HELTAI JENŐ

HELTAI JENŐ
Mesék

A BÖLCSEK KÖVE

SZÉPIRODALMI
KÖNYVKIADÓ 195 9
 0

Válogatta
és sajtó alá
rendelte
BÉLLEY
PAL

Az
illusztráció
kat
készítette
LORANT
LILLA

LEGENDÁK
 AZ ÖRDÖG ÉS A JÁTÉKOS

Don Bernardo (gúnynevén a szürkefülű) a leg-

nagyobb játékos volt Budapesten. A svájci kártyát
éppen úgy megbecsülte, mint a tarokk avagy ma-
kaó kártyát, és a kártyatudomány mezején való-
ságos polihisztor volt. Piké vagy kalábriai játék
(úgy az alsós, mint a felsős és zsidós), ferbli
avagy huszonegyes, whist avagy nasi-vasi,
mindegy volt neki. Mégis legszívesebben a
szerencsejátékoknak hódolt, mert csak ezek
hozzák igazi izgalomba a játékos szívét. És Don
Bernardónak izgalom kellett, nem a kommersz
játékok csendes gyönyörűsége.
Don Bernardo mindig játszott. A nap és az éj-
szaka minden órájában. A kávéházban, a vendég-
lőben, a klubban, otthon. Ha nem akadt ellenfele
vagy önmagával játszott, vagy fölhívatta a hor-

4
dárját, pénzt adott neki, és elnyerte tőle. Don Ber-
nardo, mindig nyert, mert a játék művészete a kis-
ujjában volt. Nyert magának nyaralót, nyert nagy
kőházat az Erzsébet körúton, nyert fogatot, lova-
kat, feleséget és szeretőt. Mire hatvan esztendős
lett, senki sem mert vele többé játszani, mert
mindenkitől elnyert mindent. Már a hordárja sem
vállalkozott többé.
Don Bernardo ezen igen elszomorodott, és nap-
ról napra betegebb lett. Kiállt a nagy kőház ka-
pujába, és úgy hívogatta be a járókelőket:
— Jertek, jó emberek, kártyázzatok velem egy
kevéssé!
De az emberek fejcsóválva siettek tovább, és
azt mondották:
— Nem megyünk, mert ez a híres Don Ber-
nardo, aki mindenkit lenyer. Isten őrizzen attól,
hogy vele leüljünk!
Don Bernardo erre hirdetéseket tett közzé az
újságokban. Nagy pénzt ajánlott föl mindazoknak,
akik vele kártyáznak. Eleinte akadtak naiv lelkek,
akik felültek neki. Átvették tőle a nagy pénzt,
leültek vele játszani, és ismét elvesztették a nagy
pénzt. Végül káromkodva távoztak, és szidták
Don Bernardót. Azután többé senki sem
jelentkezett, és Don Bernardo érezte, hogy a végét
járja. Más ember akkor hal meg, amikor nem tud
többé szeretni, Don Bernardo meg akart halni,
mert nem kártyázhatott többé ...
— Kimegyek egy kicsit a napra — mondta a
feleségének, aki reménytelen gondoskodással
ápolta. — Hátha mégis akad valami kis játszma?
Minden délben ezzel a szomorú reménnyel
távozott hazulról, és minden este annál
levertebben tért haza. Senki, semmi... Egy szép
napon, amikor Don Bernardo már olyan gyönge
volt, hogy ki sem akart sétálni, látogatót
jelentettek be. Egy alacsony, furcsa urat, aki
mulatságosan izgett-mozgott, és jobbra-balra
forgolódott.
— Nem mondta meg a nevét? — kérdezte Don
Bernardo gyönge hangon.
— Nem. Csak annyit mondott, hogy játszani akar
a nagyságos úrral.

Don Bernardo egyszeriben talpon volt. Beesett

szemében új tűz lobbant föl, sápadt arca kipirult.
A szíve hevesen dobogott:
— Bocsássátok be életem megmentőjét!

Az idegen belépett, és különösen mosolygott.

Nagy íves szemöldöke volt és fekete kecske
szakálla. Apró szeme gonoszul villogott.
— Az ördög! — szólt Don Bernardo meglepetve.
— Valóban az vagyok — szólt az idegen. —■
Azért jöttem, hogy játsszam önnel. Akarja?
— Persze hogy akarom — szólt Don Bernardo.
— Azt hallottam tudniillik, hogy ön mindenkit
lenyer. Igaz ez?
— Beszélik — szerénykedett Don Bernardo.
— Hát eljöttem szerencsét próbálni...
 És az ördög jóízű nevetéssel helyet foglalt a
kártyaasztal mellett. Don Bernardo valami kis
borzongásfélét érzett, de nyugodt maradt, és mo-
solygott. Nem félt ő az ördögtől sem.
— Mit játsszunk? — kérdezte az ördög.
— Amit akar. Nekem mindegy. De csak valami
jó szerencsejátékot...
— Persze, persze — dörzsölgette a kezét az ör-
dög. — Én is azt szeretem.
— Hát makaózzunk!
— Az a legkedvesebb játékom — ujjongott az
ördög, és szaporán keverni kezdte a kártyát. Don
Bernardo figyelmesen nézte az ördögöt. Hátha
csal? Nem csalt, és mégis folyton nyert. Az apró-
pénz, a nagy pénz, minden ott volt már az ördög
előtt...
— A makaó nem megy — szólt az ördög. —
Ne térjünk át a huszonegyesre?
— Nem bánom — szólt Don Bernardo, és a
zöld disznóra föltette a kis nyaralóját. Közben jött
a makk alsó, azután a piros kilences. Don
Bernardo fuccs volt, fuccs és mindig fuccs, az
ördög pedig mindig huszonegyet vágott. Már a
nagy kőház is elúszott, és Don Bernardo izzadni
kezdett.
— A huszonegyes sem megy — szólt az ördög.
— Ma nem jár a kártya — csóválta a fejét Don
Bernardo. — Térjünk át valami másra ...
— Nem bánom — szólt az
ördög. Don Bernardo az
ablakhoz lépett.

10
 — A szomszéd sarkon áll egy hordár. Páros
vagy páratlan számú?
— Páros — szólt az ördög habozás nélkül.
Fölhívatták a hordárt, a száma csakugyan páros
volt. Az ördög nyert.
— Most rajtam a sor — szólt az ördög. — A ház
előtt áll egy bérkocsi. Egyfogatú vagy kétfogatú?
— Kétfogatú — szólt Don Bernardo, és veszített,
mert a bérkocsi egyfogatú volt. És elveszítette a
fogatát meg a lovait. Megtörölte verítéktől gyön-
gyöző homlokát, nem volt már egyebe, csak a sze-
retője meg a felesége.
— Hány ablak van nyitva a szomszéd ház első
emeletén? — kérdezte az ördögtől.
— Hat — szólt az ördög, és csakugyan hat volt.
Don Bernardo elvesztette a szeretőjét. Most az ör-
dög kérdezte:
— Hány cégtábla van a szomszéd házon?
— Három — szólt Don Bernardo, és elvesztette
a feleségét. Nem volt már semmije sem, csak az
élete. Odafordult az ördöghöz:
— Dupla vagy semmi. Az életemet teszem az
egész ellen, amit eddig elvesztettem ...
— Nagyon helyes — kacagott az ördög. — önön
a sor. Kérdezzen ...
Don Bernardónak már nem jutott semmi az
eszébe. Mit kérdezzen? Űgyis mindegy, úgysem
tudja visszanyerni, amit eddig veszített. És csak
úgy, a nyerés reménye nélkül vetette oda:

9
 — Hány éves a feleségem?
— Harminchat — szólt az ördög gondolkodás
nélkül.
Don Bernardo elsápadt:
— Harminchat csakugyan vagy harminchét...
már magam sem tudom tisztán ... de hiszen rögtön
megbizonyosodunk a dologról...
Ingadozó lépésekkel közeledett az ajtóhoz, és
beszólította a feleségét.
— Itt van, kérdezze meg tőle!
Az ördög egy pillanatig elgondolkozott, nézte
az asszonyt, azután lemondólag intett:
— Hagyjuk ... ön visszanyert mindent. — És
bizalmasan odasúgott Don Bernardónak:
— Nem merem megkérdezni...
Kénköves bűzt terjesztve maga körül az ördög,
nyomtalanul eltűnt. Don Bernardo meghatottan
ölelte meg a feleségét, és ezentúl még nagyobb
kártyás lett, mint eddig valaha.

10
 A GNÓM HŰSZ MILLIÓJA

1
Az mellékes, hogy hol és mikor, azonban a kö-
vetkező dolog történt.
Két, már nem egészen ifjú ember együtt ült egy
kis szobában a kandalló előtt. Igen, bármily kü-
lönösen hangozzék is ez az állítás, a szobában
kandalló volt, a kandalló fölött tükör, a tükör előtt,
karcsú üvegbúra alatt pedig ott állt az a bizonyos
aranyozott óra. Magában a kandallóban nem volt
semmi, pedig ott jog és igazság szerint tűznek
kellett volna lennie, nagy fahasáboknak, amelyek
ropogva mennek át az enyészet hamujába.
Odakinn ugyanis hideg volt, már csaknem tél. A
két, már nem egészen ifjú ember nem éppen azért
ült a kandalló elé, hogy elképzelje:

11
 — Istenem, milyen melegünk is volna, ha ebben
a kandallóban valami nem remélt véletlenség kö-
vetkeztében egyszerre csak égni kezdene a tűz, és
sárga és piros és kék lángnyelvek cirógatnák
gyöngéd hízelgéssel a fát! Ez igen helyes volna,
azonban fájdalom, az ilyen véletlenségek csak a
tündérmesékben olvashatók, a tündérek pedig ma
már nem mesélnek!
ők tehát ott ültek, nézték egymást, mulattak is
egy kicsit ezen a nyomorúságon, a lelkük mélyén
azonban nagyon szégyellték magukat. Volt is rá
okuk. íme, az egész ifjúságukat megölte az örökös,
egyhangú munka, a reggeli munka, az esti munka,
az éjszakai munka, a kenyérért való munka, a
ruháért való munka és még sok mindenféle más
munka. Megölte az ifjúságukat, ahogy az esőcsepp
elpusztítja a követ, nem az erejével, hanem a fé-
lelmetes folytonosságával. És ma, mikor a hajuk
már gyérül, és a homlokuk már növekszik, ma is
csak ott tartanak, ahol kezdték.
Az ifjúságuk elfogyott, és a munka gyümölcse
nem marad meg. A jelen pillanatban nincs mivel
fűteniök.
Valószínű, hogy ha e két, már nem egészen ifjú
ember egy nappal előbb gondolt volna arra: mive?
fogunk holnap fűteni, sikerült volna e kérdést va-
lamelyes módon megoldaniok. Valószínű, hogy
ez esetben megvonták volna maguktól azt a pohár
bort, amely tegnap oly igen jólesett nekik, és nem

12
gyújtottak volna rá arra a szivarra, amelynek füstje
édes álmodozásba ringatta őket.
De akkor tegnap szomjaztak volna, így pedig
ma fáznak. Mérlegeljük részrehajlatlanul ezt a két
kellemetlenséget, a dolog körülbelül egyre megy.
Igaz, hogy ők már tegnapelőtt is törődhettek volna
a mával, de hát bolondság a messze jövő miatt
aggódni. Különösen olyan embereknek, akiknek a
messze jövő sem hozhat egyebet annál, amit a tá-
vol múlt hozott: munkát sokat, pénzt keveset.

2
Meg is szólalt az egyik, a kopaszabb:
— Látom immár, kedves Arkibaldusz, hogy ne-
künk sohasem lesz pénzünk.
— Ne mondd ezt, kedves Teofrasztusz! íme a
jövő hónap elseje roham léptekkel közeledik fe-
lénk, már csak harminc rövidke nap választ el
tőle. És ha a harmincadik nap is letelt, ismét száz-
ötven maravédi üti a markunkat — így a kevésbé
kopasz.
— Helyes a beszéd a százötven maravédit ille-
tőleg, azonban nem így értem a dolgot. Pénzünk,
nagy pénzünk, sok pénzünk, olyan pénzünk, ame-
lyet nem kell mindjárt fölváltanunk, olyan pén-
zünk, amelyet otthon tarthatunk a ládafiában
avagy amely a takarékpénztárban hozza meg a

13
maga mindennapi kamatját, szóval sohasem lesz-
nek millióink. Gondoltál-e már erre, kedves Arki-
baldusz?
— Vagy igen, kedves Teofrasztusz, sőt
gyakorta! Hiszen csevegéseink, amelyek már
tizenöt év óta fűszerezik e kis szoba csendjét,
mindig az alapigazságból indulnak ki. Azonban
nem röstellem bevallani, hogy a pénz nekem csak
akkor élvezetes, ha kiadhatom. Ó, ha
elpocsékolhatnék néhány milliót! Ha bankókkal
füthetnék! Ha e szoba erkélyéről aranyakat
szórhatnék a nép közé! Ha bűbájos nők
társaságában költhetném el ebédemet! Ez kellene
nekem!
— Való igaz. Ez kellene nekünk!
És Teofrasztusz fölállt, hogy a kezét az égő lám-
pa fölé tartsa, és elmés módon melegedjék.
Arkibaldusz azonban ülve maradt, és hosszasan
nézett a kandalló sötét nyílásába. Majd ismét
megszólalt:
— Ki fogsz nevetni, kedves Teofrasztusz, azon-
ban én néha elgondolom magamban: nagy ég, ha
most megnyílnék a szoba padlója, és beállítana
hozzánk egy kis gnóm .. .
— Egy kis gnóm?
— Fehér szakálla volna, nevető apró szeme, és
az erdők kincsét hozná, mondván: „íme, barátaim,
ezennel átnyújtok nektek húszmilliót. Adjátok ki a
legnagyobb nyugalommal, mert minden hónap
elsején újabb húszmillióval állítok be hozzátok!"
Milyen könnyű és milyen nyájas volna az élet!
 — Kedves Arkibaldusz, úgy látom, a hideg
megzavarta az eszedet. Jöjj, és távozzunk a sarki
kávéházba, ahol Jean mester a fizető pincér, talán
szemet huny két amerikai grog erejéig ...
— Ne mondd ezt, kedves Teofrasztusz. Magad
is nagyon jól tudod, hogy Jean mesternek csak két
szeme van, és azt már tegnap behunyta. Ellenben
ma annál éberebb. Nem mehetünk sehová, itthon
kell ülnünk. Ö, a gnóm, a gnóm! Ha eljönne, és
elhozná a húszmilliót!
A két, már nem egészen fiatal ember ismét el-
gondolkozott, mikor a kandallóból egyszerre csak
különös zörej hallatszott ki. És a következő pilla-
natban a sötét lyukból kibújt egy furcsa kis em-
berke, fehér szakálla volt, nevető apró szeme, a
hátán pedig nagy zsákban az erdők kincsét hozta
...

A gnóm! — kiáltott föl Teofrasztusz csodálkozva.

— A gnóm! — ismételte Arkibaldusz.
— Íme a húszmillió — szólt a gnóm nyájasan. —
Vegyétek, és ha elfogy, forduljatok bizalommal
hozzám.
— De hol találunk meg téged, nemes férfiú? —
kérdezte Arkibaldusz tiszteletteljesen.

2 Heltai: A bölcsek köve

 A gnóm néhány pillanatig gondolkozott.
— Címem: Pafmiciusz doktor, poste restante
— mondta utóbb.
— Nagyon helyes. Köszönjük szépen — szólt
Teofrasztusz, és megrázta a gnóm kezét. A gnóm
már visszabújt a kandallóba, és távozni akart, de
hirtelen újra megfordult:
— Igaz is, csaknem elfeledtem. A húszmillió
egy föltétellel jár ...
— Föltétel? — kérdezte Arkibaldusz gyana-
kodva.
— Ö, nagyon jelentéktelen. Nem a lelki üdvös-
ségtekről van szó. Csak arról, hogy ezentúl min-
dennap rendesen be kell fűtenetek a szobát.
Amely napon ezt elmulasztjátok, vége a
húszmilliónak. Nos? Elfogadjátok?
— Hogyne fogadnók el, kedves Pafmiciusz
doktor, hiszen ez álmainknak az álma!
Mindennap rendesen fűtött szoba — szólt
Teofrasztusz.
— Ali right! — monda a gnóm, és eltűnt.
A két, már nem egészen fiatal ember szótlanul
nézte egymást, majd hangosan fölkacagott. Arki-
baldusz valami sajátos táncba kezdett, Teofrasz-
tusz pedig az asztalon dobolt. Azután egymás
nyakába borultak, és örömkönnyek peregtek az
arcukon végig. Végre! Itt vannak a boldogság
küszöbén, előttük fekszik a húszmillió, és ha
elfogy, csak írniok kell Pafmiciusz doktornak,
poste restante. És mind ennek fejében nincs más
kötele-

16
zettségük, csak az, hogy mindennap meleg legyen
a szobájuk.
— Természetesen nem dolgozunk többé —
szólt Arkibaldusz.
— De igen, dolgozunk, hanem csak akkor, ami-
kor kedvünk tartja, és csak azt csináljuk, ami jól-
esik.
— Azonban mit csinálunk ezzel a tenger pénz-
zel?
— Mindenekelőtt megosztozunk rajta. Testvé-
riesen megfelezzük. Neked jut tízmillió, nekem
jut tízmillió...
Ezzel kibontották a zsákot. Volt abban arany,
volt abban ezüst, volt abban bankó, forint, márka,
líra, korona, para, millreisz, maravédi, shilling,
dollár, szóval mindenféle pénze a világnak. Teof-
rasztusz és Arkibaldusz bezárták a szoba ajtaját,
azután nagy komolyan hozzáláttak az
osztozkodáshoz:
— Itt van neked egy forint... nekem egy forint
... neked egy frank ... nekem egy frank ...

A lámpából már régen kiégett a bél, a függö-

nyön át beszűrődött a hajnal világossága, és ők
még mindig osztoztak. Űjra sötét lett és újra vilá-
gos, és ők folyton osztoztak. Egyik sem tudta,
nap-

17
pal van-e vagy éjjel, és mennyi idő óta osztoznak,
csak azt tudta mind a kettő, hogy testvériesen meg
akarja felezni a másikkal a húszmilliót. Végre el-
készültek vele. Csak a végén maradt egy páratlan
maravédi, amelyet, miután egyik sem akarta el-
fogadni, közös elhatározással a szekrény alá gurí-
tottak. Ezután Teofrasztusz nagyot lélegzett, és
így szólt: -— Most pedig kezdjünk élni!
— Mindenekelőtt fűtsünk be! — figyelmeztette
őt Arkibaldusz.
— Fölösleges — szólalt meg ekkor a gnóm, aki
éppen ebben a percben bújt ki a kandallóból. —
Odakinn tavasz van, a nap süt, a madárkák csicse-
regnek ...
— Tavasz? — kérdezte Arkibaldusz meghök-
kenve.
— Igen.
— Hát mióta osztozkodunk mi itt? — kérdezte
Teofrasztusz szédülve.
— Száznegyven nap óta — monda a gnóm. —
És most becses engedelmetekkel visszaveszem a
húszmilliót, mert száznegyven nap óta nem fűtöt-
tetek ...
Ezzel összekapta az erdők kincsét, amelyet a
két, már nem egészen ifjú ember oly nagy gonddal
osztott két egyenlő részre, és eltűnt vele. Arkibal-
dusz és Teofrasztusz hangtalanul rogyott a pam-
lagra.

18
 — íme, a becsületesség átka — mondta Teof-
rasztusz.
— Minek akartuk a kincset olyan lelkiismerete-
sen megosztani? No de legalább tavasz van, és
nem kell többé fűtenünk — mondta erre
Arkibaldusz. — Ez is valami!
— És ami szintén nem utolsó dolog, van egy
maravédink a szekrény alatt. Azt csak nem vitte
magával a gnóm?
Nem, a maravédi csakugyan ott volt, bizonysá-
gául annak, hogy nem álmodták ezt a különös tör-
ténetet.
— Ezért megihatunk két amerikai grogot! —
szólt Teofrasztusz. — Gyerünk!
És a két, már nem egészen ifjú ember húszmil-
lióval szegényebben, de egy maravédivel gazda-
gabban, büszkén vonult be a Jean mester kávéhá-
zába.

19
 ÉZSAU LENCSÉI
Ézsau, a ház előtt ülvén, a tálból lencsét esze-
getett. Ama nevezetes tál és ama nevezetes lencse
volt ez, amelyért örökségét a józan és számító Já-
kobnak eladta. A könnyelmű emberek ősapja
azzal a mérhetetlen gyönyörűséggel falatozott,
amely mindig föltámad az efféle lelkekben az
elkövetett ostobaság legszebb jutalma gyanánt. És
ezt a lencsés tálat most a világ minden kincséért
oda nem adta volna. Hát eszegetett, azzal a konok
elhatározással, hogy a hüvelyes veteményre
fölváltott örökséget az utolsó szemig el fogja
pusztítani. Pedig nem is szerette a lencsét.
Ebben az időben az angyalok és az ördögök
még a földön jártak, és barátilag érintkeztek a
közönséges halandókkal. így eshetett meg, hogy
egy ördögkaraván, amely az Eufrátes forrása
mellől jött,

20
és fűszert szállított, megpihent a háznál, és meg-
itatta az öszvéreket és tevéket. A karavánt Cinroth
nevű ördög vezette, üzérkedő és szerfölött
fösvény lélek. Ez az ördög nemrég nősült meg, és
fiatal feleségét is elvitte magával erre az útra, úgy
vélekedvén, hogy ezzel minden egyéb nászutazást
megtakarít. A fiatalasszony, akit Sodomettának
hívtak, és aki a gazdag és főnemes Behemóth-
család egy elszegényedett ágából származott,
pokolian utálta a férjét. Már a nászúton is folyton
civakodtak, és jelenleg éppen nem beszélési
viszonyban voltak egymással.
Ézsau nem sokat törődött az ördögökkel, és
nyugodtan falatozott tovább. Cinroth azonban, aki
előrehaladott koránál fogva kissé gyomorbajos
volt, irigyen nézte a kitűnő étvágyú ifjút. És
hirtelen elhatározással odalépvén hozzá, így szólt:
— Adj nekem egy kis lencsét!
— Nem adok — mondta Ézsau hideg
nyugalommal. — Ez nem közönséges lencse, ez
nagyon drága lencse. Miért adnék belőle?
— Adj belőle, mert nagyon megkívántam!
— Mondtam már, hogy nem adok! Sodometta
leplezetlen kárörömmel hallgatta ezt
a beszélgetést, sőt amikor Ézsau a pokolba
kívánta az alkalmatlankodó ördögöt, hangosan
fölkacagott. Cinroth dühösen nézett a feleségére,
majd toporzékolni kezdett, és egy mozdulattal
kiütötte Ézsau kezéből a lencsés tálat. A tál
fölrepült a kék leve-

21
gőbe, olyan magasra, hogy látni sem lehetett
többé.
— No, ha olyan nagyon szereted a lencsét —
mondta Cinroth gúnyosan —, majd adok én neked
lencsét! Állj föl, és menj! És addig nem fogsz
megpihenni, amíg ezt a tál lencsét össze nem
szedted. Soká fog tartani, mert szétszórtam a világ
négy tájékára, asszonyok, leányok vállára, nya-
kára. Eredj, és keresd meg!
Ézsau sápadtan ugrott föl, és ment. Valami tit-
kos erő hajtotta, irányította a lépéseit. Az ördög
átka. Az kergette hegyen-völgyön át, erdőkön és
pusztaságokon keresztül. És hosszú
vándorlásában folyton a lencsékre gondolt,
amelyeket az ördög asszonyok vállára, nyakára
szórt el.
— Lám lám — mondta magában —, a dolog
talán nem is olyan súlyos. Vagy legalábbis nincs
híjával a vigasztaló mozzanatoknak. Fehér
nyakon a kis lencse, amelyet az ember az ajkával
szed le, inkább jutalom, mint bűnhődés.
És így elmélkedvén tovább bolyongott, mind-
addig, amíg egy nagy cédrus erdő titokzatos mé-
lyében egy csúnya öreg boszorkány akadt az út-
jába. A boszorkány állán nagy lencse volt, és ez a
lencse delejes erővel húzta magához Jákob köny-
nyelmű fivérét.
— Az első lencse! — gondolta Ézsau, és már
— maga sem tudta hogyan — a boszorkány
karjaiban volt, és csókolta hévvel és
szenvedelemmel.

22
 — Az ügy nem jól kezdődik! — dörmögte, mi-
kor útját tovább folytatta. — Talán a következő
lencsénél több szerencsém lesz.
Azonban a következő és az azután következő
lencse története csak olyan volt, mint az elsőé. A
tizedik vénasszonynál Ézsaut homályos
aggodalom fogta el, a huszadiknál aggodalmát
csaknem sötét bizonyosságnak ítélte, és az
ötvenedik után napnál világosabban látta az ördög
egész gazságát és gonoszságát, amellyel az a
lencsékből csak a csúnyáknak és az öregeknek
juttatott. Most már kétségbeesetten és
elkeseredetten bolyongott tovább, utálván az
életét, amelyet százszor is el akart dobni magától.
De az ördög vigyázott rá: elszakította a kötelet,
amellyel az ágra akasztotta magát, és szárnyakat
adott neki, ha a hegy ormáról a mélységbe ugrott.
És kergette tovább, egyik lencsétől a másikhoz,
hónapokon és esztendőkön keresztül, egyik
szenvedésből a másikba. És Ézsau ment,
tehetetlen dühvel, háborgó lélekkel, folyton
átkozódva és egyre vadabb hévvel csókolgatva az
elátkozott lencséket. Cinroth pedig lenn ült a po-
kolban, és számlálgatta, hány lencse van még
hátra?
Ezer szem lencse volt a nevezetes tálban, és a
boldogtalan Ézsau kilencszázkilencvenkilencet
már összeszedett belőle.
Az ezredik lencse azonban sehogyan sem akart
az útjába akadni. Immár fél esztendeje vándorolt

23
minden eredmény nélkül, már maga Cinroth sem
tudta mire vélni a dolgot.
— Hol az ördögben lehet az ezredik lencse? —
kérdezte a feleségétől, aki szebb volt, mint valaha,
és jobban utálta a férjét, mint valaha.
Sodometta vállat vont:
— Mit tudom én, ha maga nem tudja!
Ézsau pedig csak ment mindig előre,
mindaddig, amíg a világvégéig jutott. Itt egy sötét
nyílás tátongott előtte, és ebben a sötét nyílásban
kezdődött a pokol. Ézsau föllélegzett, úgy érezte,
hogy ütött a megváltás és a bosszú órája. Érezte,
hogy újra szemtől szembe fogja látni az ördögöt,
aki rá ezt a megpróbáltatást mérte, és egyszeriben
elfelejtette a hosszú esztendők minden keservét és
nyomorúságát.
Ezen a reggelen Cinroth is nyugtalanul riadt föl
az álmából.
— Ézsau jön — mondta a feleségének. — Hal-
lom a lépéseit. Hogy kerül ez az ember ide, és mit
akar itt?
A felesége, aki fiatal szépségének egész pompá-
jában ásítozott az öreg Cinroth mellett, durcásan
fordított neki hátat.
— Hagyjon nekem békét! Hagyjon aludni!
Cinroth elgondolkozva vakargatta az állát, az-
után újra a feleségéhez fordult. És ekkor elhalvá-
nyodott, amennyire az ördög elhalványodni tud,
és tágra nyitott szemével kétségbeesetten,
megdöb-

24
benve meredt egy pontra. Feleségéről lecsúszott a
takaró, és most, az asszony hátán meglátott egy
lencsét, amely azelőtt nem volt ott. Egy titokzatos,
apró lencsét, amely kacéran és kihívóan villogott
elő a fehér bőrről, mint a tündöklő drágakő a ne-
mes aranyból. Cinroth a szarvához kapott, és va-
lami varázsigét kezdett mormolni. De már késő
volt! Ézsau, a szerencsétlen, az elátkozott Ézsau
berohant a szobába, és ujjongva, a legképtelenebb
boldogság őrületes örömében ölelte magához az
ördög feleségét.
— Az ezredik lencse! — mondta Cinroth, és
megsemmisülve roskadt össze. Elájult.
— Van igazság! — mondta Ézsau, és
lecsókolta az ezredik lencsét, amely az isteni
igazságszolgáltatás tündöklő jele gyanánt a
gonosz ördög bájos és minden szerelemre méltó
feleségére esett.

25
 RABLÓROMANTIKA

1
Abban a dicső korban, amikor még rablólova-
gok tanyáztak a szigorú várakban, félelmetes kő-
száli sasok, akik le-lecsaptak felhőbirodalmukból
a vagyonos földszintre, egymás szomszédságában
két jó barát élt. Mind a kettő rabló volt, az egyiket
Jákó vitéznek hívták és legényeit fekete sasoknak,
a másikat Jocó vitéznek, embereit pedig fehér sa-
soknak. Ketten megosztoztak egy nagy darab föl-
dön, Jákó vitéz keletről nyugatra zsarolt, Jocó vi-
téz pedig északról délre. Egyik a másét nem bán-
totta, sőt, ahogy jó szomszédokhoz illik, társas
kirándulásokban támogatták és segítették egy-
mást.

26
 A két vár egymással szomszédos lévén,
unalmas estéken, amikor nem volt mit rabolni, a
két vezér együtt ült. Ilyenkor nagyszerűen
tivornyáztak, ittak, és a kockajáték szeszélyes
fordulataiban gyönyörködtek. Egy ilyen estén
Jocó vitéz őrületes szerencsével játszott, elnyerte
Jákó vitéz minden aranyát, ezüstjét, sőt várát,
földjeit és lovait is. Jákó vitézzel forgott a világ,
most már a kapitányait, a legényeit, a fegyvereit
tette föl a Jocó vitéz tétjei ellen, és elvesztett
mindent. Mikor már semmije sem volt, rekedten
vágta oda Jocó vitéznek:
— A feleségem!
— Tartom! — mondta Jocó vitéz.
A kocka perdült, és Jákó vitéz újra vesztett. Ez-
zel a játéknak vége volt, mert abban az időben
még nem játszottak hozómra. Jocó vitéz fölkelt,
összeszedte a legényeit, és hazament velük. Jákó
vitéz a felvonó hídig kísérte barátját, és melegen
elbúcsúzott tőle:
— Estére ott lesz minden nálad!
Jocó vitéz helybenhagyólag bólintott a fejével,
azután ellovagolt a fehér sasokkal.
Jákó vitéz ellenben visszament a várba —
amely immár nem volt az övé —, és beszólította
leghívebb kapitányát, aki már szintén nem volt az
övé.
— Baj van! — mondta neki. — Jocó vitéz el-
nyerte mindenemet. Mikor már semmim sem volt,

27
megkockáztattam egy légies tétet... Elvesztettem a
feleségemet is.
— A feleségedet? — csodálkozott a hűséges ka-
pitány. — Hát van neked feleséged?
— Nincs. Éppen ez volt a légies tét. De amit
elvesztettem, azt megfizetem. Holnap reggelre te-
remtsetek elő nekem egy csinos leányt, hogy fele-
ségül vehessem, és elküldhessem Jocó vitéznek. A
becsületemet nem hagyom! Megértetted?
— Meg!
Ezzel a kapitány sarkon fordult, Jákó vitéz pe-
dig lefeküdt az ágyába, amely már szintén nem
volt az övé, és nyugodtan aludt délig ...

2
Korán reggel a kapitány kiválasztott a fekete
sasok közül tíz elszánt embert, és belovagolt velük
a faluba. — Valami leányfélét kell vinnünk a ve-
zérnek — mondta magyarázat okából, mialatt a
hegy lábánál fehérlő házak felé közeledtek.
A fekete sasok vállat vontak. Leány? Ez nem
nagy dolog. A legtöbbje önként jön, vinni sem
kell. Vissza se lehet küldeni a várból. Van ott
most is szép számmal. A kapitány azonban
megmagyarázta nekik, hogy ezúttal komoly
dologról van szó, a leány mellé pap is kell, mert a
vezér hites feleségül akarja.

28
 — Akkor hát a pap a fontosabb — mondta az
egyik sas.
— Az! — mondta a kapitány röviden, és legé-
nyeivel egyenesen a templomhoz lovagolt.
A fekete sasoknak szerencséjük volt. Még jó-
formán le sem szálltak a lóról, amikor az egyik le-
gény, akit figyelőnek hátrahagytak az utcasarkon,
lelkendezve jelentette:
— Kapitány úr, lakodalom!
— Mi?
— Jönnek a templomba. . . a násznép. . . a
menyasszony ...
— Menyasszony? Ez kell nekünk! És
jókedvűen dörzsölgette a kezét. Csakhamar oda
is ért a násznép a templomhoz.
Meg is hökkent alaposan, amikor a fekete sasokat
meglátta. A menyasszony arcát elborította a vér, a
vőlegény pedig oltalmazóan ölelte magához.
— Nem kell félni! — mondta biztatólag a kapi-
tány. — Meglesz az esküvő, csakhogy nem itt,
hanem fönn a várban ...
Ezalatt két ember előhozta a papot. Isten szol-
gája néma megadással ült föl a szekérre, amelyet
a rablók hamarosan kerítettek, a menyasszony is
beletörődött abba, hogy a kapitány maga elé ül-
tesse a nyeregbe.
— Tessék utánunk jönni — mondta a kapitány
a násznépnek —, mindenkit szívesen látunk.
Ezzel a fekete sasok elvágtattak.

29
 Mire Jákó vitéz fölébredt, ott volt a leány is, a
pap is, a násznép is. Jákó vitéz azt se kérdezte,
csinos-e a menyasszony? Megbízott a
kapitányának az ízlésében. Különben se törődött
most a leánnyal, arra gondolt, hogy nincs egy
garasa sem, elöl kezdheti a rablópályát. Mégis,
mikor a menyasszonyt meglátta, bizonyos
irigységgel gondolt Jocó vitézre:
— Adta gazembere! Még ebben is szerencséje
van!
Azután a vőlegény, a pap és a násznép
rettenetes rémületére kijelentette, hogy a
menyasszonyt ő fogja feleségül venni. Hites
feleségül. A menyasz-szony is megrémült, de nem
jelentékenyen. A vőlegény tiltakozni akart, de
azután belátta, hogy minden hasztalan. Isten
szolgája néma megadással adta össze Jákó vitézt a
szép menyasszonnyal, sőt utóbb kenetteljes
szavakat is intézett hozzájuk. A menyasszony
szülei is hamarosan belenyugodtak a fordulatba,
végre is abban az időben nem volt utolsó dolog,
egy hatalmas rablóvezérrel törvényes rokonságba
keveredni. Szegények, ha tudták volna, hogy Jákó
vitéz tönkrement!
Esküvő után Jákó vitéz szekérre ültette a felesé-
gét, és az egész kockaadósságával egyetemben,
minden aranyával, ezüstjével, lovaival, fegyverei-
vel és legényeivel együtt elküldte Jocó vitéznek, ő
egyedül maradt a várban — házmesternek.

30
 Azonban alig három óra múlva kürtös jelent meg a
Jákó vitéz vára előtt. Egy fehér sas. Jákó vitéz
lebocsátotta a felvonó hidat. A kürtös szemrehányón
nézett rá:
— Jákó vitéz, hiba van a kréta körül!
— Adósa maradtam a gazdádnak valamivel? —
kérdezte Jákó vitéz sértődötten.
— Ellenkezőleg — mondta a kürtös. — Többet
küldtél. A gazdám pedig nem fogad el kamatot...
Ezzel kiment, és behozta Jákó vitéznek a feleségét,
menyasszonyi ruhájában, azon mód, ahogy Jákó
vitéznek elküldték.
— Leányt küldtél az uramnak, pedig neki asz-
szony jár — mondta rosszallással.
— A ragyogóját! — kapott a homlokához Jákó
vitéz. — Erről bizony megfeledkeztem!
A kürtös ellépett, Jákó vitéz pedig magára maradt a
feleségével.
Amikor most erre a ragyogó, szép leányra nézett,
nagyon ellágyult, és valami ismeretlen gyöngédség
szállta meg a szívét. Megsajnálta. Már-már
megtántorodott, de azután győzött benne a becsületes
rablóérzés. Róla ugyan ne mondhassa el senki, hogy
játékadósságai vannak.
Reggel azután, a gyönyörű, szerelmes reggelen,
bizonyos bánkódással szólt a feleségéhez:
— Hogy így el kell válnunk!
3 Heltai: A 33
bölcsek köve
 — El kell válnunk? — csodálkozott az ú j
asszony. — Miért?
— Mert nem vagy az enyém. Eljátszottalak,
mielőtt ismertelek volna. Jocó vitézé vagy,
visszaküldelek hozzá...
— Igen ám, de én nem megyek!
— Nem mégy?
— Nem. Nem megyek, mert szeretlek, és mert
te vagy a férjem, itt tehát az történik, amit én
akarok...
És az ölébe kúszott, és megcsókolta. Jákó vitéz
még egyszer meg akarta téríteni, beszélt neki be-
csületről, múltjáról, beszélt neki arról, hogy sem-
mije sincs, csak a szeplőtlen neve, attól is meg
akarja most fosztani? De az asszony borzasztó és
félelmetes határozottsággal, még egyszer, utoljára
azt mondta:
— Nem megyek!
És Jákó vitéz lehajtotta a fejét, és megadta ma-
gát. Már szerette az asszonyt, és nem mert ellen-
kezni vele. Vége, vége tehát mindennek! Tisztes
nevét, rabló becsületét, amelyre büszke volt — el-
fújta egy asszonyi sóhajtás. És látta jövendő sor-
sát. Barátai, ha találkoznak vele, elfordulnak, és
nem ismerik, a rabló társadalom kitaszítja, az or-
szágos rablászati kaszinóból kigolyózzák, és csak
két út áll előtte, hogy ebből a rettenetes helyzetből
kibontakozzék: vagy főbe lövi magát, vagy el-
megy — becsületes embernek. Persze, itt megint

32
az asszony döntötte el a sorsát, nagy lelki harc után az
utóbbit választotta ...
És mikor a fehér sasok kürtöse megint megjelent a
vár előtt az asszonyért, a várat üresen találta. Jákó vitéz
gyáván megszökött, vagyonának romjaival — az
asszonnyal. A dologból rettenetes botrány lett, amelyet
alig tudtak elsimítani. Jákó vitézt mégis mindenki
sajnálta, és mindenek megegyeztek abban, hogy az
asszony döntötte őt a romlásba.
Egy üdvös eredménye mégis volt a dolognak: a
játékszabályokat még jobban szigorították, és a
feleségeket többé nem fogadták el forgalmi tőkének.

8* 35
 A

KÉTFÉLE MEGOLDÁS
Pikkoló mester, az utcák bölcse, az alanyi költő,
egy szép tavaszi napon elment hazulról. Ugyanis
dolgozni akart. Otthon, ahol a felesége és a hat
gyermeke nyüzsgött körülötte, a költészet sok
mindenféle akadályba ütközött volna. Ezért
Pikkoló mester olyankor, amikor az ihlet
megszállta, elrohant valamely kevésbé népes
kávéházba, meghúzódott egy ablakban, és itt
idegen és közömbös emberek között, nyilvánosan
és szemérmetlenül szeretkezett a múzsával.
Ezen az emlékezetes napon véletlenül olyan vi-
dékre vetődött, ahol már évek óta nem járt. Űj és
előkelő házak épültek itt azalatt, meg egy ragyogó
ú j kávéház, amely most, délután négy óra tájban
egészen üres volt. Pikkoló mester elégedetten dör-
zsölgette a kezét, bevonult a kávéházba, és leült

34
egy ablakba, ahonnan az egész utcasort látta. Tin-
tát, tollat, papirost kért. Meg egy pohár whiskyt
szódával, mert alkohol nélkül sivár az élet. Az
asztalon szépen elrendezte a tintát, a tollat, a
papirost, a whiskyt ^meg a szódát, azután
rágyújtott egy szivarra, és elmélkedni kezdett a
tavaszról és a szerelemről. E két dolog iránt
azonban csak a költészet szempontjából
érdeklődött, mint magánember már régen túl volt
mind a kettőn. Most már a jól táplálkozó
nyárspolgároknak minden izgalom nélkül való
életét élte, rendesen fizette az adóját, és tagja volt
a hírlapírók nyugdíjintézetének. Szóval, Pikkoló
mester nagyon elszomorító látvány volt.
Ezt ő maga is nagyon jól tudta. És most, amikor
a tavaszról és a szerelemről elmélkedve, mélán
meredt maga elé, búsan gondolt arra, hogy ez nem
volt mindig így. Még csak pár év előtt, is, ragyogó
nők vetekedtek a csókjaiért, előkelő dámák kaptak
hajba azon, hogy voltaképpen kire is vonatkoznak
a mester lángoló versei? És elszomorodva,
ellágyulva éppen néhány kellemesen csengő sort
akart a papírra vetni, amikor a toll hirtelen kihullt
a kezéből. Meglepődve, megdöbbenve nézett át az
utca túlsó oldalára, ahol éppen ebben a pillanatban
állt meg egy finom és számozatlan gumitalpú
hintó. A hintóból pedig egy bűbájos, karcsú asz-
szony szállt ki, egy asszony, akit a mester valaha
nagyon szeretett, és aki a mestert is nagyon sze-

35
rette. A mester arcát elöntötte a vér; némán, nagy
fölindulással csodálta az asszonyt. Az asszony is
észrevette a mestert, egy másodpercig zavartan,
tétován nézte, azután kedvesen, mosolyogva
bólintott feléje, és eltűnt a szomszéd ház
kapujában.
A mester még mindig nem tért magához. Mi
volt ez? Mi történt vele? Máskor is találkozott
már a régi szeretőivel, de mindig közönyösen,
idegenül ment el mellettük, egyik sem jelentett
neki semmit. Igaz, hogy ez az asszony más volt,
mint a többi. Ennek köszönhette a legtöbb
szenvedést, tehát ezt szerette a legjobban
valamennyi közt. Akkor, tíz év előtt, azt hitte,
hogy ebből a szerelemből sohasem fog
kigyógyulni. Pedig két év alatt kigyógyult belőle:
két év múlva őszintén, meggyőződéssel, hittel,
örök hűséget esküdött egy osztálysorsjegyes
kisasszonynak, aki immár hatodik gyermekkel
ajándékozta meg. E zavartalan nyolc esztendő
alatt alig gondolt erre az elmúlt nagy szerelmére;
ha néha találkoztak, hűvösen köszöntötték
egymást, mint olyan emberek, akiket egy többé
már ki nem magyarázható félreértés szakított el
egymástól. És most, e pillanatban úgy érezte,
hogy soha közöttük félreértés nem volt, hogy
mindig szerették egymást, és csak egymást, nem-
csak tíz év előtt, hanem ezer év előtt is, mielőtt
éltek, mielőtt egymást ismerték volna, és azóta is
szakadatlanul az évek hosszú során keresztül. E
pillanatban nem gondolt többé a feleségére, aki

36
otthon ül, és a hat gyermek ruháit foldozza, nem
gondolt a hat lármás gyerekre, e pillanatban el-
felejtette nyolcesztendős házasságának, nyolcesz-
tendős rabságának egyhangúan unalmas napjait.
Csak ezt az asszonyt látta, aki valamikor mindene
volt, aki kábító és kínzó csókokkal szédítette va-
lami csodálatos mámorba. És ez az asszony most
rámosolygott, megint rámosolygott, egészen úgy,
mint valamikor régen. Miért tette? Vajon ő is azt
érezte-e, amit a mester? E pillanatban talán benne
is föllángolt az a meggyőződés, hogy ezt az
embert szerette igazán, hogy mindaz, ami azelőtt
és azután történt: hazugság és tévedés volt.
A mester izgatottan szívta a szivarját.
— Semmi kétség — mondta magában —, ez az
asszony most ugyanazt érzi, amit én. Ez az asz-
szony most tudta meg azt, amit eddig én magam
sem tudtam: hogy minket a végzet egy örökkéva-
lóságra egymásnak rendelt. Hogy mialatt én is, ő
is másfelé kerestük a boldogságot, öntudatlanul,
észrevétlenül egymást kerestük. Mennél távolabb
estünk egymástól, annál közelebb voltunk
egymáshoz. És mire végérvényesen úgy döntöttük
el sorsunkat, hogy soha többé egymáséi nem
lehetünk, akkor végre megtaláltuk és megértettük
egymást. Ha ebben a pillanatban egyedül lennénk
ketten, egészen bizonyos, hogy szó nélkül a
keblemre dőlne, és úgy adná oda magát nekem,
mintha ez a legegyszerűbb és legtermészetesebb
dolog volna, ö

37
nem törődne a férjével, ahogy én nem törődném a
feleségemmel. És ha ezek ránk törnék az ajtót,
fölháborodnánk azon, hogy ezek az idegenek ide
mertek szemtelenkedni...
A mester egészen belehevült ebbe az elmélke-
désbe. Megpödörte diszkréten őszülő bajuszát,
gyorsan fölhajtott egy pohár whiskyt, aztán elmo-
solyodott. Diadalmasan, büszkén. Azt mondta ez a
mosolygás:
— No lám, az öreg Pikkoló mester, a hat gyer-
mekkel megáldott családapa még mindig meg tud-
ja dobogtatni egy ragyogó fiatalasszonynak szívét.
A mester boldog és mámoros volt. Ahelyett,
hogy az el sem kezdett verset folytatta volna, re-
megő kézzel írta le a következő sorokat:

Te édes, te gyönyörű!
Tudod, hogy csak téged szeretlek. Mióta újra
láttalak, vége a nyugalmamnak. Eszembe jut a
múlt, minden gyönyörével, minden kínjával.
Hogy szerettük egymást! Es most érzem, hogy
soha mást nem is szerettem, csak téged. Érzem
azt is, hogy ez most már így lesz egy életen
keresztül. Akarod, hogy szeresselek? Van-e mód
arra, hogy beszéljek veled? Ha elmondhatnék
mindent! Ha egyszer még együtt lehetnék veled,
ha belenézhetnék a szemedbe, és megfoghatnám
a kezed! Akarsz-e velem találkozni? Írj nekem

38
 egypár sort, az is boldogság lesz nekem. Ha
szabad: csókollak. A régi szerelemmel,
a mester.

Borítékba tette a levelet, leragasztotta, és ráírta

az asszony nevét. Azután letette a levelet maga
mellé, és nagyot lélegzett. Boldog volt, hogy leír-
hatta azt, amit érez. És miközben egyre a
szomszéd házat nézte, azt mondta:
— Ha itt lakik, lehetetlen, hogy az ablakhoz ne
jöjjön. Legalább egy pillanatra, hogy még egyszer
lássuk egymást...
Aggódva kezdte vizsgálni az ablakokat. És
valóban, fönt a harmadik emeleten egy
sarokablaknak a csipkefüggönye most gyanúsan
mozogni kezdett. Mintha valaki leselkedett volna
az ablak mögül. A mester kimeresztette a szemét,
felhúzta a szemöldökét, nyújtogatta, csavargatta a
fejét, szóval mindenképpen mímelte, hogy ő
nagyon jól tudja, hogy valaki van az ablak
mögött, valaki, akit látni szeretne. A mester
szuggerálásának megvolt az eredménye, hogy az a
bizonyos valaki gyors elhatározással felrántotta az
ablak függönyét, és megmutatta magát.
A mester szerelmesen nevetett föl az ablakba. A
valaki visszamosolygott. És a mester elbűvölve
nézte. Az ablak félhomályában ugyan nem látta
egészen határozottan a szép asszony alakját, de ki
más mosolyoghatott volna onnan le, mint a szép

39
asszony? Igen, ez ő volt. Az évek során valamivel
karcsúbb lett, a haját is lányosabban fésülte, de a
mosolygása nem változott. Még mindig úgy mo-
solygott, mint tíz év előtt, és a szeméből ugyan-
azok az ígéretek csillogtak, vakítón, kápráztatóan.
A mester nagyot sóhajtott. Akkorát, hogy a szép
asszonynak a harmadik emeleten is meg kellett
hallania. Aztán kipirult arccal, zavartan, óvatosan
forgatni kezdte az ujjai között a levelet. Aggódva
figyelte, hogy a szép asszony észreveszi-e ezt a
tüntető játékot? Vajon meg fogja-e érteni azt, hogy
a mester el akarja juttatni ezt a levelet hozzá? A
szép asszony nevetett, és alig észrevehetően
bólintott a fejével. A mester most már mámoros
volt a boldogságtól. Az imént egy percre kétkedni
kezdett: hátha mégsem a szép asszony leselkedik
rá az ablakból? Alakjában, arcában egy-egy percre
idegen vonásokat vélt fölfedezni. De hát, édes is-
tenem . . . tíz év! De most, hogy odafönt az
asszony észrevette a levelet, és bólintott hozzá,
minden kétsége eloszlott. Boldogan, izgatottan
nézett körül, tűnődve, tanakodva azon, hogyan is
kellene ezt a levelet az asszony kezébe juttatni.
Hordárt sehol sem látott, ezt a kísérletezést
különben is vakmerőnek ítélte. És ott ült,
tanácstalanul meredve hol az asszonyra, hol a
levélre.
Az asszony leleményesebb volt, mint ő. Egy
pillanatra eltűnt az ablakból, de aztán nyomban
megjelent újra. De most kalap volt a fején.
Óvatosan

40
nézett ki. Most már ő figyelte aggódva, hogy a
mester meg fogja-e érteni, miről van szó? Ö, igen,
megértette. Megértette azt, hogy az asszony el-
megy hazulról, lejön, lejön a levélért, lejön azért,
hogy beszéljen vele. A mester lázasan szedte össze
a cókmókját, fizetett, és kirohant az utcára. Egy
ideig türelmetlenül járt föl-alá a kapu előtt, majd
az izgalom tetején, bemerészkedett a kapu alá, a
lépcsőházba is. Dobogó szívvel várta a régi szerel-
mesét.
És az asszony jött. A ruhája már az első emele-
ten suhogott. A mester szédült, és a szívére szorí-
totta a kezét. Vallomások, eskük tódultak az aj-
kára, és behunyta a szemét. Mint aki fél a szokat-
lan nagy világosságtól. Egyszerre csak megcsapta
az arcát valami bódító parfüm. Előtte áll az, akit
várt.
És most a mester meghökkenve tántorodott visz-
sza. Az, aki előtte állt, aki az ablakból integetett
— nem az ő szerelmese volt. Csak valaki, aki na-
gyon hasonlított hozzá. Nyilván a húga. És a mes-
ternek most eszébe jutott a nyolcéves kisgyerek,
aki őt tíz év előtt már bácsinak szólította, és aki
most a nagy és gonosz leányok kárörömével
pihentette rajta a szemét.
— összetévesztett a Vilmával, ugye? — mondta
diadalmasan.
A mester a kalapjához kapott, motyogott vala-
mit, és mialatt a fiatal leány kacagva tovasietett,

41
sápadtan és pirulva dőlt a falhoz. Hát ez ... ez lett
belőle! Odáig jutott, hogy éretlen gyerekleányok
pajkos tréfát űznek vele. Odáig jutott, hogy már
nem ismeri meg azt az asszonyt, akit az életben a
legjobban szeretett. És ki tudja, a szép asz-szony
talán a húgának a háta mögül nézte ezt a
kegyetlen játékot, gyönyörködött a vergődésében,
mulatott ügyetlen és elkésett hevülésén? És ő, ő
azt képzelte ...
A mester borzasztóan elkeseredett. Még az
imént újra fiatalnak, bátornak, erősnek,
diadalmasnak érezte magát, egy percre férfi és
költő volt újra. Most egyszerre egész súlyával rája
szakadt az öregség.
— Öreg ember vagyok — mondta magában
szomorúan —, olyan ember, akinek nincs a földön
már mit keresnie.
Az arca égett a szégyentől.
— Ügy bánt velem, mint valami kis iskolás
diákkal.. . Velem! Velem, aki valamikor ... Sírni
szeretnék a dühtől és a kétségbeeséstől. Hát érde-
mes még ezután élni? Hát mi jöhet ezután? Nem,
százszor inkább meghalni, mint ilyen
nevetségesen öregnek és együgyűnek, vaknak és
butának lenni!
Megindult lassan, búsan, mint aki a halált hor-
dozza szívében.
— Szép halál, költői halál — folytatta az elmél-
kedéseit. — Vannak emberek, akik csekélységek
miatt meghalnak. Pedig ez, ami velem megtörtént,

42
nagy dolog. Érdemes volna érte meghalni. Az éle-
tet egy szép ötlettel befejezni, mint egy verset
vagy novellát...
A mester, aki érzékeny lélek volt, meghatottan
ismételgette:
— Szép ötlet, nagyon szép ötlet! Ha most a lo-
vagkorban élnénk, egy percig sem haboznám. De
így • • •
A mester arca lassan derülni kezdett.
— Voltaképpen ezt az esetet, úgy, ahogy van,
meg is lehetne írni — mondta magában. — Érde-
mes volna egy kellemes novellát faragni belőle,
amiért is a kiadó száz koronát utalványozna ne-
kem ... Valóban ez sokkal hasznosabb és bölcsebb
dolognak ígérkezik ...
A mester nem sokáig habozott. Űjra visszament
a kávéházba, újra tintát, tollat és papirost rendelt,
meg egy pohár whiskyt szódával. (Mert alkohol
nélkül sivár az élet.) Lázasan körmölni kezdett, és
két óra múlva a kiadó kifizette neki a száz ko-
ronát.
— Derék fiatal leány — mondta magában a
mester —, te sem képzelted, hogy a te éretlen ka-
cérkodásod nekem száz koronát fog jövedelmez-
ni. . .
Ezzel besietett a városba, a feleségének vett egy
ú j kalapot meg egy ú j napernyőt, a gyerekeit el-
látta fél évre cipővel, és a csomagok alatt gör-
nyedve vánszorgott haza.

43
 — Ez a legkevesebb, amit értük tehetek —
mondta bűnbánóan.
A felesége és a gyerekei sírtak a boldogságtól.
— Mégiscsak te vagy a legjobb ember a
világon — zokogott az asszony, míg a gyerekek
ujjongva csókoltak neki kezet.
A mester behunyta a szemét. Egy pillanatra is-
mét látta a csodálatos asszony ragyogó alakját,
egy pillanatra átcikázott a szívén mindaz, ami el-
múlt, és soha többé vissza nem jön, aztán fáradt
mosolygással mondta:
— Igen ... igen . . . az ember igyekszik ...

44
 TÜNDÉRMESE
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér
szakállú öreg király, akinek se fia, se leánya, ak-
kora gyereke se volt, amekkora a körmöm alá fér.
Nagyon elbúsulta magát ezen az öreg király, mert
hát rossz dolog az, amikor az ember egymaga van
egy ragyogó palota csillogó, de üres szobáiban.
Megpróbált mindent, nem riadt vissza semmitől,
tán még az életét is odaadta volna egy öklömnyi
kis királykölyökért. Amikor aztán látta, hogy a
dolog sehogyan se megy, rászánta magát a leg-
nagyobb áldozatra is, és megházasodott. (Elfelej-
tettem megmondani, hogy a királynak nem volt
felesége.)
Hát hogy így asszony került a házhoz, meglett a
gyerek is, egy nagyszerűen sivító, rózsás arcú, pu-
fók kis királykisasszony. A fehér szakállú öreg ki

45
rály egész nap a bölcső mellett ült, és a szakálla
rengett az örömtől. A hüvelykujjával folyton a
baba felé böködött, és azt mondta neki: — Bú,
boci, bú!
Egyebet az öreg király nem tudott neki
mondani, de a baba ezt is megértette, és olyan
éktelen ordítással felelt rá, hogy becsületes polgári
szülők nyomban kitekerték volna a nyakát. Nem
így az öreg király! Az a hasát fogta nevettében, és
hírnököket küldött a világ négy tájékára, hogy
hírül adják a nagy eseményt mindazoknak, akiket
illet. Jöttek is messze földről öreg fejedelmek és
vezérek, kalmárok és hajósok, urak és parasztok,
gnó-mok és tündérek, és mindenki elhozta a maga
ajándékát, amellyel a kitűnő öreg király nagyszerű
kis leányának kedveskedni akart. A királyasszony
ott feküdt a csipkés fehér ágyban, és boldogan
nézte a bölcső körül való gyülekezetet, az öreg
király pedig hálásan szorongatta az urak kezét, és
kezet csókolt az asszonyoknak. Mert ha király volt
is, azért tudta, hogy mi az illendőség.
Mégis, a legszebb ajándékokat az erdők tündé-
reitől kapta a királykisasszony. Az egyik szépség-
gel, a másik bájjal áldotta meg, a harmadik észt
csöpögtetett az agyába, nem sokat, csak éppen
annyit, amennyi a boldogsághoz kell. Mert a bölcs
tündér nagyon jó tudta, hogy csak az lehet boldog,
aki soha semmin nem gondolkozik. Márpedig a
királykisasszonyt boldognak akarta tudni minden-

46
ki. Csak egy mérges öreg tündér nem, egy kellemetlen,
házsártos teremtés, aki régi haragosa volt az öreg
királynak.
Ezt a vénasszonyt meg sem hívták a királykis-
asszony bölcsőjéhez. Ez mindenképpen nagy
köny-nyelműség volt, de ezen már nem lehetett
segíteni. Az öreg király azt hitte, hogy a mérges
tündér legföljebb magában fog dünnyögni, és egy
kicsit megpukkad. De nem így történt. A mérges
tündér hívatlanul is beállított, és mielőtt valaki
egy szót szólhatott volna, kaján mosollyal
odalépett a bölcsőhöz, és kimondta a gyanútlanul
szendergő kis babára a nagy átkot:
— Tizenhat éves korodban meg fogsz némulni!
Ezzel, mint aki dolgát jól végezte, köszönés nélkül
távozott.
A szörnyű átok hatása alatt az egész társaság
megdermedt. A kisleány is fölriadt, és keservesen
sivalkodni kezdett.
Az öreg király szomorúan nézett rá, és bánatos
hangon mondta:
— Visíts leányom, visíts! Ügyis csak tizenhat évig
fogsz visítani.
A királyasszony elájult a csipkés fehér ágyban, a
fejedelmek és vezérek, a kalmárok és a hajósok, az
urak és a parasztok szomorúan elszéledtek, még a
gnómok is kitakarodtak a szobából. Csak a tündérek
maradtak ott, akik nyomban tanakodni kezdtek, hogy
ezt a rettenetes átkot hogyan ve-

4 Heltai: A 49
bölcsek köve
gyék le a királykisasszony fejéről? Másfél óráig
tartott a vitájuk, mialatt az öreg király a fehér
szakállát tépte, és egyetlenegyszer sem mondta a
kisleánynak:
— Bú, boci bú ...
Végre a tündérek megmondták az öreg király-
nak, hogy a dolgon egyelőre nem lehet segíteni,
az átok érvényes. De ezért nem kell kétségbeesni.
Ha meg is fog némulni a királykisasszony, ez csak
addig fog tartani, amíg valaki megváltja az átok-
tól.
— És hogyan fogja megváltani? — kérdezte az
öreg király szomorú reménykedéssel.
— Ez nagyon különös dolog lesz — mondta a
legbölcsebb tündér. — Minden tudományunkat
össze kell szednünk, hogy kieszelhessük a módját.
Mert Tündérország fönnállása óta ilyen bonyoló-
dott nehéz kérdés még nem került elénk.
Az öreg király már fél lábon állt a türelmetlen-
ségtől:
— Hát mi lesz? Hogy lesz?
— íme! — mondta a bölcs tündér komolyan és
ünnepélyesen. — A királykisasszony nyomban új-
ra meg fog szólalni, mihelyt valaki megfogja feje-
delmi testének ama fenséges részét, amely nélkül
nem tudna leülni.
— No, ha csak annyi az egész — mondta az
öreg király megkönnyebbülve —, akkor nincs
nagy baj. Majd megfogom én vagy az anyja.

48
 — Nem úgy van — szólt a tündéi fejcsóválva
—, idegen férfinak kell majd jönnie.
A főudvarmester nyomban ajánlkozott, de a tta-
dér megint csak a fejét csóválta.
— Más egyéb baj is van. Se véletlenül, se szán-
dékosan nem szabad megfogni. Mert aki ilyen mó-
don megérinti a királykisasszonyt, annak karja
tőből kiszárad, ő maga halálnak halálával hal meg.
— Ejha! — mondta a főudvarmester, és ijedten
kapta vissza a kezét.
— Csak akkor törik meg a varázs — fejezte be
mondókáját a tündér —, ha valaki udvariasságból
és előzékenységből követi el a fent említett moz-
dulatot.
Ezzel a tündérek elbúcsúztak az öreg királytól,
aki azontúl tizenhat évig folyton azon törte a fejét,
hogy az udvariasságnak és előzékenységnek mely
törvényei hatalmazzák föl az embert e cselekedet
végrehajtására?
Így lett a királykisasszony tizenöt éves, mikor is
szépségének, bájosságának és egészséges butasá-
gának híre messze földről az öreg király udvarába
csábította az asszonyi papucs alá kívánkozó
királyfiakat. A király szívesen férjhez adta volna a
leányt, de a királyné, aki okos asszony volt, azt
mondta:
— Ne tegyük ezt. Mert ha szegény leányunk
akkor némul meg, amikor már férjnél lesz, örökre
<*. 51
néma marad. Lesz esze az urának, hogy ne
adhassa vissza a szavát.
Belátta ezt az öreg király is, és egymás után el-
kergette a kérőket.
— Gyertek vissza egy év múlva! — mondta
nekik.
Azok vissza is jöttek, de annál nagyobb kiáb-
rándulással távoztak. Már akkor a
királykisasszony néma volt. Tizenhatodik
születése napján, egy körmondat közepén hirtelen
megnémult, úgy ahogy azt a mérges öreg tündér
eleve bejelentette.
Nagy volt a szomorúság a királyi palotában.
Mintha mindenki megnémult volna, az emberek
lábujjhegyen jártak, és suttogni is alig mertek. Az
öreg király plakátokon közölte népével a nagy sze-
rencsétlenséget, egyúttal a királyleány kezét és or-
szágának a felét ígérvén annak, aki a királyleányt
a varázslat alól föloldja.
Jöttek is a vállalkozók szép számmal. Nemcsak
vérbeli királyfiak és hercegek és félelmetes had-
vezérek, hanem merész kalandorok, ravasz kaná-
szok, elbizakodott parasztlegények is. De vala-
mennyi jobban sajnálta az életét, mint a király-
leányt, úgyhogy az tovább is néma maradt, derék
szüleinek nagy fájdalmára és a mérges öreg tündér
rettenetes örömére. Az bizonyos, hogy a helyzet
kétségbeejtő volt. De legjobban kétségbeesett
maga a királyleány, amikor megtudta, mi történik
körülötte, és micsoda sajátságos művelet kell ah-

50
hoz, hogy ő visszakapja a hangját. Már-már min-
denki lemondott arról a reményről, hogy a király-
leány valaha még beszélni fog.
Ekkor történt, hogy a messzi Magyarországból
útnak indult egy juhászbojtár az öreg király biro-
dalma felé. Hallotta hírét az elátkozott királykis-
asszonynak, hát ő is szerencsét akart próbálni.
Ment mendegélt, amíg az öreg király birodalmába
érkezett. Késő este volt, hogy a palotába beállított.
Odabent kivételesen nagy mulatság volt. Jött egy
tudós doktor, aki azt mondta, hogy ő vegyi úton
fogja a királyleányról az átkot levenni. Ezt ugyan
senki sem értette, de éppen ezért mindenki bízott
benne. A király nyomban udvari bált rendezett a
tudós doktor tiszteletére, és a szomorú
királyleánynak is olyan jókedve kerekedett, hogy
ott keringett a lovagokkal és hercegekkel a terem
közepén.
A juhász tisztességtudón levette a kalapját, de
bizony ővele itt senki sem törődött. A cifra dámák
rá se néztek, a cifra urak még kevésbé. Illedelme-
sen félreállt hát a királyi trón mellé, amelynek
szomszédságában egy kisebb trón is állt, a király-
leányé. A királyleány éppen befejezte a keringőt,
és a lovagja most visszakísérte a helyére. Valamit
kérdezett a királyleánytól, és amikor ez némán bó-
lintott, elrohant, és csakhamar egy pohár
pezsgővel tért vissza. De alig emelte a
királykisasszony az ajkához a poharat, ú j lovag
jött, és új táncba hívta. A királyleány körülnézett,
és nem tudván sehol el-

51
helyezni a karcsú, finom pezsgőspoharat, letette a
trón piros bársonyára. Azután tovalejtett.
— Fene szép leány! — mondta magában a ju-
hász, aki némán gyönyörködött a ragyogó király-
kisasszonyban.
Hogy ennek a táncnak is vége volt, a király-
leányt visszaröpítették a helyére. Fölhevülten, fá-
radtan akart a trónba helyezkedni, megfeledkez-
vén arról a pohár pezsgőről, amelyet az imént a
trónra tett, és amelyre most menthetetlenül ráült
volna. De bezzeg nem feledkezett meg róla a trón
mellett ülő juhász. Ahogy a fenyegető
veszedelmet látta, odaugrott, és egy erőteljes
kézmozdulattal megakadályozta a királyleányt
abban, hogy leüljön. A királyleány nagyot sikított,
és a varázs meg volt törve, a juhász megváltotta
az átoktól. Ugyanekkor az egész országban
megszólaltak a harangok, és dörögni kezdtek az
ágyúk, a boldogság általános volt.
A király ragyogó arccal lépett a juhászhoz, míg
a királyleány pirulva sandított feléje. A cifra ura-
kat majdnem szétvetette az irigység, de hiába, a
dolgon nem lehetett segíteni, a juhász fején találta
a szöget. Udvarias és előzékeny volt, amikor a ki-
rályleányt megkímélte attól, hogy ráüljön a pohár-
ra, és a kiömlő itallal elcsúfítsa a drága selyem-
ruháját.
— ördögadta fickója! — mondta az öreg király
— hiszen jól van így, nagyon jól van így, de hát

52
mégis ... hogy merted . .. hogy merted? . . . Miért
nem inkább a poharat kaptad el alóla?
— Megkövetem, felséges uram — mondta a ju-
hász csöndesen —, attól féltem, hogy az a finom
pohár összetörik a kezemben ...
A király nem is firtatta tovább a dolgot, hanem
odaadta a leányát fél országával egyetemben a ju-
hásznak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

53
 LEGENDA
Fönt, a fehér és rózsaszínű felhőkkel cifrázott
végtelen, kék magasságban, ragyogó
aranytrónusán ült az Űr, és szeráfok legyezgették
őt szárnyaikkal.
A távoli zongorateremből bizonytalan hangok
szűrődtek ki. Ott az angyalok kara skálázott, kar-
mesterük pedig mennyei türelemmel kísérte őket
a zongorán. A jó isten, aki mindent lát és mindent
hall, egyszerre fölnézett, és szigorúan mondta:
— Ez a hang hamis volt. Hívjátok ide a
karmestert!
A karmester lelkendezve sietett az Űr színe elé,
és aggódva várta az Űr parancsát.
— A világ teremtése óta folyton énekeltek —
monda az Űr —, és még most sem tudjátok a ská-
lát. Valaki az imént hamisan énekelt. Mondd meg,
karmester, miként történhetett ez?

54
 — Ó, uram — rebegte a karmester —-, legtöké-
letesebb teremtményeid egyikének, a lónak, négy
lába van, és mégis megbotlik. Olykor-olykor a
hang is megbotlik, félrelép vagy eltéved, és ki-
zökken rendes kerékvágásából, de azután bűnbá-
nón visszatér az egyedül boldogító igaz és helyes
útra. És te, Uram, akinek kedvesebb a megtért bá-
rányka ...
— Elég — szólt az Űr —, igazad van. Ha a
hang bevallja, hogy vétkezett, szívesen
megbocsátok neki. Álljon elő az angyalok kara!...
Az angyalok kara előállott, és hódolattal sora-
kozott az Űr trónusa előtt.
— Ki énekelt az imént hamisan? — kérdezte az
Űr.
Az angyalok hallgattak, és pirulva néztek egy-
másra. Nagyon röstellték a dolgot, mert a világ te-
remtése óta folyton énekeltek, és íme, még ma
sem tudták rendesen a skálát! Megzavarodva
forgatták a kottát, egymást lökdöstek a
könyökükkel, és tanácstalanul, szégj^enkezve
sütötték le a szemüket. A karmester megvakarta a
fejét.
— Mi ez? — kérdezte az Űr haragosan. —
Senki sem jelentkezik?
Nem, nem, senki sem jelentkezett. Az angyalok
talán maguk sem tudták, ki a bűnös, a bűnös pe-
dig megátalkodottan titkolta rettenetes bűnét.
Mindenki hallgatott, mélységes csönd volt az
egész mennyországban.

55
 Az Űr — akinek gyerekjáték lett volna rámu-
tatni a bűnösre — rettenetes haragra gyúlt. Szeme
villámlott, hangja mennydörgött:
— Haszontalan népség, makacs és megátalko-
dott gonosztevők! El vagytok csapva! Mind,
mind, kivétel nélkül. A karmester is. Majd
megtanítalak én, hamisan énekelni és be nem
vallani! Takarodjatok színem elől!
Az angyalok sírva távoztak, a karmester lehor-
gasztott fejjel ment utánuk ...
— Ó, uram — szólalt meg Gábor arkangyal ag-
gódó arccal —, ki fog neked énekelni most, hogy
az egész kart elbocsátottad?
— Az ám — tűnődött az Űr —, erre nem gon-
doltam. De valahogyan majd csak segítünk ma-
gunkon.
És a szeráfokhoz fordult:
— Nem tudtok énekelni?
— Nem, ahhoz nem értünk — felelték ezek bú-
san. — Mi csak legyezni tudunk.
Az Űr elgondolkozott:
— Baj, baj! De talán vannak itt, az üdvözült
lelkek között híres énekesek vagy jeles
énekesnők, akik énekükkel szórakoztatnának
minket?
— Ó, uram — szólt Gábor arkangyal —, jól tu-
dod, hogy azok mind a poklok mélységes
fenekére kerülnek .. .
— Igaz, igaz — bólogatott az Űr szomorúan.
— De ez mégiscsak bosszantó! Mert néhány
bűnöst

56
száműztem innen, soha többé ne gyönyörködhes-
sem az énekben?
— Talán mégis van rá mód — tűnődött Gábor
arkangyal.

— Beszélj, fiam!
— Én talán lemennék a földre, és onnan hoznék
föl néhány jó hangú ügyes leányt...
Az Űr arca kiderült:
— Az ötlet nem rossz. Szaladj fiam, estére talán
már meg is jöhetsz velük ...
Gábor arkangyal nyomban leszállt a földre, és
fölkereste Budapest leghíresebb színházi ügy-
nökét.
— Ez a legegyszerűbb módja — mondta magá-
ban, amikor a homályos kis irodába benyitott. —
A színházigazgatók is így csinálják ...
A színházi ügynök, rókaképű, alacsony, vörös
emberke, gyanakodva nézett az ismeretlenre.
— Mivel szolgálhatok? — kérdezte bizalmatla-
nul.
— Leányokat... leányokat szeretnék szerződ-
tetni a . . . a külföldre . . . — dadogta az arkangyal
kissé megzavarodva a szokatlan megbízástól.
Az ügynök ravaszul pislogott.
— A . . . a külföldre? — kérdezte gúnyosan.
— Igen, a külföldre — mondta az arkangyal
ártatlanul. Azt csak nem mondhatja meg neki,
hogy a lányokat a mennyországba akarja szer-
ződtetni !
5,
9
 — A . . . a külföld alkalmasint Oroszország,
ugye? — érdeklődött az ügynök.
— Igen, Oroszország — kapott a szón az
angyal. Az ügynök szigorúan nézett rá, azután
becsapta
a nagy könyvet, amely az asztalon előtte feküdt.
— Abból semmi sem lesz — mondta határozot-
tan. — Hogy azután én is bajba kerüljek? Köszö-
nöm szépen. Ismerem én az effajta szerződéseket
... Külföldre ... Oroszországba! Tudja, mi ennek a
becsületes neve?
— Nem tudom, kérem szépen — rebegte az an-
gyal megszeppenve.
— Leány kereskedés. Most pedig ...
Nem fejezte be a mondatot, de olyan fenyege-
tően nézett az angyalra, hogy az ijedten hátrált az
ajtóig. — Leánykereskedő! — zúgta az ügynök
fölháborodva.
Az angyal fülig pirult, amikor a súlyos vádat
meghallotta. De nem akart az ügynökkel vitat-
kozni, és szó nélkül lesietett a lépcsőn.
— A dolog nem olyan könnyű, mint képzeltem
— elmélkedett odalent. — Menjek egy másik
ügynökhöz? Hogy még egyszer halljam . .. nem,
nem. Mit csináljak? Nem szeretnék üres kézzel
hazamenni . ..
Ahogy mélán és szomorúan állt egy gázlámpa
tövében, egyszerre hangos nevetést hallott. Fölné-
zett, és öt egészen egyforma és egészen szőke kis-
lányt pillantott meg. Bébékalap volt a fejükön, sö-

58
tétkék köpönyeg gömbölyű vállukon, és fekete
harisnyájuk sárga félcipőben végződött. Baba ar-
cukból két nagy kék szem mosolygott az angyalra.
Az angyal kíváncsian nézett rájuk, és amikor a
lányok észrevették, már nemcsak a szemükkel
mosolyogtak, hanem a szájukkal, a lelkükkel,
egész lényükkel. Az angyal nekibátorodott, és
megszólította őket:
— Kik vagytok, szép kislányok?
Az öt kislány karban felelte:
— Mi, uram, az öt Csilicsali-nővérek vagyunk,
és minden este az orfeumban énekeltünk. De szer-
ződésünk tegnap lejárt, és most külföldre készü-
lünk, Oroszországba, ahol még vannak igazi mű-
barátok ...
Az angyal remélni kezdett:
— Hátha jobb szerződést tudok nektek? Akar-
tok ma este egy nagyon hatalmas, nagyon nagy
úrnál énekelni?
— Szívesen.
— Gazdagon meg fog ajándékozni titeket. Tud-
tok valami szép templomi éneket vagy
zsolozsmát?
— Nem, uram, ilyesmit nem tudunk. De tudunk
nagyon bohókás és csintalan dalokat a kis
malacról, a bolond szüzekről, a fiatal lányokról,
akik modellt állnak a festőknek, és a
meggondolatlan Bertáról, aki elment a moziba .. .
— Most már mindegy, akármit tudtok, velem
jöttök...

59
 Az öt Csilicsali-nővér úgy érezte, hogy valami
forgószél kapja el és viszi föl őket a magasba,
mind magasabbra, a háztetők a telefondrótok, a
kémények és a felhők fölé, rettenetes sebességgel
és mégis lágyan, mintha hintaszékben repülnének
a csillagok felé. Mikor először lenéztek, a föld
már csal akkora volt, mint egy cseresznyemag.
Mikor másodszor lenéztek, lent a mélységben
látták az ég minden csillagát, mint amikor az
ember nyári éjjel a Gellérthegyről néz le a
Dunára. Mikor harmadszor; lenéztek, már nem
láttak semmit, de az orruk előtt nagy kapu volt, és
a kapuban ott állt a nagy kulccsal Szent Péter,
akit még az iskolából ismertek a szentképekről.
És mellettük ott állt most az angyal, aki hozta
őket, a maga fényességében és sugár- zásában, és
intett Szent Péternek. És a mennyország kapusa a
fejét csóválta, és gyanakodva nézett az öt
Csilicsali-nővérre, de mégiscsak kinyitotta a
kaput. És a Csilicsali-nővérek sárga cipő és fekete
harisnyás lábukkal átlépték a küszöböt és valami
édes borzongás, valami izgató és gyönyörűséges
szédülés fogta el őket, amikor megtudták hogy a
mennyországban vannak. Az arkangyal odavitte
őket az Űr trónusa elé. És az Űr meg örült,
amikor az angyalt meglátta:
— Megjöttél valahára?
— Meg, Uram, és elhoztam neked a híres Csili
csali-nővéreket, hogy énekükkel szórakoztassa-
nak . . .

60
 — Énekeljetek hát valamit, gyermekeim —
szólt az Űr jóindulattal.
A Csilicsali-nővérek egymásra néztek, azután
bátran rákezdtek arra a népszerű nótára, amellyel
az egész világot meghódították:

öt piciny leányrul
Deli, dali, dal,
Ez az öt piciny lány
Csili, csali, csal.
Igaz, hogy a hangunk táncol,
Hanem azért van sikerünk,
Mert cserébe, kárpótlásul,
A lábunkkal énekelünk...
— Ejnye, ejnye! — mondta az Űr valamelyest
megdöbbenve, mert ilyen dal még nem hangzott
el a mennyországban.
— Lássuk csak ... lássuk csak a második vers-
szakot — feszengett Gábor arkangyal.
A Csilicsali-nővérek meg voltak elégedve a ha-
tással, és még bátrabban folytatták:

öt piciny leányka,
Fürge, mint a hal,
Ez az öt piciny lány
Csili, csali, csal.
Bár a hangunk fátyolozott,
A sikerben ez nem gátol,
Mert cserébe kárpótlásul
A lábunkon nincsen fátyol...

— No lám! — mondta az Űr meglepődve. —

Hát ez így van nálatok, odalent a földön?

61
 — így van ez, Uram! — felelték a Csilicsali-
nővérek.
— A hang nem olyan fontos?
— Dehogy az, Uram! Hát van nekünk
hangunk? Te tudod legjobban, hogy nincs.
— És ha valaki hamisan énekel, az ... az nem
baj?
— Dehogy baj, uram! Mi mindig hamisan éne-
kelünk.
— Ebben az esetben, gyermekeim — mondta
az Űr nyájasan —, menjetek a pokolba! Gábor,
vidd őket vissza oda, ahonnan hoztad. Ha úgyis
mindegy, már csak megmaradok az angyalaim
mellett.
És az arkangyal visszavitte az öt Csilicsali-
nővért a gázlámpa tövébe.

62
 MESE A ZÖLD DISZNÓRÓL
M ás, rendes apa a térdére ülteti a kisfiát vagy a
kislányát, és szárnyat adván fantáziájának, mesél,
mesél, órákig mesél. Én nem vagyok rendes apa. Én
nem mesélek a gyermekeimnek, mert hiszen ők abból
élnek, amit én a felnőtteknek mesélek. Ellenben a
gyermekeim mesélnek nekem. Szép, tanulságos
meséket. Hogy hol szedték ezeket a meséket, nem
tudom. Valamennyi között legszebb a zöld disznó
története. Ezt a legidősebb lányom mondta el nekem.
Gazság volna, ha ezt a mesét titokban tartanám.
Elmondom a lányom szavaival, és előre is bocsánatot
kérek, mert az én előadásomban a mese aligha lesz
olyan intelligens és élvezetes, mint a hatéves kislányom
előadásában volt.
Tehát, a leányom meséli a következőket:
5 Heltai: A 65
bölcsek köve
 — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld
disznó. Ez egy igazi, eleven disznó volt, és tetőtől
talpig zöld volt, ezért hívták zöld disznónak. A
zöld disznó egyszer este lent sétált a Duna-parton,
a korzón, és nézte a hajókat. Akkor jött egy
ember, és hátulról belerúgott a zöld disznóba. A
zöld disznó belerepült a Dunába. De nem azért
volt ő zöld disznó, hogy ne tudjon úszni. Űszott,
úszott, úszott, egészen addig, amíg a Margitszi-
getre ért. Ott kiszállt a vízből, és bement a ven-
déglőbe.
— Kérek feketekávét! — mondta a zöld disznó.
A pincérek elszaladtak, és hoztak neki fekete-
kávét.
— Most kérek pálinkát! — mondta megint a
zöld disznó.
A pincérek megint elszaladtak, és hoztak neki
pálinkát. A zöld disznó előbb megitta a fekete-
kávét, aztán megitta a pálinkát. Aztán még fekete-
kávét hozatott és még pálinkát. Már az egész ven-
déglőt bezárták, és az emberek már mind haza-
mentek, csak a zöld disznó ült ott egyedül, és
mindig itta a feketekávét meg a pálinkát.
Egyszerre csak odament hozzá a főpincér, és azt
mondta neki:
— Most már tessék fizetni!
Erre a zöld disznó belenyúlt az egyik zsebébe,
belenyúlt a másik zsebébe, belenyúlt a harmadik
zsebébe, belenyúlt mind a tizenkilenc zsebébe, de

64
egy krajcárt se talált sehol. Na ja, mert nem volt
pénze. A főpincér szigorúan nézett a zöld
disznóra, a zöld disznó pedig azt mondta:
— Nincs!
— Ettől féltem! — mondta erre a főpincér szo-
morúan, és verni kezdte a zöld disznót. A többi
pincér is verni kezdte a zöld disznót. Nagyon
megverték a zöld disznót. A végén pedig
beledobták a Dunába. De nem azért volt ő zöld
disznó, hogy ne tudjon úszni. Úszott, úszott,
hazaúszott Pestre, Rottenbiller utca 95. szám,
mert ott volt a lakása. Otthon lefeküdt az ágyba,
és elkezdett gondolkozni, hogyan bosszulja meg
magát a főpincéren meg a többi pincéren, aki
megverte. És azon is gondolkozott, hogyan
szerezhetne magának pénzt, sok pénzt, koronákat,
krajcárokat, filléreket? Ekkor eszébe jutott, hogy
van neki egy jó barátja, aki nagyon gazdag. Ez
volt a makk disznó. Elment hát a makk disznóhoz,
és azt mondta neki:
— Makk disznó, adjál nekem kölcsön tizenhét
koronát és kilenc fillért.
De a makk disznó nemcsak gazdag volt, hanem
fösvény is, és nem akart neki adni. Elkezdett so-
pánkodni:
— Minek neked az a tenger sok pénz?
— Ne kérdezd, csak add ide.
— Jól van, odaadom, de írást adsz róla.
— írást? Azt is adok!
És ráírta a nevét egy darab papirosra. De a
5* 67
makk disznó nevetett, és azt mondta, hogy ez nem
elég. Még két aláírás kell.
— Hozd magaddal a tök disznót meg a piros
disznót, hadd írják rá ők is a nevüket a papirosra.
Ezt mondta a makk disznó, mire a zöld disznó
búsan elment. Fölkereste a tök disznót meg a
piros disznót, és elpanaszolta nekik a baját.
— Nahát — mondta a tök disznó —, ez a makk
disznó a legnagyobb disznó köztünk. Minek írjuk
alá azt a papirost? Inkább azt ajánlom, hogy ver-
jük agyon a makk disznót, vegyük el a pénzét, és
osztozzunk meg rajta.
Ez a gondolat nagyon megtetszett nekik. Fölke-
rekedtek mind a hárman, elmentek a makk disz-
nóhoz, agyonütötték, elvették a pénzét, és meg-
osztoztak rajta. Mindenkinek jutott százmillió
forint.
Amikor együtt mentek hazafelé, a zöld disznó
félrevonta a tök disznót, és azt mondta neki:
— Ketten együtt erősebbek vagyunk, mint a
piros disznó egyedül. Üssük agyon, és vegyük el
az ő pénzét is.
— Nagyon helyes — mondta a tök disznó. Erre
agyonütötték a piros disznót is és az ő
pénzén is megosztoztak. De ez még mind kevés
volt a zöld disznónak. Tehát fogta magát és
agyonütötte a tök disznót is. Most minden pénz a
zöld disznónál volt, mind a háromszáz millió
forint. Minden zsebe tele volt pénzzel, és ez a sok
pénz

66
olyan nehéz volt, hogy a zöld disznó alig bírta
cipelni, és jóformán járni sem tudott.
Mikor már ilyen sok pénze volt, a zöld disznó
elment bevásárolni. Vett magának frakkot, lakk-
cipőt, cilinder kalapot, színes inget, és szépen ki-
öltözködött. Azután vett magának egy motorkocsit
igazi sofőrrel, nem olyan pléhsofőrrel, amilyen a
kisgyerekeknek van. Most felült a motorra, és ki-
robogott a Margitszigetre, a vendéglőbe, mert meg
akarta mutatni a pincéreknek, hogy ő milyen nagy
úr.
A vendéglőben leült egy asztalhoz, és azt
mondta:
— Kérek feketekávét!
A pincérek elszaladtak, és hoztak neki fekete-
kávét.
— Most kérek pálinkát! — mondta aztán.
A pincérek megint elszaladtak, és hoztak neki
pálinkát.
A zöld disznó előbb megitta a feketekávét,
aztán megitta mind a pálinkát, ami a vendéglőben
csak volt. Egyszerre csak odament hozzá a
főpincér, és azt mondta:
— Most tessék fizetni.
Erre a zöld disznó belenyúlt a zsebébe, és ki-
vette a sok-sok pénzt. Amikor a pincérek meg-
látták ezt a sok pénzt, elszédültek tőle. A főpincér
is elájult ijedtében.
— Látjátok — mondta a zöld disznó —, én

67
ilyen gazdag ember vagyok. Ti pedig a múltkor
mégis megvertetek engem, és beledobtatok a Du-
nába.
— Pardon, nagyságos úr — mondták a pincérek
—, akkor nem tudtuk, kihez van szerencsénk. Ke-
gyelem, kegyelem, tessék nekünk megbocsátani.
— Nincs kegyelem — mondta a zöld disznó
szigorúan —, nem bocsátok meg. Meg foglak
büntetni.
— Ne tessék azt velünk tenni — könyörögtek a
pincérek.
— Megbüntetlek. Azzal büntetlek meg, hogy
senkinek sem adok borravalót. Majd megtanítlak
emberségre — pattogott a zöld disznó.
— Kegyelmes úr, méltóságos úr, nagyságos úr,
tekintetes úr — siránkoztak a pincérek —, csak
még ez egyszer tessék egy kis borravalót adni...
— Nincs! Nincs! Nincs! Nem adok! Nem adok!
És a zöld disznó kárörvendően nevetett.
— Nem ad? — kérdezte most már a főpincér
mérgesen.
— Nem!
Erre a főpincér intett az alpincéreknek. Mind
nekiestek a zöld disznónak, és rémségesen meg-
verték. A zöld disznó keservesen jajgatott, és fűt-
fát ígért, csak irgalmazzanak neki. De a pincérek
oda se hallgattak. Lecipelték a Dunához, egyet
rúgtak rajta, és beledobták a vízbe.
— Legalább megszabadulok tőlük — mondta a
zöld disznó, mialatt röpült.

68
 És haza akart úszni Rottenbiller utca 95. szám
alá, mert ott volt a lakása. De mi történt? A zöld
disznó nem tudott úszni, mert a háromszáz millió
forint, ami nála volt, lehúzta a Duna fenekére. A
zöld disznó megfulladt. És itt vége van a
mesének. És ennek a mesének két tanulsága van.
Az egyik az, hogy az ember viselje magát
illedelmesen a vendéglőben, és adjon borravalót a
pincéreknek. A másik és fontosabb tanúiság pedig
az, hogy idegen emberek agyonütése nem ér
semmit, mert csak a becsülettel szerzett pénzen
van áldás; aki disznó, ha zöld, ha nem zöld,
előbb-utóbb belefúl a Dunába, vagy akasztófára
kerül.

Eddig a lányom meséje. Ugye, szép?

És most nagyon jól kell viselnem magamat.
Mert a lányom megígérte, hogy ha jól viselem
magamat, akkor legközelebb megint mesél nekem
valamit.

69
 PIROSKA ÉS A FARKAS

Piroska, a mesék egyszerű piros bóbitás kislá-

nya, nekivágott az erdőnek, hogy meglátogassa
drága nagymamáját. Finom pecsenyét és jó bort
vitt az öregasszonynak, aki egy kicsit el volt ké-
nyeztetve, és kedvelte a jó életet. A piros bóbitás
Piroska tizenhat esztendejének minden
gömbölyűségével mendegélt az ösvényen, és
valami ártatlan dalocskát dúdolt azon az édes,
csiszolatlan hangon, amelytől csiszolt drágakövek
szoktak nőni az okos kislányok fülében.
Az erdők viveurje, a vén farkas, meglátta az
elragadó teremtést, és fiatalos vággyal kezdett
utána kullogni.
— E nőért három évig juhászkutya lennék —
mondta bizonyos lírai ellágyulással.
Majd nekibátorodott, és megszólította az
ártatlan Piroskát:

70
 — Hová, hová, mezők keresetlen vadvirága?
— Csak ide a nagyanyámhoz — mondta
Piroska üde őszinteséggel.
A farkas gondolt egyet. Nagyon jól ismerte a
Piroska nagymamáját, még abból az időből,
amikor az öregasszonynak is csak az ihaj-tyuhaj
kellett, nem a műhaj. Nyakába vette tehát mind a
négy lábát, és a rövidebb úton megelőzvén
Piroskát, bekopogtatott a nagymamához:
— Az unokád jön hozzád, a Piroska. Találkoz-
tam vele az erdőben. Harapni való kislány ...
A nagymama okos asszony volt. Rövid alku
után eladta Piroskát a farkasnak.
Ezek után a nagymama eltávozott hazulról, egé-
szen helyesen úgy vélekedvén, hogy a fiatalok
könnyebben fogják egymást megérteni, ha ő nincs
jelen.
Így esett, hogy Piroskát a nagymama ölelő kar-
jai helyett a farkas fogadta. És megkezdődött kö-
zöttük a szerelmesek kötelező évődése.
— Miért olyan nagyok a fogaid? — kérdezte
Piroska. ,
— Hogy jobban csókolhassalak.
— Miért olyan hegyesek a körmeid?
— Hogy jobban magamhoz szoríthassalak.
— Igen ám, de az én bőröm gyöngéd és finom.
Ha magadhoz akarsz szorítani, előbb le kell vágat-
nod a körmeidet.
Erre a farkas elrohant a manicűrhöz, és összes

71
körmeit gondos ápolás alá helyezte. A végén ró-
zsaszínűek és ártalmatlanok voltak, mint egy
bankhivatalnokéi.
— Ah — mondta Piroska —, ez már valami. De
a fogaid... Hogyan akarod az én pici szájamat
megcsókolni, amíg ekkora fogaid vannak?
Erre a farkas elrohant a fogorvoshoz, aki bele-
feküdt a szájába, fúrni, faragni, vésni és reszelni
kezdett, szép, kacér aranyfogakat csinált neki, és a
végén úgy bevonta kultúrával a fogait, hogy sze-
gény enni is alig tudott velük.
— Ah, ah — mondta a piros bóbitás kislány —,
ez már megint valami. De a pofád, az az édes, az a
gyönyörű, az a szerelemre termett, még mindig
rettenetesen szőrös, egyáltalában sok rajtad a
fölösleges szőr, látszik, hogy ritkán
borotválkozol.
Erre a farkas elrohant a borbélyhoz, aki egész
terjedelmében beszappanozta, és leborotvált, le-
kefélt, lenyúzott róla minden szőrt. A farkas úgy
ordított, mint a veszekedett fene, de azért hősiesen
állta a torturát.
— Szerelmemért teszem, csak szerelmemért!
— mondta álmatagon.
És most már egészen rózsaszínű volt, és olyan
volt, mint egy újévi malac, csak a citrom hiány-
zott a szájából.
— Ah, ah, ah — szólt Piroska —, most már túl-
ságosan szép vagy. Most én már féltékeny leszek
rád, mert a rossz nők el fognak tőlem csábítani,

72
és te a faképnél fogsz hagyni. Ó, milyen boldog-
talan vagyok, ó, milyen boldogtalan vagyok . .. És
elkezdett sírni.
A farkas szédült a boldogságtól, és dagadt a
büszkeségtől. Hogy ime, ez a tizenhat éves ártat-
lanság féltékeny rá ... És mindjobban szédült, és
mindjobban dagadt, és most már nem volt olyan,
mint egy újévi malac, most már olyan volt, mint
egy kövér, öreg újévi disznó.
— Ne félj, cukrom-bukrom, gilimbem-
galambom — fuvolázta üveghangon —, sohasem
hagylak el téged ...
— Esküdj!
— Esküszöm!
Piroska nevetett:
— Itt könnyű esküdni!
— Hát hol esküdjem?
— A hivatalban esküdj, az anyakönyvvezető
előtt...
Erre a farkas elrohant Piroskával a hivatalba, s
megesküdött vele az anyakönyvvezető előtt. Hogy
ki volt tanú? Hát ki volt tanú? Két gólya, mely ott
kelepelt.
— Most már valamivel nyugodtabb vagyok —
mondta Piroska.
És hazamentek meghitt fészkükbe, kies odújuk-
ba, hogy pazarul lakmározzanak a szerelem aszta-
láról, amely most már a házasság szent, fehér ab-
roszával volt megterítve.

73
 De a piros bóbitás menyecske nyugalma nem
sokáig tartott.
— Ah, ah, ah, ah — mondta vagy harmadnap
—, igaz ugyan, hogy a feleséged vagyok, de az
emberi szív változó, mint a hold, megtelik és el-
fogy. !
— Az én szívem sohasem fogy el — felelte
meggyőződéssel a farkas.
— De elfogy a szerelmed. Megunsz, és elválsz
tőlem. Hová megyek akkor én, koldus kis cseléd,
aki neked adtam érintetlenségemet, szépségemet
és fiatalságomat? Hol találok akkor olyan szama-
rat, aki csúnyán és öregen is elvesz feleségül? O,
milyen boldogtalan vagyok, milyen boldogtalan
vagyok... j ■
\
A farkas belátta, hogy a piros bóbitás menyecs-
kének igaza van, és ráíratta az odúját, a többi há-
zát és kiterjedt földbirtokait.
— Ah, ah, ah — mondta erre Piroska —, ami
biztos, az biztos. Jöhet egy földrengés, amely föl-
fordítja a házakat, jöhet egy árvíz, amely elmossa
a földeket. El fogok adni mindent, és a pénzt be-
viszem a városba, a takarékba, ahol négy és fél
percentet fizetnek érte ...
És úgy tett, ahogy mondta.
Most már a farkasnak elég rossz sora volt.
Pénze már nem volt, az asszony nem adott neki,
és ami keveset nehéz és szorgalmas munkával
keresett, az éppen csak arra volt elég, hogy
pontosan befi-

74
zesse az életbiztosító társaságba, felesége és eset-
leg születendő gyermekei javára.
Most már voltak pillanatai, amikor el volt kese-
redve, amikor átkozta magát azért, hogy levágatta
a körmeit, rendbe hozatta a fogait, megborotvál-
kozott és megházasodott. De ezen most már nem
lehetett segíteni. Igen, ha fiatalabb lett volna! Ak-
kor talán még kinőttek volna a karmai, akkor még
lett volna annyi erő az állkapcsában, hogy a düh
és elkeseredés nagy föllobbanásában torkon ra-
gadja, és fölfalja Piroskát. De így . ..
így Piroska falta föl a farkast.

75
 A TANÍTVÁNYOK
Pikkoló mester, az utcák bölcse, egy hűvös őszi
estén magához rendelte tanítványait: négy lelkes
ifjút, akinek szívébe ő csöpögtette a bölcsesség és
a költészet szeretetét.
Tulajdonképpen mind a négyen éhenkórászok
voltak, akiket a mester az utcán szedett föl: táp-
lálta, ruházta őket, és egyengette a dicsőség felé
való útjukat.
Az ifjak áhítattal, sőt egy kicsit remegve álltak
most az ősz mester előtt, aki egy nagy
karosszékben gubbasztott, fáradtan, betegen. A
szobában sötét volt, csak a kályha torka világított
vörösen, mint a pokol bejárása.
— Itt vagytok valamennyien? — kérdezte a
mester rájuk sem nézve.
— Itt vagyunk mester — mondták a tanítvá-

76
nyok halkan. És összébb bújtak. Mintha érezték
volna, hogy valami rendkívüli vár reájok.
— Éliás .. . Tóbiás . .. Zakariás . .. Sámson . . .
— szólítgatta őket a mester.
— Itt vagyunk mind a négyen.
Csönd volt. A mester bólintott.
— Alkonyodik odakint — sóhajtotta azután —,
és alkonyodik nekem is. Nemsokára távozik tőlem
az élet, a becstelen és kedves élet, amelyet
annyira utálok és annyira szeretek ...
A tanítványok tiltakozni akartak, de a mester
megelőzte őket:
— Ne szóljatok! Távozik tőlem az élet... de
mindegy, mert ezen úgysem lehet segíteni. Azon-
ban előbb el akarok búcsúzni tőletek, szeretett ta-
nítványaimtól. Ti voltatok minden örömem. (Nem
szólván jóságos és gyöngéd hitvesemről, a nemes
Izóráról és anyjáról, a tiszteletre méltó
matrónáról.) Nektek éltem, érettetek dolgoztam.
Ennen szájamból vettem ki a falatot, és odaadtam
nektek, mert ti fiatalabbak és éhesebbek voltatok,
mint én. Ennen csontjaimról húztam le a
legfinomabb nadrágokat és a legtarkább
bársonymellényeket, és fölruháztalak benneteket,
hogy emberek közé mehessetek. Apátok voltam,
több mint apátok: jó barátotok. Mert az apa néha
büntet, de a jó barát mindig ostoba és
engedékeny. Ugye, jó voltam hozzátok?
— Ó, mester! — mondták mind a négyen ára-

77
dozva, és a karosszék felé tolongtak, hogy a mes-
ter fáradt és öreg kezét megcsókolják. De a mester
leintette őket:
— Hagyjátok! Nekem esett jól, nem nektek. Az
én örömem volt a nagyobb. Gyönyörűség volt lát-
nom, hogyan fejlődtök, hogyan híztok a jómódtól
és a dicsőségtől. A két könyökömmel csináltam
nektek utat a Parnasszusra tolongóknak az árada-
tában, veszekedtem miattatok, verekedtem érette-
tek, öreg akadémikusokat ütöttem agyon, és láng-
elmék születését gátoltam meg, csak azért, hogy
nektek több diadal jusson. Féltettelek titeket a
szellőtől is, és védelmeztelek mindenféle csaták-
ban. Így volt?
— Így volt, mester! — szóltak az ifjak könnyes
szemmel.
— Megérdemeltétek. Ügy háláltátok meg a jó-
ságomat, ahogy vártam. De most a búcsúzás pilla-
natában nem hallgatom el, hogy van közöttetek
egy, akiben csalódtam... Ügy van, csalódtam!
— Mester! — kiáltott Éliás fájdalmasan.
— Nem Éliás, nem te vagy az. Jöjj ide, mellém
...
Éliás odatérdelt a mester elé. A mester szere-
tettel simogatta meg Éliás szőke fürtéit.
— Nem, Éliás, benned nem csalódtam. Te
voltál, ugye, az első, akit a házamba fogadtalak, te
vagy a legrégibb tanítványom. Te voltál a
legrongyosabb. Téged igazán a döghalál
küszöbéről cipelte-

78
lek a magam küszöbére. Mert te írtad azokat a szép
alanyi költeményeket és kedves alagyákat, amelyeket
én olyan nagyon kedvelek. Másfél napig voltál a
házamban, amikor jóságos és gyöngéd hitvesemet, a
nemes Izórát elcsábítottad, és a jó erkölcsnek e szobrát
megtanítottad mindenféle körmönfont szerelmi
játékokra. Ezzel nem érted be, derék Éliás, hanem
magadhoz láncoltad hitvesem anyját, a tiszteletre méltó
matrónát is, aki házam ügyeivel foglalatoskodik, és
pénzeimet bölcsen és takarékosan kezeli. Másfél év óta
zsarolod őt és hitvesemet. . . de mint mondám, te írod
azokat a szép alanyi költeményeket, amelyeket olyan
nagyon kedvelek. Benned nem csalódtam, úgy fizettél
nekem, ahogy férfihoz illik. Disznó vagy, de nagy lélek
vagy. Menj, menj és áldásom kisérjen utaidon. Belőled
nagy ember lesz.
Éliás áhítatosan megcsókolta a mester kezét. És
elment.
— Ügy hát bennem csalódtál mester? — kérdezte
most Tóbiás keserűen.
— Világért sem — szólt a mester szelíd mosollyal.
— Nem, Tóbiás, benned sem csalódtam. Mert te írod
azokat a magvas tankölteményeket, amelyekből én,
öregember is okulok, és új dolgokat tanulok. Két napja
voltál a házamban, amikor éjjel belopóztál a
hálószobámba, és vánkosom alól kiloptad azt a pár
maravédit, amelyet hitvesem anyja, a tiszteletre méltó
matróna vacsoránál át-
6 Heltai: A bölcsek 81
köve(lT)
nyújtott nekem, hogy dohányt vehessenek ma-
gamnak. Másfél év óta minden éjjel belopóztál a
hálószobámba, és minden éjjel kifosztottál. Ha
legalább mindennap csak egy maravédit hagytál
volna meg nekem! De nem, te szigorúan és
következetesen elvetted valamennyit. . . és én
másfél év óta nem jutottam egy pipa dohányhoz.
De ezzel nem érted be, derék Tóbiás. Jóságos és
gyöngéd hitvesemnek, a nemes Izórának azt
hazudtad, hogy én kis nők után szaladgálok, és
hetenként többször megszegem hűségeskümet,
amellyel hozzája kötöttem magamat. Ugyanezt
hazudtad hitvesem anyjának, a tiszteletre méltó
matrónának is. Mire e két nő, aki az ilyen
dolgokban nem érti a tréfát, pofonokkal kezdett
illetni engem. Te ezen nevettél, derék Tóbiás. Jól
tetted. Mint mondám, te írod azokat a magvas
tankölteményeket, amelyekből én, öregember is
okulok. Benned nem csalódtam, úgy fizettél
nekem, ahogy okos emberhez illik. Te vagy a
férgek férge, de leleményes ember vagy. Menj,
menj, és áldásom kísérjen utaidon. A te jövödért
nem aggódom.
Tóbiás sírva borult a mesterre. Megcsókolta és
elment.
Most már csak Zakariás és Sámson állt a mester
előtt.
A két ifjú zavartan nézett egymásra, mert hiszen
most már csak kettőjükről lehetett szó. — Állj elő,
Zakariás — mondta a mester nyája-

80
san —, állj elő, és ne aggódjál. Ne félj; az, akiben
csalódtam, nem te vagy. Mert ugyebár te írod
azokat a mulattató sziprantyúkat, azokat az ötletes
bökverseket, amelyek jókedvre derítik a haldoklót
is. Mikor legelőször találkoztunk, te eszméletlenül
hevertél a csatornában. Hazavittelek, és életre éb-
resztettelek. Mialatt a halántékodat dörzsölgettem,
te a mellényem zsebéből kiloptad a legújabb köl-
teményemet. Másnap kiadtad a saját neved alatt,
holott te ezerszer jobb dolgokat írsz, mint én. De
te lusta vagy . .. undorítóan lusta. Másfél év alatt
elloptad minden versemet, minden beszélyemet,
köteteket adtál ki az én műveimből. De ezzel nem
érted be, derék és kitűnő Zakariás. Egyetlenegy-
szer voltál szorgalmas, akkor, amikor igazán
alapos tanulmányok után, nagy erudicióval, a
dokumentumok egész tömegével fölszerelt
hosszabb értekezést írtál rólam a Szemlébe —
természetesen álnév alatt —, és bebizonyítottad,
hogy én vagyok a legnagyobb marha a föld
kerekségén. Sőt nemcsak ezt hangsúlyoztad,
hanem azt is, hogy tolvaj vagyok. Záradékul pedig
be akartál ugratni abba, hogy nyilatkozzam, és
hívjam ki páros viaskodásra a névtelen és gyáva
rágalmazót. Ezt cselekedted ... de hisz mindez
természetes. Mert te írod azokat a mulattató
sziprantyúkat, amelyek jókedvre derítenek még
engem is. Nem, nem, benned nem csalódtam, úgy
fizettél nekem, ahogy elmés és tréfás emberhez
illik. Gazember vagy, de van benned

6* 83
humor. Menj, menj, és áldásom kísérjen utaidon,
A te diadalod biztos.
Zakariás szemében a hála könnye csillogott.
Megcsókolta a mester lábát, és elment.
— Tehát én ... tehát én? . . . — dadogta Sámson.
— Ügy van — mondta a mester szigorúan. —
Űgy van, te vagy az, akiben csalódtam. Te vagy az
egyetlen, aki nem váltottad be a hozzád fűzött
reményeimet. Pedig te írtad azokat a szép és érzé-
keny verses színműveket, amelyek könnyeket fa-
csarnak a kövek szívéből is. Másfél évig éltél itt
társaiddal, és e másfél év alatt.. . semmi! Nem
csábítottad el gyöngéd és jóságos hitvesemet, sőt
még az anyját sem, nem loptál tőlem se pénzt, se
verseket, nem árulkodtál, nem rágalmaztál, ellen-
ben becsületes, hűséges és ragaszkodó voltál
mindvégig. Ebben a kitűnő környezetben nem
ragadt rád semmi, nem tanultál semmit. Átaludtad,
átálmodtad ezt a másfél évet. Ügyetlen, gyámolta-
lan, élhetetlen, ostoba voltál, gyerek voltál, és az
maradsz, amíg élsz. A társaid férfiak voltak, ön-
érzetes emberek, akik nem bírták nekem megbo-
csátani, hogy jót cselekedtem velük. De te ... te azt
hitted, hogy valami hálával tartozol nekem, te
tiszteltél engem, tisztelted hitvesemet, sőt hitve-
sem anyját is. Te úgy fizettél nekem, ahogy a
kutya fizet!
— Mester! — kiáltott föl Sámson kétségbeesve.

82
 A mester fölemelkedett a karosszékből. A
szeme villogott a sötétségben is.
— Te vagy a marhák marhája! — ordította dü-
hösen. — Takarodjál innen! Sohasem lesz belőled
valaki! És erre az emberre pazaroltam másfél esz-
tendőt !...

83
 AZ ÖRDÖG ÉS A BARÁT

Egy kolduló barát az erdő szélén találkozott az

ördöggel, és az Ürjézus nevében alamizsnát kért
tőle.
— Barátnak nem adok — mondta az ördög
hetykén, és továbbment.
— Nem enne meg a fene? — kiáltotta utána a
barát. — Az apja istenit az ilyen disznónak!
Az ördög erre visszasietett.
— Mért nem beszéltél mindjárt értelmesen? —
kérdezte nyájasan, és gazdagon megajándékozta
az Űr szolgáját.

84
 A GOMBOSTŰ
Alikor Ádám és Éva a paradicsomi büntetés
után az öltözködéssel foglalatoskodott, Éva hirte-
len odafordult Ádámhoz:
— Ádám, adj egy gombostűt!
— Nincs! — mondta az egykedvűen.
— Ilyenek vagytok ti férfiak — tört ki a kese-
rűség Évából —, először kérek tőled valami cse-
kélységet, azt is megtagadod!

85
 A CSILLAGHALÁSZ

A nagy víz partján élt a vén halász.

Hetvenéves volt, haja, szakálla fehér volt, de
szemében az erő tüze csillogott. És ha reggel ki-
vetette hálóját, közönyösen nézte a nagy vizet,
amely újat, meglepőt már nem tartogatott
számára. Amikor a nap lebukott a nagy víz
mögött, a vén halász kunyhójába ment,
megvacsorázott, pipára gyújtott, és mire az első
csillag kinyitotta fényboltját az égen, a vén halász
már aludt.
Hetvenedik esztendejét taposta már, amikor egy
éjszaka a vizén érte. És ekkor, életében először, a
vén halász valami csodálatos dolgot látott. Itt is,
ott is ficánkolt a vízben egy-egy parányi halacska,
csak akkora, mint egy pont, de tüzesen fénylő. Es
ezek a halak egyre szaporodtak; a végén millió és
millió, kéken és fehéren tüzelő kis gyémánthal

86
ringatózott a vizén, és a vén halász elszédült, ezt a
fényességet és gazdagságot látván. És reszkető
mohósággal kivetette hálóját, hogy csillagot
fogjon, mert a gyémánthalak az éj csillagai
voltak, amelyeket sohasem látott még a vízben. A
háló egyszerre megtelt csillaggal, de amikor
kihúzta, üres volt. Még egyszer kivetette és még
tízszer, mindig tele volt csillaggal, és mindig
üresen húzta ki. Így vesződött hajnalig, amikor a
gyémánthalak halaványodni kezdtek, és
lassanként eltünedeztek a víz mélységeiben és az
égbolt magasságaiban. A vén halász hazament;
lelke teli volt valami édes keserűséggel, amit
eddig sohasem érzett. Egészen másnak tudta
magát, mint eddig; úgy érezte, hogy valami
nagyon szép és nagyon szomorú dolog történt. És
mindenféle álmodozások között estig aludt, és
csak este ment ki megint a vízre.
Azontúl naplopó és munkakerülő lett és iszákos
és elzüllött, de este elővette hálóját, és ment, csil-
lagot halászni. Az emberek nevették, szidták, és
bolondnak mondták, nógatták, hogy térjen vissza
becsületes mesterségéhez, de az öreg a fejét csó-
válta, és nevetett. És lenézte a többieket, az egész
világot, és megvetette saját magát is, amiért het-
ven évig tévedésben és tudatlanságban élt. Hetven
évig kellett élnie, amíg megtudta, hogy a hálót
csak olyan halért érdemes kivetni, amelyet soha-
sem lehet megfogni.
 A CSÓKMADÁR
A szerelmes ifjú csókot kért a szerelmes lánytól.
— Minek neked az a csók? — kérdezte a lány.
— Hazaviszem — mondta az ifjú. — Otthon
aranyos kalitkába teszem, őrzöm, hogy el ne
repüljön, mindig az enyém maradjon, csattogjon
és muzsikáljon az esték csöndességében, amikor
egyedül vagyok.
A lány megcsókolta. És az ifjú hazavitte a kis
csókmadarat. Otthon aranyos kalitkába zárta, és a
csók forró melódiákat énekelt az est csöndességé-
ben. De reggelre a kalitka üres volt, a csókmadár
kiröpült.
Az ifjú bánatosan kereste föl az imádott lányt,
és íme, a csókmadár ott ült a lány piros száján.
Hazaröpült gazdájához.

88
 Az ifjú megint elkérte, a lány megint odaadta.
Az ifjú most már nagy lakatot vert az aranyos
kalitkára, de reggelre a csókmadár megint
kirepült, és visszaszállt a lányhoz.
Mikor az ifjú másnap eljött, a lány mosolygott:
— Nem tudsz a csókomra vigyázni!
— Elveszlek feleségül — mondta az ifjú —, így
a csók mindig közöttünk marad. Ketten veszünk
neki ú j kalitkát, ketten vigyázunk rá, ketten ápol-
juk, hogy vidám dala pillanatra se némuljon el.
És feleségül vette a lányt, és immár ketten ápol-
ták a csókmadarat aranyos kalitkájában.
És most a csókmadár mindig ott volt közöttük,
és olyan szelíd volt, hogy a szerelmesek szájukkal
etették. Mind szebben énekelt, mind lángolóbb
dalokat, a két szerelmes éjjel-nappal csak őt
hallgatta.
De egy-két hónap múlva a csókmadár már nem
volt olyan hangos. Ritkábban énekelt és langyo-
sabb dalokat. De a házaspár alig vette észre, a
férjet elfoglalta a munka, az asszonyt a tükör,
olyik nap enni sem adtak a csókmadárnak. A kis
madár néha-néha belefogott egy-egy dalba, de ez
a dal fanyar volt, unott, fáradt, fagyos. Aztán már
szomorúan gubbasztott, aranyos kalitkájában, és
napokig hallgatott...
Egy reggel a férj megdöbbent:
— A csókmadár ... Valami baja van?
— Miért? — kérdezte az asszony.

89
 —- Nem tudom . .. Gyanús . .. Olyan régóta
Hallgat...
összenéztek. Borzongás futott végig rajtuk.
Eszükbe jutott, hogy hetek óta nem etették a csók-
madarat. És odarohantak a kalitkához. Ott feküdt
a csókmadár a kalitka fenekén hidegen, élet nél-
kül. . .
A férfi vállát vonta, és elment hazulról. Az ut-
cán egy fiatal lánnyal találkozott; a lány nevetett,
a szája piros volt, és a szája szögletében ott ült
valami. A férfi nagyon jól tudta, mi. Egy másik
csókmadár, üde, friss, hangos. . . És követte a
lányt.
Az asszony a szemétbe dobta a kihűlt madarat,
és odalépett az udvari szoba ablakához. A folyosó
túlsó oldalán egy ablakban megjelent egy fiatal-
ember. Egymásra mosolyogtak, és egymás száját
nézték. És látták egymás száján a csókmadarat,
amely — mint minden szabad madár — elpusztul,
mihelyt kalitkába zárják ...

90
91
92
 SZEGÉNY EMBER SZERENCSÉJE

Harun-Al-Rasid, az igazságos kalifa szeretett

álruhában a nép egyszerű gyermekei közé
vegyülni, hogy meghallgassa a szegények
panaszait, és gyógyítsa az éhezők nyomorúságát.
Egyszer beszélgetésbe elegyedett egy szegény
vízhordóval, aki keservesen nyögött az élet sok
minden terhe alatt.
— Miért nem fordulsz a kalifához? — kérdezte
tőle. — A kalifa jó és igazságos, azt szeretné, ha
minden alattvalójának a fazekában legalább egy-
szer hetenként tyúk főne.
— Az én bajomon a kalifa sem tud segíteni! —
mondta a vízhordó határozottan.
— A kalifa hatalmas! Próbáld meg!
— A kalifa szóba se áll velem!
— Hát akkor segítek rajtad én, aki csak egy-

93
szerű ember vagyok, olyan, mint te. Mi a kíván-
ságod?
A vízhordó megvakarta fejét, nem tudta,
higgyen-e, nem-e az idegennek? Nagy nehezen
mégis kibökte:
— Szeretném, ha egyszer az én fazekamban is
tyúk főne!
— Ez minden?
— Nem olyan könnyű ez. Elsőbben is fazekam
sincs.
A kalifa adott neki fazekat. Mikor a fazék
megvolt, azt mondta a szegény ember:
— Most meg nincs bele való tyúkom!
A kalifa tyúkot is adott neki. A szegény ember
újra megvakarta fejét:
— Végezetül pedig nincs feleségem, aki meg-
főzze a madarat!
A kalifa feleséget is adott neki, és a vízhordó
nagy hálálkodva vitte haza az asszonyt, a tyúkot
és a fazekat.
Harmadnap a kalifa megint találkozott a víz-
hordóval.
— Ízlett-e a tyúk? — kérdezte jókedvűn. A
vízhordó búsan legyintett:
— Mondtam, ugye, hogy az én nyavalyámon
senki sem tud segíteni! Alighogy hazamentem,
jött a végrehajtó, és elvitte a fazekat. Jött a kánya,
és elvitte a tyúkot.

94
 — Szegény ember! — sajnálkozott a kalifa. —
De legalább a feleséged megmaradt?
A vízhordó arca hirtelen földerült:
— Nem. Allahnak hála, jött az ördög, és elvitte
a feleségemet!

95
 A JÓSZÍVŰ LIFT
Egy fiatal leány liften ment föl a harmadik
emeletre. Azonban az első és második emelet
között a lift megállt, és minden mesterkedéssel
dacolva nem akart megmozdulni. A fiatal leány
segítségért kiáltott, de senki sem hallotta. Már
vagy egy órát vesztegelt a liftben és
kétségbeesése nőt tűnnőtt. Végre keserves sírásra
fakadt, és csöndesen zokogott a lift sarkában.
A liftet, amelynek alapjában véve nagyon jó
szíve volt, megindították a fiatal leány könnyei,
és így a fiatal leány csakhamar fölért a harmadik
emeletre.

90
 POLYKRATES GYŰRŰJE

1 olykrates királynak mesés szerencséje volt.

— Ennek rossz vége lesz! — mondta egyszer a
király, és hogy az irigy isteneket kiengesztelje,
legszebb és legkedvesebb gyűrűjét palotájának az
erkélyéről a tengerbe dobta.
Két óra múlva egy halász jelentkezett a királyi
konyhában. Hatalmas halat fogott, a király asztalára
méltót. A főszakácsmester nyomban fölbontotta a halat,
és — csodák csodája! — megtalálta benne a király
gyűrűjét.
— Hát ez igazán példátlan szerencse! — örven-
dezett a főszakácsmester.
És megtartotta a gyűrűt.

7 Heltai: A bölcsek 97
köve(Vi)

97
 A SZOMORÚ KIRÁLYLEÁNY
Volt egyszer egy királyleány, aki nem tudott
nevetni. Apja, az öreg király, már fél országát is
odaígérte annak, aki leányát megnevetteti. Majd
odaígérte egész országát is, de bizony senki sem
akadt, aki mosolyt tudott volna varázsolni a
királyleány szomorú orcájára.
Egyszer a királyleány a kertben meglátott egy
fiatal párt. A kert egyik padján egy szép leány ült,
előtte egy fiatalember térdelt. A leány mozdu-
latlanul, hidegen nézett maga elé, a legény ellen-
ben sóhajtozott, szívére tette a kezét, az ég felé
fordította szemét, sírt, könyörgött, szenvedett,
szavalt, dühöngött, őrjöngött, kétségbeesett, újra
megszelídült, újra megvadult, egyáltalában olyan
furcsán és mulatságosan mókázott, hogy a
királyleány hangosan fölkacagott.
 — Soha ilyen furcsa és mulatságos embert! —
mondta udvarhölgyeinek, és könnye csorgott a
nagy nevetésben. — Hívjátok ide a leányt meg a
fiút!
Amikor a pár ott állt előtte, a királyleány meg-
kérdezte a fiút:
— Hogy van az, hogy olyan mulatságos és
szívderítő tudsz lenni? Hogy megnevettetsz még
engem is, akire a vidámság orvosai
eredménytelenül pazarolták minden
tudományukat?
A fiú nem értette a dolgot, de a leány megfelelt
helyette.
- Szerelmes belém — magyarázta a király-
lánynak —, én meg nem szeretem!
— Rögtön szeretni fogod — parancsolta a ki-
rályleány haragosan —, azt is látni akarom!
A leány engedelmeskedett. Megölelte a fiút, az
Dldogan csókolni kezdte. De a királyleány elfin-
torította az orrát.
- Ez már nem olyan mulatságos! — mondta
kicsinylőn.
És a leányhoz fordulva, hozzátette:
— Neked volt igazad. Amúgy sokkal tréfásabb ..
. Rögtön keressetek embereket, akik szerelmesek
belém.
És azontúl a királyleány egész nap nevetett. ..

99
 A SZAKÁLL ÉS A BOROTVA
A szakáll és a borotva valamikor azon vitat-
koztak, hogy kettejük közül ki szolgálja a
másikat, ki van a másikért? Minthogy megegyezni
nem tudtak, megkérték gazdájukat, döntse el a
fogas kérdést.
— Ostobaság! — mondta gazdájuk. — A
borotva szolgálja a szakállt.
Ebbe a borotva nem akart belenyugodni, és azt
mondta a szakállnak:
— Gazdánk részrehajló, mert te már régebben
szolgálod, mint én. Kérdezzünk meg egy
szakértőt. Kérdezzük meg a borbélyt!
Megkérdezték a borbélyt. Ez a borotvának adott
igazat.
— Ostobaság! — mondta. — A szakáll azért
van, hogy a borotva jól éljen. A borotva az úr!
 — Lásd! — mondta a borotva diadalmasan a
szakállnak. De a szakáll föllebbezett.
— Kérdezzünk meg mást. Egy elfogulatlan em-
bert!
És megkérdeztek egy közönséges munkást. Ez
megint a szakállnak adott igazat. Azután mivel ez
a borotvának nem tetszett, megkérdeztek egy
rendőrt.
— Ez a törvény őre — mondta a borotva —, ez
igazságosan fog ítélni.
A rendőr megint a borotva javára döntött. A
szakáll még most sem adta meg magát.
— Kérdezzünk meg egy asszonyt! — mondta. Az
asszony egy csapással elintézte őket:
— A szakáll se úr, a borotva se úr. Egyik sem
parancsol a másiknak. Én parancsolok mind a
kettőnek. Én vagyok az úr!

101
 A KÉT SZIGET

A. nagy óceánjáró hajó a két sziget közelében

sziklába ütődött, és rettenetes léket kapott. A hajó
mindenestül elsüllyedt, nem maradt meg belőle
csak két matróz: egy öreg meg egy fiatal. Ezek
ketten erős karral úsztak a két sziget felé.
Híres sziget volt ez a kettő. Az egyik az asszo-
nyok szigete volt: nem élt a szigeten más, csak
asszony.
A másik sziget az emberevőké volt. Az asszo-
nyok szigete nyájas és mosolygó volt, a paradi-
csom minden bájával ékes. Az emberevők szigete
zordon volt és félelmetes, a parton fehér
koponyák vicsorították fogukat azokra a
boldogtalanokra, akiket rossz sorsuk odavetett.

102
 A két matróz elvált egymástól. A fiatal
boldogan az asszonyok szigetének tartott, az öreg
néma megadással úszott az emberevők szigete
felé.
Nem is menekült meg, csak az egyik.
Az, aki az emberevők szigetére menekült.

103
 AZ ELÁTKOZOTT KIRÁLYKISASSZONY
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király-
kisasszony, akit gonosz tündéri varázslat a
sárkány barlangjába sodort. Ott siránkozott a
rettenetes fenevad mellett hosszú esztendőkig, és
várta a szépséges királyfit, aki a sárkány
barlangjából kiszabadítsa.
Hosszú idők után három királyfi útra kelt, hogy
a királykisasszonyt megszabadítsa. Apjuk, az
öreg király, mindegyiknek egy-egy kardot adott.
Az egyiknek félelmetes vaskardot, a másodiknak
csillogó ezüstkardot, a harmadiknak sárga
aranykardot. Az első királyfi a félelmetes
vaskarddal megrohanta a sárkányt. De a vaskard
az első csapással darabokra tört, és a királyfi
elpusztult. A második odarohant, hogy öccse
halálát megbosszulja. A csillogó ezüstkard egy
pillanatra elvakította a sár-

104
kányt; de a sárkány tüzes leheletétől az ezüstkard
elolvadt, mint a viasz, és a második királyfi is el-
pusztult.
A harmadik királyfi mosolyogva lépett a sár-
kány elé, és odaajándékozta neki az aranykardot.
— Kezét csókolom, kegyelmes uram —
mondta a sárkány, és udvariasan bebocsátotta a
királyfit a barlangba.
A királyfi fehér lovára ültette a
királykisasszonyt, és ellovagolt vele a Boldogság
országába, ahol még ma is élnek, ha meg nem
haltak.

105
 A KÖLTÉSZET HASZNA

A várost elpusztította a földrengés. A házak

egymásra dőltek, és eltemették az embereket. So-
kan félelmükben a pincékbe menekültek, ahonnan
többé nem szabadultak ki. Egy pincében hét
ember került össze: egy bíbornok, egy ügyvéd,
egy bankár, egy színházigazgató, egy mészáros,
egy kokott és egy költő.
Mindegyik hozott magával valami elemózsiát,
de négy nap alatt minden elfogyott. Ekkor
tanácstalanul néztek egymásra. Az ötödik napon a
mészáros, aki legerősebb volt köztük, levágta a
bíbornokot. A bíbornokot megették.
A hetedik napon a mészáros levágta a bankárt,
de ennek a húsa nem volt olyan jó, mint a
bíbornoké.
A tizedik napon a mészáros levágta az
ügyvédet. Ennek a húsa nagyon rossz volt.

106
 A tizenkettedik napon a színházigazgatóra
került a sor. Ehetetlen volt. Most már csak
hárman maradtak: a mészáros, a kokott és a költő.
A tizenhatodik napon a mészáros habozni
kezdett. A költőt vágja-e le vagy a kokottot? A
költő nagyon sovány volt, nem volt érdemes
levágni, a kokotthoz viszont a szerelmi hála
nemes kötelékei fűzték a mészárost. Egyelőre
egyiket sem vágta le, és ezen a napon nem ettek.
A költő azzal a nyugodt tudattal hajtotta álomra
fejét, hogy holnap őt vágják le. Nem úgy a kokott.
A nők finom ösztönével megérezte, hogy a költő
után ő kerül sorra. Hogy a balvégzetet kikerülje:
éjjel levágta a mészárost.
Ekkor a költő és a kokott egymás nyakába
borultak, és megfogadták, hogy bármi történjen
is, nem eszik meg egymást.
— Ezt a szegény fiút úgysem érdemes levágni!
— mondta magában a kokott.
— Udvariatlanság volna, ha e nőt megenném!
— így a költő.
És koplaltak. A kokott nemsokára éhen halt, a
költő azonban nyugodtan koplalt tovább mind-
addig, míg a város újra fölépült, és őt kiszabadí-
tották.
A költészet mindent túlél.

107
 AZ ŰJ ÖZÖNVÍZ

Amikor a föld népe nagyon elromlott, a meny-

nyekben lakozó Isten elhatározta, hogy ú j özön-
vizet küld a földre, és elmossa onnan a becstelen-
séget és gonoszságot.
Élt ebben az időben egy nagyon ájtatos és derék
kereskedő, A vek mester. Az egyetlen becsületes
a sok haramia között. Az égi hatalom őt szemelte
ki arra, hogy ennek az új özönvíznek Noéja
legyen. Avek mester egyszer álmában angyalt
látott, angyalt, aki parancsoló szóval hirdette az
Ür akaratát:
— Űj özönvíz jön a földre, és elsöpör mindent.
Te vagy az egyetlen, aki megmenekülsz, benned
fog folytatódni az emberiség. Építs egy nagy bár-
kát. Vedd magadhoz ifjú nődet. Továbbá minden-
féle fajta állatot párjával.

108
 Avek mester fölébredvén, megépítette a nagy
bárkát, és elhelyezte benne az állatokat. Azután
monda ifjú feleségének:
— Űj özönvíz jön a földre, és elsöpör mindent.
Te meg én, csak mi ketten menekülünk meg,
hogy bennünk folytatódjon az emberiség.
Mire az ifjú nő elgondolkozva felelte:
— Biztonság okáért, vigyük magunkkal a
könyvvezetőnket is.

109
 A SZÉL ÉS A NAP
Egyszer a szél meg a nap azon vitatkoztak,
hogy egy vándorló legény válláról melyikük veszi
le előbb a köpönyeget.
A szél dühöngött, veszettül fújt, de a legény
csak annál makacsabban burkolózott
köpönyegébe.
A nap tüzelt, csábítón mosolygott, de a legény
megtörölte verejtékes homlokát, és nem törődött
vele.
A szél meg a nap tanácstalanul néztek
egymásra, míg a legény betért egy útszéli
kocsmába. Mire megint kijött, már nem volt
köpönyege. Elitta.
A versenyt a kocsmáros nyerte meg.

110
 A LILIOM ÉS A PIPACSOK

-A. szelíd, kékszemű lány és a mosolygó büszke

legény a kertben sétált. Szépek és fiatalok voltak
mind a ketten, és a fehér liliom kedvtelve
gyönyörködött bennük. Mikor a kerítés tövében
lézengő pipacsok ezt látták, haragosan kiáltoztak:
— Látjátok a liliomot? És ez az ártatlanság vi-
rága! Ide nézzetek, mireánk! Mi már előre piru-
lunk amiatt, ami itt esetleg történni fog.

111
 VERS

A költő sétált.
Nem annyi meggyőződéssel, amennyivel a
kávéházban szokott üldögélni. Már nem volt fiatal
ember, csak másodpercek választották el
ötvenedik évétől. Nem szeretett mozogni, ülni
szeretett és szivarozni, hallgatni és az embereket
nézni, gondolkozni vagy legalábbis úgy tenni,
mintha gondolkozna, és nagy dolgokon törné
fejét. De most sétált, mert az orvos
megparancsolta. És séta közben egy kis
keserűséggel gondolt arra, hogy szíve, ez az
előkelő, nagyon érző költőszív ugyanazzal a
burzsujos és prózai nemtörődömséggel hájasodik,
mint egy közönséges hentesé.
A költő az erdőben sétált, hegynek föl,
völgynek le, kanyargós, jól ápolt utakon,
melyekre kövér tobzokat potyogtattak az
unatkozó fenyőfák. Feje
fölött madarak csipogtak, és karcsú, kecses
mókusok szaladgáltak. Zörgött a bokor, őrült
szökéssel egy nyúl iramodott tova. Július vége
volt, de az ősz sejtése már megrázta a fákat, és a
koravén leveleken már az elmúlás rozsdája
piroslott. A költő lágy és enyhén hájas szívét
megejtette a természet varázsa, a csönd, a
magányosság, a búcsúzó nyár, a levélhervadás, az
a sok fájó dolog, melyen keresztül mindig csak
magát fájlalja az ember, saját magányosságát,
búcsúzó fiatalságát, hervadá-sát. A költő
minderről verset akart írni. Leült egy padra,
elmélázott, és agyában ott zsongott a vers első
sora, két első ríme.
Ebben a pillanatban egy madár szólalt meg a feje
fölött, alighanem fülemüle. Valami ismeretlen, boldog
elragadtatás himnuszát énekelte, olyan ragyogó
könnyedséggel, olyan izzó, mindent legyőző bűbájos
erővel, hogy a szíve nevetett annak, aki hallgatta.
Körülötte elnémult a többi madár, mintha most az
egész álmélkodó mindenség, hegyek, fák, virágok,
mókusok, nyulak, bogarak, felhők, mind-mind csak
erre az ünnepi muzsikára figyelnének gyönyörködő
ájtatossággal. A levelek moccanni sem mertek, és a
szél, lélegzetét elfojtva, hallgatózott.
Csak a költő nem hallotta az éneket, ő csak a bántó
lármát hallotta, mely megbénítja ihlettségét, elzavarja
gondolatait, elhessegeti legszebb képeit és hasonlatait,
legügyesebb rímeit. Akaratának
8 Heltai: A 113
bölcsek köve

113
minden erejével is hiába próbálta figyelését a
versbe, csak a versbe kapcsolni, fülének
makacskodó ajtaját nem tudta becsapni a tolakodó
madár ujjongó, diadalmas csattogása előtt. Egy
pillanatig egyszerre sötét harag öntötte el szívét,
és feneketlen gyűlölettel ráförmedt a madárra: —
Kuss!
A madár, mintha megértette volna a durva
rendreutasítást, sértődötten, megbántódva
elhallgatott. Körös-körül dermedt csönd volt. A
költő boldogan föllélegzett, még egyszer
körülnézett egy kis hangulatért, egy kis
szépségért, egy kis ellágyulásért, azután
akadálytalanul befejezte versét.
 AZ UTOLSÓ KÍVÁNSÁG
Valamikor nagyon ragaszkodtam az élethez. Akkor
álmodtam ezt a furcsa és izgató álmot.
Ismeretlen, idegen városban voltam, hatalmas
fekete márványkockákból épített kis palotában. A
palotának csak egy szobája volt, de a szobában nem
volt bútor, csak egy széles márványpad; az volt az
asztal, a szék meg az ágy. Fukarul mért, hosszúkás,
keskeny nyílás az ajtó helyén, éppen hogy egy ember
befért rajta. Valamivel szellősebb, négyszögletes
nyílás pótolta az ablakot. Noha ajtó és ablak örökké
tárva-nyitva, csak nagyon gyér világosság szűrődött
be a szobába. De ez a világosság mindig egyenletes
volt, reggel, este, délben, éjjel, télen és nyáron. Az
ember hamar megszokta.
A városban minden palota egyforma volt, és mind
márvány, szürke, fehér, vörös, fekete. Min-
8* 115

115
den palota homlokán aranybetűkkel csillogott a
tulajdonos neve és életkora.
Az ablakban álltam, és kinéztem az utcára. Az
utcán egy lelket sem láttam, a város néptelen és
néma volt, kocsik, boltok és kávéházak nélkül.
Fának, lámpásnak sehol semmi nyoma, az
alacsony márványpaloták lapos tetejéről
hiányzottak a távíró- és telefondrótok. Nem
tudtam megmondani hogyan kerültem a városba,
a palotába, és mióta élek ott? Egészen egyedül
voltam a házban, feleség, gyermek és cseléd
nélkül. Nem tudtam, hová lettek, de nem
aggódtam miattuk, nem is kerestem őket.
Céltalanul és oktalanul órákig álltam az ablak-
ban. Tekintetem végigsiklott az utca során, de a
szomszéd palotákban sem láttam senkit. A kapuk
és ablakok mögött üresek voltak az udvarok és
szobák. Hol vannak azok, akiknek a nevét a
paloták homlokán olvastam: a férfiak, az
öregemberek, a fiatalasszonyok, a gyermekek; a
tarka és vegyes társaság, mely a túlsó soron
lakott?
Lassanként rájöttem arra, hogy az egész
utcában én vagyok az egyetlen élő lény. Talán az
egész városban is. Nem csodálkoztam, és nem is
féltem, át még bizonyosságot akartam. Elmentem
az ablaktól, hogy kisiessek az utcára. De alig két
lépés után megdöbbenve megálltam. Már nem
voltam egyedül.
Odakint egy alacsony, zömök, kocsisformájú,
vö-116
rös képű ember állt. Mikor, hogyan jött be, nem
tudom. Egypár pillanatig farkasszemet néztünk
egymással. Azután némán és komoran intett, hogy
menjek ki hozzá. Nem tudom miért, rettenetes fé-
lelem fogott el, és eltakartam arcomat, hogy ne
lássam a durva kocsist. De nem maradhattam
örökké így, megint fölnéztem. Titokban azt
reméltem, hogy a kocsis eltűnt. Csalódtam. Még
mindig ott állt, és most még határozottabban,
követelőn, parancsolón integetett. Szégyelltem
gyávaságomat, és rászóltam:
— Gyere be!
De a kocsis tagadón rázta fejét, türelmetlenül
toppantott, és ostorát pattogtatta. Mikor ezt a han-
got meghallottam, éreztem, hogy nem szabad to-
vább ellenszegülnöm. Katonás lépésekkel kimen-
tem, és bosszúsan kérdeztem:
— Mit akarsz?
A kocsis csodálkozva nézett rám, és végre ő is
megszólalt:
— Nem tudod?
Nem tudtam . .. vagy tudtam? Homályos gya-
nakodás ébredett bennem, és megint rám neheze-
dett a titokzatos félelem.
— Nem ismersz? — kérdezte másodszor is.
Nem ismertem .. . vagy ismertem? Sohasem lát-
tam, és mégis ismerős volt. Szótlanul,
figyelmesen vizsgáltam durva vonásait. A szája
és az álla kegyetlen volt, de szeméből annyi
okosság és meg-

117
hódolást parancsoló hideg fensőség sugárzott,
hogy egészen megzavarodtam. Durva, nagy vörös
kezét vállamra tette, és bennem megfagyott az
élet.
— Nem ismersz? — kérdezte megint, és hangja
zúgott, mint az orgona.
Ó, igen, most már ismertem. Most már tudtam,
hogy meg kell halnom, eljött értem a Halál. Le-
hajtottam a fejemet, és szemembe könny szökött.
A kocsis elégedetten mosolygott. Mind a ketten
hallgattunk. Egy pillanat alatt még egyszer végig-
éltem egész életemet, és mint katonai parádén,
hosszú, tömött sorokban elvonultak előttem azok,
akiket ismertem és szerettem, az élők és a holtak,
akik megelőztek, és akik követni fognak. Láttam
köztük idegen, közömbös embereket, és úgy érez-
tem, hogy nagy igazságtalanság történik velem.
Miért kell éppen nekem meghalnom, éppen most,
amikor semmi bajom? És egy kis reménység csil-
lant föl bennem . . . Hátha tévedés . . . a Halál el-
tévesztette az ajtót... ilyen nagy városban minden
megesik! És félénken dadogtam:
— Talán ... talán ...
— A Halál sohasem téved — mondta a kocsis
ridegen.
Még mindig haboztam. Nagyon szerettem
volna még élni. Megnéztem az órámat, négy órát
mutatott.
— Ilyen korán! — sóhajtottam szomorúan.
— Ragaszkodói az élethez? — kérdezte a
kocsis.

118
 — Nagyon — feleltem kétségbeesetten. A
kocsis nevetett:

— Pedig már nem élsz. Meghaltál abban a

pillanatban, amikor kezemet a válladra tettem.
Meghaltál.
Ez a kijelentése valamelyest megnyugtatott.
Mert éreztem, hogy élek, a szívem éppen úgy do-
bog, mint azelőtt, lélegzettem, gondolkoztam, lát-
tam, beszéltem, nem történt semmi, semmi sem
változott meg. Titkon elmosolyodtam: a Halál té-
ved, nem vette észre, hogy még élek. De
örömömet szomorúságba burkoltam, hadd higgye,
hogy igazán meghaltam. Meghatottan néztem
magam elé, ahogy közömbös nagy halottak
temetésén szokott az ember, miközben súlyos
kártyaveszteségekre, az esedékes házbérre vagy
más sötét dolgokra gondol.
— Meghaltál — ismételte a kocsis —, és ez
nem olyan mulatságos, mint képzeled.
A rendreutasítás megijesztett. Nagyon
megszelídültem, és alázatosan néztem a kocsisra.
Sejteni kezdtem, hogy talán mégis neki van igaza.
Nem vitás, hogy ehhez mégiscsak jobban ért, mint
én. De állapotom egyelőre még elviselhető volt.
Ha tovább is ilyen marad, ha az élet tudata nem
enyészik el az úgynevezett megsemmisüléssel...
A kocsis türelmetlenül pattogtatta ostorát:
— Elég volt! Gyerünk!
— Hová?

119
 — Ne kérdezd!
Most vettem észre a közönséges
parasztszekeret, amellyel jött. Két fekete ló volt
befogva, fekete posztóval letakart, fekete
tollbokrétás ló. A csúnya jelenség még jobban
megingatta bátorságomat. A kocsis
fölkapaszkodott a bakra, és intett, hogy üljek
mellé. Habozva néztem rá, most már fáztam a
komédiától.
— Ezen nem lehet segíteni — morogta. — Ka-
paszkodjál föl, mert még más utam is van. Egy,
kettő, előre!
— Így .. . így menjek? — dadogtam.
Szürke utcai ruha volt rajtam, cipőm poros volt,
a kalapomat bent felejtettem, zsebem tele volt
mindenféle limlommal, írásokkal, kulcsokkal,
öreg szivarszipkákkal. A kocsis végigmért, és
elmosolyodott.
— Mindegy. De a fölösleges cókmókot
lerakhatod.
— Semmit sem vihetek magammal?
— Mit akarsz elvinni?
— Nem tudom ... gondolkozni fogok ...
— Egy valamit elvihetsz.
— Mit?
— Nem tudom. .. akármit. Azt, ami neked a
legdrágább. Amit legjobban sajnálsz itt hagyni.
Aminek hiánya legjobban fáj. Választhatsz. Jogod
van hozzá. Gondolkozzál! De ne sokáig!
Gondolkoztam. A fejem zúgott, és minden vé-

120
rem szívembe tolakodott. Mit vigyek magammal?
Mit? Mit? A feleségemre gondoltam és a gyerme-
keimre, a könyveimre, nem, nem, egyiket sem.
Azután világosság gyúlt az agyamban, és
megenyhültem. Visszasiettem a szobába, és
mindent kidobtam a zsebemből. Ellenben hónom
alá vettem egy hosszúkás skatulyát.
— Mi van benne? — kérdezte a kocsis.
— Száz szivar ■— feleltem boldogan. A kocsis
nevetett:
— Száz szivar!
Mintha azt akarta volna mondani: ezzel akarsz
százezer millió esztendeig boldogulni? De nem
törődtem vele, volt száz szivarom, és most már
nyugodtam néztem a jövőbe. Fölkapaszkodtam a
kocsis mellé, és a szekér zajtalanul elindult.
Lassan fölemelkedtünk a levegőbe, a két fekete ló
átváltozott két nagy fekete szárnnyá, a gyeplő
kormány-rúddá. A szekérből karcsú és kecses
gépmadár lett, mely szédítő sebességgel
emelkedett mind magasabbra. Lenéztem, még
láttam alant a néma márványvárost, melyből most
már az utolsó élő is elköltözött. Nem éreztem sem
fájdalmat, sem szomorúságot, nyugodtan és
megelégedetten ültem a fekete pilóta mögött.
Mind magasabbra röpültünk, a magasságmérő
nyolcvanezer métert mutatott. Körülöttünk
semmi, semmi, még felhők sem. És a gép
egyenletes zúgással emelkedett.. . Unni kezdtem a
dolgot. Ki-

121
bontottam a skatulyát, hogy szivarra gyújtsak. És
zsebembe nyúltam gyufáért. Átkutattam minden
zsebemet, és mind izgatottabb lettem .. . elfelejtet-
tem gyufát hozni! Ott lebegtem az űrben, száz szi-
varral, egy szál gyufa nélkül! Rettenetes érzés
volt. És félénken megérintettem a pilóta vállát. A
pilóta hátrafordult, kegyetlen, diadalmas arccal.
— Gyufát! — könyörögtem neki. — Gyufát!
Gyufát!
A pilóta rettenetes, vad kacagásba tört ki:
— Adok, de akkor el kell dobnod a szivart, nem
vihetsz kétféle holmit magaddal. Melyiket
akarod? Válassz!
És rettenetes lendülettel kormányozta gépét
mind magasabbra. És akkor éreztem, hogy igazán
meghaltam, igazán vége mindennek. Lenéztem az
alattam kéklő semmibe, és reménytelenül, kétség-
beesetten kiugrottam a gépből.
Több órai zuhanás után körülnéztem.
Szobámban égett a villamoslámpa, és feleségem
az ágyam fölé hajolt. Ostobán bámultam rá.
Nevetett:
— Gyufáért kiabáltál... Mit álmodtál?

122
 AZ ÍGÉRVÉNY
Pikkoló mester, az utcák bölcse, jobb ügyhöz
méltó kitartással ült a kávéházban, hol is fenékig
ürítette már az eladdig kínálkozott élvezetek kely-
hét. Megivott két csésze feketekávét, sakkozott,
biliárdozott, elolvasta a kontinens és a
szigetország minden napi- és hetilapját, és közben
a rosszul szelelő millaresek szédületes tömegét
szívta hamuba. Minthogy ezek után a legjobb
akarattal sem tudott mit csinálni, megivott még
egy csésze feketekávét, fizetett, és mielőtt
végérvényesen eltávozott volna a kávéházból,
még egy kicsit ottmaradt. Nagyon jól érezte
magát, örült, hogy ezt a délutánt hasznos és
változatos mulatságok sokaságával tette
élvezetessé. És elégedett mosolygással állt föl,
hogy hazafelé induljon.
E pillanatban egy hordár lépett az asztalához.

123
Ez a hordár nem neki szólt, nem őt kereste,
bizonytalan hordár volt, aki addig tanácstalanul
cikázott ide-oda az asztalok között. Fehér papirost
lobogtatott, és ez a fehér papiros nem levél volt.
Ez a fehér papiros rangját és jellemét illetve
úgynevezett ígérvény volt, amelyen a hordár
eddig nem bírt túladni. És most Pikkoló mestert
kínálta meg vele, hevesen könyörögve, éhező
gyermekeire hivatkozva és minden szentekre
esküdözve, hogy ezzel, csak ezzel az ígérvénnyel
lehet a százezer koronás főnyereményt megütni.
Pikkoló mester egész életében mindig
idegenkedett az effajta oktalan szerencsejátéktól.
Sokkal szerényebb ember volt, semhogy abban
mert volna bizakodni, hogy olyan sok ezer szám
közül éppen az övét fogják kihúzni. Éppen ezért
most is bizonyos lenézéssel mérte végig az
ígérvényt, a véle összefüggő hordárral
egyetemben, és ridegen mondta:
— Nem kell!
A piros sapkás ember azonban nem tágított.
— Nagyságos úr . . . ez az utolsó . .. több nincs
... a nagyságos úr meg fogja bánni. . . minek
taszítja el magától a szerencsét. . . az ember nem
tudhatja . . . öt koronáról van szó, nyomorúságos
öt koronáról, amellyel szemben százezer koronát
nyerhet . . . ne tessék azt a pár garast sajnálni...
A mester habozott. Hátha igaza van a piros sap-
kás embernek? Szó sincs róla, a dolog nem való-

124
színű, de végső eredményében mit kockáztat? Öt
koronát, nyomorúságos öt koronát (mint a hordár
nagyon helyesen megjegyezte). És éppen ma, ami-
kor egész délutánja olyan harmonikus, olyan sze-
rencsés volt. A sors útjai ki nem fürkészhetők.
Miért, hogy ez a hordár éppen ma jelentkezett?
Hátha mélyebb jelentősége van ennek a véletlen-
nek?
A piros sapkás ember most már a kezébe
nyomta az ígérvényt. A csatát megnyerte akkor,
amikor a mester habozni kezdett. És a mester
megadta magát. Különféle zsebeiből kihalászott
öt koronát — visszavonhatatlanul utolsó öt
koronáját —, és átadta a hordárnak, akiből most
eltűnt minden alázatosság. Fensőséges mosollyal
távozott, míg a mester kissé meglepődve, kissé
szégyenkezve egyedül maradt az ígérvénnyel.
Most már haragudott, hogy ilyen gyorsan,
gondolkozás és ellenállás nélkül léprement, öt
koronát, öt komoly és értékes koronát adott egy
darab haszontalan papirosért. De most már vége
volt mindennek, a dolgon többé nem lehetett
segíteni, az ígérvény az övé volt. Dühösen vágta
zsebre, és rosszkedvűen rohant haza.
Reggelre enyhült a dühe. Elővette az ígérvényt,
és valamelyes jóindulattal kezdte nézegetni. Az
ígérvény egészen jól festett. Különféle hasznos
tudnivalókkal ékeskedett. A mestert azonban csak
egyetlen sor érdekelte, az, amely tekintélyes, kék

125
betűkkel hirdette az ígéretet: főnyeremény száz-
ezer korona. Ki tudja, ki tudja? Hátha mégis, hát-
ha mégis? És megnyugodva tette el egészen üres
pénztárcájának egyik teljesen fölösleges zsebébe.
Délután a mester megint megjelent a kávéház-
ban, és belemerült az ott található pazar szórako-
zásokba. Minthogy sem ezúttal, sem a következő
napokban és hetekben nem volt alkalma arra,
hogy teljesen üres pénztárcájába nyúljon, az
ígérvényről csakhamar végképpen
megfeledkezett. Miért is gondolt volna rá?
Augusztus eleje volt, a húzás pedig
képzelhetetlenül messze volt még: augusztus
tizenhatodikán. Józan ésszel senki sem kívánhatta
a mestertől, hogy ilyen távol eső dolgokkal
foglalkozzék, holott neki, nagy kávéházi
elfoglaltságában arra sem volt ideje, hogy a
holnappal törődjék. Ilyen formán az ígérvényre
ráborult az örök feledés sötétje, emlékét belepte a
fű, ahogy azelőtt öt évvel mondták volna.
Az augusztus harmincegyedikéről szeptember
elsejére virradó éjszakán azonban rémes dolog
történt. Pikkoló mester éjfél után öt perccel
fölriadt álmából. Nehéz, kínos álma volt, hörgött
és fulladozott valami rettenetes teher nyomása
alatt. Azt érezte, hogy súlyos pénzes zsákok
nehezednek mellére. Piros sapkás hordárok
hozták a zsákokat, szám szerint tízet,
mindegyikben tízezer ezüstkorona volt, csillogó,
fehér, frissen vert pénz. Elhelyezték a zsákokat a
mellén, aztán mindegyik

126
zsáknak a tetejére ráült egy-egy hordár, és kaján
mosollyal lengetett feléje valami papirost. Ezek-
ben a papirosokban Pikkoló mester ráismert az ő
régen elfelejtett ígérvényére. Föl akart kelni, de
minden erőlködése hiábavaló volt. A zsákok csak
annál súlyosabban nyomták. Végre, nagy sokára
egymás után tünedezni kezdtek a zsákok, és a hor-
dárok közül is kilenc. Csak a tizedik maradt ott
konok kitartással: az a hordár, akitől az ígérvényt
vette. De ezzel már megbirkózott a mester,
ledobta magáról, és fölébredt.
Nagy nehezen magához tért, gyertyát gyújtott,
és megnézte az órát. Éjfél múlt öt perccel. Aztán
elővette egészen üres pénztárcáját, és annak egy
teljesen fölösleges zsebéből kihúzta az ígérvényt.
Lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy ret-
tenetes álma és az ígérvény között valami össze-
függésnek kell lennie. És földúlt arccal bámult a
papirosra, amely a gyertya furcsa világosságában
most inkább valami boszorkányos
vérszerződésnek tetszett, mint komoly
bankpapirosnak.
És most először olvasta:
— Húzás augusztus 16-án, délután hat órakor . .
. Alulírott ezen ígérvény jegy előmutatójának
átengedi az 1069. sorozatú, 25. számú
nyereményjegynek nyerési reményét, kötelezvén
magát, miszerint ezen nyereménykötvényt, ha a
föntebbi húzáson kihuzattatnék, 60 korona, azaz
hatvan korona kikötött megtérítés lefizetése
mellett augusztus har-

127
mincegyedikéig ezen ígérvényjegy
előmutatójának tulajdonába átbocsátandja ...
Pikkoló mester nem olvasott tovább. Augusztus
tizenhatodika elmúlt, augusztus harmincegyedike
elmúlt. Nyert-e az ígérvénnyel vagy sem, nem
tudta. Talán megnyerte a főnyereményt. Pénze
volt, sok pénze, gazdag volt, anélkül hogy
sejtelme lett volna. Százezer koronája volt, és ő
nem jelentkezett érte. A szerencse rámosolygott,
és ő hátat fordított neki. Megnyert mindent, és
elszalasztott mindent. Talán! De éppen olyan
könnyen lehetséges, hogy nem nyert semmit.
Hogy egy órával ezelőtt éppen olyan szegény
volt, mint most. Hogy az ígérvény már a húzás
napján sem ért semmit. Tehát?
Tehát Pikkoló mester nyugodtan összetépte az
ígérvényt, a falnak fordult, és tovább aludt. Soha
meg nem nézte, soha meg nem tudta, hogy meg-
nyerte-e a főnyereményt vagy sem. És az, hogy
minden fölösleges izgalom nélkül sikerült ebből a
bonyolódott ügyből kibontakoznia, ez — úgy
vélte — megért öt koronát.

128
 HAMUPIPŐKE

Én még emlékezek a régi Gyerekszínházra és

műsorára. Hófehérke meg a hét törpére, Hamu-
pipőkére, Piroskára és a farkasra, Ali babára és a
negyven rablóra meg a többi édes és félelmetes hősre,
hősnőre, elátkozott királykisasszonyra és egyszeri
királyfira, aki a mesék erdejéből örömnek és
izgalomnak kilépett a Rottenbiller utcai színház
primitív kis színpadára.
Amilyen igénytelen volt a színpad, olyan dísztelen,
egyszerű és szürke volt a nézőtér is a kis teremben.
Fagyos széksoraiban, rideg padjain olcsó volt a
kényelmetlen ülés, ennél is olcsóbb még az állóhelyen
való álldogálás. De abban a mennyei bűvöletben,
amelyet a színpad feléje árasztott, melyik gyerek
törődött a múló földi kényelmetlenséggel? Kipirult
arccal, égő füllel, elfojtott léleg-

9 Heltai: A 129
bölcsek köve

130
zettel lesték, mi történik tőlük három lépésnyire, a
csodák birodalmában. Ha hébe-hóba mégis meg-
fájdult valamijük, legfeljebb a szívük fájt azért a
szegény kis árváért, akit a gonosz mostoha halálra
gyötör. Ez a kegyetlenség csak azért is elszomo-
rította őket, mert jól látták, hogy a gonosz mos-
toha is gyerek még. Nem tévesztett meg senkit
azzal, hogy vénre mázolta és rikácsolta magát:
gyerek volt ő is, ugyanolyan gyerek, mint az a kis
árva. Ahogy komor fekete bajuszukkal gyerekek
voltak Ali Baba rablói, térden alul érő zilált fehér
szakállukkal Hófehérke törpéi is. Gyerek volt ott
mindenki, a néző is, a színész is, még a majom
meg a medve is. A legnagyobb gyerek köztük az
öreg direktor, aki ezt a földöntúli mulatságot
mindnyájunk számára kieszelte, darabokat íratott,
kulisszákat föstetett, az álomvilágot pedig eldugta
egy aranycirádás, ezüstrojtos, gyönyörű kék
függöny mögé. Mi mindent festett a művész erre
a kék függönyre! Tűzokádó sárkánnyal viaskodó
lovagot, Piroska nagymamájának erdei kunyhóját,
seprőn lovagló boszorkányt, virágok közt andalgó
ifjú párt, szárnyas angyalt, trónján ülő ősz királyt
és szökőkút körül táncoló gyermekeket. És ahová
nem festett semmit, ott a függöny olyan ékesen és
meggyőzően kék volt, mint maga a mennybolt.
Amikor ebbe a színházba jártam, fájdalom,
nem voltam gyerek többé. Akkoriban kezdtem az
újságírást, a szerkesztő olykor-olykor színházba
is kül-
dött, írjak kritikát. Vizsgaelőadásról, gyerekszín-
házról, olyankor, amikor a szerkesztőt
figyelmeztették arra, hogy a gyerekek közt van
olyan tehetséges fiú vagy leány, akiből idővel
igazi színész lesz. Lett is szubrett, naiva,
hősszerelmes, táncos komikus, gyermekből öreg.
Kezdő apa koromban kisgyermekeimet vittem oda.
Unokáimat az öreg igazgató nem várta meg, mire
megszülettek, puritán családi színháza helyén mozi
pompázott már.
Jól emlékezek az első előadásra, amelyet gyer-
mekeimmel végignéztem. Hamupipőkét játszották, azt
a Hamupipőkét, akit meséskönyvükből jól ismertek
már. Izgatottak és türelmetlenek voltak, nem bírtam
velük, jó félórával az előadás kezdete előtt ott
szorongtak már az első sorban, száz meg száz
kérdéssel ostromoltak, és égő szemmel meredtek arra
a kék varázsfüggönyre, amely beburkolja a gyönyörű
ajándékot, a titkot, a várva várt csodát. Miféle
meglepetésben, micsoda boldogságban ujjonganak
majd, amikor egy jóságos kéz kibontja ebből a kék
függönyből az örömet, mintha a csomagolópapírt
hámozná le az ismeretlen, új játékról! Sárkányölő
lovag, angyal, tündér, boszorkány, aranycirád,
ezüstrojt... mi lehet emögött még?
A zene elnémul. A függönyt felhúzzák. A színpadon
szurtos, ócska konyha, a konyhában Hamupipőke ...
kezdődik a darab. Egy-két mondat. Kislányom föláll,
megrántja a kabátomat:
131

130
 — Apa, menjünk.
Rászólok:
— Kislányom, most kezdődik csak az előadás.
— Mindegy. Nem érdemes. Ami szép volt, azt
fölhúzták már ...
Akkor nem tudtam még, hogy igaza van. Azóta
magam is fölfedeztem, hogy a színházban
legszebb a függöny. Akár kék, akár vörös, akár
selyem, akár bársony, akár vászon. Akár múzsát
festenek rá, akár boszorkányt, akár ócska, akár új.
Egyformán és örökké szép, mert játszik velünk,
ígér, hiteget és titkolózik: van mögöttem valami,
álom, költészet, ünnep. És számtalanszor
megcsal: nincs mögötte semmi. Szürkeség és
hétköznap van csak. A bölcs abban a pillanatban
hagyja ott az előadást, amikor a függöny
felgördül.

132
SZERELEM ÉS VIDÉKE
 A BŰN

Pikkoló mester, az utcák bölcse, a kávéházban

ült, és elkeseredetten bámult maga elé. Hűséges
tanítványa tisztelettel és fájdalommal kémlelte a
mester dúlt arcvonásait. Végre aggodalmasan
megszólalt :
— Mi baja, mester?
A mester haragosan legyintett:
— Vége! Elcsaptam a feleségemet.
A tanítvány megdöbbent:
— Miként történhetett? Bűnös volt a nő?

— Te mondád — szólt a mester. — Bűnös volt.

Elcsíptem egy levelét, amelyet szeretőjének írt.
— Ó! — szólt a tanítvány. — És ezért a
csekélységért ...
— Nem ezért a csekélységért — mondta a mes-
ter —, hiszen te tudod legjobban, hogy kisebb-na-

134
gyobb csalásait már százszor megbocsátottam
neki. Azért csaptam el, mert a „szerelem" szót
még mindig nagy Sz-szel és két l-lel írja, holott
már tízezerszer megmagyaráztam neki, hogy ez
nem helyes. Az én türelmemnek is van határa.

135
 SZERELEM

Lycas nagyon szerette Pannychist, és bár sokat

;zenvedett miatta, sehogy sem tudott elszakadni
tőle.
— Hogy maradhatsz e nővel? — kérdezték ba-
rátai. — Hisz minden jöttmenttel megcsal, és
becs-telenséggel mocskolja be nevedet!
— Tudom — mosolygott szomorúan Lycas —,
le legalább a szünetek között az enyém.

136
 FÉLTÉKENYSÉG

A fiatalember nagyon féltékeny volt az imádott

leányra, aki nem volt minden kacérság nélkül
való.
— Ez a két szem sokfelé kacsingat! — szólt, és
kiszúrta a leány szemét.
— Kezeddel integethetsz valakinek! — mondta
utóbb, és levágta a leány kezét.
— Lábaddal jelt adhatsz valakinek az asztal
alatt! — szólt ismét, féltékenységének újabb
rohamában. És levágta a leány lábát.
— Megfeledkeztem arról, hogy még beszélni
tudsz! — mondta három nap múlva, és kivágta a
leány nyelvét.
— Hogy ne mosolyoghass! — szólt, és
kiszedte a leány fogait.
— Így, most valamivel nyugodtabb vagyok! —

137
mondta, mikor a leány haját levágta. És életében
először magára merte hagyni a leányt.
— Csúnya, de legalább egészen és mindhalálig
enyém! — így elmélkedett, mialatt hazulról el-
ment.
Mire visszatért, a leány eltűnt. Megszökött egy
mutatványosbódé tulajdonosával.

138
 A TAKARÉKOS KISLÁNY

Egyszer egy kis varrólány fölszállt a villamosra.

Amikor jegyet akart váltani, észrevette, hogy
amúgy sem túlságosan duzzadó pénztárcáját
otthon felejtette. Szerencsére akadt a kocsiban
egy udvarias fiatalember, aki megváltotta számára
a jegyet. Még pénzt is kölcsönzött neki. A kislány
eleinte szabadkozott, de azután mégis elfogadta.
A fiatalember fölírta a kislány címét, és
megígérte, hogy este elmegy a pénzéért.
El is ment, és a kislány hűségesen meg is akarta
fizetni. De a fiatalember lebeszélte erről, és
amikor elbúcsúztak egymástól, a kislánynak
sokkal több pénze volt, mint annak előtte.
Azontúl valahányszor villamosra akart ülni,
otthon felejtette a pénztárcáját. Egy esztendő
múlva fogatot vett abból a pénzből, amelyet a
villamoson megtakarított.

139
 SÉTÁK

Pikkoló mester, az utcák bölcse, egy ragyogón

enyhe őszi éjszaka az utcán kóborolt.
Gondolatokba elmélyedve, céltalanul, maga
tudatlanul jártkelt a házak mentén, hússzor-
huszonötször is megtéve ugyanazt az utat az
egyik saroktól a másikig.
Egy szomorú, sovány, de olcsó éjszakai tündér
ugyanott járkált. Szemébe ötlött a mélán járkáló
idősebb úr, és vállalkozó kedvű, de szemérmes
szerelmest sejtvén benne, megszólította:
— Mit csinál, picikém?
Pikkoló mester összevonta szemöldökét, és rö-
viden azt felelte:
— Sétálok!
— Sétál? — csodálkozott a leány. — Ezt csak
úgy mondja, ugye?

140
 — Nem. A legkomolyabban,
legbecsületesebben, legőszintébben sétálok
minden cél és minden ok nélkül.
A leány összecsapta a kezét:
— Jézus Máriám! Hogy sétálhat az, akinek
nem muszáj?

141
 A JÓ FÉRJ

A rossz asszonynak nagyon jó férje volt. En-

nélfogva az asszony utálta, és elhatározta, hogy
megszabadul tőle.
Megkeserítette az életét, de a férj nem vette
észre, hogy elviselhetetlen, és elviselte.
Ekkor nyakra-főre csalta, abban reménykedve,
hogy az ura ott fogja hagyni. De az mindent meg-
bocsátott neki.
Ekkor mérget kevert az urának a borába. A férj
meggyógyult, és nem is haragudott.
Az asszony már azt se tudta, mit csináljon.
Végre mentő gondolata támadt. Fölment a pad-
lásra, és fölakasztotta magát. Aztán kárörvendő
mosolygással meghalt. Azon mosolygott, hogy a
gyűlölt ember bánatában szörnyet fog halni, és
végre valahára elpusztul.

142
 EGY ÖREG PATKÁNY
EMLÉKIRATAIBÓL

A szerelemben mindig szerencsém volt. Emlék-

szem, egyszer viszonyom volt egy szép nagy
hajóval. Hogyan szeretett! Testének minden
porcikájs enyém volt. Egy szép napon ráuntam,
és a faképnél hagytam ... Szegény szép szerelmes
hajó, nerc bírta elviselni a szakítást. Egy
negyedóra múlva bánatában örökre elmerült a
hullámsírba . ..
 ROMÁNC

A nagy baromfiudvaron anda bávaság tudat-

talan boldogságában élt az idei liba. Csak néha-
néha pillantott nagy sóváran a veteményeskert
üde zöldségeire, szívének szent szerelmére, az
enyhén bokrosodó fejes salátára. Ilyenkor
elszorult a szíve.
— Enyém leszel-e valaha, ó legszebbje nemednek?
— gágogta panaszosan. — Közel és mégis
elérhetetlen vagy, mert a kegyetlen kertész félté-
kenyen vigyáz rád. Emészt a vágy, és elfogynék, ha
zord végzetem nem azt parancsolná, hogy hízzak. Ó,
boldogtalan életem!
A fejes saláta lehajtotta fejecskéjét, és szemérmesen
elzöldült, ami ugyanaz, mintha elpirult volna.
— Te szép liba — sóhajtotta epedőn —, ha már
20 Heltai: A 145
bölcsek köve

144
madár vagy, miért nem röpülsz hozzám, hogy keb-
ledre borulhassak?
Múlt az idő, nőtt a szerelem, de a két szerelmes
mind szomorúbb lett.
— A halál leheletét érzem — gágogta egy este
az idei liba.
És a fejes saláta megborzongott.
Csak akkor látták viszont egymást, amikor mind
a kettő már a ravatalon feküdt, az egyik saját
zsírjában kisütve, a másik ecetben és olajban úsz-
va. Egy kövér ember hajolt föléjük, beléjük szúrt,
és elnyelte őket.
— Végre boldog vagyok! — sóhajtotta az idei
liba, miközben a fejes salátával összeölelkezve a
kövér ember bárzsingján keresztül a gyomorba
zuhant.
És a fejes saláta elhalón rebegte:
— Ha már életünkben nem lehettünk egymáséi,
legalább egy sírban fogunk pihenni.
 EREDMÉNY

A fiatalember sokáig és hevesen udvarolt egy

asszonynak. De az asszony erényes volt.
— Legyen jó! — könyörgött az ifjú. — Legyen jó!
Az asszony azonban hajthatatlan maradt. Nem
akarta az urát megcsalni. Pedig az ifjú mind he-
vesebben és meghatóbban ismételte ezt a forró fo-
hászkodást:
— Legyen jó! Legyen jó!
Hasztalan volt minden. De az ifjú mégsem csüg-
gedt, összeszedte minden ékesszólását, minden rá-
beszélő tehetségét. És az eredmény nem maradt el.
Addig bíztatta az asszonyt arra, hogy jó legyen, míg
az végre csakugyan rossz lett.

10* 147

146
 ÍZLÉS
Asszonyok trécselnek. Divatról. Ruhákról. Ar-
ról, hogy a férfiaknak nincs jó ízlésük, nem érte-
nek se szövethez, se kalaphoz, a színek harmóniá-
járól pedig sejtelmük sincs.
— No, az én férjem kivétel — mondja az egyik
asszony. — Olyan finom, olyan megbízható ízlése
van, hogy én például mindig az ő tanácsai szerint
öltözködöm, valahányszor a szeretőmhöz megyek.
 A SZERELMESEK ES A HOLDVILÁG

A szerelmes pár holdvilágos éjjel az erdő sű-

rűjében sétált. A fiatal leány a fiú vállára hajtotta
fejét; mind a ketten meghatottak és boldogok vol-
tak. A hold azonban gúnyosan és kárörvendőn ne-
vetett le rájuk.
— Nézd, hogy nevet a hold — mondta végre a
leány.
A fiú fölnézett.
— Az ám — mondta és elgondolkozott. —
Vajon mit nevet?
— Nem tudom — felelt a leány —, de nem elő-
ször látom ajkán ezt a szemtelen mosolyt. Vala-
hányszor itt járok az erdőben, mindig ugyanígy
nevet.
— Akkor már tudom, mit nevet — szólt a fiú
búsan. — Engem nevet.

148
 A HÖS

A minden imádásra méltó ifjú nőnek a foga fájt.

Szerelmese, aki szívesen meghalt volna e nőért,
elvitte a fogorvoshoz.
— E fog kihúzandó! — mondta a fogorvos
ridegen, és csattogtatni kezdte harapófogóját.
Az ifjú nő azonban hallani sem akart erről.
— Ne legyen olyan gyáva — bíztatta a szerel-
mese. — Nem fáj!
És hogy bebizonyítsa, kihúzatta egy teljesen ép
fogát.
Az ifjú nő csodálkozva nézett rá, de még
mindig habozott.
— Még most sem meri? — kérdezte a
nagylelkű szerelmes. És intett a fogorvosnak,
hanyag előkelőséggel mondván:
— Húzza ki még egypár fogamat!

149
 A fogorvos nekiesett a fiatalembernek, míg az
ifjú nő a rémülettől tágra nyílt szemmel bámulta.
— Ön nagyon bátor ember! — mondta az ifjú-
nak, aki büszkén mosolygott.
— Mondom, hogy nem fáj! — ismételte az ifjú,
és saját hősiességétől megrészegedve, minden
megmaradt fogát kihúzatta.
Az ifjú nő csóválta fejét.
— Undorodom magától — mondta egyszerűen,
és mindörökre a faképnél hagyta.

150
 A BÁNATOS ÖZVEGY

A z elragadó özvegy férjének a temetéséről jött

haza.
Mindenki méltányolta az özvegy fájdalmát, a
rokonok, a jó barátok magára hagyták könnyeivel,
hogy kedvére kisírhassa magát. Egyetlenegy em-
ber maradt mellette, egy fiatalember, aki régóta
szerelmes volt bele. És most, amikor egyedül ma-
radtak, lángoló szavakkal ecsetelte érzelmeit.
— Legyen a feleségem! — mondta
meghatottan.
— Szerencsétlen — támadt rá az özvegy —, és
ezt most mondja?
— Hát mikor mondtam volna?
— A temetés előtt. Mennyi fölösleges könnytől
megkímélhetett volna!...

151
 BOLDOGTALAN SZERELEM

A fiatal költő boldogtalanul és reménytelenül

szerelmes volt egy bájos, ifjú leányba. Megható
és érzékeny versekkel ostromolta álmainak földön
járó tündérét, szívtépőn ecsetelve azt a fájdalmat,
mely költői keblét dúlja. Ezeket a verseket az új-
ságokban kiadta, és minthogy elég jól fizették,
nagyon megelégedetten és jól élt, vastag
szivarokat szítt, és szépnek látta a világot. Végül
a fiatal leány sem tudott ennyi fájdalomnak és
szenvedésnek ellenállani, meglágyult, és ő is
szeretni kezdte a költőt.
— Végem van! — hörögte a költő sápadtan,
mikor ez a boldogság lecsapott rá. — Miből
fogok ezután megélni?

152
 A JÓ LEÁNY
Volt egyszer egy szép és jó leány, akinek nagy
családot kellett eltartania. Minthogy nagyon sze-
rette családját, a szerelmi pályára lépett, és e pá-
lyán előkelő és gazdag barátokra akadt, akik bő-
kezűen gondoskodtak róla. A jó leány egyszer be-
leszeretett egy szegény ördögbe, aki olyan
szegény volt, hogy még egy szál virággal sem
tudta meghálálni csókjait.
A jó leány sokáig küzdött magával, hogy meg-
hallgassa-e a szegény szerelmesét, de végre mégis
fölkereste hónapos szobájában.
— Hát igazán szeretsz? — kérdezte az ifjú bol-
dogan.
— Még kérdezed? — szólt a leány szelíd szem-
rehányással. — Hát nem saját családomtól vonom
meg ezt a pásztorórát?

153
 GYÖNGÉD LEÁNY

A fiatal leány éjjel bebocsátott szobájába egy

fiatalembert. A fiatalember hevesen megölelte, de
a leány suttogva mondta neki:
— Kérlek, ha lehet, ne lármázzunk . . . A másik
szobában az anyám haldoklik, és nem szeretném
háborgatni.

154
 HÁLA

A fiatalasszony összeveszett az urával, és

bosszút lihegve, első fölhevülésében elrohant
legjobb barátjuk lakására.
— Jöjjön, bosszuljuk meg magunkat! —
mondta a haragtól pirosan. — A magáé vagyok!
De a jó barát bölcs és okos tanácsokkal, kenetes
szónoklattal felelt erre a megtisztelő ajánlatra, és
nagy nehezen megnyugtatta az izgatott asszonyt,
aki könnyek között távozott. A jó barát pedig bol-
dogan dörzsölgette kezét: íme, milyen nemes és jó
dolgot cselekedett!
Egypár hét múlva megint találkozott az asz-
szonnyal, aki gyöngéden, csaknem szeretettel né-
zett rá. — Milyen jó ember maga — mondta az
asszony lágyan. — Magának köszönhetem, hogy
most boldog vagyok.

155
 — Ugye? — büszkélkedett a jó barát.
— Örökké hálás leszek azért, hogy olyan
becsületes volt. Ha akkor visszaél
ostobaságommal, most a maga szeretője vagyok,
nem pedig ...
— Nem pedig?
— Nem pedig olyan valakié, aki igazán tetszik
nekem.

156
 TITOKTARTÁS
A fiatalember bűnös szerelemre csábított egy
máskülönben férjes asszonyt.
— Meghallgatnám magát — mondta az
asszony —, de attól félek, elmeséli.
— Esküszöm, hallgatni fogok — mondta a fia-
talember, és csakugyan hallgatott.
v Az asszony azonban mind nyugtalanabb lett.
— Meghalok — siránkozott egyszer —, ha el
nem mondhatom valakinek. De olyan valakinek
szeretném elmondani, akiben megbízhatok, aki ti-
tokban tartja, nem pletykázza el...
— Tudja mit? — szólt az okos fiatalember. —
Mondja el az urának. Az semmi esetre sem fogja
elmesélni.

157
 SZAKÍTÁS
Valaki meglátogatta legjobb barátját, hogy szíve
keserűségén könnyítsen.
— Jaj, barátom — mondta sóhajtozva —, rette-
netes bajban vagyok. Szakítani szeretnék a kedve-
semmel, de nem tudok ...
A másik fensőséggel mosolygott:
— Ostobaság! Ez a legkönnyebb! Én is ebben a
járatban vagyok. Mindjárt itt lesz a kedvesem.
Bújj el a másik szobában, és hallgasd végig be-
szélgetésünket. Akkor megtudod, mit kell csinál-
nod.
A jó barát elbújt. Félóráig hallgatózott, de egy
értelmes szót sem hallott. Végre a másik
kinyitotta az ajtót, és örömtől sugárzó arccal így
szólt:
— Bemutatom neked a menyasszonyomat.

158
 SÉRTÉS

A fiatalember éjjel részegen jött haza. Egy

szegény özvegyasszonynál lakott, akinek nagyon
csúnya lánya volt. A fiatalember addig rá sem né-
zett a leányra, de most, a mámor izgalmaiban,
szépnek és kívánatosnak látta.
Odalopózott hozzá, és forrón, erőszakosan csó-
kolni kezdte. A leány némán, de elszántan véde-
kezett.
Végre a fiatalember elszégyellte magát, és ki-
józanodva, önmagától megundorodva, berohant
szobájába.
Másnap alázatosan, pirulva állt a leány elé.
— Kisasszony — mondta akadozva a lánynak,
aki ebben a pillanatban csúnyább volt, mint
valaha —, bocsásson meg nekem. Nem tudtam,
mit csinálok. Részeg voltam.
 A leány halálos gyűlölettel nézett rá. Aztán némán
elfordult tőle, és többé nem állt szóba vele.
Az erőszakot megbocsátotta, a mentegetőzést soha.

11 Heltai: A 161
bölcsek köve

160
 A JÓ FIÚ
Egy vagyonos, de már kissé idős úriember hir-
telen meghalt, örök gyászba borítva viruló fiatal
feleségét.
Négy hónappal a férj halála után a vigasztalha-
tatlan özvegy egészséges, de néger fiú gyermek-
nek adott életet.
— Kicsit fekete ez a fiú! — mondták az
asszony barátnői.
— Hát persze — sóhajtott a fiatal mama meg-
hatottan — szegényke, az apját gyászolja.
 SZERELEM ÉS PÉNZ
A gazdag milliomosnak gyönyörű felesége volt, akit
ádáz féltékenységgel őrzött. Azonban mégis
megtörtént, hogy egy vakmerő, de szegény fiatal-
ember valahogyan hozzáfért az asszonyhoz, meg-
vallotta neki, hogy szereti, és viszontszerelemért
esdekelt. Az asszony ingadozni kezdett, de a férj
idejekorán közbelépett. Borzasztó haragjában el-
határozta, hogy az asszonyt elzárja a világtól. Egy
meredek, meztelen szikla tetején, borzasztó költ-
séggel, hatalmas várat épített, azután szétrombolta a
várhoz vezető utat.
Az a fiatalember a tíz körmével fölkapaszkodott a
sziklán, behatolt a várba, és megcsókolta az asszonyt.
Most a milliomos százszor akkora költséggel, a

11* 163

162
tenger fenekén óriási kastélyt épített, és odavitte
az asszonyt.
A fiatalember lement a mélységbe, belopózott a
kastélyba, és megcsókolta az asszonyt.
A milliomos tajtékzott a dühtől. Nagy léghajót
épített, és azontúl feleségével a levegőben élt.
A fiatalembernek szárnyat adott a szerelem,
fölröpült utánuk.
Erre a milliomos agyában pokoli gondolat fo-
gamzott meg. Elvitte a feleségét Siófokra
nyaralni.
A fiatalember nem tudott utánuk menni. Ehhez
már pénz kellett volna.
KIRÁLYOK ÉS MÁS URAK

164
 BEVONULÁS

A jóságos uralkodót a város pazar pompával

várta. A házakat föllobogózták, az erkélyekre sző-
nyegeket raktak, és az utcákon rózsafűzéres
diadalkapukról ordított le a meleg fölírás: „Isten
hozott!"
A város bölcs tanácsának azonban még volt egy
kis aggodalma. A város kapuja előtt három akasz-
tófán három ember lógott. Mi történjen ezekkel az
akasztófákkal és ezekkel az emberekkel?
Végre hosszas tanakodás után úgy oldották meg
a dolgot, hogy az akasztófákat fölvirágozták, a
rajtuk lógó embereket pedig frakkba öltöztették.
 A HÁROM RABLÓ
Három rabló feküdt az erdőben, egy vén fa alatt.
Vasárnap volt és munkaszünet, ők tehát — jobb
híján — haszontalan álmodozással verték el a drá-
ga időt.
Jövendő terveikről beszélgettek és arról, hogy
miféle nevezetes cselekedetet kellene mívelniök
hírnevük és dicsőségük gyarapítására. És eldicse-
kedtek régi hőstetteikkel.
Az első azt mondta:
— Én egyszer kiraboltam egy alanyi költőt!
— Nehéz lehetett — mondta a másik —, de én
annál is különb dolgot cselekedtem. Kiraboltam
egy rablót.
És büszkén nézett körül.
A harmadik lenézően mosolygott:

166

I
 — Az semmi! Én kiraboltam egy színházigaz-
gatót.
— Hazudsz! — fortyant föl a másik kettő, és
nemes fölháborodásukban agyonverték a
pöffeskedőt.

167
 A SZORGALMAS FEGYENC
Egy nagy fegyházban élt egyszer egy szorgal-
mas kis fegyenc, akinek egész nap harisnyát
kellett kötnie. Ezek a harisnyák „fegyencek által
kötött harisnyák" néven kerültek forgalomba,
párját harminckét fillérért vesztegették.
A szorgalmas kis fegyenc, aki élethossziglani
fegyházra volt ítélve, olyan szorgalmas volt, hogy
még akkor is kötött, amikor fegyenctársai már ré-
gen aludtak. Az idők folyamán
magánszorgalomból olyan hosszú harisnyát
kötött, hogy az a fegyház negyedik emeletéről
leért a földszintre. Mikor ezt a harisnyát befejezte,
a kötőtűvel kivéste a vakolatot a vasrács körül,
kiemelte a vasrácsot, a harisnyát az ablakhoz
kötötte, leereszkedett rajta, a vasráccsal
agyonütötte a porkolábot, és elmenekült.
Ez a mese azt tanítja, hogy a szorgalom mindig
megtermi gyümölcsét.

168
 BÓK

Egy kis garnizonba, ahol csak gyalogság van,

megérkezik egy lovas generális. Átutazóban van,
és — természetesen — a tiszti kaszinóban ebédel,
ahol borzasztóan ünneplik. A generális nagyon jól
érzi magát, és az ebéd végén valami nagyon
kellemeset akar mondani a tiszteknek.
— Uraim — mondja meghatott hangon —,
mondhatom, kitűnően érzem magamat az önök
körében. Nem akarok túlozni — a hizelgés nem
szokásom —, de majdnem úgy éreztem magamat,
mintha lovas tisztek között lettem volna.

169
 A ZSARNOK

A gőgös és félelmetes király palotája körül ve-

szedelmesen, fenyegetőn zajongott a tömeg,
amely végre megunta a rabságot. Néhány elszánt
ember már ostromolni kezdte a kaput.
A gőgös és félelmetes király pedig sápadtan,
reszketve, vacogó foggal ült trónusán. A királyfi a
szégyentől és a haragtól kipirulva nézett atyjára.
— Atyám! — tört ki belőle végre a felháboro-
dás. — Atyám, te a bátrak bátra, a hősök hőse,
félsz? Te reszketsz, aki annyi diadalmas csatában
ontottad ellenség és jó barát vérét? Hát mi neked
a halál?
A gőgös király elmosolyodott.
— Balga gyermek — mondta szelíden —, hi-
szen ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan ki-
mennék hozzájuk. De attól félek, hogy kezet kell
szorítanom velük.

170
 Jó NEVELÉS

A betörő, aki előkelő nemesi család elzüllött

gyermeke volt, éjjel bemászott egy gazdag ember
lakásába.
A gazdag ember a rémülettől tágra nyílt szem-
mel meredt a jövevényre.
— Taksony vagyok! — mondta ez, udvariasan
megemelve a kalapját.
Azután elővett egy fejszét, agyonverte a gazdag
embert, és kirabolta.

171
 GENTLEMAN

A z előkelő mágnás egyedül volt, és rettenete-

sen unatkozott. Nem tudott mihez fogni, tehát
egyéb szórakozás híján, elkezdett önmagával
makaózni. Korrektül és finoman játszott, mint
mindig, és nemsokára elnyert saját magától
harmincezer koronát.
Mikor már ötvenezer koronát vesztett, bosszan-
tani kezdte a dolog, és „Dupla vagy semmi"! kiál-
tással újra osztott. Ez alkalommal véletlenül úgy
adta le képzelt ellenfelének a kártyát, hogy látta.
Ellenfelének hete volt. Azután megnézte saját
kártyáját, és minthogy csak hatja volt, bevágott.
Annál is inkább, mert a következő kártyát már
előbb begörbítette, és így tudta, hogy az a pikk
hármas. A mágnásnak kilence volt, és
visszanyerte az ötvenezer koronát.

172
Ennek nagyon megörült, de azután hirtelen el-
komorodott. — Hisz én csaltam! — mondta
megvetéssel. És főbe lőtte magát.

173
 VESZTEGETÉS

A kiváló férfiúhoz, akinek nagy befolyása volt a

haza sorsára, becstelen ajánlattal jöttek. Negy-
venezer koronát ígértek neki, ha eladja a hazát.
Az elzüllött alak, aki ezt az üzletet hozta, kivette
zsebéből a pénzt, és csábító mozdulattal odakí-
nálta neki.
A kiváló férfiú sértődötten és elutasítóan intett: —
Micsoda szemtelenség! Csak nem képzeli, hogy
tiszta kezem hozzányúl ehhez a piszkos pénzhez?
És becsöngette erre a célra alkalmazott titkárját.
 A MOGORVA KALIFA

Ibed-Ben-Obed, akit a világhistória a mogorva kalifa

néven ismer, nem tudott nevetni. Jöttek hosszú
szakállú bölcsek, és elkezdték csiklandozni — a kalifa
nem nevetett. Jöttek gömbölyű, fiatal leányok, és
ugyanazt művelték vele — a kalifa most sem nevetett.
A nagyvezír zsidó élceket mondott neki — a kalifa
ásított. A pénzügyminisztert fölakasztották — még ez
sem varázsolt mosolyt a kalifa felséges ajkára. Az
egész ország haszontalanul fáradozott abban, hogy
megnevettesse, a kalifa mind mogorvább lett.
Egyszer, végső elkeseredésében álruhát öltött, és
elvegyült a nép egyszerű gyermekei közé. Ahogy a
piacra ért, hatalmas csődületet látott. Az emberek
körben álltak, és a körön belül nagyszakállú vének
hadonásztak, és pofozták egymást. A turbá-

12 Heltai: A 177
bölcsek köve

175
nok úgy röpködtek a levegőben, mint Kisasszony-
napján a fecskék.
— Mi ez? — kérdezte a kalifa.

— Ez a bölcsek tanácsa — magyarázta egy víz-

hordó. — Most beszélnek a haza javáról és az al-
kotmányról, amelyre a kalifa megesküdött...
— Miről? — kérdezte a kalifa álmélkodva.
— Az alkotmányról, amelyre a kalifa megeskü-
dött.
A kalifa nyomban nevetőgörcsöket kapott, és
hat napig folyton nevetett. A hetedik napon meg-
pihent, azután megparancsolta, hogy minden fél-
órában súgják a fülébe ezt a mulatságos szót:
— Alkotmány!
Így a kalifa élete végéig állandó és kellemes
derültségben töltötte el napjait.
 EMBEREK

177
 BECSÜLETES MEGTALÁLÓ

Egy talpig becsületes ember rongyos pénztárcát

talált az utcán. Megnézte, és íme: egy százas volt
benne. A becsületes ember nem habozott, és a
százast a pénztárcával együtt bevitte a
rendőrségre.
A kapitány megnézte a százast, és összeráncolt
homlokkal kérdezte:
— Micsoda éretlen tréfa ez? Hisz ez a százas
hamis! Majd adok én magának a rendőrséggel
mókázni!
És a szegény embert bezárták.
Nemsokára azután a mi emberünk újra talált
egy pénztárcát. Most már meg se nézte, úgy vitte
a rendőrségre.
— Maga már megint itt van? — kérdezte a ka-
pitány dühösen. — Mars!
 És a szegény embert újra bezárták.
A börtönben megnézte a pénztárcát: négy darab
százas volt benne. Mikor kiszabadult, dühében
megfogadta, hogy ezt a pénzt az utolsó krajcárig
el fogja költeni. Azonban, amikor az első százast
föl akarta váltani, a kereskedő megnézte a százas
számát, azután intett a segédnek, öt perc múlva
rendőrök jöttek.
És a szegény embert harmadszor is bezárták.

179
 A MŰVÉSZ

A jeles építész egy elhamarkodott pillanatban

meggyilkolt és kirabolt egy öt tagból álló
családot. Ezért halálra ítélték.
Börtönében csak egy dolog fájt neki. Az, hogy
ő is azon a hagyományos, sablonos akasztófán
fog lógni, amelyen előtte már százan lógtak.
Hogy ő, az újnak, a szokatlannak, a meglepőnek
az apostola, ezúttal, ugyanazon a csapáson fog
haladni, amelyet a régiek már szélesre tapostak.
És mikor előzékenyen és gyöngéden
megkérdezték tőle, hogy van-e valami kívánsága,
azt felelte:
— Szeretném, ha az akasztófámat az én rajzaim
szerint építenék.

180
 KÓRHÁZBAN

A félelmetes nagy kórházban este volt, és

mindenfelé szomorú, nagy csöndesség. Az üres
folyosókon sápadtan égtek a gázlámpák, és bent a
zsúfolt szobákban sápadtan feküdtek a betegek.
A kórházban két istenfélő ember imádkozott.
Az egyik a kórház igazgatója volt, aki ájtatos
fohásszal kérte az egek urát, gyógyítaná meg
összes betegeit, hogy a kórház statisztikája jobb
legyen.
A másik a halottmosó volt, aki ugyanolyan áj-
tatos fohásszal kérte az egek urát, venné magához
a kórház összes betegeit, hogy minden halotton
két koronát kereshessen.

181
 HIÚSÁG

A fiatal nő haldoklott, és kis családja sírva cso-

portosult ágya körül.
— Leányom! — borult rá zokogva az anyja. De
a leánya nem mozdult.
— Mindenem! — sóhajtotta szomorún a férje, is
megfogta feleségének hideg kezét. De a fiatal nő
keze hideg maradt.
— Mama! — rimánkodtak gyermekei. De a
mama nem nézett rájuk.
— Hogy megcsúnyult! — mondta inkább gon-
dolatban, mint hallhatóan az udvarlója, a család
barátja.
A fiatal nő erre felült az ágyban, és tükrét kérte.

182
 BIRKÓZÓK
Utálom a mesterségemet! — mondta nekem a
díjbirkózó. — De mit csináljak, uram? Sokkal
erősebb vagyok, semhogy munkával kereshetném
meg a kenyeremet.

183
 DIVAT

A fiatal orvos szobájában női csontváz állt.

Az orvosnak volt egy jókedvű barátnője, aki
egyszer kegyelet nélkül való pajkossággal a csont-
váz fejébe nyomta a maga divatos párizsi kalapját.
Azután nem merte többé elvenni, és a kalap ott-
maradt a koponyán.
A fiatal orvos külföldi útra ment, és csak másfél
év múlva jött vissza. Régi szobájában a régi he-
lyén talált mindent. Éjjel valaki fölrázta álmából.
Ijedten nézett föl. A csontváz ott ült az ágya szé-
lén, és szemrehányón mondta:
— Mondhatom, szépen bánik velem. Másfél év
óta ugyanabban a kalapban járok!

184
 IGAZSÁG

Magyar Miska, székesfővárosi polgár, elunván

a hazai állapotokat, elment világot látni. Már
nagy darab földet bejárt, sok idegen országot,
amikor egy erdő közepén kutat talált. És íme, a
kútból gyönyörű és fenséges asszony lépett ki,
meztelenségének szépségében tündökölve.
— Ki vagy te, gyönyörűséges teremtés, akinél
fenségesebbet és nemesebbet még nem láttam? —
kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.
A meztelen asszony szánakozva nézett a
szegény magyarra:
— Nem ismersz? Én vagyok az Igazság. Most
csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál még ve-
lem?
Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:
— Nálunk vízvezeték van.

185
 A JÖVŐ MUZSIKÁJA

A költő a zöld mezőn sétált, és gyönyörködött a

pacsirta énekében. A mezők dalosa éppen a költő
feje fölött lebegett. A következő pillanatban va-
lami koppant a költő kalapján, egy egyszerű és
jelentéktelen emléktárgy, amelyet a pacsirta:
„Gondolj rám!" kiáltással nyújtott át földi ver-
senytársának.
A költő levette kalapját, és mélázva nézett az
emléktárgyra. Azután aggodalmas fejcsóválással
mondta:
— Mi lesz itt, ha egyszer a repülőgépek elsza-
porodnak!

186
 SZÓRAKOZOTTSÁG

A párizsi hóhér, aki nagyon szórakozott ember

volt, szenvedéllyel gyűjtötte a szivarvégeket. A
gyűjtés és a szórakozottság hevében egyszer
annyira megfeledkezett magáról, hogy a guillotine
alól fölvette az elítélt fejét, és mellényzsebébe
akarta dugni.

187
 NÉPSZERŰSÉG

A költőnek nagyon szép szeretője volt.

— Szeretnék egy csapással népszerű lenni —
mondta neki a költő. — írtam egy gyönyörű
verset, csak azt nem tudom, hol adjam ki, hogy
mindenki elolvassa. — De aztán homlokához
kapott. Korszakalkotó ötlete támadt: a verset
ráírta szeretője rózsás bőrére.
Egy hét múlva országszerte szavalták.

188
 SZEMÉREM

A német ifjú este, holdvilágnál a tóban fürdött.

Véletlenül arra jött az ideálja, és a parton meg-
állva, beszélgetni kezdett vele. Az ifjú
szellemesen csevegett, de egyre jobban fázott. Ki
szeretett volna jönni a tóból, de mezítelen volt.
Ideálját pedig nem merte arra figyelmeztetni,
hogy nézzen félre vagy menjen el egy kicsit. És
minthogy az ideálja nem mozdult a partról, a
hősies ifjú inkább belefúlt a tóba, semhogy
ideálját szemérmetességében megbántotta volna.
 A GAVALLÉR

A rokonszenves gavallér elcsábított egy fiatal

leányt. A balgatag teremtés anya lett. Mikor meg-
szülte gyermekét, a rokonszenves gavallér sem a
gyermekről, sem az anyáról nem akart tudni.
Az anya nagy nyomorban volt, és már arra gon-
dolt, hogy gyermekestül eleméssze magát.
Szerencsére akadt egy jóságos család, amelynek
megtetszett a kisgyermek, örökbe fogadták, és az
anyának is adtak ezer koronát.
Az ezer koronával az anya fölkereste a rokon-
szenves gavallért, és elmondta neki az esetet. A
gavallér elgondolkozott: — Minthogy a gyermek-
hez ugyanannyi közöm van, mint neked, ennek az
összegnek a fele engem illet meg ...
Ezzel elvett a leánytól ötszáz koronát, és el-
hajtatott a kaszinóba.

13 Heltai: A bölcsek köve

190
 MINNIE NAPLÓJÁBÓL

„... ezt a kirándulást sohasem fogom elfelejteni.

Csak utólag láttuk be, milyen könnyelműség volt
vezető nélkül útra kelni. A homály előbb állt be,
mint hittük, és bizony, csakhamar eltévedtünk a
hegyek között. Ráadásul az eső is zuhogni
kezdett, és a kopár sziklák között bőrig áztunk
volna, ha idejében nem támad mentő ötletem.
Levettem a kalapomat, a négy kalaptűmmel sátort
csináltunk belőle, és mind a kilencen
kényelmesen alája heveredtünk stb. stb...."
 I

PETŐFI-MAGYARÁZAT
A költő ikertestvére az adóhivatalban végrehajtó
volt.
Ők ketten gyönyörűen igazolták Petőfinek azt
az örökszép mondását: a költő és a sorsharag egy
anyaméhből született.

13*
192
 A LEGBIZTOSABB MÓD

Volt egyszer egy báró, és nagyon szerelmes

volt egy táncosnőbe. Nem gondolt soha másra,
csak a táncosnőre; de nem tudta, hogy ez a fiatal
hölgy is szereti-e őt? Mivel nagyon együgyű báró
volt, nem merte a fiatal hölgyet megkérdezni, ha-
nem kémeket bízott meg azzal, hogy ezt a nagy
titkot kiderítsék.
A kémek jó pénzért kiderítették, hogy a fiatal
hölgy szereti a bárót, de a báró ezzel nem érte be
Elment egy jósnőhöz, aki a kártyán kivetette neki
továbbá tenyeréből is kiolvasta, hogy a fiatal
hölgy tényleg szereti. A báró most már jobban
bízott a dologban, de még ezt a bizonyosságot is
kevesellte
Valamikor azt hallotta, hogy aki szerencsétlen
a játékban, az szerencsés a szerelemben. Tehát
kártyázni kezdett. Volt egy bizalmas barátja, a

193
Zöld gróf, az egy ültő helyében elnyert tőle két-
százezer koronát.
— Szerelme pirkad! — mondta a báró, és
utolsó kísérlet gyanánt kiment a lóversenyre, ahol
minden nagyobb bonyodalom nélkül elvesztett
még kétszázezer koronát.
— Most már egészen bizonyos, hogy szeret —
mondta magában a báró, és boldogan mesélte el a
dolgot a táncosnőnek.
— És ezért dobott ki annyi pénzt? — mérgelő-
dött a táncosnő. — Hiszen maga hülye! Én ötszáz
koronáért megmondtam volna ...

194
 ORVOSI TANÁCS
Egy fiatalember olyan mértéktelenül ivott, hogy
a közkeletű szeszek már egyáltalában nem
izgatták. Ráfanyalodott a petróleumivásra. Azon-
ban — ahogy lelkiismeretes emberhez illik —
előbb megkérdezte orvosát, helyesli-e ezt az új
italfajtát?
— Ihatja egész bátran — mondta az orvos —,
de óvakodjék attól, hogy égő gyufát nyeljen rá.

195
 IRODALOM

Pikkoló mester, az utcák bölcse, a kávéházban

ült, és mélabúsan szívta a keserű virzsiniát. Leg-
kedvesebb tanítványa mellette kuksolt, és áhítattal
leste a mester szavait.
— A végét járom, kedves fiam — mondta a
mester elkeseredetten. — Nem tudok írni, nem jut
eszembe semmi.
— Ugyan, ugyan — vigasztalta a tanítvány —,
hogy beszélhet így a mester? Ha tudná, mennyi
újat várnak még öntől az utánzói!

196
 ANATÓMIA

A híres sebész megvizsgált egy dúsgazdag, de

már nem egészen fiatal és modern dámát, és vak-
bélirritációt konstatált nála.
— A vakbél, a vakbél! — mondta a sebész. —
Meg fogjuk operálni, asszonyom.
— Remélem, tanár úr — szólt erre a dáma elő-
kelően —, hogy az operáció után jól fogok látni
rajta.

197
 ALAMIZSNA

Prikkoló mester, az utcák bölcse, különös

módon jótékonykodott a koldusokkal.
Ha törődött, beteg ember vagy siránkozó
asszony sért tőle alamizsnát, annak legföljebb két
krajcárt adott. Ellenben, ha valami naplopó vagy
részeg csavargó támadta meg a könyörületesség
nevében, annak mindjárt kijárt az öt krajcár.
— Nem értjük e dolgot, ó, mester — mondták
tanítványai. — Miért adsz kevesebbet azoknak,
akik igazán szegények, és többet azoknak, akik
úgyis elisszák?
— Éppen azért — szólt a mester. — A szegény
embernek a két krajcár is elég kenyérre, de ha az
ilyen naplopón segíteni akarok, legalább öt
krajcárt kell neki adnom, hogy leihassa magát.

198
 ÖNGYILKOSOK

A gazdag fiatalember nagyon szeretett egy sze-

gény, fiatal leányt, arról azonban szó sem lehetett,
hogy feleségül vegye. Minthogy a leány be-
csületes volt, és az is akart maradni, a fiatalember
így szólt hozzá:
— Tudod mit? Az élet úgyis elválaszt minket
egymástól. Haljunk meg együtt.
A leány rögtön ráállt. A fiatalember szobát bé-
relt egy külvárosi fogadóban, és a két öngyilkos-
jelölt bezárkózott.
— Nem akarok addig meghalni, amíg az enyém
nem voltál — mondta a fiatalember. — Gondold
meg, úgyis meghalunk!...
— És most haljunk meg — mondta a leány,
amikor nagy sokára kibontakozott szerelmese kar-
jából.

199
A fiatalember fölkacagott: — Megbolondultál?
Csak most kezdünk élni. Így tehát a fiatal leány
egy év múlva csak magát és gyermekét ölte meg.

200
 UJABB ADAT ROBINSON CRUSOE-RÓL
Robinson a puszta szigeten gazdag petróleum
forrásra bukkant. Nagyon megörült a fontos föl-
fedezésnek, mert ezzel megoldotta a világítás ne-
héz kérdését. Lámpása ugyan nem volt, de ezzel
nem törődött. A magányosság leleményessé teszi
az embert.
Robinson tehát minden este megivott egy liter
petróleumot, lenyelt egy darab kanócot, meggyúj-
totta, és világítani kezdett.
 BESZÉLGETNEK .
Nagy estély.
Az urak frakkban. A hölgyek, némi túlzással ki-
vágott ruhában. Hideg büfé. Tea. Pezsgő, likőrök,
cigaretták. Kis asztalok, párok.
Egy bájos fiatalasszony (a
szomszédjához, egy csinos fiatalemberhez).
Mit szól ezekhez a rémes történelmi időkhöz?
Mikor lesznek itt megint rendes viszonyok?
A fiatalember (nagy részvéttel).
Méltóságos asszonyomnak még nincs?
Egy másik asztal: Két epés dáma.
A z e g y i k . Nézd az Ellát, már megint milyen
rémesen flörtöl! Én csak az urát sajnálom.
Szegény fiú, annak sem ütött be a gazdag házas-
ság. . .
A m á s i k . Miért? Most úgy él, mint a csiga.
20
5

202
 A z e g y i k . Nem értem.
A m á s i k . Igaz, hogy szarva van, de legalább
a saját házában lakik ...
 EMBEREVŐK

A finom lord és ifjú felesége, az előkelő lady,

Afrika belsejében nászutaztak. Egyszer a
kannibálok megtámadták, és elfogták őket.
James, a finom lord hű, öreg szolgája öt perc
múlva már nyárson sült. A finom lord és az
előkelő lady fagyos nyugalommal nézte, hogyan
látnak hozzá a kitűnő emberevők a hű és
megbízható James elköltéséhez. Azonban az
előkelő lady hirtelen fölsikoltott, és elájult.
Amikor magához tért, rémülten suttogta:
— Darling! Sohasem felejtem el ezt a
borzalmas látványt.
— A szegény James, ugye? — mondta a finom
lord érzékenyen.
— Nem. . . de látta, hogyan ettek? Villát egy-
általában nem használtak, és még a ladyk is szá-
jukba vették a kést...

204
 CSILLAGOK

A törekvő fiatal csillagász fölfedezett egy ti-

zenhatod rendű csillagot, és hosszú értekezést írt
róla egy csillagászati újságba. Fényképét is kö-
zölte.
Az eddig még föl nem fedezett csillagok rette-
netesen fölháborodtak, és szidták az újonnan föl-
fedezett tizenhatodrendűt.
— Könnyű neki! — mondta a legepésebb. —
Viszonya van azzal a fiatalemberrel.
 A ZSEBKENDŐ
A. bűbájos nő, akit a természet remekbe alkotott, két
udvarló között imbolygott ide-oda. Nem tudta,
melyiknek adja szívét és azt, ami vele jár. Ennélfogva
elhatározta, hogy mind a kettőt odaveti a legsúlyosabb
megpróbáltatások elé.
Egy szép napon, amikor együtt sétáltak az állat-
kertben, a bűbájos nő elejtette zsebkendőjét. A két
udvarló egyszerre kapott utána, de a zsebkendőt már
nem érték el, mert az a rácson keresztül beesett egy
ketrecbe. A ketrecen belül egy állat volt, kívül pedig
ez a fölírás: „Oroszlán. Felis Leo."
A két udvarló egymásra nézett, a bűbájos nő pedig
halkan fölsikított:
— A zsebkendőm!
Az egyik udvarló erre merész elhatározással be-
rohant a ketrecbe, és elkapta az oroszlán elől a

U Heltai: A 209
bölcsek köve

206
zsebkendőt. A szép nő könnyezve köszönte meg a
vitézi cselekedetet, a másik udvarló azonban mo-
solygott. És este két tucat gyönyörű zsebkendőt
küldött a nemes hölgynek.
A bűbájos nő erre habozás nélkül az utóbbi lo-
vagot ajándékozta meg kegyeivel.
208
 A LEÁNY ÉS A BOGÁR

Az oktondi kis bogár beröpült a szép leány szemébe.

A leány gyilkos haraggal dörzsölgette szemét, hogy
összemorzsolja a bogarat. De ez elhaló hangon így
szólt:
— Ah, milyen szép szeme van önnek!
— Ügy találja? — kérdezte a leány szendén. És
három napig szemében hagyta a bogarat.

u* 211
 AZ ÚJSÁGÍRÓ

A nagy, finom előkelő és befolyásos újságíró

meghalt. Lelkét az angyalok rögtön szárnyukra
emelték, és a kitűnő férfiú nagyon hamar megér-
kezett a mennyország kapujához. Be akart
vonulni, azonban szent Péter útját állta.
— Polgári foglalkozása? — kérdezte katonás
szigorúsággal.
— Újságíró!
— Megtelt! — mondta Péter röviden, és be-
csapta az ajtót.
— Méltóztassék talán a pokolba menni! —
tanácsolta az egyik angyal jóindulattal.
— Nekem mindegy! — szólt az újságíró, és le-
ment a pokolba.
— Újságíró? — kérdezte a pokol ajtónállója
rémülten. — Nincs hely!

210
 És ő is becsapta az ajtót.
Az újságíró nem esett kétségbe. Megvonult egy
lakatlan csillagon, és lapot alapított.
Egy hét múlva szabadjegye volt úgy a menny-
országba, mint a pokolba.

211
 TRAGÉDIA

Az előkelő és gazdag kereskedő nagy pénzen

gyönyörű kriptát építtetett magának.
Aztán hajóra ült, hogy egy csomó értékes
áruval átvitorlázzék az Újvilágba. A tengeren
nagy vihar tört ki, és a hajó elsüllyedt. Az értékes
árukkal a kereskedő is a tengerbe veszett, és
nyomtalanul, mindörökre eltűnt.
— Milyen szerencsétlenség! — sopánkodtak
itthon a barátai. — Szegény ember, óriási
költséggel építtette magának azt a gyönyörű
kriptát, és most nem élvezheti.

212
 VITA A KÖLTÉSZETRŐL

A kávéházban fiatalemberek ültek, és a költé-

szet céljáról és hasznáról vitatkoztak. Azonban
nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen
mi a költészet? Végre megkérdezték azt, aki leg-
savanyúbb arccal hallgatott:
— Hát te mit gondolsz? Mi a költészet? A
savanyú ember mogorván felelte:
— Mellékfoglalkozás.

213
 BOHÓC
Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc. A
kíváncsi újságíró faggatta:
— Rettenetesen fárasztó munka ez ... köröm-
szakadtáig mulattatni a közönséget!
A vén bohóc jóságosan mosolygott:
— Nem olyan veszélyes a dolog. Hébe-hóba
pihenek, és magam is mulatok.
— Hogyan pihen? Mivel mulat?
— Sírok.

214
 CSEVEGÉS
Nagy társaság, tea, szendvicsek, jóllakott fene-
vadak halk moraja.
A f i a t a l ú r a ház úrnőjéhez, tétován. Bo-
csánat nagyságos asszonyom .. . először vagyok
maguknál. .. nem szeretnék bakot lőni. Nagyon
lekötelezne, ha megmondaná, hogy itt kinek kivel
van viszonya?
A h á z ú r n ő j e idegesen. Jaj édesem, ilyen-
kor kérdezi? Nem látja, hogy a két kezem tele van
munkával? Higgye el, ebben a percben azt sem
tudom pontosan, hogy nekem kivel van
viszonyom.

215
 AZ ÖRDÖNGÖSÖK

Fekete posztóval bevont teremben, fekete asztal

körül ültek az ördöngösök, és az abrakadabra és
más varázsigék erejével az ördögöt idézték a
bűvös krétakör közepére. Az ördög sokáig kérette
magát, és amikor végre mégiscsak megjelent, bi-
zalmatlanul nézett végig a társaságon.
— Mit akartok tőlem?
— Szerződést akarunk kötni veled, pokol feje-
delme— mondta a főmágus.
— Miféle szerződést?
— Te kincseket adsz nekünk, fiatalságot, szép
nők szerelmét, hatalmat, dicsőséget, tudást.
— És mit adtok érte cserébe?
— A lelkünket.
Az ördög csodálkozón nézett körül:
— Hogy jutott eszetekbe ez a marhaság?

216
 — Volt már példa rá — mentegetőzött a fő-
mágus.
— Volt, volt, de mikor? Ilyen kis kamatra ma
már az ördög se ad kölcsön!

217
 A NÁDPÁLCA ROMÁNCA

A szigorú apa nádpálcát vásárolt csintalan

gyermekei számára. A jóságos anya fölháborodva
tiltakozott.
— Nádpálca az én házamban?
Kivette a szigorú apa kezéből a félelmetes szer-
számot, és kihajította az ablakon. Ujjongó
gyermekek ünnepelték a jóságos anya megváltó
cselekedetét.
Kivételesen egész héten jól viselték magukat,
és vasárnap boldogan, de szemtelenül ugrán-
doztak házuk szomszédságában egy üres telken,
amelyről a felügyelő számtalanszor kitiltotta már
őket.
Most is hangos káromkodással szaladt feléjük.
A gyerekek röhögtek, és nyelvüket öltögették rá.

218
 A felügyelő körülnézett, azután lehajolt, föl-
vette a nádpálcát, amelyet a jóságos anya
kizárólag az ő számára röpített oda, és
irgalmatlanul elnáspángolta őket.
A természetben semmi sem vész kárba.

219
 A MILLIOMOS ÉS A KOLDUS

A milliomos háza előtt szegény koldus ütötte föl

a tanyáját.
A milliomos minden reggel egy pengőt hajított
a szegény koldus kalapjába. A koldus némán állt,
sohasem köszönte meg az alamizsnát. A millio-
most bosszantotta a dolog. Elhatározta, hogy
megbünteti a szemtelen fickót. Pénz helyett
nadrággombot dobott az elnyűtt kalapba. A
koldus alázatosan megszólalt:
— Adjon Isten ezer annyit! A milliomos
mérgesen ráförmedt:
— Gazember! Amikor pénzt kapsz, nem nyitod
ki a szájadat. És amikor a nadrággombbal torkol-
lak le, ezer annyit kívánsz nekem?
A koldus szelíden mosolygott.
— Miért haragszol? Mindennap pénzt adsz,
an-
nak híjával tehát nem szükölködöl.
Nadrággombot azonban eddig egyetlenegyszer
adtál csak. Abból kívánok neked többet, amiből
kevesebb van.

220
 A FÜLEMÜLE ÉS A SZTÁR

A híres énekesnő, a szédületes világsztár va-

donatúj kastélyának vadonatrégi parkjában ült, és
a nyári éjszaka illatos csöndjében először hallotta
a fülemüle dalát. Elbűvölten kérdezte:
— Ki vagy te, Isten titokzatos madara, aki
ilyen gyönyörűen énekelsz?
A fülemüle kibújt a bokorból.
— Én vagyok a fülemüle. Talán hallottad már
híremet. Az vagyok a madarak között, ami te az
énekesnők között. A legnagyobb sztár.
— És mennyi föllépti díjad van esténként?
— Ingyen énekelek.
Az énekesnő nyomban kijózanodott. Egy kis
sértődöttséggel rendreutasította a madarat:
— Ne tévesszük össze a dolgokat. Ha nem
kapsz pénzt, akkor legföljebb zseni vagy. De nem
sztár.
 CSAK RÖVIDEN

Nagy szivaros vagyok. Reggeltől estig, éjféltől

hajnalig füstölög szájamban a szivar meg a pipa.
Akármilyen keserű és savanyú is, akárhogyan émelyít
és szédít is a dohány, rendületlenül szívok. Ha
büntetésnek mérték volna rám ezt a szörnyű napi
adagot, régen kétségbeestem volna már, és kegyelmet
kérnék.
Csak azért bírom ki, mert azt hiszem, hogy élvezet.

Sok gyanakodó és bizalmatlan embert ismerek.

Valamennyi között Jutka néném a legkülönb. Amikor
elveszett bundáját visszakapta a rendőrségen, nem
fizette ki azt a szerény jutalmat, amellyel a becsületes
megtalálót kecsegtette. Egy kicsit cso-

15 Heltai: A 225
bölcsek köve

222
dálkoztam kicsinyességén, de ő vállát vonogatta
csak, és megmagyarázta: — Úgysem adják oda
neki.

Sztambulban gyakran kimentem a csodálatos

ejubi temetőbe. Kis kávéház volt a temető szom-
szédságában, mostanában rombolták le, házat épí-
tenek helyére. Pierre Lotinak kedves volt ez a
kávéház, sok író megfordult benne. Magam is ül-
tem alacsony díványán, két-három csésze fekete-
kávét ittam, és elszívtam egy nargilét. Fehér sza-
kállas öreg bölcs volt a kávéház gazdája. Amikor
megkérdeztem tőle, mit fizetek, ravaszul nézett
rám hófehér szemöldöke alól, és azt kérdezte:
— Mennyit ért meg neked?

A z ú j gazdag rohamosan hízik, cukorbajt kap,

a pénzzel együtt megszerzi a gazdag ember kivált-
ságos betegségeit is. A jóléthez megszerzi
magának a rosszullétet is.

A gyakorlati etnográfia ellenőrizhetetlen adatai

szerint a zsidók élelmessége elhalványul az örmé-
nyek ravaszsága mellett. De tíz örmény sem fog
ki egy perzsán. A perzsa viszont jól tenné, ha át-
jönne Európába, és tanulna az agyafúrt levantei-
tői. A levanteiek pedig azt mondják, hogy a máltaiak
nem tisztességes emberek.

Ugyanez az etnográfia állapítja meg azt is, hogy a

világ leglustább embere a portugál. Hazáját annyira
megfekszi a lustaság, hogy a tizenkét kilométeres
ágyúgolyó náluk csak tíz kilométerre visz.

Életem legbecsületesebb! emberével a Balkánon

találkoztam.
Porkoláb volt a fogházban, ahol politikai foglyokat
őriztek. Egy este beszállították a fogházba az ellenzék
vezérét. A rendőrminiszter személyesen ajánlta a
veszedelmes foglyot a porkoláb figyelmébe.
— Vigyázz, hogy ez az ember kárt ne tegyen
magában.
Jelentősen nézett a porkoláb szemébe, és kezébe
nyomott egy kis rézpénzt.
Reggel az ellenzéki vezért holtan találták cellá-
jában.
A rendőrminiszter megint a zsebébe nyúlt, de a
porkoláb elhárította:
— Köszönöm, tegnap este megkaptam már.

227

224
 A párizsi kávéházban leült mellém az emigráns
újságíró. Nagyon izgatott volt, el is érzékenyke-
dett egy kicsit.
— Tizenöt éve nem voltam otthon. Szabad va-
lamit kérdeznem?

— Tessék?
— Megvan még az Otthon írók és hírlapírók
köre?
— Hogyne volna meg.
— És mondja, kérem . . . ott van még a régi fő-
pincér?

Humorista barátom, a nagy ember, a halállal

vívódott.
Ágya mellé ültem. Néha rám nézett, szóra nyi-
totta száját, de rögtön meggondolta magát. Elmo-
solyodott egy kicsit, fejét rázta, és halkan mondta:
— Nem, nem. . . ez sem elég mulatságos ... Ezt
többször is ismételte. Végre megkérdeztem
tőle:
— Min töröd a fejedet?
— Utolsó szavaimon.
 BÖLCSEK

226
 A CSIGA ÉS AZ AKADÉMIKUS
Egyszer az akadémikus és a csiga nemes ver-
sengésben azon vitatkoztak, hogy melyikük tud
gyorsabban mászni? Minthogy megegyezni nem
tudtak, elhatározták, hogy versenymászást ren-
deznek.
A versenymászást az akadémikus nyerte meg,
és tagtársai diadalittasan éljenezték.
A verseny után azonban a csiga óvást jelentett
be.
— Én sokkal többet vittem, mint az
akadémikus — mondta a versenybíróságnak —,
mert én a házamat is magammal vittem.
— Én pedig az agyvelőmet — mondta az
akadémikus —, ez legalább nyom annyit, mint az
ő háza . . .
 Erre megmérték a házat és az agyvelőt, és az
agyvelő tényleg ugyanannyit nyomott, mint a
ház.
Ennélfogva a csiga óvását el kellett vetni.
 CSILLAGÁSZAT
Egy szegény léghajós, aki vásárról vásárra járt a
maga imbolygó légi alkotmányával, egy napon
szerencsétlenül járt. A szél elsodorta a léghajót a
harmadik határba, hozzávágta egy fához, és a sze-
gény komédiás lezuhant. Eszméletlenül,
haldokolva hevert az erdő szélén az elhagyott
vidék irtózatos magányosságában.
Nagy sokára egy ember jött arra. Fölvilágoso-
dott ember volt, aki a léghajó romjaiból rögtön
látta a szerencsétlenséget. Vizet hozott, és éleszt-
getni kezdte a léghajóst, aki végre nagy sóhajtás-
sal fölnyitotta a szemét. A mi emberünk
részvéttel hajolt föléje, és érdeklődve kérdezte:
— Nem tetszik tudni, vannak a holdban embe-
rek?

229
 TISZTA HASZON
Pikkoló mester, az utcák bölcse, megnősült, és
pazar pompával berendezte a lakását. A vadonatúj
bútorokat különös gyönyörűséggel nézte, és néha
csak azért ment el hazulról, hogy újra hazajöhes-
sen, és újra fölfedezhesse e bútorok minden báját.
Egyszer hazajővén, észrevette, hogy minden
bútora hiányzik.
— Mi történt itt? — kérdezte a feleségét, aki
vörösre sírt szemmel állt a szoba közepén.
— Emberek jöttek, és egy régi tartozás fejében
elvitték a bútorokat — zokogott az asszony.
— Hála istennek! — mondta Pikkoló mester —
Legalább nem fognak többé ropogni.
 AKADÉMIKUSOK

A nagyon tekintélyes Akadémia elérkezett

fönnállásának századik évfordulójához. Az akadé-
mikusok most tanakodni kezdtek, hogy mivel ün-
nepeljék meg ezt a ritkán ismétlődő nagy napot?
Indítványokban nem volt hiány. Végre győzött
az a nézet, hogy az Akadémiának e nagy nap al-
kalmából életképességéről és fürgeségéről
külsőleg is tanúságot kell tennie.
Ezért elhatározták, hogy az Akadémia e nagy
napon forduljon be, és feküdjön a másik oldalára.

231
 A TUDÓS FELESÉGE
Volt egyszer egy tudós, aki egész életét egy
nagy könyvnek szentelte. Ezt a könyvet az asszo-
nyok hűtlenségéről írta, 14 256 különféle módját
sorolván föl benne a férfiak lóvátételének.
Öreg napjaira a tudós megházasodott, és
amikor valaki a feleségéről kérdezősködött,
büszkén mondta:
— Kincs, igazi kincs! Neki köszönhetem, hogy
sajtó alá rendezhetem könyvem javított és
bővített kiadását.

232
 FILOZÓFIA

A kitűnő tudóst az utcán meglepte az eső. A

tudós kinyitotta az esernyőjét, de megdöbbenve
vette észre, hogy az esernyő csupa lyuk. Nem
akart megázni, tehát kocsin ment haza, másfél
órával előbb, mint rendesen.
Amikor a szobába lépett, feleségét egyik jó ba-
rátjának az ölében találta. A kitűnő tudós egy pil-
lanatig mereven nézett maga elé, aztán csöndesen
így szólt:
— Az embernek vagy az esernyője legyen tisz-
tességes, vagy a felesége ...

233
 KOLDUSOK

AZ utcasarkon öreg koldus állt, és nagyon szé-

pen keresett. Egyszer azonban egy szegény
asszony telepedett szomszédságába, egy szegény
asszony, aki három éhező kis gyermekkel volt
súlyosbítva. A közrészvét most inkább a szegény
asszony felé fordult, az öreg koldusnak mind
kevesebb alamizsna jutott.
Az öreg koldus azonban nem hagyta annyiban a
dolgot, és tisztességtelen verseny címen bepörölte
a szegény asszonyt.

234
 BOSSZÚ

A fiatal költő hasztalan keresett gyöngéd női

keblet, amelyen néha kisírhatta volna magát. Fo-
hászait senki sem hallgatta meg, esengése úgy
pattant le a nők szívéről, mint falról a borsó.
Elkeseredésében elhatározta, hogy megöli magát.
Azonban mielőtt revolverét megtöltötte volna, az
íróasztalhoz ült, és kétszáz levélpapírosra ezt írta:
— Érted halok meg!
A kétszáz levélpapírost ugyanannyi borítékba
tette, a város minden szép asszonya és leánya ka-
pott ilyen levelet.
Azután főbe lőtte magát.
Koporsója mögött kétszáz nő ment mély gyász-
ban, de egyik sem értette, mit keres itt a többi?
Csak mentek lesütött szemmel, megilletődve,
mindegyik azzal a titkos büszkeséggel, hogy a
bol-

235
 dogtalan ifjú haláláért kizárólag ő felelős. A
férjek átkozódtak, az apák káromkodtak, és a
boldogtalan ifjú, aki egész életében hasztalan
epedt egy csókért, úgy tűnt el a sír ölében, mint a
leányok megrontója, a családi boldogság
megrablója. Neve ma is él a férfiak gyűlöletében,
sírja ma is virágos az asszonyok gyöngédsége
révén.
Ügyes halállal az ember néha helyrehozza azt,
amit az életben elügyetlenkedett.

16
 A BÖLCSEK KÖVE
Egy ember elindult, hogy megkeresse a bölcsek :
kövét. Azt a követ, amelynek megtalálásán évszá-
zadok óta hiába fáradoztak tudósok és tudatlanok,
bölcsek és balgák. Azt a követ, amely
birtokosának megad minden tudást, minden
szerencsét, minden boldogságot, ifjúságot,
egészséget, drága nők szerelmét, mindent, amit
csak álmodik, amit csak óhajt.
Mert hogy ez a kő megvan valahol, azt a mi em-
berünk tudta. És ment-ment rendületlenül hóna-
pokig, évekig, és nem hamvadt el benne az égő
reménység, hogy ezt a követ egyszer mégiscsak
meg fogja találni.
Meg is találta.
A bölcsek köve az a kő, amelyen a bankót
nyomják.

237
 TÁRSSZERZŐK

A költő íróasztalán, ahol mindenféle fantaszti-

kus csecsebecse, ércemberek és márványállatok
álltak, ú j lakó jelent meg. Egy kis csontelefánt.
Az elefánt nagyon szerény volt, és leplezetlen
tisztelettel bámulta a többieket. Kivált a költő
tolla érdekelte.
— ön írja azokat a gyönyörű dolgokat? — kér-
dezte tőle.
— Nem, nem — vágott közbe féltékenyen a
tintatartó, mielőtt a toll felelhetett volna. —
Együtt írjuk, ketten.
— Kedvesek vagytok — szólalt meg a pazarul
szép, fehér papiros. — Hát én senki sem vagyok?
— És én, aki működési teret adok nektek — za-
jongott az asztal —, én nem számítok?
— Rólam is megfeledkeztek — panaszkodott a

16
gyertyatartó —, pedig én igazán példás önzetlenséggel
tartom a gyertyát az ihlet pillanataiban ...
... Ezalatt a költő a kávéházban ült, és a már-
ványasztalon, ceruzával, a pincértől kért számoló-
cédulákra írta legújabb versét.

16* 243
 A LÉGHAJÓ ÉS KAPITÁNYA
A büszke léghajó gázzal és méltósággal telve
emelkedett a reggel ködében a város fölé. Embe-
rek és házak maradtak alatta, és ő úgy érezte,
hogy ő kitűnő valaki, aki miniszterek, királyok és
pápák fölött előkelő magasságban lebeg.
— Hálátlanok — förmedt gőgösen a kosarában
ülőkre —meg sem köszönitek a nagy jót, amit ve-
letek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen
magasságba titeket, kis hangyákat. ..
— Csak lassan, öregem — mondta a léghajó
kapitánya —, igaz, hogy fölhoztál, de te magad
hogyan kerültél ide? Mi fújtunk föl ekkorára, te
nagy darab üres rongy, a mi munkánkon híztál
gömbölyűre, a mi jóvoltunkból lebegsz itt, és
akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi
akarjuk ...
Ezt nevezik klikknek.
 A BÖLCS MORMON
Egy emberséges keresztény, akinek a házasság-
gal szerfölött sok baja volt, sürgősen áttért a mor-
mon hitre, és egy helyett tizenkét feleséget vett.
— Miért tetted ezt, felebarátom? — kérdezte
tőle valaki. — Minek neked tizenkét feleség,
holott az egyre sem tudtál vigyázni, és az is
megcsalt?
— Éppen azért — mondta a bölcs mormon. —
Tizenkét asszony között mégiscsak könnyebben
akad egy, aki hű.

241
 HOSSZÚ ÉLET

A fiatalember, aki azon fáradozott, hogy hosszú

életű legyen e földön, elment az orvoshoz, és
tanácsot kért tőle. Az orvos alapos vizsgálódás
után így szólt:
— Ne szivarozzon. Ne igyon szeszes italokat.
Ne éjszakázzon. Keveset egyen. Húst alig.
Óvakodjon a szerelmi kihágásoktól. Húsz évvel
tovább fog élni.
A fiatalember meghatottan távozott, és hűsége-
sen követte az orvos tanácsát. Nem szivarozott.
Nem ivott szeszes italokat. Nem éjszakázott.
Keveset evett. Húst alig. Óvakodott a szerelmi
kihágásoktól. És már előre örült annak a húsz
évnek, amellyel életét meghosszabbítania
sikerült. Fél év múlva tégla esett a fejére, és
agyonütötte.

242
 A LEGNAGYOBB VÍVMÁNY

A kávéházban három öreg bölcs ült, fehér sza-

kállú vének. Az emberiség és a világ dolgairól be-
szélgettek, és a bölcs mondások úgy röpködtek a
márványoszlopok közt, mint ablakban a legyek.
Mikor már mindent megvitattak, ami a világ
teremtése óta történt, az egyik mester megszólalt:
— Mégis, mesterei a bölcsességnek, mit ítéltek
ti az emberiség legnagyobb vívmányának?
— A legnagyobb vívmányt csak a közel
jövendő fogja megadni az embernek. Ez az lesz,
hogy az ember röpülni fog — szólt az egyik
mester.
— Nem vélem — szólt a másik. — Az
emberiség legnagyobb vívmánya szerintem a
kényelem.
— Azt hiszem, tévedtek — szólalt meg a
harma-

243
dik. — A legnagyobb vívmány, amelyről tudok,
az, hogy a borbély, akinek mindennap harminc-
negyven emberfej van a kezében, egy pillanatig
sem gondol arra, hogy valakinek a fejét levágja.

244
 AZ ALMAFA ALATT

Az uraság kertjében egy almafa alatt hat ember

feküdt. Egy tudós, egy kereskedő, egy költő, egy
szerelmes ifjú, egy ügyvéd és egy kokott. Hirtelen
nagy szélroham kerekedett, megrázta a fát, és az
alma úgy hullott alá, mint az eső. Mindenkinek ju-
tott egy.
A tudós fogta az almát, és fölfedezett egy ú j ter-
mészeti növényt. A kereskedő eladta. A költő
megette.
A szerelmes ifjú elvitte a kedvesének.
Az ügyvéd bepörölte könnyű testi sértés miatt.-
A kokott elvitte az almát a fa tulajdonosának,
megismerkedett vele, és hat hónap alatt minden
vagyonából kifosztotta.

245
 FRÁZISOK

Éjjel a fűszeresboltban furcsa és titokzatos sut-

togás hallatszott; a fűszerek, halak, csemegék,
gyümölcsök és egyebek a szerelemről
beszélgettek.
-— Egek, amikor először megláttam! Egy pil-
lanat alatt elvesztettem fejemet — mondta a
hering.
— Mi ez a búcsúzás fájdalmaihoz képest?
Mióta egymástól elszakadtunk, borzasztó űr
tátong lelkem mélyén — sóhajtozott az ementáli
sajt.
— Megcsalt! — zokogta a cukor. — Amikor
megtudtam, úgy éreztem magamat, mint akit da-
rabokra vagdaltak.
— Engem is megcsaltak! — mélázott az enyv.
— Pedig csak a jó isten tudja, hogyan
ragaszkodtam a hűtlenhez.
— Engem talán nem csaltak meg? — sopánko-

246
dott az ecet. — Azóta vége a jókedvemnek, egé-
szen megsavanyodtam.
— Nem tudjátok a módját! A szerelemben foly-
ton égni kell, és sohasem szabad aludni — oktatta
őket az éjjeli mécses.
— Aztán meg . . . ti nem törődtök a csinosság-
gal. Látjátok, én mindig olyan vagyok, mintha
skatulyából vettek volna ki — hencegett a
konzerv.
A sarokban valaki gúnyosan fölkacagott. Egy
üres hordó.
— Frázisok! — mondta kicsinylőn. — Amit ti
beszéltek, csak úgy kong az ürességtől!

247
 A CSODALATOS BIRODALOM
Pikkoló mester, az utcák bölcse, legkedvesebb
tanítványával a kávéházban ült, és a hajnali grog
mellett az élet furcsaságairól elmélkedett.
— Van egy birodalom — mondta elmélázva —
, egy csodálatos birodalom, amelyben mindnyájan
egyformák vagyunk. Amikor ebbe a birodalomba
belépünk, levetjük a földi mezt. A katona leveti
csillogó egyenruháját, a pór az egyszerű darócot.
Mezítelenek vagyunk, mint amikor születtünk.
Fekszünk és pihenünk, kéjelegve a semmittevés-
ben. Megtisztulunk minden földi salaktól és
szennytől. Tudod-e ennek a birodalomnak a
nevét?
— A halál! — vélekedett a tanítvány.
— Nem! — mondta a mester röviden. — A
gőzfürdő.

248
 A KIS SZÓRAKOZOTT

A tudós tanár az országúton andalgott és a

denevérek szokatlan és sajátságos nemi életéről
elmélkedett. Annyira belemélyedt ebbe a fontos
kérdésbe, hogy nem hallotta a feléje közeledő
automobil vészes pöfögését és tülkölését. Az
automobil ilyenformán belegázolt a tudós tanárba,
leütötte lábáról, fejét pedig körülbelül ötven
méternyi távolságba röpítette a bokrok közé.
Amikor az automobil továbbrobogott, a tanár
gépiesen fölült, megtapogatta magát, és így szólt:
— Ma pokolian szórakozott vagyok. Azt sem
tudom, hol a fejem?

249
 A BÖLCS

A nagy városban élt egy bölcs. Az új igazságot

hirdette, de az emberek kinevették.
És amikor egyre lelkesebben beszélt a lelkeket
megtermékenyítő nagy eszmékről, megverték, és
kidobták a városból.
A bölcs elment, és visszavonult a sivatagba. Ott
húsz esztendeig gondolkozott és elmélkedett. E
húsz esztendő alatt belátta, hogy mindaz, amit a
városban hirdetett, badarság és értelmetlenség
volt, mert íme, csak most találta meg az igazi
igazságot.
Fölkerekedett tehát, és a sivatagból visszament
a városba.
Lázasan kezdte hirdetni az új igazságot, de az
emberek megint kinevették.
— Bolond dolgokat beszélsz, jó öreg —
mondták

250
neki. — Mi tudjuk, mi az igazság. Ezelőtt húsz
évvel járt itt közöttünk egy nagy bölcs, az
megtanított minket az igazságra.
— Tévedett, hazudott — mondta a bölcs. —
Más az igazság! Én tudom legjobban, mert én
vagyok az a bölcs, aki húsz évvel ezelőtt a régi
igazságot hirdettem. Nem az volt az igazság! Íme,
most hozom az új igazságot, higgyetek nekem!
És büszkén nézett körül, azt remélve, hogy az
emberek térdre fognak borulni, és hinni fognak.
Az emberek azonban gyanakodtak.
— Valóban te vagy az a bölcs? — kérdezték
tőle.
— Valóban én vagyok ...
Az emberek tanácskoztak, és a tanácskozás vé-
gén így szóltak hozzá:
— Húsz évvel ezelőtt nem akartunk hinni ne-
ked. Később mégis hittünk. Most, íme, újra itt
vagy, és azt mondod, ne higgyük azt, amit már el-
hittünk, hanem azt higgyük, amit most akarsz ve-
lünk elhitetni. Minek higgyünk most neked, aki
holnap talán megint mást fogsz hinni? Menj
vissza oda, ahonnan jöttél, és ha húsz év múlva
még mindig azt fogod hinni, amit ma, akkor mi is
hiszünk majd neked. De ha akkor megint mást
fogsz mondani, agyonverünk!
Ezzel újra megverték, és ki akarták dobni a vá-
rosból.
A bölcs azonban, aki egyszerre belátta, hogy

251
az emberek okosabbak, mint ő, kézzel-lábbal kapá-
lózott.
— Megálljatok! — mondta nekik. — Verjetek
mindjárt agyon, legalább nem kell ezért a csekély-
ségért még egyszer idefáradnom.
253
 A TUDÓS HALÁLA

A komoly és nagyszerű tudós szorgalmas és

hasznos életének végéhez közeledvén, halódva fe-
küdt az egyszerű ágyban. Felesége az ágy lábánál
térdelt, és hangosan zokogott.
— Hát itt hagyol engem! — siránkozott két-
ségbeesve.
A tudós még egyszer kinyitotta szemét.
— Itt hagysz! — javította ki gyöngéd szemre-
hányással. Azután meghalt.

17 Heltai: A 257
bölcsek köve
 A KÖLTŐNŐ

Pikkoló mester, az utcák bölcse, a kávéházban

ült, és egy virzsiniaszivarba elmélyedve, egyik
tanítványának gyakorlati oktatást adott a nőkről.
— Mindenféle asszonyt szerethetsz — mondta
kenetesen —, mert minden asszony modell, téma,
tanulság. Az időt és szenvedést, amit rájuk paza-
rolsz, azzal hálálják meg, hogy gondolatokat
adnak neked; a pénzt, amelyet rájuk költesz, a
könyvkiadók visszafizetik neked. Csak egy
asszonytól óvakodjál: attól, aki maga is ír. Mert
abból nem te csókolod ki a regényt, hanem ő
csókolja ki belőled, és ő veszi fel érte az írói
tiszteletdíjat.

255
 A LEGSZERÉNYEBB
Mindnyájunk közt a jó Isten a legszerényebb —
mondta Pikkoló mester, az utcák bölcse. — Min-
denütt jelen van, de azért még sohasem olvastuk nevét
a jelen voltak névsorában.

17* 259
 A PRÓFÉTA HALÁLA

A csodatevő nagy próféta haldoklott, és ágya

körül buzgó, öreg zsidók hadarták a halotti imát.
— Én, íme, megtérek Ábrahám kebelébe, és
elköltözöm a siralmak e völgyéből — mondta a
próféta ájtatosan. De sehogy sem akart elköltözni.
Az öreg zsidók belefáradtak a nagy
imádkozásba, és a próféta még mindig görcsösen
ragaszkodott maradék kis életéhez.
— Nem értelek, rabbi — mondta az egyik tanít-
vány csodálkozva. — Ügy kapaszkodol az életbe,
mintha azontúl semmi sem volna. Pedig te tanítot-
tad nekünk, te hirdetted, neked kell legjobban tud-
nod, mi vár reád, hiszen mindnyájunk között te
vagy legközelebb Jehovához.

257
 A próféta szomorúan mosolygott:
— Éppen azért, mert én vagyok legközelebb
hozzá, nem bizonyos, hogy nincs-e valami ámítás
a dologban?

258
 DIOGENES
A bölcs Diogenes fényes nappal égő lámpával
járkált a népes utcákon.
— Mit csinálsz? — kérdezte jó barátja.
— Embert keresek — mondta a bölcs.
Az éjszaka már régen leszállt, és Diogenes még
mindig bolyongott. Egy félreeső utcában megint
eléje került a jó barát.
— Még mindig embert keressz, bölcs
Diogenes? — kérdezte áhítattal.
— Nem — mondta a bölcs —, most már
asszonyt keresek.

259
 A TUDÓS ÉS AZ EGEREK

híres, nevezetes, nagy tudós a világtól elzár-

kózva élt, és minden pillanatát könyveinek szen-
telte. Egyszer észrevette, hogy könyvtárában ren-
geteg módon elszaporodtak az egerek. Elhatározta
tehát, hogy kiirtja őket, és azontúl minden idejét
az egereknek áldozta. Odaült egy-egy egérlyuk
elé, és órákon keresztül türelmesen várta, leste az
egérkét. A könnyelműbbeket kíméletlenül
elcsípte, és néhány hónap múlva már meglehetős
gyakorlata volt az egérfogásban. Ezen az
eredményen fölbuzdulva, szenvedélyesen
nekifeküdt ennek a mesterségnek, fáradozott,
ugrált, fortélyokat eszelt ki, és három év alatt
tökéletesen megtanult egeret fogni.
Ekkor leült, és hat további esztendőkig egy
nagyszabású munkán dolgozott, amelyben töviről
hegyire leírta az egérfogás körül szerzett
tapasztalá-

260
sait. Megdöbbentő logikával, tudásának egész sú-
lyával bebizonyította, hogy egeret csak az ő mód-
szere szerint lehet fogni. Az okszerű egérfogás
kézikönyvének nevezte el nagy munkáját,
amelyet a Tudományos Akadémiának akart
fölkínálni hírnév, dicsőség és halhatatlanság
reményében.
Azon a napon, amelyen pontot tett könyvének
utolsó mondata után, boldog izgatottsággal ment
el hazulról. De ahogy végigment az udvaron, íme,
egy kölyökmacska ugrott el mellette: menekülő
egeret hajszolt, és boszorkányos ügyességgel el-
csípte. A tudós megdöbbent. Azt, amihez neki há-
rom keserves esztendő kellett, azt egy kölyök-
macska, egy oktalan állat, úgyszólván magától
tudja? Már-már kétségbeesett a haszontalanul
eltöltött hosszú esztendőkön, már-már kétkedni
kezdett nagyszerű művének tudományos
becsében. De aztán földerült az arca.
Megnyugodott.
Megállapította, hogy a macska meg tudja ugyan
fogni az egeret, de nem tudja ezt az eljárást tudo-
mányosan indokolni, és mindenekfölött nem tud
róla könyvet írni, ami az egész dologban
mégiscsak legfontosabb.

261
 KÖZMONDÁS

Pikkoló mester az Erzsébet téren sétálgatott, és

a szép tavasznak örült. A fákon a verebek milliói
csiripeltek. Az egyik elröpült a mester feje fölött,
és valami csekélységet pottyantott a mester kalap-
jára.
A mester fölnézett, zsebkendőjével gyöngéden
megtörölgette kalapját, és szerényen így szólt: —
Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.

262
ÁLLATOK
 ÁLLATKERT

Szeretem szegény rokonomat, az állatot, meg is

látogatom, amikor tehetem, azonban sok minden-
féle megkötöttségem megakadályoz abban, hogy
otthonában: az őserdőben vagy a víz fenekén ke-
ressem föl. Be kell érnem azzal, hogy állatkertek,
akváriumok és rovardák gettóiban találkozzak
vele, azokban a szárazföldi és vízi
fogolytáborokban, amelyeket az ember
ravaszsága eszelt ki számára. Amikor ketrece
előtt megállok, szegény rokonom a rács mögül
úgy néz rám, mintha fontos mondanivalója volna.
Kétségtelenül van is. Szavakba se kell foglalnia,
tudom, mit akar. Nagyobb falat húst, több
levegőt, tágasabb lakást, kevesebb korlátot, több
megértést és szabadságot, jobb életet. Hogyan
magyarázzam meg neki, hogy mindezt
enmagamnak sem tudom megszerezni! Ilyenkor
mindig el-

264
szégyellem magamat, mentegetőzni próbálok, rös-
telkedve motyogom:
— Sajnálom ... véletlenül nincs nálam annyi...
És pironkodón tovább megyek, mialatt szegény
rokonom értetlenül bámul utánam, vagy belefá-
radva a sok hiú kísérletbe, fásultan bújik vissza
mesterséges vackának áltató illúzióiba.
Ki számlálta meg valaha is a farkas izgatott lé-
péseit a ketrecben vagy a keselyű bágyadt szárny-
csapásait, amelyekkel koldus centiméterek komi-
kus magasságába emelkedik csak? Ki ellenőrzi,
hányszor vágja fejét a rácsba a nagy sas, amíg
megtanulja a korlátokat tisztelni? Én belemerülök
a ketrecben született fenevad szomorú tekintetébe,
amellyel soha nem látott hazáját keresi. Én meg-
állok a lángbagoly odúja előtt. Huhogok, ö vissza-
huhog. Ostoba gőggel máris Bölcs Salamonnak
képzelem magamat, bűbájos királynak, aki tud a
madarak nyelvén, kárál a kárálókkal, kelepel a
kelepelőkkel, csácsog a csácsogókkal. Másodszor
is huhogok . . . de a bagoly nem szól. Behunyja
álmos szemét, mereven, mozdulatlanul gubbaszt,
nem törődik többé velem.
Úgy látszik, nem azt feleltem, amit kellett volna.

265
 TÖRTÉNETEK AZ ÁLLATVILÁGBÓL

Bevezetés
Pár évvel ezelőtt, kicsiny, de gyanús társaság-
ban az „Orinoko" födélzetén ültem.
(Megjegyzem, hogy ez nem igaz, de valahogyan
be kellett vezetnem ezt a tárcát, és a föntebbi
mondat bizonyult erre a legalkalmasabbnak.) A
társaság tagjai voltak: Huggarty Lionel, kanadai
ezredes, a híres oroszlánvadász, báró Kuncsövy
Leonárd követségi attasé Utahból, Puybroche
Adhemár Szerafin márki (határozott foglalkozás
nélkül) és Stopp Jeremiás Hugó vezérőrnagy, a
nikaraguai fölkelés szervezője, a Waterlooi
ütközet utolsó élő tanúja.
Ismétlem, hogy a födélzetén ültünk. Alattunk a
mérhetetlen óceán, fölöttünk a déli félgömb legis-
meretlenebb csillagai, mögöttünk a parancsnoki

IS Heltai: A 273
bölcsek köve
híd a rettenthetetlen kapitánnyal, előttünk pedig
egy asztal whiskyvel és ginnel, továbbá a szóda-
vizes palackok egész ütegei. Ez az idilli jelenet
kellemes és sűrű havanna füstbe volt burkolva.
Nagyon természetes, hogy a társalgás fonala
Huggarty Lionel ezredes kezében volt. Az ezredes
éppen a harminchetedik oroszlánt fojtotta meg ez-
zel a fonállal, és éppen a harmincnyolcadikba
akart kezdeni, amikor a márki félbeszakította:
— Bocsánat, ezredes, az ön oroszlánjai nagyon
érdekesek, de végre is csak oroszlánok. Más szó-
val: bátrak, de buták. Az oroszlán naiv és ostoba,
mint minden hős. És én a magam részéről többre
becsülök egy okos kutyát, mint egy szamár orosz-
lánt.
E kijelentést általános helyeslés követte. Az ez-
redes összevonta a szemöldökét, és mérgesen né-
zett a márkira.
— Kedves márki — mondta aztán gúnyosan —,
én is sokra becsülöm az okos kutyát, de én már a
világ összes kutyatörténeteit hallottam ...
A márki mosolygott.
— Fogadok önnel ezer piaszterbe, hogy azt a
kutyatörténetet, amelyet én fogok most
elmondani, még nem hallotta.
— Top! — mondta az ezredes ridegen.
A márki hátradőlt rocking-chairjében (írhattam
volna hintaszéket is, de amaz szebben hangzik),
megköszörülte a torkát, és így szólt:

267
 Az önfeláldozó kutya

Nagynénémnek, Puybroche Aglája Krisztina

márkinőnek, volt egy Hepsy nevű kutyája. Nagyon
okos állat volt, és úrnőjét egyszerűen imádta.
Nagynéném egyszer Párizsból Lyonba utazott, és
Hepsyt magával akarta vinni. Azonban takarékossági
szempontból — elfelejtettem megmondani, hogy a
nagynéném több, általam öröklendő milliónak a
tulajdonosa, és így fukar — a kutyáért nem akart
külön jegyet váltani. Előkeresett tehát egy
kalapskatulyát, maga mellé tette az ülésre, hogy
adandó alkalommal kinyithassa, és Hepsynek enni-
valót és levegőt juttathasson.
Amikor a kalauz jött, olyan gyanakodva nézett az
ülésen elhelyezett kalapskatulyára, hogy nagynéném
sietve jegyezte meg:
— Egy drága kalapom van benne . .. finom, ú j női
kalap, nem akarom, hogy a vasút összerázza, azért
tettem ide.
A kalauz beérte ezzel a magyarázattal, és eltávozott.
Nagynéném, hogy egyedül maradt, bezárta a kupé
ajtaját, és kinyitotta a skatulyát.
— Hepsy! — mondta gyöngéden.
De Hepsy nem mozdult. Nagynéném jobban
megnézte, és rémülten fölsikoltott — Hepsy halva
volt.
Nem sejtik, ugye, hogy mi történt?
Hepsy hallotta, amikor a nagynéném azt mond-
18* 275
ta, hogy a skatulyában női kalap van. A skatulya
fenekéről tehát elővett két kalaptűt, és azt magába
szúrta, hogy így valószínűbbé tegye és a kalauzzal
elhitesse azt, hogy ő nem kutya, hanem tényleg
női kalap. Igaz, hogy ez az önfeláldozás az
életébe került, de Hepsy inkább meghalt,
semhogy az úrnőjét, Puybroche Aglája Krisztina
márkinőt, egy közönséges vasúti kalauz
hazugságon kaphassa ...

Intermezzo
Mialatt mi a meghatottság könnyeit dörzsöltük
ki a szemünkből, Huggarty Lionel ezredes
lefizette az ezer piasztert a márkinak.
— Ezt a történetet tényleg nem hallottam —
dörmögte kissé révetegen. És vissza akart térni az
oroszlánjaihoz, azonban Stopp Jeremiás Hugó ve-
zérőrnagy megelőzte.
— Szó sincs róla — mondta a vezérőrnagy —,
a kutya nagyon okos állat. De távolról sem olyan
okos, mint a papagáj.
— Micsoda? — hüledezett az ezredes.
— A papagáj a legokosabb állat a világon —
folytatta a vezérőrnagy hideg nyugalommal.
— Haha! — nevetett gúnyosan az ezredes.
— Ne nevessen, hanem fogadjunk ezer piasz-
terbe, hogy én olyan papagáj történetet mesélek el
önnek, amilyen magának még álmában sem jut az

269
eszébe. És ha azután is azt meri mondani, hogy a
papagáj nem okos állat, akkor az ezer piaszteren
felül a jobb lábamat is önnek adom, dobja a
cápáknak.
— Top! — mondta az ezredes. — A jobb lába
már a zsebemben van!. ..
— Majd meglátjuk — szólt a vezérőrnagy, és
megköszörülvén torkát, így kezdte:

A ravasz papagáj
Néhány évvel ezelőtt, amikor az Antillákon
szolgáltam, az erdőben fogtam egy beteg papagájt.
Hazavittem, és gondos ápolásomnak megvolt a
gyümölcse, a papagáj életben maradt. Most meg
akartam tanítani egypár szóra, de a papagáj
hajthatatlan volt, nem akart tanulni. Kértem,
könyörögtem neki, de nem használt. A végén
belenyugodtam abba, hogy ez az állat sohasem
fog beszélni, és ezzel kettőnk között az érintkezést
teljesen beszüntettem.
Éppen akkor javában pörösködtem a nikaraguai
kormánnyal, mert azt a hatmillió maravédit, ame-
lyet a fölkelés szervezéseért kapnom kellett volna,
nem akarták megfizetni. A pöröm akkor nagyon
rosszul állott, és én annyira el voltam keseredve,
hogy hetekig nem mentem emberek közé. Otthon
ültem a szobámban, és minden mulatságom

270
az olvasás volt. Hogy a beszédet el ne felejtsem,
és mégis valami emberi hangot halljak, mindig
fennszóval olvastam.
Egy este éppen a Newyork Herald legújabb
számát olvasgattam a lámpa alatt, amikor szemem
egy különösen érdekes híren akadt meg. Ez a hír
akkor a világ összes újságjait bejárta, lehet, hogy
önök is emlékeznek még rá ...
Egy előkelő hölgyről volt benne szó, aki egy
madárkereskedőtől ezerötszáz márkáért vett egy
papagájt. A papagájnak az volt a nevezetessége,
hogy hat nyelven tudta elmondani a miatyánkot,
mégpedig németül, franciául, angolul, olaszul,
spanyolul és oroszul. Az előkelő hölgy boldogan
vitte haza a papagájt, otthon azonban a papagáj
egyszerre csak megnémult. Nemhogy hat nyelven
nem tudta elmondani a miatyánkot, de egy
nyelven sem tudott egy kukkot sem. A
madárkereskedő ugyanis hasbeszélő volt, és ő
beszélt a papagáj helyett. Amikor ez kiderült, az
előkelő hölgy bezáratta a hasbeszélőt, a
műveletlen papagájt pedig kidobta a házából az
ablakon.
Ez a történet annyira érdekelt, hogy kétszer is
elolvastam, másodszor még hangosabban és még
tökéletesebb hangsúlyozással, mint először.
Amikor letettem az újságot, valaki hirtelen meg-
szólalt a hátam mögött:
— Betyár!
Meglepődve néztem hátra, a papagájom, amely

271
eddig sohasem akart beszélni, hirtelen megszólalt.
De ezzel az első szóval nem érte be, hanem vígan
folytatta:
— Móric éhes, de a katona gombjai fényesek.
Nagybátyámnak van egy kése, de a kertben
elvesztette a nagynénémet...
Most már csodálkozni kezdtem, sőt
megdöbbentem, a papagáj azonban zavartalanul
beszélt tovább.
— A grófnő kendőjén három lyuk van, de az
unokanővér jól érzi magát a báty ölében ...
Le kellett ülnöm a meglepetéstől. Mi történt a
papagájommal. És hirtelen a homlokomra
ütöttem. Hát persze! A papagáj hallotta, ahogy a
másik papagáj történetét felolvastam. Hallotta,
hogy azt a műveletlen másikat a házból kidobták
az ablakon. És hogy őt hasonló sors ne érje — a
ravasz madár hirtelen elkezdett beszélni.

Második intermezzo
Mialatt mi leplezetlenül csodálkoztunk a papa-
gáj ravaszságán, Huggarty Lionel ezredes lefizette
az ezer piasztert a vezérőrnagynak.
— Tényleg nem képzeltem, hogy a papagáj
ilyen ravasz madár — dörmögte révetegen. — Az
ezer piasztert nem sajnálom, de szerettem volna
az ön jobb lábát elnyerni. ..

272
 — Akarja? — kérdezte a vezérőrnagy előzéke-
nyen. — Szívesen odaadom. Fából van. Az igazit
Waterloonál kilőtték alólam.
— Szó sincs róla — szólalt most meg
Kuncsövy Leonárd báró —, a papagáj is okos
állat, de a legokosabb állat mégiscsak a majom.
— Csakhogy a majommal is úgy vagyunk, mint
a kutyával — mondta az ezredes. — Én már min-
den majomtörténetet hallottam.
— Fogadok önnel ezer piaszterbe, hogy ezt
még nem hallotta — szólt hidegen a báró.
— Top! — szólt az ezredes.
A báró letette a monokliját, megköszörülte a
torkát, és így kezdte:

A majom, mint ember

Az utahi nagyerdőben a szerb nagykövet, aki
szenvedélyes vadász volt, egy majomfészekre
bukkant. Egyetlenegy kis majom volt benne, ezt
hazavitte, hogy a gyermekei játsszanak vele. A kis
majom nagyon szépen fejlődött, és hároméves
korában már beszélni is kezdett...
— Hohó! — szólt szigorúan az ezredes.
— Hároméves korában beszélni is kezdett —
ismételte hidegen és zavartalanul a báró. — Az
emberek közelségében egyre emberibb alakot
öltött, hatesztendős korában már alig különbözött
a többi

273
gyermektől, és ekkor a nagykövet beíratta az
elemi iskolába.
— Bocsánat — vágott közbe izgatottan az ezre-
des —, de ez ...
— Beíratta az elemi iskolába — ismételte a
báró még hidegebben. — A majom nagyon
szorgalmas volt, és nagyon jól tanult. Tízéves
korában, amikor az utahi gimnázium első
osztályába kezdett járni, a majomból nem maradt
meg benne semmi, kész gentleman volt...
— No de kérem — szörnyülködött az ezredes
...
— Az érettségi után, amelyet nagyszerű ered-
ménnyel tett le, a nagykövet adoptálta. Amikor
egyetemi tanulmányait befejezte, nőül vette a
nagykövet húgát...
Itt már az ezredes kifogyott a türelméből.
— Eh, hisz ez nem igaz! — szólt mérgesen. —
Ne mókázzék.
— Nem mókázom — mondta a báró komolyan
—, ez így történt...
— Bizonyítékot! Bizonyítékot!
A báró még komolyabb lett:
— Bizonyítékot? Ám jó. Nagy titkot fogok ön-
nek leleplezni, de ha ön egyébként nem akarja el-
hinni ... leleplezem magam. Az eset velem történt
meg, az a majom én vagyok ...
— ön? — szörnyülködött az ezredes.
— Én — mondta a báró —, és most kérem az
ezer piasztert...

274
 Az ezredes lefizette az ezer piasztert, és fejcsó-
válva mondta:
— Tudja-e, hogy ha nem ön személyesen volna
az, hát akkor semmi körülmények között sem hin-
ném el?

Befejezés
E pillanatban megérkeztünk Melbourne-be, és
leszálltunk az „Orinoko" födélzetéről.

275
 AZ ALLATOK VERSENGÉSE

Az állatok nemes versenyre mentek. Arról vi-

tatkoztak, hogy az ember kit szeret közülök leg-
jobban.
— Legjobb barátja én vagyok — mondta a ku-
tya. — Hűséggel szolgálom, és velem a legjobb
falatját is megosztja.
— Én kísérem harcban, vadászaton; versenyen
pénzt hozok neki, gyönyörködik bennem —
mondta a ló. — Félt, mint a szeme fényét.
— Engem becéz, kényeztet — mondta a
macska. — Vele lakom a szobában, ha a pamlag
selyem-vánkosára akarok feküdni, senki sem tiltja
meg.
— Mindez semmi — szólt végül a bolha. —
Engem annyira szeret, hogy az ágyát is megosztja
velem.

276
 ÖKÖR A VÉRPADON
A. z ökröt vágóhídra vitték.
— Csak az vigasztal — mondta a jámbor állat a
halálos csapás előtt —, hogy alapjában véve én is
a hazáért halok meg.

277
 A GÓLYA ÉS A BÉKÁK

A régi jó időben a gólya nemcsak a kisbabákat

hozta, hanem a kis oroszlánokat, kis zsiráfokat,
kis elefántokat, sőt a kis békákat és halakat is. Ezt
az utóbbi szállítást azonban idővel megvonták
tőle, mert a gólya pontosan és lelkiismeretesen
vitte ugyan őket, de nem a békáknak és halaknak,
hanem a gólyáknak.
 A HALÁSZ ÉS A VÉN PONTY

Sok, sok kalandozás után végre mégiscsak horogra

került a vén ponty. A halász a csónak fenekére lökte,
és kárörvendőn gyönyörködött vergődésében. A vén
ponty rémülten tátogatta száját, veszettül csapkodott
farkával, de hiába volt minden, nem tudott menekülni.
Mozdulatlanul, dermedten feküdt, mintha beletörődne
sorsába. De amikor a halász ú j zsákmány után nézett,
a vén ponty összeszedte minden erejét, rettenetes len-
dülettel átvetette magát a csónak alacsony falán, és
eltűnt a vízben. A halász elkáromkodta magát.
— Nekem beszélhetsz — nevette a vén ponty, és a
Duna fenekére úszott —, én már kint vagyok a vízből.

19 Heltai: A 289
bölcsek köve

279
 BOÁK
Pikkoló mester, az utcák bölcse és J. H. Stop
nikaraguai vezérőrnagy a kávéházban az állatok
intim életéről beszélgetnek. Az őrnagy azt
mondja:
— Az őserdőnek vannak boái, amelyek egy
egész antilopot nyelnek el egyszerre.
Pikkoló mester kicsinylőn legyint:
— Az semmi. A feleségemnek vannak boái,
amelyek egyszerre három százkoronást nyelnek
el.
 AZ IDOMÍTÁS CSODÁI

Az állatszelídítők nemzetközi kongresszusa el-

határozta, hogy tízezer koronával jutalmazza meg
azt, aki a legegyénibb és legeredetibb idomítási
mutatvánnyal jelentkezik.
Három pályázó jelentkezett a díjért.
Az első azt mondta:
— Van egy kőszáli sasom, amely egész nap le-
gyeket fogdos.
A második azt mondta:
— Van egy kétpúpú tevém, amely a legnagyobb
könnyűséggel átbújik a tű fokán.
A harmadik azt mondta:
— Van egy fogasom, amely este, amikor hazajövök,
szó nélkül a falra mászik, hogy kalapomat és
felöltőmet rája akaszthassam.
A díjat természetesen ez kapta meg.
19* 291

281
 A SAS ÉS A LABDA

A tornázótér fölött, a kék magasságban egy sas

röpült el. A téren egy labda feküdt, amelyet a
labdázó csapat felejtett ott. A labda fölkiáltott a
sashoz:
— Mondd, kérlek, te is csak akkor repülsz, ha
oldalba rúgnak?
 A BÁNATOS ZEBRA

A zebra felesége egy fa tövében üldögélt, és a

legfrissebb párizsi divatlapot olvasta. Hirtelen
letette, és keserves sírásra fakadt.
— Mi bajod? — kérdezte a férje.
— Mi bajom? Az a bajom, hogy tönkre vagyok
téve. Hogy életem végéig nem mehetek ki az ut-
cára. Olvasd.
A zebra kezébe vette az újságot, és nagy meg-
döbbenéssel olvasta:
Csíkos szövetekben némi változás észlel-
hető. Ugyanis a csíkok az idén nem felülről
lefelé húzódnak, mint eddig, hanem jobbról
balra.

283
 A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

A tücsök egész nyáron lopta a napot, muzsikált,

mulatott és vígan élt. A hangya azonban, aki
szorgalmasan dolgozott, és halomba gyűjtötte a
pénzt, intette:
— Miért vagy ilyen könnyelmű? Eljön a tél, és
nem lesz egy darab száraz kenyered, amelyre fá-
radt fejed lehajthatod. Dolgozz!
A tücsök vállát vonogatta:
— Amíg lesznek szorgalmas és parvenü han-
gyák, akiknek téli zsúrjain és estélyein pénzért
énekelhetek, addig minek dolgozzak nyáron?

284
 A KÉT TEVE
Az út szélén állt egy egypúpú teve a borzzal.
Arra jött a kétpúpú teve. A borz röhögni kezdett.
— Láttad, milyen csúnya két púpja van? —
kérdezte az egypúpútól.
— Két púpja!? — csodálkozott ez. — Én csak
egyet látok. Ott hátul.
— Hát az ott elöl? Az talán nem púp?
— Már hogy volna púp? Az egy szépen, meré-
szen ívelt hát. Az nekem is van.

285
 HÁZASSÁG
Az antilop meg akart házasodni. Elment az öreg
elefánthoz, akinek híres házasságközvetítő irodája
volt.
Az elefánt egy jó házból való fiatal tevét aján-
lott az antilopnak, és minthogy ez nem idegenke-
dett az ötlettől, csakhamar megtörtént a találkozás
a sivatag egyik népszerű cukrászdájában. Az
egyik asztalnál az antilop ült az elefánttal, a
másiknál a fiatal teve a mamájával. De az antilop
nem volt túlságosan elragadtatva.
— Olyan képe van, mint egy birkának —
mondta némi szemlélődés után.
Majd hozzátette:
— A termete idomtalan. A pofája szőrös. A
nyaka rettenetes. A négy patája irtózatos.

286
 Az elefánt hallgatott. Az antilop pedig panaszo-
san tette hozzá:
— Azonkívül két nagy, csúnya púpja is van. Az
elefánt dühbe gurult:
— Hát semmi hibája se legyen?

287
 A SZAMÁR ES A RÓZSA

A szamár betévedt a virágoskertbe, ahol buján

pompázott a rózsatő. A szamár megállt a rózsatő
előtt, és elgondolkozott.
— Ez hát a rózsa, amelyért az emberek annyira
rajonganak — mondta. Kíváncsian letépte a ró-
zsát, és megette.
— Ez az? — mondta aztán kiábrándulva. —
Ettem már jobbat is.

288
 A KIRÁLY ÉS A BOLHA

A hatalmas és vérszomjas király egyszer bolhát

talált bíbor hálóingének ráncai között.
— Szemérmetlen állat — rivallt rá haragosan
—, hogy mered fejedelmi testemet szentségtörőn
érinteni? — És meg akarta ölni.
A bolha azonban könyörögni kezdett.
— Kegyelmezz, hitvány életemnek, ó, hatalmas
király — rimánkodott szívtépő hangon —, meg-
hálálhatom még jóságodat!
— Te . . . te akarod jóságomat meghálálni? —
nevetett a király. — Te ... te ... bolha!
— Nem lehessen tudni — szólt komolyan a
bolha. — Az élet bonyodalmai sokfélék. Az egér
is megmentette az oroszlánt.
— Jól van, ez egyszer még mehetsz békével —
szólt a király, és a bolha hálálkodva távozott.

289
 Másnap éjjel orgyilkos lopózott a király háló-
szobájába. Magasra emelte éles tőrét, és éppen
leszúrni akarta a mélyen alvó királyt, amikor a
bolha a kezére ugrott, és nagyot csípett rajta. Az
orgyilkos elejtette a tőrt, a király a zajra fölébredt,
és megölte az orgyilkost.
A hálás bolhát pedig gazdagon megajándékozta,
és kinevezte udvari tanácsosnak.

290
 SELYEMHERNYÓK
Két selyemhernyó rágódott ugyanazon a
szederfa-levelen.
— Hiába, mégis szép az élet — mondta az
egyik.
— Szép, szép — bólogatott a másik, a
bölcsebb. — De mit ér? Előbb-utóbb mégiscsak
alsószoknya lesz belőlünk.

291
 A KUTYÁK ÉS A HOLD

A fekete felhők közül ezüst fényességben bújt ki

a kedves holdvilág, és mosolyogva nézett le a
csöndes földre. De már a következő pillanatban
keserves vonítást, haragos ugatást hallott. A falu
kutyái, mintha összeesküdtek volna, mind feléje
fordították pofájukat, és teli torokkal ugatták.
— Miért ugattok rám ilyen gyűlölettel? — kér-
dezte a holdvilág panaszosan. — Hiszen sohasem
bántottam egyet is közületek.
Az egyik kutya, a legokosabb és legbecsülete-
sebb, megfelelt mindnyájukért.
— Nézz körül — mondta a holdvilágnak —,
idelenn csupa sötétség, piszok, sár, szenny és bü-
dösség van. Te vagy fölöttünk az egyetlen tiszta,
fényes, sugárzó valaki. És még csak meg se ugas-
sunk?
 AZ EGÉR ÉS FIAI
Egy nagy és előkelő könyvtárban boldogan és
megelégedetten élt egy egércsalád: apa, anya és
négy fiú. A könyvtárban, amely úgynevezett
„nyilvános" könyvtár volt, sohasem zavarta őket
senki. A könyveket az egereken kívül senki sem
használta. Az öreg egeret egyszer egy vidéki
barátja látogatta meg, és kettecskén elbeszélgettek
a múltakról.
— Bizony, már nagy fiaim vannak — dicseke-
dett az öreg egér. — Az egyik papnak készül, a
másik tanárnak, a harmadik orvosnak, a negyedik
ügyvédnek.
— No és szorgalmasak? — kérdezte a barátja.
— Hogy szorgalmasak-e? Meghiszem azt! —
mondta az öreg egér büszkén. — Egész nap a
könyveket falják!

293
 A KROKODILUS ÉS A
SZÍNHÁZIGAZGATÓ

A színházigazgató kiment az állatkertbe, és

megállt a nagy medence előtt, amelyben a kroko-
dilus lakik. A krokodilus kidugta fejét, a színház-
igazgató pedig figyelmesen nézte.
— Mit vársz? — kérdezte a krokodilus.
— Azt várom, hogy sírni kezdj — mondta a
színházigazgató.
— Szerződtess színházadhoz, akkor biztosan
sírni fogok — szólt a krokodilus, és
visszamenekült a vízbe.
 A LEGSZERENCSÉSEBB

A bűbájos asszony kedves állatai arról vitat-

koztak, hogy úrnőjük melyikükre pazarolja leg-
szívesebben kegyeit.
— Én viszem — mondta a büszke paripa. —
Fehér keze nyakamat veregeti, pici lába
oldalamat súrolja.
— Engem ölébe vesz — mondta a pincsi. —
Megnyalom kezét, akárhányszor meg is csókol.
— Velem játszik legszívesebben — hencegett a
cica. — Magához ölel, simogat.
— Nevetséges — mondta hetykén és gőgösen a
bolha. — Én ott csípem meg, ahol még a férjének
sem szabad.

20 Heltai: A bölcsek 305

köve (18)

295
 AZ ÁLLATKERTBŐL
Az állatkert majomketrecében rosszkedvűen,
álmosan gubbasztott egy sereg majom.
— Mindig ilyen szomorú és kihalt volt ez az
emberkert? — kérdi egy újszülött kis majom.
— Ó dehogy! — mondja az apja búsan. — Még
csak egypár év előtt is egészen más világ járta itt.
Minden délután halálra kacagtuk magunkat azon a
sok-sok ostobaságon és furcsa mókán, amivel
ezek a különös emberek szórakoztatni iparkodtak
minket.
 AZ OROSZLÁN ÉS A SZAMÁR

A z állatok királya haldoklott. Egy árok partján

feküdt, és nagy, szomorú szemével mélán nézett bele
a világba, amely változatlanul megmarad, holott ő
menni készül. Körülötte vígan nyüzsögtek az állatok,
akik titkolatlan kárörömmel nézték a hatalmas király
gyötrelmes vergődését.
Eljött a szamár is, és megállt az oroszlán előtt.
— Megrúghatnám — mondta —, bátran meg-
rúghatnám, és nem esne bajom. De nem rúgom meg.
Tudok valamit, ami a rúgásnál is jobban fog fájni
neki...
És hosszú, dicsérő beszédben méltatni kezdte az
oroszlán érdemeit.

20* 307

297
 AZ OSZTRIGA ÉS A SZÍNHÁZIGAZGATÓ

Az osztriga fölkereste a színházigazgatót, és

bejelentette neki, hogy színésznő szeretne lenni.
Az igazgató elszörnyedt:
— Micsoda vakmerőség! Van hangja,
kisasszony?
— Nincs!
— Se hangja, se intelligenciája. Hát miféle
kvalifikációja van erre a pályára?
Az osztriga lesütötte szemét, és pirulva mondta:
— Nagyon jó vagyok pezsgővel.
Rögtön szerződtették.
 A FARKAS ÉS A BÁRÁNY

A Z állatok tanácsot ültek.

— Miért pusztítsuk egymást — szólt a tigris —,
holott legnagyobb ellenségünk, az ember, úgyis
pusztít minket? Tartsunk össze, fogadjuk meg,
hogy testvérek leszünk, és nem eszünk többé húst.
Beérjük a növényi táplálékkal.
Az indítványt nagy lelkesedéssel elfogadták, és
buzgó hittérítők indultak útnak a szélrózsa
minden irányába, hogy az ú j vallásnak híveket
toborozzanak. A legbuzgóbb hittérítő, a bárány,
így érkezett a farkashoz.
— Hallottál már az ú j igéről? — szólította meg
a farkast. — Az állatok gyülekezete elhatározta,
hogy többé nem eszünk húst. Miért is ennénk?
Lásd, én sem eszem. Nagybátyám az ökör, unoka-
húgom a tehén és — bár távoli, de előkelő — ro-

299
konom a ló, már régen nem esznek húst. Tégy
úgy, mint mi, és térj meg a növényevés kebelébe.
A farkas meghatottan hallgatta a bárányt, és úgy
elérzékenyedett, hogy könnyei potyogtak.
— Tökéletesen meggyőztél — mondta a
báránynak —, és íme, szent esküvéssel fogadom,
hogy ezentúl én is csak növényi eledellel élek. De
mivel úgy tisztán nem bírja el a gyomrom a
szokatlan táplálékot, ostyában fogom bevenni.
Ezzel megette a bárányt.

300
 A KROKODILUS ROMÁNCA

A gazdag és előkelő amerikai missnek volt egy

kis krokodilusa. Csak akkora volt, mint egy jól
megtermett gyík. A miss nagyon szerette a kis
állatot, tejen nevelte, az utcán ölében vitte, este
pedig az ágy lábánál csinált neki nyugvóhelyet. A
krokodilus is nagyon szerette úrnőjét, hűséges
volt hozzá, és hálásan könnyezett, valahányszor a
miss ránézett.
Azonban az idő múlt, és a krokodilus nőttön
nőtt, A miss egy szép napon fejcsóválva mondta:
— Ez az állat mind több helyet foglal el szo-
bámban!
A krokodilus még jobban nőtt, még több helyet
foglalt el, de még mindig hűséges és hálás volt. A
miss éppen ezért nem akart megválni tőle, bár
maga is érezte, hogy az állat előbb-utóbb végleg

301
 alkalmatlan és kellemetlen lesz. Egész
délutánokat együtt sírtak át a miss és a
krokodilus.
Végre az állat úgy megnőtt, hogy lehetetlen
volt tovább is a szobában tartani. De most még
sokkal hűségesebb és hálásabb volt, mint azelőtt,
úgyhogy a miss beleőrült a válás gondolatába.

- Nem – mondta végre nemes elhatározással

- , azért sem válunk el. És ha minden
összeesküszik is ellenünk, akkor sem.
Azért is örökké együtt maradunk.

És a nagy krokodilból egy kis kézi táskát

csináltatott.

302
 A HERCEGNŐ ÉS A BOLHA

A hercegnőnek volt egy kedvenc bolhája, akit

nagyon szeretett. A bolha nagyon szelíd és
hűséges volt, és nagyon ragaszkodott a
hercegnőhöz, aki tenyeréből etette, mint valami
kis galambot.
A bolha roppant büszke volt, és hencegett azzal,
hogy a hercegnő szerelmes belé. És most már
nem érte be azzal, hogy éjjel a csipkés ágy
rejtelmei között csókolgassa hercegnőjét, nappal
is tüntetni akart vele. Elkísérte mindenhová, és
egyszer, amikor a hercegnő a királynál ebédelt,
szemtelenül megjelent a hercegnő vállán.

303
 — Hercegnő, egy bolha — mondta a király elő-
zékenyen, és megölte a hencegő állatot.
Uraim, legyünk diszkrétek!

304
 AZ ÖKÖR BÉCSBEN

A fiatal ökör így szólt a tapasztaltabb ökörhöz:

— Igaz-e, kedves bátyám, hogy az ökör ökör
marad, ha Bécsbe viszik is?
— Dehogy igaz — felelte búsan a tapasztaltabb.
— Ott marhahús lesz belőle.

305
 A KENGURU PANASZA
Én vagyok a legszerencsétlenebb állat — pa-
naszkodott a kenguru egyik bizalmasának.
— Miért? — kérdezte ez részvéttel.
— Azért, mert boldog-boldogtalan tőlem kér
pénzt kölcsön, és senkinek sem mondhatom, hogy
otthon felejtettem az erszényemet.

306
 A TAKARÉKOS STRUCC

Az állatkertben a pelikán és a kanalasgém be-

szélgettek.
— Mit szól a strucchoz? — kérdezte a kanalas-
gém. — De nagyra van a kalapjával! Pedig hor-
dani sem tudja. Ott viseli, ahol más ember ülni
szokott.
— Takarékosságból — magyarázta a pelikán.
— Nem értem.
— Pedig nagyon egyszerű. Azelőtt ő is a fején
hordta kalapját, mint minden rendes ember. De
nagyon költséges mulatság volt, mert
valahányszor fejét a homokba dugta, tönkretette a
drága kalap-tollakat. Takarékosságból most hátul
hordja.

307
 A HÁROM HOLLÓ

AZ akasztófán három holló ült. A tudós mada-

rak most, vacsora után komolyan értekeztek az
emberről. — Az ember nagyon jó állat — mondta
az egyik holló. — Szeretem az embert. Azért is,
mert olyan különös és változatos. Sok emberből
étkeztem már, de két egyformára még nem
akadtam.
— Ezt én is észleltem már — mondta a másik
kissé nagyképűn. — De úgy érzem, az emberek
megcsalnak minket. Itt lógnak az akasztófán vagy
fekszenek az árokban, de a szíve meg az agyveleje
mindegyiknek hiányzik. Azt nem hozzák maguk-
kal. Pedig azt szeretem legjobban. Hova lesz az?
— Csacsi — szólt a harmadik holló, a legöre-
gebb, a legbölcsebb. — Azt az asszony eszi el
előlünk. A szakácsné, aki a legjobb falatot kinn
tartja a konyhában.

21 Heltai: A bölcsek köve (17)

 A SZFINKSZ

A. szfinksz a meredek szélén feküdt, és találós

meséket adott föl az arra járóknak. Aki a találós
mesét nem tudta megfejteni, azt a szfinksz lerúgta
a mélységbe.
Az idők folyamán azonban az emberek
óvatosak lettek, és elkerülték azt az átkozott
vidéket, ahol a csodálatos szörnyeteg tanyázott. A
szfinksz mind jobban unta magát, és nagyon
rosszulesett neki, hogy nincs, aki találós meséit
meghallgassa. Végre vagy ötvenévi tespedés után
fogta magát, és találós meséit beküldte egy
szépirodalmi hetilapnak.
A szerkesztői üzenetek között ezt a feleletet
kapta:
Szfinksz. Borzasztó régi dolgok.
Mindenki ismeri. Kérünk jobbakat.

309
 A MÓKUS ÉS A ZSIRÁF

A mókus fölszaladt a fára, és onnan vigyorgott le a

zsiráfra.
— Ezt csináld utánam!
A zsiráf fölemelte a fejét:
— Nem látod, hogy máris ott vagyok, ahová neked
előbb föl kell másznod?

21* 323
 A SAS ÉS A LÉGY
Állatkerti ketrecében lehunyt szemmel gub-
basztott a vén sas. Hirtelen fölriadt: szemtelen
légy merészkedett az orrára.
— Takarodj innen, pimasz! — rikoltotta fölhá-
borodva. — Nem félsz attól, hogy bekaplak?
A légy nevetett:
— Minden gyermek tudja, hogy a sas nem fog-
dos legyeket.
A sas csodálkozva nézett rá:
— 1933-ban?
És bekapta.

311
 ÖRÖK BIZONYTALANSÁG
Az őserdőben az óriáskígyó találkozott a nyúl-
lal. Nagyon megörült a véletlen szerencsének.
— Nyúl! — mondta jókedvűen. — Kis nyúl!
Szép kis nyúl! Hogy vagy . . . izé ... hogy voltál,
kedves kis nyúl?
Megölelte, játékosan meghengergette a fűben,
és tetőtől talpig benyálazta.
A nyúl megszédült a kitüntetően barátságos fo-
gadtatástól.
— Csak azt szeretném tudni — sóhajtotta, mi-
közben lefelé csúszott az óriáskígyó torkán —,
igazán szeret engem ez az állat, vagy csak hízeleg
nekem?

312
 TARTALOM

LEGENDÁK

Az ördög és a játékos ................................. 7

.4 gnóm húsz milliója ................................. 13
Ezsau lencséi ............................................. 22
28
Rablóromantika
36
Kétféle megoldás ......................................
Tündérmese .............................................. 47
Legenda ..............................
> .......................................... ......................56
65
Mese a zöld disznóról ...............................
72
Piroska és a farkas ....................................
78
A tanítványok ..............................................

313
Az ördög és a barát .................................... *6
S7
A gombostű ................................................
A csillaghalász ............................................
A csókmadár .............................................. 90
Szegény ember szerencséje ......................... 03
A jószívű lift ................................................ 06
Polykrates gyűrűje ...................................... 07
A szomorú királyleány ................................ 98

314
A szakáll és a borotva .................................
....................................................................10
0
A két sziget .................................................
....................................................................10
2
Az elátkozott királykisasszony ....................
.................................................................... 10
4
A költészet haszna .......................................
....................................................................10
6

Az új özönvíz ...............................................
.................................................................... 108

. . . . UO

A szél és a nap ............................................

A liliom és a pipacsok .................................

.. .. 112
Vers ......................................................
775
Az utolsó kívánság ......................................
Az ígérvény ................................................

Hamupipőke ...............................................

SZERELEM ÉS VIDÉKE

315
 135
A bűn ...........................................................
Szerelem ... .................................................
Féltékenység .............................................. 13S
A takarékos kislány .................................... 14°
U1
Séták .. .....................................................
A jó férj .......................... ........................... l*3
Egy öreg patkány emlékirataiból ............... 144
Románc ...................................................... 145
Eredmény .................................................... 147
Ízlés .............................. ........................... 148
A szerelmesek és a holdvilág ..................... 149
u0
A hős ..........................................................
A bánatos özvegy ........................................ 152
Boldogtalan szerelem ................................ 153
A jó leány .................................................... 154
Gyöngéd leány ............................................ 155
Hála ........................................................... 156
Titoktartás .................................................. 158
Szakítás ...................................................... 159

316
Sértés .....................................................
160
A jó fiú ....................................................... 162
Szerelem és pénz ........................................ 163

317
KIRÁLYOK ES MÁS URAK
Bevonulás ....................................... •■
167
A három rabló.............................................
A szorgalmas fegyenc ................................. 170
171
Bók ............................................................

A zsarnok
....................................................................
172
Jó nevelés
....................................................................
173
Gentleman
...................................................................
174
Vesztegetés
176
.. .. : ......................... • ••

A mogorva kalifa........................................
177

EMBEREK
Becsületes megtaláló ................................. 181
A művész .....................................................
Kórházban .................................................. 184
185
Hiúság .......................................................

318
Birkózók ..................................................... 186
Divat...................................................... •
• ............................................................ 187
Igazság ...................................................... 188
A jövő muzsikája ........................................ 189
Szórakozottság ........................................... 190
Népszerűség .............................................. 191
Szemérem .................................................... 192
A gavallér ................................................... 193
Minnie naplójából ...................................... 194
Petőfi magyarázat ...................................... 195
A legbiztosabb mód .................................... 196
Orvosi tanács ............................................ 198
Irodalom .................................................... 199
Anatómia .................................................... 200
Alamizsna.................................................... 201
öngyilkosok ............................................... 202
Ujabb adat Robinson Crusoe-ról .............. 204

319
320
 207
Emberevők ..................................................
208
Csillagok ....................................................
A zsebkendő ............................................... 209
211
A leány és a bogár ......................................
Az újságíró .................................................
214
Tragédia .....................................................
215
Vita a költészetről .......................................
216
Bohóc ..........................................................
217
Csevegés ....................................................
218
Az ördöngösök ............................................
220
A nádpálca románca ..................................

321
 222
A milliomos és a koldus .............................
224
A fülemüle és a sztár .. .. ...........................
225
Csak röviden ..............................................

BÖLCSEK
231
A csiga és az akadémikus ...........................
233
Csillagászat ...............................................
234
Tiszta haszon .............................................
235
Akadémikusok .............................................
236
A tudós felesége .........................................
237
Filozófia .....................................................
238
Koldusok ....................................................
239
Bosszú .........................................................
241
A bölcsek köve ...........................................
242
Társszerzők ................................................
244
A léghajó és kapitánya................................
245
A bölcs mormon .........................................
246
Hosszú élet ..................................................
247
A legnagyobb vívmány ................................
24
Az almafa alatt ........................................... 9
250
Frázisok .....................................................

322
 252
A csodálatos birodalom ..............................
A kis szórakozott .........................................
2
A bölcs ....................................................... 54

323
A tudós halála ..................................... 257
A költőnő ............................................. ...... 258
A legszerényebb ............................. 259
• • • •..............................................
A próféta halála ., .......................... ...... 260
Diogenes ............................................ ...... 262
A tudós és az egerek............................ ...... 263
Közmondás ......................................... ...... 2ő5
A tövis és a csalán .............................. ...... 266
A tudós és fia....................................... ...... 267

ALLATOK
Állatkert ............................................. ...... 272
Történetek az állatvilágból ................ ...... 273
Az állatok versengése.......................... ...... 28S
A bátor ökör ........................................ ...... 284
A róka és a holló .................. ............. ...... 285
ökör a vérpadon ................................. ...... 287
A gólya és a békák ............................. ...... 288
A halász és a vén ponty ...................... ...... 289
Boák ................................................... ...... 290

324
Az idomítás csodái .............................. ...... 201
A sas és a labda ................................. ...... 2#2
A bánatos zebra ................................. .......293
A tücsök és a hangya .......................... .......234
A két teve ............................................. .......295
Házasság ............................................ .......29S
A szamár és a rózsa ........................... ...... 298
A király és a bolha .............................. ...... 299
Selyemhernyók ...............................
301
A kutyák és a hold ............................... ...... 302
Az egér és fiai ..................................... .......303
A krokodilus és a színházigazgató .. 304
A legszerencsésebb ............................. .......305
Az állatkertből..................................... .......306
Az oroszlán és a szamár ................. 307

325
Az osztriga és a színházigazgató .. .. 308
A farkas és a bárány ............................ ...... 309
A krokodilus románca ......................... ...... 311
Bolhaszlnház ........................
............................................... .............. 313
A hercegnő és a bolha .........................
•;•.......................................................... 315
Jámborság és hosszú élet ....................
• • ......................................................... 316
A jószívű kígyó ............... ..
• • • _• • •...................... 317
Az ökör Bécsben ................................. ...... 318
A kenguru panasza ............... ............. ...... 319
A takarékos strucc ............................... ...... 320
A három holló ...................................... ...... 321
A szfinksz ..............................
.. • • ............................... 323
A mókus és a zsiráf ............... .............
.. ............................................324
A sas és a légy ..................................... ...... 325
Örök bizonytalanság .......................... ...... 326

U t ó s z ó ............................................. 327