A mű eredeti címe:

Furthermore

Fordította:
Heinisch M ónika

Fedélterv:
Hegyi Péter

© 2016 by Tahereh M afi

© Heinisch M ónika, Hungarian translation, 2017
© Ciceró könyvstúdió, magyar kiadás, 2017

Ez a mű a képzelet szüleménye. A nevek, szereplők, helyek és események vagy a szerző

fantáziájából származnak, vagy a fikció szűrőjén keresztül jelennek meg, így bármely – jelenleg
vagy múltban – létező személyhez, vállalkozáshoz, céghez, eseményhez vagy helyszínhez való
hasonlóság, csakis a véletlen műve.

M inden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása
szükséges.

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-432-040-1

Kiadja a Ciceró Könyvstúdió

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Till Katalin
Ransomnak, mindörökre
Egyszer régen született egy lány.
Nem volt különösebben izgalmas esemény…
A szülők boldogok voltak, az anya örült, hogy túl van rajta, az apja
pedig megkönnyebbült, hogy lehull a lepel a nagy titokról. Nem sokkal
később rádöbbent, hogy a kisbabájuknak, akinek az Alíz nevet adták,
egyáltalán nincsenek pigmentjei. Haja és bőre is tejfehér volt, szíve és lelke
lágy, akár a selyem. Csak a szemében maradt némi szín: a mézsárga
leghalványabb árnyalata. Olyasfajta gyermek volt, akit a világ nem igazán
tudott méltányolni.
Fenyérhát a színekre épült. Jóformán kirobbant a színektől,
bebugyolálták, széltében-hosszában kitöltötték. Lakóit a legragyogóbbak
között tartották számon – állítólag a bolygókról mintázták őket –, ezért a
fiatal Alízt egyszerűen túl halványnak bélyegezték, bár ő maga is tudta, hogy
ez nem igaz. Aztán szép lassan megfeledkeztek az egészről.
Hát így kezdődött…
Megint esett a nap.
Lágy, ragyogó esőfény töltötte be a levegőt, cseppjei keresztülhasítottak
az évszakon. Az állhatatos és kiszámítható telet egyre több helyen fúrta át az
alóla kikukucskáló, túláradó tavasz. A világ készen állt az átalakulásra.
Fenyérhát lakói rájuk jellemző izgatottsággal várták a kikeletet – mindig is
szerették a megszokott, előrelátható változásokat, mint például az éjjel
átfordulása nappalba vagy az eső megfagyása. Azzal nem tudtak volna mit
kezdeni, ha az éjszaka tortává változik vagy az eső cipőfűzővé, hiszen annak
nem lett volna semmi értelme, márpedig az értelem rendkívül fontos volt egy
olyan népnek, amely a mágiára alapozva építette fel az életét. Alízzal
kapcsolatban pedig végképp tanácstalanok voltak, akármilyen erősen
hunyorogva szemlélték.
A zsenge korú Alíz szinte mindenben megfelelt az ideális fiatal lány
képének: okos volt, virgonc és sok lényeges dologban kellőképpen
szenvedélyes. Ugyanakkor egy alapvető szempontból hiányosságot
mutatott, és pont ez a fogyatékossága tette érdekessé és módfelett
szokatlanná. De erre még később visszatérünk.

Az a délután, amelyen történetünk kezdődik, csupa halk és nyugodt

rezzenéssel volt tele: a szél kioldotta az ablakok zárját, az esőfény
szétlibbentette a függönyöket, a frissen nyírt fű pedig csiklandozta a csupasz
talpakat. Az ilyen napokon Alíz legszívesebben világgá ment volna, és mivel
már kis híján betöltötte a tizenkettőt, fel is volt készülve egy nagy kalandra.
Mindössze pár nap volt hátra a Tálentumig, és Alíz eltökélte, hogy megnyeri
a versenyt, hiszen ez garantálta, hogy vitorlát bonthasson új felfedezések
felé.
Hazafelé sétált, és időnként hátrapillantott a távolban csillogó városra. A
főtér nem kis átalakuláson ment keresztül a közeledő ünnep tiszteletére, és a
parancsszavak az építkezés zajaival vállvetve visszhangzottak a környező
dombok között. Alíz ugrándozott a macskaköveken, arcát esőfény
melengette, kezével arany ragyogás után tapogatózott. Átragadt rá a város
izgatottsága; a levegő olyan töményen megtelt ígéretekkel, hogy Alíz szinte
bele tudott volna harapni. Miközben felnézett az égre, orcája vidám,
gömbölyű almát formált. A fény felszikrázott, majd elhalványult, a felhők
bőszen gomolyogva kapaszkodtak egymásba, szétfoszlottak és
feltornyosultak, ahogy egy hete folyamatosan. Már csak egy nap, gondolta
magában Alíz, és akkor minden megváltozik.
Alig bírta kivárni.
Közben rátért a fő csapásra, egy zölddel szegélyezett, döngölt földútra.
Szorosan fogta a kosarát, nehogy a mellette elhaladó szomszédok
elsodorják, hol üdvözlően, hol búcsúzva biccentett, és örült, hogy aznap
nem feledkezett meg a ruhájáról. Az anyja örökké ezzel nyaggatta.
Kivett egy tulipánt a zsebéből, és leharapta a fejét. Érezte, ahogy a
szirmok rátapadnak a nyelvére, a bársonyos felületet és a püspöklila színt is.
Behunyta a szemét és megnyalta a száját, mielőtt tovább rágta volna a virág
szárát. Nem volt még egészen zöld, mégis világosabb és vibrálóbb, mint a
szirmok. Dal lakozott abban az árnyalatban, és Alíz a testén belül is érezte
énekét. Lehajolt, hogy üdvözöljön egy fűszálat, és így suttogott: Szia! Én is,
én is! Még élünk.
Furcsa lány volt, még a fenyérhátiak szemében is, pedig ők hozzá voltak
szokva a nap záporozásához, a kicsattanóan ragyogó színekhez és a
mágiához is, amely életük része volt, akárcsak az összeráncolt homlokú
szülők. Alíz furcsasága a legegyszerűbb tettekben is megnyilvánult, bár
leginkább abban, hogy képtelen volt egyenes úton hazamenni. Túl sokszor
állt meg, túl gyakran kódorgott el a fő csapásról, túl sokáig tartotta benn a
mélyen beszívott levegőt, mert önző volt ahhoz, hogy lemondjon róla.
Addig-addig pörgött, amíg a szoknyái körökbe nem rendeződtek körülötte,
és olyan szélesen vigyorgott, hogy majdnem szétrepedt az arca, akárha
szirmot akarna bontani. Fáradhatatlanul szökdécselt lábujjhegyen, és csak
akkor engedte ki a száján azt, ami nem volt az övé, amikor már nem bírta
tovább tartani.
Apa egyszer azt mondta neki, hogy ha felnő, vadvirág lesz. Lengő
szoknyás vadvirág, a feje tetejétől a térdéig érő, táncoló hajfonatokkal. Alíz
bízott benne, hogy neki lesz igaza, nem anyának, aki szerint soha nem tudna
olyan bonyolult lénnyé válni, olyan sok kusza végtaggal és szükséglettel. Alíz
néha szerette volna visszaültetni magát a földbe, hátha legközelebb
másvalamiként nő ki, valami jobbként, például pitypangként, tölgyfaként
vagy feltörhetetlen dióként. Anya viszont azt válaszolta (mint mindig), hogy
lánynak kell maradnia, és az is maradt.
Alíz nem rajongott túlzottan anyáért. Túl öregnek tartotta és zavarba
ejtőnek; az sem tetszett neki, ahogy különböző falak és ajtók miatt
aggodalmaskodott, meg a rájuk költött pénz miatt. Ugyanakkor szerette is
anyát, olyan gyerekekre jellemző szeretettel. Anya lágy volt és meleg, és
általában mosoly bujkált az arcán, ha Alízra nézett. Néha dühösnek látszott,
máskor könnyek csillogtak a szemében, de a lány ezzel nem törődött túl
sokat.
Szorosabban markolta kosarát, és a fejében visszhangzó dallamra
tovább táncolt az úton. Lábujjai felmelegítették a földet, és a haja, amely
súlyával szinte lehúzta a fejét, a dal ütemére lobogott. Karperecei az esőt
utánozták, a cseppek egyszerű zenéje csendült fel, ahogy az ékszerek
egymásnak koccantak a könyöke és a csuklója között. Behunyta a szemét.
Úgy ismerte ezt a táncot, mint a saját nevét: a szótagok beleolvadtak a
testébe, és olyan természetességgel ringatták a csípőjét, ahogy semmilyen
más ritmus nem tudta volna.
Ez volt az ő képessége, a tehetsége, amellyel Fenyérhátat gazdagította.
Ez jelentette számára a belépőt a nagy nevek közé. Évek óta készült a
bemutatóra, és eltökélte magában, hogy a kitartó gyakorlás nem lesz
hiábavaló.
Nem lesz h…
– Hé, te! Mit csinálsz ott?
Alíz megriadt. Valaki elbotlott és elesett, a lány pedig némi csüggedt
körültekintés után megállapította, hogy csak ő maga lehetett az. Gyűrött
szoknya, néma karperecek, az esőfény hűlt helye az égen. Elkésett. Anya le
fogja teremteni.
– Hé! – Ugyanaz a hang. – Te meg mit…
Alíz összefogta a szoknyáit, és a kosara után tapogatózott a sötétben.
Vakon keresgélt, és közben kezdett eluralkodni rajta a pánik. Anya
állandóan óvta tőle, hogy szóba álljon idegenekkel – főleg idegen férfiakkal.
Ha félsz, akkor felejtsd el a jó modort! Nem kell illedelmesnek lenned,
ha megijedtél. Érted?
A lány bólintott.
Anya viszont most nem volt ott, hogy elismételje neki ezt az utasítást.
Alíz félt, és nem érezte szükségét, hogy illedelmesen viselkedjen.
Az idegen, mint kiderült, nem férfi volt, inkább csak egy fiú. Alíz már
arra készült, hogy dörgedelmes hangon távozásra szólítja fel, de valahogy a
fejébe férkőzött a gondolat, hogy ha csendben marad, akkor félig-meddig
láthatatlanná válik. Inkább imádkozott, hogy a hallgatásától a fiú
elbátortalanodjon, ne pedig felemelje a hangját.
Sajnos a kívánsága látszólag mindkettőjükre teljesült.
A nap magára húzta a sötétség takaróját, miután lebukott, és a hold nem
sietett átvenni a helyét. A lányt elnyelte a feketeség. Sehol sem érezte vagy
látta a kosarát.
Elhatalmasodott rajta a nyugtalanság. Hirtelen megértette, mit jelent
aggódni, és megígérte magának, hogy soha többé nem ítéli el anyát ezért.
Egyszeriben ráébredt, mennyire nehéz dolog folyton félni valamitől, és
mennyi időt felemészt. Váratlanul az is világossá vált számára, hogy miért
van mindig tele a mosogató.
– Ez a tiéd?
Alíz kicsit elfordulva egy mellkassal találta szembe magát. Egy mellkas
volt az arca előtt, és abban a mellkasban egy szív dobogott hevesen.
Hallotta a lüktetést és pumpálást, az apályban és dagályban tovaáramló vér
zubogását. Ne hagyd, hogy elterelje a figyelmedet! – emlékeztette magát
szinte könyörögve. – Jusson eszedbe, amit anya mondott!
De jaj…
Nem akármilyen szív volt az!
Micsoda szimfónia hullámzott abban a testben!
Alíznak elakadt a lélegzete.
A fiú hozzáért a karjához, így nem maradt más választása, mint
megcsapni. Végre hasznát vette a karkötőinek. Ütött, rúgott és még
sikoltozott is egy kicsit, kitépte kosarát a fiú kezéből, és hazáig futott,
kifulladva és izgatottan, és örült, hogy a hold végre úgy döntött, csatlakozik
hozzá.
Alíz végül nem mesélte el Anyának, mi történt.
Anya annyira mérges volt a késése miatt, hogy majdnem leharapta a
lánya kezét. Nem is hagyta, hogy megmagyarázza, miért koszos a
szoknyája, miért repedt el a kosár (igaz, csak egy egészen kicsit) és miért
tapad annyi fűszál a hajába. Anya félelmetes arcot vágott, rámutatott egy
székre az asztalnál, és azt mondta, hogy ha még egyszer elkésik, csomóra
köti az ujjait. Megint.
Anya mindig csak fenyegette.
Akkor érezte jól magát, ha fenyegethette, csakhogy Alíz unta már ezt a
játszmát. Általában rá sem hederített anya zsarolásaira (Ha nem eszed meg
a reggelidet, egy suhintással elefánttá változtatlak! – mondta például, és a
lány tényleg remélte, hogy megteszi), ám egyszer, amikor Alíz levetkőzött a
vacsoraasztalnál, anya azzal akarta megbüntetni, hogy fiúvá változtatja, és
ettől a lány annyira megijedt, hogy elfogta a szédülés, és egy egész hétig nem
volt hajlandó levenni a ruháit. Azóta többször is felmerült benne, hogy a
fiútestvérei talán nem is fiúnak születtek, hanem a rosszalkodásuk miatt
változtatta őket fiúvá az anyjuk.

Anya körültekintően pakolta ki Alíz kosarát, és sokkal jobban ügyelt a

tartalmára, mint a kopott konyhaasztalnál ülő négy gyereke bármelyikére. A
lány a megfakult asztallapot simogatta, amely egészen simává csiszolódott a
sok-sok évtizednyi használattól. Apa saját kézzel fabrikálta az asztalt, és
Alíz gyakran úgy képzelte, emlékszik rá, ahogy Apa befejezi. Ez persze
butaság volt, mert jóval a születése előtt készítette.
Arra a székre nézett, ahol apának kellett volna ülnie. Üres volt, talán már
meg is szokta ezt az állapotot, Alíz pedig lehorgasztotta a fejét, mert a bánat
nehéz vasként sújtott le a csontjaira. Aztán nagy nehezen ismét felnézett, és
akkor meglátta, hogy a másik három széken ülő fivérei olyan várakozón
merednek rá, mintha azt várnák, hogy fehérrépává változtatja az ingüket.
Bármely más alkalommal meg is tette volna, ha kedve támad hozzá, de
ezúttal anya túlzottan feldúlt volt, és Alíz nem szívesen költözött volna ki a
disznóólba.
A lány lassan kezdett rájönni, hogy nemcsak ő nem kedveli anyát, hanem
anya sem kifejezetten imádja őt. Nem tetszett neki, hogy kilóg a sorból, és
amúgy sem az a fajta szülő volt, aki elfogult a gyerekeivel vagy eleve rajong
értük. Nem találta elragadónak gyermeki huncutságukat. Úgy vélte, hogy
Alíz tökéletesen el tudja látni a feladatait, csak sajnos lehetetlenül viselkedik.
Egy őszinte délutánon még azt is elárulta volna, hogy nem szereti a
gyerekeket, soha nem viselte jól őket, de most már itt vannak, és kész.
(Viszonylag sok szépet és jót is mondott anya Alízról, de valamiért soha
nem ügyelt rá, hogy ezeket különösebben hangsúlyozza.)
Alíz kivett egy virágot a vacsorájából, a szájába rakta, és a nyelvével
forgatva ízlelgette. Imádta a virágokat, egyetlen harapástól is frissnek és
üdének érezte magát, minden újrakezdésre késznek. Anya mézbe merítette
a szirmokat, ám Alíz jobban szerette eredeti, nyers ízüket. Az igazságot
szerette: a nyelve hegyén és a szájában is.
A konyha meleg volt és otthonos, bár a tűz inkább csak pislákolt. Alíz és
anya minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy ellensúlyozzák apa távollétét, de
némely estéken minden kimondatlan igazság ott tornyosult a tányérjukon, és
sziruppal nyakon öntött bánatot falatoztak anélkül, hogy egyetlen szót
szóltak volna. Ez az este nem tartozott a legrosszabbak közé. Ezen az estén
levendulaszínben ragyogott a tűzhely, miközben anya a lángokat szította és
bedobta a tűzbe az Alíz által gyűjtött bogyók egy részét. Hamarosan az
egész házat betöltötte a meleg füge és borsmenta illata, és a lánynak az a
képzete támadt, hogy ha akarná, az egészet ki tudná nyalogatni a
helyiségből. Anya végre elégedetten mosolygott. A fenyérbogyóknak mindig
sikerült előcsalogatniuk belőle az apával töltött boldog időket, a kellemes és
békés régi napokat. Ilyen bogyókat csak a legszerencsésebbek találhattak,
azok is csak ritka ajándékként (hiszen ilyen bogyókra csak elvétve lehetett
rábukkanni), apa távozása óta viszont anya megszállottan rajongott értük.
Csak éppen ott volt a bökkenő, hogy kizárólag Alíz által tudott hozzájuk
jutni (később elmagyarázom, miért), a lány pedig mindig talált ilyen
gyümölcsöt, mert amióta először hazahozta a terméseket, sokkal jobb lett az
élet a házban. Alíz sokszor késett, lusta volt, zilált és rendetlen, ráadásul
kötekedett is, az viszont nem fordulhatott elő, hogy bogyók nélkül térjen
haza.
Ezen az estén azonban majdnem így alakult.
Gyakran érezte úgy, hogy anya csak kihasználja őt: tudta, hogy apa
eltűnése óta a fenyérbogyók jelentik az egyetlen gyógyírt szíve bánatára.
Tisztában volt vele, hogy anyának szüksége van rá, de nem érezte, hogy
méltányolná az igyekezetét. Habár elszomorította anya viselkedése, egyúttal
sajnálta is őt, és a sajnálat erősebbnek bizonyult a bánatnál. Szerette volna,
ha anya felnő – vagy inkább összemegy – a feladathoz, hogy olyan anya
legyen, akire neki és a fivéreinek szüksége van. Anya viszont nem talált
vissza a régi énjéhez, ezért így kellett elfogadnia, képességeihez mérten
kellett szeretnie és viszolyognia tőle. Remélte, hogy hamarosan, rövid időn
belül elindul a javulás útján. Jobb lesz és nagyobb. Csakhogy miközben az
egyik évszak a másikba fordult Fenyérháton, Alíz kezdte úgy érezni, hogy
már eleget várt.
Megnyeri a Tálentumot, bebizonyítja anyának, hogy egyedül is boldogul
a világban, és soha többé nem vesz fel harisnyát. Felfedező lesz belőle!
Feltaláló! Nem… inkább festő! Pár, széles ecsetvonással megragadja az
egész világ lényegét. Magától mozogni kezdett a keze, és alakzatokat rajzolt
a méztől fénylő tányérra. Egy pillanatra diadalmasan felemelte a karját, mire
az ecsetként használt villa kirepült az ujjai közül, hogy elegánsan leessen – a
fivére hajába.
Anya egy merőkanállal közelített felé, Alíz pedig összehúzta magát a
széken, és hirtelenjében a jövőjéről is megfeledkezett.
Ezen az éjjelen alighanem a disznók között fog aludni.
Újabb fejezetek errefelé
Nem is volt olyan rossz a disznók között. Meleg áradt a testükből,
összekucorodtak a szénán, és halk röfögésük megnyugtatta, álomba ringatta
Alízt. Elővette zsebéből a megmaradt két fink egyikét, és félbetörte, a
másikat pedig gondosan elrakta. A disznók hirtelenjében illatozni kezdtek,
mint a friss citrom vagy a tükörfényű alma, és hamarosan már semmi zavaró
nem maradt az ólban. Meleg és illatos éjszaka telepedett az ólra, ahová
néhány törött tetődeszka résein keresztül kukucskált be a csillagos ég.
Vidáman szikráztak a fények, bár az éjjel valódi csillagai a bolygók voltak:
csábító, élénk színfoltok a mennybolton. Százharminckét planéta pettyezte
Alíz tótágast állt látómezejét, és úgy forogtak körkörös pályájukon, mint a
lány karperecei a karján és a lábán.
Az egész alkarját ékszerek díszítették, ahogy a bokáit is. A
legkülönfélébb helyekről gyűjtötte össze a karpereceket, a környező
dombok összes piacáról, minden dombról, ahová sikerült felmásznia. Apa
távozása után egész Fenyérhátat bejárta a környező dombvidékkel együtt,
minden ajtón bekopogtatott, és mindenkit megkérdezett, nem tudja-e, merre
ment.
Mindenki más választ adott a kérdésére.
Csak annyit sikerült kiderítenie, hogy egy vonalzót vitt magával, ezért
néhányan biztosra vették, hogy a tengert akarja megmérni. Mások szerint az
eget. Vagy a holdat. Azt sem zárták ki, hogy megtanult repülni, és
elfelejtette, hogyan kell visszatérni. Anyának ugyan sohasem említette, de
volt egy olyan sejtelme, hogy apa visszaültette magát a földbe, mert kíváncsi
volt, hogy ha újra kihajt, nem lesz-e magasabb.
Megérintette az aranyból, ezüstből és kőből készült ékszereket. Anya
minden hónapban három finket adott neki, amelyekből egyet mindig
karperecre költött. Rajta kívül senki más nem értékelte őket, ám ő ettől
csak még jobban megbecsülte fényes kincseit. Az első karperecet apától
kapta – pont mielőtt elment –, és a távolléte alatt minden hónapban vásárolt
magának egy újabbat.
Ezen a héten vette meg a harmincnyolcadikat.
Le-lecsukódó szemmel gondolt arra, hogy a karkötők talán segítenek
apának megtalálni őt. Lehet, hogy meg fogja hallani, ahogy keresi. Biztos
volt benne, hogy ha apa egyszer nagyon figyelni fog, meghallja, ahogy a
táncával hazahívja őt.
Aztán az oldalára fordult, és álmodni kezdett.
Most pedig, amíg a mi kis Alízunk alszik, tekintsünk át néhány fontos
részletet.
Először is: Fenyérháton a varázsláshoz nem volt szükség semmiféle
jellegzetes mágikus eszközre, például pálcára vagy főzetekre, sőt
varázsigéket sem kellett bemagolni. A legegyszerűbben talán úgy lehet
megfogalmazni, hogy Fenyérhát gazdag volt természetes forrásokban,
legfőképp színben és mágiában. Roppant kicsi és roppant régi falucska volt
Babérföld lankáin, és szinte soha, senki nem tévedt arrafelé az ott lakókon
kívül (ami nagy kár, mert nyaranta elbűvölő volt), és a fenyérhátiak sem
nagyon mozdultak ki, hiszen bőven elegendő színt és mágiát szüreteltek a
levegőből és a földből, és erre egy egész pénzügyi rendszert építettek fel.
Fenyérhát történelméről és földrajzáról sokat lehetne mesélni, én azonban
most nem megyek bele a részletekbe, mert talán a kelleténél hamarabb
elárulnék néhány titkot.
Másodszor: Fenyérhát összes lakója bizonyos mértékű mágikus
képességgel rendelkezett, de ha valaki többet akart, az pénzbe került, Alíz
családjának pedig nemigen volt tartaléka. A lánynak is csupán néhány finkje
volt, ezért sóvárogva nézte azokat a gyerekeket, akiknek a zsebe tele volt
stollárokkal, és kedvük szerint válogathattak a kirakatban kínált édességek
közül.
Ezen az éjszakán Alíz arról a kalókáról álmodott, amelyet másnap meg
akart venni. (A hitelesség kedvéért hozzá kell tenni: Alíz nem tudta még,
hogy másnap kalókát akar vásárolni, de az ilyesmire általában ráérez az
ember.) A – falatnyi fűből és lépes mézből készült – kalókát sokan imádták,
így bárki biztosra vehette, hogy nem fogja megbánni, ha rákölti az összes
tartalékát.
Ott történt meg, ahogy a disznók mellett feküdt és édességekről
ábrándozott, fülig felhúzott szoknyával, bokapereces lábát a közeli
zsámolyon nyugtatva, hogy először hallotta meg annak a fiúnak a hangját,
akinek a mellkasával korábban már találkozott.
Mondott valamit, talán köszönt, vagy megkérdezte, hogy van (ez kicsit a
feledés homályába vész), mire a lány annyira felháborodott, hogy
hirtelenjében még félni is elfelejtett. Hangosan sóhajtott, arcát a bolygók felé
fordította, és szorosan behunyta a szemét.
– Nem szeretnélek még egyszer megütni vagy megrúgni – szólalt meg. –
Szóval leköteleznél, ha továbbállnál.
– Látszik a bugyid – felelte a fiú. Csak így, bárdolatlanul.
Alíz céklavörös arccal, porig alázva pattant fel. Majdnem belerúgott az
egyik disznóba, és amikor végre sikerült összeszednie magát, megbotlott
egy moslékosvödörben, és a falnak esett.
– Ki vagy te? – rivallt rá az idegenre, és közben azon járt az esze, vajon
hol hagyta a lapátját.
A lány fülét ujjak csettintése ütötte meg, és az ól hirtelen megtelt fénnyel,
mintha valami fényglória vonta volna be. Azonnal megpillantotta a lapátját,
és mielőtt még tervet szőtt volna a megkaparintására, a fiú magától
odanyújtotta neki.
Gyorsan kitépte a kezéből.
Furcsán ismerős volt a fiú arca. Alíz hunyorogva nézte a fényben, és az
állának szegezte a lapát hegyes végét.
– Ki vagy te? – ismételte felbőszülten, majd hozzátette: – És meg tudnál
tanítani arra, amit az előbb csináltál? Évek óta próbálom a fénycsettintést, és
soha nem si…
– Alíz! – szakította félbe a fiú nevetve. Megcsóválta a fejét. – Én vagyok
az.
A lány pislogott néhányat, majd eltátotta a száját.
– Apa? – nyögte ki.
Alíz tetőtől talpig végigmérte, és közben a lapátot is elejtette.
– De apa, te sokkal fiatalabb vagy, mint amikor elmentél… nem biztos,
hogy anya ennek örülni fog…
– Alíz! – A talán-idegen megint elnevette magát, megragadta a lány
karját, és egyenesen a szemébe nézett. Melegbarna bőre volt, a szeme
pedig szinte riasztóan kék, már-már ibolyaszínű. Rendkívül egyenes lett az
orra, megkapóan szép a szája, elegáns ívű a szemöldöke, szerfelett
tökéletes az arccsontja, haja színe akár az ezüst heringeké, szóval semmiben
sem hasonlított apára.
Alíz újra felkapta a lapátot.
 – Szélhámos! – kiáltotta. A feje fölé emelte a szerszámot, készen arra,
hogy betörje a fiú koponyáját, ám az idegen újra megmarkolta a karját.
Kicsit (sokkal) magasabb volt nála, így könnyen megfélemlíthette, de Alíz
egyelőre nem lett volna hajlandó beismerni a vereségét.
Ezért inkább beleharapott a fiú karjába.
Sajnos túlzottan is erősen.
A fiú feljajdult és hátratántorodott. Amikor felnézett, Alíz rácsapott a
lábára a lapáttal, ezért térdre rogyott. A lány megállt fölötte, készen rá, hogy
a fejére is rásózzon.
– A francba, Alíz, mit művelsz? – rimánkodott a fiú, és az újabb, végső
ütéstől tartva eltakarta arcát a karjával. – Én vagyok az, Olivér!
A lány lejjebb engedte a lapátot, éppen csak ujjnyira, de még nem jutott
el odáig, hogy elszégyellje magát.
– Kicsoda?
A fiú lassan felnézett. – Zsombérki Olivér. Nem emlékszel rám?
– Nem – nyögte ki a lány, mert már felkészült arra, hogy leüti az idegent
és bevonszolja ernyedt testét a házba, hogy megmutassa anyának.
(Megvédtem a házat egy betolakodótól! – szerette volna bejelenteni.)
Olivér arcáról azonban olyan rémület sugárzott, hogy a lány lelkében
együttérzés vette át az izgatottság helyét. Azon kapta magát, hogy leteszi a
lapátot és az emlékeiben kutakodva méricskéli Zsombérki Olivért.
– Alíz, az ég szerelmére… középsuliba jártunk együtt!
A lány alaposabban utánagondolt. A Zsombérki Olivér név ismerősen
csengett, mégis egészen addig nem hitte el, hogy ismeri, amíg észre nem
vette a sebhelyet a bal füle fölött.
Felnyögött, ezúttal hangosabban, mint előzőleg.
Ó egek, tényleg ismerte.
Felkapta a lapátot, és olyan erővel sújtott le vele Olivér lábára, hogy
megtört a fénycsettintés ereje, és az egész disznóól sötétbe borult. A fiú
ugyanúgy visított, mint a megrémült állatok, Alíz pedig kiűzte az ólból a
fekete éjszakába, azt hajtogatva, hogy soha ne térjen vissza, különben a
testvérei felfalják ebédre. Pont ekkor anya is kilépett az udvarra, és Alízra
kiabált rá, hogy őt fogja megfőzni ebédre. Ekkor a lány kezdett visítozni, és
mire anya odaért hozzá, Olivérnek már régen hűlt helye volt.
Alíz feneke egy egész hétig fájt az eset után.
A balul sikerült este elrontotta Alíz kedvét.
Reggel úgy kelt fel, hogy orra még őrizte a disznók szagát. Szénaszálak
tapadtak a hajába, szurkálták a lábujjai közötti réseket. Haragudott anyára
és Olivérre is, ráadásul az egyik disznó végignyalta az arcát az állától a
szemgolyójáig, és – te jó szagú mogyoróspite! – nagy szüksége lett volna
egy kiadós fürdésre.
Alíz kirázta a szoknyáit (csupa semmirekellő, ócska rongy!), amennyire
tudta, és elindult a tó felé. Annyira lefoglalták azok a gondolatok, amelyek
általában egy közel tizenkét éves lány fejében gomolyognak, hogy még egy
esőfénnyel teli, makulátlan délelőtt sem vidíthatta fel.
Az a kretén Zsombérki Olivér… belerúgott egy jókora rögbe…
biztos volt benne, hogy a pöszméték is ugyanezt mondanák… ugyanezt
visszhangozná a nyavalyás fenyérnyákos égbolt is… Felmarkolt egy adag
földet, és találomra elhajította.
Alíz azóta nem látta Zsombérki Olivért, hogy az egész osztály előtt a
legcsúnyább fenyérháti lánynak nevezte. Részletesen ecsetelte, milyen nagy
az orra, milyen apró a szeme és mennyire hasonlít a haja színe a romlott
tejre. Alíz kis híján sírva fakadt. Próbált tiltakozni, hogy Olivérnek nincs
igaza. Szépnek tartotta az orrát, igézőnek a szemét, teltnek az ajkait, és
inkább gyapotvirághoz hasonlította a haja színét, ám őrá nem hallgatott
senki.
Rá sem hederítettek.
Nem volt elég baj, hogy apa elment? Hogy anya természete ettől
mazsolaszerűen összeaszalódott? Hogy az összes tartalékuk nem volt több
huszonöt stollárnál és tíz tintonnál? Nehéz évet tudhatott maga mögött, és
úgy érezte, többet már nem bír elviselni. Mindenki kinevette, ahogy
bokapereces lábával toppantgatott és mérgesen nyelte vissza a könnyeit.
Végül úgy döntött, hogy komolyabb bosszút állhat Olivéren, ha az összes
finkjét arra költi, hogy letépi a fülét és mindenki szeme láttára megeteti vele.
Akkor majd megtanul figyelni rám! – gondolta magában. Végül azonban
Alízt rúgták ki az iskolából, mert a bosszúját igazságtalanul kegyetlennek
ítélték Olivér szavaihoz képest. Pedig a rettentő kegyetlen szavak sokkal
jobban gyötörnek, mint egy ostoba fül. Azóta anya kénytelen volt otthon
tanítani őt.
 Alíz kezdte megérteni, miért olyan elviselhetetlen az anyja számára.
Sóhajtott, és elengedte a szoknyáját, kioldotta rajta a kötőfékeket, és
leengedte őket a fűbe. Utálta a ruhákat, fárasztották. A nadrágot még
jobban rühellte, mint a szoknyát, ezért maradt a szoknyánál, legalábbis anya
közelében. Anya nem győzte hangoztatni, milyen illetlen dolog alsóneműben
mutatkozni, Alíz pedig elhatározta, hogy egy nap majd szárnyakat növeszt
és messzire repül. Ha rajta múlik, egész nap alsóneműben szaladgált volna,
mezítláb, csupáncsak a kar- és bokapereceiben, térdig lógó, vaníliaszínű
hajfonatokkal.
Lehúzta a blúzát is, majd azt is a földre dobta. Behunyt szemmel emelte
arcát a nap felé. Az esőfény átitatta a levegőt, és földöntúli ragyogásba
borított mindent. Kinyitotta a száját, hogy megkóstolja, de akármilyen
kétségbeesetten próbálkozott, nem sikerült neki. Az esőfény nem érintette
meg az embereket, mert a földnek tartogatta magát. Az esőfény szolgáltatta
a mágiát azon a tájon: átszűrődött a levegőn, bele a talajba, táplálta a
növényeiket és fáikat, s ezáltal dimenziót és vibrálást adott a kirobbanó
színeknek, amelyek között éltek. A vörös rubinvörös lett tőle, a zöld
fluoreszkáló, a sárga pedig fehéren izzó. A szín volt az élet. A szín volt
minden.
A szín volt a mágia univerzális jele.

Fenyérhát lakói egy apró mágikus szikrával születtek, és a vidéktől kapott

élelem táplálta lényük gyenge kis lángját. Mindnyájuknak volt valami egyedi
képessége. Valami jelentős varázstehetség. Évente egyszer pedig
bemutatták mágikus képességüket – a Tálentum keretében –, a végső
küldetés reményében. Ezt diktálta a hagyomány.

Alíz kinyitotta a szemét. Ezen a napon mintha valahonnan előpöffentek volna

a felhők, egy hatalmas lény szájából. Tudni lehetett, hogy hamarosan
kiszakad a felhők bendője és a lány élete nagy mennydörgéssel új irányt
vesz.
Célt kap.
Tizenkét éves lesz. Ez az az év.
Holnap – gondolta magában. – Holnap.
Mélyeket lélegzett, és lerázta magáról az összes Zsombérki Olivért a
világon, az anyától elszenvedett összes fájdalmat, az apa távolléte miatt
érzett összes gyötrelmet és a három fivére tökéletes haszontalanságát, akik
túl kicsik voltak hozzá, hogy bármiben segítsenek, pont amikor a
legnagyobb bajba kerültek. Mi lesz, ha kiderül, hogy neki van a
legkevesebb színe Fenyérháton? Egyenrangú mágikus teremtménynek
gondolta magát, és be is akarta bizonyítani, hogy az.
Felszedett egy rugalmas kis gallyat a földről, és a nyakához erősítette.
Miközben hüvelyk- és mutatóujjával összefogta, ismerős dallamot
dudorászott. Csukott szemmel táncolt el a tóig, lába szinte magától mozgott,
ő maga volt a saját zenéje, és teste a valaha volt legkedvesebb kincse.
Magányos volt az élete, de legalább el tudta szórakoztatni magát.

A meleg vízű tónak olyan színe volt, mint a zöld ametisztnek. Az illata édes
nektárra hasonlított, bár íze egyáltalán nem volt. Alíz ledobta magáról az
alsóneműjét, és a fűben hagyta. Csak addig állt meg a parton, amíg
kibogozta a hajfonatát, aztán beugrott.
Lesüllyedt a tó fenekére. Ott üldögélt egy darabig, és hagyta, hogy tagjai
elernyedjenek. Nemsokára megérezte a csücsörhalak ismerős
csiklandozását, és kinyitotta a szemét, hogy lássa, amint a bőrét csipkedik.
Elmosolyodott és feljebb úszott. A halak minden mozdulatát követték,
mellette hullámzott a testük, és a könyökét meg a térdét bökdösve
próbáltak közelebb kerülni hozzá.
Alíz addig úszott, amíg olyan tiszta nem lett, hogy szinte fénylett, aztán a
meleg levegő odafenn egykettőre megszárította a haját és a bőrét, így még
csavarogni is maradt ideje, mielőtt elindult volna begyűjteni az aznapi
fenyérbogyó-mennyiséget.
Alíz mindig a saját kalandjait kergette, amíg a többi gyerek az iskolában
ült. Anyának kellett volna otthon tanítania, de erre ritkán került sor. Anya
két évvel korábban, amikor haragja gerjedt iránta az iskolából való kirúgás
miatt (és amiatt, amit Zsombérki Olivérrel tett), hagyott egy könyvkupacot a
konyhaasztalon, és ráparancsolt Alízra, hogy tanulmányozza. Figyelmeztette,
hogy ha nem teszi, hamarosan nemcsak a legcsúnyább, de a legbutább lány
is lesz Fenyérháton.
Alíznak néha kedve támadt csúnya dolgokat vágni anya fejéhez.
Mégis szerette az édesanyját. Tényleg szerette. A lelke mélyén réges-
régen békét kötött a szüleivel. De fogalmazzunk nyíltan: mindig is apát érezte
közelebb magához, és ezt nem is rejtette véka alá. Apa több volt neki, mint
egy szülő. A barátjának és a bizalmasának tartotta. Apa mellett minden
nehézség elviselhetőbbé vált. Gondoskodott róla, hogy a lánya megfelelő
törődést és szeretetet kapjon, így Alíznak nem kellett megtapasztalnia a
saját lelke mélyén gomolygó bizonytalanságot. Sőt, akkora helyet foglalt el a
szívében, hogy nem is tudatosult benne: rajta kívül nincs egy barátja sem.
Csak apa eltűnése után kezdte el látni és érezni azokat a dolgokat,
amelyekkel szemben addig védett volt. A veszteség sokkja leoldotta róla a
páncélokat, hogy rövidesen hideg szélfuvallatok és a félelem suttogása
hatoljon be bőre repedésein. Addig sírt, amíg ki nem száradt a szeme
fehérje, a szemhéja pedig úgy berozsdásodott, hogy nem tudta lecsukni, és
így nem hagyta aludni.
A gyász szinte kézzel fogható súllyá vált, amelyet Alíz törékeny testének
meg kellett tanulnia cipelni. Mindössze kilencéves volt, amikor apa elment,
de már akkortájt is úgy ébredt fel, hogy őt kutatta a szíve mélyén, ám
minden alkalommal csak nyers és üresen kongó fájdalmat talált odabenn.
Kedves Olvasó, tudnod kell, hogy Alíz kifejezetten büszke lány volt,
ezért nem örült volna, ha megtudja, hogy ilyen személyes részleteket osztok
meg Veled. Tudom, hogy gyötrelmei kizárólag őrá tartoznak. Ugyanakkor
szerény véleményem szerint szükséges tisztázni, mennyire szerette az apját.
Az elvesztése kettéhasította az egész lényét a feje búbjától a talpáig, az
iránta érzett szeretete mégis valahogy szilárdan tartotta a lelkét. Egyszerre
tört össze és keményedett meg, és minél tovább élt Fenyérháton az apja
nélkül, annál magányosabbnak érezte magát.
Dámamezey Alíz Alexandra ugyanis roppant egyszerűen látta a kérdést:
ha apa elment, ő is el fog menni, mert soha, semmit nem kívánt annyira, mint
az ő példáját követni.
Márpedig az egyetlen menekülési út számára az volt, ha megnyeri a
Tálentumot.
Amikor hazaért, anya az udvaron várta. Barna bőrével éles kontrasztot
alkotó, borostyánszínű szeme összeszűkült Alíz láttán. Egyik kezét csípőre
tette, a másikban egy kosarat tartott. Anya is szoknyát viselt, akárcsak Alíz,
ám ő a tiszta és egyszerű darabokat szerette, a szolid színeket és anyagokat.
Hosszú ujjú blúzát mindig betűrte a szoknyájába, és az ujját a könyökéig
felhajtotta. Alíz szoknyái sokkal kényelmetlenebbek voltak, telis-tele nehéz
gyöngyökkel, ékkövekkel és flitterekkel, meg szövevényes, hímzett
mintákkal.
Az egyszerű anyagoktól megfájdult a feje.
Alíz alaposan megszemlélte az anyját. Göndör, szénazöld fürtök
keretezték az arcát. Úgy látta, hogy minden nappal egyre elragadóbbá és
szebbé válik. Az ő látványától néha csak még jobban belehasított az apja
hiánya. Arra gondolt, hogy ha apa tudná, milyen sok szépség várja otthon,
biztosan visszafordulna.
Anya tekintete ellágyult, ahogy a lánya közelebb ért. Testsúlyát egyik
lábáról a másikra helyezte, a kosarat pedig gyengéden lerakta a fűre. Kiürült
kezét a lánya felé nyújtotta.
Alíz megfogta.
Némán sétáltak el a négyszobás kunyhóig, amelyet az otthonuknak
neveztek, és amelynek mézszínű kőfala olyan hívogatóan ismerős volt. Egy
étkező, egy nappali, anya szobája, illetve egy szoba Alíznak és a hármas
ikreknek. Nem volt elég nagy, de valahogy mégis.
Az agyagzsindelyeket felfelé kúszó borostyán fojtogatta, amely olyan
szorosan belefonódott a tetőbe, hogy már-már lehetetlen volt eltávolítani.
Pár nyúlvány lemerészkedett a ház oldalán is, ezért csak úgy sikerült
eljutniuk a bejárati ajtóig, hogy anya kitépett néhány kósza hajtást.
Néma és csendes volt a ház. A fiúk még nem jöttek meg az iskolából.
Anya egy üres székre mutatott. Alíz odanézett.
Végül leült, anya pedig mellette foglalt helyet. Olyan metsző tekintettel
nézett rá, hogy az addig mit sem sejtő lánynak rá kellett jönnie: bajban van.
Nyomorult szíve lábakat növesztett, és belülről rugdosta a mellkasát.
Összekulcsolta a kezét, és a hirtelen rátörő pánikkal dacolva azon törte a
fejét, hogy mit egyen majd ebédre.
Anya sóhajtott. – Ma reggel meglátogatott Zsombérki asszony.
 Az az ostoba Zsombérki asszony! – gondolta Alíz, és majdnem
kimondta hangosan is.
– Azt mondta, Olivér megpróbált kapcsolatba lépni veled. Ugye,
emlékszel Olivérre?
Alíz makacsul hallgatott.
– Alíz! – szólt rá anya, majd pillantását a falra szegezte. – Olivér tavaly
megnyerte a Tálentumot. Most tizenhárom éves.
Alíz tisztában volt ezzel.
Tudta, hogy Olivér egy évvel idősebb nála, és nem is lett volna szabad
ugyanabba az osztályba járnia a középsuliban. De azt is tudta, hogy
kihagyott egy évet, mert gondoznia kellett Zsombérki urat, amikor a métely
miatt ágynak esett. Így végül egy osztályban kötöttek ki. Az az ostoba
Zsombérki úr elrontotta az ostoba betegségével az egész életét! Milyen
ostoba gyereke van annak az ostoba Zsombérki asszonynak! Aki
Zsombérki, az csak ostoba lehet.
Alízt nem érdekelte, hogy Olivér már letudta a Tálentumot. Kit izgatott?
Őt aztán nem. Eszébe sem jutott. Csak anya izgatta.
A következő nap lesz az, amelyik megváltoztatja az életét.
Ebben biztos volt.
Alíz karba fonta a kezét, aztán leengedte.
– Nem értem, miért beszélgetünk erről – bökte ki végül. – Szemernyit
sem számít nekem Zsombérki Olivér. Akadjon a torkán egy varangy!
Anya elfojtott egy mosolyt. Felállt és odalépett a tűzhelyhez, hogy
megkavarja a fazékban rotyogó ételt.
– Nem is vagy rá kíváncsi – kérdezte a hátát fordítva Alíz felé –, hogy
milyen feladatot kapott a Tálentumon?
– Nem. – A lány felállt, hogy kimenjen, és közben hátralökte a székét,
amelynek lábai csikorogtak a kövezeten.
– Ülj le, Alíz! – szólt rá az anyja, már fele annyira sem kedvesen.
A lány ökölbe szorult kézzel ácsorgott az ajtóban. – Nem – vágta rá
újból.
– Dámamezey Alíz Alexandra, most azonnal leülsz a székre!
– Nem.
– Alíz…
 Alíz kifutott a konyhából. Kiszaladt az ajtón, végig a csapáson, keresztül
a mezőn a szántóföldre, elhaladt a tó mellett, átfutott a hídon, majd több
dombra is felkapaszkodott, és végül meg sem állt Fenyérhát legmagasabb
fájáig. Annak az ágain vert tanyát, a bordáin doboló szívvel, és biztos volt
benne, hogy amíg meg nem hal, nem fog lejönni.
Vagy amíg meg nem unja.
Amelyik előbb történik meg.
Senki sem indult a keresésére.
Ő is kételkedett benne, hogy bárkinek is hiányozna. Anya biztos nem
indul utána, ahogy a tízéves hármas ikrek sem, a fiútestvérei, hiszen őket
sokkal jobban érdekelte, hogy zokniból csúzlit készítsenek, és fel sem
merült bennük, hol kódoroghat a nővérük.
Ettől őszintén elszontyolodott.
Félig-meddig azért reménykedett benne, hogy utánaered egy
keresőcsapat. Elvégre nem olyan elképzelhetetlen, hogy a falu kiálljon egy
közös ügyért és ez egyszer Fenyérhát legcsúnyább lányán segítsen.
Titkon abban is bízott, hogy anya aggódni kezd érte.
De Alíz sokszor aludt fákon, erdőkben, mezőkön és fészerekben, így
anya nem féltette. Sőt, talán meg is könnyebbült ilyenkor, hogy egy jó
darabig nem kell foglalkoznia a lányával. Mindenesetre Alíz aznap amúgy
sem gyűjtött még elég fenyérbogyót, mert előző nap túl sokat szedett össze,
ezért biztos volt benne, hogy van ideje hisztizni és hanyagolni minden apró-
cseprő ügyet, amit délután el kellett volna intéznie.
Sóhajtott.
Rájött, hogy nagyon fárasztó dolog élni.
Lábát lóbálva ücsörgött az ágon, és előredőlt, hogy füleljen, nézelődjön,
magába szívja a világot. Odafentről egész Fenyérhátat
látta: a hullámzó dombságot, a buja tájon végigzubogó, végtelen
színrobbanásokat. Vöröseket és kékeket, terrakottákat és azúrokat.
Zöldeket és rózsaszíneket, lóheréket és barackokat. Sárgát és mandarint,
ibolyaszínt és kobaltkéket. Minden árnyalatnak íze volt, egy-egy
szívdobbanást vagy életet rejtett. Nagy levegőt vett, és magába szívta az
egészet.
Sokszoros sorokban követték egymást a kunyhók, és az egyre fakuló
esőfény aranyosan ragyogott az ablakokon. Pöfékeltek a kémények,
szerelembe estek a madarak, a virágok pedig megédesítették illatukkal a
levegőt. Az esőfény már majdnem eltűnt, és vele együtt a nap is lebukott. A
Naptánc már majdnem befejeződött, és ez azt jelentette, hogy a következő
tizenkét hónapban le kellett mondaniuk az esőfényről. Alíz egyik része
sajnálkozott a Naptánc vége miatt, gyászolta a hetekig záporozó esőfényt, a
méltóságteljes dicsfényt, a mindent beburkoló ragyogást. De nem lógathatta
az orrát – ebben az évben semmiképpen.
Holnap felvirrad az ő napja. A tavasz első napja.
Miután apa elment, semmit nem várt annyira, mint a Tálentumot, és már
itt volt a küszöbön. Holnap a felhők felszakadozásának lesz végre ígérete és
célja. Holnap eltáncolhatja magát a hírnévig. Egy olyan jövőbe, amelynek
szüksége van rá, várja őt, számít rá. A Tálentum megnyerése azt jelentheti
majd, hogy teljes jogú fenyérháti polgárként ismerteti el magát a
közösséggel, egyszersmind esélyt kap, hogy elmeneküljön egy apa nélküli
életből.
A szíve majd szétcsattant az izgatott várakozástól.
Lábra állt, körültekintően egyensúlyozva az ágon, majd leugrott, és
közben több ágba is belekapaszkodott, hogy lassítsa a zuhanást. Miután
csupasz lába leért a fűre, ülő testhelyzetbe gurult. Elfáradt, de izgatott is volt.
Mindössze pár óra maradt az esőfényből, és a hosszas duzzogás után
készen állt rá, hogy újra derűlátón nézzen szembe Fenyérháttal.
Ráébredt, hogy megéhezett.
Séta közben virágokat szedett, és óvatosan a zsebébe gyömöszölte
őket. Talán a virágok voltak a kedvenc csemegéi. Szerette a dióféléket,
egyes bogyókat és más növényeket is (a legtöbb zamatot levesként
megfőzve engedték ki), ám a virágok… a virágok csábították el leginkább.
Szirmokat és szárakat harapdált, élvezte az ízeket, ugyanakkor próbált
minél többet magába tömni. Rábukkant egy patakra, és nagyokat
kortyolgatott a vizéből, ám egyébként épp csak annyi időre állt meg a
partján, hogy belemártsa a lábujja hegyét. Abból a rövid időből is sikerült
annyi erőt gyűjtenie, hogy felfrissülve és felvértezve nézzen szembe a nap
hátralévő részével. Haza kellett volna indulnia. Bocsánatot kellett volna
kérnie anyától. Meg kellett volna hallgatnia, amit mondani akart neki.
Éretten kéne viselkednem – korholta magát.
Mégis habozott.
Otthon nem találta a helyét. Emiatt nem is érezte igazán, hogy oda
tartozik. Pedig szeretett volna valahová tartozni. Csakhogy egy hozzá
hasonló lánynak – aki cseppet sem hasonlított az anyjára, és cseppet sem
hasonlított a fivéreire – nem maradt sok választása. A természetben érezte
magát a legjobban, ahol a dolgoknak nem kellett hasonlítaniuk egymáshoz,
hogy békében tudjanak együtt élni.
Nem mintha szüksége lett volna rá, hogy bárki is kedvelje.
Egyszerűen szerette és érdekesnek találta magát (sőt emellett okosnak,
kreatívnak, kedvesnek, szórakoztatónak, barátságosnak és őszintének is),
ezért értetlenül állt az előtt, hogy Fenyérhát ilyen nehezen fogadja be.
Ráadásul szépnek is látta saját magát.
A hajának ugyan nem volt különösebb színe vagy formája, de
kivetnivalót sem lehetett találni benne. Nem fecsegett, nem köpött le senkit,
és nem rúgott bele kisgyerekek lábujjába.
A bőrének sem volt színe, sem fénye, de beburkolta az egész testét, és
nem volt sem büdös, sem ragacsos, sem szőrös.
Lehet, hogy a szeme sem volt kifejezetten barna – talán éppen csak egy
leheletnyi szín honolt benne –, de nagyra nyílt és csillogott, és jóllehet, nem
mindig működött tökéletesen, apa nem nyugodott addig, amíg meg nem
javíttatta a látását. Egyébiránt pedig Alíz könnyedén elhitette bárkivel, hogy
a bagolyköpetnél sem tartja többre a véleményét.
Minden rendben lesz.
Ami azt illeti, tényleg kezdtek volna rendbe jönni a dolgok (századszor
próbálta el a táncát), amikor – ki gondolná – Zsombérki Olivér két nap alatt
harmadszor is tönkre akart tenni mindent.
Alíz kezdte hiányolni a lapátját.
– Anyukád mondta, hogy itt talállak – szólította meg a fiú.
A lány lépéseket számolt a fejében, leeresztette a lábát, ringatta a
csípőjét, felemelte a karját, és a megfelelő pillanatokban pörgette a
szoknyáját. Perecei tökéletes harmóniában csörögtek a tánclépésekkel, és
úgy érezte, mintha ő is a részévé vált volna – magának a világnak a részévé.
A zene segítségével közel kerülhetett a földhöz.
Gyökeret eresztett a lába, és valahányszor letette a talpát, egyre
mélyebbre hatoltak a lépései. Érezte, ahogy áthullámzik és túláramlik rajta a
zene. Soha nem akarta abbahagyni. Soha nem akarta elfelejteni ezt az
érzést.
– Sajnálom, Alíz – folytatta a fiú.
A lány tovább forgott.
– Annyira sajnálom. Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam.
 Alíz megállt. A szoknyái tovább forogtak és a lendülettől nekicsapódtak
a lábának. Kifulladt a mozgástól, de elfogyott a türelme is. Semmi kedve
nem volt azzal az alakkal beszélgetni.
Odalépett Zsombérki Olivér elé, és megmarkolta az ingét. Lejjebb
rángatta magához, hogy egy vonalba kerüljön a szemük. (A fiú érthetetlenül
magasra nőtt; máshogy nem lett volna igazságos.)
– Mit akarsz? – förmedt rá.
Olivér megrökönyödött, de jól palástolta. Alíz megint hallotta a
szívdobogását, és azonnal magával ragadta a ritmus szépsége. A lelke
éneke, a benne élő harmónia. Hihetetlen volt. Már akkor is hallotta ezt a
szimfóniát, amikor először nekiütközött a fiú mellkasának, ám akkor
egészen máshol járt az esze, és eszébe sem jutott töprengeni a jelentésén.
Döbbenten elengedte Olivér ingét, majd hátrébb lépett. Nem akart
többé a közelében lenni.
– Kérlek! – kezdte újra Olivér, és esedezve tette össze a kezét. – Olyan
régen történt, Alíz! Idióta kölyök voltam. Nem gondoltam komolyan.
Alíz csak nézett rá, kibírhatatlannak tűnően hosszú ideig.
Aztán csak annyit mondott: – Oké.
Végül elfordult és elment.
Már félig átkelt a mezőn, amikor Olivér zihálva utolérte. – Hogy érted
azt, hogy oké?
Alíz a szemét forgatta, bár a fiú nem látta.
– Ezek szerint lehetünk még barátok?
– Dehogy lehetünk.
– Miért nem?
– Mert soha nem tudnék megbízni benned.
– Ugyan már, Alíz… nem mondtam komolyan…
A lány szembefordult a fiúval, és hunyorogva nézett a szemébe.
– Vagyis nem hiszed, hogy én vagyok a legcsúnyább lány Fenyérháton?
– Nem! Már hogy hinném…?
– Akkor miért mondtad?
Olivér nem tudott felelni.
– Kegyetlen és ostoba alak vagy – állapította meg végül Alíz, majd újra
elindult. – Felfordul tőled a gyomrom. Menj el, és hagyj végre békén!
 Tessék. Ha ettől nem távozik, akkor semmitől.
– Nem lehet.
Alíz megállt. – Tessék?
– Nem lehet – ismételte Olivér, és sóhajtott. Ránézett a kezére, aztán
elfordította az arcát.
Szóval ezért vigyorgott anya annyira. Ez volt az oka. Mulatságosnak
találta. Biztos remekül szórakozott rajta.
– Alíz! – suttogta a fiú.
– Ki ne mondd!
– Alíz…
A lány befogta a fülét, és dúdolni kezdett.
– Alíz! – Olivér lehúzta a kezét a füléről, és szorosan megmarkolta. –
Melléd rendelt az élet.
– Jaj, Olivér! – Alíz felnézett az égre. Legszívesebben teljes erejéből
belerúgott volna a fiúba. – Olyan ügyetlenül hazudsz!
– Szeretlek.
– Magasságos ég! – A lány továbbindult.
A fiú megdöbbent, és pislogott néhányat. – De Alíz…
– Mellém rendelt az élet? Mikor? Egy éve? És ilyen sokáig tartott, hogy
felkösd a gatyádat a nagy bejelentéshez?
– Én… én ideges voltam – dadogta Olivér. – Nem számítottam rá. Egész
évben ezen gondolkodtam… próbáltam megérteni…
– Csak annyira szeretsz engem, amennyire én azt a fatuskót – mutatott
Alíz egy kivágott fa tövére. – Most pedig továbbmennék, ha nem bánod.
Lelombozó volt veled beszélgetni.
– De…
– Menj innen, Olivér! – Alíz nem állt meg.
– Jól van – mondta a fiú, amikor ismét utolérte. Most már inkább
dühösnek és csalódottnak tűnt. Ráadásul a türelmetlenség is kiütközött rajta.
– Rendben van… sajnálom. – Megfeszítette az állkapcsát, és metszőn
nézett a lányra. – Hazudtam, oké? Hazudtam.
Alíz visszanézett rá. – Mit akarsz tőlem?
Olivér zavarodottan rázta a fejét. – Honnan tudtad? Senki sem tudja
megállapítani, mikor hazudok… ez az egyetlen igazi tehetségem.
 – Mit akarsz? – rivallt rá újra a lány.
– Alíz! – A fiú megállt előtte. – Szükségem van a segítségedre.
A lány kivett egy virágot a zsebéből, és leharapta a tetejét.
– Hát persze – mondta szirmokkal teli szájjal. Megrázta a fejét. –
Jellemző!
Lapozz még több fejezetért!
Alíz talált egy kellemes helyet a füvön. Letelepedett, szépen elrendezve
maga körül a szoknyáját. Hátratámaszkodott a karjával, bokáját keresztbe
tette, szájából pedig egy félig elcsócsált margaréta állt ki.
– Akkor gyerünk! – mondta, és hunyorogva nézett Olivérre az
esőfényen keresztül. Gyanította, hogy a falulakók jóképű fiúnak tartják, de
neki sokkal jobban tetszett volna, ha kellemesebbre cseréli a személyiségét.
Olivér végigfuttatta ujjait ezüstös haján, mire néhány tincs a szeme elé
hullott, erősen elütve barna bőrétől. Tényleg ezüsthering-színű üstöke volt,
de Alíz kételkedett benne, hogy gyerekkorában felfalt volna egy halat.
Vissza kellett fojtania borzongását.
A fiú egy közeli fának dőlt, és karba fonta a kezét a mellkasa előtt.
Méricskélő tekintetét a lányra szegezte. Alíz viszonozta a pillantását.
– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam – motyogta a fiú.
– Tényleg? – kérdezte Alíz a margaréta szárát rágcsálva.
– Nem értem, hogy állhatsz ellen a meggyőzőképességemnek.
A lány vállat vont. – Én meg azt nem értem, hogy lehet valaki ekkora
fafej.
– Nem vagyok fafej. – Olivér összevonta a szemöldökét.
– Még mindig úgy gondolod, hogy én vagyok a legcsúnyább lány
Fenyérháton?
Olivér eltűnődött. Nem sietett a válasszal.
– Tudnod kell – folytatta Alíz –, hogy csak akkor segítek neked, ha
mindig őszinte vagy velem. – Elővett egy tulipánt a zsebéből, és felajánlotta
a fiúnak. Olivér összerezzent, megrázta a fejét, és el is fordította a fejét.
– Fel nem tudom fogni, hogy bírod megenni az ilyesmit – motyogta az
orra alatt.
Alíz elfintorodott, és egyszerre a szájába gyömöszölte az egész tulipánt.
– Szóval? – kérdezte csócsálás közben. – Csúnyának tartasz?
Olivér végigmérte. Megcsóválta a fejét.
A lány megdermedt.
– Nem? – kérdezte szinte suttogva, és hevesen dübörgött a szíve. Addig
nem is tudatosult benne, hogy mennyire várta ezt a választ. Nem akart
csúnya lenni. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ne legyen csúnya. – Nem
tartasz csúnyának? – kérdezte.
 Olivér vállat vont. – Olyan… semmilyennek tartalak.
– Vagy úgy.
Alíz lehorgasztotta a fejét. Minden szótag ütött, mint csattanós kis
pofonok sora.
A semmilyen a csúnyánál is sokkal rosszabb volt.
Felforrósodott az arca, vörösek és rózsaszínek hevítették fel. Olivér
észrevette.
– Hé! – szólalt meg lágy hangon. – Én csak őszinte voltam, ahogy
kérted…
– Jó! – vágott közbe Alíz túlontúl is hangosan, szaporán pislogva. Nem
kért Olivér együttérzéséből. Belenézett a fiú szemébe, arca lángolt, szíve
zakatolt, és közben arról győzködte magát, hogy nem számít Zsombérki
Olivér véleménye, bár a lelke mélyén érezte, hogy valamennyire mégis. –
Akkor azt is mondd el őszintén, hogy mit akarsz. Miért jöttél ide?
A fiú sóhajtott. Lenézett a kezére, majd vissza a lányra. Aztán
visszanézett a kezére, és újra keményen a lány szemébe fúrta pillantását. –
Tudom, hogy mire vagy képes.
Egy félig megrágott szirom hullott ki Alíz szájából. – Esküszöm,
fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nem csak te ismered az igazságot, Alíz.
– Tessék? – A lány szeme elkerekedett. – Honnan tudsz te mindent? –
kérdezte suttogva. – Kilopod a gondolatokat… az emberek fejéből?
– Nem. – Olivér elnevette magát. – Erős rábeszélőképességem van.
Ráadásul egyvalamit biztosan tudok mindenkiről, akivel találkozom.
– Aha.
A fiú bólintott.
– És mi az a valami? – kérdezte Alíz.
– A legmélyebb titkuk.
Ha nem ült volna már, Alíz képtelen lett volna állva maradni.
Így minden értelmet nyert. A szíve és a csontjai… az a szépséges ritmus,
amit korábban hallott. Akkor és ott rádöbbent, hogy a fiú az összes, vele
érintkező lélek titkos dalait és suttogásait összegyűjtötte az elmúlt
tizenhárom évben.
Hihetetlen volt.
 – Szóval – folytatta Olivér némileg megkönnyebbülve. – Látod? Én
őszinte voltam veled. Cserébe azt szeretném, ha segítenél rajtam.
– Ülj le! – szólt rá a lány, és maga mellé mutatott a földre.
Olivér engedelmeskedett.
– Mióta tudsz róla? – kérdezte Alíz.
– Miről?
– Hát az én… tudod… – A lány intett a kezével, bár értelmetlen
gesztusnak látszott.
A fiú viszont magyarázat nélkül is megértette. – Az első találkozásunk
óta.
– És miért most? Miért árulod ezt el most?
– Mert… – Olivér sóhajtott. – Egy egész év telt el a Tálentumom óta, és
nem voltam képes elvégezni a feladatomat. Egyszerűen lehetetlen volt.
– De ha engem is felhasználsz hozzá… az csalás, nem?
– Senkinek nem kell megtudnia.
– Ha elmondanám, megtudnák.
– De senkinek nem fogod elmondani.
Alíz felpattant a tuskóról.
– Zsombérki Olivér! – kiáltott rá a fiúra megrökönyödve. – Én összesen
háromszor hazudtam életemben, és nem fogom a te kedvedért negyedszer is
megtenni. Ha pedig azt hiszed, dicső lovag, hogy rá tudsz kényszeríteni egy
olyan mágikus fegyver használatára, amely nincs is a kezemben, akkor a
jelek szerint elhagytad a fejedet… és a lovadat is.
– Ha jól rémlik, senki sem kért rá, hogy használj mágiát – jegyezte meg
Olivér, és szintén feltápászkodott a földről.
Alíz dühödten meredt a fiúra.
Olivér vállat vont.
– Abban azért biztos vagyok, hogy ha végighallgatnád a mondandómat,
azonnal meggondolnád magad.
– Nem.
– De. Ugyanis tudok neked ajánlani valamit az együttműködésedért
cserébe.
– Semmi olyat nem tudsz nekem ajánlani, amit akarnék, te túlméretezett
ananász.
Olivér habozott. Tűnődve nézte a lányt.
– Alíz, tudom, hol van az apukád.
– Ó!
Miközben lassan visszaereszkedett a fatuskóra, Alíz úgy érezte magát,
mint egy marionettbábu, amelyet levágtak a köteleiről. Körbenézett, mint aki
azt sem tudja, hol van. – A fenébe!
Olivér leguggolt előtte.
– Segítesz nekem, én pedig segítek neked. Ilyen egyszerű.
Alíz soha nem tudta bizonyítani, de mindvégig biztos volt benne, hogy
apa életben van. Gyászolt a távolléte miatt, de nem siratta el, mert meg volt
győződve róla, hogy egy nap valahogy újra rátalál. Apa ott van valahol.
Valahol. Így kell lennie!
Bizonyítékra viszont tényleg szüksége volt.
– Mi van, ha hazudsz? – kérdezte suttogva, és szeme akkorára tágult,
mint két napraforgó.
– Meg tudod állapítani, nem? – vágott vissza Olivér kissé csalódottan.
Ugyanakkor igaza volt. Meg tudja állapítani.
Egy héttel apa távozása után Alíz véghezvitte élete első nagy vásárlását.
Akkoriban összesen hét fink volt a megtakarítása – egy fink híján egy stollár
–, és arra használta fel, hogy egy örökérvényű kötelezvényt váltson ki:
ameddig ki nem ejt egy hazugságot a száján, nem lehet megtéveszteni. Csak
így biztosíthatta magának a lehetőséget, hogy egy nap újra találkozhasson
apával. Ha soha nem tudják megtéveszteni.
(Egy kis mellékes megjegyzés: bár Fenyérháton megszokott gyakorlat
volt a finkeket és stollárokat átmeneti, múlékony trükkökre és ígéretekre
költeni, személyes meggyőződésem szerint Alíz gesztusa, akármilyen
túláradóan romantikus volt is, kevés gyakorlati hasznot hozott. Az a hét fink
alighanem veszendőbe ment, de nem hibáztathatjuk ezért, hiszen csak az
irányítást szerette volna visszanyerni az élete fölött, nem igaz? De eltérek a
tárgytól.)
– Jaj, Olivér, hol van? – kérdezte Alíz hirtelen, dübörgő szívvel,
szárnyaló reményekkel és remegő kézzel. – Hová ment?
– Csigavér! – emelte fel a kezét a fiú. – Először megoldjuk a
feladatomat, aztán elmegyünk az apukádért.
– De ez így nem igazságos…
– Nincs más ajánlatom.
 – Mindkettőnknek van vesztenivalónk – tiltakozott a lány. – Ha nem
végzed el a feladatodat…
– Tudom – vágott közbe Olivér, és mogorván nézett Alízra. – Jól tudom,
mi lesz a sorsom, ha nem végzem el a feladatomat. Nem kell hangosan
kimondanod.
Alíz már majdnem kimondta hangosan, amikor eszébe jutott valami
szörnyűség. Visszarogyott a fatuskóra, kapkodni kezdte a levegőt, és azt
hajtogatta: – Nem, nem, nem!
– Mi van? – kérdezte Olivér, próbálva leplezni a riadalmát. – Mi az?
A lány felnézett.
– Holnap – nyögte ki. – Holnap van a tavasz első napja.
– És?
– És? – ismételte Alíz bosszúsan. – Holnap megkapom a saját
feladatomat is!
– Már tizenkét éves vagy? – Olivér döbbenten nézett a lányra, majd
mindkét kezének ujjait végigfuttatta a haján. – Azt hittem, csak kilenc.
Alíz elengedte a füle mellett a célzást.
Inkább felvetett egy kérdést: – Mi van, ha el kell kapnom egy sárkányt,
mint Hollószter Fülöpnek? Vagy felküldenek a csillagok közé, mint
Gyepergő Szelénát? Vagy… jaj… azt akarják, hogy a következő egy évben
viseljem gondját egy tehénnek egyetlen ezüstgarasból?
– Ne röhögtess! – korholta Olivér. – Soha nem bíznának rád egy tehenet
egyetlen ezüstgarassal. Legalább egy aranykoronát adnának…
– A ménkű csapjon abba a tehénbe, Olivér! Nem érted? Nem fogok
tudni segíteni neked.
– Igaz. – A fiú elhúzta a kezét az arca előtt. – Ez valós veszély.
Alíz összes reménye porrá őrlődött, majd takaros kis kupacban gyűlt
össze a lábánál.
– Hacsak… – szólalt meg hirtelen Olivér.
A lány felkapta a fejét.
– Hacsak… – folytatta a fiú, ám mégis félbehagyta.
– Folytasd!
A szeme sarkából sandított Alízra. – Hacsak le nem mondasz a
Tálentumról.
 A lánynak elakadt a lélegzete.
Soha, semmilyen szín alatt nem jöhetett szóba, hogy lemondjon a
Tálentumról. A győzelmet a jövője kulcsának tekintette – egy olyan
küldetésnek, amelytől végre beindul az élete. Fenyérháton minden gyerek
úgy nőtt fel, hogy veszettül vágyott a személyre szabott feladatra, kalandra
és kihívásra.
Egész életében erről a napról ábrándozott.
Akármennyire is különbözött külsőleg a többiektől, szíve mélyén igazi
fenyérháti volt, és neki is ugyanannyi joga volt a feladatához, mint az összes
többi lakónak. Alsó- és középsuliban is erre sóvárgott, aztán az alatt az idő
alatt is, amíg anya tanította otthon, vonzotta a remény, az igazság, hogy egy
nap, akármennyire is kilóg
a sorból, egy egészen kicsi dologban mégis beállhat a többiek közé és
hasonlóvá válhat hozzájuk.
Ha le kéne mondania róla, megszakadna a szíve.
Ahogy apa elvesztésétől is megszakadt.

Ezer lila naspolya, fogalma sem volt, mit tegyen.

Kábán bandukolt a város felé. Nem tudta volna megmondani, miért azt
az utat választotta, de ez egy szokatlan nap volt, és egyelőre nem állt készen
a hazatérésre. Ritkán merészkedett ilyen messzire otthonról, mert rengeteg
kellemetlen élményt tartogatott neki a város. Annyi mindent akart felfedezni
(és megvenni!), de a zsebében árválkodó egyetlen finkkel semmire sem
ment.
Miközben ismerős, füves lankákon sétált lefelé a város kőborítású útjai
felé, nem érezte az ismerős és megszokott izgatottságot. Hol gyökerekben,
hol alvó madarakban botlott el, és időnként meg kellett állnia, hogy
megpihenjen egy tuskón. Annyira zsongott a feje, hogy cserben hagyta az
egyensúlyérzéke és a mozgáskoordinációja. Sóhajtott, és felkészült a
továbbhaladásra, ám ekkor papírzörgés ütötte meg a fülét, és hamarosan a
bűnöst is észrevette: egy városi újság akadt meg az egyik fán, görcsös ágak
markában. Sikerült kirángatnia a papírt az ágak közül, és közömbös arccal
megszemlélte a címlapot. „Egy zsák főtt krumpli öt finkbe kerül.” „A
Tálentumra való felkészülés jegyében hamarosan lezárják a város főterét, a
lakosság megértését kérik.” „Látta valaki Pigmeus úr törpekecskéjét?”
„Kolumper Zénó tizenöt tintonért árulja citromkenuit.”
Az utolsó sor láttán elkerekedett Alíz szeme.
Soha nem látott tizenöt tinton értékű mágiát. El sem tudta képzelni, mihez
kezdene annyi varázserővel. (Persze ezt csak úgy gondolta. Nagyon is sokat
tudott volna kezdeni vele. Az egészet arra költötte volna, hogy megtalálja
apát.) Alíz nem először kívánta azt, hogy elég idős legyen stollárok
kereséséhez, mert akkor nem lenne ráutalva anya megbízhatatlanul
csurranó-cseppenő adományaira.
A hóna alá csapta az újságot.
Fenyérháton ritkán röppent fel igazi hír, a dolgok kellemesen
kiszámíthatók voltak. A legutolsó jelentős hír az volt, amikor egy szokatlanul
erős széllökés elvitt néhány malacot, de azóta is eltelt már jó néhány nap. A
legeslegrosszabb hírnek természetesen apa távozása számított Fenyérháton
– egyszersmind az volt a legfurcsább is, hiszen Fenyérhátat soha, senki nem
akarta elhagyni. Vagyis nem igazán.
Alíznak legalábbis meg sem fordult volna a fejében, ahogy a többi
gyereknek sem. A nagy feladat volt az egyetlen kivétel – a személyes
kalandjára minden fenyérhátinak fel kellett készülnie –, ám végül mindenki
hazatért. Különben is egy kivételével minden oldalról tenger vette körül
őket, és ha valaki ki akart merészkedni a nagy ismeretlenbe, először
Babérföld környékét kellett útba ejtenie, amelyet, a már korábban említett,
érthető okok miatt, mindenki került. (Itt kell megjegyeznem, hogy ezek az
okok számomra, kívülálló számára nem voltak azonnal egyértelműek, de
valamiért senkiből sem tudtam épkézláb magyarázatot kiszedni arra
vonatkozóan, hogy miért kerülik Babérföld vidékét. Alighanem azt az
unalmas választ kaptam volna, hogy az csak egy kietlen porfészek, de ez
már soha nem fog kiderülni.)
Egyszerű oka volt annak, hogy miért tért vissza mindenki olyan hamar
Fenyérhátra: az ott lakóknak mágiára volt szüksége a túléléshez. Mivel apa
már több mint három éve elment, a helybeliek biztosak voltak benne, hogy
nem élte túl. A fenyérháti gyerekeknek – onnantól fogva, hogy megtanultak
beszélni – mindig azt tanították, hogy pórul jár, aki elmegy. Mágiát ettek és
lélegeztek, mindnyájuk esszenciája a mágia volt. Teljes szimbiózisban voltak
a szülőföldjükkel. Békésen éltek a növények és a fák között, a talaj
pedig cserébe gondjukat viselte. A föld, amelyet bevetettek és amelyen
aratást végeztek, táplálta a fenyérháti emberek lelke mélyén megbúvó kis
mágiacsírákat.
Nélküle elvesztek volna.
Ez volt az igazi probléma, a gyász fő oka, az igazság, amely még
fájdalmasabbá tette apa elvesztését: Fenyérháton kívül nincs mágia.
Legalábbis senki sem hallott róla, hogy bárhol máshol lenne. Persze
keringtek pletykák más távoli, mágikus vidékekről, de hát a pletyka az
pletyka, nem igaz? Unalomból eredő híresztelés és vakmerőségből fakadó
zagyvaság. A fenyérhátiaknak volt annyi eszük, hogy ne adjanak hitelt
zagyvaságoknak. Fenyérhát nem tűrte a zagyvaságokat. Alíz legalábbis ezt
hitte, bár nem volt benne teljesen biztos. Azok után, hogy apát
felszippantotta a hatalmas ismeretlen, Alíz már sokféle zagyvaságot el tudott
képzelni, és azt sem bánta, hogy emiatt furcsán néznek rá. Lehet, hogy apa
máshol is talált egy cseppnyi mágiát, és így életben maradt. Azt sem tartotta
kizártnak, hogy még mindig próbál hazajutni.
Abban a korban, amikor Alíz élt, még nem voltak térképek, utcai táblák
és házszámok. Abban az időben hazulról eltávozni egyet jelentett a
búcsúval, valamint a reménnyel, hogy egyszer hazatalálhatunk.
Alíznak pedig csak a remény maradt, és ahhoz foggal-körömmel
ragaszkodott, jöjjön akár hegyomlás, akár szökőár.
Alíz még mindig megrökönyödve érkezett meg a város közepébe.
Bár már sokszor járt ott, ezért mégsem lehet őt hibáztatni. Első látásra az
ember valóban megrökönyödött tőle. A masszív épületek végtelen sorát
valamilyen gondosan ellenőrzött geometria szerint húzták fel egymás mellé.
A görbületek átrendeződtek és egyenes vonalakká alakultak, csúcsukat
háromszögek, kupolák vagy tetőtömbök zárták le felülről (a bolthelyiségek
utcai részétől függően), a falakat pedig nyolcszögű, háromszögű vagy csillag
formájú csempeminták tették változatosabbá. Spirál alakú téglaépítmények
szöktek az ég felé kémények gyanánt, az ajtók ugyanolyan magasak voltak,
mint a falak, és majdnem olyan szélesek. Amint az sejthető, az építészek
éles, ragyogó, túláradó színeket alkalmaztak. (Jogosan merül fel bennünk a
kérdés, hogy amikor Fenyérhát dizájnját kitalálták, nem arra a provokatív
kérdésre akartak-e válaszolni, hogy: Mennyi színt zsúfolhatunk be
egyetlen településre?) Az utcák szövevényes elrendezésében látszólag nem
volt semmilyen rendszer, és különösebb szándékos elgondolás sem volt
mögötte, legfeljebb annyi, hogy a földből találomra kisarjadt házaknak
helyet kell kapniuk.
Alíz családja azon kevesek közé tartozott, akik távolabb laktak a
városmagtól, és bár néha nehéz volt az élet odafenn, a hegyen, olyan
messzeségben az élet lüktetésétől, a lánynak nem hiányoztak a régi
osztálytársak és a kíváncsi felnőttek, akik a nyüzsgésből és a pletykákból
nyerték az életerőt. Alíz többnyire nem is bánta, hogy annyit kellett
poroszkálnia középsuliba menet a város szívébe meg vissza, és bár időnként
szívesen belecsobbant a nagy település pezsgő áradatába, valami előbb-
utóbb emlékeztette rá, hogy hol a valódi helye.
Megállt a város szélén, és hagyta, hogy elárasszák a mozgalmas élet
hangjai és szagai. Az esőfény gondoskodott róla, hogy meleg legyen a
levegő, üdék a virágok és vígan szóljanak a hangok, miközben a barátok
füttyentenek egymásnak. Az apák és anyák összekulcsolták a kezüket, és
rászóltak a gyerekeikre, hogy maradjanak már végre nyugton, mialatt a
boltosok a lépcsős tornácokról integetve irányították az áruszállítók
mozgását. Alíz érezte a zsebében árválkodó fink súlyát, miközben
nézelődött és azt kívánta, bárcsak apa hirtelen megfogná a kezét.
Semmi baj.
 Megfogta a saját kezét, ujjait szorosan összefonta, és utat tört magának
a tömegben. Nem volt elég magas ahhoz, hogy jól előrelásson, sőt kis
termete okán néha fel is lökték vagy arcul csapta egy szél lengette szoknya.
Fűszerárusok hadonásztak a levegőben, így Alíz orrát selymes mentaaroma
csapta meg, kókusz zamatát kortyolta, és szinte minden, amihez hozzáért,
sáfrányillatúvá változott.
Csacsogó gyerekfalka gyűlt össze az Aszalt Maszlag Teázó előtt, és
lelkesen kóstolgattak olyan teákat, amelyek az ígéret szerint másnap
reggelre egy hüvelyknyivel magasabbá tették őket. A tizenévesek inkább az
átmeneti varázslatok díszes tubusai között kutakodtak:

Az idősebbek addig asztalok mellett ücsörögtek, amelyeket bonyolult,

színes üvegminta díszített, akárcsak a hozzájuk tartozó székeket. Az elég
idős hölgyek és urak cirkalmas aranypipákon át szívták a füstöt, és
mosolyogva engedték ki a kék, vörös és lila bodrokat a szájukon. Amint
Alíz lábujjhegyen eltipegett mellettük, minden szippantással érezte, ahogy a
feje elnehezül. Önkéntelenül is elmosolyodott, és sokadik alkalommal kapta
magát azon, hogy sokkal idősebb akar lenni és sokkal érdekesebb dolgokat
akar kipróbálni.
Eltökélten vonult tovább a város kétségkívül legjobb édességboltja, a
Fabatka Falatka felé. Kézi szövésű szőnyegek lágy dombjain verekedte át
magát, amelyek szinte elsüllyedtek a színek és minták kavalkádjában. Csak
egyszer lassított: amikor megállt megcsodálni az egyik bódés portékáit: a
hevenyészve dagasztott, friss, meleg, aranybarna kenyérlepényeket.
Szegény Alízt annyira megbabonázta a frissen sült pékáru illata, hogy
majdnem nekiment az utca közepén éneklő férfiaknak. Éppen időben
sikerült elosonnia, nehogy Rubin Dániel meglássa, miközben átkel az utcán,
hogy csatlakozzon a kórushoz. Alíz dühös grimasszal nézett vissza.
Mit is mondhatnánk, bőven volt kit irigyelnie.
 Színtelen Alíznak Rubin Dániel maga volt a megtestesült álom – vagy
rémálom. Nem ismert nála ragyogóbb színű tizenkét évest. Dús, fekete
hajkorona nőtt a fejére, szeme mély tintakék volt. Bőre árnyalata az
esthajnalt idézte, vagyis egyszerre volt rőtbarna, bíborvörös és fahéjszínű.
Dúskált a színekben, és kérkedett is ezzel. Fényes szemét fekete
szemfestékkel is keretezte, hogy Alíz a lehető legrosszabbul érezze magát
mellette. Hallotta a pusmogást, értesült a pletykákról. Az egész város arra
fogadott, hogy idén Dániel nyeri meg a Tálentumot, hiszen meg voltak
győződve róla, hogy ha valaki ilyen színes, annak nagy a varázsereje is. A
fenyérháti emberek el sem tudták képzelni, hogy Alíznak bármi esélye
legyen.
Ő viszont rá akart cáfolni a híresztelésekre.
Ökölbe szorította a kezét, és olyan erővel nyomakodott keresztül a
tömegen, hogy kis híján fellökött egy csoport lányt, akik éppen hennával
pingálták a körmüket. Egy pillanatra olyan erővel tört rá a hozzájuk tartozás
vágya, hogy meg is állt, de gyorsan megrázta magát, majd lehajtott fejjel
kullogott tovább. Újfent tudatosítania kellett magában, hogy az az egyetlen
érme a zsebében korlátokat szab neki. Kifáradva és kifulladva ért oda a
Fabatka Falatkához. A városi kirándulás kicsit mindig túrára vagy
vándorútra hasonlított, és különösen nagy kihívást jelentett a Tálentum előtti
estén. Az összes lakó kint ünnepelt az utcákon, és borítékolni lehetett, hogy
egész héten rendületlenül ünnepelnek majd. Mielőtt belépett volna az
üzletbe, Alíz felnézett a napra, és megjegyezte magában, hogy nem sok ideje
maradt, ha világosban akart hazaérni.

Amint átlépte a küszöböt, szinte fejbe kólintotta a cukor tömény illata.

Három másodperc elteltével boldog kábulatba csöppent, a gondolatai is
egyre édesebbé váltak. Könnyebb lett a szíve, kezét örömittasan nyújtogatta
minden felé, amit csak látott. Persze bölcsebb volt annál, mint hogy engedje
eltompítani az eszét a töméntelen cukor által, de vidáman időzött pár
pillanattal tovább ebben a bódulatban, mielőtt összegyűjtené az erejét a
további küzdelemhez. Amikor felrázta magát a mámorból, eltökélten és
józanul válogatni kezdett a cukorkák között. Egy finkkel a zsebében nem
lehettek nagy igényei, de a kutakodás nem került semmibe.
Karamellizált almák lógtak a mennyezetről, mézes görbe nyalókákat
kínáltak hármasával csomagolva, az ablakokban fügemeggy lekvár várta a
vásárlókat, és loncmelasz csordult ki az egymásba illesztett fahordókból.
Egész falakat építettek kandírozott szilvából és gránátalmából, arany
csokilevelekkel teli kosarakból és tízüveges rekeszekből, amelyekbe
szájban pezsegve olvadó sárgabarackmézet tettek el. Alíz csak ámult és
bámult, és képtelen volt megunni a bolt szirupos csillogását, sőt azt sem
bánta, hogy végtelenül ostobának látszik, amikor eltátja a száját a sok
tálcányi zulzul látványától. A zulzul mézkéregbe mártott, tekert sült tészta
volt, amelyre cukrozott rózsaszirmokat is tettek. Ha bármikor rákérdeztek
volna, mi a kedvenc édessége, Alíz akár álmából felkeltve is azt felelte
volna, hogy a zulzul. (Persze egy ilyen vallomás kissé nevetségesen hatott
volna, hiszen Alíz soha életében nem kóstolta. De úgy képzelte, hogy
imádná a zulzult, és ezt egyelőre elégségesnek érezte.)
Végül vonakodva kiválasztott egy kalókát egy kis műanyag dobozból, és
megígérte magának, hogy ha majd egyszer dagadni fog a zsebe a finkektől,
visszatér és annyi édességet vásárol, amennyit csak akar.
Egyszer.
Miután letudta a küldetést, Alíz sietve indult hazafelé. Gyér fényt hintett le
az ég, és a lány elképzelni sem akarta, mit tenne vele anya, ha újra elkésne.
Végigszaladt a járdákon, fűszeresbódék és szoknyákkal telerakott
állványok mellett. Gyorsan megkerülte az árusokat, igyekezett nem
megbotlani a járókelőkben, és csak néhányszor pillantott fel a kedvenc
boltjai kirakatára, nehogy lelassuljanak a léptei. A Cip & Posztó mindössze
három finkért árulta a magától varró tűt; ezt a részletet alaposan
megjegyezte magának. Sebő, a szatócs, citromvirág-tekercseket kínált,
fontját két finkért; ezt anya kedvéért jegyezte meg. A Zuri & Ábrász – a
város legkiválóbb könyvesboltja – viszont új köteteket rakott a kirakatba,
és azok láttán Alíz összes önfegyelme elpárolgott. Olyan hirtelen állt meg,
hogy majdnem elesett, és bár érezte, hogy nem kellene, odament a
kirakathoz, és nekinyomta az orrát. Amikor elég közel ért az üveghez,
észrevett odabent egy rövidre nyírt szakállú férfit, aki köré kíváncsi és
izgatott emberek gyűltek. A férfin több szemüveg is volt, túlméretezett
tunikát viselt, és Alíz lassacskán ráébredt, hogy egy szerzőt lát, aki nyilván
felolvasást tart a kötetéből. A lány hunyorogva próbálta elolvasni a könyv
gerincén lévő betűket:

A stollár születése: utazás Bírfellegi Félix és Pitrónus Izolda fejébe,

akik Fenyérhát történetének legnagyobb mágiaaratói voltak

Csalódottan sóhajtott. Nem érdekelte különösebben az aratás története.

Irtó unalmasnak találta a témát, és ha teljesen őszinte akart lenni magával,
azt is hozzátehette volna, hogy azért kerüli annyira, mert fél, hogy egyszer ő
is arra a sorsra jut. Fiatalabb éveit meghatározta az a félelem, hogy kiderül:
semmire sem jó, csak földtúrásra. A szántást nagy tisztelet övezte, de nem
nyújtott csillogó életet, Alíz pedig a másik oldalra vágyott: szívesebben
fogadta be a nyers mágiát és készített belőle valami használhatót.
Már éppen indult volna tovább, amikor eszébe jutott, miért is állt meg.
Felfedezett két könyvet a kirakatban.

A Tálentum, a Feladat és a hosszú visszavezető út:

hogyan birkózzunk meg gyermekünk távozásával

Mellette pedig:

A közelmúlt Bajnokai…: emlékezés Fenyérhát hőseire

Alíz szeme majd kiugrott a helyéből, ahogy besietett a boltba, és rohant a

kirakatban kiállított könyvekhez. Remegő tagokkal és dübörgő szívvel
kapta fel A közelmúlt Bajnokait, és végigsimított a borítóján. Más városi
hősökével együtt apa fényképe is szerepelt benne: tizenkét évesen, a saját
Tálentuma hőseként, mintegy harminc évvel korábban.
Mindig is tudta, hogy apa bajnok volt. Fürge észjárásáért nyerte a címet
és azért a képességéért, amellyel képes volt megőrizni és kedve szerint
bármikor felidézni egy képet. Éppen ezért kapta azt a feladatot, hogy
utazgasson más tájakon és a Város Bölcseivel együttműködve megalkossa
Fenyérhát első igazi térképeit. Apa és a Bölcsek pontos és könnyen
értelmezhető térképeket hoztak létre, amelyeket egyszer majd minden
fenyérháti lakos fog tudni használni, ha egyik dombról a másikra akar utazni,
és segítségükkel elkerülhetik a bonyodalmakat és kerülőket. Apa olyan
kiváló munkát végzett, hogy felkérték, maradjon a Bölcsek Tanácsa mellett
és dolgozzon nekik egész hátralévő életében. A Bajnokok gyakran kerültek
ilyen kiemelt pozícióba, hiszen az év legtehetségesebb polgárainak
választották őket, apa azonban több volt egyszerű Bajnoknál. Apa egész
Fenyérhát barátja lett. Mindenki szerette. Azt híresztelték, hogy egy nap
majd őt is beválasztják a Város Bölcsei közé. Ehelyett azonban elment, és
senki sem tudta megmondani, hová.
Anya teát főzött, amikor Alíz végül hazakeveredett – közvetlenül
napnyugta előtt. A lánynak titkos súly húzta le a szoknyáját, mialatt
benyomta a bejárati ajtót: egy gondosan becsomagolt kalóka lapult a
zsebében, amelyet valami különleges alkalomra akart félretenni. Hetekbe is
beletelhet, mire egy újabb fink üti a markát, ám ezúttal sikerült megbékélnie
a gondolattal, hogy elköltötte az utolsó pénzét is. Az ikrek
almabogyólekvárt ettek egyenesen az üvegből, apró, lila ujjaik az arcukhoz
ragadtak. Anya egy dallamot dúdolva sürgött-forgott a konyhában, és nem
sokat törődött azzal, hogy Alíz előtte áll. A kötényébe törölte frissen
megmosott kezét, és úgy látszott, nem is észleli lánya jelenlétét.
A lány most könnyen túltette magát ezen.
Fáradt volt és nyúzott. Leült az asztalhoz, és a kezére támasztotta az
arcát. Micsoda kegyetlen nap volt a mai! Ezen az estén semmi sem tudta
lerázni a válláról a világ súlyát, még az sem segített volna, ha teletömi a
pofazacskóit cukorkával. Szerette volna, ha a világ néhány fonttal könnyebb
lenne. Kétségbeesetten meg akarta találni apát, de arra is elkeseredetten
vágyott, hogy kapjon egy feladatot, emiatt képtelen volt döntésre jutni, és
cserben hagyta Olivért is.
Ha viszont látni akarja apát, meg kell bíznia Olivérben. Fel kell áldoznia
a jövőjét azért, hogy segítsen a fiúnak felvirágoztatni a sajátját, és még ez
sem garancia semmire. Különben is, attól, hogy keresztüllát a
hazugságokon, még nincs semmi oka rá, hogy megbízzon Zsombérki
Olivérben.
Alíz eltolta magát az asztaltól, és besurrant a hálószobába. Hálás volt a
pár háborítatlan pillanatért, amíg a fivérei a konyhában torkoskodtak. A
helyiség egyik része: a padlólapok alatti zug, csak és kizárólag az ő területe
volt.
A lány az egész életét odarejtette a padló alá. Könyveket,
csecsebecséket, ruhákat és virágokat – minden kincsét.
Óvatosan eltávolított néhány deszkát, és kivette a másnapi öltözékét.
Két éve dolgozott rajta, gondosan illesztette össze a darabjait, és ügyelt
minden öltésre. Négy szoknya, egy könyékig érő ujjú blúz, egy mellény és
egy rövid, ujjatlan kabátka, amelyeket mind egymásra kellett felvenni.
Utolsóként a kézzel horgolt fejdísz következett, amelynek szegélyét sárga
tüll díszítette, és laposra kalapált bádoglemezek tették csillogóvá. Alíz
hónapokat töltött el a kelme festésével, az anyagok díszítésével, a virágok
hímzésével, azzal, hogy bonyolult mintákban varrta fel a gyöngyöket és
flittereket, valamint hogy a szoknyák alsó peremére apró tükröket erősített,
és így elérte, hogy a ruha minden lépésnél szemkápráztatóan csillogjon.
Valóságos tarka színrobbanás volt az öltözék, és súlyában hordozta
munkája verejtékének minden cseppjét. Azt is pontosan kitalálta, milyen
virágokat illesszen hajfonataiba.
Hitt benne, hogy le fogja nyűgözni az embereket.
Olyan mély benyomást fog tenni a Város Bölcseire, hogy nem lesz más
választásuk, mint a legjobb – a legnagyobb – feladatot kijelölni számára. A
város hősévé válik, akárcsak apa, és büszke lesz rá az egész családja.
Mindent gondosan eltervezett.
A fenyérháti gyerekek egész életükben a Tálentumukra készültek.
Mindnyájan valami különleges mágikus képességgel láttak napvilágot,
később pedig szüleik és tanáraik feladata volt felismerni és gondozni
tehetségüket, végül pedig felkészíteni őket a Tálentum során bemutatandó
előadásukra. A versenyt sorsdöntőnek tekintették, hiszen a kiaknázatlan
lehetőségeket tárta fel. Szükségszerű volt látniuk a résztvevők mágikus
képességeinek hasznát, mivel a kulcsfontosságú feladatokat a
legtehetségesebbekre bízták. Vagyis a legnagyobb kalandokat.
Erről álmodozott Alíz is.
Jóllehet, neki nem volt szüksége útmutatásra, mivel egyedül jött rá
mindenre. Apa sok-sok holdtöltével korábban elmondta neki, hogy mit kell
tennie. Talán észre sem vette, hogy beavatta, de a lány rájött.
Hallod ezt? – kérdezte egy este. A csillagos ég alatt álltak.
Mit? – kérdezett vissza Alíz.
A zenét.
Milyen zenét?
Apa behunyta a szemét, és felmosolygott a holdra.
Figyelj csak, Alíz! – suttogta. – Tárd ki a szíved! Hegyezd a füled! És
sohase utasítsd vissza a világot, ha táncba hív!
Aznap este a fűben aludtak, ő és apa, és nem szóltak többet. Alíz
hallgatta a föld életre kelésének neszeit: a szél énekét, a fű ringását, a tavak
észrevehetetlen, körkörös hömpölygését. A fák nyújtogatták ágaikat, a
virágok álomba ásították magukat, a csillagok szaporán pislogtak, mielőtt
elszunnyadtak volna. Mindennek fültanúja volt, rendületlenül figyelt. Soha
nem érezte még magát ilyen valódinak és elevennek.
Attól fogva minden este, ha apa megkérdezte, hallja-e a zenét, Alíz
pontosan tudta, mire gondol. Amikor pedig a világ táncba hívta, soha nem
utasította vissza.
Alíz felnézett, és anyát pillantotta meg az ajtóban. Nem látszott
feldúltnak, de azért keresztbe fonta karját a mellkasa előtt. Az Alíz ölében
heverő szoknyák felé intett a fejével.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Azt hiszem – felelte Alíz halkan, és közben azon töprengett, mit szólna
anya, ha megtudná, mennyire önző a lánya. Olyan önző, hogy nem tudja
eldönteni: a feladatát válassza vagy apa keresésére induljon.
Anya soha nem bocsátana meg neki.
– Mi lesz, ha el kell hagynom Fenyérhátat? – kérdezte Alíz, amikor
váratlanul elárasztották az érzelmek. – Boldogulsz majd nélkülem? Hogy
fogtok élni?
– Ó, majd megoldjuk valahogy – felelte anya, és lenézett a kezére,
amellyel a kötényét simogatta. – Jó sok bogyó összegyűlt már.
Alíz kételkedett benne, hogy az anyja valaha is rá fog ébredni, mennyire
megbántotta a válaszával aznap este. Egy olyan kérdésre felelt, amelyet a
lány fel sem tett. Azt szerette volna hallani, hogy nagyon fog hiányozni és
fájdalmas lesz elbúcsúzni tőle. A fenyérbogyókra egyáltalán nem volt
kíváncsi.
Csak ekkor ébredt rá, mennyire nincs rá szüksége anyának.
Nem tartozott oda, abba a kis házba, ahol nem is kapott saját szobát,
ahol a padló alá kellett temetnie szerény kincseit. Világossá vált előtte, hogy
senkinek sem fog hiányozni, amíg anyának elegendő gyógyító bogyó áll
rendelkezésére. Egyszeriben menthetetlenül magányosnak érezte magát.
Apa már régen elhagyta, most pedig – a maga módján – anya is. Egyedül
maradt, és abban a pillanatban rádöbbent, hogy akármi is történt, örökké
bánná, ha lemondana a Tálentumról. Soha nem bocsátaná meg magának, ha
meg sem próbálná a saját útját járni.
Végre elhatározásra jutott. Táncolni fog holnap.
(Zsombérki Olivér pedig lépjen rá egy tarajos sülre. Egyedül is
megtalálja apát.)
Nem tudom, hány fejezet van ebben a könyvben
A reggel érkezése egy suttogásra emlékeztette Alízt. Szürke
nyúlványokkal és arany fonalakkal bontakozott ki, halkan és finoman.
Gyengéden, de alaposan átvilágította az égboltot, a lány pedig hátradőlve
szemlélte.
Alíz egy magas hegy tetején ült, lába alatt ott hortyogott egész Fenyérhát.
A durmoló kunyhók szinte nesztelenül fújták ki a levegőt, a kémények
lágyan eregették a füstöt, a megvilágítatlan ablakok aranyfénnyel villogtak a
derengésben. Harmat hintette be a földet, és föld hintette be a harmatot: a
fűszálak éberre rázták magukat, ahogy az ég felé nyújtóztak, frissen
zuhanyozva, enyhén nyirkosan. Méhek lebzseltek, kenyér sült, a madarak a
fáknak csiripeltek. Mindennek olyan illata volt, mint a meleg, bársonyos
teának, a frissen lesikált arcnak és valami nagyon-nagyon édesnek. Alíz
elmosolyodott, és átölelte magát, hogy ne érje a hűvös szellő.
Néhol egészen lehűlt a levegő, máshol viszont felmelegítette a nap, ezért
kicsit arrébb ült, hogy elcsípjen egy-egy sugarat. Szoknyái csillámlottak a
fényben, ahogy megigazította a lábát, és mivel enyhe remegést érzett a
gyomrában, letépett egy pitypangot és begyömöszölte a szájába.
Eljött tehát.
Ma megméretteti magát a falu összes tizenkét évese között. Mind a
nyolcvanhatan kiállnak a Város Bölcsei elé, és bemutatják a legnagyobb
tehetségüket. Cserébe remélhetőleg elismerik őket, és kapnak egy feladatot,
amellyel megváltoztathatják a történelmet.
Valójában már az is nagy teljesítménynek számított, ha valaki feladatot
kapott. A fenyérhátiak soha nem beszéltek az elutasított gyerekekről, akik
alkalmatlannak bizonyultak, így semmilyen küldetést nem kaptak. Inkább
mindig azt találgatták, hogy mi lesz a kulcsfeladat és ki fogja kapni. Ezen az
ígérettel teli napon a mágiát ünnepelték, Alíz számára pedig, aki
kétségbeesetten vágyott rá, hogy több legyen a semminél, a Tálentum
jelentett mindent.
Számára jóvátétel volt.
Felállt, és kisimította szoknyáin a gyűrődéseket. Roppant büszke volt a
ruhájára és az elkészítésébe fektetett sok energiába. Sőt, ez volt az első
alkalom, hogy szívesen vett fel valamit.
Nem mintha bárki látta volna azon a környéken.
 Anya és a hármas ikrek még aludtak, amikor kiszökött a házból. Semmi
szia, semmi pápá, egyszerűen csak átlibbent egy új pillanatba. Lehet, hogy
hosszú ideig ez lesz az utolsó nyugodt reggele, és szerette volna, ha teljesen
az övé marad.
Boldog születésnapot nekem! – gondolta magában. Hivatalosan is
tizenkét éves lett.
Szökdécselve haladt lefelé a hegyi ösvényen a város főtere felé.
Megmarkolta a szoknyáit, vígan csilingeltette kar- és lábpereceit. A főtérre
vezető út volt az egyik kedvenc útvonala.
Mindkét oldalán zöldellt a táj.
Zellerfák, almabokrok és vele egy magas zöldcitromtövek sorakoztak
mellette és ringatóztak egy ismerős ritmusra. A puha talaj befogadta lépteit,
és amikor úgy érezte, meg kell állnia, meg is állt, belevájta csupasz lábujjait
a földbe, arcát pedig az ég felé fordította. Arról a helyről az egész teret látta,
és a panoráma, mint mindig, most is megállásra késztette.
Fenyérháton sok volt a magas fa, de kevés a magas építmény, és
leginkább a főtér emelkedett ki a városból. Bár a fák (Tintafák és Éjjelfák,
Süllyedőfák és Mászófák, Bogyófák és Mogyorófák, Vörösfák és Vadfák)
is tobzódtak a színekben (kukoricasárga, eperpiros, sőt sötétkék), és
különlegesek voltak (egyik-másik rózsaszín kavicsokat termett, mások
narancsokat hullattak éjszakánként), a magas és tarkabarka városi főtér
túltett rajtuk változatosságban.
A város házai (érthető módon) úgy néztek ki, mintha a mágia
sorakoztatta volna fel vagy egy festő varázsecsetje suhintotta volna életre
őket. Színek szédítő örvényei gomolyogtak a művész gondos keze alatt.
Színekbe olvadtak a falak, élénk árnyalatoktól izzott az ajtó, narancs- és
levendulaszín gomolygott felfelé a tömzsi hagymaforma tetőbe, amely
önelégülten gubbasztott az aranyra festett épületvázon – így nézett ki az
egészségház. Az iskola tetőkupolája zöld és sárga volt, zafírkékkel és
ezüsttel pettyezve. Rikító kék és rózsaszín vonalak ölelkeztek felfordított
fagylalttölcsér alakjában – ez volt a bíróság mentaszín épületének csúcsa.
Ebben a fényben egészen ínycsiklandónak nézett ki Fenyérhát.
Alíz behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Apa megtanította szeretni a
várost, és ő akaratlanul is büszkévé akarta tenni népét.
 Az ég tündökölt ezen a reggelen, készen állt a nagy pillanatra. Úgy
látszott, pont a ceremónia vége felé fog felszakadozni a felhőzet, mintha az
égiek is jókívánságokkal akarták volna segíteni a települést. Az eső
megújulást jelentett, és Fenyérhát lakói hálásan fogadták. Abból készült az ő
lelkük is.
Amikor megépült ez a világ, olyan lélegzetelállítóan gyönyörű lett, olyan
gazdag és színes, hogy az ég száz évig abba sem hagyta a sírást. Hatalmas
öröm- és bánatkönnyek árasztották el a vidéket, repedéseket vájtak bele,
és eközben megalkották a ma is létező folyókat, tavakat és óceánokat. A
szépség nagy boldogságot és szomorúságot is okozott – szomorúságot
amiatt, hogy senki sem volt jelen, aki megcsodálhatta volna a méltóságteljes
látványt. Ezért a legenda úgy tartja, hogy Fenyérhát lakói a könnyekből
születtek meg, amelyek átáztatták a földet, majd életre keltek.
A nép pedig a Tálentummal mondott köszönetet.
Tizenkét évesen átadták magukat és a tehetségüket, és cserébe feladatot
kaptak – amelynek célja mindig egy személy vagy egy hely megsegítése volt.
Hálából visszaszolgáltattak valamit a világnak, és ebben a folyamatban fel is
nőttek.
Ekkor kezdődött el az igazi életük.
Korábban nem akartam említeni, de Zsombérki Olivér több mint
tizennégy perce ácsorgott a mi Alízunktól balra, mielőtt odalépett hozzá és
meghúzta a hajfonatát. Azt is muszáj elárulnom, hogy válaszként a lány
nagyon-nagyon erősen belecsípett a fiúba.
Olivér feljajdult és megtántorodott, majdnem elveszítve az egyensúlyát.
Felgyűrte az inge ujját, hogy ellenőrizze a sérülést, és egy-két keresetlen
szóval kifejezte véleményét a történtekről Alíznak. A lány elfordult, hogy
elkerülje a fiú meztelen felsőtestének látványát és minél kevésbé hallja feldúlt
hebegését-habogását.
– Elhallgatnál már? – szólalt meg. – Tönkreteszed ezt a tökéletes percet.
– A felkelő nap felé intett.
– Alíz! – szólt rá a fiú türelmetlenül. – Választ kell adnod. Azt ígérted,
hogy még a Tálentum előtt közlöd a döntésedet, és már majdnem
elkezdődött a verseny.
A lány hunyorogva nézett a távolba, és még mindig kerülte Olivér
tekintetét. Maga sem tudta, miért nem közömbös a kérdésben, de egy
másodpercig lényének egy iciripiciri része majdnem sajnálta, hogy csalódást
kell okoznia a fiúnak. Gyorsan el is hessegette az érzést.
– Attól tartok, nem segíthetek – bökte ki halkan. – Ez a nap túl fontos
nekem, Olivér. Tudom, hogy apa megértené a döntésemet.
A fiú arca őszinte meglepetést tükrözött. Egyforma megrökönyödést
mutatott tágra nyílt szeme, magasra szökött szemöldöke és nyitott szája,
amelyen alig jött ki hang.
– Ugye most csak viccelsz? – suttogta. – Alíz, kérlek… ezt nem
gondolhatod komolyan.
– Nagyon is komolyan gondolom.
– De az apád…
– Megkeresem egyedül is, ne félj.
– De én tudom, hol van! – tiltakozott Olivér hangosan. – Akár most is
odamehetnék hozzá!
Alíz lesújtóan nézett a fiúra. – Akkor miért nem mész?
Olivér szája tátva maradt.
– Gerinctelen alak vagy – folytatta a lány. – Úgy lengeted az apámat az
orrom előtt, mint egy cukorkát. Neked nem elég, hogy visszahozd a
családjához, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül…
– Hé, most már…
– Nincs egyezség, Olivér! – szólt közbe Alíz. – Ha csak egy fél szíved is
van, el kell mondanod, hol az apám. Ha nincs, akkor hagyd, hogy végezzem
a dolgom.
– Te hihetetlen vagy! – prüszkölt a fiú.
– Szép napot, Zsombérki Olivér! Sok sikert a feladatodhoz.
Azzal leszaladt a hegyoldalon a város főtere felé.
Zsombérki Olivér alig győzte utolérni.
Alíz úgy érezte, mintha gallyakkal lenne teletömve a gyomra és a
lábujjai minden kis toppantásával eltört volna egy gallyacska. Élénk és
vajszerű volt a reggel, borzongás futkosott fel-le a gerincén. Beállt a sorba a
vele egyidősek közé, de nem barátkozott senkivel. Egyesek ünnepi ruhát
vettek fel, mások hétköznapi öltözékben jelentek meg. Akadt köztük ideges
és fölényes is. Senki sem tudta, mire számítson. A tizenkét évesek már
feliratkoztak, és mindnyájan kaptak egy számot, így nem maradt más
dolguk, mint várakozni, és ezt a többségük szinte kibírhatatlannak érezte.
Alíznak ki kellett szaladnia a mellékhelyiségbe, de még ott sem tudott
teljesen megszabadulni a főtéren tomboló zsivajtól.
Fenyérhát lakói a legjobb ruháikat öltötték magukra – pókselyemből
készült köpenyeket, gyapotfából készült kalapokat –, és csak úgy verődtek
egymásnak a színek, tolultak egymásra a hangok, és ok nélkül is ujjongások
harsantak mindenhonnan. Lassan a tágra nyílt szemű nézők is elfoglalták a
helyüket, és izgatottan szippantgattak a tavaszias levegőből.
A színpad minden évben lehengerlő látványt nyújtott, ám idén egészen
különleges volt. Ezen a napon pont úgy nézett ki, mint egy darab az
óceánból: a szilvakék víz a versenyzők lábát nyalogatta, majd zuhatagként
ömlött a földre. Alatta gyep húzódott, elszórt asztalokkal és székekkel,
amelyeket kidőlt fák ágaiból és törzseiből faragtak ki. A székek háttámláját
folyondárok szőtték be, az asztalokon pedig üvegalmákkal, mézes
nyalókákkal és csokoládéba burkolt pattogócukrokkal teli arany kosarak
kellették magukat, oldalukon fűszeres almaborral teli korsók és gyümölcsös
jégkásákkal teli tálcák várakoztak. A zenekar a hangszereit hangolta. Az ég
elégedetten mennydörgött hozzá. A levegőben függő több száz
üveggömbben csodás virágok pompáztak. A nap lángra gyújtotta az eget, és
a fényrobbanás púderszínnel, mandarinnal és mézes-kékkel festette meg a
hátteret.
Lélegzetelállító látvány volt.
Még annál is több.
Akárki is kapta feladatnak a díszítést, túl sok cukrot hintett a levegőbe,
ezért Alízt állandó tüsszögési inger gyötörte. Megpróbálta visszafojtani az
ingert és inkább köhögni, amivel megijesztette a tőle balra álló lányt. Előre-
hátra hintázott a sarkán, összekulcsolta a kezét, és bizonytalanul
rámosolygott a savanyú arcú lányra. A lány végül visszamosolygott, és úgy
látszott, megbánta a mogorvaságát. Alíz lenézett a cipőjére.
A nyolcvanhat jelentkező közül Alíz negyedikként állt a sorban. Hazudott
volna, ha azt állítja, hogy nem kerülgeti enyhe hányinger.
Alíz meglátta anyát és a hármas ikreket, amint éppen helyet kerestek
maguknak a közönség soraiban. Valami melegség duzzadt fel benne, amely
lassan megnyugtatta az idegeit. Remélte, hogy el fognak jönni, de nem volt
biztos benne. Anyával kapcsolatban semmiben sem lehetett biztos, hiszen az
utóbbi időben nagyon ingatag volt. Ugyanakkor, furcsa és feszültségekkel
terhes kapcsolatuk ellenére, Alíz önkéntelenül is azt akarta, hogy az anyja
büszke legyen rá.
Remélte, hogy ezen a napon eléri.
Az anyja iránt érzett keserűségét szinte abban a pillanatban elfelejtette,
amikor családtagjai helyet foglalt Zsombérkiék mellett. Olivér elkapta Alíz
pillantását, és mérgesen nézett rá (amit a lány viszonzott), miközben anya
nevetgélve kezet fogott a hozzátartozóival, és a magával hozott gyümölcsöt
is megosztotta annak a fiúnak a rokonaival, aki annak idején tönkretette Alíz
életét. Úgy tűnt, anya fejében meg sem fordul, mit érezhet a lánya.
A lány nem akart ezen rágódni, de kénytelen volt farkasszemet nézni a
valósággal, így többé nem tagadhatta le: anya soha nem az ő pártját fogja.
Lehajtotta a fejét, nagy levegőt vett, és eltökélte, hogy akármi történjék,
folytatja, amit elkezdett. Megfogadta magában, hogy egy szép napon apa
kezét fogva tér haza, és akkor anya kénytelen lesz elismerni az
erőfeszítéseit.
Ekkor trombiták harsantak, és hirtelen hatalmas színrobbanás
következett be. A színek fennakadtak az égen, és onnan vitorláztak lefelé.
Eljött a hivatalos bejelentés ideje. Az élete hátralévő részének kezdete.
Pacsirton úr fellépett a színpadra.
Elcsendesült a tömeg, és a színpad szélén ácsorgó nyolcvanhat résztvevő
egyszeriben olyan ideges lett, hogy Alíz szinte hallotta szívük dübörgését.
Pacsirton úr, a Város Bölcseinek egyik vezetője szólásra emelkedett.
Úgy illett, hogy egy ilyen kiemelkedő személyiség tartson beszédet egy ilyen
jelentős esemény előtt, Alíz mégsem tudta komolyan venni Pacsirton urat.
Valamiért egy pisztáciára emlékeztette. Kerek volt és homokszínű, nyakánál
hasadék, amelyből teknősszerű feje kinyúlt, és a búbján barnászöld hajat
lengetett a szél. Tudta, hogy nem szabadna ilyen kritikusan szemlélnie
Pacsirton úr külsejét, hiszen tekintélyes és kedves ember volt, de
valahányszor ránézett, kizárólag az az emlék jutott eszébe, amikor egy
hernyót nyalt le a felső ajkáról.
– Fenyérhát barátai! – Hernyóhang kúszott ki hernyószerű szájából. –
Engedjétek meg, hogy a tavasz első napján köszöntselek benneteket!
A tömeg ujjongott, topogott a lábával, és mindenki felemelte
borospoharát.
– Ideális nap ez a mai – folytatta Pacsirton úr.
Aztán tovább locsogott mindenféléről.
A következő tíz percben azt ecsetelgette, hogy milyen fontos a Tálentum
napja, de akárhogy töröm a fejem, nem tudnám felidézni az egész beszédet
(kilenc perccel hosszabb volt a kelleténél, ha engem kérdeztek), legyen elég
annyi, hogy szívet melengető érzés volt hallgatni, izgalomban tartotta a
tömeget, elzsibbasztotta Alíz lábát a szoknyák alatt – de remélem, nem
bánjátok, ha gyorsan előreugrom az időben, sokkal érdekesebb események
felé.

Mindnyájan meg fogják tartani a bemutatójukat. Mind a nyolcvanhatan.

A tizenkét évesek csak azután foglalhatják el a helyüket a családjuk
mellett, hogy átadták tehetségüket a közösségnek, majd a Bölcsek
tanácskozása alatt megpróbálhatnak úgy tenni, mintha gondtalanul
lakmároznának. Miután megszületett a döntés, az összes versenyző
tányérjára kerül egy boríték, benne a kijelölt feladattal.
Ezek közül csak egyet jelentenek be a közönségnek, és egyetlen
résztvevőt ünnepelnek meg.
A legkiválóbbat.
Alíz minden erejével próbálta ezt szem előtt tartani, miközben Malmár
Valentinát nézte, ahogy elfoglalja a tér közepét. Ő lépett fel elsőként, és Alíz
őszintén csodálta a bátorságáért. Valentina szilárd, csendes méltósággal állt
meg a színpadnak kijelölt helyen, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy
pár pillanattal korábban még a bokrok között sírdogált.
Aztán énekelni kezdett. Pehelyliliom könnyedségű hangja egykettőre
elvarázsolta a közönséget. Alíz soha nem hallotta korábban azt a dalt,
mindenesetre a hangok melegen beburkolták a hallgatók testét,
megborzongatták a fatörzseket, és soha nem tapasztalt módon elnémították
a madarakat. A csodálatos dal végén könnyek kerülgették Alízt, és biztos
volt benne, hogy valami furcsa és veszélyes dolog ébredezik tőle a lelke
mélyén.
Biztos volt benne, hogy Malmár Valentina hangja nem hétköznapi, és bár
féltékenység ébredt benne, keze akaratlanul is felemelkedett, hogy
megtapsolja ellenfelét.
Vonatti Henrik volt a következő, akinek kék hajához foghatót Alíz senki
máson nem látott. Sistergő, erőszakos kék szín volt, sűrű és olyan dús, hogy
a lány legszívesebben végigszántott volna benne az ujjaival. Henrik a tér
kellős közepére lépett, meghajolt, aztán felugrott. Fel, magasra. Egyenesen
az ég felé. Kezével elkapott valamit, amit Alíz nem látott, aztán ott maradt a
levegőben, és markában egy láthatatlan létrának tűnő valamit szorongatott.
Feljebb húzta magát, aztán megállt, a legsudárabb fák koronájánál is
magasabban. Kis folttá zsugorodott a távolban, és nem tartotta az égvilágon
semmi.
A nézőknek a lélegzetük is elakadt, és kezükkel beárnyékolt szemükkel
kutatták a fiút.
Aztán Henrik megint szökkent egyet. Szélsebesen zuhanni kezdett a föld
felé, néhányan fel is sikoltottak, ám a fiú felkészült. Mielőtt a talajra ért
volna, széttárta a karját, és amikor már csak pár karnyi távolság választotta
el a földtől, valahogy rácsatlakozott a levegőre, megmarkolva az ég egy nem
létező sarkát. Ott lebegett egy darabig, mielőtt fél térdre ereszkedett volna a
talajon.
Amikor végre talpra állt, egész Fenyérhát felállt vele együtt. Annyira
elöntötte őket az izgalom és annyira lenyűgözte őket a bemutató, hogy
Pacsirton úrnak szinte könyörögnie kellett, hagyják abba az ujjongást. A
Tálentumnak folytatódnia kellett.
Henrik visszaállt a sorba, rendkívül önelégült arccal. Alíz tudta, hogy
nincs oka örülni a fiú bemutatójának, de aztán az addiginál is jobban
görcsbe rándult a gyomra, ezért beharapta a száját, és átfogta magát a
karjával. Hirtelen valami hidegség kúszott fel a nyakán.
Sóh Olimpia következett.
Nagydarab lány volt, magas és robusztus, és olyan szorosan fogta hátra
a haját, hogy tizenkét évesnél jóval idősebbnek nézett ki. Ahogy felsétált a
színpadra, semmi zavar nem látszott rajta. Amikor pedig kinézett a tömegre,
a nézők szinte félve tekintettek vissza rá.
Olimpia tapsolt egyet.
Erre minden összetört.
Székek, asztalok, poharak, korsók, tányérok, még az egyik néző
nadrágja is. Minden darabokban hullott a földre, és nemcsak tárgyak,
hanem Fenyérhát összes lakója is. Már éppen fülsiketítő tiltakozás tört volna
ki, amikor Olimpia füttyentett egyet, és minden törött darab újra egybeforrt.
Összetapadtak az asztalok részei, visszakerültek a helyükre a székek
kárpitjai, egybeolvadtak az üvegszilánkok, és a szakadt nadrágok részei is
egyesültek.
Alíz végignézett magán. Egyik szoknyáján a helyére került egy kilazult
öltés, eltűnt egy folt a térde tájáról, még a hajfonatai is sokkal simábbak
lettek, egyetlen hajszál sem állt ki belőlük.
Akarata ellenére is elámult.
Olimpia újra tapsolni akart, ám a tömeg egy emberként kiáltotta: – NE!
– Rettegve húzták össze magukat. Pacsirton úr felszaladt a színpadra, hogy
lerángassa onnan a lányt.
Ez azt jelentette, hogy Alíz következik.
Iszonyatosan megijedt.
Mindössze hárman szerepeltek előtte, és Alíz máris úgy gondolta, hogy
nagy hiba volt nekivágni a versenynek. Senki sem segített neki felkészülni,
anyát hidegen hagyta minden, ami vele kapcsolatos, a régi tanárai sem
bukkantak fel. Mindössze a saját meggyőződésére támaszkodhatott, hogy
apa ezt a képességet hagyományozta rá, mielőtt elment – elültette benne a
táncra való vágyat. Ezt vélte kiemelkedő képességének. Ez volt az ajándék,
amelyet át akart adni.
Csak most ébredt rá, hogy ez egy nagy tehetségkutató verseny, neki
pedig… nos, neki nem volt tehetsége semmihez. Képtelen lett volna
felébreszteni a lelkeket az énekével, nem tudta megmászni a levegőt, nem
tudott megjavítani minden törött dolgot. Csupán egy táncot tudott felajánlani
– és már az elején érezte, hogy ez nem lesz elég.
Sírni akart, de nem engedhette meg magának.
Pacsirton úr szólította, és most már késő volt feladni. Késő volt bevallani
Olivérnek, hogy rossz döntést hozott, és inkább apát kellett volna
választania e megalázó percek helyett.
Megbánta a konokságát.
Ott állt a színpadon egyedül, végignézett a tízezer fős közönségen, csak
anyát kerülte a tekintetével.
Aztán inkább behunyta a szemét.
A zene ugyanúgy utat talált hozzá, mint máskor, és ő átengedte magát
neki. Rálelt a ritmusra a csontjaiban, és most is ugyanúgy mozgott, mint már
százszor korábban.
Alíz úgy táncolt, ahogy lélegzett: az ösztöneitől vezérelve.
Egyfajta reflex kelt életre benne, olyasvalami, amire a túléléshez volt
szüksége a testének. Karja és lába ismerte a rendet, tudta, hogy kell
elhajolni, kicsavarodni, lemerülni és hullámzani. Pörgött-forgott, ringatta a
csípőjét egy olyan dallamra, amelyet csak ő hallott. Egyre gyorsabban
követték egymást a mozdulatok, egyre elegánsabbak és nagyobb ívűek
lettek. Lába le-letoppant a földre, és roppant remegés futott végig a testén.
A feje fölé emelte a karját, csuklóján vidáman csilingeltek a karperecek,
hátravetette a fejét, és az ég felé fordította az arcát. Egyre gyorsabban és
gyorsabban mozgott, szinte folyékonnyá vált a könyöke, ruganyos lett a
térde, a perecek ritmusos csörgése esőcseppekhez hasonlóan borzongatta a
nyakát. Úgy mozgott, mint még soha korábban: lágyan és lassan, élesen és
gyorsan, be-becsapódó sarkakkal, cikázó bokákkal, a levegőben úszkáló
ujjakkal. Szoknyái egyetlen, nagy színfolttá kavarodtak össze, egész testét
elragadta a vágy, hogy eggyé olvadjon az elemekkel – aztán befejezte a
táncot, és a földre rogyott.
Lehajtotta a fejét.
Egymásra tette a kezét az ölében.
Még mindig libegtek körülötte a szoknyái.
Lehullott virágnak érezte magát, és csak remélte, hogy tetszik a
közönségnek.

Lassan felemelte a fejét.

A közönség még mindig nézte, udvarias kötelességből, és vártak
valamire. Várták a tehetség kibontakozását. Alíz felállt, és közben izzó
csillagok robbantak az orcáiban.
– Végeztél már, drágám? – kérdezte Pacsirton úr.
A lány bólintott.
– Ó – felelte a város egyik Bölcse, és tátott száját gyorsan mosolyba
feszítette. – Ó igen, persze. Kérlek, állj be a sorba, Dámamezey kisasszony!
Néhányan vonakodva tapsolni kezdtek, de a legtöbb vendég egymás
arcát fürkészte, mert nem tudták, hogy viselkedjenek az előadása után. Alíz
nagyot nyelt, megpróbálta lenyelni a torkában lévő gombócot, és visszament
a helyére a sorban. Mindvégig makacsul a lábát bámulta, és levegőt is alig
mert venni.
Utána még nyolcvanketten mutatták be különleges képességeiket, de
Alíz egyikükre sem figyelt. Rengeteg kiválóságot vonultatott fel a Tálentum
azon a színpadon, és mint kiderült, az ő fő kiválósága abban rejlett, hogy
sikerült visszafojtania a sírógörcsét az egész műsor alatt.
Alíz nem tudta rávenni magát, hogy anya mellé üljön.
Az ünnepség után keresett egy csendes ágat egy hórihorgas fán, és
kétségbeesetten próbálta megőrizni a nyugalmát. Csak apró
szusszanásokkal tudott lélegezni, és emiatt is szidta magát, próbálva
észérvekkel alátámasztani, miért nevetséges a viselkedése. Felmerült benne,
hogy talán túl szigorú magához. Inába szállt a bátorsága a kortársai mellett,
ez teljesen normális. Egyébként sem volt felkészülve a versenyen látott
lélegzetelállító képességekre, a döbbenettől még magához sem tért.
Különben is, valószínűleg mindenki ugyanolyan bizonytalannak érezte magát
a többiek mutatványai láttán. Ráadásul nem is figyelt az utána következő
bemutatókra – biztos, hogy valaki még nála is rosszabbul teljesített.
Jó darabig tépelődött magában ilyenformán.
Felhúzta a térdét a mellkasához, és szorosan átfogta. Eldöntötte, hogy
nem fog sírni. Nem volt szükség rá. Feltehetőleg (talán) (vagyis inkább
bizonyára) nem a legjobb feladatot fogja kapni – nincs ezzel semmi baj.
Talán, ha nem fűz akkora reményeket az egészhez, nem csalódik akkorát,
és ebből legalább van mit tanulnia, ami hozzájárul a fejlődéséhez.
Akármilyen feladatot is kap, boldogulni fog. Hálás lesz érte. Lehet, hogy
nem az lesz álmai küldetése – talán el sem kell hagynia Fenyérhátat –, de
akkor is feladat lesz, és ő örülni fog, hogy végre egy cél vezérli.
Mindenképpen el fog kezdődni valami új.
Rendben lesz.
Végül sikerült elég időre lecsillapodnia ahhoz, hogy lemászhasson a fáról.
A földön aztán megállt, félig nekiroskadt a törzsnek, és újra meg újra
megfogadta, hogy ezentúl minden rendben lesz. Megtette, ami tőle tellett,
többet nem is kívánhatott volna.
A legjobbat hozta ki magából.
Újra előkerültek a Város Bölcsei. Mindnyájan mosolyogtak (jó jel!), és
ezzel némi reményt adtak Alíznak. Megkönnyebbülten lazult el a válla, és
összegyűjtötte a bátorságát, hogy kilessen a fa mögül.
A tíz Városi Bölcs közül Pacsirton úr szólalt meg elsőként, utána viszont
az összes többi is vette az időt és fáradságot, hogy valami lelkesítőt
mondjon a fiataloknak. Olyan őszintén beszéltek, hogy Alíz hirtelenjében
elszégyellte magát a buta hitetlensége miatt. Az idősek büszkén néztek végig
a tömegen. Ezek szerint nem volt annyira csapnivaló az előadása.
Kicsit jobban előaraszolt a törzs mögül, így kikerült a takarásból.
Amikor épp felmerült benne a gondolat, hogy odamegy anyáék asztalához,
egyszeriben megváltozott a hangulat. Trombita hangja harsant, csillogó fény
áradt szét a levegőben, és vaskos, szilvaszínben derengő borítékok jelentek
meg a tizenkét évesek tányérjain. Szinte kézzel foghatóvá vált az izgalom.
Mindenki tisztában volt vele, hogy a borítékok valamilyen színű kártyát
rejtenek, a színek pedig maguk a pontszámok. Összesen öt kategória
létezett, amelyeket Alíz már korábban igyekezett a fejébe vésni:

5 pont || zöld = bámulatos előadás

4 pont || kék = remek munka
3 pont || vörös = teljességgel megfelelő
2 pont || sárga = elég jó
1 pont || fehér = felettébb sajnáljuk

A gyerekek lázasan tépték fel a borítékokat – egyesek nagy önbizalommal,

mások remegve –, Alíz viszont még csak nyújtogatta a nyakát, mert nem
látta a tányérját anya asztalán.
Aztán megpillantotta a borítékját.
Nem csillapodott a szívdobogása.
Bár nem látta tisztán anya arcát a távolból, ahogy a borítékot fogta,
abban a tartásban volt valami őszinte tanácstalanság. Egyszer körbejártatta
a tekintetét a téren, mégis olybá tűnt, mintha nem bánná, hogy Alíz nincs ott
és nem veszi át. Gyakran hangoztatta: nem is veszi a fáradságot, hogy Alíz
viselkedését megértse, és a lány most erősebben érezte, mint bármikor,
hogy ha valaki nem veszi a fáradságot, az a lehető leglustább formája a
szeretetnek.
Olivérnek csak a hátát látta, az arcát nem, de anya mosolyogva nézett a
fiúra, és ebből Alíz arra következtetett, hogy Olivér beszél hozzá. Biztos
éppen a fejlett rábeszélőképességét vetette be annak érdekében, hogy
tönkretegye Alíz életét. Hamar sikerült is elérnie, hogy anya átadja neki a
borítékot. Csak úgy, egyszerűen átnyújtotta. Az egész élete ott volt egyetlen
papírtasakba hajtogatva, és anya odaadta annak a fiúnak, akinek Alíz
legszívesebben kirúgta volna a fogát.
Kicsin múlott, hogy oda ne rohanjon és meg ne tegye.
Igazság szerint azonban még mindig félt. Azzal az érzéssel akart
visszasétálni a fenyérhátiak tömegébe, hogy még közéjük tartozik. Épp elég
baj volt, hogy színek nélkül született, hogy a bőre hófehér volt, a haja
porcukorszínű, a szempillája pedig tejszerűen sápadt. Nem szívesen ismerte
be, de önmaga előtt nem tagadhatta le az igazságot: ő volt a legcsúnyább
Fenyérháton. Ez a táj a színekből táplálkozott, amelyek belőle hiányoztak.
A feladatra viszont nem voltak hatással a színek. A küldetés kizárólag a
mágikus képességtől függött, és Alíz úgy gondolta, bőven van képessége
neki is, elvégre Fenyérháton minden szív varázslattal telve született. Ő,
Dámamezey Alíz Alexandra pedig fenyérháti szívvel jött világra, és tehetsége
feladatért kiáltott.
Nem mehet vissza abba a tömegbe küldetés nélkül.
Kerülte a tekintetével Olivért, miközben a fiú odasétált hozzá. Nem volt
kíváncsi fellengzős stílusára, azt pedig végképp nem akarta hallani, mennyire
tehetségtelennek tartja. Már nem emlékezett rá, milyen képességet mutatott
be az előző évben, de biztos valami ökörséget.
Olivér megköszörülte a torkát. Alíz észrevette, hogy egy kopott
tarisznyát vet át a vállán. Biztos indult valahová, és a lány remélte, hogy
békén fogja hagyni.
– Szia, Olivér! – köszöntötte kurtán, és kikapta a borítékot a fiú
kinyújtott kezéből.
– Alíz – biccentett Olivér.
– Most elmehetsz – pillantott rá a lány szigorúan hunyorogva.
A fiú karba fonta a kezét, és nekitámaszkodott a fa törzsének.
– Nyisd ki! – biztatta.
– Előtted nem akarom – csattant fel Alíz.
Olivér a szemét forgatta. – Lazíts már egy kicsit! Attól, hogy nem a
legjobb feladatot fogod kapni, még viselkedhetsz…
– Honnan tudod, hogy nem? – vágott közbe a lány feldúltan. – Senki
sem tudhatja előre…
– Onnan, hogy Súhajda Kata már megkapta – sóhajtott a fiú. – Jaj, Alíz,
nyugodj meg! Senki sem ítélkezik fölötted.
 – Ó! – nyögte ki a lány, miközben szaporán pislogott. Sovány vigasz
volt, mégis megkönnyebbült attól, hogy nem Rubin Dánielt találták jobbnak
nála. Sértett büszkesége mégsem engedte lehiggadni. Legalábbis Olivér előtt
nem.
– Képzeld, én hármast kaptam.
Alíz felnézett. – Hármast?
Olivér bólintott. – De így is a lehető legnehezebb feladatot jelölték ki
nekem. Nem biztos, hogy akkora boldogságot okozna neked az az ötös,
még ha meg is kapnád.
A lány nagy nehezen nyelt egyet. Soha, senki előtt nem ismerte volna be,
de az előadása után már csak a kettesben bízott. Bármi, csak ne egyes
legyen.
Akkor a föld alá süllyedne.
– Gyerünk már! – nógatta Olivér, és ujjaival megtapogatta a borítékot. –
Amint kinyitod, minden olyan könnyed lesz, mint az esőfény.
– Jól hangzik – suttogta a lány, és végig azon tanakodott, miért olyan
kedves vele a fiú. Talán még mindig reménykedett, hogy lemond az egészről,
és segít neki a saját küldetésében.
Ám az szóba sem jöhet.
Remegő kézzel törte fel a pecsétet a borítékon, mire feltűnt a kártya. A
lehető legszörnyűbb látvánnyal kellett szembesülnie, méghozzá a sors
akarata szerint Olivér szeme láttára – vagyis az előtt a fiú előtt, aki a
legcsúnyább lánynak nevezte őt Fenyérháton.
Nem látott még olyat, ami a borítékjában lapult. Nem volt sárga a
kártya, de fehér sem. Fekete volt. Egyszerű, vastag, fekete papírból
kivágott téglalap.
Olivérnek elakadt a lélegzete.
Alíz megfordította.

0 PONT

A felhők pont ekkor pezsdültek fel. Széthasadt az ég, és olyan erővel eredt
el az eső, hogy szinte fájdalmat okozott. Örömkönnyekkel kellett volna
elárasztania, ehelyett letaglózta a lányt. Behatolt a hideg és a nedvesség a
testébe, és mintha eltörtek volna a csontjai. Végül a maradék erő is
elszivárgott a testéből, a bátorsággal együtt, és a totális gyávaság vette át a
helyét.
Elfutott.
Addig szaladt, amíg végül repedezni kezdett a szíve, lángra gyúlt a
tüdeje, elbotlott, széttépte a szoknyáit, és megállíthatatlanul eleredtek a
könnyei.
Nem tudta volna megmondani, ki sír jobban: ő vagy az ég.
Mire Olivér rátalált, Alíz már majdnem Fenyérhát határán járt, ott, ahol
Babérföld kezdődik. Egy garasbokorban bújt el. Úgy sírt, mintha csuklott
volna, és ettől a garasok megremegtek az ágakon, az ezüstcsengettyűk a
kínjain csúfolódtak. Szipogott néhányat, és visszanyelte az utolsó könnyeit,
mielőtt a felhők felé fordította arcát. Elállt az eső, ragyogó napfény áradt
szét, és több száz szivárvány ívelt át a táj fölött, éteri káprázattá változtatva
az egész világot. Alíz érthetetlenül kegyetlennek érezte a túláradó szépséget.
Fogalma sem volt róla, mi történik azokkal a gyerekekkel, akik nem
kapnak feladatot. A Tálentum több száz éves történetében mindössze
háromszor fordult elő, hogy egy gyerek megbukjon, Alíz még azt sem
tartotta kizártnak, hogy visszaszivárogtak a talajba.
Ő ezek után elképzelni sem tudta, hogy visszatérjen a megszokott
fenyérháti életébe.
Lehet, hogy egyszerűen követi apa példáját, és eltűnik.
– Menj innen, Olivér! – szólt a fiúra halkan. Nem bántani akarta, hiszen
az utóbbi egy órában semmivel sem érdemelte ki, csak szeretett volna
egyedül maradni.
Olivér leguggolt mellé. – Gyere ki onnan, Alíz! Belátok a szoknyáid alá.
– Menj innen! – ismételte a lány, és meg sem próbálta összezárni a
térdét.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg.
– Csodás volt a bemutatód – bökte ki végül Olivér.
– Hogyne, persze.
– De Alíz, én komolyan mondtam!
– Hagyjál már, légyszi! – vágta rá Alíz. – Sok dolgom van.
A fiú elkapta a bokáját, és olyan erősen megrántotta, hogy majdnem
beleesett a mellettük csobogó patakba. Már éppen csőre töltötte volna
száját a fiú ellen összegyűjtött, válogatott sértésekkel, amikor Olivér kikapta
a borítékot a lány markából, és a magasba emelte fekete kártyáját.
– Ha nem tudnád, ezt ki kell bontani.
– Akkor kell kibontani, ha kaptál feladatot – fortyant fel Alíz, majd
felugrott, hogy visszaszerezze Olivértől a borítékot. – Egy nullán nincs mit
kibontani!
– Honnan tudod? – meredt rá a fiú a szeme sarkából.
 – Nem tudom. Hiszem.
– Ja, persze. Te a nagy hitedről vagy híres.
Alíz elfordult, és karba fonta a kezét.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte Olivér.
– Visszaveszem tőled a kártyámat, köszönöm szépen – vágta rá a lány
pont akkor, amikor sikerült elég magasra ugrania ahhoz, hogy kikapja a fiú
kezéből a borítékot.
– És? – kérdezte Olivér.
– És ások egy nagyon mély lyukat, amiben ezután lakhatok.
Olivér elnevette magát, amitől felragyogott az arca. Elillant a tekintetére
jellemző keménység. – Nem fogod megtenni.
– Mi közöd hozzá? Miért ne lakhatnék lyukban, ha akarok?
– Alíz, engem nem érdekel, mit mondanak a Bölcsek. Én tudom, mire
vagy képes. Csak azért, mert nem a megfelelő képességet választottad ki a
Tálentumra…
– A megfelelő képességet választottam!
– Dehogyis! – vágott közbe Olivér, és felvonta az egyik szemöldökét. –
Döbbenet. Biztos voltam benne, hogy…
– Fogd már be, Zsombérki Olivér!
– Micsoda? Miért?
– Az nem tehetség – felelte Alíz szigorúan.
– Nem tehetség? – hőkölt hátra Olivér. – Mit nem adnék azért, hogy
képes legyek arra, amire te!
– Mindenki színnel születik – jelentette ki a lány óvatosan. – Az enyém
egyszerűen belül van, nem kívül. Ez nem tehetség, hanem biológia.
– A többieknek más a biológiája – emlékeztette Olivér.
– Én táncolni tudok, érted? – ellenkezett Alíz. – Erre vagyok képes. Ez a
tehetségem. Érzem, Olivér. A szívemben érzem. Ezzel kell foglalkoznom.
– Nekem más a véleményem.
– Azt nem kérdezte senki.
– Pedig megkérdezhettél volna valakit…
Alíz sípcsonton rúgta Olivért.
– A franc a beledbe, Alíz! – kiáltott fel a fiú, és átfogta a lábát. – Mi
bajod van? Én csak segíteni próbálok neked!
 A lány beharapta a száját, és elfordította a fejét. – Bocs, tényleg –
suttogta. – Nem akarok gonoszkodni. Csak… annyira össze van törve a
szívem, hogy szerintem… reménytelen eset vagyok.
Olivér mintha megenyhült volna. Sóhajtott. – Nem kell így eltúlozni a
dolgokat. Különben is, ha kalandra vágysz, az én ajánlatom még mindig áll.
Szükségem van a segítségedre.
– Nem akarok segíteni neked.
– Miért? – kérdezte a fiú elkeseredetten. – Mi a fenéért nem? Mi ebben
olyan szörnyű?
– Minden.
– És az apád? – vetette fel Olivér csüggedten. – Az is szörnyű lenne, ha
őt megtalálnád?
– Még mindig nem értem, miért nem hozod haza csak úgy, egyszerűen –
mondta Alíz, és ökölbe szorult a keze. – Ha tudod, hol van…
Olivér elkeseredve felkiáltott, majd felemelte a karját. – Nem értesz te
semmit! Ez sokkal bonyolultabb… Nem hozhatom csak úgy vissza.
Nélküled nem.
– Miért nem? – rivallt rá Alíz. – Lehet, hogy ha azzal kezdted volna,
hogy hazahozod, szívesen segítenék neked bármiben. Ez még nem jutott
eszedbe? Hogy a kedvesség hamarabb célhoz vezet, mint a szemétkedés?
Fel sem merült benned, hogy…
– Alíz, kérlek!
Olivér megragadta a lány kezét, és olyan határozottan nézett a szemébe,
hogy Alíz elfelejtett minden további gorombaságot.
– Alíz! – szólalt meg újra a fiú. – Nekem az a feladatom, hogy
hazahozzam az apukádat.
Alíz tetőtől talpig libabőrös lett. Borzongás kúszott be a ruhái alá, és
melegen rátapadt a bőrére. Dübörgött a szíve, ökölbe szorult a keze,
behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt.
Ó, édes istenem! – gondolta magában.
Tudta, hogy Zsombérki Olivér ezúttal igazat mond.
Valamilyen hang szakadt fel belőle, akár egy szó is lehetett volna, de
inkább csak hang volt. Elhátrált Olivértől, és hol oldalra, hol
előretántorodott, amíg véletlenül meg nem pördült és rá nem rogyott a
szoknyáira. A színek kavalkádja felfalta, egyben lenyelte.
Végül felnézett.
Olivér, szemöldökét összevonva karba fonta a kezét a mellkasa előtt.
Ránézett az egyik közeli fa málladozó kérgére.
– Olivér! – szólalt meg Alíz.
– Mi van? – kérdezett vissza a fiú, de nem vette le a szemét a fáról.
– Haragszol rám?
– Igen. Eléggé. – Olivér még szorosabban fonta össze a karját.
– Akkor bocs.
A fiú megköszörülte a torkát. – Elviselhetetlen tudsz lenni.
– Hát… – Alíz szintén karba fonta a kezét. – Te is.
Végül Olivér mélyen a lány szemébe nézett. – Csak ennyit tudsz
mondani? Azok után, hogy mindenbe beavattalak? Még mindig
visszautasítod…
– Nem – vágott közbe Alíz, miközben talpra kászálódott. – Nem
utasítottam vissza.
Olivér leeresztette a karját, amely most erőtlenül lógott az oldala mellett.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy nem utasítottam vissza – ismételte Alíz hangosan.
– Ezek szerint benne vagy?
– Nem, dehogy.
Olivér szája megdermedt a mondat közepén, aztán szinte szó szerint
leesett az álla. Hunyorítva nézett a lányra. – Te vagy a legködösebb lány,
akivel valaha találkoztam.
Alíz elmosolyodott. – Hát, köszönöm…
– Csak ne köszönj semmit! – szólt közbe Olivér elborzadva. – Nem
bóknak szántam.
A lány szeme felvillant. Rémes állapotban volt, és a fiú éppen most csinált
magából tökéletes alanyt, hogy kitölthesse rajta a dühét.
– Az összes utálatos dolog közül a világon – morogta végül dühösen –
téged utállak a legjobban!
– Nyugodtan vedd kölcsönösnek az érzést – csattant fel Olivér.
Egy darabig csak álltak egymással szemben, és haragosan zihálva
meredtek egymásra. Mindketten nehéz belső csatát vívtak, és mindketten túl
büszkék voltak ahhoz, hogy hangosan is megosszák egymással a
fájdalmukat.
Végül Alíz unta meg hamarabb a haragtartást (fárasztó elfoglaltság volt
ugyanis), és a földre rogyott. Az ajkát és az ujjait harapdálta, nehogy újra
kirobbanjon belőle a zokogás.
Olivér mintha ekkor megértette volna.
Tapintatosan lekuporodott mellé a földre, és pár szívdobbanásnyi idő
után egyszerre szólaltak meg.
– Mindenkinél jobban utálsz, ugye? – kérdezte a fiú.
– Olivér, mindent elvesztettem, ugye? – fakadt ki a lány.
A fiú megrökönyödve pislogott. Szíve, amely pár pillanattal korábban
mintha még kőből lett volna, ellágyult, amikor rájött, hogy – legalábbis ezen
a napon – Alíznak sokkal nagyobb csatát kellett megvívnia, mint neki.
Békülékenyebb hangon felelt.
– Dehogy vesztettél.
Alíz felnézett a fiúra, és szeme csordultig megtelt csillogó könnyekkel.
Halvány mosoly rajzolódott a szája sarkára. – Ügyetlenül hazudsz.
– Legjobb lesz, ha velem jössz – vette vissza a szót Olivér, leplezhetetlen
mosollyal. – Gyere, és keresd meg, amit elvesztettél.
– De hogy tudnék megbízni benned? – Alíz szipogva törölte meg a
szemét. Eldöntötte, hogy összeszedi magát. – Semmi kedvem világgá menni
egy olyan emberrel, aki többször hazudik, mint ahányszor igazat mond.
Olivér felvonta az egyik szemöldökét, és újra elmosolyodott. Az ítélet
zavarba ejtő volt, de ő mintha hízelgőnek is érezte volna, bár ennek
elemzésébe most ne bonyolódjunk bele. Akárhogy is volt, benyúlt az
oldaltáskájába, és kotorászni kezdett benne, Alíz pedig azon kapta magát,
hogy kíváncsian figyeli. Olivér a következő pillanatban ki is vette a kezét a
táskából, és nem kevesebb, mint öt tekercset szorongatott benne, diadalmas
mosollyal.
– Itt vannak a térképeim! – kurjantotta végül.
Alíz felnyögött a csodálkozástól.
(Kedves Olvasóm, számodra és számomra nem akkora kincs egy
térkép, hiszen mi általában könnyen és bőséggel hozzá tudunk jutni. De ne
felejtsük el, hogy Fenyérháton ritka kincsnek számított, Alízban pedig
kegyetlen élességgel ébresztette fel apa emlékét. Ő ugyanis szinte az egész
életét térképek készítésével töltötte.)
Olivér természetesen tudta ezt.
Alíz furcsa, riadt hangot adott ki, mire a fiú bólintott: – Igen, ezeket az
apukád rajzolta. A Bölcsek adták nekem, amikor felkészítettek a
küldetésre.
Alíz nem tudott megszólalni, ezért Olivér tovább locsogott.
– Tudod, az eltűnése óta egyfolytában kutatnak utána.
Olivér tartott egy kis szünetet, hogy Alíz válaszolhasson. A lány azonban
még mindig képtelen volt kinyögni akár egy szót is.
– Egészen a tavalyi évig viszont nem találtak megfelelő embert a feladatra
– folytatta a fiú. – Amikor is eljött az én Tálentumom. Akkor rájöttek, hogy
rám van szükségük. – Olivér elvigyorodott. – Csodálatos, mi?
– Mi van még abban a táskában? – kérdezte végül hunyorogva a lány.
– A többi nem tartozik rád.
Alíz tiltakozásra nyitotta a száját, de Olivér közbevágott, és gyorsan
eldugta a térképeket. – Egyik sem. Nem tudhatsz többet a küldetésről, amíg
bele nem egyezel, hogy segítesz.
Alíz nagy, mély és hosszú lélegzetet vett. Végül megadta magát.
– Jól van – mondta, és kifújta a levegőt. – Veled megyek. Segítek.
Olivér, javára legyen mondva, annyira megilletődött, hogy Alíz már attól
félt, sírva fakad. Nem a fiúnak akart szívességet tenni, csak a saját érdekeit
tartotta szem előtt. Az ő szempontjából csak két választása maradt:
megtalálni apát Olivérrel, vagy Fenyérháton maradni és szégyenben tengetni
tovább napjait.
Bólintott. – Megígérem.
 – Jaj, Alíz! – Olivér a lány felé nyújtotta a karját. – Köszönöm…
– Ne köszönj még semmit! – szólt rá Alíz, majd félrecsapta a fiú kezét,
és felállt. Igyekezett minél távolabb kerülni tőle. Nem akarta, hogy Olivér
azt higgye, lázba hozta a lehetőség. – Biztosan tudod, hol van apa?
– Igen – felelte a fiú, és ő is felállt a földről. – Igen, tudom. De… úgy
látom, nem fogod fel. A tudás semmit sem ér, ha nem teszünk valamit.
Egyedül nem tudok eljutni hozzá.
Alíz összekulcsolta a kezét, és száját szorosan összeszorítva felnézett az
égre. Aztán újra a fiú felé fordult, és közben megpróbálta belefúrni jobb
lábfejének ujjait a talajba. – Honnan tudhatnád te olyan biztosan, hogy hol
van?
Olivér úgy nézett ki, mint aki mindjárt belehal az elkeseredésbe. – Te
semmit sem hallottál abból, amit mondtam? Természetesen tudom, hol van
az apukád, de ettől még…
– Igen, igen – legyintett Alíz. – Ezt a sok zöldséget már összehordtad
egyszer. De még ha igazat is mondasz, nehezen tudok hinni neked.
Olivér figyelmesen szemlélte a lányt. Belenyúlt a táskájába, és kihúzott
egy újabb tekercset, amelyet a tenyerére terített. Ahhoz képest, hogy az
imént henger alakú volt, meglepően ellaposodott, és amikor a fiú újból
hozzáért, hirtelen reszketve életre kelt. Egyre csak nőtt, majd a téglalap
alakú pergamenből fokozatosan térbeli kockává alakult, és végül Olivérnél
is magasabb lett. A fiú három másodpercre rátette három ujját a doboz
tetejére, mire a tető egyszer csak eltűnt.
– Akkor gyere! – szólalt meg, és intett a lánynak. – Gyere, nézd meg,
hová ment az apád!
Alízt megbénította a félelem.
– Apa ebben a dobozban van? – nyögte, és a mellkasára szorította a
kezét. – Csapdába esett? Vagy összetörte magát? Újra össze kell rakni?
Jaj, Olivér, nekem semmi tehetségem az összeragasztáshoz!
– Nem tört össze – vágta rá a fiú, és fejcsóválva felnézett a felhőkre. –
Gyere már ide, és nézd meg! Mit kell ennyit könyörögni?
– Rendben – felelte a lány, égő pírral az arcán. Nehezére esett
kedvesnek lenni Olivérhez, hiszen mindig is utálta, de sokkal erősebben
égett benne a vágy, hogy megtalálja apát, mint az, hogy bosszút álljon a fiún,
ezért nem maradt más választása, mint elviselni őt. Közelebb lépett hozzá,
elég közel ahhoz, hogy belepillanthasson a dobozba.
Egy ajtót látott odabent.
Megint elakadt a lélegzete.
– Ravasz, mi? De jobb, ha tudod, hogy ez az utazás nagyon sokat fog
követelni tőlünk…
– Nekem semmi pénzem nincs – közölte Alíz. – Az utolsó finkemet egy
kalókára költöttem.
– …időben.
– Ja persze, időben. – Alíz megköszörülte a torkát.
– Ha egyszer átlépünk, nagyon nehéz lesz visszajönni. Hosszúra nyúlhat
a távollétünk.
– Olyan hosszúra, mint egy százlábú? – kérdezte a lány, miközben
felvonta egyik szemöldökét, és megcsippentette a levegőt. – Vagy mint az
óceán? – tette hozzá a karját széttárva.
– Nem tudom. Legutóbb egy évig voltam távol.
– Egy egész évig? – kérdezte a lány, és leengedte a karját. – Hát ezért
tűntél el olyan hosszú időre? Apát próbáltad megtalálni?
Olivér bólintott.
Alíz leült.
Szórakozottan letépett egy margarétát, és betömte a szájába. – És
mondd csak, hová vezet? – érdeklődött, a távolba révedve. – Az ajtó.
A fiú sóhajtott.
Alíz hunyorogva nézett fel rá, és kezével védte a szemét a szivárványok
ragyogó fényétől. Olivér végül letette a dobozt a földre, és leült mellé. –
Illaberekbe.
A lány, margarétával teli szájjal, elnevette magát. – Ne szédíts! Áruld
már el, hová visz!
– Illaberekbe visz – erősítette meg Olivér.
– De… – Alíz megingott.
A fiú felvonta az egyik szemöldökét.
– Az nem lehet – folytatta a lány lassan és halkan. – Én azt hittem…
mindenki azt hitte… – Habozott. – Olivér, Illaberek igazából nem létezik.
– Apukád hitt benne, hogy létezik. Nem tudtad, hogy amikor tizenkét
éves volt, azt a feladatot kapta, hogy menjen el Illaberekbe? Neki nem csak
az volt a küldetése, hogy feltérképezze Fenyérhátat, Alíz. Minden mágikus
helyről térképet kellett készítenie. Az ő munkája volt a legfontosabb
Fenyérháton. – Olivér kétszer is ráütött a táskájára. – Az apukád térképei
rengetegszer mentették már meg az életemet.
Alíz szeme akkora lett, mint két tányér. Semmit sem tudott erről. (Vajon
anya sejtette?) Apa, a város, a Bölcsek… elhallgatták előle az igazságot.
Pedig ő mindig reménykedett, szüntelenül hinni akart abban, hogy van
odakint még valami, egy másik mágikus világ a sajátjukon kívül. Ennek
ellenére most, hogy felvillant előtte az igazi lehetőség, nehezen tudta elhinni.
(Mégis – talán sajnos – valami azt súgta neki, hogy Olivér igazat mond, és
egyre nehezebben állt ellen.)
– Milyen? – suttogta. – Illaberek.
Olivér elfordította az arcát, de Alíz időben felfedezte az ideges szikrát a
szemében. – Oka van annak, hogy nem beszélünk róla – jelentette ki végül.
Alíz megint felnyögött. Végre összeállt a fejében a kép.
– Jaj, Olivér! Veszélyes? Apa valami nagy bajba került?
A fiú eltökélten a lány szemébe nézett. Fejével a köztük lévő doboz felé
intett. – Hajlandó vagy velem jönni, hogy kiderítsük?
Alíz belenézett a dobozba és a benne lévő ajtóra. Először félelem villant
fel a szemében, aztán bátorság. Az otthonára gondolt és a reményre, végül a
kaland lehetőségére.
Eszébe jutott anya.
Anya, akinek nem hiányozna, a három fivére, akik nem is ismerik igazán,
és apa, akivel rajongásig szerették egymást.
Nem volt veszítenivalója, viszont megtalálhatta apát.
Ekkor, életében másodszor, pontosan kirajzolódott előtte, mit kell tennie.
Az ajtó felé nyújtotta a kezét, és elfordította a kilincset.
Alíz benézett a nyitott ajtón, és nem látott az égvilágon semmit.
– Szerintem nincs mögötte semmi – jegyezte meg Olivérnek, és kicsit
meg is rázta a dobozt. – Lehet, hogy rossz ajtót választottál.
– Az én ajtómmal semmi gond. – Olivér kikapta a kezéből a dobozt, és
pár méterrel távolabb tette le. – Ahhoz, hogy megismerj egy világot, be kell
lépned. Nem lehet csak úgy bekukucskálni.
A lány valami gorombaságot akart Olivér fejéhez vágni, de inkább úgy
döntött, tanulmányozza egy kicsit. Kezdte észrevenni, hogy egyre jobban
érdekli a fiú, hazudós szájával és ezüst heringre emlékeztető színű hajával.
Csak ekkor tudatosult benne, milyen közönséges tunikát visel. Semmi
stílusérzék. Legfeljebb a színét lehetett értékelni: az éretlen padlizsánt idézte.
Olivér észrevette, hogy őt bámulja, és fészkelődni kezdett. – Hát akkor?
– nógatta.
– Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen bejárat? – kérdezte Alíz. –
Talán van valami ablak is vagy valami rés, amin keresztül beleshetünk…
– Mindenben kételkedni fogsz, amit mondok? – hadonászott Olivér. –
Így megy majd végig? – Elkapott egy arra repülő pillangót, és belesuttogott
a fülébe. – Inkább tépjem le a fejem, még úgy is jobban járok, igaz?
Alíz visszafojtotta a nevetést.
– Jól van, na! – állt fel a földről. – Akkor induljunk! Zsugoríts össze,
hogy beférjek.
– Semmi szükség rá – mondta Olivér, és elengedte a pillangót. Az állat
néhányszor körberepülte a fiút, majd a hajába telepedett, és azon nyomban
el is aludt. – Bőven van hely odabent mindkettőnknek. Szóval inkább
csipkedd magad! – tanácsolta, és óvatosan kivette a hajából a pillangót. –
Illetlen dolog megváratni egy nyitott ajtót.
Alíz belesett az ajtórésen, aztán utoljára visszanézett Olivérre. Vesztésre
állt a pillangóval vívott csatában, mert az állat teljesen belehabarodott a
fiúba. Milyen élhetetlen, hogy szóba állt egy rovarral! Hiszen ezek az állatok
imádnak szerelembe esni.
A lány egyik lábával belépett a dobozba, és kis híján felsikoltott.
– A francba, ez víz! – rikoltotta kétségbeesve. Megpróbálta kihúzni a
lábát, de az ajtó már foglyul ejtette. – Miért nem mondtad el, hogy vizes
lesz?
 Alíznak tiltakozni sem maradt ideje, mert Olivér megragadta a derekánál,
és felemelte. – Azért vizes, mert víz, te buta liba! – förmedt rá, majd
bedobta Alízt a dobozba.
Azt hiszem, ez A kedvenc részem
Alíz sokáig zuhant.
Először egy kicsit hátrahanyatlott, aztán balra, majd sokáig felfelé, míg
végül csobbanó hanggal zuhant le, csuromvizesen, rohamosan süllyedve.
Sikoltani akart, de csak buborékok jöttek ki a száján, és fulladozás
közben rémülten pislogott körbe a tengerben. Riadt volt és dühös, de főleg
dühös. Olivér nem készítette fel rá, hogy úsznia kell azokban a nehéz
ruhákban, most pedig a halállal viaskodott a fiú hibájából, és még a fejéhez
sem vághatta, amitől csak még dühösebb lett. Egyre csak taposta a vizet, és
közben lepottyant hajáról a törékeny fejdísz, lecsúsztak karjáról és lábáról
az ékszerek. Rémülete ellenére rájött, hogy csak úgy van esélye a túlélésre,
ha leveti ormótlan szoknyáit. Belesajdult a szíve, ahogy nézte őket, amint
lesüllyednek, ám ebben a pillanatban, amikor éppen arról képzelgett,
hogyan lehetne végezni Zsombérki Olivérrel, a fiú megfogta, és rángatni
kezdte a karjánál fogva.
Alighogy a feje felbukkant a felszínre, már hallotta is Olivér szavait.
– Az ég szerelmére, mi a fenét művelsz? – ordította vörös arccal,
remegve. – Miért nem jöttél fel a vízből? Meg akarod ölni magad?
– Micsoda? – Kiköpte a szájában maradt vizet, és kisöpörte a hajat a
szeméből. – Hogy én? Megölni magam? Miről beszélsz? Éppen
megfulladni készültem, hála…
– Megfulladni? – kérdezett vissza Olivér elképedve. – Alíz, ez a víz csak
térdig ér!
Ó.
Ez máris megmagyarázza, hogyan állhatott meg benne.
Alíz lehorgasztotta a fejét, és körülnézett. Alig pár karnyújtásnyira
észrevette a szoknyáit. Krákogott egy kicsit. – Bocsáss meg egy
pillanatra… – mondta, majd elindult a ruhadarabok felé.
A tiszta, türkiz színű vizet sem hidegnek, sem melegnek nem lehetett
nevezni, de nagyon is nedves volt, és Alíz alig várta, hogy kikerüljön belőle.
Miközben visszaszerezte a szoknyáit és visszasétált Olivérhez, a fiú alaposan
végigmérte, de nem tett további megjegyzéseket.
– És most? – kérdezte Alíz felszegett fejjel, a hűvös széltől borzongva. –
Hová megyünk?
– Egyenesen előre – válaszolta a fiú, és a part felé intett a fejével.
 A szárazföldet halvány csíknak látta a távolban, és ezt el is mondta
Olivérnek. Követte a part felé, és nem tett fel több kérdést azon az ötön
kívül, amelyeket fel kellett tennie. Csak annyi ideig hallgatott, amíg egy
tüsszentéssel orvosolta orra facsarását.
Pont egy újabb tüsszentés közepén tartott, amikor észrevette, hogy egy
vizes szőnyegen lépked. Egészen közel jártak a parthoz, így már az út végét
is láthatta. Több tucat ősrégi szőnyeg hevert a víz alján, aztán kint, a parton
is, függőleges vonalat húzva a homokba. Gazdag vörös színű, igaz, kissé
kopott szőnyegek voltak, amelyekbe arany, ibolyaszín és tajtékzöld
fonalakkal bonyolult, absztrakt, virágszerű mintákat szőttek.
Valahogy minden furcsaság ellenére a helyükön voltak.
Illaberek üdvözölte őket, és Alíz hirtelen nagyon örült annak, hogy
megérkezett. Már nem is fázott, nem érezte magát vizesnek, sőt melegség
járta át, ropogóssá váltak a szoknyái, megszáradt
a haja, és száraz lábbal sétált a partra az azon túl vezető, vastag,
bársonyos perzsaszőnyegeken. Nem látta, hová viszik, talán a semmibe, de
ezt sem bánta. Az ég élénk rózsaszín volt, a felhők üde kékek, a levegő
pedig édes, mint a citromgyöngy, és ezektől a színektől otthonosan érezte
magát. Lustaság vett erőt rajta, valami végtelen súly húzta lefelé…
– Alíz!
Olivér megint megrángatta a karját, s ugyanekkor a lány csattanást
hallott. Nem a karja csattant. De valami éles hang volt. Már kint voltak a
fövenyen, nem a gyönyörű szőnyegeken. Visszatért a fázás és az
aggodalom, ráadásul éhes is lett, és ennek tetejébe nagyon…
A fiú az arca előtt csettintett az ujjaival. – Alíz! Alíz? Alíz!
– Mi van? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva. – Mi az? Mi a baj?
– Ne maradj sokáig a szőnyegeken! – figyelmeztette Olivér. – Illaberek
veszélyes hely lehet, ha nem figyelsz oda. – Segített neki talpra állni. Alíz
csak ekkor észlelte, hogy időközben leült.
– Hol vagyunk? – kérdezte, és körülnézett. Olivér visszarángatta a
partra, ám ettől a látvány nem változott. Kietlen táj vette körül, csak homok
és tenger, sehol egyetlen ember.
– A kezdetnél vagyunk – válaszolta Olivér, majd elhallgatott.
Ott álltak ketten a napon, némán, Alíz pedig annyira összezavarodott,
hogy már azt sem tudta, hogyan fejezze ki az érzéseit. Különben is, valami
elvonta a figyelmét. Olivér megfogta a kezét, és bár próbálta lerázni
magáról, nem sikerült neki.
– Óvatosnak kell lenned! – figyelmeztette a fiú. – Most Szunnyad
határán vagyunk. Ez csak egyike a hatvannyolc falunak, amelyeket végig
kell járnunk, és minden falunak megvannak a maga sajátos szabályai. Ha
meg akarjuk találni az apukádat, egyiket sem szabad megszegnünk.
– Egyetlen szabályt sem? – hördült fel Alíz. – Hatvannyolc faluban?
– Egyetlen szabályt sem – ismételte Olivér. – Hatvannyolc faluban.
– De hogy fogjuk megismerni a szabályokat?
– Megtanítom neked őket, ahogy haladunk. Egy egész évig éltem
Illaberekben – magyarázta a fiú. – Mondhatni, már megszoktam, de el
tudom képzelni, milyen furcsa lehet neked.
– Igen – ismerte el Alíz, és Olivérre sandított. – Tényleg szokatlan.
A fiú óvakodva pillantott körbe, minden lehetséges irányba. Mintha olyan
dolgokat látott volna, amelyeket Alíz nem látott, és amelyektől félt.
– És most? – kérdezte a lány. – Hová megyünk?
– Nem megyünk sehová – felelte a fiú. – Megvárjuk, amíg a nap elalszik.
Alíz szerette volna azt hinni, hogy Olivér viccel, de egy cseppnyi iróniát
sem hallott ki a hangjából. – Tényleg?
A fiú bólintott. – Azért remélem, nem kell túl sokáig várnunk.
– Szemét összehúzva nézett a távolba. – A nap iszonyú lusta
Szunnyadban, mindig megfeledkezik az időről. Olyan gyakran alszik, hogy
az emberek már nem is várják, hogy kisüssön. Ez a település csak sötétben
bukkan elő.
– Olivér – szólalt meg Alíz –, szándékosan beszélsz ilyen zöldségeket?
Különös, de ahhoz képest, hogy mágiában született és nőtt fel, Alíz
kiábrándítóan fantáziátlan tudott lenni. Ugyanakkor megvolt a jó oka erre a
reakcióra. Végül is a fenyérháti emberek mindig ugyanúgy, kiszámíthatóan
használták a varázserőt, és Alíz soha nem látott olyat, hogy felelőtlenül
használták volna a mágiát. Fogalma sem volt róla, mi történhet, ha valaki
könnyelműen varázsol. Illaberek mágiája idegen volt számára.
Olivér még mindig nem válaszolt a kérdésére. Megint a táskájában
kutakodott, és Alíz ezúttal érmék összetéveszthetetlen csilingelését hallotta.
 Hunyorogva bökte meg a fiú vállát. – Mi van még ott?
Olivér válasz helyett elengedte a kezét, és lekuporodott a földre, hogy
felkészüljön a várakozásra. Alíz körültekintően követte a példáját, és már
éppen újabb kérdést tett volna fel, amikor a fiú kihúzott egy tárgyat a
táskájából. Kicsi jegyzetfüzet volt.
– Na, végre – motyogta, és átpörgette a lapokat. – Majdnem
elfelejtettem.
– Mi az? – kérdezte Alíz. – Valami baj van?
– Még nincs baj. Csak ellenőrzök pár dolgot. Jobb, ha biztosra
megyünk, tudod.
– Miben kell biztosra mennünk?
– A napciklusokban meg ilyenekben. – Olivér nagy figyelemmel olvasott,
ujjaival követve az odavetett sorokat. – Hm… valószínűleg már csak pár
percet kell várnunk itt. – Felemelte az arcát. – Hát, ez határtalan szerencse!
Ha kicsit is később érkezünk, legalább egy órát kellett volna várnunk
napnyugtáig, és akkor aztán nem túl vonzó arcát mutatta volna meg ez a
vidék! – Visszafordult a jegyzetfüzetéhez. – Az utazás első szakasza nagyon
unalmas tud lenni.
Alíz összevonta a szemöldökét. – Olivér, mi…
– Ohó! – A fiú riadtan pattant fel a helyéről, és hunyorogva bámult
felfelé. – Tessék, máris!
– Mi az? – kérdezte a lány, és ő is feltápászkodott, hogy körülnézzen.
Olivér a nap felé intett a fejével. – Nézd, megy szunnyadni!
– De…
– Csak egy perc, Alíz! – vágott közbe a fiú türelmetlenül. – Csak várj,
amíg megfordul.
A lány pislogott egyet, és ezalatt az egész világra feketeség borult.
Alíz még soha nem látott ilyen feneketlen sötétséget. Otthon holdak,
bolygók pettyezték az eget, és annyi csillag, hogy az éjjel sem volt igazán
éjjel. Erre viszont nem is hasonlított. Ezt a valamit meg sem tudta rendesen
fogalmazni. Mintha belezuhantak volna egy égbe, amelyen minden kialudt.
Alíz csak pislogott és pislogott, de a vakság miatti borzongást képtelen volt
legyűrni. Gyötörte a félelem az ismeretlentől, a láthatatlantól, attól, ami
ebben az idegen világban várhat rájuk – sehogy sem tudott megnyugodni.
 – Olivér! – suttogta.
– Igen?
– Miért nem mentünk tovább, amíg a nap ébren volt? Nem lett volna úgy
biztonságosabb?
A fiú megrázta a fejét. – Illaberekbe csak Szunnyadnál lehet belépni,
különben rendkívüli biztonsági intézkedésekbe botlasz. Azokat a balga
látogatókat, akik nappali fényben akarnak betévedni, meglátják és azonnal
elfogják.
– De miért? – csattant fel Alíz. – Miben bűnösök?
– Hogy miben bűnösök? Ezt komolyan kérdezed?
– Miért furcsa, hogy nem tudom? – Alíz bosszúsan karba fonta a kezét.
– Csodálkozol azon, hogy ilyen idegen nekem ez a világ, amelynek pár
perce még a létezéséről sem tudtam?
Olivér megenyhült egy kicsit. – Igazad van – sóhajtott fel. – Bocsánat.
Csak nekem annyira egyértelmű.
– Nekem mikor lesz egyértelmű?
A fiú megszorította a lány kezét. – Nemsokára. Biztos vagyok benne.
– De mikor?
– Türelem, Alíz. Ajánlom, hogy gyakorold a türelmet, mert később,
amikor szükséged lesz rá, hipp-hopp, elő kell rántanod.
– De annyi kérdésem van! – tiltakozott a lány, és erősen megragadta a
fiú vállát. – Miért fogják el a látogatókat? Ez történt apával is?
Olivér rámosolygott a sötétben. – Nem, nem egészen. Az apukád olyan
okos, hogy a többiek előtt jár tíz lépéssel.
– De…
– Szívesen válaszolnék az összes kérdésedre – vágott közbe Olivér
sietve –, csakhogy nincs vesztegetnivaló időnk, és nem szabad felkeltenünk
az étvágyat. Nem szeretném, ha miattam kerülnél ma este valakinek a
pörköltjébe.
Alíz el sem tudta képzelni, miről beszél a fiú, és ezt meg is mondta neki.
– Figyelj – folytatta Olivér –, ha még mindig nem tudod, mitől kell félned
Illaberekben, akkor ez most nem a legjobb időpont a felvilágosításhoz. Egy
kicsit még maradj boldog tudatlanságban. – Felemelte az egyik ujját, és
felnézett az égre.
 Tényleg csak egy pillanaton múlott az egész.
Az égbolt szinte szétrobbant a színektől, annyi csillag, hold és szikrázó
bolygó vált láthatóvá, hogy most már egészen máshogy vakította el. Úgy
nézett ki, mintha havazásra készült volna az éjjeli égbolt, ám a csillagok
felfelé hullottak és megakadtak rajta valahol.
Egyetlen szóval úgy lehetett volna leírni: varázslatos volt.
Nemcsak az ég, hanem az egész falu. Emberek bukkantak fel a
semmiből, és azonmód nyüzsgés támadt a boltokban és bódékban. Főttek
az ételek, pöfögött a füst a kéményekből, sírtak a gyerekek, kiabáltak a
szülők, és a lökdösődés és furakodás előrébb taszigálta Alízt, be a település
szívébe. Félelmei ellenére mégis szárnyalt a lelke. Tágra nyílt szemmel szívta
magába a látványt. Végre egy igazi kaland! Mindig is erről ábrándozott.
Ráadásul apának is nyomára akadhat közben. Szinte rohant ennek az új
világnak a karjai közé.
De rangsorolnia kellett a dolgokat.
– Alíz, ne!
Olivér feltartóztatta.
– Éhes vagyok! – tiltakozott Alíz, és ránézett a virágra, amit már
majdnem kitépett a földből.
– Nem szabad! – mondta a fiú. – Nem teheted. Nem ajánlom, sőt tilos
is.
– De…
– Nem! Látogatók csak különleges alkalmakkor ehetnek Illaberekben.
Most nincs ilyen alkalom.
– Csak különleges alkalmakkor? – kérdezett vissza a lány. – És amíg
nincs olyan, addig mit csináljanak a látogatók? – Csípőre tette a kezét. –
Talán haljanak éhen?
– Igen – felelte Olivér lágy hangon, ám a lány egyáltalán nem értékelte
szelíd mosolyát. – Szóval akkor… – A fiú összeütötte a tenyerét, mint aki
hirtelen a tárgyra tér. – Nem kell mosdóba menned? Szunnyadban csak
egyetlen mellékhelyiség van, itt, a legelején, szóval jobban teszed, ha itt és
most elintézed. Tudod, hosszú utazás lesz.
– Én… na, jó, rendben van. – Alíz leengedte a kezét, és elfordította a
fejét. Sértette a büszkeségét, hogy úgy bánnak vele, mint egy
félkegyelművel, és nehezen emésztette meg, hogy Olivér olyan sokat tud,
miközben ő olyan keveset. Keményen küzdött azért, hogy képes legyen
együttműködni vele, kizárólag apa kedvéért, de kevés gyakorlata volt a
türelmességben. – De én tényleg nagyon éhes vagyok – hallatta a hangját
rendületlenül. – Nem ebédeltem semmit.
– Jó – felelte Olivér. – Ez még hasznunkra válhat.
– Hogyhogy?
A fiú hunyorogva felnézett az égre, de még mindig nem adott
magyarázatot. Alíz a hátát nézte. Olivér szemlátomást szívesen játszotta a
csapat vezérének szerepét, és idősebbként és bölcsebbként büszkén őrizte
tudását. Szűkmarkúan csöpögtette az ismereteket, és egyszerre mindig csak
egy vagy legfeljebb három mondatot mondott, amikor feltétlenül
szükségesnek tartotta. A lányt viszont jócskán alábecsülte, és azzal sem
számolt, hogy mennyire nem szereti a gőgös viselkedést, így előbb-utóbb
meg kellett fizetnie önteltségéért. Valahányszor kelletlenül odavetett valamit
Alíznak, a lányban tovább gyűlt a neheztelés, mígnem lassan csordultig telt a
pohár. Egyelőre tartotta magát, és inkább a szokatlan környezet csodáira
figyelt, Olivér viszont közben kénytelen volt felülvizsgálni Dámamezey Alíz
Alexandráról alkotott véleményét.
– Szóval… – sandított a lányra – …csak néhány óránk maradt hátra a
legközelebbi napkeltéig, és rengeteg dolgot el kell végeznünk, mielőtt ez
megtörténne. Szerintem iparkodjunk. – Úgy paskolta meg Alíz hátát, mint
egy szülő a gyerekéét. – Szaladj ki, és gyere vissza!
Alíz zavartan elfintorodott és tovább ballagott, bár alig bírt ellenállni a
késztetésnek, hogy jól orrba verje Olivért. Valahányszor egy ígéretes
fűcsomó és virágbimbó mellett elhaladtak, hangosan sóhajtott egyet, hiszen
minden pillanattal egyre hangosabban korgott a gyomra. Tudta, hogy
elviselhetetlenné válik, ha túl sok étkezést kihagy, és aggódott is emiatt,
hiszen ez az utazás túl fontos volt neki. A legjobb formáját kellett hoznia –
vagyis egészségesnek és erőteljesnek kellett lennie –, bár Olivérnek
látszólag mindegy volt. Neki széles vigyor ült az arcán, és olyan boldognak
tűnt, amilyennek még sohasem látta. Nem tudott másra gondolni, mint hogy
Olivér szereti Illabereket. Örült, hogy visszatérhetett. Mintha hazatért volna.
Különös.
Alíz futólépésben haladt tovább, és ahogy egyre közelebb értek a
település szívéhez, izgatottsága hamarosan legyőzte a félelmeit. Kíváncsi
volt, mit fognak látni és tenni. Izgalmas utazás volt ez egy fiatal lány számára,
aki (ne feledjük) éppen ekkor töltötte be a tizenkettőt, és addig soha nem
hagyta el az otthonát. Ami még érdekesebb, Szunnyad egyáltalán nem
hasonlított a színrobbanásokkal teli Fenyérhátra. Nem, Szunnyad fekete volt
és ragyogó, csupa tintakék derengés és a sarkokból elővillanó, az ég
szövetét áthasító narancsos-sárga sugarak, amelyek a lábuk alatt
szivárogtak tovább. Barátságos volt és vidám, ugyanakkor teljességgel
rendhagyó is, és Alíz biztosan nagyon élvezte volna, ha nem egyfolytában
apa jár a fejében.
A falu bőséggel kínálta az élelmet.
Mogyoróval teli csészék álltak tálcákon, mézzel teli üvegek sorakoztak a
boltok kirakatában, virágokkal teli poharak kellették magukat az
asztalokon. Alíz kétségbeesetten vágyott egy-két falatra. Csak egy virág, az
nem lehet akkora bűn, gondolta magában.
Meg is mondta Olivérnek.
– Az nem étel – világosította fel a fiú. – Csak dísz. Az illaberekiek nem
esznek virágot. Állatokkal táplálkoznak.
– Állatokkal! – kiáltott fel Alíz, és elborzadt, ahogy eszébe jutottak az
otthoni tehenek, birkák és madarak. Fenyérhát lakói békességben éltek az
élőlényekkel, csak alkalmanként kértek tejet, tojást vagy mézet az életre
szóló barátságért cserébe, amelyet náluk idősebb és bölcsebb lényekkel
kötöttek. Alíz őszintén iszonyodott a gondolattól, és hirtelen Olivér hajára
gondolt, amely az ezüst heringek színét idézte. Ujját vádlón a fiúra szegezte.
– Te is megeszed őket, igaz? Valld be! Jaj, azok a szegény halak!
Olivér arca rózsaszínre váltott. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. –
Megköszörülte a torkát. – Különben sem érheti semmilyen étel a szádat, itt
és most nem, legalábbis amíg nem szólok.
Alíz összevonta a szemöldökét.
A fiú is összeráncolta a homlokát.
– Nem emlékszel, mit mondtam az előbb? – korholta. – Arról, hogy
egyetlen szabályt sem szeghetünk meg, ha meg akarjuk találni apukádat?
Alíz bólintott.
– Hát, ez az első. Szóval tartsd be!
– Jól van – felelte a lány. Lebiggyesztette a száját, és némán utálta
magában a fiút.

Halkan osontak végig a városon, és próbálták elkerülni, hogy bármivel is

magukra vonják a figyelmet. Az idegenek pár lopott pillantásnál többre nem
is méltatták őket, amit Alíz kedves gesztusnak tartott, tekintve, hogy milyen
csapzottan nézhetett ki tenger áztatta hajával és nedves ruhájával. Szinte
teljesen tönkrement az öltözéke, borzas haja fészekre hasonlított, de
Szunnyad lakói a jelek szerint nem nézték ki maguk közül. Egy idő után
rájött, hogy nem is nagyon látják a különbséget.
A sötétben mindenki egyforma volt.
 – Itt vagyunk – közölte végül Olivér.
Egy építményre mutatott, amely nem lehetett más, mint női mosdó. A
homály közepén egyszerű fészerszerűség állt, és amikor Alíz tátott szájjal
Olivérre nézett, a fiú csak vállat vont.
Belépett a tákolmányba – tik, tak, tik, tak –, majd kijött belőle.
Megrázta a szoknyáit és kisimította a felsőjét, mielőtt visszament volna
Olivérhez. Szeretett volna elfogadhatóan kinézni. Megköszörülte a torkát.
– Kész vagyok – jelentette ki.
Olivér végigmérte. – És hogy érzed magad? Még mindig éhes vagy?
– Igen. Eléggé.
– Oké. Rendben. Indulhatunk? – kérdezte a főútra mutatva.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány, miközben felvette a fiú lépteinek
ritmusát.
– Magunkhoz kell vennünk valami fontosat, amíg itt vagyunk. Csak
remélni tudom, hogy ott van, ahol hagytam.
– Hm. Mi az?
– Egy zsebkönyv.
Alíz elnevette magát. – De hát már van neked egy! – Fejével a fiú
táskája felé intett.
Olivér lesújtó pillantással válaszolt. – Nem, nincs.
– Jaj, Olivér! – kacagott tovább a lány, és a szemét forgatta. – Felőlem
tíz zsebkönyvet is szerezhetünk, ha annyira imádod őket.
A fiú kicsit meghökkent, aztán inkább nem foglalkozott a témával. A
jelek szerint máshol járt az esze – talán még ideges is lett, miközben a
városon átkanyargó utakat rótták, Alíz viszont, épp ellenkezőleg,
lecsillapodott. Követte a fiút a macskaköves utcákon, és megpróbált jelen
lenni minden pillanatban, értékelni az ismeretlen táj illatait és látványosságait.
Lámpások világították meg az utakat és sikátorokat, az ég megtelt
káprázatos fényekkel, ám még így is kevés látszott a környezetből.
Mindennek felszívódtak a körvonalai az éjjeli derengésben: a vadító
formáknak és az egy-egy éles fényforrásnak. Alíz igyekezett tartani a lépést
Olivérrel, ám időközben többször is elnézést kellett kérnie azoktól, akikkel
összeütközött. Szunnyadnak olyan illata volt, mint a kardamomnak, és a
bebugyolált idegenek rózsaszín orcája csak vonzóbbá tette számára a
várost.
Olivér korántsem volt ennyire elragadtatva a helytől.
– Minek rohanunk ennyire? – nyögte Alíz. – Talán nyomokra is
bukkanhatnánk itt. Valamire, ami közelebb vezet apához. Ha már eljöttünk
idáig… miért nem vizsgáljuk meg közelebbről ezeket az embereket? Ha apa
itt járt, vásárolnunk kéne azokban a boltokban, ahol ő is vett valamit, fel
kéne másznunk azokra a fákra, ahová ő is felkapaszkodott, meg kéne
néznünk, hogyan hordják a hajukat a férfiak, és… jaj, Olivér, annyira
szeretnék…
– Nem! Szó sem lehet róla! – vágott közbe a fiú, és megtorpant.
Suttogva folytatta. – Kérlek, Alíz, ne mondd többször, hogy maradjunk itt!
Én tudom, hová ment az apukád. Nem kell több nyom. A jelek szerint nem
tudod felfogni, mennyire fontos, hogy…
– De…
– …biztonságos helyre érjünk! – tajtékzott a fiú.
– Itt miért nem biztonságos? Csak menjünk be egy boltba! Csak
kopogjunk be egy házba!
– Nem! Nem biztonságos. Soha, semmilyen körülmények között nem
léphetünk ki a fényre! – csikorgatta a fogát Olivér. – Hát nem érted?
– Nem, nem értem! – csattant fel Alíz. Megcsóválta a fejét, és lerázta
magáról a fiú kezét. – Elviselhetetlen vagy – közölte. – Egyébként is annyira
elfáradtam, hogy állva el tudnék aludni.
– De…
– Ide figyelj! Fogalmam sincs, milyen tollakat tépegetsz te titokban…
(gyakran használt fenyérháti szólás volt ez, amelyet talán majd később
elmagyarázok), de nem is próbálom megfejteni. Viszont az esőfénybe tartott
jobb kezemre esküszöm, Zsombérki Olivér, hogy ha még egy percig
folytatod ezt a viselkedést, és egyetlen kérdésemre sem válaszolsz, keresek
egy tavat, belelöklek, és… – megbökte a fiú mellkasát a mutatóujjával – …
ott majd rájössz, hogy mire jó az a hatalmas, forró levegővel felfújt fejed!
Olivér arca elvörösödött.
Miközben önmagát kereste, valahol elvesztette az alázatot, de most újra
rábukkant, és a találkozás nem volt fájdalommentes. A fiú nagyot nyelt, és
elfordította a fejét.
 – Jól van. Igazad van. Sajnálom. De előbb keressünk egy nyugodt
helyet. Ahol kettesben lehetünk. Nem maradt sok időnk, de amennyire
tőlem telik, beavatlak minden fontos dologba. – Sebtében körülnézett. – De
Fenyér szerelmére kérlek – tette hozzá –, halkabban beszélj!
Alíz sóhajtott.
– Jól van – nyögte ki. – Rendben, csak mozduljunk már! – Majdnem azt
is hozzátette, hogy készen áll a továbbiakban kedvesen viselkedni.
Amit viszont csak majdnem mondott ki, az nem volt kimondva.
Zavarában szórakozottnak, türelmetlennek és tűrhetetlenül makacsnak
érezte magát. Ráébredt, hogy minden idegszálával Olivérre figyel, senki
másra. Ezért nem csoda, hogy abban a pillanatban, amikor beleegyezett
volna a fiú javaslatába, valaki nekiment és felborította.
Egymást érték a szabadkozások.
Összeverődött a levegőben a sok elnézést, bocsánat és ajjaj. Alíz
leporolta a ruháját, megigazította a szoknyáit, és talpra állt (jegyezzük meg,
Olivérnek esze ágában sem volt segíteni neki), aztán megpillantotta az illetőt,
akivel összeütközött.
Atyavilág, a legvonzóbb srác volt, akit valaha látott.
Magas volt, de nem túlzottan, tökéletes, de nem teljesen – sötét haj,
sötét szem, sötét bőr. Úgy nézett ki, mintha karamellből lenne. Mindenben a
gyökeres ellentéte volt Alíznak. A bőre akár a selyem, haja szénfekete.
Vastag, koromszínű szempilla árnyékolta a szemét, és minden pislogásnál
elragadóan rezgett. Pislogott egyáltalán? Nem nagyon. Meredten bámulta
Alízt.
Őt?
Míg a lány úgy érezte, hogy ő a semmi, a fiú maga volt a minden. Alízzal
életében először fordult elő, hogy elakadt a szava.
Alig tudta lecsillapítani a szívét, amikor rájött, hogy a fiú mosolyog rá.
Egy-két pillanat elteltével már biztos volt benne, hogy szerelembe esett.
Ez volt az egyetlen logikus magyarázat arra, amit érzett. Csak akkor tért
magához, amikor Olivér (meglehetősen durván) figyelmeztette rá, hogy
nyitva van a szája (igaz, csak egészen kicsit).
Alíz felnyögött, és megdöbbent azon, milyen hangosan csattant össze az
állkapcsa, amikor becsukta. Azon tűnődött, hogyan érhetné el, hogy a
gyönyörű fiú feleségül kérje. Egyidős lehetett Olivérrel, vagyis alig nagyobb
Alíznál, vagyis aligha gondolkodott még házasságon – ez viszont nem
tartotta vissza azt, ami Alíz száján kicsúszni készült.
– Megtennéd, hogy… – kezdte, aztán az utolsó pillanatban lenyelte a
szavakat. – Hajlandó lennél… – mondta egy pillanattal később, és a fiú
keze után nyúlt.
Olivér elkapta a lány a kezét, és szinte elvetemült pillantást vetett rá. –
Mit művelsz? – sziszegte.
– Jaj, hallgass már! – rázta le magáról suttogva Alíz.
– Szép álmokat neked! – kívánta a gyönyörű fiú széles mosollyal. –
Nagy öröm számomra, hogy találkozhatunk ma éjjel.
Szokatlan kiejtéssel beszélt, hangja mély volt és dallamos, mintha nem is
igazi hang lett volna. Mintha egy olyan nyelven szólalt volna meg, amelyről
Alíz nem is tudta, hogy érti.
Nem is érdekelte, mi az igazság.
– Részemről az öröm, hogy találkozhatok veled – vágta rá gyorsan, mit
sem törődve Olivérrel, aki próbálta elrángatni onnan.
– Hogyne, persze! – szólt bele az ezüsthajú fiú. – Hatalmas öröm. De
most tovább kell indulnunk. Köszönjük, viszontlátásra!
– Várjatok! – szólalt meg az idegen sürgetőn. Futólag megvizsgálta
Olivér arcát, mielőtt pillantása visszatért volna Alízra. – Te új vagy itt. Soha
nem láttam még hozzád hasonlót – mondta, miközben kinyújtotta a kezét, és
az ujjai köré tekerte Alíz egyik fehér hajtincsét.
A lány szinte elalélt.
– Szeretnél egy kicsit maradni? – kérdezte az idegen. Csak Alízt. –
Megmutatnám a várost…
Alíz hevesen bólogatott, ám Olivér újra közbevágott.
– Kérlek! – szólalt meg halkan. Egészen párás lett a szeme, és tekintete
összefonódott Alízéval. – Beszélhetnénk egy percet négyszemközt?
A lány legszívesebben tudomást sem vett volna róla, de látott valami
aggasztót az arcán. Ezért inkább elnézést kért, és megígérte a szépséges
fiúnak, hogy hamarosan visszatér hozzá.
Olivér fortyogott a dühtől.
Rázúdított egy halom szitkot a szabályok megszegéséről meg amiért nem
hallgat rá, s bár Alíz bizonygatta, hogy nem szándékosan alakította így az
eseményeket, a fiú ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul induljanak
tovább.
– Különben sem értem – tette hozzá –, mivel varázsolt el ennyire.
Szunnyad lakóit szinte tetőtől talpig belepi a por. (Itt meg kell jegyeznem,
hogy a por egyfajta szleng kifejezés volt a mágiára.) Olivér karba fonta a
kezét. – Biztos lehetsz benne, hogy becsapott.
– Ugyan már, Olivér! – ellenkezett Alíz hátrapillantva. – Te nem láttad?
Döbbenetesen szép. Jaj, annyira… – szinte olvadozott – …annyira, de
annyira szép! Biztosan tudom, hogy még soha életemben nem találkoztam
ilyen gyönyörű teremtménnyel. – Megragadta Olivér ingujját. – Te nem
érzed úgy, hogy ő a legszebb emberi lény, akit valaha láttál?
A fiú arca most egészen lilára váltott. Lebiggyesztette a száját,
hadonászni kezdett a karjával, és szinte kirobbantak belőle a szavak.
(Őszintén szólva teljesen érthetetlen volt minden mondata, ezért meg sem
próbálok belőle idézni.) Alíz nem akarta ennyire felzaklatni – a jelek szerint
szinte sokkot kapott –, ezért már arra is felkészült, hogy elmondja az
ismeretlen fiúnak: sajnos nem áll módjában elfogadni nagylelkű ajánlatát.
Mire azonban visszatértek, a fekete bőrű fiú már egész tömeget gyűjtött
maga köré, és addigra már… nos, addigra jócskán elkéstek.
Ráadásul mindenről Alíz tehetett.
Olivér elsápadt.
Olyan lett, mint a tej, a papír vagy a kísértetek fehér színe. Megfogta a
lány kezét, és úgy szorította, hogy Alíz kénytelen volt lerázni magáról.
Visszahúzta a kezét, és dacosan bámult maga elé. Túl későn jött rá,
mekkora bajt okozott. Olivérre pillantott. A fiú dermedten állt a helyén,
szeme tágra nyílt. Látszott, hogy megretten a hirtelen rájuk irányuló intenzív
figyelemtől.
A szépséges fiú és a köré gyűlt csoport egyre közelebb és közelebb ért,
és a következő pillanatban teljesen körbevette őket. A legmagasabbik
felemelte a kezében tartott fáklyát, jóval Alíz feje fölé, hogy mindenki
szemügyre vehesse a lány arcát. Mutogattak és hadonásztak, felszegték az
állukat, tekintetük átfésülte Alíz haját, végigtapogatta bőrét, végigbökdöste
szakadozott ruháját. Úgy érezte magát, mintha bezárták volna a furcsaságok
vagy torzszülöttek ketrecébe, és ez egyáltalán nem volt ínyére.
Hunyorogva nézett a gyönyörű fiúra, ő viszont mintha már nem észlelte
volna a lány jelenlétét. Széles mosollyal nézett körbe a csoporton, mintha
kérkedne azzal, hogy valami izgalmas és szokatlan dolgot fedezett fel, és
ráébredt volna, milyen mulattató a semmi-lányon viccelődni. Hát, ebből Alíz
nem kért.
Rosszul tűrte, hogy mindenki őt bámulja; különben is, rengeteg dolguk
volt Olivérrel, nem vesztegethették az időt holmi badarságokra.
A szépfiú előrelépett.
– Engem Olykornak hívnak – közölte mosolyogva.
Alíz szívesen válaszolt volna, de a döbbenet belefojtotta a szót. Olykor a
fáklya fénykörébe lépett, és az arca – nos, az arca már cseppet sem
hasonlított arra, amilyennek a holdfényben látszott. Itt, ahol a lángszínű, éles
ragyogás világította meg a vonásait, sokkal tisztábban kirajzolódott. Magas,
széles vállú testén ujjatlan, mély V kivágású pólót viselt, nagyon rövid
sorttal, és mokaszincipővel. De a bőre volt a legérdekesebb. Mintha az éjfél
maga testesült volna meg – olyan sötétkék volt, hogy szinte már fekete.
Tetőtől talpig tetoválások borították. Aranyosan fénylő csillagokat,
holdakat, galaxisokat pingáltak a testére. Alíz csak ámult és bámult, és a fiú
is mozdulatlanul nézte őt.
Mindenkinek tátva maradt a szája.
 Egészen rendkívüli volt a fiú szépsége. Ezt a fajta szépséget Alíz nem
érhette fel ésszel.
– Téged hogy hívnak? – kérdezte.
– Alíz, ne mondd el neki! – nyúlt előre Olivér, mintha meg akarná állítani.
A lánynak annyi ideje sem maradt, hogy rosszallón ránézzen.
– Szóval Alíz a neved? – kérdezte Olykor.
A lány bólintott, de épp csak annyi időre hallgatott el, hogy lesújtóan
Olivérre sandítson, akinek arca ezúttal nem eléggé visszataszító rovarbarna
színre váltott.
– Igen – mondta végül és sóhajtott. Olivér már úgyis elárulta. – Alíznak
hívnak. Most már elmehetek?
Olykor a fejét csóválta. – Mi szeretnénk itt tartani téged.
– Ó! – kiáltott fel Alíz riadtan. Végignézett a tömegen. Lelkesen
mosolyogtak, bólogattak és integettek. Hirtelen roppant barátságosnak
látszottak, de Alíz meg volt győződve róla, hogy ez valami trükk. – Hát, ez
igazán kedves tőletek – közölte visszafordulva Olykorhoz. – Nekem viszont
sürgősen mennem kell.
Előrelépett.
Olykor is közelebb lépett hozzá, és megállt vele szemben. – Hová kell
menned?
Alíz beharapta a száját, belenézett a fiú szemébe, és azon tanakodott,
mennyit árulhat el. Nem tudta biztosan, mennyire veszélyes ez a helyzet –
főleg, mivel Olivér, a gyáva kisegér, egy szót sem tudott kinyögni –, de azt
biztosan érezte, hogy hat ökörrel sem tarthatják ott. Tisztában volt vele,
hogy ha meg akarja találni apát, ki kell kerülnie erről a helyről.
(Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ha nem apa lebeg a lelki
szemei előtt, Alíz sem viselkedett volna ilyen bátran. A szeretet vakmerővé
tette, és – akármilyen furcsa – sokkal könnyebb volt valaki másért
küzdenie, mint saját magáért.)
De hogyan? – töprengett magában Alíz. A meneküléshez hazudni kellett
volna, ő viszont… ő az igazság mellett kötelezte el magát.
Ugyanakkor – győzködte magát – az az igazság csak Fenyérháton volt
érvényes, nemdebár? Ha szigorúan vesszük a tényeket – ha léteztek
egyáltalán tények –, a megállapodásuk idején Alíz még nem is sejtette, hogy
Illaberek létezik. Egyébként is, a következő szavak nem is hazugságok,
erről pillanatok alatt sikerült meggyőznie magát. Legalábbis nem egészen.
Eldöntötte, hogy mesél egy történetet. Egy mesét. Kitalált históriát.
– Én vagyok felelős a napért – jelentette ki hangosan. – Hozzá utazom,
hogy felébresszem.
Olykor szaporán pislogni kezdett.
Olivér élesen szívta be a levegőt.
A körülöttük egybegyűlt tömeg váratlanul nagyon hangos lett, aztán
elcsendesedett.
– Alíz! – suttogta Olivér, és újra megfogta a kezét. Egyre többször nyúlt
felé. – Mit forgatsz a fejedben?
– Nem tudom – suttogta vissza Alíz. Még mindig Olykort figyelte. –
Próbálok kiszabadulni.
– De Alíz…
– Te vagy felelős a napért? – kérdezte Olykor halkan. Zavartan ráncolta
a homlokát.
– Igen – válaszolta a lány, és bólintott is a hatás fokozásáért.
– Vagy úgy! – húzta össze a szemöldökét Olykor. – Nem is gondoltuk
volna, hogy valaki ilyen magasra juthat.
– Kimagasló a tehetségem – jelentette ki Alíz, és ezúttal nem is hazudott.
– Sok mindenhez értek.
Olykor felmordult.
Alíz mosolyogni próbált.
– Ezért vagy ilyen fehér? – kérdezte a sötét bőrű fiú minden bevezetés
nélkül.
– Tessék?
– A jelek szerint leégett rólad minden szín! – szólt közbe valaki a
tömegből. – Azért vagy olyan fehér, mert leégett rólad az összes szín, igaz?
– Hát, én ezt így nem mondanám, én…
– Vagyis te nem látogató vagy? – vette vissza a szót Olykor. – Közénk
tartozol, csak eltűntek rólad a színek, ugye? A nap miatt?
– Én… öhm… – Alíz megköszörülte a torkát, és végignézett a zaklatott
arcokon. – Igen! – mondta végül hirtelen elhatározással. – Igen, pontosan
így történt. – Némán gratulált magának páratlan mesélő tehetségéért.
 – Hát ő? – faggatta Olykor Olivérre mutatva.
– Ő is, persze – vágta rá Alíz gyorsan. – Ő is túl sokszor került közel a
naphoz. Nem olyan sokszor, mint én, de tudjátok, csak idő kérdése, és ő is
ilyen lesz.
Olykor arca egészen megnyúlt. Sőt, annyira csalódott lett, hogy szinte
haragra gerjedt Alíz iránt. Megbeszélte a dolgot a barátaival, akik
ugyanolyan lesújtó pillantással válaszoltak.
Aztán lassan szétszóródtak.
Amikor végre az utolsó is elvonult, Alízban és Olivérben végre
kikristályosodott, hogy mit éreznek: mindketten nagyon mérgesek voltak a
másikra.
Olivér még mindig fogta Alíz kezét, úgy siettek végig a városon, de
ahogy Olivér pufogott, úgy Alíz is dohogott magában. Végül a fiúból bukott
ki hamarabb: – Nem hiszem el, amit művelsz! – A lány visszavágott: –
Micsoda egy gyáva fickó vagy te! – A fiú mintha meg sem hallotta volna. –
Mindig muszáj bajba keveredned? Soha nem hallgatsz rám! – Alíz is
hajtogatta a magáét. – Az égvilágon semmit sem tettél a
megmenekülésünkért, csak álltál, mint egy fatuskó! – Olivér olyan váratlanul
állt meg, hogy majdnem elestek mind a ketten.
– Nem tettem semmit azért, hogy megmeneküljünk? – kérdezte. – Úgy
álltam ott, mint egy fatuskó? Alíz, te megőrültél?
– Ne röhögtesd ki magad, Olivér! Nekem kellett villámgyorsan
gondolkodnom… nekem kellett…
– Te semmit sem tettél! – tiltakozott a fiú szinte kiabálva. – Van fogalmad
róla, milyen keményen dolgoztam azért, hogy kikerüljünk a csávából?
– Tessék? – értetlenkedett Alíz. – Mit hadoválsz itt össze?
– Magamról, Alíz, magamról! – bökdöste meg a mellkasát az ujjával
Olivér. – Miközben te ott álltál, felelgettél a kérdéseikre és történeteket
találtál ki, nekem meg kellett győznöm őket arról, hogy higgyenek neked, és
majdnem szétrobbant a fejem az erőfeszítéstől. Vért izzadtam, hogy segítsek
rajtad, te meg csak támadsz és támadsz. Megfogom a kezed, te ellököd
magadtól, én meg csak dühödten markolászom…
– Talán mert nem szeretném, ha fognád a kezem! – csattant fel Alíz
pirosba forduló arccal. – Különben sem tudom felfogni, miért…
 – Próbálom magunkat épségben továbbjuttatni! – ordította Olivér, és
szinte remegett a haragtól. – Ha nem vagyok közvetlenül melletted, nem
győzhetem meg őket arról, hogy szálljanak le rólunk! És mit kapok
cserébe? Semmit. Egyáltalán semmit. Folyton elszaladsz, elszakítod magad
tőlem, idegenekkel haverkodsz. Mérhetetlenül megnehezíted a dolgom!
Olivér fellendítette a kezét a levegőbe.
Alíz meglökte a fiú mellkasát. Kétszer is.
– Talán ha őszintén elmondtad volna nekem, hogy mire számítsak…
– Talán ha türelmes lettél volna vagy kedvesen megkérdezted volna…
– Ide hallgass! Én nem egy illetéktelen kívülálló vagyok! – kiáltotta Alíz.
– És egyáltalán nem tetszik, hogy ilyen leereszkedően bánsz velem! Tudod,
mit? Magam is elboldogulok Illaberekben, a segítséged nélkül…
– Azt hiszed? – kérdezte Olivér villogó szemmel.
– Igen. Az esőfényre esküszöm.
– Szóval tényleg azt hiszed – lépett közelebb a fiú –, hogy egy lépésnyit
is tehettél volna ebben a világban nélkülem? Anélkül, hogy megmentselek a
saját bugyuta sztorijaidtól? Szerinted ki hitt volna neked?
Alíznak megingott az önbizalma, és idegesen rángatózni kezdett a
gyomra.
Olivér elfordította és megcsóválta a fejét. – Te vagy felelős a napért –
motyogta. – Komolyan, mi ez a zagyvaság? Annyi minden mást kitalálhattál
volna!
Mindkét kezével beletúrt a hajába, és próbálta kiereszteni a gőzt.
– Még mindig nem fogod fel, hogy miért kaptam feladatként az
apukádat? Hogy miért pont ide küldtek a Bölcsek, Illaberekbe, a trükkök
és rejtélyek birodalmába? Mert mestere vagyok a meggyőzésnek, Alíz.
Igen, ezért tudok belelátni az előttem állók legmélyebb titkaiba. Csakhogy
Illaberekben egészen más emberek élnek, mint Fenyérháton, és az ő
legmélyebb titkaikkal egyáltalán nem vagyok kisegítve, sőt végtelenül
megnehezítik a dolgomat. Ha pedig szerinted én nehezen boldogulok
Illaberekben, akkor bele sem akarok gondolni, neked hogy sikerülne…
– Azért vedd figyelembe, hogy…
– Bocsáss meg! – mondta végül Olivér kifáradva. – Nem sértegetni
akartalak. Tényleg nem. Egyszerűen arról van szó, hogy Illaberekben nem
elég okosnak lenni a boldoguláshoz. Sőt, legtöbbször a hazugságról, a
trükközésről és a hajszál híján sikerülő, szerencsés megmenekülésről szól. –
Felemelte az arcát, és belenézett a lány szemébe.
– Alíz, ez a világ nem jólelkű. Nem megbocsátó. Ölni is képesek, hogy
bekebelezzenek téged. Csak egy oka van annak, hogy nem jutottam még
apád sorsára… – folytatta – …az, hogy képes vagyok ráerőltetni az
akaratomat másokra. Szóval kérlek… kérlek, bízz benne, hogy tényleg
kiváló vagyok abban, amiben kiválónak minősítettek. Ha mi ketten nem
tartunk össze, örökre elveszünk.
Alíz lehajtotta a fejét.
– Így sem tudtad megmenteni apát – dacoskodott a sötétségbe meredve.
– A kiváló meggyőzőképességed sem volt elég.
– Nem. – Olivér sóhajtott. – Legalábbis első alkalommal nem. De ezúttal
sikerülni fog. Esküszöm.
Alíz behunyta a szemét, és átkarolta magát. Most még sokkal jobban
aggódott apáért, mint bármikor korábban. Illaberek világa briliáns volt és
rémisztő, és bár még csak egy kicsi szeletkéjét látta, már tökéletesen értette,
mivel bűvölte el annyira apát. Egykettőre nyilvánvalóvá vált, hogy tele van
rejtett veszélyekkel és ostoba dolog figyelmetlenül kószálni benne. Könnyű
elveszni itt – elveszni és elpusztulni –, ő pedig észre sem vette, hogy Olivér
mindvégig vigyázott rá és némán győzködte Illaberek lakóit, hogy hagyják
őt békén.
Igazság szerint nem igazán bízott Olivérben. A lelke mélyén sebezte
meg – a büszkeségét és hiúságát –, és ettől a lány rideg lett, merev és
makacs. Mostanra viszont rájött, hogy a viselkedése jócskán akadályozta
őket, és azzal csak tovább rontott a helyzeten, hogy állandóan harcolt
Olivérrel. Apának szüksége van rá, és miatta meg kell bíznia Olivérben,
akármennyire semmibe veszi őt a fiú.
Olivér felemelte a lány állát az ujjával, és amikor találkozott a tekintetük,
mindketten bocsánatot kértek a másiktól. Egyszerre fejezték ki sajnálatukat,
és próbáltak megbékélni egymással.
A fiú kis híján elmosolyodott.
Alíz is majdnem.
Aztán belecsúsztatta a kezét Olivér kezébe, és megszorította.
És íme…
Napokig gyalogoltak. Hetekig. Hónapokig és évekig.
– Nem kell úgy túllihegni – szólalt meg Olivér. – Csak tizenöt perce tart.
– De én fázom! – Alíz tüsszentett.
Olivér megállt, és szembenézett a lánnyal. – Igen, azt látom. – Miközben
végigmérte Alízt, kicsit úgy nézett ki, mint aki csatát vesztett. Újra barátok
voltak, és vállvetve, zegzugos, macskaköves utakon igyekeztek kijutni
Szunnyadból. – Jól van – szólalt meg ismét, és közel húzta magához a lányt.
– Ne aggódj! Mindjárt ott vagyunk.
A mindjárt ott azonban még elég távolinak tűnt, és minél tovább
gyalogoltak, annál messzebbre került tőlük a város, megtartva magának
fényeit. Megkerülték Szunnyad középpontját, és Alíz a szemével igyekezett
felfalni mindazt, amit a szájával nem tudott: a tűzszerű ragyogást, a selymes,
fekete hátteret, a sürgés-forgás látványát és neszeit. Hideg volt, de eleven,
tele pöfögő kéményekkel, mesékkel, beszélgetésfoszlányokkal, amelyeket
bizarr idegenek hagytak a járdákon.
Maguk mögött hagyták az egészet.
– Szóval hová megyünk? – kérdezte a lány. – Hol szerezzük meg a
zsebkönyvet?
– Fel – vágta rá Olivér kurtán.
– Atyaég, Olivér, hát te semmit sem tanultál az elmúlt fél órában? A fel
nem válasz.
– Jól van, jól van – védekezett gyorsan a fiú. – Igaz, bocsáss meg. Úgy
értettem, hogy fel, tudod, az égbe. Merthogy a felhők közé rejtettem el.
Alíznak rá kellett jönnie, hogy a hőn áhított magyarázatok sokszor
inkább csak még jobban összezavarják. Már nem is volt biztos benne, hogy
meg akarja érteni Illabereket.
Közben érezte, hogy újabb tüsszentés kerülgeti, ezért elengedte Olivér
kezét, és inkább a tunikáját ragadta meg, felkészülve a nagy hapcira. Aztán
mégsem tüsszentett, inkább csak erősen szipogott, és lassan zsibbadni
kezdett az orra. Fokozatosan elszivárgott testükből a nap utolsó melege is,
és nem volt honnan pótolni.
– Szóval, Olivér – folytatta még mindig szipogva –, áruld el, miért nem
sikerült neked?
– Mi? – kérdezett vissza a fiú, és megfeszült a teste.
 – Megtalálni apát. Miért nem sikerült első alkalommal hazavinned? Mi
történt?
– Én… – Olivér hangja elcsuklott. – Hát… én…
Alíz úgy látta, a fiú döntést készül hozni, és ennek a döntésnek nagy
hatása lesz kettőjük barátságára. Hajlandó felfedni Alíz előtt a kétségeit?
Megmutatja neki a sebezhető oldalát? Kimondja az igazat vagy elhallgatja?
Kimondja vagy elhallgatja? Kimondja vagy…
– Nem voltam elég jó – vallotta be végül.
(Ó, tehát az igazságot választotta. Micsoda megkönnyebbülés.)
– Zsákutcába jutottam. Elvétettem az egyik utolsó lépést, mert segítségre
lett volna szükségem.
– És pont az én segítségemre lett volna szükséged? – kérdezte Alíz, aki
egyszerre hízelgőnek és gyanúsnak is találta a feltevést.
Olivér megállt, és lágyabb tekintettel nézett a szemébe. – Igen – mondta
halkan. – De tudod, hogy miért, ugye? Ha egy kicsit jobban belegondolsz.
– Mert az én apámról van szó? – találgatott Alíz, miközben Olivér arcát
fürkészte válaszok után kutatva. – Mert tudnod kell róla valamit, amit csak
én árulhatok el?
A fiú nem tudta tovább állni a lány pillantását. – Erről majd később
beszélünk, jó? Egyelőre – indult tovább kicsit felélénkülve – koncentráljunk
a jelenlegi feladatunkra. Illaberek alig várja, hogy elkalandozzon a
figyelmünk. Mindig van egy trükkje, egy csapdája, egy elképesztően ravasz
vagy bolondos veszélye. Furcsa és szörnyű útvesztő ez a világ – állapította
meg, majd szomorkásan hozzátette: – Valószínűleg apukád is ezért rekedt
meg benne.
– Értem – felelte Alíz riadtan. – Persze.
Ez az újabb, szúrásszerű emlékeztető elég is volt neki. Három éve
aggódott apa miatt és tanakodott a sorsán, s most végre közel kerültek
hozzá.
És mégis annyira messze voltak tőle.
Alíz úgy ábrándozott az apjával való viszontlátásról, mint mások a
hírnévről vagy a dicsőségről. Több százszor próbálta el a mozdulatokat,
képzelt el minden mosolyt, látott minden könnycseppet és végeérhetetlen
ölelést. Mégis, sokkal könnyebb volt távolról ábrándozni apáról, mert a
közelség csak erősítette benne a félelmet. Mi van, ha félresikerül a
küldetésük? Mi lesz, ha egy apró hibával elront mindent és apa örökre ott
marad? Sokkal-sokkal nehezebb lesz megbirkóznia a veszteséggel, ha saját
magát okolja majd miatta.
Köpenyként viselte magán az aggodalmait, és össze is szorult a nyaka
körül, de akár a félelem, akár a kudarc lehetősége merült fel benne,
kitartóan és óvatosan lépkedett tovább a sötétben. Nem fordulhatott vissza.

Fogalma sem volt, merre tartanak, de minél tovább gyalogoltak, annál

sötétebb lett, és minél sötétebb lett, annál jobban lehűlt a levegő. A hideggel
együtt fokozódott a csend is, és minél nagyobb volt a csend, annál több
mindent lehetett hallani.
– Azt a mindenit – suttogta Olivér. – Ez aztán gyomorkorgás a javából!
Alíz érezte, ahogy a vörösség felkúszik a nyakán. – Nem tehetek róla.
Nem az én hibám, hogy szükségem van ennivalóra.
– És egyébként hogy érzed magad? – kérdezte a fiú. Időközben megállt,
ahogy a lány is. A sötétségen kívül semmi sem volt körülöttük; egyáltalán
semmit sem fedezett fel a szemük.
– Azt hiszem, jól vagyok – felelte a lány. Gyomra újabb dalt énekelt,
mire felsóhajtott. – Azt hiszem, egy kicsit legyengültem.
– Mennyire érzed magad üresnek?
Alíz egyik szemöldökét felvonva nézett Olivérre.
– Üresnek – ismételte a fiú. – Mennyire érzed magad üresnek?
– Nagyon.
– Hát, ez nagyon izgalmas! Kitűnő időzítés!
– Na, ide hallgass, Zsombérki Olivér! Neked mindig gorombáskodnod
kell? Különben is, miért örülsz annak, hogy éhes vagyok?
– Az éhség nem egy, hanem kettő – folytatta a fiú. – Az üresség nem
három, hanem négy. – A hold felé fordulva suttogott, tekintetét a csillagokra
függesztette, és kezét felemelve markolászott a sötétben, mintha valami
keresne.
 – Mi ez? – kérdezte a lány tágra nyílt szemmel. – Mit csinálsz?
Ám ekkor már meg is jelent.
Olivér egy láncot rángatott, amely csak úgy lógott a levegőben. Egyszer
nagyon erősen megrántotta, mire nyisszant egyet, mint egy olló.
Felgyulladt egy villanykörte.
Szabadon és kristálytisztán lógott, közvetlenül a lány előtt, alig három
méterrel a föld fölött. Még egy székre állva sem lett volna képes elérni. A
semmi közepén lebegett.
Alíz tátott szájjal nézte a villanykörtét még akkor is, amikor Olivér
visszafordult hozzá. – Készen állsz? – kérdezte.
– Mindig – felelte a lány. – De mire?
Ekkor Olivér megragadta Alíz derekát, és fellökte a levegőbe.
Alízban felmerült, hogy sikoltania kéne – jobbat nem tudott kitalálni –,
de nem lett volna túl őszinte, mert igazság szerint nem is félt, és odafenn
sokkal melegebb volt, mint lent. Egyenesen és könnyedén szállt felfelé, mint
egy eldobott villanykörte, és csak akkor értette meg, miért olyan fontos
meggyújtani a fényt, amikor végül szilárdan megállt a lábán. Borzasztó sötét
fogadta a felhők között.
Olivért keresve körülnézett, de a következő pillanatban már a fiú ott is
állt mellette, lábát szilárdan megvetve a levegőben.
– Ugye, milyen szép? – kérdezte.
Alíz kutatott jelzők után, de a szép éppen nem jutott volna eszébe.
Kellemes környezet volt, ugyanakkor borzongatóan furcsa. Egy testetlen
felhőn álltak; attól félt, hogy lezuhan róla. Amikor megemlítette Olivérnek, a
fiú csak vállat vont és annyit mondott: – Amíg éhes vagy, nincs okunk
aggódni. Üres gyomorral mindig könnyebb lebegni.
Olivér szinte sugárzott az örömtől.
Egyre csak tapogatta körülöttük a levegőt, a felhők harmatos,
gyapotszerű felületét, és fésülgette ujjaival a foszlányokat. Időnként túl
durván nyúlt hozzájuk, és addig gereblyézett a kezével egy makacs
felhőpamacsot, amíg le nem zuhant belőle az esővíz a földre. Olivér
meglepően jól szórakozott ezen, főleg, amikor összegyűjtötte a vizet a
tenyerében és kortyolgatni kezdte.
– Hé! – szólt rá Alíz, és megrángatta a felsőjét. – Mintha azt mondtad
volna, hogy semmit sem szabad megenni Illaberekben!
– Nem is eszem – helyesbített Olivér, és lenyalogatta az ujjairól a vizet. –
Ez élvezkedés. – Alíz lassanként rájött, hogy minél régebben vannak
Illaberekben, a fiú annál lazábban viselkedik. (Bár még mindig ideges volt és
túlzottan óvatos, mindezek ellenére valahogy mégis boldogabbnak látszott.)
Egyáltalán nem emlékeztetett arra a mogorva fickóra, akivel Alíz pár napja
találkozott, és a lány meglepve észlelte, hogy kezdi megkedvelni őt.
Egyelőre csak bizonytalan mosollyal nézte, ahogy a fiú megrészegedik az
esővíztől.
Bár alapvetően okos és érdekes fiatal lány volt, az elmúlt három év
nehézségei elszigetelték Alízt a saját korosztályától. Most viszont elérkezett
az idő, hogy újrakezdjen mindent és lerázza magáról a középsuli sérelmeit.
Alig bírta magában tartani néma izgatottságát. Végül is már betöltötte a
tizenkettőt, vagyis csaknem felnőtt lett. Mi van, ha a felnőttség új barátokat
jelent? Mindenesetre úgy döntött, hogy ha az öregedés ilyen, akkor nem
bánja.
Puhán, melegen, nyers tésztához hasonlóan dagadtak fel körülöttük a
felhők. Alma és frissen sült kenyér illatát lehetett érezni a levegőben. Alíz
soha nem hitte volna korábban, hogy valaha ilyen biztonságban fogja magát
érezni az égen.
Lenézett, mert kíváncsi volt, milyen magasra repültek, de semmit sem
látott a földből. Körülöttük felhők végtelen sora húzódott, amelyek azt
juttatták eszébe, hogy csak le kéne feküdnie ebbe a páratlan kényelembe,
és valószínűleg olyan kiadósat aludhatna, mint még soha életében. Vajon
említette már, hogy milyen puha és meleg a sok felhő? Nem emlékezett rá.
Különben is, szinte maga alá gyűrte a fáradtság, vonzotta a kényelem, és
annyira álmos lett… ezért…
– Alíz! – kiáltott rá Olivér hirtelen. – Alíz, ne! – Erősen megrázta a lányt,
aki megborzongott a fiú hangjából sugárzó ijedségtől.
– Mi az? – nyögte, és körülnézett. – Mi történt?
– Álom nélkül nem aludhatsz! – magyarázta Olivér sürgetőn. – Soha,
soha ne aludj álom nélkül! – Annyira fel volt dúlva, hogy a lány egyszeriben
nem is tudott mit válaszolni. – Mindig megpróbálnak majd itt tartani, de nem
maradhatsz! Megértetted?
– Nem – válaszolta Alíz, még mindig látható riadalommal. – Semmit sem
értek az egészből. Ki próbál majd itt tartani? Miért?
– Még mindig nem tudod? Tényleg semmit sem tudsz Illaberekről?
– Már hogy tudnék? – védte magát Alíz. – Csak pletykákat hallottam
erről a világról, főleg marhaságokat. Végül is, ha körülnézünk… – A lány
körülnézett. – Egy felhőn állunk, Olivér. Ennek se füle, se farka!
Olivér alig tudta elfojtani mosolyát.
– Az emberek mindig magyarázatokat akarnak, folyton értelmet akarnak
adni a dolgoknak, pedig ez borzasztóan unalmas. – Megcsóválta a fejét. –
Varázsolni sokkal érdekesebb, mint magyarázatokat keresni.
– De hát mi is varázsolunk otthon! – tiltakozott Alíz. – Állandóan a
mágiával foglalkozunk, nem? Azzal töltjük az életünket, hogy mágiát
aratunk.
– Igen – felelte Olivér. – Mágiával foglalkozunk. De mit kezdünk vele?
Valutára váltjuk. Törvényeket alkotunk. Házakat építünk, kenyeret sütünk,
csontokat forrasztunk össze. Olyan óvatosan használjuk fel, mintha nem is
mágia lenne a kezünkben.
– Szerinted másképp kéne kezelnünk a mágiát Fenyérháton?
– Nem – vágta rá gyorsan a fiú. – De úgy gondolom, hogy ennek a fura
illabereki mágiának is megvan a maga szépsége. Izgalmas egy olyan világban
járni, ahol vakmerően élnek a mágiával. – Elmosolyodott magában. –
Bevallom, néha élvezem a káoszt. Élvezetes kiruccanás a biztonságos,
álmatag fenyérháti életből.
Alíz az arcára tette a kezét: hideg felület érintett hideget, és mindkettő a
semmitől melegedett fel. Egy percig hallgatott. Zavarba ejtette, sőt
aggodalommal töltötte el Olivér véleménye. Most először jutott eszébe,
hogy talán nagy hibát követett el az átkeléssel.
Alíz ugyanis nem értett egyet Olivérrel. Imádta a biztonságos falut, ahol
állandóságban élhettek, és ahhoz képest, hogy mindig kalandra áhítozott, a
káoszt kifejezetten utálta. Igazából még soha nem jutott eszébe, hogy csak
úgy, találomra használja a mágiát anélkül, hogy előre átgondolná a
következményeket vagy a többi ember érdekeit. A fenyérhátiakat
egyszerűen más fából faragták; kedves és gondoskodó emberek voltak,
akik többnyire elégedetten, őszintén élték az életüket. Alíz a törvényekre
fittyet hányó mágiának még a gondolatától is irtózott. Rájött, hogy azzal
könnyen ártani lehet másoknak. Ahogy ez a gondolatmenet lassan
megszületett benne, apránként egy sokkal fontosabb felismerése is támadt.
– Olivér! – szólalt meg halkan.
– Igen?
– Olyanok is vannak Illaberekben, akik meg akarnak ölni minket?
– Hogyne – felelte a fiú. – Persze.
Alíz olyan fájdalmat érzett, hogy hirtelen minden levegő kiszorult a
tüdejéből.
– Ugyan már, Alíz – folytatta Olivér meglepve –, a Bölcseknek jó okuk
van arra, hogy titkolják Illaberek létezését a fenyérhátiak előtt. Ez a világ
olyan, mint a futóhomok. Ha egyszer beteszed ide a lábad, rendes
körülmények között sosem szabadulsz.
– Sosem? – kiáltott fel a lány.
– Sosem.
– De miért?
– Tényleg szeretném elmondani, de túl sokáig tartana elmagya… –
Olivérbe Alíz egyetlen, fenyegető pillantása fojtotta bele a szót. – Jól van,
rendben – sóhajtott legyőzötten. – Szánhatunk néhány… de szigorúan csak
néhány pillanatot ennek átbeszélésére. Talán a legjobb az elején kezdeni, ha
a közepéről még halvány fogalmad sincsen. – Körülnézett, hátha
rátámaszkodhat valamire, de csak az eget látta maga körül, ezért jobb híján
a rövidke felhőn kezdett fel-alá járkálni. – Ismered a régi nótát, ugye? –
kérdezte. – Illaberekről és Fenyérhátról.
Alíz kivételesen tudta, miről beszél Olivér, így bólintott és már szavalta is:

Indulj el Fenyérhátról!
Menj a vidék pereméig,
mártózz meg a tengerben,
amíg a víz nem ér térdig,
s kelj át az alvó fövenyen.
Az idő könyörtelen törvény,
ez a kalanddús világ
csupa talányos örvény
s mind elhullatta a haját.
Amott tárul fel Illaberek!

Születésétől fogva ismerte ezt az altatódalt. Mindig azt mondták, csupa

gyermeki sületlenség. Mókás szavakat illesztettek össze, hogy elaltassák
vele a kisdedeket. Csak most ébredt rá, milyen titkok rejtőznek a
bugyutaság mögött, amikor újra elismételte hangosan.
Miután elmondta a verset, elhallgatott, Olivér pedig bólintott, mert
észrevette, hogy felfedezte a burkolt jelentést.
– Réges-régen, a kezdetek kezdetén – mesélte –, Illaberek és Fenyérhát
egy világ volt, bár függőlegesen egy tenger választotta el őket egymástól.
Azt a nagy közös birodalmat úgy hívták: Örökké.
 Akkor még minden teljesen más volt – tette hozzá a fiú tűnődve. –
Örökké megnyitotta határait a nemmágikus világ felé.
Alíz szeme elkerekedett. Erről sejtelme sem volt.
– A varázsló népek házasságot kötöttek nemvarázsló népekkel, és egy
darabig rendben is mentek a dolgok, de… tudod, hogy van ez. Mi nem
maradhatunk fenn mágia nélkül, és a nemvarázsló népek ezt nem értik. A
mágia felhígulása azt eredményezte, hogy néhányan varázslónak születtek,
mások nem, ráadásul ezt nem lehetett mindig azonnal megállapítani. A
nemvarázsló szülők el akarták vinni a gyerekeiket Örökkéből, haza akartak
jutni, és a dolgok néha nagyon rosszul sültek el. Az is rontott a helyzeten,
hogy varázslógyereket szülni rendkívüli megterhelést jelentett nemvarázsló
anyáknak. Sokan belehaltak a szülésbe. Nagyon sötét és boldogtalan
időszak volt.
– Jaj, Olivér! – szólalt meg Alíz a szívére tett kézzel. – Ez szörnyű
történet.
A fiú bólintott. – Utálom elmesélni. Ezért ugrom is egyet az időben.
Ismered Fenyér és Illa származásának történetét?
Alíz a fejét rázta.
Olivér komoran, ünnepélyes arccal folytatta:
– A két lány ikertestvérként született. Anyjuk belehalt a szülésbe, és
varázsló apjuk nevelte fel őket. A két lány másként dolgozta fel apjuk örök
gyászát. Fenyér, aki örökölte a mágia képességét apjától, meg akarta
akadályozni, hogy még egyszer hasonló borzalom történjék, és minden
kapcsolatot megszakított a nemvarázsló néppel. Illa, aki nem örökölt
mágikus tehetséget, azzal akart tisztelegni nemvarázsló anyja emléke előtt,
hogy szorosabbra fonta kapcsolatát a nemvarázsló emberekkel. Ez ültette el
a forradalom magvát a birodalomban. Az ikerlányok az évtizedek óta
fortyogó ellenségeskedés névleges vezéralakjaivá váltak, háborúk törtek ki.
Mindenkinek választania kellett a két oldal közül. Örökké két részre
szakadt, és így jött létre a jelenleg ismert Fenyérhát és Illaberek.
Alíz annyira megdöbbent, ahogy alig tudott talpon maradni. Le is ült,
keresztbe téve maga alatt a lábait, és nekidőlt egy felhőfoszlánynak.
– Aztán mi történt?
– Soha többé nem beszéltek egymással – folytatta Olivér. – A háború
során mindkét oldal olyan sok életet és varázserőt vesztett, hogy
kénytelenek voltak egy végső egyezményt kötni egymással: soha többé nem
avatkoznak bele egymás mágikus tevékenységébe, ameddig csak
birodalmuk fennáll.
– Ó… – sóhajtott Alíz.
– Illaberek hű maradt alapítója kívánságához, és mindenféle látogatókat
fogad, varázslókat és nemvarázslókat egyaránt. Viszont az itt zajló sötét
üzelmek nem csak kívánatos látogatókat vonzanak. Kevesen jönnek ebbe a
világba tisztességes szándékkal. – Olivér a homlokát ráncolta. – Az sem
helyes, hogy vakmerően bánnak a mágiával. Ez egy mélységesen ingatag és
zavaros hely, lakói több száz különböző faluba különülnek el. Minden
településnek megvannak a maga kormányzói, egymással ellentétes
rendszerei és kusza jogszabályai. Az egész birodalom tobzódik a
következetlenségben, mert a zűrzavar illeszkedik saját, alattomos
játszmáikhoz. Gyorsabban égetik el a mágiát, mint amilyen iramban a
világuk elő tudja azt állítani, és annyira mohón szomjazzák az erőt, hogy
bármilyen szörnyűségre hajlandóak érte.
– Miféle szörnyűségre? – kérdezte Alíz.
Olivér elhallgatott, majd folytatta. – Hát… mi, Fenyérháton a földből
élünk, igaz? A föld gyümölcseiből, növényeiből és dióféléiből nyerjük a
mágikus erőt azáltal, hogy megesszük, ugye?
Alíz bólintott.
– Itt viszont… – A fiú megköszörülte a torkát. – Ilatbereken nemcsak
gyümölcsöket, növényeket és dióféléket esznek.
A lány alig tudta visszafogni magát, hogy talpra ne szökkenjen. –
Tudtam! Ezért eszik meg az állatokat, ugye? Így van? Ez borzalmas!
– Attól tartok, a valóság még ennél is borzalmasabb – jegyezte meg
Olivér halkan.
– Tessék? – dermedt meg Alíz. – Mire gondolsz?
– Illaberek nagyon ki van éhezve a mágiára, Alíz. Nekünk pedig… úgy
értem, neked és nekem… nekünk az a sorsunk… – Olivér kicsit habozott.
– Nekünk az a sorsunk, hogy bekebelezzenek.
A lány zavartan nézett rá, és pislogott néhányat.
– Jaj, az ég szerelmére! – kínlódott a fiú. – Bekebelezzenek, Alíz.
Felfaljanak. Megegyenek. Megeszik az embereket, hogy megszerezzék a
varázserejüket. Ráadásul leginkább látogatókat szeretnek enni – tette hozzá
Olivér. – Így könyörületesebbnek látszanak. A sajátjaikat csak kilátástalan
helyzetekben falnák fel. A kilátástalan helyzeteket pedig előrelátó
intézkedésekkel akarják elkerülni.
Alíz torkából elfojtott sikoly szakadt ki.
Olivér a gondolataiba merülve harapdálta a hüvelykujját. – Illabereket
úgy kell elképzelni, mint rengeteg pókháló bonyolult szövevényét. Minden
falunak megvan a maga sajátságos vadászati technikája, amely… nos… – A
fiú felvonta a szemöldökét. – Gondoskodnak róla, hogy nagyon nehéz
legyen itt életben maradni.
– Rettenetes! – kiáltott fel Alíz. – Nem tudom elképzelni… tényleg el
sem tudom képzelni… atyavilág! – hebegte, és a mellkasára szorította a
kezét. – Azt hiszem, nem kapok levegőt. Úgy érzem, hogy ebben a világban
lélegezni sem tudok.
Természetesen túlzott, mert képes volt lélegezni, csak annyira megijedt,
hogy egy időre tényleg képtelenné vált rendes ütemben levegőt venni.
Ekkor, miközben minden újabb korty levegőért megküzdött, és próbálta
lecsillapítani kavargó gyomrát, úgy döntött, hogy az összes birodalom közül
Illabereket fogja a legjobban gyűlölni. Most már halálosan féltette az apját,
és bele sem akart gondolni, miféle szörnyűségeket kellett elviselnie.
Olivér a lány felé nyújtotta a kezét. – Rendben. Készen állsz rá, hogy
visszaereszkedjünk?
Alíz megfogta a fiú kezét, és miután lábra állt, megigazította a szoknyáit,
majd körbenézett a szunnyadó sötétségen. Már semmiben sem bízott. Az
éjszaka bársonyos leple alatt végtelen sok lappangó titkot sejtett.
– Olivér! – szólalt meg halkan.
– Hm? – kérdezett vissza a fiú a zsebében kotorászva.
– Honnan tudod mindezt? Honnan ismered Fenyérhát és Illaberek
történelmét? Nem emlékszem, hogy bármit is tanultunk volna róla.
A fiú végre odafigyelt rá.
– Nem is tanultunk. Fenyérháton nem tanultam erről semmit. Az
illabereki barátaim meséltek el mindent.
– Vannak barátaid Illaberekben? – kérdezte a lány meghökkenve. – Én
azt hittem…
– Mindenhol vannak jók és rosszak, nem igaz? – Olivér vállat vont, majd
tovább kutakodott a zsebeiben. – Sok bánatos szívű emberrel találkoztam
itt, akik elragadó titkokat őriznek. Nem minden illabereki nézi jó szemmel
azt a szokást, hogy embereket esznek.
– De…
– Sajnálom, Alíz, de most tényleg mennünk kell. Így is túl sokáig
maradtunk itt, mostantól minden újabb perc elvesztegetett idő lenne.
Megígérem, hogy válaszolok a kérdéseidre, ha lesz néhány szabad
pillanatunk.
– Jól van – suttogta a lány, és pillantása összekulcsolt kezükre esett.
Aztán mégsem tudta megállni: – Egyetlen kérdést feltehetek még?
Olivér mosolyogva sóhajtott. – Igen?
– Apa nagyon nagy veszélyben van?
Olivér arcán megremegett a mosoly, és nem is válaszolt azonnal. Mielőtt
újra megszólalt, elfordította a fejét, és végül csak annyit nyögött ki: – Jó,
hogy eljöttél, Alíz. Szükségünk van rád.
– Nektek?
– Igen – vágta rá a fiú. – Az apukádnak és nekem.
Alíz megremegett a döbbenettől.
– Te láttad őt? – kérdezte, és megragadta Olivér ingét. – Találkoztál
vele? – Kis híján könnyekben tört ki. – A saját szemeddel láttad? Kérlek,
mondd, hogy találkoztál vele!
– Én… – Olivér nagyot nyelt. – Vagyis hogy… igen, találkoztam.
– Hogy van? Egészségesnek tűnt? Mondott neked valamit?
– Igen – felelte a fiú. – Nagyon fényesen világítottak mögötte a csillagok.
– Mi van vele? – Alíz egyre türelmetlenebb lett. Megijedt. Megrémült.
De örült is. – Mit mondott?
Olivér lenézett a földre. – Azt kérte, hogy keresselek meg.
Alíz döbbenten és némán nézte Olivért, amíg meg nem remegtek a
felhők, hunyorogni nem kezdtek a holdak, és imbolyogni nem látszottak a
csillagok az égen. Valami megváltozott a levegőben, és ezt a fiú is észrevette.
Sietve folytatni akarta útjukat, Alíz viszont mintha megdermedt volna.
Még mindig nem tudta feldolgozni mindazt, amit hallott.
Apa kérte, hogy keresse meg.
Remegni kezdett a térde. Most még sokkal jobban hiányzott neki, mint
addig. Minden pillanattal egyre jobban.
Ekkor azonban Olivér egy üvegcsét húzott elő a zsebéből, és a
kíváncsiság Alízt is visszarántotta a jelen pillanatba.
– Az mire való? – kérdezte.
– Az ég birtokol valamit, amire szükségünk van – közölte. – Így hát
nekünk is meg kell adnunk neki valamit, amit ő akar.
– De mit akarhat az ég? – kérdezte Alíz. Átfogta magát a karjával, és
megpróbálta fékezni teste borzongását. Hirtelenjében fázni kezdett. – Ez
nagyon bután hangzik.
– Micsoda hülye kérdés ez? – szólt rá Olivér. – Mindennek szüksége
van valamire.
Azzal kinyitotta a fiolát, és lefelé fordítva kiöntötte belőle a tartalmát. A
feneketlen sötétségben Alíz nem látott semmit.
– Por – válaszolta meg a fiú a lány kimondatlan kérdését. – Az égnek ez
a sávja – mutatott körbe – soha nem érintkezik a földdel.
Magányos fogoly, aki örökre itt ragadt, és mindig csak nézheti a talajt…
elzárva az odalent zajló izgalmaktól.
Alízban soha nem merült fel, hogy az égbolt magányos lehet. Szokatlan
gondolat volt számára, amit szeretett volna megvizsgálni, ám aztán a szél
villámcsapásként sújtott le, Alíz és Olivér pedig a hang forrása felé kapta a
fejét. Nagy, barna, bőrkötésű könyv lebegett a levegőben. A fiú elkapta, és
ugyanazzal a mozdulattal Alíz kezét is megfogta. Egyetlen pillantás vagy
figyelmeztetés (vagy akár egy magyarázó mondat) nélkül hagyta, hogy
zuhanni kezdjenek a felhőkről. A könyv súlyától még nehezebbé vált a
testük, ám annak ellenére, hogy magasról estek és keményen nekicsapódtak
a földnek, éppen csak egy kis horzsolás keletkezett rajtuk, és alig fulladtak
ki, mire leértek. Amikor Alíz kinyitotta a szemét, észrevette, hogy
összegabalyodtak a tagjaik, ezért sietve kioldotta magát Olivér szorításából,
és oldalra dőlve lassan talpra kecmergett. Beletelt pár pillanatba, mire
összeszedte magát. A legfurcsább pedig az volt az, hogy nem halt meg.
– Hogyhogy még élünk? – kérdezte, és felsandított az égre. – Nagyon
magasról zuhantunk le!
Olivér vállat vont, és leporolta a nadrágja szárát. – Egy zuhanás
tragikusan unalmas halál lenne Illaberekben. Nem nézik jó szemmel az
ilyesmit.
– Értem – mondta Alíz, de titkon azon töprengett, vajon a fiú nem
hibbant-e meg.
Miután mindkettőjüknek sikerült szilárdan megvetnie a lábát, a
zsákmányuk felé fordították a pillantásukat.
Zsebkönyv, ahogy Olivér nevezte.
A legkevésbé sem arra hasonlított. Ezt Alíz meg is mondta neki.
– Hogy érted ezt? – kérdezte a fiú. – Persze, hogy zsebkönyv! Mi más
lenne?
– Egy zsebkönyv elfér egy női ridikülben – ellenkezett a lány, és
megtapogatta a könyvet az ujjaival. – Ez nagyobb egy női ridikülnél.
– Női minél? – értetlenkedett Olivér a homlokát ráncolva. – Amint látod,
halvány fogalmam sincs róla, mit tanítanak mostanában a gyerekeknek. –
Felcsapta a könyv borítóját. – De ez tényleg egy zsebkönyv.
Így is volt.
A könyv minden lapja egy zsebből állt.
Alíz megbabonázva nyúlt oda, hogy megérintse az egyiket, de Olivér
sietve elkapta előle a könyvet.
– Mit művelsz? – rivallt rá a lányra.
– Én csak megpróbáltam…
– Nem lehet csak úgy belenyúlni egy zsebbe!
– Miért nem?
– Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot? – kérdezte Olivér, és szinte
helyette is szégyellte magát. – Milyen illemszabályokra tanítottak téged
otthon?
– Hé! – fortyant fel Alíz, és toppantott egyet a lábával. – Hogy mersz
engem elítélni? Az én modorom kifogástalan.
 – Tényleg? Anyukád arra tanított, hogy nyugodtan kotorássz mások
zsebében?
– Nem – vágta rá a lány elvörösödve. Aztán halkabban hozzátette: –
Nem tudtam, hogy ezek más emberek zsebei.
Olivér vonásai ellágyultak. – Láttál már egyáltalán zsebkönyvet?
Alíz megrázta a fejét.
A fiú lágyabb és szomorúbb hangon folytatta. – Gondolom, sok minden
kimaradt az oktatásodból, hiszen anyukád tanított otthon.
– Igen, sok minden kimaradt – vallotta be a lány, és lehorgasztotta a
fejét.
– Bocsáss meg, Alíz! – kérte Olivér, és bűnbánata őszintének tűnt.
A lány felemelte a tekintetét.
– A zsebkönyvben emberek zsebei vannak – magyarázta a fiú. –
Engedély nélkül pedig nem szabad mások zsebéhez hozzányúlnunk.
– Igen, ez jogos – ismerte el Alíz.
Olivér bólintott.
– De hogy kérünk engedélyt? – kérdezte a lány.
– Egyszerűen kérünk, és kész.
– Mindegyiküktől külön-külön?
– Néhánytól – felelte Olivér, és óvatosan becsukta a könyvet.
– Megengednéd, hogy kicsit belenézzek? – vetette fel Alíz. – Ígérem,
hogy nem nyúlok bele egybe sem. Csak kíváncsi vagyok.
– Vissza kell adnom egy barátomnak – felelte Olivér –, úgyhogy meg kell
várnunk, amíg eljutunk hozzá. Egyébként is sötét van, ha pedig feljön a nap,
nem lesz biztonságos a környék.
Alíz belenézett a fiú szemébe. – Ezt sohasem mondtad.
– Többször is próbáltam, nem emlékszel? Most már mindegy,
megszereztük, és végre más dolgokra is figyelhetünk. Kell még néhány tárgy
az utazáshoz, csipkedjük magunkat!
Alíz olyan lelkesen szaladt előre, hogy majdnem elbotlott a saját
szoknyáiban. Túl közel loholt Olivér nyomában, ezért többször is letaposta a
sarkát. Beigazolódtak a félelmei Illaberekről és rejtett veszélyeiről (ha most
választania kellett volna Illaberek és az otthona között, minden bizonnyal
Fenyérhátat választotta volna), de nem tagadhatta, mennyire érdekes ez a
világ – minden annyira más volt és meglepően ijesztő –, sőt, azt is
megértette volna, ha valaki függővé válik tőle. Végtére is jól ismerte a
veszteség és a magány élményét, meg a csontig hatoló szomorúságot, de
soha nem kellett azzal a veszéllyel szembenéznie, hogy valaki meg akarja
enni, és lelke egy része még kíváncsi is volt rá, milyen lehet az. Ha egészen
őszinte akart lenni magával – miután többé-kevésbé túlesett a kezdeti
megrázkódtatáson – mintha még… hízelgett is volna neki a gondolat.
Fiatal barátnőnk nem sok dicséretben részesült addigi élete során, és
akármilyen furcsa, valamiféle dicséretnek érezte azt, hogy egyesek szerint
finom étel készülhetne belőle. Ez azt is jelentette volna, hogy jó minőségű
mágia lakozik benne, nem igaz? Hogy valami erős és tartós hatalom
birtokában van. Vagy ilyesmi.
Persze ostobaság az egész. A felnőttek nehezen igazodnak el a fiatal
elmék őserdejében, és én sem vállalkoznék arra, hogy beálljak a vakmerő
úttörők közé. Mindenesetre Alízt egyre jobban lenyűgözte Illaaberek, és
lehetőség szerint mindent meg akart tudni a különös, új világban zajló életről.
Olivér viszont vonakodott jobban beavatni őt.
– De hol laktál? – kérdezte Alíz félig futva, hogy lépést tartson az
igyekvő fiúval. – Kellemes volt? Meglátogatott az anyukád?
Olivér furcsán, hitetlenkedve felnevetett, amitől rángatózni kezdett az
arca és hegyesebb lett az orra.
– Az anyám? – kérdezte. – Hogy meglátogatott-e? Kapj már észbe,
Alíz!
– Miért? Nem hiányoztál neki?
A fiú ránézett a lányra, és felvonta a szemöldökét. – Kétlem. Egyébként
te szeretnéd, ha az anyukád meglátogatna egy feladat teljesítése közben?
Alíz elpirult. – Mivel nekem nem osztanak feladatot, a válaszom sem
sokat ér, nem igaz?
Olivér megdermedt, idegesen harapdálni kezdte a száját, és volt annyira
nagylelkű Alízzal szemben, hogy szégyellje magát a felvetésért. – Bocs,
elfelejtettem.
– Én is majdnem.
– Megvan még a kártyád?
Alíz bólintott, és benyúlt az egyik szoknyazsebébe, hogy megkeresse a
merev papírlapot.
– Én még mindig azt gondolom, hogy ki kéne nyitnod.
– Jó. Vagyis inkább keressük meg apát – javasolta a lány, és elfordult.
Olivér szólásra nyitotta a száját, aztán csak élesen kifújta a levegőt, és
ejtette a témát.
Végül Alíz törte meg a csendet.
– Szóval mit kell még beszereznünk?
A fiú a lány csupasz lábfejére nézett, és úgy válaszolt. – Cipőt.
– Cipőt? – Alíz riadtan sietett előre, hogy utolérje Olivért, aki időközben
szaporán szedni kezdte a lábát. – De én nem szoktam cipőt hordani!
– Engedélyt is kell szerezned Szunnyad elhagyásához – folytatta a fiú. –
Ehhez persze kell egy vonalzó… mivel minden látogatónál kell lennie
vonalzónak… aztán fel is kell töltetnünk, ami…
Alíz mozdulatlanná dermedt.
Olivér tovább beszélt, ám ő nem hallott belőle semmit. Beletelt pár
pillanatba, amíg Olivér rájött, hogy Alíz már nem követi. Amikor végül
hátranézett, meglátta, hogy földbe gyökerezett lábbal és tágra nyílt,
csodálkozó szemmel áll egy helyben.
– Mi az? – kérdezte Olivér, és megpördülve nézett körbe, mint aki
veszélyforrást keres. Próbálta elnyomni magában a nyugtalanságot, de
Alíznak volt egy olyan rossz szokása, hogy folyton aggodalmat ébresztett
benne. – Na, most mi van?
– Miért?
– Miért mi?
– Miért kell a vonalzó?
– Azért, mert a sok következetlenség ellenére Illaberekben is nagyon
fontosak a szabályok – magyarázta Olivér.
– De…
– Figyelj, Alíz! – vágott közbe a fiú a homlokát ráncolva. – Kérlek, ne
ellenkezz velem állandóan! A cipőben esetleg köthetünk kompromisszumot,
de a vonalzó nagyon fontos. Aki Illaberekbe látogat, annak mindig kell
magánál tartania egy vonalzót.
– De miért?
– Hát, azért, mert így tudod mérni az itt töltött időt. – Olivér belenyúlt a
zsebébe, és előhúzott egy egyszerű, fából készült vonalzót, amely nagyon
hasonlított valamire, amit Alíz korábban látott.
Elvette a fiútól és közelebbről is megszemlélte. Hirtelen apa vonalzója
jutott róla eszébe: ezt az egy tárgyat vitte magával, amikor elment otthonról.
Élénken élt benne az emlék, hogy is felejthette volna el? Apa nagyon
vigyázott arra a vonalzóra. Keskeny, téglalap alakú, vörös bársonyból
készült tokban tartotta, a komódja legfelső fiókjában, és minden este
megnézte, hogy ott van-e. Alíz csak egyszer vette ki, hogy játsszon vele, de
apa ráförmedt, hogy nem játék.
Hozzátette, hogy az egy különleges tárgy.
Alíz sokat gondolkodott azon, hogy lehet egy vonalzó különleges, de
most, hogy egy ugyanolyat látott Olivér kezében, lassan kezdett
megvilágosodni előtte. Emlékei szerint apa vonalzója nagyon hasonlított a
fiúéra: sötét volt, keskeny és a szélein barázdált, amilyenek a vonalzók lenni
szoktak. Ugyanakkor a legnagyobb különbség volt a legfurcsább is: Olivér
vonalzója ugyanis sokkal-sokkal nehezebb volt apáénál.
– Hm – bólogatott a fiú. – Igen, elég nehéz, ha tele van.
– Tele? Mivel?
– Idővel, mi mással? Ebben a világban semmi más nincs szabályozva,
csak az idő – magyarázta Olivér. – Illaberek kényes az időre. Kötelező
kitölteni és lemérni a látogatások időtartamát, mert az itteniek szeretik rajta
tartani a szemüket a vendégeken.
– Idő – ismételte Alíz halkan, még mindig a vonalzót bámulva. – Milyen
furcsa.
– Igen. Itt nem szeretik fecsérelni az időt. Illaberekben évekig engedték
a látogatóknak, hogy addig maradjanak, ameddig akarnak, de ők annyi időt
töltöttek gondolkodással, latolgatással és döntéshozással, hogy mostanra
kénytelenek voltak szigorúbb szabályokat hozni. – Alíz arckifejezését látva
hozzátette: – A kutatások szerint a gondolkodás és a latolgatás megfontolt
döntésekhez vezet, az pedig járvánnyá válhat.
Alíz szája kinyílt a döbbenettől. – Azt akarod mondani, hogy az
illaberekiek nem hagyják a látogatókat megfontoltan dönteni?
– Persze, hogy nem – vágta rá Olivér, és kirántotta a vonalzót a lány
kezéből. – A buta embereket sokkal könnyebb megenni.
 – Tessék?
– Ha sietteted a látogatóidat, elhamarkodott döntéseket fognak hozni, és
így sokkal könnyebben tévednek végzetes tévutakra. De lassúnak sem
szabad lenni. Ha fecsérled az időt, pörköltként végzed. Ez egy csapda.
Bármit teszel, veszítesz. Ezért nincs más választásunk, mint gyorsnak és
okosnak lenni.
Alíz vonakodva visszaadta a vonalzót. Már máshol járt az esze. Nem
lepték meg Olivér magyarázatai, inkább elmerült a saját gondolataiban.
– Tudtad – szólalt meg halkan –, hogy apánál semmi más nem volt,
amikor elhagyta Fenyérhátat, csak egy vonalzó?
– Igen.
– Szóval tudta – erősítette meg a saját gyanúit Alíz. – Már mielőtt
elment, tudta, hová tart.
– Persze, hogy tudta – bólintott Olivér. – Rengetegszer járt már itt
azelőtt… tudta, hogyan működik. Ami azt illeti, pont az ő Illaberekről szóló
jegyzetei és tudása igazítottak útba engem is, amikor először jöttem. Hálával
tartozom neki.
Ez már túl sok volt Alíznak.
Miért tért vissza apa ilyen sokszor Illaberekbe? Mit akart itt?
Alíz régóta sejtette, hogy apa más volt, mint Fenyérhát többi lakója –
gazdagabb a gondolatvilága, telibb az agya, ragyogóbb a szeme –, de soha
nem hitte volna róla, hogy ennyi titkot őriz, és most már abban is
kételkedett, hogy egyáltalán ismerte valaha.
Beharapta a száját, gúzsba kötötte a gondolatait, és ellökte magától a
kellemetlen érzéseket. Ha szereti apát, akkor mindennel együtt kell
szeretnie, a nyitott ablakaival és a rejtett zugaival együtt, és nem hajlandó
kevésbé szeretni a feltáratlan titkai miatt. Ha úgy vesszük, neki is voltak
titkai, nem igaz? Kezdett rájönni, hogy felnőtté válni annyit tesz, mint
érzékenyebbé válni a kényes dolgokra, a titkok pedig néha arra szolgálnak,
hogy becsomagolják velük a kényes dolgokat, hogy azok biztonságban
legyenek.
– Szóval – szólalt meg Olivér, és kisimította a tunikája szegélyét –
elindulhatunk, hogy szerezzünk neked egy pár cipőt?
Alíz lenézett a lábára.
 Tudom, elrettentő gondolat, de Alíz soha nem kedvelte a cipőket. Csak
télen viselt lábbelit, és akkor is inkább gyapotvirágokkal díszített, puha,
kényelmes és rugalmas vászoncipőt. De most nem volt tél, és el sem bírta
képzelni, hogy beburkolja a lábát. – Muszáj? – kérdezte Olivértől.
– Egy hatalmas hegyet kell megmásznunk – közölte a fiú, és minden
erejével próbált együttérzést kifejezni. – Melegen ajánlom.
– Hát – szólalt meg ismét Alíz, és beharapta a száját –, akkor legyen. Ha
cipővel a lábamon hamarabb megtalálom apát, akkor nem bánom… Jaj! –
Alíz elhallgatott, mintha valami nagyon fontos jutott volna eszébe.
– Mi az? – kérdezte Olivér.
– Nincs nálam egyetlen fink sem! – Alíz halkabban folytatta: –
Elfogadnak itt egyáltalán finket? Hogy lehet Illaberekben vásárolni?
– Fogalmam sincs – vallotta be Olivér. – Én egyszerűen csak kérni
szoktam az emberektől ezt-azt, amikor szükségem van valamire.
– De hát ez lopás!
– Nem, szerintem ez kérés.
– Jaj, Olivér! – A lány hunyorgott. – Szörnyű vagy!
– Nem számít – vágta rá a fiú felvidulva. – Ugyanis van nálam némi
valuta. Egy pillanat!
Benyúlt a táskájába, és kotorászott benne egy ideig. Kivett néhány vörös
érmét (gombokra hasonlítottak, de jóval nehezebbek voltak), és a magasba
tartotta, mielőtt kettétörte volna őket, hogy felszabadítsa a bennük rejlő
mágiát. Egy fink csak egy uncia mágiát tartalmazott, de három finkben
háromszor annyi volt, három uncia mágiával pedig már sok mindent lehetett
kezdeni. Olivér gyors mozdulatokkal egy pár egyszerű cipőt alkotott a
felszabadult varázserőből, ami – mondani sem kell – nehéz feladat volt egy
tizenhárom éves gyerek számára. A legtöbb ember felnőttként is alig tudott
létrehozni valamit mágiával; a legtöbben inkább gyakorlott kézművesek
portékáira cserélték be (vörös) finkjeiket, (kék) stollárjaikat és (zöld)
tintonjaikat.
Alízt lenyűgözte a mutatvány.
Annál jobban már csak a cipő nyűgözte le. Egyszerű, élénkkék szaténból
készült balettcipőt kapott, amelynek csipkeszalagjai fényes nyúlványokként
libegtek mögötte. Olivér nehezen tudott volna stílust varázsolni Alíznak,
mégis valamiért úgy érezte, hogy a táncos cipellő illene hozzá – a lány pedig
meghatónak és hízelgőnek érezte a gesztust, hiszen addig hiába is vágyott
ilyen cipőre.
Mivel lány létére egyáltalán nem szerette a lábbeliket, Alíz maga is
meglepődött rajta, mennyire tetszik neki a szaténcipő (szinte
beleszerelmesedett), de a büszkesége megakadályozta, hogy elmondja
Olivérnek az őszinte véleményét. Mosolyogva megköszönte, majd
udvariasan kijelentette, hogy tökéletesen megfelel (holott valójában
álomszerű volt), rendkívül praktikus (holott valójában fényűző volt). Annyi
hazugság hagyta el a száját Illaberekbe való megérkezése óta, hogy szinte
már észre sem vette, amikor egy újabb csúszott ki rajta. Olyan egyszerű lett
minden kis füllentés és fantázia-szösszenet, hogy az igazság kifakult,
elszürkült, és nem is sejtette, milyen védtelenné vált így Olivérrel (és más
megbízhatatlan alakokkal) szemben.
Vidáman felkötötte a kék cipőt a lábára, izgatott várakozással táncolt
körbe lábujjhegyen, majd követte Olivért a sötétbe.
Szunnyad már-már unalmasan sötét volt. Nemcsak azért mondom ezt,
mert ez az igazság, hanem azért is, mert a történetnek ebben a fázisában
nem nagyon lehet más környezetről beszélni. Alíz és Olivér maguk mögött
hagyták Szunnyad városának fényeit, és elértek egy olyan pontra, ahonnan
semmilyen tüzet nem lehetett látni, és semmilyen lebegő villanykörte nem
világította meg az eget. Sötét volt. Hideg.
Meg nagy csönd.
Alíz és Olivér barátságos csendben gyalogolt egymás mellett, és
mindketten saját gondolataikba merültek. Valahová igyekeztek – egy olyan
helyre, ahol Alíz szerezhetett vonalzót és különféle egyéb kellékeket –, de
nem kívántak erről szót váltani, legalábbis egyelőre. Alíz a fiú mellett
szökdécselve bökdöste ujjával a sötétséget, és remélte, hogy lyukat tud bele
fúrni. Fényre áhítozott, válaszokra, apára. Annyira szüksége volt az apjára,
hogy átjött miatta egy másik világba, ellenséges sötétségen gázolt keresztül,
és vakon tapogatózott egy ismeretlen létsíkon.
Apa el akart menni.
Alíz most már tudta, és ez valahogy mindent megváltoztatott. Apa
szándékosan hagyta el őt? Szándékosan hagyta el anyát? Mit jelentett ez az
egész? Miért hagyta ott a családját és jött át egy olyan világba, amely
bekebelezheti? Miért vállalta ezt a kockázatot?
Kiért vagy miért?
Alíz feje annyira megtelt kérdésekkel, hogy nem maradt hely benne a
koncentráláshoz. Ezért jóformán észre sem vette Olivért, a léptei közé
beékelődő kis szökkenéseket és az arcára kiülő csálé mosolyt. Nem
tudhatta, mi jár a fiú fejében – és nekem sem illő elárulnom –, de azt hiszem,
időközben eléggé megismerkedtünk ahhoz, hogy megőrizzük egymás titkait.
Ezért megsúgom: Olivér megkönnyebbült. Nem sokkal korábban merész
hazugság hagyta el a száját, és mostanra végre megbizonyosodott róla, hogy
nem fog kiderülni. Nem mondom el, mi volt az a hazugság, ám Olivérnek rá
kellett jönnie, hogy Alíz már nem érzéketlen a belőle áradó vonzerőre.
Ezt ne felejtsük el.
Az erről mit sem sejtő lány még mindig a gondolataiba mélyedt, és csak
akkor tért vissza a jelenbe, amikor az első fényforrást megpillantotta a
távolban. A lüktető fénysugár egyre nőtt, ahogy közelebb értek hozzá. Alíz
megpaskolta a fiú vállát, mire mindketten éberebbé váltak. Olivér újra
óvatosabb lett, a lányban pedig megint felébredt a kíváncsiság.
Odafordult a fiúhoz. – Mi…
– Az a határátkelő – vágott közbe Olivér.
– Határátkelő? Azt hittem, vonalzót szerzünk nekem.
Olivér bólintott, de a lány csak az arca halvány körvonalait tudta kivenni
a lassan világosodó szürkületben.
– Igen, kijelölnek majd neked egy vonalzót, amint megkapod az
engedélyt – magyarázta a fiú. – Szunnyad a belépési pont minden látogató
számára. Az igazi Illaberek a túloldalon kezdődik.
Alíznak egyszerre kerekedett el a szeme és a szája. – És hogy kaphatok
engedélyt?
Olivér kicsit habozott. – Fogalmam sincs. Mindenkitől mást várnak el.
De nemsokára úgyis kiderül, nem igaz? – Előreintett a fejével. Minden
pillanattal egyre erősebb lett a fény, és lassan kezdett vakítóvá válni. –
Mindjárt odaérünk.
Alíz rendületlenül lépkedett tovább, kezével védve a szemét a sugárzás
ellen. Jóformán semmit sem látott; a ragyogás kezdett fájdalmassá válni.
Sőt, ami azt illeti, Alíz már éppen kezdte úgy érezni, hogy nem bírja tovább,
amikor a fény hirtelen tompulni kezdett.
Sokszor kellett próbálkoznia, mire a szeme fókuszálni tudott valamire.
Addig pislogott, amíg a többszörös, sugárzó körvonalak felszívódtak, és
végre megbizonyosodhatott arról, mit néz.
Egy fehér ajtó emelkedett ki a földből, közepén hatalmas csengővel. A
csengő fölött óriási, aranyszínűre festett fémbetűk hirdették:

Alíz biztatást keresve nézett Olivérre, a fiú pedig bólintott. A lány roppant
óvatossággal kinyújtotta az egyik ujját, és megnyomta a gombot. Halk
pittyegés hallatszott, mintha a csengő álomból ébredt volna.
A következő pillanatban eltűnt az ajtó, és a helyében megjelent egy
ember meg egy íróasztal – egyik a másik mögött.
Az ember több inget is viselt, a malacrózsaszín számtalan árnyalatában,
és Alíz azt sem tudta megállapítani, hogy egyáltalán személy-e (vagy valami
élettelen dolog, látomás), azonban ezen tanakodni sem volt ideje, mert az a
valami megszólította őket.
– Név? – kérdezte a nagy rózsaszín halmaz. (Mint kiderült, valóban
személy volt, az a furcsa fajta, aki púderkék cilindert szeretett hordani.)
Alíz riadtan lépett közelebb. Észrevett egy névtáblát az asztalon, rajta a
felirattal:

– Név? – kérdezte megint Tódor.

– Dámamezey Alíz Alexandra – vágta rá a lány gyorsan, és mosolyogni
próbált.
– Ügy?
– Ügy? – ismételte Alíz idegesen. Olivérre sandított. – Öhm… meg
szeretném keresni az a…
– Az almafát – vágott közbe a fiú, és mialatt előrébb szökkent, egy
mosolyt villantott Tódorra. – Sudár városában elvesztette az almafáját, és
mindenáron szeretné visszakapni. Szinte magról nevelte.
Tódor pislogva nézett Olivérre, és közben időnként lepillantott a
papírhalmazra, amelyet ide-oda pakolászott az asztalon.
– Magról – motyogta végül. – Igen, persze, megértem.
– Biztos vagyok benne, hogy semmi kivetnivalót nem fog találni a
papírjaiban – tette hozzá Olivér, újfent szélesen mosolyogva.
Tódor megint bólintott, mert a feje már zsongott Olivér meggyőző
mondataitól.
– Szóval, ha lenne olyan kedves és kiadna neki egy vonalzót,
mondjuk… hat hónapnyi idővel feltöltve… már mehetnénk is tovább. –
Olivér odacsúsztatta saját vonalzóját az asztallapra. – Én is újratölteném az
enyémet, köszönettel. Jó lesz ugyanaz, mint múltkor.
– Ugyanaz, mint múltkor – visszhangozta a férfi. – Ühüm.
Tódor munkához látott: gyorsan lepecsételt néhány papírt, és átfésült pár
fiókot. Alíz most először valóban le volt nyűgözve Olivér
meggyőzőtehetségétől. Azt hitte, tisztában van vele, mire képes a fiú, de a
gyakorlatban, ilyen formában most volt először szemtanúja. Egészen
kiemelkedő teljesítménynek tartotta. Míg egy része bűnösnek érezte magát
azért, hogy ilyenformán surran be Illaberekbe, egy másik része elfogadta a
tényt, hogy másképpen nem lehet. Ahogy Olivér mondta, ez a trükkök és
rejtélyek világa volt, és nekik a mágikus világ játékszabályai szerint kellett
boldogulniuk, ha el akarták érni a céljukat.
– A vonalzója – szólalt meg hirtelen Tódor.
Alíz enyhe remegést érzett a gyomra környékén, miközben előrelépett.
Tódor egy másfajta vonalzót lökött át az asztal túlsó feléről, mint amilyen
Olivéré volt: fehérített fából készült, kicsit rövidebb volt (és zömökebb), és
úgy tűnt, mintha egy kukából halászták volna ki. Változatos bemetszések és
karcolások tűntek fel rajta, nyilvánvalóan végkimerülésig használták, de Alíz
nem bánta. Nemcsak kopottnak, hanem dédelgetettnek és kézbe illőnek is
érezte. Tömör volt, nehéz, csordultig töltve idővel. Amikor megfordította,
egy rövid szöveget talált a felületébe vésve.

– Vészhelyzetben? – értetlenkedett Alíz, és Tódorra nézett. – Mit jelent ez?

A férfi csak bámult rá.
– Elnézést! – próbálkozott újra a lány. – Mit jelent…
– Ha a fa elveszti a súlyát, lejárt a kiszabott idő – mondta Tódor, mintha
nem hallotta volna, amit Alíz kérdezett. – Igyekezzen visszaérni ide, mielőtt
ez megtörténik!
– Rendben – felelte Alíz. – De mi történik, ha nem érek vissza időben?
Tódor pislogott egyet. – Letartóztatják lopásért.
– Tessék? – hebegte a lány.
A férfi megint csak pislogott. – Most felteszek önnek néhány
rutinkérdést.
– De… – Alíz nagyot nyelt. – Jól van.
– Rendelkezik valamilyen testi fogyatékossággal vagy egészségügyi
problémával? – A férfi egy papírlapról olvasta fel a kérdést hunyorogva.
Közelebb húzódott az asztali lámpához.
– Én… én nem…
– Van önnél valami speciális tárgy? – folytatta Tódor. Rövid jegyzeteket
készített a lapra, miközben a lány válaszait hallgatta.
– Nem. Úgy értem, nem hiszem, hogy…
– Hetvenöt éves vagy annál idősebb látogató?
Alíz ekkor összevonta a szemöldökét. – Dehogyis! Csak most töltöttem
be a tizenkettőt!
A határellenőr megnyomott egy gombot az asztalán, mire egy
konfettifelhő robbant szét a feje fölött, majd leszállingózott a cilindere
peremére. (A lány most értette meg, miért viseli.)
– Gratulálok! – mondta. – Van önnél étel vagy ajándék?
Ekkor a férfi egyenesen a lány szemébe nézett, és Alíz észrevette, hogy
agyának egy apró kis szeglete elszakítja magát Olivér megbéklyózó
akaraterejétől.
– N-n-nincs – dadogta Alíz, és aggódva a fiúra tekintett. – Sem étel,
sem ajándék.
Olivér megszorította a lány kezét, mire egy pillanattal később Tódor
tekintete ismét fátyolossá vált. Nem faggatta többet Alízt.
– Ne felejtse itt a látogatóknak készült füzeteket! – figyelmeztette, és
fényes papírkötegeket csúsztatott át az asztallapon. – Kérem, alaposan
nézze át az Engedélyezett és tiltott tárgyak listáját, amelyet nemrég
frissítettünk a…
– Hogyne, persze – vágta rá gyorsan Alíz. – De szeretnék egy kicsit
visszatérni egy másik témára. Azt mondta, letartóztathatnak? Mit értett
pontosan ezen?
Tódor már válaszra nyitotta a száját, ám Olivér kezdte elrángatni Alízt az
asztaltól.
– Nagyon köszönjük! A viszontlátásra! – kiáltotta, és elrakta a saját
vonalzóját a táskájába. – Jobb, ha most nem beszélünk túl sokat Tódorral –
suttogta a lánynak. – Minél többet próbál gondolkodni, annál könnyebben
áttör a meggyőzőerőm falán, és ezt nem kockáztathatjuk meg.
– Rendben! – suttogta vissza Alíz, és szórakozottan az egyik
szoknyazsebébe csúsztatta a vonalzót. – De, Olivér, legalább te áruld el,
hogy miért tartóztathatnak le!
– Nemsokára többet is elmondok erről, megígérem – felelte Olivér. – De
most sietnünk kell, mert hamarosan felkel a nap. Meg sem állhatunk
Csendfalváig, és alattomos út vezet odáig.
– Az eddigieknél is alattomosabb?
– Sokkal.
– Mennyivel?
– Sokkal-sokkal.
Alíz tágra nyílt szemmel nézett a fiúra.
A fiú visszanézett rá.
Aztán felkapták a fejüket.
Az ég ugyanis kezdett kettéhasadni.
– Futás! – kiáltotta Olivér, és Alíznak már volt annyi esze, hogy ne
akadékoskodjon.
Az ég a szemük láttára hasadt szét, és bár a lánynak fogalma sem volt a
miértekről, abban biztos volt, hogy nem tetszenének neki. A legfurcsább
mégsem az volt, hogy miért eredtek futásnak a veszély láttán, hanem hogy
miért pont a veszélyforrás felé rohantak. Rengeteg kérdés tolult fel a
lányban, de megfeszítve tartotta a lépést a fiú hosszú lábaival, miközben
fogyott a levegője.
– Olivér! – zihálta végül. – Miért reped szét az ég? Mi történt?
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú. – Vége van a napnak. A mai nap
átöltözik a holnapiba.
– Ez… – fújtatott Alíz – …a leghülyébb dolog, amit valaha mondtál.
– Miért csodálkozol? – kérdezett vissza Olivér. Ő is kezdett kifulladni. –
Te talán nem veszel fel új ruhát mindennap?
– De, persze – felelte a lány. – Csakhogy én ember vagyok!
– És? – Olivér Alízra sandított. – Csak az emberek törődhetnek a
megjelenésükkel?
A következő száz méteren a fiú végig fogcsikorgatva futott, és egyre
jobban zihált. Már alig kapott levegőt, amikor a következő mondatokat
odavetette a lánynak:
– Alíz, ha túl akarod élni Illabereket, meg kell változtatnod a
gondolkodásodat. – Lihegve folytatta. – Ha be vagy szűkülve, még Seholig
sem juthatsz el, ha pedig odajutsz, akkor végleg el vagy veszve.
– Szerinted be vagyok szűkülve? – kérdezte a lány, a mellére szorítva a
kezét. Minden lépésnél kalapált egyet a szíve. – Én?
Olivér nem válaszolt, bár valószínűleg a légszomj miatt. Minden
másodperccel egyre jobban fújtatott, akárcsak Alíz, csakhogy ő a roppant
nehéznek látszó zsebkönyvet is cipelte. A lány biztos volt benne, hogy a fiú
még nála is keményebben küzd, de akárhogy szedték a lábukat, olybá tűnt,
hogy a horizont egyre távolabb kerül tőlük. Alíz nem értette, mire készül
Olivér.
– Ha azt mondom, ugrás – zihálta –, akkor mindketten ugrunk. –
Ránézett a lányra. – Rendben?
– Igen – felelte Alíz kétségbeesve kapkodva a levegőt. – Hogyne,
rendben.
A határtalan ég várta őket, az éjfél függönyei széthúzódtak, és arany meg
selyemkék fényszilánkok villantak ki a takarásukból. Új égbolt született,
ártatlan, mint egy ismeretlen nap.
– UGRÁS! – rikkantotta Olivér. – UGORJ, Alíz, UGORJ!
Alíz ugrott.
A szél nyomban felkapta őket, beburkolta a végtagjaikat, lecsillapította
kapkodó, reszelős lélegzésüket, és amikor elérkezett a – ritkán előforduló –
ideális pillanat, beleröppentek az átalakuló ég középpontjába.
Aztán leestek Szunnyadból Csendbe.
Két huppanással később már Csendben ültek. Fenékre érkeztek,
maguk elé nyújtott lábbal. A szél elhagyta a tüdejüket, fájdalmak élesedtek
ki az ízületeikben, és Alíznak sok minden miatt kellett volna
nyugtalankodnia, de nem maradt rá ideje.
Csend megállította az órát.
Megdermedtek egy helyben a téli hópihék, az őszi falevelek, a tavaszi
zápor cseppjei. A vízcseppek csillogtak a levegőben, mintha fülbevalókat
aggattak volna rá, méghozzá egyszerre több ezret. A hópelyhek úgy
tapadtak az égre, mint csillámok a ragasztóra. Lehullottak az őszi levelek,
de nem érték el a talajt, csak díszekként libegtek a gyenge szellőben, az
ünnepi légmozgásban – barnán, narancssárgán, vörösen és sárgán, rabságba
esve egy feledhetetlen pillanatban.
Alíz csodálkozva, tátott szájjal és tiszta szemmel nézett fel és körül, és
megtámaszkodott a háta mögött, hogy gyönyörködhessen a látványban,
amely halk volt és könnyed, akár egy madártoll, és végtelenül nyugodt,
szinte lágy. Az ég füstös levendulaszínt öltött, a nap pedig sárga felhő volt,
amely némán pöfögött a háttérben, és különleges arany fénybe burkolt
mindent, amit csak érintett. A házak színes négyszögekből és háromszög
alakú tetőkből álltak, szürke járdák kísérték a koromfeketén kígyózó
utakat. Madarak gubbasztottak a dúcokon, nem énekeltek, és minden
nagyon bájos volt és nagyon kicsi. Alíz kilométerekre ellátott az ülőhelyéről,
és egyetlen élő embert sem pillantott meg, amíg fel nem állt.
Elakadt a lélegzete.
Hátrébb lépett.
Elképzelhetetlenül furcsa jelenetnek lett szemtanúja.
Nem értette, miért változott meg minden olyan hirtelen körülötte, de arra
hamar rájött, hogy a saját – erőtlen – mozdulatai kavarták fel Csend
vidékét, és hirtelen feltűnt az összes lakója. Tengernyi tömeg jelent meg,
némaságba burkolózva.
Hölgyek, csupa hölgy mindenütt.
Öltönyt viseltek. Narancssárga nadrágkosztüm itt, zöld ott, az egyik
sarokban lila, a másikban vörös. Valóságos szivárványt alkottak az elegáns
hölgyek. Mozdulatlanul ültek a székeken, asztalokon, ládákon, padokon,
járdákon, lépcsőkön és bicikliüléseken. Több százan.
 Mindnyájan őt nézték, kivétel nélkül.
– Olivér! – Alíz érzékelte, hogy a fiú feláll a földről mellette, de nem
merte levenni a pillantását a hölgyekről. – Olivér! – suttogta a lány. – Most
mi lesz?
A fiú válaszolt valamit, de olyan halkan, hogy Alíz alig hallotta.
– Tessék? – kérdezte újra a fiú felé fordulva.
A hölgyek felhördültek. Elkerekedett szemeket és szájakat tátottak Alíz
felé.
– Sajnálom – nyögte ki a lány. – Én nem…
Újabb hördülések. Rémült arcok. Döbbent némaság.
Alíz kezdett ideges lenni. A jelek szerint Csendben nem lehetett beszélni.
Sem beszélni, sem mozogni, semmilyen zavaró tevékenységet végezni. (Ezt
persze csak feltételezte, mivel még semmit sem tudott Csendről, sőt
elképzelése sem volt róla, mit szabad és mit tilos tenni azon a helyen, Olivér
pedig – szokás szerint – nem sietett a segítségére. Egy fél szó erejéig sem
készítette fel arra, mi fogja várni Csendben, ezért ha egy csapat mérges ifjú
hölgy elevenen felfalja őket – márpedig ezt Alíz nem tartotta kizártnak –,
egyes-egyedül a fiú lesz felelős a helyzetért.)
Mielőtt rátérnénk arra, hogy mit tett a lány a következő pillanatban, hadd
vegyem egy kicsit a védelmembe. Visszatekintve persze látom, hogy nem
volt túlzottan építő jellegű döntés részéről, de érthető, hogy nem akart az
örökkévalóságig mozdulatlanul állni (pláne, hogy apára is gondolnia kellett),
ezért csak ennyit mondok: véleményem szerint – arra a pillanatra
vonatkozóan legalábbis – reális döntést hozott.
Lépett néhányat előre.
Valaki felsikoltott. Valami összetört. Alíz azonnal rájött, hogy hibázott, és
annyira sietett kijavítani a hibáját, hogy csak újabb hibákat követett el.
Visszahátrált az eredeti helyére, próbálva meg nem történtté tenni, amit
elrontott, ám minél többet mozgott, annál jobban felzaklatta Csend hölgyeit,
akik rövidesen már jajgattak, sikoltoztak, üvöltöztek, tépték a hajukat és a
ruhájukat. Végigkarmolták az arcukat, mire vér serkent a bőrükből, és
összekeveredett a könnyeikkel, majd őrült, fuldokló zokogásban törtek ki.
(Alíznak is sírni lett volna kedve, igaz, egész más okból.)
A hölgyek lassan felálltak a helyükről. Folyton könnyező szemüket le
sem vették Alízról, és a sok elgyötört, vádló tekintettől a lánynak majdnem
meghasadt a szíve. Olyan óvatosan, lassan és kiszámítottan mozogtak, hogy
ettől még elviselhetetlenebbé vált a helyzet. Szörnyen lassú halált halhat a
kezeik között, komótos kínzás lesz, olyan gyötrelem, amelyet nem is tudna
végigsikoltozni. Úgy szorongatta a rémület, hogy már levegőt sem mert
venni.
– Alíz, futás!
Olivér elkapta a kezét, átszaladtak Csenden, és szilánkokra törték a falu
gondosan felépített nyugalmát. Felkavarták a leveleket, amelyek éppen
akkor értek a földre, áthasították az esőcseppeket, amelyek széttörtek az
arcukon, majd végigcsurogtak a nyakukon, beleütközve a hajukba akadó és
a ruhájukra tapadó hópelyhekbe.
A hölgyek utánuk vetették magukat.
– Gyorsabban! – kiáltott fel Olivér. – Fussunk gyorsabban!
Alíz legszívesebben bokán rúgta volna és megmondta volna neki, hogy
már így is a lehető leggyorsabban fut, ám mivel levegőt is alig kapott, inkább
úgy döntött, egy másik alkalomra tartogatja a csípős megjegyzéseit. Tovább
erőltette a futást, egyik lábát dobta a másik elé, miközben felkaptattak egy
nagyon magas hegyre, ahonnan rátértek Csend egyetlen útjára. Az összes
maradék erejével próbálta elterelni a figyelmét arról, hogy bizonyára meg
fognak halni. Önmagát sem tudta meggyőzni.
Csend hölgyei nem tágítottak a sarkukból. Visítottak a fájdalomtól,
amelyet feltehetőleg a szokatlanul intenzív testmozgás váltott ki belőlük, Alíz
pedig főként a mérhetetlen fáradtság miatt sírt – egy kicsit – és azért, mert
gyanította, hogy ha nem hagyja abba a futást, szét fog robbanni a tüdeje.
Csend hölgyei azonban egyáltalán nem törődtek a tüdejével, ezért minden
tagjának bírnia kellett, akár egy rendíthetetlen katonának.
Olivér erősen markolta a kezét, és csaknem végigvonszolta a település
főútján. Alíz el sem tudta képzelni, hogy bírja a fiú ezt az iramot, főleg a
zsebkönyvvel együtt, de nem volt lehetősége rákérdezni vagy felajánlani a
segítségét. Egykettőre észrevette, hogy a főút sikamlós, fekete kövekkel van
kirakva, és minden erejét és figyelmét felemésztette az, hogy megtartsa az
egyensúlyát. Többször meg is csúsztak futás közben, majdnem el is estek,
így jóformán az életükért kapaszkodtak egymásba.
 A hölgyek némák maradtak, mint a hóesés, és egyre közelebb értek,
amit Alíz és Olivér szinte észre sem vett. A lány éppen időben fordult hátra,
hogy megpillantsa őket. Lábujjhegyen szaladtak, magasra emelve a
térdüket, amely még a mellüknek is nekicsapódott, ezért olyan komikus
látványt nyújtottak, hogy Alíz legszívesebben kinevette volna őket – a
halálra ítéltek fanyar derűjével. Akármilyen vicces látványt nyújtottak, ők
legalább tudták, mit tesznek, hiszen sokszor jártak már azon az úton, ahol
Alíz és Olivér a túlélésért küzdött. Vakon botladoztak és csúszkáltak,
állandóan igazgatták lépteiket, és összevissza imbolyogtak.
Minden elveszni látszott.
Alíz úgy érezte, mintha elolvadna a lába, és ha Olivér mondott is neki
valamit, nem hallott belőle egy szót sem. Csak a saját nehézkes és reszelős
zihálását hallotta, a szíve dübörgése pedig már a fejében is visszhangzott,
ahonnan lekúszott a karjába, és szinte teljesen elvakította a fájdalom.
Szerette volna feladni.
Majdnem meg is tette.
Aztán inkább megrázta a fejét, és összpontosította a figyelmét. Könnyű
lenne feladni. Meghalni egyszerű. Csakhogy egyik sem oldja meg a gondjait,
és mindkettő azt jelentené, hogy apa örökre elvész. Az ő kezében volt
mindkettőjük élete.
És valamennyire Olivéré is.
Váratlan ötlete támadt: a futásba fektetett irdatlan energiát akár jó célra
is fordíthatnák. Nem törhette sokáig a fejét. Megfogta Olivér ingét,
belerúgott hátulról a térdhajlatába, és elérte, hogy mindketten hanyatt
vágódjanak. Mielőtt a fiú felordíthatott volna, már fel is reppentek. Ide-oda
csusszantak és vitorláztak, pingvinekként csúsztak végig a fényes főutcán,
olyan sebesen, mintha szárnyuk lett volna.
Fel és balra, le és jobbra kanyargott és imbolygott az út, hol lebukkant,
hol feldobbant, és ők követték a vonalát, akár egy élő hullámvasút, amely
bukfencet vetne, ha megállna.
Aztán véget ért az út, és Alíz minden reménye elveszett a menekülésre.
Csend peremvidékére értek, amelyen túl már csak végtelen fűtenger zöldellt.
Úgy látszott, nincs kiút, így nem is örülhettek Alíz zseniális ötletének, amely
az út közepén támadt.
 Azalatt a pár perc alatt, amíg megpróbáltak újra levegőhöz jutni,
üldözőik beérték őket. Több száz, színes kosztümöt viselő hölgy, dühös,
véres arccal – akik alig várták, hogy lecsaphassanak a szédelgő, kóválygó,
elcsigázott gyerekekre.
Semmi sem maradt bennük.
Egyetlen uncia varázserő sem. Egyetlen cseppnyi hatalom sem.
Egyetlen…
– Alíz! – zihálta végül Olivér. – Alíz, te egy csoda vagy! Lehidalok tőled!
Megemelem a kalapom az ötleted előtt, amivel átjuttattál minket a túloldalra,
te fantasztikus lány! – Azzal elővett egy stollárt a táskájából, kettéharapta,
és egy pillanatra visszafordult, épp csak annyira, hogy üldözőik felé
hajíthassa az érmét.
Minden lelassult.
A törött érmefoglalatnak igazából nem sebessége volt, hanem a belőle
kiáradó mágia késztette a hölgyeket dülledt szemű őrjöngésre. Csurogni
kezdett a nyáluk, arcuk eltorzult a gyötrelmes izgalomtól, ahogy a varázslat
odaért hozzájuk, de lelkesedésük hamar indulattá változott, amikor a stollár
maradványai megálltak és szétporladtak a levegőben. A hölgyek sikítozva
húzódtak vissza, és a saját szemüket mardosták. Közben sok ezer színes
fonal hullott az égből, és keresztbe-kasul szőtte a tájat, gyönyörű és
félelmetes barikádot alkotva.
Alíz el sem akarta hinni, hogy egy érme elég a megoldáshoz. Azt sem
tudta elképzelni, hogy honnan szerzett Olivér ekkora varázserőt és mennyit
tartalékolhat még.
A fiú összeroskadt.
– Alíz! – nyögte. – Alíz, hihetetlenül ügyes voltál! Ez rosszul is elsülhetett
volna. De te bámulatosan megoldottad!
– Rosszul is elsülhetett volna? – Alíz döbbenten nézett a fiúra, miközben
ő is lerogyott a földre. – Úgy érted, valami rosszabb is történhetett volna
annál, hogy majdnem megöltek minket? Magadnál vagy, Olivér?
A fiú a fejét rázta. Négykézlábra emelkedve próbált meg levegőhöz jutni.
– El sem tudod képzelni, mennyivel rosszabb is lehetett volna – közölte.
– Amikor először találkoztam Csend hölgyeivel – zihálva elnevette magát –,
próbáltam elbűvölően viselkedni.
 – Jaj, Olivér! – fészkelődött Alíz kényelmetlenül. – Ugye nem? – Kettőt
köhögött, és közben imádkozott, hogy kiálljon a görcs a lábából.
– De. – A fiú leült a földre. Lassan javulni kezdett a légzése; még mindig
szakadozott volt, de már sokkal mélyebb. – Azt a vad elutasítást! Mindent
elkövettem, de képtelen voltam ezt a sok hölgyet meggyőzni arról, hogy
higgyenek nekem.
– És hogy jutottál ki innen? – faggatta a lány, mialatt megpróbálta
feltornászni magát egy kényelmesebb testhelyzetbe.
– Először csak véletlenül sikerült kiszabadulnom. Majdnem elintéztek.
Már ott tartottunk, hogy alsónadrágra vetkőztem és bemásztam egy tűz fölé
lógatott bográcsba…
Alíz felhördült, mindkét kezét a szája elé kapva.
– …ugyanis nagyon régóta nem ettek semmit.
– Tényleg meg akartak enni? – kiáltott fel a lány, és leengedte a kezét. –
Nem tudom elhinni, hogy…
– Igen – vágott közbe Olivér –, csakhogy – emelte fel az ujját – amíg
nagy buzgalommal a tüzet csiholták, az egyik hölgy elbotlott a levetett
ruháimban, és rálépett néhány, kiszóródott stollárra, amelyekből így
véletlenül felszabadult a varázserő. – Nagy kört írt le a kezével. –
Megvadultak. Megőrültek. Végül is leginkább a mágiára éhesek… főleg
azért akarnak felfalni minket is… de nem sok időm volt megkönnyebbülni,
mert hamarosan még többre éheztek. Még több mágiára. Mindenre, amim
volt. Elvették az összes finkemet, átkutatták minden holmimat, de még az
sem volt elég. Mindent fel akartak falni.
Alíz rémülten ingatta a fejét.
– Szerencsére volt időm gondolkodni, amíg húzták az időt. Volt egy
utolsó stollárom a fülem mögé dugva, és eldöntöttem, hogy felhasználom.
Abszolút túlerőben voltak ellenem, semmi esélyem nem lett volna harcban
győzni, és mivel csak egy stollárom maradt… amely nem őriz annyi mágiát,
hogy jelentős kárt tehessen bárkiben… gyorsan ki kellett találnom valamit.
Eszembe jutott, hogy talán egy átmeneti gáttal feltartóztathatom őket és
elszökhetek. – Olivér a színes fonalakból szőtt fal felé intett a fejével. –
Persze ez is el fog tűnni, de addig van néhány óránk. – Elnevette magát. –
Atyavilág! Csendbe bejutni egy egész vagyonba kerül, de kijutni sem
olcsóbb. Őszintén remélem, hogy az életben maradásunk megért ennyit –
tette hozzá még mindig kacarászva. Egészen felvillanyozódott: széles
mosollyal nézett a lányra, és túlzottan mámoros állapotba került a
sikerélménytől ahhoz, hogy észrevegye Alíz szemének villanását.
Kissé csalásnak érezte, hogy mágiával oldják meg a szorult helyzeteket.
Elvégre nem lapulhatott mindenkinek a zsebében pár stollár, és Alíz – miután
jobban belegondolt – fel is háborodott amiatt, hogy a bátorság nem elég
Illaberekben a túléléshez.
Összeszorította a száját.
Egy ideje már figyelte, ahogy Olivér a finkeket és a stollárokat kezeli, és
többször is észrevette, milyen könnyedén használja a mágiát, milyen
avatottan idéz elő és manipulál dolgokat. Alíz soha nem tudta ezt a
képességet gyakorolni, és nem azért, mert nem szerette volna. Ő is
megtanulta alapfokon a tárolt mágia kezelését és transzformálását, de ez
mind elméleti tudás maradt. A nyers mágiával soha nem került kapcsolatba,
és ha mégis volt néhány fink a zsebében, ritka kincsként kezelte és
gondosan beosztotta. Alíz soha nem látott még ilyen felelőtlenséget, amellyel
Olivér szórta a pénzt az elmúlt néhány órában, és el sem tudta képzelni,
milyen lehet, amikor az ember megengedhet magának ilyen fényűzést.
Alíz elszomorodott, ha a pénzre gondolt. Sok tanulnivalója volt még az
életben, de azt már megtapasztalhatta, hogy a pénz sokat számít, és bár nem
látta át teljesen az összefüggéseket, hamar felfogta, hogy ha van néhány
stollár az ember zsebében, sokkal könnyebben elérhet mindent. Időnként az
is eszébe jutott, hogy ha több pénze van, talán apát is hamarabb
megtalálhatta volna, és ettől a gondolattól elszorult a szíve.
Beharapta a száját, és most először alaposan szemügyre vette Olivért.
Hunyorogva mérte végig egyszerű ruházatát, amely fölött korábban hanyagul
átsiklott a tekintete, és ezúttal észrevette rajtuk a precíz öltéseket, a vastag
anyagot és a tökéletesen mesteri szabást. Feltűnt neki sima, makulátlan keze
is meg tiszta, rövidre vágott és szabályosra reszelt körme. Végigsuhant a
tekintete fényes haján, ragyogó, barna bőrén és egészségesen csillogó,
ibolyakék szemein. Lassan felismerés született Alízban, amely soha addig
nem merült fel benne.
– Olivér! – szólalt meg halkan. – Te nagyon gazdag vagy?
 A fiú szaporán pislogott. – Tessék?
– Nagyon sok pénzed van? – dacolt a lány az arcát hevítő forrósággal.
– Nagyon sok? – kérdezett vissza a fiú döbbenten, elkerekedett
szemmel. – Dehogy – válaszolta végül. – Nem hinném. Nem több, mint
másoknak.
Alíz harapdálni kezdte a száját belülről, és visszanyelte, amit még
mondani akart. Biztosan sokkal több, mint nekem – kívánkozott volna ki
belőle a mondat. – Nekem még soha életemben nem volt a kezemben egy
stollár sem – tette majdnem hozzá.
– Ó! – végül csak ennyit nyögött ki.
Olivér elcsigázottan nézett a lányra, és orcáit egy olyan igazság heve
festette pirosra, amelyet egyikük sem akart elismerni és kimondani. Alíz
meglepődve észlelte, hogy cseppet sem esik jól neki a fiú feszélyezettsége.
Sőt, zavarba is jön tőle. Ezért inkább témát váltott.
– Csend városa olyan kicsinek látszott Szunnyadhoz képest – jegyezte
meg Olivér színes barikádját szemlélve. – És most hol vagyunk? Itt nem
akar senki megenni minket?
– Rátapintottál a lényegre – felelte Olivér, megkönnyebbülve attól, hogy
valami másról beszélhet. – Illaberekben minden település más. – Biccentett.
– Egyik kicsi, másik nagy, a harmadik nagyon-nagyon magas. De Csend
kilóg a sorból… annak rendje és módja szerint. Itt csak egy személy lakik.
– Egy személy? – értetlenkedett Alíz. – És az a sok nő, aki megpróbált
elkapni minket?
– Ja, igen… Csend hölgyei csak afféle biztonsági őrök – magyarázta
Olivér. – Azért vannak itt, hogy megvédjék a földet a hívatlan látogatóktól.
De az illető, akivel itt találkozni szeretnénk, nem akar megenni senkit. Sőt, ő
a kevés illabereki barátaim egyike.
– Ki ő? – kérdezte Alíz. – Kivel akarunk itt találkozni?
Olivér belenézett a lány szemébe, és megcsillant mögötte a hold.
– Az Idővel.
Alíz egy percig dermedten ült a helyén, és várta, hogy Olivér bevallja:
csak viccelt. A fiú viszont megrángatta a lány copfját, és azt mondta: – Mint
mondtam, a beszűkültség csak gondot fog nekünk okozni, Alíz.
Alíz összevonta a szemöldökét, és félrecsapta a fiú kezét a hajától.
– Nem vagyok beszűkült! – tiltakozott. – Csak nehezemre esik elhinni,
hogy magával az Idővel fogunk találkozni.
Olivér – meglehetősen hangosan – felnyögött.
Rémületében kidülledt a szeme, és suttogva folytatta. – Most nagyon
figyelj rám! – szólalt meg. – Soha többé ne ejtsd ki a szádon ezeket a
szavakat! Illaberekben nem létezik olyan, hogy nem hiszel. Ha sokszor
fordul elő, ott fogsz kikötni.
– Hol?
– Kétségben – felelte Olivér, és megborzongott. – Borzalmas város.
Alíz nem merte megkérdezni, hogy miért, így csak bólintott, és nem szólt
többet, legfeljebb magában morfondírozott.
Miután a tüdejük valamelyest kipihente a fáradalmakat, fáradt lábbal
sétáltak bele Csend éjszakájába, ahol a madarak szabadon daloltak, a
tücskök szabadon táncoltak, a békák szabadon vartyogtak. Térdig érő
fűben vonultak, és néha átgázoltak sekély tavakon, amelyeknek lépteik
nyomán felkavart hullámai a partokat nyaldosták. Olivér derűs arccal
gyalogolt, Alíz pedig a távolabb sötétlő erdők szemlélése közben azon
tűnődött, hová tűnhettek az emberek, már ha egyáltalán élt ott valaki.
Felmerült benne, hogy fog kinézni az Idő, kedvesen fog-e vele viselkedni, és
öregszik-e egyáltalán? És mihez kezdenek, ha meghal az Idő? Aztán egy
váratlan gondolat ötlött az eszébe, mert egy csöndes percben tudatosult
benne, hogy nem is olyan régen még éhes volt, nagyon éhes. Különös.
Azóta egyszer sem érezte.
Meg is említette Olivérnek.
– Nincs ebben semmi furcsa – felelte a fiú. – Egyszer majd végleg el fog
múlni az éhséged.
– Tényleg? – kérdezett megdöbbenve a lány. – Miért?
– Mert minél tovább maradsz Illaberekben, annál távolabb kerülsz
Fenyérháttól.
– Ezt nem értem – vallotta be Alíz.
 Olivér habozott. Leszegte a fejét.
– Otthon, Fenyérháton minden éjjel aludnunk kell, és naponta többször
is eszünk, ugye? – Alíz bólintott. – Szóval ez a két dolog kell az életben
maradásunkhoz – összegezte a fiú.
– Miért, Illaberekben nem?
Olivér a fejét csóválta. – Illaberekben az álom miatt alszol, és az íz miatt
eszel.
Alíz elmerengett a fiú szavain.
– Szóval amikor embereket esznek – vetette fel –, akkor csak az íz miatt
teszik?
Olivért annyira váratlanul érte a lány kérdése, hogy egyszerre jött rá a
nevetés és a köhögés.
– Ööö… nem – mondta végül. – Nem egészen. Úgy hallottam, az
embereknek egészen különleges ízük van, és a varázslóknak meg még
különlegesebb. – Alíz elborzadt. – De… – emelte fel Olivér a mutatóujját –
…itt azért esznek embereket, mert a lelkük üres, nem a testük. Itt mást
jelent az éhség és a kimerültség, mint odahaza – finomította tovább. –
Illaberek infrastruktúrájában olyan sok mágia van, hogy másképp viselkedik
még a levegő is, amit belélegzünk. Ennek hatására az étel és az alvás már
nem létszükséglet, hanem egyfajta fényűzés. Elindult egy visszafordíthatatlan
mágikus káosz, egy hanyatlás, amely tönkretette ezt a világot. Itt a puszta
öröm és élvezet kedvéért ebédelnek és álmodnak az emberek. Ugyanis, ha
bármi más okból tennék – jutott el a végkövetkeztetésig a fiú –, azzal
fecsérelnék az…
– …időt – fejezte be Alíz.
Olivér megtorpant, és szembefordult a lánnyal. Lassan bólintott.
– Igen – mosolyodott el halványan. – Kezded átlátni a helyzetet.
– Úgy gondolod? – kérdezte Alíz. – Mert én nem.
– Nem?
– Nem. Nem érzem úgy, hogy átlátnám a helyzetet. Halvány fogalmam
sincs, miért kell találkoznunk az Idővel, sejtelmem sincs, mi köze ennek a
zsebkönyvhöz, és még csak nem is gyanítom, hogyan vezethető mindez
vissza apára. – Alíz sóhajtott. – Olivér… soha nem voltam még ennyire
összezavarodva életemben.
 A fiú egy darabig szintén elveszettnek látszott, aztán elillantak a
homlokáról a gondfelhők. Elnevette magát, amitől egészen szimpatikus lett,
majd ismét lendületesen elindult előre, egy dallamot fütyülve, amelyet Alíz
nem tudott azonosítani.
Végül.
Megálltak egy ajtó előtt, amely nem tartozott semmilyen házhoz (ez afféle
illabereki szokás lehetett). Olivér ideges lett hirtelen. Alíz nem értette, miért
– csak egy ajtó állt előttük, olyan, mint amilyet a Határellenőrzésnél láttak,
csak nagyobb és sokkal magasabb: ragyogó, fényes vörös, akár az alma
héja, rajta cikornyás aranykilinccsel. Gyönyörű ajtó volt, ám titkait valahová
máshová rejthette el, mert a túloldalán csak a fák tömege folytatódott.
A lány közelebbről is megvizsgálta.
– Mit… Alíz, mégis mi a fenét csinálsz te ott? – szólt rá Olivér.
– Csak körül akarok nézni – felelte a lány. – Miért baj, ha tudni akarom,
mi vár ránk?
A fiú legyőzötten emelte fel a karját. Nekitámaszkodott az ajtókeretnek,
karba fonta a kezét, és bólintott, mintha azt akarná mondani: Hogyne,
persze, le ne maradj valamiről!
Alíz nem is akart lemaradni semmiről.
Egy erdő széléhez érkeztek; minden oldalról égig érő fák vették körül
őket, amelyeknek a lombja háromszög alakú levelekből állt, olyan
sötétzöldekből, hogy Alíz csak hunyorogva tudta kivenni a formájukat.
Amikor azonban lábujjhegyen közelebb lopakodott az erdőhöz, Olivér
kétségbeesett.
– Oda ne! – figyelmeztette. – Ne… Alíz!
– Miért? – A lány visszafordult. Elképedt a fiú arckifejezése láttán. – Mi
baj van?
– Az erdőbe ne! – folytatta halkan Olivér. – Kérlek, Alíz!
– Jó, rendben van. – A lány megadta magát, és ellenállt a kísértésnek,
hogy ingerülten forgassa a szemét. Az jutott eszébe, hogy milyen
nagylelkűen, türelmesen és elfogadón tűri Olivér vinnyogását, és már éppen
megfordult volna, amikor…
Hát, valami furcsaság történt.
Nem tudott megmozdulni.
Nem akarta megijeszteni Olivért, ezért nem szólt egy szót sem, és amúgy
is biztos volt benne, hogy a szoknyái akadtak bele egy ágba vagy valami
olyasmi. Tényleg úgy érezte.
Talán, ha erősebben húzogatná.
 Hm.
Nem, így sem sikerült.
Újra megpróbálta.
Végül megköszörülte a torkát. – Olivér! – szólalt meg végül. – Azt
hiszem, beakadtam.
– Hogy érted ezt? – Olivér azonnal ott termett előtte, sápadtabban, mint
a növekvő hold, de ügyelt rá, hogy ne menjen túl közel.
– Ó, semmi komoly! – nyugtatgatta Alíz. – Tényleg! – Megpróbált
mosolyogni. – Csak annyi, hogy… – Újra a szoknyáját húzkodta. – Úgy
látszik, hogy… – megint megrángatta – …nem tudok kiszabadulni. –
Sóhajtott. – Megnéznéd, hogy a szoknyáim beleakadtak-e valamibe?
Olivér még jobban elfehéredett. Teknősre emlékeztetett, ahogy a nyaka
behúzódott a két válla közé. – Mondtam, hogy ne menj be az erdőbe! –
nyögte ki végül suttogva.
– Jaj már, Olivér! – Alíznak fogytán volt a türelme. – Ne legyél ilyen…
Sajnos nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a saját sikoltása
harsogta túl a szavait. Aztán nyomban zavarba is jött, mert a következő
pillanatban vége szakadt a kínszenvedésnek.
Lerogyott a földre, Olivér lába elé, és kapkodva rendbe hozta magát.
Leporolta a szoknyáit. Kicsit túl hirtelen fordult meg, hogy szembenézzen a
tettessel.
De megakadt a tekintete a fiú arckifejezése láttán, és az egész teste
megdermedt.
Váratlan és mélységes megrökönyödéssel nézett valamit. Azt hitte, hogy
Olivért már semmi sem lepheti meg Illaberekben. Azt hitte, már mindent
látott. Ezek szerint mégsem.
Egy róka állt előttük.
Egy origami róka. Rozsdavörös és fehér papírból hajtogatták olyan
szakavatottan, hogy megtévesztően hasonlított egy valódi, eleven, elbűvölő
állatra.
Ide-oda szökdécselt, rókahangon csaholt, közben ugrált és a farkát űzte,
és amikor fürge léptekkel elindult Alíz felé, a lánynak eszébe sem jutott félni.
Olivér majdnem felugrott egy fára ijedtében, ám Alíz előrébb lépett,
kinyújtotta a kezét, és meg akarta simogatni a papírrókát. Az állat
előreiramodott, orrával megbökdöste a kezét, majd a lábához dörgölőzött.
Alíz kacarászva cirógatta a róka fejét, és közben csodálkozott, hogy milyen
durva érintésű a bundáját alkotó papír.
– Hogy hívnak? – kérdezte suttogva, és leguggolt hozzá. Azt sem tudta,
hím-e vagy nőstény. – Lány vagy? Fiú vagy?
A róka ugrándozni kezdett körülötte, bele-beleharapott a szoknyáiba,
rángatta a ruháit. Ahhoz képest, hogy nem volt foga, jó erősen harapott.
Alíz azonban így sem érezte, hogy veszélyben lenne. Újdonsült róka barátja
egy helyhez szögezte, amíg újra le nem hajolt megsimogatni. – Elengedsz? –
kérdezte.
Az állat lassan bólintott, hátrébb lépett, és lehajtotta a fejét.
– Te érted, amit mondok? – ámuldozott Alíz.
A papírróka megint bólintott.
– Alíz! – szólalt meg Olivér magas, reszkető hangon. Sietősen
kutakodott a táskájában. – Kérlek szépen, továbbmehetnénk?
– Tudsz valamit a papírrókákról? – kérdezte a lány. – Láttál már ilyet?
Olivér riadtan nézett fel, egyik kezében a térképével, másikban a
jegyzetfüzetével, és megrázta a fejét. – Illaberekben több száz település van
– magyarázta, miközben a kis füzetet lapozgatta. – Én csak hatvannyolcat
láttam közülük. – Elhallgatott, átnézett néhány oldalt, csalódottan sóhajtott,
majd visszatuszkolta a jegyzettömböt a táskájába.
Alíz meglepődött az idegességén.
– Fogalmam sincs, honnan jött ez a róka – folytatta Olivér –, de nem
innen származik, és az apukád… az apukád említést sem tett róla a
feljegyzéseiben. Ezért kizárt, hogy egy papírróka jót jelenthet számunkra.
Nem, ez egyszerűen…
– A feljegyzéseiben? – kérdezett vissza Alíz meglepődve. – Úgy érted,
hogy az a jegyzetfüzet apáé?
Olivér rá sem hederített. Kinyitott néhány térképtekercset, és
megpróbálta fejjel lefelé, majd oldalra fordítva böngészni őket.
Papírlépcsőket döntött össze, miniatűr ajtócskákat lökött be, parányi
ablakokat nyitott ki, és nem talált mögöttük semmit. Alaposan meg is rázta a
térképeket, hátha valami új dolog pottyan ki belőlük, de mindhiába. Egyre
erősebb aggodalom látszott az arcán, amit a jóhiszemű Alíz egyelőre csak
szórakoztatónak tartott.
– Ez nagyon nincs rendben – mondta a fiú, és egyik ujjával a térkép
különféle pontjait bökdöste. – Nem így kéne lennie. A füzetben semmi sem
szerepel a rókáról. – Erősen megrázta a fejét, majd feltekerte a térképeket,
amelyeket olyan kapkodva nyitott ki.
– Olivér! – szólalt meg ismét a lány. – Apa jegyzetfüzete, ami nálad van?
Olivér állkapcsa megfeszült. – Ja, ez? Öhm… Igen, a feladatomhoz
kaptam, mert segít…
– Megnézhetem? – vágott közbe Alíz előrelépve. – Kérlek! Nagyon
szeretném látni, mit írt le apa.
A fiú olyan erősen szorította magához az oldaltáskáját, hogy szinte
remegett az erőfeszítéstől.
– Sajnos nem lehet. A Bölcsek szigorú mágikus zárat raktak a
kölcsönadott tárgyakra, amikor az utazáshoz készültem. Ha valaki más
kezébe kerülnek, ők is azonnal értesülnek róla.
– Ó… – Alíz elszontyolodott. Tisztában volt vele, hogy milyen szabályok
szerint készítik fel a küldetésre indulókat, és könnyen el tudta képzelni, hogy
a Bölcsek speciális zárakkal védik a tárgyakat. Ám ami még fontosabb,
még mindig bízni akart Olivérben. Remélte, hogy észre fogja venni, amikor
hazudik.
Ezért hitt neki.
Olivér szemlátomást megkönnyebbült, ám Alíz, akinek figyelmét a
papírróka kötötte le, már nem vele törődött.
A fiú megköszörülte a torkát. – Most már… öhm… most már tényleg
mennünk kéne.
– De olyan kedvesnek látszik! – ellenkezett Alíz. – Nem vihetnénk
magunkkal?
Nem sok mindenhez kötődött ebben az idegen világban, és büszke volt
magára, amiért felfedezett valamit, amit Olivér eddig nem vett észre.
Szeretett volna valami egyéni felfedezéssel hozzájárulni a küldetésükhöz,
ezért egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy lemondjon a rókáról.
Olivér viszont a fejét rázta.
– Ne hagyd, hogy Illaberek megtévesszen! – figyelmeztette, mialatt
visszatuszkolta a térképeket a táskájába. – Kérlek, Alíz, ne felejtsd el, miért
vagyunk itt! Ha nem tartjuk magunkat az eredeti tervhez, soha nem jutunk el
apukádhoz.
A lány minden alkalommal kihúzta magát, amikor az apja szóba került.
– Már hogy felejteném el, miért vagyunk itt? – kérdezett vissza lángoló
arccal. – Nem kell emlékeztetned rá.
Olivér bólintott, és mintha bánta volna egy kicsit, hogy megszólalt.
Ne hagyd, hogy bármi elvonja a figyelmed! – korholta magát Alíz. –
Semmi sem érdekes! Gondolj apára! Várja a segítséget. Bajba került.
Csak ennyi kellett neki.
Halványan rámosolygott a rókára (aki ekkor visszaszaladt az erdőbe),
majd csatlakozott Olivérhez a vörös ajtó előtt. Azért jöttek, hogy
találkozzanak az Idővel. Hogy megmentsék apát.
Nagy levegőt vett.
– Készen állsz? – kérdezte Olivér.
– Egyfolytában – vágta rá Alíz.
Bekopogtak.
Ketten együtt, legalább négy ujjpercükkel. Olivér szerint Illaberekben
rendkívül fontosak voltak az ilyen illemszabályok. Ha két látogató jött,
mindkettőjüknek be kellett kopognia.
– Máskülönben hazugság lenne az egész, nem igaz? – Olivér
elmosolyodott. – Azt hiszi az ember, hogy csak egyvalaki jött át teázni,
holott valójában ketten érkeztek.
Alíz felvonta az egyik szemöldökét. Nem mondta ki hangosan, csak
gondolta: Olivér percről percre furcsábban viselkedik.
– Meddig? – kérdezte a lány. – Meddig kell várnunk?
– Ameddig szükséges. Várjuk, amíg eljön az Idő.
Tíz perccel később Alíz már morcos volt.
Nevetségesnek tartotta a helyzetet. Várták az Időt. Hát, hogyne. Kezdte
úgy érezni, hogy lassan elmegy a józan esze. Megpróbált visszaemlékezni,
mikor aludt utoljára, de fogalma sem volt.
Milyen nap van? Mióta utaznak? Anya és a fiútestvérei vajon észrevették
már, hogy elment otthonról?
Ha felidézte a rideg figyelmet, amely otthon övezte, nehezen tudta
elképzelni, hogy hiányozzon anyának. Csakhogy Alíz alulbecsülte azt a teret,
amelyet elfoglalt azoknak az elméjében és szívében, akikkel összetartozott,
és fogalma sem lehetett róla, milyen hatással van az eltűnése a szeretteire.
Tanakodni sem volt ideje ezen. Jobban szédült, mint addig bármikor
Illaberekben, és bár hiányzott az otthona, egyáltalán nem hiányoztak a
magányban eltöltött végtelen órák. Itt legalább mellette volt Olivér – akihez
hasonló barátja még soha nem volt –, és a szakadatlanul érkező kalandok a
gondolatait is kitöltötték a gondolatait.
És ha már a kalandoknál tartunk, a nagy, vörös ajtó egyszer csak kinyílt.
Egy kisfiú tűnt fel mögötte.
Élénkvörös pólója fölött farmer kezeslábast viselt, és egy túlméretezett
szemüvegen keresztül pislogott fel rájuk. A lányt sokkal alaposabban
szemügyre vette, mint a fiút.
Alíz és Olivér nem szólt semmit.
– Jó – szólalt meg végül a kisfiú nagy sóhajtással. Olyan volt a hangja,
mintha öregember lenne gyerektestben. – Nagyszerű, hogy elhoztad.
Azzal elfordult és távozott: visszament egy ajtón keresztül egy másik
világba, amelynek végét Alíz nem látta.
Olivér már belépett volna, a lány viszont idegesen nézett a kisfiú után. –
Ne aggódj! – biztatta Olivér, és a keze után nyúlt. – Ő egy barátom. És itt
már jártam.

Annyira sötét volt a házban, amelybe követték a kisfiút, hogy Alíz azt hitte,
megvakult. Ami azt illeti, a gyereken kívül annyira nem lehetett látni semmit,
hogy kénytelen volt feltételezni, szándékosan idéztek elő sötétséget.
A jelek szerint az Idő nem szerette, ha háborgatják.
Mindhárman lábujjhegyen osontak végig a folyosókon, fel a lépcsőkön,
át az ajtókon, míg végül elértek egy túlságosan is kivilágított szobába. Egy
nagyon régi íróasztalt pillantottak meg benne, patinás székekkel (érdekes,
hogy a gyerekek milyen ügyesen szúrják ki a legöregebb dolgokat). A
helyiség minden ujjnyi szegletét számok borították. Ráragasztva a falra és az
asztalra, fényképekhez hasonlóan bekeretezve és a falra akasztva, rávarrva
a székekre; számokkal teli könyvek halmozódtak egymásra a padlón,
számok hevertek az ablakpárkányokon és a dohányzóasztalon is. Bizarr
látvány volt.
A kisfiú megkérte őket, hogy üljenek le, aztán Alíz legnagyobb
döbbenetére helyet foglalt az íróasztal mögött, összefonta ujjait az
asztallapon, és megszólalt:
– Nagy öröm végre találkozni veled, Alíz.
– Ó! – nyögte ki a lány megrökönyödve. – Önnel is nagy öröm
találkozni… uram… Idő úr.
– Csak semmi hivataloskodás – válaszolta a gyerek, és hátradőlt a
székén. – Szólíts Timótnak! És kérlek… – mutatott mosolyogva önmagára
– …nézd el nekem az aktuális koromat. Ez az órának megfelelően változik.
Alíz megpróbált mosolyogni.
– Köszönöm, hogy visszajöttél ide – fordult a gyerek Olivér felé. –
Tudom, mennyire megnehezítik a dolgodat a biztonsági őreim, de csak
akkor lehetek hasznodra, ha biztosítják körülöttem a csendet és nyugalmat.
– Alíz felé fordulva folytatta. – Remélem, a barátaim nem ijesztettek meg
túlságosan. Néhányan fenyegetőnek tartják azokat a nadrágkosztümöket.
– Jaj, nem, dehogy! – szólalt meg Alíz remegő hangon. – Nekem nagyon
tetszettek a kosztümök.
De egészen máshol járt az esze. Timót sötét haja és olívaszínű bőre az
apjára emlékeztette. Apa bőre nem volt olyan megkapóan barna, mint
anyáé, hanem egy-két árnyalattal világosabb. Alíz szívét hirtelen
elárasztották az érzelmek, ahogy visszagondolt a szüleire.
– Szóval akkor – fordult vissza a kisfiú Olivérhez komolyabb arccal –
elhoztad a könyvet?
 Olivér bólintott, majd az asztalra tette a zsebkönyvet.
– Pompás, pompás! – örvendezett Timót, de arca enyhe csalódottságot
tükrözött. – Köszönöm, hogy visszahoztad.
Alíz kérdőn Olivérre sandított. Még mindig nem árulta el, hogy valójában
mit keresnek ott, és lassan rá kellett jönnie, mennyire nem őszinte vele a fiú
– mindent csak utólag, későn vall be.
Timót mintha érzékelte volna a neheztelését.
– Olivér felkeresett engem – magyarázta –, amikor legutóbb Illaberekbe
jött. Tisztelettel megkértem, hogy ha úgy jár, ahogy sejtem, vagyis nem
sikerül teljesítenie a küldetését, hozza nekem vissza a zsebkönyvet. És lám,
itt van, tartotta a szavát. – Timót megint egymásra fektette két kezét az
asztalon, és atyai nyájassággal mosolygott Olivérre. Alízt igencsak
feszélyezte a látvány, hiszen Timót teste és arca is egy hétéves fiúéra
hasonlított, így nem lehetett atyja senkinek.
– De miért járt itt Olivér? – kérdezte. – Mire kellett neki a zsebkönyv?
– Hát… – Timót meglepődve adta meg a választ. – Természetesen azért,
hogy megtalálja az édesapád zsebét.
– Az apám… már elnézést… – Alíz a döbbenettől alig tudott beszélni –
…ebben benne van az apám zsebe is?
– Igen – vágta rá Olivér gyorsan. – Amikor legutóbb itt jártam, a
zsebkönyv vezetett el Timóthoz. Át kellett adnom neki az apukád zsebeinek
tartalmát.
– Olivér! – hördült fel Alíz rémülten. – Odaadtad valakinek az apám
holmiját? Hogy tehetted ezt?
A fiú kihúzta magát a székén. – Nem! Az nem úgy volt! Én nem…
– Az édesapád szorult helyzetbe került – mondta Timót lágy hangon. –
Olivér csak segíteni akart neki kikeveredni belőle.
– Micsoda? – A lány kétségbeesve nézett a fiúra. – Ezt eddig miért nem
mondtad el nekem? – kiáltotta. – Mit tett apa? Valami szörnyűséget?
Talán… megevett valakit?
(Timót erre az utolsó mondatra összerezzent, de most ne akadjunk fenn
ezen.)
– Dehogyis! – tiltakozott Olivér. – Túl sok időt töltött el egy döntés
meghozatalával. Biztos emlékszel rá, amikor erről beszéltünk, Alíz. Itt ez
főbenjáró bűnnek számít.
A lány le volt forrázva. Egy percig nem is bírt megszólalni, aztán ezt
mondta: – Ez az egyik legnevetségesebb szabály, amit valaha hallottam.
Timót szemlátomást sértetten köszörülte meg a torkát, íróasztala egyik
letört sarkát kezdte vizsgálgatni, majd két ujja közé csippentette az alsó
ajkát. Végül letette a kezét, és erőltetett együttérzéssel a hangjában így szólt:
– Pedig nagyon egyszerű. Illaberekben nem vesztegetjük, nem osztjuk
meg és nem spóroljuk meg az időt. De attól tartok, édesapádnak ezeken
kívül más bűne is van. Gyakorlatilag tőlem vett el valamit, hiszen csak
nekem volt jogom az ő zsebéhez. – Kis szünetet tartott. – Bár túl sok
mindent nem szerezhetett vissza. Nekem pedig nem maradt más
választásom, mint elkobozni a vonalzóját.
Alíz keze az ölébe hullott, miközben kiegyenesedett és pislogás nélkül
meredt Timót kerek, enyhén rángatózó arcára. A fiúnak megvonaglott a
szája és görcsbe rándult a keze. Úgy nézett ki, mint egy vénséges vén óra.
A lányban hirtelen felismerés gyulladt.
– Erre célzott Tódor? – kérdezte lassan. – Letartóztatásra? – Timótról
Olivérre vándorolt a tekintete. – Arra, hogy apát az időhúzás miatt
letartóztatták?
Timót szemöldöke éppen csak leheletnyivel ívelt feljebb, de túlméretes
szemüvege így is lejjebb csúszott az orrán.
– Igen, mondhatni – közölte, majd feljebb tolta a szemüveget. – Így is
fogalmazhatunk.
– Jaj, ne… – Alíz idegesen csapkodott. Végre felismerte a helyzet
súlyosságát. – Jaj, jaj, jaj…
– Tudom, hogy ez sovány vigasz, de… – jegyezte meg Olivér ellágyult
hangon –, szeretnéd látni a zsebét?
A lány leengedte csapkodó kezét, és bólintott.
Olivér ránézett Timótra, hogy jóváhagyást kérjen, Timót pedig alig
láthatóan bólintott. Olivér jámboran rámosolygott Alízra, és kinyitotta a
zsebkönyvet. Timót tüsszentett egyet, Alíz pedig ott termett Olivér mögött,
és a válla fölött lenézett a könyvre. A zsebkönyv ódon, dohos lapjaiból
porfelhő csapott a levegőbe, és mialatt Timót kisfiúsan kifújta az orrát,
Olivér böngészni kezdte. A könyv gerince úgy nyikorgott és recsegett, mint
egy ősrégi lépcső egy hatalmas szörnyeteg lába alatt, és bár Olivér
igyekezett a lehető legfinomabban bánni vele, óhatatlanul is feldúlta a patinás
tárgy nyugalmát.
Alíz is hátráltatta.
A lányt annyira lenyűgözte, sőt megbabonázta a könyv, hogy muszáj volt
odanyúlnia és megérintenie.
Vagyis inkább beledöfnie.
Amikor belefúrta az ujját az egyik oldalba, Olivér megrándult a székén,
és rémülten dobta el a könyvet. Timót fejcsóválva sóhajtott, és még kétszer
beletüsszentett a zsebkendőjébe. A legrosszabb viszont az volt az egészben
– a legrosszabb –, hogy a könyv szó szerint ordítani kezdett a lánnyal.
Olivér felkapta a padlóról, és figyelmeztető pillantást lövellt Alízra,
miközben igyekezett a tárgyat biztonságos távolságba vinni tőle. Bár próbált
ellapozni a megbökött oldalról, a sértett zseb nem akart elfordulni.
– Jaj, nyugalom! – szólalt meg végül Timót, és zsebkendőjével a zseb
felé integetett. – Nem kell hisztériázni. Csak kíváncsi volt.
– Nem tudtam, hogy egy zseb meg tud haragudni – mondta Alíz
megszeppenve.
– Ezek valódi emberek zsebei – tájékoztatta Olivér. – Néhányan még
viselik is a ruhát, amelyen a zseb van. A nő, akit megböktél, alighanem pont
aludt. – A fiú megpróbálta elnyomni a mosolyát. Apa zsebének keresése
sokkal hosszabbra nyúlt, mint ahogy Alíz gondolta, és lassanként szorongás
fogta el.
– Apán is rajta van még a zseb? – kérdezte, remélve, hogy senki sem
hallja a hangjában bujkáló kétségbeesést.
Olivér megrázta a fejét.
A lánynak összeszorult a szíve.
– A zsebeket általában csak akkor vesszük jegyzékbe, ha elvesznek –
magyarázta Timót. – Ha elhagyják őket. Előfordul, hogy valakin még rajta
van a ruha, amikor jegyzékbe akarja vetetni egy fontos zseb tartalmát, de a
legtöbben ezt birtokháborításnak érzik. Ha valami rossz helyre került, akkor
a zsebkönyvben kell keresni. – Timót megpaskolta Olivér vállát, aztán Alízra
mosolygott. – Nagyon okos húzás volt a barátodtól, hogy a keresésére
indult.
 A lány nem tudta, mit feleljen erre.
Olivér látta az arcán a tanácstalanságot, és megpróbálta felvilágosítani.
– Fenyérháton is vannak zsebkönyvek – mondta. – Amikor
megérkeztem Illaberekbe, az egyik első feladatom az volt, hogy keressek
egyet, mert reménykedtem benne, hogy az apukád elvesztett tárgyait valahol
jegyzékbe vették.
Ez tényleg okos húzás – jegyezte meg magában Alíz. De nem merte
hangosan kimondani. Soha nem vallotta volna be, de kezdte zokon venni,
hogy Olivér annyi mindent tud Illaberekről és egy csomó tapasztalatot
gyűjtött már. Ő is vagány akart lenni. Ő is elő akart rukkolni okos
húzásokkal. Végül is az ő apjáról volt szó. Mikor kerülhetnek elő az ő
pompás ötletei?
Miért nem ő ennek a történetnek a főhőse?
– Mivel minden zseben feltüntetik a megtalálás pontos idejét, dátumát és
helyszínét – folytatta Olivér –, tudtam, hogy még ha nem is vizsgálhatom át
közvetlenül az apukád zsebeit, legalább annyit fogok tudni, hogy hol hagyta
el. Hogy hol járt. Persze egy kis szerencse is kellett a kutatásomhoz és sok-
sok meggyőzőképesség. Aztán idekeveredtem Timóthoz, akivel jó barátok
lettünk. Sok mindent tanított nekem Illaberekről.
A szemüveges kisfiú megint úgy nézett rájuk, mint egy büszke szülő.
Alíz úgy érezte, hogy az egész teste elzsibbad, és minden pillanattal egyre
haszontalanabbnak érezte magát. – Ó – nyögte ki.
Olivér megint lapozott a könyvben, és végre felkiáltott:
– Itt is vagyunk! – Finoman (nagyon finoman) megtapogatta a nyitott
lapot, mire a könyv nyöszörögni kezdett, bár ezúttal jóval
visszafogottabban. – Ez az – jegyezte meg Olivér. – Megvan.
Ott is volt előttük.
Apa zsebe.
Alíz azonnal felismerte. Ez volt a kopott farmerdzsekije egyetlen zsebe.
Élénken megmaradt az emlékeiben, mert ezt viselte, amikor közel három
évvel korábban utoljára látta.
– Olivér! – suttogta. Pillantása a könyvre szegeződött, de a kezét
fegyelmezetten az ölében tartotta. – Kérlek, áruld el, mi folyik itt! Mi történt
apával a letartóztatása után? Sikerült kiszabadulnia? Elbújt valahová?
 Timót Olivérre nézett.
Az ezüsthajú fiú elfordította a fejét.
Alíz beharapta a száját. Annyira elárasztották a szívét az érzelmek, hogy
már nem tudta, hogyan facsarhatná ki őket belőle. – Mi az? Mi a baj?
– Drága kislányom – szólalt meg Timót komoran –, az édesapád
börtönben van.
Alíz hallotta, hogy szaggatottá válik a légzése.
– És nagyon hosszú büntetést kapott – tette hozzá Olivér.
– Igen, sajnos – erősítette meg Timót –, nagyon bonyolult az ítélet.
Alíz Olivér felé fordult, és szeme egykettőre megtelt könnyekkel. –
Szóval, amikor azt mondtad, hogy tudod, hol van apa, akkor erre céloztál?
Tudtad, hogy börtönbe zárták?
Olivér bólintott.
– Amikor utoljára itt jártam, megpróbáltam törvényesen kiszabadítani.
Azt hittem, hogy ha betartom a szabályokat, akkor elérhetem, hogy
kiengedjék. – Megrázta a fejét. – De most már világos, hogy csak úgy
menekülhet meg, ha valahogy segítünk neki kitörni onnan.
Alíz szipogva fogta vissza könnyeit, és próbált bátor maradni. – Vagyis
valami törvénytelen dolgot kell tennünk?
Olivér újra bólintott.
– Hát… – Alíz még jobban igyekezett fegyelmezni magát. – Akkor rajta.
– Olivérről Timótra siklott a tekintete. – Mi lenne az? Mit kell csinálnunk?
Egyikük sem tudott azonnal válaszolni.
Timót végül előrébb dőlt, és alaposan szemügyre vette az előtte ülő két
gyereket. – Olivér, te még nem mondtad el Alíznak, miért van rá szükséged?
Nem tudja, miért van itt?
– Persze, hogy tudom, miért vagyok itt! – vágott közbe a lány. – Segítek
neki megkeresni apát.
Timót felvonta az egyik szemöldökét. – Odáig rendben van, de benned
soha nem merült fel, hogy miért kell Olivérnek a te segítséged? Pont a te
segítséged?
– De, dehogynem, csak… – Alíz hirtelen félbehagyta a mondatot, és
Olivérre nézett, akinek arcszíne egyszeriben az érett paradicsoméra kezdett
hasonlítani. – Igazság szerint… – tette hozzá gyorsan – …Olivér azt
mondta, hogy apa hívatott engem. Ő kérte Olivért, hogy keressen meg. Azt
viszont nem tudom pontosan, miért pont engem akart – vallotta be a kezét
tördelve. – De nem is számít, vagy igen? Apa azt akarja, hogy itt legyek. A
segítségemet kérte, és kész.
Timót levette a szemüvegét, és sóhajtott. Alíz ránézett, aztán Olivérre,
majd megint Timótra, és minden pillanattal egyre nyugtalanabbá vált.
– Olivér! – szólalt meg Timót, szinte letaglózva. – Nem hittem volna,
hogy ennyire alakoskodó vagy. Miért nem mondtad el őszintén Alíznak,
hogy mit remélhet és mire számíthat ezen az utazáson?
– Hogyhogy mit remélhetek? – fordult hevesen Olivérhez Alíz. – Mit
számít ez? Mi folyik itt?
Olivér arca egészen rőtbarnává változott. Akármennyire kitartóan nézte,
a fiú makacsul kerülte a tekintetét, és Alíz érezte, ahogy a rémület lassan
maga alá gyűri. A pánik jeges ujjakkal markolta a nyakát, és bár
legszívesebben válogatott sértéseket vágott volna Olivér fejéhez mérgében,
alig bírt megszólalni.
– Alíz, kedvesem! – mondta Timót, és visszarakta a pápaszemet az
orrára. – Olivér soha nem találkozott az édesapáddal. Egyetlen szót sem
váltott vele.
A lány majdnem leesett a székéről. – De… de azt mondta…
– Attól tartok, hazudott.
– Nem! – nyögte ki Alíz, és elkeseredve pillantott Olivérre. – Az nem
lehet! Tudod… hogy örökérvényű ígéretet tettem arra… hogy…
Timót a fejét csóválta. – Olivér sosem látta az apukádat… legalábbis
Illaberekben nem – erősítette meg határozottan. – Odáig egyszer sem jutott
el.
Alíz érezte, hogy az egekbe szökik a pulzusa és alig kap levegőt.
– Merész ötlet apukádat kiszabadítani a börtönből – folytatta Timót. –
Az a gond, hogy senki sem tudja pontosan, hol vannak a börtönök. Több
tucatnyi van, mindegyik egy egész kis város önmagában, és elképesztően
biztonságos kapuk védik mindet. A kialakításuk miatt szinte
áthatolhatatlanok. Érted? Nem olyan egyszerű, hogy csak úgy… Alíz!
Alíz…?
A lány úgy érezte, forog vele a világ.
 Olivér hazudott neki. Vagyis nincs kizárva, hogy semmiben sem
mondott igazat. De mióta? És hogy sikerült ennyire megvezetnie? Hogy fog
tudni ezután megbízni benne? Hogy lehet…
Timót megkopogtatta az asztalt, hogy magára vonja a figyelmét.
– Ifjú hölgy! – rivallt rá élesen. – Figyelsz rám egyáltalán? Azt mondtam,
hogy látnom kell a látogatói füzetedet. Remélem, nálad vannak a látogatói
füzeteid! – Összevonta a szemöldökét. – A Határellenőrzésen meg kellett
volna kapnod őket. Jártál a Határellenőrzésnél, ugye? Kilátástalan helyzetbe
kerülhetsz, ha nincs nálad vonalzó.
– Nem – nyögte ki végül Alíz. – Úgy értem, igen. Igen, van vonalzóm.
Vannak füzeteim is. – Kotorászni kezdett a zsebeiben, elővette a fényes
papírkötegeket, és áttolta az asztalon Timótnak. Már szédült a félelemtől, és
képtelen volt újra Olivérre nézni.
Timót megigazította a szemüvegét, és felvette az első (és legvékonyabb)
füzetet, amelyre ez a cím volt írva:

Amikor Timót kinyitotta a vékony füzetkét, az széthajtotta magát az

asztalon, majd onnan leomlott a földre, míg végül három méter hosszú nem
lett. Minden ujjnyi hely rajta tele volt írva zsúfolt, görcsösen formázott,
nyomtatott betűkkel, és a szövegben a kelleténél sokkal több felkiáltójel
szerepelt. Alíz túlzottan kimerítőnek találta ezt, és némán hálát adott azért,
hogy eszébe sem jutott a többi füzetkét átlapozni…
és

– pont azért, mert közönséges turista-brosúráknak tűntek, és Alíz nem

tartotta magát turistának. Úgy érezte, ő egy hajmeresztő mese bátor
hősnője.
– Figyelj csak! – szólalt meg Timót, aki egyik ujjával a szöveg egy részét
tapogatta. – Itt… látod? Az Engedélyezett és tiltott tárgyak listája.
Fontos, mert nemrég frissítették… – Alízra sandított, és közelebb húzódott
hozzá. Próbált helyet szorítani a lánynak, hogy elolvashassa a szöveget.

Az Idő addig engedélyezett, amíg nem válik tiltottá, vagyis amíg le

nem jár, illetve pontosabban: amíg le nem jár a megszerzés
feltételeiben foglalt érvényessége (amely megállapodás részleteit
az 1 [ELSŐ] Illabereki Vonalzókiosztási Szabvány átvételi
elismervénye tartalmazza; ezt minden látogatónak kötelessége
beszerezni a megadott időponttól számított hatvankét évre [lásd a
172-5.42 pontot]), és ennek megfelelően az Idő illegális
beszerzése az Országok Közös Törvényével összhangban
büntethető, a büntetés pedig nem kevesebb, mint öt év
szabadságvesztés az Elkülönített Börtönben (a továbbiakban EB),
amely büntetést a Száműzetés Törvényei határoznak meg
esetenként változó időtartamra. Helyesbítés és kiegészítés: az
Időrablás bűntettének fontosságát hangsúlyozandó, az EB-ben
letöltendő büntetéseket ezentúl a Komplex Színek
Törvényeivel összhangban hajtjuk végre.
Alíz hátradőlt, és szinte összeroskadt a székén. Biztos volt benne, hogy
széthullottak a csontjai, sőt mintha egy pillanatra hallotta volna
reccsenésüket és koppanásukat – a csuklóknak ütődő könyököket, a
hozzájuk csapódó ízületeket –, de mint kiderült, nem a saját testéből
érkeztek a neszek. Hanem Timót felől. Megint az asztalt kopogtatta, hogy
felhívja magára a figyelmét.
A lány összerándult a székén.
– Alíz? Alíz! – szólongatta a szemüveges fiú. – Érted, amit az előbb
elolvastál?
– Igen. – A lány egyenletes hangon válaszolt, mégsem tudta rávenni
magát, hogy Timótra nézzen. – Apát azért zárták be, mert fecsérelte az Időt.
– Igen, kedvesem, de ennél bonyolultabb a dolog. Ezt az intézkedést
Illaberek a Komplex Színek Törvényével is megerősítette.
Alíz pislogott néhányat.
Timót előrehajolt. – Tudod, hogy az micsoda?
A lány még egyszer, utoljára Olivérre nézett, és minden erejével próbálta
rávenni, hogy szólaljon meg, ám ő makacsul bámulta a padlót.
Gyáva féreg – szidta magában a lány.
Gyűlölet ébredt benne a fiú iránt, ha belegondolt, hogy mindvégig tudta
ezt, és nem szólt róla egy szót sem. Azt hitte, már leomlottak közöttük ezek
a falak, hogy egyenrangúak lettek és Olivér már mindent elárult neki, amit
tudnia kellett. Ehelyett mocskos trükkökkel rávette, hogy bízzon benne, és
az első alkalommal újra hazudott neki. Még soha nem érezte magát ennyire
ostobának. A fiú a barátjának adta ki magát, de alighanem ez is csak egy
hazugság volt. (Nem egészen, de erre majd később visszatérünk.) Alíz
mérges volt, sértődött és összetört, és eltökélte, hogy nem tűr tovább. Nem
viseli el a büszkesége.
– Alíz! – szólította meg Timót újra.
– Nem – felelte végül a lány, kicsit indulatosabban, mint szerette volna. –
Fogalmam sincs, mi az a Komplex Színek Törvénye. Ismernem kéne? Nem
tűnik olyan félelmetesnek, mint a többi dolog, amit olvastam.
– Pedig az – válaszolta Timót. Megint lecsúszott a szemüvege az
orrnyergén, ezért visszatolta. – Nagyon is félelmetes. Nem érted? Elvették
tőle a színét.
– Tessék? – kérdezte Alíz riadtan. Érezte, hogy Olivér megfeszül.
– A színét, kedvesem, a színét.
– De nem értem! – tiltakozott a lány. – Hogy tudták…
– Neked kéne a legjobban értened, hiszen Fenyérhátról jöttél, nem? –
vágott közbe Timót. – Illaberek törvényei is ugyanúgy működnek: ha a föld
ajándékaiból élünk, színessé válunk, de ragyogóan színesek csak az
elfogyasztott mágiától leszünk. Nélküle… nos… – A szemüveges fiú a lány
arcára mutatott. – Te biztosan átérzed, milyen érzés kevés mágiával létezni.
Alíz úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
Mindig is tisztában volt vele, mit gondolnak róla mások, hallotta a
városban terjedő pletykákat. A fenyérháti népnek olyan telt és sugárzó
árnyalatú volt a bőre, a szeme és a haja, mint maga a föld. Az elfogyasztott
gyümölcsökben és növényekben rejlő mágiától kapták a színüket. A
színesség a varázserő jele volt, és a színtelen Alízról mindenki azt
feltételezte, hogy nincs varázsereje. A Tálentum és a rosszul sikerült
bemutató valószínűleg meg is erősített minden balsejtelmet. Megszégyenülve
hajtotta le a fejét. Nem próbálta megcáfolni, amit Timót mondott.
– Vagyis apa most már úgy néz ki, mint én? – kérdezte halkan. –
Semmilyen színe nincs?
– Nem egészen – felelte Timót. – Ha egy börtönlakó magánzárkába
kerül, minden telt színtől megfosztják, és csak a szürke árnyalatai maradnak
meg rajta. Semmilyen élénk, ragyogó vonás nem marad meg sem a
szemében, sem az arcán. Rajtad maradtak színek, Alíz, nem vagy szürke –
magyarázta a fiú. – A halvány barnaság a szemedben… a lágy rózsaszín az
orcádon… ezek telt, valódi színek, akármilyen korlátozottan vannak jelen.
Csakhogy Illaberek börtöneit kizárólag szürke színekben építették. Jelenleg
édesapádnak semmilyen valódi, telített színe nincsen, vagyis nem
illeszkedhet be a valós világba. Ha így próbálna hazamenni, a teljes színek
közt való létezés olyan kihívást jelentene számára, amelyet képtelen volna
teljesíteni. Ezzel a biztonsági intézkedéssel tehát a szökését akadályozzák
meg.
Alízból feltört a zokogás, mielőtt a tenyerét a szájára szoríthatta volna.
Olyan hirtelen zúdult rá a sok váratlan és szörnyű hír, hogy azt sem tudta, hol
kezdje felfogni őket.
Arra legalább már sikerült rájönnie, miért kellett Olivérnek annyira a
segítsége. A saját feladatát akarta megoldani a lány képességeinek
segítségével. Azzal a tehetséggel, amelyet Alíz senkinek sem mutatott meg.
Amit át kellett volna adnia Fenyérháton, de nem tette.
Amit gyűlölt.
Meg tudta volna ölni Olivért. Azért, mert hazudott neki. Mert becsapta.
Mert elhitette vele, hogy tényleg kedveli, érdekli apa sorsa, és nem hagyja
hidegen a sok szenvedés, amin apa elvesztése miatt keresztülment. Rá
kellett jönnie, hogy Olivér nem hozzá akar közelebb kerülni, hanem a saját
küldetése teljesítéséhez.
Ezek után hogy a fenében bízhatna meg benne?
Nem tud. És nem is akar.
– Alíz! – Megint Timót szólította meg. Timót, az egyetlen személy, aki
hajlandó volt feltárni előtte a kiábrándító igazságot. – Érted? Érted már,
miért van olyan égető szükség a segítségedre?
– Igen – felelte Alíz halkan. – De egyvalamit még mindig nem értek.
– Mi az?
A lány nem tudta, hogy fogalmazza meg finoman az érzéseit.
– Miért nem ették meg? – kérdezte aztán. – Miért dugták börtönbe?
Timót hirtelen kínosan fészkelődni kezdett.
– Nos… – szólalt meg aztán fesztelen hangon. – Mindenkit egy kicsit
más mércével kell nézni itt is, Dámamezey kisasszony. Tudod, nem mindenki
helyesli a látogatók megevését. Sőt – emelte fel az egyik ujját –, ami azt
illeti, épp a minap nyújtottam be egy indítványt, hogy kegyelmezzünk meg a
kiskorúaknak, hiszen az ő mágiájuk a legtisztább, és ezért arra vágynak a
legtöbben…
– Engem nem ez érdekel – vágott közbe Alíz. – Apát miért nem ették
meg?
Timót megköszörülte a torkát. – Hát, tudod, a törvény így rendelkezik. A
törvény szerint a börtön foglyait a lehető leghasznosabbá kell tenni,
mielőtt… eladják őket a legtöbbet ígérőnek.
– Vagy úgy. – Alíz bólintott. – Szóval, csak hogy tisztán lássunk: itt
rabszolgasorba kerülünk, majdnem halálra dolgoztatnak minket, majd
eladnak, és csak ezután falnak fel.
– Jaj, Dámamezey kisasszony, olyan kegyetlenül hangzik így
megfogalmazva…
Alíz komótosan felállt a székről, összeszedte a füzeteit, összekaparta a
maradék méltóságát, az összetört szíve darabjait, mindent betúrt a zsebébe,
és végül Olivérhez fordult.
– Vége az együttműködésünknek, Zsombérki Olivér. Most már
hazatérhetsz. Megkeresem apát egyedül.
Azzal sarkon fordult, kiviharzott az ajtón, majd le a lépcsőn, aztán végig
egy folyosón, és végül a hátsó bejáraton kifelé, magára hagyva a döbbent
Olivért és a csüggedt Timótot. Éppen csak hat könnycseppet ejtett, a többit
visszaszipogta.
Odakint futásnak eredt.
A lehető legmesszebbre szaladt a vörös ajtótól, berohant az erdőbe,
amelytől Olivér óva intette, sőt keresztül is szaladt rajta (már magasról tett
rá, hogy mit gondol a fiú), mígnem elérkezett a szélére, ahonnan nem tudott
továbbhaladni. Ott, a semmi közepén (nem összetévesztendő Sehollal)
térdre rogyott, és átfogta magát a karjával. Félt, hogy olyan erővel hasad
meg a szíve, hogy az egész teste szétszakad vele együtt.
Apa a Rabszolgák Börtönében raboskodik.
Ezt a valóságot Alíz zsenge, fiatal szíve alig bírta feldolgozni. Három
hosszú évig kódorgott és gyötrődött elveszetten, végig bízott apa
hazatérésében és imádkozott érte. Imádkozott, hogy épségben legyen, hogy
egy napon megtudhassa, mi történt vele, ám most, hogy ez a nap elérkezett,
megbánta az egészet. Összeszorult a szíve, begörcsölt a tüdeje, és irdatlan
fájdalommal járt a legkisebb korty levegőhöz jutnia. Úgy érezte, teljesen
tehetetlen, képtelen kiszabadítani apát a rabszolgasorból, ugyanakkor a düh
legalább adott neki valamit, amivel foglalkozhat, ezért mindkét kezével
megragadta, és nem volt hajlandó elengedni. Jaj, annyi minden miatt
haragudhatott!
És ha már itt tartunk: Olivér hazudott!
Ez az igazság is összetörte Alíz szívét. Bízott benne, összebarátkozott
vele, Olivér pedig átejtette. Felhasználta. Rengeteg információt visszatartott,
és pont a legfontosabb részleteket mulasztotta el közölni. Világosan el kellett
volna mondania Alíznak, hogy mit vár tőle. Könnyen elérhette volna, hogy
önként és dalolva vegyen részt a terv minden szakaszának
megvalósításában. Döntései azonban az idő múlásával egyre ostobábbak és
rövidlátóbbak lettek.
Ő rontott el mindent.
Azért négyszemközt el merem árulni neked saját szerény véleményemet,
kedves Olvasóm: gyenge lábakon áll az az érvelés, amely Olivér
ostobaságára vezetett vissza minden bajt, és Alíznak nem volt elég oka
ahhoz, hogy magára hagyja sokat tapasztalt, jól értesült útitársát a történet
eme kritikus pontján. Ha lett volna bárminemű érzéke az önvédelemhez, egy
biztonságosabb pillanatot (vagy biztonságosabb helyet) választott volna
Olivér faképnél hagyásához, ám a lányban és a fiúban sokkal több közös
vonás volt, mint hitték volna. Mindketten szenvedélyes, lobbanékony
természetűek voltak, és mindkettőjük lelkét bőven nyomta a gyermeki
tudatlanságból elkövetett csínytevések súlya.
Alíz sem elég érett, sem elég tudatos nem volt, hogy elcsodálkozzon
azon, mennyire ügyesen és következetesen hazudik Olivér, és az sem jutott
eszébe, hogy a fiú bámulatos képessége valamilyen sokkal mélyebben rejlő
és nagyobb probléma egyik tünete. Ezért azt sem tudhatta ekkor még, hogy
Olivér cselekedeteit nem a gonoszság, hanem a félelem motiválta. Az
elutasítástól, az elhagyatottságtól és az örökös magánytól való félelem. A
lány nagyon keveset tudott a fiú lelki életéről, egyszerűen azért, mert soha
nem kérdezte az érzéseiről.
Nem mintha Olivér olyan szorgalmasan próbálta volna megérteni Alízt.
Meglehetős biztonságban, unalomban és kiszámítható kényelemben élte
addigi rövid életét, egy4szer sem tapasztalta meg
a gyász és a nyomor súlyát. Nem fogta fel, hogy ha sokáig nem törődnek
egy érzékeny szívvel, az végül megszűnhet dobogni. Márpedig Alíznak,
akinek a szívén már évek óta gyarapodtak a repedések és hasadások,
mérhetetlen nagy szüksége volt valakire, akire rávetíthette régóta cipelt
terheinek súlyát. Ezen az estén Olivért választotta. Úgy tűnt, haragja is
mágiává alakul át: energiát, adrenalint adott, és valami torz önigazolást,
amely – ha rövid időre is – néhány elhamarkodott döntés folytán erőt és
hatalmat kölcsönzött neki.
Az első döntése az volt, hogy elhagyja Olivért.
Tartsd az iramot! Csak semmi időpocsékolás!
Zsombérki Olivér lelkében a félelem viaskodott az aggodalommal.
Kirohant Timót házából, vakrémületben futkározott ide-oda, és minden
tó és domb mögé bekukkantott, hátha megtalálja a barátját. A lány azonban
nem volt sehol. Ha tudja, merre keresse, gond nélkül rábukkant volna, Alíz
ugyanis nem akart bujkálni. Mi több, igen feltűnő látványt nyújtott, pont
amikor éppen nem figyelt rá senki.
Ott csücsült az erdő közepén, fejét a tenyerébe hajtotta, szoknyáit térdig
felgyűrte, és éppen azon fáradozott, hogy az egész rengeteget elektromosan
izzó, kék színűre változtassa. Többször változtatta már meg az erdő színét,
de nem tudta eldönteni, melyiknél maradjon. Aztán amikor hunyorogva
felnézett a fákra, miközben megengedett magának egy újabb rövid,
önsajnáló jajgatást, hirtelen eszébe jutott: Ó, az a lomb sokkal szebb lenne
rózsaszínben! Végül a törzseket is rózsaszínűvé változtatta. Mindig jobban
érezte magát, ha mágiával játszadozhatott.
Szemfüles Olvasóm, mostanra biztos kitaláltad…
Különösebben nem csináltam belőle titkot – bár talán kellett volna –, de
örülök, hogy rájöttél, mert végre szeretném őszintén kimondani: akármilyen
hevesen próbálta Alíz az ellenkezőjét bizonygatni, soha nem volt tehetsége a
tánchoz. A valódi mágikus képessége az volt, hogy eleven ecsetként festette
be a környezetét.
Bárminek meg tudta változtatni a színét, még a szemhéját sem kellett
megrebbentenie hozzá. Kékké tudta változtatni az embereket, zölddé a
tárgyakat, sárgává a településeket, és bár büszkének kellett volna lennie
erre a képességre, ő inkább szégyellte. Gyűlölte. Olyan hevesen tagadta,
hogy végül magát is meggyőzte: a tehetsége nem is valódi. Alíz ugyanis – a
színtelen Alíz – bárminek és mindennek meg tudta változtatni a színét, csak
a sajátját nem.
Meg volt győződve róla, hogy ezt a mágikus képességet csak az ő
megalázására találták ki.
A mozdulatok azonban, amelyekkel átalakította a színeket, mindig
megnyugtatták a szívét. Amikor már jobban érezte magát, leporolta a kezét,
kotorászni kezdett a zsebeiben, és előkereste a füzetkéket, amelyeket
korábban elmulasztott elolvasni. Elege lett abból, hogy mindig Olivérre bízza
a döntést és tőle várja az útmutatást. Úgy gondolta, ő maga is eligazodik
ebben az idegen világban, főleg most, hogy nagyjából tisztán látott Illaberek
alapvető szabályaival kapcsolatban. Egyébként is ott volt minden fontos
tudnivaló a kezében, csak tanulmányoznia kellett.
De nem tudott összpontosítani.
Remegett a keze, elhomályosultak a gondolatai, és az igazat megvallva
félt is. Bátran szeretett volna viselkedni – bízott benne, hogy a reményei
erősebbek lesznek a félelmeinél –, csakhogy mély seb tátongott a lelkében.
Bár az indulatok arra késztették, hogy fölpattanjon, a harag mégis
bizonytalanná tette a mozdulatait, és időnként meg-megcsúszott.
Fáradt volt, aggódott, és szinte felemésztették apával kapcsolatos
kétségei. Azon tépelődött, hogy mit élhetett át az elmúlt években, és
aggódott, eljuthat-e egyáltalán hozzá. Végre megtudta, hogy veszélyben
forog az élete, de arról is meggyőződött, hogy ez a világ minden erejével
távol fogja tartani őt tőle. Rá kellett döbbennie, nagyon nehéz feladatot
vállalt, és a helyzet komolysága kibírhatatlan súllyal telepedett rá. Már nem
volt biztos benne, hogy bárkit bárhol is megmenthet, beleértve akár saját
magát is.
Szórakozottan végigsimította az arcát, és megdörgölte a szemét.
Összegyűjtötte a füzeteit, letette, majd újra felszedte őket. Pihenni szeretett
volna, de nem maradt rá ideje. Fürödni szeretett volna, ám arra sem volt
idő. Rongyosnak és koszosnak érezte magát, keservesen áhítozott vízre, de
folyton apához tértek vissza a gondolatai. Az apjához, akit nagyon szeretett.
Az apjához, aki akkor hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna
rá. Az apjához, aki elveszett, és nem talált vissza hozzá. Nem múlhatott el
úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Hogy ne lett volna rá szüksége.
Olyan mélységesen hiányzott neki, hogy néha szinte megnyomorította ez
az érzés. Minden hiányzott neki a múltjából, az apjával való kapcsolatából,
kettejük közös emlékeiből. Még a civódásaik, a hétköznapi marakodásaik
is hiányoztak.
Apa azt mondaná, hogy Alíz szép, ő pedig azt felelné, hogy hazudik, és
addig folytatnák a szócsatát, amíg a lány fel nem adja. Apa soha nem hagyta
nyerni, soha nem hagyta megállapodni a saját igazában. Keményebben
küzdött érte, mint ahogy Alíz bármikor küzdött saját magáért.
Behunyta a szemét.
 Elég legyen! – szólt rá apa a fejét csóválva. Egy szobában járkált
körbe-körbe. Mérges volt: vörös lett az arca, szúrós a szeme, és
barázdás a homloka. – Utálom, amikor így beszélsz magadról! Olyan
vagy, mint egy üres vászon, Alíz. Nincs még egy ember a világon,
akiben annyi lehetőség lenne a színekre, mint te.
Alíz kiábrándultan és fáradtan nézett fel az apjára. – De mikor? –
kérdezte. – Mikor lesz nekem is színem? Mikor fogok végre úgy kinézni,
mint te és anya?
– Drága Alíz! – folytatta az apja, és felé nyújtotta a kezét. – Miért kell
neked úgy kinézned, mint nekünk? Miért neked kell megváltoznod?
Változtasd meg a mi látásmódunkat! Ne magadat formáld át!
– De hogyan? – kérdezte a lány, és szorosan megmarkolta az apja
kezét. Közelebb rángatta magához. – Hogy tudnám ezt elérni, apa?
– Művész vagy. – Az apja elmosolyodott. – Ki tudod festeni az egész
világot a benned lévő színekkel.
Az ízületei is belesajdultak az emlékezésbe. Ökölbe szorult keze
elernyedt. Fájdalom hasított a szívébe.
Egy pillanatra szörnyű gyengeség tört rá, amelynek át is adta magát. Úgy
érezte, most az egyszer megteheti. Réges-régen eldöntötte, hogy az élet egy
hosszú utazás. Ő pedig néha erős lesz, néha gyenge, és mindkettő jó lesz.
Az arca belsejét harapdálta, leengedte az állát a mellkasára, beleszántott
az ujjával gubancos hajába, és hagyta, hogy a gyengeség eluralkodjon rajta.
Ám ekkor…
Furcsa módon csak ekkor döbbent rá, milyen régóta nem jutott eszébe
fehér színű haja. Ritkábban gondolt rá, mint régen. Mielőtt Illaberekbe
érkezett, szinte egyetlen pillanat sem telhetett el úgy, hogy ne gondolt volna a
semmilyen hajára és a semmilyen bőrére. Ebben a világban azonban
máshogy volt. Mi több, hirtelen butaságnak tűnt hiányzó színeken és hasonló
semmiségeken rágódni. Elvégre mit számít, hány szín van rajta, amikor végre
van egy célja?
Kiegyenesítette a derekát.
És akkor mi van, ha Olivér hazudik? Mi van, ha felsült a Tálentumon? Mi
van, ha eltévedt egy idegen világban, és fogalma sincs, hogy juthatna haza?
Apának szüksége van rá, és vészhelyzetben nem számít a dolgok külseje
vagy színe. Rendes küldetést kapott, és nem hajlandó meghátrálni.
Keményebben fog küzdeni apáért, mint apa saját magáért.
Semmi sem állhat az útjába.
Mindössze egy lépést sikerült megtennie, mielőtt váratlanul újra a
rókába botlott.
Szinte a semmiből bukkant fel; egyszer csak ott ült előtte, és gondosan
hajtogatott papírfarka jobbra-balra mozgott a halványodó fényben.
Kedvesnek és nyugodtnak látszott, és valahányszor Alíz ránézett, lehajtotta
a fejét. A lány legszívesebben felkapta és hazavitte volna.
Mintha egy szellem suttogott volna a fejében Olivér hangján arról, hogy
legyen óvatos a papírállattal. Szinte látta maga előtt a fiú félelmet tükröző
arcát, a szemében villanó figyelmeztetést. Csakhogy Alízt már nem
befolyásolták Olivér tanácsai, és eltökélten be akarta bizonyítani, hogy
sokkal jobb döntéseket hoz nélküle.
Lehajolt a papírróka előtt, és megvakarta az álla alatti részt. A durva
tapintású, rézszínű papír idegenszerűen és melegen érintette a bőrét. Úgy
tűnt, az állatnak is tetszik a simogatás, ezért a fülei között is megcirógatta, a
papírjószág pedig a tenyerébe dugta az orrát.
– Szia, Róka! – üdvözölte.
Róka hátrébb ugrott, beleharapott Alíz szoknyáiba, és összegyűrte
papírorrát a lány lábánál.
Alíz felkacagott, és érezte, ahogy lassan összeforr egy-két kis repedés a
szívén.
Ezt valami jelnek vélte. Lehet, hogy Olivér kihagyta az állatot a
számításból. Lehet, hogy Rókát egyenesen Alíznak küldték.
Mi van, ha Róka apához akarja elvezetni?
A lány sejtette, mit mondana Olivér az elméletéről, és még képzeletben is
felháborította a fiú leereszkedő magatartása. Egyszeriben újabb
elhatározásra jutott.
– Róka! – szólalt meg újra. Az állat vakkantott egyet, és kilógatta
papírnyelvét a szájából. – Róka, elvinnél engem az apámhoz?
Az állat lelkesen bólogatott.
Alíz örömittasan csapta össze a kezét. – Jaj, ezek szerint tudod, hogy
miről beszélek, ugye?
A papírállat megint bólintott.
– Szóval segítesz nekem? – faggatta tovább. – Segítesz nekem
megmenteni apát?
 Róka újra csak bólintott.
Alíz felkiáltott, aztán átölelte a papírállatot. – Köszönöm! Jaj, nagyon
köszönöm!
Róka körbe-körbe ugrált, ismét vakkantott, és sebtében be is iramodott
az erdőbe Alíz előtt. Pár lépésenként visszafordult, hogy megnézze, követi-e
még a lány. Alíznak fogalma sem volt róla, mi vár rá, de már attól is izgatott
lett, hogy a kezébe vette az irányítást és ő maga hozta meg a döntéseket.
Valamiért biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, hogy talál egy olyan
utat Illaberekben, amelyre Olivér soha nem bukkant volna rá. Elvégre a
fiúnak még egyszer sem sikerült eljutnia apához, akkor honnan tudhatná,
hogyan kell megmenteni? Alíz biztos volt benne, hogy Róka jelenti a rejtély
kulcsát.
Ilyen derűlátó hangulatban telt a következő fél óra.
Akárhol is élt a papírállat, nagyon messze volt attól a helytől, ahol Alíz
rátalált, és minél tovább mentek, annál furcsább lett a táj. A lány feltételezte,
hogy még mindig Csendben vannak, ám ebben nem lehetett biztos. Egy
röpke pillanatig azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Olivér mellette
volna és felvilágosítaná, merre mennek, de hamar visszafojtotta magában ezt
a sóvárgást, és arra a bizonyosságra koncentrált, hogy Róka segíteni fog
neki megtalálni apát.
Igazság szerint azonban elkezdett aggódni.
Lassan megritkult a fű a lába alatt, egyre kietlenebb és szárazabb lett a
talaj. Az éjszaka átadta helyét a nappalnak, és a nap ismét fellendült az égre.
A hőség minden hézagot kitöltött, és bár Alíz érezte, ahogy feláll a szőr a
hátán, a makacs tagadás megakadályozta abban, hogy komolyan vegye a
figyelmeztetést.
Harmincnégy perccel később már egyfajta kábulatban lézengett: egyik
lába követte a másikat, és egyik sem ismerte az utat. Pislogott egyet, kettőt,
aztán még nagyon sokat, mielőtt a horizont függőlegesre fordult és minden
felbillent volna. Furcsa, gondolta magában, milyen nagyon furcsa, hogy a
lábai továbbviszik, miközben ő egyáltalán nem akar menni. Nemcsak le
akarta őket állítani, hanem teljesen meg akart dermedni, de senki sem
parancsolhatott a lábának, mivel az esze mindig akkor ködösült el, amikor a
leginkább szüksége lett volna rá.
 Rettentően kiszáradt a torka.
Megnyalta a száját, és az ég mintha belerepült volna és belülről töltötte
volna ki a testét, olyan forrón, hogy szinte megolvasztotta a fogait. A talaj
pereme ropogott a lába alatt, minden apró, szikkadt darab a nap felé
fordult.
Borzasztó meleg volt.
Irdatlan, fullasztó meleg.
Mérföldeken keresztül sajgott a teste a sarkától a lábujjáig, és folyton
összerándult az arca a végtelennek tűnő nyár vakító fényétől. Egy ritka,
tiszta pillanatában azon tűnődött, vajon Olivér aggódik-e érte.
Fogalma sem volt, merre jár.
Megpróbált körülnézni, de alighogy elfordította a fejét, hasra esett.
Olyan vékony lett, mint egy palacsinta: hozzátapadt a földhöz, fizikai
lehetetlenséggé vált. Fojtogatta a saját szeme, szája, az arca, a csontjai
lehetetlen súlya és a bőre, amely túl szorosan tartotta össze a tagjait. Túl
emberi volt, túl sok dimenziót hordozott ehhez a világhoz képest, és csak
akkor vette észre, hogy be van csukva a szeme, amikor úgy döntött, hogy
akár erővel is kinyitja.
A puszta akaraterejével feszítette fel a szemhéját. Elakadt a lélegzete,
aztán zihálni kezdett, látótere lapossá vált a széleken, és amikor újra tudott
pislogni, háromszor, négyszer egymás után, azon kapta magát, hogy egy
ragyogóan világító, lapos papírnapot bámul, amelyet egy forgó, csillogó
fonálra erősítettek. Akkor még nem tudhatta, de egy Nyomat nevű
településre érkezett, egy kétdimenziós városba, amely nem tudta befogadni.
Lassan felült, kinyújtotta az egyik karját, hogy ne dőljön el, és hirtelen
baljós gyűrődést és zörgést hallott. Erőnek erejével kipattant a szeme, és
egy olyan világ vette körül, amely szinte teljes egészében papírból készült.
Papírfelhők pöfögtek a papírnap előtt, alsó részük vörös-fehér csíkos
szívószálakhoz volt ragasztva. Gyűrött, többször össze- és széthajtott
félholdat szúrtak rajzszöggel a kék kartonpapír háttérre. A papírfák egy
része magasra nyúlt, más részük szélesre és zömökre nőtt, állatok
szökdécseltek és lépkedtek a legelő-paralelogrammákon. Összetűzött
háromszögekből és négyszögekből készültek a házak, és a kéményekből
felkígyózó papírzsebkendő-csíkok meg sem álltak az égig. Dombokat is
ragasztottak a tájra, egyiket a másikra, a zöld különböző árnyalataiban, és
csíkokból összerakott emberek vonultak laposan és oldalazva, a létezés
egyik síkjának teljes hiányában.
Döbbenetes volt. Elképesztő. Levegőt is alig kapott az izgatottságtól. A
csodálkozástól. Sejtelme sem volt róla, hogy veszélyben van – hogy is
lehetett volna? Kíváncsian feltámaszkodott a karjára, mert fel akarta nyomni
magát a földről, hogy lábra álljon, de előrebukott, és ahol a felső
végtagjának kellett volna lennie, csak valami nyegle himbálózást érzett.
Amikor pedig lenézett, egészen különös érzés kerítette hatalmába.
Szokatlan hangot hallott.
Alíz legszívesebben sikított volna, bár ha utólag kérdezték erről,
többnyire letagadta, nem teljesen érthető okból. Talán büszkeségből. Nem
is hibáztatnám a sikoltás miatt, ha azt tette volna, elvégre minden oka
megvolt rá, hogy hisztérikus rohamot kapjon. Tartsuk észben, hogy a róka
ekkor még mindig vele volt, de már a fogai közt tartotta Alíz karját, és
megfeszülve próbálta oldalvást berángatni a lányt a saját papírvilágába. Alíz
közel állt ahhoz, hogy belépjen Nyomat községbe, és már azoktól a
hatásoktól is szenvedett, amelyek a határán érték a testét – annak a
városnak a határán, amely akár véglegesen összepréselhette. Pillanatok
választották el attól, hogy behúzzák Nyomatba és örökre kétdimenzióssá
változzon. Az életéért küzdött.
Alíz a Rókával szemben.
Folyton visszarántotta a karját, de nehezen tudta felmérni, milyen erővel
kell küzdenie, mert sok tekintetben teljesen érzéketlen volt. Mintha az egyik
fele nem élne. Papírvékonnyá vált. Alig érezte a fájdalmat, ahogy Róka ide-
oda rángatta, mert egy része hirtelen valami mássá vált, és fogalma sem volt,
mivé. Észre sem vette, hogy Rókának sikerült áthúzni az egyik karját a
kétdimenziós városba, és csak akkor döbbent rá, milyen szorult helyzetbe
került, amikor hatalmas reccsenést hallott.
Ha úgy vesszük, megnyerte a párbajt.
Róka elszaladt, ezért Alíz jogosan feltételezte, hogy az állat alulmaradt a
küzdelemben. De akkor miért sikított még hangosabban, mint addig?
(Utólag ezt is tagadja.) Mit kiabált? És ha már kérdéseket teszünk fel, az is
nagyon érdekelne, hogy miért furdalta annyira a lelkiismerete?
Nos, megmondom, mit gondolok.
Szerintem már megbánta, hogy faképnél hagyta Timótot és Olivért.
Valószínűleg azt is sajnálta, hogy elindult Fenyérhátról. Bizonyára azt
kívánta, bárcsak ne ismerte volna meg Illabereket, soha ne töltötte volna be
a tizenkettőt, és ne a nem létező képességét mutatta volna be a Tálentumon.
Igen, Alíz feltehetőleg tele volt sajnálattal és bűntudattal.
Vadul, vakon futásnak eredt, és megpróbált visszamenni egy úton, ahol
valami irgalmatlanul nagy gravitáció akarta visszatartani. Egyre
keményebben döngtek a léptei a lehetetlen napsütés perzselő forróságában.
Alíz bánta már, ami történt.
 Sajnált mindent. Sajnálta, hogy anya nem szerette, hogy apa elhagyta és
hogy valaha azt hitte, megmentheti őt. Addig rohant, amíg el nem esett,
térdre nem rogyott, arccal a földnek nem csapódott, amíg meg nem érezte a
könnyek záporozását az arcán. Csak ekkor fogta fel, milyen is az igazi
veszteség.
Ekkor vette észre, hogy elvesztette az egyik karját.
Nem vérzett, erre figyelt fel először. Másodjára azt észlelte, hogy jobb
karját válltól kiszakították. Lassan tért vissza a tiszta gondolkodásra való
képessége, és rövidesen világossá vált számára, hogy a teste egy része
papírrá változott.
Ahol a vérének kellett volna ömlenie, zsebkendőfoszlányok lógtak lefelé,
és a csontja helyén csupán különös szél lengedezett. Bár szerette volna
behajlítani a karját, ökölbe szorítani a kezét, kirázni magát a hisztérikus
sokkból, rászólni saját magára, hogy hagyja abba a sírást (Jól van, semmi
baj, minden rendben, még élek! – vigasztalta volna saját magát), de semmi
másra nem volt képes, csak bámulta a helyet, ahol valami fontosnak kellett
volna lennie. Aztán, drága barátaim, egy negyedik változást is észrevett.
A karpereceinek is nyoma veszett.
Túl sok volt felfogni, hogy eltűnt az egyik karja és az összes karperec is
róla (természetesen az utóbbi veszteség sújtotta le jobban), főleg ilyen
körülmények között. A feje még sajgott az ütődéstől, lába görcsölt a
futástól, és még mindig nem sikerült teljesen feltápászkodnia és egyenesen
megállnia a lábán. Még mindig mozgott, még mindig kapkodta a levegőt,
két, rövid lába próbálta fenntartani, lábfeje döngölte a talajt, és léptei
hatalmas szívdobbanásokként repesztették szét a száraz földet. Képtelen
volt egyensúlyba hozni magát, fél karral csak billegni tudott. Mégsem állt
meg, nem gondolkodott, és nem volt hajlandó tudomásul venni ezt az
egészet egy pillanatra sem; addig nem, amíg a földet újra be nem borította a
fű, a nap le nem bukott oldalazva, az éjszaka maga alá nem gyűrte a
nappalt, és vissza nem jutott oda, ahonnan elindult, folyamatosan
előrehaladva, mintha a múltba remélne visszatérni.
Végül a földre roskadt.
Megfordult a fűben, és csak az adrenalin mentette meg egy
pánikrohamtól. Pár pillanatig csak gyönyörködött az alkonyban, amelybe
visszatért. Ott volt a feje fölött Timót vörös ajtaja, és a szeme előtt a széles,
nyílt semmi terült el, a közelben valahol egy tóval. A tücskök fülsiketítően
ciripeltek, a békák pedig velük vartyogtak, mert ragadós volt a ritmus. A
magas füvet táncra perdítette a fülledt szellő, a hold pedig egy mosdatlan
felhő tetején ücsörgött, és mindent beborított a fényével. Valahogy, a
szörnyűség eme tökéletes pillanatában is csodálatosnak tűnt az éjszaka
Csendben: illatos volt és letaglózóan varázslatos. A lánnyal szemben pedig
ott állt maga Zsombérki Olivér, mintha fűből szőtték volna.
Zsombérki Olivér, aki alig kapott levegőt. Zsombérki Olivér, aki tágra
nyílt szemmel, ziháló mellkassal meredt Alízra, és homlokán izzadság
gyöngyözött. Aztán puhatolózva megszólalt: – Alíz?
A lány halkan és finoman visszasuttogott: – Olivér?
– Alíz! – folytatta a fiú sürgetőbben, és szeme élesen csillogott. – Jól
vagy? – Nem mert hangosabban beszélni, mintha attól félt volna, hogy
elreped a hangja.
Alíz megrázta a fejét. Nem, nem volt jól.
A hold sebesen emelkedett az égen, sötét fátylat húzva magával, amely
részben eltakarta Alízt szem elől. Olivér közelebb húzódott, és csak ekkor
pillantotta meg a lány hiányzó karját. Megrándult, hátralépett, és a szája elé
kapta a kezét. – Te jó ég, Alíz!
A lány nem tudta, mit feleljen.
Olivér odanyúlt, hogy megérintse a helyet, ahol egykor Alíz jobb karja
volt, és a lány látta, hogy remeg a keze.
– Fáj? – kérdezte suttogva, reszkető hangon.
Alíz megint a fejét ingatta. Nem. Igazából nem érzett semmit. Még nem
dolgozta fel azt a megrázkódtatást, hogy elvesztette a karját, ezért nem tudta
pontosan, mit mutasson ki. Legyen ijedt? Vagy maradjon erős?
– Vissza fog nőni? – kérdezte.
Olivérnek annyira tágra nyílt a szeme, hogy Alíz jól látta a fehér peremet
az írisze körül.
– Nem – mondta lágy hangon. – Illaberek hatásai, ha kijavíthatatlanok,
örökre szólnak.
Alíz csak ekkor kezdett érezni.
A fiú szavai beledöftek valamit az agya egyik szegletébe; facsaró, szúró
fájdalom hasított belé, szétrobbant a szeme mögött, és elakadt tőle a
lélegzete is. Abszurd hirtelenséggel lett rajta úrrá a kétségbeesés és a
fájdalom, rettentően fájt a karja helye, és egyszeriben semmi mást nem
akart annyira, mint hogy újra két karja legyen. Eszeveszetten vágyódott rá,
hogy két karja legyen. Váratlanul ezermilliárd dolgot szeretett volna tenni a
karjával, de nem tudott, hirtelenjében semmire sem volt képes, és letaglózta
ez az állapot. A hasító fájdalom mintha felgyulladt volna, leesett belőle egy
láng a torkába, és ettől borzalmas, akadozó ütemben kezdett száguldani a
szívverése. Alig egy perc leforgása alatt annyira összeroncsolódott a teste-
lelke, hogy még egy sikoly erejéig sem volt képes lenyugtatni magát.
Olivérre nézett.
– …találnunk kell egy festőt – mondta a fiú.
– Tessék? – Alíz kérdése inkább recsegés-ropogásnak hallatszott,
semmint szónak. Miután elvesztette az apját, a jobb karját és egy egész sor
karperecet, könnyen el tudta képzelni, hogy a hangja lesz a következő a
sorban.
– Igen – bólintott Olivér. – Ez az egyetlen megoldás. – Időközben talpra
pattant, karba fonta a kezét, és fel-alá járkált egy másfél méteres szakaszon.
– Az a gond, hogy nem igazán tudom, hol találhatnánk. Őszintén szólva csak
pletykákat hallottam. – Felnézett a lányra. – Egy ilyen kirándulás persze
nagy kitérőt jelent az utunkon, és rengeteg időt fog felemészteni. –
Motyogva újra elfordította a fejét. – Bár nyilván megéri ezt a ráfordítást. –
Úgy tűnt, mintha magában beszélne.
– Várjunk csak! – szólt közbe Alíz érdes hangon. – Miről beszélsz?
Olivér abbahagyta a járkálást és meglepetten felnézett. – Kell szereznünk
neked egy kart.
– De mintha azt mondtad volna, hogy…
A fiú határozottan megrázta a fejét. – Nem, nem fog visszanőni. De
megkérhetünk valakit, hogy fessen neked egy újat.
Alíz szívesen tett volna még fel kérdéseket, ám a hirtelen ébredt remény
túl sok teret foglalt el a lelkében, ezért inkább bele sem gondolt. Különös
hangokat adott ki. Riadt, vinnyogó hangokat, amelyek arról árulkodtak,
hogy a sírást igyekszik visszafojtani.
– Alíz! – szólalt meg Olivér halkan. – Elárulod, mi történt? – Felkínált
egy zsebkendőt a lánynak, amit az el is fogadott. – Hová mentél? Ki tette
ezt veled? Hogy sikerült visszajönnöd?
A lány elmesélte a fiúnak a történetet. Bevallotta, hogy sajnos megbízott
a rókában, és általa bepillantást nyert egy papírvilágba, de az állat kitépte a
karját, amikor szökni próbált.
Olivér le volt sújtva.
 Alíz szégyellte magát.
Mindketten meg voltak győződve saját bűnösségükről, és joggal:
mindketten sebet ütöttek a másikon, és a be nem gyógyult sérülések csak
még több fájdalmat okoztak. Az volt az egyszerű igazság, hogy mindketten
felelősek voltak a kialakult helyzetért. Olivér azért, mert nem akart megbízni
Alízban, és nem sikerült teljes értékű társául fogadnia a lányt, Alíz pedig
azért, mert hagyta, hogy a düh, a sértődöttség és a vakmerőség irányítsa a
döntéseit.
Csakhogy a fiatal szívek rugalmasabbak a többinél. Mindketten
felépülhettek ebből.
– Indulhatunk? – puhatolózott a fiú. – Amint látod, trükkös dolog az idő.
Soha nem lehet túl sokat venni belőle. – Idegesség vibrált a tekintetében, és
a szeme fejezte ki azokat a kérdéseket, amelyeket nem mert hangosan
feltenni. Alíz tudta, mitől fél: attól, hogy újra elhagyja.
Szóval amikor Alíz bólintott, Olivér elmosolyodott, és a
megkönnyebbüléstől egészen megereszkedett a válla.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Visszaadják a karomat? Hogy
jutunk el oda?
Olivér lesújtva nézett Alízra, aki azt hitte, a sajnálat miatt, de egyáltalán
nem erről volt szó. Olivér sajnálatnál sokkal többet érzett iránta. A szíve
tízszeresére nőtt azóta, hogy Alízzal találkozott, és az egymástól távol töltött
órák teljesen összetörték. A lány megsérült, és mivel a fiú tudta, hogy az ő
hibájából – az ő önzése és ostobasága miatt –, abban sem volt biztos, hogy
meg tud bocsátani magának.
– Őszintén szólva, nem tudom – vallotta be halkan. A távolba meredt. –
De amit nem tudunk, azt könnyen kideríthetjük, hiszen nem üres a fejünk.
Ugye? Megtaláljuk a módját.
Alíz bólintott.
Legalább ezer kérdése és aggálya lett volna, de sikerült visszanyelnie
őket. Úgy gondolta, egyelőre megelégszik a kibéküléssel, és remélte, hogy a
többi magától alakul.
Olivér letérdelt a lány elé, és elmosolyodott. Egy könnycsepp szökött ki
a szeméből és végigfolyt az arcán, a szellő pedig belekapott a tunikájába, és
lágyan gyűrögette légnemű ujjai között. A fiú behunyta a szemét.
 – Annyira sajnálom, Alíz – suttogta. – Kérlek, bocsáss meg!
Mivel a lányban több volt a szív, mint a büszkeség, megbocsátott a
fiúnak – azzal a feltétellel, hogy ő is megbocsát neki.
Könnyen ment.
Olivér megfogta a kezét, és a mellkasához szorította. Aztán, a lány és a
fiú, mindketten egyszerre roskadtak le a földre.
Amikor Alíz újra kinyitotta a szemét, ismerős nap égető sugarait érezte a
hátán. Egész testében megdermedt, és Olivér, aki most már teljes figyelmét
a lányra fordította, félreértette a riadalmat az arcán.
– Bocs – szólalt meg. – Néha eléggé kellemetlen kijönni egy
vészkijáraton.
– Vészkijáraton? – kérdezte Alíz szórakozottan.
Olivér bólintott. – Ha a lehető leggyorsabban akarsz eljutni a
legközelebbi településre, mindig lefelé kell haladni. De az átkelés néha
durva. – Elnevette magát. – Egyszer közvetlenül egy csomó döglött birkára
pottyantam le, és napokig nem bírtam kiszedni a gyapjúdarabokat a
számból. Órákig köhögtem fel a szőrcsomókat.
– Olivér, el kéne mennünk innen. Azonnal! – Égetően forró volt alattuk a
talaj, és Alíz szeme előtt lassan egyre több folt jelent meg. – Innen vitt el a
róka. Közel vagyunk a papírváros bejáratához. Biztosan érzem.
Olivér megdermedt, a szavak a torkán akadtak. A megrökönyödés
viszont szerencsére csak egy pillanatig tartott. Megfogta Alíz kezét, és
futásnak eredtek, de alighogy gyorsabb iramra váltottak, Olivér oldalra dőlt
és elesett. Keményen a talajhoz csapódott. Alíz nagyot kiáltott, megpróbálta
felsegíteni a fiút, ám valami visszarántotta. Arccal előre a földre zuhant.
Valami nagy erővel húzogatni kezdte a szoknyáját. Sikoltva rúgkapált, és
kétszer is sikerült kiszabadulnia a szorításból, mielőtt újra lenyomták volna,
csakhogy a félelme végül teljesen megbénította.
Visszatért a papírróka, és ezúttal a barátait is magával hozta.

Négy papírróka kerítette be őket. A négy közül három szokványos (vagyis

unalmas) árnyalatú barna papírból készült; ők hárman teperték le Olivért a
földre. Alíz teste fölött az egyetlen, élénk rézszínű papírróka állt. Az volt az
ő rókája. Amelyikkel korábban is találkozott.
– Alíz! – kiáltott fel Olivér. Hallotta a hangján, hogy küszködik. – Alíz,
ugye… – Egykettőre elhallgattatták. A lány a fiú felé sandított, és rögtön
látta, hogy az egyik barna róka befogta a farkával Olivér száját.
 Alíz érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Tikkasztó volt a forróság,
izzadságcseppek ültek ki a homlokára. Róka belenézett a szemébe, és neki
minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megőrizze higgadtságát. Tisztában
volt vele, hogy mondania kéne valamit, de nem tudta, hol és hogyan kezdje.
Végül is papírróka volt, és Alíz tudomása szerint nem létezett olyan
varázslat, amellyel beszédre lehet bírni az állatokat.
Mégis meg kellett próbálnia.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
Róka még egy darabig a szemébe nézett, aztán agresszívan beletúrt a
szoknyája zsebeibe.
– Mi az? – faggatta a lány felülve, mire az állat hátrált néhány lépést. Alíz
az egyik kezével végigtapogatta a zsebeit, és hamar kiürítette őket: négy
látogatói füzet, a fekete kártyája és a fehér vonalzója. – Mit akarsz? –
kérdezte. – Melyiket?
Róka bólogatva végignézte a holmiját, a szájába vette az egyik füzetet,
és furcsa vinnyogást hallatott. A feje intésével parancsolt a lányra, hogy
vegye el tőle a füzetet. Alíz nem egészen értette, mi történik, de
megkönnyebbülve állapította meg, hogy legalább az élete nem forog
közvetlen veszélyben. Kirángatta a füzetet az állat papírfogai közül, és
rápillantott a címre.

Élesen beszívta a levegőt. Hol Rókára, hol a füzetre nézett, és érezte, hogy a
szíve jóformán a bordáin dörömböl – csakhogy ezúttal nem félt. A
kíváncsiság, amellyel kinyitotta a füzetet, erősebb volt minden maradék
félelménél, ám lelkesedéséből hamar kiábrándultság lett.
A belső lapok összes felülete üres volt.
Magába roskadva hajtotta le a fejét. Lehet, hogy Róka (vagy talán
Tódor?) hibát követett el. (De nem kizárt a nyomdai hiba lehetősége sem.)
Akármi is okozta a balszerencséjét, Alíz lelombozódott. Már kezdte
óvatosan összehajtogatni a füzetkét, amikor lágy, vonzó hang szólította meg:
– Hagyd nyitva!
Alíz mozdulatlanná dermedt.
– Dámamezey kisasszony, kérlek!
Abban a pillanatban a lány meg volt győződve róla, hogy megbomlott az
elméje, de biztosíthatlak róla, kedves Olvasóm, hogy megmaradt a józan
ítélőképessége. Egyértelműen észlelte, hogy Róka beszél hozzá, és…
Mondhatom egyszerűen? Magam sem tudom, át tudok-e érezni ekkora
sokkot, amit Alíz akkor átélt. Róka, a legtöbb állathoz hasonlóan (legyen
papírból vagy másból), nagyon is képes volt beszélni. Teljességgel a mi
hibánk, ha nem teszünk meg minden erőfeszítést annak érdekében, hogy
megértsük őket.
Na, hol is tartottunk?
– Dámamezey kisasszony, kérlek! – ismételte a róka. – Nézz rám!
Alíz leforrázva nézett fel.
– Veszélyben vagy, Dámamezey kisasszony. Azonnal el kell menned
innen!
– Persze, hogy veszélyben vagyok! – bőszült fel Alíz. – Már kétszer
próbáltál megölni!
Róka megrázta a fejét. – Nem megölni akartalak, hanem elbújtatni!
Bocsánatot szeretnék kérni a karod miatt…
Alíz köhécselt.
– …de azt hittem, nagyobb biztonságban leszel az én világomban.
Távoznod kéne, Dámamezey kisasszony. Menj vissza oda, ahonnan jöttél!
– Miért kéne? Miért érdekel téged, hogy mi történik velem?
– Tudom, hogy miért jöttél ide. Mindnyájan tudjuk. Ahogy azt is tudjuk,
hogy nem vesztettél el egyetlen gyümölcsfát sem Sudár városában.
A lánynak elakadt a lélegzete.
– Nemes törekvés apád keresésére indulni – ismerte el a róka. – De
neki nem volt joga beleavatkozni a mi ügyeinkbe, ahogy neked sincs.
– Mit akarsz ezzel mondani? – firtatta Alíz. – Mivel avatkozott bele apa
a ti ügyeitekbe?
Az állat a lány felé billentette a fejét.
– Az országaink réges-régen egyezséget kötöttek arról, hogy nem fogják
beleártani magukat egymás mágikus ügyeibe. Az apád pedig, akiről
mindenki tudja, hogy szorosan együttműködik a Fenyérháti Városi Tanács
tagjaival, túl sokat kérdezősködött itt, Illaberekben a mágiánkról és annak
felhasználási módjairól.
– De azért tartóztatták le, mert fecsérelte az időt…
– Igen – vágott közbe a róka. – Valóban időrablásért zárták be. De
kémkedéssel is vádolják.
– Micsoda? – Alíz érezte, hogy kifut a vér az arcából.
– Óvatosan lépkedj! – figyelmeztette a róka. – Illaberekben tudja, hogy
eljöttél érte, és kémeket itt nem engednek szabadon.
– De ő nem… nem lehet…
– Menj haza, Dámamezey kisasszony! Hacsak nem akarod, hogy téged
is felelősnek tartsanak az ő tetteiért.
– De… ha az apám szerinted is kémkedett… – Alíz alig találta a
szavakat – … akkor miért jöttél ide segíteni nekem?
– Mert te ártatlan vagy. – Róka felszegte a fejét. – Nem értek egyet
azzal, hogy bántani kéne téged csak azért, mert egy szeretett családtagod
keresésére indultál. Különben meg – tette hozzá –, nem nézem jó szemmel,
hogy gyerekeket falnak fel. Nem civilizált dolog.
Alíz nem tudott mit mondani erre.
– Nem maradt sok időd, Dámamezey kisasszony. – Róka kezdett ideges
lenni, és körbe-körbe járkált a lány körül. – Itt mindenki rád vár. Menj
haza! Még mielőtt megtalálnak.
– Ki? – értetlenkedett Alíz. – Kik várnak rám?
Váratlanul valami neszezés kelt a távolban, és Róka tekintete ide-oda
villant. Vad idegességgel nézett vissza Alízra. – Vészhelyzetben törd
háromfelé!
– Mit…?
– Bízz meg abban, aki barátnak látszik!
– De mit…
– Tudjuk – szólt közbe újra a papírállat. – Mindannyian tudjuk.
Alíz érezte, ahogy a rémület jéghidegen csipkedi a tarkóját. Nem tudta
volna pontosan megmagyarázni, de valahogy megérezte, hogy szörnyű rossz
fordulat készülődik.
 – Kérlek szépen! – suttogta. – Én csak meg akarom találni az apámat.
Nem tudnál segíteni?
– Sajnos nem lehet. Inkább menj haza! – Az állat elfordult, hogy
távozzon.
– Várj! – Alíz elkapta a papírállat lábát.
Róka megállt, és lenézett a lány kezére.
– Elengeded a barátaimat? – kérdezte.
Az állat szeme összeszűkült. – Te szabadon távozhatsz, Dámamezey
kisasszony, de attól tartok, a fiúnak velünk kell jönnie.
– Micsoda? – értetlenkedett a lány döbbenten. – Mintha azt mondtad
volna, hogy nem nézed jó szemmel gyerekek felfalását!
– Nem nézem jó szemmel, ha rendes gyerekeket esznek. Csakhogy a
barátod egy megbízhatatlan, kétszínű tuskó, akinek olyan sok szabályszegés
terheli a lelkét, hogy az erdő fáinak törzsét is ki lehetne tölteni velük. – Róka
felemelte a fejét. – A kis köpönyegforgatókat Illaberekben nem díjazza.
– De… ő nem akart semmi rosszat…
– A hazudósoknak nagyon hosszú nyelvük van, Dámamezey kisasszony.
Az a kedvenc csemegénk. Tudod, olyan régóta éhezünk, hogy nehezen
fosztjuk meg magunkat a friss ételtől, amikor ennyire megszolgáltuk.
Biztosan megérted.
Azzal Róka mélyen meghajolt, kiszabadította magát Alíz kezéből, és
elindult Olivér felé.

Alíz talpra szökkent, és egyetlen megmaradt kezével visszarámolta a

holmiját a zsebeibe. A négy róka már bőszen tolta el onnan Olivért egy
talicskán, és most, hogy már egyik sem fogta be a száját, a lány hallotta a fiú
jajveszékelését a vakító napsütésben.
Rémülten, de elszántan eredt futásnak, előkapta a vonalzót a zsebéből,
és úgy támadt vele a papírállatokra, mintha tőr lenne. Meglendítette és
lecsapott rájuk, miközben rúgott és rikoltozott. Az állatok felvakkantottak
és félrehúzódtak az útjából. Alíznak nem igazán sikerült kárt tennie bennük
(bár papírtestük ellenére félelmetes ellenségnek bizonyultak), ám a
barátságos róka olyan csalódottan nézett rá, hogy már-már megsajnálta.
Szerencsére a bűntudata gyorsan elillant. Már nem hatotta meg, hogy
életben hagyták. Senki sem falhatja fel a barátját, akármennyire is
köpönyegforgató.
A rókák azonban nem törődtek bele a vereségbe.
Gyorsabban vetették rá magukat, mint ahogy Alíz vissza tudta lökni
őket. A vonalzójával sikerült néhány erős ütést mérnie rájuk, ám a
megmaradt karja gyorsan fáradt, és noha védelmezőn Olivér teste fölé
hajolt, a papírállatok semmi jelét nem adták, hogy hagynák magukat
legyőzni. Alíz alábecsülte a kiéhezett állatok erejét – ezeknek a lényeknek
ennivalót ígértek, és nem voltak hajlandók anélkül távozni. Olivér többször
is megpróbált kiszabadulni, ám a rókák ádázul csapkodtak jobbról-balról,
ráadásul morogtak és a fogukkal is kapkodtak. Alíz már azért aggódott,
nehogy leharapják a fiú fejét.
– Vészkijárat! – kiáltotta, és közelebb hajolt Olivér hátához. –
Vészkijárat!
De semmi sem működött. (Mentségére legyen mondva, Olivér mindent
elkövetett, hogy lebeszélje a rókákat a tervükről, ám a kétségbeesés
jelentősen csorbította a meggyőzőképességét, és ha időnként sikerült is
befolyásolnia egy állatot, a többire nem hatott.) A lány érezte, hogy egyre
inkább hatalmába keríti a kétségbeesés. Ügyetlenebb lett, egyre
gyengébben tartotta a vonalzót, ahogy egyetlen megmaradt karja fáradt, és
elég volt egy pillanatnyi tétovázás…
Egyszer csak erősen hátralökték.
Teljes súlyával ráesett a karjára, és feje keményen nekikoppant a
földnek. Beletelt pár másodperc, mire kipislogta a szeméből a homályt, ám
a tompa, lüktető fájdalom érzetére csak összeszorította az állkapcsát, és
feltápászkodott a földről. Eltökélte, hogy nem fog meginogni. Még mindig
hallotta, ahogy Olivér a rókákkal hadakozik, üvölt, rugdos és csapkod,
amennyire csak tud, és már éppen újra támadott volna ő is, szorosan
megmarkolt vonalzójával, amikor úgy érezte, hogy kibillen alóla a talaj. Az
egyik róka feje belecsapódott Olivér állkapcsába. A reccsenés erősen
visszhangzott, a fiú mozdulatlanná vált.
 Az állatok megrohamozták ernyedt testét, egymással viaskodtak az első
kóstolóért, Alíz pedig úgy érezte, mintha az agya különvált volna a testétől.
– NEM! – sikoltotta.
Előrelendült, ám közben elbotlott, és durván a térdére esett. Gyötrelmes
sikoltásait ide-oda sodorta a szél a pusztaságban. Beledőlt az idegen város
tomboló hőségébe és vakító fényébe, és érezte, ahogy a félelem és
veszteség friss fájdalma felfeszít egy vaspántot a mellkasában – aztán
egyszer csak minden megváltozott.
Eltűnt a föld, az ég, az összes róka, még Olivér is.
Alíz eltompította maga körül a színeket – a nagy dolgokét, az
elenyészően kicsi dolgokét és mindenét a kettő között –, és egyforma fekete
árnyalatúvá változtatta őket. Egészen addig fel sem fogta a tette súlyát, amíg
meg nem hallotta a furcsa zajt, ahogy a megzavarodott, megvadult rókák
egymásnak csapódtak. Rádöbbent, hogy kioltotta a nap tüzét. Egyedül ő
világlott ki a feketére festett éjszakából. Megnézte megmaradt karját,
amelynek fehér bőre szinte neonszínben derengett, és Dámamezey Alíz
Alexandra életében először erősnek és hatalmasnak érezte magát.
Hallotta, ahogy a rókák messzire menekülnek. Már négyen együtt sem
voltak elég bátrak ahhoz, hogy vakon harcoljanak tovább a sötétségben.
Amikor meggyőződött róla, hogy végleg elmentek, lehunyta a szemét, vett
egy nagy levegőt, és – elméje egyszerű kattintásával – visszaállította az
eltorzított színeket.
Azonnal meglátta Olivért.
Karját, lábát szétvetve a hátán feküdt, a szája véres volt – de hála az
égnek, még lélegzett. Alíz a földre hajítva vonalzóját odarohant a barátjához,
és átölelte.

Megrázta, de Olivér nem tért magához. Megpaskolta az arcát, de nem

szólalt meg.
– Olivér, kérlek! – rimánkodott. De nem moccant.
Sebesen patakzottak Alíz könnyei, és bár bátran küzdött a remény
megőrzéséért, fogalma sem volt, hogyan harcoljon egy ilyen helyzetben.
Pánikba esett.
Már éppen arra készült, hogy megint alaposan megrázza Olivért, amikor
megakadt a tekintete a hanyagul a földre ejtett vonalzón. Pont a világos fára
vésett felirat nézett vele szembe.

Ha ez nem volt vészhelyzet, akkor Alíz kovászos uborka volt, nem ember.
Nem habozott. A kétségbeesés csak egy lehetőséget hagyott neki.
Felkapta a vonalzót, lábával leszorította egy pontra, és kétszer eltörte. Így
három, egyenetlen szélű fadarabot kapott. Felkiáltott: – Segítség! Segítség!
Vészhelyzet van!
Ekkor minden lelassult.
Kifakult és elhomályosult a táj a szeme előtt, a következő pillanatban
pedig minden mozdulatlanná dermedt. A méhek megálltak a levegőben, az
ágakon gubbasztó madarakban benne ragadt a csiripelés. Egyedül Alíz
tudott mozogni, és amikor megmoccant, első dolga volt felállni.

Egy reccsenéssel, egy süvítéssel és egy felkiáltójellel később három

hihetetlenül vékony, lehetetlenül magas és szemkápráztatóan narancssárga
ajtó jelent meg Alíz előtt. Mindháromra más tábla volt akasztva.

A táblák alatt kisebb betűs felirat is szerepelt:

Alíz szívének szelídségét bizonyítja a tény, hogy nem teketóriázott a
választással. Dámamezey Alíz Alexandra azonnal tudta, mit kell tennie.
(Természetesen úgy döntött, hogy Olivért menti meg.)
Elhatározta, hogy soha többé nem hagyja magát átverni és megtéveszteni
Illaberek által. Nem érdekelte, mit üzennek az ajtók. Visszaszerzi a barátját
és az apját is. (Meg talán a karját is.)
Megoldja valahogy.
Ezért odalépett a kiválasztott ajtóhoz, nagy meggyőződéssel elfordította
a kilincset, és – közel sem hízelgő módon – hatalmasat bukott a küszöbben.
Furcsán összeszorult a gyomra, a szíve mintha feltolódott volna a torkába,
miközben sikoltva zuhanni kezdett egy idegen égbolton. Fejjel lefelé
bucskázott, aztán jobbra dőlt, de akármerre fordult, megállíthatatlanul
robogott a végzete felé. Csak akkor hagyta abba a sikítást, amikor valaki
másnak a vérfagyasztó üvöltése hirtelen hangosabbá vált az övénél.
Olivér kilőtt puskagolyóként süvített lefelé az égen, és olyan erővel
csapódott Alíznak, hogy fájdalmasan összekoccant az orra a lány fejével.
Alíz maga felé fordította a fiú arcát, amennyire lehetett, majd megfogta a
kezét, erősen megszorította, miközben szétáradt benne a megkönnyebbülés
és az öröm. Addig fogalma sem volt róla, mennyire megszerette Olivért,
amíg kis híján el nem veszítette.
– Ne aggódj! – szólította meg. – Minden rendben lesz.
Olivér sugárzó arccal nézett rá.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a fiú még egy darabban van, és
nem kettőben, Alíz gyorsan elmesélte mindazt, ami a rókákkal, a vonalzóval
és az ajtókkal történt, de ügyelt rá, hogy ne áruljon el semmit a színek
megváltozásáról. (Még nem állt készen rá, hogy erről beszéljen.) Olivér feje
szinte kavargott a sok rémisztő fordulattól, ám valahogy, a sok együtt átélt
szörnyűség ellenére képtelen volt letörölni az arcáról a széles vigyort.
(Értitek, Alíz őt választotta. Úgy döntött, hogy őt fogja megmenteni, és ettől
mámoros öröm járta át a szívét.)
A lánynak azonban egészen más dolgok jártak a fejében.
Igazság szerint az aggasztotta, hogy már elég régóta zuhantak a
levegőben, és még mindig nem értek le sehová. Ráadásul alig bírta távol
tartani a szoknyáit az arcától (főleg egy kézzel, atyaég), és kezdett
belefáradni.
– Olivér! – kiáltotta.
– Igen? – kérdezett vissza a fiú.
– Szerinted mikor fogunk leérni a fenekére?
– Minek a fenekére?
– Hát, ennek a… – Alíz körülnézett a végtelennek tűnő semmiben.
Lehetetlenül kék ég, néhány felhő, és sehol egy napkorong közel s távol. –
Ennek – fejezte be végül a mondatot, és fejével a semmi egy pontja felé
intett. – Mikor érünk le ennek az aljára?
– Fogalmam sincs – felelte Olivér egyszerűen. Ebben a pillanatban
leérkeztek a talajra.
Két nagy huppanással értek földet, egyikük a másik után, és a
becsapódástól összekoccantak a fogaik és lehorzsolódott a térdük.
– Jól van – mondta Alíz, miközben szédülve és kóvályogva
felkászálódott a földről. Hunyorogva figyelte a körülöttük kibontakozó tájat.
– Gondolom, itt még nem jártál. Vagy igen?
Olivér megrázta a fejét.
Egy keskeny ösvényen álltak, amelyet egy Olivérnél háromszor
magasabb sövény szegélyezett. Olyan sűrűn érték egymást a rózsák,
liliomok, bazsarózsák és orgonák (no meg a gardéniák, fréziák és jácintok),
hogy alig kaptak levegőt az illatuktól. Csodálatosak voltak a virágok,
mámorító az illatorgia, de olyan áthatóan édes, hogy felkavarodott tőle a
gyomruk, és minél tovább sétáltak az ösvényen, annál nehezebb volt
elviselni.
– Hát… – nyögte ki Alíz – …most alighanem meg fogunk halni, ugye?
– Nyilván viccelsz – felelte Olivér a szemöldökét felvonva –, de azért
nincs kizárva.
Alíz bátortalanul rámosolygott a fiúra. – Akkor meneküljünk megint a
lefelé vezető vészkijáraton?
Olivér elnevette magát. – Nem lehet minden helyről lefelé kiszökni
Illaberekből, Alíz. Ezt csak minden ötödik faluban teheted meg.
– Na, tessék… ezt meg honnan tudod? – kérdezte Alíz, és legyőzötten
emelte fel a kezét. – Nekem még sejtelmem sincs, hogy kell itt információt
gyűjteni. – Sóhajtott, aztán az orra alatt motyogva folytatta. – Nem értem,
miért nem sikerült eddig sem.
Olivér együtt érzőn nézett a lányra. – Igazság szerint nekem ott voltak az
apukád jegyzetei, azokból tájékozódtam. Nélkülük már régen elvesztem
volna.
Alíz sóhajtott, belerúgott a földbe, és tovább baktatott. Halkan folytatta:
– Gondolom, mostanra sikerült jócskán letérítenem magunkat a helyes
útról, ugye? Mindent elrontottam.
– Nem, dehogy – vágta rá Olivér meglepően vidáman. – Úgy tűnhet,
hogy tönkretettél mindent, de őszintén szólva meglepően jól boldogulsz
Illaberekben. A legtöbben nem jutnak el idáig.
– Olivér! – szólt közbe a lány szégyenlősen. – Öt percig próbáltam
egyedül boldogulni, és a végére elvesztettem a karom! Emiatt kellett
ismeretlen utat választanunk, ahol ránk támadt egy egész rókacsapat, és
majdnem leharapták a fejedet. Miattuk kénytelen voltam három részre törni
a vonalzómat. – Csípőre tette a kezét. – Ezt nevezed te jól boldogulásnak?
– Hát… – A fiú morfondírozott. – Még nem vagy szakértő, de…
– Nem, ne is fáradj, Olivér. Nagyon ügyetlen vagyok egyedül, és ezt
mindketten tudjuk.
Olivér beharapta az alsó ajkát. Megrándult a szája sarka.
Alíz sem tudta visszafogni magát: kitört belőle a nevetés.
Ezért Olivér is elengedte magát.
Mindketten addig nevettek, amíg könnyek nem csorogtak lefelé az
arcukon, és pár pillanatig egyikük sem foglalkozott a furcsa, virágos
sétánnyal, a hátuk mögött hagyott veszélyekkel vagy azokkal, amelyek még
ezután vártak rájuk. Elérkezett a megkönnyebbülés és elengedés ideje, s bár
nem kizárt, hogy eggyel több virág illatát szívták be a kelleténél és
természetellenesen bugyután kezdtek viselkedni, sokkal valószínűbb, hogy
az élet egyik legnagyobb titkát fedezték fel: azt, hogy a nevetés selymessége
a legdurvább pillanatokat is meglágyítja.
– Igazad van – hagyta jóvá Olivér. – Nem ártana inkább együtt
maradnunk.
– Legyen úgy – felelte Alíz még mindig kuncogva. – Már nem lelkesít,
hogy egyedül tapossam ki az utat. Ha legközelebb el akarlak hagyni,
remélem, legalább megpróbálsz megállítani.
 – Örömmel hallom – válaszolta Olivér csillogó szemmel. – Nagy
örömmel.
Alíz elmosolyodott.
A fiú visszamosolygott rá.
Alíznak hiányzott egy karja, de most valahogy az sem számított. Sokkal
boldogabb volt most, mint amikor mindkét karja megvolt.
– Alíz! – szólalt meg Olivér, miután a nevetési kényszere alábbhagyott. A
lány megmaradt kezét nézte.
– Igen? – kérdezett vissza a lány.
– Tényleg háromfelé törted a vonalzódat?
Alíz bólintott, majd kivette a zsebéből a darabokat, és felemelte, hogy
Olivér is lássa.
A fiú mintha hirtelen idegessé vált volna. – Tudod… darabokra törni a
vonalzódat… ez… tudom, hogy hálátlannak tűnök, de…
– Mi az? – Alíz hunyorogva nézett a fiúra. – Mi a baj?
– Az, hogy… a vonalzó egy tárolóeszköz. Ha széttöröd, a tartalma
kiárad… és elveszítesz minden időt, amit kiszabtak neked. Ha pedig…
elveszíted a kiszabott idődet, akkor kölcsön kell kérned… ha pedig
rajtakapnak, hogy másoktól vett időn élsz, börtönbe kerülsz lopásért.
Alíznak leesett az álla. – Akkor miért volt ráírva, hogy törjem háromfelé
vészhelyzetben?
– Gondolom, ez a saját érdekük. Valószínűleg pont a megfelelő
pillanatban kerülsz a vészhelyzetbe, hogy el tudjanak kapni Időrablásért.
– Vagyis le fognak tartóztatni? – A fiú nem válaszolt. – Olivér!
– Valószínűleg? – Olivér elgyötörtnek látszott. – Talán? Nem tudom,
Alíz, ebben a dologban nincs igazán tapasztalatom. Csak elméleteim.
Alíz felnyögött.
– Nagyon sajnálom. Elképzelhető, hogy tévedek.
A lány kiábrándultan sóhajtott, tekintete a távolba révedt. Az idő ellene
fordult, és fogalma sem volt, mennyi maradt neki.
– Ha esetleg… – mondta végül, és igyekezett visszafogni a bizakodást a
hangjában – …ha esetleg letartóztatnak, nem tudnád felhasználni a
vészkijáratos lehetőségedet, hogy segíts nekem?
Olivér a fejét rázta. – Bárcsak fel tudnám. De minden Taktok más. Az
enyém nem ugyanolyan, mint a tiéd.
– Taktok? – kérdezte Alíz. – Így nevezik?
– Igen. Illaberekben szeretik eljátszani, hogy igazságos és méltányos
szabályokat alkottak, és minden látogatónak felajánlják a segítségüket az
átutazásukhoz. Csakhogy mindenki másféle segítséget kap, és ezt mindig a
Határellenőrzésen döntik el. Ha megvan a döntés, ráírják a vonalzód
hátuljára. Azt hívják Taktoknak.
Alíz a homlokát ráncolta.
– Honnan tudhatnák, milyen segítségre lesz szükségem, mielőtt
elindulnék az utamra?
Olivér felvonta a szemöldökét. – Hogy érted ezt?
– Olivér… – folytatta a lány döbbenten – …ugye nem… mágiával
néznek bele a jövőbe? Nem mondhatod komolyan, hogy Illaberekben…
– Nem mondhatom? Az illaberekiek a saját fejük után mennek.
– De az eshetőség egy nagyon bizonytalan és pontatlan varázslattípus…
az illaberekiek sem lehetnek annyira buták, hogy egy olyan
mágiáratámaszkodjanak, amelyik éppen csak egy villanást enged látni a
jövőből!
– Túl sokat gondolsz erről a világról, ha azt hiszed, hogy nem
folyamodnak alantas eszközökhöz – figyelmeztette Olivér. – Ne felejtsd el,
hogy az illaberekieknek nem áll érdekében igazságos játszmákat űzni.
Bármelyik pillanatban felkaphatnak minket, Alíz. Most, rögtön megölhetnek,
ha akarnak. Nem érted? Csak azért vagyunk életben, mert ők úgy akarják.
– Ennek semmi értelme.
– Dehogynem. Nagyon is van. Illaberekben fontos, hogy legyen körítése
a vadászatnak, hogy csapjanak valami felhajtást az áldozatok becserkészése
körül. Túl egyszerű és túl… unalmas lenne másként. – Olivér a fejét ingatta.
– Nem, ebben a világban szeretnek játszani az étellel.
– De Olivér… – mondta Alíz lassan és óvatosan. – Nem gondolod,
hogy egy kicsit hosszabban kínoznak minket, mint más embereket szoktak?
A fiú szemöldöke a homloka tetejére szaladt a meglepetéstől. – Honnan
veszed ezt?
– A róka mondott nekem valamit. – Alíz elfordította a tekintetét. – Azt
mondta, hogy apát kémkedéssel gyanúsítják. Azt hiszik, hogy fenyérháti
hírszerző, aki azért jött, hogy belekavarjon az illabereki mágiába.
– Azta! – Olivér halkan füttyentett egyet. – Ilyet még soha nem
hallottam. De atyaég, ez sok mindent megmagyaráz!
Alíz felpillantott. – Gondolod?
A fiú bólintott.
– Apukád korai jegyzeteiből nem is sejtettem volna, mekkora félelmet él
itt át az utazó. Jogosan gondol arra az ember, hogy valamivel
felbosszanthatta őket, és ezért mi is rákerültünk azoknak a listájára, akiktől
ódzkodni kell és akikre fokozottan oda kell figyelniük. Nem kizárt, hogy
ezért nehezítik meg ennyire az előrehaladásunkat. – Kis szünetet tartott. –
Így viszont még aggasztóbb, hogy elfogyasztottad az egész Taktokodat.
Alíz beharapta a száját. – Tényleg olyan borzalmas, hogy elfogyott? Te
még soha nem használtál el egy egészet?
– Egyszer sem. Nekem is adtak egyet, amikor legutóbb itt jártam, de
soha nem bíztam benne. Nem szeretem elfogadni az Illaberekben felajánlott
segítségeket.
Alíz a keze kiálló csontjait harapdálta. Egyre feszültebb lett.
– De nekem nem maradt más választásom, fogd már fel! Mindegy,
hagyjuk, inkább azt áruld el, mi van most a te Taktokodra írva!
Olivérnek meg sem kellett néznie. Már az elején jól megjegyezte. – Bízz
meg abban, aki barátnak látszik! Fogalmam sincs, mit jelent ez. Szerintem
csak valami hülyeség.
A lánynak azonban ekkor eszébe jutott valami.
– Olivér… – szólalt meg. – A róka…
– Igen?
– A róka szó szerint ezt mondta nekem. Mielőtt elszaladt. Először azt
mondta: Vészhelyzetben törd háromfelé, aztán azt, hogy Bízz meg abban,
aki barátnak látszik. – Alíz ismét a homlokát ráncolta. – Először én is
hülyeségnek hittem, de most rájöttem, hogy…
– Kimondta, ami a Taktokokra van írva? – Olivér szája is tátva maradt.
– Az ilyesmit nem szabad kikotyogni!
Alíz bólintott. – Azt is hozzátette, hogy: tudjuk, mindnyájan tudjuk. Sőt,
arról is értesült, hogy apát jöttem megkeresni.
Olivér meggyőződéssel bólintott.
 – Biztos, hogy figyelnek minket. Tudják, mi van a Taktokjaikon, és
tisztában vannak vele, hogy hazudtam nekik a Határellenőrzésnél. Atyaég…
ezek szerint elég sokat segített az a róka. Akár meg is kedvelhettem volna,
ha nem akar felfalni.
– Én is – tette hozzá Alíz halkan. – Egyébként kifejezetten kedves volt.
Az egész nagyon furcsa. Különös róka volt. – Egyre gondterheltebben
folytatta. – Azon tanakodtam, hogy vajon… szerinted mit keresett itt apa?
Remek kérdés volt, leszámítva azt, hogy Alíznak már jóval korábban fel
kellett volna tennie. Igazság szerint ugyanakkor nem akart belegondolni, mit
keresett ott az apja, mert nem akart szembesülni azzal, hogy szánt
szándékkal hagyta el a családját. (Ahogy azt bizonyára Olvasóm is
észreveszi, Alíznak volt egy olyan rossz szokása, hogy nem akart tudomást
venni az élete kellemetlen részleteiről [lásd például a saját mágikus
képességének heves megtagadása], és nem törődött ennek
következményeivel sem.) Még mindig reménykedett benne, hogy apát
csapdába csalták, átverték vagy kényszerítették, hogy Illaberekbe jöjjön.
Képtelen volt felfogni, miért hagyta volna ott a családját önszántából vagy
milyen célok vezérelték ide, ebbe a Fenyérháttól ilyen távol eső világba.
– Szóval… – Olivér idegesen babrált az ujjaival. – Végül is
akármilyen… vagy akármennyi oka lehetett rá.
– De miért akart beleavatkozni az illabereki mágiába? Te nem tartod
kémnek, ugye?
– Nem – vágta rá a fiú határozottan. – Kizártnak tartom, hogy kém lett
volna. Annyit viszont biztosan mondhatok, hogy Illaberek nem kis
mértékben paranoiás.
– De akkor miért jött ide? Miért látogat el ide bárki is? – faggatta a lány
Olivért. – Mi a csali?
– Vakáció? – gondolkodott hangosan a fiú. – Talán egy kicsit utazgatni
akarnak…
– Kérlek, Olivér! Többé nem szabad elhallgatnod előlem semmit.
Megbirkózom az igazsággal, bármi is legyen az. – Belenézett a fiú szemébe.
– Tényleg.
– Őszintén mondom, Alíz. – Olivér sóhajtott. – Nem ismerem az apukád
igazi indítékait. Csak feltételezéseim vannak.
 – És mik azok?
Olivér vállat vont.
– Csak akkor látogat valaki Illaberekbe, ha máshol nem tudja
megszerezni, amit akar. Ebben a világban veszélyes és törvénytelen
üzelmeket folytatnak. Ha sehol máshol nem létezik az, amire vágysz, akkor
itt nagy valószínűséggel megvan. Csakhogy hihetetlenül nehéz eljutni ide.
Roppant veszélyes az út, és valami jelentéktelen dologért nem éri meg
kockáztatni. Nem. – A fiú a fejét csóválta. – Az emberek csak akkor
jönnek Illaberekbe, ha nagyon nagy szükségük van valami fontosra. Ami
megér minden kockázatot. – Felemelte a fejét, és tekintete
összekapcsolódott Alíz pillantásával. – Szóval inkább te áruld el nekem –
folytatta –, van valami, amit az apukád minden másnál jobban akart ezen a
világon?
Alíz habozott, és alaposan megrágta a válaszát, mielőtt kimondta. – Nem
hinném. Bevallom, fogalmam sincs.
Olivér megint megrázta a fejét.
– Lehetetlen, hogy csak úgy, ok nélkül átjött. Törd a fejed, Alíz! Valami
egészen nyilvánvaló dolgot hagysz figyelmen kívül.
– Mi lenne az? – értetlenkedett a lány.
– Te magad.
– Én?
– Igen – erősködött Olivér. – Alábecsülöd, hogy mennyire szeret téged
az apukád.
– Micsoda? – Alíz szíve hevesen kezdett verni. – Szerinted apa miattam
jött ide?
– Szerintem az a dolog, amit apukád minden másnál jobban akar a
világon, a te boldogságod.
Alíz pislogott néhányat a szemébe toluló könnyek maitt, aztán elfordult.
– Vajon apukád szerint mi tenne téged boldoggá? – kérdezte Olivér. –
Mi a szíved titkos vágya?
Olivér tudta.
Hát persze, hogy tudta.
Már akkor tudta, mi a szíve legtitkosabb vágya, amikor először
találkoztak: ez is a mágikus képességéből fakadt. Alíz pedig nemcsak a
valódi varázstehetségét tartotta titokban, hanem a leghőbb vágyát is. Az
örök álomképét.
– Színek – bökte ki elcsukló hangon. – Színeket akarok.
– És nem tudod elképzelni – folytatta Olivér halkan –, hogy apukád a
szenvedésedet látva ide jött miattad? Hogy valami megoldást keressen?
Illaberekben úgy használják a mágiát, ahogy Fenyérháton soha nem mernék.
Ez a végtelen kísérletezés és a határtalan lehetőségek hazája. Érthető, hogy
itt akart keresgélni, főleg, ha már korábban is járt itt.
Alíz úgy érezte, hogy káosz uralkodik el a lelkén.
Alig jött ki hang a torkán, de ha képes lett volna beszélni, akkor sem
tudott volna mit mondani. Bele sem akart gondolni, hogy apa ilyen
veszélynek tette ki magát – ennyit kockáztatott – miatta! Nem tudta volna
kifejezni azt a fájdalmat és örömöt, amely egyszerre tört rá, ezért csak
némán hálát adott azért, hogy nem is kell. Mert, ahogy válaszra nyitotta a
száját, Olivér volt olyan kedves és sietve témát váltott.
– Na, mindegy – fordult el merengve –, én még mindig bízom benne,
hogy megtaláljuk.
– Mire célzol ezzel? – csattant fel Alíz élesen, és a meghitt perceknek
egykettőre vége szakadt. – Már miért ne találnánk meg?
Olivér összekulcsolta a kezét a tarkóján, és a távolba révedt.
– Hatvannyolc falun kellett átjutnom, csak hogy a legalapvetőbb
információkat kiderítsem az apukád bebörtönzéséről. Miután felsültem
ezzel, azt hittem, hogy ugyanazon az útvonalon kell majd újra végigmennünk
azzal a különbséggel, hogy ezúttal mindennek jobban kell sikerülnie. Annyi
munkámba került bepillantani apukád jelenlegi helyzetébe, hogy rettegtem
bármit is máshogy csinálni. Nem akartam nyomát veszíteni. Csakhogy Timót
házának elhagyása óta kizárólag olyan utakra tévedtünk, ahol még nem
jártam, így fogalmam sincs, mi vár még ránk.
– Hát… én nem akarom elveszíteni apát – jelentette ki Alíz idegesen. –
Talán vissza kéne térnünk az eredeti tervhez, Olivér. Szerintem úgy…
– Nem – tiltakozott a fiú. – Szó sem lehet róla. Igen, meg fogjuk találni
az apukádat, de először téged kell helyrehoznunk. – Oda nézett, ahol
korábban Alíz jobb karja volt. – Ez létszükséglet – tette hozzá finoman –,
nem időpocsékolás. Mindenki tudja, hogy fizikai sérülés vagy veszély esetén
Illaberek eltekint a költségektől, vagyis apukád nem fogja megsínyleni, hogy
késtünk. Ennyit biztosan megígérhetek.
– Tényleg? – kérdezte Alíz szorongva. – Mert maradt egy karom, és úgy
érzem, nincs szükségem többre. Inkább apát szeretném megtalálni.
– Alíz, te annyira, de annyira furcsa vagy! – nevetett Olivér. Miközben a
lányt nézte, szelíd mosolya egyik fülétől a másikig húzódott. Alíz csak most
döbbent rá, mennyire megváltozott a fiú az eltelt rövid idő alatt. Nem tudta
volna pontosan megmagyarázni, de biztosan érezte, hogy átalakult kettőjük
kapcsolata. Olivér egyszerűen és minden kétséget kizáróan a barátja lett.
Alíz nem akart többet veszekedni vele, a fiú pedig nem akart többet hazudni
neki.
Évszakot váltott a barátságuk.
A sok közös küzdelem után el sem tudta képzelni, hogy nélküle térjen
haza Fenyérhátra. Lehetetlen volt, hogy újra a magány szorításában
vergődve a disznókkal térjen nyugovóra, anyával veszekedjen és az
öccseivel aludjon egy szobában. Hogy is felejtetné el az Olivérrel átélt
kalandjait? És milyen lesz az élete, ha együtt térnek haza?
Különös hogy ez eddig nem jutott eszébe.
Kicsit meg is ijedt.
– Új kaland vár ránk! – kiáltott fel Olivér, és előreszaladt.
– Örülök, hogy ilyen izgatott vagy – követte Alíz nevetve –, de még
mindig nem tudjuk, hogyan találunk festőt, aki megjavítja a karomat. Most
mihez kezdjünk?
– Majd kitaláljuk – vigyorgott Olivér. – Illaberek a trükkök és rejtélyek
világa, ezért szükségünk lesz az egyetlen, rendelkezésre álló eszközünkre.
– És mi lenne az?
– Az eszünk, természetesen – felelte Olivér sugárzó arccal.
Alíz és Olivér sokáig kószált, amíg a virágos sövények szétnyíltak
körülöttük, és feltárult egy széles tisztás, amely körül végtelen, zöld dombok
hullámzottak a messzeség felé. Lágy lankáikat vadvirágok pettyezték. Puha,
arany fény szűrődött át a pókhálószerű lombokon, és olyan dédelgető
hangulatot adott az illabereki tájnak, amelyet az meg sem érdemelt.
Azonban a dombokon túl feltáruló, szélesen csillogó tó még ennél is
érdekesebbnek ígérkezett. A víz közepéből hosszú cölöpgát állt ki,
amelynek felénél az ösvény kettéhasadt, és külön csapásokon vezetett a tó
két, szemközti végébe – az egyik jobbra, a másik balra. Az utak végét
azonban Alíz nem láthatta.
– Hát, ez csodálatos! – áradozott Olivér, amint lenyűgözve körülnézett. –
És legalább annyira furcsa is! Biztosra vettem, hogy egy másik faluba
érkeztünk.
– És nem?
Olivér a tó felé biccentett. – A vészkijáratod egy útelágazás kellős
közepére pottyantott minket. Ez az Utazók Fordulópontja.
– Vagyis választanunk kell, merre menjünk tovább?
– Igen.
– Feltételezem, nem lesz könnyű – jegyezte meg Alíz.
Olivér nevetett.
Szótlanul másztak fel a lágy ívű dombokon, de a lány tartózkodva nézte
az idilli tájat. Madarak piruetteztek a levegőben, bárányok bégették világgá
bánatukat, a virágok pedig ugyanúgy hajlongtak és ingadoztak a szélben,
mint bármelyik másik, tökéletes napon. Alíz azonban nem hitt a látszatnak.
Amikor végül vonakodva megálltak a gát elágazásánál a tó közepén, sem
Olivér, sem ő nem tudta, merre forduljon.
– Szóval – tűnődött Alíz. – Balra vagy jobbra?
– Helytelen – közölte Olivér.
A lány felvonta az egyik szemöldökét.
– Négy lehetőségünk van, nem kettő – magyarázta a fiú. – Fel, le, balra
vagy jobbra.
– Le? – kérdezett vissza Alíz elhűlve. – Úgy érted, bele a tóba?
– Igen, vagy fel az égbe.
– Ó, Fenyér szerelmére! – kiáltott fel a lány, és leült.
 Fogalma sem volt, hogyan tovább, de ezt nem vallotta volna be
hangosan, mert a büszkesége nem engedte. Olivér azt mondta, hogy az
eszükre kell támaszkodniuk a további tájékozódáshoz, és mivel Alíz saját
magát tartotta a legokosabb embernek Illaberekben (leszámítva persze
apát), nem akarta átengedni ezt a címet a fiúnak. Bizonyítani akart.
Hasznossá tenni magát. Okosabb lenni Olivérnél.
Aztán váratlan mentőötlete támadt.
– Lehet, hogy a válasz a füzetekben van! – kiáltott fel, és nyomban
kotorászni kezdett a zsebében, ahonnan a „Tudnivalók indulás előtt” feliratú
kiadványt vette elő. A háromméteres papír zörögve bomlott ki. Olivér
idegesen járkált, és kétkedve nézett a papírokat böngésző Alízra.
Leszögezte, hogy neki soha nem kellett füzetekre támaszkodnia a
Illaberekben való tájékozódáshoz, egyébként is „hülyeség az egész, csak
arra jó, hogy összezavarja az embereket”. Ám Alíz ügyet sem vetett rá.
Tovább olvasott, ezért lassan a fiú is lecsillapodott és beletörődött a
helyzetbe. Nemsokára ő is mellette ült, és ketten böngészték a lapokat
abban a reményben, hogy találnak legalább egy hasznos szót. Bár majdnem
tíz percbe tellett rábukkanniuk, végül felfedezték a választ egy jókora, ordító
nyomtatott betűkkel teleírt oldalon:
– Mekkora segítség, mi? – sóhajtott fel Alíz gúnyosan.
– Mi kifogásod van ellene? – Olivér arca még mindig sugárzott. – Azt
írja, hogy a lefelé és felfelé vezető kijárat le van zárva. Ezzel csak
megkönnyítik a dolgunkat, nem? Csak a bal és a jobb között kell
választanunk.
– Végül is igen – felelte a lány. – De akkor most balra vagy jobbra
menjünk?
– Jaj… – sóhajtott Olivér egyszeriben sokkal gondterheltebben. –
Elképzelésem sincs.
– Menjünk balra! – határozott Alíz, és felállt. – Mindig, mindenki balra
megy, márpedig ennyi ember nem tévedhet.
– Ám legyen – vágta rá Olivér, és büszkén nézett a lányra. Meg is volt
lepődve. De leginkább büszke volt. – Maradjunk a balnál. Balra megyünk.
– Balra megyünk! – ujjongott Alíz.
Hát így történt. A balra vezető cölöpgátat választották, amely kivitte őket
a bal partra…
Ahol egy falnak ütköztek.
Két, rövid sikoltással hátraestek, egyikük a másik után, és éles fájdalom
hasított a hátsó felükbe, amikor földet értek. Olivér felnyögött. Alíz
felnyögött.
– A fejem! – jajgatott a fiú.
– A szemem! – kiáltotta a lány. – Nem látok semmit.
– Alíz!
– Olivér!
– Igen?
– Jól vagy?
– Fogjuk rá – felelte a fiú.
– Akkor jó, én is.
Mindketten hallgattak egy darabig.
– Hát… – szólalt meg aztán Olivér – …én nem látok semmit.
– Én sem. Földszag van.
– És fát is érzek. Itt mindennek olyan szaga van, mint a földnek és a
fának.
– Ugye? Szerintem is. – Szünet. – Hol vagy?
Alíznak fogalma sem volt róla, hová jutottak. Talpra kászálódott, és
óvatosan lépkedni kezdett, egyetlen, kinyújtott karjával valami ismerős pont
után tapogatózva. Alíz és Olivér egyszerre sóhajtottak fel a
megkönnyebbüléstől, amikor összeütköztek, és a fiú gyorsan megfogta a
lány kezét. Egyre erősebben szorította, miközben haladtak. A szimatukra, a
hallásukra és a többi érzékükre támaszkodtak, hátha valami elárulja nekik,
mi vár rájuk.
Több ódon, penészes, fából készült falba is beleütköztek – amelyek
furcsa módon nyirkosnak hatottak –, mígnem végül egy ajtóra akadtak. Alíz
szíve örömittasan ugrott egyet, Olivér idegesen felnevetett… aztán
tétováztak egy darabig.
Alíz el akarta fordítani a kilincset, de Olivér ragaszkodott hozzá, hogy be
kell kopogni.
– Illaberekben így szokás – figyelmeztette. – Nem illik hívatlanul belépni
egy ajtón, ami nem a miénk. Mindig kopogni kell.
– És ha nem válaszol senki? – kérdezte a lány. – Örökké kopogni
fogunk, és senki nem nyit ajtót?
– Butaság – intette le Olivér. – Illaberekben minden ajtó arra vágyik,
hogy kinyissák.
Alíz nagy levegőt vett.
– Jól van – mondta –, ha biztos vagy benne…
– Teljesen biztos.
Kis ideig mindketten hallgattak.
– Készen állsz? – kérdezte Alíz.
– Egyfolytában – válaszolta a fiú.
Ujjcsontjaik egyszerre koppantak a penészes faajtón, és közben inkább
nem is próbáltak belegondolni, mi várhat rájuk a túloldalon.

A következő pillanatban nyikorogva kinyílt az ajtó, és fa feszült fának. A

tábla már alig fért a keretébe, olyan öreg és vetemedett volt, mintha addig a
pillanatig egyszer sem nyitották volna ki.
Alíz tetőtől talpig libabőrös lett.
Ahogy kinyílt az ajtó, minden ujjnyival egyre több fény áradt a szobába,
míg végül teljesen elűzte a homályt, és a két jövevény hunyorogva leste, ki
áll a helyiség túloldalán.
Addig pislogtak, amíg ki nem élesedett az alak a szemük előtt, de még
ekkor is zavarban voltak, mert nem tudták eldönteni, hogy bagolyt látnak
vagy egy nagyon öreg embert. Csak annyit tudtak biztosan, hogy roppant
mód örül nekik, ugyanis első dolga volt könnyekre fakadni.
– Legyetek üdvözölve Balban! – zokogta. – Nagyon szívesen látunk
titeket szerény földünkön. Nagyra becsült vendégeink! – bömbölte. –
Áldjuk a neveteket, amiért ilyen megtiszteltetésben részesítitek hazánkat!
Legyetek áldottak – ismételte –, amiért Balt választottátok, holott Jobbra is
mehettetek volna. Legyetek áldottak – folytatta elcsukló hangon –, mert
olyan régóta várjuk a látogatókat! Reménykedve táncoltunk azért, hogy
végre beszélhessünk valakivel. Egyre csak vártuk és vártuk új barátok
érkezését. Ó, nagybecsű vendégeink!
 Félig meghajolt, kezével átfogta a térdét, és sírt. (Alíznak most már nem
volt kétsége afelől, hogy öregember, és nem bagoly.) A lány megütközött,
meghatódott, elérzékenyült, de gyanakodott is; nem tudta, mit tegyen.
Olivérre nézett.
A fiú megvonta a vállát.
– Kérlek titeket – folytatta az öregember, miután összeszedte magát –,
tartsatok velem… – mutatott a fény felé. Kilépett az ajtón, helyet hagyva
nekik, hogy követhessék. – Lépjetek be Bal vidékére, az én hazámba, abba
az országba – tette hozzá büszkén, és hirtelen madárszerűen felfújta a
mellkasát –, amelyet már nem vesznek semmibe, nem hagynak figyelmen
kívül többé. Ó, micsoda hatalmas öröm! Mily szép napra ébredtünk!
Olivér óvatosan előrehajolt, és bedugta a fejét az ajtón. Alíz hallotta,
hogy felnyög, de aztán tágra nyílt szemmel visszanézett, és erőltetett
mosollyal azt suttogta: – Minden rendben.
A lány megfogta a fiú kinyújtott kezét, és követte kifelé az ajtón. Nem
tudta eldönteni, melyik érzése az erősebb: az idegesség vagy az izgatottság,
esetleg ideges izgatottság, de… nem tudta és nem is érdekelte, hová
kerültek, mert minden lehengerlően gyönyörű és szokatlan volt. Az alacsony
öregember megrészegült az örömtől, és a lány nem emlékezett rá, hogy
valaha, valaki is ennyire örült volna az érkezésének.
Alíz és Olivér egy fa törzséből lépett ki.
Óriásokra hasonlító fák fogadták őket – olyan óriásokra, amelyek még
magukhoz képest is magasnak számítottak. Hegyekre emlékeztető fák,
lomb szélességű törzsek, fulladásig teletömött koronák zöld levelekkel,
amelyeknek harsogó zöldje majdnem megvakította Alízt. A fák roppant
magasra nyúltak a talajhoz képest, de Bal földjén egyértelmű volt, hol a
talaj: sok ezer méterrel lejjebb végtelennek tűnő, széles, zöld síkság terült el.
A lány apró, sárga virágokat látott szanaszét a mélyben ringatózó, magas
fűben. De nem az egymáshoz kapcsolódó fák hálója volt a legérdekesebb a
tájban, hanem az emberek, akik a káprázatosan megvilágított erdőben
nyüzsögtek. Hát, igen, már ez is elég elképesztő volt, de itt még nem ért
véget a meglepetések sora: a házak üres tojáshéjból készültek, többnyire
egészben voltak vagy az egynegyedük hiányzott, és mindegyiket más
geometriai minta ékesítette. Nem repedeztek, stabilan álltak a földön, vagy
vastag, csillogó, fehér köteleken lógtak le az ágakról. Mindegyikben egy
kicsi világ rejtőzött; szíveknek és elméknek otthont adó világ. Azonnal
egyértelművé vált Alíz és Olivér számára is, hogy Balban boldog emberek
élnek.
Ám Alíz szerzett már annyi tapasztalatot, hogy megőrizze gyanakvását.
Az alacsony öregember egy lombkupola alatt várt rájuk. Az összegyűlt
árnyék megvédte őket a naptól, bár itt-ott átszüremkedett a hasadékokon,
emlékeztetve őket arra, hogy fény nélkül milyen homályos az egész lényük.
Alíz és Olivér óvatosan egyensúlyozva sétált végig egy ágon új vezetője
nyomában. Az idős férfi viszont hirtelen megállt, riadtan ugrott egyet, és
szembefordult velük.
– Atyavilág! – kiáltotta. – Hol hagytam a modoromat? – Megrázta a
fejét, és kissé meghajtotta magát. – Bocsássatok meg a mulasztásomért –
folytatta –, de annyira örülök nektek, hogy nagy izgalmamban mindenről
megfeledkeztem. – Felszegte a fejét, és a szemükbe nézett. – Paramint
vagyok – mutatkozott be. – Nagy megtiszteltetés és kiváltság veletek
találkozni. – Alíz és Olivér is bemutatkozott, s közben a lány észrevette,
hogy Paramint egészen szokatlan öltözéket visel: mustárszínű inget rikító kék
mellénnyel és rozsdavörös, csíkos zakóval, amelyekhez olajzöld
bársonynadrágot társított. Csokoládébarna csizmája olyan fényes volt, hogy
Alíz hallani vélte a szikrázását. Kezében hosszú, görbe tetejű nyalókát
tartott, valószínűleg sétapálca gyanánt.
Ennyi ruha egy emberen! Alíz le volt nyűgözve.
Apa többnyire csak laza tunikát és vászonnadrágot hordott (időnként
farmerdzsekivel, ha hideg volt), Paramint viszont az ingen, mellényen és
nadrágon kívül még zakót is öltött – ráadásként pedig egy kötött holmit is
tekert a nyaka köré, talán sálat. A zakó zsebébe zsebkendőt dugott, amit a
lány nem tudott mire vélni, csak arra tudott gondolni, hogy Paramint sokat
tüsszög.
Ettől függetlenül soha nem találkozott még Paramintnál kedvesebb és
elegánsabb idős emberrel. A férfi elmondta, hogy a Látogatók Ajtajánál
őrködik, ez a munkája, és mindig felkészülten kell várnia a vendégeket. A
foglalkozásához tartozott – megjelenésében is – felnőni a feladathoz és
elegánsan üdvözölni a Balba érkező esetleges vendégeket.
 Elárulta, hogy már ötvenhat éve vár.
Végigvezette őket az ágon, majd fel egy másikon, és közben hangosan
rikoltozta a fejüket felkapó helybelieknek, hogy végre két tekintélyes
vendég érkezett, Alíz és Olivér. Sokan ámulva nyögtek fel, mások
sikoltottak, egyesek el is ájultak. (Olivérnek volt egy olyan rossz szokása,
hogy ideges nevetésben tört ki, ha valaki elájult.)
Nem könnyű leírni a Balban lakók ruházatát. A hölgyek egy része
Paramintéhoz hasonló öltönyt viselt, és bár tarkabarka ruhájukat kitűnően
szabták, Alíz ugyanolyan őszinte irtózással tekintett az öltönyökre, mint a
nadrágokra. Igazából csak a ruhákat szerette, és a hölgyek (meg egy-két úr
is), meg kell hagyni, gyönyörű ruhákban jártak – lobogó szoknyákban és
látványos felsőkben –, és érdekes frizurába rendezték hajukat. A lány
lenézett a saját, szakadt ruhájára, megérintette piszkos csomókban álló
haját, és egy pillanatra elszomorodott saját toprongyosságától. El tudta
képzelni, milyen furcsa látványt nyújtanak ketten Olivérrel. Ki látott már két
ilyen koszos vendéget! Ha Olivér nem adja neki oda azt a kék cipőt,
kibírhatatlanul szégyellte volna magát, de így legalább a lábbelije szép
maradt, akármennyit szaladgált, ugrált, sőt a halál közelébe került. A cipő
ennek ellenére újnak látszott, Olivér csodás varázsképességének
köszönhetően.
Ha már itt tartunk, a fiút teljesen lefoglalta az ámuldozás: csillogó
szemmel, elragadtatott arccal nézett körül, és egészen megbabonázta Bal
vidéke. Alíz azt hitte, a fiú már mindent látott Illaberekben és semmi sem
tudja már lenyűgözni. Meg volt róla győződve, hogy soha nem fog többé
úgy megdöbbenni, mint ő, amikor megérkezett. De nyilvánvalóan tévedett.
Olivér csak ahhoz szokott hozzá, amit már látott, de az ismert keretek közül
kilépve ugyanolyan sebezhetővé vált, mint ő. Alíz rájött, hogy ezután még
éberebbnek kell lenniük, hiszen Olivér nem lesz mindig óvatos. Még jobban
kell ügyelnünk, nehogy áldozatul essenek Illaberek elragadó trükkjeinek és
délibábjainak. Idegesen beszívta a levegőt, és megszorította a fiú kezét.
Olivér viszonozta a szorítást. Balban egyikük sem járt még, ezért teljesen új
kihívásokkal kellett szembenézniük.
Olivér szerint csapnivaló fejezetcímeket adok
Paramint azt akarta, hogy örökre ott maradjanak.
Ötvenhat éve várt látogatókra, ami azt jelentette, hogy ötvenhat éve
tervezte a fogadásukat.
Alíz erre csak akkor jött rá, amikor odaértek Paramint házához. Az
ágakról függő tojásokban tágas volt a tér, és a falak meglepően erősnek
bizonyultak. Alíz el is csodálkozott, hogy honnan származhatnak a kerekded
házak, mi rakhat ekkora tojásokat. Inkább bele sem akart gondolni. Igaz,
azt sem akarta firtatni, hogy honnan van a hatalmas tekercs, amit Paramint
egy ládából húzott elő odabent, mert úgysem tehetett semmit ellene.
– Természetesen meg kell ünnepelnünk az érkezéseteket – közölte az
öreg, miközben széthajtotta a tekercset. – Micsoda pompás nap lesz!
Mindenki fejest ugrik az ünneplésbe, még a legkisebbek is. Tízesével sütjük
a tortákat, leszedjük az összes érett bogyót, és mindenkinek jut tündérkorty
és cukrozott makk. Éjjel-nappal szól majd a zene, hajnalig énekelünk, és
sötétben is ropjuk a táncot.
(Alíz és Olivér Paramint aprócska, sütőtökszínű kanapéján ült, és egy
szót sem szólt.)
– Először persze a királynőket kell értesítenünk – folytatta az alacsony
ember. – Ők aztán szólnak a hercegnőknek, akik értesítik az
ikerhercegnőket, akik pedig…
– Paramint! – szólt közbe Alíz, és halkan megköszörülte a torkát.
– Igen, nagybecsű vendég? – kapta fel a fejét Paramint, és azonnal
letette a tekercset. – Mit tehetek érted? – Alíz bizonytalanul elmosolyodott.
Nem volt hozzászokva ilyen figyelmességhez. – Rendkívül hálásak vagyunk
a kedvességedért, és nagy lelkesedéssel érkeztünk Balba.
– Elbűvölő hely! – szólt közbe Olivér, és mosolyogva nézett körül.
– Köszönöm, uram – felelte Paramint elpirulva. – Nagyon köszönöm.
– De sajnos nem maradhatunk sokáig – folytatta Alíz megfontoltan. –
Nem lehetne valahogy lerövidíteni az ünnepségeket?
Paramint egy darabig nem mozdult, majd hevesen bólogatni kezdett.
– Persze… hát persze, bocsássatok meg, nagybecsű vendégek,
feltételezhettem volna, hogy nem vágytok ennyi ünneplésre.
Alíz megkönnyebbülten mosolygott.
– Kieszközölöm a szükséges változtatásokat a tervekben – bólogatott
tovább Paramint. – Biztos vagyok benne, hogy megfelelő előkészítéssel így
is remekül fogunk szórakozni, és annak rendje és módja szerint
megünnepeljük érkezéseteket a következő tízéves időszakban. – Az idős
férfi mosolyába némi feszültség vegyült. – Így már jó lesz? Mit gondoltok?
Oda kell figyelni, és rengeteg munka vár ránk, de biztosan sikerülni fog.
Alíz Paramintról Olivérre nézett, majd a tojásházra, aztán a külvilágra.
Kétségbeesett.
Minden ízében remegett.
Fogalma sem volt, mit tegyen.
Olivér arcán is tanácstalanság tükröződött.
Egyikük sem szólt egy szót sem. Alíz úgy ült ott, mint egy szikladarab, a
keménység kívül-belül átjárta. Paramint észre sem vette a változást.
Félelem, aggodalom és egyéb baljós érzések szorongatták a lányt, akinek
elképzelése sem volt arról, hogyan fognak kikeveredni Balból. Újra meg
újra végigpörgette fejében Paramint szavait.
Hány királynő van? Hány hercegnő? Hány ikerhercegnő? Ami még
fontosabb, mennyire fognak haragudni az ikerhercegnők, ha Alíz és Olivér
szökni próbál? Egyáltalán, honnan szerezték a hatalmas tojáshéjakat?
Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a válaszokat a saját
kérdéseire. De azt tudta, hogy megoldásra van szükségük.
Paramint egy kis időre egyedül hagyta őket (azt mondta, a fürdőjüket
készíti elő), a lány pedig ott maradt Olivérrel a tojásház kicsi kanapéján, és
úgy néztek egymásra, mintha egymás agyából akarnák leszívni a megoldást.
Apropó, agy. Nagyon rossz ötletnek bizonyult használni az eszüket, és Alíz
ezt meg is mondta Olivérnek.
A fiú azonban nem idegeskedett.
– Ne aggódj Paramint miatt – mondta, majd legyintett és talpra állt. –
Ezért vagyok itt, emlékszel? Rá tudom beszélni, hogy engedjen el minket.
Nyugodj meg.
Megkönnyebbülés árasztotta el Alízt, olyan gyorsan, hogy ha nem ült
volna, bizonyára leroskad. – De hát akkor miért nem mondtál neki valamit
eddig? – Hátradőlt a kanapén, és hagyta elernyedni görcsösen megfeszült
izmait. – Miért nem próbáltad meggyőzni, amíg itt volt?
– Mert halvány gőzöm nincs róla, hová menjünk, ha elhagyjuk ezt a
helyet – felelte Olivér. – Valami biztonságos búvóhelyre van szükségünk,
amíg rá nem jövünk, hol találunk festőt. Lehet, hogy Paramint tud segíteni.
Alíz halkan helyeselt, majd még kényelmesebben elfészkelődött a
kanapén. A sok szomorkodástól és kétségtől ólmos fáradtság zuhant rá, és
lassan kezdte felfogni, milyen lehet igazán felnőttnek lenni. Egyelőre azonban
csak pihenni szeretett volna, és hálásan fogadta a lazítás lopva megnyújtott
pillanatát.
Olivér viszont nem engedte.
– Hé, te, kelj fel! – szólt rá váratlanul. – Csak semmi lustálkodás. Jusson
eszedbe, hogy itt jobban kell figyelnünk, hiszen minket is jobban figyelnek. –
A lány mogorván nézett Olivérre, de feltápászkodott a kanapéról. – Nem
hinném, hogy Paramint rosszat akar nekünk. Persze azért nyitva kell
tartanunk a szemünket és a fülünket, és észrevenni minden érdekeset vagy
gyanúsat. Ha nagyon hegyezzük a fülünket, talán leleplezhetünk néhány
titkot. Addig megpróbálok festőt keresni.
Vajmi kevés támpont volt ez, de a továbbhaladáshoz be kellett érniük
ennyivel.
Alíz sóhajtott. Nehezére esett optimistának maradni. Minden rettentően,
borzalmasan rosszul sikerült eddig, és nyugtalansága minden perccel
fokozódott, amit nem apa keresésével töltöttek, hanem valami mással.
Letaglózta saját, vélt vagy valós felelősségének súlya, ezért úgy döntött,
hogy ha nem találnak mihamarabb egy festőt, inkább lemond arról, hogy
visszakapja a karját. Apát fontosabb megtalálni. Ő minden másnál
fontosabb. Nem kockáztathatta meg, hogy újra elveszítse.
Olivér és Alíz már régóta vágyott a fürdésre.
Paramint végigkísérte őket egy ágon, amely egy szomszédos fa törzséhez
szögezett létrához vezetett. Addig mentek, amíg felértek a törzs tetejére,
ahonnan jó ideje levágták az ágakat, elegyengették és megcsiszolták a
felületet, így a fa tetején téglalap alakú, sima, lapos terület alakult ki és adott
helyet több tucat fényes porcelánkádnak.
Paramintéhoz hasonló öltözéket viselő hölgyek és urak várták Alíz és
Olivér érkezését, kezükben törölközővel, köpenyekkel, virágcsokrokkal és
rengeteg, gőzölgő kancsóval.
A lány annyira izgatott lett a tisztálkodás lehetőségétől, hogy már meg is
oldotta az egyik szoknyája kötőjét. Az örök úriember Olivér észrevette ezt,
és idegesen izegni-mozogni kezdett. Megköszörülte a torkát, zsebre dugta a
kezét, és egy faágat tanulmányozott elmélyülten. Szerencsétlenségére Alíz
nem érezte magát feszélyezve, észre sem vette, mennyire elvörösödött és
milyen zavartan téblábol. A lány utálta a ruhákat, és örömmel szabadult meg
tőlük. Hálásan követte az egyik, mosolygó hölgyet egy üres kádhoz, és
gondolatban már el is lazult.
Végre megfürödhet, és most az egyszer át fogja adni magát az
élvezeteknek Illaberekben. Belemerül a fürdőzés élményébe. Csodás lesz.
Alig várta.
A lánynak segédkező hölgy Anszilla néven mutatkozott be. Alíz
rokonszenvesnek találta, tetszett neki a nő mosolya, mézárnyalatú arca és
huncutul göndör, vörös haja. Anszilla segített neki kilépni a maradék
ruháiból és beszállni a kádba. A lány leült, és egyetlen karjával felhúzta a
térdét a mellkasához. Beleremegett, amikor a hűvös szellő körbesimította a
testét.
Ezután viszont már tiszta, tömény élvezet következett.
Barátaim, ez nem afféle forró vizes fürdő volt, hanem meleg tejes, gazdag
és selymes. Alíz izmai ellazultak; mintha a csontjai is rugalmasabbá váltak
volna. Anszilla egymás után öntötte bele a kancsók tartalmát a kádba,
mígnem a hullámok végül Alíz vállát paskolták. Belesüllyedt a tejes fürdőbe,
és hagyta, hogy végtagjai szinte eggyé váljanak a fehér folyadékkal. Amikor
már azt hitte, nem lehet szebb a pillanat, Anszilla a csokrot is elővette, és
kezdte letépkedni a virágok fejét. Összegyűjtött egy maroknyit, és óvatosan
beszórta őket a kádba. A felszínen lebegő virágok szivárványszínű
cukorszóratnak tűntek a fenséges élmény tortáján. Alíz behunyta a szemét,
és kiélvezett minden percet. Megnyugtatta a virágillat, dédelgette a meleg
tej, a színek békét hoztak rá, és beburkolta a mérhetetlen öröm.
Ugyanakkor az is nyomban eszébe jutott, miért olyan veszélyes Illaberek.
Tudta, hogy örökké képes lenne abban a kádban maradni, és kapiskálta,
hogy minden eltelt pillanattal egyre óvatosabbnak kéne lennie.
Mindjárt – gondolta magában. Mindjárt észhez tér.
De most – ebben a szent pillanatban – muszáj lazítania.

Anszilla túlzottan is korán tért vissza a meleg törölközővel, és Alíz túlzottan

hamar találta magát szárazon, tisztán és napsütésillatúan a kád mellett. Sietve
ráadtak egy ropogós köntöst, és Anszilla nekilátott kifésülni nedves haját.
Dúdolva bogozta ki a csomóit, és miután azzal végzett, egy édes-keserű
dalt kezdett énekelni hajfonás közben. Halk, megnyugtató hangon dúdolt,
szinte mormogott, és Alíz, aki megmámorosodott az ellazulástól, éppen csak
az utolsó szavakat tudta elcsípni.

Az ég felé,
az ég felé,
zuhanni kezdtem
az ég felé.
Az ég felé,
az égbe zuhantam,
esni kezdtem,
s szállni tanultam.

Alíz majdnem elbóbiskolt. Az utolsó pillanatban azonban kipattant a szeme,

mert eszébe jutott Olivér figyelmeztetése, hogy soha ne aludjon álom nélkül.
Anszilla éneke viszont olyan telt és komoly volt, hogy Alíz szíve olvadozott.
Átmelegedett és egyre kótyagosabbá vált, ahogy Anszilla gyengéd kezével
kezdte belefonni a virágokat a hajába. A lány elnyomott egy kis ásítást. A
virágok vibráló színe váratlan ellenpontokat alkotott ragyogó fehér hajában,
és ez túláradóan boldoggá tette.
Alig győzött köszönetet mondani Anszillának, a hölgy pedig elpirult, és
egy legyintéssel hárította el a hálálkodást.
– Kérlek, kegyelmes hölgyem – szólalt meg –, nagy kincs nekünk, hogy
itt vagy. Ha vársz egy pillanatot, hozok neked egy ajándékot.
Így hát Alíz várt, leült egy kis székre, és az járt a fejében, milyen
kellemes érzés tisztának lenni, milyen furcsa, hogy csak egy karja van, és
milyen bosszantó hogy csak arra kellett volna neki az elvesztett végtagja,
hogy emlékeztesse saját hiányára. Ilyen gondolatokkal foglalta le magát,
amíg a hölgy vissza nem tér. Türelmét káprázatos ajándékkal jutalmazták:
Anszilla olyan gyönyörű ruhát tartott a kezében, amelyhez foghatót a lány
még soha nem látott.
A ruha valóságos színorgia volt. Látszott rajta, hogy igazi művész
készítette a legdrágább anyagokból, és Alíz tudta, hogy ő soha nem lenne
képes ilyen szépet varrni. Sok szoknyából állt, valamint egy szűk
felsőrészből, és végig zuhatagként omlottak le rajta a színek, egymásba
átalakulva: a rubinvörösből alkonykék lett, az aranyból zöld, kék és
szilvaszín, a szegély pedig végig málnapiros volt. Értőn és finoman
erősítették össze a hagymahéj vékonyságú selyemrétegeket, amelyek
csillámlón rezegtek, akár a törött pillangószárnyak. Hosszú, robusztus
szoknyák voltak, mégis súlytalanok, éteriek. A lány biztos volt benne, hogy
szárnyalni tudna abban a ruhában, sőt akár repülni.
– Anszilla! – kiáltotta, a mellkasához szorítva a ruhát. – Ezt te varrtad?
– Dehogy, kegyelmes hölgy – felelte az asszony, és meghajtotta magát. –
Ezt a ruhát Bal legkiválóbb varrónője varrta. A mi hagyományunk azt
diktálja, hogy csak elsőrangú ajándékot adjunk vendégeinknek. – Elcsuklott
a hangja. – Soha nem gondoltuk volna, hogy lesznek még vendégeink. –
Úgy tűnt, a sírás kerülgeti. – Annyira büszkék vagyunk, nagybecsű vendég!
Hála tölti el szívünket, amiért a mi hazánkat tisztelted meg jelenléteddel. Balt
sokszor veszik semmibe.
– Ó Anszilla! – vette át a szót Alíz. – Részemről az öröm.
Őszintén mondta ezt, mégis némi bűntudat mardosta, mert tisztában volt
vele, hogy távozni akar, és ezzel egy egész falunak fog csalódást okozni.
Fájdalom hasított a szívébe, de nem volt más választása.
Anszilla segített felvenni az új ruhát (Alíznak feltűnt, hogy ujjatlan, így
még a fél karjával is jól mutatott benne). Pár pillanatig csodálta a gyönyörű
részleteket, s közben bedugta a füzeteit, a fekete kártyáját és a vonalzója
törött darabjait a szoknya mély zsebeibe. Az öltözék gallérjába felfelé és
lefelé szétálló tollszegélyt erősítettek, és ezzel azt az illúziót keltették, mintha
szárnya nőtt volna. A varrónő összes öltése külön művészi alkotással ért fel.
Alíz nem tudott betelni a pompával. Soha nem viselt még ennyire elegáns
ruhadarabot: minden lépésnél pörgött és libegett, a selyem pedig hullámzott
és kígyózott körülötte. Azon kapta magát, hogy hiányoznak neki a csendes
pillanatok, amelyeket régen annyira utált, a magányos tánc az erdőben,
amikor szíve a világ többi hangjával összecsendülve dobogott.
Könnyek szöktek a szemébe.
Olyan csodálatos volt! Mélyen megérintette lelkét a szépség, és egy
másodpercig képtelen lett volna elhinni, hogy Anszilla fel akarja falni. Végül
is Olivér azt mondta, hogy minden csoportban vannak jók és rosszak, és
Alíz úgy érezte, ők itt, Balban csakis jók lehetnek.
Morfondírozott ezen egy kicsit.
– Anszilla! – szólalt meg, még mindig a ruhán ámuldozva. – Ha van
varrónő itt, Balban, akkor feltételezem… festő is lakik a közelben.
Anszilla meglepettnek tűnt. – Sajnos nem, kegyelmes hölgy. Miért
kérdezed ezt?
A lány arrafelé intett a fejével, ahol korábban a karja volt.
– Reméltem, hogy valaki pótolni tudja ezt a hiányosságot – vallotta be. –
Azt mondták, hogy keressek egy festőt. – Sóhajtott. – Nem tudod
véletlenül, hol találhatnék egyet?
Anszilla a fejét rázta. Alíz csalódott volt. Tudta, hogy elméletben csak
Olivér képes rafinált meggyőzési technikákkal információt kiszedni
másokból, de Anszilla megbízhatónak tűnt. Különben sem maradt sok
választásuk Olivérrel. Lassan kifutnak az időből. Azonnal szükségük volt
egy festőre, ezért újra próbálkozott.
– Akad itt egyáltalán bárki, aki ismerhet egy festőt? Esetleg a varrónő. –
Anszilla megdermedt. – Nem kizárt, hogy… – folytatta gyorsan Alíz – …
Illaberek művészei ismerik egymást.
Hatalmas hibát követett el.
Hidegség vette át a melegség helyét Anszilla arcán. Elfordult, hogy a lány
ne lássa a vonásait. Amikor legközelebb megszólalt, hivatalosabb
hangnemben beszélt.
– A varrónő talán tudta, hol lakik egy festő, de őt réges-régen lelökték
az ágról.
A lány megrökönyödött. – Lelökték az ágról? Úgy érted…
– …meghalt.
– Mintha azt mondtad volna, hogy ő varrta ezt a ruhát – akadékoskodott
Alíz. – Ha meghalt, akkor hogyan?
– Sok-sok évig varrta a ruhákat mindenféle formában és méretben, mivel
készen kellett állnunk az esetleges vendégek érkezésére – magyarázta
Anszilla halkan. – Még ha nem is lehettünk biztosak benne, hogy bárki
idejön.
Alíz megérintette a karját. – Ó, Anszilla, annyira saj…
– Kérlek, bocsáss meg, kegyelmes hölgy. – Anszilla egyetlen, lendületes
mozdulattal felállt, és elkezdte összeszedni a fürdőhöz szükséges
eszközöket. Nem méltatta több szóra Alízt.
A lány elcsüggedt – biztos volt benne, hogy valamivel megsértette a
hölgyet –, és próbált bocsánatot kérni.
– Nagyon sajnálom – szólalt meg –, nem akartam…
Ám Anszilla ismét dúdolni kezdett, ezúttal nagyon hangosan, és úgy tett,
mintha nem hallaná. Alíz lehangolva elfordult.
Aztán meghallotta Anszilla énekét. Ugyanazt, mint korábban – felismerte
a dallamot –, de ezúttal jobban figyelt rá.
Egy nap az égbe estem,
és nem szenvedtem,
egy nap az égbe estem,
és nem sajdult testem.
Egy hölgy értem nyúlt
félelmem ellanyhult,
egy hölgy duruzsolt,
oltalma beburkolt.
Nem tudtam, mi igaz,
és mi megtévesztő,
csak azt láttam, az égre
mutat e furcsa nő,
és új helyem megjelölé.
Az ég felé,
az ég felé,
zuhanni kezdtem
az ég felé.
Az ég felé,
az égbe zuhantam,
esni kezdtem,
s szállni tanultam.
Olivér a tojásháznál várt rá.
Paramint aznap estére – és a tartózkodásuk idejére – átadta nekik az
otthonát, és Alíz elmondhatatlanul hálás volt az önfeláldozásáért. Ami azt
illeti, már számon sem tudta tartani, mennyi mindent tett értük az alacsony
kis emberke az érkezésük óta.
Túlzó önkényeztetésnek tűnt ilyen sok időt szánni magukra Bal vidékén,
de ha teljesen őszinte akart lenni magával, beismerte, hogy szükségük van
némi pihenésre. Kezdett kimerülni abban, hogy egyik falutól a másikig
szökdécselnek, és jó formában akart lenni, ha végre odaérnek apához.
Leroskadt a kanapéra Olivér mellé, és már épp Anszilláról meg a
különös sorsú varrónőről kezdett volna mesélni, amikor észrevette, hogy a
fiú nagyon furcsán néz rá.
– Mi az? – kérdezte. – Mi történt?
– Semmi – felelte Olivér. – Csak valahogy… máshogy nézel ki.
– Én? – A lány végignézett magán. – Talán azért, mert tiszta vagyok.
Meg a bámulatosan szép ruha miatt, nyilván.
Elnevette magát, és tűnődve nézett végig a szoknyáin. Olivérrel közben
megcsodálták az összes többi, Balban kapott ajándékot is, köztük a
töméntelen gyöngysort, amelyeket a fiú most a nyakán és a mellkasán viselt,
mint egy díszes zsabót.
Olivér oldalra billentette a fejét. – Lehet.
– Hát, te ugyanúgy nézel ki – közölte a lány, és végigmérte a fiút. – Hogy
tudsz mindig ugyanolyan rendezett maradni?
Olivér elmosolyodott, de nem a kérdésre válaszolt. – Oké, meséld el a
varrónő történetét!
Mire véget ért a beszámoló, Olivérnek elkerekedett a szeme. Tomboltak
a fejében a gondolatok és a kérdések. Alig bírt nyugton ülni. Fel is kelt a
kanapéról, és ide-oda járkált a szobában.
– Ez nagyon-nagyon érdekes hír – ismerte el. – Roppant érdekes.
– És a dal? – tette hozzá Alíz. – Az is furcsa, nem?
Olivér a szoba túloldaláról nézett a lány szemébe.
– Nagyon furcsa. Úgy tűnik, mintha Anszilla mondani akart volna neked
valamit anélkül, hogy tényleg mondott volna valamit.
– Igen, egyetértek – helyeselt Alíz. – Nem tudok rájönni, mire
célozhatott.
– Én sem. – Olivér kis szünetet tartott. – Elképzelni sem tudom, a
varrónő titkai hogyan vezetnének el minket egy festőhöz.
– Hát… – Alíz megpróbált összefüggést találni. – Mindketten
művészfélék. Talán ismerték egymást, nem?
A fiú összevonta szemöldökét. – Lehet. Nem valószínű, de lehet.
Alíz sóhajtott.
– De az a dal… – vetette fel újra Olivér – …nagyon különös.
– És annyira szomorú – tette hozzá a lány. – Gondolj csak bele: a
varrónőt lelökték az ágról. Hogy történhetett ilyesmi?
A fiú felvonta az egyik szemöldökét. – Ezek szerint te igaznak gondolod
az ének szövegét? Hogy a varrónő elrepült?
– Ha elrepült azt jelenti, hogy a halálba zuhant, akkor igen – szögezte
le Alíz. – Szerintem igaz.
– Akkor ez ugrott… Már bocs a szóviccért. – Olivér megpróbálta
visszafogni a mosolyát. – Feltételezem, egy halott varrónőnek nem sok
mondanivalója lehet.
– Több támpontunk pedig nincs – közölte Alíz letörten. Hátradőlt a
kanapén, és feltette a lábát. Aztán nagyon-nagyon halkan, félig
reménykedve abban, hogy Olivér nem fogja meghallani, azt mondta: –
Remélem, nem követtünk el végzetes hibát, amikor úgy döntöttünk, hogy
visszaszerezzük a karomat.
Olivér odaült mellé a kanapéra.
– Alíz! – szólította meg gyengéden.
A lány mormogott valamit az orra alatt.
– Alíz! – ismételte a fiú. – Kérlek, nézz rám!
A lány vonakodva megtette, amit kért. Olivér döbbenetesen ibolyakék
szeme élesen elütött bőre fémes színétől.
– Az, hogy helyrehozzuk a karodat, soha nem lesz hiba. Kérlek, fogadd
ezt el!
Alíz elfordította a fejét. – De mi lesz, ha emiatt nem találjuk meg apát?
– Az kizárt.
– De…
– Egyszerűen nem lehet – nyomatékosította Olivér.
 – Oké, jól van. – Alíz sóhajtott. – De remélem, hamarosan kitaláljuk a
következő lépést. Nem maradhatunk itt sokáig.
– Tudom – válaszolta Olivér, és halkan felnevetett. – Tulajdonképpen
kár. Más körülmények között élveztük volna a Balban töltött időt.
Mármint… láttam már annyit Illaberekből, hogy ne számítsak semmi jóra.
Tényleg. Csakhogy itt olyan rettentően kedvesek velünk. Rossz érzés lesz
elhagyni őket, főleg mivel ötvenhat évig vártak ránk. – Megrázta a fejét. – El
tudom képzelni, milyen gyászos arcot vágna Paramint.
– Én is – tette hozzá halkan Alíz. – Pont ez jutott eszembe nemrég. Nem
tudom elképzelni róluk, hogy meg akarnak enni minket. Te igen? Szerinted
nem ők azok a bizonyos jók?
Olivér bólintott.
– Belenéztem Paramint szívébe, amikor megérkeztünk, és tudod, mi a
legnagyobb titka? A leghőbb kívánsága? – Alíz talán tudott volna találgatni,
de inkább megvárta a fiú válaszát. – Kinyitni végre azt az ajtót. A
legnagyobb, legtitkosabb, leggyötrőbb vágya az volt, hogy látogató
érkezzen Balba.
– Na, most borzalmasan érzem magam – jelentette ki Alíz. – De mi más
választásunk van?
– Tudom, muszáj haladnunk. Végül is Fenyérháthoz tartozunk, nem
Illaberekhez. – Olivér elmosolyodott. – Szeretem az izgalmas kalandokat,
de még jobban szeretnék hazamenni. Azt hiszem, eleget láttam ebből a
világból. Az élmények és emlékek jó időre ki fognak tartani.
– Én is – bólogatott a lány. – Én is. – Lesütötte a szemét, és megérintette
a megmaradt karpereceit. – De azt akarom, hogy apa is hazajöjjön. Nélküle
nem megyek vissza.
Olivér bólintott, és azt felelte: – Tudom.
– És neked? – kapta fel hirtelen a fejét a lány. – Neked mi hiányzik
legjobban otthonról?
– Nekem? – kérdezte a fiú meglepetten. Félrehajtotta a fejét, mintha
még soha nem gondolt volna bele. – Nem is tudom. Talán az a nyugalom,
hogy nem kell mindennap szembenézni a halállal.
Alíz felnevetett.
– De most komolyan… a szüleiddel közel álltok egymáshoz? Nem
hiányzol nekik, amikor távol vagy?
– Nem hinném. – Olivér vállat vont. – Nem tudom. Nem igazán ismerem
a szüleimet, és szerintem ők sem ismernek jól engem. A képességem… –
sóhajtott – …áldás és átok is egyszerre. Egészen kicsi koromban
megtanultam, hogyan vegyem rá a szüleimet, hogy azt csinálják, amit én
akarok, hogy olyan szülők legyenek, amilyennek én akarom őket látni. Csak
évekkel később jöttem rá, hogy egy ötévesnek egészen sajátságos
elképzelése van a tökéletes szülőről. Addigra viszont már késő volt. Mire
abbahagytam a beavatkozást és engedtem őket irányítani, már nem tudták,
hogyan viselkedjenek. Szinte nem is ismertek. A legfontosabb éveinket
vettem el mindnyájunktól. Alig emlékeznek rá, hogyan nőttem fel. Ráadásul
nemcsak a szüleimmel műveltem ezt, hanem mindenkivel. Igazából nem is ez
volt a szándékom – vallotta be Olivér halkan –, csak még túl kicsi voltam,
ezért nem fogtam fel, milyen következményei lehetnek a tetteimnek. Amikor
apámat megtámadta a métely, rájöttem, milyen törékeny, és ráébredtem,
hogy egy nap majd el fogom veszíteni. Bántam, hogy soha nem adtam neki a
lehetőséget rá, hogy átadja nekem a tudását. Hogy olyan apám lehessen,
amilyen ő akart lenni. – Olivér felnevetett, ám ebben a nevetésben nem volt
semmi derű. – Tízéves koromra sikerült egy szál magamnak tönkretennem
minden fontos kapcsolatomat. – Némi habozás után hozzátette: – Fogalmam
sincs, milyen szüleim lettek volna, ha nem változtatom meg őket olyan
korán.
Alíz mélyen és reszketegen szívta be levegőt.
– Jaj, Olivér! – mondta, és megfogta a fiú kezét. – Ez a legszomorúbb
történet, amit valaha hallottam.
– Néha úgy érzem – folytatta Olivér –, hogy az egész életem egy saját
magamnak mesélt történet. Hazugság hazugság hátán. Emberek noszogatása
és tologatása, amíg el nem érem a célomat. – Sóhajtott. – Utálom.
– Akkor miért nem hagyod abba? – kérdezte Alíz.
– Mit?
– Hát hogy mindenkit megváltoztatsz. Hogy manipulálod az embereket.
Igaz, a múltat már nem változtathatod meg, de a jövőt még igen. Még nem
késő megismerni a szüleidet.
– Azt hiszem, igazad van – válaszolta a fiú elcsukló hangon.
 – Nem akarod?
Olivér megrázta a fejét.
– Nem arról van szó, hogy nem akarom, én csak… nem is tudom… –
Most már szinte suttogott. – Félek.
– Mitől? – kérdezte Alíz.
– Hát nem érted? – Olivér behunyta a szemét. – Engem senki sem
kedvelne, ha nem venném rá őket a varázserőmmel. – Amikor újra felnézett,
pillantását mélyen Alíz szemébe fúrta. – Ezért voltam olyan kiállhatatlan
veled középsuliban. Nem azért, mert csúnya vagy. Nem is úgy gondoltam.
Azért mondtam, mert tudtam, hogy nem kedvelsz, és nem tudtalak
meggyőzni. Akkor még nem értettem, miért nem hat rád a
meggyőzőképességem. Nem tudtam az örökérvényű ígéretedről, és
megijedtem attól, hogy találkoztam egy emberrel Fenyérháton, akit nem
ingattak meg a hazugságaim, ráadásul ki nem állhatott. Ez megerősítette a
félelmeimet: ha hagyom, hogy az emberek önmaguk legyenek, akkor el
fognak hagyni engem. A szüleim sem szeretnének.
– De Olivér! – vágott közbe a lány, és megszorította a fiú kezét. – Azért
nem kedveltelek, mert te voltál az egyik legnyersebb, leggorombább ember,
akivel valaha találkoztam. Lenéző voltál, bunkó és olyan nagyképű, hogy
talicskán hordtad az arcodat magad előtt.
A fiú felnyögött, majd felállt, hogy távozzon.
– Várj! – szólt rá Alíz, és megragadta a tunikáját. – Még nem fejeztem
be.
Olivér zordan nézett vissza rá.
– Akarok még mondani valamit, de az már jó lesz! – egészítette ki Alíz.
Olivér megadta magát, és visszaült a kanapéra.
– Nézd meg, milyen vagy most! Az egyik legkedvesebb ember a világon,
odaadó és hűséges barát. Ki ne szeretne most téged? A szüleid imádnának.
Különben is, szerintem csodálatos vagy, és ez tényleg az őszinte
véleményem, nem kellett hozzá semmilyen trükköt bevetned.
Olivér arcán foltokban ütött ki a pirosság. – Te csodálatosnak tartasz?
Alíz sugárzó arccal nézett rá, és bólintott.
Olivér elfordította a fejét, és valami érthetetlen dolgot motyogott. A szája
sarkát félszeg mosoly húzta szét. Alíz is elmosolyodott, talán még bugyutább
arccal, mint a fiú. Egy darabig csak ültek ott a kanapén, nem nagyképűen,
hanem őszintén és normálisan. Alíznak rá kellett jönnie, hogy Olivér az első
igazi jó barátja.
Valódi, feledhetetlen pillanat volt.
Végül Olivér megköszörülte a torkát.
– Most, hogy beavattalak a titkaimba, te is elmondod a tieidet?
Alíz beharapta a száját, és lenézett az ölébe. Ideges bukfenceket vetve
dobogott a szíve.
– Már ismered a titkaimat, Olivér, remélem, nem kell megismételnem
őket.
– Alíz! – folytatta a fiú lágy hangon. – Nem értem, miért nem fogadod el,
hogy hihetetlen tehetséged van. Miért zavar ennyire?
Tessék.
A legnagyobb szívfájdalma. A tehetség, amelyet nem akart, amelyről azt
kívánta, bárcsak ne létezne, amellyel kapcsolatban meggyőzte magát, hogy
nem is az övé igazán, csupán csak azért, mert ott nem működött, ahol a
legtöbbet számított volna. El akarta mondani Olivérnek az igazat, ám attól
félt, hogy elsírja magát, és azt mindenáron el akarta kerülni. Mégis,
elérkezett az idő, hogy beszéljen róla, és Olivérnek joga volt megtudni.
– Szóval… – bólintott – …meg tudom változtatni a dolgok színét. –
Borzongás futott végig rajta, és fel-le imbolygott a gyomra. Apa távozása
óta nem beszélt erről. Olivér megfogta és megszorította a kezét. – Bárminek
meg tudom változtatni a színét. Az égnek – folytatta lány –, a napnak, a
fűnek, bogaraknak, a leveleknek, bárminek, aminek csak akarom. – Egyre
halkabban beszélt. – Éjszakává tudom változtatni a nappalt és nappallá az
éjszakát. Át tudom alakítani a levegő színét, amit belélegzünk, és a víz
színét, amit megiszunk.
– De nem teszed – szólt közbe Olivér. – Nem teszed, és nem tudom,
miért. Ekkora tehetség, ilyen csodás képesség és…
Alíz megrázta a fejét, és éles hangon félbeszakította a fiút.
– Ekkora tehetség – ismételte –, és a saját színemet sem tudom
megváltoztatni. – Felnézett, egyenesen a fiú szemébe, űzött és kétségbeesett
pillantással. – Téged is meg tudnálak változtatni – folytatta, és ujjával
megérintette a fiú arcát, amelyen barna, vörös, majd zöld árnyalatok
jelentek meg. – Egy szempillantás alatt a kék tíz különböző árnyalatát
tudnám rád varázsolni – mondta, aztán leengedte kezét. – Bárki másnak át
tudom alakítani a színét, csak ezt a bőrt vagyok képtelen megváltoztatni. –
Ujjaival végigszántotta az arcát. – Nem tudok színt varázsolni a szemembe.
Még a saját családtagjaimhoz sem tudom hasonlóvá tenni magam! – fakadt
ki végül elcsukló hangon. – Tudod, milyen nehéz, amikor mindent meg tudsz
változtatni, csak magadat nem?
– Alíz…
– Nincs színem, Olivér. – Most már suttogott. – Nincs bennem
festékanyag. Egyáltalán nem hasonlítok a szeretteimre.
– De Alíz – folytatta Olivér óvatosan –, akik szeretnek, azok zsiráfbőrrel
is szeretnének.
Alíz a lába alatt elterülő szőnyegre meredt. Majdnem elmosolyodott.
– Ez apára valószínűleg igaz is – hagyta jóvá. – Azt hiszem, apa
mindennel együtt szeret.
– Ahogy az anyukád is – tette hozzá Olivér. – Ő is szeret.
A lány viszont makacsul rázta a fejét.
– Nem tudom. – Beharapta a száját. – Nagyon izgatott volt, amikor
megtudta, mi a képességem. Apa mondta el neki, bár kértem, hogy ne
tegye. – Kis szünetet tartott. – Csakhogy apa eltűnése után valami történt
anyával. Megváltozott, rosszindulatú lett. – Elhallgatott és emlékezett. – Azt
gyakoroltatta velem… mindennap a tükörben… hogy változtassam magam
más színűre. Egyszer sem sikerült, és ő lassan megunta. Aztán eszébe jutott,
mennyire szereti a fenyérbogyót…
Olivérnek elakadt a lélegzete.
– …és elküldött, hogy gyűjtsek neki. – Alíz elfordította a tekintetét. –
Arra nevelt, hogy csak a fenyérbogyó gyűjtésére vagyok jó.
– Én úgy tudtam, hogy a fenyérbogyó láthatatlan! – kiáltott fel Olivér
tágra nyílt szemmel, aztán visszafogta a hangját. – És úgy tudtam, hogy a
Fogyasztható Ételek Fenyérháti Szabályzata nem engedélyezi, hogy
megegyük.
– Nem mondanám, hogy láthatatlanok – ellenkezett Alíz a fogát
csikorgatva. – Csak olyanok, mint a kaméleon: szinte tökéletesen
beleolvadnak bármilyen háttérbe, ezért nehéz megtalálni őket. – Megvonta a
vállát. – Nekem elég egyetlenegyet találnom, és valamilyen jól látható
színűre változtatnom, így azonnal két marokkal össze tudok gyűjteni.
Olivér láthatólag le volt forrázva.
– Nem tudtam, hogy a Fogyasztható Ételek Fenyérháti Szabályzata nem
engedélyezi – tette hozzá a lány idegesen.
A fiú úgy megdöbbent, hogy fel kellett állnia. – Azta… – nyögte ki végül.
– Anyukád tényleg felháborítóan viselkedik. Bocs… – tette hozzá, és a
szája elé kapta a kezét – …ez csak úgy kicsúszott a számon. Nem az én
tisztem…
– Jól van, nem gond. – Alíz száján megremegett a mosoly. – Jobban lesz,
ha apa hazatér. Mellette mindig kedves és rendes volt. De őszintén szólva
már apa távozása előtt csalódást okoztam neki – vallotta be halkan. – Az
egyetlen ember, aki tényleg szeretett, csapdába esve szenved valahol, és
elveszett egy olyan világban, amely örökké itt akarja tartani. Én pedig bármit
megtennék, hogy visszaszerezzem. Bármit. – Alíz megsimította szoknyái
selyemanyagát. – Tudod, apa régen sokszor mondta nekem, hogy szép
vagyok.
A szeme megtelt könnyekkel. Ebből tudta, hogy ideje abbahagyni.
Igyekezett méltóságteljesen felállni, és azt mondta Olivérnek, hogy friss
levegőre van szüksége.
A fiú szó nélkül engedte kimenni.
Amikor kilépett a házból, szinte azonnal megfeledkezett a
szívfájdalmáról. Bal vidékén sokkal több csodás látvány babonázta meg a
szemét, mint máshol. A nap már elindult a láthatár felé, az égbolt poros-
füstös kék színt öltött, s peremén arany és lila sávok olvadtak a parázsló
narancs árnyalataiba, átszüremkedve az ágak között és kaleidoszkópszerű
mintázatot alkotva. A lombok által feldarabolt fény tarka hópelyhekként
záporozott a világra. Minden élénkzöld és gazdag barna volt, a levegő szinte
kicsattant a frissességtől. Egy mély belégzés, és a könnyek már fel is
száradtak. Alíz gondosan elrakta őket egy másik napra.
Behunyta a szemét, és hagyta, hogy keresztülfújjon rajta a szellő.
Erősebb volt anyánál.
De ha mégsem, akkor majd erősebb lesz – elég erős ahhoz, hogy apáért
harcoljon és ne vesszen el nélküle. Okosnak kellett lennie, életben maradni
és tovább harcolni. Az apa iránt érzett szeretete bátorságot öntött belé.
Jobbá tette.
Mindenre felkészítette.
Jönnek még fejezetek
– Ízlelnétek valamit? – kérdezte Paramint.
Bedugta a fejét a tojásházba, hogy megnézze, hogy érzik magukat.
Vendégei a padlón ültek és listát írtak arról, hogy mi mindent mutatnának
meg apának Fenyérháton, ha végül sikerülne hazavinni. Olivér találta ki,
hogy listát írjanak, és ezzel fogadta a lányt, amikor visszatért a házba. Azt
mondta, apa biztosan tudni akarja majd, mi minden történt a távollétében, és
mivel rengeteg dolog változott, szükségük lesz egy listára.
– Látni akarja majd az új tavakat, a horgászfákat, és jaj… mindenképp
meg kell neki mutatnunk a Penelope kertjébe esett csónakokat! Ne
felejtsük el! – Olivér már nyúlt is egy újabb papírlap felé. – A garasbokrok
is hatalmasat nőttek a patak mellett. Szerinted kíváncsi lesz rá?
A lány annyira meghatódott, hogy alig bírt megszólalni.
Jó darabig csak ültek ott, a fiú és a lány, és tervezték a napot, amikor
apa hazatér. Ekkor érkezett meg Paramint a kérdéssel, hogy ízlelnének-e
valamit.
– Ízlelni? – kérdezte Alíz, és kihúzta magát. – Hogy érted ezt?
– Nos… – felelte Paramint, még mindig az ajtóban állva – …bőséges
zamatmenüt tudunk nyújtani. Talán nem olyan pompázatos, mint
amilyenekhez szokva vagytok – tette hozzá elpirulva –, de feltétlenül
ajánlanám például fenséges vesepecsenye-szeletünket – hajolt meg alig
láthatóan. – A főszakácsunk kifejezetten nektek készítette és tökéletesítette
kristálysóval, fűszeres kuszkuszágyra helyezve, köretként szarvasgombás
rizottóval. Persze ha mégsem lenne ínyetekre, akkor bármilyen szendvicset,
sültet vagy sonkát el tudunk készíteni…
– Na, jó, elég! – vágott közbe Alíz, és Olivérre sandított. – Sajnos egyik
ételről sem hallottam még.
Paramint teste valósággal megdermedt, annyi szó forrt a torkára.
Mentségére legyen mondva, hamar felengedtek a tagjai, és folytatta: –
Ajánlhatok esetleg valami mást, nagybecsű vendég?
Alíz elgondolkodott, majd rávágta: – Van tulipánotok?
– Nekünk… – Paramin zavartak látszott, ám leginkább attól félt, hogy
csalódást okoz a lánynak, és ettől Alíz is borzalmasan érezte magát. – A
helyzet az, nagytiszteletű vendég, hogy sokféle virágunk van, de sajnos
mostanában egyik sem bontott szirmot.
 – Kedves Paramint! – vette át a szót Olivér. – Kérlek, ne emészd magad
a virágok miatt, Alíz csak csipkelődik. – Szeme sarkából a lányra nézett, azt
sugallva: bízd rám! – Lehet, hogy ma este lemondunk a főételek ízleléséről,
és egyenesen a desszerthez ugrunk. Hosszú út áll mögöttünk, és szívesen
ennénk valami édeset.
– Remek ötlet, kegyelmes vendég! – Paramint olyan izgatott lett, hogy
ott, helyben szökkent egyet. – Pompás ötlet! Százféle süteményt, rétest és
muffint tudok hozni, valóságos lakoma lesz belőlük. – Arcának minden része
mosolygott, annyira szerette volna őket boldognak látni. – Tehetek még
valami értetek, nagybecsű vendégek? Esetleg ízlelés után szeretnétek valamit
álmodni?
Erre Alíz is felkapta a fejét, és mielőtt a részletek felől érdeklődött volna,
már bólogatott is.
– Csodásan hangzik – lelkendezett. – Nagyon szeretnék már álmodni.
– Legyen úgy, nagybecsű vendég – vágta rá Paramint sugárzó arccal. –
Pazar, kitűnő! Rögvest visszatérek. – Meghajolt, újra elmosolyodott, és
eltűnt.
Alíz túláradó izgalommal fordult Olivérhez.
– Annyira hiányzik már az álmodás! Nagyon szeretek álmodni, azt
szeretem legjobban az alvásban.
Olivér elnevette magát.
– Nem hiszem el, hogy jobban izgat az alvás, mint a desszert.
– Jaj! – kiáltott fel a lány szórakozottan. – Erről jut eszembe! Mi is
pontosan az a vesepecsenye?
A fiú megdermedt, és döbbenettől tátva maradt szájjal válaszolt.
– Ezzel most ne foglalkozz – bizonygatta. – Semmi különös.
Alíz még soha nem gondolt bele, micsoda öröm reggel felébredni.
Olivérrel még egyetlen városban sem maradtak annyi ideig Illaberek
földjén, hogy az alvás (vagy az álmodás) élvezetének hódolhassanak. Most,
időtlen idők óta először, lassan kinyitotta álomtól pókhálós szemét, s
egyetlen karjával és két lábával nyújtózkodva, ásítva figyelte a hajnalt.
Kába és ködös volt a feje, talán félig-meddig szendergett is. Boldogabb
volt, mint bármikor az átkelésük óta, és készen állt rá, hogy szembenézzen
egy újabb, végtelen nappal. Talpra szökkent, és elindult Paramint saját
mosdója felé (amelynek használatát megengedte nekik), friss vízzel locsolta
le arcát, az ajkára hulló cseppeket meg is kóstolta.
Mentolos – gondolta magában.
Egész éjjel kesze-kusza álmokkal viaskodott, amelyeket kétségkívül az
Illaberekben töltött napjai ihlettek. Fel-le szaladgált az égen, ide-oda vonult
ismeretlen lakások mennyezetén, és egy férfit próbált utolérni, akiről azt
hitte, apa. A gond csak az volt, hogy valahányszor elég közel került hozzá,
Olivér előugrott egy ablakból, és kitépte az egyik karját. Újra meg újra
elvesztette apa nyomát, és már három ízben is emlékeztetnie kellett magát
arra, hogy nem haragudhat Olivérre, amiért ennyire zavarja őt álmában.
Amikor negyedszer is az eszébe véste volna ezt, éppen kilépett a mosdóból,
és szembetalálkozott a fiúval.
– Jó reggelt! – köszöntötte mosolyogva.
– Jó reggelt! – válaszolta Olivér, aki förtelmesen festett, talán félig még
aludt, és szemlátomást émelygett. – Bocs, Alíz! – mondta, és fejével a
mosdó ajtaja felé intett. – Szabad? Sajnos nem érzem túl jól magam.
– Jaj, Olivér! Tehetek érted valamit?
A fiú erőtlenül megrázta a fejét.
– Nem hiszem, csak pihennem kell egy kicsit. Remélem, elmúlik ez az
érzés. – Megdörgölte az arcát. – Esküszöm, soha többé nem eszem abból a
pitéből – tette hozzá, és nevetni próbált.
A lány együtt érzőn nézett rá, és bólintott. Ő éppen csak kóstolgatott
előző este, Olivér viszont mindennek legalább a felét megette, amit Paramint
hozott nekik. A lány többször is rászólt, hogy vigyázzon – valószínűleg csak
ezért nem falt fel tíz tortát, hét pitét, tizenöt muffint és négy adag pudingot –,
és most hálás volt saját magának, hogy bűntudatot keltett benne. Nem
tudta, hogy Olivér ennyire vonzódik a bűnös élvezetekhez, jóllehet reggelre
már biztosan megbánta, hogy kirúgott a hámból. Alíz megpaskolta a vállát,
és hagyta bemenni a mosdóba.
Amíg a fiú bezárkózott, rendbe tette a ház többi részét. Remélte, hogy ez
az utolsó napjuk Balban, ezért jó benyomást akart tenni Paramintra, és
gondoskodni akart róla, hogy a ház ugyanolyan tiszta és rendes legyen, mint
amikor megérkeztek. Feltekerte a vendéglátójuktól kapott álomzsákokat
(kicsi zsáktakarók voltak, párnákkal egybevarrva, rendkívül puhák és
komfortosak), megigazította az összes újságot, és gondosan kimentette
közülük az apának írt listát, amelyet rögvest el is dugott új (meglepően
kényelmes) selyemruhája zsebébe. Végül leült a sütőtökszínű kanapéra, és
várta Paramintot és Olivért.
A várakozást azonban hamar megunta, és kilépett a házból.
Tündökletes fények fogadták, pont, ahogy bentről számított rá. A nap
már elindult felfelé az égen, és Bal vidéke valósággal kibontotta szirmait. A
lakók nyüzsögtek, frissen mosott ruhákat teregettek, frissen sütött kenyeret
vásároltak, és friss pletykákat osztottak meg szomszédaikkal. A látványtól
még nagyobb erővel hasított bele a honvágy, mint addig.
– Szép napot neked, nagybecsű vendég! – Paramint lelkesen
mosolyogva jelent meg. Meglepődött rajta, hogy a lány ilyen korán talpon
van.
– Neked is szép napot, Paramint – válaszolta Alíz hasonlóan széles
mosollyal.
– Szépet álmodtál? – kérdezte a férfi. – Kellemes volt az ízlelés?
– Mindkettőre határozott igen a válaszom – jelentette ki a lány boldogan,
majd halkabban hozzátette: – Olivér sajnos kicsit túl sokat ízlelt.
Paramint szeme elkerekedett, aztán jóízűen felkacagott.
– Ez csodás hír, kegyelmes hölgy! Örömmel hallom, hogy ennyire ínyére
volt a lakoma!
Alíznak nem volt szíve elkeseríteni vendéglátójukat és felvilágosítani
arról, hogy Olivér élvezete nem tartott sokáig.
– Igen, hogyne – felelte. – Ismételten köszönjük.
– Igazán nincs mit! – Paramint előre-hátra ringatózott a lábfején, szinte
kicsattant az izgatottságtól. – Az a helyzet, hogy nem tudom tovább
magamban tartani, méltóságos vendég!
– Mit nem…
– NAGYSZERŰ híreink vannak, méltóságos hölgy. FANTASZTIKUS
HÍREINK!
– Tényleg?
– Igen. ROPPANT fontos nap lesz a mai, nagybecsű hölgy. Már a
tegnap este is ROPPANT izgalmas volt, hiszen már a reggel is ROPPANT
mód jól sikerült. Micsoda HIHETETLEN hírek!
– Ó ez… remek – felelte Alíz udvariasan. Nem tudta volna pontosan
megindokolni, de Paramint lelkesedése nyugtalansággal töltötte el. –
Remélem, jó dolgok várnak Bal kedves lakóira.
– Hogyne! A legjobb dolgok. A LÉTEZŐ LEGJOBB dolgok!
– Hát, ez csodálatos. Gyorsan visszamegyek…
– Te! – vágott közbe Paramin. – Te nagyon rossz dolgot követtél el,
kegyelmes hölgy. Borzasztóan, rettentően rossz dolgot! Csakhogy ez a
rossz dolog a lehető legjobb következménnyel jár Bal lakóira nézve.
Számunkra ez a legjobb hír!
Alíz nagyot nyelt, és a testében feltoluló pánikhullám ellenére beszédre
kényszerítette magát.
– Sajnos, fogalmam sincs, miről beszélsz – vallotta be. Paramint csak
nevetett és nevetett. – Megszegted a törvényt. Raboltad az időt. Hosszú
órákat loptál el. Csak tegnap este jutott tudomásunkra, hogy egy bűnöző
érkezett hozzánk. – A vendéglátó arca szinte sugárzott. – Épp Bal földjére!
El sem hiszem! Pont hozzánk látogatott egy bűnöző. Ó, te híressé tettél
minket, kegyelmes hölgy! Ötvenhat éve nem léptek velünk kapcsolatba a
Bölcsek – magyarázta –, és most tessék, egy látogató ráirányította a
figyelmet a mi hazánkra! Micsoda nap, micsoda pompás nap!
– Hát ezért örülsz ennyire? – Alíz majdnem összeesett a
megkönnyebbüléstől. – Nos – tette hozzá szerényen –, örülök, hogy
szolgálatotokra lehetek.
Paramint lehalkította a hangját, és közelebb hajolt.
– Nyugodj meg, mindent megteszünk annak elkerülésére, hogy a
Bölcsek letartóztassanak téged, de sokáig nem tudjuk őket távol tartani.
Sietnünk kell! Úgyhogy gyere is velem, gyere velem… rengeteg tennivalónk
van!
Alíz nem akart mozdulni. – Mire célzol? Hová menjünk?
– Természetesen a lakomát előkészíteni! – kiáltotta Paramint. –
Általában csak a vendégek tartózkodásának végén szervezzük meg –
folytatta halkan –, de most, hogy értesültünk törvényszegésedről, nincs mire
várnunk. Különben is, a letartóztatásod csak bonyolítaná a dolgokat – intett
a kezével –, viszont, ha a hatóságok érkezése előtt elintézünk mindent, nem
lesz gond. A királynők időtlen idők óta nem ettek rendesen, és te a
barátoddal együtt jó időre elég leszel nekik. Az ikerhercegnők is ki fognak
bújni a bőrükből.
Alíz dermedten állt egy helyben, és felkavarodott a gyomra a félelemtől.
Minden erejét összeszedve bólintott, mielőtt az öregesen nyájas Paramint
sarkon fordult, várva hogy a lány kövesse. Alíz bőre nyirkos lett a hideg
verítéktől és a váratlan, szörnyű és sikamlós rémülettől. Érezte, ahogy
összerándul a torka. Nem tudta, miért engedte meg magának, hogy egy
pillanatig is biztonságban érezze magát Illaberekben, csak annyit tudott,
hogy egyetlen választása maradt.
Rohanni.
Alíz olyan sebesen rohant vissza a házba, ahogy csak bírt. Szíve a
bordáin dübörgött, és remélte, hogy ki tudja szöktetni Olivért a házból,
mielőtt Paramint visszatérne. Püfölni kezdte a mosdó ajtaját, többször is a
fiú nevét kiáltotta, de nem érkezett válasz. Meg kellett szegnie egy nagyon
fontos illabereki szabályt: engedély nélkül kellett betörnie az ajtót.
Hála az égnek, hogy megtette.
Olivér a padlón feküdt, félig öntudatlan, ernyedt állapotban, és
mérhetetlenül nehéz volt a teste. Mintha félig már halott lett volna.
Egyszeriben értelmet nyertek Paramint szavai: itt nem az élvezettől és a
falánkságról volt szó, hanem az öreg mérget kevert az ételbe. Gyengévé és
engedelmessé kellett tennie „a vendégeket” a tervezett lakomára, vagyis
valójában elkábította őket. A lánynak minden csepp erejére szüksége volt
ahhoz, hogy le tudja küzdeni a pánikot. Gyorsan pofozni kezdte Olivért. A
fiú szeme kipattant.
– Olivér! – szólította meg a lány (még mindig – bár nem túl sikeresen –
viaskodva a pánikkal). – Olivér, kérlek… kérlek, ébredj fel. Kérlek, ébredj
fel!
– Sajnálom, Alíz – zihálta a fiú. – Ezek szerint… – nyelt egyet – …nem
érzem túl jól magam.
– Igen, igen, tudom, drága barátom, de most muszáj elmennünk innen!
Kérlek, próbálj meg lábra állni, mert ki kell szöknünk. Azonnal el kell
hagynunk a házat!
– Tessék? – Olivér szaporán pislogott. – Miért, Alíz, mi baj van?
A lány habozott. Arcára kiült a rémület, de kinyögte: – Meg akarnak
enni minket.
A fiú szeme kipattant. Volt annyi esze, hogy ne firtassa, miért. Talán
máskor, más tudatállapotban, meggyőzőképességének köszönhetően ki
tudta volna menteni magát a lánnyal együtt a szorult helyzetből, de így, hogy
rosszulléttel kínlódott, nem is volt teljesen önmaga, és Alíz tudta, hogy nem
bízhatja rá az életük megmentését.
Másodjára kellett neki megmentenie a fiút.
És valamiért még most is, az élete legsötétebb pillanatában is mély
érzelmek árasztották el Olivér iránt, mert tudta, hogy az ő kezébe helyezte
az életét, és mindenhová követni fogja.
 – Gyerünk! – mondta a fiú, és hatalmas eltökéltséggel felállt a földről.
Alíz Olivér vállára lendítette a zsákját, és saját vállára vette a fiú karját.
Engedte, hogy Olivér az ő sokkal törékenyebb testére támaszkodjon.
Máskor ezt kizártnak tartotta volna, de most nem számított a súlyuk.
Mindkettőjüket tetőtől talpig elborította az adrenalin, és ösztönből
cselekedtek.
A lány mégis úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig tart eljutni a bejárati
ajtóig. Képzeletében minden lassú mozdulat egyre közelebb hozta hozzájuk
Paramintot, és minden váratlan hang azt jelentette, hogy már ott ólálkodik a
sarkon, alig várva, hogy lecsaphasson rájuk. Alíz annyira összpontosított
vendéglátójuk elkerülésére, hogy bele sem gondolt, merre szaladhatnának el
az ajtón kiérve. A küszöbön Olivér megkérdezte:
– Most hová?
A lánynak fogalma sem volt. Immár a csontjait is áthatotta a rémület.
Balra nézett, majd jobbra. Mindenütt a nyüzsgő Balt látta, sehol egy kiút,
sehol egy megbízható ember. Szinte minden ágról, amerre csak a szem
ellátott, tojáshéj házak tömkelege lógott, és a lánynak kétsége sem maradt
afelől, hogy ha itt, a faluban próbálnak elbújni, könnyen megtalálják őket.
Felmerült benne, hogy mindent feketére változtat – végül is a rókáknál is
működött ez a trükk –, de most nem sík földön jártak, így sokkal
veszélyesebb lett volna egy ilyen mutatvány. A fák tetején kellett
menekülniük. Nem tehették csak úgy, vakon, mert egy rossz lépés, és a
halálba zuhannak.
De talán…
Talán meg kéne húzniuk magukat. Talán, ha ott maradnak,
megpróbálnak valahogy időt nyerni és közben udvariasan viselkednek
Paraminttal, összeállhat a fejükben egy használható terv – ezalatt pedig
Olivér akár össze is szedheti magát, és mágikus képességével kivívja, hogy
másokat faljanak fel helyettük. Lehet, hogy pár óra múlva már tisztábban
tudnak gondolkodni. Végtére is Paramint lakomát tervezett. Vagyis biztos,
hogy a következő öt percben nem eszik meg őket.
Lehet, hogy kicsit túlzottan előreszaladt gondolatban, biztos a feszültség
és a riadalom miatt. Egyre biztosabban érezte, hogy jobb megoldás ott
maradni, mint esztelenül szaladgálni fel-alá. Ostoba gondolat volt. Ezért
inkább vett egy nagy levegőt, visszanézett a tojásházra, és felkészült rá,
hogy elmondja új ötletét Olivérnek.
Csakhogy amikor visszapillantott, Paramintot látta a bejárati ajtó mellett
ólálkodni, arcán alattomos mosollyal, egyik kezében hatalmas
vászonzsákkal, a másikban óriási húsvágó bárddal.
A testén belül felsikoltott valami, de nem szólt egy szót sem.
Vendéglátójuk mélyen a szemébe nézett, és amikor megszólalt, túlzottan
is magas, derűs, baljós hangon beszélt. – Hová-hová, nagybecsű vendégek?
Máskor könnyen elrohanhattak volna Paramint mellett, vissza oda,
ahonnan jöttek, ám Olivér alig állt a lábán, nemhogy futni tudott volna. Alíz
lenézett az erdő talajára, de nem nyugtatta meg a háromszáz méteres
zuhanás lehetősége. Olivér tájékoztatta róla, hogy Illaberekben ritkán
végződnek halállal a zuhanások, ám Alíz biztos volt benne, hogy ez az esés
volna a kivétel. Elvégre, ha biztonságos lenne talajt érni, miért említették
volna olyan gyászos képpel azt, hogy a varrónőt lelökték az ágról?
Ezek a gondolatok egy másodperc töredéke alatt futottak végig az
agyán, és az utolsó kérdés eszébe juttatott valamit, amit már majdnem
elfelejtett. Valamit, amit Anszilla mondott – pontosabban, amit énekelt.

Egy nap az égbe estem,

és nem szenvedtem,
egy nap az égbe estem,
és nem sajdult testem.

Lehetséges volna, hogy azt énekelte el nekik, miként lehet elmenekülni

Balból?
Nos, a lánynak fogalma sem volt, de nem maradt más választása, mint
bízni Anszilla szavában, mivel Paramint egyre vészesebb közelségben
tartotta a húsvágó bárdot. Sem megoldás, sem idő nem maradt, csupán a
remény. Alíz vett egy nagy levegőt, és azt suttogta:
– Essünk le, Olivér! Essünk le!
Azzal leestek.
A lány és a fiú egymásba kapaszkodva zuhant, és gondolatban Alíz már
mentegette magát, amiért ő okozza a fiú halálát. Félig reménykedett, félig
rémüldözött, mintha függőlegesen kettéhasadt volna élet és halál között.
Hinni akart benne, hogy Anszilla dalszövegének van valóságalapja, de
miben bízhatott? Éppen a végzete felé zuhant, és ami még rosszabb:
semmiféle szárnyalást nem tapasztalt, inkább fejvesztett haldoklást. Csak az
vigasztalta, hogy kevésbé brutális halált hal, mint ha fent maradt volna. Nem
akart vacsorává válni.
Így hát tovább zuhantak a megsemmisülés felé.
Egyikük sem sikoltott (nem értek volna el vele semmit), és Alíz semmi
mást nem látott, csak Olivér döbbent és szomorú tekintetét. Behunyta a
szemét, és még szorosabban ölelte át a fiút egyetlen karjával. Közben gyors
és viszonylag fájdalommentes kilépésért imádkozott ebből a világból. De
akármennyire drámai érzések tomboltak ekkor bennük – feszült izmok, halk
búcsúzkodás egymástól és a szeretteiktől –, az azonnali megsemmisülés
valahogy váratott magára.
Végül Alíz kinyitotta a szemét, és látta hogy Olivér is ezt teszi. Még
mindig zuhantak, és úgy látták, mintha valamiféle csoport gyűlne össze
alattuk. Ugyanakkor valami egészen furcsa is történt: minél tovább zuhantak,
annál lassabban mozogtak, és végül már nem nehéz kőként hullottak lefelé,
hanem súlytalanul, lágyan lebegtek, sőt himbálóztak a levegőben, apránként,
egyre lejjebb.
A talpukkal lefelé értek földet az erdő talaján. Annyira meglepődtek
azon, hogy még életben vannak, hogy pár pillanatig tanácstalanul bámulták
egymást.
– Jól vagy? – kérdezte Alíz. Olivér mereven állt, és teljesen ébernek
látszott. – Jól érzed magad?
A fiú bólintott. – Azt hiszem, csak félholtra rémisztettél.
– Hát… kellenek az ilyen kis ajándékok – dadogta Alíz, majd
megroggyant a térde. Leroskadt a földre.
– Ugye nem fognak utánunk ugrani? – kérdezte Olivér.
A lány riadtan felnézett. – Én nem…
– Még az is megeshet – szólt közbe egy ismeretlen hang.
Alíz azonnal felugrott, majd hátratántorodott, és beütötte a fejét Olivér
mellkasába. Mindkettőjüknek zakatolt a szíve. A fiú a lány vállát fogva
próbált egyenesen állni, és mindketten az idegen felé fordultak.
Egy asszony szólította meg őket, akihez foghatót még soha nem láttak –
Alíz talán csak a tükörben –, mert sápadt volt, akár a holdfény, és feltűnően
magas. Ruhája aranyos fényű levelekből készült: volt köztük vibráló sárga,
borús mustársárga, citromsárga, mézszín, sáfránysárga és napfényszínű is. A
levelek fátyolos szárnyakként rétegekbe rendeződtek, és ettől a nő
egyszerre látszott hátborzongatónak és csodaszépnek.
Hosszan húzta maga mögött ruhája uszályát. Az öltözék eltakarta karját
és lábát, csak a keze bukkant ki belőle, amely még Alízénál is fehérebb volt.
Csuklyája levelekből készült, de nem takarta el teljesen az arcát, így a
csuklya anyagától szinte megkülönböztethetetlen, hosszú, lehetetlenül sárga
haja a vállára omlott. Kísértetiesen fehér arcából két arany szem világlott ki.
– Még az is megeshet – ismételte. – Ezért inkább gyertek velem!
Volt valami ijesztő az asszonyban, ahogy szemkápráztató ragyogással
föléjük magasodott. Ugyanakkor valami mást is éreztek felőle; valami
sugárzott a szeméből, mintha ismerte volna a valódi fájdalmat, és Alíz azon
kapta magát, hogy hisz neki.
Megint Anszilla jutott az eszébe.
Anszilla, akinek a dala megmentette az életüket.

Egy hölgy értem nyúlt

félelmem ellanyhult,
egy hölgy duruzsolt,
oltalma beburkolt.

– Ki vagy te? – bökte ki végül Alíz.

– Isszál vagyok – felelte a nő rezzenéstelen tekintettel. – Meg akartok
halni?
– Nem – vágta rá gyorsan Olivér. A lány szinte hallotta, hogy
szaporábban kezd verni a szíve. – Már hogy akarnánk?
– Akkor gyertek velem! – parancsolt rájuk újra nő, és megfordult.
Járás közben arany leveleket hagyott maga után a földön, mint egy csiga,
amely mindenhova térképet rajzol, ahol jár. De Isszál nem volt csiga, ez
egyértelműen kiderült. Alíz irigyelte állhatatos és csendes erejéért. Követni
akarta.
Különben sem volt más választása.
Az asszony mögött vonultak, és a szemük sarkából néha egymásra
pillantottak csak azért, hogy ne érezzék magukat annyira elhagyatottnak.
Egyre beljebb és beljebb sétáltak az erdő útvesztőjében, de jócskán akadt
kihívás is számukra: az erdő talaját gigantikus fák hatalmas törzsei tették
labirintusszerűvé, azoké a fáké, amelyek tetejére Bal települést építették.
Iszonytatóan nagy gyökerek borították a földet; ilyen széles és magas
gyökereket Alíz még sehol sem látott, szinte minden ház méretén is túltettek.
Próbálták megmászni őket, amennyire tőlük tellett. Alíz örült Isszál
színpompás köpenyének, mert nélküle már réges-rég eltévedtek volna.
Végül egy tisztásra érkeztek, ahol romos kis kunyhót találtak egy jóval
szélesebb fatörzsnek támaszkodva. Egyszerű építmény volt, külső falát fakó
színűre meszelték, és két ablakot vágtak abba a falába, amelyikre a fa nem
vetett árnyékot. Homályos és sárga volt rajtuk az üveg, mint a szellőtől soha
nem érintett, ősrégi ablaktábláké. Vadul burjánzó fű magasodott a ház
mellett, a tető meg úgy nézett ki, mintha középen már beomlott volna. Ennek
okára is hamar fény derült: jókora örökzöld fa vert gyökeret a tetőn, és
majdnem megfojtotta a ferde téglakéményt. Körülötte a találomra növő
fűcsomók és gyökerek könyörtelenül satuba szorították a tetőkoszorút.
Mintha a kunyhó is az erdő talajából hajtott volna ki, a többi növénnyel
együtt.
Az asszony kinyitotta a bejárati ajtót, és szembefordult a két
jövevénnyel.
– Beléphettek.
Alíz és Olivér habozott.
– Ki vagy te? – kérdezte a fiú.
Isszál közelebb lépett hozzájuk.
– Isszál a nevem – felelte.
– Ezt hallottam már, de nem lettem okosabb tőle – közölte Olivér.
Az asszony mintha összezavarodott volna.
– A társad úgy néz ki és úgy öltözik, mint én – világosította fel –,
mégsem tudod, ki vagyok?
– A varrónő – suttogta Alíz.
Az asszony a lány felé biccentett.
– Igen – válaszolta, és miközben elfordította a fejét, szomorúság csillant
a szemében. – Én voltam a varrónő. Már nem vagyok az.
Alíz le volt sújtva, meg sem bírt szólalni. Sok mindentől kellett rettegniük
– temérdek aggódnivalójuk akadt abban a pillanatban –, mégis
megbabonázta az előtte álló asszony. Isszál még magányában és bánatában
is túl elegáns volt ahhoz, hogy hús-vér ember legyen. Mindent megtestesített,
amilyenné Alíz válni akart: erős volt, bátor és méltóságteljes. Mégis ott volt
teljes valójában, akár egy erdőben eltemetett drágakő.
Egy számkivetett.
Alíz valamiféle rokonságot érzett az idegennel, de nem tudta volna
megmagyarázni, miért. Isszál előrelépett, és megérintette a tollakat Alíz
ruháján.
– Emlékszem erre a ruhára – közölte lágy hangon. – Két évig gyűjtöttem
a pehelyliliomokat a gallér elkészítéséhez. – Leengedte a kezét. – Anszilla
megüzente, hogy jöttök.
– Megüzente? – kérdezte Alíz. – De…
– A tanítványom és a segédem volt évekkel ezelőtt – magyarázta Isszál.
– Jóval azelőtt, hogy lelöktek az ágról.
– Ezek szerint tényleg lelöktek az ágról? – kérdezte Olivér
megrökönyödve. – Miért?
Isszál végre pislogott.
– Ötvenhat évvel ezelőtt, amikor a legutolsó látogató érkezett… egy
fiatal lány, nem sokkal idősebb nálad – intett a fejével Alíz felé –,
megpróbáltam figyelmeztetni, hogy meneküljön. Tudtam, hogy végül fel
fogják áldozni a királynőknek. – Elfordította az arcát. – Nem értettem egyet
az uralkodók módszereivel, ezért lassan ellenem fordultak. Árulónak
bélyegeztek, és végül lelöktek az ágról.
Alíz szeme majdnem kipattant a helyéről.
– Azt hitték, hogy meg fogsz halni – szólalt meg Olivér.
Isszál bólintott.
– Csakhogy a fák tövénél nagyhatalmú, de egyáltalán nem ártalmas
mágia honol. Biztonságba kerültem itt.
– Ők tudnak erről? – kérdezte a fiú, és felmutatott Bal felé. – Tudják,
hogy itt, lent biztonságos?
– Szerintem gyanítják – felelte a nő –, de nincs bizonyítékuk rá. Ezért
kell sietnünk: nem tudhatjuk, mikor jönnek le keresni titeket. Kérlek,
kerüljetek beljebb! Én segíthetek rajtatok.
– Azt mondod, hogy mindvégig itt voltál, lent – akadékoskodott a lány
idegesen. – A fentiek mégsem láttak meg egy pillanatra sem. Honnan
tudhatnánk, hogy igaz a történeted? Mi van, ha összejátszol valaki mással?
Mi van, ha belépünk a házadba és egy sütőben találjuk magunkat?
Az asszony szája furcsa, gyászos mosolyra húzódott. Hátralökte a
csuklyáját, mire aranyhaja jóval tompábban kezdett fényleni – mintha színét
vesztette volna. Majdnem olyan fehér volt, mint Alízé. Sápad haj a sápadt
bőrön. Minden tagjából szivárogni kezdett a maradék szín. Amikor újra
megszólalt, csak Olivérhez beszélt:
– Talán bíznod kellene abban, aki barátnak néz ki.
Olivér alig tért magához.
– Honnan tudod ezt? – kérdezte. – Honnan tudsz a Taktokomról?
Isszál a fiú arcát tanulmányozta.
– Illaberek ritkán olyan készséges, amilyennek mutatja magát –
magyarázta tovább. – A Taktokodat szokás szerint alapos megfontolás után
hozták létre, az illabereki polgárok akaratával összhangban, és figyelembe
vették, milyen eshetőségek fordulhatnak elő az utazásod során.
Előfeltételezéseket alkottak, és engem is értesítettek róla, mi lesz a
szerepem az egészben. Most, hogy itt vagy, azt a feladatot kaptam, hogy
adjak egy tanácsot, amelynek hasznát veszed majd a további utad során.
Miután segítséget nyújtottam, végeztem is a feladatommal.
Alíz és Olivér döbbenten nézte.
– Elméletben tilos beszélnünk a ránk kiszabott szerepekről – magyarázta
további Isszál. – Én viszont már régen megszegtem Illaberek iránti
hűségemet, ezért akár el is árulhatom neked, nem esik bántódásom. Mivel a
Taktok megtagadása erkölcsi vétségnek számít, nem törvényszegésnek, a
becsület kötelez rá, hogy támogassalak téged. – Kicsit lejjebb hajtotta a
fejét, és megpihentette tekintetét Alíz és Olivér elképedt arcán. – Tudjátok,
elvileg nem találtak meg.
– Igen – nyögte ki Olivér, és körülnézett –, hallottuk.
– Nem – rázta fejét az asszony. – Te ezt nem érted. Nem túl hálás
feladat, amit nekem ezzel a Taktokkal kijelöltek. Bal egy elfeledett település,
és én vagyok talán a leginkább elfeledett lakója. – Szünetet tartott, és
közben alaposan szemügyre vette mindkét látogatót. – Az, hogy számomra
is kijelöltek egy Taktokot, arra utal, hogy a Bölcsek meg sem próbáltak
segíteni neked, mi több, valószínűleg arra számítottak, hogy már több
lépéssel ezelőtt elbuksz. De neked volt annyi eszed, hogy megtalálj engem,
ami arra enged következtetni, hogy közel jársz a célodhoz. Csak arra
kérlek, ügyelj a lépteidre, mert a Bölcsek nem fognak örülni.
Alíz és Olivér igyekezett lenyelni a félelmét, és nem szóltak semmit.
– Na, most – folytatta Isszál, és összeütötte a tenyerét –, hogy
megválaszoltam az összes kérdéseteket vagy még többet is, még egyszer,
utoljára megkérlek titeket, hogy gyertek be. Ha csak még egy pillanatig itt
állunk, nem vállalom a felelősséget a halálotokért.
 A lány és a fiú bebotorkált Isszál szerény hajlékába, és a szívük közben
egy ütemre zakatolt. Illaberek aljassága és agyafúrtsága Olivér minden
képzeletét felülmúlta. Most már biztosak lehettek benne, hogy minden
mozdulatukat követik, sőt előre meg is tervezték, mi több, szándékosan
kergetik őket kudarcokba. Összeadódott tehetségük életben tartotta őket,
amíg egyik faluból a másikba menekültek, ám minél tovább maradtak ebben
a világban, annál gyorsabban fogyatkozott a szerencséjük, és egyre
ravaszabbá kellett válniuk, ha az utazásunk hátralévő részét is túl akarták
élni. Szökevények voltak, menekülniük kellett.
És mindkét Taktokjukat felhasználták.
Miközben Alíz besétált Isszál rendszerezetten kaotikus otthonába,
visszazökkent a jelenbe. Az egykori varrónő háza alig volt több egy
feldíszített tárolódoboznál, a fal minden tenyérnyi felületét díszes keretű
olajfestmények díszítették – „Drága Anszilla megmentette az összes
holmimat, és ledobta nekem az ágról” –, a padlón pedig minden talpalatnyi
helyet elfoglaltak a házigazda varróeszközei: gombostűk, varrótűk,
temérdek cérnatekercs, pazar kelmék végtelen halmai egészen a
mennyezetig pakolva, szabásminták, ékkövekkel teli dobozok és tollakkal
teli kosarak sorakoztak egymás mellett, takarosan. Kicsi volt a ház, de
tarkabarka és tiszta. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Isszál levette a
csuklyáját.
Egészen sajátságos módon volt szép, a finom, kék selymek lágyan
körbeölelték a testét, és egy félig elfeledett álomra emlékeztettek –
széleiknél elhomályosuló, megfoghatatlan álmokra. Alíz életében először
tartott szépnek egy sápadt embert, és ettől remény ébredt a szívében. Isszál
nem olyan volt, mint ő, vagyis nem egészen olyan, mert többféle arany is
kiütközött fehér bőrén, ám még így sem hasonlított senkire, akit a lány
Fenyérhátról ismert.
– Szóval – szólalt meg Isszál hirtelen – egy festőt kerestek.
– Igen – felelte Olivér riadtan. – Honnan tudod?
Az asszony hunyorogva nézett a fiúra, mintha kissé butának tartaná.
– A barátodnak hiányzik az egyik karja.
– Így van – helyeselt a fiú gyorsan. – Persze, hogyne.
– És biztos vagy benne – folytatta a nő –, hogy ezt az információt
keresed? Nincs fontosabb kérdésed, amit feltennél?
Alíz szíve még gyorsabban kezdett dobogni. Űzötten nézett Olivérre. Mi
van, ha nem lesz több alkalmuk Illaberekben kérdezősködni vagy segítséget
kérni? Nem kéne inkább az apához vezető utat kipuhatolni?
– Olivér – szólalt meg a lány –, szerinted…
– Ez nem a te döntésed – vágott közbe Isszál, és Alíz felé kapta a fejét.
Nem volt kifejezetten ellenséges, de kissé ridegnek tűnt. – Ez nem a te
Taktokod, ne avatkozz bele!
– De…
– Biztos vagyok benne – erősítette meg szándékát Olivér. – Vissza kell
szereznünk a karját.
– Olivér, kérlek…
– Még nincs veszve a másik ügy sem – csitította a fiú, és megfogta a
megmaradt kezét. – Megígérem, Alíz, hogy módot találunk rá, még ha
elölről is kell kezdenünk mindent. Mielőtt viszont bármi máshoz fognánk,
vissza kell szereznünk a karodat.
A lány görcsösen nyelt egyet. Könnyek tolultak a szemébe.
– Jól van – bólintott Isszál. – Egyszerű lesz a döntés. Válassz ki egy
festményt – körbemutatott a falakon –, és lépj be!
A fiú szemöldöke felszaladt a homlokán. – Ennyi az egész?
Az asszony bólintott. Alíz és Olivér egymásra néztek. Széles mosoly ült
ki az arcukra, és a megkönnyebbülés szinte zubogott az ereikben. A fiú fültől
fülig érő mosollyal nézett végig a festményeken.
– Mit szólnátok ehhez… vagy nem is tudom… legyen talán ez? –
kérdezte Alíztól.
Az asszony odalépett a fiú elé.
– Ne hamarkodd el a döntést! Ha a festő nem enged be az otthonába, itt
maradsz. – Isszál megérintette a vásznat. – Ebben a festményben, amit
választottál.
– Tessék? – kérdezett vissza Olivér.
– Meddig? – szólt közbe Alíz.
– Örökre – közölte a varrónő.
A hirtelen feltámadó rémület bilincsbe verte a lány térdét.
– Hogy érted ezt? Mi ez az őrültség? Miért nem említetted eddig a
csapdát? Mielőtt még válaszoltál volna a kérdésre. Azt mondtad, egyszerű
lesz a döntés – méltatlankodott a fiú, és vörös lett a nyaka a haragtól.
– Nem az én dolgom megvédeni téged a saját kérdéseid
következményeitől – jelentette ki mogorván Isszál. – Azt akartad tudni, hol
találhatsz festőt, én pedig megmondtam, hová menj. Elvégeztem a
feladatom.
– De…
Váratlanul felhördült a föld, és megremegtek a falak. Az ablakon kívül
sárga levelek örvénye kavargott, és neki-nekicsapódott az üvegnek. Alíz
azonnal tudta, hogy jelet kaptak: azokat a leveleket Isszál hagyta el – most
utánajöttek, hogy megkeressék.
– Itt vannak – jelentette be az asszony lágy hangon, és tekintete közben
a semmibe révedt. Mire Alíz és Olivér újra levegőt tudtak venni, már
négyszer kopogtattak be az ajtón: négy, különböző kéz csontjai dobbantak,
ami azt jelentette, hogy négy ember várakozik odakint.
A lány tudta, hogy nem lesznek sokáig udvariasak.
Isszál felkapta a köpenyét.
– Hozz bölcs döntést! – suttogta. – Hozz bölcs döntést, és sok
szerencsét!
Olivér és Alíz egy pániktól hevült pillanatra egymásra néztek, és a lány
tudta, hogy nem maradt idő tétovázni. Megfogta a fiú kezét, és megkereste
azt a festményt, amely leginkább emlékeztette az otthonára, és leginkább
eszébe juttatta az apja iránti szeretetét. Ezután bedugta összekulcsolt
kezüket a vászonba.
Tényleg ennyire egyszerű volt.
Testüket valami ismeretlen erő húzta át a képbe, és hamarosan goromba
szorítások és lökések juttatták tovább őket; mellkasuk összenyomódott,
tüdejük majdnem szétrobbant. Amikor legközelebb kinyitották a szemüket,
egy ősrégi, börtöncellára hasonlító helyen találták magukat. Penész és
rozsda szaga terjengett mindenütt, és olyan alacsony volt a mennyezet, hogy
Olivér csak görnyedten tudott felállni.
Még meg sem tudtak ijedni rendesen, amikor a falban lévő keskeny
tábla oldalra csúszott, és egy kis fénypászma lövellt be a cellába. Alíz a fény
felé hunyorgott.
– Mi járatban vagytok? – förmedt rájuk egy hang. Férfihangnak tűnt, de
csak találgathattak.
– Én… én a karomat szeretném visszakapni – mondta Alíz idegesen. –
Úgy hallottam, errefelé találhatunk egy f…
– Melyik karodat? – rivallt rá az idegen.
– A jobbat.
A férfi felmordult, de nem szólt többet.
– Kérlek… – folytatta a lány – …kérlek, segíts nekünk…
A tábla becsapódott.
Alíz majdnem elsírta magát a rémülettől.
Ez volt az utolsó esélyük, és el sem tudta képzelni, mihez kezdenek
majd, ha a festő nem engedi át őket ezen a világon. Már az is eszébe jutott,
hogy hagyni fogja, hogy abban a cellában pusztuljanak el, amikor az egyik
fal váratlanul eltolódott, és Olivérrel együtt kilökték őket a térdig érő friss
hóba.
Miután kirázta a havat a szeméből, Alíz körülnézett, és megpróbálta
azonosítani a tájat, de akárhányat pislogott, egyetlen szín sem élesedett ki
előtte. Éppen az volt a bökkenő, hogy ezen a helyen semmilyen szín nem
létezett. Mintha egy fekete-fehér újságból kivágott táj kelt volna életre.
Havas síkság közepén álltak, sehol egyetlen fa, és minden árny és árnyék a
fehér és a fekete egyvelegéből született. Ehhez a világhoz mérve Alíz
jóformán neonszínekben pompázott, és fehérsége egyszeriben árnyalatokkal
és rétegekkel telt meg; egyedi színek keletkeztek rajta.
Alíz és Olivér valódi volt és élettel teli, ám minden más ebben a világban
szürkének és fakónak tetszett, sőt őszintén szólva halottnak is. Mintha
minden színt kiszívtak volna a tájból, elszivárgott volna belőle az élet, és a
helyét szürke ég, szürke szél, szürke hideg foglalta volna el. Sem előttük,
sem mögöttük nem volt semmi, mindössze egyetlen hatalmas, magányos
szerkezet.
Egy nagy félgömb, amely teljes egészében szürke üvegből készült.
Alig volt benne valami, mégis rabul ejtette a tekintetüket: a berendezését
fekete pöttyök alkották, amelyek élesen kitűntek a hóból. Lenyűgözően
egyszerű módon tárult fel előttük a kontrasztok szépsége.
A havazás még romantikusabbá tette a tájat.
Konfettipelyhek hullottak az égből, halmokba tömörültek körülöttük, és
behintették a szürke üveggömb tetejét. Olyan volt, mint egy elveszett
fenyődísz, amely ünnepek idején lepottyant a hóba és megfagyott. Minél
tovább bámulta Alíz a fekete-fehér vidéket, annál többre értékelte a fény és
az árnyék finom fokozatait, és bár elragadónak találta a tájat, mégis teljesen
idegen volt számára. Nem abba a festménybe kerültek, amelyet kiválasztott
– az telis-tele volt gazdag őszi színekkel –, és ez nem jelenthetett mást, mint
hogy a festő átengedte őket.
Nem utasította vissza őket.
Ó, micsoda boldogság! Alíz azt hitte, mindjárt sikoltani fog.
Ezt is tette. Hátrazuhant a hóban, sikított örömében, elkapta Olivér
karját, és így szólt:
– Nem ezt a festményt választottam… ez nem az! Az egy mezőt
ábrázolt, egy őszi tájat, a talajon színes avar, kis kunyhók szerteszét, és…
Jaj, Olivér! Megcsináltuk!
Olivér leült a lány mellé, komoly, de kedves arccal, és átkarolta a vállát.
– Igen – felelte. – Talán már kijelenthetjük, hogy sikerült.
Átkarolták egymást, és sokáig csak ölelkeztek, örülve annak, hogy
élnek, hálásan azért, hogy Illaberek egy újabb állomását hagyták maguk
mögött. Kezdtek belefáradni, hogy állandóan a halál küszöbén
imbolyognak. Alíz megígérte magának, hogy ha visszajutnak Fenyérhátra,
soha többé nem fog panaszkodni amiatt, hogy nincsenek kalandok az
életében. Tökéletesen elégedett lesz azzal, hogy besétál a város főterére és
meglesi a csónakokat Penelopé kertjében. Próbálta meggyőzni magát arról,
hogy meg fog elégedni azzal, ha boldogan él Fenyérháthoz láncolva, és nem
vágyik majd többre az ottani egyszerű, biztonságos életnél. De még most,
ennyi rémisztő helyzet után sem sikerült teljesen elhinnie ezt, hiszen tudta,
hogy nem igaz. Igen, valóban haza akart menni, apával akart lenni, és
tulipánt akart enni, és a tó partján heverni, ám a megpróbáltatások után –
vagy pont miattuk – nem hitt benne, hogy az élete valaha is visszatérhet a
normális kerékvágásba. Tisztában volt vele, hogy soha többet nem lesz
képes nemet mondani a kalandra.
Kibontakozott Olivér öleléséből, és ragyogó arccal nézett rá.
– Hogy képzeled, hogy csak így leteszed a hátsó feled a hóba? – rivallt
rájuk valaki. – Jó ég, a végén még úgy felfázol, te lány, hogy belehalsz!
Alíz és Olivér felnézett a mérges arcú idegenre. Embernek látszott, mégis
végtelen távolság választotta el az ő világát a fiú és a lány világától. Alíz
ekkor jött rá, hogy az igazán fekete-fehér emberek felfoghatatlanul
szürkének látszanak, és szinte lehetetlennek tűnik őket elérni; mintha egy
teljesen más dimenzióban léteznének.
Egy kellemetlen gondolat motoszkált Alíz agyának hátsó szegletében.
Egy beszélgetés részlete.
Valami, amit Timót mondott neki.
– Hozzád beszélek! – ordította újra a férfi. Alíz kihúzta magát. A férfi
egy pálcával hadonászott Olivér és a lány felé. Alíz észrevette, hogy
bozontos, fekete szakálla van, gyapjúsapkát visel, amelyet egészen a
szemébe húzott, és pipát tart a szájában, amit valamiért nem gyújtott meg,
hanem beszéd közben csak úgy forgatta az ajkai között.
– Selyemruhában ülni a hóban! – dohogott a férfi. – Na, fel onnan!
Keljetek fel! Mindketten! – tette hozzá, és Olivérre mutatott a pálcájával. –
Befelé!
Alíz és Olivér feltápászkodott, és ránézett a férfira.
– Te vagy… – kérdezte volna a lány.
 – Persze, hogy én vagyok – szakította félbe a férfi. – Látsz itt mást? Na,
szedjétek a lábatokat! Feltettem egy kanna vizet forrni, most már biztos
fütyül.
Követték az utasítását, és beléptek a festő után a félgömb alakú házba.
A bejárat előtt a férfi hirtelen megállt, és fokozatosan rövidülni kezdett a
teste: bokától felfelé lassan eltünedezett. Alíz csak akkor jött rá, hogy egy
lépcsőn megy lefelé, amikor egészen közel ért.
Gyorsan a nyomába eredtek.
A festő ment elöl, aztán a lány, majd Olivér zárta a sort. Levonultak a
föld alá, majd egy felfelé vezető lépcsőn felsétálva vissza, míg végül
elérkeztek egy plafonon nyíló ajtóhoz. Alíz trappolva verte le a lábáról a
havat a lépcsőn haladtában. Felfelé lépték át a küszöböt, és bejutottak az
üvegházba. Próbáltak minél kevesebb koszt és lábnyomot bevinni, amikor
ráléptek a festő padlójára. Alíz azon kapta magát, hogy egyik pillanatról a
másikra ott áll Olivérrel együtt egy csupa üveg kupola közepében, és
kényelmes, meleg szentélyből nézi a hó fútta világot.
A férfi ígéretéhez híven a kannából már fütyült kifelé a gőz. Ahhoz
képest, hogy pálcával járt, gyorsan és könnyedén mozgott, és Alíz
eltöprengett rajta, miért van szüksége rá. Észrevette, hogy nincs is igazi
konyha a házban, sem nappali vagy hálószoba, csupán egyetlen, hatalmas
helyiség, ahol minden a nagy, nyitott tér közepén volt. Nem léteztek titkok,
zárt ajtók, falak vagy ablakok.
A puritán, visszafogott berendezést tiszta vonalak, egyszerű keretek,
fekete díszpárnák és szürke párnák alkották, valamint egy kopott takaró,
amelyet gondosan összehajtottak és ráterítettek egy ágyra. A szürke
markáns árnyalatai pöttyözték Alíz látóterét; ebben az otthonban nem
léteztek színek, így különösebb minták sem. Állhatatos, zömök és pedánsan
rendes volt minden. A lábuk alatt lévő puha, szürke, bolyhos szőnyegen
egyetlen folt sem éktelenkedett.
Alíz és Olivér nem igazán tudta, mitévők legyen.
Furcsa otthon volt ez egy festő számára, de még különösebb, hogy
sehová nem tette ki a festményeit. A lány megköszörülte a torkát, előre-
hátra hintázott a lábfején, és türelmetlenül várta a férfi visszatérését.
A festő sietős, súlyos léptekkel érkezett meg – már nem volt nála a pálca
–, és két adag forró teát hozott, amely minden lépésnél kiloccsant a
csészékből. Egy kis asztalra rakta őket, amely körül terebélyes heverő és
néhány szék állt – de se tejszín, se cukor, se kérem, se köszönöm.
– Hát, akkor foglaljatok helyet! – mondta végül a ház ura, és bosszús
tekintete hol a lányra, hol a fiúra villant. Levette a fejéről a gyapjúsapkát,
mire sűrű, sötét bozont tűnt fel a feje tetején, amely egy pillanatra egyenesen
felállt, mielőtt az arcába hullott volna. Miközben Alíz és Olivér puhatolózva
leült, ő is helyet foglalt.
Most már sokkal fiatalabbnak látszott, mint amilyennek a lány korábban
látta. Mi több, Alíz rájött, hogy egészen öregnek gondolta, de csak azért,
mert nagyon házsártos volt. Megpróbálta közelebbről is szemügyre venni az
arcát, ám a férfi a mellkasához szorította az állát, és lelógó haja félig
eltakarta a szemét. A lány zavartan hátradőlt.
Lassan minden eszébe jutott – a Timóttal folytatott beszélgetése –, és
úgy nézett körül, hogy minden szürke dolgot alaposan számításba vett.
Sehol nem bukkant fel ragyogó szín, és Alízban egyre érett a meggyőződés.
Ez a börtönfalu.
De hogy lehetséges ez? Talán a festőt is lecsukták? A lány nem tudhatta
ezt biztosan, nem ismerte Illabereket elég jól ahhoz, hogy
megkülönböztethesse a lehetségest a lehetetlentől.
Olivérre nézett, és majdnem elmondta neki, mire gondol (az járt a
fejében, hogy ha tényleg ez a börtönfalu, akkor ez az ember talán tud
valamit apa tartózkodási helyéről), de a belé rögzült félelem miatt már bízni
sem mert, ezért inkább megtartotta magának az elméleteit.
A fiú megköszörülte a torkát.
A festő keresztbe tette a lábát, és hátradőlt a székén (a lánynak ekkor
tűnt fel vastag gyapjúzoknija). Olyan metsző pillantással méregette a két
gyereket, amit képtelenek voltak viszonozni. Alíz kellemetlenül nyitottnak,
kiszolgáltatottnak és sérülékenynek érezte magát, ezért inkább másfelé
nézett.
– Szóval a karod miatt jöttél? – kérdezte a férfi. Alíz bólintott. – És hogy
sikerült elveszítened?
A lány felnézett vendéglátójukra, majd homlokráncolva ismét lesütötte a
szemét.
 – Őszintén szólva… elkövettem egy hibát – nyögte ki, és a cipője orrát
belemélyesztette a szőnyegbe.
– Miféle hibát? – firtatta a férfi.
– Egy papírróka nyomába eredtem – vallotta be Alíz halkan. – A jobb
karom papírrá változott – egy darabig hallgatott –, és a róka leszakította.
Maga sem értette miért beszél olyan modorosan, és ami még fontosabb,
nem értette, miért lett olyan ideges a festő jelenlététől. Izzadt a tenyere,
zakatolt a szíve, és az érzelmei súgni próbáltak neki valamit, amit még nem
hallott meg.
A festő hangosan és örömtelenül felnevetett.
– Követtél egy papírrókát, és az leszakította a karod – sóhajtotta. –
Vagy úgy. Hihetően hangzik.
Reszelős hangon beszélt, valószínűleg régen használta, mégis sugárzott
belőle valami, amitől Alíz úgy érezte, hogy túlforrósodik a teste. Volt benne
valami – az érdességében –, ami emlékeztette valamire vagy valakire, de
még nem tudta volna megmondani…
– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi. Felkapta a fejét, és egy pillanatra
félrelibbent a haja a szeme elől.
Alíz azt hitte, elájul.
– Olivér! – kiáltott fel. – Olivér…
– Olivérnek hívnak? Nem jellemző egy lányra.
– Engem hívnak Olivérnek – szólt közbe a fiú, majd felugrott és
szorongva nézett a lányra. – Mi bajod van? – kérdezte tőle. – Mi történt?
Alíz azonban egy szót sem bírt kinyögni. Foltok úsztak a szeme előtt, és
azt hitte, hogy soha többé nem kap levegőt.
– Alíz! – kiáltott rá Olivér rémülten. – Mi a…
– Alíznak hívják? – kérdezte festő, aki közben szintén felpattant a
helyéről.
– Apa – nyöszörögte a lány. – Apa!
Azzal elvesztette az eszméletét.
!!!!!!!!
Nem tudom, mennyi idő telt el Alíz ájulása és magához térése között –
Olivér szerint több perc –, de amikor néhány pislogással végre kinyitotta a
szemét, már alig látott a könnyektől.
Dámamezey Alíz Alexandra végre megtalálta az apját.
Véletlenül, akaratlanul (a vak szerencse folytán) rábukkant az apjára, és
ettől olyan boldog lett, hogy semmi sem tudta volna elrontani a jó kedvét.
Hosszan, túláradó örömmel üdvözölték egymást. Ömlött a könnyük,
együtt nevettek, és nem győztek mesélni. Alíz és Olivér históriái már
ismerősek számodra, ezért nem is fárasztalak velük, de apa története most
kerül elő először, így amennyire lehet, megpróbálok visszaemlékezni, hogy
pontosan mi is hangzott el.
Ugyanakkor, mielőtt belekezdek, ki kell térnem egy részletre, ami talán
téged is zavar.
Biztos te is furcsának tartod, hogy apa nem ismerte fel azonnal Alízt.
Bölcsességre vall, hogy csodálkozol ezen. Amikor Alíz először mesélte el
nekem ezt a históriát, én is furcsának tartottam, de ne feledjük el, hogy apa
akkor, fenyérháti időben mérve, már három éve raboskodott, és egy
lehetetlen világ ejtette foglyul. Apa nem is mert álmodni róla – még
lehetségesnek sem tartotta volna –, hogy zsenge korú lánya először is bármit
tudjon Illaberekről, másodszor is elég hosszú ideig életben maradjon ahhoz,
hogy megtalálhassa, hiszen ő felnőtt férfi létére is csak hajszál híján élte túl.
Egy percig sem reménykedett benne, hogy Alíz felbukkan. Mi több, amikor
Alíz és Olivér bebocsátást kért a falujába, csak azért fogadta be őket, mert
a fiatal lány – fehér hajával és fehér bőrével – kísértetiesen emlékeztette a
saját lányára.
Alíz nem tudta elképzelni, mekkora átalakuláson ment keresztül azóta,
hogy utoljára találkoztak, hiszen akkor még csak kilencéves kislány volt, és
az a fiatal hölgy, aki most azon a fekete kanapén ült, egyáltalán nem is
hasonlított rá. Az új Alíz magabiztos volt és bátor, őszinte és szenvedélyes;
olyan emberré vált, aki bírja a nehézségeket és méltósággal küzd a
túlélésért. Apa alig ismerte fel benne a gyermekét, igaz, nem kellett sok
bátorítás neki, hogy elhiggye, ő az.
De térjünk vissza az egymásra találásukhoz.
Képzelheted, Alíznak és Olivérnek hány kérdése volt apához. Ezernyi.
Mi történt, amikor megérkezett Illaberekbe? Miért jött ide? Miért nem
beszélt erről a világról senkinek? Mi tartotta itt? Tényleg kém volt? És így
tovább. Mivel az egész beszélgetést kimerítő lenne felidézni, főleg az
elhangzott rengeteg kitérő miatt – hullámokban tört rájuk a sírás, és néha
csak némán ölelkeztek –, célszerű inkább néhány rövid bekezdésben
összefoglalni az elhangzottakat.
Apát tényleg azért tartóztatták le, mert fecsérelte, azaz rabolta az időt, és
valóban rabszolgabörtön lett a büntetése. Egy Tinta nevű települést jelöltek
ki fogsága helyszínéül, így azóta is ott raboskodott. Végül is kényelmes
közeg volt – birtokolhatott egy házat, és nem raktak rá bilincset –, de mit
sem ért az élet színek, barátok és család nélkül (sőt, cellatársak nélkül!),
emellett még olvasnivalója sem akadt. Reménytelenül nyomott hangulat
uralkodott el rajta, és magányos lett. Zsémbessé és haragossá vált, és
keserűségében szinte minden munkaajánlatot visszautasított, amit kapott.
Talán már kitaláltátok, hogy rabszolgaként a festés volt a feladata. Azzal
kellett bűnhődnie, hogy Illabereket szolgálta, vagyis jelen esetben új
végtagokat festett azoknak, akik elvesztették valamijüket. Néha lábat festett
kar helyett, kézujjat lábujj helyett, csak hogy szórakoztassa magát egy
kicsit, de munkája többnyire monoton volt és emberpróbáló.
– Meglepődnétek, ha tudnátok, hányan vesztik el valamelyik végtagjukat
Illaberekben – mesélte.
De ha a története eredetét nézzük, sok-sok holdtöltével előrébb kell
mennünk az időben, a saját Tálentumáig, amikor a fenyérháti Bölcsek
kijelölték a feladatát. Amint azt már tudjátok, apát különböző mágikus
vidékekre küldték térképet rajzolni, és mivel túlélt minden települést,
amelyekben Illaberekben járt, nem gondolta volna, hogy bárhol veszélybe
kerülhet az élete.
– Csak azt nem sejtettem – tette hozzá –, hogy fiatalkorban máshogy
működik az agy. Azért voltam sikeres, mert fürgén és rugalmasan
gondolkodtam a világról, így könnyebben elnavigáltam Illaberek trükkjei és
csapdái között. – Sóhajtott. – Ahogy viszont egyre idősebb lettem, egyre
merevebbé vált a gondolkodásom, nehéz volt a megszokottól eltérő módon
gondolkodnom, és lassabban jöttek az ötletek is. Ezúttal sokkal több
vesztenivalóm lett, és a félelem megbénított. Túl sokszor voltam ideges és
óvatos, és túl sok hibát követtem el. – A fejét csóválta. – Nem lett volna
szabad visszajönnöm, és nem is merészeltem volna, ha nem érzem úgy, hogy
megéri.
Ezek szerint Olivér rátapintott a lényegre, hogy apa miért jött vissza
Illaberekbe. Nem kémkedett Fenyérhátnak. Mindent csakis Alízért tett.
Mindvégig Alízért küzdött.
Ezt a beszélgetést, kedves Olvasóm, nagyon nehéz volt lefolytatniuk,
hiszen rengeteg érzelemmel kellett megküzdeniük közben. Alízt sokkolta a
hír, hogy apa miatta tette ki ekkora veszélynek magát. Elvégre apa soha
nem akarta, hogy Alíz megváltozzon – csak boldognak akarta látni –, és a
lánynak fájt a szíve, amikor belegondolt, hogy mennyi mindent kockáztatott
miatta. Szerencsére gyorsan gyógyulni kezdtek a sebei.
Apránként megtanult boldognak lenni.
Tisztában volt vele, hogy soha nem lesz könnyű különbözni a többiektől,
mivel semmilyen mágia nem tudja eltörölni a szűklátókörűséget, és nem
tudja egyensúlyba hozni az élet egyenlőtlenségeit. De szépen, lassan azt is
megtanulta, hogy nem lehet abszolút módon közelíteni a világhoz, nem
várhat el kizárólagos szeretetet vagy elutasítást. Meg kellett értenie, hogy hol
kedvesen, hol előítéletesen fognak bánni vele. El kellett fogadnia az
igazságot, hogy örökké más marad – csakhogy a másság különlegességet is
jelentett, és a különlegesség kalandokat hozott. Már nem számított neki,
hogyan látja őt a világ, csak az számított, hogyan látja ő saját magát.
Elkezdte szeretni magát a másságával és a különlegességével együtt, a
hét minden napján.
Kedves Olvasóm, remélem, tetszik a happy end.
Elérkeztünk történetünk legutolsó részéhez, amelyben Alíz, apa és Olivér
hazatér, és ezzel együtt engem is keserédes érzelmek töltenek el.
Képzelheted, hogy apa milyen gyorsan megfestette Alíz karját, aki így
visszakapta a hiányzó végtagját. A lány cserébe ügyesen és fürgén
visszaadta a színeket Tinta vidékének, sőt elárasztotta velük a tájat. Apa is
újjászületett a színektől: korábbi énjéhez képest még elragadóbb lett. Olivér,
mint afféle jó cimbora, kinyitotta mágikus dobozát, és az azon lévő kis ajtón
keresztül távoztak. Egykettőre visszakerültek oda, ahonnan elindultak.
Nagyon sok idő telt el Fenyérháton, amíg Illaberekben utazgattak, bár
Alíz nem tudta volna megmondani, pontosan mennyi, csak azt látta, hogy
télen érkeztek haza, vagyis nem egészen egy évig voltak távol. Hó borította
be a tájat ott is: fehér, porcukorszerű réteg hintette be a hegyeket és
völgyeket. Ezer meg ezer fa próbálta leborzongani magáról a zúzmarát, és
ha hunyorgott, Alíz látta zöld csontvázaikat a jégkristályok alatt. Pöfögtek a
kémények a melegen kivilágított otthonok tetején, és csendes volt a város.
Ők is csendben haladtak az úton. Alíz behunyt szemmel fújta ki a levegőt.
Soha nem volt még ilyen hálás ennek a városnak, és soha többé nem akarta
természetesnek venni, hogy van. Örült, hogy hazatérhet, és örült, hogy van
otthona. Alig várta anya reakcióját, akinek sejtelme sem volt apa
visszatéréséről.
Alíz és Olivér szorosan megölelte egymást búcsúzóul. A fiú megígérte,
hogy másnap segít a lánynak iglut építeni, sőt már tavaszra is kovácsoltak
terveket. Olivér egy felsőbb szintű iskolába készült, hiszen teljesítette a
Tálentumon kapott küldetését. A lánynak viszont fogalma sem volt, mihez
fog kezdeni magával. Apa meglepődött ennek hallatán.
– Nem azt mondtad, hogy fekete kártyát kaptál? Hogy megbuktál a
Tálentumon?
– De igen – válaszolta Alíz halkan, és leszegte a fejét. – Így történt.
Apa felemelte a lány állát, és belenézett a szemébe.
– Ezt sosem kell szégyellned. A fekete kártya csak annyit jelent, hogy a
következő évben újra megpróbálhatod. Nem is bontottad ki?
– Tessék? – kérdezett vissza Alíz, és alig mert levegőt venni. – Újra
megpróbálhatom? Elölről kezdhetek készülni a Tálentumra?
 – Hát persze – felelte apa mosolyogva. – Miért, mit hittél? Azt, hogy a
Bölcsek elkergetnek Fenyérhátról?
– Valami olyasmit – vallotta be a lány. – Azt hittem, száműzni fognak.
– Mondtam! – kurjantott sugárzó arccal Olivér. – Ugye mondtam, hogy
bontsd ki előbb? Kértelek, hogy olvasd el, de nem hallgattál rám.
Alíz arca rózsaszínűre váltott. – Igazad volt.
– Örülök, hogy igazat adsz nekem – vágta rá Olivér, és a szája szinte
körbeszaladt a fején.
Aztán elérkezett az idő, hogy a fiú hazatérjen. Még egyszer megölelte
Alízt, aztán apát is, és a lehető leggyorsabban szaladt be a házba a havon
keresztül. – Holnap találkozunk! – kiáltott vissza.
– Alig várom! – kurjantotta a lány is. Aztán megfogta apa kezét, és úgy
döntött, hogy soha többé nem engedi el.
Alíz és apa némán állt egymás mellett a kis ház előtt, mélyen a
gondolataiba merülve. A ház pont olyan volt, mint amikor a lány otthagyta
(leszámítva a telet, amely jégpáncélt vont a tetőre és hóval takarta be az
udvart). A kémény lágyan pöfékelt a bársonyos esti fényben, és az
ablakokat megvilágította a bent lüktető élet. Szívmelengető, hívogató látvány
volt.
Alíz mégis hirtelen ideges lett.
Gyanította, hogyan fog reagálni anya apa látványára, de azt nem tudta
elképzelni, hogyan fogadja majd őt – és ez az új, ismeretlen tényező
megrémítette. Végül is búcsú nélkül rohant el, nem is remélhette, hogy anya
megbocsát neki. Mi van a fenyérbogyókkal? Mi van a mosással és a
stoppolással? Mi van azzal a szégyennel, amit a családja fejére hozott,
amikor felsült a Tálentumon? Anya biztosan lila fejjel fog rátámadni. Le
merte volna fogadni, hogy ha kinyílik az ajtó, megcsapja a tömény harag,
szigorú büntetést kap, és mérhetetlenül ki fog ábrándulni, sőt már-már azt
fogja kívánni, bárcsak ne jött volna haza.
Egy pillanatra az is felmerült benne, hogy át kéne szaladnia Olivérék
házába és ott elbújni, amíg apa elsimítja dolgokat – de alig hitte, hogy apa
ezt megengedné neki. Nem halogathatta tovább a találkozást, hiszen apa
már nagyon szeretett volna belépni a kunyhóba. Alíz nem tagadhatta meg
tőle ezt az egyszerű kérést, főleg azok után nem, amiken keresztülment.
Apa megszorította a kezét, és bátorítóan nézett rá.
– Készen állsz, drágám? – kérdezte. – Menjünk be együtt?
A lány a fejét csóválta: tudta, hogy egyedül kell szembenéznie anyával
(bár miután befejezte a kiabálást, Alíz akár még segítségül is hívhatja apát,
hogy mentse ki onnan). Beavatta apát a tervébe vagy legalábbis egy
részébe.
– Így meglepetés lesz – tette hozzá. – Hogy fog sírni, amikor meglát!
Apa elnevette magát. – Jó, legyen. Ha így szeretnéd.
Alíz bólintott. Apa elbújt, és még egyszer utoljára egymásra kacsintottak,
mielőtt Alíz odasétált a bejárati ajtóhoz. Pillanatnyi habozás után kétszer
kopogott, egyszer a maga nevében, egyszer apa nevében (nem volt butaság
ez az illabereki hagyomány).
A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Anya ugyanolyan volt, mint Alíz
emlékeiben – gyönyörű, elegáns és reménytelenül szomorú. Zöld, dugóhúzó
formájú hajfürtjei kiszabadultak a lófarokból, és arany szempárja ettől
valahogy még nagyobbnak és magányosabbnak látszott. Alíznak éles
fájdalom mart a szívébe, amikor belenézett az anyja szemébe, és hirtelen
mindketten megdermedtek – legalábbis Alíz, mert anya mintha megfagyott
volna.
– Alíz? – suttogta.
– Szia, anya! – Megpróbált mosolyogni, aztán inkább leszegte a fejét, és
összehúzta magát, nehogy anya a kelleténél pimaszabbnak gondolja. Nagyot
nyelt, és felkészült a kitörésre. Ugyanakkor azt is eltökélte, hogy összeszedi
a bátorságát apa kedvéért.
Ekkor azonban, drága barátaim, nagyon furcsa dolog történt. Anya
térdre esett, átölelte a lányát, a mellkasához szorította, és hangosan, hosszan
zokogott. Valódinak tűnt a fájdalma, bőre jóformán égette Alíz törékeny
testét, és a lány szinte hallotta, ahogy anya pányvái kioldódnak, és könnyei
szétfeszítik a bordáit, hogy a fájdalom kiáramolhasson.
– Sajnálom – zokogta. – Annyira sajnálom! Kérlek, soha többé ne szökj
el! Kérlek, bocsáss meg!
– De anya… – nyögte ki Alíz.
– Téged okoltalak – vallotta be anya. – Tudtam, miért ment el apa, és
téged hibáztattalak érte. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Te tudtad? – kérdezte Alíz megrökönyödve. – Tudtad, miért ment el?
Anya felnézett a lányára, vörös karikák övezték feldagadt szemét.
Bólintott.
– Azért ment el, hogy színt szerezzen neked. Úgy gondolta… azt hitte,
hogy attól majd boldog leszel. De soha nem tért vissza, és én téged
tartottalak felelősnek ezért. – Megrázta a fejét. – Borzalmasan bántam
veled. Kérlek, bocsáss meg, Alíz! Nem fogom kibírni, ha mindkettőtöket
elveszítelek.
– Nem vesztettél el minket, anya – válaszolta a lány. – Egy pillanatra
sem.
Alíz hátrébb lépett, hogy apa közelebb jöhessen.
Kábán sétált arrébb, nehéz fejjel, és ide-oda csapongtak benne az
újonnan hallott igazságok. Számára, aki mindig csak szeretetre és törődésre
áhítozott, anya vallomása váratlan felfedezés volt. Az élet egyik érdekes
tanulsága. Mindketten nagyon szerették apát, csakhogy amíg Alízt
előrehajtotta útján a szeretet, addig anyát bezárta és összeroppantotta. Ezt
az emberi szívben rejlő pusztító erőt a lány addig nem ismerte.
Kiderült, hogy a szeretet mélyen meg tud sebezni és meg is tud
gyógyítani.
– Ugye mondtam, hogy szeret? – szólalt meg egy ismerős hang. Alíz
annyira megriadt, hogy majdnem ugrott egyet.
– Zsombérki Olivér! – suttogta vádló hangon. – Hogy mersz kémkedni
utánam? (Persze titokban örült annak, hogy látja.)
– Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e – felelte a fiú mosolyogva. –
Sejtettem, hogy nehéz helyzet előtt állsz.
A nap lebukott a hátuk mögött, és az ég úgy nézett ki, mintha
felhasították volna, hogy a napfény lefolyhasson belőle. Olivér feje körül
dicsfény derengett.
– Jól vagyok – foglalta össze Alíz, de nem fejtette ki részletesen. Inkább
gondolkodott.
– Mi az? – kérdezte a fiú, és a lány arcát tanulmányozta. – Mi jár a
fejedben?
– Tudod, tavasszal újra nekifutok a Tálentumnak. Végre fogok kapni egy
saját feladatot.
– Hát persze, hogy kapsz – vágta rá Olivér sugárzó arccal –, és
példásan teljesíted majd.
– Igazság szerint… – nézegette az ujjait a lány – …nem kizárt, hogy
hosszú időre elmegyek.
A fiú arcán megremegett a mosoly. Megköszörülte a torkát.
– Igen, persze.
– Ezért… – Alíz tekintete a távolba révedt – …arra gondoltam, hogy
velem jöhetnél.
Olivér elképedve pislogott.
– Mármint… nem muszáj – tette hozzá Alíz gyorsan. – Először is,
törvénytelen, másodszor pedig… tudom, milyen elfoglalt leszel a másik…
– Nem hagynám ki – vágott közbe fiú. – A világ minden kincséért sem.
Olivér elmosolyodott, Alíz pedig visszamosolygott rá. Felnézett az égre,
behunyta a szemét, és azon ámuldozott, hogy miként férhet el túlcsorduló
boldogsága ebben a kicsi, zsúfolt világban. Apa hazatért, anya kedves volt
vele, Olivérrel pedig nagyon sokáig barátok lesznek, és – ahogy mondani
szokták – ennyi elég is. Legalábbis ennyi az, amit el akartam mesélni.

A legközelebbi viszontlátásig, kedves Olvasóm!

A GABO Kiadó
e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe
öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás
élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb
tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook
rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb
verziószámú, javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük,
ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-
könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

Buglyó Gergely
Oni – Szürke vér
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet
Az óra és az arckép

SOKFÉLEKÉPPEN BELEFOGHATNÉK EBBE A TÖRTÉNETBE. Ábrándosabb

lelkületű olvasóim, akik nem közömbösek régmúlt csaták és elporladt hősök
iránt, bizonyára nem vennék zokon, ha úgy kezdeném: réges-rég, azokban a
történelem előtti időkben, amikor az ember még csak vadászott, evett, félt
és szeretett, az óceán közepén, egy szigeten létezett egy erős városállam,
ahol különös lények keze nyomán először ragyogott fel a kultúra fénye.
Elmesélhetném, hogy bár az itt kormányzó dinasztiának igen hosszú időt
szabtak ki a sors rejtélyes urai, végül eljött a nap, amikor az uralkodó
fiúörökös nélkül hunyta le szemét – egyetlen lánya volt csupán.
Elemezhetném az ősi törvényeket, amelyek tiltották, hogy egy nő koronát
viseljen a Zengő Városban, és felhoz​hatnék egy másik érvet is a lány trónra
kerülése ellen, amely sokkalta nyomósabb, legalábbis az udvar suttogó
bajkeverőinek szemében. Ha így kezdeném a történetemet, sokáig kellene
mesélnem a város hanyatlását okozó, kegyetlen háborúról, amelyet a
legcsodálatosabb és egyben legiszonyúbb teremtmények vívtak, akik valaha
jártak a Földön.
Mégis, jobbnak látom ezt a beszámolót egy nem olyan rég letűnt korban
kezdeni: a huszonegyedik században, amikor még igen fiatal voltam. Ha
saját ifjúkori ténykedésemnek volt némi szerepe az események
alakulásában, amely végül elvezetett az ősi erők utolsó össze​csapásához,
arról sze​retnék itt megemlékezni. Amellett pedig, tetszik vagy sem: előbb-
utóbb minden vénülő mesemondó a saját ifjúságáról kezd zagyválni. Akár a
szellemi hanyatlás jelének vesszük ezt, akár nem, én sem vagyok kivétel.

FEKETE ÁRONNAK HÍVNAK. BUDAPESTEN SZÜLETTEM , de alig egyéves

voltam, amikor egy csendes kis dunántúli porfészekbe, Kalpagra
költöztünk. Csak három évvel idősebb bátyám, Nátán emlékezett még
valamelyest régi pesti lakásunkra. Húgom, Lili már Kalpagon látta meg a
napvilágot, két évvel később, mint én.
Apánkat nem ismertem: Lili születése előtt egy távoli országba utazott, és
többé nem keresett minket. Ha néha rászántam magam, hogy írok neki, azt
ugyanúgy válasz nélkül hagyta, mint a Mikulás a csillogó tintával írt leveleket,
amelyekkel a húgom ostro​molta. Persze az is lehet, hogy anyánk fel sem
adta a leveleimet a postán, talán még azt sem tudta, milyen címre küldhetné
őket; ha apa szóba került, mindig olyan arcot vágott, mint amikor hétvégén
hívták be dolgozni. Számtalanszor elképzeltem, hogy apa ha​zatér egy messzi
háborúból, leszerelt katonaként, vállán egy sor kitüntetéssel, és válaszol
minden kérdésre, amit megírtam neki – ám azon sem döbbentem volna meg
jobban, ha mikulásruhában állít be, a húgom csupa rózsaszín leveleit
lobogtatva.
Noha az arcát nem tudtam felidézni, és anya alaposan megtisztította a
házat a régi fényképektől, élt bennem egy kép az apámról, aki magas,
szótlan és roppant erős. Valahogy mindig is tudtam, hogy ő nem közönséges
ember, és ez több volt, mint puszta képzelgés: bármilyen régen is ment el, a
kalpagi ház még mindig őrizte jelenlétének nyomát.
Állt ugyanis a nappalinkban egy nagy kakukkos óra. Ősrégi volt
(legalábbis gyerekfejjel annak véltem), és mindenütt gazdagon faragott
madarak díszítették. Egy vén óriásra emlékeztetett, aki már olyan ritkán
moccan meg, hogy a madarak nyugodtan fészkelhetnek rajta, akár egy fán.
Emlékszem, a számlapja alatt volt egy stilizált véset is, amely a faragásnál
durvább munkára vallott, de némi jóindulattal rá lehetett fogni, hogy kitárt
madárszárnyat idéz. Valamiféle nyugalom és állandóság sugárzott ebből az
órából: mindig hajszálpontosan mutatta az időt, és sosem kellett felhúzni.
Egy alkalommal, amikor hajlandó volt beszélni a témáról, anyánk azt
mondta: ha az óra egy napon megáll, az apám halálát jelenti, ám amíg jár,
tudhatjuk, hogy ő is életben van. Egészen kicsi koromtól kezdve ismertem
az óra titkát, és természetesként fogadtam el – sokáig eszembe se jutott
megkérdezni, hogyan lehetséges mindez.
Csak tízévesen kezdtem ráébredni, hogy az órák általában nem
rendelkeznek efféle tulajdonságokkal, és valahogy én sem olyan vagyok,
mint egy hétköznapi gyerek. Apró dolgokkal kezdődött. Emlékszem, Nátán
egyszer diót hozott a fűszerestől. Falatozni kezdtünk, és amikor anyánk is
hazaért, megkérdeztem tőle, mi szükség van diótörőre, miért nem töri fel
mindenki kézzel, amikor az annyival egyszerűbb. Naiv kérdés volt, mint az,
hogy miért eszünk késsel-villával a kezünk helyett. Bizonyára nem is
emlékeznék a dologra, ha anyám reakciója nem tette volna emlékezetessé:
magára zárta szobája ajtaját, és egész délután nem jött elő. Nátán szerint
nem akart a szemünk láttára sírni – de vajon mi oka lehetett a sírásra?
Amikor anya végül előkerült, a lelkemre kötötte, hogy mindig hasz​náljak
diótörőt, és megtiltotta, hogy karateórára járjak, pedig már a fehér övemet
is megvettük. Magyarázatot nem kaptam sem tőle, sem Nátántól, aki pedig
szemlátomást nagyon is jól tudta, miért viselkedett anyánk ilyen furcsán. Ez
a titkolózás, ha lehet, még jobban bosszantott, mint a karateóra.
Egy másik alkalommal Ferivel ültünk az Xbox előtt, és amíg töltött a gép,
az öreg óráról beszélgettünk. Feri osztálytársam volt általánosban, majd
később a gimnáziumban is, és legtöbbször iskola után is együtt loptuk a
napot. Akkoriban már sejtettem, hogy az óra körül nincs rendben valami,
ezért hoztam fel a témát Ferinek. Őt annyira felvillanyozta a dolog, hogy
letette a kontrollert, és azonnal neki is látott átvizsgálni a szerkezetet, mintha
csak Indiana Jones tízéves, pufók kiadása lett volna. Még a szendvicsét is
félbehagyta, amit semmilyen videojáték kedvéért nem tett volna meg.
– Figyelj, szerintem ez egy mezei kakukkos óra – állapította meg végül.
– Szép meg minden, de semmi különös. Pont ugyanilyet láttam az egyik
unokatestvérem anyósának az öccsénél, a padláson.
Az osztálytársaim közül Ferinek volt a legnépesebb családja. Máskor
szívesen elhallgattam volna a róluk szóló anekdotáit, de most jobban
érdekelt, mit szól az órához.
– Egész biztos, hogy sosem húztátok föl az óraművet? – kérdezte Feri. –
Egy ekkora szerkezet egyetlen felhúzással is sokáig járhat.
– Persze, biztos – bólintottam –, különben mi érdekes lenne az
egészben? Hidd el, teljesen magától működik!
– Olyan nincs, hogy teljesen magától. Valahonnan energiát kell merítenie,
még akkor is, ha földönkívüli technológiával működik!
Először nevetni akartam, de Feri arca arról árulkodott, hogy komolyan
gondolta, amit mondott. Rendes gyerek volt, csak talán túl sok képregényt
olvasott.
– Pedig elhiheted, ez sehonnan sem merít energiát! – Nem hangoz​hatott
túl meggyőzően, amit mondtam. Feri kételkedése gondolkodóba ejtett.
– Ne hülyülj már! Még hogy egy magától működő óra?!
– Nem hülyülök – nyögtem ki erőtlenül.
Feri szeme lázasan csillogott. Egyik kezével az állát dörzsölgette, a
másikat pedig le sem tudta venni az óráról, mintha az valami indián totem
lenne, amelynek puszta érintése is szerencsével ruházza fel az embert.
– Becsszó?
Mindig ezt kérdezte, amikor kezdett hinni nekem. Azt hiszem, még
jobban fellelkesítette az óra rejtélye, mint amikor régi érméket ástunk elő az
iskolaudvaron. Én viszont cseppet sem voltam lelkes.
– Becsszó – feleltem reszketeg hangon, és most először futott át az
agyamon, hogy tulajdonképp semmit sem tudok a világról, sőt a saját
apámról sem.
Egy hosszú pillanatig a kétség keserű hullámai között hánykolódtam. Feri
szavai nyomán egyszerre homályossá, hihetetlenné vált minden, amiben
korábban olyan szilárd meggyőződéssel hittem. Olyan szédülés fogott el,
hogy meg kellett kapaszkodnom az órában, nehogy kicsússzon a talaj a
lábam alól, de a kemény mahagóni most furcsán hidegnek és idegennek tűnt.
Eszembe jutott egy történet, amit anya olvasott fel nekem évekkel
korábban: a herceg egy tál tejet hagy a kedvesénél, mielőtt veszélyes útra
indul. „Amíg meg nem savanyodik, tudd, hogy életben vagyok” – mondja.
De a herceg nem tér vissza, és tíz évvel később az asszony befogad egy
macskát, aki megissza a tejet a tálból. Jól emlékszem, mit mondott anyám:
ez csak mese, de ha igaz lenne, ő már másnap szerzett volna egy macskát.
Lehet, hogy az óra története sem igaz? Hogy anyám ezzel a mesével tartja
bennünk a lelket, miközben apám rég halott?
Mereven bámultam az óra faragott madarait. Addig néztem őket,
mígnem egészen úgy tűnt, mintha megmozdultak volna: csak apró
mozdulatokat tettek, arrébb helyezkedtek az ágon, ahol ültek. Mintha
feszélyezné őket a jelenlétem, próbáltak keveset mocorogni, igyekeztek úgy
viselkedni, ahogy rendes, fából faragott madarakhoz illik. Feri mintha
mondott volna valamit, de a tudatomig nem jutott el más, csak az óra
hipnotikus erejű ketyegése, amely egyre hangosabbá vált. Végül olyan
érzésem támadt, mintha emberi szavak rejtőznének a már-már fülsiketítő,
monoton zaj álcája mögött. Tik-tak. Tik-tak. Tik. Nem hiszel bennem,
fiam? Tak.
Arra tértem magamhoz, hogy valaki megrázza a vállam.
– Vétel! Föld hívja Áront! – hallottam Feri hangját. – Kérdeztem
valamit, ha nem tűnt volna fel!
Zavartan körbepillantottam. Minden ugyanolyan volt, mint egy perccel
korábban, csak Feri látszott némileg dühösebbnek. Az óra megint halkan,
szelíden ketyegett, a madarak mozdulatlanul ültek a faragott ágakon – én
pedig megmagyarázhatatlan módon biztos voltam benne, hogy apám él, és
az óra titka valódi. Megnyugtató érzés volt.
– Szóval végre magadnál vagy – nyugtázta Feri. – Nem láttad, hová
tettem a szendvicsemet?
– Bocs, kicsit elgondolkodtam – szólaltam meg álmatag hangon.
– Hát, nem éppen „gondolkodásnak” tűnt. Mit bámultál úgy, mint akinek
zokni van az agya helyén?
– Te nem láttad? – csúszott ki a számon.
– Mit? – Feri szeme felcsillant.
– Semmit – vágtam rá. – Úgy értettem, te nem láttál-e valami érdekeset,
mert én... én tényleg nem. Csak ezt a közönséges, hétköznapi órát.
Még túl frissen élt bennem az iménti látomás, hogysem leplezni tudtam
volna.
– Mit titkolsz? Haverok vagyunk, vagy nem?
Egy ideig még próbáltam menteni a helyzetet, de Feri nem tágított.
Kénytelen-kelletlen beszámoltam neki a látomásról, de a lelkére kötöttem,
hogy senkinek sem beszélhet róla. Meg is ígérte, ám ismerve Feri
természetét, nem hittem, hogy képes megőrizni a titkot. Már a következő
napon seregnyi érdeklődőre számítottam az iskolában, akik mind a legendás
órát akarják látni, és barátian tudakozódnak, hogy apám valóban
földönkívüli volt-e. De tévedtem: Feri nem adta tovább a történetet, és bár
eleinte – amikor csak nálunk járt – sokat nézegette az órát, idővel teljesen
leszokott erről. Talán azt hitte, nem látok tisztán, ha az óráról van szó. Egy
alkalommal meg is jegyezte: el kéne fogadnom a tényt, hogy apám nem él
velünk.

MIELŐTT HOZZÁKEZDENÉK TÖRTÉNETEM LÉNYEGI RÉSZÉHEZ , amely

hosszúra nyúlt életem legkülönösebb évéről fog szólni, még egyetlen nap
ese​ményeiről kell röviden beszámolnom.
Júniusi délután volt: a vihar ígéretétől terhes forróság. Hűséges
gördeszkámon egymás után száguldottam végig Kalpag hol aszfalttal
burkolt, hol macskakővel kirakott, jellegtelen utcáin. Előttem Bástya
bandája, egy csapat nyolcadikos fiú, az enyémnél drágább deszkákon,
mögöttem pedig szitkozódó nénikék és ijedtükben a házfalakhoz lapult
járókelők.
Akkoriban még otthon is gördeszkával tettem meg a szobám és a
konyha közti távolságot, és pár héttel korábban megnyertem a korosztályos
városi bajnokságot (noha csökkenti az érdemet, hogy mindössze hárman
indultunk rajta). Ennek köszönhetően vettek be Bástyáék a bandába, de
Nátán és Feri máris az őrületbe kergettek a folytonos prédikálással, hogy
nem kellene efféle alakokkal lógnom. Én persze fittyet hánytam az ilyen
hegyi beszédekre; friss tag voltam, ráadásul hetedikesként a legfiatalabb, így
ügyelnem kellett magamra, ha bent akartam maradni.
Hirtelen egy artikulálatlan üvöltést hallottam elölről, amelyet hangos
puffanás követett, mintha valaki az egyik ablakból egy homokzsákot dobott
volna az utcára. Szinte azonnal láttam, mi okozta: a csapat vezére, Bástya
elesett egy kanyarban, és a hasán feküdt egy porfelhő közepén.
– Hé, jól vagy? Megütötted magad? – aggodalmaskodtak néhányan,
akik már oda is értek a hatalmas, mozdulatlan test mellé.
– Én jól vagyok, de a deszkámnak annyi – tápászkodott fel Bástya,
felmutatva gördeszkája letörött kerekét. Szakadt inge a testére tapadt a
kosz és veríték elegyétől, de nem esett komolyabb baja. Igen masszív
testalkata volt: nem véletlenül kapta a „Bástya” becenevet. Valójában Básti
Tamásnak hívták, és tizenhat éves kora ellenére még mindig a nyolcadik
osztályba járt.
– Jövő héten születésnapod van, nem? – kérdezte valaki. – Dobd fel a
témát az ősöknek, legalább lesz egy új deszkád!
– Jó ötlet, de most hogy folytassuk a portyát? Deszka nélkül nem tudom
vezetni a csapatot…
Váratlanul megtorpant beszéd közben, és az utca túlsó vége felé
mutatott.
– Odanézzetek!
Egy gördeszkás alak szelte át a felforrósodott, porzó sétálóutcát: tíz-
tizenkét év körüli, mogyoróbarna hajú kislány, orrán kerek szemüveggel.
Lány létére egész ügyesen kezelte a deszkát, és a fojtott csöndben hallani
lehetett, ahogy magában dúdol. Amikor a közelünkbe ért, megpróbált
kikerülni minket, de Bástya elállta az útját.
– Tetszik a deszkád – morogta. – Jó sokat érhet.
– Nem tudom, ajándék volt – felelte a lány bizonytalan hangon.
Szemüvege mögül gyanakvóan méregette a bandavezért és minket,
többieket. Úgy rémlett, mintha egy röpke pillanatra szemrehányást láttam
volna az arcán, amikor a tekintetünk találkozott.
– Szerintem egy ilyen deszka abszolút nem lányoknak való – állapította
meg Bástya, akinek hangján érezni lehetett: nem tűr ellentmondást. – Azt
hiszem, inkább az én méretem.
– Azt kétlem! – vágott vissza a lány. – Akkora méretet nem is gyártanak.
– Figyelj, Bástya – szóltam közbe rosszat sejtve –, mit szólnál az én
deszkámhoz? Lehet, hogy kicsit kopottas, de hidd el, bírja a gyűrődést!
Bástya fitymáló pillantást vetett a gördeszkámra, amely néhány méterrel
távolabb hevert a földön.
– Na, persze! Olyan lestrapált, mintha már a nagyapád is ezt használta
volna.
– A nagyapáink még nem is jártak gördeszkával – jegyezte meg a lány
csípősen.
– Az mindegy. – A bandavezér ajka rusnya vigyorra görbült. – Nekem a
te deszkád kell, és kész!
A lány egy pillanatig ijedtnek látszott, aztán felhúzta az orrát.
 – Rá van írva, hogy nem bír százhúsz kilónál nagyobb terhelést, szóval
úgyse tudnád használni. De a deszka helyett szívesen adok egy-két
fogyókúrás tippet. Rád is fér, ahogy így elnézlek!
E szavak hallatán felszisszentem. Tudtam, mi következik: Bástyát
elöntötte a pulykaméreg. Lekapta a lány szemüvegét, és széttaposta, hogy
csak úgy ropogott.
– Igen? Hát most nézz meg, ha tudsz!
Szegény lány sírva fakadt, de nem lépett le a gördeszkáról, amíg Bástya
le nem lökte róla. A lány megtántorodott, kis híján hanyatt is esett. Ahogy
jobban megnéztem az arcát szemüveg nélkül, valahonnan ismerősnek tűnt.
– Várjunk csak! – léptem közelebb, még időben. Bástya, aki épp
megragadni készült zsákmányát, a vadonatúj deszkát, most kíváncsian
pislogott. Ám én a zokogó lányt néztem.
– Te Petra vagy, igaz? Lili barátnője.
Rám se pillantott, csak lehajtott fejjel, remegve bólintott. Hirtelen
elszégyelltem magam. Petra régen jóban volt a húgommal, és sokat járt
hozzánk. Hogy hagyhattam, hogy megalázzák? Hogy lehet, hogy még csak
fel sem ismertem? Igaz, régebben nem hordott szemüveget.
– Figyelj, ez az egész az én hibám. De ha már hagytam, hogy összetörjék
a szemüveged, veszek neked egy ugyanilyet, rendben? Azért látsz nélküle?
Miközben azon tűnődtem, miből lesz annyi pénzem, hogy be is váltsam
az ígéretemet, ő csodálkozva felnézett rám, majd ismét bólintott. Bár
szeméből még mindig potyogtak a könnyek, már nem rázta a zokogás.
– Akkor mutasd meg, milyen gyors ez a deszka! – kacsintottam.
Nem kellett kétszer mondanom: Petra a hüledező bandatagok szeme
láttára fellépett a gördeszkájára, és már el is tűnt: az utca piszkos kövezete
csak úgy porzott utána.
Néhány további másodpercbe került, míg Bástya és a többiek magukhoz
tértek a megrökönyödésből.
– Ezt mégis hogy gondoltad?! – bömbölt Bástya. Még sosem láttam
ennyire dühösnek: az erek kidagadtak a nyakán, izzadt feje lilás ár​nyalatban
játszott, felerősítve arca disznószerű vonásait.
– Sajnálom, Bástya, de helytelenül cselekedtél. Azt hiszem, ki kell
lépnem a bandából, ha továbbra is te vagy a főnök.
 – Helytelenül cselekedtem? Helytelenül? Hát ez tiszta röhej! Ki vagy te,
az irgalmas szamár… szamar… akármi?
Rádöbbentem, hogy Bástyának van némi igaza: figyelnem kell majd,
nehogy túl sok ragadjon rám Nátán idegesítő, erkölcscsősz stílusából.
– Amikor bevettetek, nem gondoltam, hogy védtelen gyerekeket
raboltok ki az utcán.
Végigmértem a bandatagokat, és egyenként a szemükbe néztem, de a
tekintetükben nem láttam egyebet, mint haragot és valami bizonytalan
feszengést. Bástya befolyása erősebb volt, mint sejtettem.
– Hisz te is csak egy védtelen gyerek vagy! Kérsz egy sallert? – Bástya
vészjóslóan megropogtatta az ujjait.
Ahhoz nem fért kétség, hogy a verekedést lehetetlen elkerülni, így nem is
fecséreltem több energiát szavakra. Nem voltam teljesen gyakorlatlan az
ilyesmiben, mert szinte minden nap összetűztem a bátyámmal – no persze
nem komolyan, csak úgy, ahogy a testvérek szok​tak. Ám még Nátánt sem
győztem le soha, mostani ellenfelem pedig teljesen más súlycsoportba
tartozott.
Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor Bástya keze ütésre
lendült. Pattanásig feszült idegrendszerem úgy érzékelte ellenfelem
mozdulatát, mintha lassított felvételt néznék. Először nem is akartam elhinni,
hogy ez már maga az ütés; azt hittem, csak felemeli az öklét, hogy majd
iszonyú erővel lesújtson. Amikor végül beláttam, hogy nem így van, egy
mozdulattal könnyedén elkaptam Bástya karját a csuklójánál. Az egész
teljesen más volt, mint Nátánnal verekedni: a tagbaszakadt Bástya nagyon is
törékenynek tűnt.
Leplezetlen döbbenetet láttam ellenfelem szemében, amint kivéd​tem az
ütését. Eljött az ellentámadás ideje. Hátraléptem, majd az arcába rúgtam.
Valami reccsent, és Bástya, miután leírt a levegőben egy kecsesnek nem
nevezhető ívet, elterült a földön – aznap már másodszor. Törött orrából
patakzott a vér.
Odasiettem hozzá. Elveszítette az eszméletét, de sikerült magához
térítenem, miközben magamon éreztem a többiek hitetlenkedő tekintetét.
Amikor végre felült, egy zsebkendőt nyújtottam felé.
– Használd ezt, hátha eláll a vérzés – mondtam. – Bocsáss meg, nem
akartam ezt az egészet.
Bástya azonban ellökte a zsebkendőt tartó kezemet, és ráordított a
bámészkodó bandatagokra:
– Hát ti mit néztek? Jó a műsor?! Kapjátok már el ezt a kis mocskot!
Az öt fiú tétován mozdult felém. Arcukra kiült a bizonytalanság, de
látszott, hogy nem áll szándékukban megtagadni a parancsot.
Csakhamar kiderült, hogy ők sem gyorsabbak vagy erősebbek, mint
Bástya. Igyekeztem a lehető legkíméletesebb módon ártalmatlanná tenni
őket, de azt hiszem, egyiküknek így is eltörtem a karját. Amikor végül
mindannyian harcképtelenül hevertek körülöttem, dühös hangot hallottam a
hátam mögül.
– Keménynek hiszed magad?
Bástya volt az. Bár még mindig vérzett az orra, lassan talpra kászálódott,
és egy kést húzott elő a zsebéből. A penge hidegen villogott a nap​fényben.
– És erre mit lépsz, Bruce Lee? – vigyorgott a bandavezér.
Bár itt fel kellett volna adnom a párbajt, volt valami ebben a vigyorban,
ami felszította a bennem szunnyadó, minden értelemnek ellentmondó
indulatot. Be akartam bizonyítani, hogy próbálkozzon bármivel, nem árthat
nekem – fagyjon csak az arcára az ocsmány grimasz. Azt hiszem, ebben a
pillanatban semmivel sem voltam jobb nála.
– Mi van, ha nem lépek semmit? – kérdeztem gúnyosan. – Csak a
kedvedért megígérem, hogy nem fogok védekezni. Na, hogy tetszik?
– Mit dumálsz? – hördült fel Bástya. Szája sarkában vérrel festett
buborék formálódott.
– Jól hallottad. Na, gyerünk, mi lesz már?
A kihívás jeges fuvallat volt az izzó nyári levegőben. Bástya résnyire
szűkült szemmel méregetett, aztán előrelendült, és mélyen a vállamba döfte a
kését.
Meginogtam, ahogy a fájdalom az idegekbe mart, de sikerült
megtartanom az egyensúlyomat, és farkasszemet néztem Bástyával. Arra
számítottam, hogy előbb-utóbb lesüti majd a tekintetét, és kimondva vagy
kimondatlanul, de beismeri a vereséget.
Nem így történt. Azokban a szemekben nyoma sem volt már a küz​-
dőszellemnek, csak páni félelem fénylett bennük.
 – Ki a franc vagy te?! – rikoltotta.
A vérző orrú Bástya szánalmas látványt nyújtott, ahogy hatalmas teste
minden porcikája reszketett a félelemtől. Egyszerre lecsillapodott az önérzet
rohama, ami pár pillanattal korábban szinte robbanásig feszítette a
koponyámat. Majdhogynem megsajnáltam a legyőzött bandavezért;
kihúztam a kést a vállamból, és visszaadtam neki. Először megijedt (talán azt
hitte, támadni akarok), de aztán elfogadta. Csend állt be: én zsebkendőket
szorítottam a vállamra, Bástya pedig lehajtott fejjel forgatta a kést a
kezében, és szemlátomást fogalma sem volt róla, mit gondoljon rólam.
Végül én szólaltam meg.
– Most pedig tűnj el! És mutasd meg az orrod egy orvosnak; szerin​tem
elég rondán vérzik.
Erről eszembe jutott valami, amiről az imént megfeledkeztem: a vérem a
kés pengéjén. Nekem és testvéreimnek ugyanis volt egy sajátos
tulajdonságunk: a tűző napon a vérünk fokozatosan színét vesztette, majd
egészen szürke lett. Én nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, de
anya és Nátán ragaszkodtak hozzá, hogy titokban tartsuk a dolgot. A
mostani helyzetben, még ha a sebem nem is vérzett olyan hevesen, hogy
pillanatnyilag árulóm lehetne, Bástya kése annál inkább nyugtalanított: ahogy
figyelmesen megnéztem, máris észrevettem, hogy a vér fakulni kezd a
pengén. Feledékenységemet átkozva beláttam, hogy azonnal cselekednem
kell.
Bástya ijedten összerezzent, amint kikaptam a kezéből a kést. Gyorsan
letöröltem a pengéjét egy zsebkendővel, majd újra a gazdája kezébe
nyomtam.
– Tessék! Most már tiszta.
Megpróbáltam valami vigyorfélét kényszeríteni az arcomra, hogy viccnek
álcázzam a dolgot – nem sok sikerrel. Bástya szeme elkere​kedett. A kés
kihullott a kezéből, és nagyot csendült a kövezeten. A bandavezér még
dermedten állt egy másodpercig, azután felüvöltött, és sarkon fordult, hogy
az előbbi sérülését meghazudtoló gyorsasággal nekiiramodjon az utcának. A
következő kanyarban eltűnt a szemem elől. Tulajdonképpen nem is igazán
értettem, mitől rémült meg eny​nyire. Lehetséges, hogy valamiféle
pszichopatának tartott?
 Miközben visszamentem a gördeszkámhoz, sietve körbepillantottam, és
nagy bosszúságomra láttam, hogy a sétálóutcára nyíló ablakokból vagy
tucatnyian figyelnek. Búcsúzásképpen biccentettem a többi bandatagnak,
akik még mindig nem tudtak vagy nem akartak felkelni a földről, majd
kicseréltem a hevenyészett kötést a vállamon, és hazaindultam.

MIRE A HÁZUNKHOZ ÉRTEM , A ZSEBEM TELE VOLT szürke vértől raga​csos

zsebkendőkkel, de a seb már nem vérzett, sőt úgy tűnt, kezd behegedni.
Gyorsan lekaptam az utolsó, mostanra feleslegessé vált kötést, a többivel
együtt papírgalacsinná gyűrtem, és egy jól irányzott dobással az udvarunkon
álló szemetesbe hajítottam. Ezután igazítottam egyet a trikómon, hogy a
maszatos vágásnyom nagyjából a hátamra kerüljön. Úgy akartam besurranni
a házba és eljutni a szobámig, hogy senki se vegyen észre semmit, ami
utalhatna az iménti verekedésre.
Nem volt szerencsém. Alighogy a bejárat felé fordultam, egy leselkedő
szempárt láttam eltűnni az egyik ablak mögött: Nátán volt az. Gyanítottam,
hogy újabb prédikáció várható, de elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom
szó nélkül a bátyám fölényeskedését. Azt hiszem, kicsit már előre is
sértettnek éreztem magam.
A bejáratnál belém hasított az érzés, amely mindig figyelmeztetett, ha az
egyik testvérem a közelembe került: mintha az egész világ üres lenne, csak
előttem, a már nem is létező ajtón túl vibrálna valami a jég​hideg űrben. A
bátyám úgy magyarázta ezt, hogy látjuk egymás életerejét. Nem volt
éppenséggel kellemes érzés, de már hozzászoktam.
Nem is maga az érzés zavart annyira, inkább az, amire felhívta a
figyelmem – és valóban, ahogy kitártam az ajtót, rögtön szembetaláltam
magam a villogó szemű, dühös Nátánnal. Intett, hogy kövessem, majd
felvezetett az emeletre. A saját szobája felé vette az irányt, nyilván azért,
hogy Lili ne hallja, miről beszélünk.
Amikor a bátyám becsukta az ajtót, tüstént elé vágtam, majd tettetett
könnyedséggel lehuppantam kedvenc karosszékébe, amelyet ő valamilyen
oknál fogva „töprengő” széknek nevezett. Amennyi titkot Nátán tudott a
minket körülvevő különös dolgokról, csak remélni mertem, hogy ő szokott
töprengeni, és nem a szék.
 – Felkelnél onnan? – kérdezte szemrehányóan, de mivel nem kapott
választ, tüntetőleg elhelyezkedett a szemközti fotelben.
Egy ideig csak ült ott, mintha azt várná, hogy mentegetőzni kezdjek, ám
én úgy tettem, mintha kifejezetten érdekelne, pontosan hány rombuszt is
nyomtattak a tapéta díszcsíkjára. Végül Nátán törte meg a csendet.
– Szóval, hogy szerezted ezt a csinos sebet? De ne kezdj el megint
mentegetőzni, hogy az idén mindenki szakadt pólóban jár!
Beláttam, ha nem szólalok meg, egész délután itt ülhetek. Inkább taktikát
változtattam: megpróbáltam a lehető leghamarabb letudni a dolgot.
– Volt egy kis balhé a bandával. Oké, igazad volt, nem kellett volna
velük lógnom. Ezt akartad hallani?
Azon kaptam magam, hogy felemelem a hangom. Nátán nyugtalannak
tűnt, amikor nekem szegezte a következő kérdést.
– Áron, csak nem… ugye, nem arról zagyválsz itt, hogy megvertetek
valakit?
– Nem, dehogy – tiltakoztam. – A banda többi tagjával verekedtem.
Bástya megszúrt a késével, de csak egy karcolás, semmi komoly. Most már
elmehetek?
Félig már fel is keltem a székből.
– Nem! – Nátán éles szavára visszazuhantam. – Gondolom, mondanom
sem kell, hogy ezután pár napig kötéssel fogsz járni.
Hitetlenkedve bámultam rá.
– Kötéssel? Minek? Nézd csak meg, már teljesen beforrt.
– Hát épp ez az! Nyilván láttak egypáran, és még jóval többen fognak
hallani az ügyről. Senki sem tudhatja meg, hogy a sebed már beforrt.
– Na persze, Nátán, a titkok őre, aki…
Nem tudtam folytatni a mondatot, mert a bátyám a szavamba vágott.
– Mi a helyzet a volt barátaiddal? Remélem, egyikük hullája sem hever
valami út menti árokban.
Néhány másodpercnyi kínos csend következett.
– Hát, azt hiszem, Bástyát a kelleténél erősebben rúgtam orrba. Rövid
időre elájult, és eltört az orra.
Nátán arca elsötétült.
– Van fogalmad róla, milyen közel jártál ahhoz, hogy megölj egy
embert?! Azt hittem, elég világosan megtiltottam, hogy emberekkel
verekedj!
Ezzel betelt a pohár. Talpra szökkentem, hogy Nátánra zúdítsam mindazt
a dühöt, ami azóta gyűlt fel bennem, hogy megláttam az ablakban leselkedni.
– Hogy emberekkel verekedjek?! – harsogtam. – Ki beszél így, Nátán?
Mert szerintem csak egy idióta! Még hogy megtiltottad! Milyen alapon
tiltasz meg nekem bármit is? Fogd már fel végre, hogy nem vagy az apám!
Hirtelen abbahagytam az üvöltözést; csak álltam ott, és ziháltam. Nátán
meglepően nyugodtnak mutatkozott, szemében nyoma sem volt az előbbi
haragnak vagy megrovásnak. Papucsa sarkával a szőnyegen dobolt, mintha
tűnődne valamin.
– Ne kiabálj! – mondta halkan. – Lili meghallhatja.
– Ha akarok, kiabálok, és nem érdekel, ki hallja meg!
Az odakint támadt mennydörgés és a tetőn dübörgő eső zaja teljesen
elnyomta a hangomat, de talán eleve nem is harsogott olyan erővel, mint
szerettem volna.
A bátyám vett egy mély levegőt, majd hosszan kifújta.
– Hát jó – szólalt meg végül. – Ülj le, mondanom kell valamit.
Nem hittem a szememnek, amikor a „töprengő” székére mutatott, de
azért visszaültem. Elment a kedvem az ordibálástól: már sokkal inkább
kíváncsi voltam, mint mérges. Nátán összekulcsolta a kezét az ölében, és jó
ideig úgy tűnt, keresi a szavakat a mondandójához. Azután felnézett,
egyenesen a szemembe, és végre megeredt a nyelve.
– Te talán azt hiszed, én mindenre tudom a választ. Ez persze tévedés, és
itt az ideje, hogy megosszam veled azt a keveset, amit tényleg tudok.
Remélem, még nem túl késő.
– Mondd már, mi az, amit tudsz? – szakítottam félbe türelmetlenül.
Nátán valahogy túl lassan beszélt.
– Bizonyára kíváncsi vagy, miért igyekszem minden titkot megtartani, ami
a családunkkal kapcsolatos. – A bátyám cseppet sem szaporázta a
mondókáját; szemei mintha a könyvespolcon sorakozó Dosztojevszkij-
köteteket vizslatták volna. – Tudod, ehhez nem én ra​gaszkodom. Apánk
kívánsága volt.
A kezem, amellyel éppen az államat készültem alátámasztani, meg​állt a
levegőben.
– Tessék? – hápogtam. – Mit tudsz apáról?
– Apánk elment, de hagyott egy levelet, és megbízta anyát, hogy a
tizenkettedik születésnapomon adja át nekem.
– De miért pont neked?
– Gondolom, azért, mert én vagyok a legidősebb. – Nátán önelégült
képet vágott.
– Nagyszerű! De ennek már négy éve. Mégis, mikor akartad megmutatni
a levelét?
– Most úgy érzem, eljött az ideje.
Kezdett elegem lenni a bátyám teátrális előadásából.
– Hát, nem kapkodtad el! Akkor láthatnám végre azt a levelet?
Nátán a könyvespolchoz lépett, és matatott valamit Dosztojevszkij művei
mögött.
– Látod, milyen jó helyre rejtettem? Valld be, hogy itt az életben nem
találtad volna meg – kuncogott.
Némi turkálás és pakolászás után a kezembe nyomott egy látszólag
közönséges, kopott fadobozt. Megremegett a kezem, ahogy kinyitottam;
egy cikornyás betűkkel írt levelet és egy vörös hajú lányt ábrázoló képet
találtam benne. Nehéz volt megmondani, hogy a kép festmény-e, vagy
Photoshoppal szerkesztett fénykép.
– Figyu, ez nem az a színészcsaj, akinek a képét tavaly kitetted ide ​ a
falra? De akkor sem értem, miért kellett apánk levele mellé rejtened.
– Nem, dehogy! – sietett tiltakozni Nátán. Bár nehezen tudtam uralkodni
az égető vágyon, hogy végre elolvassam apám levelét, azért szántam egy kis
időt arra, hogy megcsodáljam a bátyám fülig elvörösödött ábrázatát. – A
kép a levélhez tartozik, majd olvasás közben megérted. Mellesleg, amit
tavaly kiraktam ide, az a Mad Men posztere, ahogy már ezerszer
elmagyaráztam. Briliáns sorozat, ha az ember érdeklődik a társadalmi morál
változásának okai iránt a hatvanas évek Amerikájában.
– Naná, vagy a homokóra alakú vörös csajszik iránt – jegyeztem meg
derűsen, majd Nátán heves protestálásával mit sem törődve olvasni
kezdtem a levelet.
 Fiam, bocsásd meg, hogy atyai szavak helyett csak levélben mondom
el mindezt. A mai napon tizenkét éves lettél, de én már évek óta nem
lehetek melletted. Nem rajtam múlt, hogy így történt, mégis fáj, hogy
nem láthatlak felnőni téged és a testvéreidet.
Szeretném, ha időről időre újra elővennéd ezt a levelet. Most még
nem fogsz mindent megérteni, de minél idősebb leszel, annál világosabb
lesz, mit kell tenned. Ha majd úgy érzed, eljött az ideje, be kell avatnod
a testvéreidet is.
Te, az öcséd és a húgod (aki e sorok írásakor még meg sem született)
nem olyanok vagytok, mint a többi ember. Csupán néhány év, és
képességeitek messze meghaladják az övéket. Ezt tőlem örököltétek.
Lehet, hogy már észre is vetted az első jeleket, de emlékezned kell, hogy
származásotok titkának sosem szabad kiderülnie! Jól tudom, Nátán,
neked a véredben van a titoktartás, de tartok tőle, a testvéreidet más
fából faragták. Gyakoroljátok a harcot, de csakis egymás között – ha a
lelketek mélyére néztek, tudni fogjátok, hogyan kell küzdeni, hiszen
valaha az emberek is a mi fajtánktól tanulták meg a harc fortélyait.
Az emberek… Hozzátok képest ők talán védtelennek tűnnek, de ez
csak a látszat. Soha ne higgy a látszatnak, Nátán!
Nekem napokon belül menekülnöm kell. Egy olyan ellenség van a
nyomomban, akivel szemben tehetetlen vagyok. Ha itt maradnék,
veszélybe sodornálak benneteket, akiket a legjobban szeretek – ha
egyáltalán állíthatok olyasmit magamról, hogy képes vagyok szeretni.
Ahová megyek, ott sem fogom hasztalanul tölteni az időt: azon a
feladaton munkálkodom majd, amelyet a sors ránk szabott. Mégis sajog
a szívem, mert nem segíthetek megvédeni azt, akitől világunk végzete
függ, és akit a prófécia szerint egy napon nektek, a véreimnek kell majd
megóvnotok egy ősi gonosz fenyegetésével szemben. Nem lesz könnyű,
de hiszem, hogy sikerülhet.
Nézd meg jól az arcképet, amit a levél mellett hagytam:
évszázadokkal ezelőtt festették egy jóslathoz, de nem fog rajta az idő. Azt
a lányt ábrázolja, akinek védelmét kénytelen vagyok rátok hagyni.
Amikor e sorokat olvasod, a sors talán már Kalpag környékére vetette
őt.
 Tudod, bármilyen jelentéktelen pont is Kalpag a világ térképén, a
jelek szerint azok az események, amelyekről a jóslat szól, itt fognak
megtörténni. Sajnos addig sem hitegethetlek azzal, hogy egy ilyen
kisvárosban teljes biztonságban vagytok: sokféle erő munkál ezen a
Földön, és fennáll a veszély, hogy előbb-utóbb rátok találnak.
Bármennyire is sajnálom, most nem mondhatok többet, hiszen még
ez a levél is veszélyforrássá válhat, ha rossz kezekbe kerül!
Mindazonáltal nem kell aggódnod – időben megtudsz majd mindent,
amit tudnod kell.
Végül, mivel ma van a születésnapod, úgy illik, hogy ajándékot is
adjak. A Zafír Szem, amit a dobozban találsz, segít majd tisztán látni
olyan helyzetben, amikor a saját szemed megcsal. Mivel csak ez az egy
létezik belőle, hármótok közül mindig az használja, akinek a legnagyobb
szüksége van rá.
Remélem, találkozunk még. Addig is engedd meg, hogy egy rövid
verssel búcsúzzam tőled:

Fekete szívem lapulva fojtogat

életem álsága mögött
fekete vitorlás balsorsom folyóján
csak e szilánkot hagytam véreimre.

Befejeztem az olvasást, és nagyot sóhajtva hátradőltem a székben.

Nehezemre esett leplezni a csalódottságomat: válaszokat reméltem, de
helyettük csak még több kérdés merült fel bennem. Gyorsan átfutottam a
sorokat újra, az elejétől, de az üzenet másodjára sem lett világosabb.
– Tudom, mit érzel – mondta Nátán. – Úgy tűnik, apa szeret
rébuszokban fogalmazni. Mit szólsz a vershez?
– Fogalmam sincs, mit szólhatnék – ráztam a fejem tanácstalanul. –
Szerinted mit jelent?
Árnyék suhant át a bátyám arcán.
– Talán csak annyit, hogy nem hagyhat ránk mást, mint egy súlyos átkot,
ami az ő életét is megkeserítette. De az is lehet, hogy van valami rejtett
értelme is, ezt még nem tudtam megfejteni.
 – Hát, az biztos, hogy hármunk közül te hasonlítasz rá a legjobban. Pont
olyan titkolózó alkat, mint te.
– Nem biztos, hogy ez alkat kérdése – jegyezte meg Nátán. – Bizo​nyos
titkokat egyszerűen muszáj megőrizni.
Válasz helyett újra felsóhajtottam. Aztán eszembe jutott valami, és a
bátyámnak szegeztem egy kérdést.
– Mi ez a Zafír Szem, amiről apa ír? Az is benne volt a dobozban?
– Igen, de kivettem. Időnként kísérletezem vele, hátha sikerül rájönnöm,
hogyan működik.
– Megnézhetem?
Nátán ezúttal az íróasztala egyik fiókját nyitotta ki, majd rövid keresgélés
után felmutatott valamit, amit így sem tudtam mire vélni, mert gondosan
össze volt hajtogatva. Amikor a bátyám kibontotta, mintha egy érett szilva
nagyságú, dülledt szem bámult volna rám a kinti zivataron átszűrődő, gyér
fényben. Csak közelebbről ismertem fel, hogy nem valódi szemről van szó,
hanem egy kendőről, amelybe szemet hímeztek; a szivárványhártyát apró,
kék zafírkövekből rakták ki, mint a mozaikot egy ékszerdoboz oldalán.
– Mit kell csinálni vele? – kérdeztem, végigsimítva a vékony szöveten,
amely hozzátapadt az ujjbegyeimhez.
– Tedd a bőrödre.
Követtem Nátán tanácsát, és a csuklómra kötöttem a kendőt. Olyan
leheletfinom volt az anyaga, hogy nem is éreztem: a bőröm éppúgy nem vett
róla tudomást, mint az órák óta viselt ruháról. Egy perc múlva azonban
különös dolog történt: a kendőbe hímzett szem duzzadni kezdett. A kis kék
kövek mintha összenőttek volna, és a nyolcas alakú, kettős pupilla mélyén a
szövet szürkesége helyett felsejlett valamiféle sötétség.
Megpróbáltam levenni a kendőt, de szerves szálakkal kapaszkodott a
bőrömbe.
– Tépd le! – mondta Nátán könyörtelenül. – Minél később teszed meg,
annál jobban fog fájni.
Háromig számoltam magamban, aztán fogcsikorgatva letéptem a szemet.
Nem fájt jobban, mint leszedni egy sebtapaszt: csak finom bőrpír maradt
utána a csuklómon.
– Elég morbid egy szem – összegeztem a tapasztalataimat Nátánnak. –
De mit lehet látni vele?
– Sajnos fogalmam sincs.
– Biztos sötétben kéne kipróbálni. Apa olyasmit ír, hogy akkor mű​ködik,
amikor a saját szemünk nem.
– Te egy zseni vagy! – tört ki Nátánból. – Gondolod, még nem
próbáltam sötétben? Már minden lehetséges módon kísérleteztem vele!
– Nem lehet, hogy olyan régóta nem használták, hogy már valahogy
elpárolgott az ereje? – kérdeztem óvatosan.
– Kizárt. Egy tulajdonságát ugyanis sikerült felderítenem: apróság, de
egyszer még jól jöhet. Add ide, és összpontosíts az életerőmre!
A hatodik érzékem hamar hozzászokott Nátán vagy Lili jelenlétéhez, így
nem kis erőfeszítésembe került, hogy újra meglássam a színes vibrálást, ami
a bátyám alakját övezte. Aztán Nátán a karjára tekerte a kendőt – és a
vibrálás eltűnt!
– Te mocsok, szóval így csináltad! – taszítottam vállon. – Amikor
kilencéves koromban elbújtál az ágy alatt, és a frászt hoztad rám!
– Belátom, éretlen voltam – felelte Nátán bűnbánó mosollyal. – Sajnos,
amíg rá nem jövünk a nyitjára, addig csak ilyesmire tudjuk használni a Zafír
Szemet.
Jöjjön rá Nátán, ha annyira akar, gondoltam, végül is ő kapta ajándékba.
Volt valami a kendőben, amivel sehogy sem tudtam megbarátkozni, így
inkább az arckép felé fordultam.
Tenyérnyi nagyságú, fakeretes kép volt. A vörös hajú lány arca mögött
valami még vörösebben lángoló háttér látszott; talán egy romos épület. A
lány fiatalnak tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hány éves lehet: a
szoborszerű arc a smaragdként fénylő szemekkel kortalanul szép volt.
Olyan hatást tett rám, mintha nem is ember, hanem valamiféle istennő lenne.
Persze, mint kiderült, magam sem vagyok egészen ember, villant át az
agyamon, de ez a gondolat most inkább izgalmasnak tűnt, mint riasztónak.
A lány magabiztos arccal nézett maga elé, nem törődve még a háta
mögött kavargó, lángoló törmelékkel sem. Szemmel láthatóan ura volt a
helyzetnek. Nem értettem, miért vagy mitől kellene őt megvédenünk.
Jobban belegondolva, nem ez volt az egyetlen, amit nem értettem. Amit
megtudtam, csupa ködös utalás és részinformáció volt, semmi
kézzelfogható, használható dolog. Apa azt írta a levélben: időben megtudunk
majd mindent. De miféle időre célzott? Vajon úgy értette, hogy tőle tudjuk
meg, vagy valami más módon?
– Anyát sosem kérdezted, mit tud apa dolgairól? – kérdeztem hirtelen. –
Lehet, hogy ő össze tudná rakni a kirakós darabjait.
Bátyám lesajnáló tekintettel nézett rám.
– Apa előtte is mindent titokban tartott, még a lakcímét is. Ezért nem
tudta feladni a leveleidet. De ha tudna is valamit, akkor se mondaná el.
– Ezt honnan veszed?
– Mit kell ezen magyarázni? Anya semmit sem szeretne jobban, mint azt,
hogy olyanok legyünk, mint a többi ember. Legszívesebben elvágna minden
kapcsot, ami apa világához köt minket.
Ezzel egyet kellett értenem, de lelkem egy része még mindig nem akarta
elfogadni, hogy apám nem hagyott ránk mást, mint egy mahagóniórát, egy
festett arcképet, egy használhatatlan kendőt és néhány homályos célzást a
világ veszélyeire vonatkozóan. Vagy csakugyan ez lenne minden
örökségünk?
– Ez nem fair! Szerintem apa megtalálhatta volna a módját, hogy
kapcsolatba lépjen velünk, ha igazán akar!
Nátán a gondolataiba merült.
– Nos, talán… talán meg is találta. Nem te mesélted egyszer, hogy apa
órája beszélt hozzád? Akkor kigúnyoltalak, de lehet, hogy mégsem volt
akkora sületlenség. Nem kizárt, hogy apa csak a megfelelő időpontra vár,
hogy mindent közöljön velünk.
– Ahogy te is arra vártál.
Nátán ezt hízelgőnek találhatta, mert felcsillant a szeme.
– Addig is apa utasítása szerint gyakoroljuk a harcot. A régi pajtát
rendezem be gyakorlóteremnek, az elég messze esik az utcától.
– Rendben van – szegeztem rá a tekintetem –, de legalább néha
hagyhatnál nyerni!
– Az nem lenne igazi harc. – Nátán arca megint felöltötte a szokásos
bölcselkedő kifejezést, de én átláttam rajta: pontosan tudtam, hogy
valójában csak büszke magára.
– De nagyra vagy vele, hogy le tudod nyomni a három évvel fiatalabb
öcsédet! – vágtam a fejéhez. – Na, várj csak még egy-két évet, könyvmoly!
Nátán fölényesen mosolygott. Mostanra elült a vihar, és nyugtalan csend
telepedett ránk. Éppen felkelni készültem a székből, hogy visszavonuljak a
saját szobámba, és megemésszem ezt az egész ügyet, amikor kivágódott az
ajtó, és nagy csattanással Nátán könyvespolcának ütközött. A visszapattanó
ajtó nyomán levált egy darab a polcot fedő lakkrétegből, majd a földre
hullott.
– Miről beszéltetek?
Lili állt az ajtóban, arca egészen kipirult az izgatottságtól. Szinte
számítottam rá, hogy előbb-utóbb feltűnik majd: előle képtelenség volt
bármit is eltitkolni.
– Tudom, hogy valami titokról van szó! – folytatta a húgom. –
Telefonálás közben hallottam, hogy ordibáltok, de mire ideértem, már csak
pusmogtatok.
Nátán gyorsan bezárta a dobozt, és ráült a fotelben. Azután össze​-
ráncolta busa szemöldökét, mint egy olyan ember, aki annak ellenére nem
szándékozik feladni a küzdelmet, hogy az imént tudatták vele: elkerülhetetlen
a fájdalmas fogászati beavatkozás.
– Lili – morogta –, ne kíváncsiskodj folyton! Neked is el fogom
mondani, amit Áronnak, de nem most.
– Ja, még kicsi vagy ehhez – toldottam meg kajánul. Nátán rosszallóan
nézett rám: ő éppolyan jól tudta, mint én, hogy ezzel a megjegyzéssel annyi
olajat öntöttem a tűzre, ami megtöltene egy egész tankhajót.
– Nem vagyok már kisgyerek! – toporzékolt a húgom. – Mondjátok el,
légyszi, légyszi, légysziiiii!
– Hidd el: jobb, ha nem tudod – közölte Nátán, majd megpróbált témát
váltani, hogy fölénybe kerülhessen. – Egyébként mióta hallga​tózol? Máskor
majd közelebb ülök az ajtóhoz, hogy érzékeljem a jelenléted.
– De bunkó vagy, nem is hallgatóztam! De ha mégis megpróbáltam
volna, akkor se sokat hallottam volna a vihar miatt.
– És ez így van jól.
– Ne légy már ilyen! – nyafogott Lili. – Mondd el nekem is azt a tit​kot,
naaaa!
– Erről nem nyitok vitát!
 Nátán felállt, és kinézett az ablakon, mint aki befejezettnek tekinti a
beszélgetést. A doboz közben valahogy eltűnt a foteljéből, mielőtt Lili
egyáltalán felfigyelt volna rá. A bátyámnak minden adottsága megvolt, hogy
ügyes bűvész válhasson belőle.
Lili közelebb jött, és fél kézzel rátámaszkodott a székre, amin ültem.
– Áron, figyelj csak! Találd ki, ki hívott az előbb a mobilon!
– Egy agysebész, aki jutányos áron kezelésbe venne téged?
– Petra! Hallom, jössz neki egy új szemüveggel!
Hirtelen az arcomra fagyott a vigyor. Nátán kérdő pillantást vetett rám,
de aztán a levegőbe emelte a kezét, és olyasmit motyogott, hogy „nem is
akarok tudni róla”. A húgom viszont megérezte, hogy helyzeti előnyre tett
szert, és tovább támadott.
– Tudom ám, hogy valami hülye videojátékra spóroltál! Hát, nagyon úgy
néz ki, hogy nem lesz pénzed megvenni, hacsak…
Lili itt színpadias szünetet tartott, de gyanítottam, hogy mire akar
kilyukadni.
– …hacsak be nem szállok a költségbe a saját zsebpénzemmel! – fejezte
be végül.
– Gondolom, cserébe azt várod, hogy elmondjam, amit Nátán el akar
titkolni. – Akármerről is néztem, az üzlet nem tűnt rossznak. Lili bólintott, én
pedig kezet nyújtottam.
A húgom a plafonig szökkent örömében, Nátán azonban idegesen
dörzsölte a fülét, mintha azt akarná ellenőrizni: jól hall-e. Aztán lassan Lilire
emelte a tekintetét, és nagy sóhajtással visszaült a fotelbe.
– Lili, várj! Ha így áll a dolog, akkor jobb, ha elolvasod apa levelét, mint
hogy Áron zavaros tolmácsolásában halld.
Azzal előkapta a dobozt a fotel alól. Miközben azt próbáltam fel​idézni,
mikor varázsolhatta oda, Lili elnyúlt az ágyon, és tátott szájjal olvasni kezdte
a levelet. A kendőről az volt a véleménye, hogy „nagyon undi”, az arcképet
pedig nézegette egy ideig, majd elhúzta a száját.
– Szép vörös haja van ennek a lánynak – mondta –, csak kár, hogy ilyen
furán hordja.
– Az a tűz a háttérben, te vakegér! – mordultam rá.
– Hülye vagy? – csattant fel a húgom. – Látom, hol a tűz!
 Azon gondolkodtam, hogyan tudnék csípősen visszavágni, de Nátán
megelőzött.
– Tudjátok, nagyon jellemző, hogy ilyen profán módon hajba tudtok
kapni egy olyan festmény felett, amely minden valószínűség szerint egy
apokalipszis-próféciához készült.
– Apóka micsoda? – értetlenkedett Lili, de nekem nem sokat kellett
tűnődnöm a megfelelő válaszon.
– Van valami abban, amit mondasz – emeltem fel az ujjam meg​játszott
tudálékossággal. – Már csak arra kellene rájönnöm, hogy mi. Lili, hozd az
idegen szavak szótárát, légy szíves!
Nátán, aki az utóbbi néhány percben fel-alá járkált a szobában, most
megállt az ablak előtt. Egy pillanatig csodálkozva bámult rám, aztán gúny
csillant a szemében.
– Nézd, Áron – mondta –, lehet, hogy ezt sértésnek szántad, de
voltaképp csak elismerted a szellemi fölényemet.
– Adok én neked szellemi fölényt! – pattantam fel a székből
paprikavörösen. – Bunyózni akarsz?
– Milyen tipikus, hogy csak verekedéssel tudsz kezelni egy nézeteltérést!
Ez nem az én szintem, de állok elébe.
Éppen elindultam az ablaknál könyöklő bátyám felé, hogy letöröljem a
képéről az önelégült vigyort, amikor Lili, tőle szokatlanul halkan, kérdezett
valamit, amitől Nátán és én kölcsönösen megfeledkeztünk a vitánkról.
– Milyen volt apa?
Hirtelen mély csend ülte meg a szobát. Nátán kinyitotta az ablakot, én
pedig visszaültem a székbe. Nem lehetett mást hallani, csak a késő délutáni
forgalom távoli moraját a főút felől. A nap ismét előbújt, de korábbi ereje
elenyészett, sugarai fáradtan küzdötték át magukat a szoba súlyos
levegőjén. Az volt a benyomásom, hogy még a levegő is dermedten figyel.
Nátán nyújtózkodott egyet, és nagyot szippantott az ablakon beáradó
esőillatból. Korábban mindig megtagadta, hogy bármit is mondjon apánkról,
de ezúttal beadta a derekát.
– Nem tudom felidézni a vonásait, hiszen csak négyéves voltam, ami​kor
elment. De arra emlékszem, hogy magas volt, hihetetlenül magas. – Bátyám
arca merengő, szinte álmatag kifejezést öltött beszéd közben.
 – Egy négyévesnek minden felnőtt magas. Mire emlékszel még vele
kapcsolatban? – Ezúttal én kérdeztem.
– Vicces trükköket tudott, és szerette, ahogy nevetek rajtuk. Téged
meg, Áron, folyton a levegőbe dobált, hiába tiltakozott anya.
Nátán elhallgatott. Komolyan végigmért minket, azután folytatta.
– Rengeteget olvasott, furcsa szagú, vastag könyveket. Arra is
emlékszem, hogy néha hosszú időre eltűnt. Egyszer már azt hittük, többé
nem tér vissza, de aztán egy napon ott ült a reggelinél, mintha mi sem történt
volna.
– Lehet, hogy most is vissza fog jönni? – kérdezte Lili reménykedve.
– Nem. Menekülnie kellett, ahogy megírta a levelében. – Nátán
közelebb lépett. – Figyeljetek rám: nem hagyhatjuk cserben. Ha harcolni
kell, hát harcolni fogunk, de megvédjük azt a lányt.
Aznap este sokáig elkerült az álom. Az arckép járt a fejemben, és hogy
vajon miféle ellenség lehet, aki elől apánknak menekülnie kellett. Elképzelni
sem tudtam, de annyit nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy nem olyan, mint
Bástya. Azzal nyugtattam magam, hogy felnőtt férfiként, felkészülten fogom
megvívni ezt a csatát, amikor már mindent tudok, amit csak tudni érdemes.
Mekkorát tévedtem! Meg sem fordult a fejemben, hogy alig több mint
két év van hátra addig, míg a világ, amelyet ismerek, a feje tetejére áll.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu

oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.