsolnak,
kezemet rázzák, és még sosem éreztem ilyen támogatást, ennyi
erőt a csoportban. Ez életem legnagyobb pillanata. Rendkívüli
pillanat.
De amikor a gratulációknak vége, és jó éjszakát búcsúzások
kezdődnek, félrevonom Kenjit még egy utolsó ölelésre.
– Tehát... – mondom sarkamon hintázva előre-hátra. – Most
már bárkit megérinthetek.
– Igen, tudom.
Nevet.
– Tudod, mit jelent ez?
– Randira hívsz?
– Tudod, mit jelent ez, igaz?
– Igazán hízelgő rám nézve, mégis, szerintem sokkal jobb, ha
barátok maradunk...
– Kenji!
Vigyorog. A hajamba túr, összekócolja.
– Nem. Nem tudom. Mit jelent?
– Millió dolgot jelent – felelem, azzal lábujjhegyre állok és
egyenesen a szemébe nézek. – De egyben azt is jelenti, hogy nem
kell az alapján választanom, hogy ki érhet hozzám következmé-
nyek nélkül. Most már azt teszek, amit akarok. Azzal lehetek,
akivel csak akarok. És az én döntésem lesz.
Kenji néz, csak néz. Sokáig. Mosolyogva. Aztán lefelé pillant.
Bólint.

275
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Menj. tedd, amit tenned kell, J.

276
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENÖT

Amikor a liftből belépek Warner dolgozószobájába, egyetlen


lámpa sem világít. Minden koromfekete, eltart egy ideig, amíg
szemem hozzászokik a sötétséghez. Óvatosan lépkedek a sző-
nyegen, a szoba lakóját keresem, de nem találom.
A hálószoba felé indulok.
Warner a matrac szélén ül. Kabátja a padlón. Csizmája félre-
rúgva. Csendben ül, keze az ölében, nézi, nézi, mintha keresne
valamit, de nem találná.
– Aaron? – szólítom súgva, és közelítek felé.
Felemeli a fejét. Rám néz.
És valami összetörik bennem.
Minden csigolyám, minden ízületem, a térdem, a csípőm. Egy
halom csont vagyok a padlón, és ezt nem tudja rajtam kívül sen-
ki. Dobogó szívű tört csontváz vagyok.
Fújd ki a levegőt, utasítom magamat.
Kilégzés!
– Annyira sajnálom! – vigasztalom suttogva. Ez a két szó jön
ki a torkomon először.
Bólint. Feláll.
– Köszönöm – feleli a sötétbe, és elindul az ajtó felé.
Követem a hálószobán át a dolgozószobába. A nevén szólí-
tom. Megáll a tárgyalóasztalnál. Nem fordul felém. Az asztal szé-
lét fogja.
– Kérlek, Juliette, ne ma este. Képtelen vagyok...
– Igazad van... Eddig is igazad volt.
Lassan megfordul.
A szemébe nézek, és hirtelen megdermedek. Idegesség és ag-
godalom fog el, és biztos vagyok benne, hogy mindent elrontok,
mindent rosszul csinálok, de talán nem lehet ezt másképpen,
277
Tahereh Mafi NE FÉLTS
mint rosszul csinálni, mert már képtelen vagyok magamban tar-
tani. Olyan sok mindent el kell mondanom neki. Olyan dolgokat,
amelyeket bevallani eddig túl gyenge voltam... Magamnak sem
ismertem el.
– Miben?
Zöld szeme tágra nyílt Fél.
Ujjaimat ajkamra szorítom, nagyon félek megszólalni.
Arra gondolok, hogy túl sok mindent csinálok az ajkammal.
Ízlelek, érintek, csókolok, és ezek az ajkak értek bőre finom,
érzékeny felületeire, ígértem velük, hazudtam velük, életeket
érintettem meg ezzel a két ajakkal, és hangokat, szavakat formál-
tam velük. De most ajkam azt kívánja, bárcsak olvasni tudna
gondolataimban, mert az igazság az, hogy reméltem, sosem kell
kimondanom ezeket a szavakat, ezeket a gondolatokat hangosan.
– Téged akarlak – mondom neki remegő hangon. – Annyira
akarlak, hogy magam is félek ettől a vágyamtól.
Látom, hogy ádámcsutkája mozdul, így próbál uralkodni ma-
gán, mozdulatlan maradni. Tekintete riadt.
– Hazudtam neked – mondom. A szavak kibuknak belőlem. –
Akkor éjjel. Amikor azt mondtam, hogy nem akarok veled lenni.
Hazudtam. Mert igazad volt. Gyáva voltam. Nem akartam beval-
lani magamnak az igazat, és bűntudatom volt, hogy téged akar-
lak, hogy veled akarom tölteni az időmet, akkor is, amikor min-
den szétesőben volt. Nagyon zaklatott voltam Adam miatt, na-
gyon zaklatott voltam amiatt, hogy kivel akarok lenni, és nem
tudtam, mit teszek, ostoba voltam... Ostoba voltam, nem gondol-
kodtam, téged próbáltalak hibáztatni ezért és nagyon... nagyon
megsértettelek – suttogom. – És nagyon... nagyon sajnálom.
– Ezt... – Warner sűrűn pislog. Hangja erőtlen, remegő. – Ezt
hogy érted?
– Szeretlek – súgom. – Olyannak szeretlek, amilyen vagy.

278
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner úgy néz rám, mintha egyszerre vakulna és süketülne
meg.
– Nem... – zihál. A fejét ingatja, nem néz rám, ujjait hajába fúr-
ja, testét az asztal felé fordítja, és azt mondja: – Nem. Nem, nem...
– Aaron...
– Nem – mondja, hátrálva. – Te nem tudod, miről beszélsz...
– Szeretlek – mondom újra. – Szeretlek, téged akarlak és akkor
is téged akartalak. Nagyon akartalak és még mindig akarlak,
most is akarlak...
Megáll.
Megáll az idő.
Megáll a világ.
Minden megszűnik egy pillanatra, amíg elindul felém, elér
hozzám, átölel, a falhoz szorít, és álltó helyemben forog velem a
világ, és nem is lélegzem, de életben vagyok, eleven vagyok, ele-
ven, olyan nagyon élő...
És megcsókol.
Mélyen, szenvedéllyel. Keze a derekam köré fonódik és zihál,
ölelésbe emel, lábam a csípője köré fonódik, a nyakamat csókolja,
aztán leültet a tárgyalóasztal szélére.
Egyik kezét a nyakam köré fonja, másikat a pólóm alá csúsz-
tatja, ujjai hátamon siklanak felfelé, combja hirtelen térdeim közé
feszül, keze a térdhajlatomba siklik és feljebb, szorosabban von
magához, és amikor megszakítja a csókot, olyan hevesen zihálok,
annyira szédülök, hogy belé kapaszkodom.
– Fel! – mondja lihegve. – Emeld fel a kezedet!
Felemelem. .
Felhúzza a pólómat. Leveti rólam. A padlóra dobja.
– Dőlj hátra! – mondja még mindig erősen zihálva, és segít
hátradőlnöm az asztal lapjára. Keze lefelé siklik a gerincemen, a
fenekem alá. Kigombolja a farmeromat, és lehúzza a cipzárt.
– Emeld fel a csípődet nekem, szerelmem!

279
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ujjait egyszerre csúsztatja nadrágom és alsóneműm alá.
Mindkettőt lehúzza rólam.
Felsóhajtok.
Hanyatt fekszem az asztalon, csak melltartó van rajtam.
Aztán már az sem.
Keze felfelé csúszik a lábamon, a combom belsején és ajka lefe-
lé indul a mellkasomon. Maradék önuralmamat is elmorzsolja,
testem minden sejtje zsibbad, bizsereg, és színeket, hangokat ízle-
lek, amiknek létezéséről eddig fogalmam sem volt. Fejem az asz-
tallapon, ujjaim a vállát markolják és forró, mindenütt forró,
gyengéd és mégis sürgető, és próbálok nem sikítani, és ő... ő már
lefelé halad testemen, kiválasztotta már, hol akar megcsókolni.
És hogyan.
És nem fogja abbahagyni.
A józan gondolkodás képessége elhagyott. Nincsenek szava-
im. Nincsenek értelmes gondolataim. A másodpercek percekké
olvadnak össze és az égben járok, és már semmit nem tudok,
mert nincs semmi, ami ehhez hasonlítható. Nincs szó leírni, amit
érzek.
Már semmi nem számít.
Semmi, csak ez a pillanat és az, hogy ajka a testemen siklik,
keze a bőrömön, csókjai teljesen új helyeket érintenek, és kétség-
telenül elment az eszem. Felkiáltok és magamhoz szorítom, és
abban a pillanatban, azzal a lélegzetvétellel valahogy visszajutok
az életbe.
Felemel, és az ágyhoz visz. A következő pillanatban fölöttem
van, és olyan hevesen csókol, hogy arra gondolok, vajon hogy-
hogy nem haltam még meg, nem kaptam lángra vagy nem ébred-
tem fel az álomból. Keze végigsiklik a testemen, aztán visszatalál
az arcomra, megcsókol, aztán újra, és egy pillanatra gyengéden
alsó ajkamat harapja. Hozzátapadok, karomat a nyaka koré fo-
nom, a hajába mélyesztem az ujjaimat és magamhoz húzom.

280
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Olyan édes az íze. Olyan forró és édes, és próbálom a nevét ki-
mondani, de szinte lélegezni is képtelen vagyok, egy hang sem
jön ki a torkomon.
Felfelé tolom, távolabb magamtól.
Ingét gombolom, a kezem remeg, ujjaim ügyetlenül babrálják
a gombokat és ez annyira bosszant, hogy egyszerűen feltépem az
inget. Gombok repülnek szanaszét, esélyem sincs lehúzni az
anyagot róla, mert az ölébe von. Lábamat csípője köré helyezi,
lefektet, hanyatt, fejem a matracba süpped, és ő fölém hajol, két
tenyere közé fogja arcomat, hüvelykujjai zárójelek a szám szegle-
tében, és magához húz, csókol, míg megbillen az idő, és az öntu-
datlanság örvénye magába sodor.
Mély, hihetetlen csók.
Olyan csók, amitől csillagok szöknek az égre. Örökké és sem-
mi ideig tartó csók. Keze az arcomat tartja, és elhúzódik tőlem,
hogy a szemembe nézzen. Mellkasa vadul zihál, miközben azt
mondja: – Azt hiszem... a szívem... mindjárt felrobban.
És azt kívánom, bárcsak tudnám, hogyan ragadhatnám meg
ezt a pillanatot, hogy mindig, bármikor újra megéljem.
Mert ez...
Ez a mindenség maga.

281
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENHAT

Warner egész délelőtt aludt.


Nem ébredt fel az edzésre. Nem ébredt fel, hogy zuhanyozzon.
Nem ébred fel semmi más teendő miatt. Csak fekszik az ágyon,
hason, egy párnát ölelve.
Reggel nyolc óra óta ébren vagyok. Már két órája nézem.
Általában fél hatkor kel. Néha korábban.
Aggódom, hogy már sok fontos teendőt elmulasztott Fogal-
mam sincs, vannak-e találkozói, tárgyalásai ma, kell-e mennie
valahova. Nem tudom, nem borította-e fel a napirendjét azzal,
hogy elaludt. Nem tudom, hogy keresi-e valaki itt.
Csak azt tudom, hogy nem akarom felébreszteni.
Tegnap éjjel nagyon sokáig fent voltunk.
Végighúzom ujjaimat a hátán. Még mindig nem értem a bőré-
re tetovált szót: IZZÍTS! Gyakoroltam, hogy másnak lássam a
hegeit, ne az egész életében elszenvedett kínzás szörnyű nyomait
lássam bennük. Képtelen vagyok feldolgozni a hegek szörnyű
valóságát. Hozzá bújok, testéhez simulok, arcomat a vállára simí-
tom. A karom szorosan az oldalán. Gerincére csókot lehelek. Ér-
zem, hogy lélegzik. Ki, be. Egyenletesen.
Warner megmoccan.
Felülök.
Lassan, félálomban oldalra fordul. Kézfejével dörzsöli a sze-
mét. Sokszor pislog. Aztán meglát.
Mosolyog.
Álmos, nagyon álmos mosoly.
Önkéntelenül mosollyal válaszolok. Úgy érzem, mintha tes-
temet felhasították volna, és napfénnyel tömték volna ki. Még
sosem láttam Warnert álmosnak. Még sosem ébredt a karomban.

282
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Sosem láttam másként, mint nagyon éber, nagyon figyelmes ál-
lapotban.
Szinte lustának tűnik.
Imádnivaló.
– Gyere – mondja a kezét nyújtva felém.
A karjába bújok, szorosan magához ölel. Csókot nyom a fejem
tetejére.
– Jó reggelt, kedvesem – súgja.
– Ez tetszik – mondom halkan, mosolyogva. – Tetszik, ha a
kedvesednek szólítasz.
Felnevet, hanyatt fekszik, a kezét oldalra kinyújtva.
Szentséges ég! Meztelenül is gyönyörű!
– Soha életemben nem aludtam még ilyen jól – mondja halkan.
Mosolyog, a szeme még csukva. Arcára gödröcskék mélyülnek. –
Olyan furcsa érzés.
– Sokáig aludtál.
Ujjaimat ujjai közé fűzöm.
Egyik szemét kinyitja.
– Valóban?
Bólintok.
– Késő van. Fél tizenegy.
Megdermed.
– Tényleg?
Megint bólintok.
– Nem akartalak felébreszteni.
Felsóhajt.
– Attól tartok, most mennem kell. Delalieu-t nyilván az agy-
vérzés kerülgeti.
Csend.
– Aaron – szólítom tétován. – Kicsoda Delalieu valójában? Mi-
ért olyan megbízható, hogy mindenbe beavatod?
Mély sóhaj.

283
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Sok-sok éve ismerem.
– Ennyi?... – kérdem hátrahajolva, hogy a szemébe nézzek. –
Olyan sokat tud arról, amit együtt csinálunk, hogy néha már ag-
gaszt. Mintha azt mondtad volna, hogy minden katonád gyűlöl
téged. Nem kéne gyanakvóbbnak lenned? Kevésbé bízni benne?
– De – mondja halkan. – Azt hihetnénk, hogy kevésbé kéne
bíznom benne.
– Mégis nagyon bízol benne.
Warner a szemembe néz. A hangja lágy.
– Delalieu az anyám apja, szerelmem.
A testem önkéntelenül összerezzen. Elhúzódom tőle.
– Tessék?
Warner felnéz a mennyezetre.
– Ő a nagyapád? – Már egyenes háttal ülök az ágyban.
Warner bólint.
– Mióta tudod ezt?
Nem tudom, hogyan őrizhetném meg a nyugalmamat ilyen
hír hallatán.
– Egész életemben tudtam – feleli Warner vállat vonva. –
Mindig a közelemben volt. Gyerekkorom óta ismerős az arca, a
házunkban is láttam, ott ült a tanácskozásokon, amikor apám
megszervezte a Regenerációt.
Annyira megdöbbent ez a hír, hogy nem is tudom, mit mond-
jak.
– De... De te úgy bánsz vele... mintha...
– Mintha a beosztottam lenne? Delalieu hadnagy... – Warner a
nyakát nyújtóztatja. – Nos... az.
– De hiszen rokonod...
– Apám nevezte ki ebbe a szektorba, és nem volt okom azt fel-
tételezni, hogy mást jelentene számomra. Tőle kaptam a DNS-em
negyedét. Sosem látogatta meg anyámat. Nem is érdeklődik felő-
le. Soha semmilyen érdeklődést nem mutatott iránta. Tizenkilenc

284
Tahereh Mafi NE FÉLTS
évbe tellett, míg Delalieu elnyerte a bizalmamat, és csak azért
engedtem meg magamnak ezt a gyengeséget, mert az évek során
meggyőződtem arról, hogy mindig hűen szolgált... És bár vala-
milyen szinten megismertük egymást, soha nem ismerte el, hogy
biológiai rokonság van közöttünk, és soha nem is fogja elismerni.
– De miért nem?
– Azért, mert legalább annyira nem a nagyapám, amennyire
nem vagyok apám fia.
Hosszú ideig nézem Warnert, és belátom, hogy semmi értelme
folytatni ezt a beszélgetést. Mert azt hiszem, értem. Közte és
Delalieu közt nincs más kötelék, csak az egymás iránti furcsa
tisztelet. És a vérrokonság nem feltétlenül jelent egy családba
tartozást. Én már csak tudom.
– Szóval most menned kell? – kérdem súgva, és sajnálom,
hogy egyáltalán megemlítettem Delalieu-t.
– Még nem.
Mosolyog. Megérinti, végigsimítja arcomat. Egy pillanatig
hallgatunk.
– Mire gondolsz? – kérdem.
Hozzám hajol, lágyan megcsókol. A fejét ingatja.
Ujjam hegyével ajkát érintem.
– Titkok vannak idebent – mondom. – Azt akarom, hogy kike-
rüljenek innen.
Megpróbálja megharapni az ujjamat. Elrántom előle.
– Miért van ilyen jó illatod? – kérdi még mindig mosolyogva,
kitérve kérdésem elől. Újra hozzám hajol, apró csókokat pecsétel
az arcomra, az állam alá. Megbolondít.
– Loptam a szappanodból – vallom be.
Összevonja a szemöldökét.
– Bocsáss meg!
Érzem, hogy elpirulok.

285
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ne szabadkozz! – mondja hirtelen elkomorulva. – Minde-
nem a tiéd lehet. Bármi.
Teljesen váratlanul ér, meglep hangjának őszintesége.
– Valóban? – kérdem. – Mert nagyon szeretem azt a szappant.
Széles mosollyal néz rám. Pajkos szemmel.
– Tessék?
A fejét ingatja, elhúzódik, felkel az ágyból.
– Aaron...
– Rögtön jövök.
Nézem, ahogy kisétál a fürdőszobába. Hallom, hogy víz cso-
bog a kádba.
A szívem egyre hevesebben ver.
Aaron visszajön a szobába. Az ágyneműbe kapaszkodom, má-
ris tiltakozom az ellen, amit sejtésem szerint tenni készül.
A takarót, rángatja. Oldalra biccenti a fejét, úgy néz rám.
– Engedd el, kérlek!
– Nem.
– Miért nem?
– Mit akarsz tenni?
– Semmit.
– Hazug.
– Semmi baj, szerelmem – szól évődőn. – Ne legyél ennyire
zavarban!
– Túl világos van itt. Kapcsold le a fényeket!
Hangosan felnevet. Lerántja az ágyról a takarót.
Kis híján felsikoltok.
– Aaron...
– Tökéletes vagy... Minden porcikád az. Tökéletes. Ne takard
el magad előlem!
– Visszaszívom – szólok riadtan, a párnát kapva testem elé. –
Nem akarom a szappanodat... visszaszívom...

286
Tahereh Mafi NE FÉLTS
De ekkor kirántja kezemből a párnát, felkap és visz, visz ma-
gával.

287
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENHÉT

Az öltözékem készen van.


Warner gondoskodott arról, hogy Alia és Winston megkapjon
mindent, amire szükségük volt az elkészítéséhez, és bár minden
nap láttam, hogy dolgoznak rajta egy kicsit, nem gondoltam vol-
na, hogy abból a sok különböző anyagból ez lesz.
Úgy néz ki, mintha kígyóbőr lenne.
Az anyag fekete és kékesszürke, de ha bizonyos szögben esik
rá a fény, akkor aranyló foltok csillannak benne. Teljesen követi
testem minden mozdulatát, elképesztően jó érzés, hogy a varrás
rugalmas: szükség eseten kitágul, nyugalmi állapotban összehú-
zódik.
Egyszerre zavarba ejtő és megnyugtató, ahogy a testemre si-
mul. Eleinte nagyon szorosan tapad rám és kissé merev, de amint
karomat, lábamat mozdítom, kezdem megérteni, milyen rejtett
rugalmasság van benne. Az egész furcsamód valószínűtlennek
tűnik. Még könnyebb, mint az előző kezeslábasom, olyan érzés,
mintha egyáltalán nem lenne rajtam ruha... mégis sokkal tartó-
sabb és erősebb. Úgy érzem, ebben az öltözékben egy késszúrást
is ki tudnék védeni. Mintha kilométereken át vonszolhatnának
ebben, akkor sem lenne semmi bajom.
Új csizmám is van.
Nagyon hasonlít a régihez, de ez nem bokában, hanem láb-
szárközépen végződik. Lapos sarkú, ruganyos, hangtalanul jár-
hatok benne.
Kesztyűt nem kértem.
Csupasz ujjaimat nyújtóztatva járkálok fel-alá a teremben, be-
hajlítom a térdem, szoktatom magamat az új öltözékhez. Más a
célja, mint az előzőnek. Már nem akarom a bőrömet elrejteni a
világ elől. Csak az a cél, hogy energiám még jobban felerősödjön.
288
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nagyon jó érzés.
– Ez is a tiéd – szól Alia az izgalomtól elpirulva, ragyogó mo-
sollyal. – Gondoltam, szeretnél még egy ilyet a régi helyett.
Azzal átnyújt egy pár kézvédőt, amilyet egyszer már készített
nekem.
Amit elvesztettem. Abban a csatában, amelyben legyőztek
minket.
Ez mindennél többet jelent nekem. Második esélyt. Lehetősé-
get, hogy helyrehozzam, ami helyrehozható.
– Köszönöm.
Remélem, tudja, milyen sokat jelent ez nekem.
A kézvédőt csupasz ujjaimra húzom, behajlítom az ízületei-
met.
Felnézek. Körbepillantok.
Mindenki engem néz.
– Szerintetek milyen? – kérdem.
– Pontosan olyan, mint az enyém – szól Kenji kissé bosszúsan.
– Csak nekem kéne feketét viselnem. Miért nem lehet a tiéd ró-
zsaszín? Vagy sárga...
– Mert nem vagyunk energiacsendőrök – mondja Winston el-
fintorodva.
– Miféle energiacsendőrök? – kérdez vissza Kenji ingerülten.
– Szerintem nagyon klassz – szól James szélesen vigyorogva. –
Klasszabbul nézel ki, mint azelőtt.
– Igen, ez határozottan dögösebb – jegyzi meg Lily. – Tetszik.
– Ez a legjobb munkátok – szól Brendan egyszerre Winston-
nak és Aliának. – Tényleg. És a kézvédő... – mutat a kezemre. –
Az egyszerűen... Szerintem az a legjobb darab. Zseniális.
– Nagyon jól néz ki, Ms. Ferrars – szól hozzám Castle. – Sze-
rintem igen jól áll önnek ez az öltözék. És ön is jól áll benne, ha
megbocsátja nekem ezt a szóviccet.
Vigyorgok.

289
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner keze a vállamon. Közelebb hajol, a fülembe súg: – Mi-
lyen könnyen lehet ezt levetni?
Fegyelmeznem kell magamat, hogy ne nézzek rá, ne moso-
lyodnak el és nyilvánvalóan élvezi zavaromat. Kifejezetten feszé-
lyez, hogy még mindig tud olyat mondani, amitől elpirulok.
Tekintetem új célszemélyt keres a teremben.
Adam.
Engem néz. Vonásai szokatlanul kipihentnek tűnnek. Nyu-
godt. És egy pillanatra, egy nagyon rövid pillanatra meglátom
benne azt a fiút, akit egyszer ismertem. Az első szerelmemet.
Elfordul.
Egyre csak azt remélem, hogy minden rendben lesz vele, és
már csak tizenkét órája van, hogy összeszedje magát. Mert ma
este még egyszer, utoljára átismételjük a stratégiát.
És holnap kezdődik.

290
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENNYOLC

– Aaron? – szólítom súgva.


Sötét van, egyetlen lámpa sem ég. Ágyban fekszünk. Testén
nyújtózom, fejem alatt mellkasa a párna. A mennyezetet nézem.
A hajamba simít, ujjai időnként a tincsek közé fésülnek.
– A hajad olyan, mint a víz – súgja. – Olyan sima, mint a se-
lyem.
– Aaron.
Könnyed csókot lehel a fejem búbjára. A karomat simogatja.
– Fázol? – kérdi.
– Nem kerülheted az örökkévalóságig.
– Egyáltalán nem kell kerülnünk – mondja. – Nincs semmi,
amit kerülnünk kéne.
– Csak biztosan tudni akarom, hogy jól vagy. Aggódom érted.
Még egy szóval sem említette az anyját. Egy szót sem szólt
hozzám ott, abban a házban, amíg az anyja szobájában voltunk,
és azóta sem említette. Nem is utalt rá. Egyszer sem.
Most sem szól semmit.
– Aaron?
– Tessék, szerelmem.
– Nem akarsz beszélni róla?
Megint olyan sokáig hallgat, hogy már moccanni készülök,
szembenézni vele. De akkor megszólal: – Már nincsenek fájdal-
mai – mondja halkan. – Ez nagy megnyugvás nekem.
Ez elég. Nem erőltetem.
– Juliette...
– Mondd...
Hallom, hogy zihál. Súgva mondja: – Köszönöm... Köszönöm,
hogy a barátom vagy.
Ekkor feléje fordulok. Hozzá simulok, orrom a nyakát érinti.
291
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mindig melletted leszek, ha szükséged van rám – mondom.
A sötétség tompítja hangomat. – Kérlek, ezt ne feledd el. Ezt soha
ne feledd.
Újabb másodpercek fulladnak a sötétbe. Érzem, hogy egyre
mélyebbre húz az álom világa.
– Tényleg ez történik? – súgja. – Ez a valóság?
– Micsoda? – kérdezem, igyekezve ellenállni az elalvásnak.
– Olyan valóságosnak tűnsz. Olyan valóságosnak tűnik a han-
god. Mindennél jobban szeretném, ha ez a valóság lenne.
– Ez a valóság – felelem. – És egyre jobb lesz minden. Sokkal
jobb. Megígérem.
Mélyen sóhajt.
– A legfélelmetesebb az egészben az – mondja nagyon halkan
–, hogy ezt életemben először el is hiszem.
– Jó – felelem alig hallhatóan, arcomat a mellkasa felé fordítva.
Behunyom a szemem.
Warner karja a testemre simul, magához von.
– Miért van rajtad ennyi ruha? – kérdi.
– Hmmm?'– Nekem ez nem tetszik.
A nadrágomat rángatja.
Finoman a nyakához érintem az ajkam. Leheletkönnyű csók.
– Akkor vedd le rólam.
Lesimítja rólam a takarót.
Lélegzetvételnyi időm sincs megborzongni, máris a combjaim
között térdel. Megtalálja a nadrág derekát, csípőmről, combom-
ról hámozza le. Lassan. Nagyon lassan.
Szívem mindenféle kérdést dobog.
Egy kézzel gyűri össze nadrágomat, a sarokba hajítja.
Aztán karja a hátam mögé csusszan, mellkasához húz. Keze
mozdul a pólóm alatt, gerincemen halad felfelé.
Hamarosan póló sincs rajtam.
Eldobja. A nadrág irányába.

292
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Megborzongok, csak egy kicsit, ahogy óvatosan visszafektet a
párnára. Vigyáz, hogy ne nehezedjen teljes súlyával rám. Teste
melege olyan jó, olyan kellemes. A fejem hátrahanyatlik. A sze-
mem még csukva.
Ajkam minden ok nélkül megnyílik.
– Érezni akarlak – súgja a fülembe. – Érezni akarom a bőrödet
a bőrömön. – Gyengéden simogatja testemet. – Istenem, milyen
bársonyosan puha! – mondja érzéssel telt, remegő hangon.
A nyakamat csókolja.
Forog velem a világ. Minden felforrósodik és kihűl körülöt-
tem, valami életre kel bennem, kezem a mellkasát keresi, kapasz-
kodnom kell valamibe... és nyitva akarom tartani a szemem, de
nem sikerül, és csak addig terjed a tudatom, hogy a nevét súg-
jam.
– Igen, szerelmem...
Próbálok még valamit mondani, de ajkam nem engedelmes-
kedik.
– Alszol? – kérdi.
Igen, gondolom. Nem tudom. Igen.
Bólintok.
– Az jó – mondja halkan. Felemeli a fejemet, kisimítja a haja-
mat nyakamból, hogy arcom könnyebben simuljon a párnára.
Mellém fekszik, az oldalára. – Aludnod kell.
Megint csak bólintok, oldalra fordulok, összegömbölyödök. A
karomig betakar.
Megcsókolja a vállam ívét. A lapockámat, öt csókot lehel a ge-
rincemre. Egyik lágyabb, mint a másik.
– Itt leszek minden éjjel – súgja, hangja nagyon halk, nagyon
elgyötört. – Melengetlek. Addig csókollak, amíg nyitva tudom
tartani a szememet.
Fejem mintha puha felhőben lenne.
Hallod, szivem? – akarom kérdezni tőle.

293
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Azt akarom, hogy írj listát mindenről, amit szeretsz... és rajta akarok
lenni.
De olyan gyorsan álomba merülök, hogy elvesztem a kapcso-
latomat a valósággal, és nem tudom, hogyan mozdíthatnám meg
ajkamat. Az idő megszűnt körülöttem, ebbe a pillanatba burkol.
Warner még beszél. Nagyon halkan. Azt hiszi, már mélyen al-
szom. Azt hiszi, nem hallom, amit mond.
– Tudtad, szerelmem... hogy minden reggel úgy ébredtem,
hogy meg voltam győződve arról, hogy amikor felkelek, nem
talállak itt?
Ébredj fel, sürgetem magamat. Ébredj fel! Figyelj!
– Hogy erről az egészről... hogy ezekről a pillanatokról végül
kiderül, hogy csak egy nagyon élénk álom villanásai voltak? De
aztán meghallom, hogy szólsz hozzám... Látom, ahogy rám nézel
és érzem, mennyire valóságos. Érzem az igazságot az érzéseid-
ben... és abban, ahogy megérintesz engem... – súgja, és kézfeje
lágyan az arcomat simítja.
A szemem felnyílik. Pislogok. Egyszer. Kétszer.
Ajka lágy mosolyban.
– Aaron – suttogom nevét. – Szeretlek.
– Most már minden másnak tűnik. Más érzés. Más íz. Vissza-
hoztál engem az életbe... Sosem éreztem ilyen békét... ilyen mély-
séges nyugalmat. Ilyen vigasztalást. És néha félek... – behunyja
szemét –, félek, hogy a szerelmem megrémít téged. – Lassan fel-
néz, aranyszínű szempillái alatt nem láttam még ilyen átható
szomorúságot és szépséget. Nem tudtam, hogy létezik ilyen...
hogy egyetlen pillantás ilyen sokat mond. Rendkívüli fájdalom
feszül benne. Rendkívüli szenvedély.
A lélegzetem is eláll. Két tenyerem közé fogom az arcát és
csókolom... lassan.
A szeme becsukódik. Ajka válaszol. Keze mozdul, hogy köze-
lebb öleljen magához, de megállítom.
– Ne – kérem súgva. – Ne mozdulj...
294
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Keze elernyed.
– Feküdj hanyatt – súgom.
Enged.
Mindenütt csókolom. Arcát. Mellét. Orra hegyét, a szemöldö-
ke közötti részt. Végig a homlokát. Arca élét. Arcának minden
felületét. Apró, puha csókokkal, amelyek többet mondanak, mint
amennyi érzést szavakkal ki tudnék fejezni. Tudatni akarom ve-
le, mit érzek. Azt akarom, hogy tudja, ahogy csak ő tudhatja,
ahogy csak ő érezheti a mozdulataim mögötti érzések mélységét.
Azt akarom, hogy tudja, és soha ne kételkedjen benne.
Nem sietek.
Ajkam lefelé csúszik a nyakán. Felsóhajt, belélegzem bőre illa-
tát és ízlelem. Végigsimítom a mellkasát és végigcsókolom a tör-
zsét. Folyton felém nyúl, meg akar érinteni és rá kell szólnom,
hogy ne tegye.
– Érezni akarlak... – kérlel.
Gyengéden lesimítom a karját.
– Még ne. Most ne.
Kezem a nadrágjához csúszik. Szeme hirtelen kinyílik.
– Hunyd be a szemed!
Rá kell szólnom.
– Nem.
Alig tud szólni.
– Hunyd be a szemed!
A fejét ingatja.
– Így is jó.
Kigombolom a nadrágját Lehúzom a cipzárt.
– Juliette – lihegi. – Mit...
Lehúzom róla.
Felül.
– Feküdj vissza. Kérlek.
Tágra nyílt szemmel néz.

295
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Aztán visszafekszik.
Kibújtatom lábát a nadrág szárából. A nadrágot a padlóra hají-
tom.
Alsónadrág van rajta.
Ujjammal követem a puha pamut varrását középen. Lélegzése
annyira felgyorsult, hogy hallom... és látom, ahogy mellkasa fel-
le mozog. Szeme szorosan behunyva. Feje hátrahajlik. Ajka meg-
nyílt.
Megérintem ismét. Nagyon gyengéden.
Felnyög, elfordítja, a párnába mélyíti arcát. Egész teste remeg,
a lepedőt markolja. Végigsimítom a lábát, térd felett alátámasz-
tom, és kissé széthúzom, hogy legyen helyem csókokkal sorjázni
combja belső felét. Orrom a bőrén siklik.
Úgy néz ki, mintha fájdalma lenne. Nagy fájdalma.
Megtalálom az alsónadrág gumipántját. Lefelé húzom.
Lassan.
Lassan.
A tetoválás a csípő alatt van.

üres a pokol.
itt van minden ördög1

Végigcsókolom a szavakat.
Elcsókolom az ördögöket.
Elcsókolom a fájdalmát.

1 Shakespeare: A vihar (Fábri Péter fordítása)


296
Tahereh Mafi NE FÉLTS

ÖTVENKILENC

Az ágy szélén ülök a térdemre könyökölve, fejemet tenyerembe


hajtva.
– Készen állsz? – kérdezi.
Felnézek. Felállok. A fejemet rázom.
– Lélegezz, szerelmem! – Előttem áll, arcomat a tenyerébe fog-
ja. Szeme fénylő, élénk, bizakodó, magabiztos. Bízik bennem. –
Csodálatos vagy. Rendkívüli.
Nevetni próbálok, de nagyon furcsa a hangom.
Warner homlokát homlokomhoz érinti.
– Semmitől nem kell félni. Nem kell aggódni. Semmi miatt ne
bánkódj ebben az árnyékvilágban – mondja halkan, gyengéden.
Elhúzódom, tekintetem kérdez.
– A létezésnek csak ezt az egy módját ismerem – feleli. – Egy
ilyen világban, ahol annyi a bánat és olyan kevés a jó? Semmit
nem bánok. Mindent elfogadok.
Örökkévalóságnak tűnő ideig nézek a szemébe.
A fülemhez hajol. Halkan, súgva mondja: – Lángolj, szerel-
mem. Lángolj!
Warner csapatszemlét hívott össze.
Azt mondja, ez rutin a bázison, a katonáknak az ilyen szemlé-
ken fekete egyenruhában kell megjelenniük.
– Fegyvertelenül – mondja nekem.
Kenji és Castle és mindenki jelen lesz a szemlén, de Kenji lát-
hatatlanná teszi őket. Én vagyok az egyetlen, aki felszólal. Azt
mondtam nekik, hogy én akartam vezető lenni. Azt mondtam
nekik, hogy hajlandó vagyok elsőkét vállalni a kockázatot.
Tehát itt vagyok.
Warner kikísér a hálószobából.

297
Tahereh Mafi NE FÉLTS
A folyosók néptelenek. Eltűntek a lakosztálya előtt járőröző
katonák, már a gyülekezőhelyen vannak, őt várják. Csak ekkor
döbbenek rá, hogy valóság, amit tenni készülök. És mit jelent.
Mert a mai nap kimenetelétől függetlenül tény, hogy megmu-
tatkozom az emberek előtt. Ez az én üzenetem Andersonnak. És
ez az üzenet el fog jutni hozzá.
Életben vagyok.
A saját hadseregedet fogom felhasználni, hogy levadásszalak.
És meg foglak ölni.
Van valami ebben a gondolatban, ami furcsa boldogsággal tölt
el.
Belépünk a liftbe. Warner kézen fog. Megszorítom az ujjait.
Előrenézve mosolyog. És hirtelen kilépünk a liftből, át egy másik
ajtón, és kint vagyunk a belső udvaron, ahol csak egyetlenegy-
szer jártam.
Az jut eszembe, milyen furcsa, hogy nem fogolyként tértem
vissza ebbe az épületbe. Már nem félek. És annak a szőke fiúnak
fogom a kezét, aki ide hozott. Milyen furcsa a világ!
Warner megáll, mielőtt megláthatnak minket az egybegyűltek.
Megerősítést kérőn pillant rám. Bólintok. Elengedi a kezem.
Együtt lépünk előre.

298
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVAN

A közvetlenül alattunk álló katonák lélegzete eláll. Hallani a fe-


szültséget.
Nyilvánvalóan emlékeznek rám.
Warner egy kis, négyzet alakú eszközt húz elő a zsebéből, aj-
kához érinti, csak egyszer, aztán megmarkolja. Hangja felerősítve
jut el a tömeghez.
– Negyvenötös szektor! Viiigyázz!
A katonák megmozdulnak. Jobb öklüket a mellkasukhoz eme-
lik, bal kezük a testük mellett.
– Katonák! Alig több, mint egy hónapja azt mondták maguk-
nak, hogy megnyertük az úgynevezett Omega Pont-i lázadó cso-
port elleni csatát. Azt mondták maguknak, hogy megsemmisítet-
tük a bázisukat, megmaradt embereiket pedig a csatatéren mé-
szároltuk le. Azt mondták maguknak, hogy soha ne kételkedje-
nek a Regenerációban. Azt mondták maguknak, hogy legyőzhe-
tetlenek vagyunk. Azt mondták maguknak, hogy hatalmas,
megdönthetetlen katonai erőnk van, és minden területet ellenőr-
zésünk alatt tartunk. Azt mondták maguknak, hogy mi vagyunk
a jövő. Az egyetlen reménység.
Hangja cseng a tömeg felett. Tekintete az embereit pásztázza.
– Remélem, hogy ezt nem hitték el.
A katonák döbbenten állnak, miközben Warner beszél. Félnek
kilépni a sorból, attól tartanak, hogy ez valamiféle jól kidolgozott
tréfa, vagy a Regeneráció különleges hűségpróbája. Csak állnak
és bámulnak, már nem igyekeznek a lehető legközömbösebben
nézni maguk elé.
– Juliette Ferrars nem halott. Itt áll mellettem. Jelenlétével cá-
folja főparancsnokunk állítását. A főparancsnok mellkason lőtte.
És a helyszínen hagyta volna meghalni. De Juliette Ferrars túlélte
299
Tahereh Mafi NE FÉLTS
az élete elleni támadást, és azért érkezett ma ide, hogy ajánlatot
tegyen maguknak.
Átveszem az eszközt Warner kezéből, ajkamhoz érintem,
ahogy ő tette. Megmarkolom.
Mély levegőt veszek. És mindössze öt szót mondok.
– Meg akarom semmisíteni a Regenerációt.
Hangom olyan hangosan, olyan erősen vetül a tömeg fölé,
hogy egy pillanatra magam is meglepődök. A katonák rémülten
néznek rám. Döbbenten. Hitetlenkedve. Csodálkozva. Sugdolóz-
ni kezdenek.
– Csatába akarlak vezetni benneteket – mondom nekik. – Fel
akarom venni a harcot...
Már senki sem figyel rám.
A tökéletes sorok felbomlottak. Egy tömegben tolongnak. Be-
szélnek és kiabálnak, vitatkoznak. Próbálják megérteni, mi törté-
nik.
El sem tudom hinni, hogy ilyen gyorsan elvesztettem a fi-
gyelmüket.
– Ne tétovázz – szól hozzám Warner. – Reagálnod kell. Most!
Reméltem, hogy csak később kényszerülök erre.
Most csak négyméternyire vagyunk a talajszint fölött, de
Warner tájékoztatott, hogy még négy szint van, ha egészen fel
akarok menni. A legmagasabb szinten vannak a területet besu-
gárzó hangszórók. Ott van egy kis karbantartói plató, ahova csak
a technikusok szoktak felmenni.
Már felfelé megyek.
A katonák figyelnie ismét felém fordul, rám mutogatnak,
ahogy felfelé megyek a lépcsőn, még mindig hangosan beszél-
getnek. Fogalmam sincs, hogy a jelenet híre eljutott-e már a civi-
lekhez vagy a kémekhez, akik a főparancsnoknak jelentenek.
Most nincs is időm ezzel törődni, mert még be sem fejeztem a
beszédemet, és máris elvesztettem a katonákat.

300
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ez nem jó.
Amikor végre felérek a legfelső szintre, harminc méterre va-
gyok a talajtól. Óvatosan lépek az emelvényre, de még óvatosabb
vagyok abban, hogy ne nézzek le túl sokáig. És amikor végre szi-
lárdan megvetettem a lábamat odafent, lenézek a tömegre.
Már rám figyelnek.
Megmarkolom a mikrofont.
– Egyetlen kérdésem van hozzátok – mondom tisztán csengő,
távolba hallatszó hangon. – Mit tett értetek a Regeneráció?
Már rám néznek. Hallgatnak.
– Semmit nem kaptatok a Regenerációtól, csak éhbért és a jövő
ígéretét, amely jövő nem jön el soha. Családokat választottak szét
és arra kényszerítették őket, hogy távoli területekre költözzenek,
olyan élőhelyekre, ami a földből még megmaradt. Éheztetik a
gyerekeiteket és lerombolták otthonaitokat. Hazudnak nektek,
sorozatosan hazudnak. Arra kényszerítenek benneteket, hogy a
hadseregben vállaljatok munkát, hogy ellenőrzést gyakorolhas-
sanak fölöttetek. A hatalom a markában tart benneteket. És nincs
más választásotok. Nincs más lehetőségetek. Ezért kénytelenek
vagytok harcolni a Regeneráció háborúiban, kénytelenek vagy-
tok megölni a barátaitokat, hogy gondoskodjatok a családotok-
ról. Hogy legyen mit enni a gyerekeiteknek.
Most már figyelnek rám.
– Az ember, akit hatalomban hagytok, aki azért lehet vezető,
mert ti hagyjátok: gyáva. Fél a nyilvánosság előtt mutatkozni.
Rejtőzködve, titkolózva él, elbújik az emberek elől, akik benne
bíznak, és mégis megtanultatok félni tőle. Arra idomított benne-
teket, hogy összerezzenjetek, ha a nevét kiejtik előttetek. Lehet,
hogy ti nem találkoztatok még vele. De én igen. És nem voltam
elragadtatva tőle.

301
Tahereh Mafi NE FÉLTS
El sem tudom hinni, hogy még nem lőttek le. Nem számít,
hogy a katonáknak fegyvertelenül kell megjelenniük a sorako-
zón. Valakinél biztosan van fegyver. De még nem lőtt rám senki.
– Csatlakozzatok az új ellenállási mozgalomhoz! – szólítom fel
a tömeget. – Mi vagyunk a többség és egységesen léphetünk fel.
Továbbra is így akartok élni? – kérdezem tőlük, a távolba, a la-
kókörletek felé mutatva. – Továbbra is éhezni akartok? Mert a
Regeneráció továbbra is hazudni fog nektek. Világunk egyáltalán
nem helyrehozhatatlan. Meg lehet menteni. Lehetünk a magunk
hadserege. Együtt kiállhatunk magunkért. Csatlakozzatok hoz-
zám, és megígérem, hogy változás lesz.
– Hogy képes ilyet ígérni? – kiáltja valaki.
– Úgy, hogy engem nem félemlít meg a Regeneráció. És na-
gyobb erőm van, mint gondolnátok. Olyan erőm van, aminek a
főparancsnok nem képes ellenállni. Az én erőm hatalmasabb ná-
la.
– Tudjuk, mire képes – kiált valaki más. – Ez nem mentett meg
a múltkor.
– Nem. Nem tudjátok, mire vagyok képes. Fogalmatok sincs!
Kinyújtom a kezem a tömeg irányába. Próbálom megtalálnia
közepét. És koncentrálok.
Érezd az erődet, mondta Kenji egyszer. Az erő benned van, tested
és elméd része. Engedelmeskedik, ha képes vagy megtanulni, hogyan
szabályozd.
Szilárdan állok. Felkészülök.
Aztán kettéválasztom a tömeget.
Lassan.
Arra koncentrálom energiámat, hogy felismerjem a katonák
testét, mindenkit külön, és hagyom, hogy szabadon áramoljon az
energiám, körbevegye a katonákat. Ne hirtelen csapjon le rájuk,
véletlenül se okozzon sérülést. Erőm testükre feszül, ahogy ujja-
im feszülnének, megtalálom a tömeg középpontját, és két cso-
portra osztom őket. Az udvar két végéből néznek szembe egy-
302
Tahereh Mafi NE FÉLTS
mással, próbálják megérteni, miért képtelenek mozdulni a látha-
tatlan, szorító falaktól.
Ám amint az energia a helyén van, széttárom a karom.
És húzom.
A katonák hanyatt esnek. A csoport egyik fele jobbra. A másik
fele balra. Nem olyan erővel, hogy bajuk essen, csak hogy meg-
döbbenjenek. Azt akarom, hogy érezzék, milyen erő van ben-
nem.
Azt akarom, hogy tudják, ez csak példa. Hogy nagyon vissza-
fogtam magam ezzel a bemutatóval.
– Meg tudlak védeni benneteket – folytatom. Hangom csen-
gőn lebeg fölöttük. – És vannak barátaim, akik még többre képe-
sek. Akik mellettetek harcolnak.
És ekkor, mintha végszóra történne, előbukkannak a semmi-
ből, az udvar kellős közepén, azon a területen, amit szabaddá
tettem.
Castle felemeli egyik kezét, gyökerestől emel ki a földből egy
közeli fát. Két kezét mozdítva rántja ki, a fa meglendül, repül,
ágai recsegnek a szélben. Castle visszarántja, gondolattal irányít-
ja.
Magasra hajítja a levegőben, a fejük fölé, és ekkor Brendan
emeli fel a kezét, összecsapja a tenyerét. Nagy erővel.
Villamosság ível a fáig, a gyökerénél találja el, kéken villódzva
kúszik fel a törzsön, olyan gyorsan és olyan hatalmas erővel,
hogy a fa rögtön megsemmisül, csak por marad belőle, mely a
földre szállingózik.
Erre nem számítottam, nem is volt megbeszélve, hogy segíte-
nek. De tökéletes bevezetőt tartottak.
Éppen a megfelelő időzítéssel.
Már minden katona figyel. Az udvar szinte teljesen szabad.
Meglátom Kenjit odalent, tekintetünk találkozik. Kérdőn nézek
rá. Megerősítést várok.

303
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Bólint.
Ugrok.
Harminc méter a levegőben, behunyt szemmel, egyenes láb-
bal, kitárt karokkal. És nagyobb energiát érzek magamban, mint
valaha. Összegyűjtöm. Kivetítem.
És olyan erővel érkezem a földre, hogy meghasad alattam.
Guggolok, egyik kezem kinyújtva. Az udvar nagy erővel ráz-
kódik, egy pillanatig nem vagyok biztos abban, hogy nem okoz-
tam-e újabb földrengést, ezúttal önkéntelenül.
Amikor végre felállók és körülnézek, sokkal tisztábban látom
a katonákat. Az arcukat, aggodalmukat. Tágra nyílt szemmel,
félelemmel vegyes csodálattal néznek rám.
– Nem lesztek egyedül – mondom, és hirtelen megfordulok,
hogy szembenézzek velük. – Nem kell többé félnetek. Képesek
vagyunk visszaszerezni a világunkat. Meg akarjuk menteni csa-
ládtagjaink, barátaink életét. Azt akarjuk, hogy a gyerekeiteknek
esélye legyen egy jobb jövőre. És harcolni akarunk. Győzni aka-
runk. – Egyenesen a szemükbe nézek. – És a segítségeteket kér-
jük.
Csend van.
Aztán káosz.
Éljenzés. Kiáltozás. Lábdobogás.
Érzem, hogy valaki kirántja a kezemből a mikrofont. A leve-
gőbe emelkedik, és Warner kezébe kerül.
Az embereihez szól.
– Gratulálok, uraim. Üzenjenek a családjuknak. A barátaiknak.
Holnap minden megváltozik. A főparancsnok napokon belül
megérkezik. Készüljetek a háborúra.
Aztán egyszerre Kenji eltüntet minket.

304
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANEGY

Az udvaron át rohanunk, át a bázison, és amint kikerülünk a ka-


tonák látóteréből, Kenji visszaadja láthatóságunkat. A csoport
élére rohan, az edzőterem felé vezet minket, a raktár ládái között
szlalomozunk, átvágunk a lőtermen, és egyszerre toppanunk be.
James vár minket.
Feláll. Szeme tágra nyílt az izgalomtól.
– Hogy ment?
Kenji odaugrik hozzá, felkapja.
– Szerinted?
– Hmmm... Szerintem jól – feleli James nevetve.
Castle megérinti a vállamat. Megfordulok. Ragyogó mosollyal
néz rám, a szeme fénylik. Ilyen büszkének még nem láttam soha.
– Szép munka volt, Ms. Ferrars – jegyzi meg halkan. – Nagyon
szép munka.
Brendan és Winston rohan oda hozzánk, fülig érő vigyorral.
– Ez olyan átkozottul jó volt! – szól Winston. – Mintha celebek
lennénk, vagy ilyesmi.
Lily, Ian és Alia csatlakozik a csoporthoz. Megköszönöm a se-
gítségüket, hogy az utolsó pillanatban támogatásukról biztosítot-
tak.
– Szerintetek is menni fog? – kérdem. – Szerintetek ez elég?
– Ez mindenesetre nagyon jó kezdet – feleli Castle. – Ezek után
gyorsan kell lépnünk. Gondolom, már elterjedt a hír, de a többi
szektor nyilván nem indít támadást ellenünk, amíg a főparancs-
nok meg nem érkezik. – Castle rám néz. – Remélem, tudja, hogy
az egész országgal szemben kell felvennünk a harcot.
– Nem, ha a többi szektor is csatlakozik hozzánk – mondom.

305
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Micsoda magabiztosság! – szól Castle. Úgy bámul rám,
mintha valami furcsa, idegen lény lennék, akit képtelen megérte-
ni és nem is tud azonosítani. – Meglep, Ms. Ferrars.
Nyílik a liftajtó.
Warner.
Egyenesen hozzám jön.
– A bázis lezárva. Senki nem jöhet be, senki nem hagyhatja el a
területet, amíg apám meg nem érkezik.
– Akkor most mit csinálunk? – kérdi Ian.
– Várunk – feleli Warner. Körülnéz. – Ha még nem tudja, öt
perc múlva biztosan tudomására jut. A főparancsnokot arról fog-
ják tájékoztatni, hogy a csoportotok néhány tagja még életben
van. Köztük Juliette is. Tudni fogja, hogy dacoltam vele és nyil-
vánosan felszólaltam ellene. És nagyon dühös lesz – közli War-
ner. – Ezt garantálhatom.
– Tehát háborúzunk – szól Brendan.
– Igen – feleli Warner nyugodtan. – Harcolni fogunk. Hamaro-
san.
– És a katonák? – kérdezem. – Tényleg velünk vannak?
A szemembe néz, egy pillanatig nem szól.
– Igen – feleli aztán határozottan. – Érzem, mennyire elkötele-
zettek. Érzem, hogy hirtelen tiszteletet éreztek irántad. Sokan
vannak köztük, akik még félnek, mások meg nem tudtak kizök-
kenni a megrögzött közönyösségből, de igazad volt, szerelmem.
Lehet, hogy félnek, de nem akarnak katonák lenni. Nem így.
Nem akarnak a Regeneráció katonái lenni. Készek velünk har-
colni.
– És a civilek? – kérdem csodálkozva.
– Ők is.
– Biztosan?
– Semmiben nem lehetek biztos – feleli halkan. – De ebben a
szektorban még soha nem éreztem ilyen reményt az embereim-

306
Tahereh Mafi NE FÉLTS
ben, mint ma. Olyan elemi erejű, olyan átható volt, hogy innen is
érzem. A véremben vibrál.
Alig kapok levegőt.
– Juliette, szerelmem – szól hozzám, még mindig a szemembe
nézve. – Hadat üzentél.

307
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANKETTŐ

Warner félrevon. Távol a többiektől.


Az edzőterem sarkában állunk, a vállamat markolja. Úgy néz
rám, mintha a Holdat húztam volna elő a zsebemből.
– Mennem kell – mondja sürgetőn. – Sok dolgom van, renge-
teg szálat kell mozgatnom, és konzultálnom kell Delalieu-vel is.
A katonai műveletek részleteire gondom lesz, szerelmem. Gon-
doskodom róla, hogy meglegyen mindened, ami szükséges, és
hogy az embereim a legjobban fel legyenek szerelve.
Bólintok. így próbálok köszönetet mondani. De még mindig
az arcomat nézi, a tekintetemet fürkészi, mintha talált volna ben-
ne valamit, amit nem hagyhat itt csak úgy. Keze az arcomhoz ér,
hüvelykujjával végigsimítja. A hangja gyengéd.
– Nagyszerű vagy – súgja. – Nemes és csodálatra méltó. Nem
érdemeltelek meg.
A szívem.
Hozzám hajol, nagyon gyengéden homlokon csókol. Aztán
elmegy.
Még a becsukott liftajtót nézem, amikor szemem sarkából
Adamet pillantom meg. Hozzám lép.
– Szia – köszön rám. Idegesnek tűnik. Feszeng.
– Szia.
Bólint, lefele néz.
– Csak azt akarom mondani... – Sóhajt. Még mindig nem néz
rám. – Szép műsor volt.
Nem is tudom, mit mondjak. Inkább nem szólalok meg. Adam
felsóhajt.
– Tényleg megváltoztál – súgja. – Ugye?
– Igen.
Bólint, furcsán felnevet, és elmegy.
308
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANHÁROM

Megint körben ülünk.


Beszélgetünk. Vitatkozunk. Gondolkodunk és tervezünk. James
szuszogva alszik a sarokban.
Izgatottság és rémület között vacillálunk, mégis valahogy in-
kább izgatottak vagyunk. Hiszen ez az, amit Omega Pont min-
den lakója akart: abban a reményben csatlakoztak Castle-hez,
hogy egyszer eljön ez a nap.
Az esély, hogy legyőzzük a Regenerációt. Mindenki ezért dol-
gozott. Ezért edzett. Még Adam is, aki valahogy meggyőzte ma-
gát, hogy velünk harcoljon. Katona volt. Kenji is katona. Min-
denki kiváló formában. Mindenki harcos: még Alia is, akinek
csendessége mögött olyan mély tartalom van. Nem is remélhet-
nék szilárdabb csapatot.
– Szerinted mikor ér ide? – kérdi Ian. – Holnap?
– Lehetséges – feleli Kenji. – De szerintem legkésőbb két nap
múlva.
– Úgy tudtam, hajón van, az óceánon – szól Lily. – Hogy le-
hetne itt két nap alatt?
– Szerintem nem olyan hajón van, amilyenre gondol – feleli
Castle. – Szerintem csatahajó az, aminek partra szállító rámpája
is van. Azzal hamar ideér.
– Azt a... – Brendan hátradől, a kezére támaszkodik. – Ezek
szerint tényleg ez történik? A Regeneráció főparancsnoka személye-
sen jön ide? Winston és én sosem láttuk, egyetlenegyszer sem,
bár a foglyai voltunk. – A fejét ingatja. Rám pillant. – Hogy néz
ki?
– Rendkívül szép férfi – felelem.
Lily hangosan felnevet.
– Komolyan mondom. Szinte hátborzongatóan gyönyörű.
309
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Valóban? – Winston tágra nyílt szemmel bámul rám.
Kenji bólint.
– Elég jóképű pasi.
Lily tátott szájjal néz.
– Jól hallottam, hogy Andersonnak hívják? – kérdi Alia.
Bólintok.
– Ez furcsa – jegyzi meg Lily. – Úgy tudtam, hogy Warner csa-
ládneve Warner; nem Anderson. – Egy pillanatra elgondolkodik.
– Szóval a neve Warner Anderson?
– Nem – felelem. – Jól emlékszel. Warner a családneve. De
Anderson nem az apja neve, hanem az anyjáé. Az anyja család-
nevét vette fel. Nem akarta, hogy kapcsolatba hozzák az apjával.
Adam felmordul.
Mindenki őt nézi.
– És azt tudod, hogy mi Warner keresztneve? – kérdi Ian.
Bólintok.
– És? – szól Winston. – Nem mondod meg nekünk?
– Kérdezd meg tőle te magad. Ha meg akarja mondani, meg-
mondja.
– Na, ez nem fog megtörténni – jegyzi meg Winston. – Annak
a fickónak én nem teszek fel személyes kérdést.
Türtőztetem magam, hogy ne nevessek.
– És... Anderson keresztnevét tudod? – kérdi Ian. – Vagy az is
titok? Csak, mert szerintem ez az egész eléggé furcsa. Hogy eny-
nyire titkolják a nevüket.
– Ó! – váratlanul ér ez a felvetés. – Nem is tudom. Azt hiszem,
a névben nagy erő rejlik. És nem – mondom, fejemet ingatva. –
Nem tudom Anderson keresztnevét. Sosem kérdeztem.
– Semmiről nem maradtatok le – szól Adam bosszúsan. – Hü-
lye neve van. – Lefele néz. – Paris.
– Ezt honnan tudod?

310
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Hirtelen megfordulok, és azt látom, hogy Warner áll a liftajtó
előtt. Az ajtó még finoman remeg, az érkezés jele csak ekkor
csendül. Az ajtó becsukódik mögötte. Döbbenten néz Adamre.
Adam sűrűn pislogva néz Warnerre, aztán ránk, nyilvánvaló-
an nem tudja, mit tegyen.
– Ezt honnan tudod? – teszi fel a kérdést Warner újra. Áthalad
közöttünk, és olyan hirtelen ragadja meg Adam ingét, hogy rea-
gálni sincs ideje.
A falhoz szorítja.
Még sosem hallottam, hogy Warner felemelte volna a hangját
Sosem láttam ennyire dühösnek.
– Kinek szolgálsz, katona? – üvölt rá. – Ki a parancsnokod?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – üvölt vissza Adam. Próbál
kiszabadulni a szorításból, de Warner megragadja mindkét öklét
és erősebben nyomja a falhoz.
Pánik tör rám.
– Mióta dolgozol neki? – üvölt Warner újra. – Mióta épültél be
a bázisomba...
Talpra ugrok. Kenji szorosan mögöttem.
– Warner – szólok hozzá. – Kérlek! Nem kém...
– Nincs más lehetőség. Ilyesmit nem tudhat – válaszol nekem
Warner, de nem rám néz, hanem csak Adamre. – Ilyen informá-
ció birtokában csak akkor lehet, ha a Főparancsnoki őrezred tag-
ja, de akkor is kétséges. Egy szimpla katona sosem juthat ilyen
információ birtokába...
– Nem vagyok a Főparancsnoki Őrezred katonája... Eskü-
szöm...
– Hazudsz! – mordul rá Warner, még nagyobb erővel nyomva
a falhoz. Adam inge elszakad. – Miért küldtek ide? Mi a küldeté-
sed? Azért küldött, hogy megölj engem?

311
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Warner – szólok újra, ezúttal könyörgőn és odafutok hozzá-
juk, hogy látóterébe kerüljek. – Kérlek! Nem a főparancsnoknak
dolgozik. Hidd el...
– Honnan tudod? – szól Warner, és végre rám pillant. – Még
egyszer mondom, lehetetlen, hogy ilyen információ a tudomásá-
ra jusson...
– A testvéred – nyögöm ki végre. – Kérlek! Ő a testvéred.
Mindkettőtöknek Anderson az apja.
Warner mozdulatlanná merevedik.
Aztán felém fordul.
– Hogy mi van? – zihál.
– Ez az igazság – felelem. A szívem megszakad, hogy ki kell
mondanom. – És tudom, hogy tudod, hogy nem hazudok. A
testvéred. Az apátok kettős életet élt. Régen elhagyta Adamet és
Jamest. Miután Adam és James anyja meghalt.
Warner elengedi Adamet. Adam a földre rogy.
– Nem – jelenti ki Warner. Nem is pislog, csak bámul. A keze
remeg.
Adam felé fordulok. A szemem szikrázik.
– Mondd meg neki! – kérem. – Mondd meg neki az igazat!
Adam nem szól.
– A francba, Adam, mondd el!
– Te ezt végig tudtad? – kérdezi Warner felém fordulva. – Te
tudtad ezt, és egy szót sem szóltál róla?
– Akartam... igazán akartam, de úgy gondoltam, nem nekem
kell...
– Nem – vág a szavamba. – Nem... ennek így semmi értelme.
Hogy... hogy lehetséges ez? – Felpillant, körülnéz. – Ez nem...
Elhallgat. Adamre néz.
– Mondd meg nekem az igazat! – Újra Adamhez lép, úgy néz
rá, mintha meg akarná rázni. – Mondd el! Jogom van tudni!

312
Tahereh Mafi NE FÉLTS
És ekkor minden más pillanat megszűnt létezni a világon,
mert rájöttek, hogy ennél fontosabb pillanat nem létezik.
– Ez az igazság – mondja Adam.
Három szó, amely megváltoztatja a világot.
Warner hátralép, ujjait a hajába túrja.
– Hogyan? – teszi fel végül a kérdést.
És akkor.
Az igazság.
Szavanként. Úgy kell kihúzni belőle. Egyszerre egy szót. És mi
csak nézünk. James még alszik, és én csak hallgatom, ahogy a két
testvér a világ legnehezebb, leggyötrelmesebb beszélgetését foly-
tatja.

313
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANNÉGY

Warner az egyik sarokban ül, Adam a másikban. Mindketten azt


kérték, hogy hagyjuk őket békén.
És mindketten Jamest nézik.
Jamest, aki még mindig békésen, összegömbölyödve alszik.
Adam kimerültnek tűnik, de nem legyőzöttnek. Fáradt, de
nem zaklatott. Szabadabbnak tűnik. Homlokán nincsenek rán-
cok. Kezét nem szorítja ökölbe. Arca olyan nyugodt, amilyen
nyugodtnak már régen nem láttam.
Megkönnyebbültnek tűnik.
Mintha azt gondolta volna, hogy ha megosztja ezt a titkot
Warnerrel, az közte és újonnan megismert biológiai rokona kö-
zött egy élethosszig tartó háború kezdete lehet.
De Warner egyáltalán nem volt dühös. Még csak bosszús sem.
És Adam ettől rendkívül megdöbbent.
Egy apa. Három testvér. Közülük kettő kis híján megölte egy-
mást, csak azért, mert ilyen világban nőttek fel. A sok szó miatt, a
sok hazugság miatta, amit rájuk zúdítottak.
Úgy gondolom, a szó olyan, mint a mag. Kis korunkban ülte-
tik belénk.
Gyökeret ver bennünk, ahogy növekszünk, lelkünkben mé-
lyen megtapad. A jól elültetett jó szavak kivirágoznak és otthon-
ra lelnek a szívünkben. Törzsük a gerincünk köré nő, tartást ad-
nak nekünk, amikor erőtlennek érezzük magunkat, határozottsá-
got lábainknak, amikor bizonytalanok vagyunk. A rossz szavak
gyatrán nőnek. Törzsünk megroggyan, odvasodik és teljesen ki-
üresedünk, mások érdekeit hordozzuk, nem a magunkét. Kény-
telenek vagyunk azt a gyümölcsöt enni, amit ezek a szavak te-
remtenek bennünk, túszok vagyunk, fogva tartanak a nyakunk
köré nőtt ágak, szavanként szorulnak ránk, megfojtanak.
314
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nem tudom, Adam és Warner hogy mondja meg ezt James-
nek. Talán most nem is mondják meg neki, csak később, amikor
már fel tudja dolgozni az örökség következményeit. Nem tudom,
hogyan fog reagálni James, ha megtudja, hogy az apja tömeg-
gyilkos, megvetendő lény, aki minden életet tönkretett, amelyhez
valaha köze volt.
Nem.
Talán jobb, ha James egyelőre nem tudja meg.
Talán most még elég, hogy Warner tudja.
Önkéntelenül egyszerre fájdalmasnak és gyönyörűnek talá-
lom, hogy Warner elvesztette az anyját és ugyanazon a héten két
fivért talált. És bár megértem, hogy azt kérte, hagyjuk békén,
nem tudom megállni, hogy oda ne menjek hozzá. Megfogadom,
hogy egy szót sem szólok. Csak a közelében akarok lenni.
Így hát odaülök melléje, fejemet a falnak támasztom. Csak
hallgatok.
– Meg kellett volna mondanod nekem – súgja.
Fontolgatom, mit mondhatnék, aztán válaszolok.
– Fogalmad sincs, hányszor akartam.
– Meg kellett volna mondanod nekem.
– Bocsáss meg! – lehajtom fejemet. Hangom alig hallható. –
Nagyon sajnálom.
Csend.
Aztán: – Két testvérem van.
Felemelem a fejem. Ránézek.
– Két testvérem van – ismétli halkan. – És az egyiket majdnem
megöltem.
Tekintete egy távoli pontra réved, homlokán ráncok húzód-
nak, a szeme rebben, mintha valamit bánna és valami bántaná.
– Kitalálhattam volna... Hiszen megérinthet téged. Ugyanab-
ban a szektorban él. És a szemét mindig furcsán ismerősnek talál-
tam. Most már tudom, hogy apám szemére hasonlít. – Felsóhajt.

315
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Ez olyan kibírhatatlanul rosszkor jött. Felkészültem már, hogy
életem végéig gyűlölni fogom.
Meglepetésemben összerezzenek.
– Úgy érted... úgy érted, hogy már nem gyűlölöd?
Warner lehajtja fejét. Olyan halkan szól, hogy alig hallom,amit
mond.
– Hogyan gyűlölhetném a dühe miatt, amikor tudom, hogy
honnan ered?
Nézem, csak nézem. Csodálom.
– El tudom képzelni, milyen volt a kapcsolata az apámmal –
mondja Warner a fejét ingatva. – El sem tudom képzelni, hogyan
élte túl úgy, hogy emberségesebb lett, mint én... Nem... Nem tu-
dom gyűlölni. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartom
nagyra.
Azt hiszem, képtelen leszek visszatartani a könnyeimet.
Telnek közöttünk a percek, némán, mozdulatlanul, csak léleg-
zetünket hallom.
– Gyere! – súgom nagy sokára, megfogva a kezét – Menjünk
lefeküdni!
Warner bólint, feláll, aztán megtorpan. Zavartnak látszik. El-
gyötörtnek. Adamre néz. Adam pedig rá.
Hosszú ideig nézik egymást.
– Kérlek, bocsáss meg nekem! – szól Warner.
És döbbenten nézem, ahogy elindul. Adam rögtön talpon van,
védekezőn, bizonytalanul áll. De ahogy Warner közelít hozzá,
Adam mintha felengedne.
Szemtől szemben állnak, és Warner beszél.
Adam arcizmai megfeszülnek. A padlót nézi.
Bólint. Warner még mindig beszél.
Adam feszengve toporog. És megint bólint. Aztán felnéz.
Egy hosszú pillanatig nézik egymást Aztán Warner kezét
Adam vállára teszi.

316
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ezt biztosan csak álmodom.
Még néhány szót váltanak egymással, aztán Warner sarkon
fordul és elindul a lift felé.

317
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANÖT

– Mit mondtál neki? – kérdem, amint a liftajtó becsukódik.


Warner mély levegőt vesz. Nem válaszol.
– Nem mondod meg?
– Inkább nem – feleli halkan.
Megfogom a kezét. Megszorítom.
A liftajtó kinyílik.
– Ez nagyon kínos helyzet neked? – kérdi Warner. Láthatóan
maga is meglepődik saját kérdésén, mintha el sem tudná hinni,
hogy rákérdezett.
– Mi lenne kínos?
– Hogy Kent és én... testvérek vagyunk.
– Nem... Egy ideje már tudom. Ez semmin nem változtat...
– Az jó... – jegyzi meg halkan.
Zavartan bólintok.
Már a hálószobában vagyunk. Az ágyon ülünk.
– Ezek szerint nem lenne ellenedre? – kérdi Warner.
Még mindig nem értem.
– Ha ő meg én... szóval... ha időnként egymás társaságát ke-
resnénk?
– Tessék? – kérdem, hangomból önkéntelenül kihallatszó hi-
tetlenkedéssel. – Nem – felelem gyorsan. – Persze hogy nincs el-
lenemre... Szerintem ez egyenesen nagyszerű!
Warner a falat nézi.
– Ezek szerint... szeretnél beszélgetni vele?
Nagyon igyekszem teret hagyni Warnernek, nem akarok tola-
kodó lenni, de képtelen voltam megállni, hogy meg ne kérdez-
zem.
– Igen. Szeretném megismerni az öcsémet.
– És Jamest?
318
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner felnevet.
– Igen. Jamest is.
– Szóval... örülsz?
Nem válaszol rögtön.
– Nem vagyok szomorú miatta.
Ölébe csusszanok. Két tenyerem közé fogom az arcát, felfelé
mozdítom a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Idétlenül mosoly-
gok.
– Szerintem ez csodálatos.
– Igen? – Vigyorog. – Felettébb érdekes.
Bólintok és megcsókolom. Nagyon lágyan.
Warner behunyja szemét Elmosolyodik, arca egyik oldalán
gödröcske jelenik meg. Elgondolkodva néz.
– Milyen furcsa fordulatot vett ez az egész!
Úgy érzem, menten meghalok a boldogságtól.
Warner felemel az öléből, az ágyra fektet. Fölém helyezkedik,
testemet testével fedi.
– És mitől vagy ennyire izgatott? – kérdi, és nagyon igyekszik
visszafogni nevetését. – Szinte kivirultál!
– Azt akarom, hogy boldog legyél – mondom, mélyen a sze-
mébe nézve. – Azt akarom, hogy legyen családod. Azt akarom,
hogy olyan emberek vegyenek körül, akik szeretnek. Akik tö-
rődnek veled. Megérdemled.
– Itt vagy nekem te – mondja, és homlokomhoz érinti homlo-
kát. A szeme csukva.
– Nálam többet érdemelsz.
– Nem – súgja a fejét ingatva. Orra az orromat érinti.
– De igen.
– És te? A szüleid? – kérdezi. – Meg akarod keresni őket?
– Nem – felelem halkan, szomorkásan. – Sosem bántak velem
úgy, mintha a szüleim lettek volna. Vannak barátaim.
– És itt vagyok neked én.

319
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Te is a barátom vagy.
– De nem a legjobb barátod. A legjobb barátod Kenji.
Nagyon kell türtőztetnem magamat, hogy fel ne nevessek,
mert féltékenység recseg hangjában.
– Igen, de te vagy a legkedvesebb barátom.
Warner közelebb hajol, de elkerüli ajkamat.
– Jó – súgja, nyakamat csókolva. – Most fordulj hasra.
Értetlenül nézem.
– Kérlek!
Mosolyog.
Megteszem. Nagyon lassan.
– Mit csinálsz? – kérdem, visszanézve rá.
Végigsimítja a testemet.
– Azt akarom, hogy tudd – mondja, és lehúzza overallom cip-
zárját –, milyen nagyra becsülöm a barátságodat.
A cipzár szétnyílik, bőrömet levegő éri, megborzongnék, de
sikerül fegyelmeznem magamat.
– De szeretném, ha átgondolnád a kapcsolataidban betöltött
tisztségemet – szól Warner. Puha csókot lehel hátam közepére. A
keze felfelé csusszan, lesimítja vállamról a ruhadarab ujjait. La-
pockámat, tarkómat csókkal jelöli. – Mert az én barátságom... –
súgja –, sokkal több előnnyel jár, mint amit Kenji valaha ajánlhat
neked.
Nem kapok levegőt. Egyszerűen nem kapok levegőt.
– Nem gondolod? – kérdi Warner.
– De – felelem kissé túl hirtelen. – De igen.
Aztán forog velem a világ, elveszem az érzékekben, és arra
gondolok, milyen hamar elveszítjük ezeket a pillanatokat, és
azon tűnődöm, mikor lehet ilyenben ismét részünk.
Nem tudom, hova jutunk, ő és én, de azt tudom, hogy ott aka-
rok lenni, órákra és percekre vagyunk attól, hogy elérjük azt a

320
Tahereh Mafi NE FÉLTS
pillanatot... kézen fogva sodródunk új napok és jobb idők ígérete
felé.
De bár ismerjük, mi van előttünk és mögöttünk, a jelent nem
ismerhetjük meg soha. Ez a pillanat, és a következő, és az a pilla-
nat, ami most lett volna, eltűnt... már elmúlt és nem maradt más,
csak fáradt testek... nincs más bizonyíték, hogy éltünk az időben
és túléltük.
De végső soron megéri.
Egy egész életen át küzdeni ezért.

321
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANHAT

Egy napba telt.


– Én is kérek egyet – Az edzőterem fegyverfalát nézem. – Melyik
a legjobb?
Delalieu reggel érkezett a hírrel. A főparancsnok megérkezett.
Az óceánról jet-csónakkal érkezett, most a 45-ös szektor egyik
hadihajóján tartózkodik, a kikötőben.
Testőrsége szorosan a nyomában. És a hadserege is hamarosan
ideér.
Néha nem vagyok biztos abban, hogy nem fogunk-e az utolsó
emberig odaveszni.
– Nincs szükséged lőfegyverre – szól Warner meglepetten. –
Persze ha akarsz, vehetsz magadhoz egyet, de nem hiszem, hogy
szükséged van rá.
– Kettőt akarok.
– Rendben – feleli nevetve. De rajta kívül senki más nem ne-
vet. Mindenki dermedten áll, aztán eluralkodik a félelem, óvato-
san optimisták vagyunk, de azért aggódunk. Warner már össze-
hívta a csapatait, a civileket már értesítették, azok, akik csatla-
kozni akarnak hozzánk, az egyik egységnél kaphatnak fegyvert
és lőszert. Csak annyit kell tenniük, hogy bemutatják RR-
kártyájukat, ezzel bizonyítják, hogy a 45-ös szektor lakói, és fel-
mentést kapnak a fegyverhasználati tilalom alól. A katonák lakó-
körleteiben befogadó pontot és segélyállomást létesítettek azok-
nak a férfiaknak, nőknek és gyerekeknek, akik nem akarnak,
vagy nem tudnak részt venni a harcban, ők itt húzhatják meg
magukat, és kivárhatják a vérontás végét. Ezeket a különleges
intézkedéseket Warner tette meg.

322
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mi van akkor, ha egyszerűen mindenkit megint lebombáz-
nak? – kérdi Ian, megtörve a csendet. – Ahogy Omega Ponttal
tették?
– Nem fogja megtenni – feleli Warner. – Túlságosan arrogáns,
és ez a háború számára személyes üggyé lett. Játszani akar ve-
lünk. A lehető legtovább el akarja húzni ezt a küzdelmet. Ez az
ember mindig is rajongott a kínzás gondolatáért. És meg is való-
sította, amit elgondolt Ezt jó szórakozásnak találja.
– Ettől különösen jó hangulatom lesz – jegyzi meg Kenji gu-
nyorosan. – Kösz a buzdítást.
– Szívesen, máskor is – mondja Warner.
Kenji kis híján felnevet.
– Szóval egy másik hajón van? – kérdi Winston. – Itt?
– Tudomásom szerint igen – feleli Warner. – Rendes körülmé-
nyek között itt maradnánk a bázison, ám mivel pillanatnyilag mi
vagyunk az ellenség, ez egy kissé problémássá vált. Úgy tűnik,
elrendelte, hogy más szektorokból is csatlakozzanak hozzá kato-
nák. Csapatátcsoportosításokat hajtott végre. Megvan a saját elit
gárdája, a fővárost is katonák őrzik, de úgy tűnik, csapatokat ve-
zényelt ide az ország más részeiből. De az egész csak erőfitogta-
tás – mondja Warner. – Nem vagyunk annyian, hogy ilyen sok
emberre lenne szüksége. Csak meg akar minket félemlíteni.
– Hát, sikerült – jegyzi meg Ian.
– Ebben egészen biztos vagy? – teszem fel a kérdést Warner-
nek. – Biztos vagy abban, hogy nem megy ki a csatatérre? Egé-
szen biztos?
A tervnek ez a része a legfontosabb. A legkritikusabb részlet.
Warner bólint. Anderson soha nem harcol személyesen a há-
borúiban. Soha nem mutatkozik. Arra alapozunk, hogy a gyáva-
sága a legnagyobb előnyünk. Mert bár számíthat arra, hogy me-
rényletet kísérelnek meg ellene, reméljük, hogy láthatatlan táma-
dókra nem számít.

323
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Warner a csapatokat vezeti. Castle, Brendan, Winston, Lily,
Alia és Adam segíti. James a bázison marad.
De én és Kenji egyenesen a forráshoz megyünk.
És most készen állunk. Teljes felszerelésben, felfegyverkezve,
rendesen bekoffeinezve.
Fegyver tárazásának hangját hallom.
Hátraperdülök.
Warner rám néz.

Ideje indulni.

324
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANHÉT

Kenji karon ragad.


Mindenki felmegy, Warner szobáján keresztül távoznak, de Kenji
és én a hátsó kijáraton megyünk ki, teljesen észrevétlenül. Azt
akarjuk, hogy mindenki, még a katonák is azt higgyék, hogy be-
vetettük magunkat a harcba. Nem akarunk megjelenni előttük,
aztán eltűnni, nem akarjuk, hogy bárkinek feltűnjön eltűnésünk.
Így hát lent maradunk és nézzük, ahogy barátaink a lifttel
felmennek a földszintre. James integet, mielőtt az ajtó becsukód-
na előtte.
Szívem egy pillanatra megáll.
Kenji búcsúcsókot nyom James homlokára. Eltúlzott, cuppa-
nós csók.
– Fedezz minket, oké? – mondja Jamesnek. – Ha bárki bejönne
ide, rúgd szét a seggét!
– Oké! – feleli James. Sírását nevetéssel leplezi.
– Komolyan mondom – szól Kenji. – Kezdd azzal, hogy jól el-
tángálod őket. Adj nekik – mondja, vad hadaró mozdulatot téve.
– Viselkedj szupereszelősen... Hülyeségre hülyeséggel kell rea-
gálni.
– Senki nem fog bejönni ide James – nyugtatom, éles pillantást
vetve Kenjire. – Nem kell aggódnod, hogy meg kéne védened
magad. Itt biztonságban vagy. Aztán visszajövünk.
– Igazán? – kérdezi felém fordulva. – Mindenki?
Okos gyerek.
– Igen – hazudok. – Mindannyian visszajövünk.
– Akkor jó – súgja. Remegő ajkára harap. – Sok szerencsét!
– Nem kell sírni – szól hozzá Kenji, és nagy, szoros ölelésbe
vonja. – Nemsokára visszajövünk.
James bólint.
325
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Kenji elengedi.
Aztán elindulunk, kilépünk a fegyverfal ajtaján.

Úgy vélem, hogy az első rész a legnehezebb. A kikötőig gyalo-


golnunk kell, mert nem kockáztathatjuk, hogy járművet lopjunk.
Még ha Kenji láthatatlanná tudná tenni a tankot, akkor is látható
formában kéne ott hagynunk valahol, márpedig egy gazdátlan
tank a kikötő környékén túlságosan árulkodó jel lenne.
Anderson biztosan nagyon jól őrizteti állomáshelyét.
Kenji és én nem beszélünk az úton. Amikor Delalieu közölte,
hogy a főparancsnok a kikötőben van, Kenji rögtön tudta a pon-
tos helyet. Warner, Adam, Castle és szinte mindenki, engem ki-
véve.
– Szolgáltam egy ideig az egyik hajón. Rövid ideig – közölte
Kenji mosolyogva. – Kiismerem magam arrafelé.
Így hát karon fogva gyalogolunk, ő vezet.
Arra gondolok, hogy ennél hidegebb sosem volt. Ennyi jeges-
ség még nem volt a levegőben.

A hajó úgy néz ki, mint egy kisebb város, hatalmas. Nem látom a
végét. A környéket szemléljük, próbáljuk felmérni, milyen nehéz
lesz beszivárogni a közvetlen közelébe.
Rendkívül nehéz.
Majdnem lehetetlen.
Ezt mondta Kenji.
Bár nem egészen ezekkel a szavakkal.
– A büdös francba! – mondta. – Ez nevetséges. Még sosem lát-
tam ekkora biztonsági készültséget. Ez rendesen fedezve van.
És igaza van. Katonák mindenütt. A mólón. A bejáratnál. A
fedélzeten. Állig felfegyverkezve. Annyi fegyverrel járkálnak,
hogy nevetségesnek találom magam a válltokba csúsztatott két
pisztolyommal.

326
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Mit tegyünk?
Egy pillanatig nem szól.
– Tudsz úszni?
– Tessék? Nem!
– A francba!
– Nem ugorhatunk egyszerűen bele az óceánba, Kenji...
– Hát, ha jól tudom, repülni nem tudunk.
– Esetleg megtámadhatnánk őket?
– Elment a maradék józan eszed? Azt hiszed, le tudunk szedni
kétszáz katonát? Tudom, hogy rendkívül jóképű pasi vagyok, J.
De nem Bruce Lee.
– Ki az a Bruce Lee?
– Hogyhogy ki az a Bruce Lee? – kérdi Kenji döbbenten. – Szent-
séges ég! Többé nem lehetünk barátok.
– Miért? Ez a Bruce a barátod volt?
– Tudod mit? Csak hagyd abba. Hallgass el. Most beszélni sem
tudok veled.
– Akkor hogy juthatnánk be?
– Halvány fogalmam sincs. Hogy kéne leszedni azt a rengeteg
embert a hajóról?
– Ó!... Ó, szentséges ég, Kenji...
Megragadom láthatatlan karját.
– Aha. Az a lábam. És egy kicsit érzékeny ponton szorítod,
hercegnő.
– Kenji, én le tudom söpörni őket onnan – mondom, mintha
előző mondatát meg sem hallottam volna. – Egyszerűen belelö-
köm őket a vízbe. Az jó lesz?
Csend.
– Nos? – sürgetem a választ.
– A kezed még a lábamon van.
– Ó! – hirtelen visszarántom. – Tehát? Mit gondolsz? Az jó
lesz?

327
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Természetesen – felel Kenji bosszúsan. – Csak tedd meg, kér-
lek. Most. Siess!
Így hát megteszem.
Hátrahúzódom, minden energiámat a karjaimba irányítom.
Energia feltöltve.
Karok pozícióban.
Energia kivetítve.
Úgy mozdítom karomat a levegőben, mintha asztalt törölnék
le.
És az összes katona a vízbe esik.
Onnan, ahol állunk, szinte komikusnak tűnik a jelenet. Mintha
egy halom játékot söpörtem volna le az asztalomról. A katonák a
vízben kapálóznak. Próbálják kitalálni, mi történhetett.
– Menjünk! – szólal meg Kenji hirtelen, karon ragadva. Roha-
nunk előre a százötven méter hosszú mólón.
– Nem hülyék – mondja. – Valaki mindjárt riadót fúj, és hama-
rosan lezárják az ajtókat. Körülbelül egy percünk lehet a teljes
zárásig.
Ezért rohanunk.
Végig a mólón. Már a fedélzetre mászunk, Kenji húzza a ka-
romat így jelzi, merre menjek. Már sokkal jobban érzékeljük
egymás testét. Szinte érzem a jelenlétét magam mellett, bár
egyáltalán nem látom.
– Oda le! – kiáltja. Lenézek. Keskeny, kör alapú nyílás, belsejé-
ben létra. – Bemegyek, öt másodperc múlva mássz utánam!
Már hallom a riadót. A távolban szirénák zúgnak. A hajó szi-
lárdan áll a móló mellett, de másik oldalon víz hullámzik a látha-
tárig, eltűnik a horizonton.
Letelik az öt másodperc.
Utánamászok.

328
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANNYOLC

Fogalmain sincs, hol van Kenji.


Szűk a hely, klausztrofóbiám van idelent, és már hallom, hogy
léptek rohannak felém. Kiáltások visszhangoznak a folyosón,
nyilván tudják, hogy a fedélzeten valami történt. Nagyon igyek-
szem nem pánikolni, de nem tudom, mi legyen a kővetkező lé-
pés.
Sosem gondoltam volna, hogy ezt egyedül kell megtennem.
Folyamatosan Kenji nevét súgom, és remélem, hogy válaszol.
De semmi. El sem tudom hinni, hogy máris elvesztettük egy-
mást. De legalább láthatatlan vagyok még, ami azt jelenti, hogy
Kenji tizenöt méteren belül van, de a katonák már túl közel van-
nak ahhoz, hogy próbálkozhassak. Nem tehetek semmit, amivel
felhívnám magamra a figyelmet... akár Kenji figyelmét is.
Ezért muszáj fegyelmeznem magamat, hogy nyugton marad-
jak.
Az a probléma, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Fogalmam
sincs, mit keresek. Még sosem voltam hajón. Ekkora hadihajón
pedig egyáltalán nem.
De meg kell próbálnom felmérni a környezetet.
Úgy tűnik, nagyon hosszú folyosó közepén állok, a padló, a
falak, a mennyezet is faburkolatú. Egymástól egyenlő távolság-
ban, úgy ötlépésnyire szabályos négyszög alakú bemélyedések
vannak a falon.
Ajtók. Persze hogy ajtók.
Vajon hová vezetnek? Hova kell mennem?
A csizmás, erős léptek zaja közeledik.
Szívem hevesen ver, próbálok a fal mellé lapulni, de a folyosó
nagyon keskeny, hiába nem látnak, nem kerülhetem el, hogy be-
lém ütközzenek. Látom a közeledő csoportot. Hallom, ahogy pa-
329
Tahereh Mafi NE FÉLTS
rancsokat kiáltoznak egymásnak. És bármelyik pillanatban belém
ütközhetnek.
Teljes erőből rohanok visszafelé, sarkamra lépek, hogy minél
kevesebb zajt csapjak. Csúszva állok meg. A hátsó falnak ütkö-
zöm. Még több katona rohan a folyosón. Nyilvánvalóan riadóz-
tatták őket valamiért és egy pillanatig úgy érzem, menten megáll
a szívem. Annyira aggódóm Kenji miatt!
De amíg láthatatlan vagyok, Kenji biztosan a közelben van.
Biztosan él.
Ebbe a reménybe kapaszkodom, ahogy a katonák egyre köze-
lednek.
Balra nézek. Jobbra nézek. Észre sem veszik, hogy egyre köze-
lebb érnek hozzám. Fogalmam sincs, hova indultak, talán vissza
a fedélzetre... de lépnem kell, mégpedig gyorsan, és nem akarom
tudatni velük, hogy ott vagyok. Még nem. Túl korai provokálni
őket. Tudom, Alia megígérte, hogy amíg az erőm be van kap-
csolva, nem fog a puskagolyó, de a legutóbbi eset, amikor golyót
röpítettek belém annyira nagy trauma volt, hogy lehetőség sze-
rint elkerülném ezt a helyzetet.
Ezért azt teszem, ami eszembe jut.
Behúzódom az egyik ajtófélfához, és az ajtókeret belsejéhez
szorítom kezemet, hátamat az ajtólaphoz nyomva. Könyörgök,
könyörgök, könyörgök, ne legyen senki ebben a szobában! Ha valaki
kinyitja azt az ajtót, halott vagyok.
A katonák egyre közelebb érnek.
Lélegzetem is eláll, ahogy elhaladnak előttem.
Egyikük könyöke a karomhoz ér.
Szívem hevesen dobog. Amint az utolsó katona is elhaladt, fu-
tásnak eredek. Folyosókon rohanok, ahonnan újabb folyosók
nyílnak. Ez a hely olyan, mint egy labirintus. Fogalmam sincs,
hol vagyok, fogalmam sincs, mi történik.
És elképzelni sem tudom, hol találom Andersont.

330
Tahereh Mafi NE FÉLTS
És jönnek, csak jönnek a katonák. Mindenütt ott vannak. Hir-
telen megjelennek, aztán eltűnnek. Sarkokon fordulok be, külön-
böző irányokba haladok és mindent megteszek, hogy gyorsabban
fussak náluk, hogy elkerüljem őket. De ekkor meglátom a keze-
met.
Már nem vagyok láthatatlan.
Kis híján felsikoltok.
Beugrom egy másik ajtóközbe, remélve, hogy sikerül megla-
pulnom, hogy nem látnak meg, de ekkor már nem csak ideges
vagyok, a rémület szorongat. Mert nemcsak azt nem tudom, mi
történt Kenjivel, de azt sem, hogy mi fog történni velem. Micsoda
hülye ötlet volt. Idióta vagyok. Fogalmam sincs, mi jutott eszem-
be.
Miből gondoltam, hogy képes vagyok erre. Hogy meg tudom
csinálni.
Erős léptek.
Felém dobognak. Megacélozom magam, elfojtom a félelmet és
próbálok annyira felkészülni, amennyire csak lehetséges. Mert
most már mindenképpen észrevesznek. Gyűjtöm az energiát,
érzem, hogy csontjaimban vibrál, cikázik bennem az elektromos-
ság. Ha fenn tudom tartani ezt az állapotot, amíg idelent vagyok,
akkor képes vagyok megvédeni magam. Már tudok harcolni. Le
tudok fegyverezni egy férfit, el tudom venni a fegyverét. Nagyon
sokat tanultam.
De attól még eléggé félek, még sosem kellett ennyire mosdóba
mennem, mint most. Éppen most.
Gondolkodj, biztatom, bátorítom magamat Gondolkodj! Mik a le-
hetőségeid? Hova mehetsz? Hol rejtőzhet Anderson? Beljebb? Lejjebb?
Hol lehet a hajó legnagyobb helyisége? Nyilvánvalóan nem a felső fe-
délzeten. Lejjebb kell jutnom.
De hogyan?
A katonák egyre közelebb érnek.

331
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Nem tudom, mi van azokban a szobákban, melyik ajtó hova
vezet. Ha csak egy szoba, akkor zsákutca. De ha bejárat egy na-
gyobb helyre, akkor lehet esély. De ha van odabent valaki, akkor
nyilvánvalóan bajban vagyok. Nem tudom, vállaljam-e a kocká-
zatot.
Kiáltás.
Még egy kiáltás.
Puskalövés.
Észrevették.

332
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HATVANKILENC

Könyököm a mögöttem levő ajtóba csapódik, szálkák repülnek


szanaszét. Megfordulok, még nagyobb lukat ütök az ajtón, a fel-
gyülemlett adrenalin még nagyobb erőt ad: hirtelen berúgom az
ajtót, és amikor meglátom, hogy az a szoba csak egy kis bunker,
vagyis zsákutca, az egyetlen lehetséges megoldást választom.
Ugrom.
A padlóra érkezem.
Átütöm a padlót.
Beugrom a lyukba, és éppen sikerül időben elugranom. A ka-
tonák üvöltve leugrálnak utánam. Csizmák dobognak a hátam
mögött, ahogy felrántom az ajtót és megiramodok a folyosón.
Szirénák szólalnak meg mindenütt. A hang olyan kellemetlen,
annyira fülsüketítő, hogy alig hallom saját gondolataimat. Úgy
érzem, mintha ködben futnék. A szirénák mellett villogó piros
fények pásztázzák a területet, sípolás van és vibráló vörösség.
Behatolót jeleznek.
Teljesen egyedül vagyok.
Újabb sarkokon fordulok be nagy sebességgel, végigszáguldok
a folyosókon, és próbálom feltérképezni magamban, mennyiben
különbözik ez a szint az eggyel feljebbitől. Nem találok különb-
séget. Pontosan ugyanolyannak tűnik. A katonák is ugyanolyan
agresszívek.
Már lőnek is, amerre látnak. A lövések fülhasogató zaja a szi-
rénák lármájával elegyül. Nem tudom, megsüketültem-e már.
El sem tudom hinni, hogy egyik lövés sem talál el.
Statisztikailag lehetetlennek tűnik, hogy olyan sok katona
olyan közelről képtelen célt találni a testemen. Itt valami nem
stimmel.
Megint szintet ugrok.
333
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Ezúttal pontosan talpra esek.
Guggoló helyzetben értem padlót. Körülnézek, és rögtön ész-
lelem, hogy ez a szint más. A folyosók szélesebbek. Az ajtók is.
Bárcsak itt lenne Kenji! Bárcsak lenne fogalmam, hogy mi ez,
mint jelent ez az eltérés a két szint között. Bárcsak tudnám, merre
induljak, hol kezdjem a keresést!
Berúgok egy ajtót. Semmi .
Rohanok előre, berúgok egy másik ajtót.
Semmi.
Rohanok tovább. A hajó gépészeti szerkezeteit látom. Gépek,
csövek, acélgerendák, hatalmas tartályok, gőzpára. Nyilván rossz
irányba indultam.
De fogalmam sincs, hány szintje van a hajónak, és nem tudom,
mehetek-e még lejjebb.
Még mindig lőnek rám, és csak néhány lépéssel járok előttük.
Szűk kanyarokat veszek, a falhoz lapulva osonok, sötét sarkokba
húzódom, remélve, hogy nem látnak meg.
Hol van Kenji? Egyfolytában ezt kérdezem magamtól. Hol van?
A hajó másik részében kell lennem. Nem a kazánházban és
víztartályok mellett kell keresnem. Ez így nem jó. A hajónak ezen
a részén minden más. Az ajtók is másmilyennek tűnnek. Nem
fából vannak, hanem acélból.
Néhányat berúgok, csak a bizonyosság okáért. Rádiós vezérlő-
terem. Üres.
Tanácsterem. Üres.
Nem. Igazi szobákat akarok. Nagy dolgozószobákat és lakosz-
tályokat. Anderson nyilván nem idelent van. Nyilván nem tet-
szene neki a sok gázcső és berregő motor.
Lábujjhegyen készülök elhagyni legújabb rejtekhelyemet. Ki-
dugom a fejem.
Kiáltás. Üvöltés.
Újabb lövések.

334
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Visszahúzódom. Mély levegőt veszek. Minden energiámat
összeszedem, és úgy döntök, nincs más választásom, mint a gya-
korlatban kipróbálni Alia elméletét.
Kiugrom és megiramodok a folyosón.
Olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan soha életemben nem
futottam. Lövedékek süvítenek a fejem mellett, testemet sorjáz-
zák, arcomra, hátamra, karomra koppannak, de én csak futok,
futok, erőt veszek magamon, hogy menjek tovább, lélegezzek, ne
érezzem a fájdalmat, ne érezzem a rémületet, egy pillanatra se
kapcsoljam ki energiámat, úgy kapaszkodom belé, mintha men-
tőöv lenne körülöttem és nem hagyom, hogy bármi megállítson.
Katonákon gázolok át, félrelököm őket, könyökkel ütöm el az
útból, nem tétovázok, csak utat török magamnak.
Hárman vetik rám magukat. Próbálnak a földre teperni, de
visszaverem őket. Egyikük újra előrelendül, egyenesen az arcába
csapok, érzem, ahogy fém kézvédőm alatt orrcsontja törik. Egy
másik katona hátulról akarja megragadni a karomat, elkapom a
kezét, egyetlen szorítással összemorzsolom az ujjait, aztán csuk-
lójánál fogva megrántom és nagy erővel a falhoz csapom. Hirte-
len hátrafordulok és szembenézek a többiekkel. Döbbenten néz-
nek, pánik és rémület vibrál tekintetükben.
– Gyerünk! Támadjatok csak! — biztatom őket. Véremben
őrült iramban lüktet az adrenalin. – Csak gyertek!
Öten fognak rám puskát Arcomra céloznak.
Lőnek.
Újra és újra. Töltényhüvelyek záporoznak. Ösztönöm arra
késztet, hogy védjem magamat a golyóktól, de én inkább a férfi-
akra koncentrálok, a testükre és dühös, eltorzult arcukra. Egy
pillanatra be kell hunynom a szemem, mert nem látok a testem
felé repülő fémdaraboktól. És amikor készen állok, öklömet
mellkasomhoz emelem és érzem, hogy az erő gerjed bennem és

335
Tahereh Mafi NE FÉLTS
előrelököm, egyszerre terítek le hetvenkét katonát, mintha csak
gyufaszálak lettek volna.
Egy pillanat. Lélegzet vétel.
Mellkasom hevesen zihál, szívem vadul ver. Körülnézek, ér-
zem a mozdulatlanságot az őrület közepette, erősen pislogok a
villogó vörös riadólámpák fényében. A katonák meg sem moc-
cannak. Érzem, hogy életben vannak, de nincsenek tudatuknál.
Ekkor megengedem magamnak, hogy lenézzek.
Lövedékek hevernek körülöttem.
Több száz lövedék. Egy egész halom. A lábamnál. Az overal-
lomról pattantak le.
Az arcom.
Valami hideget és keményet érzek a számban. A kezembe kö-
pöm. Egy roncsolódott fémdarab az. Okos kis lövedék, gondolom.
Aztán rohanok tovább.

336
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVEN

A folyosók csendesek. Alig néhány lábdobogás.


Kétszáz katonát már az óceánba löktem.
Idebent még vagy százat iktattam ki.
Fogalmam sincs, hány katonája van még Andersonnak a hajó
védelmére. De ki fogom deríteni.
Lihegve rohanok a folyosók labirintusában. Szomorú igazság,
hogy míg harcolni és az energiámat kivetíteni megtanultam, nem
tudok rendesen futni.
Ahhoz képest, hogy ilyen sok erőm van, szégyen, mennyire
nem vagyok formában.
Berúgom az első ajtót, amit meglátok.
Aztán egy másikat.
És még egyet.
Addig rombolok le minden akadályt ezen a hajón, amíg meg
nem találom Andersont. Ha az kell, puszta kézzel töröm dara-
bokra, mert fogva tartja Sonyát és Sarát. És talán már Kenjit is.
És előbb őket kell biztonságba helyeznem.
Aztán meg kell halnia.
Újabb ajtó törik forgácsokra.
A következőt egyszerűen berúgom.
Minden helyiség üres.
A folyosó végén lengőajtót látok, átlépek rajta. Remélem, hogy
odaát valami életjelet találok.
Konyha.
Kések és tűzhelyek. Az asztalokon élelem. Hosszú sorokban
konzervek. Megjegyzem magamnak, hogy ezért jöjjek vissza. Kár
lenne elpocsékolni ennyi jó ételt.
Visszalépek a lengőajtón.

337
Tahereh Mafi NE FÉLTS
És ugrok. Keményen. Át a padlón, remélve, hogy van még egy
szint a hajón.
Remélem.
Erősen a sarkamra toppanok. Kissé elvesztem egyensúlyomat,
előredőlök. Éppen időben korrigálok.
Körülnézek.
Ez az, gondolom. Ezt kerestem. Ez teljesen más.
Idelent nagyobbak a termek, a hajótestbe ablakok vannak
vágva, a szabadba látni. A padló itt is fa, hosszú, vékony csíkok
kissé fénylő, sima felület. Szép idelent. Elegáns. Tiszta. A sziré-
nák hangja tompítottan ér el ide, mintha távoli veszélyt jelezne,
ami itt nem sokat jelent Ebből tudom, hogy közel lehetek.
Futó léptek közelednek felém.
Hirtelen megfordulok.
Egy katona támad rám. Ezúttal nem bújok el. Egyenesen feléje
futok, behúzom a fejemet és nekiütközöm, jobb vállam a mellka-
sának csapódik, olyan erővel, hogy a katona a terem másik végé-
be repül.
Valaki hátulról lő rám.
Megfordulok, egyenesen odamegyek hozzá, elhessegetem a
lövedékeket arcomról, mint a legyeket. Aztán megragadom a
vállát, magamhoz rántom és térddel teljes erőből ágyékon rú-
gom. Hörögve összegörnyed, a padlóra roskad. Lehajolok, kive-
szem a fegyvert a kezéből, megmarkolom a zubbonyát. Egy kéz-
zel emelem fel. A falhoz csapom. A fegyvert a homlokához nyo-
mom.
Elegem van a várakozásból.
– Hol van Anderson? – üvöltök rá.
Nem válaszol.
– Hol? – ordítok.
– Nem tudom – feleli végül. A hangja remeg, teste reszket a
szorításomban.

338
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Valami okból hiszek neki. A szemébe nézek, de csak rémületet
látok. Lelököm. A fegyverét fél kézzel összezúzom, és az ölébe
hajítom.
Berúgok még egy ajtót.
Kezd bosszantani a dolog, nagyon dühös vagyok, és olyan
vakrémület fog el Kenji miatt, hogy jól van– e, hogy reszketek a
haragtól. Nem is tudom, kit keressek először.
Sonyát.
Sarát.
Kenjit.
Andersont.
Tanácstalanul állok egy újabb ajtó előtt. Katonák nem jönnek
már. A szirénák még vijjognak, de már távolabbról. És hirtelen
arra gondolok, vajon ez az egész nem puszta időfecsérlés volt-e.
Lehet, hogy Anderson nincs is a hajón. Lehet, hogy nem is ez az a
hajó.
És valami okból a következő ajtót nem rúgom be.
Valami megmagyarázhatatlan okból a kilinccsel próbálkozom.

Nincs bezárva.

339
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENEGY

Hatalmas ágy van odabent, hatalmas ablak, csodálatos kilátás az


óceánra. Gyönyörű helyiség. Minden nagy és elegáns. Még szeb-
bek azonban, akik odabent vannak.
Sonya és Sara bámul rám.
Épen, egészségesen. Életben vannak.
Gyönyörűek, mint mindig.
Rögtön hozzájuk szaladok. Micsoda megkönnyebbülés! Köny-
nyeim potyognak a boldogságtól.
– Jól vagytok? – kérdem zihálva. Képtelen vagyok visszafogot-
tan szólni. – Jól vagytok?
Ölelésembe borulnak, mintha megjárták volna a poklot, mint-
ha belülről marná őket valami, és legszívesebben most azonnal
hazavinném őket erről a hajóról.
De amint a kezdeti izgalom alábbhagy, Sonya mond valami,
amitől majdnem megáll a szívem.
– Kenji keresett. Itt volt. Nem sokkal ezelőtt. Azt kérdezte, lát-
tunk-e téged...
– Azt mondta, elvesztettétek egymást – egészíti ki Sara.
– És hogy nem tudja, mi történt veled – folytatja Sonya.
– Annyira aggódtunk, hogy meghaltál! – mondják együtt, egy-
szerre.
– Nem. – őrület. Ez őrület. – Nem, nem. Nem vagyok halott.
De most mennem kell. Maradjatok itt! Ne mozduljatok innen! Ne
menjetek sehová! Nemsokára visszajövök. Megígérem. Csak meg
kell találnom Kenjit... Meg kell találnom Andersont...
– Két ajtóval odébb – közli Sara. Szeme tágra nyílt.
– A folyosó legvégén – egészíti ki Sonya.
– A kék ajtó – mondják együtt, egyszerre.

340
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Várj! – szól utánam Sonya, amikor megfordulok, indulni ké-
szülök.
– Légy óvatos – mondja Sara. – Hallottunk egysmást...
– Egy fegyverről, amit magával hozott – folytatja a mondatot
Sonya.
– Miféle fegyver? – kérdem. Szívem dobogása lassul.
– Nem tudjuk – felelik együtt.
– De nagyon örült neki – súgja Sara.
– Igen. Nagyon, nagyon örült – teszi hozzá Sonya.
A kezem ökölbe szorul.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Hamarosan találkozunk...
Nagyon hamar...
Az ajtó felé hátrálok, kilépek a folyosóra, végigfutok a folyo-
són. Még hallom, ahogy utánam kiáltanak, hogy vigyázzak ma-
gamra és sok szerencsét…
De már nincs szükségem szerencsére. Öklömre és acél gerin-
cemre van szükségem. Nem vesztegetem az időt, hogy bejussak a
kék szobába. Már nem félek.
Nem tétovázok. Nem fogok tétovázni. Soha többé.
Berúgom az ajtót.
– JULIETTE... NE...

341
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENKETTŐ

Kenji hangja úgy ér, mintha ököllel torkon csaptak volna.


Pislogni sincs időm, a falhoz vágódok.
A hátam. Valami baj van a hátammal. Olyan éles fájdalom ha-
sít belém, hogy arra gondolok, eltörött a gerincem. Szédülök, las-
sú vagyok, forog velem a világ és a fülem furcsán cseng.
Feltápászkodok.
Újabb erős ütés ér. Nem is tudom, honnan jön a fájdalom.
Nem tudok elég gyorsan pislogni, nem tudom elég hosszú ideig
egyenesben tartani a fejemet, hogy lerázzam magamról ezt a za-
varodottságot. Minden oldalra csúszik.
Minden erőmmel próbálom lerázni.
Én ennél erősebb vagyok. Én ennél jobb vagyok. Legyőzhetet-
lennek kéne lennem.
Újra fel. Lassan.
Valami olyan erősen megüt, hogy a szoba szemközti falának
csapódok. Lecsúszok a padlóra. Kétrét görnyedek, fogom a feje-
met, pislogni próbálok, megérteni, mi történik körülöttem.
Nem értem, mi üthetett meg.
Ilyen erővel.
Ilyen erővel semmi nem üthetne meg. Többször nem.
Mintha a nevemen szólítana valaki, de nem biztos, hogy jól
hallom. Minden annyira tompa, annyira bizonytalan, annyira
kibillent az egyensúlyból, mintha ott lenne, csak nem érném el,
nem találtam meg. Érezd!
Új terv kell.
Nem állok fel újra. Térdelve maradok, mászok előre, és ami-
kor az ütés jön, próbálok visszaütni. Minden erőmmel azon va-
gyok, hogy energiámat előrevetítsem, de a fejemet ért ütések mi-

342
Tahereh Mafi NE FÉLTS
att bizonytalan vagyok. Mániásan ragaszkodom energiámhoz, és
bár nem sikerül előrejutnom, nem is lök hátra a támadó.
Próbálom felemelni a fejemet.
Lassan.
Semmi nincs előttem. Nem látok gépet. Nincs semmilyen fur-
csa elem, ami ilyen erős hatást fejthet ki. Erősen cseng a fülem.
Pislogok, kétségbeesetten igyekszem tisztán látni.
Valami megint megüt.
Olyan erővel érnek az ütések, hogy attól tartok, megint hátra-
csúszom, ezért ujjaimat a padlóba mélyesztem, úgy kapaszko-
dók.
Sikoltanék, ha tudnék. Ha lenne még energiám.
Megint felemelem a fejem. Újra megpróbálok nézni.
És ezúttal két alakot látok.
Az egyik Anderson.
A másikat nem ismerem.
Pocakos szőke férfi, haja rövidre nyírva, tekintete kemény. Va-
lahogy ismerősnek tűnik nekem. Anderson mellett áll, arcán ka-
ján vigyor. A kezét maga elé tartja.
Tapsol.
Egyszer.
Testem feltépődik a padlóról, a falnak csapódok.
Hanghullámok.
Ezek lökéshullámok.
Anderson talált magának egy játékot.
A fejemet rázom, próbálom a valóságot érzékelni, de az ütések
egyre gyorsabban jönnek. Keményebben. Intenzívebben. Be kell
hunynom a szememet a hanghullámok elől, csak úgy van esé-
lyem előremászni. Kétségbeesetten töröm a padlót, hogy fogó-
dzót találjak.
Újabb ütés.
Keményen, fejbe.

343
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Mintha az a férfi robbanást idézne elő, valahányszor összeüti a
tenyerét és nem a robbanás okoz fájdalmat. Nem közvetlen talá-
lat. A lökéshullám. A légnyomás.
Újra és újra.
Tudom, az egyetlen ok, amiért képes vagyok túlélni ezt az,
hogy túl erős vagyok.
De Kenji!
Kenji valahol itt van a szobában. Ő szólított. Figyelmeztetni
próbált. Itt kell lennie valahol, és ha én alig élem ezt túl, akkor
nem hiszem, hogy ő jobban bírná.
Rosszabbul bírja.
Sokkal rosszabbul.
A félelem elég. Új erőre kapok, elkeseredett, állati erő, ezzel az
erővel vagyok képes felállni. Képes vagyok az ütéseket állni,
szembemenni velük, ahogy fejemet érik, cseng tőlük a fülem.
És megyek.
Egyszerre egy lépést. De haladok.
Pisztolylövést hallok. Három. Még öt. És rájövök, hogy min-
den lövés rám irányult. Lövedékek pattannak le testemről.
A szőke mozdul. Hátrál. Próbálja távol tartani magát tőlem.
Ütéseinek gyakorisága növekszik, reméli, hogy eltéríthet, de túl
messzire mentem ahhoz, hogy elveszítsem ezt a csatát. Már nem
is gondolkodok, nincs is szükségem gondolkodásra, csak arra
koncentrálok, hogy elérjem azt a férfit és örökre elhallgattassam.
Fogalmam sincs, hogy Kenjit nem ölte-e már meg. Fogalmam
sincs, hogy én túlélem-e vagy meghalok. Fogalmam sincs, meny-
nyi ideig bírom még ezt.
De meg kell próbálnom.
Csak még egy lépés, biztatom magamat.
Mozdítsd a combodat! Most a lábadat! Hajlítsd a térdedet!
Már majdnem ott vagy, biztatom magamat.

344
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Gondolj Kenjire! Gondolj Jamesre. Gondolj arra, hogy mit ígér-
tél annak a tízéves kisfiúnak. Ezt mondogatom magamnak. Vidd
haza Kenjit. Térj haza te is.
Ott az a férfi. Közvetlenül előtted.
Kezemet előrelendítem, mintha felhőbe nyúlnék, és megmar-
kolom a nyakát Megszorítom.
Addig szorítom, míg a hanghullámok megszűnnek. Reccse-
nést hallok.
A szőke a padlóra zuhan.
Összeesek.

345
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENHÁROM

Anderson áll felettem, fegyvert tart az arcomhoz.


Lő.
Megint lő.
És még egyszer.
Behunyom szemem, és erőm maradékát keresem mélyen ma-
gamban, mert valahogy, testem valamely ösztöne azt sikoltja tu-
datomnak, hogy életben kell maradnom. Emlékszem, Sonya és
Sara egyszer említette, hogy az energiánk lemerülhet. Hogy túl-
erőltethetjük magunkat. Hogy valami orvosságot próbáltak kita-
lálni az ilyen kimerülésre.
Bárcsak lenne ilyen orvosság most nálam!
Pislogok Andersonra, alakja a széleken elmosódik. Fejem mö-
gött áll, fényes cipőjének orra a fejem tetejéhez ér. Alig hallok
hangokat, csak csontjaim visszhangoznak, nem látok semmit,
csak a körülöttem záporozó lövedékeket. Még mindig lő rám.
Még mindig testembe ereszti a lövedékeket, tudja, hogy eljön az
a pillanat, azt várja... amikor majd nem bírom tovább.
Arra gondolok, hogy haldoklom. Most biztosan haldoklom.
Azt hittem, tudom, milyen érzés meghalni, de biztosan tévedtem.
Mert ez egészen másfajta haldoklás. Egészen másfajta fájdalom.
De úgy gondolom, hogy ha meg kell halnom, előtte még tehe-
tek valamit.
Felnyúlok. Megragadom Anderson bokáját. Megszorítom.
És puszta kézzel zúzom össze a csontjait.
Üvöltése eloszlatja tudatomból a homályt annyira, hogy újra
élesen láthassam a világot. Sűrűn pislogok, körülnézek, most elő-
ször látom, mi történt. Kenji az egyik sarokban kuporog. A szőke
a padlón hever.
Anderson lába leszakadt.
346
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Gondolataim hirtelen kitisztulnak, mintha újra képes lennék
irányítani a történéseket. Nem tudom, azért van-e ez, mert ezt
teszi az emberrel a remény, nem tudom, hogy a remény lehet-e
olyan erős, hogy visszahozza az embert az életbe, de az, hogy
Andersont látom vonaglani a padlón, valamit megindít bennem.
Arra gondolok, hogy van még esélyem.
Teljes erőből üvölt, kúszva hátrál, kezével húzza magát. Elej-
tette a fegyvert, nyilván túl nagy fájdalmai vannak, túlságosan
rémült... már nem tudja kézbe venni, látom a kínt a szemében. A
gyengeséget. A rettegést. Csak ekkor jut el a tudatáig a rémület,
hogy mi fog történni vele. Hogy mi történt vele. Hogy egy ostoba
lány okozza a végzetét, akiről azt mondta, hogy túlságosan
gyenge megvédeni magát.
És ekkor észlelem, hogy mondani próbál valamit nekem. Be-
szélni akar. Talán könyörög. Talán sír. Talán kegyelemért nyü-
szít. De már nem figyelek rá.
Semmi mondanivalóm számára.
Fegyvert rántok.
És homlokon lövöm.

347
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENNÉGY

Kétszer.
Egyszer Adam, és egyszer Warner nevében.

348
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENÖT

Visszateszem a pisztolyt a tokjába. Odalépek Kenji ernyedt, még


lélegző testéhez és a vállamra kapom.
Kirúgom az ajtót. Elindulok a folyosón.
Lábbal nyitom Sonya és Sara szobájának ajtaját, Kenjit az ágy-
ra fektetem.
– Gyógyítsátok meg! – mondom. Alig kapok levegőt. – Kérlek,
gyógyítsátok meg!
Térdre rogyok.
Sonya és Sara rögtön nekilát. Nem beszélnek. Nem sírnak.
Nem sikítanak. Nem omlanak össze. Rögtön megteszik, amit
meg kell tenniük. Azt hiszem, soha nem szerettem még őket any-
nyira, mint ebben a pillanatban. Elrendezik az ágyon. Egyenesen
fekszik. Sara az egyik oldalán áll, Sonya a másikon. Először a
fejéhez tartják kezüket. Aztán a szívéhez.
Aztán cserélnek. Felváltva próbálják helyreállítani az élet mű-
ködését Kenji különböző szerveiben, testrészeiben. A szemhéja
rebben, de nem nyílik ki. Feje előre-hátra rángatózik.
Kezdek aggódni, de túlságosan félek, és túlságosan fáradt va-
gyok ahhoz, hogy mozdulni tudjak.
Végül hátralépnek.
Kenji még nem nyitotta ki a szemét.
– Sikerült? – kérdezem. Rettegek hallani a választ.
Sonya és Sara bólint.
– Alszik – felelik együtt, egyszerre.
– Jobban lesz? Teljesen felépül? – kérdem kétségek között.
– Reméljük – mondja Sonya.
– De néhány napig aludni fog – közli Sara.
– Nagyon súlyos volt a károsodás – mondják egyszerre. – Mi
történt?
349
Tahereh Mafi NE FÉLTS
– Lökéshullámok – felelem alig hallhatóan. – Nem tudom,
hogy élhette túl egyáltalán.
Sonya és Sara néz, várnak.
Összeszedem magam, és felállók.
– Anderson halott.
– Megölted – mondják ki suttogva. Nem kérdés.
Bólintok.
Döbbent csodálkozással néznek.
– Menjünk! – mondom. – Ennek a háborúnak vége. Szólnunk
kell a többieknek.
– De hogy jutunk ki innen? – kérdi Sara.
– Mindenütt katonák vannak – magyarázza Sonya.
– Már nincsenek – mondom, de nem fejtem ki bővebben. Ah-
hoz túl fáradt vagyok. De hálával tekintek rájuk a segítségükért.
A létezésükért. Azért, hogy még életben vannak. Halvány mo-
sollyal nézek rájuk, aztán az ágyhoz lépek, és Kenji testét a vál-
lamra veszem. Mellkasa a hátamon ível, egyik karja a bal válla-
mon átvetve, a másik előttem lóg. Jobb karommal két lábát fo-
gom.
Feljebb tolom a vállamon.
– Készen álltok? – kérdem rájuk pillantva.
Bólintanak.
Kivezetem őket az ajtón, végig a folyosón, egy pillanatra el is
felejtem, hogy fogalmam sincs, merre van a kijárat. De a folyosók
teljesen néptelenek. Mindenki sebesült, eszméletlen vagy elme-
nekült. Testeken lépünk át, karokat, lábakat tolunk el utunkból.
Csak mi maradtunk.
A vállamon viszem Kenjit. Sonya és Sara szorosan mögöttem.
Végre találok egy létrát. Felmászok. Sonya és Sara együttes
erővel tartja Kenjit, lenyúlok érte, felhúzom. Ezt még háromszor
meg kell ismételnünk, amíg végre a fedélzetre érünk. Ott még
egyszer, utoljára helyezem el a vállamon.

350
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Elindulunk. Szótlanul haladunk végig az elhagyott hajón, a
mólón, vissza a szárazföldre. Már nem érdekel, hogy lophatunk-
e tankot. Nem érdekel, hogy meglátnak. Nem érdekel semmi
más, csak az, hogy megtaláljam a barátaimat. És véget vessek
ennek a háborúnak.
Az út szélén találunk egy elhagyatott tankot. Az ajtóval pró-
bálkozom.
Nyitva van.
A lányok beülnek, segítenek Kenjit az ölükbe ültetni. Becsu-
kom az ajtót Beszállok a sofőrülésre. Hüvelykujjamat az ujjle-
nyomat-olvasóhoz érintem, hogy beindítsam a motort. Hálás va-
gyok Warnernek, amiért ujjlenyomatainkat bevitte a rendszerbe,
így hozzáférésünk van a hadsereg járműveihez.
Csak ekkor jut eszembe, hogy fogalmam sincs, hogyan kell
vezetni.
Jó dolog lehet tankot vezetni.
Nem figyelek a stoptáblákra, se az utcákra. A tankot az út mel-
lől egyenesen a szektor központja felé vezetem, ahonnan jöttünk.
Nagyjából. Ahogy az irányra emlékszem. Túl erősen nyomom a
gázpedált. Túl erősen fékezek, de gondolataim olyan helyen jár-
nak, ahol semmi sem számít már.
Célom van. Az első lépés teljesítve.
És most végig fogom vinni.

A bázison kiteszem Sonyát és Sarát, segítek nekik kiemelni


Kenjit. A bázison biztonságban lesznek. Pihenhetnek. De én még
nem állhatok meg.
Elindulok a lift felé, oda, ahol a csapatszemlére menet kiszáll-
tunk. Ajtókon haladok át, egyenesen az udvarba. Mászni kezdek,
meg sem állok a létra legtetejéig. Harminc méterre a talajtól.
Ott kezdődött minden.

351
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Van ott egy műszaki rámpa, a szektorban sugárzó hangszórók
karbantartására szolgál. Emlékszem. Már mindenre emlékszem,
bár tompa az agyam, és kezem még mindig remeg, és vér csöpög
le az arcomon, a nyakamra. Nem a saját vérem.
De ez volt a terv.
A terv szerint kell cselekednem.
Beütöm a kódot a tasztatúrán, és várom a kattanást. A hango-
sítás doboza kinyílik. Nézem a gombokat, kapcsolókat, elmozdí-
tom a minden hangszóró feliratút és mély levegőt veszek. Meg-
nyomom az adás gombot.
– 45-ös szektor, figyelem! – szólok a mikrofonba. A szavak ér-
desen, hangosan, elmosódottan érnek a fülembe. – A Regenerá-
ció halott. A főváros megadta magát. A háborúnak vége. – Any-
nyira remegek, hogy ujjam csúszkál a gombon, ahogy próbálom
nyomva tartani. – Ismétlem: a Regeneráció főparancsnoka halott.
A főváros megadta magát. A háborúnak vége.
Fejezd be, mondom magamnak.
Most fejezd be!
– Juliette Ferrars vagyok. Én fogom vezetni ezt a nemzetet.
Álljon ki ellenem, aki akar.

352
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENHAT

Egy lépést teszek előre, a lábam megremeg, félő, hogy a térdem


összecsuklik, eltörik alattam, de erőt veszek magamon és me-
gyek, megyek csak tovább. Mennem kell. Át kell lépnem azon az
ajtón, a lifthez, ki kell jutnom a bázisról, el a csatatérre.
Odaérni nem tart sokáig.
A földön több száz test hever véres halomban, de több százan
vannak talpon, többen élnek, mint remélni mertem. A hír gyor-
sabban terjedt, mint gondoltam. Mintha egy ideje már tudnák,
hogy a csatának vége. Anderson hajójáról a túlélő katonák a mie-
ink mellett állnak, némelyek csurom vizesen, csontig fogyva a
jeges időben. Valahogy sikerült a partra vergődniük, elmondták,
hogy támadás érte őket és Andersonnak vége. Mindenki körül-
néz, döbbenten néznek egymásra, saját kezüket nézik, vagy az
égre tekintenek. Mások még barátokat, családtagokat keresnek a
halottak között, arcukon megkönnyebbülés és félelem. Elgyötört
testük nem akar többé ilyen életet. Változást akarnak.
A bázis kapui hirtelen kinyílnak, a civilek özönlenek ki rajtuk.
Sietnek szeretteikhez. A jelenet egy pillanatig egyszerre rettene-
tesen komor és olyan borzongatóan gyönyörű, hogy nem tudom,
sírjak vagy nevessek.
Nem sírok, nem is nevetek.
Elindulok. Mozgásra kényszerítem a lábamat, könyörgök a
csontjaimnak, hogy tartsanak ki, tartsanak meg a nap végéig,
vezessenek életem hátralévő részébe.
Látni akarom a barátaimat Tudnom kell, nem esett– e bajuk.
Saját szememmel akarok meggyőződni arról, hogy minden rend-
ben van.
De amint behatolok a tömegbe, a 45-ös szektor katonái mintha
elfelejtették volna a fegyelmet.
353
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Csataterünkön állva, a halál nyomai között véresen, sebesül-
ten kiáltoznak nekem, éljeneznek és tisztelegnek, ahogy elhala-
dok előttük. Körülnézek, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy
ők már az én katonáim. Bíztak bennem, velem harcoltak, és ezek
után bízom bennük. Harcolni fogok értük. Ez volt az első, amit
sok csata fog követni. Még sok ilyen nap lesz.
Csupa vér vagyok, overallom elszakadt, kisebb fa- és fémda-
rabok állnak ki belőle. Kezem annyira remeg, hogy már nem is
tudom irányítani.
Mégis nagyon nyugodt vagyok.
Hihetetlenül nyugodt. Mintha még nem fogtam volna fel teljes
jelentőségében azt, ami történt. Lehetetlen nem megérinteni a
felém kinyújtott kezeket, karokat, ahogy a csatatéren haladok
előre, és valahogy egészen furcsának találom, hogy nem rezze-
nek össze, furcsa, hogy nem rejtem el a kezemet, furcsa, hogy
nem aggódom, hogy sérülést okozhatok nekik.
Megérinthetnek, ha akarnak, és lehet, hogy fájdalmas egy ki-
csit, de a bőröm már nem öl meg senkit.
Mert soha többé nem engedem.
Mert már képes vagyok uralni az erőmet.

354
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENHÉT

A lakókörlet olyan komor, kietlen hely, állapítom meg a lakóba-


rakkok között járva. Ez legyen az első, ami eltűnik. Újjá kell épí-
teni a régi otthonainkat.
Mindent elölről kell kezdenünk.
Felkapaszkodok az egyik kis szükséglakás oldalán. Egészen az
emeletig. Felhúzódzkodok a tetőre. Lerúgom a napelemeket, a
lapos tető közepére állok és lenézek a tömegre.
Ismerős arcokat keresek.
Remélem, meglátnak és előrejönnek.
Remélem.
Napoknak, hónapoknak, éveknek tűnő hosszan állok azon a
tetőn és nem látok mást, csak katonákat és családtagjaikat. Egyik
barátom sincs a közelben.
Megtántorodok, félő, hogy a szédülés ledönt a lábamról. Pul-
zusom vadul, nagy erővel lüktet. Már majdnem feladom. Elég
hosszú ideje állok ott, hogy az emberek rám mutassanak, hogy
felismerjék az arcomat, hogy elterjedjen a hír: ott állok és várok
valamire. Valakire. Valakikre.
Már éppen készülök visszamászni a tömegbe, hogy a holtak
között keressem őket, amikor felcsillan a remény, és szívem el-
szorul a boldogságtól.
Egyenként lépnek elő különböző szegletekből, a bódékból, a
lakókörlet területéről. Véresek, sebesültek. Adam, Alia, Castle,
Ian, Brendan és Winston elindul felém, aztán megfordulnak,
megvárják a többieket. Winston zokog.
Sonya és Sara kihozták Kenjit a bázisról, kis lépésekkel támo-
gatják. Látom, hogy a szeme már résnyire nyílt. Makacs, makacs
Kenji. Persze, hogy ébren van, pedig aludnia kéne.
James szalad feléjük.
355
Tahereh Mafi NE FÉLTS
Adamnek ütközik, lábát öleli, és Adam lehajol érte, karjába
veszi testvérét, úgy mosolyog, ahogy még soha nem láttam.
Castle nagyon büszkén biccent nekem. Lily csókot küld nekem.
Ian valami furcsa fegyvermozdulatot tesz jobb keze mutatóujjá-
val. Brendan integet. Alia sosem örült még ennyire.
Rezzenéstelen mosollyal nézem őket, puszta akaraterőm tart
talpon. Nézem, csak nézem őket, a tömeget, várom, hogy megje-
lenjen az a barátom is, akit még várok. Várom, hogy megtaláljon
minket.
De nincs ott.
Tekintetem a jeges, hideg földön összegyűlt tömeget pásztáz-
za, de őt nem látom sehol. Rémület rúg gyomromba iszonyú erő-
vel, nem kapok levegőt, elhagyott a remény, nagyon gyorsan
pislogok, és minden erőmmel igyekszem... nem összeomolni.
Lábam alatt megremeg a fém tetőlemez.
A hang felé fordulok, szívem vadul lüktet... Kezet látok. Meg-
kapaszkodik a tető peremében.

356
Tahereh Mafi NE FÉLTS

HETVENNYOLC

Felhúzódzkodik a tetőre. Elindul felém. Egyenes léptekkel.


Olyan nyugodtam mintha a mai napra semmi mást nem tervez-
tünk volna, csak azt, hogy ott álljunk együtt, és lenézzünk a hol-
tak és boldog gyerekek tömegére.
– Aaron – szólítom súgva.
Ölelésbe burkol.
És belezuhanok.
Testem minden izmából, minden idegszálából eltűnik a fe-
szültség, ölelem erősen, mintha az életemért kapaszkodnék belé.
– Tudod – súgja a fülembe –, ugye tudod, hogy most az egész
világ ránk fog támadni?
Elhúzódom kissé. Csak annyira, hogy a szemébe nézhessek.
– Alig várom, hogy megláthassam, mivel próbálkoznak.

357

You might also like